Korántsem volt biztos, hogy a zongora felé vezet az útja, hiszen évekig hegedült, és az ütőhangszerek is lenyűgözték.

Valóban később találtam csak rá igazán a zongorára, hiszen alapfokú tanulmányaimban a vonós, az ütős és a billentyűs hangszerek egyaránt helyet kaptak.

Hat éven keresztül hegedültem, ütőből pedig még a Bartók Konziba is felvételt nyertem, de az évek alatt kiderült, a sikereknek köszönhetően is, hogy a zongora az, ami a legközelebb áll hozzám.

Mindig is maximalista voltam, így tudva azt, hogy mennyi energiát fektetek a zongoradarabok gyakorlásába, úgy éreztem, sem a magam, sem a mások idejét nem fecsérlem azzal, hogy félvállról veszem az ütőhangszeres tanulmányaimat, és meghoztam azt a döntést, hogy fél év elteltével ideje elbúcsúznom az ütőtől is.

Jelenleg a koncertezés mellett inkább a tanítás játszik nagyobb szerepet az életében. Tudatosan választotta ezt az utat?

Nem hiszem, hogy van olyan fiatal, tehetséges és sikeres hangszeres, aki ne álmodna nemzetközi karrierről, de úgy gondolom, hogy ez később jellemzően átalakul. Bennem is fokozatosan körvonalazódott, hogy merre is vezet az utam, illetve felismertem, hogy a tehetség mellett mennyi mindenre szükség van ahhoz, hogy az ember egyáltalán megéljen abból, hogy koncertezik.

Pénz és megfelelő kapcsolatok hiányában ne is álmodjon senki igazi ismertségről! És akkor még nem beszéltünk arról, hogy valaki befutott, világviszonylatban is ismert előadóművész legyen.

Ezek a kérdések messze túlmutatnak a kimagasló zenei képességeken és a szorgalmon. Én a zeneakadémiai éveim alatt döntöttem el, hogy mi az, ami többet ad számomra, és egyáltalán nem hiányzik a rivaldafény, különösképp nem az ezzel járó, néha gyomorforgató kompromisszumok.

Mikor kezdett oktatni a Zeneakadémián, és mik a tapasztalatai?

Tíz éve tanítok a felsőoktatásban, és öt éve a Zeneakadémián. Megtapasztaltam, hogy milyen sokat kaphatok azáltal, hogy tehetséges fiatalokkal foglalkozhatom. Természetesen vannak olyan növendékek, akiknek a csak „átlagos” képességeit kell továbbfejleszteni, de többek között ez is a feladatunk.

Számos publikációja látott már napvilágot. Mennyire áll közel alapesetben egy művészhez a kutatómunka?

Korábban két alkalommal is részt vettem a Földes Andor Zongoraversenyen, mindkét esetben helyezéssel végeztem, és ekkor ismertem fel, hogy az ő művészete szinte egyáltalán nincs benne sem a köztudatban, sem a művészek gondolkodásában.

Szerencsés helyzetben voltam, hiszen amikor elkezdtem foglalkozni a doktorimmal, még találkozhattam Földes Andor özvegyével, akitől nemcsak engedélyt kaptam néhai férje hagyatékának feldolgozásra, de rengeteg segítséget is.

Természetes, hogy az íráshoz valamiféle affinitás és érzék is kell, ami nincs meg minden leendő művészben. Én nagyon sokat köszönhetek Papp Mártának, aki konzulensként kísérte végig a témámat, és tulajdonképpen írni is megtanított, hiszen ma már tudom, hogy a nyelvhelyesség nem minden, olvashatónak is kell lenni az adott szövegnek. A publikációim egyébként ettől az időszaktól datálódnak.

Mácsai János értő magyarázata mellett ön mutatta be az Óbudai Társaskör legújabb szerzeményét, egy Steinway koncertzongorát. Hogyan került kapcsolatba a kerület zenei életével?

Óbudán nőttem fel, és már fiatalon nagyon sokszor megfordultam a Társaskörben. A konzervatóriumi és zeneakadémiai évek alatt Merényi Judit igazgatónő jóvoltából a hétvégék mellett számtalan hétköznap estémet gyakorlással töltöttem a Társaskör hangszerén, volt, hogy éjszakába nyúlóan is. Közel tizenöt évig jártam a kamaraterembe, most pedig kifejezetten örülök, hogy méltó hangszerrel büszkélkedhetnek, hiszen valljuk be, hogy koncertteremről – a Társaskör kivételével – szinte egyáltalán nem beszélhetünk a térségben, az új hangszer pedig hozzájárul ahhoz, hogy a már megszokott magas szintű rendezvényeket és a művészek koncertjeit a megfelelő módon élvezhessük.

A tanítás mellett mennyi ideje maradt a repertoár fejlesztésére?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, ami a koncerteket illeti, hogy számos felkérésem van, s jelenleg leginkább ezen hangversenyek alakítják a repertoárom.

Általában szólókoncerteket adok, vagy szimfonikus versenyművekben közreműködöm, az utóbbi időben pedig egyre több lehetőségem van kamarázni, aminek nagyon örülök.

Tavaly a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében játszottam Debussy összes prelűdjét, de szívesen előadnék egy Szkrjabin-sorozatot is. Az ő darabjai ritkán hallhatók, és valóban komoly technikai kihívások elé állítják a zongoristákat.

Annak érdekében, hogy kellő tapasztalatot lehessen átadni a fiataloknak, szükség van a folyamatos színpadi létre?

Természetesen elengedhetetlen egy előadóművészi múlt, ha egyetemi oktatásról beszélünk, de azt nem tartanám kötelezőnek, hogy minden oktató rendszeresen koncertezzen is. Más kérdés, hogy minden egyes megtanult darabbal nemcsak magunk fejlődünk, de az új ismeret a hallgatók javára is fordítható.

Említette, hogy a fiatalok elsődleges álma a nemzetközi karrier. Szóba kerülnek ilyen témák hallgatókkal?

Valóban sok diák vágyik erre, de nem feltétlenül szoktunk erről beszélni. Nekem tanárként az a feladatom, hogy szakmailag segítsem a növendékeket. Erre természetesen a tehetségesebb növendékeknek sokszor kevésbé, míg a gyengébb képességűeknek jobban szükségük van. Mondanom sem kell, hogy ha megkérdeznek, őszintén mondom el a véleményemet.

A zongora – ha a karrier a fő szempont – leginkább szólisztikus hangszer, ezért különösen fontos, hogy minden tekintetben kiemelkedő legyen az előadó, ha karriert szeretne.

Nem tudom, hogy létezik-e itthon olyan, hogy zongorista társadalom, akiknek a tagjai adott esetben segítenék egymást, annyi azonban biztos, hogy akár a korosztályomban nézek körül, akár a nagyon fiatalokat vizsgálom, vannak igazán tehetséges és ígéretes művészek, ami engem örömmel tölt el.

Ha a tehetséges zongoristákat nézzük, talán minden esetben generációkról beszélhetünk, vannak időszakok, amikor szinte egyszerre bukkannak fel az ígéretes fiatalok. Most egy ilyen időszak következhet?

Azt látom, hogy valamelyest ráirányult a figyelem a pályakezdőkre, ami örömteli folyamat. Nagyjából egy évtizede még más volt a helyzet, messze nem voltak olyan lehetőségeink, mint a mostani zeneakadémistáknak, elég, ha csak az egyetem karrierirodáját említem. Fontos, hogy nagyon sok koncertlehetőséget kapnak a hallgatók a tanulmányi éveik alatt. Én soha nem tanultam külföldön, de a nemzetközi zenei élet részeseként bizton állíthatom, hogy igen pontosan megmondható, hogy valaki honnan, melyik országból, adott esetben intézményből érkezett. Hozhatjuk példának a távol-keleti művészeket, akikre egy időben sokszor azt mondták, hogy lélekmentesen, szinte gépiesen zongoráznak.

A mostani fiatalok javarészt már nagyon korán elkerülnek Európába vagy az Egyesült Államokba, ennek megfelelően a játékukra már nem a saját nemzetük specifikumai jellemzőek.

Ők már azon hagyományok alapjain nevelkednek, mint mi, európaiak. Hazánkban, sőt mindenhol a világon előfordul gépies játékmód, de ez kizárólag az előadó intelligenciáján múlik. Hogy a laikus közönségnek miért lehet eladni a virtuóz – ha ennek a szónak van értelme, amikor zenei értéket nem hordoz az interpretáció –, de kevésbé értékes produkciókat, talán egy külön beszélgetés témája is lehetne.

Ha jól tudom, Kocsis Zoltántól és Fischer Ivántól is nagyon sokat tanult. Önnek van példaképe?

Fischer Ivánnal már csaknem tíz éve dolgozunk együtt, hiszen 2009 óta állandó billentyűs résztvevője vagyok a Budapesti Fesztiválzenekar koncertjeinek. Nagyon sokat köszönhetek Ivánnak, hiszen ritka kiváltság végigjátszani a szimfonikus repertoár azon részét, amiben a zongora vagy a cseleszta is szerepet kap.

Számos Bartókot és Stravinskyt játszottunk együtt – fantasztikus élmény ott ülni ennek a kiváló zenekarnak a szólamai között, és ebből a szemszögből részese lenni a szimfonikus hangzásnak.

Ez egy különleges folyamat, hiszen a próbák során egyre közelebb kerülök ezekhez az alkotásokhoz, sokkal mélyebbre jutok, mintha csak meghallgatnám, vagy akár partitúrával követném ezeket a műveket. Kocsis Zoltán főként szólistaként kért fel az évek során, a legnagyobb sajnálatomra pedig utolsó közösen tervezett turnénkon már nem tudtunk együtt játszani. Néhány héttel azelőtt hunyt el, hogy Lengyelországba utaztunk volna Liszt Esz-dúr zongoraversenyével. Most is előttem vannak azok az emlékek, ahogy a balatoni nyaralónkban ő az emeleten, a DVD-lejátszóból Rachmaninovot játszott, én pedig fiatal gyermekként csodálva hallgattam őt.

Talán ő az egyedüli példaképem, és nagyon büszke vagyok, hogy ilyen szoros szakmai kapcsolatban lehettem vele.

Milyen koncerteken hallhatjuk majd a közeljövőben?

Fontos megemlíteni, hogy a Tavaszi Fesztivál alkalmával két koncertet is adok a Fesztiválzenekarral a Zeneakadémián, ezúttal Takács-Nagy Gábor vezényletével és énekművésszel. A műsor további két alkalommal Ausztriában és Veszprémben is hallható lesz. Mint már említettem, elérkezett a kamarazene ideje, így a jövőben számos kamarakoncert következik kiváló művészek partnereként.

Új hangversenyzongorával büszkélkedhet az Óbudai Társaskör. Mi indokolta a megújulást?

Néhány hónapja már, hogy egy koncert keretében felavathattuk az Óbudai Társaskör új hangszerét, ami a jövőben, úgy gondolom, még jobban felpezsdíti majd az egyébként is mozgalmas koncertéletet. A Társaskörben a megnyitás óta volt egy kisebb zongora, ami az elmúlt években már nem tette lehetővé, hogy a közönség igényeinek megfelelő koncerteket szólaltassanak meg rajta. Minden zongora életében eljön az idő, amikor bizonyos karbantartásokat kell végezni, húrokat és mozgó alkatrészeket cserélni vagy javítani. Például a Steinway gyár szerint öt-hat évenként kellene újrahúrozni egy hangszert, hiszen természetes folyamat, hogy a húrozat elöregszik, és a mozgó alkatrészek elkopnak. A gyakorlatban azért nem kell ennyire sűrűn ilyen nagy munkát csinálni.

A szerencse az, hogy egy zongora életében három-négy olyan felújítást is el lehet végezni, ami gyakorlatilag az eredeti állapotba állítja vissza a hangszert.

A világ nagy koncerttermei nem használnak 25 évnél idősebb hangszert, de mint említettem, az élettartam ennek a többszöröse is lehet. Ha megfelelő állapotban van a hangszer, a kora nem megy a műélvezet rovására.

Ezek szerint valóban megéri a felújítás.

A ma használatos hangszerek valójában az 1880-as évek óta nem változtak, az alkatrészek szinte milliméterre megegyeznek, emiatt megéri felújítani őket, legalábbis egy darabig. Ez erősen függ a hangszer előtörténetétől. A munka több hónapot vesz igénybe, és költséges lehet, de az új hangszerek árai is sokszor a felújítás mellett szólnak. A nagy koncertzongorák ára nagyjából 40–50 millió forint, lényegében minden jó márkánál egyformán, hiszen a gyárak nagyítóval figyelik egymás árképzését.

Vannak kísérletek új zongoraépítési irányok kifejlesztésére, de ezek még nem kiforrott kezdeményezések. A zongorák árait nem is mondhatjuk irreálisnak, ha meggondoljuk, hogy egy jobb fuvola is lehet 10 millió forint.

Milyen munkafolyamatok, alapanyagok és szakértelem rejtőzik a magas árak mögött?

Egy zongorához – úgy illik – legalább negyven évig szárított fát használnak, a jobb gyárak így is tesznek. A Steinway gyár saját fatelepén gondosan tárolja ennyi ideig a faanyagot – el lehet képzelni, hogy milyen költségei vannak adott esetben két futballpályányi faanyag rendszeres mozgatásának. De más költséges részei is vannak egy zongorának, pl. az öntvények, amelyek tökéletes megformálása nagyon nehéz. A fémek a szilárdulás során még deformálódnak, nehéz kiszámítani, hogy miként. Ami biztos, hogy egy hibás méret, akár néhány tizedmilliméter is végzetes lehet a végeredményt tekintve. A hangszert kézi munkával állítják össze igen hosszasan, ezután egy évig pihentetni kell, aztán megint elővenni, bejátszani (ehhez gépek is vannak), majd ismét beszabályozni, és csak ezután lehet bemutatni. Ezeket a műveleteket minden jobb márka így csinálja.

Mit lehet tudni a Társaskör új hangszeréről? Meddig tartottak a munkálatok?

Óbuda új szerzeményét nagyjából fél évig tartott felújítani. Meglehetősen speciális munkáról volt szó, azt mondhatom, 15 év gyakorlat nélkül el sem mertük volna vállalni. „Sajnos” már a duplája is rendelkezésre áll. A 2,75 m hosszúságú Steinway D-modellnél a javítást szinte teljes körűen el kellett végezni, felújítani a mechanikát, azaz kicserélni a kalapácsokat, a filceket, a bőröket, tehát a kopó alkatrészeket, majd kijavítani a rezonáns apró repedéseit, tőkét cserélni, újra húrozni, fényezni és a többi. A végén pedig két hónapig csak szabályozni, és a hangját beállítani. De mindez nem lett volna lehetséges a munkatársaim nélkül, és hadd ne burkoljam őket névtelenségbe: Bősz Tibor, Ferenczy Csaba, Magyar Mihály, Unger Attila szakmaszeretete nélkül mindez és a többi tevékenységünk sem menne.

A hangszert és a munkálatokat az önkormányzat finanszírozta, ami nagyon örvendetes döntés volt, hiszen a Társaskörben a világ legjobb művészei fordulnak meg, csak hogy a korábbiak közül néhányat említsek: Schiff András, Isaac Stern, a Liszt Ferenc Kamarazenekar és még sokáig lehetne sorolni.

Munkájának gyümölcsét ön is élvezheti majd, hiszen számtalan műsort készít ezen a koncerthelyszínen.

Kettős életet élek, hiszen részben zenetörténész vagyok, műsorokat vezetek, oktatok az egyetemen, és mellette működtetem a felújító műhelyt. A Társaskör programjaiban szinte az indulás óta részt veszek, legyen szó zenéről vagy irodalomról. Itt beszélgethettem húsz éve Balassa Péterrel, vagy életének utolsó hónapjaiban kétszer is Esterházy Péterrel, hogy csak két nem zenész nevet említsek. Régebben sok TV- és rádióműsort készítettünk itt, az utóbbi években pedig a magyarázó programokból van több. Nagy sikernek örvend a szalonhangulatot idéző sorozatunk, amelynek vezetésébe ebben a szezonban kapcsolódott be Farkas Zoltán kollégám is.

Hogyan épül fel ez a délutáni, esti beszélgetésekből álló sorozat?

A Társaskör élen jár az összművészeti produkciók létrehozásában. Sorozatunkkal a kamarazene hagyományos légkörét, a szalonhangulatot és -kultúrát szeretnénk felidézni. A témát rendszerint a fellépő zenészek repertoárja, a műsoruk határozza meg, de természetesen aktualitásokra, évfordulókra is reflektálunk. Így készítettünk másfél éve például az ’56-os forradalom köré épített estet is, ami nagy örömünkre szép siker volt.

Gyakran kerül szóba a koncertlátogatók elöregedése. Önnek mik a tapasztalatai?

Gyermekkoromban is mindig azt hallottuk, hogy elöregedett a közönség, ki fog halni a publikum, de hát egyszer csak azon kapom magam, hogy már én vagyok az, akiről ezt mondják a mai fiatalok. Ezek szerint ez mindig így volt, tehát a mostani koncertre járó fiatalok is lesznek egyszer idősek, és remélhetőleg akkor is járni fognak. Szerintem mindig belenő ebbe a következő generáció. Ami viszont sokkal érdekesebb, hogy hazánkban a koncerthelyek száma az elmúlt évtizedekben megsokszorozódott, és azt látom, hogy meg lehet tölteni a termeket, ha nem is feltétlenül könnyen. Manapság Budapesten néha inkább az a probléma, hogy nem tudom, mit válasszak, ha koncertre akarok menni. Sokszor járok külföldön, és az a tapasztalatom, hogy Bécsben, Berlinben, Londonban sem nagyobb a kínálat, vagy ott van például New York, ami ötször akkora közönséget jelent, mint Budapest, és jó, ha feleannyi koncert van ugyanazon az estén, mint itt. Ismerek egy csapatot, akik New Yorkban végeznek koncerthangolásokat, és kevesebb feladatuk van, mint nekünk.

Nálunk az említett városokhoz képest még nem drágák a jegyek, de ha még olcsóbbak lennének, biztos vagyok benne, hogy kétszer ekkora lenne a kereslet. Egyszóval nagyon jó a kínálat nálunk.

Ezek szerint a fiatalokban is ugyanúgy megvan az igény a komolyzene iránt.

Van egy vékony réteg, amelyben igen. Nem akarom azt mondani, hogy műveletlenek a mai fiatalok, csak másban tájékozottak. Sokszor előfordul, hogy tanítás alkalmával az én generációm körében közismert neveket említek, de ezek nem mondanak számukra semmit. Fel kell ismernünk, hogy más a műveltségi kódkészlet, ami egyébként fordítva is igaz. Mások az eszközök, a kifejezések is. Ha bizonyos korszakok, nevek nem jelentenek semmit egy fiatalnak, az nem feltétlenül az ő hibája. Más a kor, ami abból is látszik, hogy nekem inkább nehezemre esik kinyitni a spotify-t, mint a Grove-lexikont. De mások a szükséges tanítási módszerek is, mint 3–4 évtizeddel ezelőtt. Például célszerű folyamatosan vetíteni ahhoz, hogy lekössem egy nagyobb hallgatóság figyelmét. Egy-egy képpel vagy bejátszással ez még így is csak legfeljebb két-három perc erejéig lehetséges. Amikor én tanultam, csak hanglemezeket vagy magnókazettát lehetett hallgatni, és nagyon sok mindenről még nem is volt felvétel. Vagyis ahhoz, hogy megvizsgáljunk egy ismeretlenebb darabot, valamennyire kellett tudni zongorázni. Napjainkban ezt mind kiváltják a felvételek.

Mennyire lehet vonzó feladat egy fiatal számára a hangszerjavítás, a restaurálás vagy akár a zongorahangolás?

Erre nem lehet kapacitálni senkit, azt hiszem, ehhez szerelem kell. Nem panasz, csak észrevétel, hogy a mi munkánk általában kevéssé megbecsült. Ritka, hogy egy muzsikus igazi partnernek tekinti a hangszerészt, de azért szerencsére előfordul. És hát anyagilag is vannak könnyebb pályák, hiszen sok tanulást, gyakorlást, kitartást, precizitást és egy kis érzéket is kíván ez a munka. Rendszeresen jönnek hozzánk tanulók, elvégzik az iskolát, de hamar feladják, amikor szembesülnek a nehézségekkel. A mostani helyzet nem sok jót ígér, hiszen az előbbiek miatt erős hiány van az utánpótlásból.

Egy zongorahangolónak nemcsak abból áll a munkája, hogy felhangolja a zongorát, hanem abból, hogy folyamatosan jelen van a próbákon és a koncerteken, adott esetben két-három nyelven próbálja a művészek igényeit figyelembe venni, és a koncertek előtti drukkjukat valahogy semlegesíteni.

Nagy a felelősségünk, hiszen visszafordíthatatlan következménye van, ha mondjuk beragad egy hang játék közben. Ilyenkor leáll a koncert. És még rizikót is vállalnunk kell, mert az apró baleseteket nem lehet előre látni. Velem is előfordult már, hogy a koncert első felében – gondos karbantartás ide vagy oda – nyikorogni kezdett a zongorapedál. A szünetben megszüntettem a hangot, majd a második részben újra előjött. Ez kiszámíthatatlan. Olykor előfordul, hogy leszakad egy húr, és ha szerencsétlen helyen, akkor szintén leáll a koncert, be kell menni, tenni kell vele valamit. Még a próba előtt, kora reggel elő kell készíteni a zongorát, majd a szólista kéréseinek megfelelően változtatni, például egyes hangokat puhítani. Este, a koncert előtt újra át kell nézni, olykor ismét fel kell hangolni, majd pedig, ahogy már említettem, a koncert ideje alatt elérhetőnek kell lenni. Szép feladat, de mindez teljes, ráadásul hozzáértő és rutinos embert kíván. Ebből bizony egyre kevesebb van.

Fel tud eleveníteni néhány hangszert, amelyek igazi kuriózumként kerültek a műhelyébe?

Nagyon sok ilyen van, hiszen múzeumoknak is restaurálunk, és gyakran kerül egyedi hangszer a kezünk közé. Sosem felejtem el például, amikor megérkezett hozzánk Bartók Bösendorfere. De dolgoztunk már XVIII. századi londoni zongorával is; fantasztikus belegondolni, hogy akár még Haydn is játszhatott rajta, hiszen éppen az adott zongoragyár szomszédságában lakott.

Volt szerencsénk a híres Beethoven-féle Broadwood zongorához, Mozart úti klavikordjához, vagy ahhoz a csembalóhoz, amit II. József még gyermekkorában használt.

De megfordult nálunk sok-sok hangszer a XIX. századból is, javítottuk például Liszt Ferenc több hangszerét. A kortárs művészek hangszereivel is foglalkozunk, többek között Jandó Jenő, Ránki Dezső zongoráival, de sajnos egyre több az olyan nagy művész, akikkel már csak az emlékeimben lehet napi kapcsolatom, mint Fischer Annie vagy Kocsis Zoltán.

Az tudható, hogy Gyimesi László Óbuda szerelmese. Majd’ 50 éve kötődik a kerülethez: a Gázgyárhoz, ahol segédmunkásként kezdett dolgozni, a gázgyári lakótelephez, ahol évtizedek óta él, a gázgyári művelődési házhoz, ahol igazgató volt, míg meg nem szüntették, a gázgyári focipályához, a söntéshez, ahol mindig mesélhet és hallgathatja a „bulendákat”, Aquincumhoz, a költőversenyekhez, a hexameterekhez, a békásmegyeri és a csillaghegyi kultúrházakhoz, ahol több száz interjút készített óbudai és nem óbudai művészekkel, a Faházhoz és a Vakegérhez, ahol Óbuda esszenciájával is találkozhatott, az Óbudai Múzeumhoz, amelynek munkásságában régóta részt vesz, és egyáltalán Óbuda szinte minden szegletéhez, melyek ott vannak költeményeiben, tárcáiban, regényeiben, drámáiban. De hogyan keveredett Keszthelyről Óbudára?

Érettségi után vegyésztechnikusként kellett munkát keresnem. Óbudán hirdetett állásokat az Óbudai Gázgyár, amely akkoriban nagy vegyipari, nehézipari üzem volt. Egy viszonylag fiatal mérnök volt az üzemvezető, kollégaként fogadott, elbeszélgetett velem. Elmondta, hogy régi gázgyári szokás szerint végig kell járni a munkákat, fölvesznek betanított munkásnak, aztán, ha ott beválok, bizonyítok, akkor előbb-utóbb a végzettségemnek megfelelő helyre kerülök. Így is lett, a munka is tetszett, a környezet is, és az is, hogy ez a mérnök elmondta, hogy mi minden van még a gyárban. Bemutatta a közösségi tereket, elmondta azt is, hogy van egy művelődési ház, és hogy mi mindent lehet abban csinálni, színháztól énekkarig, szakköröktől könyvtárig.

Nekem ez nagyon kapóra jött, habozás nélkül aláírtam a felvételemet. Aztán egy-két napon belül már ott voltam a művelődési házban, nagy örömmel fogadtak az ottani amatőr színházi stúdióban, ahová azonnal beléptem.

Nem színésznek, mert színészi ambícióim nem voltak sohasem, de háttérembernek jó lettem, dramaturgi, segédrendezői, rendezői feladatokat végeztem, az ilyenfajta ismereteim­nek örültek, azonnal befogadtak. Észrevétlenül belesimultam abba a közegbe, és nagyon jól éreztem magam benne. Ez egyébként mindmáig jellemző rám, hogy nagyon jól érzem magam ebben a környezetben, bár most már a régi gyári miliő csak nyomokban létezik. Az a fajta művelődő munkás, az a szociáldemokrata gyökerű, olvasó, tenni akaró, kreatív munkásréteg nincs már, amivel én a Gázgyárban találkoztam. Változott a világ. Ezért nem felelős senki és semmi, a rendszerváltás sem, ez megváltozott Németországban, máshol is. A nehézipar, a nagyipar háttérbe szorult. Egyre kevésbé vannak meg azok a munkásközösségek, amelyek fenntartották ezt a kulturális tevékenységet. Észrevétlenül lettem óbudai, különböző albérletek meg rokonoknál lakások, szükséglakások után megnősültem, végleg Óbudára költöztünk, és nem is akarok már másutt lakni. Öreg is vagyok hozzá, hogy átültessem magam vagy átültessen bárki, nagyon megfelelő ez nekem. Bármikor beülhetek a gázgyári futballpálya klubjába, mindenki ismer és mindenkit ismerek, családi kapcsolatok, munkakapcsolatok, a világ dolgai együtt jelentkeznek. Persze ment a karrierem is, előbb-utóbb kinőttem a betanított munkási sorból, „beváltam”, akkor már technikusként dolgoztam, majd üzemvezető-helyettesként. Ugyanakkor a humán műveltség iránti igényem nagy volt, így elvégeztem néhány főiskolát, szereztem néhány diplomát, aztán azon vettem magam észre, hogy másodállásban művészeti vezetője lettem a művelődési háznak. Később, amikor nyugdíjba ment az igazgató, szinte magától értetődő volt, hogy én fogom követni. Volt már népművelés-pedagógia szakos diplomám is, mert abban az időben folyamatosan tanultam.

Pályáztam, elnyertem az igazgatói állást, és aztán több mint húsz éven keresztül voltam igazgatója az intézménynek, amíg az meg nem szűnt.

Mindenképpen büszkeségem, hogy úgy tartották számon: a főváros egyik legjobb vállalati, szakszervezeti művelődési központja volt a gázgyári, illetve először művelődési ház, aztán én fejlesztettem művelődési központtá. Egyike volt az országban a legnevesebbeknek, legjobbaknak, leginnovatívabbaknak. Irgalmatlan munkát végzett az a kis csapat, amelyikkel dolgoztam, mert nem voltunk sokan, a mellékfoglalkozásúakkal, egye­bekkel, tiszteletdíjasokkal együtt 13–15 ember dolgozott, főállásban összesen hat. Egy soha nem múló seb az életemben, hogy bezárták a művelődési központot. Mert nem kellett volna bezárni az intézményt, csak át kellett volna alakítani. Hogy mekkora igény van rá, azt naponta tapasztalom most is, jó lenne, ha lenne.

Lehet tudni, hogy miért zárták be a Gázgyári Művelődési Központot?

Nagyon-nagyon felemás okokból. Voltak objektív tényezők, amelyek megfontolandók voltak. Az egyik az, hogy a Gázműveknek egy bizonyos határidőig el kellett hagyni Óbudát. Megszűnt a szén alapú gázgyártás, és a területen az úgynevezett környezetszennyező tevékenységet föl kellett számolni. Na, most ezt jó magyar módon úgy csinálták, hogy minden tevékenységet felszámoltak, nem csak a környezetszennyezőket. Tehát a vállalatnak nem volt már érdeke, hogy legyen ott egy művelődési bázisa. Ez abszolút érthető volt. Ugyanakkor az utolsó években mi elég tudatosan úgy szerveztük, hogy a célközönségünk ne csak a gyár legyen, hanem a lakóterület, a Pók utcai, a Kaszásdűlői lakótelep, amelyek akkor már épültek vagy el is készültek, és ez be is vált. Emellett figyeltünk arra is, hogy olyan kínálatunk legyen, amely megszólítja az egész fővárost vagy akár az országot is.

Ezért fogadtuk be az akkor nagyon kétes hírű – mert hát a politika elég rossz szemmel nézte – Stúdió K Színházat, mert a színház értelmiségi vonzáskörére is szükségünk volt.

Jöttek egy-egy nagyobb színházi bemutatónkra még Tokióból, New Yorkból is, persze nem ez volt a jellemző, ezek voltak a kuriózumok, de állandóan teltházasan mentek az alternatív színházi darabok. Mindenesetre megszűnt a közvetlen rácsatlakozás a Gázművekre, a munkahelyre. Óbudához, a lakóterületi önkormányzathoz volt kapcsolat, de a fővárosi önkormányzathoz nagyon nehézkesen épült ki, a minisztériumhoz meg pláne. A terület a fővárosé volt. Amikor a Gázműveket átszervezték részvénytársasággá, akkor magát a művelődési házat és a területeit a főváros nem vitte be a részvénytársaságba, hanem megtartotta saját magának. Igen ám, megtartotta saját magának, de semmilyen fedezetet, semmiféle pénzeszközt nem tett mellé. Tehát az egyszeri karbantartást, felújítási, üzemeltetési költségeket sem, semmit. Arról volt szó, hogy azt oldjuk meg. Tarlós István volt akkor a polgármester Óbudán. Vele jó viszonyban voltam, és ő mondta, hogy mindent meg fog tenni, hogy ez a művelődési ház a III. kerületé legyen, csak annyit kell elintéznem, hogy a főváros mondjon le minden jogáról a III. kerület javára, és akkor ő már tud lépni. Hát, ehhez kapcsolódik életem egyik nagy csalódása. Demszky Gábort a Stúdió K próbáiról ismertem, amikor az „illegalitás idejében” szamizdatozott meg egyéb. A demokratikus ellenzék több ismert tagjának állandó menedékhelye volt a gázgyári művelődési házban. Jöhetett bármikor hozzánk ő is, jó viszonyban voltunk. Ő lett a főpolgármester, azt hittük, hogy ihaj-csuhaj, vele aztán biztos meg tudunk egyezni, és a művelődési ház működtetéséről lemond a III. kerület javára, hogy tovább élhessen a ház. Nem tudom, hogy a tanácsadói, illetve az illetékes osztályok milyen anyagokat készítettek, elolvasta-e azokat egyáltalán Demszky, mindenesetre aláírta őket. A lényeg az, hogy nem mondott le a területről, és nem tett mellé továbbra sem pénzt az üzemeltetésre. A III. kerület pedig tartotta a szavát: ha nem adja át a főváros, ő nem csinálja. Tulajdonképpen a minisztérium és apparátusa teszetoszaságán és a főváros abszolút érdektelenségén múlott az, hogy ez így a semmibe esett. Egyébként nagyon felemás volt maga a döntés is a bezárásról. Három hónapra felfüggesztették a tevékenységünket, amíg a további dolgok történnek, ugyanakkor másnap már megjelentek a különböző emberek, akiknek tulajdona volt az épületben – vagy azt hitték, hogy tulajdonuk van –, és leszereltették, kiherélték az épületet. Elvitték a számítógépeket, elvittek a mozigépen kívül mindent. Mindent, ami mozdítható volt. A legdurvább és legocsmányabb módon.

A hangosító, világosító berendezéseket, ahol kijött a falból a kábel, ott levágták, és úgy dobálták fel a teherautóra, szóval elég furcsa módon szűntünk meg.

Közben senki nem merte leírni, hogy a Gázgyári Művelődési Központ megszűnt. Három hónapra felfüggesztették a tevékenységünket, és három hónapra kiutalták a Budapesti Történeti Múzeum számára átmeneti raktárnak az épületet. Most költöztek ki, 15 év után.

A gázgyári élmények visszaköszönnek regényeiben, tárcáiban. Az állandó, vissza-visszatérő szereplők, Bulenda, Balogh Tamás és a többiek mintha a Gázgyár világából bújtak volna elő. Ők azok a szociáldemokrata gyökerű, kreatív munkásemberek, akiket megismert abban a világban?

Tartásuk volt ezeknek az embereknek, és a tartásukat vesztették el, ezt a pillanatot tudtam ezekben a regényekben megfogalmazni.

De erős társadalomkritika jelenik meg bennük.

Vannak ilyen törekvéseim, közösségépítő álmaim, most is megvannak, de egyre nagyobbat kell csalódnom bennük. Tudom, hogy a megosztottság az országban nem vezet igazán sehová, az csak hátrahúzza a dolgokat. Nekem mindig az volt az illúzióm, hogy az összefogás teremt igazán közösségi társadalmat. Nem egy párt, nem egy szakszervezet, nem egy, hanem a sok együtt. Bulenda Jánost élő modellről mintáztam, nagyon jóban voltam az öreggel, kitűnő ember volt, nagy tartású, és a mesélőkedve is igaz. A többi szereplő közül is majdnem mindegyik élő modell alapján alakult ki, köztük a fiatal Péter hosszú ideig szakszervezeti funkcionárius volt, ugyanabból a közegből indult. Tehát valóságos emberek valóságos helyzetei jelentették az alapot, ugyanakkor át kellett menni valamiféle népi szürrealizmusba, ahogy mostanában divatosan szokták mondani, mágikus realizmusba.

És mindig Óbudán…

Abszolút Óbudán. Persze, hogy Óbudán, mindegyik Óbudán. Ez az a közeg, ahol otthonosan mozgok. Ha végigmennek a hőseim a Római-parton a kocsmákban, nem kell utánajárni, hogy milyenek, mert tudom.

A Vakegér is óbudai kocsma?

Konkrét hely volt, törzsvendégei is úgy hívták, most az ún. Nagyi palacsintázója működik a Záhony utca, Szentendrei út sarkán álló épületben. De ez a húszas évektől kezdődően vendéglő volt.

A gázgyáriak inkább Kolhoznak hívták, azért, mert itt vitte be a közösbe a pénzét a munkás. A házgyáriak hívták Vakegérnek, hogy miért, azt pontosan nem tudom.

Létező hely volt, persze. A Faház is létezett, de ilyen az én próféta lelkem: a Most akkor repültem vagy nem repültem című regényemben a Faházat felgyújtják, és miután megjelent a könyv, egyszer csak tényleg felgyújtották. Lehet, hogy a konkurencia gyújtatta fel, vagy valamiféle védelmi pénzek voltak a háttérben, ki tudja… A Faház megvan ma is, újjáépült, de a Bádogház, a Pléhgomba is megvan, az az Aquincum Serbüfé, a Pók utcai lakótelep szélén.

A regényeken túl sokféle műfajban alkot. Versek, színdarabok, tanulmányok, szakcikkek, monográfiák, fordítások mind megtalálhatók az életművében. Ez adódott, vagy tudatosan foglalkozott mindenfélével?

Van, ami céltudatos és van, ami adódott. A vers és a széppróza céltudatos önépítési folyamat, kamaszkoromtól kezdődően mostanáig működik. A kritikaírás felkérésekből adódik. A színház ugyanígy van. Így született a Sógort Jupiternek című színdarabom, annak viszonylagos sikere meg néhány vidéki bemutatója is volt, és akkor mindjárt megrendelték a másodikat, az is sikerült, a Nemzeti Színházban volt a felolvasó-színházi bemutatója, s annak alapján egy vidéki színházban talán játszani is fogják a közeljövőben. Az Aquincumi Múzeumban játszották a darabjaimat, tetszett a népeknek, nekem is tetszett.

Idén megjelenhetett a Pannon szabadtér című kötetem az óbudai önkormányzat kiadásában, az aquincumi versekből és az aquincumi színdarabokból, függelékként egy régi, gyerekkori darabbal és egy passiójátékkal, amelyet szintén felkérésre írtam.

Megtalálták egy padláson az óbudai bontások közben egy régi passiójáték szövegét. Rontott szöveg volt, rekonstruálni kellet az eredetit is. Egy katolikus népének köré építették fel a passiót – ez természetesen nem színház-kész dolog volt. Megkerestem a dallamot, amivel zenész ismerősökhöz fordultam szintén Óbudán, és a Szent Péter Pál Főplébánia-templom karnagya, Kenessey László talált valami 1948-as gyűjtésből egy nagyon szép dallamot, amelyik pontosan ehhez illett. Ezt a dallamot használtuk fel, s az Aquincumi passióban arra énekeltettünk a kórussal. Jelenetekre tördeltük, adva a 14 stációt 14 színnek, és ahonnan hiányzott a szöveg, ott kiegészítettem. Károli Gáspár bibliafordításának nyelvezetét próbáltam használni. Ez természetesen nem önálló mű, hanem színpadra alkalmazás.

Ez a kötet is tükrözi, milyen rendkívüli formai biztonság és sokszínűség jellemzi a költészetét. Az időmértékes verselést ugyanolyan könnyedén kezeli, mint az ütemhangsúlyost vagy akár a szabad verset. A szapphói strófától, a hexameteren keresztül, az ősi hetesen át a limerickig biztos kézzel vezeti az olvasót. Mintha valamilyen értékfelmutatás is megbújna a klasszikus formák mögött.

Az egy alapvető dolog, hogy nekem az vers, amelyik megformált módon szólal meg. Számomra az egymás alá írt különböző hosszúságú sorok még nem jelentenek verset. A szabad versnek is ugyanolyan szigorú törvényei vannak, mint az időmértékes vagy az ütemhangsúlyos versnek. A gondolatritmusnak legalább olyan fegyelmezettnek és feszesnek kell lennie. A megformált versekben hiszek. Nagyon tetszenek az időmértéket utánzó versek, nagyon szeretem az angol jambust is, próbálom magyarrá tenni. Minden nyelvnek más a verskultúrája, én ezt eléggé igyekeztem megtanulni, bár nem iskolaszerűen, hanem a magam kárán. (Tanítottam verstant egyébként gimnáziumban fakultáció keretében, persze ez is Óbudán volt.) Nem tudósként, de hozzáértőként próbálom kezelni a kötött versformákat. Nagy szerencse az, hogy a közvetlen baráti körömbe tartoznak olyan verstanosok is, akik ezt igazán magas fokon tudják. Mint például a legjobb magyar verstan szerzői, a Szepes Erika–Szerdahelyi István szerzőpáros, mindkettőjüket barátomnak mondhatom. Erikát nagyon sokra tartom a római és görög formák miatt, Istvánt pedig az ütemhangsúlyos, magyaros formák miatt, mind a ketten fantasztikus tudású emberek. Rigó Bélától pedig a versjátékokat tanultam, nem akárki ő sem. Nagyon sokan nem tudják, hogy a zseniális rímhányó Romhányi – akit univerzális tehetségként ismerünk – veje és munkatársa volt Rigó Béla, ott állt mellette, és első közönségként segített abban, hogy végső formát kapjanak a Romhányi-versek.

Fantasztikusan jó iskola az, ha az embernek olyan barátai vannak, akik ugyanolyan komolyan veszik a formát, a pontos verseket, mint ő maga.

Ehhez persze jön az üzenet is, amiről külön lehetne egy hosszú beszélgetést folytatni, hiszen a mai recepcióesztétika felmondja azt az évezredes szövetséget, ami az üzenet és a forma között van. Kiüresíti a formát, és tartalmatlanná teszi a verset. Énnekem ezekhez nemigen van közöm. Magam annak a jó magyar folyamatnak vagyok a híve, amelyik Balassitól kezdődik, vagy már az Ómagyar Mária-siralomtól, Csokonain, Petőfin, Adyn, József Attilán, Nagy Lászlón, Juhász Ferencen keresztül ér el hozzánk.

A felsoroltakon kívül Arany Jánostól Radnótin keresztül Weöres Sándoron át Pilinszky Jánosig idézi meg köteteiben a költőket tartalmilag és formailag is. Kik voltak költészetére a legnagyobb hatással?

Nagyon nagy hatással van rám gyerekkoromtól kezdve József Attila, kamaszkoromtól pedig Csoóri Sándor, Nagy László, Ladányi Mihály, Juhász Ferenc, Orbán Ottó, Kormos István. És még két óriás, akikkel személyes kapcsolatom nem volt ugyan, bár találkoztam velük: Pilinszky János és Weöres Sándor. Vannak olyan pillanataim, amikor Kormost kell olvasni. Számomra is nagyon érdekes, hogy amikor elegem van mindenből, akkor hazamegyek, előveszem a Szegény Yorick kötetet, és egy darabig nagyon jól megvagyok vele. Erőt ad, pedig ezek nem hurráoptimista versek, de a tartást közvetítik.

A Gázgyári Művelődési Központ ugyan megszűnt, de ön azóta is folytatja népművelői tevékenységét Óbudán.

Ezt nem lehet kiirtani az emberből. Voltak olyan folyamatok, amelyeket még gázgyári koromban megkezdtem, és mivel nyilvánvalóan igény volt rá a kerületben, folytattam a tevékenységet, de kívülről is megkerestek kollégák, meg tudnád-e csinálni?

Egy élő folyóiratot, egy beszélgetést, egy tévésorozatot, egy tanfolyamot, egyebet, igen, ezeket meg tudom csinálni. Ezeket elvállaltam, aztán úgy alakult, hogy ebből rendszer is lett.

Először a Békásmegyeri Közösségi Házban működött az élő folyóirat, amibe bele tudtam csempészni régi álmomat, amit most is csinálok Csillaghegyen, hogy nemcsak a szó, a gondolat, hanem a képzőművészet is jelen legyen. Békásmegyeren az volt a baj, hogy csak egynapos kiállításokat lehetett rendezni, s ez technikailag eléggé megviseli a művészeket is meg a berendezőket is. Egyik nap fölrakjuk a kiállítást, másik nap lebontjuk, megnézi harminc vagy száz ember, aki kíváncsi rá. Csillaghegyen nagyobb teret kaptam erre, ott két hétig vannak kinn az irodalmi esthez kapcsolódó képek. A mai napig is mindig kapok felkéréseket, amelyeknek örömmel teszek eleget.

Gyimesi László
Keszthelyen született 1948-ban, 1966 óta él Óbudán. A középiskolát Nagykanizsán végezte vegyésztechnikusként, később filozófiát, esztétikát, népművelést, pedagógiát, majd andragógiát tanult, végül kulturális menedzseri oklevelet szerzett. Több mint húsz évig vezette a Gázművek óbudai művelődési intézményét. 1964 óta publikál szépirodalmi és egyéb műveket, 21 önálló kötete jelent meg, számtalan folyóiratban, antológiában szerepelt. Tagja a Magyar Írószövetségnek, a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaságnak. Munkásságáért több kitüntetésben részesült, a Nagy Lajos-díj, a Gábor Andor-díj mellett legbüszkébben az Óbuda Kultúrájáért Díjat és a Pro Óbuda Díjat szokta említeni. Sokszoros kitüntetettje az aquincumi költőversenyeknek, a Quasimodo költői versenyeknek. Nős, két felnőtt fia, két unokája van.

Az idő múlásával egyre kevesebben vannak azok, akik átélték a II. világháború borzalmait, hűen tudnak mesélni az eseményekről. Még kevesebben vannak, akik naplót vezettek a harcok idején, és azt megmentve idézhetik fel a múltat családjuknak és a szélesebb közönségnek. 1944 telén a Zsigmond tér 8. tekintélyes háztömbje közigazgatásilag még a III. kerülethez tartozott. Itt élt fiatal lányként Mladoniczky Mária (Both Attiláné), a naplóíró, akivel felidézzük a vészkorszak és az azt követő évek emlékmozaikjait.

A napló 1944 decemberének közepétől 1945. május közepéig írja le a fontosnak tartott életmozzanatokat.

A naplót Gyarmati Klára hozta a szerkesztőségbe, aki az Újlaki plébánia karitász önkénteseként ismerte meg a szerzőt.

Óbudai családban született?

Nem. Kilencéves voltam, amikor a család a VIII. kerületből Óbudára, a Zsigmond tér 8. szám alatti nagy házba költözött. Ez 1933-ban történt. Ott vészeltük át az ostromot is, akkor készült a napló. A háborút követően, már fiatal házasként még abban a házban éltünk szüleimmel és a húgommal. A férjem munkájának köszönhetően sikerült lakáshoz jutnunk az Árpád fejedelem úton frissen épült házban, aminek a tervezésében ő is részt vett. 1967-ben 180 ezer Ft-ért, kedvezményes áron jutottunk ehhez a két és fél szobás lakáshoz. Ez akkoriban hatalmas összegnek számított, de egy jó ideig nem kellett lakbért fizetnünk. Olyan hírességek laktak a házban, mint Nagy László és Szécsi Margit, az utcában pedig Berek Kati, Zolnay Pál rendező és a Sztankay család.

Az ön által írt ostromnapló mellett szerepel egy közvetlenül a háborút követő zavaros és nehéz időszakról szóló írás is, amelyet az apukája vetett papírra. Édesapja mivel foglalkozott?

Édesapám, Mladoniczky István pedagógus volt, édesanyám szintén. Elemi iskolában tanított a VIII. kerületben, és egy ideig még a Zsigmond térről is visszajárt dolgozni, de már elég idős volt akkoriban, és fárasztó volt számára az utazás. Szerencsére el tudott helyezkedni a közeli Kiscelli utcai iskolában, ahol egészen nyugdíjazásáig dolgozott.

Sokat olvasni a hajdani Óbuda falusias, nyugodt világáról a háború előtti korszakban, az úgynevezett boldog békeidőkben. Mária néni emlékeiben milyen volt az élet akkoriban Óbuda-Újlakon?

Amennyire én emlékszem, jó volt. A Kolosy téri iskolában fejeztem be az elemi tanulmányaimat. A Zsigmond téren, közvetlenül a ház előtt volt a fordulója az 5-ös és a 11-es villamosoknak. Onnan könnyen járhattam be az Alkotmány utcai Kereskedelmi Iskolába, ahol a felsőt végeztem, majd ott érettségiztem. A Zsigmond tér környéke nem így nézett ki, mint most. Kevesebb volt a ház, az épület, a Harcsa utca sem volt beépítve. Sokat jártunk fel a közeli dombokra bóklászni, amely még bozótos volt, és sűrű növényzet borította. Szép idők voltak. De jött a háború, és közeledett az ostrom.

Világosan emlékszem 1944. november 4-re, amikor a déli órákban hatalmas robbanás rázta meg a környéket. Ekkor robbantották fel a Margit hidat.

1944.XII.23. Folyton repülnek az orosz gépek fölöttünk. Gyönyörű ragyogó nap van. {…} Olyan furcsa az utca és az élet. Látszólag minden úgy megy, mint azelőtt. És mégis valami tompaság, fojtott izgalom van a levegőben. Félek, de nem tudom, mitől. Azt hiszem, az oroszoktól. Annyi borzalmat mesélnek róluk.

Milyen viszonyba voltak egymással a szomszédok?

A háború előtt nem volt összejárás. Mindenki élte a saját életét. Aztán jött az ostrom, és lementünk a pincébe. Az összes család, több generáció volt összezárva a mosókonyhában és a hatalmas pince nagyobb részében. A naplóban leírtam a lakók pontos névsorát.

Az ostromot megelőzően vezetett naplót, vagy csak a szituáció késztette az írásra?

Nem, ott kezdtem el a pincében. Volt nálam egy füzet, amelybe ceruzával írtam be a feljegyzéseimet, slágvortokban. Nyilván nem mindennapi esemény volt az ostrom, úgy éreztem, hogy ezt meg kell valamilyen formában örökítenem. Mivel ceruzával írtam, így az idők során nagyon megromlott az állapota, és alig volt olvasható. Lényegében az utolsó pillanatban sikerült megmenteni, és a fiam segítségével számítógépbe beírni, az eredeti már szétfoszlott.

1945.I. 2. {…} Délután a merészebb férfiak elmennek a Császárfürdő vasútállomásra, és feltörnek egy pár vagont. Hoznak lisztet, sót és néhány vödör olajat. Jó lesz világítani, vagy talán még főzni is. Több mint egy hete vagyunk már lent. Nem hittem volna. Sokat unatkozom. Néha kártyázunk.

I.11. Ma irtó pánik tört ki. Azt mondják, holnap jön a végítélet. Mindenki mindent becipel. Valaki azt mondja, hogy víz sem lesz. Nosza, erre mindenki vizet gyűjt. Üvegbe, demizsonba, lábasba. {…}

I.17. Reggel tudtam meg, hogy éjjel az a nagy robaj a lépcsőház volt. Még egy találatot kapott. Most már a II. emeletre is csak a korláton lehet felmenni. {…}

I.22. {…} Ma egész nap erősen lőnek. Sztálin-orgona, Göring-ágyú, minden van itt. {…} Egyébként kártyázunk és beszélgetünk. {…}

I.27. Közeledik a Vég. Így kell írnom, nagy V-vel. Szüntelenül tombol a harc. Meddig tart ez még? Nem mondom, itt lent elég biztonságban érzem magamat, jó meleg van, van mit ennem, szórakoztató társaság van. {…}

I.28. Tovább folyik fönt a harc, lent az élet. Este egy kis csönd van, hát kimegyünk levegőzni. Hiszen olyan nagy szükségünk van egy kis friss levegőre. Halotti csend van kint. Itt-ott hallatszik egy-egy távoli lövés. Egyéb semmi. Mindig följebb merészkedünk. Már az udvaron vagyunk, már a kapu alatt. Kint állunk a kapu előtt. Csodálatos látvány tárul elém. Tiszta mélykék ég, magasan áll a Hold. Sehol egy felhő, csak erős, viharos szél fúj. Körös-körül sűrű hó. Csak a szél fújta különös, hegyes-völgyes formákban. {…}

Mesélt róla, hogy a háború után még sokáig együtt lakott a család. Mekkora volt a Zsigmond téri lakás?

Ez egy háromszobás saroklakás volt a ház második emeletén. Az egyik fele a Bécsi út felé, a másik a Zsigmond tér felé nézett. Nagyon szép kilátása volt. Az ostrom előtt a nagymamám, ómama is ott lakott. Ő sajnos az ostrom idején halt meg 88 évesen, borzalmas volt. A Zsigmond téren temették el, ahol a férfiak csákánnyal próbálták feltörni a jeges földet, miközben folyt a lövöldözés.

Szegényt egy pokrócba csavarták, és este, már sötétbe tudták a férfiak elhelyezni a sírba. Végül 1945 decemberében exhumálták, és a kapott rendes, egyházi temetést pappal az Óbudai temetőben.

1945.I. 7. Ma reggel fél tízkor meghalt Ómama. Egész éjjel hörgött, és beszélni akart, de nem tudott. Reggel átszaladunk Aignerért, de mire jött, már halott volt, sőt már ki is vitték a Raffayhoz. Borzasztó volt. Az ágytakarójába burkolták bele. Abban lesz eltemetve. Sári intézkedik, hogy a férfiak közösen ássák meg a sírt, itt kint a téren, a kis parkban. Egész nap szörnyű tűz zúdul a vidékre. És a férfiak csak ásnak, csákányoznak. {…} Délutánra elkészült a sír. Eltemetni csak este fogják, ha majd egy kis csönd lesz. Olyan volt este a kis kert, mint Álomország. Nagy csönd volt, a Hold sütött, és sűrűn hullott a hó. Szinte valószínűtlenül szép volt. Mama és én csak a kapuban álltunk. Papa kiment a sírhoz. De az egész kép oly lenyűgöző volt, hogy nem tudtam sírni. Sőt! Boldognak éreztem szegény Ómamát.

Többször említi a naplóban a pincében elraktározott nagy mennyiségű szeszt és egy bizonyos likőrgyárat. Ez a Rosenfeld Manó-féle Első Újlaki Likőr és Rumgyár volt?

Igen, Manó bácsiéké volt az egész ház. A Bécsi út 1. szám alatt volt az üzletük, és gondolom, a gyáruk is. A pince egy részében lehetett a raktár. Szegény Manó bácsit a háború alatt elhurcolták, de utána előkerült, és megköszönte a lakóknak, hogy vigyáztak az árukészletére. Persze kivéve, amit megittunk. Maga a gyár azonban már nem működött tovább.

1944.XII. 28. Változatlanul tűz alatt áll a környék. {…} Nincs kenyér. Megszervezik, hogy minden reggel két más-más férfi megy el kenyérért. Gyönyörű, hófehér kenyér. Habzsolva esszük. Borzasztó, nem lehet mosakodni. Egyesek majdnem megfürödnek, más meg még az arcát sem moshatja meg. Csak kölnivel törlöm meg az arcomat. A fogaimat is meg kellene már mosni! Sok gondot okoz a kocsma és a likőrgyár. Mi lesz, ha az oroszok itt találják ezt a rengeteg szeszt?! El kellene tüntetni. A szomszédos házakból már jönnek a prolik, és viszik a holmikat.

XII. 31. Szilveszter. Nagy duhajkodás. Veszettül énekelnek és isznak, hiszen van mit. {…} Éjfél! Apám mint legidősebb, körbejár, mindenkinek boldog új évet kíván, és a férfiakkal összetegeződik. {…}

1945.I. 1. Nagy hideggel köszöntött be az új év, amely ki tudja, mit rejteget számunkra. Alig esik egy-egy lövés. {…}

Milyen emlékei vannak a háborús karácsonyról?

Szörnyű volt! Addigra már erősen lövöldöztek. A család nagyon vallásos volt, főleg apám. Apai ágon lengyel származású a család, a dédapám már biztos itt született. Nem tudom pontosan, mikor kerületek magyar földre. Apám Vértesszőlősről származott, ott gazdálkodtak, 12-en voltak testvérek.

Én még el tudtam menni misére az Újlaki templomba, ahová a család is járt. Szerényen köszöntöttük egymást a pincében, a család és a szomszédok.

1945.XII. 24. {…} A karácsonyfa már kész, várjuk a gyertyagyújtást. Attól nagyon félek. Hiszen Ő nincs itt. Nagy dübörgés a Bécsi úton. Kinézek. Páncélkocsik, tankok, ágyúk vonulnak dél felé. {…} Lobognak a karácsonyfa kis gyertyái. Ijedten rebbennek, lobbannak. Ők is félnek. És én sírok, sírok, nagyon sokáig. Olyan jólesik sírni. {…}

XII. 25. Még elmentem volna templomba, de Mama már nem akart elengedni. A templom mellett áll egy harckocsi, és folyton lő. Lent leülünk a pincében. Előbb megint robbant itt a közelben két lövedék. Mama addig jajgatott, míg lejöttünk. Később felmentem nézelődni. Elvétve be-belőnek. Két Fritz is állt ott. Tőlük tudtam meg, hogy Budapest teljesen körül van zárva, valamint azt, hogy az utolsó házig védeni fogják. Ezután felmentem ebédet főzni. {…}

XII. 26. Karácsony másnapja van. {…} Reggel óta nincs villany. Gyertyák égnek itt is, ott is. Kísérteties fény, a gyerekek sírnak. {…}

A front közeledtével lehetett hallani arról, hogy milyen veszélyek fenyegetik a civil lakosságot, elsősorban a nőket?

Persze. Minket is elbújtattak a pincében. Itt kell hangsúlyoznom, hogy bennünket itt nem bántottak az oroszok.

Amikor elöntötte a víz a pincét, és elő kellett jönnünk a búvóhelyünkről, még az orosz katonák vették rossz néven, hogy félni kellene tőlük.

Persze az ilyet fenntartásokkal fogadja az ember, annak tudatában, hogy miket hallott róluk.

1945? I. 29. {…} Egyszerre Pityu rohan be: „Itt vannak az oroszok!” súgja nekem. Nem akarja hangosan mondani, fél, hogy pánik tör ki. Sietek be Mamához. Megmondom neki, nehogy nagyon megijedjen, ha meglátja őket. Alig érek be, jönnek az óvóhelyajtón már. Összesen talán hárman. Magas, hóköpenyes alakok, géppisztollyal a kezükben. Tiszták, illatosak, frissen borotváltak. Csak bámulok. Végigsétálnak, és kijelentik, hogy azonnal oltsuk el a tüzet, mert különben lőnek. Én csak azt tudom, hogy itt vannak. Nekidőlök az ágynak, és hangtalanul sírok. Ezt kellett megélni. {…}

I.30. {…} A nap nagy részét bent töltjük a pincefolyosóban, mert mint mondják, már sűrűn fordult elő nők elhurcolása és megbecstelenítése. Lélekné unokahúgát, szegény Rezutsek Icát is elkapták. Csendben üldögélünk a pincében. {…} Ülünk a sötétben. Valaki ül mellettem, nem tudom ki. Halotti csendben ülünk. Én imádkozom, magamban. Öt percig ültünk így vagy két óra hosszat, nem tudom. Egyszerre csak bejött Mama, és csak annyit mondott: „Elmentek.” {…}

II.14. Tegnap két orosz tiszt összeveszett egy nőn, és lelőtték egymást. Ma van a temetés. Itt a Zsigmond téren temették el őket, csoda nagy pompával. Teherautókon hozták a koporsókat, csupa perzsával letakarva. Vajon hol lopták? Rengeteg katona, zene, díszlövések. Fentről, a lakásból elbújva kukucskálunk, és onnan nézzük.

A harcok befejezésével, a háború elmúltával visszatért az élet. Milyen volt az újrakezdés?

Anyukám nagyon féltett minket a húgommal. Nem járhattunk sehová, még Óbudára sem. Szüleim az 1930-as években vettek egy kis telket a Szépvölgyi úton (kis kerttel), amely teljesen másként nézett ki, mint most. Alig volt út, a 29-es busz még nem járt (később sem arra közlekedett), itt akartak egy télen-nyáron lakható házat építeni. A háborúban azonban bombatalálat érte, és csak a kert maradt meg. Enni azonban kellett, és a szüleim eladták, ékszereket kaptak érte, amikből etetni tudták a családot. 1943-ban leérettségiztem, így volt megfelelő képesítésem, hogy dolgozhassak. A Budapesti Városházán kaptam irodakezelői állást. Zavaros idők voltak. Beléptem a Kisgazda Pártba, amely nem maradt következmény nélkül. Áthelyeztek a Kálvin tér közelébe, a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába. A büntetéssel végül csak jót tettek nekem, hiszen egy nagyon kellemes művészközegbe kerültem, amelyben egy bohém művésztanár közösség dolgozott (amúgy időközben kiléptem a Kisgazda Pártból). Az igazgató is egy festőművész volt, akit azonban idővel áthelyeztek, és az új igazgató, aki valamilyen rendőrbesúgó lehetett, bár magát népi festőművésznek tartotta, rossz légkört teremtett. Még szerencse, hogy ez engem már nem igazán érintett, mert akkor született a gyermekem, és utána már nem mentem vissza oda dolgozni. Egy darabig otthon voltam, és csak három év után helyezkedtem el újra. Először a Természettudományi Egyetemen dolgoztam, utána a Belkereskedelmi Minisztériumban kaptam állást egy hirdetés útján.

Itt alakult meg a Belkereskedelmi Kutatóintézet, azon belül az önálló Piackutató Intézet, ahová áthívtak engem is irodistának, és innen mentem nyugdíjba 1980-ban.

Szóba került, hogy a háborút követően még sokáig a Zsigmond téri lakásban éltek, mint egy nagy család. Ezt követően mi lett a lakással?

Egy ideig heten laktunk a lakásban, hiszen ott éltek idős szüleim, a húgom, valamint mi a férjemmel, és az időközben megszületett két gyermekünkkel. Aztán ideköltöztünk az Árpád fejedelem úti lakásba, a szüleimnek már nem kellett akkora lakás, és a Bécsi úton, egy városi házban éltek tovább. Édesanyám 88 évesen hagyott itt minket. Szép emlék tőle ez a pár kép a falon, amelyeket ő festett. Volt hozzá tehetsége és érzéke. A testvérem is rajzolgatott, nekem viszont az nem igazán ment. Én inkább hímeztem, horgoltam, de leginkább kötöttem. A húgom a San Marco utcába költözött, 1992-ben halt meg. Nekem személy szerint nem volt jó érzés a Zsigmond téri régi házat látni, de még arra sétálni sem. A háború, az ostrom, ómama halála nagyon rossz emlékeket idézett fel bennem.

Az 1956-os forradalom idején ismét a pincében kerestünk menedéket, de akkor már két kicsi gyerekemmel éltem át az eseményeket. Borzalmas volt már anyaként újra a pincében reszketni.

Három fiú a házból felment a padlásra körülnézni, hogy mi történik a környéken. Egy orosz tank ezt észrevette, és belelőtt a tetőbe. Az egyik fiút széttépte a lövedék, a másik sebesülten levetette magát az udvarra, a harmadik megsebesült, de túlélte. Nemrégiben egy barátnőmmel, aki szintén ebben a házban lakott, elmentünk megnézni, de már nem lehetett bemenni, mert zárva volt a kapu, így csak bekukucskáltunk.

Hogyan fogadták a gyermekei a naplókat és a benne leírtakat?

Nagyon örültek neki, és boldogok voltak, hogy ezek a családi emlékek megmaradtak. A fiam csillagász lett, a lányom üzemmérnöknek tanult és kárfelmérő lett. Ők mesélik tovább az akkori történéseket unokáimnak, dédunokáimnak.

(A szerző történész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)

Emlékszik-e arra, hogy mikor járt először Óbudán

1927. július 13-án születtem. Attól kezdve óbudai vagyok.

A Margit Kórházban született?

Nem. A Margit Kórház tatarozás alatt volt, és anyám az akkori Weiss Alíz kórházban, a későbbi Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemen, vagyis a Szabolcs utcai kórházban hozott világra.

A család mikor költözött Óbudára?

1880-as évek közepén apai nagyapám, aki állítólag tüdőbetegségben szenvedett, a Bécsi út felett, a jelenlegi ún. szilikáttömb helyén, egy gyümölcsöskert területén vett egy kis házat azzal az orvosi javaslattal, hogy a jó levegő biztosan hozzájárul a gyógyulásához. Egyébként a Podmaniczky utcában lakott. Ott volt ügyvéd. Az a környék abban az időben a Nyugati pályaudvar közelsége miatt nem volt „egészséges”, nagyapám ezért a szabad idejét Óbudán töltötte. Apám Rétságon született 1891-ben, mert nagyapám akkor éppen közjegyző volt ott. Nyolcan voltak testvérek. Nagyszüleim házassága megromlott, a nyolcvanas évek végén elváltak, és a nyolc gyerek apa nélkül nevelkedett. Apám 1921-ben vette el a Pápa melletti Pusztagyimóton élő anyámat, akinek hét testvére volt. Anyámnak az volt a kikötése, hogy Pestre nem költözik. Kérte apámat, hogy olyan helyen keressen lakást, amely vidéki miliőt ad. Trianon után közel egymillió ember jött át az elcsatolt országrészekből, ezért 1921-ben nagyon nehéz volt Budapesten lakáshoz jutni. Tízezrek éltek vasúti vagonokban.

Apámnak szerencséje volt, mert néhány hónap után nagyapám egykori ügyvédbojtárja fölajánlott neki bérletre Óbudán, a Kolostor utca 30. szám alatti villában egy lakrészt, amit csak nyáron használt.

A villa kétlakásos volt, az egyik lakásban laktunk mi, a másikban pedig a neves Berg família, egy nagyon értékes család, ahol négy nagyobb gyerek volt. Hárman közülük kormányzó-gyűrűvel díjazott eminens tanulók voltak. Az egyik lakásban nyolcan éltek, a másikban mi laktunk négyen.

Mi hárman voltunk testvérek. Imre bátyám Pápán született, gyermekként influenzát kapott és meghalt. Béla bátyám már Pesten született. A rajz és a művészetek iránti érdeklődése már gyermekkorában, a gimnáziumban feltűnt. Építész lett, többszörös Ybl-díjas, majd Állami-díjas, utolsó munkája a Hilton Szálló volt. A Kolostor utcai lakás nagyon szép volt. Gyönyörű volt a kertje, valóságos park. Lakásunk egy hálószobából, nappaliból, hallból, hosszú előszobából és hatalmas konyhából, spájzból állt. Volt egy kis szoba is, oda beszereltek egy kádat, hét végén ott volt a „nagy fürdetés”. Árnyékszék a házon kívül volt, vagyis nemhogy összkomfortos, de még komfortos sem volt a villa. Körülötte viszont kinyílt a világ.

A domb­oldalon óriási mező, fölötte a Remete-hegy, ami fenyves erdő volt, és lehúzódott közel a Kolostor utcáig. Kilépve a házból, kimehettünk a mezőre vagy az erdőbe.

Vadnyulakat fogtunk hurokkal. A kertbe őzek, vaddisznók jártak be. Gyönyörű világ volt, közvetlenül a Schmidt-kastély mögött. 1936-ban a bérleményt felmondták, és mi leköltöztünk a Bécsi út 171. számú házba. Ma is itt lakom. A II. világháború alatt a Kolostor utcai házat földig lerombolták; sokan meghaltak a pincében.

Sok élményem fűződik a házban töltött időhöz, de ezek közül is kiemelkedik, hogy találkozhattam az utolsó remetével.

Minden hónapban egyszer lement a főplébániára, talán lelki igényeit ellátni. Közvetlenül a kertünk melletti ösvényen ment, és időnként bejött hozzánk. Békesség a háznak, mondta mindig.

Anyám rendszeresen behívta, étellel kínálta, valamit evett is, és elmenőben ismételte: békesség a háznak. Egy nagydarab emberre emlékszem, barnás, csuhaszerű ruhában, nagy szakállal és mély hanggal. Meghatódva gondolok vissza gyermekkorom legszebb szakaszára.  A Remete-hegy egyébként arról kapta a nevét, hogy az ottani barlangokban remeték éltek.

Schmidt Miksával is találkozott?

Bizony, én még gyermekként személyesen ismertem Maximilián Schmidtet. Abban az időben sűrűn lakott a kastélyban – egyébként Bécsben élt –, amit 1935-ben adott a székesfőváros tulajdonába.

Bátyámmal a kastély „bűvöletében” éltünk. Másokkal együtt rendszeresen körülötte sétáltunk. Déli oldalán – a ma is meglévő hatalmas ajtók mögött – kocsiszín volt, a hintókat vasárnaponként meg lehetett nézni, de a lovardába csak ritkán engedtek be. Sétáink során Schmidt Miksa bácsi többször bevitt minket a kastélyba, ami egyébként vasárnaponként nyitva volt a látogatók számára. Szabadon be lehetett menni, és körül lehetett nézni. Kétszer-háromszor kézen fogva fölvitt bennünket a fölső emeletekre.

Csodaszép könyvtárra, rengeteg könyvre, vastag szőnyegekre, dús függönyökre emlékszem, de mindenek előtt egy hatalmas, mozgatható földgömb maradt meg a tudatomban.

Emlékszem egy gyönyörű kápolnára is, ami talán a földszinten lehetett. Az ostrom során a kastély teljesen kiégett, összeroskadt, csak a falai maradtak meg. Minden elégett, földgömböstül, kápolnástul, könyvtárastul. Pótolhatatlan veszteség.

Hogyan nézett ki gyerekkorában Óbuda?

Ahogy mondtam, a Kolostor utcában, közvetlenül a kastély mögött laktunk. A hegyoldalon, a Kiscelli utcán lejöttünk a Bécsi út 171. számú házhoz, ahol idestova 80 éve lakom.

Akkoriban itt két fűszerüzlet, trafik, rendőrség, hentesüzlet, sőt egy időben italkimérés is volt. Mindez egy helyen.

Ha nagyobb dologra, például ruhára vagy cipőre volt szükség, akkor elmentünk a Flórián térhez, a Tavasz utcába, ritkán a Fő térre. A Kiscelli utcai iskolába jártam. Ez volt akkor az én óbudai világom, más részét alig ismertem. Elemi iskolás koromban kerültem kapcsolatba a szaléziakkal, mely mind a mai napig fennáll. A Kiscelli iskolát nagyon szerettem, csupa jó tanítóim voltak. 1938-ban kibővült a látóköröm: gyalog jártunk a bátyámmal az Árpád Gimnáziumba, a Zsigmond térre. Gyalogolnunk kellett naponta, kivételes esetektől eltekintve a villamos szóba sem került. Egy tantusz az újlaki templomig volt érvényes, ami 8 fillért ért. 10 fillérért viszont a Föld utca és a Zápor utca sarkán lévő Fischer Mór üzletében délután öt órától egy zacskó kiflit vagy fél-egy kiló kenyeret lehetett venni. Ez volt a megmaradt pékáru, a reszt, amit másnapra eltenni már nem akartak. Mi erre spóroltunk. Ilyen nagy érték volt akkor 10 fillér!

Apámnak akkoriban nem volt munkája. Ő egyébként iparrajz iskolát, majd felső ipari iskolát végzett, és a Lingel bútorgyárban dolgozott mint formatervező.

A Lingel bútorgyár császári és királyi szállító volt. Maradandó bútorokat készítettek, igazi márka volt. Néhány darab ma is lakásunk dísze, átvészelték Óbuda ostromát, házunk pusztulását. 1935-ben, a nagy gazdasági válság idején apámat elbocsájtották. Állás nélkül maradt, és csak hónapok múlva kapott munkát a Szőlő utcai Halaman asztalosipari gyárban. Az első világháborúban apám három évig szolgált, ötször sebesült, és főhadnagyi rangban szerelt le. Együtt szolgált Újszászy Istvánnal, aki aktív katona volt, később tábornok és a katonai elhárítás főnöke lett. Valahol találkoztak. Apám elmondta, hogy állástalan és nyomorog. Újszászy behívta a minisztériumba, ahol 1936-tól 1938-ig dolgozott. Ebben az időben jól éltünk, apámat autóval vitték, hozták, nemritkán Újszászyval, aki a Tábor-hegyen lakott. Ezért a két évért 1948-ban apámat azonnali hatállyal elbocsátották egy asztalosipari nagyvállalattól. Egy forint nyugdíjat sem kapott. Attól féltünk a háború után, hogy deportálnak bennünket. Nem tudom, hogy a jelzett időszakban a Honvédelmi Minisztériumban apám mivel foglalkozott, de az tény, hogy Újszászy a kémelhárítás főnöke volt, így valószínű, hogy ezen a területen kapott feladatot. Apám jól beszélt németül, elfogadhatóan szerbül, lengyelül és kissé oroszul is. Nyelvtudását biztosan használta a kém­elhárítás.

Mint említettem, a Kiscelli elemi iskolát nagyon szerettem, de ez nem mondható el az Árpádról. Az első három osztályt a Zsigmond téren jártam ki, valóságos gyötrelem volt számomra. Az épület nem volt iskolának való. A tantermekben télen hideg volt, nyáron nagyon meleg.

Ráadásul olyan matematika tanár oktatott, akit kicsaptak a kőszegi katonaiskolából. Hozzászokott a hangos katonai utasító vezényszavakhoz, beszédhez. Nem beszélt, hanem üvöltött.

Féltem tőle, valósággal remegtem, ha felelni hívott. Matézisből mindig csak átcsúsztam. 1941-ben átköltöztünk az új épületbe, ekkortól valamivel jobb volt a diáksorsom. Egyre inkább a humán tárgyak vonzottak: a történelem, a magyar nyelv és irodalom, a földrajz; ezekben többnyire eminens voltam, de nagyon szerettem a latin nyelvet is.

A matematikát nem szerette, a humán tárgyakat szerette, azokból többnyire eminens eredményt ért el, mégis orvos akart lenni. Honnan jött az ötlet?

Erre nem tudok egyértelmű választ adni. Hatodikos gimnazista lehettem, amikor valamilyen esemény, talán könyv vagy elbeszélés hatására merült föl bennem, hogy orvos szeretnék lenni. Ezt elmondtam szüleimnek is, akik tudomásul vették, de valószínűleg nem vették komolyan. Hetedikes gimnazistaként bátran kimondtam az osztályfőnökömnek, érzek magamban annyi erőt, hogy orvosnak tanulhassak. Emlékszem, ő csóválta a fejét, nem hitt nekem. Nyolcadikos gimnazista koromban pedig – ahogy erről majd beszélek – a kérdés eldöntetett.

A második világháborút hogyan vészelték át?

Apám akkor már idősnek számított, katonának nem vitték. Mi leventeként rendszeresen katonai vagy félkatonai kiképzésben részesültünk.

1944. október 23-án – és ezt olyan biztosan tudom, mintha tegnap történt volna, nyolcadikos gimnazista voltam – közölték az osztályban, hogy a tanítás megszűnt. Megkaptuk az indexet, a félév átlósan át volt húzva.

Bejött az osztályba a katonai parancsnok, és kijelölte, hogy kinek hova kell mennie. Engem a kerületi Honvéd Kiegészítő Parancsnokságra utasítottak azzal, hogy a Fő téren kell jelentkeznem. Így is történt október 24-én. Itt elmondták, hogy a következő napon reggel három napi élelemmel, meleg váltó alsóneművel kell jelentkeznem lövészárokásás céljából Csillaghegy, Rómaifürdő területén. Hazamentem, és mindezt elmeséltem a szüleimnek. A front tompa zaját, az állandó dübörgést már jól lehetett hallani. Anyám átment a Margit Kórházba, ahol barátnője volt a gondnok, Hafner Zsolt felesége, és segítségüket kérte. A válasz az volt, hogy másnap menjek be a kórházba, ahol felvesznek mint elsőéves medikust. Így is történt. Az akkori gazdasági-pénzügyi vezetőnek, a kórházi gondnoknak akkora tekintélye volt, mint ma az egyetemi gazdasági rektornak. Bementem hozzá, személyesen bevitt Guzich Aurélhoz, a sebészeti osztály vezetőjéhez, aki egyben a kórház katonai parancsnoka is volt. Az egész Margit Kórház egy nagy sebészeti osztály volt, felkészülve a tömeges sérült- és balesetellátásra.  1944 augusztusától a Magyar Királyi Honvédség 10. tábori kórházának a filiája volt. Orvosok nem voltak. Vagy katonai szolgálatot teljesítettek, vagy elmenekültek Óbudáról. Ápolószemélyzet is alig volt.

Szívesen felvettek, mert kellett a segítség. Így kezdtem dolgozni nyolcadikos gimnazistaként mint első éves medikus. Semmiféle papírt, indexet nem kértek tőlem; elhitték, amit mondtam.

Guzich Aurél tanár írt egy cédulát, amiben kijelölt a kórházi feladatok ellátására. Kaptam egy magyar-német nyelvű hivatalos igazolványt a Széna téren, a mai Volán buszállomás helyén álló régi János Kórház épületében. Ott volt az igazgatóság és a német egészségügyi katonai parancsnokság is. A kétnyelvű igazoló lapnak köszönhetem, hogy nem kellett bevonulnom: nem hagyhattam el az I. Hadtest területét (Budapestet). Október 25-től a Margit Kórházban éltem éjjel-nappal. Sokat dolgoztam. Kaptam fehér köpenyt, nadrágot, nem rendszerességgel, de időnként kaptam fehér inget is. Rengeteg sebesültet hoztak, némelyek a saját lábukon jöttek be a kórházba. Betegeket és sérülteket ápoltam, megtanítottak altatni, műtétekben segíteni. Felejthetetlen iskola volt. Orvosi működésemnek ez volt az alapja.

Október végén láttuk először, hogy Újlak felől a Bécsi úton kora délelőttől szürkületig zárt, hosszú sorokban terelték a sárga csillagos menetet a téglagyárba. A ház, amelyben laktunk, a nyilaskeresztes párt központja volt. 1938-tól bérelték az 1. emelet 3. számú három szobás lakást. Az volt az óbudai nyilaskeresztes párt központja. Az iroda ajtaja azonban többször volt zárva, lepecsételve, mint nyitva. A pártot a Horthy érában több alkalommal betiltották. A bejárati ajtót nagy fémpecséttel zárták le. A harmincas években csak lézengtek itt az emberek, jelentős tagság nem volt. A negyvenes évek elejétől azonban egyre többen jártak a párthelyiségbe, megfordult itt Szálasi Ferenc is. Mint ismert, 1944. március 15-től Horthyt kirendelte Klessheimbe Hitler, a szokásos ünnepséget sem tarthatta meg, mert nem engedték haza. Március 16-án a házban lévő párthelyiséget lezáró pecsétet lefeszítették, az ajtót kinyitották: özönlöttek a nyilasok. Az én tudatomban a nyilaskeresztes mozgalom virágzása – legalábbis Óbudán – nem március 19-én kezdődött, amikor a németek bevonultak, hanem már 16-án, amikor leverték a pecsétet, és özönlöttek a nyilasok az óbudai párthelyiségbe. A nyilasok kísérték a csoportokat, melyek novembertől egyre hosszabbak és egyre gyakoribbak voltak. A sorból kilépni, pláne megszökni nem lehetett. Azonnal lőttek. De halállal járt a zsidók mentése is. A leghatározottabb utasítás volt, hogy a zsidók szöktetése halállal jár. Fehér egyenruhámban rendszeresen ingáztam a kórház és a lakásunk között.

Előfordult, hogy amikor mentem haza, sikerült kihúznom valakit – főleg gyermeket, fiatalabb nőt – a sorból, és bemenekíteni a szaléziak hajnaltól késő estig nyitott kápolnájába.

Kiss Mihály volt a szalézi közösség és kápolna vezetője, akiről köztudott volt, hogy zsidókat ment. Engem jól ismert, rendszeresen ministráltam neki. A zsidó üldözöttek téglagyári összegyűjtése december közepén megszűnt. Döbbenetes időszak volt. Következett Óbuda ostroma. 1945. január 1-én jelentek meg először szovjet katonák házunk légópincéjében. Ők képezték az első hullámot. Békés emberek voltak. Mindenki nyugodjon meg, ne keltsünk pánikot; ha nincs fegyveres vagy német katona, senkinek nem lesz baja, mondták magyarul. Hamar el is mentek. Néhány órával később egy mérhetetlenül lezüllött, részeg, primitív csapat érkezett. Pasli, davaj, davaj ordítozással kitereltek bennünket a Bécsi útra a pincéből. Az út – éjszaka volt – tele volt holttestekkel, magyar és német katonák feküdtek a havas törmeléken. Áttereltek bennünket a Bécsi út és a Föld utca sarkán álló, ún. Laubál féle házba. Az ottani pincében éltünk január 6-ig. Nem emlékszem, hogy ott milyen volt az életünk. Az biztos, hogy január 6-án délelőtt mindenkit kitereltek a pincéből, és az embereket különféle csoportokra osztották. Külön a nőket, fiatalokat, időseket, külön a férfiakat. A csoportomnak azt mondták, hogy csak egy kis munkára, málenkij robotra visznek bennünket, sem enni, sem innivalóra nincs szükség. Vastag hó és kegyetlen hideg volt. Sötétedett, mire elértük az óbudai temetőt. A temetőkápolnában aludtam. Másnap sűrű havazás közben hajtottak Solymáron, Pilisvörösváron, Tinnyén, Perbálon keresztül.

Több napi gyaloglás után értünk Ercsibe, ahol hatalmas faluvégi csűrökbe gyűjtötték a civil összefogottakat. Ez volt az egyik legnagyobb gyűjtőtábor, ahol több tízezer málenkij robotost tartottak fogva.

Néhány gyötrelmes, jéghideg éjszaka után sorba állítottak, és lassan el kellett vonulnunk egy hosszú asztal előtt. Az asztal másik oldalán 15–20 szovjet katona ült, egy magyar tolmács volt középen. Mustrálták a felvonultakat, hogy ki mire alkalmas. Vékony kabátom hajtókáján egy jól látható vöröskeresztes jelvény volt – Margit kórházi időm során vettem. Amikor sorra kerültem, megkérdezték, miért hordom. Mondtam, mert medikus vagyok. Ezek után engem is beállítottak egy csoportba, ahol legalább húszan álltak még pizsamában, fürdőköpenyben, télikabátban, papucsban. A Szent János Kórházból kihajtott tüdőbetegek voltak a szerencsétlenek. Odajött egy szovjet katonanő egy tolmáccsal, és azt mondták, hogy el kell kísérnem a csoportot a bajai kórházba. Szekéren indultunk, átmentünk a Csepel-szigeten Ráckevéig, majd pontonhídon a Duna másik oldalára, és néhány nap alatt elértük Dömsöd határát. Borzasztó volt.

Egy kórházi ápoló is velünk volt, mi ketten maradtunk életben. Az összes beteg meghalt útközben. Ez volt életem legtragikusabb időszaka, azóta sem tudom feledni. A csodával határosnak tartom, hogy túléltem.

Utólag kiderült, hogy a János Kórház A. épületéből rálőtt valaki a szovjetekre, akik bosszúból az egész épületet evakuálták, így kerültek Ercsibe a betegek. Dömsödről gyalog jöttem vissza Óbudára, ahol azt kellett látnom, hogy a házunk lángolva ég. Kimentem a rokonokhoz Csillaghegyre, ott találtam rá a szüleimre is. Március végén tudtunk visszaköltözni a lakásunkba, a romos házba, áprilisban elkezdődött az iskola, és júniusban érettségiztem. Nem ecsetelem, hogy milyen körülmények között éltünk akkor. Ennivalónk nem volt, elégett mindenünk. A pénz nem ért semmit. Apám még az ostrom előtt a családi ékszert beletette egy vasdobozba, levitte a légópincébe, és betette a szén alá, hogy ne találják meg. Kigyulladt a pince is, ami több mint egy évig nem volt megközelíthető, mert parázslott a sok szén meg fa, ami a pincében volt tárolva. Valamikor 1946-ban sikerült lemenni, megtaláltuk a vasládát, ami teljesen összetöpörödött. Nagy nehezen ki tudtuk nyitni, és azt láttuk, hogy a benne lévő ékszerek, karkötők, fülbevalók egy gombócba olvadtak össze, arany, ezüst, ékkő, minden. A bátyám két évvel később ért haza, őt Temesvárra, Szegedre vitték el málenkij robotra. Ősszel beiratkoztam a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karára, ahol 1951-ben doktoráltam.

Egyetemi éveim alatt is rendszeresen bejártam a Margit Kórházba, annak minden osztályára, és ez is magyarázatul szolgálhat, hogy miért tekintem a mai napig is ezt az intézményt a második otthonomnak.

Igazi öröm és siker volt, amikor 1978-ban kineveztek ide osztályvezető sebész főorvosnak. De addig sok minden történt.

Végzés után rövid ideig az Alkotás és a Tétényi úti kórházakban dolgoztam, majd a Városmajori Klinikára kerültem, ami abban az időben nagy megtiszteltetés volt. 1964–65 között meghívott tüdősebészként Magdeburgban dolgoztam gyermekgyógyász feleségemmel együtt. Nagyon jó körülmények között dolgozhattunk, kitűnően éreztük magunkat, de a honvágy miatt hazajöttünk. A Városmajori Klinikáról időnként sorozó orvosnak hívtak Óbudára, a Hévízi útra. Egy-egy sorozás két-három hétig is eltartott, délelőtt 2–3 óra alatt végeztünk. Jól fizettek, és természetesen a klinikáról is kaptam a fizetésemet.

Sok fiatalt felmentettem, és számos óbudai fiatalt megismertem, akik később sokat segítettek. Kivételes esetektől eltekintve hálapénzt sebészi munkám során nem fogadtam el.

Megalázónak tartottam és tartom ma is. Talán emiatt is sok barátot szereztem a pácienseim közül. Az 1970-es években beválasztottak a Hazafias Népfront Kiscelli Bizottságába, amelynek utóbb elnöke lettem, párton kívüliként. 1969-ben a János Kórház tüdősebészeti osztályát általános sebészeti osztállyá bővítették. Ez lett a 2. számú sebészet. Meghívtak oda főorvosnak, és 1970-ben át is mentem. Főorvosként operáltam mellkast, hasat. Pár hónappal később odahelyezték az idegsebészetet és a traumatológiát is. Ez már sok volt. Nyolc évig dolgoztam ott. 1978-ban meghirdették a Margit Kórházban a sebészeti osztályvezetői állást. 12 pályázó közül én kaptam meg a kinevezést. A kerületi MSZMP és a Tanács kiállt mellettem, pedig nem voltam párttag. Kinevezésem után személyesen mondtam köszönetet a párttitkárnőnek és a tanácselnöknek. Előbbi azt mondta: Tudja maga miért kapta meg az állást, és miért mondtam, hogy maga mellett senki nem rúg labdába? Nem, válaszoltam. Azért, mert a maga érdekében senki nem szólt föntről. Sem a minisztériumtól, sem a párttól, sem a Fővárosi Tanácstól. Mi ismerjük, hogy maga mit tett Óbudáért. A Tanács vezetője pedig köszönetemre így válaszolt: ne nekünk köszönd, hanem annak a munkának, amit Óbudáért tettél… Ez volt talán életem legnagyobb sikere. Visszatértem a Margit Kórházba mint osztályvezető, mint egyetemi tanár. 1994-ben szóba került a meghosszabbításom, de tudtam, hogy sebészi pályafutásomnak vége. Akkor már önkormányzati képviselő voltam, és teljes erőmmel erre a feladatra koncentráltam. Többször is javasoltam, hogy a kerületi rendelőintézet vegye fel a Szent Margit nevet. Így is történt. A két Szent Margit két különböző személyt jelent.

A Margit Kórház skóciai Szent Margit nevét viseli, akit az 1251-ben avattak szentté, a rendelőintézet pedig Árpád-házi Szent Margit nevét, akit 1943-ban avattak szentté. Mind a mai napig összetévesztik a kettőt.

Persze skóciai Szent Margit is Árpád-házi ivadék, Szent István leszármazottja, Árpád-házi Szent Margit pedig IV. Béla leánya volt. Az Óbudai Orvos Klub egyik büszkeségem. 19 éve működik, és 10 éve a Semmelweis Egyetem munkahelyen kívüli továbbképző helye. Országos viszonylatban is az első.

Azt hallottam, hogy karórákat gyűjt.

Mechanikus karórákat. 1945-ben a szovjetek elvették tőlem az órámat. Köztudott, hogy a szovjet hadseregben fogalom volt a „csaszi”. Amikor elvittek malenkij robotra, az orosz katonák kezén rengeteg óra volt. Mindenkitől elvették, akitől tudták. Felhúzták a kabátjuk ujját, és sokszor ott volt nyolc–tíz óra is a karjukon. A hatvanas években kaptam egy berozsdásodott zsebórát. Szétszedtem, kimostam, működésképessé tettem. Ezzel párhuzamosan elkezdtem érdeklődni az órák, a márkájuk, a szerkezetük iránt. Ez lett a legkedvesebb órám azóta, hogy elvették az oroszok. Óramániás lettem. Értékelem az óraszerkezetet, ami sokban hasonlít az emberi szervezethez. Az órás szakember is sokban hasonlít a sebészhez. Az én tudatomban például egy hasüregi műtét után a hasi szerveket helyretenni ugyanolyan finom munkát, törődést igényel, mint amikor egy órás szakember az óra szerkezetét fokozatosan összerakja. Nemcsak szimpátiával viseltetek, hanem rokonságot érzek a két szakma között.

Tényleg a svájci órák a legjobbak?

Vannak japán óráim is, Seiko Kinetik, van Seiko napórám. Pontosságban a japán mechanikus órák felülmúlhatatlanok. A svájci órák közül napi vagy inkább azt mondanám, hogy heti fél perces eltéréssel működik a Rolexem és a Schaffhausenem. Van a minősített órák közül Longines-em, Jaeger L. C.-m és van Revue Thommenem, ami három amerikai elnöknek is volt. A Revue Thommen Krikett csönget is. Percnyi pontossággal jár, de nem másodpercnyi pontossággal. Másodpercnyi pontossággal valamennyi órám közül a Seiko Kinetik a legbiztonságosabb, és ez is mechanikus óra. Ezek ritka példányok.

Dr. Pintér Endre

Végzettség:

Budapesti Orvostudományi Egyetem (1951)

általános, mellkas- és érsebész szakorvos,

címzetes egyetemi tanár.

Munkahelyek:

Városmajori Sebészeti Klinika

Magdeburgi Orvosi Akadémia

János Kórház II. Sebészeti Osztály

Margit Kórház

Óbuda-Békásmegyer területvezető sebész főorvosa

Közéleti tevékenység:

Óbuda Baráti Kör alapító tagja (1983), elnöke (2000)

Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata képviselője – KDNP (1994–1998)

Az Óbudai Orvosklub alapítója, 2016-ig vezetője

Az Óbudai Múzeum Közalapítvány Kuratóriumának tagja (1998), elnöke (2009)

A San Marco Szabadegyetem társalapítója (2007)

A Szent Margit Rendelőintézet Tudományos

Bizott­ságának tagja, majd elnöke (2016)

Helyi írások:

A római légióstábortól a Margit Kórházig (1988)

A Szent Margit Kórház története (2006)

A Szent Margit Rendelőintézet 50 éve (2009)

A Szaléziak Óbudán (2004)

Óbuda ostroma (2005) szerkesztőinek egyike és írója

Elismerések:

Kiváló Társadalmi munkás (1998)

Budapestért (1989)

Óbuda Lakosságának Egészségéért (2007)

Óbuda Díszpolgára (2010)

A Szent Móric és a Szent Lázár Rend (Mauritius et Lazarus) lovagja (1994)

Többféleképpen olvasható Guba Ildikó A halál nem program – Buday-Goldberger Leó élete című kötete, mely az Óbudai Múzeum kiadásában jelent meg a közelmúltban.

Az első lehetséges olvasatban a kötetből a Goldberger textilbirodalom igazgatójának egyéni, tragikus életútja bontakozik ki, aki a Horthy-kor egyik legjelentősebb mágnásából, felsőházi képviselőjéből vált áldozattá.

Alighanem izgalmasabb azonban a másik olvasat, amelyben Buday-Goldberger sorsa az asszimilált magyar zsidóság sorsává tágul, annak jelképévé lesz. Guba Ildikó lényegre törően vezet végig a kis kékfestő üzem alapjain gyárbirodalmat kiépítő Goldberger család történetén és Leó életén úgy, hogy közben a háttérben képet kapunk a korszakról is, a kiegyezéstől és az asszimilációs törvénytől (1867) az 1895-ös, a zsidó vallás recepcióját kimondó jogszabályon keresztül a trianoni sokkig, majd a zsidósághoz való viszonyában kétarcú Horthy-korszakig, végül Magyarország német megszállásáig és a nyilas terrorig.

Goldberger Leó 1878-ban született Budapesten, Goldberger Berthold második gyermekeként. Az eredetileg Itáliából, Padovából érkező aranyműves család az ő születése előtt bő tíz évvel, épp a kiegyezés és a zsidó emancipációs törvény évében kapott magyar nemesi címet és előnevet (Buday).

Az asszimiláció és a magyarosodás évei voltak ezek a közösség számára. Ahogy Körner András a szintén a közelmúltban megjelent könyvében (Hogyan éltek? – A magyar zsidók hétköznapi élete 1867–1940 között, Corvina, 2013) megállapítja, 1910-ben már a hazánkban élő zsidóság hetvenhét százaléka vallotta magát magyarnak, egynegyedük Budapesten élt. Bízvást nevezhetjük ezt az időszakot aranykornak, főleg a már említett, a zsidó vallás recepcióját kimondó törvény után: úgy tűnt, hogy a vallásához ugyan ragaszkodó közösség hamarosan teljesen integrálódik a magyar társadalomba, identitása pedig sajátos, kettős, magyar-zsidó identitássá lesz.

Goldberger Leó klasszikus polgári neveltetést kapott: a Sütő utcai evangelikus gimnázium után a lipcsei egyetemre járt.

Érdeklődéséről, irányultságáról sokat elárul, hogy textilipari vállalkozó létére kezdettől a Nyugat előfizetője, a lap kiadójának igazgatótanácsi tagja volt – egyébként épp a folyóirat indulásának évétől, 1908-tól állt az óbudai gyár élén.

1920 után kezdett bele a hatalmas fejlesztésbe, amelynek során a kerület legjelentősebb gyárává fejlődött a „Goli”. Jellemző atyai attitűdjére, hogy munkásainak nemcsak lakásokat, de csecsemőotthont, munkásotthont, sportegyesületet és tüdőgondozót is építtetett – utóbbi talán furcsának tűnhet, de ha felidézzük az ebben az időszakban szintén Óbudán élő Gelléri Andor Endre korabeli novelláit, érthetővé válik: a nyomornegyedekben, földes sorházakban élő munkások között a két háború közti időszakban hatalmas pusztítást végzett a tüdőbaj.

Goldberger Popper Idával kötött házassága – az esküvő a Dohány utcai zsinagógában volt – újsághír volt a maga idejében, ugyanis két igen jelentős család egyesült a friggyel. A pár kora tavasztól őszig Szentendrén élt, s mivel Goldberger virilista volt – azaz rajta volt a legtöbbet adózó személyek listáján –, beválasztották a szentendrei képviselő-testületbe is. (Képviselőségét a második zsidótörvényig tarthatta meg, ezután szentendrei birtokát is elvették.)

Miközben a gyárat a korszak egyik legjelentősebb üzemévé fejlesztette, ő maga fokozatosan fellépdelt a társadalmi ranglétrán egészen a csúcsig, 1932-től felsőházi képviselő volt, a társasági élet egyik ismert alakja. Közismerten jó volt a kapcsolata Horthy Miklós kormányzóval, a magyar úri osztállyal való viszonyáról pedig talán az is árulkodik, hogy gyárának – mai szóhasználattal élve – PR-osa gróf Prónay-Pálffy Aimée volt. Az 1931-es Száz értékes magyar című kiadványban neve együtt szerepelt Klebelsberg Kunóéval és Horthyéval, ezen felül Karinthy Frigyes és Fenyő Miksa is barátjának mondta.

A gyár sikeréhez – amely mellett a húszas évektől a kelenföldi szövödét és a pamutgyárat is üzemeltette a tulajdonos – azonban kevés lett volna a kapcsolati tőke. Goldberger hosszú szakmai utakat tett Európában, és a korban olyan szokatlan ötletekkel is próbálkozott, hogy mesefigurás textíliákat állítson elő.

Hogy Goldberger – ahogy a nagytőkés magyar zsidóság általában – nem igazán jól mérte fel az erőviszonyokat, illetve, hogy hitt a Horthyval való – képzelt – szövetség adta biztonságban, azt jól mutatja, hogy mecénásként nemcsak az antifasiszta Magyar Nemzetet, de a szélsőjobbos sajtót is támogatta. Mint sokan mások, ő sem hitte el, hogy az emancipációs törvény és az 1895-ös, a vallást egyenjogúsító törvény bárminek a nevében is felülírható, és sem az 1920-as numerus clausus, sem a szaporodó aggasztó jelek nem ingatták meg bizonyosságában.

Lojalitását a magyar államhoz, nemzethez jelzi, hogy 1932-ben egy diákotthon-avatón mondott beszédéből még diplomáciai bonyodalom is támadt Csehországgal, mivel Goldberger kifejezte azon meggyőződését, hogy a trianoni bűn jóvá lesz téve, majd kijelentette: „magyarságunk és a mi zsidóságunk egy, külön egymástól soha el nem választható”.

Ahogy a szerző írja, az asszimilációt támogató, abban hívő Goldberger jó ideig kifejezetten türelmetlen volt a cionista mozgalommal szemben, mondván, neki Magyarország a hazája.

A magyar zsidóság megosztottságáról – és arról, hogy Horthy köreiben miként gondolkoztak – árulkodik, hogy amikor Goldberger két képviselőtársával tolmácsolta a kormányfőnek a közösség általános nyugtalanságát, Horthy az első zsidótörvény előkészítésére utalva kijelentette, hogy az intézkedések a „bennszülött” zsidóságot nem érintik, Goldbergerék pedig biztosították Horthyt, hogy a bolsevista-cionista, az „országot megkárosító” zsidósággal nem vállalnak közösséget.

A történelemben a „mi lett volna, ha…” kérdése értelmetlen és feltehetetlen. De talán mégsem haszontalan elgondolkozni azon, hogy Goldberger és társai miért bíztak ebben a később törékenynek bizonyuló szövetségben. Vajon milyen mértékben volt ott a bizalom mögött azon szilárd meggyőződésük, hogy 1867 és 1895 vívmányai eltörölhetetlenek, az asszimiláció visszavonhatatlan, ők pedig ugyanolyan értékű magyar állampolgárok, mint bárki más? És ha így volt, vajon mi indította őket erre?

Magyar identitásuk, törvény garantálta biztonságuk, a társadalomban elfoglalt helyük, a többséggel való viszonyuk, Horthyhoz való viszonyuk – elsősorban a nagytőkéseké – vagy egyéb? Egyáltalán, lehet-e egységesen beszélni a két világháború közti magyar zsidóságról, amely közösségnek éppúgy tagja volt a felsőházi képviselő Goldberger, mint André Kertész kávékimérést üzemeltető édesanyja, vagy a baloldali szimpátiája miatt kamaszként a Horthy-rendőrség által agyba-főbe vert Friedmann Endre, a későbbi Robert Capa? Vajon egyáltalán lehet-e minden szempontból egységes társadalmi csoportnak tekinteni a két világháború közti zsidóságot – vagy csak jogfosztottságában és későbbi üldöztetésében vált azzá?

Talán nem tévedünk, ha azt sejtjük, hogy Guba Ildikó monográfiáját továbbgondolva ez az egyik legizgalmasabb kérdés, amit feltehetünk.

Fontos adalék, és a szerző említi is, hogy Horthy jó kapcsolatát a zsidó nagytőkével nemcsak a szélsőjobb, de a hadsereg sem nézte jó szemmel. A törvényhozók pedig, feledve az elmúlt fél századot, megszavazták 1938-ban az első zsidótörvényt.

Goldberger ugyan felszólalt, kifejtve, hogy „ha minden bűn nélkül a polgári jogegyenlőségből kirekesztenek bennünket, ezt a magyar akaratunkat nem tudja megtörni senki”, hiába tette.

A jogfosztott gyáros ugyanebben az évben üdvözölte a felvidéki területek visszacsatolását, fia pedig a területek visszatérésének örömére Kassa Alap néven alapítványt hozott létre a gyári munkások újszülöttjeinek.

Az első törvény után egy évvel, 1939-ben megszületett a második zsidótörvény is.

A Goldberger-gyárban ugyanebben az évben sztrájk tört ki, a munkások huszonöt százalékos béremelést követeltek, a szélsőjobboldali propaganda pedig minden módon megpróbálta az ügyet felhasználni.

Talán nem tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy sorstársaihoz hasonló módon Goldbergernek is meg kellett küzdenie nemcsak a zsidótörvények miatti, a szó szoros értelmében vett ellehetetlenüléssel, de azzal az identitásválsággal is, amit az okozott, hogy teljes jogú magyar állampolgárból, a kormányzó szalonjába bejáratos nagytőkésből, felsőházi képviselőből másodrendűvé, „mégsem-magyarrá” vált – hiába volt magyar nemesi előneve, a nemzetgazdaság szempontjából is jelentős gyára, hiába járult hozzá mecénásként a magyar kultúra felvirágoztatásához, hiába ragaszkodott magyar-zsidó identitásához.

Erre utal az is, hogy 1940-ben még hozzálátott, hogy kidolgozza az erdélyi ipar fellendítésének tervét – mellékesen felhívta a figyelmet arra is, hogy Erdély visszacsatolásával a zsidótörvények alapját jelentő népszámlálási adatok már nem érvényesek…

Hiába. Míg az első két zsidótörvény az elmúlt félszázad asszimilációs alapját jelentő jogszabályt tette semmissé, a harmadik (1941) az 1895-ös vallási egyenlőséget számolta fel.

Innen – utólag világosan látszik – egyenes volt az út a haláltáborokba. Goldberger 1943-tól nem volt képviselő, vagyonától, jogaitól sorstársaihoz hasonlóan fokról fokra fosztották meg.

1944 márciusában, pár nappal Magyarország német megszállása előtt titkára, Vágó István György leleplezte magát mint a brit titkosszolgálat munkatársa. Közölte Goldbergerrel, hogy a németek megszállják az országot, és listájuk is van azokról a személyekről, akiket el fognak vinni, Goldberger neve pedig szerepel ezen.

A gyáros ennek ellenére úgy döntött, hogy marad. Nem hitte el, hogy Horthy cserben hagyja akár őt, akár a zsidóságot. Hasonlóról számol be Vázsonyi Vilmos, az első zsidó származású magyar miniszter unokája is Zeke Gyula és Hadas Miklós beszélgető könyvében: bár családjuknak érvényes vízuma volt, mégsem hagyták el Magyarországot.

Goldbergert az elsők között vitték el. Ausztria után Mauthausenbe került – itt még hitt abban, hogy felesége vagy Horthy felesége – akinek jótékonysági akcióit komoly összegekkel támogatta – kiváltja.

Visszaemlékezések szerint még Mauthausenben sem tudta elfogadni sorsának megváltozását, igyekezett a polgári társadalomban betöltött szerepének megfelelően viselkedni.

A láger felszabadításának napján halt meg, 1945. május 5-én. Halálhírét az egykor általa támogatott Magyar Nemzet május 23-i száma közölte.

Guba Ildikó könyve – akárhogy, akármilyen szemmel is olvassuk – jóval több egyszerű gyártörténetnél vagy monográfiánál. Meggyőződésünk, hogy nemcsak a helytörténeti kutatás szempontjából jelentős könyv, de a holokausztkutatáshoz, egyáltalán, a 20. századi magyar történelem kutatásához, megértéséhez is fontos adalék.

(Guba Ildikó: „A halál nem program”, Buday-Goldberger Leó élete. Kiadó: Óbudai Múzeum, 2014, 145 oldal)

A TANDORI

Tandori Dezsővel 1998 novemberében ültünk le beszélgetni a Gresham borozóban kora reggel, mely beszélgetés rövidített változata Az irodalom több mint az élet címmel jelent meg az Élet és Irodalom című folyóiratban 1999. július 30-án. Az alábbi írás az 1998-as beszélgetés teljes szövege, melyhez akkor kérésemre összeállított egy listát kedvenc saját műveiről, műfordításairól és könyveiről. Ezekhez mostani beszélgetéseink során egy-egy gondolatot fűzött.

Én unalomból szoktam nem inni. Most voltam Bécsben egy előadóesten, és úgy mentem ki, hogy nem ittam már néhány napja. De el kellett ott tölteni három napot, és amikor lementem a kis csehómba az est után – szép helyen lakom Bécsben az amerikai követség mellett, biztos már hatvankétszer leellenőriztek – elolvastam az újságot, hármat is. Ezalatt a boromból csak egy centnyi fogyott, és a felét kimentem kiköpködni a vécébe, annyira nem kellett. Önmagamat legyőzve tudtam csak visszaszokni az ivásra. Nagy keservesen jutottam végre délben oda, hogy egy másodikat is megigyak.

Tehát a legkönnyebb lett volna visszaállni az absztinenciára, csak tudtam, hogy olyan elviselhetetlen unalommá válna az élet, ami rosszabb, mintha soha nem iszom.

Nincs türelmem, nincs kedvem olvasni, nem megyek be egy múzeumba. Olyan unalmassá válik minden, hogy jobb visszagondolni arra, hogy de szar volt ezt a bort meginni. Nincs az, hogy nem szabad. Az rettenetes nem?

A Grand Slamet mikor csináltad meg utoljára?

Nagyon régen. Ittam a múltkor Steelgrave koktélt, de nem négyet, hanem egyet. Egy deci fehérbor, és fél deci unicum összeöntve. Tudod a Veszely Ernő tarhált engem mindig Unicumra a Fregattban, a zongorista. Ott játszott 1986-ban vagy 85’-ben, és akkor egyszer gondoltam miért veszem mindig neki az Unicumot, én is iszom egy kicsit, és akkor beleöntöttem a boromba. Jó volt együtt, és akkor nem loptam többet tőle, hanem vettem magamnak is. Abban az időben mindent meg lehetett fizetni.

És hogy jött a Grand Slam?

Hát ugye a tenisztornák között ezek a legerősebbek, és négy helyen négy ilyet meginni az már nagy dolog, mert ez kurva erős. Falnak mész azért tőle, és már egy is hagy nyomot. De aztán 93’-ban abbahagytam az ivást, és ezer napig nem ittam semmit.

Ezer nap unalom?

Akkor érdekes jól ment, szenvedélyesen. Lefogytam 89 kilóról 57-re. Olyan könnyű voltam, hogy át tudtam ugrani a Trabant orrát. Most már még egyszer az nem jön be. Érted? 1993. március 16-tól De Staël és Samu napjától, 95’ végéig tartott. És 95’ őszén volt ez a bizonyos müllheimi verseny. Azon a pályán avattak valami új tribünt, és ott szegről végről jó barátom a pálya igazgatója…

Hogy kerültél vele ismeretségbe?

Hát, amikor beleszerelmesedtem a lóversenybe, attól még pénzem egyáltalán nem lett, de ki akartam menni a pályákra, élőben. De hogyan lakjam meg? Kerestem egy központi helyet – abban az időben még olcsó volt a repülőjegy, – és megérkeztem Düsseldorfba. De 1990-ben kezdtem az egészet Bécsben.

Nyáron kint voltam egy ösztöndíjon, és végignéztem múzeumokat, minden csodát, mindent, de centire, kétszer. Fogok majd írni egy dolgot utazásokról. Ósdi utazósdi. Jó, nem?

Abban megírom a múzeumokat. Első londoni utam nagyon jó volt. Vettem egy körjegyet, 15 helyre lehetett vele elmenni, 13-ra elmentem.

Előre feltérképezted a múzeumokat?

Hogyne. Milyen múzeumban, milyen képeket akarok megnézni. De aztán sok meglepetés is ért. Akkor már megvolt Szuszi kutyánk, és két helyen is láttam fehér kutyát. Bristolban bementem egy kis vidékies múzeumba, megnéztem kilenc templomot, sokszor untam is, de azzal együtt megnéztem őket. Akkor nem ittam. Elvittem magammal két üveg szilvapálinkát, és másfél nap alatt lenyomtam. Hozzávettem egy üveg bort, és nem tudtam kinyitni. Akkor jöttem rá, hogy ez így nem megy. Én nem ezért jöttem ide, és egyből snitt volt. 23 napig voltam Londonban, és 21 napig nem ittam egy kortyot sem. Tök szárazon csináltam végig. Gyűjtöttem a művészeti képeslapokat, albumokat. A betervezett részét a pénzemnek tényleg kultúrára költöttem. Állat barom voltam, de valóban évekig járattuk a legjobb avantgárd folyóiratokat Amerikából, Hollandiából, francia, német, angol folyóiratokat, és most ezeket feldolgozgatom. Évekig fogok írni a Balkonnak, vagy nem tudom hova ezekről.

Gyalogolsz mindenhol?

Igen rengeteget. Ez sport és meditáció is gondolom. Gyalogoltam rengeteget Budapesten. 52 golfpálya lukam volt a Lánchíd és az Erzsébet-híd között.

A feleségemmel csináltuk, hogy felakasztottunk tejfölös poharakat kilukasztva a madaraknak november vége felé, és március végéig megvoltak, és benne a kaja.

Azért is el kellett menni vásárolni, és én nem vagyok autós. Akkor szoktam rá a gyalogjárásra. A madarak ürügyén, és ez jó ürügy volt az ivásra is, mert hideg volt, és vitt az ember pálinkát, és azt meghúzta néha. Ez az etetés szerves része volt az életemnek. Néha elmentem a Korniss Dezső festő úrhoz, Bálint Endréhez, és akkor ott végződött a délelőtt. Ez mind komplex volt. És aztán szert tettem egy fogadóirodán egy listára, német pályák listája, telefonszámok egyéb, és csak úgy fölhívtam különböző igazgatóságokat, és szereztek nekem olcsó szállást. Összesen 46 pályán voltam, mert akkor még hittem abban, hogy mindig ki kell menni. Az utolsó pályán két éve. Két éve nem akar sikerülni, hogy kimenjek a negyvenhetedikre.

De már nem is akarsz nagyon?

Nem, nem akarok már nagyon. Tudom, hogy mindent megkaptam. És van előnye és van hátránya is a pályára járásnak.

Tehát akkor lényegében 1990-től kezdődően 6 év alatt 46 pályát bejártál Európában.

Igen. Írországban, Angliában, Németországban. Ausztriában három, Magyarországon kettőn voltam. Olaszországban, Milánóban a San Siro stadion mellett voltam. Ott csak két futamot néztem végig, mert olyan csúnya idő volt. Mind a kettőt megnyerhettem volna, de nem éreztem a líra értékét, és nem tudtam, mennyit kell fogadni, hogy az érjen valamit. Annyit kellett volna, hogy legalább visszanyerjem egynapi szállodámat, de annyit nem mertem, mert soknak hallatszott. Ausztriában három helyen voltam. Itthon két helyen, a Kincsem parkban a Dobi István út felé, meg az ügetőre is kimentem, különben azt mondják, lehet, hogy anti-sznob vagyok, de én ehhez nem értek, az itteni dolgokhoz.

Mennyiben más?

Annyiban, hogy sokkal kisebb benne például a pénz, de nem teneked, hanem a díjakat illetően. Sokkal gyengébb a lóanyag, egy nagyon jó magyar ló se tudna semmiféle eséllyel elindulni Angliában. Régen voltak magyar lovak, a Kincsem Baden-Badenban éppenséggel három nagydíjat is nyert, és érdekes módon az utolsó magyar ló – ezt viccnek szoktam mondani – a Lehetetlen nevű volt még a XIX. században. De azért ma is vannak. Batthyány grófnő kivitte a hagyományt. Németországban él, és kitűnő lovai vannak. Amerikában van egy George Tabor nevű pasi, gondolom magyar eredetű, mint a Tábori Pál, és őneki szupernagy lovai vannak. Magyarország azért méltóképp képviselve van, Kállai Pali zsokéként sokat volt kint Németországban.

Találkoztál vele?

Láttam versenyezni, de sajnos nem tudtam vele beszélni. De van egy szegről végről rokonom, akit Tandari Jánosnak hívnak. Ő magyar champion volt 22 évesen. Aztán szépen disszidált, és skandináv bajnok lett. Lovagolt Hong Kongban együtt a nagyokkal.  És most is sokszor látom külföldön, még győzni nem láttam ugyan, de látom a nevét. Elkerültük egymást, de ő meglátogatott itt, mert hallotta a híremet, hogy van egy madár, aki ezzel foglalkozik.

Korábban nem is találkoztatok?

Nem. Érdekes módon Ottlik Gézánétól tudtam róla. De milyen érdekes volt, hogy mi Ottlikkal atlétikára jártunk éveken át. Kimentünk megnézni a Varjú Vilit a Vörös Meteor pályára a Csömöri útra, a Kazi Olgát, a lengyel atlétanőket. Ottlik a lengyel atlétanőket nagyon szerette. Mentünk a Népstadionba, és Ottlik a focimeccset az atlétika után gőgösen otthagyta. Egy-két sértő megjegyzést tett rá, mi meg ott maradtunk a Kormos Pistával. A focit Ottlik nagyon megvetette. Ottlikné pedig a galoppra és az ügetőre járt. És képzeld el, nekem – 1963-64-et írunk, 35 éve – eszembe nem jutott volna, hogy kimenjek. És Bécsben is úgy történt, hogy már nem tudtam hova menni, és ott benne van a kulturális ajánlófüzetben az ügető meg a galopp, ha van. Úgy, mint a múzeum vagy az orgonahangverseny. Krieau pályájára mentem ki. S nekem az egész utazás ott kezdődött aztán, vagyis indult újra, mert ugye 77’-ben jöttek az első madarak, és akkor Szpéró verebem mellől szerencsére egészen a haláláig nem utaztam el. A legelején egy kicsit, de abból is majdnem baj lett. Így az egész életem megváltozott. Gondold meg.

Nyugati ösztöndíjakat nekem nagyon hamar fölajánlottak, pedig volt azért ez a kissé megtépázott múltam a három év eltiltással, meg hogy 35 éves voltam, amikor a második kötetem megjelenhetett.

A Töredék Hamletnek 1968-ban jelent meg, és 70-ben folytatódott volna a karrierem, de akkor bedöglött 68’-cal sok minden. Bár nálam nem politikai oka volt, én sosem politizáltam. A Töredék Hamletnek újabb kiadásában van egy utószó, amely mutatja, hogy milyen előrelátó voltam, és milyen szerencsém volt, hogy nem politizáltam. Mert nézd meg Petri Gyuri meg a többiek mind Marxból indultak ki, meg Lukácsból. Én Lukácsból csak megéltem – fordítottam. És milyen jó pénzért! Olyan világ volt ez akkor, hogy Eörsi Pista kijött a börtönből, és ő adta oda nekem a munkája felét. Úgy kapásból, csak úgy, bolondériából. Neki fixebb egzisztenciája volt a Nagyvilágnál, mint nekem, aki soha nem voltam börtönben. Nálam az volt a baj, hogy az avantgárdra nem áldozott az a rendszer.

Az avantgárdot sem szerették?

A legjobb lett volna nekik, ha nem is létezik. Csak 1973 végén jelenhetett meg a következő kötetem.

Addig nem is publikálhattál?

Hát, nem valami nagyon, de a műfordításból jobban megéltem, mint most.

Arra emlékszel, hogy mi volt az első?

Persze. Ottlik adta. Fitzgerald novellák voltak és Dylan Thomas versek. Aztán modern osztrákok, Handke, stb., később jött Musil.

Meddig fordítottad A tulajdonságok nélküli embert?

Két évig. 

De mellette fordítottál mást is?

Persze, hát valamiből meg kellett élni. Aztán ahhoz, hogy bele ne őrüljek, nekem akkor kezdődött a rajzolás.

Végül is én be vagyok fogadva a képzőművészek közé ma már. Engem ez megdöbbent, de mégis így van. Író és képzőművész vagyok, de képzőművészként amatőr.

Angliában van ez meg Franciaországban, hogy aki amatőr lovas, az lehet nagyon jó lovas, meg is veri sokszor a profikat, de nem foglalkozik a dologgal annyit, nem kap annyi lovaglást, és a neve előtt mindig ott van, hogy Mr. vagy Mrs.. Úriember vagy úrhölgy marad. Hát én a képzőművészetben amatőr maradtam. Ennek ellenére rengeteg kiállításom volt. Katalógusaim vannak, szaklapokban is fel van dolgozva szerény munkásságom. Saját köteteimet is sokszor illusztrálom. De ez a képversekből indult. A rajzaimban ma is ilyenek vannak: A Sziszifosz kikel a tojásból, és a tojás kővé változik, és az a kő, amit Sziszifosz tologat aztán. Összehoztam most már ezeket. Herakleitosz, Sziszifosz. A lónál is ez van, meg a madárnál is, hogy van egy állandó hullámzásban lévő dolog, hogy soha semmi két pillanatban nem azonos, ez a Herakleitosz, és van a Sziszifosz, aki reménytelenül tolja-tolja azt az izét. Gondold meg, 68’-ban jelent meg a Töredék Hamletnek, amiben már voltak képversek. Kicsit előttem kezdte Erdély Miklós az indigókat meg ezeket az őrületeket. Én is szögeztem falécekre indigóból, papírból, csak aztán kidobáltuk, mert a madárkáktól féltettük, hogy megeszik az indigót meg a szögeket, vagy hogy meg ne sértsék magukat. Pedig ezek ma nagyon érdekesek lennének. Így nekem veszett jó hírem volt, és az elsők közt kaptam volna meg a DAAD ösztöndíjat, a német művészeti akadémia ösztöndíját. Abban az időben kapta ezt meg a Jovánovics, Konrád Gyuri, Mészöly Miklós. Őt már akkor személyesen ismertem, amikor a Sötét jelek megjelent. Ivócimborák voltunk öt vagy hat éven át. Nagy mesterem volt nekem, aztán teljesen elváltak az útjaink, és ma már egy udvarias viszony az egész, de nagy barátság volt. Én ebben a leosztásban voltam benne, de a madaraimat választottam.

Két madaram volt akkor a Szpéró és a Samu, és gyilkosság lett volna őket otthagyni. A madarak nálam más, mint a lovak. Engem például a lovak maguk nem érdekelnek, mint létezők.

Lovagoltál valaha?

Nem, nem is akarok. Engem a lovak csak matematikai szempontból érdekelnek. A hangulat is érdekel persze, ami a lópályán van. Képzeld el milyen gyönyörű dolog Hannoverben ülni a Neue Bult pályán, hűvösödik, alkonyodik, még van két futam, nem akarod megváltani a világot, mittudomén nyertél 20 márkát – ez a nagyságrend –, és akkor ki kell szúrni 10-et, hogy pluszban maradjon a nap. Különböző mániák vannak. Van úgy, hogy esetleg 1 font 50-et nyerek aznap. Esetleg egy futamot játszom, és akkor el is megyek, mert aznap az a fontos, hogy pluszban legyek. Máskor meg beleszaladok a késbe, és azt se tudom, hogy jöjjek vissza a sírból. Megírtam két lókönyvet, idén fognak megjelenni az Ab Ovo Kiadónál: az egyik a Nem lóverseny! Ez a cím is sugall valamit. Tehát, hogy nem csak lóversenyről volt szó, hanem szép volt, mozgás volt, action volt. A másik pedig: Vissza a sírból. Ez is hatott valamilyen módon, mert a táskámban volt, amikor az életem eldőlt utcai baleset formájában.

Mostanában?

Igen, most a nyáron. Velem volt a Vissza a sírból kézirata, és visszajöttem a sírból. Ki az autó alól. 

Ebben a könyvben többször is említed, hogy miközben írtad, a Balaton együttes új lemezét hallgattad. Ezen kívül A Semmi Kéz című kötetben található egy vers: Ez a ház is – Hommage à Trabant – “Ez a ház is ledőlhet”. Honnan jött ez a zene?

Várnagy Tibor barátom, a kiállításaim rendezője, értője a rajzaimnak, szurkolóm, lelkesítőm. Részben neki hittem el, hogy érdemes így felfognom. Úgy nézett rám, mint az őrültre, hogy én nem tartom magam képzőművésznek. Ő látott el ezekkel a zenékkel engem.

Mi fogott meg benne?

Asszem’ ugyanaz az amatőrség, ami nekem a képzőművészetben van, hogy ők se profi zenészként indultak, és éppen ezért lerövidítették az utat, és a sallangok el voltak hagyva rögtön. Rámentek a lényegre. Ezt a fajta álesetlegességet, amiben az “ál”, pont az igazi. Mittudom’ én, hogy mi legyen meg, hogy legyen. Valami végső következtetést levonok, de valahogy úgyis lesz. Nem tudok én olyan okos lenni a saját dolgaimban. Betéve tudtam a szövegeiket. Különben meg Beck rajongó vagyok.

Visszatérve: vizuálisan, szellemileg és a hangulatában is érdekel a lóverseny. A konkrét részlet, ami hozzám szólt az az volt, hogy egy szót nem értettem abból, hogy mi az az ügető. Bécsben ügetőversenyt láttam. Kijöttek a lovak meg a kocsik. Ezt láttam, és akkor kijött egy furcsa autó, ami kinyitott két nagy szárnyat. Két fehér szárnyat, a mögött fölsorakoztak a kocsik, nyolc sulky.

És az autónak fehér volt a szárnya úgy, mint a Szpéró madaramnak holtában ki volt fehérülve a szárnya. És akkor elsírtam magam, mert ez egy üzenet volt nekem. ÜZENET. Üzent a Szpéró.

Ráadásul volt ott egy Jacinthe nevű ló, és volt egy barátnőnk, akit sohase láttunk, és annak volt egy Jácint nevű madara. Levelezett velünk, és a Jácint mindig üdvözölte a Szpérót. Megtettem győzelemre Jacinthe-ot, nyert. Ez volt az első futamgyőzelmem. Jacinthe később két nagy versenyt is nyert, és én mind a kétszer ott voltam, és annyira rossz esélyei voltak, hogy 10 schillingre – az a legkisebb tét – lehetett volna nyerni 1500-at.

És nem játszottad meg?

Nem, szegény vagyok érted, és pszichésen sérült, mert aggódok állandóan. Töredék Hamletnek már ez volt az első kötetem címe is. Tehát ilyen szempontból pszichésen sérült vagyok, aggódok állandóan, nehezen tudok dönteni. Ugyanakkor ez a szabadságom is. Kivéve, ami mások ártalmára lenne – emberekére vagy a madarakéra, vagy szarságot írni – az elemi döntés nálam. De hogy ma mit csináljak például, hogy dolgozzak vagy ne, vagy merre menjek, egyáltalán, hogy elutazzak valahova vagy ne, hogy mit kajáljunk, hogy mit olvassak? olvassak vagy ne olvassak? képtelen vagyok eldönteni. Nagyon könnyen kerülök bajba, olyan esetben, ha nem evidens a dolog. A lóügyben ez a habozás megmaradt nálam. Egyetlen egy nap lett volna, amikor meg tudtam volna nyerni, egy délután háromhavi háztartási pénzt. Ki is dolgoztam a szisztémát, és nem mertem elindulni. Pedig miből állt volna, húsz fontot kellett volna föltenni, ötezer forintot. Ha úgy vesszük nem pénz. S nem indult el az egész, és nem.

Soha nem játszottál nagy pénzben?

Volt egy szenvedélyes időszaka ennek, amikor még több pályát, még több pályát be akartam járni, és akkor összekötöttem az utazásaimat – amelyek néha irodalmi meghívások voltak – a lóversennyel. Télen sokat utaztam, és egyet ne felejts el, hogyan fogadhattam volna én olyan nagyon sok pénzbe, ha mindig úgy utaztam – még tavaly télig, amikor volt sok műfordításom – hogy magammal vittem egy kis mechanikus írógépet, és minden nap megdolgoztam azt a pénzt, amivel játszottam.

Az ilyen ember nem fog a lóversenyen soha nagyot nyerni. Nagyjából megdolgoztam azt a pénzt, amibe az aznapi megélhetésem került, elosztva a repülőjeggyel.

Saccra nagyjából tudtam, hogy mennyit keresnék itthon, és akkor ott az ócska szobában ráraktam az ágyra az írógépet, hogy ne döngjön, beültem, mint a kalodába, a lábam az ágy alatt, baloldalt a fordítanivaló. De élveztem, hogy milyen klassz vagyok, hogy így csinálom ezt. Nagyon sokszor voltam, azt se kérdezd, hogy hányszor. Ottlik volt kétszer vagy négyszer, hát én annál sokszorosan többször.  Azt mondanám neked, hogy végül is nem azt, hogy miben játszottam, hanem ami mínuszban vagyok – mert persze, hogy mínuszban vagyok – az még olyan összeg, hogyha középszerűen tennék, egy év alatt visszanyerhetném. De én ezt nem nézem ki magamból. Nem érdekel annyira, mert ez sem akkora összeg. Ha ráhajtasz, és szerzel egy jobb fordítást, abból többet kerestél. Pedig azt se fizetik meg jól. Nem mondom volt olyan, amikor elszaladt az ügy, amikor nyertem. Természetesen tudom annak az ízét milyen aránylag nagyban játszani, de úgy értsd ezt, hogy a magyar viszonyokhoz képest nagyban, mert akik ott nagyban játszanak, hát az stabil 3-400 fontot jelent adott futamonként, vagy 2-3000 fontot. Na, most érted én összesen nem láttam annyit.

Kiválasztottál magadnak…

Mikor, hogy. Attól függ, hogy milyen pályát akarok bejárni. Volt, hogy Londonban tényleg 26-30-36 kilométert gyalogoltam. Az is vitatható, hogy irodáról-irodára menni, vagy végig kell ülni egy napot egy helyen. Ehhez az kellett, hogy egyáltalán megismerjem, hogy mi az, hogy fogadóiroda és fogadás. Eleinte pályákra mentem, és így jött össze a 16 németországi pálya. Nem nehéz, mert a Ruhr-vidéken majdnem mindenhol van, és közel vannak egymáshoz. Vonattal utaztam, de itthon vettem körjegyet. Írországban 9 pályán voltam, Angliában csak nyolcon. Szeretném, ha ott is lennék egy kilencediken. Nem úgy csinálom, mint sokan itt Magyarországon, hogy gépiesen kimegy az ember az ügetőre délután vagy hétvégén. Kimegyek egy hétre, tíz napra, és akkor mindent bele. Kimentem egyszer Brightonba. Gyönyörű idő volt, gyönyörű helyen van a pálya is. Kettőkor kezdődött a verseny, én meg vágytam vissza Londonba, aztán 12-kor bevágtam magam a vonatba, és inkább irodára mentem Londonban egy kis csatorna mellett.

Kedvelem az irodákat. Úgy hívják Little Venice. Robert Browning a költő adta ezt a nevet. Ott van egy kocsmában a falon a képe, mint kocsmacégér. A költő, ugye.

Ez a Royal Canal egy része, és a kocsma mellett van egy kis fogadóiroda – amiről először azt gondoltam, hogy na, én ide sohase mennék be –, és mellette van egy halpiac. Sokszor lefolyik a hallé, befolyik az irodába, és bejönnek a törzsvendégek, kőművesek vagy a halpiacról – mindenhol törzsvendégek vannak, van ahol csupa 190 cm fölötti fekete van – és akkor leszól valaki, hogy mindjárt folyni fog a lé a mennyezetről. És akkor betesznek egy lavórt. Megyek fogadni – engem már ismernek ott, adtam nekik néhány rajzot – és mondják, jaj! művész úr, miért nem délelőtt fogadott erre, mert akkor még 5:1-hez állt, most meg csak 3:1-hez. Mondom neki, azért ne féljen másutt is megfogadtam, és ott még 4:1-hez elkaptam, és akkor röhögünk. Volt már olyan, hogy elvesztettem az erre fordítható pénzem 9/10-ét, maradt 1/10. Szombat volt, még 5 vagy 6 futam lehetett hátra, kihalt londoni belváros. Kicsit ittam is már, olyan virágos hangulatban voltam, meg ködben úszott az egész város, és nem nagyon latolgattam az esélyeket. Kellér Andor írja az Élet édes tarkasága című könyvben Palásthy Marcellről az önmagát soha meg nem valósító újságíróról, hogy nagyon jó tippeket tudott adni másoknak, de azokat nem játszotta meg, mert favoritok voltak, keveset fizettek, és rajta csak a nagyon nagy pénz segített volna. Ebben az állapotomban elfeleztem a maradék pénzemet – egyébként a legszebb győzelmeim közé sorolom ezt a napot, jóllehet vesztesként jöttem haza, és ezért nem érdekes, hogy mennyit játszottál, és mégis sokkal többet ér, mint az előtte, meg az utána történt két utazás, pedig akkor pluszban jöttem haza – elfeleztem a pénzt, biztos, ami biztos tudok még vacsorázni, venni egy sült krumplit, meg egy kis bort, kiutazni a reptérre, venni a feleségemnek valami ajándékot, és csókolom ennyi. Bementem egy irodára gyorsan, ez az iroda a belvárosban volt, finom, elegáns környéken, ahol nagy az élet. A pénzem 1/10-e maradt meg, elfeleztem, milyen érdekes, hogy milyen görcsös alkat vagyok, az összes hibám kijön a lóversenyben, és az összes erényem is.

Egyrészt az, hogy mint a madár sose adom föl, de ha föladom, akkor teljesen. A madár is ilyen, de addig küzd. A másik, az, hogy nagyon görcsös a madár, amit nem csinál, azt az istennek sem csinálja.

Annyi madártulajdonságot fedeztem fel magamban. Nem szeretem ezeket, kicsit lila gőznek tartom, de együtt haladok azokkal, akik úgy gondolják, hogy vannak olyan erők a világban, amik feltétlen meghatározóak, de racionális ésszel nem tudjuk követni őket. Ez tuti, hogy van. Én például nem fogadok hármas befutót, de egyszer emlékszem a Bécs melletti Badenban hülyére nevettük magunkat hazafelé jövet alkalmi haverokkal, akik azon izzadtak végig, hogy hármas befutót csináljanak. Az úgy megy, hogy föltesznek egy vagy két lovat első helyre, mögéje másodikra, és egy csomót harmadik helyre. Ez rengeteg variációt jelent, és akkor megraknak mondjuk 10 schillinges alapon 240 schillinget, és van egy csomó lehetőségük. Én egy ilyen névbűvöletbe estem, hogy volt három ló, Rich, Nux és Muskoka. A bor, amit iszunk, muskotály nem? És fölraktam 10 Schillinget, és 980-at nyertem. Ilyen sport ez. Képzeld, ha százzal rakom fel, abból ötször utazhattam volna Bécsbe. Nevettek rajtam végig, hogy ez a hülye Tandori egyszer rak hármasbefutót 10 Schillinggel, ráadásul kombináció nélkül. Szóval visszatérve 1/10 pénz elfelezve, megy egy ló, Without Friends, Barátok Nélkül, az egyik kedvenc zsokém viszi. Palásthy Marcell alapján ránéztem erre a Without Friendsre, 10/1. Ő volt a legalján a listának. Voltak favoritok, ismertem azokat is szerencsére. Ráraktam azt a pénzt, ami fölrakható volt. A megmaradt pénzem felét, azaz az összes pénzem 1/20-át. Nagyon lent voltam a sárban. Semmi nem látszott a tévében, mert jelentéktelen kis verseny volt, a képernyő fölső sarkában egy kis kockában lehetett látni, vagy inkább nem látni, és a szélső pályán jövő két ló, akik a végén hajráztak, nyert. De nem látszott, hogy ki, olyan pici volt a kép. Akkor kimentem, volt még egy kis borom – portugál rosét lehetett kapni –, megiddogáltam, aztán amikor elfogyott, visszamentem, és akkor láttam, hogy nyertünk. Utána ennek a pénznek egy jelentős részét föltettem egy lóra, ami 5/1-re nyert, és akkor jött a Beachy Head nevű ló, az Öngyilkosok Sziklája. Mindig azt hittem, hogy valami olyasmit jelent, hogy busa fej. Aztán kiderült, hogy egy szikla Angliában a déli partvidéken, ahol a legtöbben lesznek öngyilkosok. Nekem nem lett öngyilkosság, mert ekkor már a 8/10-én voltam a pénzemnek. Szédületes élmény volt, de már akkor nem voltam normális. Ugyanakkor annyira normális voltam, hogy otthagytam ezt az irodát, átmentem egy másik helyre, és az eddigi pénz 1/10-ével megtettem egy lovat. Azonnal tudtam váltani. Ez remélem, hogy erény bennem. El is vesztettem ezt, és akkor, az utolsó futamban megint megjátszottam egy favoritot, így 9/10-re visszajöttem az 1/10-ről. Nekem a legtöbb volt. De ha azt hiszed, hogy ez így fog menni mindig vagy, hogy megtörténik még egyszer, akkor tévedsz.

Szóval a lóverseny nem csak a pénzről szól, hanem szól minden másról, ami vele együtt jár, a szagokról, színekről, az alkonyatról, a pályáról, arról, amit Ottlik ír az Iskola a határon-ban.

Mi volt a legfontosabb? Az alkony, meg a rejtelmek lilasága, meg, hogy jön a Húsvét. Én voltam lóversenyen Bloom napon, Bloom’s Day, és Szent Patrick napon. Rudi madarunk, aki a leghosszabb életű most, őérte fohászkodtam Leopold Bloomhoz is, akinek Rudy nevű fiacskája volt, élt egy évet, és Szent Patrickhoz is, aki a madarak védőszentje volt. Mind a kettő bejött, mert a Rudi él. Lekopogom. Írország az egyetlen ország, ahol pluszban vagyok. Ausztriában az ügetőn kb. egyformán, az angol, a francia és a német galoppon vagyok negatívban, és a német ügetőn egyformán. Ez a helyzet. De ezt egy-két év alatt be lehetne hozni, és ezt nagyon kevés fogadó mondhatja el magáról.

Ehhez képest, hogy be lehet hozni, múlt időben beszélsz erről, hogy szép volt, jó volt, úgy tűnik, mintha lezártad volna…

Nem!

De, mintha lezárás lenne az is, hogy megírtad az évtizedek óta tartó játékok történetét: Játék-történet; a madarak történetét: És megint messze szállnak; és most a két lókönyvet: Nem lóverseny!, Vissza a sírból…

Még ott egy harmadik kötet jöhet talán, de mondjad csak.

Mintha összegeznéd az elmúlt húsz évet. 1977-ben jöttek a madarak, azóta folyamatosan jelen vannak az írásaidban, de ilyen összegző módon, lényegében kronologikusan – ha lehet ilyet mondani – nem adtad még ki magadból. Ahogyan az És megint messze szállnak elején azt írod, hogy sokáig nem merted bevállalni, hogy erről írj.

Annak idején gondolkoztam sokat, miután lejártak a szilenciumok, és kiderült, hogy nem politizálok. Sokan nem is szerettek ezért, hogy jaj, egy rossz példa vagyok, rontom a boltot ilyen szempontból. Én azt nem tudom követni, hogy más embereknek valami mozgalom volt a boltja, vagy a szíve, vagy az istene. Én nem kezdhettem volna el politizálni, mert egyáltalán nem érdekelt. Úgy éreztem, hogy magyar ember vagyok, és én vagyok itthon, bizonyos udvariasságot a jöttmentekkel szemben megengedek magamnak, bár nem vagyok arisztokrata. Végül is egy kicsit gőgös voltam ilyen szempontból. Én magamat, egy polgári embert, vagy középosztálybeli magyar írót, Isten által kicsit vezérelgetett faszit, tekintettem egy ilyen itthonlevőnek. Mit bántsam én azt a szerencsétlen barmot, még ha politikai bizottsági elnök is. Azt se tudtam ki a miniszter. A Kádáron kívül nem tudtam ki kicsoda, de nem is érdekelt. Angliában sem tudom például, hogy ki a lóversenyszövetség elnöke. Mi közöm hozzá? Nem érinti meg a mindennapjaimat. Én abban az időben, amikor sok írási lehetőségem volt, írhattam volna összefoglaló dolgokat, de rövidebbeket is. Nem azért írtam hosszúkat, hogy többet fizessenek, mert aki rövidebbet írt, az ugyanannyit kapott, mint én, aki hosszabbakat írtam. Azért írtam, mert nagyon sok madaram volt, és fiatalabb voltam még, hittem az eseményekben, a részletekben.

Most talán egy kicsit bölcsebb lettem a halálok révén, ahogy meghaltak, már nem hiszek annyira a részletekben, kevesebb is elég, és kevesebb is minden.

És a lóügyben is ez van, hogy megírtam ezt a két lókönyvet, azért került egy kicsit múlt időbe minden. Meg azért vagyok annyira barom író, hogy az engem sokkal jobban érdekel. Fellobbanok az izgalomtól egy futam láttán, de a könyvem sorsáért nem lobbanok föl. A futam ellobban, az élmény, a könyvem iránti mélységes érdeklődés természetesen megmarad. Erre vagyok szerződtetve Isten által, hogy ezt végigvigyem. Ezért öngyilkosságról nálam szó sem lehet, a legvégső szenvedésig végig fogom élni a bulit. Azért beszélek egy kicsit múlt időben róla, mert várom a két könyvem megjelenését. Tudom, hogy nem fognak megszólalni az ég harangjai, nem fogja mindenki megérteni. De, hozzáteszem neked azt, hogy a koala kártyabajnokságot a feleségemmel 27 éve játsszuk, ahol a mi klubjaink vannak, tehát nem mások lovai. Nekünk vannak klubjaink, mackók nevei, a halott és az élő madarak nevei. Ez egy francia kaszinó nevű játék, amit tíz éves korom óta minden barátommal játszom, és a feleségem is a barátom, tehát ővele is logikus, hogy játszom. Dr. E. M.-től tanultam gyerekkoromban, aki meghalt azóta, nagy gombfocipartnerem – tükör által homályosan, elütötte egy autó tükre. Úgyhogy a lóverseny mellett ez is teljesen egyenrangú, sőt messze, mert ez a mienk. Mindig azt szoktam mondani, hogy két dolog biztos a feleségemmel: a koala kártyabajnokságot csináljuk, és a madarakat közösen csináltuk. Ez elég egy életre, nem? Azt nem tudom, hogy milyen arányban van benne az én irodalmi műveimben, ezt nehéz meghatározni vagy eldönteni, és hogy mi minden egyéb, hogy van? Tehát a játék, meg a madarak. Na, most a lónál összejön tulajdonképpen a koala kártyabajnokság, mint rendszer, és a madarak, mint állatok. A lónál a fogadási rendszer, és a ló mint állat.

De az irodalom több mint az élet. A lovakat már sokan elfogadják. A madarakat is. A koala kártyabajnokság, ami egy embernek a saját rendszere, ami a legigazabb, a legfontosabb, azt fogadják el a legnehezebben.

Ha nekem van irodalmi célom, az az, hogy a lovakról többé ne szóljak semmit, mert akkor nyernék, és a koala kártyabajnokságot mániákusan ismertessem, hogy hol tart éppen, és milyen sanszok vannak. És ha van 5–6 vagy 15 ember, akit érdekel, az komoly közönség a házfal sarkán. Mint egy wittgensteini racionalistának az a célom, hogy a lovakról már ne legyen szó, és az én bajnokságomról legyen szó.

Társnédat nem vitted el lóversenyre?

Nem ő nem akar. Ő volt a papájával annak idején az ügetőn egyszer, mint gyerek. Mi nem tudunk együtt utazni, mert a madarakkal és a kutyával valakinek otthon kell lennie. Azért is örülök annak, hogy már nem favorizálom annyira a pályára menést, meg Angliát, azon túl, hogy drága most már nagyon. Ez is már egy kicsit múlt időbe került, de ha a kutyánk – bár éljen minél tovább – meghal, akkor társném is többet fog majd utazni. Nekem elég lesz az, hogy elmegyek Bécsbe, és ott van iroda, ahol az angol meg a francia versenyeket láthatom. Ez tökéletesen elég már. Ennyi idő után?

Mire kell figyelni, amikor megjátszol egy lovat?

Vannak a súgások, amik nem olyanok, mint Pesten, vagy akár ott is, hogy jön az istállótól vagy a bukmékertől a füles, hogy ki fog nyerni, hanem a belső, a lelki súgások, az üzenetek. Aztán arra kell figyelni, hogy aznap hány favorit jött, tegnap mennyi jött: a szerencsejáték jelleg, nincs mit mosdatni, benne van. De ezzel kapcsolatban még valami fontos, hogy miért életszagú a dolog. Megérkezel Londonba, megvásárolod a napilapot vagy a szaklapot, attól függ, hogy milyen a hangulatod vagy mit akarsz olvasni, és akkor elkezded nézni a metrón – amíg beérkezel –, s arra jössz rá, hogy ehhez a versenynaphoz neked ma semmi közöd. Semmilyen súgás nem jön, vagy nyer a favorit, vagy nem nyer, ki tudja, igen is, nem is, ez tőled idegen. Akkor elmész a kis csatornádhoz ugye, ezért jó a hely szelleme. Irodalomként is jó ez, mert például a riportban most jól jön ez „és elmész a csatornádhoz” nem? Van egy kis üveg borod már, vagy kekszet vettél vagy cigit, és akkor elkezded nézegetni. Te jóságos isten az első futam egész forró. Két vagy három opcióm is van, amiről dönteni kell, hogy mi legyen. Persze akkor már lekésed a futamot, talán titkon le is akarod késni, s akkor látod, hogy tök nem az jött be, vagy bejött az egyik opciód. És nézed a többit: két három ember lötyög mondjuk a halpiacos irodán, és látod, hogy egész érdekes, ez nekem szól. Nekem szól ez a verseny. Így van ez a Hemingway esetében is az Akiért a harang szól regényében: valami néked szól. A lóverseny is egy ilyen harang. Szólhat neked a buli. Csak át kell élni. A metrón nem tudom átélni, mert, hogy éljem át én déli egy órakor, ami három órakor kezdődik. Nem így van? A Csele sem vitte el magával az összes könyvet. Nem? Egy lapot vitt csak, amit muszáj volt. Mindig azt csinálom csak, amit muszáj, amit akkor muszáj, amit nagyon muszáj, és sokszor azt is kihagyom. Párizsban nagyon jó volt, ott mindig pályára kell kimenni. Kétévenként, ha egyszer Párizsba megyek, akkor is maximum 4-5 napra. Most többször voltam, mert a lókönyvemhez kellett fényképezni, és szeretném, ha minél jobbak lennének a képek. Kimész, és – nem rohan neki az ember, hogy van lóverseny – Párizsban például nincsenek irodák. Ott presszókban, kocsmákban sörözőkben lehet fogadni, de én nem ismerem azt a világot, ott tartok, ahol te. Fogalmam sincs, hogy Párizsban mit kéne csinálni, nem is érdekel. Az első nap a feleségemnek szoktam könyveket vásárolni – én nem tudok franciául – vagy kutyakaját. Sportból tudod, ha valami érdekes új kutyacsemege jelent meg, és jó könyveket szoktam kiszúrni – annyira azért tudok –, és másnap nekivágok. Átkelés Párizson, mint a film címe, három óra kb. mert sokat gyalogolok, néha helyiérdekűvel is kell menni, de akkor is át tudsz menni Párizson.

Milyen csodás dolog nem? Gyalog átmenni Párizson. És az a fantasztikus, hogy amikor már kurva fáradt vagy, három órát mentél, átkelsz a Szajnán újra, akkor jön egy 25 fokos emelkedő.

Szögmérővel lemértem egyszer 25 fokos emelkedő kb. 300 méteren. A veríték 5 perc múlva már nem szakad rólad, de a lélegzeted egy fél óra múlva jön vissza. Általában úgy szoktam csinálni, hogy csak egyszer kelljen kimenni St. Cloudba. Azért önmagam ellensége nem vagyok. Egyszer kimentem – képzeld el – egy nappal korábban. Fölértem ezen az izén – elnéztem az újságban – s furcsa csend volt.

Másnap is kimentél?

Nem. És nagyon jó volt. Az a ló, akiért ki akartam menni, lemaradt, negyedik lett. S egy év múlva, amikor kimentem, újra futott, és akkor nem volt már esélyes, én megjátszottam, mert adósa voltam magamnak, és nyert. Ilyen a súgás, az üzenet, vagy olyan, hogy valamelyik nap egy kicsit untam az életkörülményeket, és egyedül maradtam otthon. A feleségem levitte a kutyát, és arra gondoltam, a rohadt életbe jó lenne már öregnek lenni, és kisvasúttal játszani. Elintéztem magamban, jó lenne kisvasúttal, nézzünk valami tévét. Benyomtam, és az egyik csatornán épp egy Baden-Badeni futamot nyomnak. Az első futam egyik lova – Die Klein Bahn. A Kis Vasút. Az volt, hogy Baden-Baden környékének fontos közlekedési eszköze a kisvasút. Na, most ezt nevezem én súgásnak. Nem akarok cinikus lenni, de az ilyesfajta súgás a lóversenyen hetven százalékig jó. Tehát, ha csak a pénzről lenne szó, akkor, ha semmi másra nem hallgatsz, csak a súgásokat megjátszod száz százalékig, abból hatvan-hetven százalék bejön. Viszonylag gazdag lennél, visszanyernéd a repülőt, a lakást.

De ha csak a súgásokra hallgattam volna, és semmi mást nem csinálok, akkor nem lennék ember. Nekem így izgalmas ez, hogy se meg nem gazdagodok, se el nem szegényedtem.

De a súgás csak belülről jöhet.

Csak a belsődből jöhet, lényegi lehet, mert csak azt fogadod el súgásnak. De lehet rossz súgás, már késő, túlsúgás, más súgás is volna abban a mezőnyben. Persze más a súgás egy hosszú versenyen, ahol a ló elszúrja az elején, de lehet korrigálni, és más a súgás egy sprintben. 1 km – nagyon rövid táv. Nem szeretem a súgásokat egy kilométeren, mert ha beragad a ló, akkor súgás ide, súgás oda. Valószínűleg nagy esélye van annak a lónak, amelyik a múltkori sprintet megnyerte, őbenne még van egy győzelem. Őt figyelembe kell venni. De van, ahol nem kell.

És akkor itt már elindul a szövevény. 

Elindul az egész, tehát mi történt a múltkor, milyen erősségű mezőny van, ki viszi, mi volt tegnap, pl. tegnap rengeteg favorit nyert. Itt szerencsejáték egy kicsit, végül is vörös vagy fekete, döntened kell ebből a szempontból.

A szerencsejátékokat nem szereted?

Nem, nem is játszom. Sose játszottam pénzben, nem totózom, de hozzáteszem, hogy Németországban, mondjuk Hannoverben egy szombati napon, fogadnak kb. 750.000 DM értékben. Ennyit tesznek föl a dolgozók arra a nyolc futamra. De az észak-német lottó minden nap három 1 millió márkás főnyereményt sorsol ki, plusz még egyebet a lottónyereményeken kívül. Gondold el, hogy 50-szeres nagyságrenddel nagyobb pénzt dobálnak el az emberek a lottóra vagy a totóra, mint amit ellóversenyeznek. A lóversenyen gondolkodni kell azért. A lóverseny ráadásul erkölcstelennek tűnik fel, a lottónál nem merül fel az erkölcs kérdése. Angliában föltettek a liverpooli nagy akadályversenyre 75 millió fontot – mindig április első vasárnapján –, abból 67 millió visszajut a fogadókhoz. 7 és fél milliót vesz le az állam, 10%. Ott az állam ismeri még azt, hogy mi az, hogy 10%. Az állam ismeri még azt a szót, hogy tíz. Nagy különbség. Angliában ismerem az egyetlen adót, ami lefelé ment. A fogadóadó 10 penny volt, most visszament kilencre. És vissza is adják azt az egy pennyt.

A Vér és virághab, a vörös és iskolatintakék. 1990-ben kezdted el írni. 1996-ban fejezted be. Amikor elkezdted írni, akkor lóversenyen voltál kint?

Igen. Onnan jött a Maury meg a Morny figurája. Onnan, hogy megmetszették a táskámat.

Kiloptak belőle valamit?

Igen. Így lett Mornynak és Maurynak a bosszúja. Ahol megölték őket. Innen jött. Akkor kialakult, hogy van ez a testvérpár, és erre épült föl a regény. Tisztára a lóversenyből indult ki. Nem tudom, hogy ugrott be a két név nekem, de milyen érdekes, a Tour de France-on ment most egy Melchior Maury nevű spanyol kerékpáros. Ahol lakom Párizsban most már hat éve – legendás szálloda, 6 éve nem emelkedtek az árak – egy nap kinéztem a szobámból, mindig a 8-asban lakom, és döbbentem látom, hogy ott van szemben a Maury Tours – utazási iroda. Nem akartam elhinni. Akkor hagytam abba az ivást, 1993-ban. Sokat bajlódtam velük. És ez a Vér és virághab definitív, bár nem emlékszem minden részletére, hogy írtam. De sokféleképpen próbálkoztam vele. Talán arról is szól, hogy jön létre egy nem könnyű prózai vállalkozás. Le kell nyelnem, el kell viselnem, hogy így is, meg amúgy is. Ha 500 évre visszanézel, egy irodalmi mű abban az időben, mondjuk Shakespeare-é – nem mintha rangban bármi közöm lenne hozzá – mi volt a forrása, az hogy alakult át. A Hamlet az eredetileg mittudomén mi volt, vagy a Lear király. Tulajdonképpen én íróként végigcsináltam egy törzsfejlődést ezzel az anyaggal, most már nem lehet másként, csak onnan indulhatok tovább, ahogy ez volt.

A Semmi kéz című kötetben meg ott vannak az enghieni versek, ahol ők állítólag éltek. Illetve most már mindig úgy látom, hogy ott éltek. Én meg beleéltem magam, hogy az ő városukba járok. A józanság határáig persze.

Ritka nálad, hogy 6 évig dolgozol egy könyvön. Ilyen nem is volt talán.

Nem volt soha.

Mindig arrébb kellett tolni, vagy hagytad aludni? Azt írod a könyv hátoldalán, hogy gatyába kellett rázni.

A Vér és virághabot nem tudtam megoldani. A Holminak sokat köszönhetek, mert lejött egy részlet belőle, és utána már könnyű volt dolgozni vele. Az elejét és a végét meg kellett faragni egy kicsit. Nem azt mondom, hogy könnyű eset, de Magyarországon szerintem 5-6 ember van, akikről tényleg tudom, hogy mondott nekik valamit. Most Bécsben, amikor kint voltam, lelkesek voltak. Lefordítják és kiadják. Majd meglátjuk.

A Frankfurti Könyvvásár…

Nem vagyok benne. Bécsben azt mondták a barátaim erre, hogy ha nem voltam a 40-50-es listán, akkor csüsz. Ezt mondták. Kész. Evidens. Bécsben ez evidens.

Akkor Magyarországon meg azt kell evidenciának venni, hogy ha meg akarjuk mutatni magunkat, a magyar irodalmat, akkor Tandori Dezső abban nincs benne…

A Magyar Hírlapban volt egy cikk: Matyóbaba igen, Tandori nem. Elolvastam, és felvettem velük a kapcsolatot, azóta is állandó munkatársuk vagyok. Én Frankfurtban tavaly kint voltam, képviseltem Magyarországot a portugálok hetén.

Akkor a magyarok delegáltak?

Nem, a frankfurtiak hívtak meg, akik ismerték a németre lefordított három könyvemet.

Melyik az a három?

Két válogatás: az egyik esszé, a másik versek és kisebb prózák. És most az Evidenciatörténetek teljesebb kiadása több rajzzal. Ausztriában ez alapkönyv. Nagy cikkek jelentek meg róla, a Presse-ben meg a Standardban, és teljesen egyenrangú osztrák író vagyok ezzel. De én így nem akarok kimenni Frankfurtba, nem akarom meghívatni magam a németekkel.

Tandori szerint itt említendő saját művek:

1. Töredék Hamletnek – versek 1968. és1995. – Ott indultam.
2. Egy talált tárgy megtisztítása – versek 1973. – Ott folytatódtam.
3. Medvék minden mennyiségben – gyerekversek 1977. – A medvék ott jöttek be.
4. Miért élnél örökké – novellák 1977. – Filozofikus ihletés.
5. Még így sem – versek 1978. – Amelyért nagyon sokan rajonganak és nagyon sokan mellőzték, én magam is csak most kezdem szeretni igazán.
6. A zsalu sarokvasa – tanulmányok 1979. – Irodalmi tanulmányok akkor azt mondták, hogy mások helyett végeztem el sok munkát.
7. A meghívás fennáll – regény 1979. – Ott írtam meg a verébkéket és ott jött az, hogy megírom, ami történik velem egy-egy nap.
8. Túl jól fest holtan – Nat Roid regény 1981. – Detektívregényeket kezdtem csinálni akkor, tíz kötetet írtam, de kb. húsz regényt. S az a lényeg, hogy mindegyik abszolút korrekt történet, csak nem minden olvasónak való.
9. Vagy majdnem az – versek 1995. – Jaj, istenem, akkor megújult a lírám, akkor jött a dalszerűség.
10. A semmi kéz – versek 1997. – Abban rajzok is vannak már.
11. Vér és virághab – regény 1998. – A detektívregények utáni regényírásom egyik alapvető darabja, bűnügyi történet is.
12. Nem lóverseny! – 1999. – Amikor a lovak bejöttek, és persze, hogy lóverseny, írtam még lófogadási szakkönyvet is.
13. Vissza a sírból – 1999. – Az Ab ovonál jelent meg, nagyon szerettem az Ab ovot.
14. A Nagy Koala-Kártyabajnokság mindenkori Tornakönyvei – Sajnos 40 év után abbamaradt a kártyabajnokság s a madaraim is meghaltak, óriási veszteség.

Tandori szerint itt említendő műfordításai:

1. Scott F. Fitzgerald novellái – Az ólomkristály 1966. – Ottlik tanácsára fordítottam.
2. Dylan Thomas összegyűjtött versei 1966. – Első verses műfordításom Géher István tanár úrtól kaptam az ösztönzést.
3. D. Salinger – Franny és Zooey – Regény 1970.
4. D. Salinger – Magasabbra a tetőt, ácsok – Seymur: Bemutatás 1970. – Alapvető íróm volt, és nagyjából az is maradt, nagyjából.
5. Sylvia Plath – Üvegbúra – regény 1970. – Géher tanár úrtól kaptam a megbízást, megrázó élmény volt.
6. GeorgTrakl – Versek – 1972. – Hódolatom.
7. Franz Kafka – Elbeszélések – 1973. – Vágyva vágyott fordításom volt még egyetemista koromban, és csodálatos ajándék a sorstól, hogy sok Kafka novellát fordíthattam.
8. Robert Musil – A tulajdonságok nélküli ember regény 1977. – Alapvető pillére a műfordítói életemnek, és reputációmnak.
9. Karl Kraus – Az emberiség végnapjai – dráma 1977. – Remek könyv, de nincs a méltó helyén Magyarországon.
10. Sylvia Plath – Zúzódás – versek 1978. – Erre is Géher tanár úr vett rá.
11. Peter Handke – A kapus félelme a tizenegyesnél – kisregények 1979. – Szörnyen szerettem az akkori fiatal osztrák irodalmat, nagy élmény volt, hatott rám.
12. Friedrich Hölderlin – Versek – 1980. – Hölderlin, csak annyit mondok Hölderlin, istenem.
13. Wallace Stevens – Pasziánsz a tölgyek alatt – versek 1981. – Igen jó amerikai költő, nálunk nem annyira híres, boldogan fordítottam.
14. Franz Kafka – Naplók, Levelek 1981. – Jutott nekem is belőle.
15. W. Goethe – Wilhelm Meister vándorévei, avagy a lemondók – Regény 1983. – kezet csókolhatok a sorsnak Goethe, Goethe.
16. Rainer Maria Rilke – Versek – 1983. – Örök imádatom tárgya, kb 3-4 kötetem jelent meg, önszántamból is fordítottam. Nagyon-nagyon azonos vagyok vele.
17. Samuel Beckett – Előre vaknyugatnak – novellák 1989. + Murphy (70-es évek) – Egy-két novella, de nekem Beckettől Az utolsó tekercs a kedvencem, nagyon hatott rám.
18. Arthur Schopenhauer – A világ mint akarat és képzet – filozófia 1991. – Az már későbbi korszak.
19. Heimito von Doderer – A Strudlhof-lépcső – regény 1995. – Csodálatos könyv, Magyarországon nem eléggé díjazott, óriási író a Doderer élő, él, él, él.

Tandori szerint itt említendő kedvenc könyvei:

1. L. Stevenson – Dr. Jekyll és Mr. Hyde – Az abszolút megoldhatatlan rejtély.
2. Ottlik Géza – Hajnali háztetők – Első Ottlik-könyvem, elsőéves egyetemistaként vettem. Első lógásom alkalmával gyönyörű napos februári időben.
3. Szép Ernő válogatott versei és kisprózája – A rangsoromban, ahol József Attila az örök első a költészetben, nálam Szép Ernő az örök második, utána jönnek Babits, Kosztolányi.
4. Raymond Chandler – Hosszú álom – Mindenkivel együtt kedvencem, rajongva olvastam el sokszor.
5. Hét évszázad magyar költészete – Mindenfélét megtalálok benne. Kedvenc versem benne Babits Mihály Esti kérdés.
6. Nagy-Britannia autós-atlasza – Sokat használtam abban az időben utazásaimhoz, bár sose utaztam autóval.
7. David Ashfort – Hitting the Turf (Telibe a turfot), lókönyv – Amikor lovakkal foglalkoztam ezt a könyvet igen gyakran forgattam.  Ez egy történész volt, aki pár évtizedre fölfüggesztette a szakmáját, mert a lófogadásnak áldozta magát.
8. Evelyn Waugh – Jámbor pálya – Ottlik Gézától kaptam, első könyvem tőle, és még ma is a legkedvesebb könyveim közé tartozik. Ottlik fordította.
9. Sam Lloyd – Sakkfeladványok – Elég gyenge amatőr játékos voltam, de mindig szerettem sakkozni. Csom Istvánnal együtt játszottunk a középiskolai sakkcsapatban, mi együtt jártunk a Petőfi Gimnáziumba. Játszottam mellette, a középiskolás csapatbajnokságon, én is középiskolás csapatbajnok lettem – a Csom mögött, aki a harmadik táblás volt – a negyedik táblán.

Lópályák – 46

Németország – 16
Írország – 9
Anglia – 8
Franciaország – 7
Ausztria – 3
Magyarország – 2
Olaszország – 1
(A fotók az 1998-as beszélgetéskor, a Gresham borozóban készültek.)

Harmincadik születésnapja alkalmából indult nagyszabású turnéra, ahová Cziffra György átiratait is magával vitte. Mennyit mond Cziffra György neve a világ különböző pontjain?

Cziffra György nevét nem mindenhol ismerik, ugyanakkor az átiratokkal egészen más a helyzet, hiszen ezek zömében Brahms, Strauss vagy Liszt legnépszerűbb és legtöbbet játszott műveiből keletkeztek. A kettő kiegészíti egymást, hiszen ezek a darabok ráirányítják a figyelmet Cziffra személyére, ami számomra elsődleges szempont. Kanada vagy a kolumbiai főváros már a hátam mögött van, a tavalyi év utolsó heteiben pedig a Távol-Keletre utaztam.

Olyan háromkomponensű műsort állítottam össze, amely adózás a zongora­irodalom nagyjai, valamint Cziffra György emléke előtt.

Illetve van egy olyan része a programnak, amely azokat a műveket foglalja magában, amelyek éppen foglalkoztatnak, vagy az előttem álló személyes kihívások egyikeként vannak jelen. A Cziffra Fesztivál művészeti vezetőjeként egészséges egyensúlyt kell tartanom a szervezői feladatok és a koncert­zongorista lét között, utóbbi pedig folyamatosan fejlődésre sarkall. Büszke vagyok, hogy az elmúlt időszakban Liszt Ferenctől egészen Ligeti Györgyig játszhattam a magyar zongorista repertoárból, az olyan kortárs felkéréseket pedig, mint például Dubrovay László vagy Eötvös Péter műveinek előadása, hatalmas megtiszteltetésként élem meg. Ehhez hozzá kell tennem, hogy a turné során, ha hazai kortárs műveket játszottam, a külföldi partnerek szinte azonnal a kották, kivonatok után érdeklődtek.

2021-ben ünnepeljük Cziffra György születésének 100. évfordulóját. A mostani koncertkörút mennyiben járul hozzá a már korábbi beszélgetések során említett elképzeléshez, miszerint a Cziffra Fesztivál nemzetközivé válik a centenáriumi évben?

A Cziffra nevéhez méltó kerek évforduló kicsúcsosodásához nemcsak a mostani turné, de reményeim szerint az egész eddigi szakmai tevékenységem hozzájárul. Azért dolgozom, hogy Cziffra György neve ismert legyen világszerte, és fontosnak tartom, hogy a hozzám fűződő koncertek, vagy az általam indított kezdeményezések mind-mind garanciák legyenek ezzel kapcsolatban.

Valóban nagy vállalás, amire készülünk, hiszen kicsit több mint két év múlva Cziffra-évet szeretnénk hirdetni, ami a hazai programokon túl nemzetközi szinten sok kisebb minifesztiválban öltene testet.

Ha jól tudom, Cziffra György Franciaországban élő örökösei is maximális támogatásukról biztosították.

Nemrég jártam Senlisban. A szent Frambourg kápolnában (egykoron Cziffra György itt hozta létre alapítványát) a SenLiszt Fesztivál keretében adtam hangversenyt, és az ugyanitt megrendezett zongoraversenyen zsűriztem is. Ez a felkérés két okból is különösen kedves a szívemnek. Az egyik az, hogy pár évvel ezelőtt én nyertem meg ezt a versenyt ugyanitt. A másik, hogy a zsűribe hagyományosan Cziffra György egykori tanítványait hívják, én voltam az egyetlen kivétel. Természetesen találkoztam Cziffra György unokájával és az alapítvány vezetőivel is. A jövőben szeretnénk szorosabban együttműködni. A Cziffra családban sajnos nincs zenész, aki tevőlegesen vihette volna tovább a szellemi örökséget. Én, bár soha nem találkoztam a mesterrel, mégis megkaptam tőle a zene szeretetét, és úgy érzem, hogy nagyon sok szálon kapcsolódunk össze. Semmiképpen nem akarok olyan lenni, mint ő, erre nem is törekszem, hiszen Cziffra Györgyből csak egy volt, aki utánozhatatlan.

Hamarosan, 2019 februárjában a negyedik hazai fesztiválra kerül sor. A programkínálat mellett a koncerthelyszínek bővülése is egyenesen arányos az eltelt évekkel. Hogyan találtak ezúttal az Óbudai Társaskörre?

A Társaskörrel nagyon régi a kapcsolatom, hiszen ifjú zongoristaként, a pályám legelején is számos fellépési lehetőséget kaptam itt, a jó viszony pedig azóta is megmaradt.

Az első fesztivált helyszíne a MOM Kulturális Központ volt, majd később a Zeneakadémia és a Müpa kapcsolódott hozzánk. A negyedik fesztivál kapcsán pedig – azt is számításba véve, hogy feleségemmel nemrég a harmadik kerületben leltünk új otthonra – szinte egyértelműnek tűnt, hogy egy óbudai helyszínt is beválogatunk, olyat, amely méltó módon kapcsolódik az eddigiekhez. Cziffrának, amíg Budapesten élt, Budafokon és Angyalföldön volt lakása, így Óbudával csak az alapvető kulturális kapcsolatról beszélhetünk, ami egyébként ugyanolyan fontos, és a külföldi helyszínek mellett a Cziffra-év tematikájában szeretném is ezt kihasználni. A tervem az, hogy a vidéki nagyvárosok és Budapest kerületei is vegyenek részt a saját erejükhöz mérten a fesztiválban. Fontos lenne, hogy egy-egy kisebb közösség a saját eszközeivel tudjon megismerkedni Cziffrával, és adózni az ő művészete előtt.

Mit lehet tudni azokról a programokról, amelyeknek az Óbudai Társaskör ad majd helyet?

A fesztivál nyitókoncertjét hagyományosan a MOM Kulturális Központban rendezzük, de

ebben az évben ezt most egyfajta felütésként egy nappal megelőzi a Társaskörben február 17-én rendezendő esemény, amelyen az emlékezés kerül leginkább előtérbe.

Mára jogosan merül fel a kérdés, hogy meddig lehet tágítani egy tematikus fesztivál kereteit, meddig lehet teret adni az emlékezésnek, és mi a legegészségesebb határ a középpontba állított művész és az ő munkásságát reprezentáló programok között. A tapasztalatokból kirajzolódik, hogy míg korábban számos beszélgetést szerveztünk, vagy olyan művészeket invitáltunk meg, akiknek van egy-egy személyes története Cziffráról, addig mára a hangsúly a koncertek felé tolódott el. A fesztivál felütése valahogy ezt a középutat szeretné megtalálni, ezért két olyan művész beszélget és koncertezik majd, akik még mindketten tanulhattak a mestertől. Mocsári Károly és Oravecz György estjére pedig a Cziffra életéről készült A virtuóz című filmalkotás teszi fel a pontot. A film premierje már természetesen megtörtént, ugyanakkor a helyszín bensőségessége adja magát az újravetítéshez.

A beszélgetésünk elején említett olyan zongoraműveket, amelyekkel a közelmúltban, személyes fejlődése okán kezdett el foglalkozni. Megszólal majd néhány ezek közül a 2019-es fesztiválon?

Természetes, hogy a saját zenei repertoárom ilyenkor előnyben van, de még nyilvánvalóbb, hogy alkalmazkodnom kell azokhoz a fellépőkhöz, akiknek kísérőjeként veszek majd részt a produkcióikban.

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy Várdai István mellett José Cura is azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy legyek a partnere az általa tervezett esten.

Én magam nagyon gyakran váltok műsort, hiszen úgy gondolom, hogy szinte lehetetlen megmondani, hogy adott esetben két év múlva melyik lesz az a darab, amelyik éppen az akkori élethelyzetemhez közel áll, és ezáltal szívesen játszom. Jelenleg az általános repertoár mellett az orosz darabok foglalkoztatnak, Rachmaninov régi kedvencem, akinek szeretném a közeljövőben két este alatt eljátszani az összes zongorára írt versenyművét. Szkrjabint csak most kezdem felfedezni, de extatikus zenéje és multifunkcionális akkordhasználata egyszerűen lenyűgöz.

A következő fesztivál legkiemeltebb vendége minden bizonnyal José Cura lesz. Hogyan sikerült őt megnyerni?

José Curával legutóbbi budapesti koncertje előtt, egy fogadás keretében találkoztunk. Különleges élmény volt, hiszen egy rövid koncertet is hallhattunk tőle. Bemutattak minket egymásnak, majd néhány perc alatt kiderült, hogy José Cura mennyi információval rendelkezik Cziffra Györgyről. Egy idő után a legnagyobb meglepetésemre saját maga vetette fel egy dalest ötletét. Ekkor már szinte teljesen készen állt a fesztivál programja, de egyértelműnek gondolom, hogy egy ilyen lehetőséget nem utasíthattam vissza. Hamar megegyeztünk egy argentin tematikában. Személyében olyan embert ismertem meg, aki végtelen szerénységről és a művészet iránti alázatról tett tanúbizonyságot. Büszkeséggel tölt el, hogy ugyanezt mondhatom el Mischa Maiskyról vagy Arkagyij Volodoszról, akik eleinte nem láttak ugyan bele a munkánkba, de a legnagyobb örömmel vettek és vesznek részt a fesztiválon azon az alapon, hogy egykor meghatározó zenei élményt kaptak Cziffra Györgytől.

A Várdai Istvánnal közös est pedig egy régi adósságot törleszt.

Így is mondhatjuk, hiszen Istvánnal 14 éves korunk óta ismerjük egymást, együtt jártunk Batta András zenetörténet előadásaira, de még egyszer sem volt alkalmunk a közös játékra.

Február 23-án adjuk majd elő a Zeneakadémián Chopin g-moll gordonka-zongora szonátáját.

S ha már a duókról beszélünk, Rúzsa Magdit is szeretném kiemelni, aki a magyar népdalokat hozza el a fesztivál közönségének, méghozzá olyanokat, amelyek egykor a legnagyobb zeneszerzők ihletői is voltak, és amelyeket meg is örökítettek a klasszikus zenén keresztül. Az improvizációk pedig szinte egyik estéről sem hiányozhatnak, hiszen ez a különleges képesség volt Cziffra György egyik lételeme, művészetének lényege.

https://cziffrafesztival.hu/koncertek-2019/

https://obudaitarsaskor.hu/index.php/hu/component/jem/event/38744-elohang-koncert-es-filmvetites

Persze a külcsín mit sem ér belbecs nélkül, mert a külcsín megfog, de a belbecs tart meg. És van belbecs, mely a Társaskör helyét megtartotta a kulturális életben.

Megtartotta vonzerejét, ami miatt egyaránt szeretik a művészek és a közönség. Ez a belső érték a 130 éves kávéházi és a 62 éves művelődési házi működés évtizedei alatt kristályosodott ki.

Ennek megőrzéséhez az elmúlt tíz évben az alábbiak bizonyosan hozzájárultak. Zenei családunk megszaporodott egy fiatal kamarazenekarral, az Anima Musicae Kamarazenekarral. Ők is, ahogy az itt otthonra lelt kamarazenekarok, jelentős szerepet játszanak a Ház életében, mivel koncertsorozatokat, fesztiválokat és kurzusokat szerveznek ide. A Till Ottó által alapított Óbudai Kamarazenekar pedig immár 64 éve egy különleges tagja ennek a zenei családnak.

A „társasköriséget”, az egyediséget sikerült megőrizni technikatörténeti szalonjainknak, Seress-estünknek, felolvasószínházi előadásainknak, házimuzsika sorozatunknak, kerti színházi és opera bemutatóinknak, zenés irodalmi estjeinknek köszönhetően, melyeket (a teljesség igénye nélkül) Egressy Zoltán, Esterházy Péter, Fehér András, Fesztbaum Béla, Göttinger Pál, dr. Jeszenszky Sándor, Mácsai János, Novák Eszter, Őze Áron, Szalai Kriszta, Székely Kriszta, Tarján Tamás neve fémjelez. Külön köszönet illeti Baranyi Ferencet és Czigány Györgyöt, akik (a Házhoz hűek maradva) tudásukkal, szellemiségükkel az elmúlt tíz évben is gazdagították a Társaskört.

A jó együttműködéseknek köszönhetően a fiatal zenei tehetségek továbbra is bemutatkoznak; a Krúdy-negyed rendezvényei gazdagítják Óbuda kulturális, turisztikai kínálatát; a Társaskör részese az országos, a fővárosi és a kerületi fesztiváléletnek.

Az igazgatói iroda lépcsőjén állva a Péter és Pál templomtorony látványa a Társaskör épületével és fáival keretezve az én szívemet is mindig megmelengeti, és erőt ad. A 2008-as gazdasági válsággal kezdtem, és a folyton bővülő kulturális kínálatban lavírozok évről évre. Az, hogy sikeresen veszem az akadályokat, köszönhető a támogató önkormányzati vezetésnek, a mellettem kitartó munkatársaknak, a hűséges közönségnek és a művészeknek is.

Köszönöm!

Bizony, nem volt jó helyen a Ház. Kiesve a forgalmas útvonaltól, meghúzódva a régi városrészben, nem volt az emberek szeme előtt.

Hogy a lelkekbe mikor fészkelte be magát? A Magyar Televízió Várbíró Judit szerkesztette Zeneóra című sorozata hozta meg az ismertségen túl az elismerést, hisz olyan világszínvonalú művészek voltak résztvevői a programoknak, mint Bende Zsolt, Lukács Ervin, Melis György, Vásáry Tamás, Gregor József, hogy csak néhányat említsek.

Ezzel a programsorozattal túlléptük a Pacsirtamező utcát, és nem csupán a főváros, hanem az ország egyik meghatározó kulturális helye, műhelye lettünk.

A Rolla János vezette Liszt Ferenc Kamara­zenekar 1989-es otthonra találásával a Ház igazi zenei műhellyé vált. A már itt lévő Budapesti Vonósok, a régi Óbudai Kamarazenekar, a Budapest Ragtime Band, egy-egy munkanapra az Orfeo Kamarazenekar, a Danubia Zenekar, a Budapesti Fesztiválzenekar – és még sorolhatnám a különböző kis és nagyobb együtteseket, vonósnégyeseket – „elemelt” bennünket a szokványos művelődési házi keretekből. Fővárosi és vidéki kamarazenekarok részvételével szervezett Kamarazenekari Találkozó és Kurzus a Liszt Ferenc Kamarazenekar irányításával összekapcsolt bennünket az egész ország zenei életével.

Az épület adottságait kellett kihasználnunk. A művészeti szalonok olyan irodalmi, képzőművészeti, zenei élménnyel gazdagították az ide látogatókat, amelyek mindig egyediek, csak ide-születettek, „társasköriek” voltak. Szerkesztői, résztvevői között Balassa Péter, Virág Judit, Baranyi Ferenc, Mácsai János, Kerényi Mária, Moór Marianna, Szilágyi Tibor, Mácsai Pál, Kováts Adél, Kulka János, Ráckevei Anna nevével ugyanúgy találkozhattak, mint egészen kezdő zenészek, színészek szárnypróbálgatásaival, például a Miből lesz a cserebogár? című „opera-filéző” sorozatban.

Az említetteken kívül a nyári színházi estekre való emlékezés melengeti meg szívemet, nem felejtve el azt a törzsvendéget, aki a Szindbád kertje tíz előadását mindig más hölgy társaságában nézte meg, s a hölgyek kezében mindig egy szál rózsa volt. Harminc év elmúltával is emlegetünk egy-egy jelenetet a Komédifranc-ez? Goldoni-előadásából, s emlékezünk Szakácsi Sándor tüneményes alakítására a Nyár című darabból ugyanúgy, mint Kováts Adél és Stohl András bájos szerelmespárjára a Hajnalban, délben, este című játékból.

Ha a 200 éves épületre, a 30 éves Társaskörre gondolok, akkor a fantasztikus munkatársi csapat és az igazgatói iroda lépcsőjéről látható kép emléke szorítja össze a szívemet, és lop könnyet a szemembe. S hálával gondolok Óbudára, Óbuda vezérkarára, mindenkire, aki támogatott, hogy megélhettem mindezt.

Nagyon szerettem.

Azon szerencsések közé tartozom, akik életük eddigi részét az Óbudai Gázgyár egykori tisztviselőtelepén, közvetlenül a Duna mellett tölthették el. Ennek ellenére soha eszembe sem jutott, hogy kipróbáljam a horgászatot, vagy egyszerűen csak leüljek a folyó partján pecázó szomszéd bácsi mellé, és megfigyeljem, mi lehet annyira érdekes mindebben. Pedig gyerekként erre jóval több lehetőségem lett volna, hiszen a halőrök e partszakaszt még csak hírből sem ismerték,

a terület a Gázgyárhoz tartozott, teljesen el volt zárva a külvilágtól, és a kapun kizárólag az jöhetett be, aki itt lakott, dolgozott, vagy akiről a portásnak szóltak, hogy beengedheti.

Ám lassan tizenhárom éve ez a korszak teljesen véget ért, azóta fokozatosan jelentek meg a biciklisek, kocogók, kutyasétáltatók, majd 2017-ben a horgászok is, csoportosan. Utóbbi csalhatatlan jeléül még ugyanebben az évben két horgászversenyre is sor került itt, és miután idén júliusban többször megjelent a halőri szolgálat gépkocsija, hogy a part menti füvet levágja, nem volt nehéz kitalálni, napokon belül újabb versenyre kerül sor. Erről viszont már nem akartam lemaradni, mert szerettem volna megtudni, hogy miről is szól ez az „egész”.

Szombat dél körül kimentem a Duna-partra, ahol a gáthoz közeledve megpillantottam a „Horgászverseny – 2018. 07. 29. vasárnap 10:00–15:00” szövegezésű kiírást. Helyben vagyunk – gondoltam. És valóban: a másnapra meghirdetett verseny ellenére már huszonnégy órával korábban jó pár pecás helyben gyakorolt a megmérettetésre, közöttük Kovács Gergely, a küszöbön álló verseny egyik szervezője, egyben résztvevője is. Rengeteg, számomra teljesen új dolgot mondott el az eseményről, a résztvevőkről, a dunai pecázásról és úgy általában a horgászatról. Többek között azt, hogy

a folyóvízi peca – már csak a sodrás miatt is – más, időnként komplexebb, mint állóvízi „rokona”, felszerelésben és gondolkodásban egyaránt eltérő dolgokat követel meg a horgászoktól.

A tavalyi versenyeket a Fővárosi Horgászegyesületek Szövetsége (FŐHESZ) mint versenyfelelős szervezte és rendezte, két horgászcikk kereskedő céggel karöltve, míg a mostanit ugyancsak a FŐHESZ, de ezúttal a Kék Dunai Horgász Egyesülettel közösen. Utóbbi – csaknem tízezer fővel – Magyarország legnagyobb felnőtt taglétszámú horgász egyesülete, 1999-ben alapították, és székhelye a III. kerületben, a rómaifürdői Torma Károly utcában található. Gergő is ennek a tagja, fő feladata ezúttal a versenyzők „felkutatása”, és a pálya „beetetése” a versenyre, hogy a halak fokozottan legyenek jelen az érintett Duna-szakaszon vasárnap. Megtudtam, hogy a horgászatnak alapvetően két fajtája van: a fenekezős (feeder) és az úszós, azaz a fenék közeli és a vízfelszíni változat. Horgászbot tekintetében számtalan (al)típus létezik, de egy hozzám hasonló laikus számára talán az a legnagyobb különbség közöttük, hogy rendelkezik-e orsóval vagy sem. Ha igen, akkor a bot hiába csak 3–4 m hosszú, az orsónak köszönhetően nagy távolságra be lehet vele dobni a horgot. Ha viszont nem, akkor a horog mindössze addig ér, amíg a botot és a szereléket be lehet vetni a víz fölé.

A mostani verseny úszós kategóriára lett kiírva, és rakós bot használata volt ajánlott, ami akár 13 m hosszú is lehet.

Az eseményre szép számmal jelentkeztek, még Szlovákiából is, a használt partszakasz pedig egészen pontosan a K-hídtól északra kezdődik, és kb. 400 m-en át a kis Duna-ág egyetlen állóhajójáig tart.

Ez a terep van felosztva a versenyzők között A-B-C szektorokra és egymástól 15 m-re lévő számozott helyekre, amikre ezen a hétvégén végül huszonöt horgász jutott. A versenyt az nyeri, aki a rendelkezésre álló öt óra alatt súlyra a legtöbb halat fogja, és ha véletlenül holtverseny alakulna ki, akkor a kifogott halak száma dönt. Fontos hangsúlyozni, hogy a horogra akadt halakat a versenyt követő mérésig 2–3 m-es, „komfortos” haltartó hálóban (szákban) tárolják, ami után mindet visszaengedik a folyóba.

Amikor a „viadal” napján késő délelőtt kilátogattam a Duna-partra, hamisíthatatlan nyári, egyben kiváló horgászidő fogadott, az előző délutánon a gyakorlókat megzavaró kisebb zivatarnak már nyomát sem lehetett látni. Először a FŐHESZ nemrég leköszönt elnökével, Szűcs Jánossal futottam össze, akitől – többek között – megkérdeztem, hogy a verseny megrendezésére miért pont ezt a helyet választották. Kiderült: a Kék Dunai Horgász Egyesület horgászai javasolták annak tudatában, hogy Budapesten és környékén nagyon kevés a horgászverseny megrendezésére alkalmas helyszín; eddig még a ráckevei kis Duna-ág volt a legmegfelelőbb rá. A hiány fő oka, hogy ritka az olyan beépítetlen, nem magántulajdonban lévő, megfelelő hosszúságú partszakasz, ami autóval könnyen megközelíthető (nem kell sokat cipelni a felszerelést), és még a közterület-felügyelet sem bünteti meg az embert.

A gázgyári Duna-part – Óbudai-sziget közötti szakasznak az az előnye is megvan, hogy közel azonos adottságú, szélvédett, a víz kellő sodrású, minimális a hajóforgalom, és szép a környezet.

A versenyhez alapfeltétel, hogy a szükséges engedélyek beszerzése megtörténjen: bár a terület tulajdonosa az állam, a part kezelője a mellvéden át a gáttal bezárólag a Közép-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság, aminek a jóváhagyása hasonlóan lényeges, mint a Pest Megyei Kormányhivatal Vadászati és Halászati Osztályáé. A FŐHESZ-nek is jelen kell lennie a megmérettetésen, mert halőreinek jelenléte teszi lehetővé, hogy a méreten aluli halakat (a szájtól a farok tövéig mért távolság számít) is a szákban lehessen tartani az összmérlegelésig, máskülönben azonnal vissza kellene dobni őket a folyóba. Szűcs úr bízik benne, hogy a közeljövőben sikerül kellő támogatást kapniuk a partszakasz folyamatos rendezetté tételéhez, illetve egy stég és egy állóhajó (lakóhajó) elköltöztetéséhez, hogy a pályát duplájára növelhessék, amivel majdnem az Óbudai-sziget északi csúcsáig tartana. Ez azért lenne fontos, mert így kétszer annyi résztvevőnek lenne hely, és az ötven fővel már nemzetközi versenyt is rendezhetnének rajta.

A magyar horgászsport a világ élvonalába tartozik, és minél több ilyen szintű hazai esemény kellene ahhoz, hogy az új generációk kinevelésével ott is maradhasson.

Egy nagy verseny ugyanis teljesen más, mint ha valaki egymaga gyakorol, hiszen más adottságokkal bír (pl.: tömeges beetetés), és az ilyen körülmények adják meg a lehetőséget a versenyzők további fejlődésére.

Utam a továbbiakban az előző napon megismert Kovács Gergőhöz vezetett, akit a verseny középső szektorába sorsoltak ki. Ekkor nagyjából másfél órája zajlott a küzdelem, amiben Gergő vezette a szektorát. Teljes hadfelszereléssel, koncentráltan ült a székében, mellette vagy öt darab hosszú botelem, változó végződéssel előkészítve. Ezek eltérő beállítású úszókat és különböző fajtájú csalikat takarnak, a horgászni kívánt mélységtől és a kifogni kívánt hal típusától függően, illetve volt köztük egy kupak alakú változat is (etetős csésze), amibe az etetésre szánt masszát teszik, majd öntik be a vízbe. A massza az etetőanyag mellett tartalmazhat sok mindent: általában földet, kavicsot, aromát, morzsát, kukoricát, csontkukacot (légylárvát). Magán a horgon általában csontkukac, giliszta, esetleg szúnyog(lárva) van elhelyezve. A résztvevők mindegyikből csak meghatározott mennyiséget vihetnek a versenyre, ám a teljes felszerelés súlya így sem pár kiló. A speciális szék, az etetőanyag, a botok, bottartók, horgok, úszók, csalik, hálók, szákok, vödrök stb. darabszáma már önmagában tiszteletet parancsoló. Nem meglepő hát, hogy a szervezők egységesen két órát adnak a közvetlen előkészületekre. A verseny kezdetét és végét egyaránt dudaszó jelzi. Érdemes kitérni a felszerelés árára is: alsó hangon egymillió forint, ami azonban igény és pénztárca szerint még pár millióval nőhet.

No, de milyen halakat lehet itt fogni? A válasz az, hogy nagyon sokfélét, mert a víz minősége az elmúlt években jelentősen javult (igaz, egyben táplálékszegényebb lett), így ma már több mint egy tucat faj megtalálható errefelé:

paduc, márna, leánykoncér, jászkeszeg, karikakeszeg, dévérkeszeg, bagolykeszeg, szilvaorrú keszeg, ponty, sneci, géb, de sügér, süllő és harcsa is előfordul.

Közülük a legnagyobbakat az első négyből lehet fogni, amikből nem ritkák a 1,5–2,5 kg közötti példányok sem. A vízszint július végén ezúttal nem ideális, lehetne fél-egy méterrel magasabb, de Gergőt ez nem zavarja, már öt nagyobb halat kifogott. A tudás mellett a szerencse szintén szerepet játszik az eredményességben, mert a szervezők bármennyire is törekednek az egyenlő feltételekre, nem mindegy, hogy kit melyik szektor hányadik helyére sorsolnak ki. Ugyanis a halak túlnyomórészt folyásiránnyal szemben, azaz lentről felfelé úsznak a táplálék után, ráadásul a versenypálya alsó szakaszán a mezőny nyitott, így az oda kerülő versenyzők nagyobb területről gyűjthetik be a zsákmányt. Bár folyóvíz esetében nem annyira jellemző, de a pálya felső szélén is sokszor jobbak szoktak lenni az esélyek. E tényezőkön túl számos további körülmény (pl. vízmélység, vízhőmérséklet, napszak) befolyásolja a kapási hajlandóságot.

Kicsit feljebb sétáltam a parton, egészen a következő versenyzőig, Lábiscsák Tamásig, aki történetesen Gergő barátja, és pont mellé sorsolták ki. Hozzá hasonlóan Tamás is gyerekként szeretett bele a horgászatba, tiszakarádi születésű lévén pedig kezdetben édesapjával – aki amatőr folyóvízi horgászversenyeken is elindult – jártak a Tiszára, Bodrogra, vagy valamelyik közeli csatornára. Próbáltam kideríteni tőle, hogy mégis mi izgalmas van a horgászatban. Tamás esetében a „misztikusság” szó jelenti a választ, azaz az információ hiánya, hogy éppen mi történik a víz alatt. Gödöllői lakosként az esetek 98 százalékában a Dunára jár le, eddig főleg Budafokra, Csepelre és Esztergomra, de mivel a mostani verseny nyílt nevezésű volt, ezért úgy döntött, kipróbálja ezt az „új” szakaszt is. Általában heti egyszer pecázik, és a legtöbb sporttársához hasonlóan március közepétől november végéig tart számára a szezon, hiszen a halak 8 C°-os felszíni vízhőmérséklet alatt elvonulnak mélyebb vizekre.

Mint fentebb már említettem: a magyar horgász­sportot igen magasan jegyzik a világon, az évente megrendezésre kerülő világbajnokságon és Európa-bajnokságon nemzeti válogatottunk általában az első ötben szokott végezni, de az egyesületek számára kiírt nemzetközi versenyeken is rendszeresen jó helyezést érnek el a magyar klubok. Idén például június végén huszonnyolc ország legjobb klubcsapatának részvételével a szegedi Maty-éren tartották meg a 28. Klubcsapat Világbajnokságot, ahol az ötödik helyen végzett a magyar klubcsapat. Ezután, július végén rekordszámú, harminc nemzet nevezésével a szlovéniai Radecében rendezték meg a 24. Európa-bajnokságot, amin ezüstérmes lett a magyar válogatott.

Fokozatosan növekszik a Magyar Országos Horgász Szövetség (MOHOSZ) taglétszáma – jelenleg négyszázezer fő, és az igazolt versenyzők is kétezren vannak, így egyre nagyobb az érdeklődés az országos versenyek iránt.

Ezeken lehet ranglistapontokat gyűjteni, és a ranglistahelyek alapján lehet a válogatottba bekerülni (van külön úszós és feeder ranglista, illetve válogatott).

Pozsonyi Csaba, akit a verseny felső részén találtam meg, például világbajnokságon is ért már el jó szektoreredményt folyóvízi versenyen. A nagy többséghez hasonlóan ő is orsós bottal kezdte, nagybátyja hatására. Mivel Szigetcsépen volt a család nyaralója, ezért a kezdeti helyszín adta magát. A versenyzéshez azoktól a horgászversenyekről készült VHS kazettáktól jött meg a kedve, amiket gyerekként szerzett be és nézett meg, mert szeretett volna a filmekben látottakhoz hasonlóan sok halat fogni. Mint minden alkalommal, most is dolgozott benne az adrenalin, folyamatosan figyelte a mellette levőket, és próbált rájönni annak okára, hogy a nagy hal miért a másik horgára akad, miért nem az övére, vagy esetleg pont fordítva. Csaba egyébként a Ráckevei Dunaági Horgász Szövetség versenyzője, és úgy került a „vérkeringésbe”, hogy ifistaként a klub színeiben szép eredményeket ért el korosztályos versenyeken.

Tőle nem messze horgászott Zsíros András és Jónás György, akik egy héttel korábban aranyérmesek lettek csapatban a muraszentmártoni, 65 éven felülieknek kiírt 11. Veterán Horgász Világbajnokságon. A VB-t 129 kg-os összteljesítménnyel nyerték, amiből Zsíros úr – 3–4 m-es spiccbotot használva – 2 kg apróhallal (sneci) és 11,5 kg kárásszal vette ki a részét. Hatvan éve horgászik, az 1970-es években Szabolcsból költözött fel Budapestre, azóta főként a fővárosban és környékén aktív. Veterán kategóriában ötszörös országos egyéni és négyszeres csapatbajnok. Jónás úr a nevelőapján keresztül szerette meg a horgászatot a váci Duna-parton. Nagyjából húsz évig volt felnőtt válogatott kerettag, tizenhárom vb-n vett részt (felnőtt, pisztráng, klub), és három évig szövetségi kapitánykodott gyermek, illetve ifjúsági korosztályban. Felesége szintén versenyzett, lánya pedig ma is aktív (magyar bajnok), a család horgászboltot üzemeltet Vácon. Állítása szerint már több háznyi pénzüket beleölték a horgászatba. Egyiküknek sem akadt a horgára ezen a vasárnapon túl sok méretes hal, amire sztoikus nyugalommal azt mondták, van ilyen.

A Kék Dunai Horgász Egyesület I. Folyóvízi Úszós Kupáját végül öt óra kemény küzdelem után Kovács Gergő nyerte 10,65 kg-mal. Molnár László 7,5 kg-os fogása volt még kiemelkedő a szektorában, míg a többiek 1–3 kg körüli súlyokat fogtak.

A verseny első hat helyezettje kapott serleget, viszont mindenki részesülhetett a díjátadó utáni közös ebédből, ami szigorúan nem halból készült.

Aki esetleg lemaradt volna az eseményről, annak sincs oka bánkódni, mert szeptember–október folyamán rendezik meg a 2017-es versenyek második „felvonását” II. FŐHESZ-COLMIC Dunai Úszós Kupa és II. FŐHESZ-Haldorádó Dunai Feeder Kupa néven. Érdeklődésből és halakból nagy valószínűséggel ezeken sem lesz hiány.

Az Omszki-tavi Trafik kupán a vitorlázók elitje jelenik meg, esetenként akár három generációt is felkarolva – apák küzdenek fiaik ellen, unokák szurkolnak a nagyapónak. Ezen a télen is több kontinensbajnokot köszönthettünk a regattán, de a korábbi évek mezőnye is bővelkedett olimpikonokban, világ- és Európa-bajnokokban. És hogy mi teszi igazán különlegessé ezt a budakalászi Omszki-tavon megrendezett versenyt? Természetesen a hajók.

Az Optimist, vagy ahogy a gyerekek becézni szokták, opti vagy OP (ejtsd: ópé) a legnépszerűbb versenyzésre alkalmas hajóosztály a 7–15 éves gyerekek számára.

A sokszor csak szappantartónak csúfolt egyszemélyes kishajó hossza nem éri el 2,5 métert, szélessége is csak 112 centi, vitorlafelülete pedig csupán 3,3 négyzetméter. Kortól, nemtől, mérettől függetlenül ezekben a kishajókban száll vízre mindenki, aki nevez. És ha már nevezés, akkor az anyagiakat is meg kell, hogy említsük. A vitorlázás ugye drága sport. A verseny kitalálójának és főszervezőjének, Forintos Róbertnek a bukszája, azaz kalapja hízik a beszedett díjakból. Nevéhez méltóan versenyzőnkként egy forintot számol fel a részvételért. A korábban trafikos úriember a tó nyugati oldalán üzemeltette említett üzlethelyiségét, aminek bezárását követően a rendezvény az átellenes partra, a wakeboard pálya sporttelepére költözött. Az 1988 óta, két kivételtől eltekintve minden évben megrendezett verseny a közel három évtized alatt ezt leszámítva szinte semmit nem változott. Ugyan a kezdetek óta felnőtt egy generáció, és a névadó trafik is már a múlté, de mai napig nagy létszámban jelennek meg a versenyzők, hogy méltóképpen zárják a szezont.

Idén a meteorológia egész napos esővel riogatott november ötödikére, ennek ellenére nagyon szép őszi idő fogadta a mezőnyt és a látogatókat, sajnos kevés széllel. A 31 nevező már tíz óra magasságában gyülekezni kezdett, sokan családjukkal, barátaikkal, népes szurkolótáborral látogattak ki az eseményre. Rövidesen fiesztahangulat alakult ki a tóparton, ami csak fokozódott az OP-kat szállító utánfutó érkezésével. Mivel az Alpesi Club csapata a szomszédos bányatavon vitorlás iskolát üzemeltet, a hajók logisztikája sem jelentett komolyabb kihívást. Nem így történt 1990-ben, amikor a taxisblokád bénította közlekedés meghiúsította a hajók felszállítását, aminek következtében abban az évben a verseny elmaradt. A hajók összeszerelését követően a rajtszámok is felkerültek, majd a sorsolás következett.

A nevezők létszámából adódóan három elő-, két közép- és egy döntőfutamot írt ki a rendezőség. Apropó, rendezőség!

Ha valakit Robin kívül mindenképp meg kell említenünk, az az idén hetvenedik életévét betöltő Erdélyi Béla, ismertebb nevén Béci, aki kezdetektől rendezője ennek az eseménynek.

Nem mellesleg óbudai lokálpatrióta, aki edzőként, versenyrendezőként és a földvári vitorlástelep vezetőjeként hosszú évtizedek óta segíti a sportág szerelmeseit (interjú Erdélyi Bécivel az Óbudai Anziksz 2015-ös nyári számában, illetve a honlapon: obudaianziksz.hu – a szerk.).

11 óra magasságában elhangzik az első kürtszó, megkezdődik a visszaszámlálás. Egy perccel a rajt előtt már sűrűsödik a forgalom a rajtvonal körül, majd nemsokára a gyenge szél ellenére is sikeres repülőrajtot vesz a mezőny. Felfokozott küzdelem alakult ki már az előfutamok alatt is. Az időjárás természetesen a kisebb testsúlyúaknak kedvezett, de a sebességen túl a megfelelő széltaktika is kellett a továbbjutáshoz. Az alsó súlyhatár 60 kg. Az ennél könnyebb versenyzők hajójába krumpliszsák kerül, hogy az erőviszonyok kiegyenlítettebbek legyenek. Dél körül forralt bor, tea és rétes is érkezett, hogy a parton várakozó versenyzők és szurkolóik elvesztett energiáikat pótolhassák. A heroikus küzdelemben többen saját gyermekeik ellen versenyeztek.

A regatta legidősebb résztvevője a 75 éves Majthényi Gábor volt, akinek fia, a többszörös Kékszalag-győztes Mátyás is vízre szállt. De nevezett a versenyre a korábbi győztes, Cser László és fia, Donát is.

Előbbi ezúttal nem került a döntőbe, de az ifjabb Cser a kilencedik helyet szerezte meg. Kardos Antal Muki és fia, Kardos Szabolcs is megküzdöttek egymással. Utóbbi a döntőig is eljutott, ahol az élmezőnyben vitorlázva túlságosan magára húzta a hajóját, és felborult. A legfiatalabb versenyző a mindössze tíz éves Kilián Zea volt. A budakalászi kislány nem egész egy éves vitorlástapasztalattal érkezett, és remekül helytállt, ezért különdíjban is részesült.

A döntő futam tényleg a legjobbak csatáját hozta. A mezőnyt kétség kívül a Lászlófy fivérek uralták. A földvári Spartacus fiatal titánjai, Levente és Ábel végeztek az első két helyen. Őket klubtársuk, a 18 lábas skiff Európa-bajnoka, Újhelyi-Gáspár Miklós követte, újra bebizonyítva, hogy mázsa közeli súllyal is lehet okos vitorlázással Optimistben szép eredményt elérni. A döntő egyetlen női résztvevője, Sabján Annamari a negyedik helyre kormányozta hajóját. Két kislánya szurkolása túlharsogta az egész tábort – nemhiába végzett anya ilyen jól. A tavalyi győztes, Bonifer Péter az ötödik helyig jutott. Sárközi András, alias Maugli a hatodik lett. A J24-es hajóosztály 2017-es Európa-bajnokai, Szigeti Maxim és Takácsy Levente a hetedik és nyolcadik helyre voltak jók, míg Cser Donát a kilencedik, Kardos Szabolcs pedig borulása miatt a tizedik helyre csúszott vissza.

Mivel társaságunk új tagokkal bővült, a Balázzsal megbeszélt déli találkozóhoz képest már egy órával korábban megkezdtük az ismerkedést a békásmegyeri piac nyugati oldalán húzódó bódésor egyik illusztris kiszolgáló egységében. Józsi bácsi kocsmája rusztikus hangulata ellenére pazar választásnak bizonyult a csapatépítéshez. A bűbájos kiszolgálás és a törzsvendégek kedvessége gyorsan rabul ejtette társaságunkat, amit az Anziksz tavaszi számával igyekeztünk meghálálni. Tiszteletünkre a tulajdonost is bemutatták, aki a söntéstől alig tíz méterre cipészmesterként is helytáll. Az öreg suszter boldogan vette kezébe újságunkat, amit a pultos kisasszony és a vendégek már nagy érdeklődéssel forgattak.

Beszélgetés közben az ötvenes években kiadott vízisport térkép is előbújt az egyik zsákból, amin jól megfigyelhető volt a Duna mindkét partjának és az alig 60 évvel ezelőtti Óbuda meglehetősen szellős beépítettsége.

12 óra után néhány perccel a Volkswagen Transporter begördült a parkolóba, tetőcsomagtartóján két túrakenuval. Irány a Lupa-rév!

Negyed órával később a hajók már a móló végén várták az indulást. Akinek még elintéznivalója akadt, az Ebihal büfében csillapíthatta szükségleteit. Az állóhajóból kialakított büfé teraszán érdemes kicsit elidőzni – nem mellesleg a komp is innen indul minden óra 10 perckor a főváros környékének legszebb szigetére, a Lupára. Beszereztünk még néhány kelléket, majd vízre szálltunk. Északi irányban hagytuk el a lábakon álló nyaralókkal keretezett, alig nyolcszáz méter hosszú földdarabot.

A Szentendrei Duna-ág bal partjára átkelve, nem ritkán a fák árnyat adó oltalmában eveztünk folyásiránnyal szembe. A magas vízállásnak köszönhetően a partot övező bokorfüzesek között haladtunk.

A fejünk fölé behajló ágak és fatörzsek között szlalomozva küzdöttük magunkat egyre feljebb, dacolva a szembeszél és az áramlás kihívásaival. A Szentendrei-sziget ezen szakasza parti szűrésű kútjai révén biztosítja Budapest és a környező települések ivóvízszükségletét. Az itt található csápos kutak napi 600 000 köbméter kiváló minőségű víz kitermelésére képesek.

Nagyjából két kilométerrel feljebb ragyogó piknikező helyre leltünk. Miután a hajókat a fövenyre húztuk, az árnyas, füves parton elnyújtózva gyönyörködtünk a környező táj szépségében.

A ligeterdők mögött a Visegrádi-hegység tömbje is felbukkant, ahol az élesebb szeműek a Pomáz fölé magasodó Kő-hegy platójának délkeletre néző sziklatornyait is megtalálhatták.

Kisvártatva egy boronatárcsa is előkerült, és a társaság szorgalmasabb fele tűzifagyűjtésbe kezdett. Mások a fürdőzést választották, a lányok a zöldség aprításában segédkeztek, volt, aki függőágyat feszített ki két nyárfa közé, keleti kényelmet csempészve az ártéri erdőbe.

A korábbi árhullámnak köszönhetően nem volt könnyű tűzgyújtáshoz alkalmas száraz fára lelni, de cserkészmúltunk nem engedett sarokba szorítani minket. Pár perc múlva már a forró vason készült a francia lecsó, a ratatouille. A délutáni lakomát megérdemelt pihenő, szemétgyűjtés és a tűz eloltása követte. Gyors pakolás, vízreszállás, és már sodorvonalban száguldottunk délnek, Budapest irányába. Néhány száz méterrel az előtt, hogy a Lupa-sziget vonalát elértük volna, újra a bal partot választottuk, és egy keskeny vízi úton egy mesevilágba érkeztünk. A lupai holtágként is ismert vízterület magasabb vízállás mellett észak felől is megközelíthető. Mi is ebből az irányból ereszkedtünk le, és csodáltuk az érintetlen természet flóráját és faunáját. Kiérve a nyílt vízre, az Egyfás-szigettel találtuk szembe magunkat.

Nevével ellentétben a szigeten növő két fa (fűz és fehér eper) tájképi jelentőséggel bír. Sokan nem tudják, hogy a régi, petőfis, papír tízforintoson is ez látható.

A bankjegy hátoldalára Jankó János Folyóparti táj című festményét nyomtatták. A kép középpontjában az Egyfás-sziget, a háttérben bal oldalon a Lupa fái, jobbra a Szentendrei-sziget partja fedezhetők fel.

A Megyeri hídhoz közeledve feltűntek a főág fölötti pilonok száz méter magas tornyai is. A két síkban tizenkét méterenként felfüggesztett 88 ferdekábel 50 híd­elemet tart, az 51. elemet már csak hegesztették a két utolsóhoz. A híd összesen 28 pilléren támaszkodik, teljes hossza 1861 méter, amivel a kőröshegyi viadukt után hazánk második leghosszabb hídjának számít.

A pünkösdfürdői gát magasságában már komoly szembeforgalommal volt dolgunk. Kajakosok, kenusok és evezősök között manővereztünk lefelé, lassan közelítve kerületünk büszkesége, a Római-part felé. A festői sóderes partszakasz látványát sajnos szigetszerűen már modern, tájba nem illeszkedő építmények is csúfítják, az összbenyomás azonban még így is fenséges. Elhaladtunk a nagy múltú Külker Evezős Klub mellett, és nem sokkal lejjebb a KSH üdülőjének mólóján kötöttünk ki, és fejeztük be vizes kalandunkat. Némi logisztika, és a kenuk újra a kisbusz tetején voltak. Túránkat 50 méterrel lejjebb babzsákokon elheverve koronáztuk meg, miközben a magyar válogatott osztrákok ellen kivívott győzelméért szurkoltunk. Azt hiszem, ennél szebben nem zárhattuk volna ezt a napot…

Ez alkalommal rendhagyó módon nem tömegközlekedéssel, hanem gépkocsival közelítettük meg túránk kiindulópontját, a valamivel több mint kétezer lelket számláló Pilisszentkeresztet. A helyi lakosság negyedrészt szlovák nemzetiségűnek vallja magát, elődeik betelepítése Mária Terézia nevéhez fűződik.

A községben szlovák óvoda és iskola is működik, nem mellesleg itt található a Pilisi Szlovákok Központja.

Pomáz felől érkezve, a Pilisszántó felé tartó Fő útra kanyarodva jobbra a második kereszteződésnél parkoltunk le. Innen a Forrás utcán felfelé kezdtük meg utunkat takaros házak, rendezett kertek között északnyugati irányba. Az utca végén, bal oldalon a Pilisszentkereszti Lendület futballpályája és annak kiszolgáló épülete mellett sétáltunk el. A legutóbbi szezonban begyűjtött bajnoki címnek köszönhetően idén már a Pest megyei másodosztály mezőnyét erősíti a csapat.

A festői környezetben nyújtózó játéktér tőszomszédságában található a Klastromkert, amely a középkori Magyarország leggazdagabb királyi alapítású ciszterci monostorának maradványait rejti. A 800 éve alapított cisztercita templom és kolostor feltárását 1913-ban kezdték Gerece Péter vezetésével. Későbbi kutatásoknak hála, Gerevich László irányítása alatt Gertrudis királyné síremlékének maradványai is előkerültek. A királyi központok közelében fekvő monostor alapítása után sem veszítette el kapcsolatát az uralkodói házzal. Ezen a helyen őrizték Imre királyunk Szentföldre tervezett keresztes hadjáratára szánt pénzét is. Végleges pusztulása a török dúlásának következtében, az 1540-es években következett be.

A sportpályát elhagyva a Hármasforrás-völgyben kaptattunk tovább, tőlünk jobbra a sűrű erdőben a Dera-patak vize csörgedezett. Egy kisebb gazdaság mellett is elsétáltunk, ahol lovakat, kecskéket és racka juhokat is tartanak. Tovább baktatva sűrű rengetegbe érkeztünk. Balról a zöld jelzés és a sárga kereszt is mellénk szegődött, innentől jelzett turistaúton talpaltunk felfelé. Néhány száz méterrel később több ösvény találkozási pontjához értünk.

A Mária-pad névre keresztelt hely kedvelt pihenő fedett esőbeállóval. Az oldalról is zárt faépítmény rossz idő esetén éjszakai szállásnak sem utolsó.

Tőlünk balra a piros kereszt jelzés a Vaskapu-völgybe vezet, de mi nem tértünk le, és egészen Döme haláláig meg sem álltunk. A tragikus balesetben elhunyt Pápay Domonkos erdőmérnök emlékét fakereszt őrzi.

A szerencsétlenség 1957-ben történt, amikor az irtást jelölő jelzőrudakat helyezték ki a Vaskapu-völgy közelében. A munka forgatagában a mérnök odakiáltott az egyik legénynek: „Dobjál ide egy kitűző rudat!” A legény a vashegyű pálcát a hang irányába hajította, ami az egyik fa ágán úgy változtatott irányt, hogy a mérnököt a nyakán sebesítette meg, aki ott helyben el is vérzett. A szóbeszéd szerint a balesetet okozó fiút meghurcolták, és a faluban csak „Hóhérnak” nevezték, aki később megzavarodott, majd öngyilkos lett.

A keresztet elhagyva alig százötven méterre az ösvény mellett vaskorláttal körülvett barlangszáj tátongott.

A Szopláki-ördöglyuk eddig feltárt 430 méteres hosszával és 111 méteres mélységével a Pilis hatodik leghosszabb és harmadik legmélyebb barlangjának számít.

Járatai triász időszaki mészkőben meleg vizek hatására jöttek létre, később víznyelővé vált, jelenleg inaktív. Falain oldásformák, helyenként cseppkövek találhatóak. Biológiai értékei miatt fokozottan védett, a Pilis és a Budai-hegység egyik legfontosabb denevér tanyahelyének számít. Látogatása engedélyköteles, és csak a denevérek telelési időszakán kívül lehetséges. Bejárásához kötéltechnikai eszközök kellenek, ezek hiányában nem is kíséreltük meg a lejutást.

Az üreg száját magunk mögött hagyva nemsokára elágazáshoz értünk, ahol jobbra fordulva, a sárga kereszt jelzést követve folytattuk utunkat. Az ösvényt mindkét oldalról szederbokrok szegélyezték – kiváló lehetőség volt a csemegézésre. Egy éles jobbkanyart követően a Dobogókő felé vezető műutat is kereszteztük, ahonnan negyed órás könnyed sétával közelítettük meg a Zsivány-sziklákat.

A felépítő kőzetekből jól látszott, hogy már a vulkanikus eredetű Visegrádi-hegység területén jártunk.

A helyenként 25 méter magasságot is meghaladó sziklafalak két, 100 méter hosszú sikátort zárnak közre, amiket egy ferde hasadék köt össze. A különálló sziklatornyok kialakulása a pleisztocénhez köthető, amikor is a hegység jelentősen megemelkedett. Ennek következtében felerősödhetett a folyóvízi bevágódás, az oldalról csökkenő rétegnyomás miatt pedig repedések jelenhettek meg. A hőmérsékletingás és a fagyaprózódás ezeket a repedéseket aztán kitágította, és az egyensúlyát vesztett falak csuszamlások folytán egyre távolabb kerültek egymástól, mely folyamatot tovább erősíthették a jégkorszak lejtős tömegmozgásai. Az így létrejött legidősebb árkok szélessége a 10 métert is eléri, míg a legfiatalabb 3 méternél is szűkebb. Nem győztünk betelni a látvánnyal, miközben a közel 30 méter magas falak peremén egyensúlyoztunk. Lenyűgöző, ahogy a kőzet repedésein átkúszó gyökérzetükkel kapaszkodó fák, sokszor törzsükkel a sziklafalaknak támaszkodva élettel töltik meg ezt a mesebeli tájat. Hosszú órákat tudtunk volna bolyongani ebben a varázslatos környezetben, újabb és újabb csodákat felfedezve, de az egyre laposabb szögben sütő délutáni napsugarak továbbhaladásra késztették társaságunkat.

Az országos kéken kezdtük meg az ereszkedést déli irányba, amíg a műúton áthaladva újra Szentkereszt bájos kis utcáihoz értünk. A községet átszelve a kék jelzés egyenesen a Dera-patak kanyonjába vezetett, ahol a szűkülő völgy bejáratánál egy padra letelepedve némi harapnivaló is előkerült a zsákokból. Az uzsonna elfogyasztását követően újult erővel indultunk tovább, hogy a fahidakon átívelő ösvényen haladva fedezzük fel e lenyűgöző táj páratlan szépségeit. A település határában található Szurdokot a dachsteini mészkőbe mélyülő Dera-patak alakította ki. A Pilis leghosszabb vízfolyása ezen a szakaszon búvópatak módjára viselkedik – néhol eltűnik, máshol feltör a kanyonban. A meredek sziklafalaknak köszönhetően a völgy aljára alig hatol le a napfény, így a környezeténél jóval hűvösebb és páradús katlanban egy sajátos erdőtársulás, a szurdokerdő jött létre. A szemet gyönyörködtető sziklafalak másik érdekessége a földtörténeti középkor triász időszakában, sekélytengeri környezetben keletkezett dachsteini mészkőben található szív alakú Megalodus kagylók maradványai.

Páratlan élmény mindenkinek, aki ide látogat, mi sem győztünk betelni a látvánnyal. A vadregényes táj rabul ejtett mindnyájunkat.

A szurdokból kiérve egy nagy tisztásra értünk. Innen a sziklafal peremére kikapaszkodva is visszajuthatunk Pilisszentkeresztre. A keskeny ösvényről csodás panoráma nyílik Dobogókő irányába, mi azonban a völgytalpat választottuk visszafelé is. Könnyed húsz perces séta volt még az autóig. Gyönyörű délutáni túrát tudhattunk magunk mögött. Fogadkozik is mindenki: ide még visszatérünk.

Hétfő reggelre szikrázó napsütés várt ránk a Szentlélek téri megállóban, ahonnan HÉV-vel vonatoztunk ki Pomázig, hogy begyűjtsük a hiányzó társainkat. Innen a Dobogókő felé tartó busszal még egy rövid, 10 perces utazás várt ránk, hogy a Kiskovácsi pusztánál leszállva elérjük a Holdvilág-árokba vezető piros kereszt jelzést.

A völgyben elindulva hamar megtapasztaltuk a korábbi áradások romboló munkáját. A patak felett átívelő fahidak jórészt megsemmisültek, az ösvények, csapások vonalát a víz sok helyen teljesen elmosta, de a közelmúlt lejtős tömegmozgásai sem könnyítik az erre járók dolgát. A szűkülő völgy fenséges látványa azonban doppingolja a kirándulót, mozgó köveken és kidőlt fákon egyensúlyozva küzdöttük magunkat a szurdokban felfelé, próbáltuk megúszni, hogy már az első kilométereken átázzon a felszerelés. 

A Domini-forrásnál a Karolina-árok is eléri a patakmedret, de mi a főágon továbbmenve egészen az Y-ágú-barlangig követtük a völgytalp futását.

A szürkésfehér amfibol-andezittufába vájt mesterséges üreg a bejárat után kettéágazik, teljes hossza eléri a 32 métert. A trapéz metszetű folyosók átlagosan 210 centiméter magasak, de a főágban két helyen, az elágazásnál és a végpont előtt felmagasodik, ahol a járattengelyre merőlegesen félkör alakú síkokat faragtak, melyekben vésett feliratok, köztük egy görög betűs Krisztus monogram található.

A rongálásoknak köszönhetően ezek ma már alig kivehetőek, és sajnos a falfirkák mellett hátrahagyott szemét is rontja az összképet. A barlangszájtól alig harminc méterre vaslétra vezet ki a katlanból, melyet az időszakos vízesés ottjártunkkor az alsó három-négy méteren zuhanyfülkévé varázsolt. A jó időnek hála nem bántuk a nedves kalandot, mire az 50 méterre a Weislich-barlangot is magában foglaló Nagy-sziklához érkeztünk, kis híján meg is száradtunk. A könnyen faragható vulkáni tufa a szintén emberi kéz által kivájt járatrendszer mellett 8 darab kaptárfülkét is rejt.

A múlt század 30-as éveitől több régészeti ásatást is folytattak a helyszínen, de az igen kevés kormeghatározó lelet miatt továbbra is tisztázatlan maradt, hogy kik, mikor és milyen célból alakították át az eredeti természeti környezetet.

A piros kereszt jelzést követve egyre szelídebb terepviszonyok közé értünk, és ugyan a túra első felének nehézségei sokat kivettek a csapatból, töretlen lelkesedéssel folytattuk utunkat a cseres-tölgyesben vezető ösvényen felfelé. Nemsokára egy dózerúthoz érkeztünk, amin jobbra fordulva, a piros négyzeten negyed órán belül elértük a Bölcső-hegy oldalában fakadó Lajos-forrást, amelynek medencéjét Gabrinyi Sámuel építész tervezte. Névadó királyunk, Nagy Lajos kedvelt vadászterülete volt a környék, ami ma is népszerű piknikező hely a közelben fekvő tisztásnak köszönhetően.

Mi is itt tartottuk első pihenőnket, két pad közé svédasztalt rögtönözve. A lakomának a hűvösebb idő vetett véget, ugyanis a napkorong a kora délutáni órákra fátyolfelhők mögé bújt. Egy helyben ülve hűs azért a március, pláne, ha még a központi csillagunk is rejtőzködik előlünk. Ideje indulni! Irány a Vasas-szakadék! A sárga jelzést követve a haladást egyre nagyobb tócsák és sár nehezítette. A csapásról gyakran letérve a magasabban fekvő, szárazabb terepet keresve igyekeztünk a turistaösvény közelében maradni, és elkerülni a lábbelik beázását. A Csepel-forrást elhagyva az elágazásnál rövid kitérővel éltünk. Innentől már sárga omega is jelzi a közelben lévő grandiózus hasadékrendszert. Kialakulását a Cseresznyés-árok patakjának bevágódása okozta, amely az agyagos andezittufára települt agglomerátumba oly mértékben bemélyült, hogy a keményebb felső réteg alatti puha alátámasztásba is beleharapott, így a sikamlóssá váló agyagos lejtőn az agglomerátum megcsúszott, és ezzel egy kelet-nyugat irányú, 250 méter hosszú, felszínen is jól követhető hasadékot hozott létre.

A látvány teljességgel magával ragadó. A függőleges sziklafalak, repedéseken átkúszó gyökerek, üde zöld moha- és zuzmóborítás és számos barlang teszi még izgalmasabbá az összképet.

A sárga jelzésre visszatérve túránk utolsó harmadához érkeztünk. A korábbi napok kiadós csapadékának köszönhetően egyre komolyabb kihívásokkal néztünk szembe, sokszor 50-60 méterre is eltávolodva a jelzett úttól, de a Kőhegyi-tavat megpillantva az élmény minden nehézség ellenére kárpótolt. A hegytető agyaggal kibélelt horpadásában létrejött időszakos tó ritkán ölt ekkora méretet. A korábban csónakázásra is alkalmas vízterület egykori partvonalát az idősebb fűzfák jelzik. Manapság leginkább tavasszal borítja víz, és lassan a tómedret is meghódítják a füzek és a nyárfák.

Kissé távolabb, a Czibulka János Menedékháznál telepedtünk le. Az 1933-ban elkészült turistaház építéséhez az anyagiakat téglajegyek kibocsátásával teremtették elő, felső szintjét pedig a csepeli Weiss Manfréd (későbbi Vas és Fém) Művek turistái építették rá, akik a Csepel-forrás és a Vasas-szakadék névadói is. Hétvégente, jó időben komoly embertömeggel lehet számolni, de ottjártunkkor zárt ajtó és üres rét fogadott. Az egyik asztalnál a maradék elemózsia is előkerült a zsákokból. Fárasztó tíz kilométer volt mögöttünk, de kellett még az erő a lejutáshoz. A ház előtti rétet elhagyva a zöld jelzésen haladtunk tovább, míg el nem értük a gyönyörű panorámát kínáló Petőfi pihenőt.

A kilátópontról, ahol lánglelkű költőnk is megpihent 1845 szeptemberében, a Kevélyek és a budai hegyek csúcsai láthatók, előtérben pedig bizarr formájú gombasziklák keretezik a lapos hegytetőt.

Ezek közül a legjellegzetesebb a Napóleon kalapja néven is ismert andezitagglomerátum szikla, amely a különböző keménységű és szemcseméretű vulkáni kőzetek szelektív lepusztulásával jött létre. Az ereszkedés innen meredek, sziklás terepen folytatódott. A kirándulás végéhez közeledve fokozott óvatossággal és szívós, de már nem fiatal anzikszos szerkesztőnknek köszönhetően a versenytempónál jelentősen kisebb sebességgel közlekedtünk. A János-forrás utáni lankásabb erdészeti út visszavezetett Pomáz kertes házai közé, ahonnan könnyed 15 perces sétával elértük a HÉV-állomást. Ott kénytelenek voltunk némi cigánypecsenyébe, illetve gulyáslevesbe rejtett kalóriával pótolni a túra közben elégetett energiatartalékainkat, majd immár tele hassal szálltunk fel a HÉV-re. Lokálpatriótához méltó módon az óbudai Fő tér melletti törzshelyünkön, a Kis Dréher Sörözőben zártuk az eseményeket. Remek napot tudhattunk megint magunk mögött. Várjuk a folytatást!

Vidéken nőtt fel, aztán Pécsre, majd Budapestre került. Miért alakult így a pályafutása?

Gyermekéveimet egy dél-dunántúli községben, Sásdon töltöttem. Dombóváron, a Gőgös Ignác Gimnáziumban érettségiztem 1961-ben, majd tize­n­nyolc évesen munkát vállaltam a Zsolnay Gyárban. Pécsett tanultam rajzolni és festeni egy képzőművész körben, amelyet Lantos Ferenc Kossuth-díjas festő, az akkori Művészeti Gimnázium tanára vezetett. Szintén Pécsett végeztem el a Tanárképző Főiskola rajz-földrajz szakát. Későbbi munkásságomra legnagyobb hatással a Kossuth-díjas Martyn Ferenc művészete és emberi támogatása volt, aki életem alakulását, szakmai fejlődésemet kísérve haláláig mellettem állt biztatásával. Számomra ma is az ő munkássága, emberi és szakmai tartása a példa. Budapestre a művészpálya folytatásaként a továbbtanulás gondolatával költöztem, de a kizárólagos „művészlét” helyett a családot választottam.

Így visszatekintve, a munka, a család és a hivatás egységében megmaradva most elmondhatom, hogy teljes életet éltem. 1969-től élek Budapesten, és nyugdíjazásomig általános iskolai rajztanárként dolgoztam.

Közben nyolc évig az ORFI Rehabilitációs Osztályának rajztanára, majd a Munkaterápia vezetője voltam, ahol tehetséges mozgássérült fiatalokkal ismerkedtem meg. Hármójuk sorsát a további években is követtem, és máig igyekszem a fogyatékkal élők helyzetére a figyelmet felhívni, munkámmal segítségükre lenni. Jelenleg egy aquin­cumi volt kedves tanítványom érintettsége révén a TÁMASZ Újpesti Mozgásszervi Rehabilitációs Betegklub Egyesület titkára vagyok, ahol a klubfoglalkozásokon előadásokat is tartok.

A legtöbb kiállítása Óbudán volt, leggyakrabban a San Marco Galériában, de a Platán Könyvtárban is megmutatta képeit.

Az első önálló kiállításom a San Marco utcában volt 1985-ben. Ekkoriban kezdtem el Martyn Ferenc biztatására újra rajzolni, amit mintegy tíz évre abbahagytam, mert amikor megszülettek a gyermekeim, akkor ők és a tanítás minden időmet lekötötték. Ezt követte még vagy ötven önálló kiállítás az országban, de Olaszországban és Bécsben is bemutathattam munkáimat. Illusztrációimmal két könyv jelent meg, Utassy József Hóemberség versei és Nagy Lajos Három boltoskisasszony című regénye. Képzőművészeti munkámhoz tartozik még, hogy húsz éven át művészeti vezetője voltam a Természet és Környezetvédő Tanári Egyesületnek, és jelenleg is titkára vagyok a Bécsben működő Bartók Béla Nemzetközi Zenei Egyesületnek, munkáimmal támogatva azt. Mindkét egyesület az ifjúság felkarolásával foglalkozik „Csak tiszta forrásból” jelszóval.

Akvarelljeiben megjelenik a táj, szívesen festi a Római-partot, ugyanakkor a versek és a klasszikus zene által inspirált, elvontabb pasztell és olajfestményei is gyakran szerepelnek kiállításokon. Sokszor dolgoz fel szakrális témákat is.

Szüleim hite neveltetésem folytán kicsi gyermekkoromtól kezdve természetessé tette számomra Isten létezését. Ami sokáig öntudatlan hit volt, felnőttként, ésszel is felfogva meghatározója lett gondolkodásomnak, cselekedeteimnek.

Sorsom, egyéni tragédiáim sem tudtak eltántorítani ettől. Biztos vagyok abban is, hogy a jobbító szándék, ami közéleti tevékenységemet is meghatározza, innen ered.

Miért kötődik Óbudához?

Amikor 1979-ben Óbudára költöztem, akkor még az ORFI-ban dolgoztam. Amikor a fiam elsős lett, beírattuk a békásmegyeri Zipernowsky Általános Iskolába, ahova „visszamentem” tanítani. A Zipernowsky után a Kelta utcai Általános Iskolában tanítottam 1988-ig, majd miután Aquincumba költöztünk, ott dolgoztam nyugdíjazásomig. A pályafutásom jelentős része tehát Óbudához kötődik, és azóta is, negyven éve a III. kerülethez köt a tevékenységem legnagyobb része.

Legutóbb Rómaifürdőn, a Rómaifürdői Plébánia hittantermében találkoztunk, ahol egy könyvbemutatót és életút-vetítést tartott Tassy Jolánról és naplójáról. Ki volt Tassy Jolán?

Az ORFI-ban ismerkedtem meg a tehetséges, festőnek készülő mozgássérült lánnyal. Egy alföldi kis községben, Csépán élt a szüleivel, bátyjával és az imádságos lelkű nagymamával.

Négyéves korában izomsorvadást állapítottak meg nála az orvosok, tizenhat évet jósolva neki. Bár hétévesen beíratták az iskolába, rohamos leépülése miatt összesen fél évet járhatott oda, bátyjától tanult meg írni, olvasni.

Kézügyessége, tanulni vágyása, intelligenciája, olvasmányai révén olyan műveltségre tett szert a későbbiekben, hogy levelezőtársai érettségizett embernek hitték.

Tassy Jolán naplójának kiadását szívügyének tekintette, a Szeressétek az életet című kétkötetes naplónak is a szerkesztője lett. Hogyan találkozott az ő történetével, a naplójával?

Ismeretségünkből életre szóló barátság lett. Egykorúak voltunk, azonos érdeklődéssel, azonos „lobogással” és azonos tenni akarással a mozgássérültek életkörülményei, örömei és gondjai felmutatása, lehetőségeik kiteljesítése és sorsuk jobbítása érdekében. Ritkán találkozhattunk, de harminc éven át leveleztünk. Tízéves levelezésünkből szerkesztettem egy írást, és beadtam az ART ’89 Mozgássérültek és Művészbarátaik Nemzetközi Pályázatára, mellyel irodalmi fődíjat nyertünk. Jolán – kényszerű fényképmásolásból – összegyűjtött pénzén és jótékony adakozásból 2005-ben megjelentettük önéletírásának kis könyvét, amelyben 15 stációba sűrítve foglalta össze életét. Ekkor tudtam meg, hogy naplót is írt titokban, 1960-tól 1990-ig.

A naplót csak édesanyja halála után vette elő és mutatta meg nekem, segítséget kérve a szerkesztéshez, mert bevallotta, a naplót a kiadatás gondolatával írta kezdettől fogva.

Szerkesztését együtt kezdtük el 2007-ben, de az együttes munkát Jolán 2008-ban bekövetkezett halála megakadályozta. Én fejeztem be a szerkesztést, és így adhattuk ki a naplót a sorsát ismerő jóindulatú támogatóinak segítségével.

Mit mondhat el Tassy Jolán története és naplója az embereknek?

A harminc évig írt napló a család története mellett egy falu mindennapjainak bemutatásával tanulságos kortörténet is. Már történelem. Ugyanakkor bepillantást enged egy kerekesszékes, szép és kivételesen tehetséges fiatal lány életébe, világlátásába, terveibe, vágyaiba.

Láthatjuk, hogy ugyanúgy érez, ugyanúgy lát, ugyanúgy remél és ugyanúgy küzd, ugyanúgy szeret és ugyanúgy szenved, mint bármelyik hasonló korú, egészséges, „épkézláb” fiatal lány.

De tudatában van testi korlátainak, kiszolgáltatott helyzetének, ezért akaraterejét, kitartását, szorgalmát, hitét megduplázva akar felülemelkedni ezen, hogy bebizonyítsa, tehetsége napfényre fog kerülni, és ilyen helyzetből is elérheti célját. Bizonyíték erre az is, hogy autodidakta módon született rajzaiból, festményeiből halála után öt évvel, 2013-ban közös kiállítást rendezhettem az Aranytíz Kultúrházban. Heroikus küzdelme, céltudatossága, mindenek előtt a kudarcok ellenére való töretlen életigenlése és hatalmas hite minden embernek erőt adó példa. Erre utal könyvének címe is az általa választott Tolsztoj-idézettel: Szeressétek az életet.

A terápiától sem került messzire…

Nagy örömömre kialakulóban van a művészetterápia alkalmazása az Óbudai Rehabilitációs Intézmény Benedek utcai házában és a Csillagházban. Ugyanis Atlasz Gábor festőművész, tanár, táncművész, zenész, tudván, hogy a fogyatékkal élők sorsával komolyan foglalkozom Óbudán, felajánlotta, hogy szívesen segít bemutatójával és tanácsokkal ezekben az intézményekben a művészet gyógyító hatását alkalmazva. Remélem, sikerül a tervünk, és ez a folyamat kibővül majd a speciális iskolákra is itt, Óbudán. Mindenesetre jó lenne, ha az itt élő művészek, művésztanárok (zene, tánc, festészet stb.) saját elgondolásaik szerint összefognának, és együtt segítenének ezen a területen.

A jelek szerint tehát tanít ma is, csak nem mindig gyerekek, hanem felnőttek is hallgatják. Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Ami a terveimet illeti, a Berki Viola-ösztöndíj fejében – amit Tassy Jolán naplójára fordítottam – idén kiállítást rendezek Kiskunhalason. Most, hogy Jolánnak tett ígéretem szerint a napló már megjelent, „csak” egy Alapítványt és ebben a Korai Fejlesztő Házat kell megvalósítanom.

Örömmel hallottam, hogy Budapesten minden kerületben létezik Korai Fejlesztő Ház, amelyben a fogyatékkal élő 0–12 éves korú gyermekek mozgásszervi rehabilitációja folyik nappali foglalkozásokon gyógytornászok, konduktorok, pszichológusok, orvosok segítségével.

Ha abban az időben is létezett volna Tassy Jolán számára ilyen intézmény, akkor a kivételes rajztehetséggel és páratlan intelligenciával megáldott kislánynak nem kellett volna annyi fizikai és lelki szenvedésen átmennie. Nem lett volna állapotának romlása olyan végzetes és rohamos. Pestre mehetett volna tanulni, hogy kiteljesíthesse tehetségét és megvalósíthassa álmát, festő lehessen. Ezért akarom naplóján keresztül a sorsát sok emberrel megismertetni, hogy a szívükkel is látó emberek segítségével – a könyv eladása révén – létrehozhassunk nevében egy ösztöndíjat az Óbudai Fejlesztő Házak gondozottjainak támogatására.

Rab-Kováts Éva: a hét ajtó története
illusztrációk Bartók Béla a Kékszakállú herceg vára című operájához.
akvarell, tempera, papír, 35,5 x 51 cm

– Örülök, hogy idejöttél. Eddig vagy észre se vettek, vagy egy megvető pillantás után továbbmentek – mondta a nyugágy.

– Szerencsére nem vagyunk egyformák. Segíthetek valamiben?

– Ami azt illeti, igen. Teljesen átfagytam, és csupa sár vagyok, ráadásul szerintem meg is fáztam. Már legalább tizenkettőt tüsszentettem. Ilyen az, ha folyton bőrig ázik az ember, csak mert elfelejtik bevinni.

– Várjunk csak, téged ismerlek!

– Nagyon régóta itt vagyok már, biztos többször is láttál, csak nem volt időd közelebb jönni.

– Nem erről van szó. Máshonnan vagy ismerős. Már tudom is, hol láttalak!

– Tényleg? Hol?

– Az Óbudai Anziksz címlapján!

– Az egy újság?

– Jóval több annál. Óbuda kulturális magazinja. Van benne irodalom, zene, képzőművészet, sőt még sport is.

– Jól hangzik. Alig várom, hogy láthassak egy példányt – még ha az már nincs is meg, aminek a címlapján szerepelek.

– Biztos vagyok benne, hogy megvan. Az Óbudai Anziksz nem olyan, hogy egyszer elolvasod, aztán el is felejted. Annyi érdekesség van benne, hogy mindig talál rá okot az ember, hogy a kezébe vegye. Mi az összes számot megőriztük.

– Most már tényleg izgatott vagyok! Messze laksz?

– Nem. Tíz perc séta csupán, ám mielőtt hazamegyünk, veszünk két sajtos-tejfölös lángost elvitelre.

– Kettőt is meg tudsz enni?

– Dehogyis! Az egyik Jadvigáé. Ő az én drága feleségem. Már 50 éve vagyunk házasok, és minden hétfőn együtt lángosozunk. Ez afféle hagyomány.

– Ó, de romantikus!

– Megérdemli. Nagyon jó feleség, ezért mindenből a legjobb jár neki. Kedvelni fogod, meglátod!

A nyugágy egy percig sem kételkedett. Már akkor biztos volt benne, hogy jó napja lesz, amikor Lajos odament hozzá.

– Itt is vagyunk. Ha nem bánod, majd az előszobában teszlek le, mert elég sáros vagy.

– Persze, ez érthető. Tudom, hogy rám férne egy kiadós fürdés, de már annak is örülök, hogy fedett, meleg helyen leszek.

Mivel Szivárvány Lajos egy úriember, már az előszobában levette a cipőjét, ezután kedvesen üdvözölte a feleségét.

– Szervusz, Drágám, megjöttem!

– Szia! A nappaliban vagyok. Hoztál lángost?

– Igen, de még várni kell vele, mert forró. Addig ismerkedj meg a vendégünkkel!

– Ki az?

– Az előszobában van.

Jadviga nem akart rákérdezni, miért az előszobában kell fogadni a vendéget, ezért inkább kiment, hogy megnézze, ki az.

– Jó napot, Asszonyom! Sajnálom, hogy ilyen körülmények között találkozunk.

Általában jobban festek, csak mostanában sokszor eláztam. Azt hiszem, meg is fáztam egy kicsit.

Mindenki más elcsodálkozott volna egy rozoga, ám annál tisztelettudóbb, beszélő nyugágy láttán, ám Jadviga a férjével töltött 50 év alatt megtanulta, hogy minden lehetséges, ezért a világ legtermészetesebb módján üdvözölte a kissé viharvert jövevényt.

– Jó napot! Máris készítek egy kellemes fürdőt, attól átmelegszik.

– Igazán kedves, köszönöm.

– Szóra sem érdemes. Amíg ön fürdik, mi elfogyasztjuk a reggelinket, aztán beszélgetünk.

A nyugágy nem mert szólni, hogy azt szereti, ha sok hab van a fürdővízben, nehogy hálátlannak tűnjön, ezért amikor meglátta, hogy ennek ellenére pont olyan, amilyenre vágyott, teljesen elérzékenyült. Még az is eszébe jutott, milyen szívesen lenne Szivárvány Lajosék nyugágya, mert ők biztos nem felejtenék ott sehol, nemhogy a Duna-parton, kiszolgáltatva az időjárás viszontagságainak.

Körülbelül 15 perc kádban ábrándozás után megszárítkozott, aztán tisztán és illatosan bement a nappaliba. Lajos és Jadviga már várták.

– Hát itt vagy? Csak úgy ragyogsz! – dicsérte meg Lajos.

– Köszönöm, sokkal jobban is érzem magam – mondta meghatottan a nyugágy.

– Képzeld, közben megtaláltuk azt a bizonyos címlapfotót rólad!

Jadviga emlékezett rá, hogy az Óbudai Anziksz 1. számának címlapján 2015 nyarán szerepelt egy nyugágy – vagyis te! Nézd csak! – mosolygott Lajos.

– De gyönyörű! – ámult a nyugágy.

– Még szép, hisz ilyen egy címlapsztár! – mondta kedvesen Jadviga.

A nyugágy már nem gondolkodott a holnapon, mert tudta, ahol eső nincs, ott szivárvány sincs.

Több mint öt évvel ezelőtt alakult az együttes, az első igazi fellépésük pedig az Óbudai Társaskörben volt. Hogyan emlékszik vissza?

Egészen pontosan 2010. június 20-án tartottuk meg a bemutatkozó koncertünket a Társaskörben. A zenekar februárban alakult, majd az útkeresés időszaka következett.

Elsősorban hasonló motivációjú embereket szerettem volna összegyűjteni, olyanokat, akik szívesen lennének az együttes tagjai.

Az évfolyamtársakból, barátokból, akikkel tulajdonképpen együtt nőttünk fel, és közösen végeztük a Zeneakadémiát, gyorsan kialakult egy csapat. Ismertük egymás szakmai munkáját, több más formációban játszottunk már együtt.

Miért döntött úgy, hogy kamarazenekar lesz számukra a megfelelő formáció?

A megelőző évben Szarvason, egy kamarazenei tárborban dolgoztunk együtt Rolla Jánossal. Az ő zeneisége és személyisége elementáris erővel hatott nemcsak rám, de a muzsikustársaimra is. Megvolt tehát az elhatározás, és elkezdtük a próbákat a Damjanich utca 28.-ban, a Fasori Evangélikus Gyülekezet imatermében. Később megkerestem Harsányi Máriát, az Óbudai Társaskör igazgatónőjét, hogy bemutatkozhatnánk-e az ottani koncertteremben. A Társaskör minden további nélkül mellénk állt, próbatermet biztosított, majd pedig egy koncertet is megszervezett.

A bemutatkozó koncert nem várt sikert hozott.

Mi biztosan nem felejtjük el ezt a hangversenyt, és remélem, hogy a közönség sem. Egy teljesen új és friss együttes mutatkozott be aznap. Fél évet készültünk erre a megmérettetésre, mert fogalmunk sem volt arról, hogy hogyan kell egy ilyen koncertet megvalósítani, de arra törekedtünk, hogy a minőség maximális legyen.

Innentől kezdve teljesen egyértelmű lett az óbudai kötődésünk, a Társaskör felajánlotta, hogy rendszeresen próbálhatunk náluk, a termeket azóta is használhatjuk, évadonként pedig négy-öt koncertet is adunk itt.

Anima Musicae, vagyis a „zene lelke”. Milyen megfontolásból választották ezt a nevet?

Hatodik éves az együttes, és az indulás óta számos nemzetközi sikert tudhatunk magunkénak, többek között Bécsben, Comóban és Párizsban, de kiérdemeltük a Junior Prima díjat is. Mára profi együttessé váltunk, de mégis megmaradtunk annak a baráti társaságnak, amelyből elindultunk, és ez a folyamat megfelelő a névválasztásunknak is. Kitűztünk egy időpontot, amikor mindenkit megkértem, hogy írjon fel neveket egy papírra. A végére több mint száz variáció született. Még aznap délelőtt találkoztam Dukay Barnabás zeneszerzővel is – őt több zenekari tag még az egyetemi évekből ismeri –, aki arra kért, hogy beszéljek neki az együttesről. Nagyjából fél órán keresztül vázoltam fel az elképzeléseinket, mire ő leállított, és azt mondta, hogy gyakorlatilag nem beszélek másról, mint a zenéről és a lélekről, akkor miért ne lehetne az együttes neve a „zene lelke”. Este felvetettem ezt a többieknek, és gyorsan el is döntöttük.

Emlékszik még, hogyan vázolta fel Dukay Barnabásnak az elképzeléseiket?

A legfontosabb számunkra, hogy úgy tudjunk felkészülni minden fellépésünkre, hogy azt érezzük, az adott koncerten tudunk legalább egy emlékezetes és varázslatos pillanatot adni, olyat, ami tényleg ott helyben születik, egy röpke alkotói pillanatban. Nyilvánvaló, hogy sokat készülünk, és több variációt is kipróbálunk. Mégis van minden előadáson olyan momentum, amire nem lehet előre számítani.

Ezek azok a pillanatok, amelyek igazán emlékezetessé tesznek egy koncertet, és ekkor mondjuk, hogy érdemes volt eljönni. Ezt nevezzük a zene lelkének, vagyis Anima Musicaenek.

A kamarazenekar létrehozásának művészeti megfontolásait már említette. Számításba vett egyéb tényezőket is?

Sosem fordult meg a fejemben, hogy milyen piaci réseket lehetne kihasználni, hogyan lehetne gyorsan előremozdítani a karrierünket, vagy hol lenne esetleg még több esélyünk. Az elsődleges szempont az volt, hogy mi mit szeretnénk csinálni. Olyan kollégákkal vagyok körülvéve, akik társaságban érzik jól magukat, sokkal jobban ki tudnak teljesedni a közös munkában, mint a napi nyolcórás magányos gyakorlásban, ami után még a színpadra is egyedül kell felmenni. Mindenki számára fontos, hogy együtt töltsük a próbákat, és a koncerteken is meg tudjuk osztani az örömeinket, bánatainkat.

Visszagondolva, nem érzi úgy, hogy nagy merészség volt csak a művészeti szempontokat számításba venni?

Az alakulásnál csak arra koncentráltunk, hogy egy jó vonószenekari hangzást alakítsunk ki, és amikor nagyjából másfél év múlva aktuálissá vált a probléma, hogy a zenekar érdemes arra, hogy együtt maradjon és koncerttermeket töltsön meg, sorban jöttek a felmerülő kérdések. Honnan tudnánk költségvetést előteremteni, koncerteket megvalósítani, felkérésekre szert tenni? Nem volt sosem egy kijelölt út, amin haladtunk volna, kicsit az élet is befolyásolta, hogy mikor mit kell csinálnunk.

Egyszerre kell fiatal csapatként innovatívnak lennünk, ugyanakkor szem előtt tartani a már bevált tradíciókat, amit más együttesek jól felépítettek.

Napról napra feladatunk, hogy megtaláljuk a módját, hogy hogyan lehetnénk még jobbak, ehhez pedig mindig éppen aktuális feladatokat helyezünk előtérbe.

Vannak olyan zeneszerzők, korszakok, akiket, amiket az együttes inkább preferál?

Mindig az a darab a legfontosabb, amivel éppen foglalkozunk. Először a zeneszerzői szándékot kutatjuk, utána pedig olyan praktikus dolgok következnek, minthogy hogyan lesz a legegységesebb a hangzás. Művészileg tehát nem tudnék egy konkrét területet kiragadni, inkább egyfajta alázatos szolgálata a zenének, amiről beszélhetünk. Mindenevők vagyunk, Rolla János segítségével megszereztük az alaprepertoárt, amit két év alatt építettünk fel. Amikor úgy éreztük, hogy már biztos a tudásunk, csak akkor kezdtünk másfelé is tekinteni.

Ennek megfelelően a kortárs zene, de még a barokk is megtalálható a repertoárjukon.

Tornyai Péterrel egy kortárs zenei műhelyt is alapítottunk, ahol csak új darabokkal foglalkozunk. Örömmel mondhatom, hogy az elmúlt évek során közel harminc alkotás született kizárólag a zenekarunknak dedikálva. A fő irány ugyanakkor nem ez, mert a barokk zene korhű bemutatásával ugyanolyan műgonddal foglalkozunk. Ezen a területen Dinyés Soma a segítségünk, akivel úgy határoztunk, hogy a modern hangszereknél maradva próbálunk meg minél barokkosabb játékmódot megvalósítani, felhasználva mindazt a tudást, ami Harnoncourt óta a birtokunkban van.

Törekszünk arra, hogy egy koncerten belül minél több korszakból szólaltassunk meg zeneműveket, számos visszajelzésünk van arra vonatkozólag, hogy olyan, mintha egy este alatt több zenekar szólalna meg.

Ez persze öröm számunkra, mert tényleg nagyon aprólékosan próbálunk odafigyelni az adott zenei kor ízlésére.

Kik azok a művészek, akikről úgy érzi, ma is a legközelebb állnak az Anima Musicae Kamarazenekarhoz?

Mindenekelőtt a már említett Rolla János az, aki megadta a kezdő energiát az induláshoz, amióta pedig egyre inkább elengedte a Liszt Ferenc Kamarazenekar kezét, mondhatom, hogy állandó, napi kapcsolatban vagyunk. Sajnos bizonyos értelemben egy határformációról beszélhetünk, mert sokszor előfordul, hogy színvonalas szimfonikus zenekarból válnak vagy alakulnak ki különböző kamarafelállások, akik persze magas színvonalon tudnak előadni, de a hozzáállásuk mégiscsak más, mint egy intenzíven együttlélegző vonószenekari egység esetében. Utóbbival kapcsolatban pedig Rolla János tud a legtöbbet átadni. Ki kell emelnem Baráti Kristófot is, aki fantasztikus hegedűs és nagyvonalú művészbarátunk, jelenléte és művészi támogatása nagyon sokat jelent az együttesnek. Azt mondhatom, hogy az ő ismertségétől lett érezhetően népszerűbb a mi együttesünk is. Emellett elképesztő hatékonysággal tud dolgozni, és azt hiszem, hogy ebből a zenekar is átvett valamit. Dukay Barnabás, akivel majdhogynem szerzőtársi kapcsolat működik közöttünk – több művét ugyanis az alkotás folyamatában kipróbáljuk más-más verzióban, s a hallottak és a zenészek véleményei alapján dönt –, olyan életszemléletet adott, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy szolgálni tudjuk a zenét.

A mai világban, ahol az önmegvalósítás kényszere szinte elkerülhetetlen, felhívta a figyelmünket arra, hogy a közös játék alakalmával az ember akkor tudja elérni a legjobb eredményt, ha az egyéni céljait kiiktatja.

Dinyés Soma nélkül pedig a barokk játékunk nem alakulhatott volna olyanná, amilyen.

A művészek mellett többek között Gerő Péter közgazdászt is rabul ejtették játékukkal.

Gerő Péter ott volt a bemutatkozó koncertünkön, majd az előadás után felajánlotta, hogy töltsünk el néhány napot gyanógeregyei birtokán. Óriási lehetőség volt ez számunkra. Egy héten keresztül dolgozhattunk együtt reggeltől kora estig úgy, hogy Péter és felesége mindent biztosított a nyugodt és hatékony próbákhoz. Látta, hogy mennyire fontos nekünk a zenekar, ezért egy egyesület létrehozásában is segített.

Az Óbudai Társaskör igazgatójaként Harsányi Mária, a Nádor terem vezetőjeként pedig Göllesz Zoltán a mai napig biztosítják számunkra az állandó próbatermet és a koncertlehetőségeket.

Amellett, hogy évek óta sikeresen járnak az önmaguk által kijelölt úton, bizonyára vannak kihívások, amelyekkel szembe kell nézni a fennmaradás érdekében.

A megtervezhetőség a legkevésbé sikeres, jelen pillanatban a költségvetésünk évről évre duplázódik, pályázunk, a bevételeink jelentős része támogatásokból folyik be. Nehéz megítélni, hogy mikor érkezünk el arra a pontra, hogy állásokkal büszkélkedő együttes legyünk, de ez a cél, csak még a pontos időpontot nem tudjuk. Annyit látok, hogy a fejlődés megvan, és még egyik évben sem tapasztaltunk visszaesést, sem anyagilag, sem szakmailag. A feladatunk az, hogy minden erőnkből tartsuk ezt a folyamatot.

Hogyan kell elképzelnünk az együttes működését? Mennyi időt tudnak a művészek a zenekarra fordítani?

Az elején egyértelmű volt, hogy mindenki zeneakadémista, és csak mellette csinálja a zenekart. Az elmúlt két évben ez jellemzően egyre nehezebben működik. Tavaly ötven körüli koncertszámot teljesítettünk, amely nagy előrelépés volt, hiszen azt megelőzően jó, ha húsz hangversenyt adtunk egy évadban. A 22 tagból egyszerre 16 zenész van jelen a színpadon, ami lehetővé teszi egy forgó rendszer kialakítását is, áthidalva bizonyos problémákat. A változó időbeosztások miatt extrém időpontokban is próbálnunk kell, szeptembertől például a heti fix négy próbánkból a fele hajnali időpontban lesz.

Nehéz az út, de a csapat összetartása és kitartása, az egyes emberek lemondásai láthatatlan mentőöveket jelentenek a munkához.

Milyen koncertjeik lesznek a következő időszakban, és hol találkozhatunk az Anima Musicaevel?

A MOM Kulturális Központban A hegedű mesterei címen várjuk a közönséget négy tematikus koncertre. Szabadi Vilmos, Pusker Júlia, Kelemen Barnabás és Baráti Kristóf fogadták el a felkérésünket, akiket nemcsak szólistaként, de más szerepekben is köszönthetünk majd. Kelemen Barnabás koncertmesterként közreműködik Bartók Divertimentójában, illetve Csajkovszkij Vonósszerenádját vezeti majd. Szabadi Vilmos egy Pleyel hegedűversenyben játszik velünk, utána pedig egy Haffner-szerenádot adunk elő együtt. Baráti Kristóffal Mendelssohn műveit interpretáljuk majd közösen, az Olasz szimfóniát pedig maga a hegedűművész vezényli. Sokszor játszottunk már a Zeneakadémián, de olyan esténk még nem volt, mint február 17-én lesz, amikor egyedül az Anima Musicae Kamarazenekaré a főszerep.

Az Óbudai Társaskörben október 8-án koncerteztünk először, amely a Bartók köré szervezett két koncertből álló kamaraestünk első része. December 8-án pedig Onczay Csabával ünnepeljük közösen 70. születésnapát.

A sikereik mentén mi a véleménye a kamarazenekar törzsközönségéről? Mit lehet még bevetni a fiatalok megszólítása érdekében?

Nyilvánvalóan fontos, hogy minél szélesebb körben megforduljon a komolyzene, de ami még fontosabb, hogy a népszerűsítési kényszer ne menjen a minőségi munka rovására. Alapvetően két nehézséget látok, az egyik: azzal, hogy nagy energiákat mozgósítanak a minél szélesebb tömegek megszólítására, nagyon sokszor tulajdonképpen valami olyasmit reklámoznak, ami másik oldalon akár árthat is a komolyzenének. Gondolok itt a rengeteg flashmobra, mindenfajta könnyűzenei kiszolgálásra, mega projektekre, ahol a szakmai minőség legtöbb esetben háttérbe szorul, és nem az a fontos, hogy 15–20 ember akár igazi bensőséges hangulatú, meghitt emléket teremtsen, hanem hogy minél több ember, minél forgalmasabb helyeken hallgasson valamit, ami nyomokban klasszikus zenét tartalmaz. Nem hiszem, hogy Beethoven vonósnégyesét ettől többen fogják meghallgatni. A fiatalokkal kapcsolatban nem érzem, hogy nagy baj lenne, és külön figyelmet kéne szentelni rá. Az én véleményem az, hogy azért mégis szükséges egyfajta érettség a komolyzenéhez, hiába mondjuk, hogy a közönség egyre inkább elöregszik, ez nem igaz – mindig is öreg volt. A rengeteg ifjúsági koncert, ami sokszor silányabb előadásban tud csak megvalósulni az elképesztő mennyiségi oknál fogva, szerintem olykor inkább csalódást kelt a fiatalokban, mint lelkesedést. A fontos kérdés az, hogy hogyan tehetjük a közönséget érzékenyebbé, mi a kulcsa annak, hogy értékelni tudják ezt a fajta művészetet.

A magam környezetében azt tapasztalom, hogy egyetlen vonzó erő, ha a közönség (legyen akár 5–6 éves is) valami olyat tapasztal a színpadon, ami számára rejtélyes és felkelti az érdeklődését.

A zenével történő megszólítás elsősorban reklám szeretne lenni a mai zenekaroknál, nem pedig misszió, és ez komoly probléma. Úgy érzem, leghelyesebb, ha a koncertjeinket tesszük könnyebben elérhetővé a fiatalok számára. A mi koncertjeinkre a 16 éven aluliaknak ingyenes a belépés, ez fontos lehet a zenei pályára készülőknek, de fontos a nagycsaládosoknak is: én is emlékszem még a konzis éveimre, amikor nem volt arra pénzem, hogy meghallgassam azt, akit szerettem volna. A népszerűsítés körében igazán csak a személyes meggyőződés tud segíteni; az biztos, hogy a mostani fogyasztói rendszerben, a számok korában nagyon nehéz felhívni a figyelmet az olyan időtálló értékekre, mint a klasszikus zene. De hát ez a hivatásunk egyik lényege, és ezért is nagyon fontos számunkra, hogy minden koncertünkön megszólaljon az Anima Musicae, vagyis a „zene lelke”.

A János Ebihala, na, az nem egy közönséges büfé! Ez egy Duna vizén lebegő, hullámok ringatta állóhajó. Ha a szárazföld felől közelítünk, egy pallón át vezet utunk a Hal gyomrába. A hidacska a ránehezedő léptek súlya alatt olyan különös szájharmonikálásba kezd, azt hihetnénk, babonázó tekintetével maga Charles Bronson lép elő a bokrok takarásából. Hacsak nem egy kenuból száll ki. Mert az Ebihalnak van vízi bejárata is, lévén ez egy hivatalos kikötő és egyben rév.

Az egyetlen rév, ahol a budakalászi partról személyszállító kishajóval átkelhetünk a nyolcszáz méter hosszú, tizenegy állandó lakost rejtegető, mesebeli Lupa-szigetre.

Verőfényes hétfő délután van, a büfében két-három törzsvendég falatozik. Kapok egy korsó hideg, frissen csapolt sört, s ebben az idilli állapotban házigazdámmal letelepedünk az Ebihal hátsó teraszára, a „szeparéba”.

Mióta van itt rév?

Úgy hetven-nyolcvan éve. Csak akkor még a partra kötött ki a révhajó. Mióta én itt vagyok, és a vízállás is megfelelő, ide köt ki, a büfé oldalához.

Büfé előtte is volt?

Ez a hajó eredetileg annak készült, vendéglátós helynek, csak az előző tulaj nem működtette. Hál’ istennek. Én meg nekivágtam. Két évig csak béreltem, aztán eladtuk a házunkat, és megvettem az egészet. Ennek lassan tizenhat éve, azóta én csinálom.

Eleinte nem így nézett ám ki! Jóval ócskább állapotban volt, a hátsó teraszt, meg a hozzátoldott stégeket én raktam össze. Most már büfé, rév, közforgalmú kikötő, minden egyben van.

Miért lett pont Ebihal a neve?

A névadó, Tugyi László szerint – aki ezt a vízi büfét kitalálta és létrehozta – az ebihal is vízhez kötődik, mint mi, kicsi és életrevaló, ebben is hasonlítunk, a formája meg kicsit félreérthető, szóval viccesnek tartottuk. Ebihalból csak egy van – ez lett a védjegyünk.

Hogy zajlik itt az élet?

Az Ebihal hivatalosan is közforgalmú kikötő, hát forgalmasan. Korán indul a nap, már reggel hat órakor tolom, míg a húgom, Viki – ő a pultos kislány – le nem jön. Muszáj, mert ekkor már jönnek a környékbeli melósok meginni a reggeli májfúrójukat, ahogy én nevezem a felest meg a kávét. Aztán innentől nincs megállás. Indul a rév, jönnek a kerékpárosok, kikötnek a vízitúrázók, kajakosok, motorcsónakosok. És folyamatosan van valami tennivaló. Meghúzni egy csavart, kicserélni egy törött deszkát. Ha nem vagyok itt, az agyam akkor is itt jár. De általában itt alszom az Ebihalon vagy a Banya nevű hajómon. Látod, ez a pofás kis hajó itt mögöttünk?

Van egy házam is a parton, tavaly építettem, megcsináltam szépen, komfortosra. De nem aludtam ott sokat, talán húsz éjszakát összeszámolok, az már sok.

Azt is csak akkor, amikor a nejem is „itthon” van. De ha nem én, akkor egy barátom alszik itt a szigetről – a lényeg, hogy mindig van valaki a hajón.

Maga itt nem csak házigazda…

Révészkedem is, igaz mint alkalmazott, mert egy magánemberé a rév. Hétfőn kedden vagyok, vagy ahogy megegyezünk Józsi barátommal, vele ketten húzzuk az evezőt már jó ideje. Nyáron reggel héttől este nyolcig jár a hajó óránként, télen pedig felhívnak, és igény szerint megyek az utasokért.

Izgalmas! Ha egyszer erre adnám a fejem, lehetne kormánybot-csinálta révész belőlem?

Hivatásos jogosítvány kell hozzá, előtte meg legalább két év matrózkodás a Dunán, gyakorlat, hogy tudj révet vezetni, utasokat szállítani. Meg hát ismerni kell a környéket, ezután jöhet csak a vizsga.

Nekem ez paradicsom, de magának nem unalmas néha? Nem sok ez, révészkedni is, kocsmároskodni is, folyamatosan, évek óta?

Van, amikor besokallok. Akkor fogom magam, beülök a hajómba, és elmegyek. Vagy a szigetre, vagy bárhová a víz mellett. Vagy Londonba, az unokámhoz.

Pár nap lazítás mindig jól jön. Mert látja, nem tudok mit csinálni, ha mindig ott ülnék (a pult felé mutat), nem tudnánk itt beszélgetni, mert általában jön valaki, aki velem akar csevegni.

Egy hajó nagy szabadság. Mutatta a Banyát, vele megy ilyenkor?

Van egy motorcsónakom is, de a Banya a szívem csücske. Én találtam fent az erdőben, Sződligetnél. Egy öreg róka mondta, van ott egy elsüllyedt hajó. Elmentünk egy barátommal – sajnos azóta már nincs köztünk –, megnéztük, kibányásztuk. Kiszedtük belőle az iszapot, megtaláltuk a lukat, megfoltoztuk. Aztán vártuk a vizet, hogy áradjon. Egy egész sávot ki kellett vágnunk az erdőben, hogy kihúzzuk onnan. Mikor megjött az ár, nekiindultunk. Egy hajós ismerős elvontatott egészen a Hajógyári-szigetig, itt kihúztuk, és elvittük egy telephelyre Óbudára. Mindent mi csináltunk meg rajta. Jobban a szívemhez van nőve, mint bármely más hajóm. Minden csavarjához legalább tízszer hozzányúltam. Most megint fel szeretném újítani.

Térjünk vissza az Ebihalra!  A nyitvatartást szigorúan veszik, percre pontosan?

Attól függ, milyen társaság van itt. Van, hogy hajnali hatkor zárunk. Sokszor reggelig tartó activity partit rendezünk a szomszédokkal, halálra cikizzük egymást, és közben szétröhögjük magunkat. Vagy ha lejönnek a régi dzsúdós sporttársak. Én imádom a bluest, Benkő Zsolti barátom minden hónapban gitározik itt egy este.

Akkor van élet rendesen! A blues meg valahogy passzol a vízhez…

Ó, sok minden van még ezen kívül! Van karaoke buli, farsang, Mikulás, könyvbemutató, retro-filmklub és évfordulók, születésnapok, van, hogy több naposak is. Már most alig van a nyárra szabad időpontunk.

Sok a visszajáró törzsvendég, de újakat is szívesen fogadunk. Nem azért mondom, de aki egyszer betéved ide, és megérzi az Ebihal illatát, az általában visszajön.

Milyen illata van az Ebihalnak?

Leginkább rétes. Rétesillata. Merthogy világhírű rétesem van, a zene mellett sokan ezért járnak ide. Túrós, meggyes, mákos, meggyes-mákos és káposztás. Egy barátom csinálja Pomázon az alapot, én meg kisütöm itt a látványpékségemben (mutatja a retro villanysütőt a büfé oldalában). Ha frissen sül a rétes, valami isteni illat terjeng a környéken. Nem tudok annyit hozni, hogy ne fogyjon el. Na és mindig van zsíroskenyér pirospaprikával, lilahagymával. Ez is messze földön híres: jó kenyér az alap, finom a zsír, a többi már adja magát. A csajok kenik – én már annyit kentem életemben, hogy azt mondtam, elég. Inkább azt mondom, hogy nincs…

Előfordul, hogy nem fér fel mindenki a hajóra?

Ezért csináltam meg a partot, a tűzrakót, a játszóteret, hogy oda tudjon ülni, aki esetleg nem fér fel. Előtte itt dzsungel volt. Tettem pár fiatalító metszést… Nagyon sokan járnak ide. Pest minden szegletéből, de külföldiek is.

Megállnak egy-két napra, felverik a sátrat, vagy kikötik a hajót. Nagy bulik vannak nyáron. Legutóbb is, amikor reggel körülnéztem, vagy hatan aludtak itt szerte a padokon.

A menetrendet közben tartani kell: öt óra tíz perc van, Jánost, a révészt várják a túloldalon. Indul, minket is invitál. „Jöjjenek, legalább hajókáznak egyet, ha már itt vannak!” Nem kell kétszer mondani, Marci, a fotósunk vérbeli matrózként elköti a kishajó orrát az Ebihaltól. Jön persze Bonifác, a drótszőrű, gombszemű keverék kutyus is, János hű társa nyolc éve. Királyi nyugalommal elfoglalja helyét a csónak orrában. „Nélküle nem indul a hajó, meg is sértődne, ha nem vinném magammal. Akkor aztán órákig nem szól hozzám, az meg nem hiányzik nekem.” Bepöccen a motor, indulunk a nyári délutánban át, a Lupa-sziget felé. Mellettünk tanuló evezősök húznak el, a motorzúgás se nyomja el, ahogy János elemzi a lapáttartási technikákat. Mondjuk, nem igazán dicséri. A túloldalon egy lupai törzslakos házaspár száll be a hajóba, kutyájuk régi ismerősként üdvözli Bonifácot. Meg van hát, amiért jöttünk, indulhatunk is visszafelé. Felettünk vadkacsák húznak el, alattunk csillog, habot vet a Duna. Belelógatom a kezem, és arra gondolok, mégiscsak elszegődöm révésznek. János hangja hív vissza a merengésből. „Kedves utasaink, megérkeztünk: Budakalász! Külső hőmérséklet huszonkilenc fok, köszönjük, hogy társaságunkat választották! Marci, te meg jöhetsz matróznak!” A révhajó az Ebihal oldalához simul. A házaspár elköszön, partra lépnek. Az árnyékok ekkor már hosszúak.

A nap ereje nem csökken, de a vízen észrevétlen borzongás fut át. A Dunáról érkező hűvösebb szellő a hőség ellenére most egész kellemes klímát teremt. Nem beszélve a folyamatos ringatózásról.

Jánossal úgy döntünk, a hajóban maradunk beszélgetni.

Ez a vízi-szerelem mióta tart?

Amióta az eszemet tudom. A szüleimmel minden áldott hétvégén lejártunk a Szúnyog-szigetre, és onnan feleveztünk kielboattal Horányba, a nyaralónkba. Szombat déltől vasárnap estig ott voltunk. A Duna kisbaba koromtól az életem része, és az is marad.

A gyerekei örökölték a Duna szeretetét?

A kalandos természetemet mindenképpen. Mindannyian bejárták a világot, a nagylányom most költözött haza Svájcból, a fiamék Angliában élnek. A legkisebb pedig most ért haza egy ázsiai körútról, egyébként Svájcban dolgozik, vendéglátós ő is. Az első állomás a gyerekeknek Sydney volt. Gyakran jártunk ki hozzájuk a nejemmel, amíg ott éltek. Nekem a mai napig szerelmem Ausztrália. Az valami fantasztikus világ.

Akkor a tenger is kacsingatott magára?

Ha ott maradnak a gyerekek, talán kiköltöztünk volna mi is a feleségemmel. Ki is néztünk ott nekem egy hajót. Az lett volna a sydney-i Ebihal. Biztos magyar nevet adtam volna neki.

És az Ebihal előtti idők?

Az eredeti szakmám út-, híd- és vízműépítő technikus. Hát, ezt pont sosem csináltam, de sok minden mást igen. Dolgoztam az éjszakában, vendéglátóztam, és volt egy vállalkozásom is.

Az az igazság, marhára nehezen viselem, ha nekem valaki megmondja a tutit. Talán ezért sohasem volt főnököm.

Egyedül az edzőmtől tartottam. 1972-ben kezdtem dzsúdózni, majd’ húsz évig csináltam. Magyar válogatott voltam, aztán az utánpótlást edzettem.

Miért hagyta abba?

Az a baj, ha megszereted a srácokat – én a juniorokkal voltam –, akkor egyszer csak azon kapod magad, hogy nincs életed. Mert egy edzőnek nem csak az a dolga, hogy megtartsa az edzést, megmutassa, hogyan kell dobni a támasztott gáncsot. Ez a könnyebb része. Mászkálsz az iskolába, az igazgatókhoz, hogy engedje el a kölyköt a versenyre, mert ez egy tehetséges gyerek. Hány barátnőnek könyörögtem, hogy még ne szakítson, bírja ki a bajnokság előtti két hetet, mert aztán ez a gyerek paff lesz, és a sokévi munka elúszik! A szülők sem egy egyszerű feladat, és aztán ott a rengeteg papírmunka, a hozzá nem értő kollégák. Nagyon kemény volt évekig. Aztán egyszer csak besokalltam, eljöttem. De máig nem tudok úgy kimenni egy dzsúdóversenyre, hogy ne ugorjanak harmincan a nyakamba.

Mondta, hogy kijárnak ide is.

Gyakran összejövünk a régi dzsúdósokkal, az edzőnk születésnapját is nálam tartjuk. Idén lett 86 éves a Mester. Az úgy van, amíg ő itt van velünk, mi meglett férfiak, unokás nagypapák, nem iszunk, és nem dohányzunk. Ha hazamegy – mert azért érzi az időt –, akkor aztán adj neki, Rezső! Sztorizunk, mulatunk két napig.

Van valami közös a dzsúdóban és ebben a vízi-kocsmáros életben?

A rengeteg munka. És az, hogy mindig meg kell oldanod valami problémát. A dzsúdóban az ellenfelet be kell csapni, hirtelen kitalálni, hol rántod meg, ahol nem várja. Itt pedig jön a vihar, elszakít valami kötelet, azt azonnal pótolni kell. Nincs az, hogy majd holnap, hogy várj, majd a héten… Akkor és most.

Ki tud innen szakadni? Vagy ez itt maga a szabadság?

Ha itt van velem az unokám, a tizenhárom éves Levente, a kis terminátorom, akkor igen. Angliában élnek, de minden nyáron eljön hozzánk hosszú hetekre. Ilyenkor gondolunk egyet, beülünk a motorcsónakba a Bubuskámmal, azaz Leventével, na, meg Bonifáccal, és azzal támadunk.

Felfedezzük a környékbeli szigeteket, van, ahol letáborozunk, és minden olyat csinálunk, amit nem szabad. Mindenféle férfias dolgokat. Nyilazunk, légpuskázunk, kést dobálunk, tüzet rakunk.

Ilyenkor nem kell kezet mosni, fogat mosni, nem kell időben lefeküdni. Ilyenkor szabadság van, free life. Viszünk szalonnát, kolbászt, és megsütjük. Aztán ülünk, nézzük a tüzet, beszélgetünk a világ dolgairól, vagy csak hallgatunk. Jól megértjük egymást. Van, hogy lusták vagyunk sátrat verni, akkor kint alszunk a sóderen. Hát azt imádja! Valamelyik nap beszéltem vele telefonon, azt mondta, alig várja, hogy jöjjön, és bevallom, én is számolom a napokat, hogy mikor ölelhetem át a reptéren.

És a kisebbik?

Lizuska, a drága, most hét és fél hónapos, 7 kiló 94 deka volt tegnap (nevet). Látom a képeken, hogy már kúszik. Előttem van, ahogy rám mosolyog, ha találkozunk, na, ezektől a kis dolgoktól nagyon oda tudok lenni.

Látszik, hogy szereti a gyerekeket: az előbb jött egy család, a két srác rögtön ideszaladt.

Csak ahhoz nehéz hozzászokni, hogy azt mondják: Jani bácsi. De aztán az ember előbb-utóbb megbarátkozik ezzel is. Tervezem, hogy lesz itt a parton a gyerekeknek egy állatsimogató csacsival, báránnyal, esetleg egy őzikével.

Nagy álmom, hogy egy fríz ló, tudod, az a hatalmas termetű, csillogó, fekete szőrű is legyen itt. Csak sok törődést igényel, meg érdekesen is nézne ki itt a stégen egy ló. De még nem mondtam le róla.

A feleségét, Anikót még nem említettük. Azt mondta, elváltak, de az előbb úgy ültek fent a büfében egymás mellett, átkarolva, mint a fiatal szerelmesek.

Hát ez így van. Mikor eltörtük a perecet kétfelé, neki lett egy lakása Óbudán, én pedig kijöttem ide. Jót tett a távolság. Azóta is jól megvagyunk, telente, mikor jobban ráérünk, elmegyünk úgynevezett „nászútra”, vidéken keresünk valami eldugott, romantikus helyet, és ott elvagyunk négy-öt napot. És akkor ott én főzök, mosok, takarítok.

Életszeretet, bölcsesség és béke. Ezt adta a mai délután az Ebihalon. Talán ezért érzem, hogy leginkább egy jedi mesterre emlékeztet. Folyton jönnek-mennek az emberek, és valahogy mindenkivel megtalálja a hangot. Van valami titka?

Könnyen barátkozom, mert kíváncsi vagyok az emberekre. Ha van valaki, aki nem szimpatikus – mondjuk, sokat okoskodik –, nem éreztetem vele. Engem itt a környéken mindenki ismer, tudják, hogy bármikor lehet hozzám jönni. Bajban is. Ha árvíz van, segítünk a környékbelieknek menteni, ami menthető. A legutóbbi nagy áradásban én szedtem össze itt a kiserdőből a hajléktalanokat. Olyan gyorsan jött a víz, hogy felmásztak a fára, ott csüngtek rajta, mint a gyümölcs, amikor bementem értük csónakkal. Aztán adtam nekik ételt, pokrócot, szívmelegítőt. Itt húzták ki az éjszakát a padokon.

Nagy nyugalom van magában.

Csuda tudja. A horgászathoz nincs türelmem. Kiváltottam az engedélyt, mert jó lenne, ha az unokám megszeretné, de én amúgy nem horgászom. Akkor inkább ülök, és nézem a vizet. Legalább nem idegesít, hogy nem jön a hal.

A csendet viszont nagyon szeretem. És azt az időszakot este, mikor már lassan bezárok, és földön és égen, vízen és szárazon szépen elcsendesedik minden.

Lassan mi is szedelődzködünk, de azért a világhírű zsíros kenyeret még megkóstoljuk. Mivel a rétes akkora siker, hogy egy árva darab sem maradt belőle délutánra. El kell majd jönnünk egy délelőtt is. Körbenézek. Az Ebihal fedélzetén már szinte minden asztal foglalt, vidám társaságok ülnek mindenfelé. Az egyik asztalnál egy fiatal pár pihés kis vadkacsát dajkál – az anyjának nem kellett, hagyta, hogy egy másik kacsa megtépje –, azt tervezgetik, hogy felnevelik majd a fürdőkádban. A nap mindjárt lebukik a nyárfák csúcsa mögé, az evezős brigádok is hazafelé húznak, csakúgy, mint felettünk a vadkacsapárok. A parton rákezdenek a tücskök.

Jó élet van itt, János…

Azért vagyok itt én is állandóan. Ha el is csavargok, visszatérek. Azt hiszem, ezt a helyemet szeretem a legjobban.

Még egyvalamit áruljon el: volt már olyan, hogy azt mondta valakinek, nem viszi át?

Egyszer éjjel fél egykor jöttek munkások. A szigeten dolgoztak, oda szerettek volna visszamenni. Jól be voltak szívva, de nem is ez volt a baj, csak nem rendesen szóltak hozzám. Na, ők itt aludtak a padon.

Mit jelent önnek Óbuda?

Tíz éve,  hogy a lányom után ideköltöztem. Több kerületben is laktam már Budán, de azt hiszem, hogy a Római-parton valóban otthonomra leltem. Bajai születésű vagyok, a Duna és a Sugovica partján nőttem fel, még a nevem is utal a legnagyobb folyónkra. Annak idején a bátyám után Dujmovról magyarosítottam Dunaira, de azt nem tudhattam, hogy életem jó részében valóban dunai ember leszek.

Mindig is fontos volt számomra a víz, gyerekkoromtól úsztam, eveztem és horgásztam, a fogott halból pedig finom bajai halászlevet készítettünk.

Más idők voltak azok, a folyóparti homokban reggeltől estig fociztunk, olyan technikai megoldásokat sajátítottunk el, amiket a mai fiatalok már nem is ismernek, ilyen például a stukkolás, ami a fejelés egy fajtája.

Úgy tudom, a mai napig rendszeresen sportol. Mivel tartja karban magát hetvenhárom évesen?

A Duna-parton, a Rómain szoktam futni. Egynapos pihenőkkel, heti négy alkalommal konditerembe is járok, a gépek használata után minden edzést háromszáz felüléssel zárok le. Ez így megy most már húsz éve.

Ha már említette a halászlevet, elárulná, hogy a tésztás bajai félét vagy a szegedit tartja jobbnak?

Számomra egyértelműen a gyufatésztával elkészített bajai halászlé az igazi, de itt, Óbudán több helyen is remek halászlét ettem, például a Régi Sipos étteremben, ahol az egykori tulajdonos, Fejér Miklós meghívására rendszeresen megfordultunk. Öt évvel ezelőtt Grosics Gyulával és Buzánszky Jenővel itt ünnepeltük az Aranycsapat legendás 6:3-as győzelmét. Sajnos már egyikük sincs életben, Fejér Miklóst, aki óbudai vendéglősként a magyar labdarúgás nagy támogatója volt, néhány hónapja temettük el.

Milyen futballal kapcsolatos emlékei vannak még Óbudáról?

Az 1990-es évek második felében a Sándor Tamás és Dombi Tibor-féle DVSC vezetőedzője voltam, NB I-es meccset játszottunk a Hévizi úti stadionban, és kikaptunk az akkor jó erőkből álló III. Kerületi TVE-től. Játékosként a Nánási úti pályán fordultam meg, amikor az Illovszky vezette válogatottal az edzőtáborban a VB-selejtezőkre készültünk.

Mit gondol, van még esély arra, hogy Óbudának újra NB I-es csapata legyen?

Mivel az MLSZ-ben is dolgozom, eléggé rálátok a klubok működésére. Manapság nagyon sok minden szükséges ahhoz, hogy egy klub feljusson az élvonalba. Megfelelő gazdasági háttér, létesítmények és utánpótlás nélkül ez semmiképpen nem lehetséges.

Úgy gondolom, jelenleg kicsi az esélye annak, hogy Óbudán NB I-es csapatot láthassunk. Arra kellene inkább törekedni, hogy jó utánpótlás-nevelés legyen a kerületben, amiből később lehetne építkezni.

Ön tagja volt az Újpest legendás csatársorának, a Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II., Zámbó ötösfogatnak, amely nemzetközi szinten is félelmetes volt. Gondolt-e annak idején arra, hogy külföldi sztárcsapatban is kipróbálja magát?

Ezt akkoriban disszidálásnak hívták, ami ugye rendkívül kockázatos volt, mert az ember nem tudhatta, hogy hazajöhet-e még egyáltalán, de aztán a rendszerváltás miatt máshogy alakult, Puskás Ferenc is ünnepelt sztárként jött vissza Spanyolországból. Amikor Európa második legjobb góllövőjeként ezüstcipős voltam, Kubala Laci barátomon keresztül lett volna esélyem kikerülni a Barcelonához, de végül itthon maradtam, amit a mai napig nem bántam meg, azt hiszem, hogy így is szép pályafutásom volt. Később edzőként mégiscsak Spanyolországban folytattam, először a másodosztályú Cerez CT csapatánál, majd az első osztályú Betishez, onnan pedig újabb spanyol klubokhoz kerültem.  A Barcelonával a mai napig szimpatizálok, a külföldi együttesek közül Messiéknek szurkolok.

Ön játszott az 1972-es belgiumi Európa-bajnokságon. Mit szól hozzá, hogy 44 év után újra kijutott a magyar válogatott a kontinensviadalra?

Ha a belgiumi torna után, ahol a negyedik helyen végeztünk, valaki azt mondja nekünk, hogy ilyen hosszú ideig nem veszünk részt az Eb-n, akkor biztosan nagyot nevettünk volna. Mégis így alakult, de kivártuk, és végre sikerült kijutnunk, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a mezőny bővítésének köszönhetően fél Európa ott van az Európa-bajnokságon.

A sorsoláson kiderült, hogy Portugáliával, Izlanddal és Ausztriával került egy csoportba a magyar csapat. Milyen esélyeink vannak?

Papíron mindegyik ellenfelünk erősebb, mégis úgy gondolom, hogy az izlandiak és az osztrákok verhetőek. A portugálok egy fokkal jobbak a másik három válogatottnál, de ebből a négyesből akár tovább is juthatunk.

Egyre többször szóba kerül, hogy Budapest erős pályázónak számít a 2024-es nyári olimpiára. Mit gondol, elnyerhetjük a rendezési jogot?

Az én életemet végigkísérték az olimpiák. Kint voltam a válogatottal 1964-ben Tokióban, de annak ellenére, hogy a selejtezőkön gólokat rúgtam, egy percet sem játszhattam. Négy évvel később, a mexikói tornán már tagja voltam az aranyérmes válogatottnak, az 1972-es müncheni játékokon pedig ezüstérmet szereztünk. Összesen öt olimpián voltam kint, hiszen 1996-ban a labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányaként, 2008-ban pedig a NOB vendégeként lehettem jelen a helyszínen. Éppen most ünnepeltük, hogy Magyarország 120 éve tagja a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak, az aranyérmek tekintetében pedig kis országként is az élmezőnyben vagyunk. Nagy dolog lenne, ha Közép-Európában olimpiát rendeznének, mi, magyarok pedig már számtalanszor bizonyítottuk, hogy alkalmasak vagyunk a feladatra. Csodálatos lenne, ha az életembe még beleférne egy hatodik, budapesti olimpia…

– Kezeit csókolom! Azt hittem már nem élem túl ezt a három hetet – köszönti egy megkönnyebbült vendég Szabó Éva nénit, aki rendes évi szabadsága után végre ismét kinyitotta a rántott csirkemájakkal és combokkal, omlós pecsenyékkel, szaftos kolbászokkal, ropogós héjú hurkákkal teljes földi paradicsomát.

A korgó gyomrú sorban együtt toporog az aranyláncos, kopasz és kigyúrt férfi a vasalt inges menedzserrel és a koszfoltos kezeslábast viselő fizikai munkással.

Két közös vonás biztosan akad bennük: tisztelettel beszélnek a vendéglátójukkal, és legalább hetente visszatérnek a Lacikonyhába. A szemüveges asszonynak mindenkihez akad egy-két jó szava. Arra is ügyel, hogy az étel mindig friss legyen, és a férfiaknak ne kelljen sokat várakozniuk. Mint mondja, ez a rend alapja, hiszen ha a teremtés koronája éhes, hamar a türelmét veszti, és egy kis hőzöngés sem áll messze tőle.

Éva néni cukrászként kezdte pályafutását, majd segédkezni kezdett a családi vállalkozásban. Pár héten belül a férjének be kellett látnia: a Lacikonyhát nem irányíthatja más, mint a felesége. – Itt évtizedek óta ugyanazt a minőséget adjuk, és ugyanazokat az ételeket kínáljuk – mondja Szabó Éva, a Lacikonyha vezetője. Háta mögött ötven éves vas katlanokban sülnek a hely finomságai: a pecsenye, a sült kolbász, a rántott máj és a rántott csirkecomb.

A házigazda egyetlen percre sem áll meg, ám miközben kiszolgál, süt és savanyúságos ládákat pakol, beszélgetni is marad ideje.

Fejből tudom a legtöbb vendégem nevét és azt is, milyen bánat nyomja a szívüket, de az örömeiket is megosztják velem. A fizikai erőm szerencsémre a mai napig nem hagyott el.

Egyetlen dologban érzem az idő múlását, hogy egyre rosszabb a memóriám – sóhajt picit Éva, majd a következő pillanatban lelkesen köszönti Hábetler András operaénekest, aki két lányát is elhozta az óbudai pecsenyéshez. – Kifogástalan ez a hely – mondja a művész. – Tíz-tizenöt éve járok ide, mert itt lehet kapni az ország legjobb rántott csirkecombját. Heti rendszerességgel ellátogatok a Lacikonyhába, mert az ízeken kívül azt a hangulatot is szeretem, amit csak ezen a helyen tapasztalok. Ebben a kis zugban összpontosul a békesség, a vasárnapi ebéd és a szeretet érzése. Itt közös nevezőre kerülnek a férfiak kortól, nemtől és felekezettől függetlenül. Mint egy erős mamához, úgy térünk haza mindannyian Évike nénihez. Egy kolbász erejéig megszűnik a tér és az idő, az ember csak eszik, és határtalan boldogságot érez.

A kertben kinyúlva fekszik, hasát vakartatja Kerregő, a fekete cica. Évike néni mellett őt is minden vendég imádja. Kényeztetni csak simogatással lehet, ugyanis hiába az otthona a Lacikonyha, csak és kizárólag a macskáknak készült konzervet szereti. A simogatást azonban sohasem utasítja vissza: dörgölőzéssel, dorombolással jutalmazza, ami még a legkeményebb férfiszíveket is ellágyítja.

András, a rakodómunkás egy asztalnál ücsörög Péterrel, az irodistával. Látásból ismerik egymást, hiszen mind a ketten törzs­vendégei a helynek. Éppen valami viccen nevetgélve falatoznak, majd miután jóllaktak, külön mennek tovább a dolgukra.

– Szeretek ide jönni, itt szabad kisfiúnak érzem magam. Kézzel-lábbal ehetek, azzal állok szóba, akivel akarok, nem kell semmilyen társadalmi elvárásnak megfelelnem – mosolyog Péter. – Üvegpohárból adják a kávét, és a rántott csirkének sincs műanyag íze, mint a gyorséttermekben.

Soha nem hozom el ide a családomat, ez a hely olyan, mintha egy szeretőhöz járna az ember, itt sokkal több mindent szabad, mint otthon.

Este leülök a szépen megterített asztalhoz, kulturáltan elfogyasztom a feleségem főztjét, halkan elbeszélgetünk. Ezt az érzést is szeretem, de a Lacikonyhát ki nem hagynám az életemből.

A hely törzsvendégei minden napért hálásak, hiszen tudják, hogy az üzlet léte Évike néni aktivitásától függ. Ezért mindannyian azt remélik, az asszony még sokáig jó egészségnek örvend, és tűzhelyéről rengeteg finom rántott csirke kerül majd a vendégek asztalára.

Ma úgy mondanánk, hogy a cselekmény profi munka volt, mely a szükségesnél nagyobb kárt nem okozott. Az elkövetők pontosan tudták, hogy mit keresnek, a többi, számukra érdektelen tárgyat érintetlenül hagyták.

A délelőtt és a nap helyszíneléssel telt, és éjszakára a múzeumi szakemberek az eltűnt tárgyakról azonnal dokumentációt állítottak össze fotóval, leltári számmal és méretekkel. Ebből kiderült, hogy

összesen 139 db tárgyat vittek magukkal a betörők, de a legnagyobb is alig volt több 30 cm-esnél. Két jókora bőröndben biztonságos csomagolással is elfért valamennyi lelet.

Mivel hajnalban esett az eső, és a környéken a sárban még világosan láthatóak voltak az idegen nyomok, a betörés időpontja jól meghatározható volt. Az elkövetők a helyszínen felejtettek egy, a vitrinek felfeszítéséhez használt csontnyelű bicskát is. A nyomozás „forró nyomon” indult meg. A múzeum biztonságáról a zárt ajtókon kívül mindössze egy helyben lakó gondnok és a zárás után szabadon engedett nagy testű kutyája gondoskodott akkoriban. Mivel a kutya korántsem volt barátságosnak mondható, nem tudni, hogy az esős idő segítette-e a betörőket, vagy más módon altatták el az állat figyelmét.

Az Aquincumi Múzeum a Kádár-korszakban

Az 1894-ben megnyílt Aquincumi Múzeum az 1960-as, 1970-es években a Budapesti Történeti Múzeum fiókintézményeként funkcionált. Bár a jelentős háborús károkat szenvedett kiállítóhely már 1948 óta újra látogatható volt, a romkert műemléki rekonstrukciója csak 1964-ben kezdődhetett meg, amikor a Fővárosi Tanács tekintélyes összeggel, évente 4 millió forinttal támogatta a munkákat.

A romkert és a régi múzeumban berendezett, 1969 tavaszán nyílt új tárlat tavasztól őszig volt látogatható a nagyközönség számára.

A múzeum épülete mögött egy lakrészben a telepfelügyelő lakott családjával, a heti váltásban dolgozó ügyeletes régészek naponta ellenőrizték a múzeum kiállításait. A múzeumi iratokból kitűnik, hogy az aquincumi kiállítóhely csak kevés figyelmet kapott a Budapesti Történeti Múzeumon belül, a műemléki munkákra szánt fővárosi pénzeket is folyamatosan átcsoportosították, csökkentették.

A nagy óbudai építkezésekhez kapcsolódó munkák különösen 1973-tól szinte teljes egészében lekötötték a múzeum régészeit, így a múzeumban egészen az 1990-es évekig nem történtek jelentős fejlesztések, annak ellenére, hogy a kiállítóhelyet évente több mint 60 ezer látogató kereste fel.

Az eltűnt tárgyak és a nyomozás

Az eltűnt 139 db tárgy között elsősorban figurális alkotások, bronz és terrakotta szobrok, márvány és elefántcsont dísztárgyak szerepeltek, jórészt olyanok, amelyek a polgárváros első feltárásaiból származtak. Ilyen volt a macellum (húspiac) ásatásán előkerült aranyozott bronz szoborláb, vagy ugyancsak az első ásatások egyikének eredményeként előkerült, sast ábrázoló bronz hadijelvény is.

A legértékesebb alkotások vagy műtárgyak a különböző kisméretű bronzszobrocskák voltak, köztük Mercurius, Minerva és Venus istennő ábrázolása. Komoly értéket képviseltek a bronzmécsesek, köztük egy madarat ábrázoló darab és fém bútordíszek is. A bronztárgyak mellett számos agyagból készült istenszobrocska, főleg Venus istennő ábrázolása is eltűnt. A betörők pénzérmék mellett több kisebb, restaurált, gipszbe ágyazott falfestményrészletet is magukkal vittek. 

Művészeti érték szempontjából talán a legértékesebb darab egy elefántcsont lapocska volt, amelyet egy szarkofágban találtak a Bécsi úton. Ezen Héraklészt ábrázolják Omphalé lüdiai királyné társaságában. A mítosz szerint a hős vezeklésképpen éveken át szolgálta a királynőt rabszolgaként női ruhában is.

Bár az ügy a napilapokban nem jelent meg, a televízió Kék fény című műsorában és a Tükör című hetilapban a rendőrség a lakosság segítségét kérte a felderítéshez. A korabeli hazai nyomozás eredménytelenül zárult.

Bűnözők vs. műtárgyak

Az 1960–1970-es években a magyar múzeumok vagyonvédelmi helyzete nagyon gyenge lábakon állt.

A legtöbb gyűjteményben legfeljebb gondnokokat, esetleg nyugdíjas éjjeli őröket alkalmaztak. Technikai berendezéseket, riasztórendszereket csak kevés helyen telepítettek.

Gyakoriak voltak a betörések, műkincslopások, és az elkövetőknek csak egy része került rendőrkézre, főleg olyan esetekben, amikor azok szakképzetlen, a társadalom alsóbb rétegeiből származó bűnözők voltak, akik a műkincsek értékesítése során buktak le.

Így volt például 1968-ban, amikor egy nevelőotthonból megszökött, 11–14 éves fiúkból álló csapat Miskolcon, a Herman Ottó Múzeumba betörve 100 ezer forint értékben vitt el arany- és ezüstpénzeket, török kori berakásos pisztolyokat, XVI–XVII. századi ékszereket, amelyek jó részét néhány nap múlva megtalálta a rendőrség.

Hasonló ügy volt 1974-ben, amikor a szombathelyi Smidt Múzeumba tört be két alkoholista, munkanélküli férfi, és vitt el nagy pusztítás mellett műtárgyakat, amelyeket aztán nem tudtak Budapesten értékesíteni, így hamar elfogták őket.

Más ügyekben nem volt ilyen sikeres a felderítés: 1972-ben a parádi kocsimúzeumból loptak el egy kocsi hintótakarójáról egy díszes, ezüstözött fém címert, ugyanebben az évben Balatonszentgyörgyön a Csillagvárból vittek el betörők török handzsárokat, kardokat, szablyákat, kovás pisztolyokat, buzogányokat, ónkupákat.

Ezek a tárgyak nem lettek meg, az elkövetőknek minden bizonnyal sikerült értékesíteni azokat a feketekereskedelemben.

A legnagyobb sajtóvisszhangot kiemelt helyszínek, így a Mátyás templom elleni két egymás utáni betörés váltotta ki 1968-ban és 1969-ben, amelyben nagy értékű arany, ezüst és platina kegytárgyakat és egyéb kincseket, így Báthory marsallbotját is magukkal vitték a tolvajok. Ezeket a részben felderített eseteket már profi bűnözők követték el, akik közül ketten Svájcba szöktek. Nem kímélték a műkincstolvajok az Éremtani Szakosztály éremgyűjteményét sem, amelyet 1969 tavaszán loptak el.

A korszak legnagyobb bűnügye a Szépművészeti Múzeumban elkövetett 1983-as betörés volt, amikor a múzeum hét nagy értékű festményét, így Raffaello és Tintoretto műveit lopta el egy magyar és olasz tagokból álló csoport. A műkincseket feltételezhetően egy görög milliomos megrendelésére tulajdonították el. Egy képet 1983 decemberében Törökbálinton elásva, a többi hatot 1984 januárjában a görögországi Aigion környékén lévő Panagia Trypiti kolostorban, egy bőröndben találták meg.

A betörés következményei

A rablást követően az Aquincumi Múzeumon belül ugyan történt belső vizsgálat a biztonsági hiányosságok miatt, a tárgyak és a tettesek máig nem kerültek meg.

Az eset következtében hamarosan megerősítették a múzeum mechanikus védelmét, és ettől kezdve fegyveres és kutyás biztonsági őrök vigyáznak a múzeum értékeire napi 24 órában.

Az akkori értéken számítva 1 millió forintra becsült ellopott aquincumi tárgyak leírása és képe csak Magyarország Interpolhoz való csatlakozása után, az 1990-es évek közepén kerülhetett fel a nemzetközi körözési listára, de addigra már nyomuk veszett. Ezzel együtt nem kizárt, hogy a műtártárgyak egyszer majd felbukkannak a nemzetközi műkincskereskedelemben, és a fotók alapján azonosíthatók, visszaszerezhetőek lesznek.

A rómaiak még a távoli Pannoniában sem voltak biztonságban a gonosz varázslatoktól, legalábbis erről tanúskodik három, a közelmúltban Aquincumban megtalált, ólomlapra karcolt, sírok között elásott átokszöveg. Az Aquincumi Múzeum legújabb kiállításán a római kori mágia e különleges, tiltott területét, a rontó varázslatokat terveztük bemutatni átoktáblákkal és azokkal a védőeszközökkel, mágikus amulettekkel, amelyekkel az ártó erőket akarták távol tartani maguktól az emberek. Az átoktáblák mágikus rontó szertartások fontos kellékei voltak.

Rajtuk keresztül lehetett üzenetet küldeni az isteneknek és az alvilági erőknek segítségért sérelmek ügyében, vagy ahhoz, hogy egy másik ember akaratát megtörjék.

A társadalom minden rétege – a császári családtól a rabszolgákig – igénybe vette ezt a sötét eljárást, ha úgy érezte, más eszköz már nem áll a rendelkezésére.

Az átokszövegeket valószínűleg mágikus receptgyűjtemények útmutatásai alapján készítették a titkos tudásban jártas varázslók. A táblákat sokszor szentélyeknél rejtették el, vagy olyan helyeken – például temetőknél vagy tavaknál – ásták el, süllyesztették vízbe, amelyekről úgy gondolták, kapcsolatban állnak a túlvilággal. Az eljárás közismert volt, de teljesen illegális, hiszen az átkok készítése, megrendelése súlyos bűncselekménynek számított, amiért a római jog szerint akár halálbüntetés is járhatott. A természetes vagy természetfölötti veszélyek ellen is számos varázslatos védőeszköz létezett a római korban.

Az Aquincumi Múzeum gyűjteményében is sok ilyen tárgy, így fémből, csontból, kőből és borostyánból készült ékszerek, apró amulett-tartó kapszulák is megtalálhatóak, amelyekbe mágikus jelekkel és titokzatos formulákkal teleírt fémlemezeket vagy papiruszdarabokat csomagoltak. Adottak tehát a tárgyak, de hogyan hozhatjuk közelebb a látogatókhoz az ősi mágikus szövegek világát? – tettük fel a kérdést magunknak kurátortársaimmal, Barta Andreával, az aquincumi átokszövegek megfejtőjével és Vass Lóránttal, aki az amulettek jó ismerője. Építsük meg egy varázsló műhelyét! – támadt az ötletünk –, és mutassuk be az irodalmi szövegek és a különböző mágikus receptgyűjtemények alapján, hogy milyen eszközökkel dolgozott egy olyan ókori kuruzsló, aki különböző gyógynövényekkel, anyagokkal, ráolvasásokkal gyógyított, amuletteket készített, de akár sötét, ártó varázslatokat is elkészített rendelésre, természetesen titokban.

Keltsük életre az egyik aquincumi átokszöveg történetét, és adjunk karaktert az abban szereplő személyeknek! – volt a másik ötletünk. A témához, az álmok, a hiedelmek, a félelmek világának illusztráláshoz azonban nem igazán illik a fotórealisztikus vagy digitális technológia ábrázolásmódja, sokkal inkább egy olyan szubjektív látásmód, amely például a képregény műfaj jellemzője.

A feladatra sikerült megnyernünk Cserkuti Dávidot, az egyik legkeresettebb, legtapasztaltabb magyar képregényrajzolót és illusztrátort.

Kezdetét vette a közös munka, amelyben arra törekedtünk, hogy minél színesebb, de hiteles képet fessünk a Kr. u. II. század végi – III. század eleji Aquincumról, ahol – mint azt az egyik átokszövegből kiderült – egy bírósági tárgyalás előtt szabad emberek és rabszolgák egy csoportja ólomlemezre írt átokszöveget készíttetett, amellyel ellenségeik elnémítását, megbénítását igyekezték elérni.

Az ólomlap szövege így szólt: „Iulia Nissa és Gaius Mutilius ne tudjon ártani Oceanusnak és Amoenának. Gaius ne tudjon ártani Feliciónak. Respecta nyelve ne tudjon ártani a szolgatársaknak. Eunicus Surus nyelve ne tudjon beszélni Oceanus ellen. Gaius vagy Iulia ne tudjon ártani Annianusnak. Decibalus nyelve {és név} ne tudjon Oceanusnak ártani.

Ahogyan én ezt megtört íróvesszővel írom, úgy törjön meg az ő nyelvük is, és ne tudjon ártani azoknak, akiket feljebb megneveztem.

Gaius vagy Iulia Nissa és Eunicus Surus ne tudja megkötött nyelvét Oceanusszal szemben… Asellio nyelve ne tudjon Amoena ellen…”

A sorok közé szúrva:

„Ammio nyelve ne tudjon… ellen… Asellio nyelve {és név} ne tudjon Oceanusnak ártani. Annianus nyelve ne tudjon…”

Rendelkeztünk tehát egy rakás névvel, amelyeknek igyekeztünk arcot adni. Volt, akivel egyszerű dolgunk volt, mint például Eunicus Surussal, akinek beceneve „szírt” jelent, vagy Decebalus-szal, aki a dákok híres királyának nevét viseli, így adta magát, hogy ők ezeknek az etnikumoknak a jellegzetes vonásait viseljék. Nem volt nehéz dolgunk az olyan beszélő szolga névvel sem, mint Aselio, a „szamár”. A többi szereplő megformáláshoz már segítségül hívtuk a pannoniai római felirat­anyagot, hasonló nevű személyek után kutatva inspirációként, így született meg a fiatal katona, Oceanus, aki az ólomlemezen legtöbbször szerepel megrendelői oldalon, vagy az elátkozottak oldalán elsőként szereplő római polgárnő, a csinos Iulia Nissa és az agresszív Gaius Mutilius alakja.

Mivel a konfliktusban rabszolgák és szabad emberek is egyaránt érintettek voltak, nyilvánvaló volt, hogy a szolgák legalább két gazdához tartoztak, hiszen ellenkező esetben maga a tulajdonos hozott volna ítéletet, nem kellett volna a feleknek bíróságra menniük.

A történet végül összeállt: két nagy és befolyásos aquincumi család kliensei és rabszolgái csapnak össze benne Aquincum utcáin.

A köznyugalmat felkavaró események következményeképp a peres felek egyik képviselője, Oceanus varázslóhoz fordul, hogy elátkozza ellenfeleit… A történet folytatása kiderül az Aquincumi Múzeum kiállításán.

(A szerző régész, muzeológus, az Aquincumi Múzeum munkatársa)

(Az időszaki kiállítás az Aquincumi Múzeumban 2017. november 5-ig tekinthető meg.)

Az évek alatt több mint 1500 temetkezést vizsgáltunk meg, és tudtunk meg egyre többet az ókori város lakóiról és temetkezési szokásaikról. A hamvasztásos és a csontvázas sírokból gyakran kerültek elő nagyon jó állapotú tárgyak, a Duna-part homokos talajrétegei kiválóan őrizték meg a kerámia- és üvegedényeket és más, a halottak mellé helyezett tárgyakat.

Így az évek alatt több száz jellegzetes edény, a túlvilági útra szánt étel és ital tárolásra szolgáló korsó, pohár, tál és tányér került innen az Aquincumi Múzeumba.

Formájuk, anyaguk alapján ezeknek a kerámiáknak legnagyobb része helyben, az ókori Aquincum valamelyik fazekasműhelyében készülhetett, de az ember egy idő után megismeri a távolabbi vidékekről importált, finomabb kidolgozású edények többségét is. A porcelán vékonyságú, hosszú nyakú, gömbtestű korsó viszont nem hasonlított mindezekhez, más volt az anyaga, a díszítése.  Az apró piros edény egyértelműen a császárkori kerámiagyártás egyik jellegzetes csúcskerámiájához, a terra sigillátának nevezett finomkerámia típusába tartozott, amely úgy készült, hogy a kiváló agyagból formázott edényeket égetés előtt híg agyaglébe mártották, amitől annak felülete fényes, csillogó lett.

Ez az egyfülű korsó viszont nagyon más volt, mint a Duna-vidéken gyakrabban előforduló Galliából, Germániából, esetleg Itáliából behozott luxusedények.

A tárgyat végül Vámos Péter kollégámnak, a terra sigilláták szakértőjének mutattam meg, aki arra jutott, hogy az a Római Birodalom távoli vidékéről, Észak-Afrikából származik, sőt a temető frissen restaurált tárgyai között még egy további hasonló, kétfülű korsót is felismert. E két edény oldalát növényi és mitológiai ábrázolások díszítik, közöttük megtalálható a lantján játszó Apollo isten, Léda a hattyúval és Európé elrablása.

A korsókat a mai Tunézia területén, az egykori Africa Poroconsularis nevű római provinciában gyártották a Kr. u. III. század közepe táján. Bár később, a Kr. u. III. század végén és a IV. században kis számban importáltak innen kerámiatárgyakat (elsősorban tálakat, tányérokat) a dunai tartományokba, a most Aquincumban talált díszes korsókhoz hasonló, nagyon törékeny korai típusok sokáig teljesen ismeretlenek voltak Pannonia területén. Ezek a maguk korában is ritkaságnak számíthattak az európai tartományokban, így minden bizonnyal komoly értéket képviseltek itt.

Hogy miként kerültek ezek az edények Európába, egyelőre csak sejteni lehet. A helyi kerámiagyártás mellett a Kr. u. III. század közepéig főleg galliai és germániai műhelyekből szállítottak nagy mennyiségben finom kidolgozású asztali edényeket a pannoniai piacokra, elsősorban a dunai folyami úton. A Kr. u. 250–260-as években azonban súlyos germán támadások érték az európai tartományokat, emiatt a Rajna környéki gyárak nagyrészt megszűntek.

Ebben az időszakban kezdődhetett meg az észak-afrikai kerámiaműhelyek termékeinek minden bizonnyal igen költséges importja a Duna-vidéki tartományokba.

Az észak-afrikai korsók április közepétől megtekinthetőek lesznek a Budapesti Történeti Múzeum kiállításán a Budai Várban, ahol az elmúlt évtized legfontosabb fővárosi feltárásait mutatjuk be a Kincsek a város alatt című kiállításon.

(a szerző régész, muzeológus, az Aquincumi Múzeum munkatársa)

Többször volt Óbudán kiállítása, most májusban Angyalföldön, a József Attila Művelődési Központban nyílt tárlata, de Szolnokon és Debrecenben is megmutatta a képeit. A pályája mellett az élete is ilyen mozgalmas?

Az életem erősen a festészethez kötődik, már a kezdetén is ez a mesterség határozta meg a gondolkodásomat. Az érettségiig Szombathelyen laktam, majd a főiskolára kerültem, és itt ragadtam. A budapesti kezdetek rapszodikusnak mondhatók, mert az anyagiak határozták meg, hogy hol lakom, miként élek. Illetve az, hogy nem fejeztem be a Képzőművészeti Főiskolát,

de 1968-ban tagja lettem a Művészeti Alapnak, ettől kezdve professzionális művésznek számítottam, bár ebből nemigen tudtam megélni.

A hatvanas évek végén gazdasági változások kezdődtek Magyarországon, amikor az állami vállalatok próbáltak árubemutatókat és kapcsolódó kiállításokat létrehozni, s akkoriban a festők jó része alkalmazott grafikával is foglalkozott. Ezen a módon rövid idő alatt lehetett viszonylag komolyabb összegeket keresni, amiből fél évig meg tudott élni, vegetálni tudott egy festő.

Miért hagyta ott a főiskolát?

Nem én hagytam ott, hanem kitiltottak. Kötelező volt uszodába járni. Én amúgy szívesen jártam uszodába, de ehhez reggel öt órakor kellett volna felkelni. Nem sikerült. Miután mulasztottam két félévet, elfogyott a tanulmányi vezető türelme, és kitiltottak.

Milyen körülmények között és hol lakott a pályája során?

Lényegében három helyen, Budafokon, Óbudán és aztán Angyalföldön laktam, ami a festészetemen is látszik. Budafokon mintegy tizenöt évig dolgoztam a Tóth József utcai Művelődési Házban, és ott is laktam albérletben.

Óbudán szintén albérletben laktam, az Ágoston utcában, aminek ablakából festettem is egy képet a Vörösvári úton közlekedő 1-es villamosról.

Tulajdonképpen az anyagi nehézségek határozták meg a körülményeimet, mint mindenkinek. Mégsem az üzleti cél határozta meg a festészetemet, azt, hogy mennyit és mit festek. Dolgozom mindenféle üzleti cél nélkül is, lényegében festek a festészetért.

Jellemzőek önre a külvárost ábrázoló képek, ugyanakkor parasztudvarok, falusi porták is előfordulnak a festményein. Honnan ez a kettősség?

Ez úgy lehetséges, hogy látványfestő vagyok, engem a látvány inspirál, ez indítja el a képet. Az utóbbiak, a falusi képek úgy keletkeztek, hogy az unokám Maglódon lakott, akihez én gyakran jártam. Maglód ugyan már város, de falusias a környezete, a széle különösen. A legutóbbi, angyalföldi kiállításomon is szereplő kép ott született, a városszélen.

A városi környezetben is inkább a külvárosias rész érdekli. Miért mindig valaminek a széle izgatja?

Ennek az az oka, hogy ez érdekel. Ez a mozgalmas, ez a változatos, ez az izgalmas látvány. Amit rendben tartanak, ami szabályos vagy rendezett, az érdektelen. Amikor Le Corbusier Budapesten járt, körbevitték az egész városon, és a Tabán tetszett neki igazán. Egyedül ez az öreg, lepusztult, rendetlen Tabán (amit már azóta lebontottak), mert külvárosi jellegű volt. Csak azért hoztam fel példának Le Corbusier-t, mert ha neki, építésznek a romos, lepusztult városrész tetszett, akkor talán érthetőbb, hogy miért tartom érdekesnek a hasonló helyeket.

Portréi mellett gyakoriak az önarcképei. Miért érdekli a festőművészt másoké mellett a saját arcának lefestése?

Engem talán nem önvizsgálati és pszichés okok vezetnek az önarckép festése során, hanem egy egyszerű adottság. A saját arcképemet ugyanis akkor festem meg, amikor akarom.

Hiába a sajátom, azért a különböző világítások mellett nagyon érdekes fényhatások keletkeznek egy emberi arcon, amit tanulmányszerűen jólesik lefesteni.

Úgy gondolom, hogy a régi festők is ilyen céllal festhettek önarcképet. Megláttak egy sajátos világítást, amit modellen vagy más emberen ugyancsak lehet látni néha. Mivel a saját arcomat bármikor megnézhetem, nyugodtan dolgozhatom egy adott világítás mellett érdekes festészeti problémán.

Csendéletei között gyakoriak a halakat ábrázoló festmények. Ez a vízközeliségnek köszönhető?

Valószínűleg a mindig jelen lévő víz közelségének. Nekem nagyon szabad gyerekkorom volt, és rengeteget pecáztam például, amit már régóta nem teszek. Szentimentális kezdtem lenni egy időben, amikor abbahagytam a horgászatot. Úgy látszik, hogy ez az időszak jön vissza.

A halakat szépnek tartom. A formájuk rendkívül egyszerű, a felületek nagyon szépek. Ugyanakkor élőlények, amelyek tömegesen pusztulnak el például egy piacon.

Ez egy hekatomba. Van egyfajta lelkifurdalás jellege ennek a halfestésnek.

A korábbi horgászat miatt?

Igen. Én egyébként akkor is sajnáltam a halakat. És a vadászat is ide tartozik. Korán kaptam egy légpuskát, és ami mozgott, azt lelőttem. Most meg még a galambokat is etetem.

Hajós képein szerepelnek többek között olyanok, mint a Harta, az Adony, a Tatabánya vagy a Pest-Buda. Tanulmányozta őket, vagy csak lefestette, amit látott a Dunán?

Inkább ez utóbbi, lefestettem, amit láttam. Amikor alkalmazott grafikusként is tevékenykedtem, az Országos Vízügyi Múzeumnak sokat dolgoztam megalakulásától kezdve. Ekkor találkoztam a hajók nagyon romantikus történetével, ami csak kívülről az, mert a hajózás bizonyos részeit a legegyszerűbb emberek végzik.

A hajók nagyon megtetszettek, különösen a régi, kisméretű, még kovácsoltvas testűek, amelyek mára tönkrementek.

Amikor pedig Angyalföldre kerültem, először csak a rakparton, aztán az óbudai téli kikötőben is felkerestem azokat a helyeket, ahol hajókat lehet látni. Sajnos csak partról tudtam megközelíteni őket, onnan pedig takarásban vannak, csak kivételes esetben mutatkoznak meg teljes szépségükben. Hollandok és angolok festettek sok hajót, ahol tengerésztiszteket képeztek ki hajófestésre. A dunai hajók azokhoz képest méretre jelentéktelenek, de itt is rengeteg apróság van, amit jelezni kell egy ilyen festményen, mert a hajóhoz mindenképpen hozzá tartozik. Végül is inkább hajótöredékek azok, amelyek az én képeimen jellemzőek.

Léteznek még ezek a hajók, amelyeket lefestett?

A Tatabánya nevű hajónak véletlenül ismerem a történetét. Megvette valaki annak idején, és elvitte Törökországba, hogy ott eladja, de a papírjai nem voltak rendben, ezért nem engedték be az ottani kikötőbe.

Folyami hajó lévén elkapta egy tengeri vihar, elszakította a láncát, kisodorta a partra, és ott a betonon összetörte. A többiek egyszerűen megöregednek.

A kovácsoltvas testű hajók idővel úgy járnak, hogy rétegekre hasadoznak, mint a leveles pogácsa. Harminc, negyven év után így járnak, ez a sorsuk. Csoda, hogy egyáltalán még látni ilyeneket a Dunán.

Összefoglalva tehát virágok, halak, portrék, hajók, külváros a témái. Klasszikus témák ezek a mai divatfestészettel ellentétben…

Engem érdekel a modern festészet technikailag, amit érzékelni is lehet a festményeimen annyiban, hogy elég szabadon kezelem az anyagot, ami kétségtelenül a divatos áramlatok hatása. De elsősorban képet akarok készíteni a saját lehetőségeim keretei között.

A honlapján található rövid szakmai életrajzában szerepel, hogy 1968 óta szabadfoglalkozású művész, festő. Ennek akkor most éppen ötven éve. Felvághatna egy tortát, vagy nyithatna egy pezsgőt is ennek örömére. Milyennek látja az eddigi pályáját így visszatekintve?

Eszembe se jutott ez eddig, de nemrégiben kértek fel, hogy Angyalföldön, a Radnóti Miklós Művelődési Központban csináljak egy életmű-kiállítást. Akkor jutott eszembe, hogy honnan szedem össze azokat a képeket, amiket ennyi idő alatt festettem? Oda hatvan kép fér el. Barátoktól, ismerősöktől talán el tudom kérni, de jó részéről azt sem tudom, hogy hol lehet. Jövőre tehát lesz egy ilyen alkalom, amikor foglalkoznom kell ezzel az elmúlt ötven évvel.

Pedig nem autonóm műalkotásként készült ez a festmény, a mester tanítványai számára készítette, oktatási céllal, hogy lássák és megtanulják, hogyan lehet és kell viharos őszi eget, búcsúzó vizet, vagy éppen az emberi elmúlást (a tárgyi környezet felidézésével) ábrázolni, egy eltűnő világ univerzális alkonyának fényeit megörökíteni.

Aki megáll a festmény előtt, mind azt mondja, hogy ez a kép a rendszerváltás körüli zavaros ipari bomlás hiteles dokumentuma, búcsúzás a dunai hajózás nagyhatalmi álmaitól, vagy valami hasonló fél-politikai közhely csúszik ki a száján. Biztosan tudom, hogy a mester sem akkor, sem máskor nem akart a direkt politizálás útvesztőjébe keveredni, de – mint minden igazi művész – érezte és tudta kora minden törekvését és visszásságát, s bármit, bármilyen céllal vetett a vászonra (falemezre, papírra), az az esztétikai értékek felmutatása mellett kordokumentummá vált, közös múltunk, jelenünk, jövőnk fájdalmas lenyomatává.

De ki is ez a mester? Ki él körünkben immáron több mint fél évszázada? Ki rejtőzködik a napi munka sáncai mögé, ki bújik meg tisztelői, tanítványai szűk, de minőségi csapata között?

Mór Tamás – hiszen róla van szó – a képzőművészeti gimnázium elvégzése után elsőre bejutott a főiskola festő szakára, 1957-ben kezdte meg tanulmányait, és 1962-ben szerezte meg a diplomáját. Természetesen nem szabadúszó festőként indult a pályája, annak rendje és módja szerint középiskolai rajztanárként helyezkedett el.

1962. szeptember elseje nemcsak a munkába állás jeles napja volt számára, hanem óbudai kötődésének kezdete is.

A Szentendrei úton, a Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumban kapott állást, s hosszú évekig ki is tartott első munkahelye mellett. 1968-ban a Fővárosi Gázművek Művelődési otthonának akkori igazgatója, Einreinhof József hívta fel őt telefonon, hogy az intézmény képzőművész körének megbetegedett vezetőjét helyettesítse néhány hétig.

A néhány hétből néhány évtized lett, Mór Tamás a művelődési ház megszüntetéséig, 1999-ig vezette a kört, amelyet sokan már akkor festőiskolának tekintettek. Az intézmény megszűnt ugyan, de a kör maradt: eszközöstül, hallgatóstul és persze tanárostul együtt átköltözött a Békásmegyeri Közösségi Házba, ahol mind a mai napig, immár csaknem ötven éve működik, jelenleg a Szentiványi József által fémjelzett festőiskola „társbérlőjeként”.

Ötvenöt év Óbudán nem csekélység. Mégis azt kell mondanom, hogy a nagytehetségű festő, a kitűnő pedagógus félárnyékban dolgozott ezekben a hosszú években.

Rejtőzködő módra élt s alkotott mindig, híján volt minden sztárallűrnek, nemhogy kereste volna, inkább kerülte a reflektorfényt. Pedig lett volna (van!) mivel dicsekednie.

Életműve olyan gazdag, hogy kevesekkel lehet csak összemérni, kevesekkel, de a legjobbakkal. A középiskolás, főiskolás években páratlan rajzkészségére támaszkodva igen hamar kiemelkedett évfolyamtársai, iskolatársai köréből. Pedig nem akárkikkel járt együtt a főiskolán, mostanában a mai magyar festészet krémjét jelentik azok a pályatársak, akikkel így vagy úgy kapcsolatba került. Hamar kinőtte az alapozó mesterek tisztes stúdiumait, és bekerült a Bernáth Aurél-féle elitképző növendékei közé, a mai szóhasználattal bekerült a mesterképzés folyamatába. Mivel az alapok adottak voltak, nyugodtan foglalkozhatott a műteremtés lényegi kérdéseivel, a sajátos kompozíciók kidolgozásával, a faktúrák képbe emelésével, a színek egyedi kezelésével és kedvenc visszaszedéses technikájának tökélyre fejlesztésével.

A napokban az a szerencse ért, hogy átlapozhattam az életművéről készült albumot, amelyben a kezdetektől máig szerepelnek festményei. Az album csak egy példányban készült, így sajnos a nagyközönség számára nem hozzáférhető. Olyan élményt jelentett, mint amikor először jutottam Picasso, Dali vagy – hogy itthon maradjunk – Kokas Ignác, Kondor Béla gyűjteményeihez. Az időrendben bemutatott képeken feltárul egy nagy festészet fejlődéstörténete, és a még épülő életmű értékálló elemei máris összegzésnek tűnnek.

Mór Tamás belülről ismeri a nagy mesterek világát. Befogadja és a maga képére formálja mindazt, amit a nagy úttörők, a posztimpresszionisták, a szürnaturalizmus, a szürrealizmus óriásai megteremtettek.

Úgy építi be a képekbe a bernáthi iskola hagyományait, a szentendrei hatásokat, a Kádár Györgytől kapott szocreál elemeket, mint Matisse aktjainak világát, vagy éppen Chagall lebegő vizuális költészetét.

És teszi ezt úgy, hogy a legmegátalkodottabb kritikus sem kiálthatja ki epigonnak, minden alkotása egyedi, megismételhetetlen Mór Tamás-mű. A hegeli esztétika alkalmazza a megszüntetve megőrzés filozófiai kategóriáját a műalkotások világára, ma kevéssé szoktunk erre emlékezni. Pedig az a sajátos szürrealizmus, a pillanatképekbe vagy éppen történetekbe foglalt festői világ, amit a mester megteremtett, példa lehetne erre. Együtt van a múlt: Krúdy világának költői realizmusa, Gulácsy Na’Conxipánjának groteszk kavalkádja, de mindez ízig-vérig a huszadik század végének valóságába oltva, s felsejlik itt-ott a jövőről szóló jóslat is, nem éppen optimista jövendölés formájában.

Ahogy a huszadik századi irodalomban valóságos paradigmaváltást hozott a mágikus realizmus megjelenése, ez az új típusú szürrealizmus úgy adhat vérátömlesztést a fáradni látszó, ismétlésekbe tévedő, vagy csak az action gratuite meglepetéseivel élő avantgarde világának. Mór Tamást stílusa, az ezt támogató egyedi technikája, képekbe, vizuális történetekbe sűrített műveltséganyaga, a mítoszokban szerzett otthonossága alkalmassá teszi a vérátömlesztés valódi és képletes véghezvitelére.

Jelentőségéhez mérten sajnálatosan kevés a kiállítása. De bárhol sikerül közszemlére tenni képeit (nemrégiben Csillaghegyen volt nagy sikerű kamaratárlata), a műértő és a laikus közönség egyaránt osztatlan elismeréssel fogadja a műveket. A színek, formák, alakok dinamikája azokhoz is eljuttatja a festő üzenetét, akik járatlanabbak a képzőművészet jelrendszerében.

Biztos vagyok benne, hogy az ötvenöt éven át oly ügyesen rejtőzködő mágus most, túl a nyolcvanadik évén elfoglalja méltó helyét mind Óbudán, mind a magyar piktúra birodalmában.

Ismerjük, most sem fog tolakodni – tisztelőinek, barátainak, híveinek, a kultúra helyi letéteményeseinek kell ráirányítaniuk a figyelmet, a jelképes rivaldafényt. Van időnk rá, tudhatjuk, a festők általában sokáig élnek…

„A világ képe egy vízcsöppben is obszerválható” – írja Krúdy Gyula, aki még abban a világban élt, azt az Óbudát látta, amelynek hű festőkrónikása volt Kássa Gábor. Amikor a kíváncsi szemek valamely akvarell festményét tanulmányozzák, először az ódon városrész jut az eszükbe, a festő személye ilyenkor háttérbe szorul, pedig ő az, aki kicsinynek tűnő képein jelenítette meg a múló világot.

Életének utolsó húsz éve kötötte Óbudához a festőt, itt dolgozott tanárként, itt volt a műterme, itt voltak barátai, és ez a település lett képei legfőbb témája.

Azonban korábbi életszakaszainak több városunk szintén meghatározó helyszíne volt, amelyek úgyszintén sajátjuknak tartják a mestert. Sopron, Zalaegerszeg és Győr városai nemcsak az iskolát, a munkát jelentették számára, hanem a szakmai kihívásokat is, a művészi ambíció bemutatásának tereit, a tágabb értelemben vett lakhelyet, ahol elsődleges volt a táj és a környezet megörökítése.

Kássa Gábor 1893. november 22-én született Sátoraljaújhelyen, ahol alsófokú tanulmányait folytatta. Édesapját, aki törvényszéki bíró volt, áthelyezték az ország túlsó szegletébe, Sopronba, ahol a tinédzser ifjú a város híres Líceumában (ma Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium, Kollégium és Szakképző Iskola néven működik) érettségizett. Ezek meghatározó évek voltak életében, hiszen a városhoz kötötték az első szerelmek, a barátok, és itt döntötte el végleg, hogy mindenáron festő lesz belőle.

Soproni éveiről szépen írt legjobb barátja (egyben líceumi padtársa), az igazi lokálpatrióta író, Becht Rezső.

Ezekből megismerhetjük a magas termetű, kimért és rendkívül elhivatott fiatal Kássát, aki minden bemutatkozásnál megnyomta az S betűt, nehogy valamilyen étellel összekeverjék.

Az új környezetben hamar beilleszkedett, lenyűgözte a város szépsége, amelyet igyekezett megörökíteni. Iskolai rajztanára, Králik Gusztáv nem tartotta különösebben tehetségesnek, de ez nem vette el az ifjú kedvét, csak még jobban feltüzelte a benne lakozó művészt. Nemcsak szabadidejében rajzolta, festette Sopron romantikus és történeti helyszíneit, de a tan­órák alatt is szorgosan alkotott, hiszen titokban a tanárok lettek akaratlanul modelljei.

A család a Rákóczi utcában lakott, egy szerény lakásban, amelynek egy aprócska szobája volt a jövendő művészé, ezt tekintette első műtermének. Az egész szoba telis-tele volt vázlatokkal, akvarellekkel, ecsetekkel, vegyszerekkel és festékekkel. A család nem volt különösebben tehetős, inkább szegényesen éltek (a festőnek volt egy leánytestvére, akinek leendő házasságához nagy reményeket fűztek), de Kássa ennek ellenére mindig próbált jól szituált úri fiúként viselkedni, amely leginkább udvarlásnál volt hatásos. Sokszor vászonra sem futotta, gyakran papundeklire festette képeit.

Elkötelezettsége elnyerte jutalmát, 1911-ben felvették a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1916-ban végzett.

Közben kitört az első világháború, de Kássa ügyeskedésének köszönhetően nem vonult be katonának, így csak és kizárólag a tanulmányira koncentrálhatott.

Kiváló tanárok szárnyai alá került, akik nagyban hozzájárultak tehetsége teljes kibontakozásához, és utat mutattak számára a magasszintű oktatáson túl a további pályájához. Tanára, mestere volt Bosznay István és Edvi Illés Aladár, mindketten koruk elismert alkotói közé tartoztak. Bosznay 1910-től tanított a Főiskolán ékítményes és alakrajzot, ő maga elsősorban prózai felfogású tájképeket festett, amelyekre nagy hatással volt korábbi mestere, Székely Bertalan. Edvi Illés Aladár ünnepelt akvarellfestőként avatta be Kássát a nehéz festészeti technika elsajátításába, amelynek alkalmazását ő maga Londonban tanulta meg. Tanárai arra biztatták a fiatalt festőt, hogy csakúgy, mint ők, minél előbb tegyen európai körutat, ahol új inspirációt kaphat, valamint tovább csiszolhatja frissen megszerzett tudását. A főiskolai tanulók nyaranta művésztelepekre költöztek, ahol kiscsoportokban figyelhették a mestereket, illetve tanulhattak. Edvi Illés is több művésztelepen tanított (Nagybánya, Kecskemét, Szentendre), de Kássa életében a legfontosabb az 1909-ben alapított Kecskeméti Művésztelep volt, ahol a főiskola idején Révész Imre tanította. Révész a híres Nagybányai Iskola hagyományát hozta magával, és próbálta tovább folytatni és tanítani annak szellemiségét (1920–1931 között vezette a Kecskeméti Művésztelepet). A főiskolai évek alatt rengeteget fejlődött Kássa tudása, amely főleg a nehéz akvarell képeknél mutatkozott meg.

A komoly szakmai tudást igénylő vízfestő technikánál, ahol sokszor nedves felületre történik a festés (általában áttetsző lazúrfestékkel), gyorsan kell dolgozni, szinte a pillanatot rögzíti az alkotó.

Nem csoda, hogy korábban legtöbbször vázlatkészítésre használták. A készítőnek azontúl, hogy a megszokottnál gyorsabban kell felvinni a festéket (általában speciális akvarellpapírra festettek), tökéletes térlátással is rendelkeznie kell, ugyanis térhatásokat főleg a világos színek alkalmazásával tudtak elérni.

A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után visszatért a hűség városába, ahol tehetséges fiatalok tanításával foglalkozott, és szervezett nekik iskolát, ezzel megkezdve több évtizedes tanári pályáját. Az iskola szervezésében és működésében Mühl Aladár, Mende Gusztáv és Ágoston Ernő segítette, akikkel szívesen barangolta be a várost és környékét, új témák után kutatva. Ezen soproni évek idején szüntelenül dolgozott a tanítás mellett, elmélyítve tudását a táj- és zsánerképfestészet területén. 1920-ban Zalaegerszegre költözött, ahol rajztanári állást kapott a reálgimnáziumban, és 1927-ig tanított az intézményben. Ez időben is rengeteget dolgozott, több kiállításon vett részt (1922, 1923, 1925), itt kapta a megbízást Zala megye két korábbi főispánjának (Bosnyák Géza és Kolbenschlag Béla) megfestésére. A korabeli műkritikusoknak nem igazán tetszettek a portrék (rossz árnyékolás, elnagyolt vonalak és részletek), kihangsúlyozva, hogy Kássa elismert tájkép- és akvarellfestő, az az ő igazi területe és műfaja. Kevésbé vett részt a zalai közéletben, mint a korban a tanároknál megszokott volt, műveit közös tárlatokon mutatták be gimnáziumi tanárkollégájával, Göbel Árpáddal és a szobrász Pataky Andorral.

1926-ban Zalaegerszegről indult nyugat-európai tanulmány­útra (állami ösztöndíjjal), amely meghatározó lett egész további munkásságára.

Nürnberg, München, Rothenburg városain túl Hollandiában járt, mindenütt tanulmányozva a korábbi mesterek munkáit (elsősorban a németalföldiekét), de természetesen közben maga is lázasan dolgozott. Jelentőségét bizonyítja, hogy Rotterdamban kiállították képeit. Ez az utazás kitágította művészi horizontját, bővítette palettáját.

Hazatérve tovább folytatta tanári pályáját, de már Győrben, ahol egészen 1935-ig volt a reálgimnázium rajztanára. Győri tartózkodása alatt már országosan elismert festőművész volt, aki sokkal aktívabban szerepel a városi és megyei művész- és közéletben. A Győri Képzőművészeti és Iparművészeti Társulat műtárosa, majd jegyzője lett, valamint kiállításokat szervezett. A győri évek alatt teljesedett ki igazán művészi világa és látásmódja, amely a nagy sikert hozó akvarelleken túl – amelyek főleg utca- és tájképek voltak – gyakran festett olaj- és pasztell festményeket is, valamint témái között portrék és zsánerképek szintén szerepeltek. Az impressziók bemutatására törekedett, bár a különböző iskolák és „izmusok” hidegen hagyták. Műveiben pusztán a valóság és a pillanat hű bemutatása, interpretációja vezette ecsetjét.

Különleges festőtechnikát alkalmazott, a vízfestékre egy fedőfestéket is rákent, kombinálta a kettőt, ezáltal kifejezőbb, tömörebb műveket tudott alkotni.

1927-ben nagyszabású kiállításon mutatták be a már érett és elismert festő gyűjteményes anyagát szeretett városában, Sopronban. A tárlat gerincét a Hollandiában festett képei adták, de mellettük természetesen szerepeltek honi tájképek és portrék is. A nyári szünetekben szívesen járt vissza a Kecskeméti Művésztelepre festeni, de bejárta a Balaton vidékét és az Alföldet is, amelyek szintén megihlették. 1935-ben elnyerte a Balatoni Intézőbizottság ezüstérmét a Borult reggel című képével. Kássa Gábor maradandót alkotott Sopron, Zalaegerszeg és Győr városában, de az igazi kihívás és élete nagy vágyának beteljesülése még hátravolt.

1935-ben felhelyezték Budapestre mint rajztanárt, és a centrumtól távoleső Mátyásföldön dolgozott tovább, ahol sokáig a Batthyány utcában lakott. A Műterem 1937. évi gyűjteményes kiállításán hangos elismerést kaptak képei (még a kormányzó, Horthy Miklós is megvásárolta egy munkáját), majd 1939-ben Zala-érmet, 1940-ben Halmos Izidor-díjat nyert. Mátyásföldről vezetett útja élete utolsó színterére, Óbudára, amikor a frissen épült, a korában szupermodernnek számító Árpád Gimnázium új épületében lehetett rajztanár. Kássa Gábor az 1941-es tanévtől volt az akkor egyetlen óbudai gimnázium tanára, ahol a rajz mellett szépírást oktatott.

Fáradhatatlanul dolgozott az új környezetben, teljesen megbabonázta a városrész, de az egész budai oldal nagy hatással volt rá és művészetére.

A gimnázium új épületében komoly, jól felszerelt és modern rajzteremben taníthatott és dolgozhatott (hiszen műterme is itt volt), amely az épület északi oldalán, a Viador és Zápor utca sarkán volt, hatalmas üvegablakokkal. Itt szervezte meg a műkedvelő fiatalok között hamar népszerűvé vált gimnáziumi rajzszakkört, ahol lelkiismeretesen tanította a tehetséges (vagy kevésbé tehetséges) fiúkat a rajzolás és festészet csodáira. Több korosztállyal dolgozott egyszerre, ki-ki a saját tehetségének és fejlettségének megfelelő feladatot kapott. Ezekről az évekről, a szakkörről írta utóbb egyik gimnazista diákja, Herczeg János (matematikatanár, majd szerkesztő, tudományos újságíró), hogy a mindig elegáns Kássa tanár úr egyenes és jellegzetes stílusban adott útmutatásokat, mindenkinek külön-külön segített tévedhetetlen korrigálásával. A szakkört, de néha a tanítási órát is szívesen vitte ki „terepre”, ahol Óbuda múlófélben lévő világát festhették. Ilyenkor persze a mester is dolgozott, a diákok nagy örömére, akik igyekeztek minél több apró fortélyt ellesni szeretett és csodált tanáruktól.

Az 1940-es évek első felében számos kiállításon volt jelen, mindig nagy sikerrel szerepeltek képei (1941-ben Csók Istvánnal és Kárpáthy Jenővel volt közös tárlata, 1942-ben a Műcsarnokban kapott újabb elismerést). 1943-ban elnyerte az Állami Akvarell- és az Esterházy-díjat, amivel talán hivatása szakmai csúcsára ért. Tagja volt a Benczúr Társaságnak, a Magyar Arcképfestők Társaságának, az Országos Képzőművészeti Társulatnak, a Magyar Képzőművészek Egyesületének, valamint a Magyar Akvarell és Pasztellfestők Egyesületének titkári tisztjét is viselte. Ez is jelzi, hogy a tanítás mellett sokat dolgozott, a tájképek (elsősorban óbudai utcarészletek, életképek) mellett ekkoriban szívesen festett portrékat (családról, művészekről) és zsánerképeket, illetve önarcképeket.

Óbuda szerelmese lett, aki szinte feladatának, kötelességének tartotta az ősrégi település színtereinek megfestését, páratlan szépséggel, tárgyilagosággal és „egyszerűséggel” ábrázolva az eltűnő világot.

A második világháború borzalmait nehezen viselte, a főváros (elsősorban Buda) pusztulásának látványa nagyon felkavarta. Fájdalmát (a szépség pusztulását) a munkába igyekezett folytani; mint egy fotós, próbálta az ecsetjével megörökíteni a rombolást, majd az újjáépítést. Mátyásföldről az Árpád Gimnáziumhoz közeli Kavics utcába költözött, és folytatta a tanítást, ameddig engedték. A szeretett rajzszakkört 1949-re megszüntették, de szívesen adott tanácsokat volt növendékeinek. Az idősödő művész azonban tovább dolgozott, rajzolt, festett. A körülötte lévő emberek és az átalakuló világ voltak mindig is képeinek legfőbb témái, amelyet ekkor már Óbuda jelentett számára.

Kevés barátjával és egy-egy tanítványával összejártak („Csütörtöki Kör”) beszélgetni, vitatkozni, festészetről értekezni. Barátai közé tartozott az óbudai festő, Várdeák Ferenc, akivel közös szerelmük volt a városrész, sokat köszönhet nekik az utókor, hogy festményeik által megörökítették az akkori világot, kerületet. Kássa Gábort a betegségek sem tudták megtörni abban, ami a legfontosabb volt számára: a festészetben. Három szívinfarktus és egy agyvérzés sújtotta, bénította meg kezét és nyelvét, de így is dolgozni akart (ebben kicsit hasonlít a nagy francia impresszionista festőhöz, Renoirhoz). Utolsó kiállítását 1960-ban rendezték meg, amikor a kritikusok művészetét Mészöly Gézáéhoz hasonlították.

A festőművész több műfajban alkotott maradandóan szép képeket, vízfestményei (akvarelljei) által lett igazán ismert, de művészetének ugyancsak szerves része olajfestményei, csendéletei, portréi.

Kássa Gábor 1961. június 2-án hunyt el, páratlan életművet hátrahagyva az utókornak. Akvarelljei több neves közgyűjteményben megtalálhatóak, de megannyi óbudai lakás falát díszíti a festőművész valamely akvarelljének másolata, a szerencsésebbek pedig eredetivel büszkélkedhetnek. Kássa Gábor az Óbudai Temetőben alussza örök álmát.

(A szerző az Óbudai Múzeum munkatársa)

Nyakas Laci képzett muzsikus, gitározik, hegedül, billentyűs hangszeren játszik. Tagja volt a hatvanas évek végén alakult népszerű, a korszak magyar és külföldi slágereket játszó Flamingó zenekarnak. 1975-től hivatásos zenész, művelődési házak rendezvényein, ORI műsorokban, fővárosi vendéglátóhelyeken dolgozott különféle formációjú együttesekben. 1980-tól évekig horányi vendéglőkben (Horány Gyöngye, Meteor Vendéglő, Zöldcsárda) lépett fel, megismerte és megszerette a törzsvendégeket – mint ahogyan ők is Lacit –, amikor pedig megszállta az ihlet: róluk, az életükről írta meg első kuplészerű kocsmadalait, mint például a dunai révészekről szóló a „Hajós Janit”.

Azonmód szívükbe zárták az emberek, hétvégenként kazettás magnóra vették dalait, és adták tovább ismerősöknek, rokonoknak.

Mivel akkoriban hivatalos felvételről szó sem lehetett, néhány zugterjesztő rákapott, és stúdióberendezéssel jobb minőségben kazettára másolta, majd vidéki piacokon, vásárokon pult alól árulta a Nyakas muzsikát. Ezekről a kalózokról szól a Nótatolvaj című dal.

A Tímár utca végén, a Szentendrei HÉV megállójában volt a Goldberger Textigyár sportpályáján a népszerű Goli, vagy ahogy a népnyelv hívta, a Mocsaras söröző. Hollik Miklós, a vendéglő vezetője egy békásmegyeri rendezvényen hallotta Lacit muzsikálni. Megtetszett neki, és az 1988-as esztendő egy hűvös késő őszén szerződést ajánlott. Így kezdődött az óbudai dalkrónika…

Dalban az életük

Estéről estére, amikor Laci elővette és behangolta gitárját, később szintetizátorát, sorra érkeztek a törzsvendégek. Jött Cseles (Jámbor) Pista bácsi, az egykori NB I-es focista, Kubala, Bozsik, Puskás haverja, és csak mesélt, mesélt, ki nem fogyott a régi történetekből. Ráadásul nagy zsugás volt. Olyan nem volt, hogy Pista bácsi kihagyott volna egy estét.

Grilles Erzsi és családja, a szép Andaházy lányok és Petőcz (Zöldséges) Karcsi csapata feleségével, Eszterrel minden rendezvényen a fő hangulatadók voltak. Karcsi és Józsi, a két zöldséges kapta a Zőccséges című dalt: „Csak az az egy vigaszom, / az óbudai piacon mindenki a haverom / a nemjóját. / Hagyma, krumpli karaláb, / ha eladom hamarább, / elhuzatok a kocsmában egy nótát. / Az élet kicsit költséges, / de mit mondjon a zöldséges? / Csak annyit mond, hogy jónapot, / vegyen répát, jó nagyot.”

A Bundás című nótát, mint egy fricskát annak a Sasovszki Ferinek írta Laci, aki bundakabátot ígért a feleségének, persze az soha nem kapta meg: „Ha volna pénzem, mint ahogy nincsen, / kapnál egy bundát örökbe kincsem. / Jaj, az a bunda leérne térdig, / s a nép lesne rád a buszon Érdig. / Már szinte hallom, / sommás a mondás, / hogy milyen puccos ez a kis bundás. / Ha volna pénzem, sohase fáznál, / jöhetne nagy tél, bundába járnál. / Szép bunda volna, azt hiszem irha, / de világra sem jött még az a birka, / amiről néked bundád lesz kincsem, / mer’ ugye nékem pénzem, az nincsen.” Karcsi feleségének pedig: „Azt mondom én, Eszter, / megbánod még egyszer, / megbánod ezerszer,/ hogy nem szerettél, Eszter…”

Nádori Pali, a kézilabdás lányok edzője szintúgy mindennapos vendég volt, s akárcsak Strauss, a vállalkozó, anyagilag támogatta a csapatot. Kárpitos Jancsi ihlette a Nem vagyok én zugivó című dalt, Horgász Karcsi pedig a Fogtam egy kecsegét, hű az anyja köcsögét című horgásznótát.

Rostás Józsi az akkor még működő Goldberger Textilgyár festödéjében volt művezető, róla szól, hogy „Énnékem az unikum, Rostásnak a sör, / Angelának a konyak, / hun van a vödör…”, majd a refrénnél: „Igyál Józsi, / úgysem vagy boldog, / rosszul mennek nálunk a dolgok. / Én is tudom, te is tudod, / jobb, ha nem tagadod… ”, majd a végén: „Holnap is nap lesz, Józsi, / holnap is forog a kerék, / holnap se’ kapsz majd prémiumot, / egy órai béredért egy unicumot”.

Törzsvendég volt Virágos Pisti, akit Hufnágelnek hívtak, s erre ő bizony meglehetősen büszke volt, hiszen amikor ment a tévében a Mézga család, mindannyiszor elhangzott a neve. Hollik Mikiről a „Miki, Miki, jól nézünk ma mi ki”!, „Mérnök” Feriről, aki akkoriban szabadult, és lakás ürügyén úgy udvarolt Laurának, hogy adják el a kéglit, költözzenek Bácsalmás környékére, ahol az ember nincs úgy szem előtt, a „Hallja-e Laura? / Menjünk le falura! / Ott nyerít a csikó, s bőg a tehén, / ott csipog a csibe /nagyba’ meg kicsibe’, / s boldogok lehetünk, / maga meg én ” dalt költötte.

Székhelyi Tibi egykori kocsmáros rajongott Laci nótáiért. Idejekorán elhagyta a társaságot, s utolsó kívánsága volt, hogy urnája mellé tegyenek egy üveg konyakot és egy Nyakas Laci-kazettát. – Talán ez életem legnagyobb sikere… – idézi fel Laci.

Nem hagyta érintetlenül a politikai fordulat a Mocsarast sem. 1989–1990-ben az SZDSZ óbudai szervezetének tagjai Tímár utcai székházukból esténként lejártak vacsorázni, kedvelték Laci rendszerváltó dalait, mi több, követték oda, ahol muzsikált. Többek között a Lévay család, Szász Domokos későbbi parlamenti képviselő és Tarlós István az SZDSZ és a Fidesz közös polgármesterjelöltjeként is megjelent olykor.

Nyakas Laci dalaiban a vidám, csevejes, nótázó estek hangulatának, a vendégek zsánerképeinek dallá örökítése kortörténeti lenyomat.

Maga a rendszerváltás is tükröződik a nótákban: „Az én apám ritkán szólt, mert becsületes ember volt, / ha lökték a süket dumát, / legyintett, meghallgatta, / csak a végén beintett. / Mert az én apám ritkán szólt, / hisz’ becsületes ember volt. / Az okosok elvitték a koncot, / néki hagyták a nyugdíjas csontot” – ilyenkor Székhelyi Tibi rendelt még egy konyakot és egy sört Lacinak.

Hajrá, kerület!

Történt 1990-ben, hogy néhány hónapig a Berghammer Róbert vezette Kerület vendéglőbe hívták Lacit zenélni. S hogy ne menjen üres kézzel, írt a III. kerületi TVE labdarúgó csapat számára egy indulót Hajrá, kerület! címmel. Fel is vették, kazettán évekig játszották mérkőzések előtt és után, néhány éve pedig Körmendi Péter (ő is óbudai gyerek) hangszerelésében immár CD-n is hallható a Kerület mérkőzésein. „Hajrá, kerület, első a becsület! / Jó csapatban bízni kell, / máma újra győzni kell. / Hajrá, kerület, győztesek legyetek! / Mert ma egész Óbuda itt van veletek.”

Hajdan volt macskaköves utcában

Ahogy pörgött az idő rostája, úgy muzsikált Laci sorra, mára már csak emlékekben élő vendéglőkben. A Római megálló a Szentendrei úton, a Kikötő a Római-parton és a Három haver a Búza utcában, ahol az egykori óbudai szenesek világáról énekelt Gazsi törzs­vendég kérésére: „Rendes gyerek az óbudai szenes, / néha többet iszik, mint amennyit keres…”

Alighanem a múlt századforduló egyetlen óbudai ereklyéje a Vidocq. Ahogy ballag az ember a Tímár utcától a Lajos utcán, a macskaköves (ez is múlt) úton, szemébe tűnik kötelekkel összefogott léces cégére. Ide vezérelte krónikás sorsa Nyakas Lacit, ide hívta 2001-ben Berghammer Róbert, a népszerű „Bogyó”.

Néhány hónapot a tágas, fehérre festett téglafalas, zöld asztalokkal és székekkel otthonosan berendezett pincehelyiségben muzsikált Laci, és mondani sem kell, dalaival nyomta rá az időpecsétet.

– Mi van veled, Lacikám? – kérdezi Bogyó bácsi a legutóbbi találkozáskor, s csak úgy mellékesen int a pincérnek. Korsó habzó sör terem az asztalon.

– Mi van? Mi volt? – kérdez vissza Laci, s ebből félszavakból szőtt történetek sorjáznak: „Egy óbudai házban, a Lajos utca százban, / egy baldachinos ágyban, /ott vár a babám. / Ha negyvenultiszáz van, / benn vagyok a pácban, / mert abban a házban / már ott vár a babám. / Elmennék, de nem tudok, / hisz’ éppen a Goliban ultizok…” – és közben elhangzik: „Oda járok titokba’, / borozni a Vidocq-ba.” És ott ihlette meg Lacit a két betérő rendőrfőiskolásnak ajánlott Zsarudal: „Jó ember a zsaru, / csak a sorsa sanyarú. / Mert az élet keserű, / a bor meg savanyú…”

Dalkrónika Óbuda széltében-hosszában

Míg a múlt-múltszázad végén régi patinájukban fogadták a vendéglők az enni-inni-mulatni vágyó férfiakat és asszonyokat, ma egy korsó sör vagy nagyfröccs közben hozzák szóba a mulatós estéket a sokat megélt óbudaiak. Laci is útba ejtette szabad estéin egyiket-másikat, és persze dalosverset hozott össze róluk. Szólnak ezek a dalok a régi, nagyon népszerű Kéhliről, ahol hangulatos sramlizene szólt, s ahol gyakran lehetett találkozni olyan hírességekkel, mint Ruttkay Éva, Latinovits Zoltán, Sinkovits Imre, és ahol sokhúros gitárjával Gräf Szepi bécsi és óbudai dialektusban énekelt.

„Míg Óbudára kidöcög a sárga villamos, / amíg élek, arrafelé elkalandozok. / Ami maradt Óbudából, oly nagyon kevés, / csak egy kocsma maradjon meg, / nékem az elég. / Ott vagyok otthon, hol a sramli szólt, / Kéhli mama főzte a harapnivalót, / túrós csusza, halászlé, jó nagy adagok, / Óbudai gyerek voltam, az is maradok.”

Nem hiányzik a kocsmasorból a halászléjéről méltán híres Régi Sipos sem: „Tudod-e, kislány, merre van Óbuda? / Ne tettesd magadat, / nem vagy te oly buta, mert / Szép a nyár itt, no meg a tél, / nincs messze a Kolosy tér. / S jó kocsmának ott a Sipos, hisz’ / iddogálni sose tilos. / Ha egyszer eljössz, / itt maradsz babám, / Örökre Óbudán.”

Utolsó dal a Slóziból

Múltjáró nosztalgia: szűk utcák, földszintes házak, dohányfüst kavarog a kiskocsmákból, és zene, ízig-vérig óbudai zene szól. Ilyen volt a múlt századfordulón a Schlosser család kocsmája, a „Slózi”. Schlosser Magdi hívta el Bécsi úti sörözőjébe muzsikálni Lacit.

– Tudod, Lacikám, voltak cudar viharok, és voltak szép napok az életemben – mondja a tavaszi napfényben fürdő teraszon távolba révedő szemekkel, halvány piros mosollyal. Laci követi a messzeségbe, aztán kettesben éneklik a dalt: „Kint Óbudán, éjfél után, / amikor a Ferde lámpa már bezár, / akkor megyünk a Schlosserbe, mert az csudajó, / már az utcán hallatszik a harmonikaszó. / Fröccs ide, fröccs oda, / gyere te is, ne legyél oly ostoba, / egyszer élünk, miből? / Magam se’ tudom, / ezt a nótát a Schlosserben neked huzatom: / Hogy kint Óbudán, éjfél után, / amikor az összes kocsma már bezár, / mikor megyünk a Schlosserbe, az volna a jó, / ha megállna a Bécsi úton a sétahajó.”

Tavaly tavasszal legénybúcsúra hívták Lacit a Szentendrei úti Szarvas büfébe. Telis-tele volt a vendéglő fiatal fiúkkal, lányokkal, itt-ott feltűnt néhány korosabb óbudai. Laci felállította hangszerét, „belőtte” a mikrofont, és kósza dallamfutam kúszott a termen át. Habzottak a söröskorsók, spriccelt a szóda a borospoharakba, féldekás poharak csendültek koccintáskor, emelkedett a hangulat. És akkor az egyik srác belekezdett a „Hajrá, kerület!”-be, mire a csapat kórusban zengte.

– Laci bácsi, Laci bácsi! Énekeld el ezt, énekeld el azt…! – és sorjában felcsendült a dalkrónika.

Annak idején a fiatalemberek gyerekek voltak, ki tudja, hogyan került elő a lelkük mélyén szunnyadó dalcsokor. De előkerült. Kiszámíthatatlanok a feledés és az újjáéledés útjai…

Sebes szél szárnyán repült el az idő Óbuda fölött. Nyakas Laci a 80. évét tapossa, az ég kegyelméből egészséges, fiatalos, ahogy mondani szokás, jó néhány esztendőt letagadhat. Amint Óbuda új arcot öltött, s nem szól már a régiveretű városrész lakóiról nóta, úgy ért végére Laci óbudai dalkrónikája. A dalkrónikás pihen, letette a hangszert. Hogy előveszi-e, megszólaltatja-e, énekre fakad-e, azt csak a magasságos tudja. Vagy az sem.

„Mikor az utolsó kocsma bezár Óbudán, / elindulok hazafelé záróra után…”

A Fő téri harmonikakoncertjei az Óbudai Nyár eseménysorozatának elmaradhatatlan részévé váltak az elmúlt években. Önnek is olyan hangulatos élményt jelentenek ezek a nyári esték, mint a közönségnek?

Igen, amint köztem és a hallgatóim között megszületik a zene révén létrehozható különleges viszony, létrejön egy szinte tapintható kapcsolat, akkor megteremtődik az igazi hangulat.

Milyen a viszonya Óbudával, illetve az itteni közönséggel?

Óbudával és a közönségével már csak azért is jó a viszonyom, mert 2013-tól magam is itt lakom a Tímár utcában.

Korábban is vágyódtam Óbudára, mert ez egy szerethető hely. Itt közel van az Óbudai Társaskör, ahova akkor is szívesen elmegyek koncertekre vagy más programokra, ha nem én játszom, hanem meghallgathatom mások fellépéseit.

Nekem ez azért is jó, mert nem kell messzire mennem, de a kerületben általában is sokat tesznek a kultúráért, ami örömmel tölt el.

Jómagam személyesen az 1980-as évek közepén a Fregatt sörözőben ismertem meg a játékát, ahol azért voltak időnként zajos esték is. Befolyásolja az előadót, hogy milyen környezetben játszik?

A polgármester úr is onnan ismeri a tevékenységemet, a zenémet. Arra is szívesen emlékszem azokból az időkből, amikor 1987. január 12-én, a névnapomon hatalmas hó bénította meg a várost, de engem egy hótoló járművel csak bevittek a Fregattba, mert nekem ott meg kellett jelennem. A városban sok helyen nem lehetett kenyeret kapni a hóakadályok miatt, de a Weszelynek játszania kellett aznap. Azon az estén óriási volt a hangulat. Valamiért egyfajta nagy lelkesedés volt bennem, hogy aznap be kell mennem a belvárosba, a Fregattba. Az emberek akkoriban valahogy másmilyenek voltak. Ma nem biztos, hogy el tudnám képzelni, hogy egy törzskocsmába elvigyen egy hótoló jármű, mint akkor. A Fregattnak akkoriban én egyfajta jellegzetes tartozéka voltam, amely sokakat megmozgatott. Az biztos, hogy azok az esték bulik voltak a javából.

Mennyire meghatározó ön számára a közönség összetétele, együttműködése vagy egyáltalán az együttélése a zenével?

Mivel én nem látó ember vagyok, ezért nem tudom a szemekből, vagy az egyéb mozdulatokból megítélni a közönség reakcióját.

A koncerteken azonban a már megszerzett nagy rutinnal, a tapsok milyenségéből tudok következtetni arra, hogy mit játsszak tovább, hogy mivel tudom a közönség érdeklődését fenntartani, vagy akár a hangulatát tovább fokozni.

Szinte minden előadó koncertjének a közepe táján törvényszerűen alábbhagy vagy leül egy kicsit az érdeklődés, ez tudható. Úgy érzem, hogy nekem legtöbbször sikerül ezt áthidalnom, vagy ezen sikeresen túllépnem. Imádok például romkocsmákban játszani, ami a jelek szerint a közönség oldaláról is működik, hiszen rendszeresen hívnak ilyen helyekre.

Alapvetően ön határozza meg a műsor felépítését, ám időnként a közönség is kér egyes szerzeményeket, amelyeket aztán eljátszik. Ez a fajta együttműködés a régi pub-hangulatot idéző közvetlen előadó-közönség kapcsolatból ered, vagy valami más vezeti olyankor, amikor teljesíti a hallgatóság soraiból érkező konkrét igényeket?

Ezt kifejezetten forszírozom, mert ez az én attrakcióm, ezt nem tudja senki. Aki ennek az ellensége, az azt mondja, hogy én mindenhol mindenből kocsmát csinálok, ami nagy marhaság. Egyébként nem is értem, hogy ez miért baj. Szerintem a kocsma kifejezés azt a helyet fedi le, ahol az emberek jól érzik magukat, amit nevezhetünk pub-jelenségnek is.

A Fregatt óta létezik Magyarországon ez a pub-jelenség, ami hála a Jóistennek, hogy van, és hála ugyancsak azért, hogy ez a jelenség egy magasabb színvonalra emelte a kocsmai szórakozást.

Én pedig nem vagyok sznob, legalább is igyekszem nem az lenni, ezért ha az emberek többek között szórakozni is vágynak, akkor ezt az igényüket ki kell elégíteni. Aki ezt nem tudja, annak ez a hivatás nehezére esik.

Játszott már különböző formációkban is, de az óbudaiak az egyszemélyes zenéléséről ismerik. Ez utóbbi áll önhöz közelebb, és ha igen, miért?

Játszanék szívesen csapatban is, hiszen először a Budapest Ragtime Band tagjaként kerültem igazán kapcsolatba Óbudával.

Annak idején a Zichy-kastélyban, az Óbudai Társaskörben, majd könyvtárban is zenéltem, valamint a Kiscelli Múzeumban is, tehát egyre többet játszottam Óbudán. Valahogy így merült fel bennem aztán, hogy szeretnék Óbudán lakni.

Számomra azért jobb mégis önállóan muzsikálni, mert véleményem szerint a zene akkor szól jól, ha azzal behatóan foglalkozunk. Ma úgy néz ki, hogy ha valamilyen zenekar összeáll, nem az az érdekes, hogy szeretjük egymást, ezért együtt akarunk muzsikálni, hanem az, hogy mennyiért és hány próbával. Így ez nekem nem nagyon tetszik, ebben én nem nagyon tudtam „felfejlődni” a jelenkorhoz. Duóban azért még szeretnék szólistákat kísérni, olyanokat, akik ezt a mércét magukénak érzik, de pillanatnyilag nincs olyan kapcsolatom, akivel hosszabb távon tudnék együtt zenélni.

Ki az a muzsikus vagy akár csapat, akikkel szívesen összeállna legalább egy alkalomra?

Szívesen játszanék például egy jó vonósnégyessel. Vagy egy harsonakvartettel. Ezek érdekelnének. Miután a számítógéppel már tudok kottát írni, próbálok hangszerelgetni is, de bevallom, nem nagy elánnal, mert nem szeretek íróasztalfióknak dolgozni. Nehéz belekerülni a zenei világba, mert én sem tudok senkinek semmit ígérni, és mások sem nekem. Ha együtt dolgoznék valakikkel, ott is azt várnám, hogy ne beugrózenészek játsszanak, hanem olyanok, akik ismernek engem, akik tudnának velem muzsikálni. Ez tehát nehéz ügy, de még nem tettem le róla.

Elég széles a repertoárja, de mégis milyen zenét játszik a legszívesebben?

A szvinget szeretem a legjobban. Egyébként pedig Ray Charles bűvöletében élek. A nagyon attraktív, nagyon bulis és profi zenéket kedvelem.

Szeretek persze szalonzenét is játszani, mert valóban nagy a repertoárom, hiszen mintegy háromezer munkára vagyok hitelesítve fejből, ezért azt mondhatom, hogy amit játszom, azt szeretem is.

Napjainkban mintha újra reneszánszát élné a harmonika. Mi lehet ennek az oka?

Ha valamelyik hangszer az utóbbi ötven évben nagy fejlődésen ment át, az a harmonika. Régebben egy nyekergős, közepes zenei színvonalon működni képes hangszer volt, de fejlesztettek a hangszergyártók és a zeneprofesszorok is. Aztán 2004-ben a Roland hangszergyár megalkotta az első digitális harmonikáját, amelyet egyébként én mutattam be Magyarországon először. Itt már komoly hangzáspluszok vannak, tökéletesen jó és tökéletesen rossz hangszíneket is be tudtak építeni a hangszerbe. A basszus-, a bőgő-, a gitárhangzást remekül megcsinálták. A gyakorlatban ugyanúgy kell húzni, ugyanúgy működik a fújtató funkciója, mint a hagyományos hangszereknek, és ettől a dolog nekem nagyon bejön. Sokan nem is értik, hogy mitől szól ilyen jól – de azért harmonikázni tudni kell hozzá.

Öt lemeze jelent meg eddig, és van hozzá egy kiadója is. Aki érdeklődik a lemezei iránt, hol tudja megvásárolni ezeket?

Aki szeretné megszerezni, az csak tőlem tudja megrendelni, a Facebook-oldalamon.

Tervez újabb lemezt?

Körülbelül egy éve dolgozom rajta, de még nincs kész 100 százalékig. Szerettem volna nyárra kijönni vele, de még nem érzem teljesen tökéletesnek, például nem találtam neki jó címet sem.

Egyedül dolgozik a stúdióban?

Abszolút egyedül, a hangmérnöki munkától kezdve a vágásig mindent. Mindig is így volt ez, ugyanis ezt élvezem. Ray Charlesnak 1996-ban megjelent egy lemeze, amelyen fekete-fehéren rajta van, hogy a hangmérnöki munkát Ray Charles csinálta.

Akkoriban dolgoztam a rádiónál, és azt mondtam magamnak, hogy ha ezt Ray Charles vakon – igaz, hogy Amerikában – meg tudta csinálni, akkor én is képes vagyok rá itthon.

Szeretem, ha akkor énekelek, amikor úgy érzem, hogy éppen jó a hangom, szeretem, hogy ha akkor játszom felvételre valamit, amikor van egy jó ötletem. Ha ezt mind átszámolom stúdióbérleti díjra, akkor óriási a megtakarításom és a szabadságom.

Aki pedig élőben szeretné hallani, az Óbudán, a Fő téren megtalálja majd a nyári programok között. Ezen kívül hol játszik még, ahol meghallgathatják az érdeklődők?

Az óbudai Fő téren júliusban és augusztusban is fellépek egy-egy alkalommal a Gázlámpa Kioszk előtt. Ezen kívül szerdánként rendszeresen játszom a VIII. kerületi Jelen bisztróban, ami egy romkocsma, és ahol sokan megfordulnak. Ugyancsak rendszeresen játszottam korábban az Akácfa utcai Libling teraszán, de még nem tudom, hogy ez idén nyáron is folytatódik-e. Meghallgatható leszek nyáron a Miskolci Operafesztiválon tíz napig, és lesznek fellépéseim különböző zártkörű eseményeken, ahova időnként meghívnak. Ilyen a Vigadó is, ahol például zongorázni fogok. Igyekszem feltenni videókat a Facebook-oldalamra is, hogy ha esetleg valaki nem tud eljönni, az legalább ott meghallgathassa a zenémet. De azért a Fő tér mégis hangulatosabb.

Óbuda földje – pusztán földrajzi fekvése és sajátos adottságai miatt – ősidők óta ki volt téve a keleti oldalán hömpölygő Duna folyam szeszélyeinek. Ebből természetesen adódik, hogy az évezredek, évszázadok során sokszor sújtotta árvíz a sík, leginkább partmenti részeket. Ahogy a település fejlődött, az itt lakóknak meg kellett tanulniuk együtt élni azzal a problémával, hogy ez a természeti kataklizma időről időre veszélyeztetheti mindennapi életüket, otthonaikat, értékeiket, jószágaikat.

A település hosszan elterülő vízparti szakasza lényegében a Duna természetes árterülete, amely releváns példája annak, hogy egy folyó közelsége egyszerre lehet áldás és átok.

Már a római korban is feljegyezték a Duna kiöntését, hiszen Óbuda-Aquincum települését több alkalommal érte kisebb-nagyobb árvíz. A középkor folyamán szintén számos alkalommal kilépett medréből a folyam, elárasztva a település lapos területeit, jelentős károkat okozva az itt élőknek. Az óbudai népességnek nagy „előnye” volt, hogy a közeli domboknak, hegyoldalnak köszönhetően gyorsabban és könnyebben tudtak biztonságos helyre húzódni. Ez azt jelentette, hogy az életüket ugyan meg tudták menteni, ám ingóságuk, épületeik és jószágaik jelentős része az áradat prédájává vált. Az idők során ez a folyamat, túlélési mechanizmus vált természetessé árvizek idején.

A XVIII. század elejétől már több feljegyzésből ismerjük, hogy mikor, milyen méretű árvíz fenyegette Óbudát. Így tudjuk, hogy Óbudán 1712-ben, 1775-ben, 1799-ben, 1808-ban, 1811-ben, 1829-ben és 1830-ban is kiöntött a Duna. A folyók mentén élő, elsősorban mezőgazdasággal foglalkozó lakosság teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy évente mikor várható komolyabb áradás. Akkoriban is a legkritikusabb időszak a kora tavasz volt, hiszen a hóolvadás és az esőzések jelentősen megemelték a folyók vízszintjét. A Duna esetében is fontos tényező, hogy mekkora a télen lesett hó mennyisége az Alpok területén (bajor és osztrák területen), valamint milyen ütemű a tavaszi felmelegedés (hőmérséklet enyhülés) gyorsasága. Az anyatermészet kiszámíthatatlanságán túl az igazi árvízveszélyt a hazai folyók – főleg a Duna és a Tisza – szabályozatlansága rejtette magában.

A természetes vizekben gazdag ország az eltérő méretű folyók zabolátlansága okán gyakran vált ingoványos, mocsaras tájjá. Nem csoda, hogy a malária népbetegségnek számított Magyarországon.

A XVIII. század politikatörténeti, gazdasági és technikai változásai azonban megkövetelték, hogy szignifikáns transzformálások történjenek a folyóink hajózhatóvá és biztonságossá tételének ügyében. A korszak legnagyobb árvize 1775. február közepén érte Pest-Budát és Óbudát, tetemes pusztítást hátrahagyva. Több száz ház és egyéb épület összedőlt vagy megrongálódott, illetve az óbudai termőföldek jelentős mértékben károsodtak. Ezt követően végre tettek valamilyen progresszív lépéseket az ügyben, egy kezdetleges védelmi rendszert szándékoztak kiépíteni, amely több korabeli ábrázoláson is megjelent. Ferdinánd Pichler, a Mária Terézia királynő által létrehozott Duna Hajózási Igazgatóság tisztje több térképén (1781 és 1782) jelzi a Duna Pest- Buda és Óbuda szakaszán fekvő homokpadjait, illetve megrajzolta ezen terület szabályozását a védművekkel együtt.

Egy 1833-as térképen Vörös László ábrázolta a Duna vízhelyzeti rajzát, rajta többek között az Óbudára vonatkozó vízmérési adatokat, vízállást, sodorvonalat és az árvízi elöntés határát.

Az 1775-ös árvíz figyelmeztetés volt: ha nem tesznek valamit, nagyon nagy baj lesz. A Felvidékről származó kiváló vízmérnök, Vásárhelyi Pál (1795–1846) többször jelezte, hogy a Duna szabályozatlansága hatalmas károkat fog okozni. A szakember jól ismerte a hazai folyók, elsősorban a Duna és a Tisza, valamint mellékfolyóik szabályozásának égető problémáit. 1829-ben őt bízta meg a kormányzat a Duna víz- és terepviszonyainak feltérképezésével, felvételével, ennek köszönhetően reális képet alkothatott az esetleges veszélyekről. Vásárhelyit kiemelkedő szaktudása miatt gróf Széchenyi István is foglalkoztatta, hiszen az egyik szívügye volt a Duna teljes hosszának hajózhatóvá tétele. A mérnököt a gróf kérte fel a Vaskapu mederviszonyainak rendezésére, amely remek példája volt annak, hogy mennyire fontos egy folyó keretek (gátak) közé terelése és a szabad áramlás biztosítása. Vásárhelyi Pál utóbb a Tisza szabályozását tervezte meg, és azon dolgozott lázasan, egészen haláláig, harcosan kiállva igaza mellett. Amit viszont a nagytudású vízmérnök sem tudott befolyásolni, az az időjárás volt.

Napjaink technikai tudásának köszönhetően már elég pontosan tudják a szakemberek tanulmányozni az elmúlt évszázadok és évezredek időjárási viszonyait. Ennek köszönhetően ismert az a tény is, hogy a XIX. század elején hűvös és rendkívül csapadékos meteorológiai viszonyok jellemezték Európát, így hazánkat is.

1837–1838 tele a megszokottnál jelentősen hidegebb volt, december során óriási mennyiségű hó esett az Alpokban és a Duna vízgyűjtő területén. A sűrű havazások Óbudát sem kerülték el, amelyről írásos emlékek is fennmaradtak.

Krenn György óbudai szőlőbirtokos és pálinkafőző naplója sok kutató és érdeklődő számára igazán érdekes kordokumentum, ahol hosszabb-rövidebb bejegyzéseket olvashatunk a fontosabb óbudai eseményekről, történésekről, s mint jó szőlősgazda, gondosan feljegyezte a kiemelkedőbb időjárási viszonyokat is. Többek között megemlíti az 1811-es, az 1829-es, az 1830-as árvizeket, de csak röviden, amely valószínűsíti, hogy ez megszokott volt. Az 1837–1838-as télről viszont jóval többet jegyzett fel: „Az utcák két napig le voltak zárva, és nem lehetett rajtuk közlekedni. A hó házakat is összenyomott” – írta 1838. január 15-én naplójába.

A folyón gyorsan megjelentek az első jégtáblák, és Csepelnél, a Kopaszi- és Nyúlfutási-zátonyoknál megakadt a jég, főleg a homokpadok miatt. Ennek következményeként 1838. január 6-án kiöntött a Duna Budán, de ekkor még csak az alacsonyabb területeken fekvő részek kerültek víz alá (így Óbuda is), és a Duna pár nap múltán visszahúzódott. A hőmérséklet tovább hűlt, lankadatlan esett a hó. A Csepel-szigetnél, a szigetcsúcsnál a mederhez fagyott a folyó vize, ezáltal nagyban befolyásolva az igazi katasztrófát. A kor emberei, főleg a víz mellett élők tudták, hogy mekkora veszélyt jelentenek a jégtorlaszok (jégdugók), amelyek nemcsak Pest- Budát és Óbudát fenyegették, hanem a Duna teljes szakaszának partmenti településeit is. Különösen azok a területek voltak veszélyben, ahol a folyó sodrása lelassult, amely az egyik okozója volt a jégtorlaszoknak. Így az Óbudától északra fekvő Dunakanyar (Esztergom és Visegrád környéke), a váci térség, valamint a Szentendrei-sziget falvai voltak annak a veszélynek kitéve, hogy egy hirtelen jött áradás elönti földjeiket. Március 6-án ismét kilépett a Duna, és elárasztotta az alacsonyan fekvő (főleg budai) területeket, így a Tabánt, Újlakot és Óbudát is, közben a pesti oldalon folyamatosan erősítették a hirtelen felépített nyúlgátat. A Csepelnél felgyülemlett jeget a katonaság robbantással próbálta kimozdítani a helyéről, sikertelenül.

A jégtorlaszok veszélyével Pest-Buda lakossága szintén élénken foglalkozott, mivel felvetődött egy állandó kőhíd megépítése.

A viták leginkább a hídpillérek körül zajlottak, sokan ugyanis úgy tartották, hogy ezek lesznek a jégtorlaszok legfőbb okozói. Közvetlenül a nagy márciusi árvíz előtt Vásárhelyi cikksorozatban fejtette ki erről véleményét, sőt határozottan felhívta a figyelmet a leselkedő katasztrófára. Véleményét, észrevételeit az Athenaeum című újság hasábjain tette közzé, mely szerint a hídpillérek semmilyen veszélyt nem jelentenek árvíz szempontjából a településekre, viszont az 1838. évi jégjárás igen ritka, mert télidőben a víz apadni szokott, de most nem, jégakadások és dugulások pedig ott alakulnak ki, ahol nincs a folyónak sodrása. Az újság március 17-i számában lényegében pontosan megjósolta eljövendőt: „A folyamnak leírt állapotjára való tekintet valóban alapos aggodalmat gerjeszt, hogy a tavaszi olvadással, ha a jégindulás nem kedvező körülmények között megy véghez, még nagyobb áradások fognak bekövetkezni; ha p. o. (példának okáért) a felső Duna vidékeken meleg esőzések állanának be, minekelőtte az alsóbb részeken a Duna zaja megindulna.”

A hirtelen jött felmelegedés és olvadás Tirolban, a Kárpátokban és a Duna felső folyásánál azt eredményezte, hogy a nagy mennyiségű víz a tetején lévő jég miatt nem tudott hová elfolyni. A jégtorlaszok (a Szentendrei- és Csepel-szigetnél) ezt teljesen megakadályozták. Március legelején Bécsnél, majd Pozsonynál megindult a jeges vízáradat, amely megállíthatatlanul közeledett az ország szíve felé. Ez az áradat kimozdította azt a jégtorlaszt, amely a Szentendrei-szigetnél eddig visszafogta a folyó vizét, óriási pusztítást okozva Esztergom és Visegrád környékén. A fővárost már csak a váci gát védte, de az sem bírta sokáig a ránehezedő hatalmas nyomást, és átszakadt.

Március 13-ról 14-re virradóra eljött a pokol: a jeges víz elöntötte a városrészeket. A pesti lakosság bízott a gátak védelmében, így sokan otthon aludták az igazak álmát, vagy színházba mentek.

Hamar fejetlenség lett úrrá a pesti oldalon, mindenki menekülni próbált a jeges víz elől, leginkább az erősebb, emeletes házak védelmében bízva. A Duna vize szinte szabadon, akadály nélkül árasztotta el az utcákat, nem is beszélve a folyó egykori kiszáradt medréről, amely (bár nem teljesen pontosan) nagyjából a mai Nagykörút vonalát követte. Ez közel 2 méterrel volt a mederszint alatt, és ekkor töltődött fel természetes úton utoljára. Az akkori Pest legmagasabb pontja az utóbb megépült Szent István Bazilika helyén fekvő kis domb volt – sokan itt találtak menedéket. Egymás után dőltek össze a gyengébb építésű házak, a legkülönbözőbb csónakokon menekítették ki a vízben fuldokló szerencsétleneket.

Ez a katasztrófa is megmutatta, hogy ilyenkor erősen tompulnak az amúgy meglévő társadalmi osztálykülönbségek, a baj mindenkit ugyanúgy megérintett. Ennek szimbolikus alakja lett báró Wesselényi Miklós, aki önfeláldozóan mentette a bajba kerülteket.

A báró, „az árvízi hajós” naplója további fontos információkat ad az árvízről. Pesten március 15-én tetőzött a Duna, a Ferencvárosban elérte a 206 cm-t. Az jeges árvíz 151 ember életét követelte a pesti városrészben, közel 2300 ház összedőlt, 800 pedig súlyosan megrongálódott. A kereskedőket szintén hatalmas károk érték, amely nemcsak a pesti illetőségűeket érintette, hiszen már gyülekeztek vidékről az árusok a közelgő József-napi vásárra (március 19.), akik szintén itt veszítették el termékeik jelentős részét (a lábasjószágokat még időben el tudták hajtani). A vásár természetesen elmaradt.

A pesti történésekről viszonylag sok leírás, feldolgozás született. Ez elsősorban a születendő fővárosi szerepének, fejlődő iparának, kereskedelmének, rohamosan növekvő lakosságának volt köszönhető. Ezek közül is kiemelkedik a híres nyomdász dinasztia elismert tagjának, Trattner Jánosnak beszámolója – Pest városának prominens vállalkozása volt a Trattner-Károlyi féle nyomda –, aki személyesen élte meg, majd vetette papírra a katasztrófát, „Jégszakadás és Duna kiáradása Magyarországban, 1838. évi böjtmás haván” címmel még 1838-ban.

A budai lakosságot nem érte váratlanul az ár, hiszen a januári események figyelmeztettek a veszélyre. Aki csak tudott, még időben magasabb helyekre húzódott. Óbudán főleg a Kiscelli dombon találtak menedéket. A budai Tabán lakossága szintén a magaslatokra menekült, és tétlenül nézte házaik pusztulását. Bár folyamatosan figyelték a vízállást Óbudán is, a hirtelen jött váci gátszakadás olyan iramban gyorsította fel a Duna vizét, hogy szinte pillanatok alatt kellett cselekedni. A korábban idézett Krenn György erről így ír naplójában: „Rémisztő volt a rettenetes víz és a kis szigetként összetorlódott jég látványa. Az egyre emelkedő víz mindannyiunkat azzal fenyegetett, hogy egész Óbudát elpusztítja.” A szőlősgazda feljegyzésiből kiderül, hogy már március 13-án összepakolta a családját, és egy részük még időben a Kiscelli dombra ment, valamint tovább Solymárra a többi hozzátartozóhoz.

A rokonság másik része viszont a Korona fogadóban próbált számos más családdal menedéket találni (a fogadó a mai Óbudai Társaskör helyén állott), de végül őket is sikerült biztonságba helyezni.

A Kiscelli magaslat mellett a kőből épült házak (pl. a Selyemgombolyító), a téglavető és a közeli falvak jelentettek csak biztos menedéket. Március 14-én a jeges víz betört Óbudára, de a különböző magaslati viszonyok, az erősen eltérő utcaszintek miatt a vízszint nem volt egyenletes. Míg a Lajos utcában 316 cm, addig a mai Flórián tér–Vörösvári út elején mindössze 60 cm volt a legmagasabb mért vízmagasság.

Óbuda területe változatos domborzata ellenére teljesen sebezhető volt árvizek tekintetében, a mai Nagyszombat utca–Bécsi út–Pomázi út– Aranyhegyi út közötti földek ilyenkor biztosan víz alá kerültek. Az 1838. évi árvíz idején kb. 8 ezren lakták Óbuda mezővárosát, és a helyi lakosok közül senki sem veszítette életét a katasztrófában (egy idegen férfi azonban vízbe fúlt, egy asszony pedig a rémülettől halt meg). Az anyagi károk azonban óriásiak voltak. Óbudán a házak fele összedőlt (főleg a vályogból épültek). Ez azt jelentette, hogy a meglévő házakból 397 megsemmisült, 274 súlyos károkat szenvedett, 10%-uk maradt csak épen. Például a Tavasz utcában 20 házából csak 2 dőlt össze, amely azt jelentette, hogy itt erősebb téglaházak álltak, utalva vagyonosabb lakóira.

Nemcsak Óbuda, hanem az egész térség legfontosabb ipari üzemét, a Hajógyárat sem kímélte a Duna. A betörő jeges víz elöntötte a műhelyeket, elsodorta a főleg fából készült építményeket, valamint a felhalmozott faanyagot. Számos gép és szerszám megrongálódott, a termelés jó időre leállt, amely tovább növelte az anyagi károkat. A mentésből az Óbudai Hajógyár emberei is kivették a részüket. A holland származású Masjon, aki a Nádor gőzhajó kapitánya volt, csónakokkal mentette az embereket a vízből.

Az ár elvonulása után megkezdődött a károk felmérése és a rendrakás, ennek köszönhetően már erősebb, téglából és kőből készült épületeket emeltek az elpusztultak helyére.

A szörnyű eseményekről nemcsak Krenn György naplója számolt be, hanem a jelentős és nagyhírű óbudai zsidó közösség vezetői is fontosnak tartották az árvíz okozta károk feljegyzéseit. Az óbudai izraelita német iskola héber nyelvtanárát, Kohn Józsefet bízták meg a 1838. évi óbudai árvíz részleteinek megírásával, aki végül egy verses formában (elégiában), német és héber nyelven készítette el művét (német fordítása prózában íródott). A kis füzetkében Budán megjelent írásnak Az 1838. március 13, 14 és 15-i pusztító árvíz által okozott óbudai rémnapok leírása címet adta a szerző. Kohn művében a jeges árvízben, annak szörnyű vészében, illetve a víz visszavonulásában az isteni hatalmat látja, és magasztos átéléssel szemlélteti. „A purim ünnepe előtti héten ismét megsokasodtak a vizek, s a város utcáiba értek, olyannyira, hogy lehetetlen volt járni-kelni. Ismét elöntötte a mezőket is a víz, a hullámok újfent a házakig értek. Ekkor már minden szív megrendült. Félelem és rettegés fogott el bennünket. A veszedelem percről percre nőtt, ám a segítség forrásai kiapadtak. (…)

Súlyos sötétség borult reánk, s a Duna vize elárasztotta mind a házakat, a város egyik szélétől a másikig. A hullámok áthömpölyögtek a szobákon, és mintegy félóra múltán már nem lehetett szárazra lépni.

Mindenki fejvesztve menekült. Más sem hallatszott, csak sírás és jajveszékelés. Öregek botjukra támaszkodva, gyenge asszonyok, sokan csecsemőket karjukban fogva keresték a menekülés útját, de nem találták, úgyhogy sokan a háztetőkre húzódtak fel. Ám reményeik a menekülésre hiábavalónak bizonyultak, mert adár 17-ére (Gergely-naptár szerint március hóra esett – a szerző), keddre virradó éjjel egyre hatalmasabbakká duzzadtak a vizek, a házak összeomlottak alattuk, egész éjjel hallatszott a zuhanásuk, s közben a szívbemarkoló segélykiáltások. (…) A házak lakatlanokká váltak, és sokan a nagy templomba menekültek, a karzaton helyezkedtek el, férfiak, nők, kicsik, nagyok, ifjak, öregek, gazdagok, szegények, barát és ellenség egyaránt. Tekintet nélkül a vallásra, osztották meg kenyerüket az éhezőkkel. Sok ezren a hegyekbe menekültek, ahol a kaszárnyákban találtak menedéket, könnyezve és imádkozva a Mindenhatóhoz, atyáik Istenéhez, aki megesküdött arra, hogy nem fog végpusztítást hozni rájuk. (…)

De a pénteki napon estefelé – úgy tűnik, már meglátta az Örökkévaló teremtményeinek nyomorúságát, és megemlékezett arról a szövetségről, amely szerint többé nem pusztítja el teremtményeit özönvíz által – visszaparancsolta az áradó vizeket, s azok gyorsan engedelmeskedtek” – írja a tanárszerző.

Óbuda mezőváros zsidó lakosainak menekítését megemlíti Trattner János is korábban említett művében: „(…) Kiváltképpen köszönetet érdemelnek Österreicher Mózes és Hirsch Lázár, az első hasig gázolt vízbe, hová csónak nem juthatott, hogy a veszedelmezetteket és jószágaikat megmentse, az utóbbi jól tudván, hogy itt gyors segedelem a legszükségesebb, több ladikot szerzett azonnal, több éjszakát töltött egy ladikon, hogy tüstént kész lenne segedelmet hozni.”

A valóban kevés írásos dokumentum mellett más jellegű ábrázolások is fennmaradtak. Az egyik ilyen alkotás Johann Hainz képe (Fogadalmi kép), amelynek fókuszában az óbudai Selyemgombolyító látható, ahová lépcsőkön menekülnek az emberek, körülötte a jeges Duna, rajta a csónakokba szorult lakosokkal, jószágaikkal. A központi ábra felett a máriaremetei kegytemplom allegorikus képe látható. A kép alá írt német nyelvű szöveg fordítása szerint: „Emlékezés. 1838. március 15. és 16. borzalmas éjszakáján. És eljegyzés a máriaremetei Szűz Máriával. Johann és Éva Hainz.”

A másik ismertebb kép Klette Károly pesti árvízről készült rajzsorozatába tartozik. A művész József nádor udvari festője és rajzmestere volt (a gyermekeket is ő tanította rajzolni), aki részletgazdagon ábrázolta az árvíz által okozott pusztítást. Óbudát nagyjából a mai Flórián tér magaságából ábrázolja, háttérben a valamikori Kiscelli trinitárius kolostor épületével. Ezen az alkotáson szintén megfigyelhető, hogy az emberekkel együtt szarvasmarhák is vannak a csónakokban, és az összedőlt házak törmelékeit sodorja a víz. A rajzról Georg Scheth művész készített kőnyomatot.

A Duna március 15-én tetőzött 929 cm magasan. Március 18-ra a folyó visszatért az eredeti medrébe. „Halálos csend uralta az elpusztult várost, amikor március 16-ára hirtelen felülről segítség jött, és az új remény ismét felélesztette mindenki levert hangulatát. (…) A víz apadt, és 17-én és 18- án teljesen eltűnt az utcákról” – jegyzi fel Krenn György. A károk felmérése azonnal megkezdődött, József nádor elrendelte a segítségnyújtás megszervezését – Lónyay János kormánybiztost ruházta fel ezzel a nehéz feladattal. Felállított egy Segélyosztó Választmányt is, amelynek élére Cziráky Antal országbírót nevezte ki. Meglepően sok segély érkezett az otthonukat vesztettek megsegítésére, Dániától egészen Törökországig küldtek pénzt. Októberig 700 ezer forintot osztottak ki, az első adományt az uralkodó, V. Ferdinánd ajánlotta fel, 20 ezer forintot. Pest városának újjáépítését a nádor utasításának megfelelően a már 1808 óta működő Szépítő Bizottság munkájára és megtervezésére bízta. A Bizottság döntése nélkül senki sem építhetett új épületet a településen.

Az új koncepció alapján egy lazább beépítésű, szellősebb, árvízvédelemmel rendelkező várost kellett megalkotni.

Óbudán az óriási károk főleg a szőlőtermesztőket érintették, itt ugyanis szokás volt, hogy a kertek majdnem a Dunáig lefutottak. Az anyagi kárpótlással voltak problémák – kevés pénz jutott egy-egy károsultnak –, de a városrész hamar magához tért. Sorra épültek fel az új házak a település, a mezőváros szívében, a kerteket, a szőlősöket rendbe hozták. Az újkori Óbuda képe – kisebb változtatásokkal, például az Árpád híd építésének előkészítése miatt végrehajtott tereprendezések és szanálások – ebben az időszakban alakult ki.

A „nagy árvíz” furcsa mód hasznot is hozott Óbudának, a téglagyárak ugyanis nem győzték a megrendelések teljesítését. Az óbudai téglagyárak több mint 600 ezer téglát és 245 ezer tetőcserepet gyártottak rövid idő alatt, kiváló minőségben, amely jelentős anyagi haszonnal járt.

Az 1838. évi márciusi jeges árvíz pusztítása felnyitotta a vezetők szemét, hogy most már nem halogathatják az ország nagyobb vizeinek szabályozását.

Az 1839–1840. évi pozsonyi országgyűlés napirendi pontként tárgyalta a Duna-szabályozás opcióinak feltárását, amelyet egy „országos választmány” munkájára bíztak. A szintén a Felvidékről származó Lamm Jakab nagytudású magyar vízmérnök többek mellett a Tisza és az Ung folyók felvételén és szabályozásán dolgozott, megtervezete a Duna pest-budai szakaszának árvízvédelmi műveit. Ezek a védművek leginkább fából készültek, és nem jelentettek állandó biztonságot. Lamm ugyanis (nil novi sub sole) mobilgátat tervezett a Duna ezen szakaszára. Ezeket a faszerkezeteket csak a közelgő árvíz idején állították volna fel, más időben az erre a célra felépített raktárokban őrizték volna. Vásárhelyi Pál, bár elismerte Lamm ötletét és munkásságát, mégis több cikkben, illetve az Akadémián is ellenezte annak gondolatát, mert nem tartotta a faszerkezetű mobilgátat elég erősnek a biztonságos védekezéshez, illetve túlságosan költségesnek számolta annak fenntartását.

Az 1838-as márciusi árvíz pusztítása sokáig megmaradt az óbudai emberek emlékezetében. Ezt jelezték a házak falán, illetve annak belső oldalán vagy a kapualjban elhelyezett ún. árvíztáblák, amelyek a Duna vízmagasságát jelölték az adott utcában.

A szanálások és az átépítések során ezekből több elveszett, megsemmisült (pl. a régi Vörösvári úton, az Óbudai rakparton, a Föld utcában, a Zichy kastély falán). A Lajos utca 102/A számú ház falán és a Szent Péter-Pál plébániatemplom bejáratain a mai napig láthatók.

Az emlékezés másik motívuma az óbudai krumplibúcsú. Szép hagyománya van ennek az ünnepségnek, amelynek legelterjedtebb változata szerint a jeges árvíz elől a dombokra menekülőket kínálták meg a svábok sült krumplival és libazsírral.

Az eredeti változat szerint a tabáni vendéglősökhöz és a Margit körúton lévő ferences templom szerzetesihez kötődik, akik karácsony másnapján osztottak héjában sült burgonyát és libatepertőt a szegényeknek.

Erre emlékezve gyűltek össze ezen a napon a németajkúak valamelyik budai vendéglőben, ahol megválasztották a Krumplikirályt és Krumplikirálynét, és zenés mulatsággal, vacsorával – természetesen libatepertővel és sült krumplival – zárták az estét. Az óbudai hagyomány az árvíz elől futó, a svábok szőlődombjain oltalmat és meleg ételt találó menekülőkre emlékszik a karácsony másnapján megtartott mulatsággal (a krumplibúcsút hosszú évek óta Óbudán tartja a budai sváb közösség).

(A szerző történész, az Óbudai Múzeum muzeológusa)

Június 16–25. között Budapesten rendezték meg az 53. Bridzs Európa-bajnokságot. Ez már a negyedik világverseny volt, melyet Magyarországon rendeztek.

Az idei Európa-bajnokságot a Groupama Arénában rendezték. A versenyen 37 csapat indult a nyílt kategóriában, 23 csapat a női, illetve 24 csapat a senior versenyen. Minden kategóriában az első hat helyezett szerezte meg a jogot, hogy a jövő évi világbajnokságon részt vegyen.

A női csapat tagjai (baloldali képen balról jobbra): Toutenel Els, Fischer Brigitta, Csipka Szilvia, Hegedűs Orsolya, Ormay Krisztina, Zalai Ágnes és Kelen Károly (kapitány).

A versenyen külön erre az alkalomra készült kártyával játszottak. A kártyák hátlapját és az Európa-bajnokság logóját a magyar női csapat tagja, Fischer Brigitta tervezte.

A nyílt csapat tagjai (jobboldali képen balról jobbra): Talyigás Péter (kapitány), Winkler Gábor, Szilágyi László, Hegedűs Gál, Dumbovich Miklós, Szalka Tamás és Kemény György.

A senior csapat tagjai: Gál Péter, Jakab Sándor, Koltai Gábor, Kovács Mihály, Magyar Péter és Szappanos Géza. Kapitány: Bárány György.

A nyílt csapat végül a 11. helyen végzett, a női csapat a 14. helyen, míg a senior csapat a 17. helyen fejezte be a versenyt.

Mindennap 3–4 fordulót játszottak a csapatok, fordulónként 16 leosztással. Ez napi 7–8 óra kemény koncentrációt igénylő feladat, tíz napon keresztül.

A versenyről élő közvetítés volt a neten, minden fordulóban közvetítettek legalább egy magyar mérkőzést is. Lehetett szurkolni a csapatoknak, egyúttal összehasonlítani, hogy más mérkőzéseken milyen eredmények születtek, hogyan alakultak a partik.

A verseny minden napján Bulletin (elektronikus újság) készült, bemutatva a nap érdekesebb leosztásait, a sikeres és kevésbé sikeres megoldásokat. A sikeresebbek közül mutatok be kettőt.

3 : negyedik szín, treff fogást keres 3 szanhoz.

A felvétel ellen Nyugat a treff kettessel indul, ami a tizenegyes szabály szerint azt jelenti, hogy Nyugatnak csak négy treffje van, a szín nem túl veszélyes, legfeljebb kettőt tud ütni Kelet–Nyugat a színben.

A felvevő üt a kezében a királlyal, és tervet kell készítenie. Ha sikerül öt pikket ütni, akkor biztosan teljesíti a felvételt. Ehhez ülnie kell a dáma elleni impassz­nak, plusz kell a szín kedvező elosztása is (3-3). A két feltétel együttes esélye kevesebb, mint 20%. Ennél jobb esélyt kell találni. Ha ütni tud az asztali két káró figurával (szökteti őket), akkor elég négy pikk ütés. Arra kell csak vigyáznia, hogy ne kezdje pikk ász, pikkel. A kárót kétszer kell a kezéből meghívni, és a pikk ász lehívása után nem marad két kézi átmenete, hogy a káró figurákat megszöktesse. Érdemes azonnal az egyik káró figura szöktetésével kezdeni. Ha üt az asztali király, kipróbálhatja a pikk színt, az ászt hívja, majd impasszt ad a dáma ellen. Ha ez nem ül, az ellenfél valószínűleg treffet hív. Üt a királlyal, és meg tudja még szöktetni a másik káró figurát is. Ugyanúgy jó lehet azonnal pikk impasszt adni. Ha nem ül, és az ellenfél treffet hív, előbb megszökteti az egyik káró figurát, majd a pikk ásszal kézbe tud menni, és megszökteti a másik kárót is. Ha pedig az első pikket üti a bubival, a pikk ásszal kézbe megy és kárót hív a királyhoz. Ha szökik, kipróbálja a pikk színt. Ha ki kell adni a dámát, az ellenfél valószínűleg treffet hív, és így meg tudja szöktetni a káró dámát is.

A nyílt versenyen minden asztalon 3 szan volt a felvétel, és a legtöbb asztalon treffel indultak ellene. 23-an teljesítették a felvételt, míg 13 asztalon elbukták (volt ahol kétszer is).

A legtöbb asztalon 6 kőr volt a felvétel, amit nem volt nehéz teljesíteni. Pár asztalon megpróbálkoztak a 7 kőrrel, sőt néhányan a 7 szannal is.

Hogyan lehet tizenhármat ütni 7 kőr felvételben?

Van hat adu, három pikk és egy-egy treff és káró ütésünk. Ez tizenegy ütés. Először megpróbáljuk felmagasítani a káró színt. Ha kedvező a szín elosztása, két lopással magasak lesznek az asztali kárók, és a kézi treffeket el tudjuk dobni. A pikk ötös indulást megütjük a bubival. Utána lehívunk három nagy adut, majd káró ász, káró lopás következik. Látjuk, hogy a káró szín nem fog magasodni, a második káró hívásba Kelet pikket dob. Mindenképpen szükségünk van a treff impasszra. Sőt, az kellene, hogy elessen a dubló treff király. Pontosabban csak kellet volna, mert látjuk, hogy Nyugatnál van a káró király. Be lehet szorítani a két minor királlyal. Megadjuk a treff impasszt, kis treffet hívunk a bubihoz. Miután ütünk vele, a pikk királyt átütjük az ásszal, lehívjuk a pikk dámát és az összes adunkat. A kezünkben két lap marad, a treff dáma és a hármas. Az asztalon még három lapunk marad, a káró dáma és a treff ász a hetessel. Nyugatnak dobnia kell. Ha megtartja a káró királyt, akkor szingli lesz a treffje, és mi a felesleges káró dámát dobjuk el. A kis treff hívásba jön a király, és az utolsó ütést a treff dámával visszük. Ha pedig eldobja a káró királyt, akkor az asztalról treffet dobunk, és ütünk a treff ásszal és a káró dámával. Egy egyoldali beszorítással (a két kulcslap egy kézben volt) sikerül tizenhármat ütni.

A Bulletin szerkesztői azzal kedveskedtek a rendezőknek és az olvasóknak, hogy minden számban felidéztek egy-egy bridzsrejtvényt Ottlik Gézától, aki ezeket a feladványokat az 1977-es első ifjúsági bridzstáborra állította össze. Ott kellet a játékosoknak élőben lejátszani a partikat. Ifjú játékosként én is részt vettem a táborban, de nem sok feladványt sikerült megoldanunk. Most bemutatok egy partit az olvasóknak. Próbálja teljesíteni a felvételt, mielőtt elolvasná a megoldást!

Feladvány

Nyugat a káró ásszal indul, majd a káró hármast hívja. Teljesíteni fogjuk a felvételt? Fenyeget valamilyen veszély?

Megoldás és teljes kiosztás

Az a veszély fenyeget, hogy Nyugat lopásra indult. Valószínűleg kárót fog lopni, ha Keletnél van a szingli kőr ász. Ezt nem tudjuk megakadályozni, de próbáljuk meg kihasználni. Ha Nyugat lopja a harmadik kárót, ő fog hívni. Ha rákényszerítjük, hogy treffet hívjon, akkor nem kell félnünk attól, hogy nem ül a treff impassz.

A lopással elveszett ütést visszakapjuk azzal, hogy belehív a treff ász-dáma villába. Ehhez nem kell mást tennünk, mint lehívni a pikk ászt (beejtve a királyt), lopni egy pikket és csak utána hívni adut.

Ahogy vártuk, Kelet üt az ásszal. Hiába lopatja meg partnerét, Nyugatnak nem lesz jó hívása. Ha treffet hív, ütünk a dámával és az ásszal, a harmadik kézi treffet pedig eldobjuk káróra. Ha a treff helyett dob-lopot hív (pikket), akkor azt az asztalon lopjuk, eldobunk rá egy treffet, és az utolsó vesztő treffet ugyanúgy káróra dobjuk el. Vesztünk ugyan egy ütést a káró-lopással, de visszaszerezzük azzal, hogy Nyugatot végállásba hozza partnere a lopatással.

Világversenyek Magyarországon

Az első az 1937-es Világbajnokság volt, melyet egyben Európa-bajnokságként is jegyeznek. A versenyen 19 férfi (Amerikából 2 csapat) és 18 női csapat indult. A magyar férfi csapat az elődöntőben kikapott. A csapat tagjai: Alpár Imre, Cohen Rafael, Décsi László, Ferenczy György, Keleti Andor, Klór László, Szerviczky György.

Az előzetes várakozásoktól így elmaradt a csapat, hiszen pár évvel korábban megnyerte az Európa-bajnokságot. Ezen a versenyen rendezték az első páros világbajnokságot. A versenyt a Kovács László – Pór Andor páros nyerte.

A következő magyarországi világversenyre sokáig kellett várni. 1986-ban Budapesten rendezték az ifjúsági csapat Európa-bajnokságot. Abban az időben még csak egy versenyt rendeztek az ifiknek, 25 éves korhatárral. Azóta rendeznek külön versenyt a lányoknak, és több korcsoportban is meghirdetik a versenyeket. A magyar csapat a 19 csapatos mezőnyből a 14. helyen végzett. A csapatban Gellér János, Lakatos Péter, Quittner Gusztáv, Szőnyi György, Takács Gábor és Vikor Dániel játszott.

A harmadik világverseny a 2003 A harmadik világverseny a 2003-as ifjúsági páros világbajnokság volt. A versenyt a tatai edzőtáborban rendezték. 28 országból 189 pár vett részt a versenyen, köztük 15 magyar pár. A legjobb helyezést a Szegedi Balázs – Mráz Máté pár érte el, ők a 38. helyen végeztek.

– Légnyomást kapott a nagy háborúban – magyarázta nagyanyám.

Józsi bácsi ült a lépcsőn, fújta a töröksípot.

– Régebben beszélt is, mesélt erről-arról – legyintett nagyanyám. – Leginkább olaszokról, ott volt valahol Doberdónál. A fél város fiait odavitték, oszt vagy visszajöttek, vagy nem.

– Nagyapa visszajött – mondtam, végre valamit értettem az egészből.

– Nagyapád Galíciában volt, nem a taljánoknál – igazított helyre a mami –, de tényleg hazajött. Pedig megjárta Szibériát, biztos neked is mesélt róla.

Józsi bácsi új dalt kezdett a sípján.

– Nagyapi sokat mesél – bólogattam –, de se óriás, se törpe, még királyfi sincs bennük. Nem érdemes rá hallgatni. Apa tud igaziakat, tündérilonásat, sárkányosat…

– Igaziakat! – sóhajtott nagyanyám, s elment megetetni a tyúkokat.

1952 nyara volt, félelmekkel terhes, veszett nyár. Csak Józsi bácsi nem félt semmitől, ült a konyhájukba vezető lépcsőn, és muzsikált. Három lépcső vezetett fel a házba, sosem ült a felsőre, sosem az alsóra, mindig a középsőre huppant le, annak is a bal szélére, soha máshova. Fújta a töröksípot, elmélyülten, fújta szinte egész álló nap.

– Szépen tárogatózik az öreg – ismerte el nem egyszer apám, azt hiszem, egyedül ő gyönyörködött benne. Na, ja, csak hétvégén, szombat estére jött haza, vasárnap éjjel utazott is vissza, nem hallgatta egész héten a folyton ismétlődő műsort.

– Nem tárogató az – mondta neki olyankor anyám. – A tárogató későbbi, gyári hangszer, ez az igazi, ilyet fújtak Balogh Ádám táborában. Hej, Rákóczi, Bercsényi…

– Töröksíp – nagyanyám sokszor kiállt a lánya mellett. – Amíg makogott a szomszéd, mindig úgy hívta.

– Egykutya az – tett rendet nagyapi, előkotorva a disznóól pallásáról a demizsont. Disznó már három éve nem röfögött rá, kacsa, liba se keveredett a lába elé. Néhány tojós tyúk, pár izgága jérce meg egy vén kakas – erre olvadt a hátsó udvar gazdasága.

De bor még adódott a becehegyi komától, na, nem hordószámra, maga elől is dugdosta az öreg, mielőtt leengedte hűlni a kútba. Így is gyorsabban fogyott a kelleténél.

Békebeli rizling ez, mondogatta, nem látott egy árva kukoricaszárat sem. Azt rebesgették, hogy a bolti bor cirokból meg kukoricából készül, az igazi megy jóvátételbe. De én ezt sem értettem, miért is értettem volna.

– A Józsi bácsi egy hős és egy veterán – súgta meg nekem a titkot a karmolós Jóska, a szemben lakó menekült család nálam alig idősebb fia. A hős az – magyarázta –, aki legyőzi az ellenséget, a veteránt meg nem tudom, de az is ilyesmi. Négy-ötéves eszünknek ez több volt, mint elég.

Sokat voltam egyedül, sem anyám, sem nagyanyám nemigen ért rá napközben pátyolgatni. Az akkor még egyetlen öcsém ágyban fekvő beteg volt, fogyatékos, mint ma mondják, vele nem játszhattam, bátyáim meghaltak a negyvennégy őszi bombázásban, a velemkorú Árpád utcai gyerekekkel csatangoltam az utcán, de őket sokszor eltiltották tőlem. Hogy volt-e erre okuk az aggódó szülőknek, vagy csak a mindent átszövő félelem irányította őket, nem érdekes.

Így hát mindennap meglátogattam Józsi bácsit, aki egykedvűen fogadta ismétlődő átruccanásaimat. Nem szólt, hozzám sem szólt, csak fújta, fújta a töröksípot. Néha huncutul rám kacsintott, mutatta, látja, hogy megjöttem, de ebből állt minden társalgásunk. Pedig én kérdeztem tőle mindenfélét, hiszen a szomszédok között több isonzói, doberdói hadfi is akadt, akik kevésbé fukarkodtak a szóval, volt miről kérdeznem.

Többnyire kuruc dalok, betyár nóták, negyvennyolcas indulók helyettesítették a választ, akár azt kérdeztem, tényleg ettek-e macskát az olasz katonák, akár azt, hogy hány ellenséggel végzett naponta.

Ne maceráld már! – szólt rám a kerítés másik oldaláról a nemszeretem Sári néni – Mindenre válaszol a síp, csak figyelj!

Figyeltem én alaposan, máig fel tudom idézni az összes dallamot, később a legtöbbjükhöz szöveget is tanultam, de hogy valamire válaszoltak volna, nem hiszem.

– Mi az a légnyomás? – kérdeztem egyik este nagyanyámat.

– Az olyan katonai izé, nagyapit kérdezd – jött zavarba. – De megbolondítja az embert.

Nagyapi épp a kocsmában heveskedett, így a karmolós Jóskát faggattam ki. Ő tudta.

– A bicikli belsőben van, pumpával tesszük bele, tudhatnád – mondta az idősebb fölényével.

– Hogy kapja azt az ember? – firtattam tovább.

– Biztos a kerékkel együtt – vélte.

– Nagymami mondta, hogy Józsi bácsi olyat kapott… Attól nem akar beszélni.

– Nincs annak biciklije – intézte el a dolgot Jóska.

Próbáltam faggatni persze az öreget is, de ő csak fújta, fújta.

Másnap nagyapi otthon tett-vett, ideje volt, hogy megkérdezzem.

– Mi az a légnyomás, és hogyan lehet olyat kapni?

– Ja, a Józsi szomszéd légnyomása – hümmögött nagyapi.

Hát hallhattad, ágyúval, aknával lövöldözünk a háborúban, bombákat szórunk egymásra… A gránátok, bombák, lövedékek, tudod, az ágyúgolyók felrobbannak.

Honnan tudhattam volna, de azért okos képet vágtam.

– A robbanás hozza a légnyomást – magyarázta tovább. – Ölnyire veti az embert, beszakad a füle, elveszti a józanságát is.

– Mint nagyapi a becehegyi bortól – szólt közbe nagyanyám.

– Hallgass már, te! – morrant rá az öreg. – Okítom a lurkót, ne zavard össze.

Szombat este apámat is kikérdeztem. Tudtam, ő is hadviselt ember, csakhogy ő csak ebben a mostani háborúban vitézkedett. De erről soha egy szót sem akart mondani, ha más beszédbe hozta, azonnal másra terelte a szót. Pedig – mint később megtudtam – kis megszakításokkal 1939-től 1945-ig volt katona, aztán 1947-ig hadifogoly, tudhatott volna mesélni. Mesélt is később, tizenöt-húsz év múlva, többet is a soknál, és akkor mindig úgy kezdte: most már elmondhatom. De én akkor, ott voltam kíváncsi.

– Apu, mesélj a háborúról! – álltam elé. – Te is ott voltál a Józsi bácsival?

Apám helyre tette magában a kérdést.

– Józsi bácsi egy másik háborúban volt – világosított fel. – Több mint húsz évvel előbb, mint hogy engem elvittek.

Fogalmam sem lehetett a húsz évről, látta, így próbálta másként magyarázni.

– Volt egy régi háború, meg lett egy új.

– Aha – mondtam. – A nagy meg a mostani.

Most béke van – sóhajtott apám –, a nagy háború meg igazából kicsi volt a nemrég befejezetthez képest.

– A háború, az háború, akárhogy hívjuk – próbálta másra terelni a szót anyám. – Elfeledhetnénk már.

Apám már nem nekem magyarázott, de úgy megjegyeztem szavait, hogy máig pontosan tudom idézni. Mit érthettem belőle, nem tudom. Annyit biztos, hogy nem árt odafigyelni a Józsi bácsi sípjára, szólhat az valamiről.

– Nem lehet összehasonlítani a két háborút – nézett a semmibe apám, aki alig egy évvel az első világháború kitörése előtt született, tehát nem tapasztalhatta meg igazán azt a nagy háborút.

– Gyilkoltak akkor is, most is – vetette ellene anyám.

– Volt egy nagyon nagy különbség – nézett rá apám. – A mostaniban tombolt a gyűlölet. A régiben úriemberek harcoltak egymással.

– Úriemberek – mosolygott anyám -, a Józsi bácsi meg az api.

– A katonának a háborúzás a dolga. Nem gyilkolnia kell, hanem harcképtelenné kell tennie az ellenfelet – apám kereste a szavakat, talán, hogy értsem én is. – A harc szünetében az ellenséges táborok tisztjei együtt mulattak a kaszinóban, a bakák kvaterkáztak egymással a lövészárokban.

Biztos, hogy kérdezni akartam valamit, mi az, hogy baka, meg mi az, hogy kvaterkázás, de már nem igazán figyeltek rám. Nagyapi is beledörmögött az okfejtésbe.

– Ami igaz, igaz. Karácsonykor még meg is ajándékoztuk egymást a muszkákkal. Kétszer is, a mi karácsonyunkkor meg az övékkor. Ezt a hüvelyből eszkábált öngyújtót egy Medvegy csúfnevű mosolygós óriás csinálta nekem.

Én összeütöttem nekik egy rakasz deszkáiból valami betlehemi jászlat. A Füredi káplár faragott bele még Jézuskát is, fáintosat.

– A mi háborúnkban mindenki gyűlölt mindenkit – apám nem akarta részletezni a dolgokat, de néhány mondatot azért megkockáztatott. – Nemcsak az ellenséget gyűlöltük, arra folyvást dresszíroztak minket, de gyűlöltük a szövetségeseket is, a jobb szárnyunkon harcoló románokat, a menekülés közben az autóikról a bajtársainkat fagyhalálba lelökdöső németeket, az embertelen parancsnokainkat, azt a Grassy nevű állatot különösen.

Nagyanyám is megszólalt, pedig ritkán avatkozott a férfiak dolgába.

– Nem igaz, hogy Józsi szomszéd nem gyűlölt senkit – mondta halkan. – Nem a digókat, nem a muszkákat, nem is a többi ellenséget szidta, amíg beszélni tudott, hanem valami tiszapistát, azt szívesen kinyuvasztotta volna.

– Meggyilkolták azt helyette – bólogatott nagyapám.

– Ne mondd, hogy meggyilkolták! – csattant fel apám. – Ítélt a nép, és végrehajtotta ítéletét. Nekünk is így kellett volna tennünk. Grassynál feltétlenül.

Másnap mindent elmeséltem Józsi bácsinak, aki mintha figyelt volna rám egy darabig, a tiszapistánál a szemöldöke is megmozdult, de aztán fogta a töröksípot, kirázta belőle a nyálat, és már szólt is a Klapka-induló.

Közeledett Szent István, azaz az akkori nyelv szerint az új kenyér meg az alkotmány ünnepe. Apámhoz szombaton kijöttek a rendőrök, mint minden ünnep előtt, de most egy picivel tovább maradtak. A szomszédról faggatták, tudna-e az öreg az ünnepségen tárogatózni, meg hogy rá tudná-e beszélni a dologra. Hogyan jutottak dűlőre, jutottak-e egyáltalán, nem tudom.

Józsi bácsi így, kukán is eltartja a családot – magyarázta nagyanyám. – Ha nem kapta volna meg azt a trafikot, ugyancsak felkopna az álluk.

A hadirokkantaknak járó trafik a kastély hátsó bejáratától nem messze, a Hévízi úton szerénykedett, az egész Árpád utca oda járt szívnivalóért, pedig volt közelebbi bolt is. Mi, gyerekek is ott szereztük be a húsz filléres karamellát, a harminc filléres Balaton-kockát. Józsi bácsi felesége hajnaltól késő estig ült a pult mögött, kedves volt mindenkihez.

– Miért ne fújná a kastélykapunál azt a sípot, nem mindegy neki? – mondta sóhajtva apámnak, amikor vasárnap reggel közvetítette neki a hatósági kérést. – Majd odakísérem, huszadikán úgyis zárva tartok.

A kastélykertbe nem lehetett bemenni, ott még akkor az orosz laktanya terpeszkedett, csak a könyvtárba vezetett egy keskeny nyilvános út. A körúton motorversenyt terveztek, Józsi bácsinak a nagykapu mellett, egy tábori széken biztosítottak helyet.

Két helyi ávós jött reggel érte, oldalkocsis motorral vitték fel a dombra, leültették a vászonszékre, s mielőtt magára hagyták volna, a magasabbik ráförmedt.

– De aztán a Vörös Csepellel kezdje, papa!

Józsi bácsi nézett rá nagy, ártatlan kék szemeivel.

A másik ávós fiú – a Lehel utcai Molnárék unokaöccse – zavarba jött.

– Vagy az amuri partizánokkal, azt mindenki ismeri – tétovázott, aztán odébb állt. Tudta ő, amit tudott, de hát rendnek lennie kell, ő közölte az elvárást, a többi nem rajta múlik…

Apám ott maradt az öreg mellett, nyugtatgatta őt meg a feleségét, rendben lesz minden, ne aggódjanak, ezek sem esznek embert. Én meg türelmetlenül vártam a motoros versenyzőket.

Nagyapám is kijött velünk, de hamar kitelt az ideje. Megpillantotta az emelvényen azt a hajdani bukott inasát, aki elintézte, hogy államosítsák az asztalosműhelyét.

Hiába magyarázta akkor, hogy nem zsákmányol ő ki senkit, még inast is csak egyet vállalt, a két keze munkájából élt világ életében. Elég érv volt ellene az, hogy a Festetics hercegéknek, meg a szentgróti Almássy gróféknak, később a Batthyány családnak dolgozott. Hiába mondta, hogy a kiskeszthelyi cselédek nemigen rendeltek tőle műbútort meg falburkolatot a lépcsőházukba, a hajdani kétbalkezes inas ráripakodott, hogy ne viccelődjék az osztályharcon. A műhelyét lefoglalták, a ház melletti kis fásszínéből egy éjjel elvitték az összes stílszerszámot, de még az apjáról maradt régi gyalupadját is.

– Ahol ez a nyikhaj kokaskodik, ott én nem leszek publikum! – dünnyögte két káromkodás között az öreg, s elindult a Szalajtó utca felé.

Józsi bácsi meg közben fújta, fújta a nagy háború katonanótáit, meg a kuruc kesergőket.

A Szalajtó végén a vásártéri kocsma (az éberség mián) zárva tartott, nagyapinak ki kellett gyalogolnia a város utolsó házában tengődő Petőfi csárdába. Ott ivott aztán – hozomra, mint nagyanyám másnapi rikácsolásából megtudtuk – hajnalig.

Szólt a töröksíp, nem volt semmi baj. Józsi bácsi néhány (azaz pontosan három) egykori katonatársa is előkerült, odaálltak az öreg mögé, „Nem lehetek én rózsa, elhervaszt Ferencjóska” – énekeltek a dallam alá, amíg valaki rájuk nem szólt, hogy nem korcsma ez, elvtársak.

Jöttek a motorosok is, megdőltek a kanyarban, majdnem a földig, sírt a sok gumiköpeny, pattogott a bazaltzúzalék. Soha ilyen ünnepet! Még kakasos nyalókát is kaptam, pedig az egy forintba került, még a Józsi bácsiék trafikjában is.

Az egyik motoros – később mondták, hogy a Pintér Imi, de ez nem biztos – nekihajtott az útszegélynek. Megpördült a gépe, repült a motor úgy öt métert, neki a kastély kerítésének.

Kiütött vagy három babát a felső balusztrádból (ezt akkor nem tudtam, hogy onnan, később mondták így), a fiú pedig átrepült a tiltott területre.

Két orosz őr hozta ki, fektette le a kastélykapu elé, nem messze a szorgalmasan zenélő Józsi bácsi lábától.

– Meghalt – szörnyülködött a tömeg, s a fiatal motoros valóban meghalt.

A versenyt leintették, a műsort megszakították. Azaz megszakították volna, de Józsi bácsi semmit sem értett a körülötte zajló eseményekből, fújta, fújta tovább: „Híres Komárom be van véve…”

Az egyik ávós kikapta a szájából a sípot.

Józsi bácsi akkor mondta ki azt az egyetlen mondatot, amit én hallottam tőle:

– Fiaim, mi van, vége a háborúnak?

Aztán köd lett, évekig tartó köd. Megszületett a második öcsém, aki később híres ember lett (mások szerint politikussá züllött), meghalt az anyánk, elment nagyapi, majd nagymami is, a maradék családot Szentgrótra száműzték, mit sem hallottam Józsi bácsiról. Iskola, forradalom, mostohával nehezített sors – keveset forogtam szülővárosomban.

A nemszeretem Sári nénivel futottam össze, már nagyfiúként, talán kilencszázhatvan körül. Álltunk a Goldmark-ház előtt, idézgettük a semmibe hullt éveket.

– A Józsi bácsi? – csodálkozott a kérdésemen. – Semmit se tudsz róla? Pedig megírtam apádnak. A Csiderné vagy a Szép Annus, vagy tán a kettő együtt bepanaszolta őt a tanácsnál, hogy nem lehet a tilinkózásától pihenni. Erre még nem mozdult a hivatal, de amikor egy újabb förmedvényükben arról panaszkodtak, hogy irredenta, Horthy-fasiszta dalokat fúj naphosszat, megkezdődött az eljárás.

– Kossuth-nótákat játszott, kuruc dalokat – idéztem fel az egész napos koncertek műsorát.

– Meg katonai indulókat – bólogatott nemszeretem Sári néni. – De a hivatal nem azért van, hogy megkülönböztesse, szortírozza a muzsikákat. Éberség volt, intézkedtek. Zárt intézetbe vitték az öreget, Pózvára, Egerszeg mellé, ha jól emlékszem.

Vihette a töröksípját, fújhatta is, de a szobatársai nem ünnepelték érte. Pár nap után egy éjjel darabokra zúzták, taposták a hangszert.

– Szegény Józsi bácsi! – sóhajtottam.

– Pár nap múlva meg is halt. Én azt mondom, ebbe halt bele, de ki tudja, öreg volt, beteg volt… A Benedek főorvos hiába ígért neki egy új tárogatót, már nem tudta kivárni.

Elballagtam az Árpád utcába. Nagyapámék nádfedeles háza már rég nem állt, a szomszéd hosszú házat Józsi bácsi három lépcsőjével együtt éppen bontották. Az egyik munkás a Klapka-indulót fütyölte, annak ütemére csapott le a csákány. Elszorult a szívem.

Tudhattam volna, hogy ezekben a percekben ért véget az a bizonyos nagy háború. De nem tudtam, nagyfiúként sem tudtam, csak most, öregemberként érzem, bizony akkor ért véget.

Kelták, hunok, honfoglaló magyarok otthona, római provincia, királyi, egyházi és grófi birtok, becsületesen dolgozó sváb braunhaxlerek, kert- és szőlősgazdák, majd az ipartelepek munkáskolóniái és a polgárság, no meg a zsidóság is, boltostól a gyárosig – mind együtt tették azzá Óbudát, amire ma büszkék lehetnek a helybéliek.

A lokálpatriotizmus a legnagyobb erejük, innen erednek szívós gyökereik a Via Principalis és a Via Praetoria metszéspontján. Ez ma a Szentlélek tér és a Fő tér, azaz Óbuda origója. Rezervátum, sziget és szellemi agora egyaránt.

Új városházat Óbudának

Divald Károly 1905-ben készült remek felvételét a modernebb technikával sem volt könnyű megidézni. A tér mai arculatát meghatározó neobarokk homlokzatú Városháza (Óbuda-Békásmegyer Polgármesteri Hivatala) helyén akkor még egy emeletes polgárház állt. A Fővárosi Közlöny 1898-ban közölte az alábbi hírt: „Az óbudai elöljáróság épülete már annyira rozoga volt, hogy több helyiséget közbiztonsági szempontból le kellett zárni… Ezen épület eredetileg magánhasználatra emeltetett, s úgy építési anyaga, mint alapozása tekintetében is már a priori nélkülözte azon szolidságot, a mi a középületek biztosságának alapfeltételét képezi.” Szükségük volt tehát az óbudaiaknak egy nagyobb és korszerűbb városházára. Még azon év decemberében a pénzügyminisztérium elé terjesztették a szomszédos, Szentendrei úti, 352 négyszögöl kiterjedésű kincstári telek megszerzése iránti kérelmüket. Akkor a felsőbb hivatal nem akart belebocsátkozni az eladásba, mert az ingatlant pénzügyőrségi célokra kívánta fenntartani. Hosszú évek múlva végül 15.000 forint vételárért adták át az ingatlant.

A III. kerületi elöljáróság épületének megépítésére a közgyűlés 787/903. sz. határozattal megszavazta a szükséges 342.000 korona költséget, és elindulhattak a tényleges munkálatok. „Az 1905. március 2-i rendelettel a Fő-tér 3. számú 324. hrszámu, valamint az ezen épülethez csatlakozó Szt. Endrei utca 21. számú, 322. 323. hrszámu földszintes egyszárnyú épület és kerítésfalnak a megindítandó uj építkezés miatt történő lebontása elrendeltetvén; elöljáróság ezen fentebb felsorolt épületek lebontására nyilvános árverést hirdet. Dr. Bencze Benő elöljáró.” A pazar székház – amely ma is szolgálja a helybélieket – Barcza Elek (1853–1913) fővárosi mérnök, tanácsnok tervei szerint 1906-ra készült el. Igaz, talán a lépten-nyomon felbukkanó régészeti leletek miatt is némi csúszással. Az építkezésnél került elő egy szép oltárkő 62×30×14 centis darabja Jupiter és Juno tiszteletére szóló felirattal. „A kitűzött időre nem készülhetett el a harmadik kerületi elöljáróság épülete, s ezért a pénzügyminiszter engedelmet adott a főváros hatóságának, hogy az elöljáróság 1906. november 1-ig tovább használhassa az óbudai katonai ruhatár épületét” – írta a Pesti Hirlap még az év júliusában.

A „ruhatár” nem más, mint a XVIII. század közepére gróf Zichy Péter, majd fia, Miklós kezdeményezésére építtetett impozáns Zichy-kastély.

Mesebeli épület lehetett volna, de teljes pompájában szinte alig viríthatott, pedig Mária Terézia is megtisztelte látogatásával. Állami kézbe kerülve nem becsülték sokra, ruhatárnak, dohányraktárnak, szükségszállásnak használták, majd a HÉV is kiharapott belőle egy darabot. A részben helyreállított Zichy-kastélyba 1974-től költözhetett be a kultúra: ma a Kassák, az Óbudai, és a Vasarely Múzeumnak ad otthont. A kastély udvarán tavasztól őszig a népszerű Kobuci kertben rendezvényeket, koncerteket, filmvetítéseket tartanak. A közel két évtizednyi építkezés után, 1950-re átadott Árpád híd kettészelte a régi egységes városnegyedet, s ekkor tűntek el – többek között – a Fő téri villamossínek is. Ma máshol szerencsére újból egymásba fonódnak.

A régi elöljáróság

Óbuda 1766-ban a Zichy családtól a kamara birtokába került, és kellett egy megfelelő épület az elöljáróság, a prefektúra számára. Rupp Károly elöljáró 1787 júniusában a pesti kamarához benyújtott javaslatában a kastéllyal szemben álló épületet javasolta kisajátítani és átépíttetni. A derék polgár beadványában elfelejtette megemlíteni, hogy a ház (ma Fő tér 4.) a saját tulajdonát képezte 6450 forint értékben. Némi huzavona és Rupp váratlan halála után Hacker Xavér Ferenc ácsmester és Oelsner József Antal építőmester tervei szerint több lépcsőben sor került az épület bővítésére. Első lépésként az oldalszárnyakat alakították ki, majd évekkel később újabb szárnytoldásokkal létrehoztak egy zárt udvart, végül (1800 körül) a Fő tér felől és a Kórház utcai szárnyon hat tengely hosszan emeletet húztak rá.

Érdekesség, hogy Rupp özvegye és még egy család is lakott a földszinti helyiségekben, hiába tiltakozott Barta elöljáró az elosztás ellen. Óbuda centrumának műemléki megújítása során a hosszan elnyúló, földszintes hátsó szakaszt 1974-ben elbontották.

A copf-klasszicista stílusú gyönyörű sarokház 2010 júliusáig a Kun Zsigmond Lakásmúzeumnak adott otthont, ekkor a gyűjteményt Mezőtúrra vitték. Az épületben ma önkormányzati lakások vannak, és az önkormányzat irodái működnek. (Sisa József tanulmánya alapján. Műemlékvédelem, 1981/4.)

Karcképek a terekről

Kiragadtunk néhány nevet a napi sajtóból azok közül, akik anno a Szentlélek és/vagy a Fő téren éltek és dolgoztak. 1885-ből Melczer kávés és Kaspar Ferdinánd mészáros, akinél jó házból való keresztény fiú hentestanoncnak azonnal felvétetett. Prohászka Ignác lőporraktáros, özv. Patz Jozefa kifőző, Kovács Anna szülésznő, Unterberg Adolf dr. halottkém, Finály Árpád dr. ügyvéd, Panitza Ádám czipészkontár, Ecker István és Berthold Antal korcsmáros.

A hangulatos teresedésen nyilvánvalóan a vendéglők és kávéházak játszották a főszerepet. A vas- és fémmunkások önképző egylete 1892-től az Ingaórához címzett vendéglőben tartotta munkásgyűléseit. Itt kaphatták kézhez A szoczializmus alaptételei című könyvecskét okulás céljára 15 koronáért – már akinek tellett rá.

A Népszava – igaz, pár évvel később – felhívta a budapesti elvtársak figyelmét, hogy ne felejtsenek el személyesen jelentkezni a Fő téri elöljáróságnál az írás-olvasás vizsgára, mert utólagos jelentkezéseket nem fogadhatnak el.

A könyvtár, nem mellesleg, már 1923 óta áll az olvasók rendelkezésére. Az 5-ös szám alatt székelt Zalai Béla bookmaker fogadóirodája, aki nem a könyveket, hanem a lovakat részesítette előnyben. Varga János éttermében a teljesen békebeli minőségű müncheni Salvator sört csapolták a szomjazók korsóiba. Két év múlva ugyanebben a lokalitásban már Nedeczky Jenőné a tulaj, és ő is a világhírű, verhetetlen nedűt méreti. Naná, a keményfejű sváboknak csak nem fog kőbányai Dréhert adatni? Hlatky Sándor viszont már 1911-ben a Haggenmacher féle Szt. Gellért sört magasztalta egekig a vendéglőjében. Ujvári Miklós, majd Wittmann József, az első magyar nemzeti asztaltársaság alelnöke a Központiban volt kávés, őt követte Eger Gyula ugyanott. A Központi Kávéház ajtaját (ma Új Sipos Halászkert) 1898-ban Goldinger Márton tárta szélesre Óbuda polgárai előtt, aki jégszállító fuvarosként alapozta meg vagyonát. 1920 előtt, talán mert melegebbre fordult az idő, és már nem volt annyi jég a Dunán, visszavette a kávéház tulajdonosi jogkörét.

A Szentlélek tér 9. szám alatti lakásán megcsömörlött az élettől, a színpadtól és a szerelemtől a 26 éves Csömör Lajos színész, és öngyilkossági szándékból egy ollóval bal karján felvágta az ereket. Telefonon segítséget kérni akkoriban Goldschmied Zsigmondné dohánytőzsdéjében vagy a Steinfeld Miksa rum- és likőrkereskedőnél lévő nyilvános távbeszélő-állomáson lehetett. A Bródy Kávéház kerthelyiségében (Szentlélek tér 14.) 1929-ben ízletes meleg vacsora, naponta halpaprikás és rántott hal, fagylaltok, zamatos törökkávé, Kőbányai Polgári sörök és Járóka Feri muzsikája várta a betérőket. 1947-ben még kétségbeesve kerestette felesége Denkstein Béla munkaszolgálatost, aki 1943. január 17-én Volokonovka–Volocsanszk térségében tűnt el.

Emlékezik-e arra, hogy mikor járt először Óbudán?

1970 novemberében vagy decemberében, mert megpályáztam egy művészeti előadói státuszt.

Az biztos, hogy december másodikán kezdtem dolgozni ebben a házban, amit akkor Frankel Leó Művelődési Háznak hívtak.

Ez akkor még lepusztult épület volt?

Ez nem volt egy lepusztult művelődési ház, a kornak egy jobb külvárosi kultúrháza volt.

Óbuda külváros volt?

Óbuda külváros volt, akárhogy nézi.

Ma is az?

Ma nem, már nem az, de akkoriban ez külvárosi miliő volt, itt még nem a tízemeletes panelek, hanem pici házak álltak. Én végig is éltem a nagy pörölycsapásokat.

Hangulatos volt a környék?

Nagyon hangulatos környék volt – annak, aki kívülről nézte. Aki benne lakott, az kevésbé örült. Rettenetesen lerobbant, penészes, vizes, nem viskók, de földszintes házak álltak itt. Azokban lakni azért nem volt egy öröm. Az emberek akkoriban annak örültek, hogy beköltözhettek a betonházakba, amelyek akkor még legalább tiszták voltak például.

Az itt induló rehabilitációval párhuzamos volt a művelődési ház épületének felújítási igénye? 

Nem. Ez úgy történt, hogy már álltak ezek a szörnyű nagy házak, amikor 1977-ben, nem a kerület, hanem a Fővárosi Tanács úgy döntött, hogy felújítja az épületet.

Kellett ezért lobbizni, vagy egyszer csak jött a nagyszerű hír…

… egyszer csak jött a nagyszerű hír, hogy kifele innen, és akkor átmentünk a Zichy-kastélyba.

És lehetett tudni, hogy vissza is jönnek?

Olyannyira, hogy a tervezővel, Korompay Katalinnal és Kovács Zsuzsa műszaki ellenőr hölggyel együtt sokszor ültünk le, megbeszélendő azt, hogy ez az épület hogy újuljon meg. Sok apróságot sikerült egyeztetnünk azokból a hangulati elemekből, amelyeket a környezet megkívánt.

Ez izgalmas dolog lehetett.

Nagyon izgalmas volt, csak mi közben dolgoztunk a Zichy-kastélyban.

A Zichy-kastély épülete, milyen állapotban volt? 

A Zichy-kastélyt – magát a kastélyépület felújítását – Kurilla József tanácselnök-helyettes és Horváth Károlyné tanácselnök szorgalmazta. Kiköltöztették onnan a lakókat, fölújították és megnyitották a kastélyt, aminek az volt az ára, hogy beköltözött a Kassák Emlékmúzeum. A kis kastélyt körülvevő raktárépületben Pest, Buda, Óbuda egyesítésének évfordulójára felavatódott az a Helytörténeti Gyűjtemény, amely alapja az Óbudai Múzeumnak. A Helytörténeti Gyűjteményt többek között Sinkó László színész felesége, Gabi, aki itt dolgozott a kerületben, és megint csak Kurilla József – sok más segítővel együtt – szorgalmas munkával hozta össze.

Akkor volt egy tanácsi vezetői akarat a kulturális élet támogatására?

Bizony.

Mi történt a Zichy-kastélyban? 

A Zichy-kastélyban alakult ki tulajdonképpen az a stáb és profil, ami aztán az Óbudai Társaskör jellemzője lett. A kastélyban a földszinten volt három-négy olyan helyiség, ami a miénk volt. A nagytermet 11 hónapig mi használtuk, egy hónapig a Kassák Emlékmúzeum. A szárnyépületben működött a Helytörténeti Gyűjtemény, mellette klubszobák voltak, ahol az Óbudai Képzőművész Körtől kezdve, a sakk-körön át a zenebarátokig klubok működtek. Az akkor indult lemezgyűjtők például a mai napig itt vannak a Társaskörben. A Zichy-kastélyban jött létre az, ami aztán átjött a Társaskörbe: a Budapesti Vonósok a Zichy-kastélyban alakultak meg, a Muzsikás együttes a Zichy-kastélyban alakult meg, a Budapest Ragtime Bandnek ugyan volt már előélete, de a Zichy-kastélyban kezdtek el igazán dolgozni. A 180-as csoport is ott dolgozott. Irodalmi, zenés estek sora fantasztikus névsorral Fényes Szabolcstól Máté Péterig, Kálmán Györgytől a Benedek Miklós–Császár Angela–Szacsvay László Budapest Orfeumjáig alakította ki törzsközönségünket. A nyitó esten nem más, mint Simándy József énekelt.

De bálok is voltak! És a kastély előkertjében 1977 nyarától a filharmóniai koncertsorozat, amely a professzionális hangversenyrendezéssel színesítette zenei életünket.

Amikor ön idekerült Óbudára, és elkezdett dolgozni, mit tudott Óbuda kulturális életről?

Semmit. De amikor én idejöttem, akkor ebben a házban működött a feledhetetlen Till Ottó vezette, rangos III. Kerületi Zeneiskolára támaszkodó Óbudai Kamarazenekar, az Óbudai Kamarakórus. De itt működött az Ifjú Zenebarátok Klubja is, amelyet Varga Karcsi bácsi vezetett. Ez mind átjött a Zichybe, de a zenei alap már itt megvolt a Frankel Leó Művelődési Házban. A Zichy-kastélybeli működésünk során viszont zenei központ alakult ki. Annak idején a Fővárosi Tanácsban volt egy erős főosztály, jó szakemberekkel, akik kitalálták, hogy a művelődési intézmények különböző profilt kapjanak, ne legyenek mind vegyes felvágottak, hanem legyen arcuk. Miután nálunk elég sok volt a zene, ez zenei bázisintézmény lett. A bábos társaság a Csili Művelődési Központban Erzsébeten, a klubos társaság a Kassák Művelődési Központban volt a XIV. kerületben. Egyes művelődési házak különböző arculatot kaptak, mi a zeneit. És akkor beszüremkedett apukám. Mert mindehhez azért az is kapcsolódik, hogy én itt nem tudtam volna elindulni, ha nincs meg mindaz, amit otthonról hoztam. Apám a Keszthelyi Művelődési Házat vezette, és én mellette dolgoztam, mielőtt Óbudára jöttem. Tőle kaptam a kapcsolati tőkét, ami nagyon fontos volt, főleg az indulásomnál. Így lettek a koncertek is. De ahogy 1970 decemberében idejöttem dolgozni, 1971. január 3-án már Baranyi Ferenccel találkoztam az Astoriában, akit fölhívtam, és mondtam, hogy szeretném, ha egy olyan irodalmi estet tartana, mint Keszthelyen az elmúlt évben. Februárban az Óbudai irodalmi presszónak ő volt a vendége.

Őt ismerte Keszthelyről.

Keszthelyről, igen. De Simon Istvánt is gyerekkorom óta ismertem – Bazsiba való, majdnem földink –, mert a keszthelyi irodalmi színpadon, a Helikon Ünnepségeken ő zsűrizett. Vagy Czine Mihályt. Körmendi Vilmost, Felföldy Anikót, Alfonzót szintén. Hosszan sorolhatnám: Pécsi Ildikót, Kovács P. Józsefet is ott ismertem meg Keszthelyen, ahogy az Ex Antiquis együttest is. Ifjúsági Klubot vezettem, és ezek a művészek jöttek a Keszthelyi Művelődési Házba fellépni. Velük, sokakkal a művészvilágból édesapám baráti viszonyban volt. Apámat nagyon szerették, és az apám féle kapcsolatok ide jöttek a Zichy-kastélyba s aztán a Társaskörbe. A Liszt Ferenc Kamarazenekar is – bár még nem a későbbi felállásban – játszott Keszthelyen, az Óbudai Kamarazenekar szintén. Varga Karcsi bácsit Keszthelyről ismerem, mert a filharmóniai koncerteket vidéken ő vezette.

Én olyan szakmai háttérrel indultam Keszthelyről, ami miatt könnyebben vágtam bele Pesten, mint bárki más a szakmában. Ott nőttem föl ezek között az emberek között.

Leendő kollégáim közül is volt, akit még otthonról ismertem. A XVII. kerületi kultúrház-igazgatót, Horváth Emilt is például ott ismertem meg a Medosz fesztiválokon. Vásárhelyi Laci bácsival Keszthelyen találkoztam először, mert a Nemzetiségi Fesztiválokat ő rendezte. Apám 1975-ben meghalt, de addig mindenhol az kérdezték, hogy hogy van apád?

Mik voltak a legszebb élmények az itt töltött évek során?

38 évig dolgoztam itt Óbudán. Ugyanott, ugyanabban, csak közben ez volt művelődési központ, művelődési ház, a Zichy-kastély neve klubház volt rövid ideig, aztán visszajöttünk ide, és kiderült, hogy valamikor ezt a házat úgy is hívták, hogy Óbudai Keresztény Társaskör, de én úgy gondoltam, hadd jöjjön be mindenki. Ezért lett Óbudai Társaskör a nevünk. Én nem mozdultam el innen. Nagyon-nagyon sok mindenre emlékszem. Azt kérdezte, mire emlékszem a legszívesebben – nem tudom. Ugyanis, ha elkezdeném magának sorolni, hogy mire emlékszem szívesen, akkor holnap reggel esetleg hazamehetne.

Lehet, hogy érdekes lenne.

Elképesztő történetek sokasága, bájos és megkönnyeztető események. Azt talán összegezni lehetne, hogy sok kudarcunk nem volt. Nem azt mondom, hogy nem volt, de sok kudarcunk nem volt.

A szabadtéri kulturális rendezvények manapság jellemzői Óbudának. Jobbnál jobb programok vannak. A hetvenes években is voltak ilyen rendezvények?

A Liszt Ferenc Kamarazenekar 1962-ben kezdett el a Kiscelli-kastély udvarán koncertezni. A Kiscelli-kastély belső udvarának akusztikája egyszerűen fantasztikus, a szabadtéri helyszínek közül magasan a legjobb. 1999 nyarán már mi rendeztünk koncerteket ide a Liszt Ferenc Kamarazenekarral és más fővárosi és vidéki kamarazenekarokkal. Ebből nőtt ki 2000-re az Óbudai Nyár programsorozat, amelynek szervezése távozásom után került az Óbudai Kulturális Központhoz, Lőrincz Edinához.

1977 nyarán viszont az Országos Filharmónia rendezett koncerteket a Zichy-kastély udvarán, amely hangversenyeken az Állami Hangversenyzenekar, Kobajasi Ken­i­csiró, Ferencsik János és hasonló kaliberű művészek léptek fel. Így kezdődtek a szabadtéri rendezvényeink, 1200 fős épített nézőtérrel. Dolgoztunk, és elegáns koncerteket szerveztünk. A nők estélyi ruhában jöttek oda. Közben nyitva voltak a kiállítások, szünetben meg lehetett nézni a Helytörténeti Gyűjteményt, a hátsó kertben is kiállítások voltak. Eredetileg diszkót is akartak a barokk udvaron, én meg azt mondtam, hogy egy barokk kastély udvarán nem lesz diszkó. Amíg én voltam, addig nem is volt. A Kassák Emlékmúzeum is nyitva volt, meg a Pince­galéria is. Aztán kezdődtek az Óbudai Vigasságok a Fő téren, mely során még újságot is kiadtunk, s ez fordult át kulturális piacba, amit Pihe (Harsányi Mária, a Társaskör jelenlegi igazgatója – a szerk.) talált ki. Akkor már ő is itt dolgozott. A kulturális piac olyan rendezvény volt, amelyre nem fizettünk rá, de ezért nagyon meg kellett dolgoznunk! 1989-ben jöttünk át végleg a Társaskörbe, lezárult a Zichy-beli élet.

Előadóművészként is dolgozott.

Igen. Verset mondtam. Meg még néha ma is mondok, ha hívnak.

Előadóművészként nem lépett fel az Óbudai Társaskörben, de két lemeze is megjelent a Vándordal és Az én ajándékom című. Mindkettő válogatás lelki érzékenységre utal. Teljesen különböző út ez az intézményvezetőihez képest?

Persze, ez egy más történet. Vezetőként el kell számolni, ki kell nyitni, meg tisztaságnak kell lenni, meg időben el kell kezdeni, meg a számlát ki kell állítani, ki kell fizetni. Teljesen más feladat. Több hónapra előre tervezni… szervezői feladatok, satöbbi.

A mai napig fellép?

Ha hívnak, akkor igen. Bár az igazság az, hogy most már inkább csak felolvasok, mert annyira ritkán mondok verset, hogy nagyon megterhel, ha kívülről kell mondanom.

Most már felléphetne a Társaskörben is.

Volt is, hogy Pihe hívott. Volt egy nagyon szívem szerinti ügyünk, amit Pihe folytat. Kósa Gábor – zeneszerző, ütős zenész – édesapja, Kósa György egy legendás zongorista, zeneszerző, a magyar kulturális, szellemi élet egyik nagyon fontos figurája volt. Gábor – nagyon tisztességesen és meghatóan – őrzi és ápolja a papa emlékét. Az emlékesten mindig volt zene, kiállítás, és azokat a verseket, amelyeket Kósa György megzenésített, Jancsó Adrienn olvasta föl. Aztán Adrienn itthagyott minket, és Gábor megkért, hogy én olvassak fel.

Azóta én olvasom föl ezeket az általában nagyon nehéz verseket. Pihe folytatja a kezdeményezésemet, ezért léptem fel itt a Társaskörben.

2008-ban adták ki második verses lemezét Az én ajándékom címmel, ami időben nagyjából párhuzamos volt a Társaskörből való távozásával.  

Nem nagyjából, hanem egybeesett.

Ez a lemez egyben búcsúzás is?

Nem. Semmi köze nem volt a két dolognak egymáshoz.

A címadó vers József Attila költeménye, amelyet az ön nagynénjéhez írt 16 éves korában.

Ezt speciel nem hozzá írta, de abba a körbe illett bele, amely verseket a nagynénémhez írt.

Nagynénje, Gebe Márta 1985-ben adott interjút a Kritika folyóiratnak. József Attila első szerelmeként azonosítják ezt a kapcsolatot. A költő még öngyilkosságot is megkísérelt miatta.

Így van.

Gebe Márta édesapja, Gebe Mihály folyamatosan támogatta József Attilát.

Igen, József Attila az internátusban lakott Makón, és nagyapa volt az internátus igazgatója. Támogatta őt, 1922 karácsonyát például náluk töltötte. Gondolom, jobban odafigyelhetett rá, mint a többi gyerekre.

1922-ben jelent meg a Szépség koldusa…

… meg is van a családomnak egy olyan példány, amibe kézzel van beírva az ajánlás: „Versemmel hogyha megelégszel / – kínáltam úgyis már elégszer – / Fogadd el: véres, könnyes ékszer. Miska bácsinak”. És ez a kötet, megvan Süveges Gergő édesanyjánál. Süveges Gergő déd­unokája az én nagynénémnek.

2008-ban nem pályázott újra…

Nem bizony!

Azt mondta akkor, hogy már nem akar olyan harcokat megvívni, amikben az alapvetéseket kell újból elmondani. Tehát ez tudatos lépés volt?

Az. Nagyon elegem lett.

A megváltozott körülmények, a kultúrához való viszony, a generációs szakadékok? Vagy eddig, eddig, eddig!?

Ez az eddig, eddig, eddig! Elmesélek valamit. Abban az évben májusban hagytam abba, április táján lődörögtem az előtérben valamiért.

Mindig nagyon szerettem az emberek között lenni, keveset voltam hátul az irodában, az nagyon ritkán fordult elő, hogy én ott ültem volna.

Jött egy korombeli hölgy, kérdezte: Miért mész el? Nekem mániám volt, hogy nevetés nélkül az élet nagyon nehéz dolog. Ha humora nincs valakinek, az a nagyhalál, az borzasztó. Mi rengeteget nevettünk, mert mindig találtunk mindenben valamit… Nagyon össze voltunk szokva, félszavakból értettük a másiknak a hülyeségeit. A törzsközönség is tudta, hogy ez egy ilyen hely. Tehát, én nyugodtam mondtam az érdeklődő hölgynek, hogy mert elegem van belőletek, és akkor jót nevettünk együtt. Akkoriban még kurátor voltam az NKA fesztivál és nagyrendezvények kollégiumában, és amikor olvastam a pályázatokat, s a harmadik olyan került a kezembe, amiről láttam, hogy többé-kevésbé telehazudja a pályázatot, akkor becsuktam, és azt mondtam, hogy elegem volt belőletek. Nekem a szakmából is elegem volt. Ez egy nagyon szomorú vége egy jópofának indult történetnek. Azóta sem hiányzik. Megvannak a kapcsolataim, eljövök, találkozom azokkal, akiket kedvelek, szeretek. Rolláéknál, a Liszt Ferenc Kamarazenekarban felügyelőbizottsági elnök vagyok. De vannak dolgok, amiket nem vesz be a gyomrom, amiktől epeömlést kapok. És én ennek nem tudok nem hangot adni. Na, most manapság az emberek ugyanúgy hallgatnak, meg húzzák meg magukat, meg nem tudom, mit csinálnak, mint állítólag annak idején is.

Én soha nem fogtam be a számat. 25 éves koromban csípőre szorított kézzel pöröltem a kerületi párttitkárral, pedig soha nem voltam párttag, még szakszervezeti tag sem. Ennek ellenére nagyon jól együtt tudtunk működni.

Halála előtt azt mondta, hogy örül, hogy velem dolgozhatott és büszke rám. Ő szaktekintély is volt. A régi Népművelési Intézetben sokaknak segített 1956 után.

Hát van, aki ordíthat még egyszer, van, aki nem.

Mindig szabadúszó voltam, soha nem volt családom, voltam férjnél, de felelősséget csak magamért kellett vállalnom.

De akkor – már elnézést, hogy ezt kérdem – ez a vagányság megjelent minden tevékenységében?

Hát, hogy a fenébe ne! Néha elkapkodva, de rögtön véleményt mondtam. Sok helyen nem is nagyon szerettek. Megkaptam azt is, hogy hogy lehet a Merényivel együtt dolgozni? Erről a kollégáimat kell megkérdezni, akik itt együtt dolgoztak velem. Nem mentek el innen, itt nem volt fluktuáció. Wéber Éva 1977-től dolgozott itt, Pihe 1982-től, Parádi Tamás grafikusunk és Andrási Gábor szinte ugyanakkortól. Ez volt a régi stáb.

Azért ezt kedvelték is az emberek, nem?

Egy időben volt olyan pletyka, hogy valakinek vagyok a valakije, azért ilyen nagy a szám. Mondtam nekik, nem mindegy, hogy mitől?

Azért ez vonzó tud lenni, be kell látni.

Lehet. Nem tudom. Imre nagyon szeretett, Kiss Imre, akivel egy kicsit földik is voltunk, ő Tapolca környéki volt, az utolsó tanácselnök. Azt mondta állítólag Tarlós Istvánnak, amikor az átadás volt: Erre vigyázz! Nagyon jóban voltak. Én mindkettőjükkel jól tudtam együttműködni, de Bús Balázzsal is. Balázzsal sokat nevettünk, mert kitűnő humora van. (Remélem, megőrzi!)

Mondják az Óbudai Társaskörre, hogy országos és nemzetközi hírű. Egyetért ezzel?

Igen.

Az ön irányítása alatt vált országos és nemzetközi hírű intézménnyé.

Ez igaz. Akkor is, ha szerénytelenségnek hangzik. De nem azt mondom, hogy miattam, azt mondom, hogy a munkatársaimmal együtt értük ezt el… Nélkülük nem ment volna.

Tamás a bolygó szinte minden pontján járt, lanttal, kobozzal vagy énekesként, neves nyugati zenekarok tagjaként, vagy pedig párban, az említett zenésztársakkal.

Nagyon nagy rálátása volt a világra, de Erdély mindig is a szíve csücske volt. Nagyon büszke volt rá, hogy református létére bizonyos ősei unitáriusok voltak, például Kolozsvár egyik hajdani bírája.

Csíkszeredában pedig egyenesen valóban nem is dísz-, hanem valódi polgár volt. Azokban az években, amikor esetleg nem lépett fel a fesztiválon, mindig itt volt – azért is, mert Gyimesben háza van.

Egy 1985-ben adott interjúban Tamás maga meséli el, hogyan lett Kobzos: „Ezt az előnevet 1977 óta vallom a magaménak. Kecskeméten egy népzenei találkozón vettem részt, és az előadásomat bekonferáló Buda Ferenc költő barátom így szólított fel a pódiumra. Találónak éreztem a tőle kapott nevet, mert beszédes név. Arra utal, amit szívügyemnek tartok, a régi magyar zenére.”

Egy másik interjújában ennek a gondolatnak a folytatását veti fel: „Sose vettem föl hivatalosan ezt a nevet, sose iktattam be a személyi igazolványomba, de remélem, a síromra majd ráírják.” Ezt akkor viccből mondta. A sírkőre Raffay Dávid szobrászművész készítette a kobzot ábrázoló vésetet. Az eredeti tervet már rajzként megkaphattuk, és bekerült a könyvbe is.

Tamás talán a világ egyetlen régizenésze volt, akinek saját pajzsot is adott az élet. Ez egy eredeti, a Tinódi-címert imitáló kék-piros pajzs, amelyet egy hadi hagyományőrző klub készített neki. A gyönyörűen festett pajzs ott lógott a lakásában, szemben az ajtóval, ahogy belépett az ember. Most az Óbudai Népzenei Iskola emlékkiállításán látható. Úgy gondoltuk, hogy a könyv előzéklapján is ez legyen, sőt ugyanazzal a pirossal és ugyanazzal a kékkel készüljön a könyvhöz járó CD és a DVD is. A címer rajzát mindenki ismeri a Tinódi-kötet elejéből, metszetben, egyszerűen, puritánul kinyomtatva. Tinódi saját címerkérő levele viszont színes – ez ihlette a pajzsot.

Erről készült 2015-ben a Tinódi-emlékplakett, amelyet Tamás kérésére vele temettek el. A szíve fölött őrzi.

Tudjuk, hogy a XIX. század közepén már voltak Tinódi-előadások a Nemzeti Múzeum dísztermében Mátray Gábor jóvoltából, hárfa- és zongorakísérettel. Nagy, öltönyös közönség előtt énekelték az akkor újra felfedezésre váró magyar históriás énekeket. Azt, hogy a históriás énekek előadása valójában a legtermészetesebb dolog a világon, a magyar közönség előtt Tamás mutatta fel először. Ezt a megfejtést ő adta ehhez a réteghez. És az ő szerencsés követői, amilyennek vallhatjuk magunkat sokan, azt mondhatjuk, hogy ezzel valamit kiemelt a kövek alól, vagy a száraz papírlapokról. Tamás a históriás énekeket is a közönséggel való eleven, jelen idejű párbeszédnek tartotta, nem valami muzeális tárgynak.

Ez a kötet közös adósságunk. Azért közös, mert már Tamás is adósnak érezte magát vele. Az utolsó években sokat beszélgettünk arról, hogy díjak és elismerések ellenére félő, hogy az életműve szétpereg.

Ezzel a könyvvel az ő terve is az életmű összefoglalása volt, minket elsősorban hangfelvételek összegyűjtésére kért.

Különösen – és ezt már kórházban fekve mondta el nekem – azt a Balassi-CD-t emlegette, ami csak másolt példányokban létezik. Ez a stúdiófelvétel 2004-ben készült, de sose jelent meg hivatalosan. Gyújtópontnak elég volt arra, hogy az összes többit megpróbáljuk felkutatni, megmenteni. Ehhez a könyvalakot választottuk, mert a könyv neki is szívügye volt. Óriási könyvtára volt, tele bibliofil ritkaságokkal a világ ezer nyelvén, saját gyűjtésben és családi örökségből származó könyvekkel. Édesapja mint irodalmár rendkívül gazdag könyvtárat hagyott a családra. Tamás is legendás olvasó volt: amikor úton volt, és nem beszélgetett valakivel, rögtön könyvbe temetkezett, mint a régi peregrinusok, vándordiákok. A nap minden óráját tanulásra használta ki. Folyamatosan csiszolta a véleményét, az újdonságokra is nyitott volt. Vegyészként sem volt utolsó, s ha azon a pályán marad, ugyancsak nagyon sikeres lett volna. Föltalált például egy olyan szondát, ami sokkal kisebb százalékból kimutatja az alkoholt, mint amit a rendőrség használt. Erre nagyon büszke volt, de szerencsére nem gyártották, mert akkor már senkinek nem lenne jogosítványa. A restaurálást azért hagyta ott, mert elcsábította az énekmondó élet.

Addig munka mellett zenélt, nagyon sokat, de az éjjel-nappal akkor következett be, amikor megegyezett a családdal, hogy próbaként hadd legyen szabadúszó. Attól fogva valóban az énekmondó életét élhette.

Felkérésre soha nem mondott nemet. Együtt játszottunk iskolákban, falusi templomokban. Pályája elejétől gyűjtött népzenét; Erdélyt úgy ismerte, mint a tenyerét. Bárhová utazott, azt mind feltérképezte. Számára a világ nyitott könyv volt, és örömmel lapozott benne – ha kellett, akkor kettőt. Sose mondta, hogy „na, ez már így rendben, és túl vagyunk rajta”. A saját régi számait is újra és újra játszotta, formálta. Ezt a könyvet meg kellett csinálni: ez az ő megíratlan könyve. Nem írtuk meg helyette, mert nem lehet. De az ő hangján szólaltattuk meg a gondolatait, hiszen olyan gazdag interjúkincset hagyott ránk, amelynek még mi is csak a töredékét ismertük Bélával, s még rengeteg elő fog kerülni. Főleg, mivel a Rádió hangtárában is nagyon sok van, amiket célszerű lenne lejegyezni…

Miért érdekesek ezek az interjúk? A pályája elejétől az utolsó napokig készültek. Ő volt az a ritka népzenész, akit az élet rávett (sokak nevében), hogy elméleti dolgokról is nyilatkozzon. Korábban mindig olyasmiről kérdezték őt: „ezt hol tetszett gyűjteni, esetleg él-e még a Marika néni?…”, vagy pedig: „milyen forrásokat használt, és ki látott már ilyen hangszert”. Ő mindig a felületes kérdések mögé ment, bele a sűrűjébe, hogy miért csináljuk ezt. Szeretett új és új válaszokat adni.

Az évről évre vagy évtizedről évtizedre változó ars poeticáknak igyekeztünk egy szép füzérét összerakni. Ennek azt a címet adtuk, hogy Álmodtunk, sírtunk, ösztönöztünk.

Ez egy Ady-idézet, amit egy korai interjújában említ – hiszen Tamás „mellesleg” fejből tudta a magyar irodalmat.

Első ismert rádiófelvétele, ami a könyvhöz tartozó CD-n is szerepel, egyenes adásban ment le 1979 szeptemberében a sárvári várból. Ennél avatottabb helyen Tinódi sem szólalhatott meg, hiszen itt szolgált Nádasdy Tamás udvarában, itt is halt meg 1556-ban. Hanghordozón csak 1988-ban, tehát kilenc évvel később jelent meg az élő felvétel ebből az anyagból, az is Baselban, szamizdat kiadásban, az Énekelt történelem című legendás kazettán, ami aztán a rendszerváltás után Magyarországon is megjelent egy utókiadásban. Miért érdekes ez? Tinódi a jelennek szólt, a saját jelenének, Tamás a mi jelenünknek akart ezzel szólni. Azzal is, amikor közéleti vagy a néphez szóló, vagy kesergő témákat választott, meg akkor is, amikor magánéletről volt szó. Tehát a régizenét nem tartotta réginek. Régi, mert a régiek írták, de zene, mert a jelenben is működik. Ami nem működik a jelenben, az számára nem volt.

Mi, akik Óbudán ültünk az ő óráin, mind megtapasztalhattuk, hogy az idő könnyen átléphető, ha odafigyelünk, és ebben hiszünk. Ez a hit megmaradt. Ő irányított minket, hogy a valódit keressük.

Ezért gyűjtötte az emlékeket, az élményeket egy „kíváncsi nemzedéknek”, értve ezalatt a táncházas „nomád” nemzedéket, amihez magát is sorolta. Tamás tényleg nomád volt a gyűjtőútjai, illetve az életformája miatt.

Néha azért összeülhettünk, és voltak olyan nyugodt óráink is, amikor tervezgettünk: „Na, mit fogunk csinálni tíz év múlva, húsz év múlva? Figyelj, ezt ki kéne adni; kéne már valaki, aki amazt összegyűjti; el kéne nevezni erről vagy arról” – mondta ilyenkor. Nem volt intézményszerű ember, de úgy tudott gondolkozni, mint egy intézmény. Amikor Óbudán a koboztanári évek után, amik nagyon sikeresek voltak, igazgató lett, féltettük, hogy belőle is hivatalnokot csinál az élet. De Tamás, ez a végtelenül tehetséges, könnyed ember, aki szabad kézzel, irodalommal és zenével mindent össze tudott hozni, és fejből tudta a történelmet, ezt is simán megoldotta. Pillanatok alatt olyan virágzó iskolát csinált, amely mára Közép-Európa egyik vezető népzenei intézménye. Innen nőtt ki gyakorlatilag a hazai középfokú és a zeneakadémiai népzeneoktatás is. Nem véletlen, hogy tagja volt az első zeneakadémiai tantestületnek a népzenei tanszéken.

Ha valaki 1977-ben azt mondja neki a kecskeméti zenei találkozón, amikor fölhívják frissen kapott művésznevén a színpadra, hogy egyszer majd – ahogy szoktuk mondani – „minden dudás egyetemén” fognak a gyerekek tanulni, és kontrával meg kobozzal a hónuk alatt rohangálnak, és a zenész társadalom elismert alakjai lesznek, akkor legalábbis mosolyogtunk volna. És mégis végbement, mert ő abban a kodályi, bartóki galaxisban hitt és gondolkozott – és ez az életműve minden szegletére igaz –, aminek ez az egyik kijárata. Bizony eltelt negyven év a táncházmozgalom homályában és fényében, ami ezt kiállta. Van olyan fénykép a kötetben, ahol együtt ülnek Halmos Bélával és Sebő Ferenccel – utóbbival közös hangfelvételt is találtunk.

Látszik, hogy az alapító atyák valamit nagyon megtaláltak, valamit nagyon át akartak adni, és erre, ha várni kellett akár évtizedeket, érdemes volt.

Ma már másról szólhat az egész, s azok, akik ma belenőnek, már készen kapnak olyasmit, amiért valaha tényleg mocsáron s folyón át kellett járni.

Magát az Óbudai Népzenei Iskolát is számtalan támadás érte. Nem is így hívták régen, hanem az Óbudai Zeneiskolának volt népzenei tagozata. A függetlenné válás Tamásnak köszönhető. A kötet második részében olvasható cikkfüzér is jelzi, hogy komoly pedagógiai programja volt. Nem szabványosítani akart, csak sugallni. A népzenéhez a kíváncsiságon túl – ezt is többször hangsúlyozta – bizonyos vagányság kellett. Az, hogy lemenjünk a sárig, a porig, járjunk utána, s ne higgyük el, amit más állít róla. Legyenek saját élményeink. Tamás ennek ellenére „adós” maradt egy teljes saját népzenei lemezzel. Ez is érdekes – mennyit tett a népzenei mozgalomért, s nem volt egy önálló lemeze, ahol népzenét énekel.

Mai trubadúr

A kötet második fele egy terjedelmes lemezborító-sorozat. Egy nagyon ritka fotóval kezdődik, ahol Tamás első nagy vágya, a Régi magyar betlehemes lemez friss példányával üldögél egy padon, s tökciterán játszik. A lemez születése is csoda dolog volt! A Hungaroton lemezkiadónál abban az időben keresztülvinni, hogy egy falusi gyerekszínjátszó társulat, a budapesti Szent Imre templom kórusa és felnőtt régizenészek közös lemezt csináljanak az első magyar betlehemes játékból – több mint illuzórikusnak tűnt. A Régi magyar betlehemes 1988-ban az év hanglemeze lett. A szokatlan vállalkozás tehát mégis áthozott valamit az ormánsági gyerekek szavaival, mégiscsak „bevitt egy labdát abba a kapuba”, sőt nem is egyet. És csodaszépen megszólalt a zenekar.

Ezért volt fontos feladat, hogy azokat a szétszaladó kincseket, amelyeket a hangfelvételek őriznek Tamás életművéből, együvé tereljük.

Úgy gondolom, hogy csak tanultunk belőle, csak gazdagodtunk vele mindannyian, akik ennek a folyamatnak részesei lettünk, és közel sincs vége. Most azokat sikerült összeterelni, amelyekből megkaptuk a teljes eredeti kópiát a kiadóktól. Ez sem kevés: tizenöt teljes lemez. Ebből csak egy a Tinódi-összkiadás a maga kilenc és fél órájával, amelyen csorbítatlanul elhangzik az összes szöveg, ami önmagában világszenzáció. A Magyar Katolikus Rádió archívuma szerencsére megőrizte az eredeti mesterszalagokat, s szinte térítési díj nélkül átengedték nekünk. De megjelennek a régi műsoros kazetták is, amelyek ma már elérhetetlenek. Az Énekelt történelem címűt például Baselben vette föl egy koncert utáni este. Kapott két-három stúdióórát, és azokat a számokat, azokat a hangszereket tudta aktiválni, amelyek éppen ott kéznél voltak. Legendás album jött létre. Ennek az eredeti baseli mesterszalagjáról sikerült az eredeti kazettánál jobb minőségű felvételt közreadni, akárcsak a Vándorok énekei esetében, amelyet a Magyar Garabonciás Szövetség adott ki egy kis kottafüzettel együtt 1994-ben. A Szentegyházi dicséretek húsz éve jelent meg, gyakorlatilag azonnal elfogyott. Huszár Gál énekeskönyvének (1560–1561) válogatott énekanyagát mutatja be kórussal és énekmondó előadásban, váltogatva. Ez a szinte ismeretlen kazetta is meghallgatható, méghozzá az eredetinél jobb minőségben, ahogyan az 1992-ben kiadott Protestáns énekmondók is, amely első közös munkáink egyike.

Erdal Şalikoğlu barátunknak is sokat köszönhetünk. Tamás török orvos és énekmondó barátja az Óbudai Társaskörben nemrég egyazon színpadon állhatott Tamás provence-i régizenész barátjával, Miquéu Montanaróval. Ez Tamás életében sajnos soha nem fordult elő, de az emlékére sikerült ennek a könyvnek a kapcsán összegyűlni. Mindenki a maga területén közbenjárt egyes kiadványok jogaiért. A török kiadók egy szavunkra átadták a teljes, ott megjelent három CD anyagát, borítóstul. A DVD-n meghallgatható Balassi húsz éneke is, ami szamizdatban jelent meg, és másolt CD-ken terjedt. Részletek hallhatók a legendás erdélyi reneszánsz lemezről (Bakfark Bálint Lant Trió), amit 1979-ben vettek fel a Pannonhalmi Főapátságban, és 1982-ben látott napvilágot.

Tamás hidakat képezett műfajok között is. Ilyen hídképzés volt két újabb lemeze, melyek szintén bekerülhettek a gyűjteménybe a kiadók jóvoltából: a Főnix és bárány (2000) és a Nem megyek én innen sehova (2008). Az elsőn túlnyomórészt édesapja, Kiss Tamás megzenésített versei vannak, továbbá más, debreceni vonatkozású költemények. Ezeken a lemezeken a régi pol-beat örökségnek is emléket állított. Két-három akkordos, egyszerű számokat szólaltatott meg.

Az egyedi rádiófelvételek után hetekig ástunk megsárgult szalagos dobozokban, felvételi kartotékokban. Önmagában szellemi utazás volt bezárkózni egy-egy kis lehallgató szobába, és elmerülni a régi felvételekben. Remélem, hogy ez másnak is akkora örömet okoz, mint nekünk okozott ott.

Sikongatva hallgattuk a rádiós munkatársakkal, és mindenkinek leesett a tantusz, hogy micsoda kincseken ülnek. Ezeket digitalizálva kilenc albumot sikerült összerakni. Az összes DVD műsorideje 35 óra.

A könyv és a vele járó hangzóanyagok bevételéből a gyimesi zeneoktatást, az Óbudai Népzenei Iskola gyimesi zenei táborait és továbbképzéseit támogatjuk, amihez Tamás adta az ötletet. A kezdeményezésért fáradhatatlan szerkesztőtársamat, Szerényi Bélát illeti köszönet.

Kobzos Kiss Tamás rövid életrajza

A Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas énekes, hangszeres zenész és pedagógus Debrecenben született 1950. május 30-án. Édesapja Kiss Tamás költő, esszéíró és író. Zongorázni, majd magánúton gitározni tanult egyetemi évei alatt, miközben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem kutató vegyész szakát látogatta. A Főnix színjátszó együttes, majd a Délibáb népzenei együttes tagja lett, és az évek során több hangszeren is megtanult játszani, például citerán, kobzon, brácsán, tekerőn és reneszánsz lanton.

1974-ben a budapesti Néprajzi Múzeumba került restaurátornak, s rövid időre a Kaláka együttes tagja is volt, majd 1976 és 1986 között L. Kecskés András együttesében muzsikált. Gyakran fellépett az Egyetemi Színpadon, hanglemezklubokban, templomokban. 1976 és 1979 között vegyész restaurátorként dolgozott a Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központban; közben néhány hónapig a debreceni Déri Múzeumban is közreműködött Szentpál Monika és Erdélyi György előadóestjein. Évekig szerepelt a Radnóti Színpad Toldi előadásában Nagy Attilával. 1987 januárjától a bécsi Clemencic Consort tagja lett, és ezzel az együttessel több száz alkalommal lépett fel Európa számos országában. Legutóbb a Thomas Wimmer által vezetett Accentus Austria régizene együttes szólistája volt. Velük Jeruzsálemben, Bambergben és Citta de Castellóban is fellépett. A Jánosi együttessel, valamint Ferencz Évával is több hanglemezfelvételen szerepel. Miquéu Montanaro provence-i zenésszel 1982 és 2000 között sok népzenei és régizenei koncertet adott, Magyarországon és Franciaországban is készítettek hangfelvételeket.

1992-től adtak közös koncerteket Magyarországon, Erdélyben és Törökországban Erdal Şalikoğlu isztambuli énekessel, akit nem túlzás Kobzos Kiss Tamás fogadott testvérének nevezni. Három közös CD-t készítettek, s utoljára 2015 augusztusában, az Esztergomi Históriások rendezvényén léptek fel együtt. Kobzos Kiss Tamás énekes szólistája volt Szabados György zeneszerző több művének is. Szólistaként több száz koncertet adott Magyarországon, a környező országok magyarlakta városaiban, falvaiban. Játszott Európa majdnem valamennyi országában, továbbá Japánban, Kínában és az Egyesült Államokban. 1991 óta, amikor a Protestáns énekmondók című műsort, majd kazettát összeállították, gyakran lépett fel a Musica Historica együttessel is.

1986 óta tanított az Óbudai Népzenei Iskolában, amelynek 1991 januárja óta az igazgatója lett. 2013 szeptemberében UNIÓS támogatásból új épületet kapott a zeneiskola, amely addig egy társasház alsó emeletén működött. Az új épület méltó hely volt az ország egyetlen, csak népzenét oktató zeneiskolájának. 2007 óta Liszt Ferenc Zeneakadémián is tanított kobozjátékot. Több tanulmányt írt a népzene tanítás témakörében, előadásokat tartott, konferenciákat szervezett. 2007-ben a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli, 2012-ben levelező, majd 2013-ban rendes tagja lett.

Kobzos Kiss Tamás Budapesten hunyt el 2015. november 8-án.

(A szöveget szerkesztette: Vig György)

Dúdolj verset. Kobzos Kiss Tamás emlékezete, Magyar Hangszermíves Céh, 2018.

Hogy kezdődött az illusztrátori pályafutása? Ha jól tudom, eredetileg olasz szakra járt az egyetemen.

Két dolog érdekelt kiskoromtól, az olvasás és a rajzolás. Az anyukám eléggé szabadon hagyott engem ebben kísérletezni, ha akartam, egész nap rajzolhattam. A gimnázium után viszont egy évig Olaszországban voltam, kézenfekvőnek tűnt a bölcsészkar, ahová fel is vettek rögtön, amint hazajöttem. Csak aztán két év alatt rájöttem, hogy nem igazán nekem való. Közben megszülettek a fiaim, és úgy gondoltam, ez az utolsó lehetőség, hogy mégis megpróbáljak felvételizni az Iparművészeti Egyetemre (akkor így hívták a MOMÉ-­t). Másodszorra sikerült.

Hogy csöppent a mesék világába?

Mindig is illusztrátor akartam lenni, a szeretett könyvek miatt. Elég hamar, már az ovi elején megtanultam olvasni, és nagyon szerettem a könyvekben az illusztrációkat is nézegetni, és mostani szememmel nézve elég megdöbbentő módon továbbillusztráltam (telefirkáltam) az általam kedvelt könyveket. Nem is értem, hogy hagyhatta ezt a mamám…

Hogy született az első mesekönyv, a Kismadár és Kóró?

Felkérésre csináltam a képeket, de aztán a kiadó elállt a megjelentetéstől. A képek két évig fiókban voltak, amikor szerencsémre megismertem Adélt, aki átírta a népmesét, és a kész pdf­-et elküldtük néhány kiadónak. Az első a Scolar volt, és megtetszett nekik, ki is adták.

Várszegi Adéllal további két közös könyvük van, a Jakifészek és a Raptormese. Ilyen jól kiegészítik egymást?

Szerintem jól kiegészítjük egymást, főleg, hogy ez a munkakapcsolat közben párhuzamosan barátsággá is fejlődött.

Számos közös tervünk van, remélem, lesznek belőlük könyvek! Nekem nagyon fontos a humor, és szerintem kevés az ilyen vicces szerző, mint Adél.

Az Állatok abc­je rendhagyó lapozó, az első önálló könyve?

Igen, ez is felkérésre készült: a kiadó szeretett volna egy állatos könyvet. Nekem persze nem kellett kétszer mondani, állatokat bármennyit, bármikor! A továbbiakban szabad kezet adtak, és ez lett belőle. Erre a könyvre eléggé büszke vagyok.

Hogy találtak egymásra Danny Bainnel? Az Ez nem az apu hangja című kötet három afrikai történetet mesél el, merőben más, mint az eddig ön által illusztrált állatmesék.

A Betűtészta Kiadó kért fel a könyv illusztrálására, így ismertem meg Dannyt. Azért más ez a könyv szerintem, mert eléggé megkötötte a kezem az afrikai népművészet szín- és formavilága, amit bele kellett vinnem az illusztrációkba. Sok kutatómunka is áll mögötte.

Továbbá, ebben a könyvben emberek a szereplők, ezért is más. Nagy kihívás volt ez nekem, de legalább tudom, hogy tudok embereket is rajzolni, ha muszáj.

A kötet most, június 9-én kapott Szép Magyar Könyv oklevelet.

Van olyan, hogy „álomkönyv”? Amit szívesen illusztrálna, csak még nem keresték meg vele?

Persze, egy csomó, például Lázár Ervin dolgai, Poe, Andrew Lang Mafláziája, de ilyen volt Huxley-tól a Varjak is, és ez még meg is valósult! Szerencsére eddig nem kellett olyan könyvet illusztrálnom, amihez nem volt kedvem.

Munkáival nemcsak meséskönyvekben, hanem képeslapokon, kifestőkben, sőt gyerekbútorokon is találkozhatunk. Hogy bírja az iramot?

Hát, három gyerekem van, etetnem kell őket, így sokat kell dolgoznom. Nagyon örülök, hogy még az a szerencse is ért, hogy azzal kereshetek pénzt, amit szeretek csinálni.

Persze, alapvetően a könyvillusztrációt szeretném, de ha ásványvízcímkén van az állatka vagy egy gyerekszéken, az is öröm.

Mostanában azért kevés időm volt bútort festeni, inkább csak barátoknak. Gyerekcsoportot is tanítottam ebben az évben illusztrációs technikákra.

A legfrissebb mesekönyve, A varjak és a csörgőkígyó Aldous Huxley, a Szép új világ írójának egyetlen gyerekkönyve. Meséljen róla egy kicsit!

Ez a szöveg régi nagy kedvencem volt, mert az a fajta humor jellemzi, amit én igazán kedvelek. Egy varjúpárról szól, akiknek a tojásait rendre ellopja egy kígyó, míg végül leleplezik, és jól megleckéztetik. Magyarul persze nem volt kiadva, de ismertem. Álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer én fogom illusztrálni. Törekedtem a színpaletta redukálására, nagyon örültem, hogy használhatok feketét (a varjak), és próbáltam az illusztrációkba humort csempészni. Szerintem ez egy egészen különleges könyv lett, remélem, sokan felfedezik maguknak.

Mik a jövőbeli tervek? Van új könyv a láthatáron?

Igen, készül egy böngésző, egy újabb CD–­mellékletes könyv a Katáng együttes zenéjére, egy papírszínház a Csimota Kiadóval és egy újabb könyv, amit Adél írt. Remélem, néhány még idén megjelenik!

Azóta is sok időt tölt itt, mióta eladta a fesztivál tulajdonjogát?

Sokkal kevesebbet, mint régen, mostanában csak heti egyszer szoktam bejönni a hétfő délelőtti vezetői értekezletekre. A folyamatos pörgést már elengedtem, de nem azért, mert eladtuk a cég 70%-át, hanem mert már a befektető megjelenése előtt, tőle teljesen függetlenül eldöntöttem, hogy a 25. Sziget Fesztivál lesz az utolsó, aminek a szervezésében aktívan részt veszek.

Kiöregedtem, és már nem értem eléggé a mai fiatalok gondolkodását, ízlését ahhoz, hogy én határozzam meg továbbra is a rendezvényeink fő irányvonalát.

Ha fontos nekem a fesztiváljaink jövője – márpedig bizonyos értelemben a gyerekeimről van szó –, az is fontos, hogy mi lesz velük, ha már nem én vagyok a legnagyobb tulajdonos, tehát teret kell engednem a lelkes és innovatív gondolkodású fiatalabb kollégáknak.

Egy időben fesztiválokat „gyűjtött”, a Sziget mellett olyanokat, mint a Balaton Sound, a Telekom VOLT Fesztivál, a Gourmet Fesztivál, a Gyerek Sziget. De szerette a különleges autókat, meglehetős borgyűjteménnyel rendelkezik, és már egy komoly galériát megtölthetne a kortárs művészektől származó alkotásokkal.

Ami a fesztiválokat illeti, számomra a szervezés hobbi is volt, nemcsak munka. Velem mindig az történik, amikor valamibe belefogok, hogy közben még inkább megjön hozzá a kedvem. Mivel ilyenkor elmosódnak a határok a szórakozás és a teendők között, előbb-utóbb azon veszem magam észre, hogy egyre több fesztivált szervezünk, vagy újabb és újabb éttermet nyitunk. Ráadásul sok minden érdekel, ezért több dolgot is igyekszem egyszerre csinálni, aminek a vége viszont mindig az, hogy szembesülnöm kell azzal a szigorú ténnyel, hogy egy napba csak 24 óra fér bele. A legtöbb projektemet csak „kipróbálni magamat” alapon kezdtem el.

A műtárgy gyűjtés azért egy picit más sztori, mert persze ebben is benne van a sznobériám, de benne van az a személyes történet is, hogy sok olyan alkotó volt a környezetemben, aki multifunkcionális, azaz nemcsak képzőművészként próbálta ki magát, hanem zenészként is.

Rendezvényszervezőként, legalábbis az első időszakban főleg ezeket a zenei világban is jelen lévő művészeket ismertem meg. Mivel kialakult velük valamilyen személyes viszonyom, úgy gondoltam, hogy azáltal, hogy a képeiket is kiteszem a falamra, új szintet hozok be kapcsolatunkba.

Volt ebben karitatív motiváció is, úgy értem, hogy így támogatta az anyagilag nem igazán elkényeztetett képzőművészeket?

Volt, akinél benne volt ez is. Mivel az ismerősöknek beleláttam a magánszférájába is, tudtam, hogy jól jönne, ha vennék tőlük pár képet. A gyűjteményemben vannak olyan alkotások, amelyeknél inkább a művész emberi oldalát értékeltem, és azt gondoltam, hogy a vásárlásommal nemcsak magamnak szerzek örömöt, hanem neki is segíteni tudok, de túlnyomó részt persze azért vettem képeket, mert tetszettek. Ráadásul szerencsére elég gyakori az az eset, amikor ez a két dolog egybeesik, mármint, hogy tetszik is az alkotás, meg segítek is vele az alkotónak.

Elég személyes viszonyom van a képekkel, ezért amikor valamit megszerzek, sose gondolok arra, hogy majd valamikor haszonnal adhatom-e tovább. Sőt még a gondolatától is viszolygok, hogy eladjak bármit a gyűjteményemből.

Míg a legtöbb gyűjtőnek érthető módon az is szempont, hogy mennyire éri meg az adott kép, mennyire fő mű, mennyire emelkedik várhatóan az értéke, nálam ilyen nincs.

Gyerekkorában is gyűjtött dolgokat?

Persze, mindenfélét, gyufacímkét, bélyeget, fémpénzeket, matchboxot, még sörösdobozt is. Tehát valamit mindig gyűjtöttem, de egyik sem volt olyan kitartó tevékenység, amiről tényleg azt lehetne mondani, hogy érdemi gyűjtemény lett belőle.

A sörösdobozról jut eszembe, hogy sose szerette az alkoholt, gyakorlatilag absztinens, mégis nagy borgyűjteménye van. Miért?

Valóban gyűjtöm a borokat is, igaz ma már kevésbé lelkesen, mint korábban. Ez például úgy alakult ki, hogy bár tényleg nem iszom alkoholt, de szívesen megyek borkóstolókra a baráti társaságommal. Jó dolognak tartom a barátokkal járni az országot, a pincéket látogatni, megismerkedni a borvidékekkel, a borászokkal. Nyilván mindig én voltam a sofőr, de még így is hülyén éreztem magam, hogy mit keresek egy borászatban, ha nem iszom.

Zavaromban kitaláltam, hogy akkor legalább emlékbe veszek én is mindenhol pár üveg bort, aztán ahogy egyre több lett belőlük, elkezdtem tudatosabban gyűjteni a borokat, olvasni a szaksajtót.

Így már nekem is lett közöm ehhez az egészhez. Miután lett egy több ezer palackos gyűjteményem, már nem jövök zavarba, ha a borokról kell valakivel beszélgetni.

Meg se kóstolta őket?

Maximum egy kortyot kérek a borkóstolókon, de azt sem nyelem le, csak ízlelgetem, aztán kiköpöm. Visszatérve a történet gyűjtés oldalához, a tárgyakhoz való viszonyom mindig is meghatározó volt az életemben. Volt sok olyan vágyam, ami miatt a környezetem sokáig inkább csak megmosolygott, mint például az a gyerekkori ábránd, hogy egyszer nekem is lesz egy Maserati sportkocsim. Szerencsére sokat sikerült megvalósítani közülük még viszonylag fiatalon, viszont csak 40 éves koromban lett először saját tulajdonú ingatlanom. Persze előtte is laktam valahol. Amikor 16 évesen elköltöztem otthonról, a barátaim szülei fogadtak be. Amikor a gimi mellett dolgozni kezdtem, már lett keresetem, és albérletekben laktam, aztán ahogy családom is lett, és egyre sikeresebb lett a cégünk, már megengedhettem magamnak, hogy egész jó lakásokat béreljek, de úgy gondoltam, nem kötök kompromisszumokat, addig nem kell saját ház, amíg nem lesz lehetőségem olyat venni, amit megálmodtam magamnak.

Van bennem egy fura, nagyfokú sznobizmusból építkező tárgykultusz, ami az öngyújtótól kezdve az órámon át a családi házig egy csomó dolog kiválasztásánál működésbe lép.

Már gyerekkoromban kialakult bennem ezzel kapcsolatban egy csomó frusztráció. Inkább nem hordtam egyáltalán órát addig, amíg meg nem vehettem magamnak egy olyan darabot, ami végre kielégítette a vágyaim. Félreértés ne essék, egyáltalán nem vagyok az a típus, aki szereti, ha a ruháján lévő feliratról azonnal látják, hogy milyen drága volt. Nem magamutogató sznob vagyok, aki a világnak szeretné bebizonyítani, hogy mi mindent engedhet meg magának, inkább minőség- és márkafüggő vagyok. Nekem az számít, hogy a tárgyakban legyen meg a hozzáadott érték, az az anyagminőség, dizájn, technológia, innováció stb., de leginkább egyediség, amitől azt érzem, hogy ez a kategóriájában a legjobb. Ha valamiről ezt gondolom, akkor azt birtokolni szeretném, együtt akarok vele élni, használni, például hordani szeretném, vagy csak egyszerűen nézegetni. Néha már vicces, vagy másoknak inkább irritáló túlzásokba is esek. Lehet, hogy ez már a kapuzárási pánik, de nemrég vettem egy márkás gitárt és egy erősítőt, csak azért, mert mindig irigykedve néztem ezeket a tárgyakat a színpadokon a profi zenészeknél.

Az én esetemben elsőre még nem is tűnhet extrém dolognak egy menő gitárt birtokolni, csakhogy soha életemben nem tudtam gitározni. A boltban nem is mertem elárulni, hogy magamnak veszem.

Ez még mindig jobb, mintha egy 200 lóerős épített chopperrel állított volna haza. Fog rajta játszani is, vagy csak örül, hogy van?

Persze, remélem, hogy valamit majd prüntyögök. A feleségem rögtön kikötötte, hogy fogadjak egy gitártanárt.

Ebből is látszik, hogy valódi gyűjtő azért vadászsza le a tárgyakat, mert szeret gyűjteni, illetve, hogy a gyűjteményében található holmikra gyakorlatilag semmilyen praktikus szempontból sincs szüksége.

Amikor piszkálnak, hogy absztinens létemre miért gyűjtök bort, azzal szoktam példálózni, hogy a filatelista se nyalogatja fel borítékra a gyűjteményét, hogy elküldhesse egy levélen. A gyűjtői szenvedély nem arról szól, hogy használni is akarod azokat a tárgyakat, hanem arról, hogy elmondhasd, sikerült megszerezni őket.

Mikor kezdett műtárgyakat gyűjteni?

A legelső képet 20 éves korom körül vettem. Egy váci étteremben láttam meg egy orgonacsokrot ábrázoló Meiszter Kálmán festményt.

Édesanyám nem sokkal azelőtt halt meg autóbalesetben, és az orgona volt a kedvenc virága. Gyerekkoromban mindig szedtem neki egy csokrot hazafelé az iskolából.

Az alkotóról addig nem is hallottam, a stílusa teljesen más, mint amiket szeretek, de a kép akkor és ott megfogott, ezért megvettem ezt a festményt, kb. kéthavi bevételemet adva érte. Utána még 2–3 év eltelt, amíg megint vettem egyet.

Megvan még az az első?

Persze, eddig a konyhában volt, most egy nagy átalakítás miatt új helyet kell keresnem neki. Semmilyen szinten nem illeszkedik bele a gyűjteményembe, de az a festmény másról szól.

Mikor kezdte tudatosan gyarapítani a gyűjteményét?

Egy idő múlva már kicsit tudatosabban vettem a képeket, de még mindig nem azzal a céllal, hogy majd egy gyűjteményt fogok összehozni. Vásároltam pár dolgot Bada Dadától vagy Dr. Máriástól, a Tudósok zenekar két művészétől és az egykori Bizottság-tagoktól: ef. Zámbó Öcsitől, fe Lugossy Lacától, Wahorn Andrástól. Azért tőlük, mert személyesen is jól ismertem őket, és mivel kedveltem a zenéjüket, egyéniségüket, azt gondoltam, hogy ha már eredendően képzőművészek, azt az oldalukat is jobban megismerném. Később megismerkedtem újabb alkotókkal, és tőlük is vásároltam. Egy idő után annyi képem lett, hogy már az is számított, hova akasszam ki őket. A képnek nem jó, ha raktárban hever, azért készült, hogy lássák.

Alapvetően otthon, vagy az aktuális irodámban tudtam kitenni a gyűjteményem darabjait. Ahogy nőtt a cég, egyre nagyobb irodákba költöztünk, újabb felületek keletkeztek a képeimnek.

Fura versenyfutás, hogy éppen képből van több vagy szobából. Vissza is fogom magam a vásárlásban, ha éppen azt látom, hogy nincs hova tenni.

Ma már tudatosan gyűjt?

Nem igazán, hiszen a mai napig nem tudom megmondani, hogy inkább a figuratív vagy a nonfiguratív, a kortárs festészet vagy a fotó érdekel. Persze ha katalogizáljuk, akkor kijelenthetjük, hogy elsősorban nonfiguratív festményeim vannak, de nincsenek nálam tudatos szabályok. Mindenből azt választom, ami valamiért megtetszik.

Kiművelte magát a hazai a kortárs képzőművészetben elméleti szinten is?

Nem mondhatnám, hogy tudatosan próbáltam magam kiművelni, de mivel érdekel, igyekeztem utána olvasgatni a dolgoknak. Autodidakta módon megpróbáltam legalább annyira képezni magam, hogy ne feszengjek, hogy nem értem miről van szó, ha szakemberek beszélgetnek.

Azt gondolom, hogy a gyűjteményemmel már inkább egy középkategóriás gyűjtőnek számítok, míg a tudásommal még legföljebb egy érdeklődő amatőr szintjénél tartok.

Előképzettségem egyáltalán nem volt, a gimnáziumi rajzórákon nem különösebben kaptunk ilyen típusú képzést. Az a fura helyzet alakult ki, hogy előbb voltak szakemberek által jegyzett műtárgyak a birtokomban, és csak utána próbáltam megnézegetni, hogy mit is kell tudni róluk.

A kortárs képzőművészetet illetően egy laikus néha nehezen tudja eldönteni egy adott képről, szoborról, hogy valódi műalkotás-e vagy divatlufi. Egy bennfentesnek számító gyűjtő pontosabban érzi az értékeket?

Ez még „belsősként” is sokszor bizonytalan kérdés, hiszen önkifejezésről van szó, és az önkifejezés egy eléggé szubjektív és nehezen kategorizálható dolog. Én főleg azokat a jellemzően nagyméretű installációkat nem tudom hova tenni, amik ugyan a legtöbbször nagyon látványosak és érdekesek, de gyűjtői szemmel értelmezhetetlenek. Olyasmikre gondolok itt, amikor például valaki kifesti feketére a galéria falait, azaz olyan műalkotást készít, amiről már a kitalálás pillanatában egyértelmű, hogy sose lesz rá vevő.

Egyik oldalról bírom, ha valaki úgy csinál valamit, hogy annak aztán tényleg nincs gyakorlati haszna, de a racionális énemmel a másik oldalról meg azon gondolkodom, hogy ezek a művészek vajon az alkotói tevékenységükből szeretnének-e tényleg megélni.

Persze lehet, hogy csak túl földhözragadt vagyok, hiszen, ha valaki fölkerül a térképre azáltal, hogy valami igazán egyedi, érdekes dolgot csinált, akkor nem gond, hogy nem volt bevétele. Végül is a performance-ok is a legtöbb esetben a pillanatnyi hatásokról, érzelmekről szólnak, mégis sokan lettek általuk közismert művészek, akik aztán az így megszerzett hírnevüket már kamatoztatni tudták.

Mik a saját értékelési szempontjai?

Gyűjtőként azzal az alkotással tudok valamit kezdeni, amivel együtt lehet élni. Mindegy, hogy egy irodatérben vagy egy lakótérben, mert ebből a szempontból nyilván mások azok a műtárgyak, amiket az ember a hálószobájába is beenged, vagy amiket az irodafolyosón, egy tárgyalóban, esetleg egy étteremben helyez el. Az mindenképp fontos, hogy szeressem az adott műveket nézegetni, érzelmeket váltson ki belőlem.

Azt kifejezetten szeretem, amikor a képnek van valami története, amit elmesél az alkotó. Ettől megszemélyesül a számomra, ahogy azt is kedvelem, ha van mögöttes tartalma, ami valamilyen módon megérint, üzenet szinten is.

Azokat a festményeket is szeretem, amikben van egy kis groteszk humor, mert minden alkotás a maga módján reagál a világ dolgaira, a minket érő hatásokra. Van, aki versben vagy dalban mondja el a hangulatát, a gondolatait, van, aki meg inkább képben. Az nagyon sokat számít, ha ismerem az alkotót, mert innentől a műveivel is más a viszonyom. Van néhány számomra kedves művész, akik például ritkán üzennek valami direkt, konkrét dolgot a képeikkel, nekem mégis mondanak valamit. De ezt nem szeretném túlmagyarázni, nem tudok képeket elemezni, és nem is akarok. Vagy megfog valamiért egy kép vagy nem. Ha nem, akkor hiába magyarázzák a szakértők, hogy milyen jelentős mű, akkor sem vágyom rá.

Szokott festményt ajándékozni?

Erre is volt példa, de inkább fotókat szeretek adni. Meglátásom szerint a fotók jobban működnek a legtöbb közegben, kevésbé függenek a személyes ízléstől. Nem mondom, hogy nagy feneket kerítek a dolognak, de ha műtárgyat ajándékozok, akkor általában van bennem hátsó szándék. Volt olyan, aki képet kapott tőlem ajándékba, és később maga is vett ugyanattól a művésztől. Nagyon élvezem, hogy az ismeretségi körömből egy csomó mindenkit sikerült megfertőzni, sőt akad köztük olyan kolléga is, aki egész komoly gyűjteményt kezd építgetni.

Egy fiatal művészettörténész srác, Tóth Pali segít abban, hogy dokumentálva és katalogizálva legyen a gyűjteményem.

A munkatársaim megkeresték, és a távollétemben megszervezték, hogy Pali tartson nekik az irodában egy tárlatvezetést. Azt is fontos küldetésünknek tartom, hogy a Szigeten egyre nagyobb hangsúlyt fektettünk a látványvilágra. Azzal, hogy tehetséges művészeket, alkotóközösségeket vontunk be, nemcsak izgalmas és látványos installációk, műalkotások születtek, hanem ezzel együtt a fiatalok széles tömegei számára sikerült trendibbé és közérthetőbbé tennünk egy eddig általuk elvontnak gondolt műfajt.

Kizárólag olyan képeket gyűjt, amelyeknek ismeri az alkotóját?

Nem mondhatnám. Van például pár olyan műalkotásom is, amik még a korai gyűjtői útkereső időszakomban kerültek hozzám. Amikor az 1990- es évek vége felé eldöntöttem, hogy tudatosan elkezdek képeket gyűjteni, akkor még nem alakult ki bennem egyértelműen, hogy mit is akarok.

Akkoriban Kieselbach-aukciókon is vettem képeket, leginkább a XX. század első feléből, ma már inkább klasszikusnak mondható festők műveit.

Nem sok alkotásról beszélünk, tizenegynéhány képről van szó. Így utólag persze már látszik, hogy akiket akkoriban vettem – Kádár Béla, Scheiber Hugó, Bortnyik Sándor, Anna Margit, Országh Lili –, stílusban tulajdonképpen azoknak az előfutárai, akiket a maiak közül is a leginkább kedvelek. A kérdésre visszatérve, az aktuális kedvenceim egy részét már nem is ismerem személyesen. Például Várnai Gyulát, Nádler Istvánt vagy Bukta Imrét alig ismerem. Bár találkoztunk, de nem abban a minőségben, hogy emberi oldalukról is legyen lehetőségem megismerni őket. A korán elhunyt Mulasics Lászlóval sosem találkoztam, valamiért mégis nagyon megérintenek a képei. Persze vannak olyan lieblingjeim is, akikkel kifejezetten jóban vagyok, mint Tar Hajnival, Máriás Bélával vagy Bódis Barnával, de ma már a személyes ismeretség sokkal kevésbé fontos, mint az elején, amikor enélkül valószínűleg bele sem kezdtem volna a gyűjtésbe.

Csak magyar alkotásokat gyűjt?

Csak minimális számban van külföldi festményem. Azt a keveset, ami bekerült a gyűjteménybe, többnyire itt láttam valamilyen kiállításon, és megtetszett, vagy magyar galeristája van az alkotónak.

Azt tudom mondani, hogy 90 százalék fölötti a gyűjteményemben a hazai és a kortárs arány. Ahogy említettem, van egy kis rész, amit az elődei tesznek ki a mostani kortársaknak, illetve nagyjából hasonló mennyiségben szerepelnek a nem hazai művészek képei.

Olyan festőktől is vannak képeim, mint például Aatoth Franyo (Tóth István) vagy Tót Endre, akik ugyan magyar származásúak, de nem Magyarországon élnek.

Jár kiállításokra?

Kevesebbet, mint szeretnék, de ami nagyon érdekel, arra azért megpróbálok eljutni. Általában igyekszem nem a protokolláris megnyitóra menni, hanem véletlenszerűen benézni. Nem igaz, hogy egyáltalán nem, de csak ritkán megyek el olyan alkalmakra, ahol tudom, hogy csomó mindenkivel bájcsevegni kell, és kevesebb figyelmem jut majd a képekre, mint a látogatókra.

Mekkora most a gyűjteménye?

Kétszázötven felett van a művek száma, most már inkább közelebb a háromszázhoz.

Ezt mind el tudja helyezni?

Azért ennyi, mert ennyit tudok kitenni. Egy darabig próbáltam megtartani az arányokat, nem túlzsúfolni a tereket, de mára egyszerűen elbuktam. Azt mondtam, hogy a fenébe is, nem tudok egy csomó képet normálisan kitenni, pedig még ezt is és azt is szeretném.

Végül az történt, hogy otthon még feltettem a falakra plusz huszonvalahány képet, azokat a felületeket is megtöltve, amikről eddig úgy éreztem, hogy már megerőszakolnám a harmóniát, ha még oda is raknék.

Ha nincsenek terek, ahova felakaszthatom az új képeket, az mindig elveszi a gyűjtői ambíciómat is.

Alapítson egy saját múzeumot.

Nem akarok emlékművet állítani magamnak, inkább más projektekben gondolkodom. Az új vállalkozásoknak új iroda kell, ahol előbb utóbb mindig új falfelületek jönnek létre. Mondjuk a Lupa-stranddal például az az egyik nagy problémám, hogy ott nincs hová tenni képeket.

Nem hiányzik a Sziget, a világraszóló fesztivál?

Amíg aktívan részt vettem benne, irányítottam, nagyon élveztem. Valójában mindig is élveztem, amit csináltam, csak egyszerűen túlhúztam. Annyi mindent szerettem volna a Sziget mellett még csinálni, amennyit már nem lehet megfelelő odaadással és precizitással elvégezni. Nem vagyok egy lustálkodó típus, általában napi 5–6 órát alszom, de ha ennél is kevesebbet pihenek, akkor már nem bírom a strapát. Eljutottam oda, hogy már nemcsak olvasni nem maradt időm, hanem a barátaimra és a családomra se.

Tudomásul kell vennem, hogy úgy nőtt fel a fiam, aki most 24 éves, hogy gyakorlatilag alig találkoztam vele fiatalabb korában. Nem szeretném ezt a hibát a két kislányommal is elkövetni.

Maradtak azért az éttermek, a Lupa-tavi álmok, a fesztivál ügyekben is részt vesz…

Oké, de úgy érzem, hogy ez már kezelhető men˝ˇnyiség. A legnagyobb falat az elmúlt huszonöt évben a Sziget volt. Nagyjából az időm 45–50 százaléka folyamatosan azzal telt. Az elején persze a 99 százaléka, de még huszonöt év után is közel felét a kapacitásaimnak a Sziget cég irányítása tette ki. Ahogy a Sziget egyre önjáróbbá vált, mellette belekezdtem a Costes éttermektől a Budapest parkig, a WAMP-tól a Lupa-tóig mindenféle egyéb projektekbe. Ezekből mindenképp redukálni kellett, így a legtöbb időt elvevőt próbáltam elengedni, mert így tudtam a legkevesebb áldozattal a legtöbb kapacitást felszabadítani.

Mire redukált?

Munka szintjén most elsődlegesen a Lupa-tóval foglalkozom. Bármilyen hülyén hangzik is, de tényleg úgy van, hogy fiatal koromban jó fesztiválokra szerettem járni, később jó éttermekbe, most meg szép vízpartokra, strandokra szeretnék.

Ezért találtam ki, hogy csinálok Budapestnek is egy darabka pálmafás tengerpartot, amihez nem kell elvándorolni a világ végére, de ugyanazt az életérzést át lehet élni.

A Lupánál megteremthető mindaz, amiért az ember utazni akar. Olyan türkizkék a víz, olyan homokos a part, amit egyébként csak képeslapokon látunk, és mindez itt, 2,5 kilométerre Budapesttől. Emellett szeretnék sokat foglalkozni azokkal, akiket elhanyagoltam: a családommal, a barátaimmal. Ha kedvem van velük megnézni a mohácsi busójárást, akkor ne az legyen, hogy remélem, jövőre vagy jövő után majdcsak belefér, hanem mondhassam az utolsó pillanatban is, hogy üljünk be az autóba, és indulás.

S ha mégis előre vetették álom-tekintetüket az időben, aligha gondolhatták, hogy jó másfél évezred múltán az Óbudai Szeszgyár kihívóan magas főépülete néz majd szembe velük. Mert, igen, a kiegyezés évében alapított üzem pőre, fehér háza szinte épp szemközt áll a valahai helytartói palota nyugati szárnyával, amelynek (az eddigi feltárások és visszatemetések utáni) romjai talán láthatóvá és beszédessé válnak még a mi életünkben. Mivel az időutazás gondolata mindig is vonzott, ki óhajtottam próbálni, vajon régóta nem működő szeszgyárunk harmadik szintjének ablakában állva látok-e valamit a hajdani palota földbe takarodott romjainak körvonalaiból, ám nem tehettem így. Nem, mert az üzem mai kezelője, a BUSZESZ Rt. illetékese (a meg nem nevezett tulajdonos kívánságára) nem tette lehetővé a számomra ezt. (Már amikor megláttam a cégnevet, kissé értelmetlennek tetszett. Zavart az ékezet hiánya az U-n, s midőn este szomorúságomban a saját magam főzte pálinkámat ittam, rá is tettem képzeletben.)

A 2007-ben megvásárolt üzemterület elkerülhetetlen jövőjével – úgy nagyjában – magam is egyetértek. Budapest elmúlt kétszáz évének története végtére leírható a gyárak lakógyedekkel szembeni folytonos visszavonulása történeteként (is), s miért pont Óbudánk másfélszáz éves szeszgyára volna az utolsó bástya? Hiszen óriás, szemnek és tüdőnek egyaránt kedves területet foglal el ókori nevét elhagyó folyónk, a Duna partján, ahol a mai idők ízlése szerint tervezett majdani lakópark házaiba nyilván sokan törekednek megtelepedni majd élethelyzetük reményeivel. A bontás és építés által Óbudának most újra megvan az esélye Aquincum eddig sosem látott rétegeinek feltárására és megmutatására.

Fehér házunk másfélszáz éves csupán, ám a falai közt még mindig csodaszép belsőépítészeti elemeket őriz: öntöttvas lépcsőkorlátot, szegecselt tartóíveket, egyebeket.

Robosztus szépsége még inkább megmutatkozik, ha oldalról, mondjuk az Árpád hídi HÉV-megállóból nézegetjük. Ereszkedő gerincmagasságú, három traktusos, óriás mozdony körvonalai vetülnek így elénk, amelynek kéménye is van. Az épület fehérsége kivált jelentéses, azt közli csalókán a szemünkkel, mintha kései ipari forradalmunk rövid útja makulátlan lett volna, korom-, izzadság- és szenvedésmentes. Rátekintve ma már könnyű szívvel áltatjuk magunkat, és a démon muslincáktól zubogó, mocsaras cefréjére gondolunk, amely aztán a pálinkafőző üst csöpögtetőjéből átlátszó tisztán folydogál elő, és a töményes pohárkákba töltve kis időre megmutatja bűbájos nyakláncát.

Óbuda-Békásmegyer tudomásom szerint még érvényben lévő, 2013-as Építési Szabályzatában ezt olvassuk: „Ezek az épületrészek meghatározzák a terület távolabbi látványpontokból való feltárulását. Ezért ez a két épületrész mindenképp megtartandó.”

Az idők szeszei kissé bizonyára már elvették az eszemet: a próféta beszéljen a szabályzatból.

Emlékszel…?

„Mert robog a HÉV

Pomázról Pestre,

robog a HÉV

és hozza Beát.

Bizony a Bea,

a Bea bejáró,

Pomáz-Pest között

ingázik tehát.

Homlokát rányomja sokat

az ablak üvegére Bea,

bá-bá-bá-bámul,

hogy fut a táj.”

A dallamot jól ismerem, mellé is dúdolom, mert ez voltam én. A bejáró beja. Pontosan így. Pomáz és Pest között. Az ezerkilencszázhatvankettőt és hatvanhatot kitöltő években. Meg még utána sokáig. Igen, Cseh Tamás, Bereményi szövegével. Ismertek ők jól. De azt lehet, hogy nem tudták, hogy nemcsak a tájat bámulom, ami ugye fut, leginkább az embereket bámulom. Ahogy le-fölszállnak, helyet foglalnak, olvasnak, állnak, beszélgetnek, grimaszolnak, piszkálják az orrukat, nevetnek vagy integetnek. S aztán, ha reggelenként Pomáz felől jövet, a két Budakalászt és Békásmegyert elhagyva odaértünk Csillaghegyre – bámultam, hogy megváltozott a világ! Nem nagyon, de azért látványosan megváltozott. A csillaghegyi megállóban ugyanis más fajta utazók várakoztak és szálltak föl. Délutánonként meg le.

Itt a nők többnyire kalapot hordtak. Sportosat, elegánsat, régimódit. Vagy kézzel festett gyönyörű selyemkendőket. Horgolt cérnakesztyűk, régi brosstűk, bézs színű blúzokon zsabók, a felszálló utasokon ilyen kis elfelejtett csodákat lehetett felfedezni. A férfiakon fényesre suvickolt cipők, nadrágjuk szára élére vasalva. A diákok, fiúk és lányok kézzel kötött pulóvert hordtak, ezekre és a színes kötött sálaikra irigykedtem erősen. A sálak és pulóverek mögé kötögető nagymamákat gondoltam, vasárnapi ebédet madártejjel, kártyapartikat, délelőtti matinét és májusi litániát.

Emlékszem, a strand felé vezető úton fiatalok voltak a gesztenyefák, de lombjuk már öreg árnyékot adott. Ezen az úton mentem az úszóleckékre.

Tizenhárom éves voltam azon a tavaszon, amikor a csillaghegyi strand medencéjében rájöttem, hogy jé, fennmaradok a vízen! Azon a nyáron meg is tanultam úszni.

Sok év csavargás után egyszer csak megint Óbudára vetett a sors. Akkor már a családommal. A Bécsi út és a Vörösvári út sarkán kaptunk egy hegyre néző lakást a hetedik emeleten. Még láttuk szemben a téglagyár utolsó sóhaját. Órákig szállt a téglapor. A maradékokat elhordták. Télen a szánkózók birodalma volt a hegyoldal, tavasszal, ősszel zöld vadon. Évekig ott jártunk föl a Hármas­határ-hegyre. Aztán jött az Eurocenter, de akkor mi már rég idetaláltunk Csillaghegyre.

Mesél a ház, ahol lakunk. A szemben lévő is mesélne, ha nem bontották volna le. S a mellette lévőnek is legendás története volt, de már az sem tud megszólalni, ikerház áll a helyén. Ránk maradnak a mesék. Egyszer talán az új házak új lakóinak el kéne mondani Barna bácsit, a régi körorvost. Klári nénit és a jácintjait. S a szomszéd ház padlását, ahol valaha régen egy kicsi fiákert találtunk, elé csillaghomlokú kis ló befogva. Kiloptuk az üres házból. Ahogy annak a valahai kisfiúnak az emlékét is, aki ott ült a bakon, és nógatta a kicsi lovát: gyí, paci, paripa, nem messze van Kanizsa…!

Így volt, mese volt.

– Erről is beszélhetnénk, de most mást akartam a lelkedre kötni. Egy olyan szabályra figyelmeztetlek, amit a többieknek nem kell mondanom, ők tudják, csak te vagy mindig a kivétel.

– Itt a Balogh Tamás-törvény – vigyorgott Gutentág. –  Becikkelyezzük, csak mondjad.

– Igen egyszerű. Csak az nézheti itt a meccseket, aki közben fogyaszt is. Nem nehéz betartani, csak van néhány Balogh-féle csóró…

– Csóró a nénikéd! – fortyant fel Balogh Tamás. – Szerezd csak be a muskotályosokat, nem fog a nyakadon maradni.

– Meglátjuk, meglátjuk – kételkedett Tóbi.

– Összekaparja valahogy – nyugtatgatta Burma. – Ha másként nem, megvágja a Tanárurat.

– Én nem vágok meg senkit, és ha arra a néhány napos baráti kölcsönre gondolsz, azt megadtam.

– Három hónap múlva, igen – bizonyította a Törpe.

– Szaladnak a napok – sóhajtott Sunya, aki még csak egy hete élvezte újra a szabad levegőt. – Bezzeg odabent vánszorogtak.

– Ez a relativitás – kezdte magyarázni Burma, de a berobbanó Pofapénz megállította.

– Óriási ötletem van! – kiáltotta.

– Ja, ja, tuti tipp. Ismerjük – legyintett Gutentág. – Csak befizetjük a pofapénzt, aztán nem nyerünk semmit, mint a totó-variációiddal.

– Sőt, még a pofapénz sem jön vissza – tódított egyet rajta a Törpe.

– Mi most a foci-világbajnokságról beszélünk, nem a totódról – magyarázta Balogh Tamás.

– Épp arról van szó! Ha figyeltek, lejátszhatjuk mi a világbajnokságot. – Mindenki értetlenül bámult a hajdani újságosra.

– Világbajnokság magyarok nélkül? Kit érdekel! – kezdte a magyarázatot Pofapénz. – De ha mi játszunk, mindjárt lesz sava-borsa az egésznek.

– Mi? – hüledezett a Törpe. – A mi fiaink már rég elintézték, hogy ne legyünk ott.

– Nem a válogatottról beszélek, hanem rólunk! – hadonászott a papírjaival Pofapénz. – Itt van a csoportbeosztás, az összes meccs, ezeken a papírokon. Lemegyünk a pincehelyiségbe, ott van egy jó csocsó, asztali foci, az a pörgetős fajta…

– Azon csak a kölykök játszanak – vélte a Törpe.

– Hát most mi fogunk, ők délelőtt úgysem járnak be – jelentette ki Pofapénz. – Mindenki választ magának csapatot, annak a nevében játszik. Itt van mindjárt az A csoport beosztása, meccsekkel, dátumokkal. Minden parti hat gólig megy, lehet is kezdeni. Oroszország – Szaúd-Arábia. A pincében vár minket a Luzsnyiki Stadion.

– Miért ne? – egyezett bele a dologba Burma, s a többiek is olyan jóváhagyás-félét dörmögtek.

Tanárúr és a Rabbi a szélső asztalnál valamiféle teológiai problémába merítkezett, de nyakig, s természetesen szokás szerint nem jutottak dűlőre. Most kezdtek csak a vébé-tervekre figyelni.

– Nekünk is játszani kell? – csodálkozott a Rabbi. – Az Úrnak nemigen tetszik a verseny. A játékban örömét leli, gyönyörködhet benne, persze, de a vérre menő csatákat nem szíveli.

– Burma játssza az első meccset Pofapénzzel – intézkedett Gutentág, aki igencsak magáévá tette a házi vébé ötletét. – Burma medve-formájú, ő lesz Oroszország, Pofapénz mint sémita Szaúd-Arábia. Míg lejátsszák, kérek két jelentkezőt Uruguay és Egyiptom szerepére.

Megkezdődött a nagy torna, az első két mérkőzésen fölényes hazai sikerek születtek, Sunya mint Egyiptom hat nullára lelépte a Törpét (Uruguayt, ugye), Burma Oroszországként négy-kettőre verte Pofapénzt. A második fordulóban folytatódott Burma sikersorozata, öt–egyre győzte le Sunyát. Csodák csodájára a Törpe győzedelmeskedett Pofapénz felett, négy–kettőre.

Pofapénz az esélytelenek nyugalmával játszott Sunya ellen, s végül döntetlenre hozták a meccset. Burma öt perc alatt elintézte a Törpét, a kiérdemesült zenebohóc újra hat gombócot könyveltetett.

– Továbbjutott Burma, azaz Oroszország – hirdette ki az eredményt Pofapénz. – Kezdhetjük is a B csoport meccseit.

Kis vita támadt, hogy kik legyenek a szereplők, csaknem mindenki Portugália akart lenni, de aztán megegyeztek, Gutentág kapta a luzitánokat. Tanárúr a Rabbival mérkőzött, mint Marokkó és Irán gurigázták három–háromra a nyitó mérkőzést, Gutentág szégyenletesen kikapott (öt–egyre) a Spanyolországot választó Tóbitól. Ez a csoport egyébként is a csaposé volt, Tanárurat és a Rabbit egyaránt hat nullára mosta le, míg Gutentág is hozta a kötelezőt: a két öreget egyaránt négy–kettőre verte. Természetesen Tóbi jutott tovább.

A C csoport beosztása megint vitákhoz vezetett. Balogh Tamás még nem játszott, így az ő választása (Franciaország) nem volt kétséges, de a három másik csapatot olyanoknak kellett vállalni, akik már egyszer szerepeltek. No, de megoldották a dolgot, miután Burma nem akart játszani: Sunya, a Törpe és meglepetésre a Rabbi vállalta a kört. Nem tartottak sokáig a meccsek, Balogh Tamás két győzelemmel és egy döntetlennel továbbjutott. A D csoport meccsei vita nélkül zajlottak, Burma újra játszott, Pofapénz, Gutentág és a Tanárúr voltak a partnerei. A kört persze Burma nyerte, de mivel ő már az A csoportból továbbjutott, most a második helyezett Gutentág került az egyenes ágra.

Az E csoport meccsei előtt Tanárúr rövid előadást tartott Kalinyingrádról, azaz a porosz Königsbergről, meg a matematika, vagy inkább a topográfia örök problémájáról, amiben a königsbergi hidak nagy súllyal szerepeltek, de a mérkőzések izgalma nem hagyta, hogy rá figyeljenek. Megint Burma győzött (mint Brazília), így újra a második helyezett, azaz Törpe jutott tovább.

Az F csoportot Sunya nyerte Németországként, a G csoport valamennyi mérkőzése döntetlenre végződött, így az egyetlen olyan versenyző mehetett tovább, aki az előző fordulókból kiesett, azaz a Tanárúr.

A H csoport meccseit nem lehetett lebonyolítani, mert megjöttek a pince profi játékosai, a botcsinálta vébé-csapatoknak meg sürgős ihatnékja támadt. De megállapodtak a másnap reggeli találkozókban.

– Nem igazság, hogy magyarok nélkül játsszuk a vébét – morgott Gutentág. – Legalább a saját mundiálunkon legyen ott a mi csapatunk.

– Legyen! Úgyis a H csoport jön, férjen bele H, mint Hungária – döntött Pofapénz. – És Burma legyen a mi csapatunk.

– Nekem forgatásom van kora délelőtt, így csak az egyenes kiesési szakaszra érek ide – sóhajtott a valahai filmrendező. – Sajnálom.

– Akkor legyen Gutentág, vagy akit akartok… – Pofapénz láthatólag csalódott volt.

– Legyél te! – engedte át a megtiszteltetést a hajdani csónakházas. – Én már nyolcaddöntős vagyok.

– Köszönöm! – emelte poharát Pofapénz. A többiek természetesen vele ittak. Már akinek még volt mit, Balogh Tamás muskotályosa igencsak elfogyott a mérkőzések izgalmától. De Pofapénz hozott neki egy kisfröccsöt, ki ne száradjon, amíg ő örvendezik.

Reggelre a kiérdemesült újságos elkészítette a nyolcaddöntő párosítását (persze a H csoport nélkül), a többiek értették is, nem is, mik voltak az elvek, de senki sem tiltakozott. Bekapták a reggeli kötelezőt, aztán nekiálltak a H csoport mérkőzései lebonyolításának. Öt csapat küzdött, Lengyelország (Sunya), Szenegál (Balogh Tamás), Kolumbia (Tanárúr), Japán (Tóbi) és persze Magyarország (Pofapénz). Bizony, nem érvényesült a papírforma!

Pofapénz mind a négy mérkőzését simán megnyerte, hármat hat–nullára, egyet öt–egyre, az a kapott egy öngól volt, így Magyarország a legjobb nyolc között folytathatta.

– Helyreállt az igazság – dörmögte a Rabbi. – Aztán mire mentek vele?

Pofapénz kiteregette a párosítás papírjait.

– Mindenki tudja, milyen ország színeiben játszik, így csak a saját neveteket írtam be. A legjobb négy közé jutás a tét, elsőként Burma játszik, ha már a kedvünkért ott hagyta azt a forgatást.

– Elzavarták – vigyorgott Gutentág. – Másnaposnak találták.

– Adok én neked két olyan fülest, hogy három napig másnapos leszel tőle! – horgadt fel valami Burmában, de aztán legyintett egyet.

– Tehát az első meccs Burma–Gutentág – vette vissza a szót Pofapénz.

– Meglátjuk, ki a másnapos – dünnyögte a hajdani filmes. – Itt az első dugó, édesapám!

Nem tartott sokáig a mérkőzés, bár három–nullánál Gutentág még szépíteni tudott, de máris jött a negyedik, majd az ötödik Burma-löket.

– Továbbjutott Burma! – hirdette ki Pofapénz. – Most én játszom a Tanárúrral.

Tanárúr éppen azt magyarázta a mérsékelt élénkséggel figyelő Balogh Tamásnak, hogy egyszer a híres königsbergi professzor, bizonyos Immánuel Kant egy diplomaosztó után sikeresen végig próbálta a porosz, a brandenburgi, s talán még a bajor söröket is, és hatásuktól átlelkesedve végigjárta a hidakat, s mégpedig úgy, ahogy a feladványban volt: egy hidat csak egyszer érintett. Csak az volt az érdekes, hogy másnap – józanul – nem tudta megismételni ezt a teljesítményét, sőt, azóta sem sikerült senkinek.

Tanárúr félbeszakította kiselőadását, s hogy hamar túlessen a dolgokon, hat–nullára kikapott Pofapénztől, aki be is jelentette saját továbbjutását, s máris hirdette a következő nyolcaddöntőt.

– A Törpe következik, az ellenfele Sunya.

Talán a legizgalmasabb játszma lett a simának ígérkező találkozóból. Támadások és védések, gólpárbajok (egy–nulla, egy–egy, egy–kettő, kettő–kettő, három–kettő, három–három).

– Az egyenes ágon nincsen döntetlen – mondta ki a hirtelen eluralkodó zavarodottság közepén Burma. – Aranygólig még játszaniuk kell.

Így is lett, a negyedik, döntő találatot a Törpének sikerült bevinnie.

– Apró embernek apró siker – próbálta kisebbíteni érdemét Gutentág, de a többiek lehurrogták, valaki még azt is megjegyezte, hogy savanyú a szőlő, amiért egy asztal alatti rúgás lett a jutalma.

– Kezdődnek a negyeddöntők – hirdette ki Pofapénz. Az országot már nem mondom, nyolcan maradtunk, az első derbit Burma vívja Balogh Tamással.

– Nem igazság! – tiltakozott az egykori kemencés.  – Csak ki akartok ejteni!

– Ezt adta a sorsolás – legyintett rá Pofapénz. – Egyébként is, a labda gömbölyű, győzhetsz is.

– Ja, pont a Burma ellen, szépen! – morgott tovább Balogh Tamás, de mit volt mit tenni, odaállt az asztalhoz, s ahogy sejtette, három perc alatt ki is kapott hat–nullára.

– Tóbi jön, az ellenfele Gutentág! – kiáltotta a hajdani újságos.

Tóbi is hozta a formáját, ha nem is simán, de négy–kettőre diadalmaskodott a csónakházas felett.

– Most én játszom – vakarta meg a fejét a totókirály. – A Törpe a párom. Hajrá magyarok!

Nem tartott sokáig ez a meccs sem, Pofapénz öt–egyre diadalmaskodott, s máris szólította az asztalhoz az utolsó párost, Sunyát és Tanárurat. Sunya jó formában volt, így Tanárúr távozott az egyenes ágból. Nem bánta, kiöregedett ő már ebből a játékból.

– Kisorsoltam közben a döntőbe jutáshoz szükséges párosítást – emelte fel a szavát Pofapénz. – A döntőbe jutásért először én játszom, Tóbi az ellenfelem.

Nagy meccs kerekedett, három–három lett az eredmény, az aranygólt hogy, hogy nem, Pofapénznek sikerült bekotornia.

– Bunda! Bunda! – rikkantott a Törpe, de nem figyeltek rá, pedig igencsak bunda-gyanús volt ez az aranygól. Mindenki már a másik döntősre várt, a Burma–Sunya meccs győztesére. Burma eddig minden meccsét nagy fölénnyel nyerte, most is a favorit nyugalmával gurított ötöt Sunyának, egy utolsó becsületgólt engedélyezve az önkéntes piacfelügyelőnek.

– Következik a bronzmérkőzés – Gutentág átvette a szót az újságostól. – Tóbi és Sunya vívja.

Tóbi korábbi formájának megfelelően hozta a meccset, így ő kapta a képzeletbeli bronzérmet. Következett a döntő.

– Már megint másodikak leszünk… – veregette meg Pofapénz vállát Balogh Tamás. – Ver a turáni átok.

– Meglátjuk, meglátjuk – mosolyodott el Burma. – Nyugtával dicsérd a napot!

Csoda történt, mert a fociban is akadnak csodák, Pofapénz kettő–kettő után átvette a vezetést, s nem is engedte ki a kezéből, négy–kettőre verte az eddig száz százalékos Burmát.

– Magyarország a világbajnok! – ujjongott fel Gutentág, és sem ő, sem más nem kiáltott bundát. – Hozzátok a kupát!

– Hát kupa az éppen nincs – vakarta meg a fejét Tóbi. – Ha Sunya nem újít egyet, kénytelenek lesztek egy söröskorsóval megelégedni.

– Ha tele van, az is jó! – rikkantott a Törpe. – Persze jóféle pálinkával.

– Rám ne számítsatok! – rázta meg a fejét Sunya. – Nem megyek vissza a savanyítóba.

– Én azt hittem, hogy a győztes közpénzen bemehet Manökennel a kisraktárba – vélte ártatlan képpel Sunya. Gutentág visszaemlékezett egy hajdani fájdalmas injekciókúrára, és elfojtotta az ötletet.

– Az inkább büntetés lenne – morogta.

– Végre világbajnokok vagyunk! – tért vissza a nagy eseményre Tanárúr. – Én pedig a győzelem örömére mindenkit meghívok arra, amit kér.

– Értettem – Tóbi már sietett is vissza a pultba.

Rövidesen felzengett a magyar himnusz, nem is egyszer, fújták győztesek és vesztesek, s most az egyszer Tóbi sem szólt a hangoskodásért.

– Akkor kilenc helyett tízen zajongtunk volna – mosolygott Burma. – Az Orsósék sincsenek többen.

– Hogyne lennének! – tromfolt Balogh Tamás. – Éppen tizenketten voltak, és mind a Tónit látogatta. Hoztak csülköt, kétféle combot, hájas tésztát, rántott varjúszárnyat, vaníliás karikát. Kínáltak minket is.

– És ti mit vittetek a jó öregnek? – Burma csak beleszólt a levegőbe. Tudta jól, hogy semmit.

– Legalább némi brendit? Konyakot? – firtatta a beállt csöndben. – Vagy mint én, egy kis flaska vodkát?

– Á, azt tilos bevinni – lélegzett fel Balogh Tamás. – Narancsot vihettünk volna, de azt meg utálja.

– Mint a kukorica-gölödint – kuncogott Pofapénz. – Úgy a… De azért újságokat vittem neki.

– Ma én is bemegyek – fogadkozott Gutentág. – De egyedül, nem valami falkával. Legalább elbúcsúzom tőle.

– Elbúcsúzol? – csodálkozott Balogh Tamás. – Jobban van már, mint te.

– Átmenet – húzta el a száját Gutentág. – Arról az osztályról csak egyféle szabadulás van. Hány éves is a Tanárúr?

Heves vita kerekedett. Volt, aki hetvenet saccolt, volt, aki kilencvenegyet, nagy nehezen kiegyeztek nyolcvankettőben.

– Szép kor az – bólogatott a Rabbi. – Én is afelé tartok.

– Csak lassan, lassacskán – a Törpe is úgy gondolta, nem maradhat ő sem szótlanul. – Csak a Tanárúr már odaért.

– Nyolcvankettő vagy kilencven – legyintett Gutentág. – Az a lényeg, hogy nemigen jön ki onnan. Nem szoktak.

– Én meg azt mondom, kijön – erősködött Burma. – A korához képest erős, egy kis gyulladás nem fogja legyűrni.

– Naná, hogy kijön! – rikkantotta Balogh Tamás. – Már itt is van!

Valóban, Tanárúr lépett be a faház ajtaján, talán sápadtabb volt a megszokottnál, de ahogy a brendijét kikérte, látszott, hogy túl van a dolgok nehezén.

– Hál’ isten, én is tévedhetek – dünnyögte Gutentág, és nagyot kortyolt a söréből.

– Csak nem temettetek már? – villant rá a csónakházasra a tekintete. – Korai volt, még több évre való dolgom van.

– Dolgod? – kételkedett a Törpe.

– Várj csak – tüntette el a konyakját Tanárúr. – Van erről egy példabeszédem.

– Ne hagyj hülyén meghalni! – tért magához Gutentág.

– Mesélj! – sürgette Pofapénz is.

– Csak az jön ki épségben, aki odabenn is hasznossá tudja tenni magát. Akinek szeme van, láthatja, ki hogyan lesz túl a maga baján. Aki elhagyja magát, meg a személyzetre bízza minden dolgát, nagy eséllyel feldobja a bakancsot.

Én folyamatosan figyeltem a szobatársaim, és igencsak hasznos tapasztalatokat gyűjtötten. Talán meg is írom egyszer.

– Tapasztalatokat? – kételkedett a Rabbi. – Örülj, hogy nem újfajta baktériumokat gyűjtöttél. Most az a szokás.

– Hagyd végigmondanom! – intette le Tanárúr. – Volt, aki az első pillanattól kezdve igyekezett a nála súlyosabb eseteken segíteni. Etetett, itatott, mosdatott, még a legszorgalmasabb nővérkén is túltett. Ki is jött, előbb, mint én. Aztán volt velünk egy neves költő, elég súlyos nyavalyával. Ő meg – hiszen kezdő korában karbantartóként dolgozott valahol – nem tudta elnézni az eldugult vécét, egy óra alatt úgy rendbe hozta, hogy azóta is hiba nélkül működik. Egy József Attila-díjas entellektüel, mit mondjak.

– És te mit szereltél? Fűtést vagy ablakot? – göcögött Gutentág.

– Ki mihez ért – sóhajtott Tanárúr. – Én beszélgettem a többiekkel.

– Nőkről meg konyakokról? – találgatott Balogh Tamás.

– Hát nem éppen. Valahogy a régi királyok kerültek szóba, s attól kezdve nem volt megállás. Egy nap Luxemburgi Zsigmondról, két nap Hunyadi Mátyásról. Aztán a többiekről is, persze. Még a főorvos úr is odaállt a hallgatóság közé, amikor elmagyaráztam, hogy ott siklott ki a magyar történelem, hogy Hunyadi Mátyást nem választották meg német-római császárnak.

– Meggyilkolták előtte, nem? – kérdezte Burma.

– Még az is meglehet – bólintott az öreg tanár. – De nem akarom a kiselőadásaim nektek is elmondani, igen verekedős hangulatot érzek – mosolygott. –

A lényeg az, hogy sikerült magamat hasznossá tennem, ahogy a botcsinálta ápolónak meg a neves költőnek is, és ki is jöttünk mind a hárman.

– Nem tudom, fontos-e – gondolkodott el Burma –, de valamit el kell neked, jó, jó, nektek mondanom. Amikor legutóbb benn voltunk nálad…

– Igen, igen, a falka – vigyorgott Gutentág.

– A baráti kör – helyesbített a Rabbi.

– Odajött hozzám az az idősecske nővér – Burma nem hagyta eltéríteni magát. – Kérdezte, ki ez a ketteske, mármint a Tanárúr, mert olyan okosnak látszik, mintha tényleg mindenki tanítója lenne. Kifaggatott, ki honnan ismerheti, s amikor mondtam, hogy engem a gimnáziumban tanított, a Balogh Tamást meg az általános iskolában, úgy bólogatott, mint aki mindent megértett. Csak annyit kérdezett: – És a többieket?

– A faházban, hol másutt – tette helyre a dolgot Pofapénz.

– Meg a pléhgomba-tanszéken – egészítette ki Balogh Tamás. – És a nagy pénzszűkék idején a parti stégeken, a kidöntött fűzfatörzseken üldögélve.

– Jó lett volna nekem is egy ilyen tanár – ezzel zárta a nővérke az érdeklődését, fejezte be Burma a mondandóját. – S azt hiszem, mi mind elmondhatjuk, hogy igencsak szerencsések vagyunk, hogy mellésodródtunk itt, az utolsó években.

– Ő a szerencsés – vitatkozott Pofapénz. – Hol talált volna másutt ilyen hűséges hallgatóságot? Hol tisztelték volna mesterként?

– No, a mi tiszteletünkkel aztán messze jut – dünnyögte a Rabbi. – Kitűzheti a kalapja mellé.

– Ha lenne kalapom, oda is tűzném – mosolyodott el Tanárúr. – Nem is hiszitek, milyen nagyszerű élmény volt a kórházban átélni azt a figyelmet, amit legutóbb tán a középiskolában tapasztaltam…

– Meg a faházban – sértődött meg Balogh Tamás.

– Bocsáss meg, de nem, itt nem, itt mindig beleszóltok a legszebb gondolatmenetekbe, félreviszitek a témát – Burma szokatlanul komoly lett. – A múltkor, még a kórház előtt, Tanárúr a finn-orosz háborút elemezte, s éppen neked jutott eszedbe az a kérdés, amivel az egész estét tönkretetted.

– Tönkre, én? Azt mondta a Tanárúr, kérdezzünk bátran.

– És arra emlékszel, mit kérdeztél?

– Hát elég muskotályos volt már az idő – vigyorgott Gutentág.

– Valami izékről – próbált emlékezni Balogh Tamás. – Medvékről, azt hiszem.

– Azokról – igazolta Burma. – Azt kérdezted, hogy az orosz vagy a finn csapatok ettek-e több medvetalpat, és a kinn lévő magyar segédcsapatoknak adtak-e belőle…

– És ez miért siklatta ki a beszélgetést? – háborodott fel az egykori kemencés. – Az élelmezés a hadviselés legfontosabb kérdése. Az olasz fronton macskát és patkányt is ettek.

– Az egy másik háború volt – intette le a készülő vitát Tanárúr. – Ha akarjátok, mesélek róla.

– Nem akarjuk – szögezte le Gutentág. – Majd máskor.

– Hallottátok, hogy Sunya is kórházba került? – tért új vizekre a Rabbi.

– A napokban szabadulna, kedvezménnyel – fontoskodott Pofapénz. – Mi lelte pont most?

– A zárkatársával együtt kanalat nyeltek – próbálta magyarázni a Rabbi. – Csak félrement a kanál.

– Az egy olyan börtönszokás – szólt át a szomszéd asztaltól Stabil, a dózeres. Észre sem vették, hogy figyel rájuk.

– A szabadulás helyett operáció – csóválta a fejét Gutentág. – Az sem kerül ki onnan, csak lábbal előre.

– Rutinműtét – legyintett Stabil. – Nem is hívnak hozzá orvost, a folyosóőr egy felesért megcsinálja.

Ezen elvitatkoztak egy darabig, volt, aki az egy felest kevesellte, volt, aki az őrség szakértelmét. Azt azonban senki sem vonta kétségbe, hogy drága pénztárca lett Sunya utolsó fogásából.

– Meglátjátok, nem jön ki… – erősködött Gutentág. – Kétszer egy héten nem téved az ember.

– Az ember általában nem – helyeselt Burma. – De te igen, te egy hét alatt akár hétszer is…

Gutentág néhány pofont ígért Burmának, a Törpe bokán is rúgta, s bizony Tóbi, a csapos határozott ordítása („Kifelé!”) kellett ahhoz, hogy helyreálljon a rend.

– Szóval azt hiszed, Sunya nem jön ki? – tért vissza az alapkérdéshez Pofapénz.

– Én azt. Nem csak hiszem, tudom – Gutentág halkabb lett ugyan, de a határozottsága megmaradt. – A rabkórház, ne tudd meg…

– Tudnék róla mesélni – kezdte volna Stabil, de nem figyeltek rá.

– Kijön az, naná, hogy kijön! – erősködött Balogh Tamás. – Olyan még nem volt, hogy a Sunya valamiből vagy valahonnan ki ne jött volna.

Mindenki az ajtóra nézett, de Sunya persze nem lépett be.

– Nem most, eszenagyok, most épp operálják, vagy mi, majd a jövő héten vagy azután – találgatta a Törpe. – De azt hiszem, Tamásnak most az egyszer igaza van.

– Egyszer? – háborodott fel Balogh Tamás, de időben rájött, hogy Törpe az imént mellé állt. – De nem csak most az egyszer – csendesedett el. – Tanárúr is kijött, ugye? Pofapénz is kijönne, a Burma is. Mi olyan kijövősek vagyunk, na.

Erre inni kellett, Burma legutóbbi előlegéből futotta még egy körre, csendesen elszopogatták.

– Kijön – bólogatott Burma.

– Az ki – erősítette meg a Rabbi.

– Ha, ha… – kételkedett Gutentág.

– Vészmadaraknak is van kiszolgálás? – kérdezte Burma Tóbitól.

– Ha fizetnek – tárta szét a karját a csapos. – Persze, ha nincs miből… Megfontolom.

– Jól teszed – helyeselt a Törpe, bár nemigen tudta, miről esett szó. Csak nem szerette volna, hogy az önkéntes piacfelügyelőtől ilyen rondán váljon meg a csapat.

– A Tanárúr mennyivel öregebb, és itt van, erőben, egészségben… – győzködte magát Balogh Tamás is. – Legyen csak ez a rend. Gutentágot meg majd csak elveri valaki.

Már az első versszak varázslatos téli képében, ahol mindent beborít a hó, „mint egy álom lép eléd sok ó csuda, / régi váru Ó-Buda.” A vers megjelenésekor a költő még közel volt az elhagyott gyermek- és ifjúkor idejéhez. Még elevenen éltek az emlékei: „mindenre emlékszem, a múltamat világosabban látom, mint ami előttem van.” Felmerültek az ősei, „akik vidéken éltek-haltak, kis szobák ódon asztalain, horgolt arabeszkes terítőin hagyták az életük és a kezük nyomát.

A vidék a csodák földje.” Óbuda pedig ekkor még kicsit „vidék” volt, családias, otthonos, és mint írta: „az élményeim ma is gyermekélmények.”

A vers már a címében jelzi, hogy idill következik, tehát derűs, érzelmes, a jelenségeket szépítve, eszményítve bemutató zsánerkép. Ugyanaz a meghitt, szeretetteljes hang szólal meg, mint A szegény kisgyermek panaszaiban, amelyik művét legjobban szerette, s amely egy költői bűvölet: nosztalgiával átszőtt kötődés a múlthoz, az egykori otthonához és az emlékeihez. A Budai idill hangulata, a rímek összecsengő muzsikája, az érzelmi azonosulás mind azt mutatják, mennyire meghatározó a családi hajlék emléke az életében, amely végigkíséri földi útja során.

Édesanyja, Brenner Eulália gyermekkorának világát, a régi német polgári otthonok atmoszféráját, berendezését igyekezett megteremteni szabadkai otthonukban. A bútorok, szőnyegek, órák, képek, horgolt terítők, nippek, a háztartása mind ezt sugározták. „Ódon, ónémet cifra óra / áll a szekrényünk tetején, / szálló korok bölcs bámulója… az Alt-Wien porcelán, / parókás, farsangos időknek / parfümjét leheli reám.” Hasonló légkörben nevelte gyermekeit. Kosztolányi mindvégig emlékezett erre, lélekben kötődött ehhez, feltehetően utóbb mindez meg is szépült, s boldog volt, amikor hasonlóra lelhetett.

Az emlékeiben élő gyermekkori világra valahol Óbudán talált rá. Szabadka, a „csöndes, álmos kisváros” után Óbuda hangulatában és régi házaiban vélt némi hasonlatosságot fölfedezni. Valóban itt járt, vagy csupán a képzelete szülte mindezt? Már nem fontos! Ami lényeges: ide helyezte, és megalkotta a vallomással fölérő versét. Egy pillanatnyi benyomás keltette hangulatot örökített meg olyan közvetlen hangon, olyan láttatóan, mint a gyermeki kitárulkozás.

Érezni a „rátalálás” örömét, amikor egy régen elhagyott, már csak az emlékeiben élő, hasonló hangulatú lakás és életforma tűnik elő.

Gyermekkorának emléke támad föl, nosztalgiája a régi, elhagyott vidéki élet után. Mindegy, hogy ilyen volt-e a régi szabadkai, és teljesen hasonló-e a most látott, a lényeg: egy varázslatos hangulat megteremtése, ahol visszatér a vidék, a meghittség, az otthon melege. Ez pedig több bárminél.

Ebben a fehérré szépült téli világban egy idős ember nyit ajtót Óbudán a költőnek, és barátságosan invitálja a lakásába, bort tölt a kancsóból, majd elkezdődik a környezet bemutatása. Minden régi: a bútorok, az óra, a könyvek, épp csak a kredenc tetején illatozó birsalmák hiányoznak a leírásból; a parázsló tűz és a lámpa ernyője alól kisugárzó fény teremt sejtelmes hangulatot, barátságos légkört. A német és magyar szavak barátian összefonódhatnak, mint az emberek érzései; sajátos csönd, sajátos nyugalom és sajátos illatok veszik körül. Nyugalom, béke árad ebből az otthonból, amire a költő is mindig vágyott. Gondoljunk a Boldog, szomorú dal című versére.

A szobában megjelenik a gazdasszony, majd visszatér a konyhába, utóbb a leányuk is belép; minden barátságos, mértéktartó, látomásszerű hangulatot sugároz. A konyhában közben készülnek a Szindbád asztalára is odaillő ételek. Biedermeyer stílus, Weber hangjai a kis zongorán és a gondokat, a hideget, a telet messze űző életérzés tölt el.

A szoba berendezése, hangulata épp olyan, mintha Szindbád múltjából tűnne elő, akár egyik régi szerelmének a szobája lehetne valamelyik Krúdy-regényben, és mintha mi is oda érkeznénk.

Huszárik Zoltán sem találhatott volna méltóbb környezetet egy múltat idéző, meghitt, egy kort és egy életformát megörökítő miliőhöz.

Kosztolányi Dezső a család, az otthon vonzalmában élő ember maradt. Ilyen impresszionista színekkel átszőve, ilyen hangulatot teremtve és ilyen szeretettel csak az írhatott, aki mélyen kötődött a vidékhez, az ifjúsága világához és az emlékeihez. Már a fővárosban élt, de újrateremtette a múltat: egy óbudai hajlék berendezése, hangulata egykori otthonának ízét, békéjét, nagyanyja szobáját varázsolta vissza. Derű, béke, életöröm és idill a századfordulót követő években, s egy szobába varázsolva. Mindezt pedig nemsokára elmosta a történelem, az első világháború, és már többé sosem tért vissza. Ami pedig a helyébe lépett: „Rongyselyembe kárhozottan… / háborogva, zúgva Pest.” A költő pedig utóbb, bár mindene megvolt, mégis kereste gyermekkora hitét és vágyait: „jaj, valaha mit akartam, / mert nincs meg a kincs, mire vágytam…”

Elbeszélésnek hőse, az egyedülálló, családtalan agglegény az óbudai Lajos utcában élt, és onnan indult délutáni sétáira. Forintos órabér fejében egy asztalosmester kislánya kísérte,  akivel egy házban lakott. Az író által jól ismert régi utakon ballagtak. A háromórás séták után a kislány keresete naponta három forintot hozott népes családjának. A Lajos utcából indultak, egy régi, sárgára festett óbudai házból, ahol az udvarban az asztalos műhelye és lakása volt, szemben az öregember szobájával.

„A ház udvara hosszú és keskeny, amellett rideg és dísztelen. Magányos ecetfa áll az udvar mélyiben, megkopasztva és csupaszon, akár egy csonttá soványodott, oszlófélben lévő nagy madár. A fa alatt zöldre mázolt, kopott hordóban oleánderbokor. A sarokban vízcsap, csatorna és fából összetákolt illemhely, melyet a lakók közösen használnak, mert ez még régi ház, talán több is, mint százéves, talán kétszáz éves is van már; a gazdát, a ház tulajdonosát még sohasem látták a lakók. A szomszéd házban kocsma van, túl azon egy híres halászcsárda, ahonnan éjszakánként zene szól, tambura vagy cigányzene… Most még csend van, csak a közeli Dunáról hallható egy-egy elnyújtott kiáltás, vonuló hajók ütemes pöfögése, és időnként vijjogó sirályok.”

Az udvar sivárságát fokozták az őszi hangulatú képek; ez is az egykori Óbudához tartozott: a kétkezi szegény emberek világa. Mégis megható melegség búvik meg ebben a szomorúságban, amikor a kislány és az öregember kapcsolatát megismerjük.

Sétáik a Hármashatár-hegyre, a Margitszigetre és az óbudai Duna-partra, a Hajógyári-sziget közelébe vezettek, ahol a lassan gördülő hullámokat és a vonuló hajókat nézték. Miután a férfi nyugdíja megérkezett, amit már mindketten nagyon vártak, kávét és friss kalácsot vettek a szigeten. A megtört öregember és a kislány lélekben egyre közelebb kerültek egymáshoz. Hasznos volt ez a belső kötődés mindkettőjüknek. Bácsinak szólította, és az idős ember sok mindent elmondott néki a világ dolgairól. Értékeket akart átadni, melyeket a hosszú élete során szűrt le. A szigeten egy padra mutatott: itt üldögélt Arany János.

„– Itt írta öregkorában a szép verseket. Azután ő is meghalt, mint általában a többi tisztességes öreg emberek… Ez a világ rendje, és ez ellen az emberek közül senki sem tiltakozik.

– A bácsi is meghal? – kérdezte a kislány.

– Bizony – válaszolta az öregember, és egy pillanatra megállt a nagy fák alatt. – Méghozzá, ha lehet, szeretném, ha tisztességesen. Ha lehet, minden szörnyűséges jajgatás nélkül, számomra ez lenne a legkívánatosabb dolog ezen a világon – a tizenkét éves kislány most találkozott először az elmúlás gondolatával.

– Utazott már a bácsi hajón?  – kérdezte később a kislány, s az öregemberben ekkor feltámadt a múlt.

– Végig a tengereket! – válaszolta; látott indián falvakat, őserdőket, ahol kívüle talán még senki sem járt.

– Ez az, amit tőlem nem vehet el senki. De ennek most már vége, elmúlt és nem jön vissza többé soha…”

A kislány pedig, aki eddig csak a maga szűk kis világát ismerte, csodálattal tekintett az öregemberre. Az öreg azonban megnyugtatta, hogy elég az, amit már ismer.

„– Az a te korodban éppen elég. Nem kell föltétlenül mindenkinek bebarangolnia a világot, mint ahogy én tettem ifjúkoromban.

Az effajta vállalkozás teméntelen szenvedéssel jár, szenvedéssel, keserűséggel, megaláztatással. Amellett, hogy az emberek itt is, ott is egyformák. De még a hegyek is, az erdők is, a mezőségek is és a folyók…

Ez afféle játék csak az életben, aminek a tanulságait mind meg lehet találni fenn a Széchenyi-hegyen éppúgy, mint a szigeten, vagy akár itt a Duna-parton, Óbudán.”

Amikor utóbb fogyott az idős ember ereje, egyre rövidültek a séták, a kislány végül reája segítette a kabátját, és már csak az udvaron járkáltak, kézen fogva. Az öregember pedig mesélt:

„– Itt, ebben az utcában, nem is messze ettől a háztól lakott egy magyar író, Krúdy Gyula volt a neve. Általában az írók nagyon szerették ezt a környéket, sokan élték le az életüket itt Budán. Egy egész nemzetet tanítottak, az egymást soron követő emberiséget. Tisztességre, becsületre, egymás iránti megértésre tanították az embereket, és még arra is, hogyha meghalnak, haljanak meg nyüszítés nélkül, ahogy emberhez illik, tisztességesen. Mint ahogy az öregek után, akik kidűlnek, jönnek a fiatalok, ahogyan én is jöttem az én apám, anyám, elődeim után… Egyszóval ebben nincs semmi hiba, semmi csodálatos dolog, ami ellen lázadozhatnának az emberek. Csak ezeknek az íróknak, ezeknek a szegény íróknak a tanításait ne felejtsék el soha…

– Megértetted ezt, kislányom? – kérdezte az öregember, miközben még mindig a kapufélfának dőlt, háttal a keskeny Lajos utcának.”

Azután nemsokára mindent beborítottak a falevelek, és lassan közelített a tél. Hetek múltán, ebben az őszvégi szomorúságban a kislány már hiába várta idős barátját, elmaradtak a séták.

Napokig kereste, az utcán közeledőkben a bácsi hajlott alakját vélte fölfedezni, majd a Duna-partra is kiment, de mindhiába, végül mindent megértett: megeredtek a könnyei, és sírt keservesen.

Remenyik Zsigmond munkásságát végigkísérte a földi élet teljességének, értelmének, értékének és színeinek megismerési vágya, munkáiban talán ezért tűnnek elő gyakorta az önéletrajzi elemek: nem térhetett ki előlük. Így történt ez élete helyszíneinek megjelenítésével is, ahol – többek között – feltűnnek az óbudai képek. Egy helyen az újpesti rakpartról ír, ahol a kikötött uszály felé, amikor „… már késő este van, kilenc óra is elmúlt, vagy éppen most van kilenc óra, mert a túlsó óbudai partról gyenge harangkongást sodor az újpesti rakpart felé a szél valamelyik szegény óbudai templomból. A sziget és mögötte az egész óbudai part sötét, alig egy-két lámpa világít csak hunyorogva, homályosan és messziről. Az égbolt viszont tele van csillagokkal.” (Hajók a Dunán, 1960). Az író mindenütt a hangulatteremtés mestere. Ott is, ahol egy vidám evezős társaság az óbudai partról indul Leányfalu felé.

A magányosság érzése – amit az előbbi munkájából is megérezhettük – már gyermekkorában jelentkezett az írónál. Remenyik mindig a maga útját járta, amely a szerénységgel, a gyakori nélkülözésekkel és a belső magánnyal volt kikövezve.

Az alkati vonások mellett a családi örökségben, göröngyös életútjában és a környező világ szorításában is sejthetjük a hátterét ennek az életérzésnek, a fájó egyedüllétnek. Az öregedő író bévül, lélekben még inkább magára maradt, s éppen olyan szerényen élt, mint novellájának idős embere.

Remenyik Zsigmond élete végén a rövidebb lélegzetű prózai művek, az elbeszélés és a kisregény felé tért, melyekben a múlt átélt élményei elevenednek fel: gyermekkorától kezdve, a Dél-Amerikában töltött évein át az idős kori megtörtségig. 1960-ban, két évvel halála előtt „szakadt ki” belőle az Őszi séták, ő is az öregemberrel együtt szemlélte a múló életet. Hasonlóan búcsúzó és egyik legmeghatóbb írása Az idegen. Utolsó éveiben bévül formálta ezt a munkáját, majd egy budai kórházi ágyon, végső napjaiban fejezte be. Távozóban e földi világból, lélekben visszatért oda és azokhoz, akik között valaha a kalandot kereste, akik között egy ideig boldog és otthon volt. Dél-Amerika nincstelenjeihez, valamint sosem felejtett halottaihoz: Águidához, a fiatal indián lányhoz, egykori élettársához, és korán elhunyt gyermekükhöz, a még karonülő kis Izabelhez. Szívszorító ez a látomás: úgy érezte, már várják őt, és képzeletében feléjük indult, belépve a limai temető kapuján. „Vártalak, egyetlenem… – mondotta az indián lány. – Most együtt vagyunk… Nézd, itt a kis Izabel! Neked is közöttünk van a helyed.” Szinte megírta saját halálának látomását: az életét summázta a részben önmagáról formált Máhner Antal sorsában, mert aki magányos és idegen volt az életben, az magányos és idegen a halálban is.

Pedig Remenyik Zsigmond, aki egyidős volt a XX. századdal, életútja során sokat tett az emberekért, a közösségért; írását ezzel a tanulsággal fejezte be: nem lehet magányosan élni a világban, idegenül az emberek között…

A földi sorsot lezáró írások ezek, bennük a számunkra is értékes vallomásokkal. 1962. december 30-án hunyt el, immár ötvenöt éve nincs közöttünk, s az író, életművével együtt, részese lett az utókor feledésének.

– Miért lógatjátok mind az orrotok? Egyikőtöknek sem jutott dinnyeföld?

– Meleg van – vonta fel a vállát Burma.

– Kánikula – magyarázta volna meg Balogh Tamás, de az első szónál nem jutott tovább.

– Akik rég láttak bennünket, nemigen ismernének ránk – tűnődött el Gutentág. – Mi voltunk az egész parton a legvidámabb banda.

Ha beültünk valahová, pár perc múlva már mindenki dőlt a röhögéstől. Most meg… A nézésetektől is megsavanyodik a bor.

– Te vagy a hibás – vélte Pofapénz. – Régen szüntelenül ugrattad a Törpét, vagy ő téged…

– Ja, ja – bólintott Gutentág. – Ha én ugrattam, ő rugdosta a bokámat, ti meg röhögtetek. Eszement szórakozás volt, mondhatom.

– Nem is rúgtam nagyokat – emlékezett a Törpe. – Csak éppen akkorákat, hogy tudja, merre hány méter… Persze arra nem emlékeztek, amikor ő akart tíz centit nyújtani rajtam.

– A füleden majdnem sikerült – vélte Balogh Tamás.

– Rágalom! – legyintett Gutentág. – Azóta szűnt meg a vidám világ, mióta Csuri elhagyott bennünket.

– Nem vagyok rá büszke, de tényleg rengeteget derültünk rajta – emlékezett Tanárúr. – Más kárán nem szép nevetni, de ki állta volna meg fapofával, amikor Baloghék előtt a legnagyobb faágat úgy vágta le, hogy közben rajta ült. Kartörés, lábtörés, vittük a kórházba, sajnáltuk is, de hetekig vigyorogtunk, ha eszünkbe jutott.

– Ritka volt az a hónap, amikor nem érte valami vicces baleset – emlékezett Rabbi is.

Lábtörés, ilyesmi ritkán történt vele, de kisebb baj szinte hetente. Ki tudja, hol szerencsétlenkedik mostanában?

– Én – jelentkezett Balogh Tamás. – Emlékeztek a kemencés lakatosra, a Lenorics Jóskára? Amikor nyugdíjba ment, visszaköltözött a szülőfalujába, Gelsére. Ő csalogatta magával a Csurit, nagy a háza, elférnek ketten.

– Gelse… – ízlelgette a szót Tanárúr. – Valahol Zalában van, Kanizsától északra…

– Ott, ott – erősítette meg Balogh Tamás. – Egyszer már majdnem meglátogattam őket, de hirtelen másra kellett az útiköltség.

– Egy kanna muskotályosra – vélte Pofapénz, és senki sem kételkedett igazában.

– Nemsoká’ te is ingyen utazhatsz, elmegyünk hozzá együtt – ígérte a Rabbi. – Benézünk Sunyához is, nem lesz nagy kitérő.

– Sunyához? – csodálkozott Gutentág. – Tényleg, hová tűnt a Sunya? Mióta kijött a savanyítóból, egyszer, ha járt itt. Pedig az ő piaci kincskereső történetei is fel-felderítettek bennünket.

– Mellékbüntetésként lakhelyelhagyási tilalmat szabtak ki rá… – mesélte Burma.

– Nem hagyhatja el Óbudát, na és? – fortyant fel Balogh Tamás. – A faház eléggé Óbudán van.

– Ott a bibi – folytatta Burma -, hogy Sunya sohasem volt a papírjai szerint óbudai. Az anyjához van bejelentve, Csörnyeföldre.

– Elég belőled! – vigyorgott Gutentág. – Olyan helység nincs is.

– Dehogy nincs, ott van Nekeresd mellett – röhögött Pofapénz.

– Nekeresd van, nincs is olyan messze, a nyolcas útról megtalálod – vette vissza a szót Burma. – És Csörnyeföld is van, az előbb emlegetett Gelsétől délre, a Muránál.

– Nekem meghagyta a címét – mondta halkan a Rabbi –, bizonyos megbízásokat is adott.

– Nahát, még van valakinek ilyen titka? – kérdezte Gutentág. – Hol a Törpe? Neki biztos van, vagy ha nincs, kitalál egyet.

– Tényleg, hová lett a kis ember? – néztek körül a teraszon, benéztek a belső terembe is, kérdezték az új csapost, akit jobb híján egyelőre Pótinak hívtak a háta mögött, mert ugye Tóbit pótolta, kis embert ő sem látott.

Az egyik szabadnapos zenész sietett segítségükre.

– Itt sündörgött az előbb – mondta. – Valamit dünnyögött arról, hogy csinál ő nektek mindjárt valami vígasságot.

– Hajajj! – sóhajtott Tanárúr. – Hátidob cintányérral, no meg a trombita…

– Nem, nem! – javította ki Balogh Tamás. – A dob a mi tárolónkban van a működtető szerkezettel, a cinekkel együtt, a tároló kulcsa itt van a zsebemben. A trombitát meg már rég eladta.

– Vehetett újat – találgatta Burma.

– Vehetett? – vigyorgott Gutentág. – Tudod, mennyi a muskotályos árfolyama trombitára átszámítva?

– Vagy a trombitáé muskotályosra – fontoskodott Pofapénz, de senki sem volt otthon az átváltások piacán, most tehetett volna jó szolgálatot Sunya.

– Felhívhatom, ha valamelyikőtök ideadja a mobilját – ajánlotta a Rabbi. Az ajánlat semmibe veszett, hiszen a kérdés tulajdonképpen az volt, hova lett a Törpe. Találgatásban nem volt hiány, kereső brigád is alakult (Gutentág és Burma összetételben), de a nagy elhatározáshoz néhány korty is szükségeltetik, s amíg azzal végeztek – természetesen nemcsak a kereső brigád ivott, hanem az egész csapat –, titokzatos képpel feltűnt a sétányon az elkóborolt alany.

Méretes kerekes bőröndöt vonszolt maga után, a ládányi alkalmatosságot sűrű lyukak tarkították, s alul meglehetősen nagy fémháló borította.

– Macskát szereztél? – kérdezte a Rabbi.

– Ekkora macska nincs – intette le Gutentág. – Kutya ez, és legalább komondor.

– Nézzük meg! – javasolta Pofapénz.

– Csak kint az utcán – utasította őket Póti, az új csapos.

– Csak a rácson nézzetek be – javasolta a Törpe, de hiába. Pofapénz és Gutentág már ki is nyitotta a ládát.

– Micsoda szörny ez? – csodálkozott a Rabbi. – Fusson, ki merre lát!

– Dehogy szörny – javította ki Tanárúr. – Majom ez, mégpedig törpecsimpánz, kedves rokon.

– A Balogh Tamás rokona – tette volna helyre a dolgot Pofapénz.

– A te vasporos seggű nénikédé! – állította le a volt kemencés, és máris helyettesítő ötlete támadt. – Ha törpecsimpánz, akkor csak a Törpe rokona lehet.

A Törpe kivételével ebbe mindenki belenyugodott, a majom pedig – megérezve a szabadságot – nagy rikkantással kiugrott a bőröndből, és egy pillanat múlva már a szemközti nyárfa csúcsáról vicsorgott rájuk.

– Le kell csalogatnunk – esett kétségbe a Törpe. – Csak egy órára kaptam kölcsön.

– Ki volt az az őrült, aki neked majmot adott kölcsönbe? – csóválta a fejét Tanárúr.

– Itt az Auchan parkolójában táborozik a cirkusz, régi cimborám Bernát, az idomárjuk. Tőle, hm, kértem el.

Mindenki értette a dolgot. Kölcsön, mint a Vakegér pincéjéből a Balogh Tamáshoz szegődött muskotályosok.

Kölcsön, nem kölcsön, le kellett a kedves rokont csalogatni. A sétány elejére települt zöldségesnek hirtelen megnőtt a forgalma. Néhányan almát vettek, mások banánt, narancsot, sárgarépát, Gutentág még ananászt is.

– Matyi! – kiabált a Törpe, miközben a majom ládájába pakolta a gyümölcsöket. – Gyere, ez mind a tiéd, csak gyere.

Az állat (most már tudjuk, hogy Matyinak hívják) egy pillanat alatt lekúszott a ládához, kikapott egy fürt banánt, és máris újra a fa csúcsáról vigyorgott rájuk.

– Induljunk el a cirkusz felé! – javasolta Balogh Tamás. – Ha elfogy a banánja, lejön az ananászért, akkor rácsapjuk a tetőt.

Matyi valóban lejött az ananászért meg az almáért is, de olyan gyorsan, hogy a kompániának esélye sem volt a fogságba ejtésére. A csapat lassan végigsétált a sétányon, a majom meg felettük ugrált díszfáról díszfára, amíg csak a pléhgombához nem értek. A kocsma ajtaja tárva volt, s mielőtt bármit tehettek volna, a majom már a söntéspultról ágált.

Stabil, a hajdani dózeres a pultra könyökölve éppen arra készült, hogy egy stampedli vodkával megalapozza a napot, amikor egy szőrös kéz átnyúlt a válla fölött, elkapta a pohárkát, s máris üresen tette vissza.

– Hé! – tiltakozott Stabil. – Az az én vodkám volt. Azonnal vegyetek helyette egy másikat!

Jobb a békesség, gondolta a faházi csapat, s máris ott párásodott az új pohár a károsult előtt. Igen ám, de Matyi gyorsaságával nem számoltak, a dózeres még meg sem köszönhette az italt, az már eltűnt a majom torkában. S mivel harmadik pohárra nem számíthatott, átlendült a könyöklőre, és szép békésen elfogyasztotta a gyümölcsök maradékát.

Balogh Tamásban feltámadt valami vitézi ösztön, elhatározta, hogy elfogja a garázda majmot. De Matyi olyan vicsort rögtönzött, hogy menten inába szállt a bátorság.

– Ne menj a közelébe! – kiáltott rá Tanárúr. – A majomharapás, ha elfertőződik, halálos lehet.

– A vadonban – vélte Pofapénz. – De ez egy civilizált városi majom…

– Igen, naponta kétszer mos fogat – mérgelődött Tanárúr. – Akárcsak a Rabbi.

– Én egyszer sem mosok fogat – mosolygott a Rabbi. – Nincs is már fogam.

Ezen egy percig elvitatkozgattak, közben Gutentág kölcsönkérte a pultos fiúk biciklijét, és elviharzott vele.

– Hát ez hová siet? – csodálkozott Pofapénz.

– Megrémült a majomharapástól – találgatta Balogh Tamás.

– Eszébe jutott, hogy buli lesz valamelyik csónakházban – vigyorgott Burma. – Várja őt a Manöken a kisraktárban.

Ötletben nem volt hiány. Közben Matyi kapott egy igazi felest Stabiltól, ezt most önként, jó szívvel adta, ne búsuljon a jó rokon.

Nagy csengőszóval megérkezett Gutentág, a bringa vázán utast is hozott.

– Ő Bernát, az idomár, a Törpe haverja – mutatta be a vézna kis embert. – Jött a majmáért.

Tanárúr szemrehányások tömegével fogadta a vendéget.

– Hogy lehetett ennyi eszed, kölcsönadsz egy veszedelmes állatot egy hencegő törpének? Meg is ölhetné, tudod, milyen erős egy csimpánz!

– Én aztán tudom – vonta meg a vállát Bernát. – És eszembe sem jutott kölcsönadni. Tegnap arra őgyelgett a cirkusz táján, összefutottunk, mondtam, hogy egy majommal és öt fókával dolgozom, nézze meg a produkciót, ilyesmi. Hogy jutott eszébe Matyit kölcsönkérni, fogalmam sincs. Látszólag belenyugodott az elutasításba, de ma egyszerűen ellopta tőlem. Amíg átmentem az áruházba a fókák halaiért – nem volt az több tíz percnél –, Matyi ládástól eltűnt. Mert ha elmegyek, mindig beparancsolom a ládájába, jobb félni, mint megijedni.

– Mit szólsz, Törpe? – kérdezte Burma.

– Én azt hittem, Bernát csak kéreti magát, hajlik a kérésemre, és azért ládázta be a majmot, hogy könnyebben el tudjam hozni.

– Tehát leskelődtél, értem – szólalt meg a Rabbi is. – Nem az Úrnak tetsző dolog.

– Sejtettem én, hogy ez a kiszolgált zenebohóc a ludas, s nem akar rosszat, de egy ilyen majom félmilliónál is többet ér, be kellett jelentenem a lopást a körzeti rendőrnél. Ismer benneteket, mert mindjárt azt kérdezte, ti nem jártatok-e a közelben.

– Én elszaladok a zászlóshoz – vállalta Pofapénz. – Megmondom, hogy megkerült a majom, törölje a bejelentést, s jöjjön ide, győződjön meg róla a saját szemével.

– Hát ide inkább ne jöjjön – dohogott Gutentág. – Találkozzunk a cirkusznál.

Ebben maradtak.

– Egyébként jámbor jószág – vakarta meg Matyi füle tövét az idomár. – Figyeljetek!

– Matyi, megyünk megetetni a fókákat.

A majom hatalmasat ugrott, egyik kezével megragadta a ládája fogantyúját, a másikkal Bernát kezébe kapaszkodott, s már indult is a cirkusz felé.

– Imádja a fókaetetést – szólt vissza Bernát.

– És hogy ne legyen harag – mondta Pofapénz –, holnapután valamennyien megnézzük az előadást. A feleségeinkkel együtt.

– Tudod, hogy háromezer a beugró? – suttogta Balogh Tamás.

– Holnap kap nyugdíjat a Tanárúr, kifizeti azt a vacak harminc ezrest, mi meg apránként megadjuk neki.

– Ahogy szoktátok, apránként – sóhajtott Tanárúr. – Látom, megtaláltátok a saját majmotokat. De én nem apránként fizetek: ha nem jönnek a részletek, agyoncsapom a Törpét.

– Annak igencsak ideje – vélte Gutentág.

– Csak piszkáljatok, holnapra kerítek nektek egy másik szörnyet – sértődött meg a Törpe. – Aligátorteknőst, krokodilt, úgy éljek.

– Elég lesz, ha bejössz a faházba – vigyorgott Gutentág. – Teljesíted a szörnyfelhozatalt.

Emlékszik-e arra, hogy mikor járt először Óbudán?

Sokszor gondolkoztam ezen, s talán pont az Óbudai Népzene Iskola mellett álló Kéhli Vendéglő jut az eszembe, ahol biztosan jártam már az 1970-es években. Nyilván a római emlékek, Aquincum és az Amfiteátrum alapélményem, valamint a Selyemgombolyító, volt ott egy táncház még annak idején. Én 1986-ban kerültem Óbudára, a népzenei iskolába, de az előtt is jártam már itt sokat. Felléptem a Zichy-kastélyban, amikor még ott volt a művelődési ház.

Emlékszem egy Weöres-estre, amit a Három veréb hat szemmel című kötet alapján állítottam össze. Ez még talán az 1970-es évek végén volt, Weöres Sándor élt még akkor.

Jékely Zoltánt nagyon szerettem, apámnak jó barátja volt, és az ő Oroszlánok Aquincumban című darabját elolvastam annak idején, most pedig nemrég láttam, megint előadták A­quin­cumban, nagy élmény volt. Ez is egy alapélményem Óbudáról.

Édesapja költő és pedagógus volt, ön mégis kutató vegyésznek tanult az egyetemen.

Igen, kémia tagozatos osztályba jártam gimnáziumba, és aztán kutató vegyész lettem, tavaly volt a negyven éves találkozónk, és engem mint gitáros-énekest ünnepeltek.

A tudományos érdeklődését tükrözte ez a választás?

Igen, persze. Én valahogy egy kicsit mindig szerettem mást csinálni, mint ami természetesnek tűnt volna. A szüleim mindketten bölcsészek voltak, de én a fizika és a kémia után érdeklődtem – részben egy szomszéd fiú miatt is, akiből aztán fizikus lett –, és elég egyértelmű volt, hogy azon a területen fogok továbbtanulni.

Szerette a szakmáját?

Már az egyetem alatt kicsit módosult ez az érzés, mert egyre több bölcsész barátom lett, bekerültem a Főnix színjátszó együttesbe, és egy népzenei együttesbe, a Délibáb együttesbe is. Nem mondhatom, hogy nem szerettem a szakmámat, mert utána még öt évig tulajdonképpen hivatalosan vegyészként dolgoztam, de múzeumokban restaurátorként. Már ötödévben nagyon gondolkoztam, hogy mit kéne csinálni, mert gyárban vagy laborban meg ilyen helyeken nem nagyon szerettem volna dolgozni. Aztán a Néprajzi Múzeumba kerültem műhelyvezetőnek, mert kerestek egy embert, aki felelősséget vállal a vegyszerekért, és felügyeli az új módszereket is. Ott dolgoztam másfél évig, utána pedig átkerültem a Múzeumi Restaurátori és Módszertani Központba, ahol nemzetközi kapcsolatokkal is foglalkoztam, a restaurátori főiskolán pedig, ami akkor jött létre, kémiatanítással is. Az egész 1979-ig tartott. Tulajdonképpen akkor lettem hivatásos zenész, bár voltam Kaláka-tag is közben, de mindig munka mellett.

1979-ben határoztam el, hogy csak a zenéből fogok megélni. Az év novemberében az első meghívásom Pannonhalmára szólt.

Nemrég derült ki Korzenszky Richárd bencés atyával beszélgetve, hogy annak idején közös barátunk, Móser Zoltán javasolt engem. Eddig ezt nem tudtam. A másik érdekes dolog pedig az, hogy nem sokkal később egy erdélyi barátom kiállításmegnyitóján odajött egy ember, aki nálam olyan tíz évvel volt fiatalabb – én 1979-ben 27 voltam, amikor elkezdtem ezt a kicsit sötétbe ugrós szabadúszást –, és azt mondta, hogy ott volt abban az osztályban Pannonhalmán, és hallott engem énekelni. Ez azért nagyon nagy dicséret, ha ennyi idő alatt nem felejtett el. Nagyon jólesett.

A népzenéhez való kötődése az éneklésen vagy a zenélésen keresztül indult?

Az éneklés a lényeg nálam. Igaz, Kobzos előnevet kaptam 1977-ben.

Apám egy volt tanítványa, Buda Ferenc adta ezt a nevet – aki aztán nekem is jó barátom lett, később még a fiát is tanítottam itt, az Óbudai Népzenei Iskolában –, s ez alapján nyilván azt gondolják, hogy én kobzos vagyok.

Ez a név azonban régen elsősorban énekest jelentett. Én sok hangszert szeretek, mindig azt választom, ami legközelebb áll az énekhez, mert mégiscsak az ének az elsőrendű számomra.

Nem is vagyok olyan jó hangszerjátékos, mint sokan mások.

Az éneklésben azonnal a népdalokhoz kötődött?

Nem. Nagy kanyarok voltak. A népdalokhoz kötődtem, de nem a magyar, hanem az amerikai népdalokhoz, amikor elkezdtem gitározni, 14 éves koromban. Aztán nagyon jó angol tanárom lett a gimnáziumban Abádi Nagy Zoltán személyében, ami hozzásegített a dalok szövegének megértéséhez. Az én nemzedékem számára a rockzene, az akkori beatzene, a Beatles főleg, de mellette Bob Dylan, Joan Baez, a folkénekesek, nagyon fontos mozgalom volt. Aki azt mondja, hogy ennek semmi köze a táncház mozgalomhoz, az szerintem nem mond igazat. Ez a fajta lelkesedés biztosan alapja volt valamilyen módon a mi későbbi mozgalmunknak is.

Éppen Bob Dylan interjúkat olvasok most, és kiderül, hogy Bob Dylan ugyanazon az úton jutott el a saját zenéjéhez, mint mi a népzenéhez, hogy öregeket hallgatott, feketéket, blues énekeseket, Woody Guthriet.

Ez néhány évig tartott, de nekem az amerikai népdalok mellett ott volt Csokonai Vitéz Mihály a családban, apám kutatóként is, költőként is közel állt hozzá. Én Izsó Miklós Csokonai-szobra mellett mentem el minden reggel iskolába, a Csokonai utca ott volt tőlünk nem messze. Tényleg mindenhonnan visszaköszönt, és aztán az első vers, amit megzenésítettem, apám Csokonai-verse volt 1972-ben.

Kobzos Kiss Tamás
Liszt Ferenc-díjas zenész, előadóművész, zenepedagógus, 1950. május 30-án született Debrecenben. Zongorázni, gitározni tanult, egyetemi évei alatt (Kossuth Lajos Tudományegyetem, vegyész szak) a Főnix színjátszó együttes, majd a Délibáb népzenei együttes tagja lett, és az ének mellett több hangszeren is megtanult játszani: citera, koboz, brácsa, tekerő, lant, török saz.
1974-ben került Budapestre, ahol a Néprajzi Múzeumban restaurátorként dolgozott. Rövid időre a Kaláka együttes tagja lett (1974–75), majd 1976 és 1986 között L. Kecskés András együttesében zenélt. Gyakran fellépett az Egyetemi Színpadon, hanglemezklubokban, templomokban. Közreműködött Szentpál Mónika és Erdélyi György előadóestjein, évekig szerepelt a Radnóti Színpad Toldi-előadásában. 1981-től a bécsi Clemencic Consort tagja, a régize­nei együttessel több száz alkalommal lépett fel Bécsben és Európa számos országában. Énekes szólista Szabados György zeneszerző több művében. Szólistaként, énekmondóként is sok száz koncertet adott Magyarországon, a környező országok magyarlakta településein, Európa majdnem minden országában, valamint Japánban, Kínában és az Egyesült Államokban.
1986 óta tanít az Óbudai Népzenei Iskolában, amelynek 1991 óta az igazgatója is. 1996-ban elvégezte a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolát. 2007 óta kobozra tanít a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Több tanulmányt írt a népzenetanítás témakörében. 2007-től a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli tagja.
Munkásságát számos díjjal jutalmazták: A népművészet ifjú mestere cím (1975), Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1998), Magyar Művészetért Díj (1998), a Magyar Régizenei Társaság Tinódi-díja (2005), Magyar Örökség Díj (2006), Prima díj (2006), Életfa díj (2010), Liszt Ferenc-díj (2011), Kossuth-díj (2014), Budapestért díj (2015).

Nem lehet, hogy a magyar népzene az 1970–80-as években Magyarországon egy kicsit lázadás volt az akkori rendszerrel szemben, hasonlóan az amerikai hippi mozgalomhoz?

De lehet, szerintem is megvolt ez a lázadás. Miután eljutottunk Erdélybe – mondjuk én elég korán, 1973-ban már voltam ott, és aztán 1974-ben hosszabb ideig is –, egy addig ismeretlen világ tárult elénk, és ugyanakkor a magyarok elleni külön-diktatúra ott is meg a Felvidéken is sokkal nyilvánvalóbbá tette, hogy milyen rendszerben élünk. Hálával tartozunk azoknak, akik ezeket az akadályokat le tudták küzdeni. Halmos Bélának most avattuk a síremlékét, mellette Sebő Ferenc, Tímár Sándor, Martin György nevét említeném, akik négyen óriási dolgot vittek végbe a táncház mozgalom elindításával. Szinte öntudatlanul, mert azért Martin is bevallotta, hogy nem hitt abban, hogy ez sikerülni fog egyáltalán. A táncház mozgalom 1972. május 6-án indult, aztán Debrecenbe is eljutott elég hamar, 1973-ban már csináltunk táncházakat mi is. Felkeltette az érdeklődésünket a csángók és mások iránt is, kitágult a horizont mindenképpen. Ez az én alapélményem.

Párhuzamosan csináltam a népzenét és az úgynevezett régizenét, először a Pálóczi Horváth Ádám-gyűjtemény dalaiból, gitárral, és aztán még a hetvenes években jött a citera, mellé a tekerő, a koboz, aztán a lant.

Később előadóművészként inkább a régizenét műveltem aktívan, például Tinódi munkásságával sokat foglalkoztam. Halálának 450 éves évfordulójára, 2006-ban jelent meg az Arcanum kiadónál Cronica című művének feldolgozása kilenc órás hanganyaggal.

Mi volt az, ami megfogta Tinódi Lantos Sebestyén munkásságában? Az egész személyiség, Tinódi mint énekmondó, mint történelmi személyiség, mint aki a történeti valóságot rögzíti?

Itt meg kell említenem Nemes­kürty István nevét, az ő írásai adták számomra az első támpontokat, szuggesztíven jelenítette meg ezt a kort, ami számomra alapélmény volt. Ezt kiegészítette a személyisége is, alkalmam volt találkozni vele először még 1979-ben, s a beszélgetéseink során is nagy hatást tett rám.

Ezen keresztül elég hamar fölfedeztem, hogy az egyszemélyes énekmondás rám van szabva. Ehhez gyűjtöttem a hangszertudásomat, és a történelmi ismereteimet, mert bőven volt mit bepótolni természetesen.

Az énekmondás hármas dolog, a történelem, az irodalom és a zene találkozása. Tinódi mindezt megtestesítette, nagyon sok minden előkerült 2006 óta is vele kapcsolatban, például egy barátom, Szabó István megfejtette, valójában hogy is kell a kottáit olvasni.

Mit jelent az, hogy megfejtette, hogyan kell olvasni a kottát?

Ez nagyon érdekes dolog, korábban csak találgatták, bár elég egyszerű a kottalejegyzés. Talán azért is, mert akkoriban az embereknek sokkal több dallam volt a fejükben, nem kellett minden előjegyzést odaírni, mert tudták, hogy működik a dolog. A felfedezés lényege az, hogy a kottáknak az elején jelezték, hogy G-lanttal vagy A-lanttal kell kísérni a dallamot. Ebből fejtette meg a lantos-matematikus, hogy hol is van a kezdőhang.

Balassi verseinek egy részénél is szerepel iránymutatás, hogy valaminek a nótájára. Abban az időben sokszor nem is volt kotta?

Nem volt sok kotta, Tinódié rendkívüli eset volt. Nyilván nem minden nyomda rendelkezett azzal a lehetőséggel, hogy kottát nyomjon, és drága dolog is volt. Tinódi viszont azért ment Kolozsvárra, hogy a korábbi Hoffgreff nyomdát – amit az özvegy működtetett tovább, és ahol már nyomtattak hangjegyeket régebben – használhassa. Még nagyon kezdetleges volt a nyomtatás, és szükség sem nagyon volt rá, mert akkor az emberek rengeteg mindent őriztek meg fejben, tehát elég volt az úgynevezett nótajelzés, hogy felidézze a már ismert dallamot. Nagyon hamar és sokféle változatban terjedtek ezek a dallamok.

Én mindig hangsúlyozom, hogy Magyarországon nem hátrány volt, hanem előny, hogy nem írtak kottát, mert másképp nem lenne ennyi változata a népdaloknak sem.

Német nyelvterületen jóval korábban megjelentek ilyen gyűjtemények, akkor már az emberek nem is jegyezték meg kívülről, mert el lehetett olvasni a szöveget, ott volt a kotta is, azt meg lehetett tanulni, ha valaki meg nem úgy énekelte, akkor rászóltak, hogy az nem úgy van. Nálunk meg, ha valaki szebben kanyarította a dallamot, akkor az után mentek a többiek is, és azt a változatot terjesztették tovább.

Balassi török nótákra is írt verset. Például a Hogy Júliára talála, így köszöne néki című vers esetében azt írja, hogy„az török Gerekmez bu dünya sensiz nótájára”. A törökkel való harcokból vagy más kulturális kapcsolatból adódhatott?

Ehhez vissza kell tekinteni a gyerekkorára. Balassi János, az apja híres törökverő volt, akinek voltak török foglyai, akikért váltságdíjat kért. Balassi törökül megtanult már gyerekkorában, olyan szintű török tudása volt, hogy a bonyolult szufi misztikát is értette és fordította. Két török népdal nótajelzés maradt fenn utána, sajnos nem sikerült máig sem megtalálni az eredetit, úgyhogy Erdal Salikoglu, a török barátom írt hozzá egy dallamot. Törökországban ma se probléma, hogy valaki kitalál egy dallamot.

Érdekes, hogy Balassi nevéhez egy strófaszerkezet is kötődik, az ún. Balassi strófa, melyben a sorok szótagszáma 6-6-7, rímképlete aabccbddb. Arra is ráültethető volt többféle nótadallam is?

Persze, annak is sokféle változata maradt fenn egész Közép-Európában, nem csak Magyarországon, de Balassi ilyen szerkezetű verseinek itáliai dallamhivatkozása is van. Nyilván, egy olyan igényes költő, mint ő, nagyon figyelt a formai megoldásokra, bár sokszor használt ő is felező 12-est, 11-est vagy még 8-ast is. Balassi nyolc nyelven beszélt a magyaron kívül, tudott németül, olaszul, latinul, románul, de tudott lengyelül is, horvátul is, szlovákul is, és ahogy már említettem törökül is beszélt. Rendkívül izgalmas, fordulatos élete volt, ráadásul széles körű európai műveltséggel rendelkező nagy költő, nagy kár, hogy nem készült még az életéről film vagy filmsorozat.

Ön hogy vetődött Törökországba?

Kamasz koromban rádiókat csináltam, s esténként hallgattam a fülhallgatóval, s egy török adóra mindig rátaláltam, ahol nagyon jó zene szólt, a magyarhoz nagyon közel állt. Most már tudom, hogy ez valószínűleg bektasi dervis zene lehetett, amit máig is szeretek.

Én a török zenéből nem a népzenét játszom, hanem ezt a fajta lantos zenét, ami vallási irányzathoz kötődik.

Ez műzene akkor?

Igen, Törökországban népzeneként van nyilvántartva, de igazából ezek népzenei adaptációk, és valójában van szerzője a dallamnak is. Ez nagyon jellemző, mert kapcsolódik ahhoz, amit mondtam korábban, hogy nem illett dallamszerzőknek magukat névvel hozzákapcsolni egy dallamhoz. Nem illett, mert annyiféle változat volt, hogy maga sem tudta már az énekes, hogy ezt most ő csinálta, vagy hallotta valahol. Tinódi egy két helyen megjegyzi, hogy „a dallamát es maga szerzette”, de éppen ez az érdekes, hogy ő megjegyzi, mert ez nem természetes, mert legtöbbször meglévő dallamot használt. A szövegnél volt fontos az eredetiség, a szövegkezdeteknél a versszakkezdő betűket összeolvasva kijött például Tinódinak a neve, vagy az, hol szerezte, esetleg más információk. Ez egy „szerzői jogi trükk” volt, ha valaki nem így énekelte vagy írta le, akkor összezavarodott az akrosztichon, és kiderült a turpisság. Visszatérve a török zenére, áthangolva keleti hangszert próbáltam csinálni a gitárból, és aztán jó pár év eltelt, amikor kaptam egy saz vagy baglama nevű hangszert a török nagykövettől, mert akkor már játszottunk török zenét a Kecskés együttessel, s kiadtunk egy lemezt. Az énekmondás drámai műfaj, amit vissza lehetett valahogy hozni, és ebben nekem nagy segítségemre volt a török énekmondás. Lefordítottam összesen 28 török éneket, három lemezen jelentek ezek meg, Erdal Salikogluval.

Ezek szerint az énekmondás nem népdaléneklés?

A népdaléneklés általában közösségi tevékenység, és nem lehet igazán dramatizálni. Az énekmondás egykorú lehet az emberiséggel, történelmi eseményeket őriz meg, és mond el epikus formában. Anonymus is támaszkodott énekmondók szövegeire. A hozzám közel álló XVI. századi énekmondók világa alapvetően protestáns szellemiségű – gondoljunk Bornemissza Péterre, aki Balassi Bálint nevelője is volt, és aki összegyűjtötte korának énekeit. Magam is református vagyok, mint ahogy az akkori énekszerzők többsége is protestáns gyökerű.

A személyes kedvencem Esztergomi Farkas András, akinek Bornemissza Péter 1582-ben megjelent énekeskönyvében szerepel A zsidó és magyar nemzetről című műve, mely nagyon izgalmas számomra.

Hogyan találtak egymásra Szabados Györggyel?

Szabados Györggyel én először Széken találkoztam egy cigányembernél, akinél laktam és tanultam. Ez 1976-ban lehetett, ahogy később beazonosítottuk. Engem is meglepett egy kicsit ez a találkozás, de már ismertem az Esküvő című lemezét, amely 1974-ben jelent meg. Én akkor már hallottam ezt a népzenei ihletettségű lemezt, amin citera is szerepelt. A nyolcvanas években Szabados Dresch Mihállyal, Grencsó Istvánnal dolgozott együtt, és hasonló zenei világot jelenített meg a 180-as csoport is. Ezek a dolgok összeértek akkor, nem volt elkülönülés, hogy nemzeti meg internacionális, meg liberális meg konzervatív, ezek a kategóriák nem nagyon léteztek közöttünk. Ez a társaság an bloc a szocialista rendszer ellen volt és kész. Szabados persze deklaráltan rendszerellenes figura volt, de azért azt el kell mondjam, hogy a megrendeléseket évről-évre a Magyar Rádiótól kapta. Igaz, pár évvel ezelőtt kiderült, hogy vannak olyan szalagok, amikre az volt ráírva, hogy nem játszható, nem törölhető. Ez úgy látszik, egy kategória volt. Fölvette a rádió, de nem volt szabad lejátszani. A nyolcvanas években két ilyen megrendelt műben szerepeltem Szabados Györggyel együtt, az egyik 1983-ban a Szertartászene, a másik 1985-ben Az események titkos története, „Históriás ének az emlékezet előtti időből”. A Szertartászenében tekerőztem – a gagaku zenében van egy sho nevű hangszer, egy szájorgona, ezt utánozta a tekerő –, sőt dorombénekes is voltam.

Aztán persze másképp is egymásra találtunk, mert mesteremnek vallom én is őt, mint ahogy sokan mások, általa fedeztem fel igazán azt, amitől el voltunk zárva, olyan embereket, mint Karácsony Sándor vagy Hamvas Béla, akiket akkor még nem lehetett olvasni, ő közvetítette számunkra a Kassák Klub „akadémián”. Dresch Mihály és Grencsó István képviseli egyértelműen ennek a vonulatnak a folytatását, amit Szabados elkezdett. Most Grencsó élteti újra fiatalokkal együtt Szabados műveit, nagyon sikeresen.

A legnagyobb dolog, amit együtt csináltunk, 1989–90-ben volt, pont a nagy változások idején, Brestben, Bretagne-ban mutattuk be A kormányzó halála című művet.

Éppen a fal lebontásakor volt a premier, ez is sorsszerű, hiszen az egész táncmű a kelet-európai diktátorok bukásáról szól. Nagy József koreografálta, és soha nem mutattuk be Magyarországon, bár hússzor játszottuk Nyugat-Európában.

1986-tól tanít az Óbudai Népzenei Iskolában. Hogyan kezdődött?

Az iskola korábban indult el Béres János furulyás vezetésével, aki egy másik nemzedék tagja, a két háború közötti népzenei mozgalmakat, meg az ötvenes évek Állami Népi Együttesét fémjelezte, őbenne volt meg a szándék, hogy ezt valamilyen formában tanítani kellene. És ehhez csatlakoztak aztán a táncház mozgalomból egyre többen, ifj. Csoóri Sándor, Havasréti Pál, Lányi György, Jánosi András, és aztán ez egyre bővült, mert az igény egyre nagyobb lett, és egyre fiatalabbak voltak, akik tanulni akartak. Béres János vezette az iskolát 1991-ig, amikor nyugdíjba ment, aztán lettem én az Óbudai Népzenei Iskola igazgatója. Ebben nagyon nagy szerepe volt a harmadik kerületnek. Egy ilyen nagy ugrást máshol nem tudtak volna megcsinálni, hogy egy önálló népzenei intézményt működtessenek, még az Aelia Sabina Zeneiskola mellett, hiszen ritka, hogy két zeneiskolát is működtessen egy kerület.

És máig elmondhatjuk, hogy Európában is egyedi ez az intézmény, ilyen, állami formában szervezett alsó fokú népzenetanítás nincs sehol.

Beváltotta az akkori elképzeléseit az iskola?

Hogyne, nagyon is, bár én nem akartam elvállalni, nagyon vonakodtam, nagyon sok munkám volt akkor külföldön is, Provance-ba jártam sokat Michel Montanaróval (tavaly áprilisban a Társaskörben játszottunk együtt), és nem akartam magam lekötni.

De egyáltalán nem bántam meg, mert mindjárt az elsők között nagyszerű tanítványaim voltak, akik közül most többen vannak a táncház mozgalom vezető egyéniségei között, mint Róka Szabolcs például, vagy olyan kutatók, mint Csörsz Rumen István, aki az irodalomtudományban jeleskedik, vagy Sudár Balázs, aki most az egyik legjobb turkológus történész. Kialakult egy műhely, és ez több volt, mint pusztán koboztanulás, én is olyan periódusban voltam, amikor azt a tudást, amit akkor frissen megszereztem, rögtön át tudtam adni a tanítványoknak.

Hogyan látja az iskola jövőjét?

Az iskola nemrégiben nagyon nagyot ugrott, mert megkaptuk ezt a csodálatos épületet, ami egyértelműen Bús Balázs polgármester úrnak köszönhető, aki kinézte nekünk. Minőségileg fantasztikus helyzetbe kerültünk, amiért nagyon hálásak vagyunk. Olyan gárda van itt, akik tényleg önzetlenül, nagyon nagy tudással végzik a munkájukat. Együtt van a csapat, biztatónak látom a jövőt. Szeptember óta én ugyan nyugdíjas vagyok, de már nagyon várom a 2016-ban esedékes 25 éves évfordulót.

Gelencsér Ágnes: Óbudán a III. Kerületi Állami Zeneiskolában indult először népzenei tagozat Béres János vezetésével, Till Ottó igazgatása alatt. Az Óbudai Népzenei Iskola 1991 januárjában vált önállóvá, tehát most leszünk 25 évesek. Negyed évszázadon át Kobzos Kiss Tamás vezette az intézményt. Sajnos ő már nem élhette meg a jubileumi ünnepséget, árván maradtunk, de folytatjuk, amit elkezdett, amire tanított minket. Tamás 1992 nyarán jött be hozzám a Néprajzi Múzeumba, hogy áthívjon Óbudára tanítani, ahol 1993 óta (két év kihagyással) igazgatóhelyettes vagyok.

Azóta itt dolgozom, és őszintén mondhatom, nem bántam meg, hogy akkor egy másik zeneiskolának mondtam búcsút. Itt egyből „otthonra leltem”.

Ez mindenképp Tamás szeretetteljes fogadtatásának is köszönhető, és ez sok-sok éves közös munkánkra is jellemző volt.

Szerényi Béla: Én annak idején az Árpád Gimnáziumba jártam, ahol működött egy népzene-néptánc szak a Népzenei Tagozat közreműködésével. Én is itt kezdtem el a népzenét – tekerőt – tanulni, négy évig jártam ide. Ez a négy esztendő nem is annyira a szigorúan vett hangszertanulásról, hanem sokkal inkább a zenei anyanyelv megismeréséről, életmód, műveltség megszerzéséről szólt. Ebben az időszakban rengeteg táncházi muzsikálás, koncert, népzenegyűjtés töltötte ki a mindennapjaimat olyan intenzíven, hogy mindössze négy év tekerő tanulás után megkaptam a Népművészet Ifjú Mestere címet. Ugyanebben az időben megalakítottuk a Magyar Tekerőzenekart, amely a hazai tekerőmuzsika legjobb műhelyévé nőtte ki magát, jónéhány emblematikus CD-felvétellel. A gimnázium után hangszerkészítést tanultam. Végzettségem szerint hegedűkészítő vagyok, de minekutána abban az időben hunyt el Bársony Mihály, a Népművészet Mestere – aki az utolsó hagyományőrző tekerőkészítő volt –, egyértelművé vált, hogy tekerőlantokat fogok készíteni.

Érdekesség, hogy – egészen egyedüli módon – a Népművészet Mestere címet háromszor is elnyertem: először szólistaként, majd a Tekerőzenekarral, végezetül hangszerkészítőként.

Ma már Ezüstkoszorús Hangszerkészítő Mester címmel kitüntetve végzem ezt a tevékenységet. A hangszerész iskola után elvégeztem az akkor induló ének-zene, népzene szakot Nyíregyházán, majd Pomázon dolgoztam tizennyolc évig a Teleki-Wattay Művészeti Iskolában. Ott már az első növendékeim közül kiemelkedett két olyan tehetség, akikből azóta tanár lett. Egyikük, Legeza Márton tíz éven keresztül itt tanított, másikuk, Németh András ebben az évben lett nálunk tanár, amellett, hogy a Zeneakadémián is tanít.

Kobzos Kiss Tamás emlékezete

Tamás nemcsak azért hívott ide öt évvel ezelőtt, hogy átvegyem a tekerő tanszakot, hanem azért is, hogy elvégezzem a közoktatási vezetőképzőt, és – ha bizalmat kapok és lehetőségem nyílik rá – folytatni tudjam azt a munkát, amit ő elkezdett. Tamás elképesztő vezető volt, mindenben hosszú távon gondolkodott. Azért is lett ilyen kiemelkedő rangja az iskolának, mert megkérdőjelezhetetlen a szakmai munka, mindig a legjobbak közül lehetett válogatni. Itt csupa olyan kolléga tanít, aki igazán kiváló szakember. Tamás mindig meglátta a fiatal tanárokban a lehetőséget, hogy majd merrefelé lehet vinni a pályájukat.

Ez az iskola nemcsak Magyarországon, Európában is egyedülálló, nincs még egy olyan alapfokú művészeti iskola, ahol csak népi hangszerekkel foglalkoznak. Ez abszolút kuriózum.

Gelencsér Ágnes: Tamás utánozhatatlan egyéniség volt. Vezetőként soha nem volt szigorú, de nem is volt rá szüksége, hiszen a lénye maga sugározta a tekintélyét. Hihetetlenül művelt ember volt. Ugyan vegyészmérnöki végzettségű, de a szüleitől az irodalom, a történelem, a zene szeretetét is megörökölte. Apja költő, anyja tanárnő. Sokoldalú műveltségét tanúsította többek közt az is, hogy többször szervezett iskolánkban előadássorozatokat Látó emberek címen, ahol kéthetente kiváló néprajzosok tartottak előadásokat. Tamás legalább olyan magas színvonalú tudásról tett tanúbizonyságot a hozzászólásaiban, mint a néprajztudósok. E terület minden fontos szereplőjét személyesen ismerte, legtöbbjük a Művészeti Akadémia tagja, ahol Tamás a Népművészeti Tagozat vezetője volt. 2014-ben Kossuth-díjat kapott, melyet szellemi és művészeti munkássága mellett a népzeneoktatás terén elért eredményeiért érdemelt ki. Föl se tudnám sorolni az egyéb díjait, de talán ennél is fontosabb az a mérhetetlen tudás, amit birtokolt.

Szerényi Béla:

Amikor még tanulóként találkoztam Tamással, leginkább azt éreztem, hogy sugárzik belőle a jóság. Személyiségének másik alapvető meghatározója a mérhetetlen tudás volt. Végtelen intelligencia és hatalmas műveltség jellemezte.

Az iskola fejlődése

Gelencsér Ágnes: Az első időkben a Nagyszombat utcában, egy lakóépületben működött iskolánk. A lakók nagy többségével olyan jóba voltunk, hogy volt, aki lejárt hangversenyeinket, vizsgáinkat meghallgatni. Szigorúan délután 1-től este 7-ig tanítottunk. 2013-ban költözhettünk át ebbe a csodálatos épületbe, amely korábban Építészeti Múzeum volt. Tamásnak igen nagy szerepe volt abban, hogy hosszú idő után méltó helyre kerülhettünk. Az épületet teljesen fel kellett újítanunk, korszerűsítenünk, egy kicsit „magunkra formálnunk”, melyhez az önkormányzat nagyon komoly pénzösszeggel járult hozzá. Idén 212 diákunk tanul az iskolánkban.

A vonós tanszakon hegedűt, kontrát, bőgőt tanulnak növendékeink, ezen kívül furulyát és dudát, népi éneket tanítunk, de különböző korosztályokban népdalkörre is járnak gyerekeink.

A pengetős tanszakon belül citera-, koboz-, tamburaoktatás is folyik, de ne hagyjuk ki a tekerőoktatást sem. Emellett természetesen meg kellett erősítenünk a zeneelmélet- és szolfézsoktatást is, mely a zenei pályára készülőknek a felvételikhez elengedhetetlen.

Szerényi Béla: Megerősítettük a zeneelméleti képzést is. Az elmúlt negyven évben, amióta egyáltalán van intézményesült népzeneoktatás, mindig az volt a hivatalos állásfoglalás, hogy mivel a népzene szájról szájra terjed, ezért a tanulási folyamat is – pedagógiailag nagyon helyesen – közvetlen ismeretátadással történjen.

A tanár mindig együtt muzsikál a növendékkel, a növendékeket is a lehető legkorábban egymás mellé tesszük, tehát folyamatos a közösségi zenélés.

Ennek van azért hátulütője is, hiszen ez a fajta munka akkora leterhelést jelent a tanároknak, hogy a zeneelméleti kérdések, illetve a szolfézs kicsit a háttérbe szorultak. Csakhogy, amióta egyetemi képzés is létezik a népzenészek számára, fel kell készítenünk a növendékeinket arra, hogy adott esetben közvetlenül innen, az alapfokú művészeti iskolából jelentkezve is legyen esélyük az egyetemi felvételin. Ehhez viszont meg kell erősíteni, és hosszú távon föl kell építeni a zeneelméleti képzést. Ez egyébként megint helyi csoda. Olyan alapfokú művészeti képzést folytató intézményt, ahonnan közvetlenül jelentkezhetnek a diákok akár egyetemre is, rajtunk kívül nem nagyon ismerek.

Gelencsér Ágnes: Valóban, idén két tanítványunkat is felvették a Zeneművészeti Egyetemre.

Szerényi Béla: A diákjaink egy része a környékről érkezik hozzánk. Természetesen környéken nemcsak a III. kerületet kell érteni, hanem az észak-budai agglomerációt, de gyakorlatilag az ország bármelyik pontjáról jelentkeznek, sőt, határon túlról is érkeznek diákok. A külföldiek esetében még az idegen nyelvűeknek is besegítünk. Diákjaink életkori megoszlása is egyedi, hiszen nagyon sok 18 vagy akár 22 évesnél idősebb növendékünk is van. Sokan úgy kapnak kedvet a népzenetanuláshoz, hogy elmennek egy táncházba, jól érzik magukat, és azt mondják, jó lenne zenélni is. Ők, akik később kapcsolódnak be a zeneoktatásba, nálunk egyáltalán nem számítanak fehér hollónak.

Tavaly készítettünk egy felmérést, amelyben diákjaink szüleinek is föltettük a kérdést: ha módjuk nyílna rá, lenne-e kedvük zenélni? A szülők nyolcvan százaléka azt felelte, hogy ő is bekapcsolódna a zenetanulásba, ha lenne rá lehetőség.

Gelencsér Ágnes: Hozzánk már családok, generációk tartoznak. Van olyan nyolc gyerekes család, ahonnan idén öt gyerek jár az iskolánkba. Fábián Évike például úgy tartja a kicsiknek az úgynevezett előképzőt, ami nálunk népi játék, hogy az óra végén mesél a gyerekeknek. A népzene, a népi játékok és a mese elválaszthatatlanok egymástól. És ami más, mint egy másik zeneiskolában, hogy hozzánk nemcsak az jár, aki be van iratkozva, hanem hozza a kistestvérét, szüleit is. Igazi, értékes emberi kapcsolatok alakulnak ki, és ez meghálálja magát. Bármilyen hangverseny, népzenei verseny adódik, számíthatunk a fellépő gyerekek mellett a szülőkre is, igazi házigazdaként segítenek nekünk a rendezvények lebonyolításában. A kerületi intézmények között is nagyon jó az együttműködés, az pedig különösen szerencsés, hogy a Krúdy-negyedben van az iskolánk. Ez most Óbuda egyik leginkább pezsgő kulturális központja.

Népzene és szolfézs

Szerényi Béla: Sokszor és szívesen szerepelünk rendezvényeken, hiszen a mi kisebb növendékink is hamar színpadképessé fejlődnek. Óriási a repertoárjuk, ami egy klasszikus zenei iskolában nehezebben megvalósítható.

Gelencsér Ágnes: Én magam is klasszikus hegedűsnek indultam, de el kell ismernem, itt a gyerekek fél év alatt eljutnak olyan szintre, ami már a közönség számára is élvezhető.

Szerényi Béla: Minél kisebb egy gyerek, annál inkább jellemző rá, hogy mindent másolással tanul. Tehát lát és hall, majd megpróbálja utánozni. Amikor népzenét gyűjtöttem, megkérdeztem egy öreg tekerőst, hogy ő hogyan tanult meg játszani. Válasza a következő volt: „egyelőre csak úgy látásból”.

Ez azt jelentette, hogy már totyogós korában leállt a muzsikus elé a lagziban, figyelte, leste, és mire annyira megnőtt, hogy a hangszert kézbe tudta venni, gyakorlatilag egy csomó információt a saját emlékezetéből tudott előszedni.

Az alapokat már rögzítette. Nálunk is valami ilyesmit kapnak a gyerekek, hiszen az idősebb gyerekekkel és a tanárral együtt csinálnak mindent. Nem kell különösebben megmagyarázni, hogyan formálunk meg mondjuk egy trillát, hiszen már öt évvel ezelőtt is látta az ujjamat, csak akkor még nem tudta megcsinálni.

Gelencsér Ágnes: Én mint klasszikus zenész is elismerem, ez sokkal hatékonyabb tanulási módszer, ám épp emiatt nehéz szolfézsra tanítani a gyerekeket, mert nem nagyon használják a kottát, legfeljebb emlékeztetőnek.

Szerényi Béla: Szerencsére a hazai szolfézsoktatás európai szinten is nagyon magas színvonalú, az itt lévő tanárok pedig az elmúlt tíz-húsz-harminc évben kidolgozták, elkészítették, leírták a népi hangszerek oktatásának metodikáit. A legritkább népi hangszereknek is megvan ma már a kottaanyaga, módszertana. Ezekre a módszerekre támaszkodva tudunk a klasszikus szolfézsban is eredményeket elérni. A szolfézsoktatást a legkisebb gyerekeknél a népi játékokkal összekapcsolva alakítottuk ki.

Nagyon szorosan együttműködik az ének és a szolfézs tanszakunk. Évek alatt kiválasztódnak azok a tehetséges gyerekek, akik zenei pályára készülnek.

Őket külön csoportokba vonjuk, és a felvételi előtt megoldjuk, hogy egyéni vagy nagyon kiscsoportos képzést is kapjanak.

Legendás zenészek a tanári karban

Szerényi Béla: Az itt dolgozó tanárok jelentős részét látja, hallja a közönség a nagy koncerteken. Mi természetesen pedagógiai szempontból is figyeljük a csapatot. Fontos, hogy a leendő tanáraink ne csak kiváló muzsikusok legyenek, ne csak színpadokon állják meg a helyüket a világ bármely pontján, hanem az iskolában tanárként is. Ebben hallatlan nagy segítségünkre szolgálnak a régi tanárok. Mint például Jánosi András, akinek az együttese együtt indult a Muzsikással, tehát az egyik legrégebbi táncházas zenekar alapítója. Ilyen kincsünk Budai Ilonka is, aki évtizedek óta meghatározója a népdal­éneklésnek, vagy Juhász Zoltán, aki a furulya-duda hazai nagymestere.

Ők olyan szaktekintélyek, akik utat mutatnak a most idekerülő fiatal tanárkollégáknak is. A mi iskolánkban dolgozó nagy múltú tanárok mindannyian műfajteremtőek.

Kobzos Kiss Tamás nélkül például a hazai régizene, az énekmondás nem létezne mint műfaj. Abban is nagy szerepe van, hogy a Zeneakadémián hat évvel ezelőtt elindult a Népzene Tanszék, illetve az Óbudai Népzenei Iskola fél tanári kara az akadémián is tanít. Olyan magasra tette a mércét, hogy bizony igyekeznünk kell, ha követni szeretnénk.

A lüktető tavasz és az érlelő nyár után ősszel lassul az idő járása, az élet ritmusa. Távolabbról érkező napsugarak melegítenek, kékebb és tágasabb az ég fölöttünk. A kertekben a gyümölcsfák érett terhüket kínálják: a szilvát, körtét, almát és a diót, utolsó gyümölcseit a távozó nyárnak; a szőlőszemek pedig egyre duzzadtabbak és édesebbek. Betakarításuk és a szüreti készülődés üteme is lassúbb az előző évszakénál. Végül pedig a szürke felhőkből érkező fonáleső tisztítja meg a földet, ahogy a tél felé tartanak a napok.

Gondolkodásra, sorsunkkal és a világ dolgaival történő számvetésre pedig ez az idő a legalkalmasabb, hiszen sehol sem oly közeli és tapintható az elmúlás érzése.

A lelki „betakarítás” ideje is ez. A létünknél lényegesebb, nagyobb összefüggések megértése. Az évszakok lassú változásának látványa az egyéni életünk múlásával és az általános törvénnyel simul egybe. Vonzza a gondolatokat az élet értelmének összegzéséhez, szűkre mért voltának elfogadásához, a mulandósághoz.

Az Ősz azonban nem csupán az elmúlás tényét hordozza magában. Néha még hosszabbítanánk kimért idejét a közelítő tél előtt.

Hangulata, illata, kék-arany színei változatosak és varázslatosak. Sokan érezték ezt, s ezért szerették ezt az évszakot.

Már Horatius is bölcsen szemlélte az őszbe forduló napokat, ajándéknak tekintvén mindegyiket. Berzsenyi Dániel pedig Kemenesalján, öreg diófája alatt ülve várta ilyenkor az ereszkedő alkonyatot, hallgatta az őszi bogár, a tücsök cirpelését, miközben asztalán egy mázas agyagkorsó őrizte borának hűvösségét. Megfogalmazta: a gyorsan tovatűnő „szárnyas idő” sodrában „Minden csak jelenés, minden az ég alatt / Mint a kis nefelejcs, enyész.”

Szerette Ady is: „Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött, / Talán legszebb ősze a világnak… / csiklandós-szomorús, / Ragyogásos…” Még Párizsban, a Szajna felé ballagva is az Ősz lépteit vélte nesztelenül átsuhanni Szent Mihály útján, melyek a várható elmúlás érkezését jelentették. A Szilágyságban és Csucsán is megérintette az Ősz, melynek „Ódon és nemes muzsikája… / Tud altató szépet mesélni, / De fölvág régi sebeket is.” Ady őszének hangulata, színei felejthetetlenek.

Krúdy Gyula az Ősz különös hangjairól írt: „Így ősz felé eszembe jut a száraz falomb, amely kísérteties hangjával ott csörög, ott zörög mindnyájunknak a sarkában… hangja támad az érett mákfejnek; vén betyár módjára, megértően sóhajtozik a kincseitől megfosztott kukoricás.” Őszi nyírségi tájai szintén tüneményesek: a rőt avar és a színeződő fák, ahol ezernyi árnyalata van a sárgának, barnának és az aranynak. „Külön illata van ősszel mindennek, ami Magyarországon tavasszal és nyáron termett, amint a búcsúcsók a legédesebb minden csók között.” A vörös postakocsin többször indult őszi utazásra.

Nem kell ennyire a múltba merülnünk, majdnem mindenkinél felleljük az ősz képeit, Mednyánszky László festményein éppúgy, mint Vas István Őszi stancákjában.

„A meleg ősz, a déli napsütés, / a reggelek jó, hűvös ébredése, / minden, mint lassú emlékeztetés, / mint éber mákony, úgy hatol a vérbe.”  Áprily Lajos az Őszi rigódal című versét így kezdi: „Megeste már a dér a bokros oldalt, / fenn vadlúd-ék húz vadlúd-ék után. / Ragyog az ősz.” Ezt a színpompát váltják majd fel a ködök, esők és a szürkeség.

Első kötődésem az évszakhoz gyermekkoromban, a régi lévai őszök hangulatában fogant, ahogyan „beszökött” a város fölötti szőlősdombok apró présházai közé, és színezni kezdte a közeli temetőkert öreg vadgesztenyefáit. Utána az alföldi, Körös-parti őszi napok szépsége következett, ahogyan a néma víz tovaúsztatta a föléje hajló fűzfák sárguló leveleit. Majd a Balaton-parti ősz varázsa érkezett az életembe: az egyre néptelenebb füredi part, a víz és az égbolt összeolvadásának színei, amikor távoli harangszó szőtte át a tó fölötti esti párákat. Végül pedig, az utolsó stációmon, Óbudán érkezik felém az Ősz. Ahogyan az ablakomból látom a Hármashatár-hegy fáinak színváltozását, csúcsának összeolvadását előbb a fehér, majd a sötétszürke felhőkkel, a fények és árnyak őszi játékát, s nézem a közeli Duna méltóságteljesen ballagó, hűvösödő vizét; érzem Óbuda – Krúdy Gyula soraiban megelevenedő – egykori őszi hangulatát.

Kedves évszakom, ifjúkorom óta kötődöm hozzá. Ősszel születtem, majd pár hét múlva anyám egy ősz végi napon távozott e világból.

Talán több okom van a töprengésre, s átérezni az elmúlás fájdalmát, ahogy egyre több évtized rakódik a vállamra. Gyakrabban jár az ember az avaron, az emlékek őszi erdejében.

Egyre többször támad fel a múlt: édes és fájó, kedves és szívszorító emlékek. Helyek merülnek fel, ahol boldogok és fiatalok voltunk, és helyek, ahol megpróbáltatások, fájó megalázások értek. Gesztusok, melyekre jó visszagondolni, hogy megtettük, és az elmaradt mozdulatok, ölelések búcsúzáskor, melyeket immár pótolhatatlanul elmulasztottunk. Az önfeledt odafigyelések, olykor méltatlanokra, és az elengedett, meg nem hallott szavak a hozzánk közelállóktól. Volt, akinek a kinyújtott kezét még szorosabban kellett volna fognunk, s volt, aki felé nyújtanunk sem kellett volna. Úgy váltakoznak ezek az emlékek, mint a mosoly és a könny az arcunkon, földi életünk során. Ezek is az Ősz számvetései.

Életem nagy búcsúzásai is zömében őszre estek. Azonban a megbékélés, a belenyugvás az Úr szándékába könnyebb, látva a természet színpompás múlását. Érzem, hogyan fonódik össze a természet és az élet őszének kapcsolata. Valahogy úgy „úszik el” minden velünk és körülöttünk, ahogyan a vonuló felhők tűnnek távolba a magasban.

Hogy került Óbudára az előadás?

Harsányi Mária, a Társaskör igazgatója talált meg minket – engem és a Kék Duna Koncert-Szalonzenekart. A zenekarral első alkalommal szintén ezen a szent helyen találkoztam. Én Krúdy szövegeket olvastam fel, ők pedig muzsikáltak. Percek alatt barátságba keveredtünk, a következő alkalommal már énekeltem is velük egy jót.

Nagyon gyorsan és viharosan alakult ki a szimpá­tia közöttünk, legalábbis én így gondolom, és remélem, hogy ők sem vélekednek másként.

Ami az estet illeti, engem régóta érdekelt a Seress-téma, ennek a zseniális figurának a sorsa, története. Ilyen szempontból megkerülhetetlen Müller Péter darabja, a Szomorú vasárnap, illetve annak legendás, Bodrogi Gyula–Voith Ági nevével fémjelzett előadásai az 1980-as évekből.

Szomorú vasárnap
száz fehér virággal,
vártalak kedvesem
templomi imával.
Álmokat kergető
vasárnap délelőtt,
bánatom hintaja
nélküled visszajött.
Azóta szomorú
mindig a vasárnap,
könny csak az italom,
kenyerem a bánat.

Szomorú vasárnap.

Utolsó vasárnap
kedvesem gyere el,
pap is lesz, koporsó,
ravatal, gyászlepel.
Akkor is virág vár,
virág és – koporsó.
Virágos fák alatt
utam az utolsó.
Nyitva lesz szemem, hogy
még egyszer lássalak.
Ne félj a szememtől,
holtan is áldalak…

Utolsó vasárnap.

Tehát régóta érdekelt a dolog, és egyszer csak megérkezett ez a felkérés egy Seress-estre. Ráadásul nem a már létező darabra, hanem egy önálló műsorra, ami azért töltött el külön örömmel, mert ilyenkor szinte mindent a nulláról lehet kezdeni. Nagyon szeretem az olyan munkákat, amelyekhez valamit össze lehet szerkeszteni, meg lehet írni, föl lehet építeni, ki lehet találni.

A tavalyi nyarat a Seress-est összeállításával töltöttem. Kiválogattam a dalokat, megszerkesztettem az előadás felépítését.

A zenészekkel a tavalyi évad elején találkoztunk, nagyon kevés próbánk volt. Három-négy alkalommal összejátszottuk a dalokat, és aztán már el is jött a novemberi bemutató. Eredetileg egy előadásban gondolkodtunk a szerző születésének 125. évfordulója alkalmából. Azt a legmerészebb álmainkban sem reméltük, hogy még idén is teltházak előtt játszhatjuk majd. Szerencsére a közönség szeretete, érdeklődése az Óbudai Társaskör színpadán tartja a műsort. Nekem azóta is nagyon nagy örömöm van benne és a zenekarnak is. A közönség máig kitüntetett szeretettel fogadja az előadást. Hálás vagyok érte az Óbudai Társaskörnek és Harsányi Marinak.

Ezeken az estéken kiderül, hogy ezeket a dalokat az is ismeri, aki sosem hallott még Seress Rezsőről…

Igen, ez is nagy tanulság vele kapcsolatban. Rengeteg daláról már szinte nem is tudjuk, hogy azokat is ő írta. Lassan szinte népzenévé válik az életműve.

Seress különleges tehetségét és érzékét dicséri, hogy a dalai, dalszövegei átszivárogtak, valahogy áttüremkedtek több korszakon is.

Ha 2015-ben az Óbudai Társaskör udvarán az ember eljátszik tizennyolc-húsz Seress dalt, azok egyszerűen ismerősek, a jelenben szólnak, ma is eleven húrokat pendítenek meg. Akkor is, ha valakinek fogalma sincs, hogy Seresst hallgat, egy kivételes alkotó és szerző műveit.

Róla mondták, hogy nem muzsikus, hanem zseni?

Igen, a Kispipa vendéglő egykori Seress vendégkönyvében sorakoztak a dedikációk. A walesi hercegtől Toscaniniig a legnagyobb méltóságok, államfők írtak bele.

Ottó Klemperer karmester írta az említett dedikációt: „Nem muzsikus, csak zseni!”.

Azt hiszem, ezzel mindent elmondott Seressről. Mindenféle zenei képzettség, zenei alapismeretek nélkül olyan dalokat komponált, amelyek túléltek nemzedékeket, történelmi változásokat, és itt vannak velünk 2015-ben is.

Ez az est nemcsak a zenéről, hanem Seress Rezső életéről is szól. Mennyire dolgozták fel az életrajzát?

Az est elején meg is említem, mert így pontos a műsor felkonferálása, hogy az esten lesz majd valódi és kitalált életrajz is egyben. Egy legenda keveredik itt, aminek nagyon fontos része az a bizonyos, Müller Péter által megírt színdarab, ami a ’80-as évek elején-közepén, amikor ez a színdarab született, életet lehelt a legendába, és ami utána elkezdte élni a saját életét.

Amikor Müller Péter a nyolcvanas években megírta a darabját, még sokan éltek, akik személyesen ismerték Seress Rezsőt.

Sokan éltek még, nyilván tudott beszélgetni ezzel-azzal, plusz hozzátette a saját termékeny írói fantáziáját. Mint egy másik alkotó elme, találkozott ezzel a jelenséggel. Amikor Müller Péterrel arról beszélgettem, hogy épp egy ilyen esten dolgozom, és pár gondolatot vagy momentumot idéznék a darabjából, ezért tisztelettel kérem, hogy járuljon hozzá, akkor azt felelte: igen, de természetesen tudja ugye, hogy nem minden úgy történt, ahogy én azt leírtam. Például már a születésének az időpontja is bizonytalan. Amikor az estre készültünk, a 125. évforduló méltó megünnepléseként, megkeresett egy Seress-életrajzíró, hogy a 125. jubileum valószínűleg nem stimmel, mert valójában nem is akkor született.

Sok a legenda Seress körül. Az élete tényei úgy szivárogtak át a valóság és a művészi feldolgozások szűrőjén, akár a dalai.

Mindaz, amit tudunk róla, és amennyit én is elmondok, az olyan kitaláció, ami akár történhetett volna így is.

Kinek a kitalációja? A kortársaké, akik ismerték, a körülötte kialakult városi legendákból táplálkozik, vagy pedig a szerző fantáziája hozta őket létre?

Azt hiszem, hogy is-is. Ahogy említette, a kortársak és a körülötte kialakult világ is sokat tett hozzá a legendáriumához. Én nem ismerhettem, de az elmúlt előadások során majdnem mindegyik alkalommal jött hozzám egy-egy idősebb úr vagy hölgy, aki azt mondta, hogy még látta, hallotta valahol. Valóban a korszak meghatározó figurája lehetett ő a pesti éjszakában…

Nem is fontos feltételes módba tenni, mert tényleg az volt.

Így van. Történetei, a szellemessége, a humora, az egész egyénisége és kivételes művészi érzékenysége miatt volt az.

Képes volt úgy átszűrni magán a kort, a korszakot, ne adj’ Isten, annak a korszaknak a tragédiáját, a hangulatát, és egyáltalán olyan érzelmi húrokat volt képes pengetni, amelyek mindmáig aktuálisak.

Ez az, ami miatt ez az est létrejött, és amiért most mi is beszélgetünk. Ezért hallgatják a dalait sokadik alkalommal itt az Óbudai Társaskörben. Van Seress és van körülötte a Szomorú vasárnap, ez a kettő nem választható el egymástól. Persze az is érdekes, hogy a Szomorú vasárnap mint sláger miként él az emberek köztudatában.

A dalszerzők világában ő a Puskás. Egyetlen magyar szerző nevét sem ismerik többen a nagyvilágban. Nem tudom, hogy ez mennyire jó, de talán még Bartók Bélánál is többen hallották már Seress Rezső nevét.

Az ’50-es évek elején, amikor újra játszani kezdett, „azt a régi világot hagyjuk” jelszóval neki is volt egy eltiltási szakasza.

Bartókkal és Kodállyal együtt tették indexre. Saját elmondása szerint arra volt a legbüszkébb egész életében, hogy ezzel a két nagyszerű zeneszerzővel együtt került margóra.

Azt mondja, szinte minden est után meglepik egy-egy történettel a nézők.

Valóban. A legutóbbi estén, amikor itt az Óbudai Társaskörben ezt játszottam, meghatottan és párás szemmel hozzám lépett egy idősebb úr, aki azt mondta: nagyon köszöni, bár ma biztos nem lesz képes elaludni. Tudnom kell – folytatta –, hogy ő Ausztráliából jött haza. Nem jár gyakran Magyarországra, de azért időnként hazalátogat, és ha már épp itthon volt, eljött megnézni ezt az estet. Annak idején – mesélte –, 1956-ban a Kispipában ette az utolsó szelet rántott húst, effektíve onnan vándorolt ki, ott szedte őt össze a teherautó. Amikor kilépett az ajtón, mögötte még zongorázott a Seress. Most is lúdbőrzik a hátam, amikor ezt elmesélem.

Ebben a jelenetben kicsiben benne van az, hogyan kapcsolódott össze a történelem és ez a kis emberke. Megmutatja, hogy egy-egy dal milyen sebeket tud feltépni vagy gyógyítani.

Seresst végigpofozta a történelem, születésétől a haláláig. Volt munkaszolgálatos, és hajkurászták Rákosi alatt is. Valahogy mindig ép bőrrel került ki a rettenetes pofonviharokból, egészen addig, amíg maga nem döntött úgy, hogy már elege van.

Emblematikus sors valóban. Ezt is magával hurcolja a Seress-sztori vagy a Seress-legenda, jellegzetesen kelet-európai élettörténet az övé. Egy kicsit bántja ez a rendszer, egy kicsit bántja az a rendszer, jobban bántja az a rendszer, jobban bántja ez a rendszer…

Ahogyan őt bántották, abba nagyon sokan belehaltak.

Mindenhonnan megkapja a magáét ez a történelem színpadán álló kis ember, de valahogy mégis végig alkotott, képes volt termékenyen fogalmazni. A Szomorú vasárnap című dal legendája tulajdonképpen a Seress-minőség esszenciája. Ez a dal a ’30-as évek közepén születik. Látszólag még nincs nagy baj, de már készülődik valami rettenetes tragédia a világtörténelem színpadán. Seress mint egy antenna működik, hiszen benne is, mint minden igazi művészben van egyfajta antenna-funkció. Valamit hamarabb érez, érzékel, amit felerősítve, máshogy rezonálva képes átadni az őt figyelő, hallgató, szerető közösségnek.

Ez a kis ember ebbe a szomorú, szerelmes dalba mindent belejátszott, beleírt, és a világ bele is hallotta, ami akkor már benne volt a levegőben.

Érdekes a dal szövegírója is.

Igen, egy bűnügyi újságíróról van szó, úgy hívják őt, hogy Jávor László, aki, ha jól emlékszem, egy korábbi alkalommal már interjúzott Seress-sel. Sőt, talán az első interjúját is vele készíthette, és nyilván hallotta őt többször a Kulacsban, mert ebben az időszakban ez a helyszín, nem a Kispipa. A Kulacs egy New York Kávéház mögötti vendéglátó helyiség, ami most zárva van. Ez az újságíró elhozza egy szerelmi bánatában írt versikéjét Seressnek, mert azt gondolja, hogy ő írhatná hozzá a legjobb zenét. És egyszer csak a Kulacs gyötrődő, részeg hajnalaiban Seress megírja ezt a dalt.

Természetesen ez a dal nem maradt volna fenn, ha nem akadt volna valaki, aki lekottázza, magyarul játszhatóvá és megmenthetővé teszi, hogy ne maradjon egy fütyült vagy csak dúdolt sláger.

Találnak egy embert, aki ezt megteszi, és egészen addig egy kiadónál dekkol a dal, amíg a korszak egyik emblematikus énekese, Kalmár Pál föl nem veszi a műsorára. Lát vagy inkább hall benne valamit, és onnantól kezdve szinte gombnyomásra és megállíthatatlanul megindul.

Akkor Magyarország zenei szempontból a mainál jóval előnyösebb helyzetben volt, hiszen ami itt sikeres volt, azt nemsokára Bécsben is hallották, aztán Németországban, majd egész Európában.

Azonnal nagyon sok nyelvre lefordították, gramofonlemezeken kiadták, majd a legnagyobb világsztárok kezdték feldolgozni. Ez ma is tart, hiszen pár éve még Björk is elkészítette a saját verzióját.

Müller Péter mesélte, hogy amikor Louis Armstrong játszott a Népstadionban százezer ember előtt, utána elment a Kispipába, ahol hajnalig mulatott Seress Rezsővel.

Tegyük fel, hogy ez igaz, és valóban így is történt. Ez csodálatos! Borzasztóan sajnálom, hogy nem találkozhattam vele személyesen, nem beszélhettem vele az életéről.

Annyira ne sajnálja, hiszen ha véletlenül lett volna módja arra, hogy találkozzanak, akkor már rég Fesztbaum bácsinak szólítanák.

Közben borzasztóan szeretem Seress akkori és mostani kerületét is, nagyon szeretem a VII. kerületet, bár nem laktam ott soha, de szívesen sétálok arra, és nagyon szeretem, ahogy ott lüktet a város szíve, elképesztően eleven városrész a VII. kerület.

Gondolom, hogy valami hasonlóan lüktető és gazdag hangulata lehetett a ’30-as éveknek is Seress környezetében. Vagy még jobb.

Azért van olyan Seress-dal is, ami szorosan Óbudához köthető?

„Óbudán a legszebb lány a Fáni, olyan szép, hogy nem is igaz tán” – talán Óbuda csak a ritmus kedvéért került be a szövegbe, én mégis örültem, hogy van egy sor, amivel gyorsan haza tudunk jönni, egy picit ide tudunk kötődni.

Neki ez a vidék már külföld volt.

Valószínűleg. Ő maga többször is elmondta, hogy mindenféle baja támad, ha át kell jönni Budára. Úgy fogalmazott, hogy széltében van tériszonya. Nem nagyon hagyta el kedvenc VII. kerületét, talán csak akkor, amikor munkaszolgálatra vitték, kiszakították belőle.

Lehetett volna világsztár, nyugaton is több, mint jómódú ember, hiszen rengeteg jogdíja gyűlt össze Magyarországról elérhetetlen külföldi számlákon, de mégse ment el innen. Maradt, holott megutálhatta volna szülőhazáját a munkaszolgálat miatt, a nyilasok miatt. Megutálhatta volna ezt a helyet később is, amikor Rákosiék mindent tönkretettek, ami kedves volt számára: a polgári kultúrát, miliőt, azt a speciális alkotó légkört. De ő maradt a Kispipában.

Lehet, hogy többek között ez is hozzájárult egy olyan belső konfliktushoz, ami idős korában az öngyilkosságához vezetett.

Nem lehet, hogy egyszer csak úgy érezte, hogy túlélte saját korát, hogy ő itt már idegen?

Lehet, hogy volt benne idegenségérzet is, de az biztos, hogy valami óriási szeretetéhség munkált benne. Sok előadóművészre vagy „bohócra” jellemző, hogy másokat szórakoztatnak, kívülről nézve szellemes, sikeres, közkedvelt emberek, de saját személyes sorsukkal, boldogságukkal, kapcsolataikkal mégsem tudnak úgy sáfárkodni, hogy magánemberként is igazán boldogak lehessenek. A kérdésre visszatérve, hogy miért nem ment el innen, egy Müller Péter által kitalált mondatot vettem kölcsön: – Miért nem megy el Seress úr? – kérdezi tőle egy pincér a darabban. Erre ő a következőket válaszolja: „Tudja, mehet mindenki, mehet a hentes, mehet a mérnök, mehet a jogász, de a költő az nem mehet!”

Jellegzetesen kelet-európai vagy magyar sors, amikor a költő úgy érzi, hogy neki azt kell megénekelnie, ami itt történik, amit csak magyarul lehet megérteni, neki itt a végzete.

A költőnek egyszerűen a közösségével kell maradnia. És ez nagyon szép. Egy hasonló gondolat jut eszembe: a Vígszínházban évek óta játsszuk a Padlás című színdarabot, és annak az egyik legszebb dalában a rádiós, a főhős énekli ezt a sort, a Fényév távolság című dalban: „… nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…” Szerintem Seressnek itt volt dolga és itt voltak álmai is. És ezek közül az álmok közül, azt hiszem, hogy nagyon sokat beteljesített, majd az egyik álom végén úgy döntött, hogy végleg átlép ebbe az álomvilágba. Amiről most beszélgettünk, ahogy keresgettük, keresgetjük a titkát, amit nem tudunk, azt a legendáiból, különféle morzsákból próbáljuk meg összerakosgatni. Megdöbbentő része a Seress-jelenségnek, hogy e köré a legenda köré ma is odagyűlik a közönség, és szívesen meghallgatja. Most, ahogy itt ülünk a kávézóban, és nézzük az Óbudai Társaskör kertjének üres széksorait, magam is azt érzem, hogy ma este is borzasztó nagy örömmel játszanám.

Mi lesz a darab sorsa? Meddig él az előadás?

Nekem az a gondolatom, és szerintem az Óbudai Társasköré is hasonló, hogy amíg itt, ezen a helyen van rá érdeklődés és van közönsége, addig itt marad, és ez az est kizárólag itt lesz látható. Ez az Óbudai Társaskör produkciója, a Társaskörben jött létre, a Társaskör miliője és közege nagyszerű otthont jelent számára, úgy az évad közbeni időszakban, mint adott esetben nyáron is. Egyelőre bizakodva várjuk a folytatást.

Hogyan alakult a Budapest Voices? Volt előzménye a formációnak?

Többünk ötlete alapján állt össze az együttes. Múltját tekintve mindenképpen megemlíteném, hogy a kórus előtt már többször téma volt a csapat egyik tagjával, Gulyás Erikával, hogy csinálnunk kellene valami különleges vokális produkciót. Ő a Kőbányai Zenei Stúdióban volt kollégám, és a csapatnak több más tagja is egykori vagy jelenlegi „kőbányász”.

Mi inspirálta önöket arra, hogy a capella dolgozzanak fel hazai alter- és rock-slágereket? Mi adta a koncepciót? Motiválta a zenekart több, az altert/pop-rockot más típusú zenei területekkel keresztező projekt – Csík, Budapest Bár, Rájátszás – sikere?

Olyat szerettünk volna csinálni, ami még nincs Magyarországon. Márpedig a Budapest Voices megalakulásáig ilyen koncepcióval nem működött kórus. A legnagyobb motivációt leginkább a kíváncsiság jelentette számunkra.

Vajon hogyan tudnánk a magunk módján megszólaltatni olyan dalokat, mint az Álomtégla, az Autó egy szerpentinen vagy a Metróhuzat?

Az ön által felsorolt formációk nem jelentettek inspirációt, már csak azért sem, mert egészen más úton járnak, mint a Budapest Voices.

Meglepődtek, amikor a közönség a legelejétől fogva nagy lelkesedéssel fogadta a Budapest Voices-t, vagy már a folyamat kezdetén gyanították, hogy sikeres lesz a vállalkozás?

Az első átdolgozás, amivel a nyilvánosság elé léptünk, a Tankcsapda Adjon az ég című dala volt. Mivel Lukács Laciék számait sokan ismerik, kedvelik, ezért arra lehetett számítani, hogy sok embert érdekelhet a mi változatunk is. Más kérdés, hogy járt némi kockázattal is az ötlet.

Nyilván benne volt a pakliban, hogy a Tankcsapda rajongói nem mind fogadják kitörő lelkesedéssel az átiratot. Az eredmény szerencsére minket igazolt, rövid időn belül rengetegen osztották meg a klipet.

A megjelenés után két héttel már 200 ezer körül járt a videó megtekintése. Sok pozitív visszajelzést kaptunk (például Lukács Lacitól is), számtalan médium írt rólunk, készített velünk interjút. Mivel Magyarországon viszonylag kevés példa van arra, hogy egyetlen dallal hosszú karriert lehessen befutni, mi sem gondoltuk, hogy eztán már hátra dőlhetnénk. Ahogy sok együttes, mi is keményen dolgozunk, próbálunk, koncertezünk, lemezt készítünk, és igyekszünk a lehető legtöbbet tenni annak érdekében, hogy a formáció sok-sok évig sikeres legyen.

Mennyire más a dinamikája egy Budapest Voices-koncertnek, mint egy rockkoncertnek vagy egy hagyományos a capella előadásnak?

Eleinte magunk is elgondolkodtunk azon, hogy vajon milyen koncerthelyszínen lenne érdemes fellépni. Táncolós vagy ülős? Az első önálló fellépésünk az A38 Hajón volt úgy, hogy addig csak két átdolgozással jöttünk ki. Úgy voltunk vele, hogy rábízzuk a sorsra: ha kevesebben érdeklődnek, székeket rakunk a nézőtérre, ha többen, akkor pedig állós lesz a buli. Aztán az érdeklődők megadták rá a választ, mert a koncert előtt három héttel elfogyott az összes jegy, a koncerten meg olyan táncolás volt, hogy mozgott a hajó.

Az elmúlt másfél évben megtapasztaltuk, hogy szinte bármilyen helyszínen működőképes a Budapest Voices. A rajongótábor rendkívül vegyes, vannak kisgyermekes családok, egyetemisták, középkorúak, idősebbek.

A tavalyi Kobuci Kertes koncertünkre például egy csapat nyugdíjas is jött, akik hoztak magukkal kinyitható székeket. A Budapest Voices fel tud lépni ülős helyeken is, ahogy ez történt a MOM színháztermében. Oda olyanok jöttek, akik kényelmesen szeretnek koncerteket nézni, andalogni a Gyémánt vagy a Gombóc közben. De fel tudunk lépni állóhelyes klubokban is, ahova azok jönnek, akik a Hello Gagarinra vagy az Autó egy szerpentinenre akarnak táncolni. Mindkét koncertfajtának van egy közös tulajdonsága, mégpedig az, hogy pozitív energiák áramlanak a nézőtérről a színpad felé és vissza.

Meddig tarthat egy feldolgozásokra építő projekt élete? Ameddig születnek új magyar dalok? Milyen más művészi vagy lelki korlátja lehet egy ilyen formációnak? Hogyan lehet frissnek és izgalmasnak maradni?

Nem projektben, hanem egy hosszú távon működő együttesben gondolkodunk.

Mivel underground átdolgozásokat a cappella formában még nem vitt színpadra senki előttünk, nem sejthető, hogy meddig maradhat életképes a Budapest Voices.

Csak közhelyeket tudok említeni: ha van hit, energia, kitartás, akkor működnie kell. Ha már az imént párhuzamba állította a Budapest Voices-t más zenekarokkal, még azt tudom mondani, hogy amíg a Csík Zenekarnál vagy a Budapest Bárnál megmarad az érdeklődés, ebben mi is bízhatunk. Abban is reménykedünk természetesen, hogy sok jó magyar dal születik, amiket érdemes átdolgozni.

Gondolkodnak saját dalok készítésén is?

Napirenden van a kérdés, ennél többet most nem tudok mondani.

Milyen volt Lévai Balázzsal együtt dolgozni?

Balázs nagyon alaposan felkészült az átdolgozásokból, a kórustagok múltjából, jelenéből. Az eredeti szerzők nagy többségével beszélt a koncert előtt, sztorikat tudott meg a dalokról. Zseniálisak voltak a konferálásai, öröm volt a közös munka.

Ki volna a Budapest Voices három álom-közreműködője? Terveznek különleges együttműködéseket ismert zenészekkel?

Most hirtelen egy álom-közreműködő jut eszembe: Bobby McFerrin. Ötletek vannak, sok megkeresést is kapunk, de jelenleg a saját utunkat járjuk.

Melyik feldolgozásra a legbüszkébbek?

Ahány kórustag, szinte annyi vélemény. A minap a Facebookon feltettük ezt a kérdést, hogy melyik dal a kedvenc, és nagyon változatos lett a végeredmény. Nem volt egyetlen olyan dal sem, ami kiugróan több szavazatot kapott volna a többinél.

Meglepő módon az Álomtéglát írták a legtöbben, pedig a Subscribe népszerűsége nem olyan mértékű, mint például a Quimbyé vagy a Tankcsapdáé.

Tény, az Álomtégla átdolgozása nagyon súlyos tétel lett, és a kórus a dal eléneklésénél teljesítőképessége határán mozog. Visszatérve a saját kedvencünkre, nincs ilyen, állandóan változik, hogy ki melyikre épp a legbüszkébb.

Milyen programmal készülnek Óbudára? Várhatunk-e különlegességeket?

Másfél órás repertoárral készülünk az Óbudai Kulturális Központ november 14-i születésnapjára. Ez lesz az egyetlen őszi fellépésünk a fővárosban. Az Alternatívák című debütáló lemezünk dalait adjuk elő, kiegészítve néhány olyan átdolgozással, ami a második albumon lesz rajta.

Krúdy Gyula nevét napjainkban is elég sokan ismerik, de a kelleténél kevesebben olvassák. Ennek következtében kevesen találkoznak azzal a már-már misztikus érzéssel, ami akkor következik be, ha valaki belefeledkezik az utolsó nyírségi gavallér borongós, mosolygós, mámoros meséibe. Neve hallatán sokakban a nőbolond, kocsmákban élő magányos korhely sematikus képe idéződik fel.

Arról, hogy milyen volt valójában ez a hatalmas író, miért is tarthatjuk a nagyszerű magyar nyelvű prózairodalomból is kiemelkedő zseninek, sokat megtudunk Féja Géza róla szóló írásaiból.

Féja, aki maga is kiváló irodalmár, szociológus, politológus és nem mellékesen elhivatott tanár volt, rengeteget foglalkozott Krúdy Gyulával, utánajárt a róla szóló legendáknak, értelmezte és elemezte műveit. Erről tanúskodnak a Krúdy és legendái című kötetben található szövegei is. A könyvből, melyet Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata adott ki 2014-ben, a zseniális író részletes és valósághű portréja bontakozik ki.

„A századforduló és a XX. század eleji magyar irodalom alkotói közül Ady Endre és Móricz Zsigmond mellett Krúdy Gyula állt legközelebb apámhoz. Vonzódása – objektív és szubjektív okainak elemzése – külön tanulmányt kívánna. Ady versei és a Krúdy-művek voltak mindvégig a visszatérő és a leggyakoribb olvasmányai, általában ceruzás jegyzetekkel kísérte munkáikat, és életének végső napjaiban, a kórházi ágyon egy Ady-kötet volt az utolsó olvasmánya. – Pályáját végigkísérték e két íróval kapcsolatos publikációi és naplószerű feljegyzései. Egyik legkedvesebb könyve Krúdy Gyula Ady Endre éjszakái című munkája volt” – írja Féja Endre a könyv utószavában, melyben összegyűjtötte és kötetbe szerkesztette édesapja Krúdyról készült cikkeit, tanulmányait.

„Krúdy olyan volt, mint a gyümölcsfa, mely nem törődik azzal, hogy merre gurul a termése. Számba se vette, hogy mit írt, egykettőre el is felejtette, önmaga álmélkodott volna talán a legjobban, ha műveinek szétszórt tömegét valaki elébe tárja” – olvasható Féja Géza egyik tanulmányában, aki viszont pontosan tisztában volt azzal, mekkora életművet vetett papírra ez a bohém álmodozó, hiszen regényei, novellái mellett újságcikkeit is felkutatta, olvasta, elemezte.

„Krúdy úgy élt, mint a vérbeli muzsikus, aki csupán önmaga kedvéért szólaltatja meg a húrokat, s merő véletlenség, hogy mások is gyönyörködnek muzsikájában”

– folytatja a portrét, majd lírai sorokban magyarázza el, miért volt fontos az író számára a kiskocsmák csendje, az éjszaka sötétje: „Az éjszaka kellett neki, midőn a valóságos élet körvonalai lágyan szétomlanak, s helyet adnak apáinknak, nagyapáinknak, őseinknek, titokzatos kapcsolatainknak, napfényben láthatatlan összefüggéseiknek.” Féja Géza ugyanakkor leszögezi, hogy ez a látszólag henye életforma, amely a külvilág szemében kizárólag a női szoknyák, borospoharak és kártyaasztalok körül zajlott, csak kulisszaként szolgált, és lehetővé tette, hogy létrejöhessen Krúdy Gyula korát messze meghaladóan modern, máig érvényes életműve.

A szerző rámutat arra is, hogy a kortársak többsége alaposan félreértette Krúdyt. Nem vették észre például, hogy az országos sikerű, megjelenése után túlzás nélkül bestsellernek számító A vörös postakocsi hőseit írójuk tudatosan szakítja ki kora anyagias valóságából. A huszadik század elején amerikai tempóban fejlődő Magyarországon, ahol a pénzzel és korrupcióval, befektetéssel vagy panamával gyorsan megszerezhető haszon lehetősége szinte narkotikus anyagi függésbe sodorta a társadalmat, elsorvasztva, kiölve belőle a régi értékeket, Krúdy régimódi hősei méltóságos tempójukkal, idejétmúlt erkölcseikkel, megélt álmaikkal szállnak szembe az új világgal.

A pokoli világégés, mely a magyarság számára a tragikus trianoni diktátummal ért véget, természetesen mély nyomokat hagyott az alkotói ereje teljében lévő Krúdy munkásságán is. Féja Géza úgy látja, hogy az író legnagyobb művei épp az 1915–1920 közötti időszakban születtek. Talán az sem véletlen, hogy ekkor készült novelláiban, regényeiben „az alvilág és a démonok lakóhelyét látta az emberben, legjobb esetben az angyalok és a démonok leszármazottjait.

Mágikus és démonikus erők átjáróhelyének tartotta az életet, ezért becsülte olyan kevésre, ezért nem félt a haláltól” – fogalmaz az elemző.

Krúdy mindig a saját törvényei szerint írt és élt, „új arcot adott a regénynek, izgalommal telítette az eseménytelen novellát, a rajzot, a karcolatot, sőt az újságcikket is költői műfajjá nemesítette.” (…) „Nem harcolt kora silányságaival, hanem azok fölé emelkedett. Egy szelíd óriás megértő jóságával szemlélte a törpe embereket. Látszólag semmibe se vette a valóságot, ám igazából kora legnagyobb leleplezője volt.” – hangsúlyozza a máig utánozhatatlan író valódi értékeit Féja Géza. Elemző írásaiban a legendák mögé néz, és Krúdy műveivel bizonyítja az irodalomtörténeti közhelyeket leleplező állításait. A kötetben olvasható dolgozatai nemcsak fontos és eredeti megállapítások sokaságát tartalmazzák, hanem olvasás­élményként is elsőrangúak. Akik szeretik Krúdyt, azok ínyencnek való csemegére lelnek ezekben az írásokban. Más szemmel olvassák ezentúl Szindbád történeteit, és talán akad közöttük olyan is, akinek kedve támad, hogy az álmokban született szavak mesterének kevésbé ismert művei után is tájékozódjon.

(Féja Géza: Krúdy és legendái. Kiadta Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata, 2014, 166 oldal.)

Miután sokunk legkedvesebb magyar írója, Krúdy Gyula nagy nyomorban meghalt, szép temetést kapott. Utána azonban sírhelyével sokáig nem történt semmi más, mint hogy egyre elhanyagoltabbá vált a Kerepesi úti temető hátsó, idővel elbozótosodó részében.

Krúdy földi maradványai több mint három évtizeddel a halála után, újratemetéssel kerültek a mai sírhelyre, ahol ezt követően került felavatásra a Borsos Miklós készítette síremlék.

Igaz, hogy hivatalosan csak a szülőváros képviseltette magát a temetésen, az állam és a főváros nem, Krúdyt azonban Budapest által felajánlott díszsírhelyen temették el 1933. május 14-én. Ez az eredeti sírhely a Kerepesi úti temető 47-es parcellájában, az 1. sor 90. számú helyén volt, a néhány héttel korábban elhunyt Concha Győző és Kozma Andor sírja mellett. A konzervatív nagyságok szomszédságába temetett bohém Krúdy esete szemléletesen bizonyítja, hogy a fővárosi hivatalnokok a sírhely-adományozás során nem szelektáltak világnézeti alapon. A 47-es parcella első sorában székesfővárosi tanácsnokok, professzorok, budapesti intézmények vezetői porladoznak, és itt van például Endresz Györgynek, az első magyar óceánrepülőnek a sírja is. Krúdy tehát halála után kapott bizonyos mértékű hivatalos megbecsülést Budapesttől. Koporsóját az írók temetésén használatos Jókai-lepel borította, a búcsúztatókat a nyíregyházi főjegyző mellett író- és újságírótársak mondták.

Miközben a sírt behantolták, Sárai Elemér nyíregyházi cigányzenekara az író kedvenc nótáit, köztük utoljára a „Lehullott a rezgőnyárfa ezüstszínű levele” címűt játszotta.

A negyvenes években több újságcikk foglalkozott a sírral, ami felett ekkor még csak a temetés után odatett, egyre korhadtabb fakereszt állt. Ezt az „árva, majdnem jeltelen”, „koldusi” helyszínt örökíti meg Berda József verse is (Krúdy sírhantja előtt). Ez a látvány fogadta Krúdy barátait, akik halála napján évről-évre felkeresték a sírt; e szokást egyébiránt Krúdy-tisztelők egy csoportja néhány éve felújította, de a zarándoklat cél­állomása értelemszerűen már nem az eredeti, hanem a jelenlegi sírhely.

A Krúdy sírját évente felkereső baráti kör azt szerette volna, ha Pátzay Pál készíti el a síremléket, sőt Várkonyi Titusz 1943-as cikke tényként írta le, hogy készül a szobor, és még abban az évben állni fog. (Várkonyi cikke ugyanitt, Zeke Gyula kommentárjával olvasható, akinek köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmemet.) A képet árnyalja az 1964-es Krúdy-antológiában megjelent Pátzay-interjú. (Tóbiás Áron (szerk.): Krúdy világa. Budapest, 1964. 630. old.) A szobrász szerint a síremlék közelébe sem került a megvalósulásnak, mert nem volt rá pénz. Elképzelése szerint a síron nem egy Krúdy-regényalakot kellene megjeleníteni, hanem a nemzetet reprezentáló leányt, amint koszorút helyez a sírra.

E mosolyt fakasztóan anakronisztikus ötlet miatt jogosan jelenthető ki: szerencse, hogy nem ő készítette el a síremléket, pedig a negyvenes években volt pályafutása zenitjén, többek között éppen sírszobrai révén.

Az 1964-ben megjelent antológia szerkesztője is sír­emlék nem díszítette nyugvóhelyről ír, és hogy sem az író családja, sem tisztelői nem akartak „közönséges emléket” állítani, ami bizonyára megnehezítette a sírjel megvalósítását. Ugyanakkor éppen ez a kötet bizonyítja, hogy az első sír sem volt teljesen jeltelen: amint a könyv egyik illusztrációján látható, a borostyánnal befuttatott hanton kőből készült kis névtábla állt. (Tóbiás (szerk.): id. m. 292. és 371. old.) Ezzel együtt is, a sírhely ügye egyértelműen háttérbe szorult, miközben Krúdynak 1947 óta már utcája volt Józsefvárosban, és 1958 óta mellszobra Óbudán.

1967-ben, a temetői nyilvántartás szerint augusztus 31-én exhumálták, majd újratemették Krúdy Gyulát. Az ötvenes években lezárt, majd részlegesen megnyitott Kerepesi úti temetőben ekkoriban már újra folyamatosan létesültek fővárosi díszsírhelyek. Az elbírálás szempontjai persze nagyot változtak, de Krúdy ezúttal is megütötte a mércét. Sírját a húszas évek végén kialakítani kezdett, de be nem fejezett díszparcellák egyikébe, a 34/2-es számúba helyezték át, az 1. sor 17. sírhelyére, az 1967 júniusában elhunyt Ferenczy Béni sírja mellé. Ma ezt a parcellát kevéssé szerencsésen „művészparcellának” nevezik, bár nemcsak művészek nyugszanak itt.

Pátzay számos kiváló síremléket készített a harmincas és negyvenes években, de később funerális művészete már kifáradt, ellaposodott. A „művészparcellában”, ami a hatvanas és hetvenes évek szobrászatának érdekes galériája, csupán egy közhelyszerű portréval van jelen. A Krúdy-síremléket megalkotó Borsos Miklós viszont ekkor volt a csúcson, három kiváló sírszobra is áll itt (Krúdyé, Heltai Jenőé és Nagy Balogh Jánosé) és még egy a közelben (Karinthy Frigyesé). Érdemes lenne feltárni, hogy hogyan jöttek létre a megbízások a díszparcella továbbformálására, hogy olyan remekművek mellé, mint például Kerényi Jenő Csontváry-síremléke és Somogyi József Mednyánszky-síremléke, hogyan kerülhettek olyan szégyenletes alkotások, mint például a Veres Péter-sírszobor, ami sajnálatos módon a Krúdy-sír másik közvetlen szomszédja lett.

Borsos két méter magas, mészkőből készült Krúdy-sír­emlékén negatív faragású szellemalak, még inkább: ködlovag látható, aki lehet Szindbád, lehet Rezeda Kázmér vagy bárki más az író alteregói közül.

A szobrász csak az emberi alak körvonalait ábrázolta, ezeket is jelzésszerűen, leegyszerűsítve, egyedül a szívnél összefutó erek vannak aprólékosan kifaragva. Érdemes felidézni a korabeli sajtókritikát, mert mindmáig az egyik legértőbb ismertetése a később néha bírálatot is kapott síremléknek. Rózsa Gyula írása a két kőhasáb és a figura légiességének ellentétét emeli ki, a kőtömbbe vésett illanékonyságot, a kubizmusba zárt romantikát, aminek kulcsa a negatív faragás, a kőből kivájt űr. Szellemes megállapítása szerint a síremlék nem egy lépő alakot ábrázol, hanem egy lépő alak emlékét. (Rózsa Gyula: Alakok a művészparcellában. Népszabadság 29: 14 (1971). Melléklet, 5. old.)

Az alkotás a fővárosi temetőkben álló többi Borsos-mű közül elsősorban Genthon István farkasréti sír­emlékével állítható párhuzamba. A negatív faragású, lépő alakpár azonban ott egyszerű illusztráció: apa és fia, Genthon István és Péterke lépései a nemlét, avagy a túlvilág felé.

A Krúdy-síremlék figurája összetettebb tartalmat hordoz, a Krúdy-alteregók esszenciájaként az egész életművet jelképezi.

A megjelenítés módja a Genthon-síremléken a hiányt, az elmúlást ábrázolja, Krúdyén inkább a hangulatot. További párhuzamként kínálkozik a Karinthy-síremlék siratóasszonya, ami ugyan nem dombormű, mégis, a gyászoló alak megformálását itt is a „kivájt űr” határozza meg. Mindkét említett mű néhány évvel a Krúdy-síremlék után létesült, letisztult formák jellemzőek rájuk, ugyanakkor mindegyik figurális alkotás. A teljes Borsos-életműben számos további párhuzam található, itt csak a síremlékekre tértünk ki.

A Krúdy-síremlék felavatásának éve körül van némi bizonytalanság. A Borsos síremlékeiről szóló cikk 1962–63 körülire datálja (Horváth Béla: Borsos Miklós – Sír­emlékei. Művészet 17: 9 (1976). 16–17. old.). A mérvadó életmű-katalógusban 1963-as készítési év szerepel (L. Kovásznai Viktória: Borsos Miklós. Budapest., 1989. 280. old.). E két közlésre alapozva, korábbi írásaiban e sorok írója is az 1963-as évszámot adta meg, pedig a parcellatörténet ismeretében ez elvetendő, mivel azoknak az áthelyezetteknek, akiknek nem volt méltó sírjele, az újratemetés után állítottak síremléket. Eszerint a Krúdy-síremlék 1967 előtt nem készülhetett el, vagy legalábbis nem kerülhetett a sírra. Elgondolkodtató az is, hogy az 1964-ben megjelent antológiában nincs a Borsos-féle sír­emlékre vonatkozó adat, ez pedig az 1963-as avatást mindenképpen megkérdőjelezi. Tóbiás Áron szerint a könyv nyomdába adásával egyidejűleg határozott arról a Fővárosi Tanács, hogy síremléket állít az írónak, valamint tőle tudjuk azt is, hogy az eredeti kiadás borítóján látható Szabó Iván-féle relief Krúdy-síremléknek készült (Tóbiás (szerk.): id. m. 292. old.). Az antológia új, 2003-as kiadásából hiányoznak ezek a fontos adatok.

Gyanakvásra adhat okot továbbá, hogy a hatvanas években egyetlen reprodukció sem jelent meg Krúdy új síremlékéről, 1971 és 1976 között viszont, különböző lapokban és kötetekben, öt is. Ezek közül az egyik a Fővárosi Emlékműfelügyelőség nyilvántartása alapján 1968-ra teszi a Borsos-mű felavatását, ami az újratemetés időpontjának ismeretében a legvalószínűbb lehetőség (Németh Lajos (bev.): A százéves Budapest szobraiból. Budapest, 1972. 21. old.).

Dr. Medvegy Nóra és Gyimesi Zoltán az egyik legismertebb sakkozó házaspár Magyarországon. Nóra kétszeres magyar bajnok, kétszeres olimpikon, női nagymester és a férfiak között is nemzetközi mester. Zoli is nagymester természetesen, magyar bajnok, világbajnokjelölt, négyszeres olimpikon. Mégsem ez a különlegességük, hanem az, hogy annak ellenére, hogy a világ sakkelitjének tagjai, a sakk, amely ma is nagyon fontos az életükben, „csak” hobbi, szabadidős foglalkozás, játék, nem a megélhetés forrása ebben a családban.

Nagyszombat utcai lakásukban természetesen hatalmas kupa- és éremtömeg található. Gyarapodhat még a gyűjtemény, hiszen a harmadik nemzedék is elkezdett versenyezni.

A történet Dr. Medvegy Mihállyal, a neves kardiológussal és rovarszakértővel kezdődik, aki maga is versenysakkozó volt, gyerekeit pedig természetesen megtanította a játékra. Az elsőszülött Nóra, utána öccse, Medvegy Zoltán és húga, Judit is ügyesen játszott, versenyezni kezdtek. A két idősebb testvér a legmagasabb szintig jutott, nagymesterek lettek, és Judit is ott van a világranglistán. Mindhárman sakkozó házastársat „importáltak”. Medvegyné Balogh Emese női FIDE-mester, Judit férje, Könnyű János pedig nemzetközi mester. Mindhárman a sakkcsapatáról most is híres Árpád Gimnáziumba jártak. Kivétel nélkül óbudai lakosok ma is.

Nóra a gimnázium után orvosi egyetemre ment, utána pedig még jogi és közgazdasági diplomát is szerzett. Jelenleg a gyógyszer-értékesítésben dolgozik marketingvezetőként. Közben mindvégig sakkozott, igaz, 2010 óta inkább már csak csapatban játszik, az egyéni versenyeket szünetelteti. A „csúcson”, 2004-ben a női világranglista 45. helyén állt, de még ma is a hatodik a magyar női mezőnyben, és ha ráérne edzőtáborozni, természetesen tagja lehetne a női válogatottnak.

Hogyan lehet élsakkozónak lenni, három diplomát szerezni, vezető állásban dolgozni, három gyereket szülni és felnevelni? A különleges képességek és akaraterő mellett a sakk is sokat segített ebben. Miként kell a lehetőségek közül az optimálisat kiválasztani, minden szituációban nyerésre törni, a rendelkezésre álló időt jól beosztani – ezekre a sakkozás, kiváltképp a magas szintű versenysakkozás tanít meg a leghatékonyabban Nóra szerint is.

Gyimesi Zoltán Kecskemétről indult. Már a korosztályos világversenyeken érmeket szerzett, 18 évesen pedig ezüstérmes lett a magyar felnőtt bajnokságban. 24 éves korára eljutott a csúcsra: a kieséses világbajnokságon túljutott az első körön Conquest legyőzésével, és csak a világklasszis Shirov állította meg. A következő évben részese volt Bledben a magyar olimpiai sakkválogatott ezüstérmet eredményező sikerének, ugyanott egy nagyon erős nyílt versenyt is megnyert.

2005-ben, talán legsikeresebb évében magyar egyéni bajnoki címet, rapid Európa-bajnoki címet szerzett, és megnyerte az Európai Unió bajnokságát is. Csapatbajnoki címeinek száma 12.

Amikor a legjobban ment neki, a világranglistán a 71. helyen állt, 35 éves korában, az emberélet útjának felén úgy döntött, visszavonul. Érzése szerint már nem tudott volna tovább fejlődni, nem látott a maga számára igazi perspektívát a versenysakkban. A közvéleményt sokkolta ez a döntés (akkori értékszámával, 2674-gyel ma a harmadik helyen állna a magyar ranglistán!), nemigen értettük az okát. A mai Gyimesi Zoltán azonban kiegyensúlyozott, tevékeny, boldog ember, és ez meggyőz szokatlan döntésének helyességéről.

A pénzügyi életben kezdett tevékenykedni, ahol az előbb említett sakkozói erények sokat segítenek a siker elérésében. Folytatja többi hobbiját, a logikai rejtvényfejtést és a sudokut. Mindkettőben magyar bajnok és világbajnoki (5. és 12.) helyezett. Idén is ő nyerte a logikai rejtvényfejtő magyar bajnokságot, igaz, két fő konkurense nem indult, mondja szerényen.

A sakktól sem szakadt el. Követi az eredményeket, a világ élmezőnyének játszmáit lejátssza, elemzi. Gyakran kérnek tőle szakvéleményt. Edzőnek is hívják, de ritkán áll kötélnek. Saját gyerekeivel viszont foglalkozik, júniusban, Lellén ő volt Péter és Flóra szekundánsa a korcsoportos magyar bajnokságon.

Péter, a legnagyobb gyerek (13) a korcsoportos magyar bajnokságon idén szerzett 4. helyével érte el eddigi legnagyobb sakksikerét. Az ő igazi területe a matematika, jobban érdekli, mint a sakk.

Ebben az évben már négy matekversenyt nyert. Öccsével együtt a Veres Péter Gimnázium tanulója. Felmerült a Fazekas a matek miatt, de nagyon jól érzi magát a Veresben, maradt. Gergely (11) sportága a kenu, ő nem sakkozik. Flóra (9) viszont elkezdte látogatni Guba Miklós edzéseit az Óbudai Sakkiskolában, kedvet kapott, és idén tavasszal versenyezni kezdett.

Vajon kinek a stílusát fogja követni az új nemzedék? Mert Nóra és Zoli sakkstílusa nagyon is különbözik. Gyi­mesi nagymester vezérgyaloggal nyit, pozíciós sakkozó, higgadtan építkező stratéga. Nagy kedvence a végjáték. Nóra szerint kimagasló végjátékedző lenne, ha ambicionálná. Nóra vadabb, taktikusabb, támadó sakkot játszik, a királygyaloggal nyit. Megnyitási repertoárjuk sötéttel is egészen más. Mióta Zoli készíti fel feleségét a csapatbajnoki meccsekre, bele kellett magát ásnia a szicíliai védelembe. Nézzünk meg egy szép Gyimesi-partit a győztes elemzésében!

Gyimesi Zoltán – Bistric Faruk (Bosznia, 2008)

Benoni védelem

1. d4 Hf6 2. c4 c5 3. d5 e5 4. Hc3 d6 5. e4 Fe7 6. g3 0-0 7. Fg2 Ha6 8. Hge2 Hc7 9. 0-0 a6 10. a4 b6 11. Bb1 a5 (Hiába zárja le sötét a vezérszárnyat, a másik oldalon is hátrányban van.) 12. f4 Hd7 13. Fe3 exf4 14. gxf4 Ff6?

15. e5! Fe7 (15. dxe5-re 16. d6 tisztet nyer.) 16. e6 Hf6 17. f5 (Álomállás világossal. Sötét figurái teljesen beszorultak, csak tisztáldozattal juthatna némi levegőhöz.) 17. – Hg4 18. Ff4 Fg5 19. He4 Fxf4 20. Hxf4 He3 21. Vh5 fxe6 (A bástya elfogadása is csinos matthoz vezetett volna: 21. – Hxf1 22. Hg5 h6 23. Vxf7+! Bxf7 24. exf7+, majd 25. Hg6 matt.) 22. fxe6 He8 (22. – Hxf1 23. Hg5! Bxf7 24. Vxh7+ Kf8 25. Vh8+ Ke7 26. Vxg7+ Ke8 27. Bxf1 Bxf1+ 28. Kxf1 Fxe6 29. Hxe6 Hxe6 30. dxe6 vagy 28. – Ve7 29. Vg6+ Kd8 30. Hf7+ Ke8 31. Hxd6+ Kd8 32. Hf5 volt világos nyerő terve, bár más megoldások is vannak.) 23. Bf3! Hxg2 24. Kxg2 Fa6? (Elnézést, de már teljesen reménytelen volt sötét állása. Most csinos áldozat tesz pontot a játszma végére. 25. Vxh7+! (Sötét nem várta be a mattot 25. – Kxh7 26. Bh3+ Kg8 27. Hg6 után, hanem feladta.) 1:0.   

A sakkozók között vannak rámenős, agresszív, gyakran kellemetlen egyéniségek. Hiába, ez a játék a küzdelmen, az ellenfél legyőzésének állandó vágyán alapszik. Nóra és Zoli azonban nem ilyenek. Barátságosak, kedvesek, mindenkivel jó kapcsolatokat ápolnak. A jó minőségű élet, egy érdekes új gondolat vagy a kellemes légkörű otthon többet ér számukra, mint egy újabb győzelem.

Köztudott, hogy a sakkjáték művészet, tudomány és sport is. Vannak, akik kegyetlen, megalkuvás nélküli küzdelemnek fogják fel. Mások a szép megoldásokat élvezik, esztétikai örömöt lelnek benne.

A Medvegy–Gyimesi családban a sakkozás – és minden más, a matematika, a rejtvényfejtés, az egész élet – lényege a magas szintű problémamegoldó gondolkodás.

És ez nagy örömet tud szerezni.

DR. MEDVEGY NÓRA
(Tatabánya, 1977. március 29.) orvos, jogász, közgazdász, magyar sakkozó, női nemzetközi nagymester, férfiak között nemzetközi mester, U18 korosztályos és kétszeres felnőtt női magyar bajnok, U18 korosztályos Európa-bajnoki bronz­érmes, kétszeres sakkolimpikon.

GYIMESI ZOLTÁN
(Kecskemét, 1977. március 31.) magyar sakkozó, sakkedző, nemzetközi nagymester, ötszörös korosztályos magyar bajnok, U20-as sakkvilágbajnokság 3. helyezett, Európai Unió bajnok, rapidsakk Európa-bajnok, magyar bajnok, magyar rapidsakk- és villámsakkbajnok, több nemzetközi verseny győztese, négyszeres sakkolimpikon (1998, 2002–2006), a sakkolimpiai 2. és 5. helyezett csapat tagja, 2001-ben világbajnokjelölt. 1992-ben szerzett nemzetközi mesteri, 1996-ban nemzetközi nagymesteri címet.

E számunk három kombinációja is a bemutatott családtól származik, ellenfelük hibás lépését frappáns módon használják ki.

Gharaian – Gyimesi (Belfort, 2012)

Kf3? (Egy perc gondolkodás után villant be a meglepő mattkép, amely egyben pályafutásom utolsó lépése is lett.) 1. – He1+! (És világos – látva a kétlépéses mattot – 54. Ke3 f4+ 55. gxf4+ 56. gxf4+ és matt – feladta.) 0:1

Medvegy Nóra – Vidéki Sándor (Harkány, 1993)

27. – Vb5? (27. – h6 után sötét nem áll rosszabbul.) 28. Vxh7+! és sötét feladta, mert 28. – Kxh7 29. Bh3+ Kg8 30. Bh8+-kal mattot kap. 1:0

Gyimesi Zoltán – Czebe Attila (Ohrid, 2001)

34. – Va6? Itt három lépéses mattot jelentettem, mire ellenfelem feladta. (35. Vh5+! g6 Vxh7+ Ke8 36. Ve7+ matt. 1:0

A feladványok megfejtését a következő számban közöljük. A nyári szám feladványainak megoldása: I. 1. Kh1! Vf1+ 2. Fg1 II.1. – Bf2+! A harmadik ábra hibásan jelent meg, elnézést kérünk!

Egy korábbi cikkem készítése során derült ki számomra, hogy gyerekként a Csillaghegyben focizott. Ezzel kezdődött a sportpályafutása?

Így van! Kezdetben nem is igazán lehetett más választásom, hiszen édesapám a Csillaghegyi MOVE-ban futballozott, majd az 1950-es évek első felében az NB II-ben szerepelt klub elnöke lett.

Én kis túlzással a pályán nőttem fel, és a kölyökcsapatban középpályást játszva egészen a Budapest válogatottságig eljutottam.

Ám édesanyám egy idő után felülírta a labdarúgással kapcsolatos terveimet. Nagyon családcentrikus és vallásos asszony volt, aki a vasárnapi közös ebédet szentnek és sérthetetlennek tartotta, és mivel a meccseink rendszerint ebbe az idősávba estek, végül meg kellett hajolnom az akarata előtt. Amúgy anyai és apai ágon is tősgyökeres csillaghegyi vagyok: apai nagyapám a Kínai-tengeren szolgált hajógépészként, hazatérve pedig a csillaghegyi téglagyárban dolgozott, majd a községházán pénztárosként helyezkedett el. Egyik alapítója volt az 1910-ben létrehozott és mai nevét felvett településnek.

Édesapja miből látta el a családot?

A Shell Kőolaj Rt. főkönyvelői posztját töltötte be a háború végig, amivel havi 800 pengőt keresett, így nem szűkölködtünk. Viszonyításképpen: ebben az időben még igaznak számított a „Havi 200 pengő fixszel, ma egy ember könnyen viccel” refrénű sláger. Mivel osztályidegennek számítottak, 1945-ben a Shell komplett vezetőségét elbocsátották, ami után apám a nagy ismeretségi körének köszönhetően a filatorigáti Leipziger Szeszgyárban (a BUSZESZ jelenleg bontás alatt álló üzeme – a szerk.) talált munkát mint anyagbeszerző. Itt persze jóval kevesebbet keresett, így anyám – pedagógiai főiskolai végzettségének megfelelően – elkezdett tanítani Csillaghegyen, a nagyanyám meg elment távírásznak a főpostára, hogy tisztességgel meg tudjunk élni.

A háborúban nem esett bántódásuk?

Szerencsére atrocitások nélkül vészeltük át. A bombázások elől a főjegyző állású keresztapám segítségével, anyámmal és öcsémmel közösen a trianoni  magyar-szlovák határ közelében fekvő Drégelypalánk és Ipolynyék környékén, az ottani fővadász mester tanyáján, egy vízimalomban szállásoltak el bennünket. Ahogy közeledtek az oroszok, elvitt bennünket Visegrádra, majd a pilisszentlászlói községházán bujkáltunk, ahol egyszer csak megjelent két muszka „davajgitárral” a kezében, azzal a hírrel, hogy fel vagyunk szabadítva.

Érdekes módon ez velünk kétszer is megtörtént, ugyanis ezek után hazamentünk Csillaghegyre, aminek a szomszédságában még hátravolt a főváros ostroma.

Nagyon féltünk, ezért elköltöztünk a közelben lakó rokonokhoz. Hamarosan megérkeztek az oroszok, és az üresen álló házunkat felfedezve a szomszédtól kiderítették, merre vagyunk, majd átjöttek megkérdezni, hogy használhatják-e. Egy szökött német tiszt vezette őket. Mielőtt továbbálltak, kitakarították a házat, és visszahozták a kulcsot. Egy rossz szavunk nem lehetett rájuk.

Miután abba kellett hagynia a focit, rögtön az öttusa irányába indult el?

Dehogy! Előbb elmentem úszni a csillaghegyi Árpád fürdőbe, és vízilabdázni az Újpestbe, majd atletizáltam, de utóbbinak külön története van. A csillaghegyi négy elemi elvégzése után anyám vallásos beállítottságának köszönhetően a Keleti Károly utcai Budapesti Érseki Katolikus Gimnáziumba jártam, ám az új rendszer ideológiájának megfelelően az intézményt átnevezték II. Rákóczi Ferencre, a papokat pedig kirúgták, ezért nem volt értelme tovább ott maradnom. Átiratkoztam a hozzánk jóval közelebb fekvő Árpád Gimnáziumba, ahol egy október 6-i, aradi vértanúk emlékére tartott iskolai ünnepség helyett jobbnak láttam hazamenni: átmásztam az iskola kerítésén tátongó lyukon, és indultam volna tovább, azonban Iglói Mihály testnevelő tanár („civilben” a Honvéd atlétikai edzője) észrevett. Rám fütyült, de nem álltam meg, mire ő is átmászott a kerítésen, és elkezdett utánam futni. Én táskával, ő táska nélkül tartottunk a Tímár utcai HÉV-megálló felé, ahol pont nem jött a szerelvény, így kénytelen voltam továbbfutni Csillaghegy irányába.

Nem lehettem tisztában vele, hogy ekkoriban még szenior mezeifutó-versenyeken indult, és csak tesztelte, hogy meddig bírom szuflával.

Végül Aquincumig jutottam, ahol teljesen elkészültem az erőmmel, leültem egy római kori sírra, ott csípett fülön. HÉV-vel visszamentünk az iskolába, ahol eldönthettem, hogy visz az igazgatóhoz, vagy – elismerve a futóteljesítményemet – beiratkozom a Honvédhoz atletizálni. Utóbbit választottam, de utáltam az egészet.

Hogy lett ebből mégis öttusa?

Az iskolában tartottak egy tehetségkutató versenyt, ahol háromtusa csapatot kellett kiállítani. A futás és az úszás jól ment, a lövészeten viszont tíz találatból csak hatot értem el. Apám ezután beszélt Iglóival, aminek eredményeként két-három hónap atlétika után eldönthettem, hogy a Honvédnál, „házon belül” öttusára térek-e át. Én persze azt választottam, hamar megtetszett a vívás és a lovaglás is. Ez az időszak a középiskolai tanulmányaim végére esett, ami után felmerült a „hogyan tovább” kérdése.

1953-ban érettségiztem, és szerettem volna matekos irányban továbbtanulni, mert mindig is az állt közel hozzám.

Az országos Rákosi matematika versenyen például bejutottam a legjobb nyolc közé. A többi tantárgyban viszont nem voltam igazán jó, így a Műszaki Egyetemre próbáltam volna bekerülni, de apám miatt osztályidegennek számítottam, ezért be sem hívtak a felvételire. Beadtam hát a kevésbé szem előtt lévő jogra a jelentkezésemet, ahol eredetileg Pécsre vettek volna fel, ám addig jártam a Honvéd nyakára, amíg elintézték, hogy egy megüresedés miatt pár hét után átvegyenek az ELTE-re.

Mennyiben volt más ekkoriban az öttusa, mint napjainkban?

Nagyon! Megadták a módját, hiszen nem egy nap alatt zavarták le az egész programot, hanem minden sportágnak egy teljes napot szántak. A lovaglás 5 km-es távon 30 db verhetetlen, fix akadályból állt, a vívás 14 órás versenyből, a lövészet 25 m-es távolságból 4×5 lövésből (forgó és robbanófegyverrel), az úszás 300 m-ből, a futás pedig 4 km-ből terepen/erdőn keresztül, ráadásul egyedül. Keményen fel kellett készülni rá. 1956-ban a rádió ostromának híre a Semmelweis utcai vívóteremben ért minket, másnap az egyetemen megalakult a forradalmi bizottság. Mivel a tömegközlekedés hamarosan leállt, Csillaghegy és az egyetem között megszűnt számunkra az összeköttetés, illetve anyánk is zokogott, hogy nehogy belekeveredjünk a harcokba, így az öcsémmel – aki szintén öttusázott – inkább otthon maradtunk, és edzettük magunkat.

Egy ilyen alkalommal kétkezes súlydobást végeztünk, amikor a súllyal véletlenül tarkón találtam az öcsémet, aki összeesett, és rövid időre a látását is elveszítette.

Nagy nehezen szereztünk egy mentőautót, amivel bevitték a Sportkórházba. Mindenki azt hitte, hogy a harcokban vett részt. Szerencsére teljesen felépült a dologból.

Mik voltak az első sikerei a sportágban?

1957-ben a budapesti junior világkupán csapatban elsők lettünk, én meg egyéniben negyedik. 1959-ben már a felnőttben megnyertem a magyar bajnokságot, ki is vittek tartalékként a hersheyi világbajnokságra. Mi voltunk az első csapat, amit a forradalom után kiengedtek az USA-ba. „Természetesen” jött velünk elhárítótiszt, és pszichés vizsgálatoknak is alávetettek bennünket, hogy hazatérünk-e. A versenyre kilátogatott Maléter Pál emigrált szárnysegédje, akit a katonaságból már ismertem. Bár honvédesként az egyetem alatt katonai zászlóaljhoz tartoztunk, mégis el kellett töltenem egy hónap szolgálati időt Nyíregyházán. Itt egyszer az volt a feladatom, hogy dobtáras gépfegyverrel hetes sorozatot lőjek egy bábu mellkasába.

Mivel a lövészet miatt az öttusában addigra már ellőttem vagy tízezer töltényt, elég finom ujjakkal bírtam ahhoz, hogy mind a hét golyóval célba találjak.

Ezt ő nem hitte el, azt gondolta, csalok, ezért közeli szemkontaktus mellett újralövetett velem, aminél ugyan már csak hatot találtam, de így is nehezen hitte el. Szóval vele futottam össze odakint, és hozott magával egy kedves teremtést, egy texasi milliárdos lányát, akivel rögtön szerelembe estem. Felajánlották, hogy ha kint maradok, akkor fizetik az ötéves egyetemi tanulmányaimat. Csábító ajánlat és nagy dilemma volt, de végül nem éltem a lehetőséggel.

Miért maradt le az 1960-as római olimpiáról?

Mert eltiltottak. Hershey-ből hazafelé New Yorkon át vezetett az utunk, onnan indult a repülőnk, de addig még egy napunk hátra volt. Elég rövid pórázon tartottak bennünket, vacsora után egy óra múlva a szállodában kellett volna lennünk. Azonban Ferdinandy Géza csapattársam kint élő rokona elvitt minket a New York-i éjszakába, majd nála aludtunk, és hiába adtunk magunkról eközben folyamatosan életjeleket telefonon, amíg másnap délre oda nem értünk az indulásra kész buszhoz, mindenki azt hitte, hogy disszidáltunk.

Itthon fegyelmi eljárás indult ellenünk, aminek következtében két évre eltiltottak a válogatottól, nem utazhattam külföldre, így Rómába sem.

Annak ellenére, hogy magyar ranglista vezető voltam. Mivel az olimpián a csapat és Németh Feri is győzött egyéniben, amnesztiát kaptam, és 1961-ben már tartalékként ott lehettem Moszkvában a világbajnokságon, ahol be kellett ugranom a lovaglásnál, végül pedig ezüstérmesek lettünk. 1962-ben Mexikóvárosban immár teljes értékű csapattagként megismételtük az eredményt, miközben egyéniben bronzérmet szereztem.

Ezután állt össze a legendás Balczó–Móna–Török trió?

Egész pontosan 1963-ban. Módszertani újításként Hegedűs Frigyes szövetségi kapitánnyal szakosítottuk a felkészülést, azaz minden versenyszámnál sportági szakedző koordinálta az edzéseinket. Mindössze két „lyukas” számunk volt: nekem az úszás, Móna Pistának a futás. Ez meg is látszott az eredményeinken, hiszen 1963–1967 között sorozatban négy világbajnokságot, majd 1968-ban olimpiát nyertünk csapatban, én meg 1964-ben feljutottam egyéni pályafutásom csúcsára, amikor Tokióban olimpiai aranyérmet akasztottak a nyakamba.

Itt a sors visszaadta, amit korábban elvett, mert ekkor Móna és Balczó Bandi nem indulhatott eltiltás miatt, miután lebuktak, hogy nyugatról behozott ka­r­órákat vittek értékesíteni Romániába. Velük együtt persze én is „űztem ezt az iparágat”, és akkor csak azért nem voltam benne a buliban, mert a spórolt pénzemen egy évvel korábban Svájcban egy autót vettem. Az olimpia előtt Kutas István sportvezető magához hívott, hogy a többiek kiesése miatt nekem kell megnyernem az olimpiát, és megkérdezte: mi kell hozzá? Azt válaszoltam: intézze el, hogy a vívómesteremet, Vass Laci bácsit magammal vihessem.

A vívás volt ugyanis az a sportág az öt közül, ahol a legnagyobb előnyre lehetett szert tenni az ellenfelekkel szemben.

Bár sportági berkeken belül botrány lett belőle, de betartotta a szavát. Meg is hálálta magát a dolog: tizennyolc győzelemmel kezdtem, amit három vereség követett, ekkor Laci bácsi odajött hozzám, és olyan lelki támogatást adott, amitől a hátralévő összes párbajomat megnyertem.

Az 1968-as olimpiai csapatgyőzelemmel egyben utolsó aranyérmét is nyerte öttusában.

Rendesen meg kellett küzdenünk érte Mexikóban. Nagyon „vegyes” lovakat kaptunk, én például mindig tartaléklovat húztam. A lovaglás után 360 pont volt a lemaradásunk a szovjetekkel szemben, és ők már pihentek, amikor mi a bolgárokkal vívtunk. Minden egyes ellenünk aratott győzelemért 100 dollárt ígértek nekik, végül azonban 9:0-ra győztünk, amivel ismét a saját kezünkbe vettük a sorsunkat, és éltünk is vele. 1969-ben még szerettem volna elindulni a budapesti világbajnokságon, de a szövetség fiatalítani akart, én meg megsértődtem a bánásmódjukon, és abbahagytam.

Ekkor kaptam egy meghívást a Német Öttusa Szövetségtől, hogy legyek a válogatottjuk szövetségi kapitánya Berlinben.

Leo Becker, a német öttusasport „motorja” írt számomra egy meghívólevelet, amire központilag válaszoltak, a nevemben is visszautasítva az ajánlatot. Ez csak akkor derült ki számomra, amikor később személyesen beszéltem Beckerrel, és sajnálatát fejezte ki, amiért nem vállaltam. Felháborodásomnak próbálva hangot adni, bebocsátást kértem Kádár személyi titkárához, Sándor Józsefhez, aki megértett, majd elintézte, hogy kapjak útlevelet, amivel kimehetek külföldre. Igen ám, de ekkor már néhány hónapja beindult az ügyvédi irodánk, jöttek folyamatosan a megbízások, így végül mégsem utaztam el.

Ügyvédkedett már a sportolás mellett is?

Igen. Miután 1957-ben megszereztem a jogi doktorátust, fogalmazóként dolgoztam a II. kerületi bíróságon, azután pár évig a XI. kerületben lettem bírósági elnöki titkár, 1966-tól bírósági ügyvéd. A sportpályafutásom ellenére ugyanúgy bejártam dolgozni, mint mások, csak munkaidő-kedvezményt kaptam. 1988-ban az Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) jogtanácsosa lettem, 1992-ben nyitottam saját ügyvédi irodát, ami jelenleg a Batthyány utcában működik. Belekóstoltam a politikába is, amikor 1990-ben az SZDSZ színeiben elindultam az országgyűlési képviselő választáson Újpesten, amit 65%-kal megnyertem. 1994-ben szerettem volna ott folytatni, de Mécs Imrének kellett a hely, így ki akartak tenni Vácra, ott viszont nem nyertem. Erre a pályára egyébként Darvas Iván biztatott, akivel családilag jóban voltunk, de más legendás színészekkel ugyancsak baráti kapcsolatot ápoltunk (például Zenthe Ferenccel, Szirtes Ádámmal), akikkel a különböző magyar filmek lovas jeleneteinek forgatásán ismerkedtünk össze, ahol mi, öttusázók voltunk a dublőrök. A futball irányába is tettem lépéseket: 1998-ban megpályáztam az MLSZ elnöki posztját, azonban a sok megígért szavazat ellenére csak harmadik lettem.

Közben az öttusától sem tudott távol maradni?

1976–1992 között kisebb megszakítással én voltam a magyar öttusa válogatott szövetségi kapitánya. Versenyzőként hozzá voltam szokva a sikerekhez, a kemény munkához, amit edzőként is megköveteltem.

A filozófiám, hogy annyit tudsz kivenni a dologból, amennyit belefektetsz. Szigorú és szókimondó vagyok, de következetes, amiért sokan nem szeretnek, viszont sokan igen.

A Martinek–Mizsér–Fábián 1988-as szöuli aranycsapatra vagyok ebből az időszakból a legbüszkébb. Igyekeztem úgy „forgatni” őket, hogy egyéniben is mindegyik nyerjen valamilyen nagy versenyt, ami végül össze is jött. 1989–1996 között a szövetség elnöke voltam, jelenleg pedig tiszteletbeli elnöke vagyok.

Sporteredményei mellett mire a legbüszkébb?

Elsőként is a családomra: az első házasságomból három nagykorú gyermekem van, akiktől kilenc unokám és három dédunokám született, de a jelek szerint ez utóbbi szám hamarosan gyarapodni fog. 1996-ban megözvegyültem, majd újranősültem, és elvettem Zsuzsát, aki szintén jogász. Közös kincsünk a csaknem tizenhat éves kislányom, Fannika, aki már elsős gimnazista. Másodszor a kitüntetéseimre, amikből nagyon sokat kaptam.

A régebbi időkből a Haza Szolgálatáért és a Munka Érdemrendre, illetve az Olimpiai Érdemrendre, a közelebbi múltból a Magyar Érdemrend középkeresztjére polgári tagozaton, valamint a Budapest díszpolgára címre.

A munkán kívül mivel tölti mindennapjait?

Igyekszem fitten tartani magam: hetente többször teniszezem, úszom és gyógytornázom. Szerencsére mindenben kedvemet lelem, így a jogászkodásban is, különben nem csinálnám. Ugyan 1982 körül házat építtettem a Rózsadombon, és elköltöztem a III. kerületből, de rengeteg itteni ismerőssel, baráttal a mai napig tartjuk a kapcsolatot, így nyugodt szívvel állíthatom: sohasem szakadtam el Csillaghegytől!

– A program elindításához nagyban hozzájárult a 2017. év végén forgalomba került Nagykarácsony sorsjegy sikere, hiszen a játékosok vásárlásukkal sorsjegyenként 25 forinttal támogatták A játék összeköt! programot. Az így összegyűlt mintegy 75 millió forintból a csillaghegyi után további két inkluzív, az egyetemes tervezés szabályai szerint kialakított játszótér kerül átadásra – ismertette az előzményeket Rosner Imre, a Szerencsejáték Zrt. Karitatív Osztályának vezetője.

– 2015 decemberében írta alá az együttműködési megállapodást a Szerencsejáték Zrt. és a FESZT (Fogyatékos Emberek Szervezeteinek Tanácsa) – mondta el Földesi Erzsébet, a FESZT a főtitkára. – A megállapodás több olyan társadalmi célt tűzött ki, mint a  fogyatékossággal élő emberek foglalkoztatásának elősegítése, az iskoláskorú gyerekek érzékenyítése a  fogyatékossággal élő gyerekek iránt, valamint az egyetemes tervezési elv minél szélesebb kiterjesztése. Ez utóbbi lényege az, hogy olyan tárgyak, szolgáltatások vagy épített környezetek jöjjenek létre, amelyek mindenki számára alkalmasak, fogyatékosságára vagy képességekre való különbség nélkül. Az egyetemes tervezési elv jó példája az új játszótér. A játék összeköt! program egyik legfontosabb célja, hogy a fogyatékosággal élő és az ép gyerekek természetesen játszhassanak együtt, megismerhessék egymást, és magától értetődővé váljon számukra egymás elfogadása.

– Részt vettünk a tervezési szakaszban is, segítettünk kiválasztani azokat a játékokat, amelyek a lehető legjobban megfelelnek a többségi, illetve a valamilyen érintettséggel élő gyerekek igényeinek egyaránt – folytatta Horváthné Illés Barbara, a Budapest III. Kerületi Csillagház Általános Iskola és Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény vezetője.

–  Fontos szempont volt, hogy minden játékot meg lehessen közelíteni kerekesszékkel, bottal, vagy akár azoknak a gyerekeknek is, akik csak feküdni tudnak. Épül egy kis házikó, ahová a kerekesszékesek is be tudnak menni egy rámpán az ép gyerekekkel együtt. Kerekesszékes hintánk már van, az is része lesz az integrált játszótérnek. Oldalra olyan falak kerülnek, amelyek a különböző érzékleti megtapasztalásokat segítik. Lesz például egy hangfon két virág alakú játékkal: ha valamelyikbe beleszól a gyerek, a másik hallja. Az egyik pont olyan magasságban lesz, hogy a kerekesszékes gyerekek tudják használni, a másik egy picikét magasabb. Készül olyan trambulin, amin kerekesszékkel is lehet ugrálni. Nagy játszóvár emelkedik majd az egykori homokozó helyén, emellett felépül egy megemelt homokozó, ahol az ép gyerekek állva tudnak játszani, de aki kerekesszékes vagy csak hasalni tud, szintén hozzáfér. Lesz egy fészekhinta is, amibe szintén több gyerkőc belefér. Tulajdonképpen az egész kert játéktér lesz.

Mivel a hozzánk járó gyerekek nagy része a sérülése miatt nem beszélő, olyan piktogramokat helyezünk el – afféle képes használati utasításokat –, amiket a gyerekek használni tudnak az egymás közti kommunikációra, illetve itt az is találkozik ezekkel a jelekkel, aki ilyet még soha nem látott. Ez is egyfajta képzés.

Egész napos iskola vagyunk, a gyerekeink reggel 8 órától 16 óráig itt vannak, a mozgásórákon, illetve az óra közti szünetekben is gyakran kimennek játszani. Az új játszótéren a tanáraink kiváló kinti foglalkozásokat szervezhetnek majd. A nyitvatartási időben a környékbeli családok, gyerekek is szabadon jöhetnek – folytatta az igazgatónő.

Bokor Györgyi gyógypedagógus, az Egyesület az Inkluzióért alapító tagja elmondta: az egyesület segít kialakítani a befogadó játszóterek oktatási programját és kommunikációs stratégiáját, emellett elvégzik az elkészülő játszóterek működésének kiértékelését és jó gyakorlatainak továbbadható elemzését. Az egyik általuk kitalált és a MagikMe Kft.-vel közösen létrehozott játék az a megemelt homokozóbucka, amelyhez azok a gyerekek is hozzáférnek, akik kerekesszékkel sem tudnak mozogni.

A Szerencsejáték Zrt. által kezdeményezett játszótérépítési program megvalósításának szakmai partnere a Fogyatékos Emberek Szervezeteinek Tanácsa (FESZT), mely a különböző fogyatékossággal élő személyek érdekképviseletét ellátó országos, illetve regionális szervezetek ernyőszervezete, és egyben tagja az Európai Fogyatékosügyi Fórumnak (EDF). A FESZT partnere a Mozgássérültek Budapesti Egyesülete (MBE), ők hozták létre az Egyetemes Tervezés Információs és Kutatóközpontot (ETIKK) abból a célból, hogy az egyetemes tervezés eszméjét terjessze. A játszótér-program tervezésekor vált partnerré a MagikMe Kft., amely inkluzív játszótéri játékokat tervez és árusít.

A hatvan évvel ezelőtt indult játék első öttalálatosát hazánkban özvegy Ring Sándorné érte el. A hatvanhat éves asszony 23, 26, 33 és 37 éves gyermekei, illetve saját életkorát játszotta meg az akkor 3 forint 30 fillér árú szelvényen, melynek révén 855 ezer forinttal gazdagította a családi kasszát. A nyeremény akkori értékét mutatja, hogy 1957-ben egy kiló cukor ára 7 forint, a kenyéré 96 fillér volt, a normál benzin literjéért pedig 1 forint 60 fillért kértek. 

Három évvel később, 1960-ban az év 15. sorsolásán három nyertes szelvényt találtak, de valójában két nyertes örülhetett szerencséjének. Az egyik szerencsés játékos ugyanis mindkét szelvényén ugyanazt az öt számot jelölte be. A boldog duplázó egy bányász 16 éves leánya, Kovács Ildikó volt, aki így több mint egymillió forintot nyert a 6, 11, 53, 59, 83 számokkal.

Városi legendák szerint a lottózóból hazatérve nem találta az igazoló szelvényt, ezért a biztonság kedvéért újra megjátszotta a kiválasztott számokat. 

Az első autóért zajló lottó külön sorsolás főnyereménye egy Wartburg 311-es gépkocsi volt, amelynek egy akkor 13 éves kunszentmártoni fiú, Molnár Tibor lett boldog tulajdonosa. Arról nem szól a fáma, hogy ki vezette a kocsit, de a nyeremény valóban örökre megváltoztatta életét, hiszen az autószerelést választotta szakmájának – derült ki egy húsz évvel későbbi interjúból. 

Az első magyarországi lottómilliárdot, egészen pontosan 1 059 489 762 forintot 1999-ben nyerte meg egy szerencsés kezű fogadó. Azóta született egy újabb rekord: minden idők legnagyobb hazai Ötöslottó-nyereménye 5 milliárd 92 millió 890 ezer 758 forint volt, amit 2003-ban fizettek ki a 4, 15, 46, 49, 59 számokra.

Ekkora nyereménnyel ugyan még nem találkozott, de tízmillió forintot érő szelvényt már fogott a kezében Kócza Kinga, aki egy éve vezeti a Bécsi u. 38–44. szám alatt található 404. lottózót az Új Udvar Bevásárló Központban.

–  Előtte egy kávézóban dolgoztam, ahol a tulajdonos szeretett volna lottózót is nyitni – mesélte Kinga –  Letettem az ehhez szükséges vizsgát, és elkezdtem a fogadószelvényekkel dolgozni. Mivel megtetszett az a munkakör, „szerencsét próbáltam” a Szerencsejáték Zrt.-nél, és fel is vettek. Helyettesként kezdtem, ahogy mindenki a cégnél, egy évig változó munkahelyeken dolgoztam aszerint, hol volt éppen szükség helyettesítőre. Aztán kaptam egy állandó helyet, ahol a legjobb tudásom szerint végeztem a munkám, amit talán a feletteseim is értékeltek, így kerültem ebbe a beosztásba.

Arra a kérdésre, hogy milyen tulajdonságokra van szüksége annak, aki ezen a területen szeretne sikeres lenni, a talpraesettséget és a naprakész tudást említette. Nagyon fontos a személyes kapcsolat kialakítása a vendégekkel – tette hozzá az üzletvezető, amit azonnal igazolt is a valóság. Egy negyvenes úr lépett be az ajtón, hangos – Megjöttem, Kinga!  – köszönéssel. Látszott rajta, hogy ide szívesen tér be megtenni fogadásait.  – A vendégeink többsége szereti, ha barátságosan fogadjuk – folytatta Kinga – Nagyon kedves kapcsolat alakult ki például az idősebb törzsvendégeinkkel, akik többnyire tősgyökeres óbudaiak.

Ők általában lottóznak, és amíg kitöltik a szelvényt, vagy ellenőrizzük a gépen, van-e nyeremény a játékszelvényeiken, megbeszéljük, mi újság az unokákkal, és ők hogy érzik magukat. 

Sok huszonéves is jár hozzánk, akiket leginkább a Tippmix érdekel, velük is már-már baráti a viszonyunk.

– Azok is örülnek, akiket néhány ezer forintos nyereménnyel jutalmaz meg a jószerencse, de volt már dolgom olyan játékossal is, akit tízmillió forinttal lepett meg Fortuna. Talán azért szeretem ennyire a munkámat, mert sokszor élhetem át mások őszinte örömét – mesélte az üzletvezető. 

Ezek a pillanatok különösen gyakran fordulnak elő az olyan időszakokban, mint a hatvanadik születésnap, amikor rengeteg rendkívüli nyereményakció is van – folytatta Kinga. – Sokan talán nem is tudják, hogy ilyenkor az át nem vett nyereményeket forgatja vissza cég, hiszen az így felgyülemlett összeget természetesen nem tartja meg a Szerencsejáték Zrt.  Kinga időnként maga is megtesz néhány számot, csak a játék kedvéért, de igazán nagy nyereményt még nem ért el. Arra a kérdésre, hogy abbahagyná-e a munkát, ha megütné a főnyereményt, gondolkodás nélkül nemmel válaszolt. Talán venne egy házat a Balaton-felvidéken, de egyébként nem változtatna az életén. Nem kizárt, hogy kedvenc tájára költözne a fővárosból, mert fiatal kora ellenére vonzza a nyugalom, de biztos, hogy azon a vidéken is találna lottózót, ahol folytathatná munkáját. 

(A CIKK ELKÉSZÍTÉSÉT A SZERENCSEJÁTÉK ZRT. TÁMOGATTA.)

– A Szerencsejáték Zrt. karitatív hálózatában országszerte 180 megváltozott munkaképességű munkatársunk dolgozik, ami a cég munkavállalói létszámának mintegy 10 százalékát teszi ki – mondta el lapunknak Rosner Imre, a Karitatív Osztály vezetője. 

A hálózat létrehozásával a Szerencsejáték Zrt. olyan embereknek kívánt munkalehetőséget biztosítani, akik egészségügyi problémáik miatt már évek óta nem, vagy csak nagyon nehezen tudtak elhelyezkedni a munkaerőpiacon.

Sokuknak a lottótársaság által működtetett sorsjegy-értékesítési hálózat jelentette az első lépést életük rendezésében, társadalmi beilleszkedésük segítésében.

– Vannak köztünk mozgásukban korlátozottak, illetve olyanok is, akik valamilyen tartós betegség miatt váltak megváltozott munkaképességűvé – ismertette a részleteket Rosner Imre. – Siket kollégák is árusítanak Nyíregyházán és Barcson, Pakson pedig egy erősen hallássérült munkatársunk dolgozik. Az online rendszer, illetve a már létező technikai segédeszközök bevezetésével a közeljövőben a látássérültek számára is megteremtjük a munkalehetőséget.

Bilicska Lászlóné, Ildikó a III. kerületi Csobánka téri Spar üzletben árulja a sorjegyeket. Tizenkét éve a Szerencsejáték Zrt. munkatársa a Karitatív Hálózat sikeres eladójaként.

– Sajnos 2000-ben porckorongsérv miatt leszázalékoltak, és az akkori jövedelmem bizony nem volt fényes. Tizenkét évvel ezelőtt váratlan szerencse ért, amikor attól a sorsjegyárustól, akinél én is vásárolni szoktam, tudomást szereztem erről a lehetőségről. Jelentkeztem, és felvettek. A békásmegyeri piacnál kezdtem a munkát, négy éve dolgozom az óbudai Csobánka téri Spar üzletben. Ez újabb szerencse, mert a közelben lakom, és mivel a porckorongsérvemhez társult újabban egy kis szédülés is, messzebbre már nem szívesen mennék.

Ildikó legszerencsésebb vásárlója 1 millió forinttal lett gazdagabb az Aranytojás nevű sorsjegyjáték révén.

Ő maga még nem nyert komolyabb összeget játékon, de a Szerencsejáték Zrt. által biztosított munkalehetőség számára önmagában is főnyeremény.

– Arról is mesélt Ildikó, amikor itt jártak a spanyolok? – kapcsolódott be újra a beszélgetésbe a karitatív osztályvezető. – Az ONCE, a spanyol vakok és gyengénlátók szövetsége, akik hetvenegynéhány évvel ezelőtt kapták meg a sorsjegyértékesítés monopóliumát Spanyolországban, ma Európa legnagyobb olyan vállalatának számít, ahol szinte kizárólag megváltozott munkaképességű embereket alkalmaznak. Amikor a vezetőik Magyarországra látogattak, a Csobánka téren tartottunk számukra egy kis bemutatót arról, hogy is néz ki a mi értékesítési helyünk. Nagyon tetszett neki, amit tapasztaltak, és ez természetesen a további együttműködésünk számára is hasznosnak bizonyult. A FESZT – a Fogyatékos Emberek Szervezetének Tanácsa, az ONCE és a Szerencsejáték Zrt. háromoldalú megállapodást kötött arról, miként támogassák együtt a fogyatékossággal élő embereket Magyarországon. A program egyik fontos része olyan, úgynevezett befogadó játszóterek létrehozása, ahol együtt játszhatnak a fogyatékossággal élő és az ép gyerekek. A tavalyi évben minden egyes eladott Nagykarácsony sorsjegy után 25 forinttal támogatták a játékosok ezeknek a közös tereknek a létrehozását. Visszatérve a Szerencsejáték Zrt. karitatív hálózatának sorsjegyértékesítésére – folytatta Rosner Imre –, 15 év alatt egyértelműen bebizonyosodott, hogy megváltozott munkaképességűként is tökéletesen helyt lehet állni a kereskedelemben. Ezeket a tapasztalatainkat igyekszünk más munkáltatóknak is átadni.

Van egy szervezetünk, az INSERTA Klub, aminek egyik fő feladata, hogy minél több vállalattal ismertesse meg, miért érdemes és hogyan lehet foglalkoztatni a fogyatékossággal élő kollégákat.

Elmondjuk, és meg is mutatjuk, mire kell figyelni a felvételkor, milyen hátrányokat kell leküzdeni közösen, mi az a partnerség, hogyan találunk megfelelő munkaerőt, milyen felvételi beszélgetéseket folytatunk, és azoknak az eredményét hogyan csatoljuk vissza, és így tovább. A Szerencsejáték Zrt. eredményes munkája bizonyítja, hogy a Karitatív Hálózatban meghonosított módszer a kereskedelem más területén is magabiztosan alkalmazható.

(A cikk elkészítését a Szerencsejáték Zrt. támogatta.)

 Óbudán épülhet meg az első Játék összeköt! játszótér

A Szerencsejáték Zrt. támogatásának köszönhetően a III. kerületi Csillagház Általános Iskola területén épül majd meg az ép és fogyatékossággal élő gyermekek integrációját célzó Játék összeköt! program első játszótere. A fiatalok fogyatékosság iránti korai érzékenyítését célzó kezdeményezését tavaly indította el a hazai lottótársaság, amelynek keretében idén további két integrált, az egyetemes tervezés szabályai szerint kialakított játszótér kerül átadásra vidéken is.

A Fogyatékos Emberek Szervezeteinek Tanácsának közreműködésével kialakított program elindításához nagyban hozzájárult a tavaly év végén forgalomba került, több milliós darabszámban eladott Nagykarácsony sorsjegy sikere, hiszen a lottótársaság az ünnepi sorsjegy értékesítéséből származó bevételeiből járul hozzá a játszóterek megépítéséhez.

Czigány György: AELIA SABINÁHOZ  

Clausa iacet lapide coniunx pia cara Sabina: a sírkő latin szavainak ritmusa zümmög most a vén síneken. Drága Sabína!  Utaznál-e velem Héven, zöld vonatunkon Aquincumból ki a Dunához, el a Flórián térig? Kipróbálnád-e az óbudai plébániatemplom három-manuálos barokk orgonáját?  Ijedten rezzensz majd meg, amikor sarkad a bal szélső pedálhoz ér, mert földrengés moraját kelted, remegést: a mély-basszus oszlopnyi sípja szólal meg mögötted, kezed pedig elvész, bolyong a billentyű-rengetegben.  Kedvesen játszottál te kicsi orgonádon, öt ujjal talán, mégis a dallam két oktávnyi század csöndjén ível át, finom szárnycsapással, – hallgatunk téged!  Azt is kérdezem ám: lennél-e jó barátnője az én Erikámnak? Duna-parti cukrászdában ízlelnétek-e a meggy és citrom hó hidegét, fagylaltot kanalazván kristály fényű pohárban?  Vagy állnál-e vele Dunába bokáig, valahol a Római-parton bámulva hajót, vízisízőt?

S föl se kacagnál hű kavicsok közt járva, de szólnál:

hű, de hideg víz, éppen olyan, mint kétezer éve!

Emlékezik-e arra, hogy mikor járt először Óbudán?

Diákkoromban már jártam itt, a Fő téren. Krisztinavárosban laktunk az ostrom után, ott volt az én kamaszkoromnak az ideje a Vérmezőn, a Petőfi Gimnáziumban, ahová jártam és a Krisztina templomban, ahol orgonáltam. Persze, nem vagyok orgonista, de a kántort helyettesítettem, olvastam a kottát, tudtam kórust kísérni vagy szólistákat, népénekeket lejátszani. Volt egy kedves kislány, a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba járt, akinek elkezdtem a tánciskolában udvarolni, lehettünk olyan 15 évesek. Ő hívott el a nagymamájához Óbudára. Kijöttünk a Fő térre, sétálgattunk, s az egyik nagyon méltóságteljes, gyönyörű öreg ház udvarán napoztunk: az volt a nagymama otthona.

Séta közben fedeztem fel Óbuda érett, régi szépségeit, amikkel tele van, a római emlékektől kezdve a barokk házsorokig és hagyományokig, amelyek Óbudához később kötöttek engem.

Ez a kamaszkori első látogatás akkori kis szerelmemmel volt az első óbudai élményem.

Később Óbudára költözött.

Igen, aztán Óbudán laktunk. Krisztinavárosban a szüleimmel éltünk egy kétszobás lakásban, ami már hetünknek, amikor megnősültem, és a gyermekeim megszülettek, egy kicsit szűkös volt. Akárhogy szeretetben szeretne az ember élni, azért az együttélés szűk helyen feszültségekkel és nehézségekkel jár.

Akkor Óbudán kaptunk a Miklós utca 1. szám alatt, egy kis lakótelepi épületben, a negyedik emeleten egy lakást, ami nagy dolog volt számunkra, nagyon örültünk, hogy önálló lakásunk van.

Az első feleségem, Jámbor Erika gyógypedagógus volt, a Szellő utcai iskolában logopédusként tanított. A gyerekek mind itt jártak iskolába, Ildikó, Zoli, Gergő is; Gergő a Mókus utcai zenei általánosba, a nagyobbak a Martos Flóra Gimnáziumba, amit most már Óbudai Gimnáziumnak hívnak. Megszerettük az óbudai életet. Volt egy prózaversszerűségem, amit a Kortárs közölt, abban éppen Óbudáról írtam, aztán később volt olyan, ami Krúdy Gyulához kötődött, mert Krúdy regényeiből kivett motívumokból egy verset komponáltam Díszlet-darabok Szindbád színpadáról címmel. Így indultak az óbudai kötődések.

Díszlet-darabok Szindbád színpadáról

Ahol a hold
glóriáját egy poros akácra kötözte,
mint anyád barátnői ölelkeztek össze
a fűzfák, templomuk a kert, lám félik
az Urat, mint a félhomályban félig
elhalt sikoly szökik, ahogy meleg
szél bujdosik az élveteg
petúniák között. S ott a sötét
udvar mélyén, mint rejtelmes denevérek, köréd
gyűlnek csapongva e halk sikoltások.
A fogadó folyosóján már mások
futkosnak, halk viháncolásuk átfon,
kövérkés és lágy tapintású bársony
keblű fiatalasszonyok víg lihegése átcsal
(tán eléd sietnek szagos kaláccsal)
miközben gyúlnak mindenütt az orcák.
A langyos tavaszi esők fehérre mosták
a menyecskék térdét, testüket is megmártva
a zápor valcerében. Eső után hársfa
leheletként a dáma, a hajnalodó
liget szagával, mint mohó
ölelkező rímei ama Vitéz
verseskönyvében, tovaleng. Kinéz
felhő ablakain, felhő világol
(s míg lakodalmi méz csorog az ágról)
égi gázlámpa gyúl most pont ott,
ahol a jókedv úgy csapódott
falnak, mint űzött kismalac –
csak a csend nyüzsög, álmodó piac.
Már ismeretlen – mosolytól válunk…
De ha föl nem kopik az álunk
még láthatunk csodát,
hogy alvó mezőn át a folyó partja
felé sárga szamarait mint hajtja
amott a hold.

Aztán amikor már televíziós voltam javában, sokszor innen a televízió garázsából, a nagy fűtőtelepről, ahol a kémény van, a Kunigunda utcából – most is ott van a TV, akkor még inkább csak a garázs volt ott – jött mindig egy busz, és ment be a Szabadság térre, gyakran azzal mentem én is, ha nem a saját kocsimmal vagy szolgálati kocsival – egy időszakban az is jutott nekem.

Nagyon sok óbudai emlékem van! Valamikor még kis telkünk is volt itt Óbudán, amit győri, révfalui telekről cseréltek el a szüleim.

Ott volt, ahol a Hajógyár vége van, ahol a keskeny híd átvezet az Óbudai-szigetre, de azt kisajátították, a telek nem maradhatott meg, mert oda építkeztek, valami kártérítést azért kaptunk. Ami még Óbudához, az óbudai Duna-parthoz köt, az rádiós emlék. A Rádiónak volt Rómaifürdő elején egy csónakháza, és én nagyon gyakran jártam oda barátaimmal, barátnőimmel meg ismerőseimmel, még a szüleimmel is. Apám nagy evezős volt a Dunán, a Budai Csónakázó Egyesületben az 1920-as, ’30-as években versenyszerűen evezett. Van is egy fényképem, hogy nyolcas hajóval mennek. Ma már nem nagyon látni nyolcast a Dunán, de hát akkor az igazi sport volt – szép látvány, amikor nyolcan eveznek egy hajóban. Jó csónakháza volt a Rádiónak, szkiffek, dublók, mindenféle olyan hajók, amikkel érdemes volt evezni, én is elég jól eveztem. Édesapám még 70–80 éves korában is a Krisztinából mindig fölkapaszkodott a villamosra, kiment HÉV-vel Aquincumig, kisétált a Dunához, levetkőzött és úszott egyet, aztán felöltözött és hazajött. Ezt minden nyáron, minden nap, ha jó idő volt, megcsinálta, el nem halasztható szórakozása volt. A Duna nélkül nem nagyon tudtunk meglenni.

Aztán egy darabig, amikor ide költöztünk, az óbudai Szent Péter Pál templom szépségei is izgattak, meg a hangszere, gyakran segítettem itt is orgonálni. És ez a helyszín, ahol most vagyunk, az Óbudai Társaskör, ez aztán tényleg óbudai létem szíve közepe, mert rádiósként, televíziósként műsorok tömegét sugároztuk innen, de volt itt nekem saját előadásom, szerzői, költői estem is. Ezek mind ide kötődtek, a Társaskörhöz, barátokhoz, még a Merényi Judit által vezetett esztendőkkel kezdődően.

De most is minden hónapban jövök még Játékos muzsikát tartani a Társaskörbe. Játékos, mert valami jogi okból nem merték a Játék és muzsika címet használni, nehogy belekössön a Rádió.

A Játékos muzsika lényegében a Ki nyer ma? melléklete élő zenével, ami még kedvesebbé teszi, mintha felvételek szólnának, mert eleve természetesebb, izgalmasabb.

Komoly zeneértő közönséggel lehet találkozni a Játékos muzsika során.

Szinte klubbá szerveződött spontán, mindenféle szervezettség nélkül. Ugyanazokat az arcokat is gyakran lehet látni, meg újakat is. Mindig összejön 50–70 főnyi közönség, és remekül tudnak válaszolni a nem is mindig könnyű kérdésekre, hiszen nem csak azt kérdezzük meg, hogy adott esetben mi az a zene, amit a muzsikusok játszanak. Az is fontos, hogy ugyanakkor szereplési lehetőséget ad sok fiatal művész, de az idősebbek számára is. A nézők pedig lehetőséget kapnak arra, hogy gondolkozzanak az asszociatív kérdéseken, sok irodalmi, képzőművészeti vonatkozás merül fel egy-egy évszámhoz köthetően. Nagy kedvvel, néha kórusban válaszolnak, mondom, na, ez a kórus örvendetes, ez a legértékesebb, ha mindenki tudja a jó választ.

Nevezhetjük tudományos ismeretterjesztésnek azt a tevékenységet, amit folytat?

Élményszerzőnek. A tudományost azért nem merném mondani, inkább élményszerző ismeretterjesztést, aminek nem a lexikális adatok vannak a központjában, azok csak az eszközei.

Egy kis élmény, egy kis öröm, egy kis érdekesség, amire az ember kíváncsi, de nem tudta, hogy érdekli, és egyszer csak azt gondolhatja, hogy jé, ez milyen érdekes, akkor ennek utána nézek! A kíváncsiság ébresztgetése ez!

Arra gondoltam, hogy mindig ad egy kultúrtörténeti hátteret is.

Sok újdonságot nem mondunk, ezeknek utána lehet mindenütt nézni, de ebben a szituációban, ebben az élő közegben, ebben a zenélő, házi muzsika hangulatban, ebben a közvetlen légkörben azért más a lexikális tudás lehetősége. Itt semmilyen feszes műsorrend nincsen, nagyon spontán, családias az együttlét, és én igyekszem mindig az élmény, az öröm felé vinni az embereket. Zenét érdemes hallgatni, mert az valami nekünk való szép dolog, és ráadásul, mint minden művészet, életünk legfontosabb kérdéseiről, indulatairól, érzelmeiről szól.

Említette Zoltán gyermekét, aki sajnálatosan fiatalon meghalt. Ő rendező és író is volt, s mindkettejük írásaiból kiderül, hogy a család rendkívül fontos szerepet tölt be az életükben.

Zolinak a novellái is tele vannak óbudai motívumokkal, minthogy ő a kamaszkorát itt élte, itt voltak a szerelmei, itt alapítottak kis együttest, itt muzsikáltak a barátaikkal, tehát rengeteg óbudai élménye volt. Igen, hát Zolival volt egy családi és irodalmi rezonancia is, egymás dolgait elolvastuk, és azt mondhatom, hogy kölcsönösen hatással voltunk egymásra, talán ez így természetes. A gyermekeim ebben a légkörben nőttek föl. Az egyetlen fényképet, ami otthon megvan Mándy Ivánról, Ottlikról és rólam, azt Gergő fiam 12 éves korában készítette, szinte véletlenül. Ebben a világban nőttek fel, Zoli is ismerte Ottlikot – mi Cipinek hívtuk –, majszolgatott vele süteményt a Zöldfa Étteremben, a Krisztinában, hallgatta a beszélgetésünket, tehát neki is erős élményei voltak.

Én is igyekeztem – nem különösebb pedagógiai elszántsággal, csak úgy, az élmény megosztása jegyében – belevinni őket abba a világba, amelyikben én élhettem;

film, rádió, írók, barátok, művészek társasága számukra bizonyos szinten természetes volt. S ez nagyon hatott rájuk. Zoli 14 éves korában nézte, hogy mit olvasson a könyvek közül, mert a kötelező olvasmányokhoz nem volt olyan nagy kedve, én meg szinte játékosan levettem neki a könyvespolcról Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését, mondom, olvasd el ezt. Elkezdte olvasni, hihetetlen élmény volt számára, később azt mondta, ez volt az a könyv, ami véglegesen az irodalomhoz kötötte az életét. Azt hiszem, hogy a gyerekek nyitottak, ha nem is érettek, de nyitottak arra, hogy megismerjék az igazi nagy irodalmat, talán már korábban is, mint ahogy gondoljuk. Az, hogy pedagógus didaktikus módon nekik való irodalmat adjon, nem tudom, helyes-e, én azt hiszem, amihez kedve van, azt kéne olvasnia. Van, aki későn jut el ezekhez a könyvekhez, van, aki már egész fiatalon, ebben hagyni kell egy kis szabadságot az embereknek.

Nemcsak zenei, hanem irodalmi ismeretterjesztő műsorok is fűződnek a nevéhez, amelyeknek kapcsán a korszak kiemelkedő íróival került kapcsolatba, nem egyszer baráti viszonyba is. Gondolok itt Ottlik Gézára, Vas Istvánra, Pilinszky Jánosra, Illyés Gyulára, Weöres Sándorra, akikkel költőtársként is együttműködött.

Weöres Sándorral több műsorom volt Óbudán, és volt úgy, hogy meglátogatott otthonomban is, a Miklós utcában. Akkor sokan laktak itt Óbudán a művészeti élet személyiségei közül. Toldalagi (Toldalaghy) Pál például a Tábor-hegyen lakott, voltam ott többször is, de nem nála, hanem Pilinszky Jancsinál, ő dolgozgatott nyáron ott, nyaralt, pihent ebben a kölcsön kapott villában, ami szép környezetben volt. Jöttek oda színészek, Venczel Vera, Törőcsik Mari és Maár Gyula is meglátogatta Pilinszkyt.

A Kedves lemezeim című rádióműsorom kapcsán találkoztunk Toldalagi (Toldalaghy) villájában a Tábor-hegyen, itt Óbuda fölött, a hegyekben. Nagyon kedves emlékem, hogy Pilinszky gyermeki precizitással készítette ki kedves lemezeit, mintha azoknak meg kellene ottan szólalniuk, pedig a zenéket a rádióban tettük hallhatóvá, itt csak a beszélgetést vettük föl, de hát mégis, azért a lemezek fontosak voltak számára, ott voltak tárgyi valóságukban, ha némán is… Akkor láttam az asztalán egy kötetre való nyomtatott lapot, a Szálkák kötet korrektúrája volt. Nagy kedvességgel, szeretettel emlékszem erre.

A rádiófelvétel megtörténte után fölolvasta hihetetlen lassan, nyugodtan, az ő előadói stílusában azt az ötvenegynéhány verset… legalább másfél-két órát tartott. Olyan suttogó intenzitással mondta ki a vers szavait, mint egy pap az átváltoztatás igéit.

Lenyűgöző élmény volt, ugyanakkor kimerítő, mert nagy figyelmet is igényelt. Eléggé elvont, furcsa, különös, nehezen megközelíthető, sűrített szövegű versek ezek, tehát a figyelmet nem nélkülözhetik. Nagy boldogan fölolvasta – ugye a költők szeretik megmutatni a műveiket, hát ő is, ha itt egyetlen embernek is, de fölolvasta –, s hát, a végén néztük egymást boldogan, az öröm lázában, kis sört is ittunk, és csak nézett-nézett engem mosolyogva. És egyszer csak azt mondja: Gyuri, fölolvassam még egyszer? Annyi gyermeki áhítat volt benne és annyi öröm, ő úgy érezte, hogy ezt ismételni kell, még egyszer… de hát mondtam neki, még egyszer másfél órát nem tudunk elviselni a legszebb versekből sem.

Máskor Vas Istvánnal az Óbudai Művelődési Házban zajlott le egy televízióműsor, vele volt felesége, Szántó Piroska is természetesen. Aztán voltunk Nemes Nagy Ágnessel, Lator Lászlóval, Ottlik Gézával, Rónay Lászlóval a Zichy-kastély valamelyik szép termében, ezekben is gyakran voltak tévéműsoraim. Egyik adásban Bella István költővel játszottuk két zongorán Bach c-moll concertóját.

Galsai Pongráccal a piacon sétáltunk, Somogyi Jóskával is gyakran találkoztam itt. Mondjuk, egy nagyon otthonos világ volt ez, ahol nagyszerű emberek jöttek-mentek, az utcán lehetett velük találkozni, beszélgetni. Amikor ideköltöztünk, akkor még nem épült fel ez a városközpont, hanem még kicsit a régi Óbudát mintázta, tehát az emlékeimben benne vannak az apróbb házak is, bár mi már a lakótelepen laktunk.

Aztán volt egy műsorom, amit éppen valamelyik születésnapi ünnepségre az Óbudai Társaskör vezetősége keresett nekem elő, és egy DVD-n átadott.

Egy nyári nap percei Óbudán, ez volt a címe, és hát persze ebben is jelen voltak az emlegetett szereplők. Hegedült a műsorban Illényi Katica is: talán tíz éves lehetett… Az volt az alapötlet, hogy a város különböző pontjairól, különböző közlekedési eszközökkel indulnak gyerekek, és jönnek az Amfiteátrumba hajón, busszal, villamoson, biciklin és gyalog. Az volt a műsor legvégén a meglepetés, hogy egy hatalmas kórussá nőve, szinte az egész Amfiteátrumot betöltve elénekelték Berzsenyi Dániel Forr a világ bús tengere, ó magyar! kezdetű versét, amelyet Kodály zenésített meg remek kánon formájában. Darus kamerával föntről filmeztük ezt a hatalmas szabadtéri hangversenyt, sokfele a világban bemutatták, sugározták. Megmutattuk Óbuda szépségeit, a római emlékeket, de nemcsak ezt, hanem ahogy a gyerekek csapatokban jönnek a Halászbástyától, a Budai Vártól, a Duna-partról. Elég nagy szervezőmunka volt szerte a városból az iskolák énekkarait megszerveznünk, hogy Óbudán gyülekezzenek össze, egy órányi kórusfesztiválra.

Említette Berzsenyi Dánielt és Galsai Pongrácot, akik költészetében is visszaköszönnek, Berzsenyi kedvese című versében a szapphói strófát idézi meg…

… hát egy szabad változatban…

… Galsai sírjára című versében pedig disztichonokban fogalmaz. Mégsem erőlteti költészetében ezeket a klasszikus formákat.

Valóban így van, hozzám a klasszikus forma nem áll közel, mesterkéltnek sejtem a saját hangomon. Élvezem, ha Weöres Sándor erotikus hexametereit olvasom, az nagyon odavaló, remek dolog, de valahogy énnekem nem volt olyan témám, amihez úgy éreztem volna, hogy keresettség nélkül illik az időmértékes vers, ezektől a játékos alkalmaktól eltekintve. Pedig itt Óbudán, Aquincumban vannak költői fesztiválok, azokon részt vettem többször mint az Írószövetség Költői Szakosztályának akkori elnöke, hivatalból is.

Nagyon jó darabokat mutattak be a romok közt, szép nyári ünnepség keretében, és a nyertes költőt, mint egykor Rómában, megkoszorúzták.

Galsai sírjára

Hallod-e jó pajtásom, kedves Galsai Pongrác! –
Megvan-e bő köpenyed Szigliget partja ölén?
Merre csapong rác szíved, hol lett égi hazája,
szép-e a mennyei táj, hangzik-e ott nevetés?
Mindig is szentül hittél angyalaid humorában –
vicceket mondsz odafönn: könnyeit törli az Úr.

Berzsenyi kedvese

Bőrén át benső nap fénye világít
Sárgabarackos kert ballag utána
Leple-föld mentén mákos mosolyánál
Látni a fákat

Déli nap s éjjel egymáson cikázik
Robban az árnyék repeszeit szórja
Nyárfa-torony sor árnyai madárként
Érte repülnek

Mielőtt kővé válik remegése
Mozdulatában tündérek mulatnak
Mennyei kényszer dédelgeti táncát
Fény-tremolóval

Költészetének témái közül két dolog szembetűnő: az egyik a hittel, a másik pedig a halállal való állandó kapcsolat. Mindkettőből valamiféle bölcs belenyugvás hangzik ki, hogy nem lehetünk nagyobbak a saját árnyékunknál. Létezni hiány – írja egy helyen. Ez egy állandó belső világ megnyilvánulása?

Valószínű. Gyerekkoromtól kezdve jellemző rám ez a filozofikus gondolkodás, ami a költészettől elválaszthatatlan. Ha egy költő nem nyíltan filozófiai problémákkal, a halál meg a létezés kérdéseivel foglalkozik, az kimondatlanul akkor is mögötte van. Emlékszem, hogy gyerekkoromban – talán valahol meg is írtam –, még Győrben, elemi iskolásként kivittek minket egy parkba futni és sétálni.

Ősz volt, és egy gyönyörű, leveleit hullatni készülő bokor látványára úgy belém dermedt az elmúlás és a pusztulás szépsége, döbbenete, hogy hirtelen azt éreztem, ezt én meg akarom valahogy írni. Hogy hogyan, azt nem tudtam, de hát hatéves voltam.

S akkor kétség kívül ugyanazok az élmények érdekeltek, mint azóta is, és nyolcvanegynéhány éves koromban is. Az ember hat­éves korában már szembesül a létezés alapkérdéseivel és ellentmondásaival, avval, hogy élni valami nagyszerű dolog, ahogy Ottlik Géza mondja, meg azzal is, hogy ez nagyon sok tragédiával, szomorúsággal, szorongással jár, és mégis valamilyen öröm is benne van. Összekapcsolódnak, összeölelkeznek ezek a dolgok, egymást nem tudják föloldani, nem tud vigaszt nyújtani a szomorúságra az öröm, hanem valamilyen párhuzamos módon a létezésünkben mindig jelen vannak. Ezekkel a dolgokkal a magam módján, a magam adottságai és lehetőségei szerint próbáltam küszködni egész életemben, és ezeket megírni, nem programszerűen, hanem ahogy egy-egy élmény erre inspirált.

Feltűnő, hogy rendkívül intenzív képeket használ költészetében, nagyon erőteljes metaforikus világot jelenít meg: „szétrobban az árnyék”, „bomlásba kulcsolt fény a dög-bűzben”, „lélegző láva a testünk”, „sikolyok kristály törmeléke”. Ez egy belső feszültség megnyilvánulása?

Nem tudom, biztos, valami feszültség van ebben…

… mert feszültséget a megjelenésében, megnyilatkozásaiban nem látni, sőt pont az ellenkezőjét…

… talán így egészül ki a belső és a külső világ, s talán így természetes, hogy az ember az indulatokat és érzelmeket és azokat a feszültségeket esetleg éppen a költészetben tudja kifejezni.

Szoktam mondani, hogy nincs is a létezés drámájára, tragédiáira más rehabilitáció, mint a művészet, a zene, a képzőművészet, az irodalom.

És hát valamiképpen lehet, hogy az ember személyes sorsában is az adja a rehabilitálást, hogy erről beszélni tud. Illyés Gyula mondatát gyakran idézzük, hogy „… ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja” (Bartók). Valamilyen módon a kifejezésnek, úgy látszik, a létezésünkben tudatosan és nem tudatosan nagy szükségszerűsége és szerepe van.

A 80 nyár című könyvében írja, hogy a technikai fejlődéshez hasonló fejlődés nincs a művészetben. „Minden remekmű jelen idejű élőlényként szólít meg bennünket, akár régen keletkezett, akár csak napjainkban.”

Igen, mert arra gondoltam – talán ezzel is folytattam –, hogy Puccini autóját ma megmosolyogjuk, pedig a XX. század elején volt minden technikai vívmány, már villany, minden volt, mégis, egy öreg autóra megértő mosolygással nézünk. Puccini 40 km-es sebességgel száguldott vele, igaz, hogy ott a Lucca környéki hegyekben össze is törte magát valamelyik kanyarban alaposan, a Pillangókisasszony komponálása közben. Erre gondoltam, hogy ilyen értelemben nincs technikai fejlődés a művészetben, nem mosolygunk meg egy Bach kantátát vagy egy Monteverdi madrigált, hogy szegény ilyet írt, ma pedig milyen nagyszerűeket írunk már. Minden jelen idejű, minden tökéletes volt már akkor is, kezdve az ókori nagy eposzoktól a maiakig. Tehát valamiképpen ezek együtt vannak itt, a modernség a szellemi életben nem olyan, mint a technikában.

Van Babitsnak egy nagyon szép, jellegzetes mondata az Ezüstkor tanulmánykötetben, azt írja: a humanista nem azért nyúl vissza a múltba, mert sokallja az újat, hanem mert kevesli.

Így a múltból veszi az ember elő, ami modern és új, mert az megvolt és megvan. Egy kis esszébe illő gondolatot akartam kifejezni ezzel.

A Kalitkám is madár kötet Tíz mondat az időről című szövegében azt írja, hogy „a múlt és a jövő közti jelenlétnek nincs időtartama, ez az átmenet túl van bármely mérhető sebességen”. Szent Ágoston a Vallomások című művében elmélkedik az időről, és pontosan ezt mondja, hogy a jelen időnek nincsen terjedelme.

Érdekes, hogy Szent Ágoston, mert az ember ma rögtön Bergsonra gondol, a Babits által és Dienes Valéria által népszerűsített időelméletére. Természetesen, amit kedvesen idézett tőlem, az laikus mondat, ha mint filozófiát nézzük, ezek a költő megnyilatkozásai. Természetesen nem gondolom magam filozófusnak, nem akarok hozzászólni se Bergsonhoz, se Szent Ágostonhoz, ezekhez a nagyszerű elmékhez, mert erre nincs felkészültségem meg rendeltetésem, de ahogy egy versszerű tíz mondatban megfogalmazom ezeket az észleleteket, akár újat mondok ezzel, akár csak megismétlem azt, amit már sokan régen tudnak, az inkább egy szituációnak és hangulatnak a gyümölcse, így kerültek ezek a gondolatok a szövegeimbe.

Tíz mondat az időről

Isten nincs jelen az időben, csak az által, hogy várakozik szeretetünkre – írta Simon Weil annak idején. Mi a „semeddig” és az „örökké” feszültségében létezve tűnődünk az időről. Van múltunk: emlékezünk rá, bár töredékesen, változóan, költői sűrítéssel, vissza-visszahajló képzeletünkkel módosítva létfilmünk képsorait.

Van jövőnk: tudjuk, hogy azonnal leszünk, de a múlt és a jövő közti jelenlétnek nincs időtartama, ez az átmenet túl van bármely mérhető sebességen. Az időn belül ez az időtlenség dinamikája, jelen: szikrája talán annak, ami örök.

Időhalandóságból, a pusztuló test, az anyag rabságából halálunkkal lépünk csak át a végleges jelenbe. Amelynek cselekvő alkotórésze vagyunk, a mindenki egységének misztériumában egyetlen személyként: az Isten képére teremtett lény tudatának megszentelt lehetőségeivel. Tudatunk homályából a színről-színre látás kozmikus jókedvébe, örömébe érkezhetünk. A teremtő idő és a haldokló világ, múltunk és jövőnk közös lendületével léphetünk ki az időből majd mi is, a szakadatlan újba, az ifjúi lét szabadság mámorába. A teljes szeretetbe, mely minden maradandóság titka.

Mikor járt először Óbudán?

Ez nagyon érdekes dolog… Az unokabátyám az Árpád Gimnáziumban tanult. Elsős gimnazista koromban jártam ott először. Néztem a gimnázium kinyitható nagy helyiségét, amely a tornateremből, az aulából és a másik tornateremből állt, s ki gondolta akkor, hogy én egyszer ott fogok tanítani. A másik Óbudához köthető érdekesség, hogy a feleségem, Kati – vele is táborozáson ismerkedtem meg a Balatonon – óbudai volt akkor, amikor megismerkedtünk. Ez 1963-ban volt, azóta tart a kapcsolatunk.

Idén személyesen Tiszavölgyi igazgató úrtól vehette át pedagógusnapon a Tiszavölgyi István-díjat. Ha jól tudom, régóta ismerik egymást.

1969-ben kezdtem tanítani az Árpád Gimnáziumban, és 1971-től ő volt az igazgató. Gyakorlatilag egy halódó iskolából lett egy fantasztikusan jó intézmény: egy csomó olyan – akkor – fiatal pedagógussal kerültem össze, akikkel egy nagyon kellemes légkörű iskolát sikerült kialakítani Tiszavölgyi István vezetésével. 1986-ban vele együtt jöttem az akkor induló Veres Péter Gimnáziumba tanítani. Az Árpádban lenyomtam 17 évet, a Veresben 1986 óta vagyok, azaz 32. éve. Az összesen 49 év tanítás Óbudán. Előtte két évet tanítottam még másik kerületben.

A Testnevelési Egyetemen tavaly kaptam meg az ötvenéves oklevelet. Elhoztam és megmutatom édesapámét is, mert ő is 50 évet töltött a pályán testnevelőként.

Gondolom, nem gyakori, hogy apa és fia is testnevelő tanárként kapja meg az ötven éves oklevelet, s ha már így elkezdtem, a fiam, Etele is testnevelő tanár, bár Ausztráliában él. De már az apai nagyapám is tanár volt.

Meg tud-e fogalmazni valamit azzal kapcsolatban, hogyan alakult az, hogy négy generáción keresztül is pedagógusok lettek a családban?

Persze, a minta. Én mindent a szüleimnek köszönhetek. Egyrészt a háború alatt vállalták a születésemet, és felneveltek. Én elég nyavalyás gyerek voltam, 1944-ben születtem, így egész kigyerekkoromban nagyon sok időt töltöttem a légoltalmi pincében. Aztán a nagynénémékhez voltam lecsapva, levegőváltozás miatt. Szolnokon születtem, és ők Besenyszögön laktak. Nagyon szerettem az alföldi tájat, az embereket, az állatokat. Később a nagynénémék is felköltöztek Pestre, kilencen laktunk velük együtt egy kétszoba hallos lakásban. Ez egy jó világ volt, de a jót idézőjelben kell érteni, mert politikailag, gazdaságilag a mai szemmel nézve szörnyű volt.

Politizáló család volt a miénk, amiről otthon beszéltünk, azt nem lehetett nyilvánosan elmondani, ezt tudtuk mi, gyerekek is, hiszen olyankor be kellett csukni az ablakot.

Előfordult, hogy éjjel kettőkor csöngetett a rendőr, és akkor adta a büntetőcédulát édesanyámnak, mert kirázta a porrongyot az utcára. A rendőrség épülete mellett laktunk, akit oda bevittek, mindenkit megvertek. Sokszor be kellett csukni az ablakot, hogy ne halljuk a jajgatást. Ez volt a rossz része, a jó pedig a grund, ahol megtanultam focizni – alaphelyzet volt, ott fontos dolgokat kapott az ember, főleg a közösségi életben. Meg a nagycsalád. Zsúfolt is volt, meg voltak konfliktusok is, de látom mai szemmel, hogy a családban, a szüleimmel, nagynénémékkel és az unokatestvéreimmel való együttélésben sokkal több volt a jó, mint a rossz. Nem voltam például elveszett gyerek, aki felügyelet nélkül kallódik, aki se itt nincsen, se ott. Az én helyzetem sokkal stabilabb volt. Az kemény volt, hogy minden alapvető élelmiszert jegyre adtak, viszont rendkívül összetartó volt a nagycsalád. Velük kezdtem a táborozást is. Nagyon sokat jártunk a Dunára, az újpesti részre, szép tiszta volt még a víz akkoriban, lehetett fürdeni hétvégén és hétköznap is. Vagy pedig a hegyekbe. Egy ilyen családi kirándulás során 15–20 fő is összejött, és az a gyerekeknek mindig vidám dolog volt. Hétközben volt zsíroskenyér, vajas kenyér, és nem mondom, nagyon szerettük, de a vasárnapi közös főzések a kirándulásokon óriási élményt jelentettek.

A együtt végzett tevékenység és a feladatok megosztása alapértéke, alapkövei lettek később az általam vezetett közös táborozásoknak.

Édesapám, ahogy említettem, testnevelő volt, és Balatonberényben vezetett tábort, így gimnazista koromban már engem is vitt magával, segítettem sportversenyek lebonyolításában, sportjátékok vezetésében, úszásoktatásban. Mellette szerettem meg a táborozást. Fiam, Etele gyermekkorától sportolt, és ugyanígy jött velem a táborokba is, és diákként a Veres Péter Gimnázium tanulója lett. TF-es korában pedig már ő segített nekem. A Testnevelési Főiskola óriási és meghatározó élmény volt mindhármunk életében.

A táborozást tanárként is folytatta?

Azt gondolom, hogy a táborozás során együtt lenni a gyerekekkel a nevelés szempontjából szélesíti a lehetőségeket. A diák-tanár kapcsolatban akár baráti viszony is keletkezhet, ami gyakran meg is marad. Nemcsak az iskolában, hanem utána is. A közös élmények segítik elő a kapcsolatok erősödését. Az Árpádban érdekes módon kezdődött, mert olvastuk az újságban, hogy milyen nagyszerű munkalehetőségek vannak az NDK-ban.

Kérdeztük a németes kolléganőt, hogy nem tud-e valami diákmunkát szerezni. Talált is idénymunkát, termékbetakarítást, eperszedést. Aki csinálta már, az tudja, hogy milyen…

Ez például olyanfajta munkakapcsolat volt, hogy mi, pedagógusok, akiknek igazából az volt a dolguk, hogy felügyeljék a gyerekek munkáját, beálltunk dolgozni a gyerekek közé. Nagyon jól kerestek a gyerekek a munkával, s bár reggel ötkor kellett kezdeni, kora délután már azt csináltunk, amit akartunk. S mivel tényleg sok pénzt kerestek – nagyon olcsó volt akkor az NDK –, először érezhették, hogy beülhetnek vendéglőbe akárhová, vagy ajándékokat hozhatnak haza a családnak. A nagymamának, a szülőknek, a testvéreknek, mindenkinek hozhattak ajándékot, egy kicsit visszaadva abból, amit korábban kaptak tőlük.

Ez a hetvenes évek?

Igen, 1977-ben kezdtük az Árpádban, és amíg meg nem szűnt az NDK, addig jártunk, tehát még négy évet a Veresből is. Ott az első évben a nem egészen 130 fős iskolából 58 diák jött velünk, a következő években 67, 75, 74 volt a létszám. Karig Zsuzsa, Jakab József, Pozsgai Olga és Molnár Orsolya tanártársaimmal nagyon jó kapcsolatot tudtunk kialakítani a gyerekekkel. Szemtanúi lettünk annak a folyamatnak, amikor egy ország megszűnik, és emiatt a mi táborozásaink is befejeződtek.

És csináltam még erdélyi táborozást is – ez sokféle indíttatású volt. Részt vettünk egy erdélyi körutazáson, ami mély benyomást tett ránk, ráadásul az anyai nagyapám és édesanyám is ott született, feleségem, Kati pedig a Partiumban, de el kellett jönniük. Az én nagyszüleim és szüleim átéltek két világháborút, egy tanácsköztársaságot, a második háború utáni borzasztó nehézségeket, egy ’56-ot… Csak egy dolgot hagy említsek: a második világháború alatt édesanyámnak élelemért kellett lemennie Békéscsabára, s annak ellenére, hogy tériszonyos volt, a vonat tetején kellett utaznia, mert nem volt máshol hely. Rendben, hogy nem olyan gyorsan mentek a vonatok, mint ma, de azért mégis… Sok szenvedés mellett azért sok öröm is volt. Az én nemzedékemet a szüleink szerették volna megmenteni a sok szenvedéstől, talán el is rontottak ezzel valamit, és az én generációm is folytatta ezt a gyerekeik terén. Sok helyen sült el rosszul, hogy a szülők szerették volna megmenteni gyerekeiket a szenvedésektől.

Az én nevelési alapelveim közé tartozik, hogy a gyerekeknek feladatot kell adni, amit meg kell oldaniuk. Ha sikerül, azt lehet dicsérni vagy jutalmazni.

A legfontosabb nevelési elv, hogy dicsérni lehessen valakit, és valamiért lehessen dicsérni, a közös örömöt kinyilvánítani, ha eljutottunk valahonnan valahová. Bizonyosfajta erőfeszítést meg kellett tenni. Mai napság sok szülő örül, hogy adhat a gyereknek, ami nem baj, de az baj, ha nem jár vele semmiféle viszonzás. A visszajelzés, hogy igen, ezt megérdemlem, mert én is tettem valamit ezért, sokszor hiányzik.

A díj átadásakor kiemelték, hogy oktatói és oktatásszervezői munkája mellett az iskola hagyományainak kialakításában és fenntartásában is kiemelkedő munkát végzett az elmúlt évtizedekben. Milyen többletet ad a táborozás a nevelés folyamatában?

Az azonnali visszajelzést, a cél és a feladat értékelését naponta. A hagyomány egyenlő a folyamatossággal. A sítábor, a vízitábor és a turisztikai tábor jó választás volt, testnevelőknek való feladat. Ha jók a programok, vannak résztvevők (hál’ istennek ez így volt, így van most is), az utódaim jól folytatják, és mai napig sikeres. Kellett, hogy illeszkedjen az iskola nevelési elveibe, és az iskola vezetése támogatásáról biztosítsa ezt a fajta tevékenységet.

Soha nem éreztem, hogy visszaéltek volna a gyerekek a táborozások során kialakult bizalommal. Ezekben a helyzetekben a pedagógus sokkal többet megtud a diák személyiségéről, megismerheti azt, hogy mit lehet tőle kívánni, hogy olyan feladatot jelölhessen ki számára, amivel meg tud birkózni, ami sikerélményt jelenthet. Persze vannak kiváló pedagógusok, akik nagyon hamar ráéreznek a gyerekekre, s nagyon tudják, hogy kitől mennyit lehet kívánni, és azok a jó pedagógusok, akik úgy tudják meghatározni a feladatokat, hogy abban legyen egy bizonyos fajta erőfeszítés, aminek megvalósításáért dicsérni lehet. Nem kell mindenkinek mindenből jónak lennie, de ismerje fel a diák, hogy miből tud erőfeszítéssel jó eredményt elérni.

Fel kell fedezni – és igazából ez az iskola feladata –, hogy a diák miben tehetséges, mihez van készsége, és el kell érni, hogy mindent megtegyen annak fejlesztéséért, mert minden gyereknek van készsége valamihez.

Az iskola pedig segítse a diákot, hogy azzal tudjon foglalkozni, amiben jó. Tiszavölgyi igazgató úrnak óriási érdeme volt, hogy megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy széles alapról indulva folyamatosan váljon pontosabbá a választási lehetőség a gyerekek számára. Először mindent kell csinálni mindenkinek, ez utána egyre ritkul, később pedig mindenki afelé mehet, amit csinálni szeretne. Ha valaki sok mindent kipróbálhat, pontosabb képet kap arról, hogy mihez van készsége. Vannak olyan gyerekek is, akik szenvedélyesen szeretnek valamit, és tudják, hogy azzal akarnak foglalkozni – őket ennek elérésében lehet segíteni. De aki nem tudja, azt abban kell segíteni, hogy megtalálja. A gyerekek nem egyformák a fejlődésben, és a pedagógusnak ezt figyelembe kell tudni vennie, és annak megfelelően reagálni a dolgaira. A tanításnak nem csak a tanterem a helyszíne, és ha kimozdulunk a tanteremből a természetbe – például a Tiszára, ami nekem nagy kedvencem –, akkor ott olyan környezettel találkozik az ember, ahol nyugalom, békesség, csend van.

Lemegyünk a kenukkal, és a színes lepkék, a vízcsobogás, a halak az áttetsző vízben, a vadászó madarak elvarázsolják az embert, ha jó az idő. De amikor jönnek a viharok, sátorban van az ember, arra is fel kell készülni.

Az egészen más, mint a szobában vagy a tanteremben, ahol becsukva az ablakot, kizárom a valóságot. Mondják, hogy manapság a valóság helyett egyre inkább virtuális valóságban élünk, sok gyerek még azt sem látta, hogy milyen, amikor egy csirkét levágnak, hogy annak folyik a vére, meg kell tisztítani stb. Az ő élménye annyi, hogy látja külön a combját, mellét vagy az egész grillcsirkét, de lehet, hogy élő csirkét még nem látott, az érző lénnyel nincsen kapcsolata. Vagy Erdélyben az a természeti környezet, a virágok, az a rengeteg fa – annyira csodálatos. Nem véletlen, hogy Tamási Áronnak, aki ebben nőtt fel, ilyen a nyelvezete. Az a szépség, ami a magyar nyelvben benne van, mind megtalálható azokban az egyszerű történetekben.

Említette az erdélyi táborozást. Idén március 16-án Székelyudvarhelyen a Tamási Áron Gimnáziumban emléktáblát avatott a Veres Péter Gimnázium küldöttsége Szőcs Péter tanár úr emlékére. Hogyan ismerkedtek meg a kollégával?

1973-ban a Pedagógus Szakszervezet szervezett tanároknak körutazást Erdélyben, és Székelyudvarhelyen találkoztunk Szőcs Péter testnevelő tanárral. Hálát adunk a sorsnak, hogy találkoztunk vele. Miről beszél két testnevelő tanár? Hát a sportról. Szóba került a sízés is, nekünk itthon nem sok lehetőségünk volt rá.

Akkor mesélte, hogy a Madarasi Hargitán sokszor már szeptemberben leesik az első hó, utána novembertől nagyon jó sílehetőségek vannak. Gyönyörű a környezet, igaz, igen puritánok a körülmények.

Volt egy olyan időszak is, amikor önellátó tábort kellett szerveznünk, magunkra főztünk, s ennek megszervezésében, lebonyolításában mindig Kati, a feleségem járt élen; Márton Zsuzsa, Pados Csilla, Fekete Bálint, Berta Tamás és a gyerekek közreműködésével segítettük az ebéd és vacsora elkészülését. Kezdetben a feljutásunk is csak gyalogosan volt lehetséges. A buszvégállomástól (Ivótól) teljes menetfelszereléssel – hátizsákkal, síléccel és egy hétre való élelmiszerrel megrakodva – kb. 12 km-t gyalog tettünk meg a Menedékházig (szintkülönbség 855 m., 795 m – 1650 m). Lefelé szerencsés esetben az út egy részén síelhettünk. A negyven év során több mint ezer tanár és diák jött velünk Erdélybe táborozni.

Szőcs Péter egy idő után szinte már idegenvezetőként kísért minket, amikor busszal mentünk gyerekekkel, s elámított, mennyit tud a környezetéről, a természetről, történelemről, irodalomról. Nagyon sok mindent tanultunk tőle: mint egy élő történelemkönyv, olyan volt Péter, mindig érdemes volt odafigyelni arra, amit mondott. Bejártunk a Gyilkos-tótól kezdve a Nyerges-tetőn át a Szent Anna-tóig mindent, ami látható volt. Nyáron javaslatára Szelterszfürdőre is járunk már több mint húsz éve – Székelyudvarhely és Csíkszereda között van félúton –, onnan jutottunk el a Fogarasi-havasokba is, ráadásul egy hatalmas csuklós busszal, ami külön élmény volt.

Péter már hat éve nincs közöttünk, megérdemli, hogy emlékezzünk rá, és mi ezt szerettük volna állandósítani azzal, hogy emléktáblát állítottunk neki iskolája tornaterme előtt.

Ő a Tamásiba járt diákként, és testnevelő tanárként harminc évet dolgozott ott.

Mi a közös ezekben a különböző helyszíneken tartott táborokban?

Ezeknek a táboroknak az is nagy értéke például, hogy azt eszünk, amit főzünk, hozzá kell tenni a gyerekeknek is a munkát. Sok gyerek mondta, hogy ott hámozott először krumplit. De a táborozás során az ének is nagyon fontos dolog. Rengeteg népdalt tanulunk meg a tábortüzek mellett. A tűznél beszélgetés, gitározás, éneklés nyújt valami különleges melegséget, ami nagyon fontos egy közösség számára. A táborozásnak másik különlegessége, hogy nem egy korosztályból vannak a gyerekek, hanem jönnek kicsik, nagyobbak és nagyok, akik esetleg már végeztek a gimnáziumban, de visszajárnak velünk táborozni. A nagyok már tudják, mi a dörgés, toleránsak a kicsikkel, ügyesen foglalkoznak velük, és mindenre megtanítják őket. A hajóban például mindig a kormányos a felelős az egész hajóért. Amikor jó az idő, és beborítják a csónakot, fürdőznek, az jó játék, de amikor jön a vihar, az már nem játék, akkor már az életről van szó, akkor tudni kell, hogy mit csinálj. A felmenő rendszer nagyon fontos, hogy a régiek át tudják adni a tudást az újaknak. De kellettek mindehhez a jó igazgatók és a jó pedagógusok is.

Egy ilyen elit iskolában, mint a Veres, nagyon sok feladat van, sokkal több, mint egy másik iskolában, de megtérül, mert a gyerekek sokkal kezelhetőbbek, és nagyon szép eredményeket tudnak elérni.

Fontos, hogy a diákok érettségi után se szakadjanak el az iskolától, a sporttól. Sok olyan sportprogramot is szervezünk, ahová öregdiákok és szülők is bekapcsolódnak.

És az is nagyon fontos, hogy egészen más dolgozni olyan munkahelyen, ahol a kollegáidat barátaidnak érzed. Itt a Veresben szakmailag és emberileg is nagyon jól tudunk együttműködni, és biztos vagyok benne, hogy ez a munkánk minőségét is jó irányba befolyásolja. Amit én csináltam, az soha nem jött volna létre, ha nincsenek partnereim a tanárok és a diákok között. Nagyon sok kollégám jött az NDK-ba, a Tiszára, Erdélybe nyáron, télen – nélkülük semmi se lett volna ugyanaz. És nemcsak én csinálok táborokat, hanem sok kollégám – az irodalmi, történelmi táboroktól a néptáncig van mindenféle.

Ahogy említette szülei kapcsán, a mintaadás is nagyon fontos a nevelői tevékenységben…

… igen, és sportolók közül is lehet példaképeket állítani a gyerekek elé. Én például André Agassit nagyon szeretem mint embert és sportolót is; olvastam az életrajzát, és abból egy nagyformátumú sportoló képe rajzolódik ki.

Olyan sportiskolát üzemeltet, ahol azokat a hátrányos helyzetű gyerekeket tudja támogatni, akik soha az életben nem tudtak volna kitörni azokból a körülményekből, ahol éltek.

Ő fogalmazza meg a könyvében a Tisztelet szabályát, amit ki is írtam magamnak: „A jó értelemben vett fegyelem lényege a tisztelet, a tekintély tisztelete és mások tisztelete. Az önmagunk iránt érzett tisztelet és a szabályok tisztelete. Ez a viselkedés otthon, a családban kezdődik, az iskolában megerősödik, és egész életünk során ezt követjük.” Ugye, milyen szép gondolat?

Honnan a Guli név?

Amikor születtem, a karomra rá volt írva, hogy Hajdu Gula – a Gyula helyett. Ebből a Gulából lett a Guli, ami végigkísért az életem folyamán. Amikor vízilabdáztam, és megnyertük a bajnokságot, s az edzőnk osztotta ki az érmeket, mondta: „Hajdu Gyula, az ki? Ja, a Guli!”

Budapestet ma méltán fürdővárosnak tartjuk, és büszkék vagyunk fürdőváros múltjára is. A fürdésnek, a kiváló gyógyvizek felhasználásának azonban nemcsak újkori és török kori előzménye van, a terület az ókorban is fontos fürdőhely volt. Erről tanúskodnak a feltárt fürdők építészeti maradványai és az ásatások során előkerült, a fürdőélethez kötődő tárgyi leletek is.

Mi látható a római kori múltból? A fürdők romjai, kő- és téglafalak, mozaikpadlók, freskótöredékek, továbbá a fürdők maradványai közül előkerült egykori használati tárgyak, valamint olyan fürdőfelszerelések, amiket az itt lakók sírjaiba mellékletként tettek. Hogy ezek a leletek ne csak a szakemberek számára legyenek érdekesek, segítségül hívtuk az ókori szemtanúkat.

A rómaiak ugyanis hihetetlenül bőbeszédűek a témáról, műszaki leírások, történeti beszámolók, magánlevelek, versek, csípős epigrammák egyaránt arról tanúskodnak, hogy a fürdőknek és a fürdőbeli életnek a rómaiaknál kiemelkedően fontos szerepe volt.

Ezért a kiállításon az antik szerzőktől vett idézetek segítségével mutatjuk be a rómaiak fürdőkultúráját, amelyet az Aquincumból előkerült régészeti leletekkel szemléltetünk.

A főváros területén az elmúlt 238 év kutatásai során huszonnégy fürdőt vagy fürdőnek meghatározható épületrészt tárt fel a régészeti kutatás, ebből öt helyreállítva meg is tekinthető. A katonaság, az itt állomásozó II. Segítő legio (legio II Adiutrix) fürdőjének impozáns maradványai a Flórián téri Fürdőmúzeumban látogathatók, míg a polgárvárosban előkerült fürdők az Aquincumi Múzeum régészeti parkjában tekinthetők meg.

Mi kellett az ókori wellneshez? Először is egy strigilisnek nevezett, bronzból készült görbe vakarókés. Ezt az eszközt a görög atléták használták először, hogy sportolás után a beolajozott testükre tapadt port, izzadságot, szennyeződést eltávolítsák vele.

Idővel a rómaiak is átvették, a fürdőfelszerelés elengedhetetlen részévé vált, gyakran többet is vittek magukkal karikára fűzve. Aquin­cumból három strigilis került eddig elő, ezek egyike a katonaság nagy közfürdőjéből származik. Emellett a rómaiak különböző kerámia, üveg, fém, kő edénykékben, palackokban olajokat is vittek magukkal, amellyel a fürdés előtt vagy után bekenték testüket, de illóolajokat adhattak a fürdővízhez is.

A római kori fürdőzők nem felejtették otthon a törülközőt és a fürdőpapucsot sem! Utóbbi gyakorlatilag csak anyagában különbözik a mi láb­ujj közepi strandpapucsainktól. Ezeken kívül tükröt, fésűt, csipeszt, körömreszelőt és egyéb pipere-felszerelést is vihetett magával a fürdőbe igyekvő. Az ókori írások tanúsága szerint a rómaiak meztelenül fürödtek, legfeljebb egy kis subligarnak nevezett köténykét használtak.

A római fürdők általában a kora délutáni órákban nyitottak és napnyugtakor zártak, bár vannak adatok éjszakai fürdőzésre, illetve arra is, hogy a fürdőket délelőtt a nők, délután a férfiak látogathatták. A közfürdőkben belépődíjat kellett fizetni, igaz, ennek összege kezdetben nagyon alacsony volt, egyes becslések szerint egy pohár bor ára lehetett. Az is előfordulhatott, hogy egy gazdag ember, például az aedilisi hivatal viselője megfinanszírozta a többiek számára a fürdést. A fürdő látogatói először az apodyteriumnak nevezett öltözőben levetkőztek, majd könnyű testmozgást végeztek.

Kedveltek voltak a különböző labdajátékok, a boksz, a birkózás, a súlyemelés, a fémkarika hajtása, a vívás, a futás. Akinek mindez megerőltető volt, az legalább kicsit sétált.

A fürdőkhöz nagy tornacsarnokok, ún. palaestrák, esetleg labdajáték terek csatlakozhattak, mindezek híján a fedett előcsarnokban (basilica thermarumban) is lehetett sportolni. Nagy palaestrája volt Aquincumban a légiótábor fürdőjének. Ha a Flórián téren az üzletháztól átmegyünk az aluljárón a Kórház utca felé, a tornacsarnok déli fala mellett vezet utunk. Az aluljáró e szakasza az egykori tornacsarnoknak csupán egyharmada. Bár nagyobb fürdőkben – így a katonai fürdőben vagy a régészeti parkban megtekinthető ún. kettős fürdőben – nagyobb méretű medencék is voltak, a rómaiak úszni inkább természetes vizekben szerettek, a medencék általában ehhez túl sekélyek is voltak. A jóleső testmozgás után következett a fürdés.

Az emberek egy kellemes, langyos hőmérsékletű helyiségen, a tepidariumon keresztül először a forró, száraz levegőjű szaunát (latinul sudatoriumot) vagy a forró, magas páratartalmú gőzfürdőt, azaz a caldariumot keresték fel.

Utóbbiban forró vizes medencék is álltak. Egy mérnöki becslés szerint itt a padló hőmérséklete 56–57 C°-os lehetett, a víz pedig 50–52 C°-os volt. Mérsékeltebb elgondolások 42–45 C°-kal számolnak. A magas hőmérséklet elérését fejlett épületgépészet, az ún. hypocaustum rendszer tette lehetővé. Ennek lényege az volt, hogy a helyiséget alulról fűtötték. Dupla padlója volt, a felső, lebegő padlót, amin az emberek jártak, kis kő- vagy téglaoszlopok, pillérek tartották. Aquincumban ezek leggyakrabban a magas hőmérsékletnek ellenálló trachit kőből készültek. A kazán egy falazott csatorna (praefurnium) volt, amely bevezetett a fűtött helyiség lebegő padlója alá. A fűtött helyiség falainak belső oldalára üreges téglákat vagy kis lábakkal rendelkező téglalapokat rögzítettek, így üreget képeztek. Ezek az üregek alulról nyitottak voltak a lebegő padló alatti tér felé, felül pedig bizonyos helyeken kéményként működő csöveken keresztül a külső tér felé. Amikor a fűtőcsatornában fát égettek, a fa égésével keletkezett forró füstgáz és az általa felmelegített levegő a kémények keltette huzat miatt a fűtött helyiség lebegő padlója alá és üreges falaiba áramlottak, és fokozatosan átadták hőjüket a padlónak és a falaknak. A fürdőmedencék számára a vizet a fűtőcsatornák fölé épített, bronzból készült bojlerekben melegítették.

A forró helyiségekben történt izzadás után a fürdőzők a kellemes hőmérsékletű tepidariumban, esetleg annak langyos vizű medencéjében temperálódhattak, majd a fűtetlen frigidarium hideg vizes medencéjében hűthették le magukat. A fürdési folyamat egyes szakaszait kedv szerint akár többször ismételhették, a fürdés sorrendje nem volt meghatározott, bár általában a hideg fürdővel ért véget, orvosi szakírók is így ajánlották. A tepidarium vagy külön erre a célra épült helyiségek adtak helyet a masszázsnak, kozmetikai, esetleg orvosi kezeléseknek is. A fürdők a társadalmi élet színterei is voltak, az emberek itt találkoztak ismerőseikkel, beszélgettek, esetleg játszottak – ez utóbbiról a fürdők szennyvízcsatornáiból gyakran előkerülő dobókockák, játékzsetonok is tanúskodnak. Aki pedig megszomjazott, megéhezett, felkereste a fürdők bejárata előtti büféket.

A tisztálkodásra szolgáló fürdők mellett a rómaiaknak gyógyfürdőik is voltak, amelyeket akár messzi földről látogattak, vagy amelyek éppen a katonaság rekreációs helyei lehettek.

Budapest területén erre eddig kevés régészeti adatunk van, de tekintve, hogy a rómaiak termálforrást nem hagytak kiaknázatlanul, valószínűleg itt is éltek a természet adta lehetőségekkel. Egy olasz humanista a XV. század végén rajzolta le azt az oltárkövet, melyet egy Marcus Foniacius (Foviacius) Verus nevű ember állított a későbbi Szent Lukács és Császárfürdők forrásainak közelében a nimfáknak. Feltételezhető, hogy a gyógyító források közelében ez éppen úgy a gyógyulásért kifejezett köszönet megnyilvánulása volt, mint évszázadokkal később a Szent Lukács fürdő épületén elhelyezett hálatáblák. A rómaiak gyógyfürdőjét a hagyomány az egykori Fürdő-szigetre helyezi. Ez a dunai homokzátony a Hajógyári-sziget mellett, a pesti oldal felől volt. A XVIII. és XIX. századból származó leírások szerint ezen a szigeten 50–60 magas hőmérsékletű kénes forrás fakadt, és falakat is láttak itt, amelyeket Rómer Flóris is megtekintett és római eredetűeknek tartott. Ezt a homokzátonyt azonban 1872 és 1875 között a hajózási útvonalak biztosítása miatt elkotorták, így a korabeli információkat ma már nem tudjuk ellenőrizni.

Ha a római kori fürdőkultúra folytonosságát érezni szeretnénk, sétáljunk ki a Római Strandfürdőbe. Itt ugyan a rómaiaknak nem fürdőjük volt, de innen indult ki az a vízvezeték, mely átszelve a polgárvárost, a katonai tábor felé tartott, és az aquincumi fürdők egy részének vízellátását is biztosította. A terület a maihoz hasonlóan fás, ligetes berek lehetett, ahol a források foglalata felett kútházak álltak, a rómaiak pedig a források iránti tiszteletüket isteneknek állított oltárokkal és a források foglalatába bedobált áldozati ajándékokkal fejezték ki.

(A szerző régész, az Aquincumi Múzeum munkatársa)

Seneca LVI. erkölcsi leveléből

 „Lám, zaj, zsivaj, lárma kellős közepébe jutottam: pontosan a fürdő felett lakom. S most idézz fel képzeletedben mindenféle hangot, ami csak elkeserítheti a füledet: mikor edzést tartanak az izomemberek, ólomsúlyzókkal hadonásznak, ha erőt fejtenek ki, vagy erőkifejtést mímelnek, hallom a nyögést; valahányszor kieresztik visszatartott lélegzetüket, sípoló, kínkeserves fújtatást hallok; ha akad afféle lomha, aki beéri olcsó kenekedéssel, hallom a paskolást, amikor a vállára csapnak – aszerint változik az ütés hangszíne, hogy lapos vagy homorú részekre ér. Ha pedig ehhez jön egy labdázó, és elkezdi számolni a leütött labdákat, végem van. Adj hozzá még egy fenegyereket, egy rajtakapott tolvajt, no meg azt, aki a fürdőben saját hangját élvezi. S mekkora lármát üt a hatalmas vízcsobbanás, amikor beugranak a medencébe! Ezen kívül, akiknek egyebük nincs is, de legalább a hangjuk természetes! Képzeld még a szőrtépdesőt: hogy jobban észrevegyék, átható fejhangon szüntelenül kiáltozik, és sohasem hallgat el, csak mikor hónaljat tép, és maga helyett mást kényszerít sivalkodásra. No és, ahogy a lepénysütők kurjongatnak összevissza, a kolbászos, a cukrász meg mindenféle csemegeárus, jellegzetes hanghordozással kínálva portékáját.” (ford. Kurcz Ágnes)

A fentieket csaknem kétezer éve Seneca írta az ókor legdivatosabb fürdőhelyén, Baiaeban. Sorai fülünkbe idézik egy római fürdő mindennapjait, ami nem is áll messze a mai fürdőktől.

Save

Életútjuk igen távolról vezetett ide. Mindketten az Alföld déli vidékéről, Bajáról kerültek Budapestre. Szurcsik János a déli országhatárhoz közeli Hercegszántón született. Szoros kötődése a természethez és a művészethez gyermekkorának élményekben gazdag helyszínén alakult ki.

A Duna közelsége, a csatornák és ártéri erdők, szántóföldek és legelők jellemezték azt a tájat, ahol nevelkedett, s ahol az élet a paraszti munkák révén szervesen kapcsolódott össze az évszakok váltakozásának ritmusával.

Már gyermekként sokat rajzolt, eredendő vonzódása a rajzoláshoz, festészethez a bajai gimnáziumi évek alatt erősödött meg. Ekkoriban rendszeresen látogatta Rudnay Gyula művészeti szabadiskoláját. Itt, a Rudnay-iskolában ismerkedett meg későbbi feleségével, Sárkány Annával, aki Apatinból származott, s a háború viszontagságai között menekült édesanyjával Bajára.

A bajai művészeti tanulmányok után, 1950-től mindketten a Képzőművészeti Főiskolára kerültek. Az ötvenes évek elején – a kényszerű szocreál időszakában – a főiskolán olyan nagyszerű művészek oktatták a diákokat, mint Szőnyi István, Bernáth Aurél, Berény Róbert, Kmetty János, Barcsay Jenő, Fónyi Géza, Domanovszky Endre. Szellemiségük, művészi tartásuk túlmutatott a zárt, szürke, politikától meghatározott hétköznapokon. A látványra figyelő, de azt tudatosan értelmező, átíró képalkotói metódust sajátítottak el tőlük. Ez a szemléletmód változó, egyéni stílusjegyekkel alakított, meg-megújuló formában végigkísérte alkotói útjukat.

Anna érdeklődése idővel a szövés felé irányult, s a festészettel felhagyva szövött képeket készített.

A vidéken még élő, gyakorolt népi szövés, illetve a szőttesek tanulmányozása és a technikák elsajátítása révén a fonástól a gyapjúfestésen keresztül a felvetésig és a szövésig megismerte és végezte a műveleteket.

De emellett megtanulta és gyakorolta a gobelinszövés kifinomult technikáját is, és számos gobelint szőtt. Gobelinjeinek egy részében festőművész férje monumentális terveit ültette át a kárpit anyagába, később saját, textilbe álmodott terveit szőtte meg. Témáit a környezetéből, a természetből merítette, növények, állatok lettek jellemző motívumai.

Szurcsik János realizmusa is mindenkori környezetéből táplálkozott, s e látványokból származó, impulzusokkal telített, eleven festészetet hozott létre. A természet, a vidék mindig fontos volt a számára, szülőföldjével szoros kapcsolatban maradt. Festette a tájat s a környezetében élő, munkálkodó embereket, családja tagjait. Bár a főiskola elvégzése után Budapesten telepedtek le, a városi életforma, az angyalföldi műteremben végzett alkotótevékenység mellett szükségük volt a természet közelségére. Ekkoriban találtak rá az óbudai hegyoldalban egy vidéket idéző, kukoricatáblával szomszédos eladó telekre és a rajta álló nyári házra. Nagyobb lakóépületek ekkor, az 1970-es évek elején még ritkábban fordultak elő a Táborhegy oldalában húzódó Máramaros út környékén. A méretes telkeken, a villák mellett, a hajdani szőlőskertek helyén veteményeskertek, gyümölcsösök, nyári lakok váltakoztak. A nagyváros fölött elterülő falusias környezet, az erdő közelsége és a kukoricaföld otthonos látványa ragadta meg a festőt.

Ez a hegyoldali utcákat jellemző, természetközeli állapot különös kontrasztban állt a hegy alatt fekvő ipari létesítményekkel, melyeket maga mögött hagyva jutott föl a hegyre az odalátogató.

Környékbeli sétáinak eredményeként születtek a külső Bécsi utat, vagy a Bécsi út – Farkastorki út sarkát ábrázoló képei, melyek Szurcsik János igen ritka budapesti városi utca- és látképei közé tartoznak.

Képein erőteljes hangsúlyt kapnak a gyárkémények magasba törő építményei, ezek az akkori Óbudának még eleven ipari jellegét tükrözik.

Az azóta lassan felszámolásra kerülő ipari múltat örökítette meg egy másik vásznán, amelyen a Victoria-Bohn téglagyár kiterjedt épületegyüttese jelenik meg.

A magasból megfigyelt vöröslő gyárépületek még bontás előtti állapotban láthatóak. A gyár fölötti hegyoldalban, a kép előterében terül el az agyagkitermelésre szolgáló bányagödör, s a távolban, a kimagasló kémények mögött felsejlenek az épülő lakótelepek toronyházai.

Szurcsik János művészetében, amelynek egyik fő motívuma az alföldi táj és a paraszti élet ábrázolása, az ipari környezet inspirálta óbudai képek kuriózumként hatnak. A nagyvárosi élet sajátosságaival szemben Óbudán a természet közelsége jelentette a legnagyobb ihlető forrást mindkettejük számára.

Noha a művészpár az alföldi sík vidék helyett itt, az enyhén lejtős hegyoldalon alakította ki puritán városi édenkertjét, a fentről kitáruló panoráma az Alföld végtelenjét is felidézte nekik.

A művészet mindenütt körülvette őket, alkotásra inspirálta a napsütötte, virágzó kert vagy a havas téli hegyoldal látványa, faragásra ösztönözte egy kivágott fatönk, mintázásra az agyagos föld – ami évtizedeken keresztül a téglagyár számára is kiváló nyersanyagot kínált.

Óbudára kerülésük idején vett nagyobb lendületet a városrész átalakulása. Nap mint nap nyomon követhette a megfigyelő, ahogy eltűnik a múlt, a gyár, a régi óbudai házak, melyeknek falai még római köveket őriztek, s felépül a hegy alatt az új lakótelep. A modernizálódó nagyváros közelsége új életformát is jelentett. A közvetlenség, ami az egykori falubeli életet idézte meg ebben a vidékies, mégis a nagyvároshoz kötődő környezetben, lassan átalakult, s a művészek is egy intimebb, zártabb belső világot alakítottak ki maguk körül. A környék idővel benépesült, újabb és újabb házak épültek az erdő alatt, a megnövő fák, növények is körbezárták a házukat. Egyre jobban érvényesült a „hegy“ sajátossága, a zártabb, zárkózottabb, befelé figyelő életforma, az elemelkedés a hétköznapoktól. A nap már kora délután eltűnt az erdő mögött, s a reggelek és a délelőttök napsütését különös, szórt fény váltotta fel, ideális műteremmé alakítva a kis „birtokot”, ami a városi élet kötöttségeitől való elszakadás, a kivonulás, feltöltődés és alkotás helyszíne lett. János festett, szobrokat mintázott, faragott fát és követ, a madaraknak itatót. Számos képen örökítette meg a kertet és a ház lakóit, családtagjait. Felesége, Anna akvarelleket festett, és gobelineket szőtt a kert vadvirágairól, a maga ültette gyógynövényekről, a kertbe látogató madarakról.

Az alkotás mellett mindennapi életük szerves része volt a kerti munkálkodás. A köves, vékony termőtalaj nem könnyítette meg a kertészkedők dolgát, de megtalálták a kert adottságait kedvelő növényeket.

Míg Anna a virágokat, a gyümölcsöst, a veteményest gondozta, János fát vágott, fát ültetett fiaival. Gyermekkorából hozott emlékeket idézett föl benne az örömmel végzett munka, a kaszálás, a szénagyűjtés, a kazalrakás. Képein fel-feltűnnek a hegyoldalban megülő boglyák, s egy apró birkaólnak szánt fakalyiba, melyben végül sosem laktak jószágok.

A szemközti Angyalföldről át-átköltözködve három évtizeden keresztül töltötték a nyarakat a „hegyen”. Szurcsik János a gyümölcsfákkal, virágokkal, veteményekkel, szobrokkal és szénaboglyákkal „teleültetett” kerti világtól felesége halála után búcsúzott el.

(A szerző művészettörténész)

Mielőtt a legendás festőiskola történetét átbeszélnénk, nem árt dióhéjban belemélyedni Gyémánt László regényes élettörténetébe. A most 82 éves, Kossuth-díjas festő- és grafikusművész a budapesti Képzőművészeti Gimnáziumot követően tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskolán folytatta és fejezte be diplomával. Pályakezdőként pop-art hatású, montázsszerű, szürreális-naturalista képeket festett.

Fenegyereknek kiáltották ki a volt diktatúrában: 1965-ben a bécsi Europahausban állított ki, 1966-ban a bécsi Fuchs Galériában lett volna kiállítása, találkozhatott volna Salvador Dalíval, de nem kapott útlevelet;

1968-ban hivatalosan hívták a hollandiai Magyar Napokra kiállítani, de mást küldtek helyette; 1968-ban személyesen Aczél György tiltotta be kiállítását az Eötvös-klubban… A három „T” közül általában a tiltott kategóriában szerepelt.

Csoportos tárlat résztvevőjeként utazott Kölnbe a Künstler aus Ungarn című kiállításra 1970-ben. Amikor hiába kérte tartózkodási engedélye meghosszabbítását, Londonba ment, politikai menedéket kért, és megalakította a Group Five nevű művészeti csoportot. Önálló kiállításai voltak Londonban, Bristolban, Bishops Stordfordban, miközben Magyarországon visszatérés megtagadása címmel távollétében elítélték. Három évvel később Bécsbe települt, magánrajziskolát nyitott, galéria társtulajdonosa és művészeti vezetője lett, tagja az Osztrák Művészek Egyesületének, önálló kiállításai után megkapta az osztrák állampolgárságot. 1982-ben hazatért, rá három évre sikeres gyűjteményes kiállítása volt a Műcsarnokban. Egy évvel később alapította az Óbudai Festőiskolát.

Nevezetesek jazztárgyú képei, jó néhány híres jazz- és rockzenészről készített portrét, szívesen festi művésztársait, színészeket, színésznőket, írókat, filmrendezőket.

Kitalált egy új képalkotói eljárást a fotóemulzió felhasználásával, ami azóta ,,gyémánto­gráfia” néven ment át a köztudatba. Mindemellett díszletet is tervezett: Samuel Beckett Godotra várva című drámájához, Darvas Iván felkérésére. Művei hazai és külföldi múzeumokban, híres magán- és közgyűjteményekben találhatóak.

Mielőtt tető alá hozta a festőiskolát Óbudán, megfordult a fejében, hogy az alkotás mellett tanítson is?

Mindig voltak álmaim, és hittem azt, hogy nemcsak festeni, de tanítani legalább ugyanúgy tudok, hála Balás Lászlónak, akitől még a Képzőművészeti Gimnáziumban mindent megtanultam. Tanítványaim közül, akik valaha voltak, nagyjából mindenki a pályán van, és büszke vagyok rájuk. Főként azért jöttem haza Ausztriából, mert Somogyi József rektor hívott tanítani a főiskolára. Nekem ez jólesett, ennek érdekében mindenféle lépéseket tettem, Horváth István belügyminiszternek írtam kérvényt, hogy engedjenek el engem a büntetett előéletből. Ez nem volt egyszerű dolog, és mire sikerült mindent elintézni, és hazatelepültem, Somogyi már nem volt rektor. Ekkor bementem Köpeczi Béla kulturális miniszterhez elmondani neki, hogy azért jöttem haza, hogy a főiskolán lehessek tanár. Erre azt mondta, hogy ezt nem gondolhatom komolyan!  Nem vagyok megbánós fajta, azt sem bántam meg, hogy kint maradtam, azt sem bántam meg, hogy visszajöttem. Végül is, az ötvenedik születésnapom alkalmából kiállításom nyílt a Műcsarnokban, ami nekem a Parnasszust jelentette.

Belenyugodott abba, hogy nem taníthat?

Azt azért nem: bujkált bennem a kisördög. Az említett kiállításon az I. kerületi tanács művelődési osztályának vezetője, Markó Aranka felajánlotta, hogy ha kedvem van, tanítsak a Fő utcai képzőművész körben. Megállapodtunk abban, hogy ingyen tanítok, de csak olyanokkal szeretnék foglalkozni, akikben fantáziát látok.

Nem akartam az időmet kiszórni az ablakon, és bizony nem sokáig tanítottam ott. Kiderült például, hogy nincs modellre pénz, el sem lehet férni, annyian vannak, főként műkedvelő tehetségtelenek.

Ráadásul egy hölgy bepanaszolt, hogy én nem korrigálok neki, ami igaz volt, mert nem láttam értelmét. Csakhogy a férje valami nagy potentát volt, úgyhogy ezzel be is fejeződött pályafutásom a Fő utcában. Viszont a tehetséges tanítványaim, akikkel ott foglalkoztam, tovább akartak nálam tanulni, ami az én kis műtermemben nem volt lehetséges, de tettem egy könnyelmű ajánlatot: amennyiben tudnak szerezni egy megfelelő helyiséget ingyen, és lesznek annyian, hogy össze tudják adni a pénzt a modellre, akkor vállalom.

Erre ők mit tettek? Ki mit lépett?

Fenyves Gabi, aki azóta izraeli festő, bejáratos volt valamikor a San Marco utcai úttörőházba, beszélt a vezetőjével, Badinszky Ernővel, aki nagyon kedvesen fogadott. Elmondtam, hogy kellenének nekem festőállványok, bakok és olyan szekrények, amibe a gyerekek elrakhatják a holmijukat, egy dobogó és egy terem, ahol elférnek. Végül azt kérdezte, hogy mennyi honoráriumra tartok igényt, de én nem kértem semmit. Megegyeztünk, legyártatta a festőállványokat, és amit kértem, mind megkaptam.

Így lett 1986-tól 1994-ig abszolút önfenntartó intézményként az Óbudai Festőiskola az úttörőházban, a San Marco utcában.

Amikor az igazgatót kirúgták, jött helyette egy másik, aki kitalálta, hogy neki kell a mi helyiségünk.

Hányan és milyen korúak jutottak be?

Átlagban tizennyolc-huszonhat évesek, fiúk-lányok vegyesen. Tizenketten, mert ennyi növendékkel tudtam foglalkozni. Keményen dolgozniuk kellett, nem volt demokrácia, megmondtam, vegyék úgy, mintha ki lenne írva az ajtó fölé: ide bejönni nehéz, kimenni könnyű, de aki kimegy, az többé nem jön vissza. Magamért soha egy lépést nem tettem, de irántuk felelősséggel tartoztam. Mindennap öt órakor odamentem, és nyolc-kilencig ott voltam.

Mit csinált a tanár úr napközben?

Nem lehet egy fenékkel két lovon ülni, de meg kellett próbálnom. Festenem kellett, és szerencsémre volt annyi munkám, amiért pénz is járt, valamiből fedeznem kellett a költségeimet, ugyanakkor mindennap készültem az iskolába, mindennap balhéztam velük, mindennap dühöngtem, és közben örültem az eredményeiknek.

Egy ellenfőiskolát akartam csinálni, és azzal bebizonyítani, hogy mennyit veszített a főiskola, hogy nem engedtek engem oda tanítani. Összességében nyolc éve volt az életemnek, amire igazán mondom: tartalmas volt!

Múltak az évek, a tanuláson túl mi minden történt ott?

Szerveztem például dzsessz esteket, hetente jöttek az akkori legjobb előadók: Vukán Gyuriék, Bontovics Kati énekelt, Berkes Balázs bőgőzött, Kőszegi Imre dobolt, és még sokan játszottak. Minden évben mentünk művésztelepre, a tatabányai nemzetközi dzsessztáborba, pénzt kunyeráltam a minisztériumtól, hogy ki tudjam fizetni. Elvittem őket a Collegium Hungaricumba, Bécsbe, ahol kiállítást rendeztem nekik – szóval, menedzseltem is a társaságot. Volt olyan is, hogy együtt buliztam velük. Befejezésként katalógust is nyomattam az iskola történetéről.

Aztán szétszéledt a társaság, ki-ki járta a maga útját. Összejött valamikor a festőcsapat?

Hosszú idő után, 2014-ben nyílt alkalmunk az Újlipótvárosi Klub Galériában a néhai Óbudai Festőiskola emlékkiállításán találkoznunk: Adorján Attila, Ardey Edina, Federits Zsófia, Fenyves Gabriella, Garai Tamás, Kő Ferenc, Mészáros Ágnes, Pálvölgyi Rita, Pifkó György, Székely Annamária, Törőcsik Eszter, Zoltai Bea, Votin Dóra voltak a kiállítók, az emlékkiállítás szervezését egyik volt tanítványom, Zoltai Bea vette a nyakába. Ő állította össze a névsort, és amikor előzetesen átküldte, észrevettem, hogy hiányzik az utolsóként felvett és ráadásul egyik legtehetségesebb tanítványom neve, Ardey Edina, ezért kérdőre vontam. Arra hivatkozott, hogy nem tudja a címét.

Igaz, Edina már tizenhat éve Németországban élt, de 2011-ben elvesztett, imádott feleségem, Krisztina címjegyzékében szerencsére megtaláltam az elérhetőségét, ugyanis Edina és Krisztina, jó barátnők lévén, sűrűn leveleztek egymással.

Ha már itt tartunk, meséljen innen Ardey Edina!

Sárospatakon születtem, a Sárospataki Református Gimnáziumba jártam, amikor az egyik nyáron az Óbudai Festőiskola városunkban tartotta művésztáborát. Rajztanárom azt ajánlotta, hogy ha a rajztudásomat tovább szeretném fejleszteni, jelentkezzem a táborba. Én megfogadtam, és így ismerkedtem meg Lacival. Portrékat rajzoltunk, ami engem régóta nagyon érdekelt, így akkor ott ki tudtam kicsit bontakoztatni a tehetségemet. 16 éves voltam, és amikor elvégeztem a gimnáziumot, felvételiztem az Óbudai Festőiskolába. Mindennap bejártunk az iskolába, Laci pedig teljesen önzetlenül, minden ellenszolgáltatás nélkül tanított. Portrékat festettünk, akvarell is volt, és jazz szólt a műteremben. Két évig jártam oda.

Mi lett utána, merre sodorta az élet?

Nem jelentkeztem a főiskolára, úgy láttam, nem tudnék senkitől többet és jobbat tanulni, mint Lacitól. Münchenbe mentem, portréfestéssel és porcelánfestéssel foglalkoztam. Rettenetes tragédia Laci életében, amikor feleségét, Krisztinát elveszítette. Ismertem és nagyon szerettem őt. Annak idején, amikor ők Amerikában voltak, a műtermükben laktam és dolgoztam, megvan a 23 évvel ezelőtt ott festett csendéletem – ahová költöztem, vittem magammal. Aztán kaptam egy meghívót az emlékkiállítására, ennek kapcsán jöttem vissza.

Látom, Laci is nagyon szeretne valamit mondani.

Annyival kiegészítem, hogy egyszer csak szólt nálam a telefon, fölhívott Edina Németországból, mondta, megkapta a meghívót a kiállításra, de neki túl nagyméretűek a képei, azokat nem tudja elhozni. Erre felajánlottam neki, hogy jöjjön, itt a műtermem, ahol nyugodtan festhet. Megérkezett, és megfestette a képét. Én éppen meghalni készültem, mert a feleségem, akivel huszonkét évig úgy éltem, hogy nem volt egy óra, amit nem együtt töltöttünk, az egész világot közösen utaztuk be, meghalt… Emlékére Kárpáti Tamás, családunk barátja Krisztina-díjat alapított 2011-ben. Azok kaphatják, kik gondoskodó társként, múzsaként sokat tettek azért, hogy remekművek vagy kiváló művészi teljesítmények születhettek. 2017-ben Esterházy Gitta, Esterházy Péter író özvegye kapta.

És még annyit: megkértem Edina kezét, és megint kedvem van élni. Ennek is már több mint két éve. Közös a műtermünk, egymás mellett festünk, és már sok közös kiállítás áll mögöttünk.

Egymást inspiráljuk, együtt utaztunk Amerikába, és az onnan hozott élményekből születik képeink jó része. Edina sikeres portréfestő is, de vannak drámai képei, mint a Saul fia, és persze országos kiállításokon, biennálékon szinte állandóan jelen van. Régen volt, hogy Edina is a tanítványaim egyike volt, ma nagyon büszke vagyok az eredményeire, mintha közöm lenne hozzá. A legtöbbször csak ülök mögötte, és csodálom, ahogy fest. Azt hiszem, hogy boldogok vagyunk egymással. Végül is vitathatatlan, hogy minket ez az iskola hozott össze, és mint kiderült, nagyon megérte nekem, hogy annak idején ingyen tanítottam, mert én kaptam ettől az iskolától a legtöbbet.

A lengyel parlament 2007-ben nyilvánította április 13-át a Katinyi Bűntény Áldozatainak Emléknap­jává. A katinyi vérengzés áldozatai emlékének méltó megörökítésére Budapest Főváros Önkormányzata és a Lengyel Köztársaság Kormánya nyilvános nemzetközi pályázatot írt ki 2008. szeptember 29-én. A pályázó magyar, lengyel, német és norvég alkotók összesen 64 pályaművet nyújtottak be.

2008. október 29. óta a tér a Katyini mártírok nevet viseli, ezzel a közép-európai fővárosok közül először Budapesten került sor katinyi emlékhely kialakítására.

Ezzel egyidejűleg a Lengyel Köztársaság nemzeti zászlajának színeivel és állami címerével ellátott magyar-lengyel-angol háromnyelvű üvegtáblát helyeztek el az Árpád Gimnázium falán, a tér Szőlő utcai oldalán pedig egymás mellett lobognak a magyar, a lengyel, a főváros és a III. kerület zászlói. A park Bécsi út felőli oldalán két emléktölgyet ültettek a mészárlás két magyar származású áldozata, Korompay Emánuel Aladár tartalékos százados és Kühnel (Kuehnel) Oszkár Rudolf tüzértiszt emlékére.

A magyar mártír

Korompay Emánuel Aladár (Budapest, 1890. március 23. – Katiny, 1940 tavasza) a lengyel hungarisztika egyik magyar úttörője, az első  magyar-lengyel szótár szerkesztője családjával együtt ért tragikus véget. A Varsói Egyetem Hungarológiai Tanszékének magyar lektorát, a magyar nagykövetség kulturális tanácsosát 1939-ben mozgósították, majd a keleti fronton szovjet hadifogságba esett.  Márta lánya életét egy német bomba oltotta ki 1939 szeptemberében Varsóban, másik leánya 1943-ban a Gestapo fogságában a kegyetlen kínvallatások következtében lett öngyilkos, felesége, Mieczysława koncentrációs táborban vesztette életét. A második világháborút csak a legidősebb lány, Ilona élte túl. A család utolsó, varsói lakhelyének és a Varsói Egyetem Hungarológiai Tanszékének falaira Korompay Emánuel Aladár emlékét idéző táblák kerültek.

Az Árpád Gimnázium falára – a már meglévő emléktábla mellé – került 2017 áprilisában Andrzej Przewoznik, a Lengyel Nemzeti Harc és Mártíromság Emlékét Őrző Tanács egykori főtitkárának Emléktáblája.

A kiváló történész azon a 2010-ben Szmolenszk közelében lezuhant repülőgépen vesztette életét, amely a lengyel államfőt és kíséretét szállította.

A szerencsétlenség 96 halottja között az egykori áldozatok rokonai mellett a lengyel közélet prominens képviselői voltak. A két nemzet történelmének kapcsolatát kutató történész magas állami tisztségekkel felruházva dolgozott az óbudai Katinyi Mártírok Emlékmű létrehozásáért, de annak avatási ünnepségén már nem vehetett részt. Az emlékművet 2011. április 8-án szentelte fel Janusz Juliusz apostoli nuncius a lengyel és a magyar államfő jelenlétében.

Széri-Varga Géza

1951-ben Budapesten született, Komáromban nőtt fel, ahol tízéves korában egy ottani szakkörben kezdett el rajzolni. 1966 és 1970 között járt a budapesti Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba, majd 1971 és 1976 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán végezte tanulmányait ötvös, illetve szobrász szakon. Mesterei Borbás Tibor, Mikus Sándor és Somogyi József voltak. 2004-től a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola tanára. 1976-tól 2002-ig Békéscsabán élt, 2002-től Csobánkán lakik.

Első kiállítását 1978-ban rendezte. Az elmúlt négy évtizedben munkáit – itthon és külföldön – több mint 30 díjjal tüntették ki. Készít emlékműveket, domborműveket, portrékat, kisfigurákat, plaketteket, egyszerűbb és összetettebb kompozíciókat. Legkedvesebb anyaga a bronz, a sokféle kő és fa, de vasat, acélokat és üveget is használ, illetve gyakran ezek kombinációit.

A művész alkotói munkásságáról így vall: „Minden feladatban az új megoldások lehetőségét keresem, talán ezért elég különbözőek. Ha a kifejezés érdekében fontosnak tartom, szívesen használok számomra új anyagokat, technikákat, például acél és vízsugaras vágást a Katinyi Mártírok Emlékművén, vagy üvegbetont a kitelepítettek emlékművéhez. Amennyire csak erőmből és lehetőségemből telik, a tervezéstől a szobor felállításáig magam végzem a munkákat, természetesen megfelelő kivitelező műhelyek segítségével. Kisplasztikáim bronzöntését nagyrészt saját műhelyemben végzem, ugyanígy a faragásokat is.”

Szerte az országban számos Széri-Varga Géza szobor látható, Békéscsabán például 15 plasztikai alkotása díszíti a köztereket. A III. kerületben ez az első munkája?

Óbudán ez az első szobrom, de Budapesten több alkotásom is megtalálható: a pesti rakparton áll Bibó István mellszobrom, a Szarvas téren pedig A Hortobágyra kitelepítettek emlékműve. Ezekre az alkotásokra pályázaton nyertem el a megbízásokat. További budapesti köztéri műveim, Janikovszky Éva síremléke a Farkasréti temetőben és Probocskay Endre portréja a Kertészeti Egyetem parkjában található.

A győztes terv a zsűri megfogalmazása szerint „egy hatalmas fekete gránitkockát magába foglaló, áttört felületének rajzolatával erdőt imitáló, megbillent rozsdás vas kubus, a valóság egyszerű, világos, közérthető, didaktikus átirata”. Honnan származik az ötlet, hogy vasból formálja meg az erdőt?

Évezredek óta kőbe és bronzba álmodjuk az emberi testet, a húst, a csontot, miért ne lehetne rozsdás corten acélba álmodni a borzalmak erdejét? Építészmérnök fiamnak, Széri-Varga Zoltánnak is része volt az anyagválasztásban.

A bírálat hangsúlyozza, hogy a koncepciót a bizottság tagjainak többsége, a lengyel szakértők pedig egyértelműen az emlékmű céljaira leginkább alkalmas tervnek ítélték. Mi tudható a szobor anyagairól és méreteiről?

A szoborhoz felhasznált anyagok – beton, gránit, vas – befoglaló mérete nagyjából 4x4x4 méter. Ehhez számolandó a kompozíció szerves részét képző, a „dőlt kocka” alapra vetett burkolati „árnyéka” 2–3 méteres kiterjedéssel.

Hogyan oldották meg a világítás problematikáját?

Zoltán fiammal készítettem az emlékművet, vele együtt törtük a fejünket a legoptimálisabb, leghatásosabb megoldáson. A beépített világítással rengeteget kísérletezgettünk a megfelelő pozíciók megtalálása érdekében. Több fénytechnikával foglalkozó szakember is részt vett ezeken a megbeszéléseken, és természetesen a szerelést is ők végezték.

Úgy érzem, hogy a rejtett világítást végül nem tudtuk kompromisszumok nélkül, a kedvünk szerint megoldani.

A BDK (Budapesti Dísz- és Közvilágítási Kft.) akkori szabályzata szerint nem építhettünk be kisméretű, nagyobb fényerősségű LED világítótesteket, pedig olyanokkal is kísérleteztünk. Fontosnak tartom, hogy legyen elegendő fényerő. Szeretném megélni a világítótestek LED-re való kicserélését.

Mi a véleménye a helyszínről?

Tökéletesen elégedett vagyok vele. Először féltem az amfiteátrum közelsége miatt, nem szerettem volna e romjaiban is csodálatos római építmény környezetét, méltóságát háborgatni, de úgy érzem, nem zavarják egymást. Az Árpád Gimnázium közelsége szintén adottság, de szerintem az emlékmű stílusában illeszkedik a gimnázium épületéhez.

Szerencsés a helyválasztás azért is, amit az amfiteátrum szintén erősít, mert itt a diákok számára nap nap után megadatik a találkozás a történelmi események mementójával.

Milyen történelemi előtanulmányokat folytatott a mű elkészítéséhez?

Hosszasan foglalkoztam ezzel a sötét, kegyetlen és sokáig titkolt eseménnyel. Megismertem a katinyi borzalom pontos történetét és utóéletét is. Természetesen hatással volt rám Andrzej Wajda Katyn című filmje is. Mindaz, amit megtudtam, erősen hatott az emlékmű kialakítására, az emlékmű mondanivalójának megfogalmazására. Nagy örömmel tölt el, hogy a sztálini önkény ellen emelt monumentális szoborművem megvalósulhatott, és hogy így fejezhettem ki, adhattam hangot véleményemnek, ami bizonyosan sokakéval egyezik. „A katinyi mártírok budapesti emlékműve az igazság bizonyítéka, győzelem a hazugság felett” – jelentette ki Bronisław Komorowski lengyel államfő. Tudom, hogy lengyel és magyar delegációk folyamatosan koszorúzzák. Ezért is volt fontos, hogy elkészülhetett Magyarországon, Budapesten, Óbudán ez az emlékmű, a lengyel katonákat és értelmiségieket likvidáló szovjet különleges osztagok katinyi erdőben elkövetett gyilkosságai mementójaként.

Óbudai felállítása, ahogy azt beszédében a lengyel államfő is kiemelte, erősíti a  magyar-lengyel barátságot, kifejezi együttérzésünket.

Az igazságot nem lehet föld alá rejteni

Lengyelország 100 éve, 1918-ban nyerte el a függetlenségét, és egyesítette azokat az országrészeket, amelyek a Napóleoni háborúkat lezáró Bécsi kongresszuson 1815-ben történt feldarabolását, államiságának megszüntetését követően a Habsburg Birodalom, Németország és Oroszország uralma alá kerültek. A Harmadik Birodalom 1939. szeptember 1-jén azzal a céllal indított háborút Lengyelország ellen, hogy a Párizs környéki békediktátumban elcsatolt lengyel területeit visszaszerezze. Az agressziót elítélő Franciaország és Nagy-Britannia pár napra rá hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, így a háború helyi konfliktusból előbb európaivá, később pedig világméretűvé terebélyesedett. Az 1939. augusztus 23-án Moszkvában aláírt Molotov-Ribbentrop Paktum értelmében a Vörös Hadsereg 1939. szeptember 17-én keletről indított támadást Lengyelország ellen a keleti területekért.

A harcok során fogságba esett mintegy 200 ezer lengyel állampolgár közül a szovjet hatóságok 1940 áprilisában és májusában közel 22 ezer hadifoglyot – akiknek többsége katonatiszt volt – meggyilkoltak a Katiny melletti erdőben.

A Szovjetuniót 1941-ben megtámadó német egységek 1943-ban találták meg a tömegsírokat, és az általuk létrehozott nemzetközi vizsgálóbizottság egyértelműen bizonyította, és a sajtón keresztül közzé is tette a sztálini rendszer rémtettét. Orsós Ferenc (Temesvár, 1879 – Mainz, 1962) nemzetközi hírű magyar professzor, aki az első világháborúban katonaorvosként szerzett tapasztalataira alapozva a törvényszéki orvostan nemzetközileg ismert és elismert szaktekintélye volt, fontos szerepet vitt a katinyi tömegmészárlás áldozatainak azonosítása, a cselekmények elkövetési időpontjának meghatározása során.

A katinyi Nemzetközi Szakértői Testület tagjai a fronthelyzet alakulása miatt munkájukat csak részben tudták elvégezni. 1943 végén Katiny ismét szovjet kézre került, és az általuk létrehozott bizottság – amelyet Nyikolaj Burgyenko neurológus professzor, igazságügyi orvosszakértő vezetett, és tagjai voltak többek között Alekszej Tolsztoj író, Nyikolaj kijevi és halicsi pátriárka, Kalasnyikov fegyverkonstruktőr és Szurov orvostábornok is – a halottakat újra exhumálta, és azt nyilatkozta, hogy a kivégzéseket nem 1940-ben, hanem később a német hadsereg követte el.

A németeket elmarasztaló szovjet vélemény nyilvánosságra kerülése után Dr. Orsós Ferenc 1944. február 27-én a Magyarország című lapban cáfolta a katinyi tömegsírokkal foglalkozó szakszerűtlen nyilatkozatot.

Orsós professzor 1944. december 6-án hagyta el Magyarországot a Halléba telepített Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karának kormánybiztosaként, majd 1945-ben amerikai fogságba került. A nála lévő – katinyi eseményeket bizonyító – dokumentumokat valószínűleg ekkor adta át a szövetséges hatóságnak.

A nürnbergi perben a szovjetek vádat emeltettek az 537-es számú Wehrmacht alakulat ellen arra hivatkozva, hogy a katinyi vérengzést ez az egység hajtotta végre. A törvényszék előtt az 537-es számú Wehrmacht alakulat parancsnoka, Ahrens ezredes dokumentumokkal bizonyította, hogy egysége híradós zászlóalj volt, és a tömeggyilkosság szovjetek által megadott időszakában nem tartózkodott Katiny körzetében.

1945 februárjában a szovjet titkosszolgálat Orsós Ferencet kereső különleges megbízottai lefoglalták a budapesti Törvényszéki Orvostani Intézet teljes történeti és szakmai iratanyagát, majd a Szovjetunióba szállították, ahonnan azok többé nem is kerültek vissza. Orsós professzort itthon a Népbíróság háborús főbűnösként kívánta perbe fogni, azonban kiadatását a nyugati szövetségesek megtagadták. 1945. július 20-án kezdeményezték Orsós Ferenc MTA-tagságának megszüntetését, a testület ki is zárta tagjainak sorából. A professzort 1946-ban a Mainzi Egyetem Képzőművészeti Kara meghívta a művészeti anatómia tanárának. Törvényszéki orvostannal többé nem foglalkozott. Ez alól kivételt képezett 1951-ben az Egyesült Államok Képviselőházi Bizottságának meghallgatása, amely megállapította a sztálini diktatúra felelősségét.

Jaruzelski lengyel államfő 1990. áprilisi moszkvai útja alkalmával a Szovjetunió hivatalosan is elismerte, hogy 1940-ben az NKVD (Belügyi Népbiztosság) különleges alakulatai követték el a tömeggyilkosságot.

Gorbacsov szovjet pártfőtitkár ekkor adta át a terhelő dokumentumok egy részét, amelyek között szerepelt az az 1940. III. 5. keltezésű, Lavrenytij Berija által készített jegyzék, amely javasolja a lengyel hadifoglyok bizonyos tagjainak likvidálását. Az előterjesztés Sztálin, Vorosilov, Molotov és Mikojan aláírásával került jóváhagyásra.

Andrzej Wajda 2009-ben bemutatott Katyn című filmje szuggesztív módon és történelmi hűséggel idézi fel a lengyel tisztek és értelmiségiek megsemmisítésének tragédiáját, a katinyi erdő szörnyű titkát.

Közel egy időben ezzel a filmmel került a Magyar Televízió műsorába a lengyel történészek Katinyról szóló dokumentumfilmje, amely a fogolytáboroktól követi a lengyel tisztek és értelmiségiek sorsát a tömegsírok feltárásáig.

Mindkét filmalkotás kiemeli Orsós Ferenc professzor törvényszéki orvosszakértő szerepét az elkövetők beazonosításának, a halál okának és az elkövetés idejének bizonyításában. 2009-ben jelent meg Allen Paul Katyn A sztálini vérengzés és a lengyel feltámadás ígérete című könyve, amelyben a történész-szerző aprólékos elemzése tárja fel a tényállást, értékelve Orsós Ferenc orvosszakértői munkásságát is. Kapronczay Károly orvostörténész írása – Orsós Ferenc és Katiny tömegsírjainak azonosítása – időrendi sorrendben követi és foglalja össze a katinyi tragédia eseményeit, és rámutat Orsós Ferenc vitathatatlan szerepére az áldozatok törvényszéki orvostani vizsgálatában (Három történész köszöntése, szerk.: Gazda István, Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 86., Budapest, 2010). Dr. Sótonyi Péter és Dr. Sótonyi Gergely a MediArt szakfolyóiratban 2010-ben megjelent Orsós Ferenc, a katyini tömegmészárlás főszakértője című cikke szintén fontos adalékokkal szolgál a témában.

A hatvanas-hetvenes években, ha húszéves zenészek összejöttek, természetes volt, hogy rockzenekart alapítottak. Nagyon nem is tehettek mást.  2010-ben, az elektronikus zene és az effektbajnok DJ-k korában ez már nem annyira nyilvánvaló. Hogyan találtak egymásra az együttes tagjai, akik a rock and roll jegyében egy húron pendültek?

Szerintem a legerősebb kötelék az ilyen baráti zenekarokban, amilyen a miénk is, a gimnáziumi ismeretség. Egy gimibe jártam a dobosunkkal, Simon Bálinttal a Városmajorba.

Csináltunk egy iskolai együttest haverokkal, és játszottunk a Led Zeppelintől a Jethro Tullig nagyon sok mindent.

Ezzel párhuzamosan volt a dobosunknak általam akkor még nem ismert arcokkal egy másik zenekara, amiben funky és jazz témákban impróztak. Ott játszott a billentyűsünk, Beke István és a basszusgitárosunk, Tarnai János, aki sajnos pár hónapja megbetegedett, és nem tarthat velünk az élő koncerteken. És a harmadik fonál az egészben egy zeneiskola, ahová mindannyian jártunk rövidebb vagy hosszabb ideig, és ahol megismertük Balla Mátét, a szólógitárosunkat. Ez a három fonál egyszer csak keresztezte egymást, és lett belőle az Ivan & the Parazol.

Négyen huszonévesek, a billentyűsük jó pár évvel idősebb. Hogyan került ő a tejfölösszájúak közé?

Beke István volt az egésznek az atyja. A nevünket is ő találta ki. A banda első két évében óriási szerepet vállalt a koncertszervezési, logisztikai munkákban. Tíz évvel idősebb nálunk, fellépett már itt-ott a korábbi együttesével, így egy-két szereplőt már ismert, például az akkori Gödörben meg a Dürer Kertben a programigazgatót, ami komoly segítséget jelentett nekünk az elején.

Azt hiszem, mindenkit furdal a kíváncsiság, honnan ez a név?

Beke, amikor kicsit álmatlanabb napjait élte, egy ELMŰ-plakátot félreolvasott, amin az állt, hogy Ön pazarol? Á, igen, parazol… nincs semmi értelme. Ez király, mondta, és akkor SMS-ben körbeküldte, hogy: „Na? Ivan & the Parazol milyen lenne?” És akkor mondtuk, hogy kurva jó!

Ön „Ájvennek” ejti a nevét, sokaktól simán Ivánt hallani…

Engem nem zavar. Az egyetlenegy érv, ami az „Ájven” mellett szól, hogy a zenekar nevében angolosan írjuk, tehát nincs benne ékezet.

Ettől függetlenül a kétféle kiejtést már réges-régen elfogadtuk, ahogy azt is, amikor a Volt Fesztivál hivatalos programjában úgy voltunk kiírva, hogy Iván pazarol.

Ez nagyon szép! De ugorjunk vissza kicsit a gyerekkorába, illetve a szülei kamaszkorába is, a hetvenes évekbe, amikor a fiatalok lázadásának egyik fő megjelenési formája a rockzene volt, és nem hallgatták, mert ki nem állhatták az idősebb korosztályok által kedvelt könnyűzenét, a hagyományos tánczenét. Önnél ez rendhagyó módon alakult. Mivel az otthon hallott rockon nőtt föl, és megszerette, ilyenformán a lázadása elmaradt?

Egy furcsa paradoxon állt föl. Nekem apukámmal arról kellett vitáznom, hogy a Fonográf menő, vagy nem annyira az. Én imádom, de ő azt mondta, hogy 16–18 évesen inkább Queent hallgattak, és nem mentek mondjuk Fonográfra. Ettől függetlenül Szörényi munkásságát ő is szereti nagyon, meg elismeri – de igen, értem, mert a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején nem biztos, hogy Fonográf klubba járni volt a legvagányabb. Már csak azért sem, mert pont akkor jöttek azok a zenekarok, amik az egész addigi beatmozgalmas – az akkor kicsit már öregedő – generációval szembementek: Európa Kiadó, URH, Balaton…, és ha te akkor azt mondtad, hogy Fonográfra jársz meg Koncz Zsuzsára, akkor lehet, hogy kiröhögtek. De nem éltem akkor, szóval csak tippelek. Én voltam Fonográfon, egyszer, mert egy koncertet adtak csak az elmúlt huszonhét évben, amióta élek.

Amikor még nem ismertem az Ivan & the Parazol számait, és csak híreket hallottam az együttesükről, konkrétan, hogy öt fiú a klasszikus rockzenéhez visszanyúlva őrjíti a fiatalokat, azt hittem, hogy biztosan valamelyik régi banda, talán a Uriah Heep vagy a Led Zeppelin nyomvonalán haladnak. Erről ugye szó sincs. Már a megalakuláskor rátaláltak a saját hangjukra, vagy folyamatosan alakult ki a stílusuk?

Egyből meglett. Lementünk az első próbákra, bedugtuk az erősítőt, a gitáros lefogta az első akkordokat, én ráénekeltem valamit, és rögtön ez jött ki. 2010 februárjában alakult meg a zenekar, és hamarosan megszületett három-négy számunk, amik az első, 2012-es lemezünkön rajta vannak.

Nem kellett óriási kompromisszumokat kötnünk, mert nem voltak igazán ellentétes elképzelések a csapaton belül. A stílus talált ránk, az formált olyanná minket, amilyenek most vagyunk.

Az évek folyamán már leosztódtak a feladatkörök, amikbe lehet, hogy valaki nem folyik annyira bele, mert érzése szerint csak feltartóztatná a munkafolyamatot, de a zeneírásba, hogy formailag hogyan nézzen ki egy dal, abba mindenki egyenlő arányban beleszól.

Melyik nagy előd inspirálta a legjobban?

A Uriah Heepet is nagyon szerettem, de a Deep Purple a szívem csücske. A zenélést is szinte amiatt kezdtem el, hogy tizennégy éves koromban meghallgattam a Made in Japan albumot, amit karácsonyra kaptam egy osztálytársnőmtől. Beraktam ezt a másolt CD-t, elkezdődött a Highway Star, és akkor azt mondtam, hogy ilyen nincs…, ilyen nincs! A Made in Japanben olyan nyers erő van, hogy szerintem a valaha készült egyik legjobb koncertlemez. És technikailag úgy szól, mintha tényleg ott állnék a színpad előtt. A zenekar itt nagyon együtt van; akkor kapták el ezt a felvételt, amikor a csúcson voltak. Későbbi énekesük, Coverdale is fantasztikus, de nekem Ian Gillan volt az Isten.

Amikor meghallottam az eredeti Jézus Krisztus Szupersztárban énekelni, akkor teljesen kész lettem, elgurult a gyógyszerem örökre, belegurult egy lefolyóba és eltűnt.

Énekel olyan Deep Purple-t, ami Gillan hangján szólalt meg?

Én nagyon szívesen énekelnék, de ez utoljára a gimnáziumi csapatban fordult elő. Az Ivan & the Parazollal még nem játszottunk soha egy darab Purple-t sem.

Miért nem? A két énekes különböző hangfekvése miatt?

Nem. Úgy érzem, a legtöbbet el tudom énekelni. Persze vannak dalok, amiket biztosan nem vállalnék be, de az öt tag döntése a lényeg, hogy melyik együttes melyik dala legyen, így találjuk meg, ami a zenekarunknak jól áll. Amúgy érdekes, hogy a gitárosunknak Ritchie Blackmore volt az egyik nagy példaképe. Balla Máté játékstílusa néha emlékeztet az öregére, a szólókban fel lehet fedezni, ám már annyira kialakított magának egy saját zenei világot, egy gondolkodásmódot, hogy tényleg csak nagyon pici a hasonlóság. Gondolom, ez velem is így van az éneklésben. A dobosunk is szereti a Deep Purple-t, de a többieknek már nem a number one-ja.

Amikor csinálunk egy feldolgozást, az akkor működik jól, ha minden tag nagyon jól bele tudja tenni a maga részét úgy, amitől a mi verziónk több lesz, mint az eredeti dal. És ha működik együtt a kémia, az a legjobb.

Az Illéstől az Add a kezed erre az élő példa, amiről egyébként sokan azt hiszik, hogy a mi számunk. Bródy mondta is egyszer, hogy hát, ezt jobban játsszátok, mint mi. Szerintem csak másképp játsszuk, ennyi, bár ez nagyon nagy elismerés.

Elsődleges szempont a feldolgozandó nóta kiválasztásakor, hogy az eredetinél jobbat kell összerakni?

Igen. Abszolút. Az egész Syriusos történetünk is arról szólt. Született sok Syrius-feldolgozás és az életművet feldolgozó koncert fantasztikus zenészektől, nagyon jó előadások, csak ezek az interpretációk teljesen más képet adtak a Syriusról, mint amilyen mondjuk bennem él. Szerettem volna olyat csinálni, amivel meg tudjuk fogni a Syrius lényegét, és remélem, hogy 2016 decemberében a Müpában ez sikerült. A fennmaradt felvételek alapján azt éreztem, hogy amellett, hogy mennyire kiforrott, mennyire bonyolult, nehéz és újító zenét csináltak, iszonyatosan lazák és alázatosak voltak. Az eddigi Syrius-feldolgozásokra jellemző volt az óriási tisztelet, hogy ez most a Syrius… és Úristen… és ünnepélyesség – ez persze bennünk is megvan, csak amikor előadjuk a dalt a színpadon, akkor ezt a karót nyeltséget szeretném elengedni.

Mert a Syrius egy felszabadító, forradalmi beatzene, csak bonyolultabb, progresszív rockba ágyazva. És azt a felszabadultságot és azt a szexualitást, amit ők sugároztak, nem lehet ebből kihagyni.

Ez akkor lesz jó, ha az a coolság, ami maga Orszáczky Jackie vagy Ráduly volt, létrejön. Ha nincs benne görcs. A Syrius nem március 15-e. Nem egy gránitszobor, ami elé koszorút helyezünk. Az ördög álarcosbálja tényleg olyan lemez, ami megelőzte a kortársait. Itthon is, nyugaton is. Ez a furcsa blues-os, dzsesszes, rockos, beates dolog olyan, hogy ha valaki most felteszi Los Angelesben ezt az LP-t, akkor csak néz, hogy mi van? És Jackie angolja is olyan volt, hogy nem lehetett nagyon belekötni.

Nem hétköznapi az az elhivatottság és az a szenvedély, amivel a „Syrius-hagyatékhoz” nyúlt. Kár, hogy Orszáczky ezt nem érhette meg. Hány éves korában hallotta először őket?

A Syrius nem családi vonal. Otthon nem volt lemezünk tőlük. Tizenévesen elkezdtem olvasni beatlegendákról, könyveket, lemezeket gyűjtöttem, és már megvolt a zenekarunk, amikor húszévesen eljutottam a Syriushoz. A lemezgyűjtésem során már tudtam, hogy van Az ördög álarcosbálja, igen, a beszerezhetetlen, a drága bakelit, és akkor beleástam magam a Syrius-sztoriba, mert láttam, hogy minden rockszakíró és minden zenész mindenhol emlegeti őket.

A szülei kedvenc rockzenéi mikor ragadták el?

13–14 éves koromban. Nálunk mindig szólt a zene, otthon, autóban. Nekem az volt a vicces, hogy amikor később találkoztam egy-egy klasszikus rockfelvétellel, rájöttem, hogy ja, ez a Pink Floyd, ez a Frank Zappa vagy ez az AC/DC megvolt a szüleim lemezgyűjteményében. Odahaza nagyon ment a Loksi, az Illés, az István, a királyon 827-szer voltunk, az Illést 2005-ben láttam a Szigeten.

Mekkora lemezgyűjteménye van?

Körülbelül 250 bakelitem lehet. A magyar lemezekre koncentrálok elsősorban, sok ritkaságot sikerült beszereznem.

Megvan a teljes Illés-diszkográfia az összes verzióban, amin megjelent, kivéve Szörényi betiltott borítós Utazás-lemeze.

A Szyksznian Wanda tervezte borítón drogos utalást véltek felfedezni az elvtársak, egy nap után beszedték a boltokból, bezúzás. Ma ez az egyik legkeresettebb a piacon. Börzéken kutatok, és külföldön is vásárolok. CD-ket nem gyűjtök, talán 30 darab van. Az Ördög álarcosbálját a Hollán Ernő utcában vettem meg egy lemezboltban. Egyszer megláttam ott a betiltott borítós Szörényi-lemezt – az orrom előtt vitték el.

A fellépéseiken nem csempésznek be egy-két Syrius-nótát a saját számaik, az Illés és az LGT-feldogozásaik közé?

De igen, már többször is előfordult.

Ez a jóval fajsúlyosabb zene nem okozott meglepetést, esetleg meghökkenést a nagyon fiatal hallgatóságban?

Meglepődtek, de azért mégis örültek. Ügyesen kell beépítenünk a többi közé, és akkor jóérzéssel vegyes csodálkozással mennek el, hogy hú, hát ez mi volt, meg hogy is volt. Azért is jelentettük meg külön a Szép lányok, ne sírjatok című Syrius-feldolgozást, mert az egy beat daluk. Persze benne van a matek, de populárisabb, könnyebben fogadták be az emberek.

A koncertjeiken milyen a saját számok és a feldolgozások aránya?

Általában nyolcvan százalék a saját.

A májusi Óbuda Napján a Fő téren a közönség keménymagja már félidőtájt a Kislány, add a kezedet követelte…

Nagyon szeretik, de azt mindig a végére tesszük. Óbuda Napján játszottunk Loksit és Kexet is. Vannak saját magyar szövegű dalaink is: Jól áll nekem az élet, Dobd ki, Ha megnyitod a szíved – ezeket mindig hallhatja a közönség, a többit pedig cserélgetjük. Piramist akkor játszottunk, amikor Závodit elhívtuk vendégeskedni a Budapest Parkba és a Szigetre.

A számaik túlnyomó része azért szólal meg angolul, mert már a kezdetektől az országhatáron túlra tekintgetnek?

Arról is szól. Meg arról is, hogy a festő egyik nap pirossal dolgozik, másnap meg kékkel. A két nyelven mások a lehetőségek, más a kifejezésmód, és mi ezt szabadon kezeljük.

Ha olyan ihlet jön, amit magyarul tudok megfogalmazni, akkor az magyarul lesz, ha meg angolul, akkor angolul.

Hogyan veszi a közönség a kétnyelvűséget?

Nagyon különböző véleményeket hallottam. Például: „végre valaki meri vállalni az angol szöveget”, vagy „jaj, annyira jó, hogy vannak magyar szövegeitek, miért nincs több?” Előfordul, hogy bekiabálnak koncerten, hogy a Love is like-ot miért magyarul éneklem. Erre azt mondom: írjon neked is a Bródy János magyar szöveget, és utána próbáld meg angolul énekelni!

A Love is like című számukra az a Bródy János írt magyar szöveget, akinek a hatvanas évek közepén elévülhetetlen szerepe volt abban, hogy az angolszász beat végre magyar nyelven szólalhatott meg. Elképzelhető, hogy Bródy a Ha megnyitod a szíved szövegével azt üzente önöknek, hogy gyerekek, gyertek szépen vissza…

Nem csak elképzelhető, hanem így van. 2015-ben játszottunk Bródyval az Akvárium Klubban, ami nagyon jól sikerült. Mindenki tök jó hangulatban ment haza, és akkor reggel látom, hogy jött egy e-mail tőle, a tárgya: ajánlat. Azt írta, hogy szerinte a közönségünk nagyon igényelné még a magyar szövegeket, és akkor tessék, itt van egy. A célzása egyértelmű, hogy igen, ti is írjatok még magyarul. Nem sokkal később írtam is, ez a Dobd ki című számunk.

Jó látni, hogy Bródy János nyitott a fiatalok felé, eljön koncertekre, több együttesnek is ír szövegeket. Szerintem pont emiatt tud „tini” maradni.

A rockzenében, amit játszanak, értelmezhető még a lázadás most, a 2010-es évek vége felé?

Abszolút. Úgy gondolom, hogy a beat- és a rockzene a világban és Magyarországon is kezd visszakerülni a lázadás kategóriájába. Vannak felületek, helyek, médiumok, ahol jelzik, hogy szeretnék látni és hallani, amit mi csinálunk, és van, ahol azt mondják, hogy nem. Miért nem? Mondjuk azért, mert rockzene.

Ezt nem egészen értem. Lemaradtam valamiről?

Leginkább a médiára gondolok, ott léteznek bizonyos irányelvek, amikbe vagy beleférünk vagy nem. Rádiós lejátszásokba bekerülni manapság elég nehéz. Lehet említeni a Petőfi Rádiót, ami egy óriási változáson ment keresztül. Mi nagyon sokat szerepeltünk az MR2-n, ahogy más fiatal együttesek is; például 2012-ben az első nagylemezünk anyagát élőben mutathattuk be a 8-as stúdióban, és ezért a mai napig nagyon hálásak vagyunk például Horváth Gergőnek. Sok más műsorvezetőt, szerkesztőt is említhetnék, akiknek köszönhetően nagyobb közönséghez eljuthattak a dalaink. Kb. másfél éve profilváltáson ment keresztül a rádió, a zenei szerkesztési elvek is megváltoztak, egy sokkal kevésbé progresszív, rock- és beatzenét alig sugárzó adó jött létre.

Ahogy látom, velünk gyakorlatilag már nem számolnak. A Petőfi nagyon sokat adott ahhoz, hogy ismertek legyünk.

Neki köszönhetjük, hogy a Take my Hand, ami az első slágerünk volt, toplistás lehetett, mert lement mondjuk naponta háromszor abban a rádióban, amit mindenki hallgatott, és cool volt azt a rádiót hallgatni.

Rendszeresen fellépnek Óbudán, és úgy tudom, hogy évről-évre nagyobb közönség előtt.

Szerintem az egész óbudai történetből nagyon jól látszik az, hogy ha bíznak bennünk a szervezők, akkor sok és nagy eredményt lehet elérni. 2014-ben elkezdtük az első Óbuda Napunkat délután a Kobuciban, és aztán évről-évre, egyre följebb jutva eljutottunk oda, hogy idén a Fő téren játszottunk főidőben, fél kilenckor, nem tudom hány ezer ember előtt. Marha jó koncert volt! Nagyon gondolkodom azon, hogy lehetne az Óbuda Napjából egy új Tabánt csinálni.

És jöhetnének Presserék előzenekarnak…

Ha lenne megint Loksi, boldogan mennénk eléjük, de ez már nem lehetséges. Nekem a Tabán az egyik etalon rendezvény Magyarországon, a fantasztikus hangulatával, amit az LGT és a Mini produkált a hetvenes-nyolcvanas években. Felvételeken láttam: őrületes muzsikálás! Az egyik Loksi búcsúkoncerten már ott voltam. De visszatérve Óbudára: első megjelenésünkkor már komolyabb publikum előtt játszhattunk. Korábban is próbáltuk megfogni az olyan lehetőségeket, ahol közönséghez juthatunk, például 2012-ben a Dürer kertben 5–600-an voltak, az Irie Maffia előtt léptünk fel. Összehasonlításképpen mondom, Óbuda mellett a számunkra másik fontos rendezvény a BelFeszt, a Belvárosi Fesztivál. Oda nem mentünk el minden évben, rotálták a fellépőket.

Kiváló lehetőség volt, viszont Óbudán megvan valami barátságosság, valami családiasság, ami nekem tetszik.

Hogy érti azt, hogy családiasság?

Koncert után átmegyünk a Kobuciba, és akkor ott van a közönségünk egy része, fiúk, lányok, akik nem sietnek haza. Beszélgetünk, és le lehet mérni, hogy jók voltunk-e, tetszett-e nekik, vagy nem tetszett.

Az Óbuda Napján, ahogy láttam, több generáció is kíváncsi volt a programjukra. Egy sima Ivan & the Parazol bulin leginkább a tízen- és huszonévesek vannak jelen?

Igen, főleg. De örülök annak, ha idősebbek is megnéznek. 2014-ben a Deep Purple előzenekaraként játszottunk az Arénában, aztán az Illés beatünnepen, vagy akár a Müpás Syrius-bulit is említhetem, ahol negyven fölöttiek is hallgattak minket.

Az tök jó, hogy ott vannak emberek a nézőtéren, akik a beatzenén nőttek föl, és megtalálják azokat a régi dalokat a műsorunkban, amiket szeretnek, és a mi feldolgozásunkban esetleg ugyanúgy tetszik nekik.

Rengeteg a fiatal lány a koncertjeiken…

Az a jó!

Ők már magukévá tették a Parazol klasszikus rockból merítő zenéjét, vagy inkább önnek, a régi rocksztárokat idéző, lobogó hajú, ugráló frontembernek tudható be a hangos lelkesedésük?

Minden számít. Biztos, hogy a zenekar összes tagjának van olyan kisugárzása, amit a lányok adóvevői érzékelnek. Én azért úgy veszem észre, hogy egy zeneileg eléggé művelt és figyelmes közönségünk van. Pont Óbuda Napján legutóbb egy nagyon jó fej társasággal dumáltam hosszabban, akik abszolút képben voltak a Parazollal. Elmondták, hogy milyennek látnak minket, ami nagyon érdekes, mert én belülről nem úgy érzékelem, mint ők. Számunkra nagyon fontos a kommunikáció a közönségünkkel. Például játszottunk Győrben, tök sokan voltak, eljött a 16 és 25 év közötti korosztály, és velük társalogva kiderült, hogy ami az elmúlt 4–5 évben történt velünk, arról az égvilágon semmit nem tudtak. Csak annyit mondtak, hogy ők azt hallották ismerőseiktől, hogy az Ivan & the Parazol jó. De az, hogy Szigethimnusz, az, hogy három lemezünk jelent meg, az, hogy hol itt, hol ott léptünk fel külföldön, nem tud eljutni az emberekhez. Az Ivan & the Parazol ma Magyarországon szájhagyomány útján terjed.

Hogy is volt ez a Szigethimnusz?

2014-ben megkerestek minket, hogy a második nagylemezünkről, a Mode Bizarre-ról kiválasztották a Together című dalunkat himnusznak. Tök érdekes volt. Gyerekkori élményekből írtam meg, és történetesen marhára illett a Szigethez: hogy együtt vagyunk, szabadon, és Szigetköztársaság, ha bent vagyunk, minden rendben van – jó egymásra találás volt.

Rendszeresen koncerteznek külföldön, az együttes többek között eljutott New Yorkba és Londonba is. Gondolom, kijutni egy fesztiválra, vagy klubkoncertet adni valahol Európában a szervezés szempontjából nem egyszerű dolog.

A zeneipar vezető képviselői tartják egymással a kapcsolatot, és főleg ismeretség alapján üzletelnek. Kiépült egy rendszer, ami Amerikában már 1950-ben is jól működött; sajnos ebben a körben Magyarország kicsit a perifériára szorult.

Nagy örömünkre létrejött a Budapest Showcase Hub, ami egy zeneipari találkozó, ahol megjelentek koncertszervezők, menedzserek, kiadók, hivatásos tehetségkutatók, és a Hangfoglaló Program is részt vállal a nemzetközi megjelenés támogatásában.

2016 novemberében a négynapos rendezvényen a magyarokon kívül fellépett még a közép-kelet-európai régió számos rockegyüttese. A lényeg, hogy Magyarország zeneipara elindult egy olyan úton, ahol fel tudunk zárkózni a nyugati országokhoz, ami azért jó, mert megismerik a zenei kultúránkat, a zenekaraink kijuthatnak külföldre, vagyis bekapcsolódunk a nemzetközi vérkeringésbe.

Mit érez, hol tartanak?

Sok mindent elértünk, ami számunkra eredmény, és dolgozunk azon, hogy ez folytatódjon. Most vettük fel Los Angelesben a negyedik lemezünket az EastWest stúdióban, ami egy legendás hely, Michael Jackson, Frank Sinatra, a Stones is dolgozott már itt.

Miért volt szükségük amerikai stúdióra?

Egy nagyon egyszerű példát mondanék. Egyik kedvenc lemezem a Loksitól a Bumm – meg kell hallgatni a magyar lemezt, meg a kint fölvettet. Egyik így, másik úgy szól.

Úgy érti, hogy 45 év elteltével a hazai technikai feltételek ugyanúgy le vannak maradva az amerikaitól?

Nem lemaradásra gondolok, csak a mai napig nagyjából ugyanakkora a különbség. Nem azt mondom, hogy itthon nincsenek kiváló szakemberek, nincsen jó stúdió, csak azt a fajta hangzást, amit mi kerestünk, a Los Angeles-i stúdióban tudtuk megtalálni.

Mondana egy példát?

Az egyik számhoz egy elég érdekes visszhangos hangzást találtunk ki, kemény basszusalappal, és nekem annyi volt az ötletem, hogy szóljon úgy az ének, mint a Doors első lemezén. És akkor a producer mondta, hogy ezt kell beállítani… meg izé… meg olyan mikrofon kell – és aztán amit felénekeltem, az egy az egybe úgy szólt, ahogy kértem.

Egy gasztronómiai hasonlattal élve úgy mondanám, hogy a Doors egy szarvasgombás tagliatelle-t főzött az első lemezén, abból én csak a szarvasgombát vettem ki, és beleraktam a mi kajánkba.

Hogy a végén mi lesz belőle, azt még nem tudom. Azt tudom, hogy az összetevőket megpróbáljuk úgy összeválogatni, hogy olyan új étel jöjjön ki belőle, aminek az alapanyagai baromi régiek.

Hogyan élnek? Úgy értem, a rocksztár allűrök szükségképpen megtalálják a zenészeket, vagy lehet azok nélkül is létezni?

Legtöbben egyetemet végzett emberek vagyunk, én kisebb-nagyobb szenvedéseket követően végül tavaly ipari termék- és formatervező mérnök lettem. Szerintem mindannyiunkban megvan a rocksztár… nem allűr, hanem attitűd.

Hogyan tervezi a jövőjét, egyáltalán tervezi?

Nagyon örülnék, ha idős koromig tudnék a rockzenével foglalkozni, vagy a zene körül tevékenykedni. Nem tudom kijelenteni, hogy hatvanévesen mit fogok csinálni. Nyolc éve sem tudtuk megmondani, hogy eljutunk idáig, vagy hogy a basszusgitárosunk 2017-ben lebetegszik, és hosszú időre ágyhoz lesz kötve, és négyen kell tovább mennünk másik zenész segítségével. Egyébként meg minden az ihleten múlik, hogy mondjuk tíz év múlva milyen állapotba kerülök vagy kerülünk, hogy musicalt vagy színdarabot írunk esetleg, mert éppen az érdekel minket, vagy az Ivan & the Parazollal annyira sikeresek leszünk, hogy nem lesz időnk semmi másra. Ezek mind jó dolgok. Bárhogy is alakul, állok elébe!

Tősgyököres óbudai?

Jelenleg is a Római-parton élek, de szinte az egész gyermekkoromat ebben a kerületben töltöttem. A Szentendrei úton laktunk hatéves koromig, utána a Kerék utcába költöztünk, ott éltem 1982-ig, tizenöt éves koromig. Ez az időszak elég intenzíven megmaradt bennem.

Lakótelepen laktak?

Tízemeletes panelben. Ott volt az iskola nem messze, ahova jártam. A nagyszünetben, ha a kerítésen átugrottam, hamar hazajutottam, körülbelül huszonöt méterre volt a lépcsőház.

Miért ugrott haza?

Valamiért mindig haza kellett menni a nagyszünetben. Valójában csak úgy felszaladtunk a barátokkal tíz percre, negyedórára. Az első zenekarom is ideköt.

Egészen fiatalon csöppent a punkzenébe.

Lejártam a térre, ott ismertem meg barátaimat, és egyszer csak mindenki zenélni kezdett. Én voltam a legfiatalabb, tizenhárom és fél éves, a többiek két-három évvel idősebbek.

El lehet mondani, hogy Óbudáról indult az alternatív zenei élet. Megkérdezték, hogy nem tudok-e valamilyen hangszeren játszani, mondtam, hogy szájharmonikázok és énekelek. Kicsit gitároztam is már akkoriban.

Hogyan került szájharmonika a kezébe?

Négyéves koromban kaptam. Nyaraltunk a szüleimmel, talán egy SZOT-üdülőben, játszott ott egy country zenekar, összebarátkoztam az énekesükkel, aki nekem ajándékozott egy szájharmonikát. Látta, hogy nagyon megtetszett nekem ez a hangszer. Elkezdtem rajta játszani, aztán minden Télapóra kaptam egy újabbat. Azért igazából a zongorához kötődtem.

Panelházban zongorát tartottak?

Nem. Ott kezdeném, hogy egy elég komoly fülműtéten estem át hároméves koromban. Kinyitották kétoldalt a fejemet, ráment a hallásom. Fertőzést is kaptam, sokáig voltam kórházban, nem beszéltem rendesen, az összes beszédhiba kijött rajtam. Hatéves koromig jártam vissza hallásvizsgálatra és logopédushoz. Az utolsó vizsgálaton, mielőtt mentem volna általános iskolába, azt mondta az orvos, hogy a hallásom nagyjából rendbe jött, beszélni majd megtanulok, zenész viszont nem lehetek. Megmaradt bennem ez a mondat, mert már tudtam, hogy nem így lesz. Ugyanis négyéves koromtól nyaranta levittek a szüleim vidékre a nagymamámhoz, akinek volt egy régi hangversenyzongorája.

Állandóan a zongoránál ültem, hallás után játszottam, írogattam, megtanultam darabokat. Nagyon zárkózott kis ember voltam, és úgy éreztem, a zene lehet az egyetlen kapocs a világgal.

Több hangszert kipróbáltam – harmonika, zongora, orgona –, a szüleim támogatták az elhatározásomat, így eldöntöttem, hogy ez lesz az életem. A téren megkerestek, hogy van egy zenekaruk, egy szeméttároló helyiségben próbálnak. Lementem, és láttam, hogy elektromos gitáron játssza az egyik fiú a Johnny B. Goodot, egy házilag eszkábált nyolcszáz forintos hangszeren.

Használtak erősítőt a szeméttárolóban?

Akkoriban rádióra kötöttünk rá, ennyire tellett. Beleszerettem az elektromos gitárba. De a mi együttesünk, a Kretens mellett a Vágtázó Halottkémek is Óbudán alakult meg, nagyjából velünk egy időben.

A punk úgy zenében, mint szövegben, külső megjelenésben akkoriban már radikálisabb lázadási forma volt, mint a hagyományos rockzene. Valami különösen kihozta a sodrából? Vagy csak a hirtelen jött lehetőség vonzotta?

Nekem csak egy jó kiindulópontot jelentett a punk, imádtam, hogy zenélhetek, hogy így tudom megmutatni magam. Nem azért csináltam, mert a lányoknak majd tetszik, hogy gitározom a színpadon… éjjel-nappal gyakoroltam, ez volt a lételemem. A feleségem azt szokta mondani, ha ledobnának egy lakatlan szigetre, akkor ott is zenélnél, zenét írnál. Ez tesz boldoggá, ettől lesz teljes az életem.

A szocialista kultúrpolitika felelősei homlok ráncolva figyelték a punkok szárnypróbálgatásait. Megfigyelték a zenészeket, fellépéseket tiltattak le. A Kretens-nek viszonylag szerencséje volt. A legtöbb punk zenekarhoz képest sokat játszottunk.

Első koncertünket egy ruhaipari szakközépiskolában tartottuk. Egy év múlva az első rock tehetségkutatón a hivatalos zsűrinél is sikert arattunk. Teltházak után néha egy láda sört kaptunk, később már pénzt is kerestünk a zenénkkel, de nem ezért csináltuk. Aztán 1985-ben felléphettünk a Pecsában is.

Miért hagyta ott az együttest?

A punk zene már nem elégített ki, több műfajt is ki akartam próbálni.

És akkor az egykori punk zenész a pop-rock mainstream világában folytatta…

Először meghallgatásokra jártam. Abban az időben, a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején a lemezek nagy részét még nem zenekarokkal vették fel, hanem stúdiózenészeket hívtak az előadók mellé a kiadók. Évi negyven-ötven lemezen is játszhattam, a dzsessztől a popig sok műfajban kipróbálhattam magam, rengeteg zenészi tapasztalatot szereztem. Bekerültem Tátrai Tibor helyére Lerch István Supergroupjába, megismerkedtem a nagyokkal, többek közt Solti Jánossal, akivel azóta is barátok vagyunk. Egy idő után a szimpla zenélés sem elégített ki, saját dalokat kezdtem írni, és szép lassan ezekre tettem át a hangsúlyt.

Akkoriban kezdett dolgozni a reklámműfajban is?

Összebarátkoztam Szentmihályi Gábor dobossal, közös stúdiót működtettünk, és egy kapcsolat révén írtunk egy kis reklámzenét. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Magyarország elosztóbázisként működött, tehát a nyugati világmárkák is eljöttek idáig, felkérésre készítettem nekik a reklámzenét, ha tetszett, akkor több keleti, később több nyugati országba vagy az egész világra kiterjedően megvásárolták a zenéimet. Elég fiatalon világcégek zenei arculatát csináltam – Coca Cola, Pepsi Cola, Pannon, alkoholforgalmazó és autógyártó cégek… Megtanultam még több hangszeren játszani, hiszen a reklámon belül nagyon sok mindenre kaptam lehetőséget, szimfonikus zenekarral, népzenekarral dolgozhattam együtt. A gazdasági válság elejéig nyomtam gőzerővel. Azt hiszem, pont jókor voltam jó helyen, az egyik legfelkapottabb szerző lettem ebben a műfajban.

Közben a fiatal reklámrendezők felnőttek, és elkezdtek játékfilmeket forgatni. Herendi Gáborral is a reklámfilmekből ismertük egymást, így írhattam én a Valami Amerikához, a Magyar Vándorhoz és a Lorához a filmzenét.

Rájöttem, hogy én ezt nagyon élvezem. A szimfonikusok iránti vonzalmamat a Kincsemhez írt zenémben mutathattam meg igazán.

Gondolom, a hosszú stúdiózenészi előélete segítette a többféle műfajban való boldogulásban.

Sokat profitáltam belőle. Aztán rájöttem, hogy a reklám- és filmzene sem elégít ki, és 2001-ben beindítottuk Jamie Winchesterrel a közös zenekart. Korábban, a kilencvenes évek elején már volt egy együttesem Jamie-vel, ott is érzelmes, dallamos rockzenét játszottunk, de abból még nem lett turnézó zenekar.

A második formációból annál inkább…

Azt gondoltuk, miért ne rakjuk össze újra nagyjából ugyanazokból a tagokból az együttest – próbáljuk meg! Az első koncerten nyolcvanan-százan jelentek meg, a következőn dupla annyian, aztán azt vettük észre, hogy turnézunk, és teltházak várnak minket szerte az országban.

A koncertjeiket túlnyomórészt a női közönség látogatta, és a csajos túlerő a későbbi szólókorszakára is jellemző volt.

Azt mondják, romantikus alkat vagyok vagy lírai. Eleinte a közönség kilencven százalékát nők tették ki, köztük rengeteg fiatal lány, később azért eljöttek a fiúk is.

A Jamie Winchester & Hrutka Róbert dalok mindig angolul szólaltak meg. Miért?

Az angol anyanyelvű Jamie öt év alatt gyönyörűen megtanult magyarul, akcentus nélkül beszélt. Próbált magyarul énekelni, de nem érezte hitelesnek magát. Végül is az anyanyelvén jöttek a gondolatai, és azt mondtuk, miért ne, hiszen a közönségünk zöme úgyis tud angolul.

Az angol szöveg később aztán gátat jelentett, mert a rádiók nem tudtak hova tenni minket. Eleinte még játszottak, később már nem tudták eldönteni, hogy melyik szekcióba soroljanak – magyarok vagyunk, de angolul éneklünk –, ezért mellőztek minket.

Persze mi nem is pedáloztunk a médiánál, sőt, a sajtótól egy idő után elzárkóztunk, mert a bulvárlapokban folyt a sztorigyártás, naponta írtak rólunk olyanokat, amik meg sem történtek. Például megjelent, hogy egy forgatáson fiatal lányokkal orgiát rendeztünk. Nekem mint családos embereknek ez különösen nem hiányzott.

Viszont újra hiányozhatott valami, mert szélesebbre nyitotta a zenei palettáját.

Megismerkedtem Bereményi Gézával, a színház felé is kacsingattam, színész előadóknak kezdtem zenéket írni.

Meséljen a színészekkel folytatott közös munkáról!

Für Anikót ismertem meg először, rajta keresztül lettünk jóban Gézával.

A 2006-ban megjelent Nőstény álom című lemezünk annyira sikeres lett, hogy négy év múlva elkészítettük a következőt, a Kitalált világot. A dalok, ahogy a későbbiekben más színész előadóknál is, unplugged szólaltak meg.

Tompos Kátyával a Valami Amerika 2 forgatásán találkoztam, és azonnal feltűnt, milyen jól énekel. Mivel én imádom a klasszikus magyar költőket, Kosztolányit, Pilinszkyt, rábeszéltem Kátyát, hogy legyenek versfeldolgozások is az első lemezen. Közben már összehoztunk egy Pilinszky-estet Alex Fenderrel is, bár nagyon féltem megzenésíteni. Nem tudtam, hogyan is kellene hozzányúlni, Bereményi is azt mondta, hogy hú, Pilinszky veszélyes terep. Emlékszem, elvittem neki két dalt megmutatni. – Van értelme, Géza? – kérdeztem. Bólintott, van. 2014-ben jött Udvaros Dorottya a képbe, szeretett volna velem dolgozni, megkeresett, hogy csináljunk Bereményivel egy közös lemezt. Azonnal egy hullámhosszra kerültünk.

Tehát bő harminc évvel a nagyon sikeres Dés– Bereményi album megjelenése után a Hrutka– Bereményi szerzőpáros készíthette a színésznő második lemezét.

Igen, és ez is aranylemez lett. Az ember mindig izgul… mindhárom színésznőnek megálmodtam egy-egy zenei világot, óriási a felelősség, hogy működjön, hogy ő jól érezze magát benne és szeresse. Nem úgy csinálom, hogy a fiókból előhúzok néhány régebbi szerzeményt, hanem igyekszem megismerni az előadó lelkét, vágyait. Aztán összerakom a projektet, amiben lemez és koncert is szerepel.

Bereményivel másféle zenei útra is rálépett.

Cseh Tamás halála után, 2010-ben Bereményi össze akart hozni egy emlékkoncertet. Kiválasztottunk színészeket, akik szerintünk hitelesen tudják előadni a dalokat, és Géza megkért, hogy hangszereljem át a számokat.

Fiatal korában, mint számos kortársa, Cseh Tamás-rajongó volt?

Tudtam, hogy Cseh Tamás létezik, de kimaradt, akkoriban más stílusú zenéket hallgattam. Miután nagyon sok dalát meghallgattam, Géza ajánlott néhányat, én is kiválasztottam jó párat, szabad kezet kaptam a családtól, és éreztem, hogy ebből tudnék valami érdekeset csinálni hangszerelésileg. Létrejött az est, amiből film is készült, és azóta is szervezünk évente pár nagyobb koncertet.

Kik voltak a kiválasztott színészek?

Az első körben Kulka János, Nagy Péter, Udvaros Dorottya, Für Anikó, Tompos Kátya, később jött Rudolf Péter, Cserhalmi György.

Cseh Tamás egy szál gitárral nagyon személyes hangon szólalt meg. Hogyan tudták megoldani, hogy hangszerelve, különböző előadókkal is működjenek, értelmet kapjanak a dalai?

Már a próbafolyamat elején megbeszéltük, hogy senki ne akarjon Cseh Tamás lenni. Előfordult, hogy egy-egy előadó ugyanolyan stílusban akarta megidézni azt a világot, ami aztán egyáltalán nem működött. Amikor viszont az előadó a maga képére formálta, a hangszerelt dal egyszerűen elrepült valahová, ahol értelmet nyert. Hogy miért szeretem a színészeket, miért akartam velük dolgozni? Ott volt például Cserhalmi esete. A Születtem Magyarországon című dalt kapta meg. Legyünk őszinték, ő nem egy aranytorkú énekes. Mindig meg is kérdezte: hamis vagyok vagy nem?

Ne foglalkozz vele, te ismered ezt a kort, minden rezdülését, ismered Géza minden szavát, tudod miért írta le, egyszerűen azonosulj vele. Elénekelte, és álló vastapsot kapott.

Ha az előadóban megszólal a saját hang, és az érzéseit át tudja adni, azt meghálálja a közönség.

A munkái közül melyekre emlékszik a legszívesebben, melyiket tartja a legjobbnak?

Nem mindig a legismertebb volt a legszebb. Filmes vonalon a Kincsem zenéjét említeném, amiért a legtöbb elismerést kaptam a szakmától, a közönségtől. Filmzenéknél, előadóknak készített lemezeknél mindig az utolsót szeretem a legjobban. Ráhangolódom az éppen aktuális zenei világra, és nagyon izgulok, hogy megvalósuljon az elképzelésem. Az első egy-két koncerten, amikor kiállok a színpadra, kiderül, hogy mi született meg. Nézem az emberek arcát, és nagyon örülök, amikor látom rajtuk, hogy megtörténik a csoda, hogy igen, átment, megérintettük őket, és velünk vannak. Bár volt egy pillanat az életemben, amikor megbillentem. 2008-ban feloszlott a Winchester–Hrutka projekt, túl sok volt a koncert, a turné, mellette filmzenéket írtam, előadóknak lemezeket, plusz színházi munkáim is voltak, és akkor azt gondoltam, végleg abbahagyom a fellépéseket.

Fél év sem telt el, és annyira hiányozni kezdett a színpad, hogy először csak egyet, aztán még egyet vállaltam, és aztán újra jöttek a turnék.

Ennyi elfoglaltság és munka mellett egyáltalán van magánélete?

Hát éppen ez az! Volt olyan időszak, amikor a határidők vették át az irányítást az életemben. Megesett, hogy három napig ültem a stúdióban, és félórákat aludtam. Éreztem, hogy ennek rossz vége lehet az egészségemet illetően is. Koncertezni nagyon jólesett, de a többi munkámmal együtt már sok volt. Pár év eltűnt számomra a két fiam életéből, és akkor azt mondtam: ha így múlik el az életem, akkor mi értelme dolgozni? Visszavettem. Ahogy lett egy hét vagy tíz nap szabadidőm, azonnal kiválasztottunk egy helyet a világban, és elutaztunk a családommal pihenni.

Jól tudom, hogy a feleségével még a gimnáziumi években ismerték meg egymást?

Az óbudai Martos Flóra gimnáziumba jártunk. Megláttam, odamentem hozzá, és közöltem, hogy te leszel a feleségem. Ezután két évig nem állt szóba velem, került, azt gondolta, hogy nem vagyok normális.

Két évvel később egyszer eljött egy koncertemre, egy barátom elhozta. Beszélgettünk, találkoztunk, aztán nyolc év múlva újra megkértem a kezét, és már nem mondott nemet. 1994-ben házasodtunk össze.

Ön nagyon felkészült zenész, de mit gondol, mi kellett még ahhoz, hogy ennyire szaladjon a szekér, hogy ilyen nagy mértékben foglalkoztatott legyen a szakmában, idestova harminc éve?

Egy kis szerencse biztos nem ártott, de azt gondolom, nagyon nagy alázat kell. Mivel többnyire egyedül dolgozom, az előrelépés érdekében meg kellett tanulnom adott helyzetekben felülbírálni és nagyon hamar dönteni. A magánéletemben a döntéshozatal nehezebben megy, de a szakmában muszáj, nem lehet másképp. Kitalálok valamit, projektet, zenei világot, és kitartok mellette. Megálmodok valamit, ahogy gyermekkoromban is megálmodtam, hogy zenész leszek. Minden az álmaimról szól, és az álmaimmal fokozatosan felépül az életem is. Néha bizonytalanná válok, de valahogy a sors mindig segít. Kellenek az apró kudarcok is, mert azok által megyek előre, és nem hagyom el magam, bizonyítanom kell. És egyszer csak a sors odarakja a lehetőségeket, vagyis meghálálja a kitartásomat. Mindig tanulok. Figyelem a külföldi zeneszerzőket is, hol tartanak, miben tudnak újat hozni. Már ráismerek, hogy egy-egy filmzene kinek a munkája.

A rendezők vissza is hívják a következő filmjükre.

Igen. Valamelyik barátom böngészgette a legnézettebb magyar filmek listáját, és azt mondta, hogy a nagy részének én írtam a zenéjét. Ahogy már mondtam, tényleg szerencsés vagyok.

Azért is raktuk össze tavaly a Hrutka Symphonicot, mert a repertoár már óriásira nőtt, és azt szerettem volna, hogy legyen egy dalokból és filmzenékből felépített Best of-koncert.

A rockos vonalat mostanában mintha egy kicsit hanyagolná.

2017-ben Jamie-vel csináltunk három koncertet, két nagyzenekarosat és egy rockosat. Már nagyon hiányzik a rock. Ha felvesszük a következő LP-t, az már biztosan ilyen lesz. Szólóban ez lesz a harmadik lemezem.

Jamie Winchesterrel tavaly újra összeálltak. Nem gondolt arra, hogy a Kretens-szel is felelevenítse a múltat?

Tíz év szünet után a Kretens 2006-ban visszatért, az alapítótagok közül ketten játszanak még benne. A régi szövegek ma is jók, abszolút vállalhatók. Pár éve egy punk fesztiválon három szám erejéig felléptem velük.

Milyen érzés volt tépni a gitárt?

Élveztem. Szeretem őket. Nekem a fiatalságom volt. Teljes koncerteken már nem léphetek fel a Kretens-ben – nem lennék hiteles. Már teljesen más az életem, a Kretens megmarad régi óbudai emléknek. Azóta lett sok más is, ami a mai Óbudához köt: a szüleim és a feleségem szülei is itt laknak, és a próbatermünk itt van a Kiscelli úti posta aljában.

Több helyen is nyilatkozta, hogy nem érzi magát sztárnak.

Volt olyan időszak, hogy az utcán odajöttek az emberek, megöleltek, megköszönték a dalaimat. De a munkásságom nagy része olyan történet, hogy névtelenül játszottam, vagy apróbetű voltam lemezek hátsó oldalán. Nem mindenki olvassa el, ahogy moziban a vége főcímet sem, a tévében meg le is vágják a filmek, sorozatok végét. Persze jólesik, ha ismernek, de mást mondanék. Nekem az a fontos, hogy megtaláljam azt a közönséget, aki szereti a zenémet. Az emberek megköszönik, hogy vagyok, hogy adok nekik valamit, írnak pár sort, vagy éppen egy hosszú levelet.

Elmondják például, hogy az én zenémmel párosult egy-egy élmény, ami elkíséri őket életük végéig. És akkor azt mondom, hogy ez a legszebb dolog, amit elérhetek. Picit halhatatlanná válhat az ember, mert szétszór magából darabokat a világba.

Nem zavarja, hogy csendesen, kicsit félrehúzódva dolgozott sokáig?

Nem, mert benne volt a lehetőség, hogy kísérletezhetek. Ma már nem kísérletezem, hanem szeretnék magam után hagyni valamit. Egy kedves barátom megkérdezte, tudom-e, mennyire irigyel engem. – Felmész a színpadra, lejátszol a hangszereden egy dallamot, elindulnak a hanghullámok, és elérik a befogadót. Körbeveszik, majd az érzelmek kikódolják, és ez csodálatos – mondta. É n tovább megyek az ő gondolatmenetén. A hanghullámok aztán mennek tovább a világmindenségbe, feleződnek, de nem tűnnek el, körülölelnek minket, mint a gondolat. Ha létezik az a bizonyos közös akarat valahol, akkor ott minden értelmet nyer. Tizenvalahány éve eldöntöttem, hogy nem akarok magam után hagyni már mást, csak szép dolgokat. Felelősségel tartozom minden hangért.

A klasszikus költők után kortárs költőket is megzenésített, aztán egyikükkel szorosabb kapcsolatba is került…

Grecsó Krisztiánnal 2016-ban ismerkedtem meg. Beválasztottak a Kiválóságok Klubjába, ott futottunk össze, azt mondta, azért jött el, hogy velem találkozzon. Előző este pont őt olvastam, mondtam is Tompos Kátyának, milyen jó lenne vele együtt dolgozni. Aztán egyszer csak felkértek minket egy közös színdarabra, ez volt a Stop. Megcsináltuk, közben kitaláltuk, hogy összehozunk egy irodalmi estet, ami egy év múlva meg is valósult. A produkció kinőtte magát, mindenhol telt házzal megy, az egész országban fellépünk, nagyon élvezem. Februárban az Esernyősben is bemutattuk.

Szem- és fültanúja voltam a sikerüknek. Visszatérnek?

Persze, jövünk még Óbudára, más helyekre is hívtak minket a kerületbe. Mind a ketten gitározunk, nagyon személyes hangvételű produkció, kapom a pozitív visszajelzéseket a közönségünktől. Van benne költészet, zene – olyan már, mint egy koncert, de mégsem csak annyi, mert többet is ad, beszélgetünk, történeteket mesélünk.

A legtöbb dal az én szerzeményem Grecsó verseire, de már ő is bemutatkozott zeneszerzőként. A műsorunkon szerepelnek még novellarészletek, verskollázs az ő aláfestő zenéivel, és van három saját dalom is saját szövegeimmel.

A zenéit nagyon sokan ismerik, de hogy szöveget is ír, arról talán kevesebben tudnak.

Nagyon szeretek írni, másoknak is, de általában nagyon személyesre sikerülnek. Előfordult, hogy amit írtam valakinek, nem adtam oda, bekerült a fiókba. Nem bírtam megválni tőle.

Kit fosztott meg a szövegétől?

Nem mondhatom meg, mert akkor megtudja.

Visszatérve még a megzenésített verseire: hogyan választja ki a költeményt?

Az a pillanat dönt, az a hangulat, ami elkap este egy kötettel a kezemben. Amikor egy verset olvasva könnyezem, akkor azonnal érzem, hogy ezt meg kell zenésítenem. Azt gondolom, hogy a zene a csúcspontokon vagy a mélypontokon születik. Amikor egy vers ezt váltja ki belőlem – legyen az öröm vagy fájdalom –, akkor megnyílnak a kapuk, és így születnek a leghitelesebb dalok.

Wrabel Sándor hirtelen vált felnőtté, hiszen 1944-ben, amikor Magyarországon a világháború harci eseményei zajlottak, lett 18 éves. A munkatáborok embertelen körülményeit is kevesen élték túl, de mindezen életveszélyek ellenére Wrabel Sándor hazatért, és elhatározta, hogy képzőművészeti tehetségét a budapesti Képzőművészeti Akadémián fejleszti tovább. Mesterei Pór Bertalan és Kisfaludi Strobl Zsigmond voltak. A végzést követő időszakról kevés adatunk van.

Segítségül hívtuk , aki a Wrabel Sándorral foglalkozó Tehetség – talonban című, 1964. augusztus 9-én a Szabad Föld újságban megjelent egész oldalas cikkében elmondja, hogyan próbálta a művész a tanulmányait befejezve megélhetését biztosítani: „… Volt már anyagmozgató munkás egy kulturális intézményünknél, mázolt hajót az újpesti hajógyárban, sőt egyik állami gazdaságunk juhászaként is tevékenykedett. A 38 éves Wrábel Sándor viszont már négyszer kért alkalmat a Képzőművészek Szövetségétől, hogy kiállításon mutat(koz)hasson be a közönség előtt – hiába. A helyi tanács, bár megjutalmazta népművelő munkájáért, ez ideig nem vette észre, hogy ez a nem mindennapi tehetségű művész, megfelelőbb hely híján, egy megszüntetett temető ravatalozótermében dolgozik…”

A művész valóban a békásmegyeri – használaton kívül helyezett – temető hullaházában alakította ki műtermét, sőt egy ideig lakhelyét is.

Befogadta, támogatta őt Zámolyi László atya – a békásmegyeri Szent József Plébánia papja –, akinek e barátság révén az évek során egy kis Wrabel-gyűjteménye alakult ki. A plébánia tulajdonában álló volt iskolaépületben, amely ma a Szent József Ház nevű közösségi tér, Bús Balázs III. kerületi polgármester jelenlétében 2012 húsvétján állandó kiállítás nyílt a művész nevét viselő Wrabel-teremben.

Wrabel az 1956-os forradalom fegyveres harcaiban nem vett részt, de a magyar nép heroikus harca, illetve az azt követő megtorlás festészetéhez témául szolgáltak.

Nehéz lenne megállapítani, hány forradalmi képet is készített, mivel feltételezhető, hogy a Legfőbb Ügyészség Politikai Osztálya által 1965-ben „ellenforradalmi izgatás” címén ellene indított eljárás kezdetén ezekből, amit lehetett, bizonyosan megsemmisített.

A feljelentés, a nyomozás, a büntetőeljárás alapjául szolgáló Forradalom (Akasztás), 1956 című festmény, ami Artner Tivadar az Évezredek művészete című több mint 18 ezer példányban kinyomtatott könyvének 585. oldalán szerepelt, bűnjelként lefoglalásra került, majd miután a művész 1966-ban visszakapta, egy magyar magángyűjtőnek eladta. Artner Tivadar könyvét 1965-ben úgy kapta kézbe az olvasóközönség, hogy az 585. oldalon Wrabel képe helyét Ferenczy Béni rajza foglalta el. A könyv 1968-as és 1972-es „átdolgozott, bővített” kiadásából pedig kimaradtak a Wrabel Sándort méltató alábbi sorok:„… Mai festészetünkben tovább él a múlt századi realizmus hagyománya is. Ennek szellemében alkot a békásmegyeri Wrábel Sándor, aki a Nagykevély festői hegyvidékén alakította ki bensőséges erdőkép-festészetét, mely stílusa révén a barbizoni mesterek, kiváltképpen Paál László borongós hangulatú vásznaival rokon…”,illetve a művész Erdei táj, 1953 című festményének reprodukciója is.

Nagy Ferenc 1993-ban az alábbi módon emlékezik meg Wrabel Sándor 1991-ben rendezett csepeli kiállításának előkészítéséről: „… Természetesen, a hatalom nem maradt tétlen, megbüntette a bűnösöket. Artnert és Wrábelt állandó zaklatások érték, gyakori látogatói voltak a Gyorskocsi utcai kihallgató helyiségeknek, s a művészeti életből teljesen kiszorították őket. Wrábel budai műteremlakását elvették, a városból is elűzték. Így került Pomázra, ahol lakcímének hiányában a kocsmában próbálkoztunk az iszogató helybeliektől megtudni a szükséges információkat. Jól tettük, mert bár nevét nem ismerték, tudták, merre lakik a hallgatag és furcsa művész. A szinte lakatlannak tűnő házhoz érve hosszas kiabálásunkra előbb kutyaugatás volt a válasz, majd megjelent egy borostás arcú férfi, aki bemutatkozásunk után közölte, hogy jó helyen járunk, ő maga Wrábel Sándor.

Bizalmatlanul fogadott, s még jobban meglepődött, amikor közöltük, hogy képeit szeretnénk kiállítani. Feszültsége lassan feloldódott, s hosszabb beszélgetés után őszintén kitárulkozott. (…)

Lassan sor került arra is, hogy elénk tárja kiállításra alkalmas festményeit is, melyekből azonnal rájöttünk, hogy Dr. Losonci Miklós jól választott, amikor Wrábel Sándor műveit ajánlotta…”

Dr. Losonci Miklós művészeti írót személyes ismeretség, barátság fűzte az elfeledett művészhez, aki nagyfokú tisztelettel foglakozott művészetével. 2002-ben megjelent írásában Wrabel Sándorról az alábbiakat írja: „… Élete gyötrelmes volt, művészi felemelkedése nagyszerű, utóélete is késedelmes, de lassan immár tisztuló, igazságosztó. Jellem és sors keresztezte életét, sújtotta a történelem, nyomasztó teherként nehezedett rá a személyiséget, nemzetet sorvasztó vörös despotizmus. Ehhez járult még valami.

Nem volt szerencsés ember, semmi tehetsége nem volt az érvényesüléshez, csak a művészetekhez. Sorsa éppen jellemtisztasága miatt az lett, hogy jelentőségét nem kora, csak utókora fedezte fel.

Nem, nem a pártállam, hanem a demokrácia. (…) 1991-ben nyílt meg önálló kiállítása a Csepel Galériában, ahol a kiállítás katalógusába a következőt írtam fő művéről, a Magyar Golgota című festményéről és művészetéről: Ölyv őrzi külön szobában ezt a megrendítő, 1956-os, mesterművé fokozott emléket Wrabel Sándor pomázi műteremotthonában. Bosch, Goya és Vörösmarty A vén cigány látomása folytatódik a csontvázak táncában, a keresztfára szögezett madár­ember-testben. Nemcsak a festészet, hanem a történelem ismétlődő szürrealizmusa e mű, innen, hogy a rajz expresszív vágtába kezd, a színek vörös-fekete sávokká, tömbökké forrósodtak. (…) Látszólag paradoxonnak tűnik a megállapítás, mely igaz: A magyar 1956 szabadságharc-forradalmának legnagyobb festője volt, ő, aki nem volt forradalmár, nem akart forradalmár lenni, egyszerűen csak azzá lett az emberség belső parancsából. (…) Ő nem hősködésből festette 1956 magyar tragédiáját, ezt látta, és így, ezért így, csak így örökítette meg festményciklusában a valóságos képsort. E festői ténymegállapításért gyötörték mindvégig. Kivégzés-pszichózisban élt, mint egykor Radnóti, e sorsrokonság okából festette meg nagy művét, a Radnóti emlékére címűt.”

Wrabel Sándor pályájának alakulását 1965-ös meghurcolása visszavetette, szó sem lehetett arról, hogy műveit itthon a közönség elé tárja, illetve hogy az állam vásároljon alkotásaiból. Egy út maradt számára nyitva – mivel a magyar államnak valutára volt szüksége, és az akkori szigorú szabályozás szerint az általa „termelt” külföldi fizetési eszközt a MNB árfolyamán kellett forintra váltani, népgazdasági érdek is volt –, a külhoni érvényesülés. Wrabel Sándor, mint a XX. században életre kelt Don Quijote, hatalmas elszánással a művészetek hazájában, Olaszországban próbálta tehetségét kamatoztatni, kibontakoztatni. Ezért nem ismert, elismert művészete Magyarországon, mivel a vele való foglalkozás a diktatúra éveiben veszélyes volt. Ezzel szemben 1965-től két évtizeden keresztül változó intenzitással, lehetőségeihez mérten szerepelt olasz kiállításokon, önálló tárlata nyílt Milánóban, Bertinoróban, Nápolyban, Faenzában. Milánói művészekkel együtt olaszországi tárlatokon kívül dél-amerikai vándorkiállításon is részt vett műveivel, amit az olasz állam kitüntető oklevéllel honorált. Míg a művész életében alig jelent meg itthon méltatás, addig Olaszországban tisztelték, díjakat kapott, vásárolták festményeit, cikkek kísérték kiállítási szerepléseit, munkásságával komolyan foglalkoztak, sőt ő maga is írt cikkeket.

Gyermekkora óta természetbúvár volt, különösen a vadászmadarak élete érdekelte. Sok időt töltött az állatok, a madarak megfigyelésével, később tartásukkal, idomításukkal.

A ’60-as évek elején költözött a Budai-hegyekkel határos Békásmegyerre, ahol a közeli erdőkben töltötte idejét, illetve az ottani élővilággal foglalkozott. Az általa vezetett művészcsoport tagjaival vasárnaponként az erdőt, a hegyeket járta. Azért végezte el 1962-ben a Magyar Vadászok Országos Szövetsége által szervezett vadgazdálkodási tanfolyamot, majd 1964-ben a szintén általuk szervezett preparátori tanfolyamot, hogy gyarapítsa ismereteit e tárgykörben. A tanfolyamok tagsága, tanárai közt hasonló érdeklődésű barátokra lelt, akik segítették, támogatták művészetének alakulását, külföldi utazásait és képeladásait.

Özvegye, Wrabelné dr. Gulla Etelka úgy egy évtizede azzal a kéréssel keresett fel – akkori munkahelyemen, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus Úri utcai irodájában –, hogy tekintsem át férje hagyatékát, foglalkozzak művészetével.

A rendszerváltást követően a Lektorátus már nem úgy működött, mint a pártállami időkben, amikor osztályharcot folytatva Wrabel Sándor és mások érvényesülését, kiállítási szereplését akadályozta.

Amikor áttekintettem a művész családjánál őrzött hagyatékát, szembesültem azzal, hogy Wrabel Sándor egyedi, gazdag, közreadásra méltó életművet hozott létre. Felmértem, hogy habár műveinek egy jelentős hányada hazai és külföldi gyűjtőkhöz került, a családnál őrzött kollekcióból kiállítások szervezhetők, illetve erre, valamint a művészetét dokumentáló, gondosan összegyűjtött anyagra támaszkodva összegző tanulmány írható.

A művész halálának 20. évfordulóján két kiállítást is rendeztek a III. kerületben. Az első egykori lakhelyén, Békásmegyeren húsvétkor nyílt a Szent József Házban, a második 2012 novemberében a San Marco utcai Óbudai Kulturális Központban. Az első tárlat egyben a művész alkotásaiból kialakított Wrabel-terem felavatását is jelentette, ahol egy tucat festménye állandó kiállításon tekinthető meg. Itt túlnyomórészt tájképei láthatók, míg az általam válogatott és rendezett reprezentatív emlékkiállításon bemutatott mintegy 26 festmény megpróbálta Wrabel művészetének széles palettáját bemutatni. Szerepelt az anyagban 3–4 önarcképe, egy, a feleségéről és egy, az édesanyjáról készült finom portré, vagy két tucat tájkép, 2–3 csendélet, 2–3 állatábrázolás, egy bibliai tárgyú kép, valamint a Radnóti Miklós kivégzését ábrázoló, a ’60-as évek végén készült, 90 x 192 cm-es méretű, megrendítően monumentális kompozíció. A részben historizáló, bensőséges portrék, a lírai tájképek és természethű állatképek kifejezésvilágával homlokegyenest ellentétes hatású, expresszív nyugtalansággal, feszültséggel rendelkező, a vér és a tűz vörösében izzó, a költő életét kioltó sortüzet ábrázoló festmény a többi alkotástól elkülönítve volt megtekinthető.

Wrabel Sándor, aki átélte a háború borzalmait, a kiszolgáltatottságot, valamint jogfosztottságot, akire többször is rávetült a halál árnyéka, megélt tapasztalatai alapján a kivégzésről autentikus, riasztóan naturális képet festett.

Ez a megdöbbentő, megrázó festmény, valamint az ehhez hasonló színvilágú, drámaiságú Magyar Golgota, 1984 című, 122 x 255 cm-es méretű képe, illetve a Forradalom (Akasztás), 1956 című kompozíciója művészetének expresszív, szürreális vonulatához tartozik.

Megítélésem szerint – habár műveinek többsége tájkép, sok portrét, vadászati témát, állatábrázolást, illetve zsánerjelenetet is festett – ezek a programképei jelzik művészetének csúcspontját. Fontos említeni, hogy a művész 1969-ben olasz nyelven, Milánóban folyóiratcikket jelentetett meg In memoriam Radnóti címmel, frissen készült festményéről. Ebben a művész nem csupán festményének reprodukcióját adja közre, hanem leírja a munkatáborba kényszerített, Németország felé erőltetett menetben hajtott költő sorsát, akit a háború vége előtt nem sokkal Abdán végeztek ki. Wrabel írása közli az exhumálásának azon megrázó részletét is, amikor a mártír költő zsebében megtalálták azt a füzetet, amely utolsó verseit tartalmazza.

Dr. Losonci Miklós művészeti író találóan állapítja meg 2007-ben papírra vetett együttérző soraiban, hogy „… Wrábel Sándornak mindig beilleszkedési zavarai voltak, melyet a Gulág, az ÁVH, az Ügyészség komponált. Kisebb-nagyobb mértékben minden öl, önérzetet sért, zavart okoz, eltántorít a személyes küldetéstől.

Wrábel Sándornak szenvedést okozott, de nem pusztította el – sajátos esszenciát adott művészetének, miközben élete merő kínlódás lett…

Vitathatatlan, hogy a magyar társadalom egészét sújtó XX. századi megpróbáltatások Wrabel Sándort fokozott mértékben érintették, de a művész életének alakulását áttekintve számos pozitív eseményre is felfigyelhetünk. A sors csapásainak elviselését a boldog családi háttér, a békásmegyeri otthonból való kilakoltatást követően a pomázi lét megteremtése, az erdővel, a természettel, az állatokkal való szoros együttlét, a művészetpedagógusi feladatok ellátása, a művész tehetségének olaszországi elismerése tette lehetővé.

Itthoni reputációja csupán 1989 után kezdődött, több kiállítása nyílt, azokról írások jelentek meg, és 2001-ben, születésének 75. évfordulóján Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata emléktáblát helyezett el egykori otthonának falán. 2003-ban Pomáz városa az 1956-os forradalom és szabadságharc 47. évfordulója alkalmából „a településsel kapcsolatos munkásságáért” Pomáz díszpolgára posztumusz címmel tüntette ki, 2006-ban pedig, a forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján Csepel Önkormányzata posztumusz ’56-os emlékérmét adományozott neki. 2011-ben az Óbudai temetőben található sírját a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság, 2012-ben, halálának 20. évfordulóján Békásmegyer-Ófalu közösségi háza, a Szent József Ház egyik termét róla nevezték el, ahol állandó kiállítás fogadja a látogatókat.

(A szerző művészettörténész)

Wrabel (Wrábel) Sándor festő

Budapest, 1926. június 28. – Budapest, 1992. június 25.

Díjak, elismerések

1965 • ezüstérem, Bertimoro

1965 • aranyérem, Milánó

1967 • az olasz Minisztertanács kitüntető oklevele

1975 • a római Francia-Olasz Intézet díja

2003 • Pomáz díszpolgára cím (posztumusz)

2006 • ’56-os Emlékérem, Csepel Önkormányzata ’56-os Emlékbizottsága (posztumusz)

Egyéni kiállítások

1965 • Mostra dei pittori ungheresi, La Rotunda [P. Bak Jánossal, Blaskó Jánossal, Fáy Győzővel], Milánó (kat.)

1965 • La Travernetta di Montemaggio [P. Bak Jánossal, Blaskó Jánossal, Fáy Győzővel], Bertinoro (leporelló)

1966 •  Galleria Totti, Milánó (kat.)

1968 • Fiera d’Oltremare, Nápoly (leporelló)

1978 • Angyalföldi József Attila Műv. Központ

1982 • Villa Prati, Bertinoro (leporelló)

1983 • Galleria Voltone della Molinella, Faenza (leporelló)

1985 • Sala Lega, Brisighella (leporelló)

1991 • Csepel Galéria, Budapest (leporelló)

1995 • MDF Székház, Óbuda

1999 • Vadászati napok, Nagymaros

2004 • Magyarok Háza, Budapest

2004 • Testvérmúzsák Galéria, Pomáz

2004 • Hotel Pest, Budapest

2005 • Keresztény Múzeum, Esztergom (leporelló)

2008 • Vallomások, Postamúzeum, Budapest

2011 • Csillaghegyi Közösségi Ház, Budapest

2012 • Óbudai Kulturális Központ (San Marco Galéria), Budapest

2014 • Magyarországi Németek Háza, Budapest

Állandó kiállítás

Szent József Ház, Békásmegyer-Ófalu

Önarcképek

Wrabel Sándor alkotómunkásságában nagy számban található önarckép. Példaképei közül Rembrandt szintén kiemelkedően sok önarcképet készített. Érdekes módon Wrabel Sándor saját magáról festett képei között többnél a művész különböző szituációban, historizáló öltözékben, vagy különböző lények társaságában jelenik meg. Hol Tartarin de Tarasconként, Don Quijoteként, Miltonként, szentként tekint reánk. De, mint szőnyegárus vagy állataival, illetve bibliai személyekkel együtt is ábrázolja önmagát. Ezeken a festményeken saját jellemző, lényeges vonásai, a művész személyisége, öntudata meghatározóan érvényesül.

Barkó Gyula 1918. február 27-én született Kispesten, majd Pestszentimrén cseperedett. Édesapja szobafestő, mázoló volt, édesanyja háztartásbeli. Négyen voltak testvérek, a legidősebb István volt, aki apjuk példáját követte, Gusztáv képkeretező lett, Magdolna pedig varrónő.

Gyuláról viszont már nagyon korán kiderült, hogy kivételes tehetsége van a képzőművészethez.

Az elemi, majd a polgári iskolákat 1934-ben fejezte be, és egy fennmaradt ajánlólevél tanúsága szerint már akkor egyértelmű volt, hogy az élete összeforrt a művészettel:

„Barkó Gyula […] művésztelepünknek a Képzőművészeti Főiskolára előkészítő tanfolyamán 1934. IX. 11-től 1937. I. 18-ig részt vett, s az elért eredményeinél fogva a főiskolai felvételi vizsgájára érdemesnek találtam […]

Budapesten, 1937. november 27.

Krivátsy-Szűts György

festőművész-tanár, a Városmajori Művésztelep festőiskolájának igazgató-tanára”

Mégsem a főiskolán folytatta tanulmányait: szülei megkeresték Vaszary János festőművészt, aki megnézte Gyula rajzait, és tanítványául fogadta.

Négy évig tanult, rajzolt, festett Vaszary festőiskolájában. Valószínűleg ott dőlt el, hogy az akvarelltechnika áll hozzá a legközelebb.

–  Gyerekkorában is készített vízfestményeket, ebből három darab szerencsére megmaradt – mutatott egy képre a családi gyűjteményből Gábor. – Az akvarelltechnika szeretete, amelyet egész életében leginkább használt, magyarázható az impresszionistához közeli ábrázolásmódjával – vízfestékkel kiválóan lehet rögzíteni a pillanatnyi impressziót még a helyszínen. Később textiltervezőként a napi munkája is inkább a vízfestékhez, illetve a temperához kötötte.

A II. világháború az ő sorsát is befolyásolta, katonaként a Don-kanyarhoz vezényelték. – Sokszor mesélt a Don-­kanyarban átélt időszakról – emlékezett lánya, Magdolna. –  Ott borzasztó körülmények között kellett életben maradniuk, mínusz 40 fokban kellett menetelni. A testvére küldött neki egy meleg zoknit, ami sajnos annyira szoros volt, hogy elszorította a lábát. Menetelés közben hóval dörzsölte a kezét, így azzal nem is történt semmi baj. A lábát viszont nem tudta felmelegíteni. Amikor már őrjítő fájdalmat érzett – a bakancsot természetesen nem vehette le –, egy autó sárhányójába kapaszkodva tudta folytatni az utat, de néhány nap múlva már az is meghaladta az erejét. Végül valahol összegyűjtötték a sérülteket, őt is megvizsgálták, látták, hogy súlyos fagyása van, ezért egy autóval Nürnbergbe vitték.  A kórházba érve azonnal amputálták, arra ébredt, hogy mindkét lábfeje hiányzik, csak a sarkai maradtak meg.

Ahogy kicsit jobban lett, rögtön vásznat és festéket kért. Fennmaradt egy olyan fotó, amikor ül az ágyon, és a főorvos ült modellt. Aztán hegedűt kért, és elkezdett játszani betegtársainak.

Napsugaras ember volt, mindig vidám. Ha belegondolok, hogy milyen lehetett 26 évesen elfogadni fiatalemberként, hogy csonkolták a lábait!

Kapott egy protézist, ami a térdéig ért. Egy Ilonka nevű ismerősöm mesélte, hogy a háború után a Corvinnál találkoztak, látta az apukámat mankóval, és utána szólt: Gyuszikám, te vagy?

Apukám átölelte, azt felelte, hogy igen, én vagyok, ha csonkán is, de megjöttem a frontról, élek.

A fiatal művész megtanult mankó nélkül, egy bottal járni, biciklivel közlekedni. Kerékpárral járta be a Kecskemét, Mártély, Zsennye, Csongrád, Hódmezővásárhely körüli tanyákat, amiket megfestett. Ráadásul teniszezett, pingpongozott, és mindig jókedvű volt.

A PANYOVA

Hazatérte után egy ismerőse elvitte őt a Pamutnyomóipari Vállalathoz, ahol annyira megtetszett neki a rajzterem, hogy azt mondta, ott szeretne dolgozni.

Föl is vették, textiltervező lett. Azt is szerette, és magas fokon művelte, hiszen az 1958-as brüsszeli világkiállításon aranyérmet kapott egyik tervéért.

Miután megnősült, Óbudára költözött, itt született lánya, Magdolna és fia, Gábor a textilgyártól kapott szolgálati lakásban, a PNYV közelében, a Fényes Adolf utcában. Első felesége ápolónő volt.  – Apukámnak kötözte a lábát, és szerelem szövődött kettőjük között – mesélte Magdolna.  – Aztán megromlott a házasságuk, anyukám otthagyta a lakást, és engem is édesapámnál, hogy én, a kisleány örömet adjak a tragédia után, no és boldogabb életem legyen, minthogy anyukámmal albérletbe költözzek, iskolát váltsak stb.

Második felesége, Gábor édesanyja sokat betegeskedett, ezért gyakorlatilag egy keresetből kellett négy embernek megélni. Barkó Gyula volt a családfenntartó, sok maszek munkát vállalt, hogy biztosítsa a legszükségesebbeket.

Filmnyomó kisiparosoknak készített szitázó fóliát, karácsony előtt pedig képeslapokat festett kézzel, amit két forintért adtak tovább a viszonteladóknak.

Később nagy segítséget jelentett, hogy festményei is kelendőek lettek.

– Emlékszem, hogy Maglódon egyik képét egy csirkéért cserélte el, amiből a mami húslevest főzött – mesélte Magdolna. – Különben grízes tészta, krumplis tészta, lekváros tészta volt a napi menü. Nagyon szerényen éltünk, nehéz világ volt akkoriban.

A Pamutnyomóipari Vállalat rajztermében a munkarend némileg eltért az abban az időben szokottól – hétfőtől péntekig hosszú munkanap volt, viszont pénteken alkotónap, a szombat pedig szabad volt.

Az alkotónapon az egész műterem kivonult valahova a városba vagy a város környékére rajzolni, akvarellezni.

Az évi szabadságon felül még további két hét tanulmányút is járt valahol vidéken, amikor festettek, rajzoltak, néprajzi anyagot gyűjtöttek. Egy-két alkalommal a családja is elkísérte a művészt.

– Míg mi kirándultunk, vagy a faluban sétáltunk, ő elindult vázlatokat vagy akvarelleket készíteni – idézte fel emlékeit Gábor és Magdolna. – Szokásos felszerelése ilyenkor egy háromlábú összecsukható vadászszék, egy rajzmappa és egy bőr oldaltáska volt, amiben a festékeket, ecseteket és egy üveg vizet vitt magával.

Ha megtalálta azt a helyet, ahonnan a téma megfelelőnek látszott, letelepedett, és munkához látott. Ebben nem zavarták a mellette megálló kíváncsiskodók, vagy mint például Zsennyén, a Rába partján a szúnyogok tömege sem.

Egyszerűen tüzet rakott, és a füsttel elkergette őket. – Már a szúnyogokat, nem a kíváncsiskodókat – nevetett Magdolna.

Az alkotónapokra és a tanulmányutakra biztosított jó minőségű akvarellfesték és a papír tették lehetővé, hogy alkotásai ma is egykori szépségükben ragyogjanak. Ezek a képek az alkotók saját tulajdonát képezték, csak egy megbeszélés erejéig vitték be a textiltervezők műtermébe, ahol megnézték és kiértékelték egymás munkáit.

Barkó Gyula a festészet és Óbuda szerelmese volt. Tagja volt az 1965-ben alakult Óbudai Képzőművész Klubnak is, ahová rendszeresen járt modell után rajzolni. Megvan még a meghívója a klub 1969. decemberi Képző- és Iparművészeti Kiállításának, amelyet a Frankel Leó Művelődési Házban, a mai Óbudai Társaskörben tartottak. Szabadidejében, ha csak tehette, járta a kerületet, és szinte minden szegletét megfestette.

Amikor elkezdődött a régi házak, utcák bontása, hogy a helyüket elfoglalja a panelrengeteg, fényképezőgéppel is igyekezett megörökíteni a régi Óbudát.

Sok évi rajztermi munka, majd később rajzteremvezetés után a nyugdíjas évek hozták meg számára a szabadságot. Minden idejét a festésre fordíthatta, járta az ország művésztelepeit. Óbuda átalakulása után felfedezte magának az Alföld tanyavilágát. Legsikeresebb kiállítását Kecskeméten rendezték, ahol gyakorlatilag minden kiállított képét megvásárolták.  Óbuda és az élet szerelmese 1982. augusztus 17-én halt meg. Csodálatos akvarelljeiből szerencsére sokat megőriztek gyermekei.

A Csillaghegyi Strandfürdő és Uszoda az elmúlt évtizedek alatt ugyanolyan meghitt és családias tudott maradni, mint volt egykor. – Nagyon retro – fogalmaz a fiatal fürdővezető, Benedek Zsuzsa. Hát igen, a sátortetős uszoda valóban az 1970-es, ‘80-as éveket idézi, bármennyire is igyekeztek az elmúlt években lépést tartani a fejlődő fürdőtechnológiákkal.

Új zuhanyozókkal bővítettünk, a vendégek kérésére merülődézsát állítottunk a szauna mellé, új csempét kaptak a tusolók, és újraburkoltattuk a medenceteret is.

Sok minden történt, hogy a fiatalabb korosztályt becsalogassuk az uszodába, és ezt a munkát még folytatnunk kell – mondja Benedek Zsuzsa. Hosszú évek óta rebesgetik, hogy télre bezárnak, de szerencsére – és a törzsvendégek nagy örömére – mindeddig sikerült átvészelni a téli hónapokat. – Sőt, megszűnt a fenyegetettség is, hiszen kész a terv. 2016 szeptemberében elindul a felújítás, és egy modern uszodakomplexum épül medencékkel, számos új szolgáltatással – mondja a fürdővezető. – Addig pedig különböző kedvezményekkel, reggeli akcióval, belépő plusz masszázs kombinált jeggyel küzdünk a látogatókért, és bízunk a jó nyarakban. Mert a nyár egészen más. Még úgy is, hogy a közelben több kiváló strand is várja a fürdőzőket, Csillaghegy nyáron állja a versenyt. Ráadásul tavaly egységesen (felnőtteknek/gyerekeknek) mindössze 900 Ft volt a belépő, és ekkora kedvezménnyel a forró napokon nem volt nehéz elérni a maximális, 1400 fős befogadóképességet. Nyáron a strand este 7-ig fogadja a látogatókat, hőségriadó esetén egy óra hosszabbítással. Az idei nyáron is ezzel a kedvezményes jegyárral várják a látogatókat.

Aki járt már itt, tudja, különlegesen szép strand ez, három medencével, kis szökőkúttal, hatalmas, 19 hektáros ősfás parkkal a hegyoldalban, teraszos, pázsitos napozórészekkel, focipályával, kis sétaösvényekkel.

Igazi paradicsom, ahol nem nehéz az egész napot eltölteni. Nyáron büfé is a vendégek rendelkezésére áll kétféle étlappal, grillpulttal, gazdag salátaválasztékkal. A gyerekmedencébe tavaly csúszda és játék víziló is került, és aki korán érkezik, napozóágyat is tud foglalni magának.

A strand valamennyi vizét (a medencéket, mosdókat, zuhanyozókat) az a bővízű forrás táplálja, amelyet a régi írások és mondák szerint már a rómaiak idejében is ismertek, és vízvezetéken szállították a közeli Aquincum városába. A birodalom helytartói állítólag fürdőt is építettek. A három – József, Árpád és Északi kút elnevezésű – forrás egyikének vize egyébként ugyanaz, mint a budai (Császár, Lukács, Király stb.) fürdőké, ezekkel közös vízmedencéből származik.

Főként kálcium és magnézium hidrokarbonátot, kovasavat tartalmaz. Körülbelül 23 ℃-os hőmérséklettel fakad fel, amit télen 25-26 ℃-osra fűtünk.

A csillaghegyi strand Budapest második legrégebbi strandja. Szabó József, a geológia magyar úttörője már 1858-as Pest-Buda környékének földtani leírása című munkájában említi az itteni forrásokat, miszerint akkoriban a feltörő vizet egy kis, 1,3 m mély, téglafalú medencében gyűjtötték, míg az elfolyó víz malmot hajtott, amelynek többszörösen átalakított épülete a mostani 33 m-es medence mellett volt.

A századforduló után, 1919-ben már mint Csillaghegyi Árpádfürdővel találkozunk. Nevét azért kapta, mert a legenda szerint a honfoglaló Árpád valahol itt a közelben nyugszik.

A XX. század húszas, harmincas éveiben fénykorát élte a strand, a bejárattól balra található medence egykor hullámokkal is kényeztette az elsősorban az akkori felső tízezerből kikerült vidám strandolókat.

Az utca felőli emeletes kabinsor ezt a régmúltat idézi.

– A háború után, az 1960-as években újabb virágkor köszöntött be – ezt már Gyepes Lajos úszóedző, a Római Sportegyesület elnöke meséli, akinek édesapja évtizedekig volt a strand főkertésze. – Míg a háború előtti időszakban elsősorban a két tulajdonos, Elkán Gyula szűcs és Gerő Árpád Váci utcai szőrmekereskedők ismeretségéből kerültek ki a strand gazdag vendégei, akik a nyári állandó belépésért még saját villát is építettek a park területén (sajnálatos módon a hangulatos épültek mindegyikét lebontották), addig a ‘60-as években elsősorban sportolók és művészek kulthelye lett a csillaghegyi strand. Olyan hírességek voltak a törzsközönség között, mint Páger Antal, Tolnay Klári és Darvas Iván vagy Bessenyei Ferenc, a sportolók közül Dr. Kovácsi Aladár, az öttusa olimpiai bajnok Török testvérek, Székely Éva úszó, Kozma Pici, a híres birkózó.

Aztán a ‘70-es években ellepték a strandot az NDK-ból, Csehszlovákiából érkező csoportok, ekkor olcsó motelt húztak fel a szálláshelyek biztosítása érdekében.

Ma már ez sincs meg, sőt az egykor pikáns történeteiről híres Strand Szálló is mint szálloda bezárt, ma a Fürdőigazgatóság dolgozói laknak itt.

– Én még emlékszem azokra a nyarakra, amikor több ezren zsúfolódtak a strandon, és a rengeteg külföldi vendég ellepte az egész hatalmas területet – meséli Gyepes Lajos. – Édesapám szinte megszállottja volt a parknak, külön kis pálmaházban nevelte azokat a különleges növényeket, amelyekkel aztán az ágyásokat gazdagította. Szerencsére, amikor 1951-ben államosították a strandot, itt maradhatott mint a fürdőigazgatóság alkalmazott kertésze. A sors iróniája, hogy Gyepes Lajos nem csak gyerekkorában kötődött a csillaghegyi strandhoz: mint edző, számtalan sikeres versenyzőt nevelt fel, és a mai napig hetente háromszor itt tartja edzéseit. Sőt, a fia is a nagypapa egykori munkahelyére jár dolgozni, édesapját követve ő is úszóedzőként jár „haza” az egykori családi területre. – Nyolc olimpikont adott ez az uszoda, ami már önmagában is egy csoda – meséli a büszke elnök. – Nekem nagyon sokat jelent ez a hely, de nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel.

Azok közül a visszajáró vendégek közül, akiket szintén rabul ejtett az itteni nyugalom, klíma és szépség, többen is állítják, különleges erővel bír ez a hely, nemcsak megnyugtat, de energetizál, lendületet is ad.

Ezt meséli Diner Tamás fotóművész is, aki közel 15 éve jár rendszeresen Csillaghegyre. – Elég messze lakom, mégis megteszem nap mint nap ezt az utat, hogy néhány órát itt tölthessek. Ez a hely, az úszás segít fenntartani az életkedvemet, az úszótársak igazi barátokká váltak az elmúlt években. Sok helyre jártam korábban, a Gellértbe, a Rudasba, a Lukács fürdőbe, de itt valahogy más, Csillaghegy került a legközelebb a szívemhez, itt igazán önmagam lehetek, és nekem nyitják reggel az uszodát. Karinthy, Kosztolányi, Szép Ernő, Szomory Dezső kávéházban ültek, és Karinthy azt mondta, a kávéház azért jó, mert az ember nincs otthon, de mégsem kell a friss levegőn lenni. Én ezt úgy fogalmazom meg, hogy az uszoda azért jó, mert az ember még sincs otthon, de jó levegőn van, főleg nyáron, pláne vízben.

A csillaghegyi uszoda és strand vasárnap és hétfő kivételével várja a vendégeket, télen, nyáron.

Amikor bekerült a szanatóriumba, a Képzőművészeti Főiskola könyvtárában kifüggesz­tették befejezetlen diplomamunkáját, a Festőmű­terem című képét (a következő oldalpáron: Festőműterem (diplomamunka) vászon olaj, 202,5×301 cm, Magyar Nemzeti Galéria, 1962). Akkoriban a nyugati művészetről nem sokat tudtunk, illetve csak a könyvekből, folyóiratokból tájékozódhattunk. Mivel a külföldi könyveket nem vihettük ki a könyvtárból, sok időt töltöttünk ott. Az albumok mellett egyre többet néztem ezt a remek képet.

Tulajdonképpen idővel megértettem Béla képi gondolkodását, színhasználatának, festékhasználatának rendjét. Felismertem a szándékot, hogy meg akarja teremteni benne a klasszikus képi fogalmazás és a modern festészet egységét. Magam is gondolkodtam már akkoriban azon, mennyire lehetetlen, hogy a művészet szétszakadjon darabjaira, a szerkezet, a gesztus, az indulat mind önálló életet éljen egy újabb izmus alapját képezve.

A tasizmus, a kubizmus, az expresszionizmus és a többi „izmus” mind a képalkotás egy-egy elemét kiemelve keres új kifejezési formát, Gruber Béla viszont szintézisre törekedett.

Döbbenetes felismerés volt számomra, hogy bár még nem volt kész a kép, de már minden elemében ott volt a szándék, hogy összefogja a konstruktív szerkezetiséget, a tasiszta festékhasználatot, az expresszív kifejezőerőt és a kubista formálási módot. Szerintem ez az első, már megfogható kísérlete annak, hogy egy művész a modern festészet meglévő részeredményeit szintézisben próbálta összefogni.

Magam részéről szinte egész életemben ezzel foglalkoztam, hogy újra összeálljon az egész, de közel sem jutottam odáig, mint Béla. Ő egy ösztönös zseni volt, egyszerűen ráérzett. A zsenialitását lehetetlen volt nem észrevenni, és azt az ösztönös képalkotást, hogy nála mindenből kép lesz. Ha három színt letesz, az már kép. Gruber képei evidenciák voltak: amikor az ember meglátta őket, akkor azt gondolta: te Úristen, ez tényleg így jó! Bernáth Aurélt is nagyon megfogta Bélával való kapcsolata. Azt hiszem, utána már másképp tanított, mint előtte.

Nincs még a helyén Gruber Béla. A szakma nagy része jóváhagyólag tudomásul veszi, hogy egy jól induló festő volt, de nem akarja felismerni vagy inkább elismerni a mögöttes értékeit. Lehet azon gondolkodni, hogy mi lett volna belőle, ha… De talán érdemesebb azon: mi lett!

„Legnagyobb művét, a Festőműterem címűt, amely egyébként diplomamunkája lett volna, nem tudta befejezni. De még így is a legnagyobb remekművek közé kell sorolnunk.” (Bernáth Aurél)

Biztonság antik módra

A római korban élt emberek számára természetes volt, hogy a világ tele van látható és láthatatlan veszélyekkel. A balesetek, betegségek, szerencsétlenségek mögött gyakran természetfölötti hatalmak neheztelését, emberi rosszakaratot, szemmel verést, vagy akár ártó varázslatokat sejtettek.

Az ilyen veszélyek ellen már a születéstől kezdve védekezni kellett.

Az újszülötteket és kisgyermekeket különösen veszélyeztetetteknek tartották, ezért nyakukba csontból, fémből vagy borostyánból készült bajelhárító amuletteket, nyakláncokat helyeztek.

Ezeken az ékszereken gyakoriak a fallosz alakú medálok, amelyeket különösen hatékonynak véltek az ártó szándékú lények elűzésre és a szemmel verés elleni védekezésben.

Védőerőt tulajdonítottak továbbá egyes ékszereken viselt apró egzotikus istenszobrocskáknak, vallási szimbólumoknak vagy mitológiai alakoknak is. Bizonyos anyagokat, így például a borostyánt, korallt vagy az állatfogakat különösen alkalmasnak véltek arra, hogy távol tartsák az ártó erőket. Ezeket nyers formában vagy gondosan megmunkálva gyakran hordták nyakláncokon, karkötőkön.

Az amulett-tartók legelterjedtebb változatai a kerek vagy ovális alakú, fémből vagy bőrből készült bullák voltak. A bullákat újszülött kortól viselték a csecsemők bajelhárító céllal. A szöveges források alapján a polgárjoggal rendelkező fiúk a felnőtt kor határán, 14–16 éves kor körül ünnepélyes szertartás keretében, gyermeki ruhájukkal együtt váltak meg bullájuktól, és helyezték azokat a házi oltárra, mielőtt felnőtt tógájukat magukra öltötték volna. A nők estében nincsen ilyen szertartásra vonatkozó szöveges adat, de a császárkori sírleletek alapján felnőtt nők is viseltek amuletteket.

A bullák belsejébe mágikus feliratokat tartalmazó fémlemezeket és valószínűleg szerves anyagból készült varázsszövegeket, bajelhárító tulajdonságúnak vélt anyagokat, így tüskéket, növényi magokat, ásványdarabok, vagy akár érmeket helyeztek.

Nyakláncon viselték azokat a hosszúkás, irattartó alakú, több ponton felfüggesztett kapszulákat is, amelyek belsejében fémlapokra karcolt vagy papiruszra írt rövid varázsszövegek lehettek.

De hogy pontosan hogyan is „működtek” ezek a varázseszközök, azt megmutatja két aquincumi lelet.

Tüskék a sírban

2001-ben az aquincumi katonaváros romjai között ásott egyik késő római temetőből olyan kerek bronzbulla került elő, amelynek a belsejében lévő szerves anyag szerencsés módon sértetlenül vészelte át az elmúlt több mint másfél ezer évet. Az igen rossz állapotú, vékony bronzlemezből készült kapszula belsejéből egy kis golyót formázó, három textilszállal átkötött textil csomagocskát sikerült kibontani. A botanikai vizsgálatok alapján kiderült, hogy csomagban lévő szerves maradványok varjútövishez (Rhamnus cathartica) tartoznak.

Fotó: Szilágyi Nóra

A latin szövegekben „fehér tövisként” szereplő gyógynövényt bajelhárító funkcióval ruházza fel a hagyomány. Pedaniosz Dioszkoridész ókori botanikai művében hashajtó és bőrbetegségek elleni tulajdonsága mellett azt írja a varjútövisről, hogy annak ága ajtóra vagy ablakokba helyezve alkalmas arra, hogy távol tartsa a varázslatokat.

Ez a bajelhárító funkció szerepel Ovidiusnál is, miszerint Janus Cranaenak, az elcsábított nimfának lányságáért cserébe ajándékként adta azt: „Szólt és néki tövist nyújtott át, tisztafehéret, / hogy vele ajtóból messzire űzze a bajt.” (Ovidius: Római naptár, Gaál László fordítása).

Plinius Természetrajzában a varjútövis gyógynövényként szerepel, amely szülés utáni felépülésben, és sebekre alkalmazva segít.

A Kr. u. IV. század második felére keltezhető gyermeksírból előkerült amulett tartalma jól mutatja, hogy ezek a hagyományok ismertek voltak Pannoniában is, de néprajzi adatok szerint sok helyen a növénynek démonűző hatást tulajdonítottak még a XX. században is.

A Napfény a nyakban

A Vályog utcaihoz nagyon hasonló, szerény kivitelű amulettartót talált Nagy Lajos az Aranyhegyi-patak menti temetőben zajló ásatáson 1927–28-ban. A bulla felbontására csak a második világháború után került sor, belsejében egy apróra hajtott, fólia vékonyságú ezüstlemez és egy ezüst érme volt. A lemezbe hat, szabálytalan sorba karcolt karakter értelmezésére több kísérlet történt. Az első komolyabb olvasatát Németh György, a legújabbat pedig Fehér Bence adta.

Az első sorokban Iao, a legfőbb istenség héber nevének görögös változata és a feltételezés szerint egy további egyiptomi istenalak, Paknouphisz neve olvasható. A továbbiakban két óegyiptomi hieroglifát, a lelket jelentő „ka”-t és a horizonton álló napkorongot ábrázoló „ahet” jelet vélik felismerni a kutatók.  A rajzolatok alsó része héber karakterek utánzatát tartalmazza, amelyek olvasata talán „lélek” és „fény” lehet, de nem kizárt, hogy Hórusz isten neve.

A bullában található érme Traianus császár verdefényes, azaz csak nagyon kevés ideig használt denárja volt, amely a Kr. u. II. század elejére keltezi az amulettet.

Az érem hátoldalán Sol, a napisten sugárkoronás büsztje látható, amely ritkaságnak számít a kor érmein.

Ha a lemezen szereplő háromnyelvű felirat fénnyel, nappal, a szoláris istenségekkel kapcsolatos szavait összevetjük az érme hátoldalán látható napisten ábrázolásával, világosan látszik, hogy az amulett a fény erejével igyekezett megvédeni viselőjét a negatív hatásoktól.

A bullák használata a Római Köztársaság kortól egészen a késő római korig általános volt a római birodalomban, de a forma a népvándorlás korában is tovább élt Európában. Hasonló amulett-tartók a mai napig megtalálhatók a Közel-Keleten, az arab világban és Afrika egyes részein is.

(A szerző régész, az Aquincumi Múzeum munkatársa)

De arra akad egy optimista történet, hogy apró, tipegő léptekkel csak-csak mehet a könyvek által a világ elébb.

2012-ben a rendszerváltás óta immáron a sokadik utcanév-változtatási hullám öntötte el a fővárost. Hogy a képzavart fokozzam: ahol fát vágnak, ott hullik a forgács.

Így a magyar történelem és irodalom olyan nagyjaira próbálták az utcanevek elvételével rábocsátani a feledés homályát, akikről tudva tudható, hogy a legnagyobb ködfelhőn is átvilágítanak.

Így esett, hogy Budapest XVI. kerületében az egyik „íróáldozat” Gelléri Andor Endre lett. Nevét az utcatáblán Regele János egykori királyi főtanácsos, a szentmihályi templomépítő bizottság vezetője vette át. Van benne logika, hiszen az új Regele utca a szentmihályi templom mögött halad.

A korabeli sajtó egy része természetesen élesen kritizálta a feltűnő és az értékeket a politikának alárendelő utcanév-változtatásokat. Közöttük a korszakos tehetségű és mártírhalált halt Gelléri Andor Endréét és a zsidómentő Tersánszky Józsi Jenőét.

Éppen abban az időben fogtunk össze Tevan Ildikóval, a híres könyvművész, nyomdász és könyvkiadó Tevan Andor leszármazottjával, hogy újra elindítsuk a Tevan Könyvtár sorozatot. A különleges szépségű, kivitelezésében igényes, de áraiban olcsó füzetek a két háború között a kortárs irodalom bemutatkozásának legnépszerűbb fórumai voltak. Így merült fel, hogy a középiskolai irodalmi anyagból is szinte teljesen kimaradt Gelléri Andor Endre megtépázott becsületét egy novelláskötet megjelentetésével adjuk vissza. Az író lánya is örömmel állt mellénk. (Gelléri Ágnessel készült interjúnkat az Óbudai Anziksz 2018 tavaszi számában olvashatják – a szerk.) Készséggel adott át köteteket, és vett részt a válogatásban, szerkesztésben. Magamnak is régi hiányt kellett pótolnom, mert egykori iskolai éveimből kevés emlék maradt meg írásaiból, novelláiból.

Amint haladtam előre az újraolvasásban, sorra villantak fel előttem saját gyermekkorom képei az egykori Óbudáról. Gelléri Andor Endre írásai irodalmi útikönyvként szolgáltak számomra.

Innen már csak egy lépés volt, hogy megkeressük Bús Balázst, Óbuda-Békásmegyer polgármesterét, hogy nyújtson támogatást könyvünk kiadásához. Úgy tettünk, mint minden más civil szervezet ebben az országban. Még igazából el sem kezdtünk türelmetlenkedni, amikor meglepő gyorsasággal érkezett a válasz és a támogatás. Rövidesen kézbe tudtuk adni „Nekem szeretet kell” címmel Gelléri Andor Endre novellafüzérét. Amikor az első, még friss nyomdaszagú példánnyal a kezünkben Tevan Ildikóval felkerestük a kerület polgármesterét, csak akkor árultuk el, hogy mi volt a kötet létrehozásának igazi indítéka. Ez egy dafke könyv volt.

Mindez azonban semmit nem vont le a támogatók és az irodalmi kritika kedvező fogadtatásából. A jótékony figyelemfelkeltést az író emléktáblájának ünnepélyes koszorúzása, szobrának felújítása és újraavatása követte. Úgy érezhettük, tettünk valamit.

De a történetnek itt még nem volt vége. Kis idő elteltével az Önkormányzat kezdeményezésére az egykori III. kerületi Tégla utca Gelléri Andor Endre nevét vette fel. Ott, azon a tájon, ahol született, élt, és ahol hősei többségét is életre keltette.

Egy kis lépéssel, de ment elébb a világ a könyvek segítségével.

(A szerző a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület elnöke)

Ezeket a szerencsét hozó üveggolyókat apukámtól kaptam. Egészen véletlenül maradtak meg egy fáskamrában, őket nem vitték el…

A porcelánokat is tőle kaptam, ezt épp a Baumgarten-díj árából vette nekem. Ez (is) a mi kettőnk élete. Így éltünk, és ma is így élünk. Lélekben.

Édesapja mesélt Önnek?

Mindig csodás meséi voltak. Ha meglátott, már mesélt. Egyszer kint vártam az erkélyen (Beszterce utca 25., harmadik emelet). Állandóan beszélgettem az utcával, fontos közlendőim voltak. Apukám pedig felkiabált, hogy hozott nekem egy mesét Maki Majomról, aki hajósinasként járta a tengert, kivételes dolgokra volt képes, és mindenkivel szeretetben élt. Mese-szőttes lehetett bármiből. Volt például egy nagy akváriumunk, amit a születésnapomra csempészett nagy titokban a komódra. Úgy él bennem a látvány, hogy a csillogó kis halak ki-kiugráltak a levegőbe, mintha táncolnának örömükben, hogy nálunk lehetnek. Minden aranyhalacskának volt külön neve, de nagyon hasonlítottak egymásra, én pedig mindig másik nevet adtam nekik. Ő mégis pontosan tudta, hogy épp melyiket mondtam. Róluk is kitalált nekem kis meséket. A kanárimadarunkat, aki egyedül volt, vigasztalni kezdte. Azt suttogta neki: „hamarosan nem leszel egyedül”. Nem kedvelte a magányt, ahogy én sem bírom. A kanárinak is mesélt, ahogy nekem – rólam, anyukámról, arról, hogy milyen érdekes hely ez az Óbuda, ahol laktunk. A Kiscell-hegyre járt festeni.

Rippl-Rónai és Pátzay Pál is nagy ígéretnek tartotta őt. Biztosra vették, hogy jelentős festő lesz belőle. De a muzikalitása is páratlan volt.

(A szemét figyelem, miközben mesél. Vidám szomorúság van a tekintetében.)

Szerelmetes-boldogan vártak engem, kilenc hónapon át vidáman csengő hangokat hallottam csak. Anyukám hegedült, apu bársonyhangon énekelt. A méhen belüli életről, a külvilág észlelésének lehetőségeiről klinikai pszichológusként van tudomásom. Schubertet, Schumannt szerettek játszani-énekelni – apu az Operaházban tanult is énekelni. Házi koncerteket tartottak a nagyszüleimnek. Az egyik ilyen este másnapján, kedden délután három órakor anyukám azt mondta, „Andor, indulni kell”. És mentek, illetve mentünk Hirschler doktor „bácsihoz”.

Hogyan ismerkedtek meg a szülei?

Apám meghódította anyámat! Több legendárium is van. Az egyik, hogy apu felszállt a Bécsi úton a villamosra…

Ez lehetne egy Gelléri-novella kezdőmondata is.

Legyen az! Én abban hiszek, amiben szeretnék hinni.

Az a legjobb!

Tehát: a Nagyszombat utcai villamosmegálló. Az emberek várták a villamost. Apu nagyon szerette a nőket, és a nők is őt. Megpillantotta anyut tizenhét évesen (ő akkor épp huszonhét volt). Egy valóságos porcelánbaba állt előtte a peronon, akinek addig nem volt udvarlója, ezért aztán apunak elég sokszor kellett kimennie a villamoshoz. Ráadásul olyan öltözékben, hogy tessék is ennek a leányzónak. Találnia is kellett valakit, aki bemutatja őket egymásnak – az bizony még olyan világ volt… Ennek az egész helyzetnek olyan a csengése, akár a hajdani villamosnak, nem?

Amikor végre valaki bemutatta őket egymásnak, már minden nap együtt villamosoztak. Utána pedig együtt kajakoztak, bicikliztek. Anyu kosarazott, apu diszkoszt vetett az MTK színeiben.

Feleki László írta egy visszaemlékezésében, hogy a százkilós apukája, a gyengéd óriás hosszútávfutó szeretett volna lenni.

Mivel négy évig udvarolt édesapám anyunak, ezt nyugodtan tekinthetjük akár hosszútávfutásnak is. 1937-ben házasodtak össze. 1939-ben születtem én, Jóska öcsém 1942-ben, aput pedig 1940-ben vitték el először munkaszolgálatra.

Kisgyerekként ebből mit érzékelt?

Anyai nagyszüleim, a tündéri Dreierék vigyáztak ránk. Azt mondták, hogy apukám egy „kicsit” elutazott. Nagyon sokszor utazott el „kicsit”. Úgy emlékszem vissza rájuk, mint akik mindig angyali puha mosollyal óvtak engem. Szivárványburok vett körül; színek és hangok simogattak… Apukám mindig vidáman jött haza a munkaszolgálatról, ahogy a vegytisztítóüzemből is. Ügyes kezű ember volt, a szobám ajtajába belevájt egy kis ablakocskát. Ha megérkezett, akkor egy mókás kis semmiséget vagy egy falevelet bedugott az ablakon. Egyszer pedig pipafüstkarikákat fújt be nekem. Ez a játék a mi kis titkunk volt.

Emlékszik az utolsó találkozásra?

A Vörösmarty utcában történt, és kissé homályos a kép, vagy talán csak hárítok… Egy gyűjtőpincébe kellett lemenni. Az Eichmann-vonat előtt egy nappal vitték el, máshová. Reménykedett, akkor is, ahogy mindig. Andersen és Csehov könyvei voltak nála az utolsó hetekben. Ezt csak később tudtam meg, ahogy azt is, hogyan élte meg a tábor felszabadulását, és hogyan próbált hazaindulni, de közbejött a tífusz.

Önök hogyan vészelték át 1944-et?

Minket kilakoltattak a Beszterce utcából. A közelben apu anyjának, Sárikának volt egy pénzszekrénykészítő műhelye a Tímár utca 24.-ben. Apai nagyapám, Gelléri József a születésem előtt egy évvel meghalt. A nagy földszintes házban Lill bácsi asztalos műhelye izgalmas titkokat kínált. Nagy bajsza volt Lill bácsinak, röpködtek a forgácsok erre a nagy bajuszra. Ha evett, akkor is a bajszát figyeltem. Aztán nehezebb lett az élet. Bombázáskor mi, a kilakoltatottak elvileg nem mehettünk le a légópincébe. Velünk szemben volt egy háromemeletes ház, onnan valaki szólt a rendőrségnek, hogy a tilalom dacára mégis leosontunk. Aztán jöttek is a rendőrök „intézkedni”. Meg mások is jöttek, fegyveresek, nem értettem, mi történik, csak azt érzékeltem, hogy izgatott mindenki.

A nagymamával kinyittatták a széfet, amiből kigurult néhány pénzérme… Ez is érdekes volt nekem, a kisgyereknek, akár egy varázslat. De sok időm nem maradt a csodálkozásra.

A fáskamrához állítottak bennünket. Aztán amikor értékeket nem találtak, 15 percet engedélyeztek nekünk a csomagolásra. Ezt a felszólítást puskatussal is nyomatékosították, amiből nekem is kijutott, de ezt nem részletezem. Aztán letelt a negyedóra, és nem jött senki értünk. Akkor. Később kitereltek minket a Duna-partra, ahol újabb csoda történt: egy puskás férfi közeledett felénk, megismerte anyut, a „gyönyörű Juditkát”. „Jaj, a Sárika néni hogy engedhette magukat ide?” – kérdezte. Apai nagyanyám a megmentett javakkal ekkor már kimenekült Rákospalotára. Anyu régi ismerőse oldalra terelt minket, aztán személyazonosító papírokkal tért vissza. Vajda Vera lettem, anyukám Vajda Anna, testvérkém Vajda Milán. Ez az ember kísért minket a Pannónia utca 56.-ba, ami védett ház volt. A Pannónia utca után öcsém és én a gettóba kerültünk, anyu pedig az Ezredes utca 16.-ban lett cseléd, hamis papírokkal. Itt egy repeszsérülés miatt elvesztette a lábát, de nem lehetett kórházba vinni. Az egyik bombázáskor jött egy ember „fekete szárnnyal”, afféle reverendaszerűségben. Meglátta haldokló anyámat, akiről egy varjúszerű, károgó asszony épp a jegygyűrűjét akarta elorozni. A fekete szárnyú emberről 2016-ban tudtam meg, hogy ő volt a csodálatos Sztehló Gábor evangélikus lelkész. Szánkón vitte el anyámat a Széher útra, a Szent Ferenc Kórházba, ahol megműtötték. Az öcsém és én felkerültünk az Istenhegyi útra, a tüdőszanatóriumba Sztehló Gábor jóvoltából, aki szintén a lécekből összetákolt szánkón húzott el bennünket anyámhoz hegyen-dombon át. Korábban a Nagyszombat utcában is sokat szánkóztunk, de ez egészen más volt.

Erre a szánkóútra úgy emlékszem, mintha milliószor néztem volna meg egy filmet, beszélni viszont eddig nem beszéltem róla. Sem arról, amit útközben láttam…

(Hosszú csend. Mindketten hallgatunk. Mintha Ágnes kitalálná, hogy mit akarok mondani, folytatja.)

Aztán ott állt az én szépséges anyukám – fél lábbal. Egész életemben soha semmiért nem kiabáltam, nem hisztériáztam. Se gyerekként, se felnőttként. Akkor viszont teli torokból ordítottam. Anyám a műtét után sokáig betegeskedett, tébécés lett. A Korányiban doktor Barát Irén igazgató kezelte, és a pályakezdő doktor, Kulka Frédi, Kulka János édesapja. Embernek és orvosnak egyaránt kiválóak voltak, ők vigyáztak anyura. Mi a testvéremmel intézetbe kerültünk. A Beszterce utca 25.-be ugyanis mások költöztek be.

Azóta járt ott?

Pár éve, édesapám emléktáblájának avatásakor nagyon szerettem volna. Felmentem a harmadik emeletre. Kértem, hadd menjek be a lakásba. Nem volt otthon a tulajdonos. Kértem, hogy esetleg máskor, alkalmas időpontban felkereshessem. Nem lehet, mondták, „a tulajdonos nem szereti mutogatni a tulajdonát”.

Mi lett az anyai nagyszüleivel?

Pipi és Izidor úgy haltak meg Bergen Belsenben, akár a halhatatlan szerelmesek. Két menet támolygott egymás mellett, külön a nők, külön a férfiak.

A nagymamám összerogyott. A nagyapám ezt meglátta a másik menetben, kilépett a maga sorából, és elindult a nagyanyám felé. Rögtön agyonlőtték.

Tehát egyikük sem tért vissza, így hamar elvesztettem őket is. A Szentendrei úti lakásukat is elvették.

Amikor az apai nagyanyja visszajött Rákospalotáról, miért nem vette önöket magához?

A felszabadulás után az elsők között indulhatott meg újra a nagyanyám pénzszekrényjavító üzeme. Fantasztikus volt, mindent újra tudott kezdeni és újjávarázsolni. De nekünk valahogy nem lett helyünk nála, és persze nem firtattuk a dolgot. Ő volt az anyja az én csodálatos szívű apukámnak, így mindenre megkapta tőlünk a felmentést. Ráadásul tudtuk, hogy örökbefogadott gyerek volt, egy lévai család nevelte fel. Ebből meg lehet érteni, miért volt ilyen kemény.

És most is mosolyog, miközben erről beszél…

Eszembe jutott róla egy igazán pompás történet. A nagymama megfigyelte, hogy egy bizonyos nap bizonyos órájában a nagyapám mindig kicsinosította magát, és úgy ment el otthonról. A nagymama magánnyomozót fogadott, és a gyanú be is igazolódott: kézhez kapta egy hölgy személyleírását.

Mit tett erre Sárika? Varratott a leírás szerint egy ugyanolyan ruhát, a fodrásznál egy ugyanolyan frizurát csináltatott, és még a cipőjét is hasonlóra cserélte. Nagyapám egy nap hazaérve ebben a jelmezben találta Sárikát.

Megértette a diszkrét, de határozott üzenetet, és ezután mindig otthon maradt. Minden kreativitása dacára Sárika soha nem lett igazi nagymama. Gondolom, nem tudta, mit tesz nagymamának lenni, ezért nem ítéltem el soha.

Valaha beszéltek erről?

93 éves korában, amikor haldoklott, azt kérte, egyenként menjünk az ágyához. Én mentem először. Sokáig nem szólt semmit. Aztán végigpuszilta a kezemet, a karomat, megsimogatta a fejemet. Lehanyatlott, és azt mondta: bocsáss meg, Ágika, bocsáss meg. Sírt ő is, sírtam én is. Utánam jött Jóska, aki zokogva futott ki. Nem tudom, mit mondott neki a nagymama. Aztán ment be anyu, aki nyilván nem tett neki szemrehányást a halálos ágya mellett, bár joggal tehetett volna. Elnézést kért tőle is.

Bevallotta neki, hogy amikor anyám már menyasszonya volt az apunak, Sári nagyanyám bizony elhívott egy színésznőt a Gellért Szállóba, hogy vele hozza össze aput.

Azért is a bocsánatát kérte, hogy a másik nagymamám, Pipi „kincseit” sem adta vissza. Ezért vagy sem, de tény, hogy soha nem volt bennünk egy szikrányi harag sem iránta.

1945 után a hároméves öccsével intézetbe kerültek.

Legalább tíz intézetben voltunk. Nem tűrtem, ha vernek, azt se, ha másokat vernek. Se azt, ha kenyeret akartak lopatni velem. Ilyenkor mi Jóskával „kicsikét elmentünk”. Magyarul: megszöktünk. Egyszer Popper Péter anyukájának az intézetébe kerültünk. Popper néninél jó volt, ő szeretett bennünket, ezt sokszor kedvesen a tudtunkra is adta. Amikor tehettük, meglátogattuk anyukámat. Barát Irén nénitől kaptunk vitaminokat a Korányiban. Az 56-os villamossal mentünk jó darabon. Soha nem volt pénzünk jegyre, de felengedtek minket.

Egy újabb villamos, ráadásul Gelléri egyik legszebb novellája játszódik ezen a járaton, a Hűvösvölgyi nászutasok…

Noha nem tudok kedvencet mondani apukámtól, ez nekem is különösen fontos írása. Az érzelmek egyszerűségét és puritánságát, a szeretet szimfóniáját, ahogy mindig, megteremtette ott is. A történet utolsó mondata és képe: „Ezalatt az este járja az utcákat, mint a kormos kéményseprő. Szerencsét hoz a részegekre, majd magas létráját az égnek támasztva, hajnalban kimászik Óbuda kocsmái közül, a felhők közé.” Egyszerre lett festmény és zene minden írása, amelyekben ezek a gondolathullámok, mesehullámok és mindenekelőtt a szeretethullámok a legfontosabbak.

(A néma utcáról hallani, ahogy elmegy a ház előtt a 27-es busz.)

1948-ban jött ki anyu a kórházból. Ugyanebben az évben Pozsonyba utaztunk anyukám unokatestvéreihez. Gazdag textilkereskedők voltak. Segítették volna, hogy továbbmenjünk Svájcba vagy Izraelbe. Azt is, hogy ott maradjunk náluk. Anyukám azt kérdezte: „Ágika, te mit gondolsz?”

„Anyu, mi óbudaiak vagyunk. Menjünk haza!” És hazajöttünk. Radnóti Fifike segített nekünk lakást szerezni a San Marco utca 12–18.-ban. Visszakerültünk Óbudára.

Közel a gyerekkori helyhez…

… és mégis távol. Tudja, csak arra szeretek emlékezni, hogy anyukám és apukám egymásnak teremtődött. És épp emiatt lehet azt is tudni, hogy az ember kegyetlensége is végtelen. Hogy őket elszakították egymástól. Hogy embereket elszakítanak egymástól. Fizikailag, erőből nem lehet ez ellen tenni, csak példaadással, tanítással. A tanítás nekem mindig nagyon fontos volt. Amikor filmben akart szerepeltetni egy nem is akármilyen rendező, nem álltam kötélnek. Inkább elmentem egy kis iskolába magyart tanítani. Hogy tovább adjam mindazt, amit kaptam gyerekkoromban a szüleimtől, a nagyszüleimtől, elsősorban apámtól.

Önérzetek történetei…

Képzelje, meg akartam írni a folytatását a fájdalmasan rövid Gelléri-regénynek, az Egy önérzet történetének. Aztán azért nem írtam meg, mert megkérdőjeleznék az igaz szándékot, és pontosan a lényeget nem értenék, amiért tettem volna.

Enélkül is úgy élem az életem, hogy ő áll a középpontban, ő határoz meg mindenben, még a pszichológusi munkában is. Az írás, a versírás másról szól.

Önnek az írás mintha lelki szükséglet is lenne.

Életem két szakaszában írtam verseket. Két veszteségnél léptem át az írás-nem írás határát. Testvérem halálakor, 1995-ben, aztán az ő drága fia, Bandika halála után 1997-ben. Csodálatos emberek voltak. Apukám után Bandikám volt hozzám a legközelebb. Végig a támasza lehettem az utolsó másfél hónapban. Az életem tanárként, dramaturgként, pszichológusként természetes folytatása lett annak, amit a szüleimtől örököltem. A mai napig sokak bizalmát élvezhetem, és rengeteg szeretetet kapok a volt tanítványaimtól, pácienseimtől. Hálás vagyok nekik ezért.

(A szerencsehozó üveggolyókon megcsillan a fény.)

A 2012-től működő Óbudai KönyvMegállók projekt indulása óta Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata és az Óbudai Platán Könyvtár összesen hat állandó KönyvMegállót hozott létre. Nyaranta a Sziget Fesztiválon is felállítanak egyet. A Máltai játszóterekkel összefogva igazi újdonságként két Gyerek KönyvMegálló is nyílt a kerületben. A Platán Könyvtár a „Hozza, vigye, olvassa!” szlogen­nel indította útjukra az első megállóhelyeket, melyeket rövid idő alatt megszerettek az óbudaiak.

Az alapgondolat az volt, hogy a kihelyezett megállókban a könyvek folyamatosan elérhetővé váljanak az olvasni vágyók számára, hiszen ott nyitva tartási időn kívül is, bármikor válogathat a lakosság.

A könyvtár vállalta a KönyvMegállók első feltöltését, és időről időre ajándékkönyvekből frissíti is a megállók könyvállományát. A folyamatos megújulásról azonban a „köznek” kell(ene) gondoskodnia.

A KönyvMegállók segítik az olvasóvá nevelést, felhívják a figyelmet a könyvtárakra – így a kerületi Óbudai Platán Könyvtárra is –, ahol további könyveket lehet keresni, választani, kölcsönözni. A projekt szándéka nemcsak a könyvolvasás felé terelni a számos technikai eszköz által kiszolgált XXI. századi lakosságot, hanem igazi közösségi terek kialakítása is. Olyan helyek kialakítása, ahol az olvasást szerető emberek találkozhatnak, és a napi rutinból kiszakadva beszélgethetnek az őket érdeklő témákról, megoszthatják egymással olvasásélményeiket.

A projekt sikerét mutatja, hogy a KönyvMegállók kedvelt találkozóhelyei lettek Óbuda lakosságának. Bár eleinte kevesebb könyvet hoztak, mint vittek, a helyzet kiegyenlítődni látszik, igaz, a téli hónapokban mindig lankad az aktivitás.

Május végén újabb gyermek KönyvMegállót adtak át a Huszti úti Máltai játszótéren. A KönyvMegálló projekt egyik legfontosabb eleme a gyerekek elérése, hiszen egyik fontos feladata, hogy megőrizze, átadja az olvasás örömét a jövő nemzedékének.

Az olvasás, a könyvek szeretete mellett a gyerekek megtanulhatják, milyen fontos a közösség, az egymásért való felelősségvállalás.

Ha elvisznek egy könyvet, akkor be is tesznek helyette egyet, hogy a többi kisgyerek is részese lehessen az élménynek. Eközben természetesen a kismamáknak is lehetőségük nyílik arra, hogy hasonló élethelyzetben levő emberekkel találkozhassanak, új kapcsolatokat építhessenek ki.

A Huszti úti Gyerek KönyvMegállót a Rutkai Bori Banda „fogadta örökbe”. Koncertet is adtak az átadóra összegyűlt gyerekeknek.

– Szuper kezdeményezésnek tartom a Gyerek KönyvMegállókat. Magam is nagy gyerekkönyvgyűjtő vagyok. Jó dolog áramoltatni a könyveket, mindenki számára elérhetővé tenni az olvasást, visszacsempészni a gyerekek életébe a meséket, a mesekönyveket. Mesék nélkül gyökértelenül alakul a személyiség, mesékbe ágyazva pedig gazdagodik – mondta Rutkai Bori.

Bár mindig nagyon sok fellépésük van, egyértelmű volt, hogy a KönyvMegálló örökbefogadására szakítanak időt. – Imádjuk a szabadtéri szezont, a mezítlábas koncerteket. Közben azért stúdióban is fogunk hűsölni, elkezdjük felvenni az új lemezünk anyagát. Milyen könyveket látnék én is a KönyvMegállóban? Például: Danyil Harmsz: 44 pici pinty, Alex Cosseau: A király, akinek nem volt semmije vagy épp Weöres Sándor kézírásos könyve – tette hozzá az énekesnő.

A KönyvMegállók nem titkolt szándéka, hogy a látogatókat kiszakítsa – ha csak rövid időre is – a mindennapok rutinjából, a mára már túláradó virtuális életből.

A Sziget Fesztiválon tavaly felállított KönyvMegálló a zord időjárás ellenére is az előző két évhez hasonlóan, több ezres látogatószámmal büszkélkedhetett. Az éjjel-nappal nyitva álló Könyvszekrény kínálatából bőséggel választhattak olvasmányt a szigetlakók és a Szigeten dolgozó személyzet is.

A szigeti KönyvMegálló – az Óbudai Platán Könyvtár által biztosított – folyamatosan frissülő könyvállományában megtalálhatóak voltak a kortárs és klasszikus, szórakoztató és komolyabb, magyar, angol, német és más nyelveken kiadott könyvek, valamint Óbudáról szóló magyar és angol nyelvű kiadványok.

A külföldi fesztiválozók többnyire magyar írók idegen nyelvre fordított írásaiból választottak maguknak olvasmányt, sokan visszatérő vendégként felkészülten, cserekönyvvel érkezve a Sziget Fesztiválra. Az esti órákban a fesztiválra látogatók a környezetbarát megvilágítással ellátott KönyvMegállóból választhatták ki a nekik tetsző könyveket.

A KönyvMegálló eredeti küldetését teljesítette: létrejött egy közösségi tér, ahol az olvasást kedvelőknek nemcsak könyvválasztásra, cserélésre volt lehetősége, hanem a kihelyezett babzsákokon kényelmesen megpihenhettek, beszélgethettek a fesztivál forgatagában, ahogy tehetik ezt majd idén is.

G. Komoróczy Emőke alapos, kiterjedt kutatásokat folytató tudósként több könyvében is feltárta már Kassák Lajos munkásságának rejtettebb oldalait, pályája küzdelmes szakaszait. Mindig az vezérelte, hogy az objektív szemlélet révén a megismerhető értékeket nyújtsa át a befogadó olvasónak, a képeket szemlélőnek. Az egyszerűség, a közérthetőség nyelvén fogalmazva, felesleges ál-intellektualizmus nélkül közvetíti a Kassák Lajosra olyannyira jellemző világszemléletet.

G. Komoróczy Emőke tiszteletet érdemlően mutatja meg nekünk Kassák Lajost, az örökké kísérletező, megújulásra kész, ám elveihez ragaszkodó embert.

Már Kassák indulásának ismertetésénél fontosnak tartja a személyiség fejlődése, humanista szemlélete okán a művész etikai zsinórmértékének bemutatását. Kassák Lajos első verseiben a kultúra iránti elkötelezettség a mások sorsával való azonosulással párosul, és korai alkotásaiból is kiviláglik, hogy az író mennyire tisztában volt az egyetemes kulturális irányzatokkal; meg akarta ismerni és kontroll alá kívánta vonni a világ szellemi gyümölcseit. G. Komoróczy Emőke hívta fel a figyelmet Kassák Lajos más társművészetek felé nyitó, a be­gubózódást kritikával illető gondolataira. Az Eposz Wagner maszkjában című, a maga korában rendkívüli expresszivitású költemény mérföldkő voltára az elsők között fókuszált G. Komoróczy Emőke. Mindezek révén egyúttal Kassák Lajos rendkívüli műveltségét is felvillantja előttünk. (A lét egészét átfogó, intellektuálisan poétikus szemlélet bemutatására szolgáljon az egyik alkotásában a zene szavakkal történő megfogalmazására tett nagyon találó kísérlete: „Íme a zene, a világűr és az én csillagom”.)

Ugyancsak G. Komoróczy Emőke írásai révén vált ismertté, hogy az Egy ember élete című Kassák-önéletrajzban a minduntalan tetten érhető művészi felelősség – szerepvállalással nyomatékosított – jelei a költő becsületkódexének elemei is.

Kassák Lajos küldetésnek érezte az alkotást. Sokszor szólalt meg prófétaként, amit az aktuális hatalom nehezen viselt el.

Rimbaud Egy évad a pokolban című, lényegében a költészettel leszámoló művében emeli fel a lécet az írástudók előtt, nevezetesen azzal, hogy kinyilvánítja: modernnek kell lenni mindenestül. Kassák Lajos híven hallgat erre az intelemre: akkor is a legmodernebb marad, ha ezt csak az asztalfióknak tudja bebizonyítani. Éppen eleget kényszerítették szilenciumra, mégsem adta fel, alkotott tovább. G. Komoróczy Emőke a rendíthetetlen, megingathatatlan ember archetípusát látja a poétában, aki nem idea vagy ideál – nemes egyszerűséggel olyan kiveszhetetlen, eltüntethetetlen homo erectus, aki bármilyen viharban, bármilyen vészhelyzetben talpon tud maradni, másoknak követhető magatartást kínálva.

Kassák Lajosnál az ember a szakralitás hordozójává lesz. Új tartalmat kap az élet, univerzumok és profán, akár szűk kereteket adó terek betöltője lesz. G. Komoróczy Emőke kiemeli azt a költői elvárást, hogy minden egyes megismételhetetlen pillanatban áhítatot, bensőséges tiszteletet kell kapniuk a kassáki világképben a versbeli teremtményeknek, és ezt meg is kapják. Ez azért figyelemre méltó, mert az egységesen tartalmi és formai modernség ma is tökéletesen kifejezheti mindnyájunk számára a humanitást, humanizmust, ahogy a kassáki életmű ezt alátámasztja. A modernség sohasem gátja a szenzualitásnak.

Veled vagyok

Előtted megyek / te énelőttem / a koranap aranylánca / csilingel kezemen. / Hová mégy – kérdezem / feleled – nem tudom. / Siettetném lépteim / de te jobban sietsz. / Előtted én / te én előttem. / Egy kapu előtt mégis megállunk. / Megcsókollak / te nekem adsz csókot / aztán elindulsz szótlanul / és magaddal viszed életem.

A kivételes életmozzanatok pátosz nélküli megjelenítése a költő helyét is kijelöli a világban. Teremtő egyéniség, nem tömegszellemű személyiség a művész Isten és a gyakorta masszává sűrűsödő, uniformizálódó sokaság között. Talán, ha őszinte szándékai vezérlik és nem az igazodás, a megfelelés vágya, akkor a genezis része lehet.

Minél inkább a szakrális mikrokozmoszokban keres magának teret, tehetsége szerint az univerzum teljességében, annál inkább képes felfogni küldetésszerepét.

Nem spekulatív, hanem cselekvő teremtménnyé kell válnunk. Kassák Lajos ma is megszívlelendő iránymutatására G. Komoróczy Emőke a Tisztaság könyve opus soraival figyelmeztet minket:

„Íme a nagy gyűjtőlencse is én vagyok

én vagyok az elveszett fűzfasíp

és a nagy állatszelidítő is én vagyok

csak akarnom kellene és

árnyékommal letakarhatnám a világot.”

Ez az öntudat és öneszmélet ebben a kontextusban kiapadhatatlan kúttá vált a kilencvenes évekig az alkotói függetlenséget szem előtt tartó írástudók számára. Csak akaraterővel, önálló személyiséggel vághatunk neki a Parnasszus felé vivő útnak. Kassák Lajos a magányos, de a céljait ismerő embernek is ad támpontot, kapaszkodót. G. Komoróczy Emőke tudatosítja bennünk, hogy az író már a múlt század harmincas éveiben az Emberfiát tekinti példaképnek, a hozzá mint költőhöz szegődő társnak. Felhőtlen éjszaka című remekében Kassák így összegez:

„Te is itt ballagsz velem az éjszakában

éppen olyan szegény és elhagyatott vagy, mint én

vérzik a szíved, kezeid és lábaid is véresek.”

Komoróczy Emőke elsőként tárt fel az Istennel való kapcsolatra törekvést Kassák Lajos szakrális indíttatású verseiben. Hiszen, tehetjük fel a kérdést, választhat-e méltóbb kísérőt az élete útján az ember, mint az Emberfiát? Kassák Lajos túlfűtöttség nélküli, a valóságos belső vívódást is kimondani merő lírájához G. Komoróczy Emőke értő gondolatai utat nyitnak nekünk, rajtunk múlik, rálépünk-e, elfogadjuk-e ajánló szemléletét.

Hogy voltak, akik nemcsak hasonlóan, hanem egyazon módon gondolkodtak a modernségről, Kassák Lajosról, azt másokkal együtt G. Komoróczy Emőke szerteágazó kutatásainak, nyitott személyiségének is köszönhetjük.

Az avantgárd irányzatok megismertetésére és elismertetésére tett erőfeszítései köztudomásúak, neki köszönhetjük még a hetvenes, nyolcvanas években is keményen üldözött vagy éppen háttérbe szorított leginkább újat, legkevésbé hagyományosat alkotó, a nonkomform szemléletmódot nyíltan felvállaló művészek alkotásainak köztudatba emelését. A nyolcvanas, kilencvenes évek fordulójáig a Kárpát-medencében tiltott, még az emlékezetből is kitörölni akart avantgárd a képviselőivel együtt a jól ismert kultúrpolitikai kényszer elől külföldön talált befogadásra.

Leginkább a Párizsi Magyar Műhely ma már legendás, alapjaiban hazaszeretettől vezérelt eszmeköre éltette tovább az avantgárd örökké újat akaró szellemiségét. Az avantgárd művészekre olyannyira jellemzően önmagukat mindig közösségben gondolkodó, autonóm emberek szabad körének tekintették.

A Párizsi Magyar Műhely a hatvanas évek elejétől a kilencvenes évek derekán igényelt hazatelepülésének végéig folyóirat volt, olyan agora, amelyik a kultúrát közkincsként határozta meg.

Vezető személyiségeinek gárdája révén fórumot, társadalmi teret biztosított a magyar szellemi élet jeleseinek és munkáiknak, függetlenül attól, hol alkottak. G. Komoróczy Emőke alapművében, az Avantgárd kontinuitás a XX. században című kötetében méltán emeli ki a három szerkesztőt, azokat a jeles személyiségeket, akik a semmiből teremtették meg közösségüket, a modern szellemiségnek otthont adó szerkesztőséget, az akkori ellen-kulturális szűrőkön gyakran fennakadó értékeket haza is közvetíteni akaró, a világban végbemenő intellektuális folyamatokat megismertető mikrokozmoszukat. Bujdosó Alpár, Nagy Pál és Papp Tibor testi-lelki motorjai voltak a folyóiratnak és a köréje szerveződő kulturális törekvéseknek. Triászuk gondoskodott arról, hogy műhelyük eleven köldökzsinór legyen a vasfüggöny két oldalán élő alkotók, befogadók között.

Bujdosó Alpár performanszai önéletrajzi motívumokkal, széles vizuális eszköztárral az élhető haza hiányát fogalmazták meg egy olyan érában, amikor a hazatérés az alkotói, sőt a személyi szabadság elvesztésével fenyegetett. G. Komoróczy mutatott rá elsőként Bujdosó Alpár képverseinek, tárgyköltészetének olyan elemeire, amelyek a hagyománytiszteletet magukban hordozva az emberiség azon korszakainak állítanak emléket, amelyekben a szellemi szabadság természetes, megkérdőjelezhetetlen volt.

Bujdosó Alpár összeveti az ókori görög filozófusok lehetőségeit a maga korában tapasztalható valósággal: „Ikarosz álmát hiába dédelgetjük magunkban, még csak Daidaloszként sem szárnyalhatunk” (Nagy Sommázs).

Társa, Nagy Pál a szöveghordozó felületek, elsősorban a papír rabságába zárt gondolatok kiszabadítására tett kísérleteivel vívott ki magának figyelmet és elismerést, elektrovizuális képszövegei a varázslás és a ferdítés lehetőségeire, a megmásítás jövőbeli elkerülhetetlenségére kívánják ráirányítani figyelmünket. Munkásságában mindig szerepet kapnak a határesetek, a se itt, se ott valóságának és valótlanságának attribútumai. Phoé című videó-kollázsa Perszephoné alvilágban, majd a földön megélt időváltásaira épül, tele találós kérdésekkel. Nem tudhatjuk, hogy a videó jelzései, jelképei között kivel is találkozunk, kinek a nyomait láthatjuk. Ez hát a szabadság? Ha róla nem is válthatunk szót – micsoda abszurd: videó-szót –, akkor legalább az esélyekről fantáziáljunk. G. Komoróczy Emőke Nagy Pál alkotómunkássága kapcsán érzékelteti:

a mindennapi, legprofánabb élethelyzetek döntései is lehetnek sorsfordítók, nem mindegy, hogyan, legfőképpen miért akarunk valamiben, valami miatt döntést hozni.

Papp Tibor, a triumvirátus harmadik tagja leginkább mint a térképversek egyik első meghonosítója ismert. Ilyen alkotásait a TÉR/VERS/KÉPEK című kötetében gyűjtötte össze. Ennek legismertebb darabja párhuzamot von a Walesi bárdok világa és az 1956-os forradalom vérbe fojtása között (Újmontgomery). Papp Tibor minden képi és szövegbeli eszközt megragad ahhoz, hogy az idősíkokat, a tettek síkjait egybefonja, így tegye kitörölhetetlenné és eltörölhetetlenné a múlt, a jelen eseményeit. A költészeti szintézis jellemző más munkáira is. Fónikus, kinetikus, vizuális versfolyamai a konceptuális művészet jegyében születtek, egy-egy gondolat többféle kifejezési formában kerülhet a befogadókhoz, a műalkotássá válás kimeríthetetlen számú lehetősége mindenki számára adott, a művész bármilyen befogadásra alkalmas eszközt felhasználhat az esztétikum keretein belül olyan élmény, katarzis kiváltására, ami gazdagabbá teszi életét. G. Komoróczy Emőke a művészi szabadság elismertetése érdekében is okkal hivatkozik Papp Tiborra.

A formai, eszköztárbeli megkötöttségek nélkül alkotó személyiség létfeltétele, hogy műveinek tartalmát is szabadon választhassa meg, szabad hazában, szabad értékrend, de értékrend szerint létezhessen.

Komoróczy Emőke igen nagy érdeme, hogy a világba tekintés képességével megáldottan új meg új művészi aspektusok felé fordít minket, vigyázó szemeinket a segítségével vethetjük mi is Párizsra, a Párizsi Magyar Műhelyre. Nincs mit szégyenkeznünk – a magyarság kulturális hagyományaiban mindig ott volt az avantgárd, a modernség. Nemcsak nyomaival, a teljes horizontjával képviselteti magát honi művészetünkben. Íme, a bizonyíték: bár óriási erőfeszítések árán, sok lemondással, dolgos hétköznapokkal elérhető az elérhetetlennek látszó is, azaz elérhető a nagyvilág.

Komolyan azt terjesztette kisiskolásként, hogy magáé a Kiscelli kastély?

Az 1880-as évek végén Ópapa kaszárnyaparancsnok volt, ezért az egész család a Kiscelli kastélyban élt. (Óbudai Anziksz, 2017 nyár, Tisztelt szerkesztőség! című írása – a szerk.) Így a lánya esküvője is ott volt a kastély oldalánál lévő kápolnában. Gyerekkoromban sokszor hallottam ezt a történetet, ezért mindig úgy tekintettem a Kiscelli kastélyra, mint a jogos családi örökségemre.

Amikor kijártunk oda a napközisekkel – mivel a Kiscelli Általános Iskolában tanultam –, akkor az osztálytársaimnak többször kifejtettem, hogy a kastély az enyém.

Olyan kislány voltam, aki folyamatosan sztorikban él, folyamatosan zajlottak a történetek, amikre most már nehéz azt mondani, hogy nem valóságosak, pedig leginkább a fejemben játszódtak, és kimondottan sok minden történt velem a Kiscelli kastélyban várúrnőként.

Mondhatjuk, hogy inspiráló környezetben nőtt fel.

Abszolút! A legjobb barátnőmmel, Kovács Melindával, akivel osztálytársak voltunk, nagyon szerettünk vad, fiús játékokat játszani. Ő kettes tanuló volt, én meg ötös. Igazi belevaló, talpraesett, nagyon jófej lány volt, aki helyett – hogy ne bukjon meg, és ne legyenek ebből komolyabb családi zűrök – mindig megírtam a házi feladatokat. Cserébe folyton együtt lóghattunk. Kovács Melindával éveken át tervezgettünk egy olyan földalatti átjárórendszert, ami a Kiscelli közi házunkból levezet a kastélyba, majd a kastélyból egészen az iskoláig, a kijáratot pedig a kórház tövébe képzeltük el. Térképeket rajzoltunk, komolyan dolgoztunk a megvalósításon.

Innen egyenes út vezetett a meseíráshoz.

Szinte. Angol–magyar szakra jártam az ELTE-re, később drámát is tanultam. Anyukám a Kiscelli Általános Iskolában tartott színház szakkört a helyi gyerekeknek. Azok a srácok, akik az óbudai lakótelepen kallódtak volna délutánonként, eljöttek inkább Éva nénihez a szakkörbe. Anyukám elég hamar belátta, hogy egy színház szakkör nem teheti meg, hogy nincsen év végén előadás. Viszont az is egyértelmű volt, hogy Moliére-rel nem tud mit kezdeni ez a csapat 10–14 éves kis vad emberpalánta, ezért vállaltam, hogy írok nekik színdarabot. El is készült az Artúr király és a kerekasztal lovagjai. A fiúk csinálták a koreográfiát, pont annyi lovag és ádáz harcos volt benne, ahány fiú. Rendkívül látványos csaták zajlottak a színpadon, sőt ezek a „rosszfiúk” Éva néni kedvéért hajlandók voltak még szöveget is tanulni.

Három éven át ment ez a szakkör, és persze a következő két évben is én írtam a darabot, ha már ilyen sikerünk volt.

Arra gondoltam, hogy ha befejezem az egyetemet, akkor felvételizek a Színművészeti Egyetemre, dramaturg szakra, és gyerekszínházzal fogok foglalkozni. Csak az történt, hogy egyetemista koromban terhes lettem. A lányom már tizenkilenc éves elmúlt.

Ha követné a mamáját, lassan nagymamaként írhatná a könyveit.

Számomra is döbbenetes, de tényleg van egy érettségizett lányom. Amikor megszületett, lőttek a dramaturg szaknak, örültem, hogy éjszakánként meg tudtam írni a szakdolgozatomat az ELTE-re. Kész csoda, hogy le tudtam államvizsgázni egy pici gyerek mellett.

Rettenetesen nehéz időszak volt, mert az apukájával nagyon hamar szétmentünk, és ott álltam teljesen egyedül, diploma nélkül, munka nélkül, egy pici babával, akit még szoptattam.

Hogyan lépett tovább? Mi volt a mentőöv?

A kényszer volt a mentőöv. Beláttam, hogy ezt a gyereket valakinek fel kell nevelnie, aki nem lehet egy depressziós, boldogtalan, életunt nő. Igenis meg kell találni egy ilyen helyzetben is, hogy mitől jó az élet, és azt, hogy hogyan tudom átadni mindezt ennek a gyereknek. A hétköznapi praktikus dolgokról nem is beszélve, például miből veszek pelenkát. Beálltam újságírónak, mert arra épp volt kereslet, emellett éjszakánként fordítottam, napközben pedig angolt is tanítottam. Bevágtam szerencsétlent egy bölcsődébe, mert nem volt más lehetőségem – és ő ezt nagyon megsínylette, rettenetesen hisztis lett. Persze nem az a hisztis gyerek, aki szívatja az anyukáját, hanem olyan, akinek valami nagyon nagy baja van az egész létezésével. Nincsenek rá szavai, csak azt érzi, hogy valami nem jó.

Erre jött a Hisztimesék?

Rájöttem, egyetlen módon tudom ezt a kislányt pacifikálni: hogyha mesélek neki. Ettől valahogy megszűnt a külvilág, és lett körülöttünk egy olyan burok, ami mindkettőnket védelmezett. Nem volt más választásunk, a mesék vérre mentek, mert ez volt a túlélésünk záloga. A gyerek elkezdett működni, rendben lenni a világban, ezért folyamatosan fent kellett tartani azt a mesehömpölyeget, ami körülvett minket. Lépten-nyomon meséltem, ami pont ezért borzasztó béklyó is volt, hiszen semmi más módja nem volt annak, hogy a kislányom rendben legyen.

Egy barátom, aki hallott engem mesélni – és történetesen van egy könyvkiadója –, biztatott, hogy írjam le ezeket a meséket, mert szerinte jó könyv lenne belőle. Ez lett a Hisztimesék, ami új dimenziót nyitott meg előttem.

Eleinte úgy gondoltam, hogy addig foglalkozom meseírással, amíg a lányom pici és igényli. De aztán újra férjhez mentem, és sorra érkeztek a gyerekek. Közben kiderült, hogy a meseírás mindennél erősebb késztetés, annyira kiteljesedem, és most is annyira boldog vagyok benne, hogy tulajdonképpen miért váltanék?

Elég jó ütemben hömpölygetődnek a történetek, hiszen épp a negyvennyolcadik meséskönyve megjelenésére várunk, röpke tizenkét év alatt. Mi adja ezt a lendületet? A gyerekei?

Eleinte igen, minden sorozat indulásában szerepük volt. A Maszat akkor indult, amikor a kisfiam, aki Lilunál kilenc évvel fiatalabb, kétéves volt, és nem találtam neki a Boribonon kívül megfelelő mesét. Igazából minden gyerekemhez kapcsolódik valami, ami miatt az ő aktuális életkorához fordultam, és onnan indítottam el valamit.

Ugyanakkor nincs is nagyobb vágyam, mint ifjúsági regényt és felnőtt dolgokat írni, miközben persze folytatom a régi sorozatokat is. A könyvhétre például megjelent egy új Maszat is.

Írás közben is segítenek a gyerekei, ha elakad?

Igen, van olyan, hogy nem tudok továbblépni, vagy épp nem elég erős az ötlet. Ilyenkor a közös vacsoránál elmondom, min akadtam el, és összeül a családi brainstorming, ahol remek ötletek születnek. Olyan is van, hogy odaadom nekik a kéziratot, elolvassák, és őszintén megmondják a véleményüket. Mondják például „Ez itt szerinted vicces? Mert igazából nem az…”. Bori, aki most nagyon kamasz, tizenöt és fél éves, szokta mondani, hogy: „Anya, most őszintén, szerinted így beszélnek a mai fiatalok? Na, ne fárasszál már.” Aztán Dalma, aki most tizennégy éves, szerencsére ő is nagyon kamaszodik, kitalálta, hogy a kevésbé megnyerő figurákhoz vonzódik. Kifejtette, hogy elege van a Ruminiből, aki egy szerethető kis béna, úgyhogy legyek szíves a következő kötetbe beépíteni egy figurát, aki ki nem állhatja Ruminit. Úgyhogy Dalma ötlete nyomán lesz is a következő részben egy kifejezetten bunkó stílusú ugróegér, akinek Kuszkusz a neve, és összehaverkodik Balikóval, de Ruminit nem bírja.

Rumini amúgy is az abszolút kedvenc, nem?

Kicsit mindig az a kedvenc, amit éppen írok, de azért vannak masszív szerelmek, mint például a Rumini-sorozat teljes egészében.

Ha egyetlen könyvemet csaphatnám a hónom alá, akkor az a Galléros Fecó naplója lenne. De szeretem a Lengemeséket, nagyon szeretem írni a Két kis dínót, mert más lelkiállapotban írom, és az a lelkiállapot nagyon kedvemre való.

Az eddigi legnehezebb könyvem az Alma, amire iszonyú büszke vagyok. A folytatásán dolgozom, ami rátett még egy lapáttal, mert nagyon nehéz megírni, úgyhogy azt hiszem, ilyen értelemben az lesz az etalon, amiért a legtöbb szellemi erőfeszítést kellett tennem. Nagyon szeretem a Négy madár titkát is, ami Kertész Erzsivel közös könyvünk.

Hogy indult a közös munka Kertész Erzsivel?

Az ötlet a Pagony Kiadóé volt, mi gyakorlatilag alig ismertük egymást. Most már persze jó barátok vagyunk, de a megkereséskor annyit tudtunk egymásról, hogy nagyjából egyidősek vagyunk. Alapvető szakmai bizodalmunk volt egymás felé, hiszen olvastuk egymás könyveit. A mesetenisz koncepciója az volt, hogy egyikünk elkezdi a mesét, majd átpasszolja a történetet a másiknak, és hat váltásban együtt megírunk egy aranyos kis történetet.

Egy bekezdés egy kalandregény-írónak nagyon kevés, nem?

Persze! A harmadik váltásnál kiderült, hogy eleve nem bekezdéseket írunk, hanem rövid fejezeteket, és mivel a harmadik résznél már egy komplett bűnügy közepén tartottunk, világossá vált, hogy nem fogjuk a meseteniszt hat bekezdéssel megúszni, sokkal inkább negyven-ötven lesz belőle. Így felajánlottuk, hogy könyvvé kerekítjük. A kiadó örült, rajtunk pedig elképesztő láz lett úrrá. Nem tudtam, hogy mit fog írni Erzsi. Megírtam a magam részét, amivel feldobtam egy labdát, amit ő lecsaphatott. De bármerre lecsaphatta, és persze direkt úgy írta, hogy ne számítsak a végeredményre, és persze én is. Úgy írtuk közösen ezt a könyvet, hogy a közepéig egyáltalán nem egyeztettünk, és fogalmunk sem volt arról, hogy mi lesz belőle.

A saját részünkkel adtuk az inspirációt egymásnak, de a legjobb az volt az egészben, hogy az írás hatalmas felelősségét is teljesen levettük egymás válláról.

Okosan úgy fejezem be az én bekezdésem, hogy azokat a részeket, amikhez nekem nem fűlött a fogam, Erzsinek kelljen megírnia, és ő ugyanígy rám tolta, amihez neki nem volt kedve. Így egyszerűen felépült és megíródott az összes nemszeretem rész.

Az ember azt gondolná, hogy az írás magányos dolog.

Szembe mentünk minden klasszikus szabállyal. A könyv elkészült, nagyon sikeres lett, úgyhogy rögtön a folytatáson gondolkoztunk. A kiadó ötlete nyomán újabb játék indult: beleraktunk az első kötetbe egy kódot, amiről rá lehet jönni, hogy melyik fejezetet ki írta. Aki elküldte annak a fejezetnek a számát, amit közösen írtunk – mert ilyen is volt –, azok közül kisorsoltunk egyvalakit, akit beleírunk a Négy madár folytatásába. Szerencsénkre egy elképesztően cuki 8 éves kislányt dobott ki a gép, akinek nagyon-nagyon jó kis szerepet adtunk a könyvben.

Ezek szerint már készül is a folytatás?

Arra kértem Erzsit, hogy írjuk most a folytatást, mert olyan lendületet ad, ami segít átbillennem egy másik könyvvel kapcsolatban, amivel épp elakadtam.

Az Alma című sakkregény folytatásán dolgozom, amiben a mesterséges intelligencia a fő ellenség.

A Facebookon keresztül sikerült felvennem a kapcsolatot egy biztonsági szakemberrel, akivel napi szinten konzultálok, mert magamtól eddig nem tudtam, hogyan képes egy gép megzavarni egy egész hálózat működését, vagy bankkártyák adatait leszedni a netről, amikor pénzre van szüksége. Persze most már bármilyen tizenhat jegyű számsorról ki tudom számolni fejben, egy algoritmus segítségével, hogy bankkártya-e vagy sem. Nagyon ki vagyok képezve.

Kalandregényt csinált az életéből is. Nem akar esetleg erről is írni?

Nagyon szeretnék, régi álmom. Idő hiányában azonban ezt átmenetileg elengedtem, de csak átmenetileg, mert annyi csodálatos tervem van, amihez 150 évig kell élnem, hogy mindet véghez vigyem.

Pontosan ilyen magasságból nézi A vicces lány történtet is. A főszereplő Barbara Parker, aki megnyeri a blackpooli szépségversenyt.

Nem akarja a vidéki szépségkirálynők báli rendjét felvenni, hisz élete álma, hogy megnevettesse az embereket, akárcsak imádatának tárgya, a híres amerikai komika, Lucille Ball.

A koronát visszaadja, és azzal a lendülettel Londonba költözik. Elmegy egy induló vígjáték szereplőválogatására, ahol azonnal elkápráztatja az írópárost, plusz leendő szereplőtársát is. Hipp-hopp ő lesz a Barbara (és Jim) ünnepelt komikája, és innentől kezd érdekes lenni a sztori. Mert már rég nem Barbara (immáron művésznevén Shophie Straw) a főszereplő, hanem a sorozat és az azt létrehozók minden tagja. Az írópáros, Tony és Bill, akiket anno homoszexuális találkozóhelyen kaptak el, ami igencsak megpörgette az életüket, Dave, a sorozat producere, akit felesége nyomaszt vérig hatóan és Clive, a hiú színész, Sophie sorozatbéli férje.

És igen, cseppet sem lepődünk meg azon, hogy Barbara körülbelül öt perc alatt futja be ezt a nem kis ívű karriert, mert ez itt a ’60-as évek Londonja.

Anglia végre kezdi felszívni magát a háború után, pezseg a kulturális élet, dőlnek a tabuk, hurrá szexuális forradalom, ráadásul Beatles.

Ebben az időszakban tényleg gond nélkül be lehetett sétálni a BBC-be egy-egy jó ötlettel, és ami igazán jó volt, meg is valósult – lásd az öreg ikonikus arcokat: Monthy Phyton.

Hornby amúgy is lubickol, hiszen Barbara személyében egy újabb rajongó bőrébe bújhat, és ez az, ami igazán fekszik neki. Mert Barbara Lucillért és a jó vígjátékokért való rajongása nem képletes. Kívülről tudja a párbeszédeket, a megjelenési időpontokat, rádiósávokat, amin kedvencei hallhatók.

A londoni első hetek egyetlen igazi gyötrelme, hogy nincs TV-je, és nem nézheti kedvenc sorozatainak ismétléseit, amiket eddig amúgy 6783-szor látott.

Ilyen rajongó volt a Fociláz Arsenal drukkerja, is, vagy éppen a Pop, csajok, satöbbi Robja zenefanatikusban – az első geekek, akik Hornbynak azonnal meghozták a sikert.

Pontosan azt kapjuk az írótól, amit eddig is. A könyv rendkívül szórakoztató, igaz, nem is kínlódik szereplői szupervíziózásával. Senki nem kényszeríti Barbarát, hogy azon agyaljon, milyen ebben a férfiak uralta iparágban csinos nőként berobbanni. Persze tesz egy-két megjegyzést, hogy pl. a nőket inkább nézni szeretik, mint nevetni rajta, de tovább nem feszegeti a témát. Mint ahogy Tonyt és Bill sem ér rá hosszasan a homoszexualitás problémáin időzni, igaz, a teljesen különböző életútjuk adja közös írói létük dinamikáját. Nem feszegetjük külön Clive morális értékeit a 143 ágyba döntött színésznőjelölt után sem. Mégis igazi, hiteles képet kapunk a ’60-as évek Londonjáról, az ott zajló kulturális életről, a társadalmi élet változásáról.

A sikeres BBC sitcom befutja várható útját, a sztori igazi meglepetést nem tartogat. A végjátékban közel 50 évvel később szereplőink újra összeállnak egy színpadi darabban. Barbara közel 70 éves, és egy pillanatra összesűrűsödik a Hornby által magasabb perspektívából tekintett valóság. Rájön, hogy igazából nem a nosztalgia az, ami visszahúzza a pódiumra, és még csak nem is 1964-et akarja visszalopni. Egyszerűen járni akarja tovább az utat, dolgozni, nevettetni, szeretett emberek között, ahogy eddig is.

Ezt nemcsak az óvatos fészkelődésből kapiskálja ki (ficánkolna némelyik úr óvatlanabbul is, hanem hát ki huszár, míg beretvakés korcsolyázik a gigáján?), de ő maga is bele-belesandít a tükrökbe, vigyázva, srévizavé. És olyan, de olyan elégedett e sandítások eredményével, hogy legszívesebben az összes miskulanciáját odahordaná az utolsó tükör melletti polcra, és naphosszat kígyózna, külön ollóért, külön fésűért, külön pamacsért, külön beretváért. Manó bácsi viszont sehogy sem kedveli e végetlen vonaglásokat.

Márpedig Manó bácsié a Laktanya utcai üzlet, kevés híján félszáz éve már. Segédként kezdte egykoron a figarói pályát, mesterlevelet szerzett és műhelyt, azután addig nyesett és nyírt, gön­dörített konya fürtöket és pödrött hetykére hosszú báli éjszakák elernyesztette bajszokat, míg keze remegése egyszer csak eszébe nem juttatta a folyton növő szőr mögött folyton fogyó időt.

Sokáig nem retirált mégsem: állt rendületlenül a szék mellett, régi, nobilis körszakállak vagy peckes Tegetthoff-bozontcsodák emléke suhant el párás szeme előtt, és verte a cintányérban a habot, és fente a szíjon a beretvát.

Amidőn pedig citerázó keze még a legelszántabb törzsvendégekben is vándori hajlamokat ébresztett, szomorún leült egy hokedlire, és várni kezdte az ismeretlen ifjút, ki hamarost bezörget, elébb a segédje lesz, azután feleségül kéri egyik leányát, átveszi a boltot, és… hanem ez a bizonyos ifjú csak nem köszönt be – így esett, hogy Manó bácsi merész elhatározással leányait tanította ki a mesterségre.

A kopott boltocska csakhamar csilingelő kacagásba öltözött. Sturcz Imre, Óbuda legkeresettebb úrifodrásza fuldoklott mérgében. Nemcsak hogy elnézett Manó bácsi feje fölött, amikor legközelebb összetalálkoztak a Hickmann-vendéglő kerthelyiségében, de még egy epés cikket is küldött a Fodrászok és Borbélyok Szakközlönyének. Éppen ő, aki köztudomásúan akként növelte forgalmát, hogy illetlen fotográfiákat dugott a Magyar Figaró régebbi számaiba, úgy tette ki őket Kecske utcai üzletének asztalára. Ám mint vetekedhetnének akár a legszemérmetlenebb képek is a cserfes Helga, a locska Tilda és a pergőnyelvű Lujza fecsegős kacarászásával, de főképp Margitka búgó hallgatagságával? A Szakközlöny nemhogy elrekkentette a vitriolos fenekedést, de hatoldalas, képes híradást szentelt a négy leány mestervizsgájának s az azt követő, zajos dínomdánomnak, külön tirádát zengvén a végtére emancipálódó szakma Laktanya utcai üdlakáról.

Még az is felmerült, hogy szobrot emeljenek a négy leánynak a Laktanya utca boldogabbik végén, de ezt végül elhalasztották: az elöljáró másféléves unokahúga miatt minden fillért az épülő kisdedóvóra kívánt fordítani.

Hanem innentől a Manó-üzlet napja megállott a zeniten. Az óbudai úri közönség kiválóan pártolta, és vendégköre újpesti, sőt lipótvárosi hajzatokkal és bajuszokkal is gyarapodott. Sturcz fogcsikorgatva rejtezett el pomádészagú odújában.

Az öregúr pedig, ki egyik szemével üzlete felvirágzásán őrködött, de a másikkal leányai révbe érését fürkészte, hokedlijén gubbasztva elégedetten dörzsölte rezge kezét. Hiszen eltervezte ő azt okosan, hogy e vidám csevej vidor lagzikhoz vezet majd, és csakugyan: a cserfes Helgán egy újpesti bútorgyáros szeme akadt meg, a pergőnyelvű Lujzának egy szedő kezdte szedni a virágot, nyárra már dupla lagzit terveznek! És ha a locska Tildának meg a hallgatag Margitkának egyelőre nincs is keletje, de előbb-utóbb mégiscsak jelentkezik valaki – olyasvalaki, aki utódjává is lesz, mert azért az üzletet mégsem szabad fehérnépre bízni. Gyönyörködik tehát három leánya buzgó locsogásában, nyüzsgő fecsegésében, csak éppen a búgón hallgatag Margitka kígyózásait ítéli illetlennek. Hiába, Sturcz egy keserű tréfája, mely a borbélyüzletet bordélyüzletre csavarta, elkedvetlenítette: őrá aztán senki ne mondhassa, hogy erkölcsre-illemre fittyet hány! Így hát fésű, borotva, pamacs mind-mind ott sorakozik Margitka saját polcán, és ha a Szicíliai Álmot nem másfél literes, megbonthatatlan üvegben árulnák, az is odakerülne – ekképpen azonban csak az utolsó tükör melletti, magas polcon fér el. Az még az ő nagyszerű leleménye volt, hogy a négy leány négy különféle illattal dolgozzék, ezeket csereberélni ugyanoly képtelenség volna, mint asztalaik rendjén változtatni.

Így Margitkának megmaradt a vendégenkénti egy kígyózás, se több, se kevesebb – még ennyi se kellett azután ahhoz, hogy egy bizonyos csütörtök délelőttről hosszú esztendőkig beszéljenek Óbuda-szerte.

Ki hinné pedig, hogy Sajbán Dani, ez a buta faesztergályos a San Marco utcából, ilyen cifra tohuvabohut csinál? Egyelőre békésen vár a sorára, és legfeljebb combján táncoló ujjai dobolnak hírt szédült izgalmáról és bősz elszántságáról, amellyel kész Margitka védelmére sietni, olyan hévvel, mintha nem másodszor látná mindössze életében. Amúgy jókedélyű, derék fiú, akinek – Tóni öccsével közösen – nővére rendezett be egy apró műhelyt a hosszú kert hátsó traktusában. Szék- és asztallábakat esztergáltak ott hét- és százszámra, esténként meg békén eliszogattak, amihez jobban csúszott nekik a rizling-spriccer, mint a nehéz, vastagsörényű sörital (Hubahabúnak nevezték ezt Huba úrról, aki a sörgyárat igazgatta). Soha nem történt volna velük semmi nevezetes, és ez így maradhatott volna az idők végezetéig, ha Dani egyszer, hiába zörgetvén Sturcznál (vajon merre csavaroghat az a bájgúnár?), be nem téved Manó úr üzletébe, és ott meg nem pillantja a kígyózó Margitkát.

Dani oly epedő narancsillatba fülledve érkezett haza, hogy a Répássyék Kati cselédje egész este Zerkovitz-nótákat dalolt miatta. Meg is próbált szóba elegyedni a fiúval másnap, azután harmadnap, azután a további napokon, a Jóistentől eltérően még a hetediken sem pihenve meg, de mindhiába. Dani csak elnézett a feje felett, messzire, ahol a narancsfák éppen illatos, fehér virágokat bontanak, és rá se hederített. A munkájában sem volt sok köszönet: furcsa, kacskaringós széklábak kerültek ki a keze alól, egyik sem hasonlított a másikra, ezeket kiadni a kezükből egyet jelentett volna a szerény vállalat csődjével. Tóni, akinek Dani motyogva és ügyetlenül megvallotta, miféle tüneményt próbál az otromba fadarabokon megrögzíteni, mégsem bántotta érte egy szóval sem. Kétannyit állt az eszter­gapad mellett, és kétannyi deszkát kerekített egyformára, amilyennek a sóhajtalan emberek álmodják a széklábat. Dani pedig kiült a verőfényes kertbe, és hunyorgott, mint aki Napba néz a szívével.

Egyszer pedig elmentek a Kisfaludy Színházba, a Parasztbecsületre – Dani elbűvölve hallgatta a muzsikát, és azt a narancsillatot érezte belőle, amelyet pedig mind-mind ő vitt oda a lelkében.

Így múltak a napok, egyetlen hangos szó nélkül, csöndes hajnövesztéssel.

Minthogy ugyanis a mindennapi borbélynál borotválkozás fényűzését nem engedhették meg maguknak, Dani csak egy újabb loboncos üstökkel juthatott ismét Margitka elébe. De végtére, amikor a messzi Taorminában talán már az első vörös-fehérre repedt fügét szüretelték, ennek is elérkezett a napja. Dani felöltötte ünneplő ruháját, és peckesnek remélt, enyhén rogyadozó léptekkel elsétált a Laktanya utcába. Amint befordult az üzletbe, megtorpant: valami nagyon más volt, mint ama régi, szerpentin-ívű napon.

Pedig látszólag minden a helyén van: a gavallérok a székekben, a leányok a székek mögött, Manó bácsi az örök hokedlin, a Szicíliai Álom a hátsó polcon, az utolsó asztal mellett. Azután rájön: a csönd másmilyen most. A beléptét jelző csengettyűre nem felel csilingelő kacagás, de még Margitka hallgatása sem búg harmóniát a nyárba. Körülnéz, és hátrahőköl: Margitka székében nem mást lát terpeszkedni, mint Sturczot, a Kecske utcai frizuragyalázót! A szégyentelen fogta magát, és személyesen látogatott el a konkurenciához, s akár ő maga, még a haját is megnövesztette erre az alkalomra. Lám, kacér hagyma a hajé, mereng talán Dani: mindegy neki, szerelem táplálja vagy gyűlölet, csak gyarapodhasson! Helyet foglal, éppen Sturcz háta mögött – Manó bácsi üzletében nem félreeső zugokban, szemérmetlen képekre kacsintva szokás várakozni, hanem elöl, Isten és az emberek szeme előtt. Olyannyira Sturcz mögött ül, hogy Sturcz feje éppen eltakarja előle Sturcz képmását, így csak húsos fülcimpáit látja, hátulról. Már rövid szemlélődés után is bizonyos benne, hogy soha életében nem látott még ezeknél önelégültebb, ellenszenvesebb fülcimpákat.

Elképzeli, ahogy Margitka ollója apró mozdulatával belecsíp az egyikbe – vagy éppen, ha már álmodunk, minek spórolni: egyetlen nagy mozdulattal lenyesi előbb az egyiket, majd a másikat is.

Tudja persze, hogy ez a két fül sérthetetlen: nemcsak leffentyűk egy ellenszenves koponyán, de egyszersmind Margitka szakmai hozzáértésének zálogai is, és ily módon épségük minden jóérzésű ember közös ügye. Ennyit van ideje végiggondolni a maga komótos eszejárásával, mire Margitka végez. S ha a leány könnyű kezei ezúttal talán merevebben zsonglőrködtek is ollóval-fésűvel, az eredmény megfellebbezhetetlen. Sturcz Imre immár nemcsak émelyítőn jóképű, de a haja is úgy hullámzik, miként a tenger Siracusánál, gondolja Dani, ki újabban mindent elolvas a Nap szigetéről, amihez csak hozzáférhet. „Most indul a Szicíliai Álomért” – bizsereg fel, ám ebben a pillanatban sisteregve lecsap a mennykő.

– Nem egyforma a két barkó – közli diadalmasan Sturcz, és úgy forgatja szégyenletes fejét a tükörben, mint holmi harci kakasok a palermói arénában. – A bal legalább fél centiméterrel lejjebb ér.

Ám mielőtt Margitka lehajolhatna, Manó bácsi felpattanhatna, a kakas kakasára talál, és az Etna megébredése pimasz torokköszörüléssé halványítja az iménti mennydörgést.

– Mit merészelsz, te brávó? – dübörgi a kígyózástól megrabolt Dani. – Hol ferde az a ványadt tetűlétrád?

– Már engedelmet – emelkedik ültéből szólásra Sturcz, holott éppen azt nem remélhet. Dani, akiben most egyetlen székláb sem ismerne merengő mesterére, nagy lendülettel ráveti magát, és beléharap a húsos fülcimpába, így adva tudtára a hitvány brigantinak, hogy a szép frizőrleány becsületén esett foltot csak az életre-halálra vívott párbaj moshatja le.

Székre, asztalra fröccsen a fiatal vér, eleve sok-sok vér, de a tükörben még meg is kétszereződik.

Ordítás veri fel a Laktanya utcát: ordít a fülét markoló Sturcz, a timsóért kapkodó Tilda, és Manó úr is, az ajtó felé taszigálva a szintén ordító faesztergályost: – Meg ne lássalak itt még egyszer, te senkiházi!

Csengettyűszó kíséri a kiűzetést Margitka paradicsomából.

Mindezalatt egyedül a leány marad néma. Csupán a haját leszorító, narancsszín kendőt oldja le, és bugyolálja be vele a véráztatta fület.

– Köszönöm, kisasszony – vált csöndes mélába Imre ordítása, amire Margitka álmatagon bólint. Jó, hogy ezt a bólintást Dani már nem láthatja, ahogyan Margitka kígyózását sem, soha-soha többé.

Mit tehet mást, téblábolva hazaindul, azon morfondírozván, mikor küldi el hozzá Sturcz a segédeit. Olvasott róla, hogy párbajoknál kötelezők a segédek, s tudja azt is, hogy a rivális borbélynak három segédje is van. Megrendítette, ami történt, és tisztában van azzal is, hogy hőstettének súlyos következményei lehetnek. De nem bánja: ismeretlen erő feszíti a mellét és szegi fel az esztergapad elcsüggesztette fejét.

Végre egyszer nem a macskaköveket nézi, hanem a kövek fölött az utcát, a Fő teret, amire egyszer csak egy robajosan száguldó fiáker kanyarodik ki, éppen a Laktanya utcából, éppen őfelé.

– Le akar gázolni a csibész! – jut eszébe az ostorát pattogtató Alfio, egyenest az operából. S ekkor veszi észre a gesztenyefás gyalogútról előkeveredő, babakocsit toló dadát is. Azzal a délszaki mersszel, ami csak fertályórája sajátja, de máris lénye leglényegeként becsüli, rohan vissza, taszítja félre a dadát, a babakocsit, s hagyja magát csakugyan legázolni a fiákertől, amelyet a saját sörétől spicces Huba úr csent el a drosztról. Nagyot koppan szegény, bátor feje a kövön, a dajka pedig visítani kezd – s ettől a visítástól már csak egy lépés a nevezetes medália.

Szenzáció lett az esetből, Dani bepólyált feje Óbuda dicsőségévé vált. Minthogy a babakocsiban az elöljáró unokahúga utazott, még az országos lapokból is kiszorította a többi érdekességet – elsőül mindjárt Sturcz bepólyált fejét. Dani egy derűs őszi vasárnapon, a Városháza dísztermében kapott érmet a mellére. Előtte ágált az elöljáró, a hálatelt nagybácsi. Dani mégis oldalt pislogott folyton, a nagy, kitárt ablak felé. A Fő tér túloldalára lehetett látni onnét, épp a gázolás helyére, ahol szomorú narancsillatban két boldog ember fotografáltatta éppen magát, egy hármas esküvő legszebbik nászpárja. Margitka hallgatagabb volt, mint valaha. Némán búgó vággyal nézett vőlegényére, aki mostanra már csak diszkrét flastromot viselt bal fülén.

A pincérleány – Palikámnak, a gazdának leánya, amúgy Piroska nevezetű – nem nevetett föl. Meghökkent pillantást vetett a nyegle ismeretlenre, aki nem sokkal ezután olyan sápkóros, pörcehagyott túrós csuszát kapott, amilyenre nem akadt még példa a konyhájára büszke vendéglő krónikájában. Még most is szalad tőle a hasa, ha közben meg nem állt.

Pedig hát mi volt a vétke, istenem? Megakadt a szeme a leányon, és könnyű markával beszédszöcske után kapott. Ennél érdekesebbet meg nagy hirtelen nem bírt fölfedezni ezen a piros-fehér kockás, rizlingillatú világvégén.

Hanem azért még, mert valaki nem óbudai, nem való hetykélkednie, sem kapkodnia, egyik sem vezet jóra. Annyi téma lapul szanaszerte, fölpattanni készen, mint szeplős varrólány az iparosok rendes évi bálján. Egy mopszot utánzó felhő lebegett éppen arra, abból is üde, nyárias nyitás kerekedett volna. A Schwabinger-malom végtelen kelepelését sem nevezte ma még senki a Duna szívverésének. Miért kellett ennek a sportsapkás csábkocsonyának éppen Muskátira ráhibáznia? – a nevezetes piktorra, kinek nagyérmet nyert főműve, az Annabella vízre száll a Bagolyvár belső termében függ? S ha ez nem volna elegendő, még azzal is meggyanúsítania Muskátit, hogy vár?

Holott a mester, mióta az első tavaszi reggelen kiült a folyó partjára, hogy azután minden nap órákat töltsön ott, soha, egyetlen pillanatig sem várt. Ha egyszer, másfél év előtt Annabella szelíden kérlelő tekintetére kurta biccentéssel megfogadta, hogy nem vár, akkor nem is fog várni, punktum. Élni fog és mulatni, ezt is megfogadta szépen, engedelmesen. S ugyan mi volna annál különb élet és virgoncabb mulatság, mint ülni nádszékében a parton azzal a komisz, csökönyös pipával a szájban, és a legmegfelelőbb szöget keresni az újabb remekműhöz, amely még az Annabella vízre száll sikerén is túltesz? Muskáti dolgozik – ezt mindenki így tudta ezen a tágas óbudai világon, s egyszerre tisztelték őt e nagyszabású rákészülésért és az állhatatos nem-várásért.

Türelmetlenkedni senki nem türelmetlenkedett. Nincs is nagyon divatban errefelé, de meg emlékeztek is reá, hogy az addig tevékeny piktor, miután belehabarodott Annabellába, nemhogy újabb festménnyel nem jelentkezett, de még a helyi vendéglők és korcsmák cégéreire kanyarított, színes felírásoknak és kacskaringóknak is búcsút mondott.

Festek én, hogyne festenék – felelte Palikám dohogására gyöngéd, holdkóros mosollyal. – De mostanság Annabella zöldbarna szemébe festem a képeimet.

Ebben lehetett is igazság, mert a néma leány, ki vászonfehér, riadt kíváncsisággal foglalt helyet a nádszék mellett, és nézett folyót, fakoronát, felleget, amit Muskáti dörmögve mutogatott neki, lassankint színesre, kacskaringós mosolyúra elevenedett. Meg ugyan nem szólalt soha, de az a nap csak elkövetkezett, amikor tekintete nem a mester kezét és szavát követte, hanem a maga tétova, fürkész irányaiba merészkedett. Muskáti szíve gyors igeneket kopogott őszülő bozontú mellkasában, mert akármerre vezette őt a leány szeme, ott zölden friss szépséget és a most esztergált gesztenyékéhez hasonlatos, barna derűt talált. A piktor szeme csillogott, és gömbölyű, okos pipáját Annabella felé nyújtotta – úgy, mintha adna még, holott kért már.

Annabella ugyanis megtanult pipát tömni, ami nem potomság. Először szelíden, finoman kell a kazán aljába töltögetni a göndör, jóillatú, nedves szűzdohányt, mintha gyermek tenné ártatlan, de kíváncsi kezével; középütt már feszesebbre, mégis ruganyosan puhára való nyomni, az asszony tapasztalt, értő ujjaival; s csak a tetejét szabad tömörre, kérgesen keményre gyömöszölni, bölcsen szomorú férfiakarattal – ez az utolsó rész persze Muskátira várt. Kacskaringózós füstgomolyban ültek napjukhosszat, Annabella olykor aprót, mosolygót prüsszentett.

Köröttük hajómalmok kallóztak, felhők vonultak, jegenyék bólogattak a szélnek, dereglyék úsztak messzire – egyszóval semmi sem moccant, csak a világ gömbölyödött panorámává. Muskáti tárlatává Annabella szemében.

Aznap kezdődött-e a változás, amikor Annabella először perdült táncra a Bagolyvár nagytermében, Muskáti pedig nagyot szentségelve kifordult a vendéglőből, és palettájával úgy csapta orrba az ott bámészkodó kecskét, hogy az négy napig szivárványt mekegett? Lehetséges, bár kezdetnél és végnél rejtezőbb jószágok nemigen motoznak az emberi élet bozótjában. Csak annyi bizonyos, hogy Annabella pillantása egyszer egy lélegzettel hosszabban pihent meg valamelyik dereglyén, amelyik a Fekete-tengerig, Bajáig, vagy talán egészen Lágymányosig merészkedett a csillogó, pakfon ismeretlenbe.

Hogy vajon e dereglye látványából, a kötélzet csikorgásából, a vitorla leffenéséből kezdte-e pedzeni, hogy nővé csak férfiak bánatán átkelvén lehet válnia a leánynak, s hogy ezért bocsánatot kérni, ha nem is kellemesebb, de gyorsabb, mint dacolni vele – nos, mindez szintén nem sejthető, mert Annabella erről sem beszélt. Csupán kiült egy reggelen Muskáti mellé a partra, kétharmadig megtömte a pipát, szájon csókolta a piktort, megsimogatta az arcát… Azután felnézett a fellegekre, de most először úgy, hogy Muskáti elvonulni lássa őket; és lenézett a folyóra, de immár nem az örök, hanem az örökkön elsodródó vízre.

És megszólalt:

– Elmegyek.

– Egy hajszálon függ minden összeharácsolt, egybekuporgatott boldogságunk – bődült el Muskáti aznap este Palikámnak, amire a kecske, amelyik mostanság amúgy is félénkebben kandikált csak be a Bagolyvár ablakán, fejvesztve menekült. – Csak azon, kikandikál-e éppen valaki egy kajütablakon, míg te a Vizafogó kéményein számolgatod a végtelenséget. Ennyin múlik minden, amit nagyképűen a magadénak gondolsz.

– De csak megmarad a… – kezdte Palikám.

– Micsoda? – torkolta le a mester. – A csiklandós diadal, hogy velem tüsszentette el a lányságát?

– Alamuszi macska nagyot ugrik – köpött ki a kajlabajszú gyepmester, akit másnap hajnalban a Margitsziget csücskénél halásztak ki a vízből, a torkát valamely vékony, hegyes faeszközzel, talán ecsetnyéllel szúrták át.

Gyanakodnom kellett volna – ingatta a fejét Muskáti, és ahogy a semmibe révedt, szeme egy pillanatra megpihent Piroska elébe hajló keblein, amint a leány az asztalra tette a rizlingspriccert. – Észre kellett volna vennem, hogy egyre forróban ölel.

– Már az is baj? Nyilván nem ölelne, ha… – de ez az este nem Palikám befejezett mondatairól vált emlékezetessé.

– Ha nem mardosná a lelkiismeret – sóhajtott a piktor, megsejtve a szomorúságot a szenvedély, a bűnbánatot a szeretet mögött. Mintha Annabella szemében látná magát: megajándékozottnak és kisemmizettnek.

Ezen az esten készült el az Annabella vízre száll.

A képen durván ácsolt fedélzet, rajta matrózok csoportosulnak víg, asszonytaláló kedvben. Csillog a foguk, a szemük, a karjuk izmos, a nevetésük még annál is izmosabb. Messzire készülnek: a Fekete-tengerre, Bajára vagy pláne Lágymányosra. Hosszú útra, annyi bizonyos. Óbudáról minden út hosszú út, Óbudáról minden nagyvilág. Annabella nincs rajta a képen – miként is lehetne? Hiszen ő nézi őket, az ő szeme fényétől kapja a kép szokatlan, zöldbarna koloritját. Arról azután még Palikám vélekedése is megoszlik, melyik legény is lenne ama Rácz nevezetű, aki végtére szóra bírta Annabellát – az a jóképű, szakállas-e amott, az árboc tövében, netán az a másik szakállas, jóképű-e, amelyik egy kötélcsomón ül? Utóbbi mellett szól, hogy Muskáti egyszer úgy beszélt a fájdalmáról, mint egy hajókötélről, mely annyira megcsavarja őt gyomortájon, hogy kétrét görnyed bele. Hanem ez gyönge érv, komoly műértő csak legyintene reá.

A festményt, mint arról már esett szó, hiába érkeztek reá szemkápráztató vételi ajánlatok, Palikám lógathatta föl a Bagolyvár nagytermében, ahol Annabella annak előtte mind többet táncolt jóképű, szakállas matrózokkal. Csupa olyannal, aki semmit nem jelent neki, üzente a szemével Muskátinak, egy-egy sikerült forgás sodrában feléje pillantva. Az meg, minthogy világ csúfjára nem elegyedhetett a táncba, jobb híján hinni kezdett ezeknek az üzeneteknek. És amint egyre fürgébbre fordult a tánc, egyre elszántabb lett hite és bizalma, mert úgy váltak egyre forróbbá Annabella ölelései is. Mígnem egy napon, Muskáti rendíthetetlen bizalmának fénylő delelőjén, Annabella megszólalt, a kecske megfutott, a kép pedig alig néhány óra alatt megfestetett. Nagy napja volt ez a kisvárosnak.

Hát ezért nem nyugtalankodtak most sem az óbudaiak, hogy Muskáti rendre csak a vizet és a jegenyéket figyeli. Időbe telik egy ilyen nagyszabású műalkotás kigondolása – vélekedtek, s tán nem is botorul; mert a piktor, ki egész nap ott dolgozott a parton, maga is végtelen türelemmel nézett fölfelé, a Fekete-erdőig, vagy ki tudja, tán egészen a Hajógyári-szigetig.

– Árral szemben nem jöhet – dörmögte Piroskának, amikor az kiült mellé. – Az hamis lenne, mint a hazudott fiatalság vagy a Péter-Pál templom sekrestyésének török cigarettái. Körbe kell járnia a világot, hogy megint ide érkezhessék.

– Mit csinálhat most? – kérdezte Piroska, épp csak annyi dallammal, hogy a kérdés mellett a kérdezőnek is jusson némi figyelem.

– Táncol – vont vállat Muskáti. – Szökdécsel körbe-körbe valahol egy nagy teremben vagy éppen a szabad ég alatt, mintha az ördög bújt volna belé.

Vagy csillogó szemmel hallgatja a harmonikaszót. Csupa olyasmit, amire mellettem nem volt módja, e miatt az izgága szemöldököm és könnyen gyűrődő homlokom miatt – és mintha mutatni akarná, csakugyan összevonta a szemöldökét, és ezeregy ráncba redőzte a homlokát, úgy nyögte ki végül: – És beszél.

– Nem segíthetek? – simogatta Piroska hangja a piktorét.

– Nem – felelte az rögtön, és tömte tovább elkomiszodott, buta pipáját, oly keserű keményre, mintha sosem akart volna hallani gyermeki kézről, asszonyi kézről.

– Meglássa, visszajön.

– Az ő dolga – vont vállat Muskáti, azután majdnem mégis odaadta Piroskának a pipát, de azután mégsem adta oda. – Én elmulatok így is.

– Bemegyek – állt föl Piroska.

– Persze – helyeselt Muskáti. – Én még nézem kicsit a folyót meg a szelet.

Pedig nem folyó lesz azon a képen, nem is a szélre bólogató jegenyék. Ő maga lesz rajta, a nádszékben ülve. A szemében azok öröme, akik mertek annyira távol engedni valakit, hogy annak elég útja legyen hazatérni. Messzire néz ez a szem, amelyet persze Annabella szemében látunk: egy olyan vidékre nyílik, ahol a hét nyelven beszélő, gyönyörű leányok legfőbb gondja, hogy visszataláljanak régi, gyűrthomlokú piktorokhoz, ahol sosem áll meg a csilingelő ringlispíl, és ahol ingyen mérik az aszúízű mustkolbászt is.

Azt viszont, hogy e festményt megint Annabella szeme színezi-e zöldbarnára vagy Muskátié, mely amazzal egyazon árnyalatú, azt már igen nehéz eldönteni. Főképpen, mert az Annabella partra száll nem maradt reánk.

Első belépés után garantált a meglepetés, mert a lejtős kertben mindenféle figurák bukkannak fel elszórtan és váratlanul. Apró hippi házaspár egy padocskán; Schluck Béla szippantós kocsija, no meg egy széttárt kabátos szatír. Leesett az állam, amikor a ház alatti műhelyben megpillantottam az ott tanyázó változatos szoborsereget, és nem győztem mosolyogni a kerámiaszobrok változatosságán és mondanivalóján.

Nagyon jellegzetesek a szobrai, aki egyszer látta, biztosan nem felejti el őket. Már kiskorában is ilyen jó kézügyességgel rendelkezett?

Akkor profibb voltam! Gyerekkoromban gyurmából készítettem meglehetősen jó figurákat, és a rajzkészségemre se lehetett panasz. De akkor még álmomban sem gondoltam, hogy képzőművészettel keresem meg a napi betevőt. Mindenesetre a gimnázium után, a kézügyességemre alapozva gipszminta készítő lettem egy soroksári üzemben. Ez a rabszolgamunka persze nem tartott sokáig, és később elvégeztem az egri tanárképző főiskola rajz-vizuális kommunikáció szakát.

Itt szerencsére kiváló művésztanárokkal hozott össze a sors, sok mindent kipróbáltam, és már nagyjából láttam, merre visz az utam. A sors kegyeltjeként még a sorkatonaságot is a főiskola kerámiaműhelyében tölthettem.

Miután összekuporgattam egy saját kemencére, jól bedurrantottam a bérelt pincehelyiségben, és szabadjára engedtem az állataimat. Innen egy emelettel feljebb lépve, egy IX. kerületi régi bérház földszintjén – korábban a nagyapám lakása volt – rendeztem be a műhelyt. Lassan hat éve költöztünk Óbudára a családdal, ahol megtaláltuk az ideális kertes otthonunkat. Óbudainak lenni jobb, mint eddig bárhol máshol. Nem is értem, hogy tudtam Pesten lakni.

Ön új értelmezést adott az állatos alkotásoknak – kutyák, macskák, halak, sárkányok, elefánt, gekko, kakas stb. –, szinte emberi szintre emelte őket. Ezen kívül persze kiemelt szerep jut a kerti törpéknek. Mulatságos és groteszk szobrok, nincs két egyforma közöttük. Honnan jön ez a szórakoztató szobrászat?

Igyekszem észrevenni az élet szórakoztató dolgait, fonákságait, az egyszerű és vidám történéseket. Akár egy mozdulat is lehet humoros vagy groteszk. Vannak dolgok, amik szemet szúrnak és vannak, amik nagyon mulattatnak.

Vicces például, hogy még mindig sláger nálunk a kerti törpe, ezért rátettem még egy lapáttal, és megcsináltam a saját verzióimat, a giccsfricskákat.

Ezeket eltúlozva, karikírozva formázom meg, felskiccelem a papírra, és már alakítom is. Nem agyalok sokat, gyorsan dolgozom, már csak azért is, mert az agyag képlékeny anyag, hamar kiszárad, repedezik. Az 1050 fokos égetés után jöhet a festés, színezés. Persze amikor kinyitod a kemencét, akkor érhet meglepetés, pozitív és negatív is. Az egyik kapolcsi fesztiválon a szobrok közé „rejtettem” egy kamerát. A felvétel sok vidám arcot örökített meg, ahogyan reagáltak a figurákra, és ez engem is vidámsággal töltött el. Sokan mondták már, hogy hasonlítok a szobraimra. Remélem, hogy az alkotásaimmal tudok másokat szórakoztatni.

Külön kategóriának tűnnek a „csinálós” szobrai, amiket dekorációs elemekkel is kiegészít. Tollasozó pufók angyalok, a függőágyban ringatózó törpe sörösüveggel és cigarettával a kezében, a láncfűrészes gnóm vagy a napozó hölgyike. Ezekkel egyfajta tükröt tart a társadalom felé, kifigurázza a hétköznapi cselekedeteinket?

Bizonyos értelemben igen. Van véleményem a minket körülvevő világról. Szeretném megmutatni az embereknek, hogy amit látnak, nem biztos, hogy valóságos vagy fontos, talán érdekesebb, igazabb, ami mögötte van. Nem direkt persze, csak az én szerény eszközeimmel.

Hozzá lehet mérni ezeket a poénos jószágokat a „nagy” szobrászok alkotásaihoz?

Nekem nincs receptem arra, hogy honnantól szobor, meddig ajándéktárgy. Ha azt veszem, ez egy viszonylag gyors technika, nem kell hónapokig farigcsálni súlyos tömböket.

Lehet műalkotásnak vagy ajándéknak is tekinteni, ebből a szempontból teljesen mindegy az anyaghasználat, a kész mű nagysága, mert nem kilóra mérik a művészetet.

Lehet öntől szobrot rendelni?

Lehet, de vannak bizonyos korlátok. A művészi szabadságot nem lehet teljesen feladni.

Pályája kezdetén több galériában is láthatók voltak a munkái, évről-évre számos kiállításon vett részt itthon és külföldön is. 2007-ben Lengyelországban elnyerte a Satyrykon rangos karikatúrafesztivál első díját. Mostanában azonban mintha kevesebb lenne a megjelenés, mi változott?

Nem pörögnek annyira a galériák. Néhányan nagyon szűk keretek közé akartak szorítani, és elszálltak az áraikkal is. Már csak a nevemet mentek be megkérdezni. A zsűriztetés meg számomra sosem volt vonzó, nem a cédula miatt vesznek. Izegni-mozogni kell, meg kell találni a vevőket. Van saját honlapom, egy amerikai oldalon is vannak fent alkotásaim. Tényleg kevesebb szobor talál gazdára, de meg tudunk élni belőle. Még szerencse, hogy a párom is keres (nevet).

Tudhatjuk, ki ő?

Természetesen, Kálmán Anna grafikusművész, könyvillusztrátor. Az országszerte híres Rumini rajzolója.

Gratulálunk, szeretjük a munkáit! De most azokról a kitűnő versekről kérdezném barátját, Győrei Zsoltot – aki itt ül velünk –, amelyeket a szobrai ihlettek. Bár ezek nem szorulnak támogatásra, de a tréfás rímekkel remekül erősítik egymást.

Egy Király utcai kirakatban láttuk meg a – közben volttá lett – feleségemmel Péter munkáit, és teljesen beléjük habarodtunk. Többször odazarándokoltunk megnézni őket. Amikor azután közeledett Gabesz születésnapja, magától adódott az ötlet, hogy egy ilyen szobrot szerezzek neki. Kitudtam Péter nevét, és rögtön ráleltem a honlapjára. Meglepett, hogy nemcsak szobrokat csinál, de ő maga is ír verseket.

Minthogy éppen egy Szakállszárító című kortárs kabaré anyagát válogattam össze, el is kértem három versét, és a tetejébe rendeltem tőle egy tacskót is.

A Szakállszárító dicsőségesen kimúlt azóta, a házasságból szívmelengető barátság kerekedett, de a tacskó még ma is ugyanaz. Az első verset is ő ihlette.

Csodálatos kettős játszma, méltó partnerei egymásnak. Tehát a versek mellett rendez is, ráadásul kerületi lakos.

Régi óbudai famíliából származom anyai ágon; Brünnből indult, pallér ükapám az 1890-es években vett házat a San Marco utcában, ahol 1970-ben megszülettem, nyulakat viszont a Zápor utcában tenyésztett, három sarokra a mostani lakásomtól. Nem tudom, Újlakot nem New-laknak hívták-e eredetileg – ha igen, nem kizárt, hogy az ükapám nyulairól kapta a nevét. Rendezni amúgy csak elvétve rendezek, leginkább a soraimat: miközben a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanítok, igyekszem minél többet és többfélét írni: verset, novellát, Heltai Jenő-monográfiát, Schlachtovszky Csaba barátommal drámát, regényt is, de a Kosztolányi kritikai kiadásba is szerkeszthettem már könyvet.

Péterrel igen könnyen hangolódtunk össze, kiállítását is nyitottam már meg, könyvszekrényemet is építette már, de igazán ezek a versfigurálások tanúsítják, hogy félszóból-félszobor is értjük egymást.

Tényleg, mester, mi lehet a következő lépés, van hová fejlődni a törpe invázió, a lepkehálós angyal, az expanderes figura után?

Nem biztos, hogy kell, de elképzelhető. Én nem akarok senkivel lépést tartani, versenyezni. Ma még fogalmam sincs, hogy holnap mit formázok meg, de biztos vagyok benne, hogy reggelre már tudni fogom. Vannak kimeríthetetlen témák. Vonz a bronz, az súlyosabb anyag az agyagnál, lehet, próbálok majd valamit kezdeni vele. Szatíra 3D-ben – ez a legjobb dolog, amit csinálhatok.

A következőkben Győrei Zsolt Molnár Péter Salamon szobraira írt verseit olvashatják.

Mikor a bőgőt épp pengetem,

szerelmi bánat tép engemet.

Kinyögöm – minek is himezném? –:

Szeretem remegőn Inezt én!

Nem lelem számban a síp helyét,

ha lesem gömbölyű csípejét.

Kibököm, csöppet sem szinezve:

beléhabarodtam Inezbe!

Azt ütöm fehéren, feketén:

nálánál nincs szebb lány e tekén!

Csak ennyi a titok – im ezért

püfölöm zongorám Inezért!

Helyes és aranyos gyerekek –

kár, hogy mind hiába nyekereg.

Ha szívem együknek kínálom,

az imád. Így pedig mindhárom.

 Most, hogy végre válásomat kimondták,

fogom magam, s fölcsöngetem Ilonkát.

Ha nem felel, hát fölhívom Piroskát,

hogyha él még, ha a gyomrát kimosták.

Végcsöngetem összes régi metreszem,

el nem hagyom addig üvegketrecem.

Telefonos könyvecskémet fürkészem –

s tantuszi kín: mindhiába fülkézem!

Azt reméltem, életem most fölpörög,

és naphosszat fűvel-fával flörtölök.

Füleimbe hangorkán s vad moraj zúg,

erre tessék: csak a foglalt vonal búg!

Nohát, hogyha nem kellek már semmiképp,

s szerelmemből mindegyikük kilábolt,

vállat vonok, és irány a virágbolt:

visszamegyek, s hopp, fölszedem Nellikét!

 Borongós téli délután

Elrévedek, s némán kutakszom

Barátom kajtatom tunyán:

Hol kódorogsz, Esetlen Taksony?

Barlanglakó, morcos különc,

Apró, mérges-zöld, mint a vadsom,

A társaság kinek kölönc –

Ilyen fiú Esetlen Taksony.

És el tud bújni emberül!

Dühödten túrok és furakszom.

Nagy balhé lesz, ha megkerül

E nyamvadék Esetlen Taksony!

Megrettenek: mért nem lelem?

Tán messze jár? Szerencsen? Pakson?

De felnevet, és hirtelen

Ujjamra ül Esetlen Taksony!

Isteni

itt ez a kis tenisz,

fent az egekben,

körbelehelve éteri langgyal!

Játszadozunk – két szép, steril angyal:

Glória itt,

Lórija ott,

Röpke tökélyünk vetjük a latba.

Most az eredmény negyven-egál,

szufla se rebben,

s hoppla! a játszma megáll –

földre potyolt le a labda.

Félre-ledobjuk könnyü rakettünk,

s érte leszállunk. S benne rekedtünk

máris a sűrű, bús kulimászban!

Mennyi teremtmény jajgat a bajba’,

és segedelmet kajtat abajgva.

Egyre imádkoz’,

vagy pedig átkoz,

csöpp vigaszát meg nem leli másban.

„Merre az Isten?”

„Fent, a teniszben

ő a mi bírónk,

harminc-semmit s negyvenet írónk.

Nézd ceruzája hegyét: csupa nyál az”

– ennyi a válasz.

S így lecsitítva tömérdek lenti

kétségbeesettet,

fölrepülünk, s folytatjuk a fenti

kékségbe’ e szettet.

A mi öreg mesterünk munka nélkül maradt, utóbb megözvegyült, lányát is elvesztette, s valahonnan az Alföld vidékéről került Óbudára. A veje hozta magával, a falusi kovács, aki a hajógyárban kapott munkát, és az emberségről mutatott példát: „Ahol kettő eszik, ott jut harmadiknak is”. Erről az öregemberről szól Ambrus Zoltán 1900-ban alkotott elbeszélése.

Ambrus Zoltán küzdelmes fiatalkora után jogásznak indult, majd író lett: regények novellák, kritikák és műfordítások kerültek ki tolla alól.

Nem az egyetlen ilyen életpálya a századforduló körül jelentkező, s a Nyugat folyóirathoz térő íróinknál. Az apai székely örökség és az anyai ág német polgári szelleme szerencsésen egyesült benne. Párizsban a francia légkör, Flaubert, Maupassant és Anatole France hatása alá került, ami ábrázolásmódjában, hőseinek lélektani elemzésében nyilatkozott meg. Témáiban a modern nagyvárosi élet egyik első ábrázolója lett. Ahogy Krúdy Gyula megfestette Pest-Budát, s benne a tegnapok ködlovagjait, Ambrus Zoltán tollrajzai is az egykori fővárosról és annak jellegzetes alakjairól nyújtanak képet. Éppúgy képes hangulatot teremteni, megeleveníteni, bár merőben más alkotói módszerrel, pergőbb eseménysort és több párbeszédet alkalmazva.

Az akkor közel negyvenéves író útja Óbudára vezetett, a Római-partra, s a novellában egyik barátjával mondatja el benyomásait. Gyakorta kereste fel a Rómaifürdőt, előbb egy vicinálison döcögve, majd fiákeren érkezett. Kiválóan megrajzolt figura Gáspár úr, a konflisos, aki az esti órákig mérhetetlen mennyiségű italt képes magához venni, mert a várakozás során „az ember nem tud mit csinálni, hát iszik”.

Leírja az egykori fürdőt: „A víz… de miért magasztaljam? Legjobban szeretném, ha megtarthatnám magamnak. Hogy a budapestiek még most sem fedezték fel ezt a vizet – a rómaiak óta! Mintha folyó smaragdban fürdenék, malachit falú medence ölén: ez a cseppfolyóvá vált drágakő. És vannak, akik meghalnak anélkül, hogy megtudnák: micsoda boldogság igazi vízben fürdeni.” Valóban, méltán becsülték már a rómaiak ezt a vizet. Az úszóházban együtt található, ami a legfontosabb: „a víz meg a csend”. Főleg a nyári hétköznapokon és az őszbe forduló időben. Ez a fürdő egy apró, zöld, békés oázis a pusztában. A környezet leírása után pedig megemlíti a források előtt található vendéglőt.

Vasárnaponként azonban nincs ekkora béke, megelevenedik a környék, és mint a legtöbb helyen, az emberek a víz mellett és helyett inkább a vendéglőben múlatják az időt.

Az író kitér az ivó emberek lelkivilágára: aki egyedül ül egy asztalnál, „aki magában szokott iddogálni, az legtöbbször nem született iszákos, csak szerencsétlen”. Ezzel készíti elő az elkövetkező történetet.

Egy asztal mellett, magányosan helyet foglalva tűnik fel a „jóképű öregúr”, az egykori gombkötő mester. Takaros, tiszta öltözetet, régimódi magyar ruhát viselt: „fekete atilla, vitézkötéses nadrág és aranypaszomántos nyakkendő”. A cigányzenekart figyelte; először csak dúdolva kísérte a nótákat, és dobolta a taktust, majd lassan emelkedett a kedve, mulatni kezdett, rendelte a nótákat: „Ég a kunyhó, ropog a nád!”, utóbb táncra perdült, a vendégek csodálkozására. Mutatósan járta a táncot, majd visszaült, fizetett, és hazafelé baktatott. A hétvégeken megismétlődött mindez. Az írói ábrázolásból érezzük az emberszeretetet, a megértést és az együttérzést. A jelenség egy darabja, emléke az elmúlt időknek és egy kerékbe tört emberi sorsnak.

Hazafelé menet, a lassan guruló fiákeren ismerte meg az író az öregúr szomorú történetét, családjának elvesztését és későbbi sorsát, vejének megértő szavait: „Hadd igyék, szegény!” Kiváló az áttételesen megoldott lélekábrázolás, a műgond és egy életút megformálása. Az író tollrajzaiban a századforduló társadalmának számtalan karakteres alakja tűnik fel.