A 2012-től működő Óbudai KönyvMegállók projekt indulása óta Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata és az Óbudai Platán Könyvtár összesen hat állandó KönyvMegállót hozott létre. Nyaranta a Sziget Fesztiválon is felállítanak egyet. A Máltai játszóterekkel összefogva igazi újdonságként két Gyerek KönyvMegálló is nyílt a kerületben. A Platán Könyvtár a „Hozza, vigye, olvassa!” szlogen­nel indította útjukra az első megállóhelyeket, melyeket rövid idő alatt megszerettek az óbudaiak.

Az alapgondolat az volt, hogy a kihelyezett megállókban a könyvek folyamatosan elérhetővé váljanak az olvasni vágyók számára, hiszen ott nyitva tartási időn kívül is, bármikor válogathat a lakosság.

A könyvtár vállalta a KönyvMegállók első feltöltését, és időről időre ajándékkönyvekből frissíti is a megállók könyvállományát. A folyamatos megújulásról azonban a „köznek” kell(ene) gondoskodnia.

A KönyvMegállók segítik az olvasóvá nevelést, felhívják a figyelmet a könyvtárakra – így a kerületi Óbudai Platán Könyvtárra is –, ahol további könyveket lehet keresni, választani, kölcsönözni. A projekt szándéka nemcsak a könyvolvasás felé terelni a számos technikai eszköz által kiszolgált XXI. századi lakosságot, hanem igazi közösségi terek kialakítása is. Olyan helyek kialakítása, ahol az olvasást szerető emberek találkozhatnak, és a napi rutinból kiszakadva beszélgethetnek az őket érdeklő témákról, megoszthatják egymással olvasásélményeiket.

A projekt sikerét mutatja, hogy a KönyvMegállók kedvelt találkozóhelyei lettek Óbuda lakosságának. Bár eleinte kevesebb könyvet hoztak, mint vittek, a helyzet kiegyenlítődni látszik, igaz, a téli hónapokban mindig lankad az aktivitás.

Május végén újabb gyermek KönyvMegállót adtak át a Huszti úti Máltai játszótéren. A KönyvMegálló projekt egyik legfontosabb eleme a gyerekek elérése, hiszen egyik fontos feladata, hogy megőrizze, átadja az olvasás örömét a jövő nemzedékének.

Az olvasás, a könyvek szeretete mellett a gyerekek megtanulhatják, milyen fontos a közösség, az egymásért való felelősségvállalás.

Ha elvisznek egy könyvet, akkor be is tesznek helyette egyet, hogy a többi kisgyerek is részese lehessen az élménynek. Eközben természetesen a kismamáknak is lehetőségük nyílik arra, hogy hasonló élethelyzetben levő emberekkel találkozhassanak, új kapcsolatokat építhessenek ki.

A Huszti úti Gyerek KönyvMegállót a Rutkai Bori Banda „fogadta örökbe”. Koncertet is adtak az átadóra összegyűlt gyerekeknek.

– Szuper kezdeményezésnek tartom a Gyerek KönyvMegállókat. Magam is nagy gyerekkönyvgyűjtő vagyok. Jó dolog áramoltatni a könyveket, mindenki számára elérhetővé tenni az olvasást, visszacsempészni a gyerekek életébe a meséket, a mesekönyveket. Mesék nélkül gyökértelenül alakul a személyiség, mesékbe ágyazva pedig gazdagodik – mondta Rutkai Bori.

Bár mindig nagyon sok fellépésük van, egyértelmű volt, hogy a KönyvMegálló örökbefogadására szakítanak időt. – Imádjuk a szabadtéri szezont, a mezítlábas koncerteket. Közben azért stúdióban is fogunk hűsölni, elkezdjük felvenni az új lemezünk anyagát. Milyen könyveket látnék én is a KönyvMegállóban? Például: Danyil Harmsz: 44 pici pinty, Alex Cosseau: A király, akinek nem volt semmije vagy épp Weöres Sándor kézírásos könyve – tette hozzá az énekesnő.

A KönyvMegállók nem titkolt szándéka, hogy a látogatókat kiszakítsa – ha csak rövid időre is – a mindennapok rutinjából, a mára már túláradó virtuális életből.

A Sziget Fesztiválon tavaly felállított KönyvMegálló a zord időjárás ellenére is az előző két évhez hasonlóan, több ezres látogatószámmal büszkélkedhetett. Az éjjel-nappal nyitva álló Könyvszekrény kínálatából bőséggel választhattak olvasmányt a szigetlakók és a Szigeten dolgozó személyzet is.

A szigeti KönyvMegálló – az Óbudai Platán Könyvtár által biztosított – folyamatosan frissülő könyvállományában megtalálhatóak voltak a kortárs és klasszikus, szórakoztató és komolyabb, magyar, angol, német és más nyelveken kiadott könyvek, valamint Óbudáról szóló magyar és angol nyelvű kiadványok.

A külföldi fesztiválozók többnyire magyar írók idegen nyelvre fordított írásaiból választottak maguknak olvasmányt, sokan visszatérő vendégként felkészülten, cserekönyvvel érkezve a Sziget Fesztiválra. Az esti órákban a fesztiválra látogatók a környezetbarát megvilágítással ellátott KönyvMegállóból választhatták ki a nekik tetsző könyveket.

A KönyvMegálló eredeti küldetését teljesítette: létrejött egy közösségi tér, ahol az olvasást kedvelőknek nemcsak könyvválasztásra, cserélésre volt lehetősége, hanem a kihelyezett babzsákokon kényelmesen megpihenhettek, beszélgethettek a fesztivál forgatagában, ahogy tehetik ezt majd idén is.

G. Komoróczy Emőke alapos, kiterjedt kutatásokat folytató tudósként több könyvében is feltárta már Kassák Lajos munkásságának rejtettebb oldalait, pályája küzdelmes szakaszait. Mindig az vezérelte, hogy az objektív szemlélet révén a megismerhető értékeket nyújtsa át a befogadó olvasónak, a képeket szemlélőnek. Az egyszerűség, a közérthetőség nyelvén fogalmazva, felesleges ál-intellektualizmus nélkül közvetíti a Kassák Lajosra olyannyira jellemző világszemléletet.

G. Komoróczy Emőke tiszteletet érdemlően mutatja meg nekünk Kassák Lajost, az örökké kísérletező, megújulásra kész, ám elveihez ragaszkodó embert.

Már Kassák indulásának ismertetésénél fontosnak tartja a személyiség fejlődése, humanista szemlélete okán a művész etikai zsinórmértékének bemutatását. Kassák Lajos első verseiben a kultúra iránti elkötelezettség a mások sorsával való azonosulással párosul, és korai alkotásaiból is kiviláglik, hogy az író mennyire tisztában volt az egyetemes kulturális irányzatokkal; meg akarta ismerni és kontroll alá kívánta vonni a világ szellemi gyümölcseit. G. Komoróczy Emőke hívta fel a figyelmet Kassák Lajos más társművészetek felé nyitó, a be­gubózódást kritikával illető gondolataira. Az Eposz Wagner maszkjában című, a maga korában rendkívüli expresszivitású költemény mérföldkő voltára az elsők között fókuszált G. Komoróczy Emőke. Mindezek révén egyúttal Kassák Lajos rendkívüli műveltségét is felvillantja előttünk. (A lét egészét átfogó, intellektuálisan poétikus szemlélet bemutatására szolgáljon az egyik alkotásában a zene szavakkal történő megfogalmazására tett nagyon találó kísérlete: „Íme a zene, a világűr és az én csillagom”.)

Ugyancsak G. Komoróczy Emőke írásai révén vált ismertté, hogy az Egy ember élete című Kassák-önéletrajzban a minduntalan tetten érhető művészi felelősség – szerepvállalással nyomatékosított – jelei a költő becsületkódexének elemei is.

Kassák Lajos küldetésnek érezte az alkotást. Sokszor szólalt meg prófétaként, amit az aktuális hatalom nehezen viselt el.

Rimbaud Egy évad a pokolban című, lényegében a költészettel leszámoló művében emeli fel a lécet az írástudók előtt, nevezetesen azzal, hogy kinyilvánítja: modernnek kell lenni mindenestül. Kassák Lajos híven hallgat erre az intelemre: akkor is a legmodernebb marad, ha ezt csak az asztalfióknak tudja bebizonyítani. Éppen eleget kényszerítették szilenciumra, mégsem adta fel, alkotott tovább. G. Komoróczy Emőke a rendíthetetlen, megingathatatlan ember archetípusát látja a poétában, aki nem idea vagy ideál – nemes egyszerűséggel olyan kiveszhetetlen, eltüntethetetlen homo erectus, aki bármilyen viharban, bármilyen vészhelyzetben talpon tud maradni, másoknak követhető magatartást kínálva.

Kassák Lajosnál az ember a szakralitás hordozójává lesz. Új tartalmat kap az élet, univerzumok és profán, akár szűk kereteket adó terek betöltője lesz. G. Komoróczy Emőke kiemeli azt a költői elvárást, hogy minden egyes megismételhetetlen pillanatban áhítatot, bensőséges tiszteletet kell kapniuk a kassáki világképben a versbeli teremtményeknek, és ezt meg is kapják. Ez azért figyelemre méltó, mert az egységesen tartalmi és formai modernség ma is tökéletesen kifejezheti mindnyájunk számára a humanitást, humanizmust, ahogy a kassáki életmű ezt alátámasztja. A modernség sohasem gátja a szenzualitásnak.

Veled vagyok

Előtted megyek / te énelőttem / a koranap aranylánca / csilingel kezemen. / Hová mégy – kérdezem / feleled – nem tudom. / Siettetném lépteim / de te jobban sietsz. / Előtted én / te én előttem. / Egy kapu előtt mégis megállunk. / Megcsókollak / te nekem adsz csókot / aztán elindulsz szótlanul / és magaddal viszed életem.

A kivételes életmozzanatok pátosz nélküli megjelenítése a költő helyét is kijelöli a világban. Teremtő egyéniség, nem tömegszellemű személyiség a művész Isten és a gyakorta masszává sűrűsödő, uniformizálódó sokaság között. Talán, ha őszinte szándékai vezérlik és nem az igazodás, a megfelelés vágya, akkor a genezis része lehet.

Minél inkább a szakrális mikrokozmoszokban keres magának teret, tehetsége szerint az univerzum teljességében, annál inkább képes felfogni küldetésszerepét.

Nem spekulatív, hanem cselekvő teremtménnyé kell válnunk. Kassák Lajos ma is megszívlelendő iránymutatására G. Komoróczy Emőke a Tisztaság könyve opus soraival figyelmeztet minket:

„Íme a nagy gyűjtőlencse is én vagyok

én vagyok az elveszett fűzfasíp

és a nagy állatszelidítő is én vagyok

csak akarnom kellene és

árnyékommal letakarhatnám a világot.”

Ez az öntudat és öneszmélet ebben a kontextusban kiapadhatatlan kúttá vált a kilencvenes évekig az alkotói függetlenséget szem előtt tartó írástudók számára. Csak akaraterővel, önálló személyiséggel vághatunk neki a Parnasszus felé vivő útnak. Kassák Lajos a magányos, de a céljait ismerő embernek is ad támpontot, kapaszkodót. G. Komoróczy Emőke tudatosítja bennünk, hogy az író már a múlt század harmincas éveiben az Emberfiát tekinti példaképnek, a hozzá mint költőhöz szegődő társnak. Felhőtlen éjszaka című remekében Kassák így összegez:

„Te is itt ballagsz velem az éjszakában

éppen olyan szegény és elhagyatott vagy, mint én

vérzik a szíved, kezeid és lábaid is véresek.”

Komoróczy Emőke elsőként tárt fel az Istennel való kapcsolatra törekvést Kassák Lajos szakrális indíttatású verseiben. Hiszen, tehetjük fel a kérdést, választhat-e méltóbb kísérőt az élete útján az ember, mint az Emberfiát? Kassák Lajos túlfűtöttség nélküli, a valóságos belső vívódást is kimondani merő lírájához G. Komoróczy Emőke értő gondolatai utat nyitnak nekünk, rajtunk múlik, rálépünk-e, elfogadjuk-e ajánló szemléletét.

Hogy voltak, akik nemcsak hasonlóan, hanem egyazon módon gondolkodtak a modernségről, Kassák Lajosról, azt másokkal együtt G. Komoróczy Emőke szerteágazó kutatásainak, nyitott személyiségének is köszönhetjük.

Az avantgárd irányzatok megismertetésére és elismertetésére tett erőfeszítései köztudomásúak, neki köszönhetjük még a hetvenes, nyolcvanas években is keményen üldözött vagy éppen háttérbe szorított leginkább újat, legkevésbé hagyományosat alkotó, a nonkomform szemléletmódot nyíltan felvállaló művészek alkotásainak köztudatba emelését. A nyolcvanas, kilencvenes évek fordulójáig a Kárpát-medencében tiltott, még az emlékezetből is kitörölni akart avantgárd a képviselőivel együtt a jól ismert kultúrpolitikai kényszer elől külföldön talált befogadásra.

Leginkább a Párizsi Magyar Műhely ma már legendás, alapjaiban hazaszeretettől vezérelt eszmeköre éltette tovább az avantgárd örökké újat akaró szellemiségét. Az avantgárd művészekre olyannyira jellemzően önmagukat mindig közösségben gondolkodó, autonóm emberek szabad körének tekintették.

A Párizsi Magyar Műhely a hatvanas évek elejétől a kilencvenes évek derekán igényelt hazatelepülésének végéig folyóirat volt, olyan agora, amelyik a kultúrát közkincsként határozta meg.

Vezető személyiségeinek gárdája révén fórumot, társadalmi teret biztosított a magyar szellemi élet jeleseinek és munkáiknak, függetlenül attól, hol alkottak. G. Komoróczy Emőke alapművében, az Avantgárd kontinuitás a XX. században című kötetében méltán emeli ki a három szerkesztőt, azokat a jeles személyiségeket, akik a semmiből teremtették meg közösségüket, a modern szellemiségnek otthont adó szerkesztőséget, az akkori ellen-kulturális szűrőkön gyakran fennakadó értékeket haza is közvetíteni akaró, a világban végbemenő intellektuális folyamatokat megismertető mikrokozmoszukat. Bujdosó Alpár, Nagy Pál és Papp Tibor testi-lelki motorjai voltak a folyóiratnak és a köréje szerveződő kulturális törekvéseknek. Triászuk gondoskodott arról, hogy műhelyük eleven köldökzsinór legyen a vasfüggöny két oldalán élő alkotók, befogadók között.

Bujdosó Alpár performanszai önéletrajzi motívumokkal, széles vizuális eszköztárral az élhető haza hiányát fogalmazták meg egy olyan érában, amikor a hazatérés az alkotói, sőt a személyi szabadság elvesztésével fenyegetett. G. Komoróczy mutatott rá elsőként Bujdosó Alpár képverseinek, tárgyköltészetének olyan elemeire, amelyek a hagyománytiszteletet magukban hordozva az emberiség azon korszakainak állítanak emléket, amelyekben a szellemi szabadság természetes, megkérdőjelezhetetlen volt.

Bujdosó Alpár összeveti az ókori görög filozófusok lehetőségeit a maga korában tapasztalható valósággal: „Ikarosz álmát hiába dédelgetjük magunkban, még csak Daidaloszként sem szárnyalhatunk” (Nagy Sommázs).

Társa, Nagy Pál a szöveghordozó felületek, elsősorban a papír rabságába zárt gondolatok kiszabadítására tett kísérleteivel vívott ki magának figyelmet és elismerést, elektrovizuális képszövegei a varázslás és a ferdítés lehetőségeire, a megmásítás jövőbeli elkerülhetetlenségére kívánják ráirányítani figyelmünket. Munkásságában mindig szerepet kapnak a határesetek, a se itt, se ott valóságának és valótlanságának attribútumai. Phoé című videó-kollázsa Perszephoné alvilágban, majd a földön megélt időváltásaira épül, tele találós kérdésekkel. Nem tudhatjuk, hogy a videó jelzései, jelképei között kivel is találkozunk, kinek a nyomait láthatjuk. Ez hát a szabadság? Ha róla nem is válthatunk szót – micsoda abszurd: videó-szót –, akkor legalább az esélyekről fantáziáljunk. G. Komoróczy Emőke Nagy Pál alkotómunkássága kapcsán érzékelteti:

a mindennapi, legprofánabb élethelyzetek döntései is lehetnek sorsfordítók, nem mindegy, hogyan, legfőképpen miért akarunk valamiben, valami miatt döntést hozni.

Papp Tibor, a triumvirátus harmadik tagja leginkább mint a térképversek egyik első meghonosítója ismert. Ilyen alkotásait a TÉR/VERS/KÉPEK című kötetében gyűjtötte össze. Ennek legismertebb darabja párhuzamot von a Walesi bárdok világa és az 1956-os forradalom vérbe fojtása között (Újmontgomery). Papp Tibor minden képi és szövegbeli eszközt megragad ahhoz, hogy az idősíkokat, a tettek síkjait egybefonja, így tegye kitörölhetetlenné és eltörölhetetlenné a múlt, a jelen eseményeit. A költészeti szintézis jellemző más munkáira is. Fónikus, kinetikus, vizuális versfolyamai a konceptuális művészet jegyében születtek, egy-egy gondolat többféle kifejezési formában kerülhet a befogadókhoz, a műalkotássá válás kimeríthetetlen számú lehetősége mindenki számára adott, a művész bármilyen befogadásra alkalmas eszközt felhasználhat az esztétikum keretein belül olyan élmény, katarzis kiváltására, ami gazdagabbá teszi életét. G. Komoróczy Emőke a művészi szabadság elismertetése érdekében is okkal hivatkozik Papp Tiborra.

A formai, eszköztárbeli megkötöttségek nélkül alkotó személyiség létfeltétele, hogy műveinek tartalmát is szabadon választhassa meg, szabad hazában, szabad értékrend, de értékrend szerint létezhessen.

Komoróczy Emőke igen nagy érdeme, hogy a világba tekintés képességével megáldottan új meg új művészi aspektusok felé fordít minket, vigyázó szemeinket a segítségével vethetjük mi is Párizsra, a Párizsi Magyar Műhelyre. Nincs mit szégyenkeznünk – a magyarság kulturális hagyományaiban mindig ott volt az avantgárd, a modernség. Nemcsak nyomaival, a teljes horizontjával képviselteti magát honi művészetünkben. Íme, a bizonyíték: bár óriási erőfeszítések árán, sok lemondással, dolgos hétköznapokkal elérhető az elérhetetlennek látszó is, azaz elérhető a nagyvilág.

Komolyan azt terjesztette kisiskolásként, hogy magáé a Kiscelli kastély?

Az 1880-as évek végén Ópapa kaszárnyaparancsnok volt, ezért az egész család a Kiscelli kastélyban élt. (Óbudai Anziksz, 2017 nyár, Tisztelt szerkesztőség! című írása – a szerk.) Így a lánya esküvője is ott volt a kastély oldalánál lévő kápolnában. Gyerekkoromban sokszor hallottam ezt a történetet, ezért mindig úgy tekintettem a Kiscelli kastélyra, mint a jogos családi örökségemre.

Amikor kijártunk oda a napközisekkel – mivel a Kiscelli Általános Iskolában tanultam –, akkor az osztálytársaimnak többször kifejtettem, hogy a kastély az enyém.

Olyan kislány voltam, aki folyamatosan sztorikban él, folyamatosan zajlottak a történetek, amikre most már nehéz azt mondani, hogy nem valóságosak, pedig leginkább a fejemben játszódtak, és kimondottan sok minden történt velem a Kiscelli kastélyban várúrnőként.

Mondhatjuk, hogy inspiráló környezetben nőtt fel.

Abszolút! A legjobb barátnőmmel, Kovács Melindával, akivel osztálytársak voltunk, nagyon szerettünk vad, fiús játékokat játszani. Ő kettes tanuló volt, én meg ötös. Igazi belevaló, talpraesett, nagyon jófej lány volt, aki helyett – hogy ne bukjon meg, és ne legyenek ebből komolyabb családi zűrök – mindig megírtam a házi feladatokat. Cserébe folyton együtt lóghattunk. Kovács Melindával éveken át tervezgettünk egy olyan földalatti átjárórendszert, ami a Kiscelli közi házunkból levezet a kastélyba, majd a kastélyból egészen az iskoláig, a kijáratot pedig a kórház tövébe képzeltük el. Térképeket rajzoltunk, komolyan dolgoztunk a megvalósításon.

Innen egyenes út vezetett a meseíráshoz.

Szinte. Angol–magyar szakra jártam az ELTE-re, később drámát is tanultam. Anyukám a Kiscelli Általános Iskolában tartott színház szakkört a helyi gyerekeknek. Azok a srácok, akik az óbudai lakótelepen kallódtak volna délutánonként, eljöttek inkább Éva nénihez a szakkörbe. Anyukám elég hamar belátta, hogy egy színház szakkör nem teheti meg, hogy nincsen év végén előadás. Viszont az is egyértelmű volt, hogy Moliére-rel nem tud mit kezdeni ez a csapat 10–14 éves kis vad emberpalánta, ezért vállaltam, hogy írok nekik színdarabot. El is készült az Artúr király és a kerekasztal lovagjai. A fiúk csinálták a koreográfiát, pont annyi lovag és ádáz harcos volt benne, ahány fiú. Rendkívül látványos csaták zajlottak a színpadon, sőt ezek a „rosszfiúk” Éva néni kedvéért hajlandók voltak még szöveget is tanulni.

Három éven át ment ez a szakkör, és persze a következő két évben is én írtam a darabot, ha már ilyen sikerünk volt.

Arra gondoltam, hogy ha befejezem az egyetemet, akkor felvételizek a Színművészeti Egyetemre, dramaturg szakra, és gyerekszínházzal fogok foglalkozni. Csak az történt, hogy egyetemista koromban terhes lettem. A lányom már tizenkilenc éves elmúlt.

Ha követné a mamáját, lassan nagymamaként írhatná a könyveit.

Számomra is döbbenetes, de tényleg van egy érettségizett lányom. Amikor megszületett, lőttek a dramaturg szaknak, örültem, hogy éjszakánként meg tudtam írni a szakdolgozatomat az ELTE-re. Kész csoda, hogy le tudtam államvizsgázni egy pici gyerek mellett.

Rettenetesen nehéz időszak volt, mert az apukájával nagyon hamar szétmentünk, és ott álltam teljesen egyedül, diploma nélkül, munka nélkül, egy pici babával, akit még szoptattam.

Hogyan lépett tovább? Mi volt a mentőöv?

A kényszer volt a mentőöv. Beláttam, hogy ezt a gyereket valakinek fel kell nevelnie, aki nem lehet egy depressziós, boldogtalan, életunt nő. Igenis meg kell találni egy ilyen helyzetben is, hogy mitől jó az élet, és azt, hogy hogyan tudom átadni mindezt ennek a gyereknek. A hétköznapi praktikus dolgokról nem is beszélve, például miből veszek pelenkát. Beálltam újságírónak, mert arra épp volt kereslet, emellett éjszakánként fordítottam, napközben pedig angolt is tanítottam. Bevágtam szerencsétlent egy bölcsődébe, mert nem volt más lehetőségem – és ő ezt nagyon megsínylette, rettenetesen hisztis lett. Persze nem az a hisztis gyerek, aki szívatja az anyukáját, hanem olyan, akinek valami nagyon nagy baja van az egész létezésével. Nincsenek rá szavai, csak azt érzi, hogy valami nem jó.

Erre jött a Hisztimesék?

Rájöttem, egyetlen módon tudom ezt a kislányt pacifikálni: hogyha mesélek neki. Ettől valahogy megszűnt a külvilág, és lett körülöttünk egy olyan burok, ami mindkettőnket védelmezett. Nem volt más választásunk, a mesék vérre mentek, mert ez volt a túlélésünk záloga. A gyerek elkezdett működni, rendben lenni a világban, ezért folyamatosan fent kellett tartani azt a mesehömpölyeget, ami körülvett minket. Lépten-nyomon meséltem, ami pont ezért borzasztó béklyó is volt, hiszen semmi más módja nem volt annak, hogy a kislányom rendben legyen.

Egy barátom, aki hallott engem mesélni – és történetesen van egy könyvkiadója –, biztatott, hogy írjam le ezeket a meséket, mert szerinte jó könyv lenne belőle. Ez lett a Hisztimesék, ami új dimenziót nyitott meg előttem.

Eleinte úgy gondoltam, hogy addig foglalkozom meseírással, amíg a lányom pici és igényli. De aztán újra férjhez mentem, és sorra érkeztek a gyerekek. Közben kiderült, hogy a meseírás mindennél erősebb késztetés, annyira kiteljesedem, és most is annyira boldog vagyok benne, hogy tulajdonképpen miért váltanék?

Elég jó ütemben hömpölygetődnek a történetek, hiszen épp a negyvennyolcadik meséskönyve megjelenésére várunk, röpke tizenkét év alatt. Mi adja ezt a lendületet? A gyerekei?

Eleinte igen, minden sorozat indulásában szerepük volt. A Maszat akkor indult, amikor a kisfiam, aki Lilunál kilenc évvel fiatalabb, kétéves volt, és nem találtam neki a Boribonon kívül megfelelő mesét. Igazából minden gyerekemhez kapcsolódik valami, ami miatt az ő aktuális életkorához fordultam, és onnan indítottam el valamit.

Ugyanakkor nincs is nagyobb vágyam, mint ifjúsági regényt és felnőtt dolgokat írni, miközben persze folytatom a régi sorozatokat is. A könyvhétre például megjelent egy új Maszat is.

Írás közben is segítenek a gyerekei, ha elakad?

Igen, van olyan, hogy nem tudok továbblépni, vagy épp nem elég erős az ötlet. Ilyenkor a közös vacsoránál elmondom, min akadtam el, és összeül a családi brainstorming, ahol remek ötletek születnek. Olyan is van, hogy odaadom nekik a kéziratot, elolvassák, és őszintén megmondják a véleményüket. Mondják például „Ez itt szerinted vicces? Mert igazából nem az…”. Bori, aki most nagyon kamasz, tizenöt és fél éves, szokta mondani, hogy: „Anya, most őszintén, szerinted így beszélnek a mai fiatalok? Na, ne fárasszál már.” Aztán Dalma, aki most tizennégy éves, szerencsére ő is nagyon kamaszodik, kitalálta, hogy a kevésbé megnyerő figurákhoz vonzódik. Kifejtette, hogy elege van a Ruminiből, aki egy szerethető kis béna, úgyhogy legyek szíves a következő kötetbe beépíteni egy figurát, aki ki nem állhatja Ruminit. Úgyhogy Dalma ötlete nyomán lesz is a következő részben egy kifejezetten bunkó stílusú ugróegér, akinek Kuszkusz a neve, és összehaverkodik Balikóval, de Ruminit nem bírja.

Rumini amúgy is az abszolút kedvenc, nem?

Kicsit mindig az a kedvenc, amit éppen írok, de azért vannak masszív szerelmek, mint például a Rumini-sorozat teljes egészében.

Ha egyetlen könyvemet csaphatnám a hónom alá, akkor az a Galléros Fecó naplója lenne. De szeretem a Lengemeséket, nagyon szeretem írni a Két kis dínót, mert más lelkiállapotban írom, és az a lelkiállapot nagyon kedvemre való.

Az eddigi legnehezebb könyvem az Alma, amire iszonyú büszke vagyok. A folytatásán dolgozom, ami rátett még egy lapáttal, mert nagyon nehéz megírni, úgyhogy azt hiszem, ilyen értelemben az lesz az etalon, amiért a legtöbb szellemi erőfeszítést kellett tennem. Nagyon szeretem a Négy madár titkát is, ami Kertész Erzsivel közös könyvünk.

Hogy indult a közös munka Kertész Erzsivel?

Az ötlet a Pagony Kiadóé volt, mi gyakorlatilag alig ismertük egymást. Most már persze jó barátok vagyunk, de a megkereséskor annyit tudtunk egymásról, hogy nagyjából egyidősek vagyunk. Alapvető szakmai bizodalmunk volt egymás felé, hiszen olvastuk egymás könyveit. A mesetenisz koncepciója az volt, hogy egyikünk elkezdi a mesét, majd átpasszolja a történetet a másiknak, és hat váltásban együtt megírunk egy aranyos kis történetet.

Egy bekezdés egy kalandregény-írónak nagyon kevés, nem?

Persze! A harmadik váltásnál kiderült, hogy eleve nem bekezdéseket írunk, hanem rövid fejezeteket, és mivel a harmadik résznél már egy komplett bűnügy közepén tartottunk, világossá vált, hogy nem fogjuk a meseteniszt hat bekezdéssel megúszni, sokkal inkább negyven-ötven lesz belőle. Így felajánlottuk, hogy könyvvé kerekítjük. A kiadó örült, rajtunk pedig elképesztő láz lett úrrá. Nem tudtam, hogy mit fog írni Erzsi. Megírtam a magam részét, amivel feldobtam egy labdát, amit ő lecsaphatott. De bármerre lecsaphatta, és persze direkt úgy írta, hogy ne számítsak a végeredményre, és persze én is. Úgy írtuk közösen ezt a könyvet, hogy a közepéig egyáltalán nem egyeztettünk, és fogalmunk sem volt arról, hogy mi lesz belőle.

A saját részünkkel adtuk az inspirációt egymásnak, de a legjobb az volt az egészben, hogy az írás hatalmas felelősségét is teljesen levettük egymás válláról.

Okosan úgy fejezem be az én bekezdésem, hogy azokat a részeket, amikhez nekem nem fűlött a fogam, Erzsinek kelljen megírnia, és ő ugyanígy rám tolta, amihez neki nem volt kedve. Így egyszerűen felépült és megíródott az összes nemszeretem rész.

Az ember azt gondolná, hogy az írás magányos dolog.

Szembe mentünk minden klasszikus szabállyal. A könyv elkészült, nagyon sikeres lett, úgyhogy rögtön a folytatáson gondolkoztunk. A kiadó ötlete nyomán újabb játék indult: beleraktunk az első kötetbe egy kódot, amiről rá lehet jönni, hogy melyik fejezetet ki írta. Aki elküldte annak a fejezetnek a számát, amit közösen írtunk – mert ilyen is volt –, azok közül kisorsoltunk egyvalakit, akit beleírunk a Négy madár folytatásába. Szerencsénkre egy elképesztően cuki 8 éves kislányt dobott ki a gép, akinek nagyon-nagyon jó kis szerepet adtunk a könyvben.

Ezek szerint már készül is a folytatás?

Arra kértem Erzsit, hogy írjuk most a folytatást, mert olyan lendületet ad, ami segít átbillennem egy másik könyvvel kapcsolatban, amivel épp elakadtam.

Az Alma című sakkregény folytatásán dolgozom, amiben a mesterséges intelligencia a fő ellenség.

A Facebookon keresztül sikerült felvennem a kapcsolatot egy biztonsági szakemberrel, akivel napi szinten konzultálok, mert magamtól eddig nem tudtam, hogyan képes egy gép megzavarni egy egész hálózat működését, vagy bankkártyák adatait leszedni a netről, amikor pénzre van szüksége. Persze most már bármilyen tizenhat jegyű számsorról ki tudom számolni fejben, egy algoritmus segítségével, hogy bankkártya-e vagy sem. Nagyon ki vagyok képezve.

Kalandregényt csinált az életéből is. Nem akar esetleg erről is írni?

Nagyon szeretnék, régi álmom. Idő hiányában azonban ezt átmenetileg elengedtem, de csak átmenetileg, mert annyi csodálatos tervem van, amihez 150 évig kell élnem, hogy mindet véghez vigyem.

Pontosan ilyen magasságból nézi A vicces lány történtet is. A főszereplő Barbara Parker, aki megnyeri a blackpooli szépségversenyt.

Nem akarja a vidéki szépségkirálynők báli rendjét felvenni, hisz élete álma, hogy megnevettesse az embereket, akárcsak imádatának tárgya, a híres amerikai komika, Lucille Ball.

A koronát visszaadja, és azzal a lendülettel Londonba költözik. Elmegy egy induló vígjáték szereplőválogatására, ahol azonnal elkápráztatja az írópárost, plusz leendő szereplőtársát is. Hipp-hopp ő lesz a Barbara (és Jim) ünnepelt komikája, és innentől kezd érdekes lenni a sztori. Mert már rég nem Barbara (immáron művésznevén Shophie Straw) a főszereplő, hanem a sorozat és az azt létrehozók minden tagja. Az írópáros, Tony és Bill, akiket anno homoszexuális találkozóhelyen kaptak el, ami igencsak megpörgette az életüket, Dave, a sorozat producere, akit felesége nyomaszt vérig hatóan és Clive, a hiú színész, Sophie sorozatbéli férje.

És igen, cseppet sem lepődünk meg azon, hogy Barbara körülbelül öt perc alatt futja be ezt a nem kis ívű karriert, mert ez itt a ’60-as évek Londonja.

Anglia végre kezdi felszívni magát a háború után, pezseg a kulturális élet, dőlnek a tabuk, hurrá szexuális forradalom, ráadásul Beatles.

Ebben az időszakban tényleg gond nélkül be lehetett sétálni a BBC-be egy-egy jó ötlettel, és ami igazán jó volt, meg is valósult – lásd az öreg ikonikus arcokat: Monthy Phyton.

Hornby amúgy is lubickol, hiszen Barbara személyében egy újabb rajongó bőrébe bújhat, és ez az, ami igazán fekszik neki. Mert Barbara Lucillért és a jó vígjátékokért való rajongása nem képletes. Kívülről tudja a párbeszédeket, a megjelenési időpontokat, rádiósávokat, amin kedvencei hallhatók.

A londoni első hetek egyetlen igazi gyötrelme, hogy nincs TV-je, és nem nézheti kedvenc sorozatainak ismétléseit, amiket eddig amúgy 6783-szor látott.

Ilyen rajongó volt a Fociláz Arsenal drukkerja, is, vagy éppen a Pop, csajok, satöbbi Robja zenefanatikusban – az első geekek, akik Hornbynak azonnal meghozták a sikert.

Pontosan azt kapjuk az írótól, amit eddig is. A könyv rendkívül szórakoztató, igaz, nem is kínlódik szereplői szupervíziózásával. Senki nem kényszeríti Barbarát, hogy azon agyaljon, milyen ebben a férfiak uralta iparágban csinos nőként berobbanni. Persze tesz egy-két megjegyzést, hogy pl. a nőket inkább nézni szeretik, mint nevetni rajta, de tovább nem feszegeti a témát. Mint ahogy Tonyt és Bill sem ér rá hosszasan a homoszexualitás problémáin időzni, igaz, a teljesen különböző életútjuk adja közös írói létük dinamikáját. Nem feszegetjük külön Clive morális értékeit a 143 ágyba döntött színésznőjelölt után sem. Mégis igazi, hiteles képet kapunk a ’60-as évek Londonjáról, az ott zajló kulturális életről, a társadalmi élet változásáról.

A sikeres BBC sitcom befutja várható útját, a sztori igazi meglepetést nem tartogat. A végjátékban közel 50 évvel később szereplőink újra összeállnak egy színpadi darabban. Barbara közel 70 éves, és egy pillanatra összesűrűsödik a Hornby által magasabb perspektívából tekintett valóság. Rájön, hogy igazából nem a nosztalgia az, ami visszahúzza a pódiumra, és még csak nem is 1964-et akarja visszalopni. Egyszerűen járni akarja tovább az utat, dolgozni, nevettetni, szeretett emberek között, ahogy eddig is.

Ezt nemcsak az óvatos fészkelődésből kapiskálja ki (ficánkolna némelyik úr óvatlanabbul is, hanem hát ki huszár, míg beretvakés korcsolyázik a gigáján?), de ő maga is bele-belesandít a tükrökbe, vigyázva, srévizavé. És olyan, de olyan elégedett e sandítások eredményével, hogy legszívesebben az összes miskulanciáját odahordaná az utolsó tükör melletti polcra, és naphosszat kígyózna, külön ollóért, külön fésűért, külön pamacsért, külön beretváért. Manó bácsi viszont sehogy sem kedveli e végetlen vonaglásokat.

Márpedig Manó bácsié a Laktanya utcai üzlet, kevés híján félszáz éve már. Segédként kezdte egykoron a figarói pályát, mesterlevelet szerzett és műhelyt, azután addig nyesett és nyírt, gön­dörített konya fürtöket és pödrött hetykére hosszú báli éjszakák elernyesztette bajszokat, míg keze remegése egyszer csak eszébe nem juttatta a folyton növő szőr mögött folyton fogyó időt.

Sokáig nem retirált mégsem: állt rendületlenül a szék mellett, régi, nobilis körszakállak vagy peckes Tegetthoff-bozontcsodák emléke suhant el párás szeme előtt, és verte a cintányérban a habot, és fente a szíjon a beretvát.

Amidőn pedig citerázó keze még a legelszántabb törzsvendégekben is vándori hajlamokat ébresztett, szomorún leült egy hokedlire, és várni kezdte az ismeretlen ifjút, ki hamarost bezörget, elébb a segédje lesz, azután feleségül kéri egyik leányát, átveszi a boltot, és… hanem ez a bizonyos ifjú csak nem köszönt be – így esett, hogy Manó bácsi merész elhatározással leányait tanította ki a mesterségre.

A kopott boltocska csakhamar csilingelő kacagásba öltözött. Sturcz Imre, Óbuda legkeresettebb úrifodrásza fuldoklott mérgében. Nemcsak hogy elnézett Manó bácsi feje fölött, amikor legközelebb összetalálkoztak a Hickmann-vendéglő kerthelyiségében, de még egy epés cikket is küldött a Fodrászok és Borbélyok Szakközlönyének. Éppen ő, aki köztudomásúan akként növelte forgalmát, hogy illetlen fotográfiákat dugott a Magyar Figaró régebbi számaiba, úgy tette ki őket Kecske utcai üzletének asztalára. Ám mint vetekedhetnének akár a legszemérmetlenebb képek is a cserfes Helga, a locska Tilda és a pergőnyelvű Lujza fecsegős kacarászásával, de főképp Margitka búgó hallgatagságával? A Szakközlöny nemhogy elrekkentette a vitriolos fenekedést, de hatoldalas, képes híradást szentelt a négy leány mestervizsgájának s az azt követő, zajos dínomdánomnak, külön tirádát zengvén a végtére emancipálódó szakma Laktanya utcai üdlakáról.

Még az is felmerült, hogy szobrot emeljenek a négy leánynak a Laktanya utca boldogabbik végén, de ezt végül elhalasztották: az elöljáró másféléves unokahúga miatt minden fillért az épülő kisdedóvóra kívánt fordítani.

Hanem innentől a Manó-üzlet napja megállott a zeniten. Az óbudai úri közönség kiválóan pártolta, és vendégköre újpesti, sőt lipótvárosi hajzatokkal és bajuszokkal is gyarapodott. Sturcz fogcsikorgatva rejtezett el pomádészagú odújában.

Az öregúr pedig, ki egyik szemével üzlete felvirágzásán őrködött, de a másikkal leányai révbe érését fürkészte, hokedlijén gubbasztva elégedetten dörzsölte rezge kezét. Hiszen eltervezte ő azt okosan, hogy e vidám csevej vidor lagzikhoz vezet majd, és csakugyan: a cserfes Helgán egy újpesti bútorgyáros szeme akadt meg, a pergőnyelvű Lujzának egy szedő kezdte szedni a virágot, nyárra már dupla lagzit terveznek! És ha a locska Tildának meg a hallgatag Margitkának egyelőre nincs is keletje, de előbb-utóbb mégiscsak jelentkezik valaki – olyasvalaki, aki utódjává is lesz, mert azért az üzletet mégsem szabad fehérnépre bízni. Gyönyörködik tehát három leánya buzgó locsogásában, nyüzsgő fecsegésében, csak éppen a búgón hallgatag Margitka kígyózásait ítéli illetlennek. Hiába, Sturcz egy keserű tréfája, mely a borbélyüzletet bordélyüzletre csavarta, elkedvetlenítette: őrá aztán senki ne mondhassa, hogy erkölcsre-illemre fittyet hány! Így hát fésű, borotva, pamacs mind-mind ott sorakozik Margitka saját polcán, és ha a Szicíliai Álmot nem másfél literes, megbonthatatlan üvegben árulnák, az is odakerülne – ekképpen azonban csak az utolsó tükör melletti, magas polcon fér el. Az még az ő nagyszerű leleménye volt, hogy a négy leány négy különféle illattal dolgozzék, ezeket csereberélni ugyanoly képtelenség volna, mint asztalaik rendjén változtatni.

Így Margitkának megmaradt a vendégenkénti egy kígyózás, se több, se kevesebb – még ennyi se kellett azután ahhoz, hogy egy bizonyos csütörtök délelőttről hosszú esztendőkig beszéljenek Óbuda-szerte.

Ki hinné pedig, hogy Sajbán Dani, ez a buta faesztergályos a San Marco utcából, ilyen cifra tohuvabohut csinál? Egyelőre békésen vár a sorára, és legfeljebb combján táncoló ujjai dobolnak hírt szédült izgalmáról és bősz elszántságáról, amellyel kész Margitka védelmére sietni, olyan hévvel, mintha nem másodszor látná mindössze életében. Amúgy jókedélyű, derék fiú, akinek – Tóni öccsével közösen – nővére rendezett be egy apró műhelyt a hosszú kert hátsó traktusában. Szék- és asztallábakat esztergáltak ott hét- és százszámra, esténként meg békén eliszogattak, amihez jobban csúszott nekik a rizling-spriccer, mint a nehéz, vastagsörényű sörital (Hubahabúnak nevezték ezt Huba úrról, aki a sörgyárat igazgatta). Soha nem történt volna velük semmi nevezetes, és ez így maradhatott volna az idők végezetéig, ha Dani egyszer, hiába zörgetvén Sturcznál (vajon merre csavaroghat az a bájgúnár?), be nem téved Manó úr üzletébe, és ott meg nem pillantja a kígyózó Margitkát.

Dani oly epedő narancsillatba fülledve érkezett haza, hogy a Répássyék Kati cselédje egész este Zerkovitz-nótákat dalolt miatta. Meg is próbált szóba elegyedni a fiúval másnap, azután harmadnap, azután a további napokon, a Jóistentől eltérően még a hetediken sem pihenve meg, de mindhiába. Dani csak elnézett a feje felett, messzire, ahol a narancsfák éppen illatos, fehér virágokat bontanak, és rá se hederített. A munkájában sem volt sok köszönet: furcsa, kacskaringós széklábak kerültek ki a keze alól, egyik sem hasonlított a másikra, ezeket kiadni a kezükből egyet jelentett volna a szerény vállalat csődjével. Tóni, akinek Dani motyogva és ügyetlenül megvallotta, miféle tüneményt próbál az otromba fadarabokon megrögzíteni, mégsem bántotta érte egy szóval sem. Kétannyit állt az eszter­gapad mellett, és kétannyi deszkát kerekített egyformára, amilyennek a sóhajtalan emberek álmodják a széklábat. Dani pedig kiült a verőfényes kertbe, és hunyorgott, mint aki Napba néz a szívével.

Egyszer pedig elmentek a Kisfaludy Színházba, a Parasztbecsületre – Dani elbűvölve hallgatta a muzsikát, és azt a narancsillatot érezte belőle, amelyet pedig mind-mind ő vitt oda a lelkében.

Így múltak a napok, egyetlen hangos szó nélkül, csöndes hajnövesztéssel.

Minthogy ugyanis a mindennapi borbélynál borotválkozás fényűzését nem engedhették meg maguknak, Dani csak egy újabb loboncos üstökkel juthatott ismét Margitka elébe. De végtére, amikor a messzi Taorminában talán már az első vörös-fehérre repedt fügét szüretelték, ennek is elérkezett a napja. Dani felöltötte ünneplő ruháját, és peckesnek remélt, enyhén rogyadozó léptekkel elsétált a Laktanya utcába. Amint befordult az üzletbe, megtorpant: valami nagyon más volt, mint ama régi, szerpentin-ívű napon.

Pedig látszólag minden a helyén van: a gavallérok a székekben, a leányok a székek mögött, Manó bácsi az örök hokedlin, a Szicíliai Álom a hátsó polcon, az utolsó asztal mellett. Azután rájön: a csönd másmilyen most. A beléptét jelző csengettyűre nem felel csilingelő kacagás, de még Margitka hallgatása sem búg harmóniát a nyárba. Körülnéz, és hátrahőköl: Margitka székében nem mást lát terpeszkedni, mint Sturczot, a Kecske utcai frizuragyalázót! A szégyentelen fogta magát, és személyesen látogatott el a konkurenciához, s akár ő maga, még a haját is megnövesztette erre az alkalomra. Lám, kacér hagyma a hajé, mereng talán Dani: mindegy neki, szerelem táplálja vagy gyűlölet, csak gyarapodhasson! Helyet foglal, éppen Sturcz háta mögött – Manó bácsi üzletében nem félreeső zugokban, szemérmetlen képekre kacsintva szokás várakozni, hanem elöl, Isten és az emberek szeme előtt. Olyannyira Sturcz mögött ül, hogy Sturcz feje éppen eltakarja előle Sturcz képmását, így csak húsos fülcimpáit látja, hátulról. Már rövid szemlélődés után is bizonyos benne, hogy soha életében nem látott még ezeknél önelégültebb, ellenszenvesebb fülcimpákat.

Elképzeli, ahogy Margitka ollója apró mozdulatával belecsíp az egyikbe – vagy éppen, ha már álmodunk, minek spórolni: egyetlen nagy mozdulattal lenyesi előbb az egyiket, majd a másikat is.

Tudja persze, hogy ez a két fül sérthetetlen: nemcsak leffentyűk egy ellenszenves koponyán, de egyszersmind Margitka szakmai hozzáértésének zálogai is, és ily módon épségük minden jóérzésű ember közös ügye. Ennyit van ideje végiggondolni a maga komótos eszejárásával, mire Margitka végez. S ha a leány könnyű kezei ezúttal talán merevebben zsonglőrködtek is ollóval-fésűvel, az eredmény megfellebbezhetetlen. Sturcz Imre immár nemcsak émelyítőn jóképű, de a haja is úgy hullámzik, miként a tenger Siracusánál, gondolja Dani, ki újabban mindent elolvas a Nap szigetéről, amihez csak hozzáférhet. „Most indul a Szicíliai Álomért” – bizsereg fel, ám ebben a pillanatban sisteregve lecsap a mennykő.

– Nem egyforma a két barkó – közli diadalmasan Sturcz, és úgy forgatja szégyenletes fejét a tükörben, mint holmi harci kakasok a palermói arénában. – A bal legalább fél centiméterrel lejjebb ér.

Ám mielőtt Margitka lehajolhatna, Manó bácsi felpattanhatna, a kakas kakasára talál, és az Etna megébredése pimasz torokköszörüléssé halványítja az iménti mennydörgést.

– Mit merészelsz, te brávó? – dübörgi a kígyózástól megrabolt Dani. – Hol ferde az a ványadt tetűlétrád?

– Már engedelmet – emelkedik ültéből szólásra Sturcz, holott éppen azt nem remélhet. Dani, akiben most egyetlen székláb sem ismerne merengő mesterére, nagy lendülettel ráveti magát, és beléharap a húsos fülcimpába, így adva tudtára a hitvány brigantinak, hogy a szép frizőrleány becsületén esett foltot csak az életre-halálra vívott párbaj moshatja le.

Székre, asztalra fröccsen a fiatal vér, eleve sok-sok vér, de a tükörben még meg is kétszereződik.

Ordítás veri fel a Laktanya utcát: ordít a fülét markoló Sturcz, a timsóért kapkodó Tilda, és Manó úr is, az ajtó felé taszigálva a szintén ordító faesztergályost: – Meg ne lássalak itt még egyszer, te senkiházi!

Csengettyűszó kíséri a kiűzetést Margitka paradicsomából.

Mindezalatt egyedül a leány marad néma. Csupán a haját leszorító, narancsszín kendőt oldja le, és bugyolálja be vele a véráztatta fület.

– Köszönöm, kisasszony – vált csöndes mélába Imre ordítása, amire Margitka álmatagon bólint. Jó, hogy ezt a bólintást Dani már nem láthatja, ahogyan Margitka kígyózását sem, soha-soha többé.

Mit tehet mást, téblábolva hazaindul, azon morfondírozván, mikor küldi el hozzá Sturcz a segédeit. Olvasott róla, hogy párbajoknál kötelezők a segédek, s tudja azt is, hogy a rivális borbélynak három segédje is van. Megrendítette, ami történt, és tisztában van azzal is, hogy hőstettének súlyos következményei lehetnek. De nem bánja: ismeretlen erő feszíti a mellét és szegi fel az esztergapad elcsüggesztette fejét.

Végre egyszer nem a macskaköveket nézi, hanem a kövek fölött az utcát, a Fő teret, amire egyszer csak egy robajosan száguldó fiáker kanyarodik ki, éppen a Laktanya utcából, éppen őfelé.

– Le akar gázolni a csibész! – jut eszébe az ostorát pattogtató Alfio, egyenest az operából. S ekkor veszi észre a gesztenyefás gyalogútról előkeveredő, babakocsit toló dadát is. Azzal a délszaki mersszel, ami csak fertályórája sajátja, de máris lénye leglényegeként becsüli, rohan vissza, taszítja félre a dadát, a babakocsit, s hagyja magát csakugyan legázolni a fiákertől, amelyet a saját sörétől spicces Huba úr csent el a drosztról. Nagyot koppan szegény, bátor feje a kövön, a dajka pedig visítani kezd – s ettől a visítástól már csak egy lépés a nevezetes medália.

Szenzáció lett az esetből, Dani bepólyált feje Óbuda dicsőségévé vált. Minthogy a babakocsiban az elöljáró unokahúga utazott, még az országos lapokból is kiszorította a többi érdekességet – elsőül mindjárt Sturcz bepólyált fejét. Dani egy derűs őszi vasárnapon, a Városháza dísztermében kapott érmet a mellére. Előtte ágált az elöljáró, a hálatelt nagybácsi. Dani mégis oldalt pislogott folyton, a nagy, kitárt ablak felé. A Fő tér túloldalára lehetett látni onnét, épp a gázolás helyére, ahol szomorú narancsillatban két boldog ember fotografáltatta éppen magát, egy hármas esküvő legszebbik nászpárja. Margitka hallgatagabb volt, mint valaha. Némán búgó vággyal nézett vőlegényére, aki mostanra már csak diszkrét flastromot viselt bal fülén.

A pincérleány – Palikámnak, a gazdának leánya, amúgy Piroska nevezetű – nem nevetett föl. Meghökkent pillantást vetett a nyegle ismeretlenre, aki nem sokkal ezután olyan sápkóros, pörcehagyott túrós csuszát kapott, amilyenre nem akadt még példa a konyhájára büszke vendéglő krónikájában. Még most is szalad tőle a hasa, ha közben meg nem állt.

Pedig hát mi volt a vétke, istenem? Megakadt a szeme a leányon, és könnyű markával beszédszöcske után kapott. Ennél érdekesebbet meg nagy hirtelen nem bírt fölfedezni ezen a piros-fehér kockás, rizlingillatú világvégén.

Hanem azért még, mert valaki nem óbudai, nem való hetykélkednie, sem kapkodnia, egyik sem vezet jóra. Annyi téma lapul szanaszerte, fölpattanni készen, mint szeplős varrólány az iparosok rendes évi bálján. Egy mopszot utánzó felhő lebegett éppen arra, abból is üde, nyárias nyitás kerekedett volna. A Schwabinger-malom végtelen kelepelését sem nevezte ma még senki a Duna szívverésének. Miért kellett ennek a sportsapkás csábkocsonyának éppen Muskátira ráhibáznia? – a nevezetes piktorra, kinek nagyérmet nyert főműve, az Annabella vízre száll a Bagolyvár belső termében függ? S ha ez nem volna elegendő, még azzal is meggyanúsítania Muskátit, hogy vár?

Holott a mester, mióta az első tavaszi reggelen kiült a folyó partjára, hogy azután minden nap órákat töltsön ott, soha, egyetlen pillanatig sem várt. Ha egyszer, másfél év előtt Annabella szelíden kérlelő tekintetére kurta biccentéssel megfogadta, hogy nem vár, akkor nem is fog várni, punktum. Élni fog és mulatni, ezt is megfogadta szépen, engedelmesen. S ugyan mi volna annál különb élet és virgoncabb mulatság, mint ülni nádszékében a parton azzal a komisz, csökönyös pipával a szájban, és a legmegfelelőbb szöget keresni az újabb remekműhöz, amely még az Annabella vízre száll sikerén is túltesz? Muskáti dolgozik – ezt mindenki így tudta ezen a tágas óbudai világon, s egyszerre tisztelték őt e nagyszabású rákészülésért és az állhatatos nem-várásért.

Türelmetlenkedni senki nem türelmetlenkedett. Nincs is nagyon divatban errefelé, de meg emlékeztek is reá, hogy az addig tevékeny piktor, miután belehabarodott Annabellába, nemhogy újabb festménnyel nem jelentkezett, de még a helyi vendéglők és korcsmák cégéreire kanyarított, színes felírásoknak és kacskaringóknak is búcsút mondott.

Festek én, hogyne festenék – felelte Palikám dohogására gyöngéd, holdkóros mosollyal. – De mostanság Annabella zöldbarna szemébe festem a képeimet.

Ebben lehetett is igazság, mert a néma leány, ki vászonfehér, riadt kíváncsisággal foglalt helyet a nádszék mellett, és nézett folyót, fakoronát, felleget, amit Muskáti dörmögve mutogatott neki, lassankint színesre, kacskaringós mosolyúra elevenedett. Meg ugyan nem szólalt soha, de az a nap csak elkövetkezett, amikor tekintete nem a mester kezét és szavát követte, hanem a maga tétova, fürkész irányaiba merészkedett. Muskáti szíve gyors igeneket kopogott őszülő bozontú mellkasában, mert akármerre vezette őt a leány szeme, ott zölden friss szépséget és a most esztergált gesztenyékéhez hasonlatos, barna derűt talált. A piktor szeme csillogott, és gömbölyű, okos pipáját Annabella felé nyújtotta – úgy, mintha adna még, holott kért már.

Annabella ugyanis megtanult pipát tömni, ami nem potomság. Először szelíden, finoman kell a kazán aljába töltögetni a göndör, jóillatú, nedves szűzdohányt, mintha gyermek tenné ártatlan, de kíváncsi kezével; középütt már feszesebbre, mégis ruganyosan puhára való nyomni, az asszony tapasztalt, értő ujjaival; s csak a tetejét szabad tömörre, kérgesen keményre gyömöszölni, bölcsen szomorú férfiakarattal – ez az utolsó rész persze Muskátira várt. Kacskaringózós füstgomolyban ültek napjukhosszat, Annabella olykor aprót, mosolygót prüsszentett.

Köröttük hajómalmok kallóztak, felhők vonultak, jegenyék bólogattak a szélnek, dereglyék úsztak messzire – egyszóval semmi sem moccant, csak a világ gömbölyödött panorámává. Muskáti tárlatává Annabella szemében.

Aznap kezdődött-e a változás, amikor Annabella először perdült táncra a Bagolyvár nagytermében, Muskáti pedig nagyot szentségelve kifordult a vendéglőből, és palettájával úgy csapta orrba az ott bámészkodó kecskét, hogy az négy napig szivárványt mekegett? Lehetséges, bár kezdetnél és végnél rejtezőbb jószágok nemigen motoznak az emberi élet bozótjában. Csak annyi bizonyos, hogy Annabella pillantása egyszer egy lélegzettel hosszabban pihent meg valamelyik dereglyén, amelyik a Fekete-tengerig, Bajáig, vagy talán egészen Lágymányosig merészkedett a csillogó, pakfon ismeretlenbe.

Hogy vajon e dereglye látványából, a kötélzet csikorgásából, a vitorla leffenéséből kezdte-e pedzeni, hogy nővé csak férfiak bánatán átkelvén lehet válnia a leánynak, s hogy ezért bocsánatot kérni, ha nem is kellemesebb, de gyorsabb, mint dacolni vele – nos, mindez szintén nem sejthető, mert Annabella erről sem beszélt. Csupán kiült egy reggelen Muskáti mellé a partra, kétharmadig megtömte a pipát, szájon csókolta a piktort, megsimogatta az arcát… Azután felnézett a fellegekre, de most először úgy, hogy Muskáti elvonulni lássa őket; és lenézett a folyóra, de immár nem az örök, hanem az örökkön elsodródó vízre.

És megszólalt:

– Elmegyek.

– Egy hajszálon függ minden összeharácsolt, egybekuporgatott boldogságunk – bődült el Muskáti aznap este Palikámnak, amire a kecske, amelyik mostanság amúgy is félénkebben kandikált csak be a Bagolyvár ablakán, fejvesztve menekült. – Csak azon, kikandikál-e éppen valaki egy kajütablakon, míg te a Vizafogó kéményein számolgatod a végtelenséget. Ennyin múlik minden, amit nagyképűen a magadénak gondolsz.

– De csak megmarad a… – kezdte Palikám.

– Micsoda? – torkolta le a mester. – A csiklandós diadal, hogy velem tüsszentette el a lányságát?

– Alamuszi macska nagyot ugrik – köpött ki a kajlabajszú gyepmester, akit másnap hajnalban a Margitsziget csücskénél halásztak ki a vízből, a torkát valamely vékony, hegyes faeszközzel, talán ecsetnyéllel szúrták át.

Gyanakodnom kellett volna – ingatta a fejét Muskáti, és ahogy a semmibe révedt, szeme egy pillanatra megpihent Piroska elébe hajló keblein, amint a leány az asztalra tette a rizlingspriccert. – Észre kellett volna vennem, hogy egyre forróban ölel.

– Már az is baj? Nyilván nem ölelne, ha… – de ez az este nem Palikám befejezett mondatairól vált emlékezetessé.

– Ha nem mardosná a lelkiismeret – sóhajtott a piktor, megsejtve a szomorúságot a szenvedély, a bűnbánatot a szeretet mögött. Mintha Annabella szemében látná magát: megajándékozottnak és kisemmizettnek.

Ezen az esten készült el az Annabella vízre száll.

A képen durván ácsolt fedélzet, rajta matrózok csoportosulnak víg, asszonytaláló kedvben. Csillog a foguk, a szemük, a karjuk izmos, a nevetésük még annál is izmosabb. Messzire készülnek: a Fekete-tengerre, Bajára vagy pláne Lágymányosra. Hosszú útra, annyi bizonyos. Óbudáról minden út hosszú út, Óbudáról minden nagyvilág. Annabella nincs rajta a képen – miként is lehetne? Hiszen ő nézi őket, az ő szeme fényétől kapja a kép szokatlan, zöldbarna koloritját. Arról azután még Palikám vélekedése is megoszlik, melyik legény is lenne ama Rácz nevezetű, aki végtére szóra bírta Annabellát – az a jóképű, szakállas-e amott, az árboc tövében, netán az a másik szakállas, jóképű-e, amelyik egy kötélcsomón ül? Utóbbi mellett szól, hogy Muskáti egyszer úgy beszélt a fájdalmáról, mint egy hajókötélről, mely annyira megcsavarja őt gyomortájon, hogy kétrét görnyed bele. Hanem ez gyönge érv, komoly műértő csak legyintene reá.

A festményt, mint arról már esett szó, hiába érkeztek reá szemkápráztató vételi ajánlatok, Palikám lógathatta föl a Bagolyvár nagytermében, ahol Annabella annak előtte mind többet táncolt jóképű, szakállas matrózokkal. Csupa olyannal, aki semmit nem jelent neki, üzente a szemével Muskátinak, egy-egy sikerült forgás sodrában feléje pillantva. Az meg, minthogy világ csúfjára nem elegyedhetett a táncba, jobb híján hinni kezdett ezeknek az üzeneteknek. És amint egyre fürgébbre fordult a tánc, egyre elszántabb lett hite és bizalma, mert úgy váltak egyre forróbbá Annabella ölelései is. Mígnem egy napon, Muskáti rendíthetetlen bizalmának fénylő delelőjén, Annabella megszólalt, a kecske megfutott, a kép pedig alig néhány óra alatt megfestetett. Nagy napja volt ez a kisvárosnak.

Hát ezért nem nyugtalankodtak most sem az óbudaiak, hogy Muskáti rendre csak a vizet és a jegenyéket figyeli. Időbe telik egy ilyen nagyszabású műalkotás kigondolása – vélekedtek, s tán nem is botorul; mert a piktor, ki egész nap ott dolgozott a parton, maga is végtelen türelemmel nézett fölfelé, a Fekete-erdőig, vagy ki tudja, tán egészen a Hajógyári-szigetig.

– Árral szemben nem jöhet – dörmögte Piroskának, amikor az kiült mellé. – Az hamis lenne, mint a hazudott fiatalság vagy a Péter-Pál templom sekrestyésének török cigarettái. Körbe kell járnia a világot, hogy megint ide érkezhessék.

– Mit csinálhat most? – kérdezte Piroska, épp csak annyi dallammal, hogy a kérdés mellett a kérdezőnek is jusson némi figyelem.

– Táncol – vont vállat Muskáti. – Szökdécsel körbe-körbe valahol egy nagy teremben vagy éppen a szabad ég alatt, mintha az ördög bújt volna belé.

Vagy csillogó szemmel hallgatja a harmonikaszót. Csupa olyasmit, amire mellettem nem volt módja, e miatt az izgága szemöldököm és könnyen gyűrődő homlokom miatt – és mintha mutatni akarná, csakugyan összevonta a szemöldökét, és ezeregy ráncba redőzte a homlokát, úgy nyögte ki végül: – És beszél.

– Nem segíthetek? – simogatta Piroska hangja a piktorét.

– Nem – felelte az rögtön, és tömte tovább elkomiszodott, buta pipáját, oly keserű keményre, mintha sosem akart volna hallani gyermeki kézről, asszonyi kézről.

– Meglássa, visszajön.

– Az ő dolga – vont vállat Muskáti, azután majdnem mégis odaadta Piroskának a pipát, de azután mégsem adta oda. – Én elmulatok így is.

– Bemegyek – állt föl Piroska.

– Persze – helyeselt Muskáti. – Én még nézem kicsit a folyót meg a szelet.

Pedig nem folyó lesz azon a képen, nem is a szélre bólogató jegenyék. Ő maga lesz rajta, a nádszékben ülve. A szemében azok öröme, akik mertek annyira távol engedni valakit, hogy annak elég útja legyen hazatérni. Messzire néz ez a szem, amelyet persze Annabella szemében látunk: egy olyan vidékre nyílik, ahol a hét nyelven beszélő, gyönyörű leányok legfőbb gondja, hogy visszataláljanak régi, gyűrthomlokú piktorokhoz, ahol sosem áll meg a csilingelő ringlispíl, és ahol ingyen mérik az aszúízű mustkolbászt is.

Azt viszont, hogy e festményt megint Annabella szeme színezi-e zöldbarnára vagy Muskátié, mely amazzal egyazon árnyalatú, azt már igen nehéz eldönteni. Főképpen, mert az Annabella partra száll nem maradt reánk.

Első belépés után garantált a meglepetés, mert a lejtős kertben mindenféle figurák bukkannak fel elszórtan és váratlanul. Apró hippi házaspár egy padocskán; Schluck Béla szippantós kocsija, no meg egy széttárt kabátos szatír. Leesett az állam, amikor a ház alatti műhelyben megpillantottam az ott tanyázó változatos szoborsereget, és nem győztem mosolyogni a kerámiaszobrok változatosságán és mondanivalóján.

Nagyon jellegzetesek a szobrai, aki egyszer látta, biztosan nem felejti el őket. Már kiskorában is ilyen jó kézügyességgel rendelkezett?

Akkor profibb voltam! Gyerekkoromban gyurmából készítettem meglehetősen jó figurákat, és a rajzkészségemre se lehetett panasz. De akkor még álmomban sem gondoltam, hogy képzőművészettel keresem meg a napi betevőt. Mindenesetre a gimnázium után, a kézügyességemre alapozva gipszminta készítő lettem egy soroksári üzemben. Ez a rabszolgamunka persze nem tartott sokáig, és később elvégeztem az egri tanárképző főiskola rajz-vizuális kommunikáció szakát.

Itt szerencsére kiváló művésztanárokkal hozott össze a sors, sok mindent kipróbáltam, és már nagyjából láttam, merre visz az utam. A sors kegyeltjeként még a sorkatonaságot is a főiskola kerámiaműhelyében tölthettem.

Miután összekuporgattam egy saját kemencére, jól bedurrantottam a bérelt pincehelyiségben, és szabadjára engedtem az állataimat. Innen egy emelettel feljebb lépve, egy IX. kerületi régi bérház földszintjén – korábban a nagyapám lakása volt – rendeztem be a műhelyt. Lassan hat éve költöztünk Óbudára a családdal, ahol megtaláltuk az ideális kertes otthonunkat. Óbudainak lenni jobb, mint eddig bárhol máshol. Nem is értem, hogy tudtam Pesten lakni.

Ön új értelmezést adott az állatos alkotásoknak – kutyák, macskák, halak, sárkányok, elefánt, gekko, kakas stb. –, szinte emberi szintre emelte őket. Ezen kívül persze kiemelt szerep jut a kerti törpéknek. Mulatságos és groteszk szobrok, nincs két egyforma közöttük. Honnan jön ez a szórakoztató szobrászat?

Igyekszem észrevenni az élet szórakoztató dolgait, fonákságait, az egyszerű és vidám történéseket. Akár egy mozdulat is lehet humoros vagy groteszk. Vannak dolgok, amik szemet szúrnak és vannak, amik nagyon mulattatnak.

Vicces például, hogy még mindig sláger nálunk a kerti törpe, ezért rátettem még egy lapáttal, és megcsináltam a saját verzióimat, a giccsfricskákat.

Ezeket eltúlozva, karikírozva formázom meg, felskiccelem a papírra, és már alakítom is. Nem agyalok sokat, gyorsan dolgozom, már csak azért is, mert az agyag képlékeny anyag, hamar kiszárad, repedezik. Az 1050 fokos égetés után jöhet a festés, színezés. Persze amikor kinyitod a kemencét, akkor érhet meglepetés, pozitív és negatív is. Az egyik kapolcsi fesztiválon a szobrok közé „rejtettem” egy kamerát. A felvétel sok vidám arcot örökített meg, ahogyan reagáltak a figurákra, és ez engem is vidámsággal töltött el. Sokan mondták már, hogy hasonlítok a szobraimra. Remélem, hogy az alkotásaimmal tudok másokat szórakoztatni.

Külön kategóriának tűnnek a „csinálós” szobrai, amiket dekorációs elemekkel is kiegészít. Tollasozó pufók angyalok, a függőágyban ringatózó törpe sörösüveggel és cigarettával a kezében, a láncfűrészes gnóm vagy a napozó hölgyike. Ezekkel egyfajta tükröt tart a társadalom felé, kifigurázza a hétköznapi cselekedeteinket?

Bizonyos értelemben igen. Van véleményem a minket körülvevő világról. Szeretném megmutatni az embereknek, hogy amit látnak, nem biztos, hogy valóságos vagy fontos, talán érdekesebb, igazabb, ami mögötte van. Nem direkt persze, csak az én szerény eszközeimmel.

Hozzá lehet mérni ezeket a poénos jószágokat a „nagy” szobrászok alkotásaihoz?

Nekem nincs receptem arra, hogy honnantól szobor, meddig ajándéktárgy. Ha azt veszem, ez egy viszonylag gyors technika, nem kell hónapokig farigcsálni súlyos tömböket.

Lehet műalkotásnak vagy ajándéknak is tekinteni, ebből a szempontból teljesen mindegy az anyaghasználat, a kész mű nagysága, mert nem kilóra mérik a művészetet.

Lehet öntől szobrot rendelni?

Lehet, de vannak bizonyos korlátok. A művészi szabadságot nem lehet teljesen feladni.

Pályája kezdetén több galériában is láthatók voltak a munkái, évről-évre számos kiállításon vett részt itthon és külföldön is. 2007-ben Lengyelországban elnyerte a Satyrykon rangos karikatúrafesztivál első díját. Mostanában azonban mintha kevesebb lenne a megjelenés, mi változott?

Nem pörögnek annyira a galériák. Néhányan nagyon szűk keretek közé akartak szorítani, és elszálltak az áraikkal is. Már csak a nevemet mentek be megkérdezni. A zsűriztetés meg számomra sosem volt vonzó, nem a cédula miatt vesznek. Izegni-mozogni kell, meg kell találni a vevőket. Van saját honlapom, egy amerikai oldalon is vannak fent alkotásaim. Tényleg kevesebb szobor talál gazdára, de meg tudunk élni belőle. Még szerencse, hogy a párom is keres (nevet).

Tudhatjuk, ki ő?

Természetesen, Kálmán Anna grafikusművész, könyvillusztrátor. Az országszerte híres Rumini rajzolója.

Gratulálunk, szeretjük a munkáit! De most azokról a kitűnő versekről kérdezném barátját, Győrei Zsoltot – aki itt ül velünk –, amelyeket a szobrai ihlettek. Bár ezek nem szorulnak támogatásra, de a tréfás rímekkel remekül erősítik egymást.

Egy Király utcai kirakatban láttuk meg a – közben volttá lett – feleségemmel Péter munkáit, és teljesen beléjük habarodtunk. Többször odazarándokoltunk megnézni őket. Amikor azután közeledett Gabesz születésnapja, magától adódott az ötlet, hogy egy ilyen szobrot szerezzek neki. Kitudtam Péter nevét, és rögtön ráleltem a honlapjára. Meglepett, hogy nemcsak szobrokat csinál, de ő maga is ír verseket.

Minthogy éppen egy Szakállszárító című kortárs kabaré anyagát válogattam össze, el is kértem három versét, és a tetejébe rendeltem tőle egy tacskót is.

A Szakállszárító dicsőségesen kimúlt azóta, a házasságból szívmelengető barátság kerekedett, de a tacskó még ma is ugyanaz. Az első verset is ő ihlette.

Csodálatos kettős játszma, méltó partnerei egymásnak. Tehát a versek mellett rendez is, ráadásul kerületi lakos.

Régi óbudai famíliából származom anyai ágon; Brünnből indult, pallér ükapám az 1890-es években vett házat a San Marco utcában, ahol 1970-ben megszülettem, nyulakat viszont a Zápor utcában tenyésztett, három sarokra a mostani lakásomtól. Nem tudom, Újlakot nem New-laknak hívták-e eredetileg – ha igen, nem kizárt, hogy az ükapám nyulairól kapta a nevét. Rendezni amúgy csak elvétve rendezek, leginkább a soraimat: miközben a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanítok, igyekszem minél többet és többfélét írni: verset, novellát, Heltai Jenő-monográfiát, Schlachtovszky Csaba barátommal drámát, regényt is, de a Kosztolányi kritikai kiadásba is szerkeszthettem már könyvet.

Péterrel igen könnyen hangolódtunk össze, kiállítását is nyitottam már meg, könyvszekrényemet is építette már, de igazán ezek a versfigurálások tanúsítják, hogy félszóból-félszobor is értjük egymást.

Tényleg, mester, mi lehet a következő lépés, van hová fejlődni a törpe invázió, a lepkehálós angyal, az expanderes figura után?

Nem biztos, hogy kell, de elképzelhető. Én nem akarok senkivel lépést tartani, versenyezni. Ma még fogalmam sincs, hogy holnap mit formázok meg, de biztos vagyok benne, hogy reggelre már tudni fogom. Vannak kimeríthetetlen témák. Vonz a bronz, az súlyosabb anyag az agyagnál, lehet, próbálok majd valamit kezdeni vele. Szatíra 3D-ben – ez a legjobb dolog, amit csinálhatok.

A következőkben Győrei Zsolt Molnár Péter Salamon szobraira írt verseit olvashatják.

Mikor a bőgőt épp pengetem,

szerelmi bánat tép engemet.

Kinyögöm – minek is himezném? –:

Szeretem remegőn Inezt én!

Nem lelem számban a síp helyét,

ha lesem gömbölyű csípejét.

Kibököm, csöppet sem szinezve:

beléhabarodtam Inezbe!

Azt ütöm fehéren, feketén:

nálánál nincs szebb lány e tekén!

Csak ennyi a titok – im ezért

püfölöm zongorám Inezért!

Helyes és aranyos gyerekek –

kár, hogy mind hiába nyekereg.

Ha szívem együknek kínálom,

az imád. Így pedig mindhárom.

 Most, hogy végre válásomat kimondták,

fogom magam, s fölcsöngetem Ilonkát.

Ha nem felel, hát fölhívom Piroskát,

hogyha él még, ha a gyomrát kimosták.

Végcsöngetem összes régi metreszem,

el nem hagyom addig üvegketrecem.

Telefonos könyvecskémet fürkészem –

s tantuszi kín: mindhiába fülkézem!

Azt reméltem, életem most fölpörög,

és naphosszat fűvel-fával flörtölök.

Füleimbe hangorkán s vad moraj zúg,

erre tessék: csak a foglalt vonal búg!

Nohát, hogyha nem kellek már semmiképp,

s szerelmemből mindegyikük kilábolt,

vállat vonok, és irány a virágbolt:

visszamegyek, s hopp, fölszedem Nellikét!

 Borongós téli délután

Elrévedek, s némán kutakszom

Barátom kajtatom tunyán:

Hol kódorogsz, Esetlen Taksony?

Barlanglakó, morcos különc,

Apró, mérges-zöld, mint a vadsom,

A társaság kinek kölönc –

Ilyen fiú Esetlen Taksony.

És el tud bújni emberül!

Dühödten túrok és furakszom.

Nagy balhé lesz, ha megkerül

E nyamvadék Esetlen Taksony!

Megrettenek: mért nem lelem?

Tán messze jár? Szerencsen? Pakson?

De felnevet, és hirtelen

Ujjamra ül Esetlen Taksony!

Isteni

itt ez a kis tenisz,

fent az egekben,

körbelehelve éteri langgyal!

Játszadozunk – két szép, steril angyal:

Glória itt,

Lórija ott,

Röpke tökélyünk vetjük a latba.

Most az eredmény negyven-egál,

szufla se rebben,

s hoppla! a játszma megáll –

földre potyolt le a labda.

Félre-ledobjuk könnyü rakettünk,

s érte leszállunk. S benne rekedtünk

máris a sűrű, bús kulimászban!

Mennyi teremtmény jajgat a bajba’,

és segedelmet kajtat abajgva.

Egyre imádkoz’,

vagy pedig átkoz,

csöpp vigaszát meg nem leli másban.

„Merre az Isten?”

„Fent, a teniszben

ő a mi bírónk,

harminc-semmit s negyvenet írónk.

Nézd ceruzája hegyét: csupa nyál az”

– ennyi a válasz.

S így lecsitítva tömérdek lenti

kétségbeesettet,

fölrepülünk, s folytatjuk a fenti

kékségbe’ e szettet.

A mi öreg mesterünk munka nélkül maradt, utóbb megözvegyült, lányát is elvesztette, s valahonnan az Alföld vidékéről került Óbudára. A veje hozta magával, a falusi kovács, aki a hajógyárban kapott munkát, és az emberségről mutatott példát: „Ahol kettő eszik, ott jut harmadiknak is”. Erről az öregemberről szól Ambrus Zoltán 1900-ban alkotott elbeszélése.

Ambrus Zoltán küzdelmes fiatalkora után jogásznak indult, majd író lett: regények novellák, kritikák és műfordítások kerültek ki tolla alól.

Nem az egyetlen ilyen életpálya a századforduló körül jelentkező, s a Nyugat folyóirathoz térő íróinknál. Az apai székely örökség és az anyai ág német polgári szelleme szerencsésen egyesült benne. Párizsban a francia légkör, Flaubert, Maupassant és Anatole France hatása alá került, ami ábrázolásmódjában, hőseinek lélektani elemzésében nyilatkozott meg. Témáiban a modern nagyvárosi élet egyik első ábrázolója lett. Ahogy Krúdy Gyula megfestette Pest-Budát, s benne a tegnapok ködlovagjait, Ambrus Zoltán tollrajzai is az egykori fővárosról és annak jellegzetes alakjairól nyújtanak képet. Éppúgy képes hangulatot teremteni, megeleveníteni, bár merőben más alkotói módszerrel, pergőbb eseménysort és több párbeszédet alkalmazva.

Az akkor közel negyvenéves író útja Óbudára vezetett, a Római-partra, s a novellában egyik barátjával mondatja el benyomásait. Gyakorta kereste fel a Rómaifürdőt, előbb egy vicinálison döcögve, majd fiákeren érkezett. Kiválóan megrajzolt figura Gáspár úr, a konflisos, aki az esti órákig mérhetetlen mennyiségű italt képes magához venni, mert a várakozás során „az ember nem tud mit csinálni, hát iszik”.

Leírja az egykori fürdőt: „A víz… de miért magasztaljam? Legjobban szeretném, ha megtarthatnám magamnak. Hogy a budapestiek még most sem fedezték fel ezt a vizet – a rómaiak óta! Mintha folyó smaragdban fürdenék, malachit falú medence ölén: ez a cseppfolyóvá vált drágakő. És vannak, akik meghalnak anélkül, hogy megtudnák: micsoda boldogság igazi vízben fürdeni.” Valóban, méltán becsülték már a rómaiak ezt a vizet. Az úszóházban együtt található, ami a legfontosabb: „a víz meg a csend”. Főleg a nyári hétköznapokon és az őszbe forduló időben. Ez a fürdő egy apró, zöld, békés oázis a pusztában. A környezet leírása után pedig megemlíti a források előtt található vendéglőt.

Vasárnaponként azonban nincs ekkora béke, megelevenedik a környék, és mint a legtöbb helyen, az emberek a víz mellett és helyett inkább a vendéglőben múlatják az időt.

Az író kitér az ivó emberek lelkivilágára: aki egyedül ül egy asztalnál, „aki magában szokott iddogálni, az legtöbbször nem született iszákos, csak szerencsétlen”. Ezzel készíti elő az elkövetkező történetet.

Egy asztal mellett, magányosan helyet foglalva tűnik fel a „jóképű öregúr”, az egykori gombkötő mester. Takaros, tiszta öltözetet, régimódi magyar ruhát viselt: „fekete atilla, vitézkötéses nadrág és aranypaszomántos nyakkendő”. A cigányzenekart figyelte; először csak dúdolva kísérte a nótákat, és dobolta a taktust, majd lassan emelkedett a kedve, mulatni kezdett, rendelte a nótákat: „Ég a kunyhó, ropog a nád!”, utóbb táncra perdült, a vendégek csodálkozására. Mutatósan járta a táncot, majd visszaült, fizetett, és hazafelé baktatott. A hétvégeken megismétlődött mindez. Az írói ábrázolásból érezzük az emberszeretetet, a megértést és az együttérzést. A jelenség egy darabja, emléke az elmúlt időknek és egy kerékbe tört emberi sorsnak.

Hazafelé menet, a lassan guruló fiákeren ismerte meg az író az öregúr szomorú történetét, családjának elvesztését és későbbi sorsát, vejének megértő szavait: „Hadd igyék, szegény!” Kiváló az áttételesen megoldott lélekábrázolás, a műgond és egy életút megformálása. Az író tollrajzaiban a századforduló társadalmának számtalan karakteres alakja tűnik fel.

Végül lezárja történetét: „Az a gondolat, hogy ha az emberek még most is magyar ruhában járnának, a részeges gombkötő meg talán virilista volna, és unokákat ringatna a térdén – egy darabig még nem ment ki a fejemből.” A szelídebb, lassúbb sodrású múltat idézi.

Ambrus Zoltán hetvenegy évet élt, s amilyen népszerű volt, amilyen tekintélynek örvendett korában – nyelvismerete, műveltsége, tehetsége következtében –, olyan mértékben és olyan gyorsan sújtotta életművét már életének utolsó éveitől kezdve a feledés. Öregkorát visszavonultan, csendes magányban töltötte, éppúgy „kikopott” az irodalmi életből, mint az öreg gombkötő a mesterségéből.

Menet mintha megsütnék, jövet mintha bepácolnák az embert. Senki se mondaná, hogy fürdőből jöttél; olyan vagy, mint egy szegény ördög, aki a kályhából bújt elő. S az út odáig, nappal, mindjárt Óbudától!

Ha Aquincumnál kitekintesz a kocsi ablakán, megesküszöl, hogy ez a világ legszomorúbb környéke. A sivatagba értél; csak jobb kéz felé látszik valami kis moszat, nem messze a pályától. Az a kis moszat a Római fürdő.

Amikor először tértem meg erről a tanulságos utazásról, elvégeztem magamban, hogy ezt a kis moszatot sohase látom többé. És mindjárt másnap megint csak kimentem, ezúttal azonban – okulva a tapasztalaton – már fiákeren. Természetesen hamar kitudódott, hogy milyen sokba kerül az a szenvedély, mely tegnap hirtelen kicsírázott bennem. Gáspár úr, a kocsisom nyolc forintot fizettetett magának, s ezen kívül uzsonnát, vacsorát, öt korsó sört, két liter bort és megfelelő számú pántlikás szivart. Csak éppen hogy kisasszonyt nem hozatott, egy társalkodónőt, aki csevegésével unalmát eloszlassa.

– Úgy van itt, kérem – mentegetőzött –, mint a hajón: az ember nem tud mit csinálni, hát iszik.

Ebben igaza volt: a Római fürdőn csakugyan nincs mit keresnie annak, aki nem kedveli a folyadékot, már akár belső, akár külső használatra. A források előtt ott ugyan a vendéglő, ahová kirándulók is járnak cigányzene mellett sörözni, de ez a liget csak vasárnap délután hangos. Hétköznap, különösen már szeptemberben nincs ott egyéb, csak a víz meg a csend.

A víz…, de mért magasztaljam? Nem akarom, hogy a sokaság megrohanja; legjobban szeretném, ha megtarthatnám magamnak. Hogy a budapestiek még most se fedezték fel ezt a vizet – a rómaiak óta!

Mintha folyó smaragdban fürdenél, malachit falú medence ölén: ez a cseppfolyóssá vált drágakő. És vannak, akik meghalnak anélkül, hogy megtudnák: micsoda boldogság igazi vízben fürdeni!

Az ifjú szerelem mohóságával és telhetetlenségével adtam át magamat e víz örömeinek. Az az egypár ácsorgó, aki véletlenül be-betekintett az úszóházba, s látta, hogy odabenn mindig ugyanaz az ember lubickol, azt képzelhette, hogy a víz titkait tanulmányozom, s ebben a – felfedezőknek való – nagy magánosságban újra kitalálom az úszás törvényeit.

De minthogy egész nap mégse lehet fürödni, még jobban kiélveztem az oázis másik nagy jelességét: a hétköznapi csendet. Ez a csend távol van a tökéletességtől. A Római fürdő nem őserdő; nem, éppen nem. A területe egy arasznyi: egypár fa, egypár bokor, egy hosszú fasor a pályaházig, s aztán körös-körül megint a sivatag. De aki szereti, ha minél kevesebb élőlény botorkál körülötte, meg fogja kedvelni ezt az egypár fát s egypár bokrot. A fürdőt gyűrűző kis szahara távol tartja az emberi lármát, s maga az oázis hétfő reggeltől szombat estig olyan, mint a Tüskerózsa parkja.

A vízzel való első ölelkezés után, s várva a másikat, leheveredtem a fűbe kutyámmal, akit bölcsességéért Sheiknek neveztem. Lustálkodtunk és nagyokat hallgattunk. Én az eget néztem; Sheik még bölcsebb volt, mint én: ő nem nézett semmit, csak hunyorgatott s emésztett.

Mesebeszéd, hogy a víz susog, s hogy a falevelek panaszosan zizegnek. Ők már nem vádolják az alkotót, ők már belenyugodtak mindenbe. Csak az ember van ébren.

Egyszer eszembe jutott, hogy megnézzem, miképpen fest az én fürdőm vasárnap délután.

Hát ilyenkor nem különbözik egyéb kirándulóhelyektől. Az emberek hátat fordítanak a víznek, és sört isznak.

A vörös abrosz közönsége a túlnyomó elem, de vannak fehérek is. A cigány folyton húzza; ezek az emberek sokat kívánnak élvezni egypár óra alatt, mert máskor nem érnek rá muzsikát hallgatni.

Amint körültekintettem, az egyik szomszéd asztalnál egy különös alakot vettem észre. Legelőször az tűnt fel rajta, hogy ebben a sokadalomban, ahol az asztalokat nem társaságok vagy családok, hanem egész törzsek veszik körül, egyedül van, és nagyokat iszik. Mindig sajnáltam azt az embert, aki magában szokott iddogálni. Az ilyen ember, úgy tapasztaltam, a legtöbbször nem született iszákos, csak szerencsétlen, mert nem tud megbirkózni valamely nagy, állati érzéssel, amely erősebb, mint az ő feje; s ha iszik, nem torkosságból cselekszik, hanem azért, hogy hadd gyűrje le ezt az érzést a bor. Azt mondhatnám, hogy szinte tisztelem a magános ivót, mint ahogy a vademberek tisztelik az őrültet.

Az arca még inkább fölkeltette a figyelmemet. Jóképű öregember volt: szelíd nézéséhez, széles, ősz bajuszához s szépen megnyírt fehér szakállához egy cseppet se illett a sok borosüveg. De legjobban az öltözete lepett meg. Magyar ruha volt rajta: fekete atilla, vitézkötéses nadrág és aranyrojtos nyakkendő. Atilláját és mellényét kötött magyar gombok díszítették, csizmája fénylett, mint a tükör. Mit keres ez a magyar itt, a Római fürdőben, a fölötte vegyes, de olyan kevéssé magyar Óbuda közelében?

A magyar mulatott. Nyelte a bort, s ami az eszéből még megmaradt, azt egészen átadta a zenének. Szinte szítta magába a hegedű síró-rívó hangjait, s meglátszott az arcán, hogy a cigánynak egy hangját sem ereszti el a füle mellett; meglátszott, hogy nemcsak a dallamok visszhangoznak a fejében, hanem a zenének minden apró cifrázata végigcikázik az agyvelején. Eleinte egyéb nem is árulta el rajta a zene és bor hatását. De később elkezdett izegni-mozogni: fölegyenesedett a székén, hátraszegte a fejét, ivott, s aztán a poharával kopogtatta a taktust. A szomszéd asztaloknál, ahol már előbb is szemet szúrt az öregúr magyar ruházata, az emberek összemosolyogtak.

Ekkor a cigány azt a nótát kezdte játszani, amely így kezdődik, hogy: „Káka tövén költ a ruca”. Ez a nóta az öreget végképpen kihozta a sodrából. Felkönyökölt az asztalra, odafordult a cigányhoz, s dúdolni kezdett.

A közelben ülők nevettek. Furcsa is az, hogy a bús magyar elérzékenyedik, amikor azt hallja, hogy: káka tövén költ a ruca; mi köze a rucához?!

Az öreg nem törődött vele, hogy nevetik; mintha nem is látta volna a rajta csüngő bámész szemeket. Végigdünnyögte a szomorú nótát, s mikor a prímás, aki maga is mosolygott, egy szilaj mozdulattal rágyújtott arra a másikra, hogy: „Kis szekeres, nagy szekeres, / Mind megissza, amit keres…”, a mulató magyar a dúdolgatásból átcsapott a vidám danolásba. Valami sajátságosan fakó, másvilági hangon énekelt – ha a kísértetek énekelnének, az lehetne ilyen.

Már mindenki csak őt nézte, a távolabb levők felállottak, hogy jobban lássák. A magyar nem törődött senkivel, mulatott tovább. Néha odaszólt a cigánynak, s megrendelte a nótát: Vékony deszka kerítés…, Ég a kunyhó, ropog a nád… És hol mosolyogva nézett maga elé, mintha egy táncoló menyecskében gyönyörködnék, hol elandalodva danolt, a sötétlő falombokra tekintve, mintha szeme egy örökre eltűnő, szétfoszló valamit követne a magasba.

A cigány, főképpen, hogy a közönséget mulattassa, most már csakis neki húzta – amit rendelt, ameddig akarta. Kedvet kapott a mulatótól, s olyan fáradhatatlanul hegedült, mint a sátán a részeg búcsúsoknak. Végképpen el akarta áztatni a mámoros embert, s egyre közelebb bújt hozzá. Utoljára már csak a fülébe húzta; a magyar ütötte a taktust, arca kiderült, s a hangja mintha fölengedett volna.

Egyszerre felugrott, kiállott a cigány elé, intett neki, s elkezdte az andalgót járni. Majd, amint a zene a frissbe csapott át, gyorsabb táncra perdült. Csak egy kis körben forgott, de mintha egy láthatatlan táncosnővel évődnék: néha hívogatta, néha utána kapott, s aztán tüzesen megforgatta.

Mindenki nevetett, a cigány is alig türtőztette magát. De nekem úgy tetszett, hogy sohase láttam illedelmesebb táncot.

A közönség azt leste, mikor fog összeesni. De nem ártott meg neki se az ital, se a forgolódás. Mikor a cigány végére ért a frissnek, abbahagyta a táncot, s visszaült a helyére. Megelégelhette a mulatságot, mert elkomolyodva nézett körül, mintha keresne valakit. Ki-ki csalódással tért vissza a söröspoharához, a magyar tánc közben mintha kijózanodott volna.

Egypár percig pihent – s ezalatt nem lehetett ráismerni, hogy ő volt az, aki előbb olyan vigasságot keltett –, aztán fizetett, és szivarra gyújtott. Majd körülnézett, mint aki csak most érkezett, fölkelt, odavitt a cigánynak egy ezüstforintost, és lassan útnak indult. Mialatt végighaladt az asztalok mellett, minden tekintet követte, de ő nem viszonozta ezt a figyelmet. Rá se nézett senkire, mint egy márki.

Már esteledett. Körüljártam az oázist, s jó messzire a vendéglőtől kiszemeltem egy alkalmas helyet, ahol majd egy darabig elhallgatom a tücskök ciripelését.

De nem maradhattam ott sokáig. A hold nagy vörös tányérja éppen akkor bukkant fel a már sötét látóhatáron, és Sheik, a kutyám rémségesen kezdett ugatni. Sheik, tudniillik, valami megmagyarázhatatlan gyűlölettel viseltetett ez iránt a szelíd égitest iránt. És bármilyen bölcs állat volt különben, ebben a pontban nem engedett. Most se tudtam a kedélyére hatni.

Hiába kérleltem szép szóval: „Te szamár kutya, azt ugyan ugathatod!”, s hiába mordultam rá a parancs zordon hangján: „Elhallgatsz, bestia?!”, Sheik csak nem akart kibékülni a holddal.

Pár percnyi kóválygás után elhatároztam, hogy hazamegyek. A kocsimat könnyű volt megtalálnom. Gáspár valahol a vendéglő tájékán üdült, élénk társalgásban egy nem éppen megnyerő külsejű úrral.

– Ez a fájós lábú ember – szólt, mialatt a pokrócot levette a lovakról – Óbudára igyekszik. Nem ültethetném fel a bakra?

–Hát csak hadd jöjjön.

A gentleman átkozottul rongyos volt. De ha Sheik urat a kocsiban viszem, az embert nem tilthatom le a bakról.

Felültem, Gáspár közéje csapott a lovaknak, s aztán gyí!… végig a fasoron, majd balra kanyarodva, elvágtattunk az amfiteátrum mellett.

A rongyos emberből kikívánkozott a szó.

– Itt egyszer színház volt – magyarázta Gáspárnak –, kár, hogy már nem játszanak benne.

De nem kapott feleletet, hát csak elhallgatott megint. Kevésbe telt, s elértük Óbuda első házait. Alighogy behajtottunk a falak közé, megpillantottam az én magyaromat. Csöndesen bandukolt a gyalogjárón, nyilván hazafelé. Elég egyenesen járt; nemigen látszott meg rajta a mulatság.

– Hé, atyafi – szóltam a rongyos emberhez –, nem ismeri ezt a magyarruhás bácsit, aki itt kocog előttünk, és most erre néz, látja?

– Hogyne ismerném, kérem – felelt a fájós lábú –, ismeri azt itt minden gyerek. A nevét bizony nem tudom, mert csak a részeges gombkötőnek híjják…

– Gombkötő?

– Az volt. De most már csak a veje tartja. Tetszik tudni, nincsen ki egészen. Nem vét ugyan senkinek, de ha egy pohár bort iszik, egészen megzavarodik. Azt mondják, hogy másképpen is félkegyelmű szegény.

Nem kérdezősködtem tovább, de a fájós lábú ember örült, hogy szabad folyást engedhet a beszélő kedvének, s magától folytatta:

– Kint mulatott a Római fürdőben, s mert megint benyakalt, a népek nagyon nevettek rajta. Most hazamegy, és egész éjszaka dolgozni fog. Mert amikor igen berúg, azt képzeli, hogy sietős munkája van. Egész éjszaka tesz-vesz, s folyvást motyog magában: „Meglássátok, asszony, gyerek, megint magyar világ lesz!” Pedig a felesége is, meg a lánya is már rég meghaltak.

– Jól van, köszönöm.

A rongyos ember megértette, hogy vége a kihallgatásnak. De nem állott meg benne a szó, s hogy elmondhassa a magáét, most már Gáspárhoz fordult a közlékenységével.

– Mert úgy kell felvenni a dolgot – folytatta halkabban, hogy tolakodónak ne lássék –, hogy ez a részeges ember egyszer nagyon jómódban élt. Valahol az Alföldön, már nem tudom merre. Volt háza, földje, derék felesége; s a mestersége szépen hozta a pénzt, mert dolgos ember volt, s a munkájának, azt mondják, nem volt párja.

Hanem egy szép nap beütött a német világ: az emberek levetették a hazai ruhát, nem kellett többet se a sujtás, se a szép gomb, se a vitézkötés. A mesterségébe beleütött az istennyila.

– A legjobb a péknek – vélte Gáspár. – Az, ha másnak nem kell, legalábbis megeheti a mesterségét.

– Persze, legjobb lett volna, ha más mesterségre adja magát. De már nem volt gyerekember, aztán meg sehogy se akarta elhinni, hogy vége a magyarságnak. „Majd lesz még más világ is! Lesz még szőlő lágy kenyérrel!” – biztatta magát meg a feleségét. De az emberek bizony nem jöttek, s a gombkötő csak nézett a világba; nem értette a dolgot. És múlt az idő, lassankint darabonként el kellett adni a földecskét, utoljára dobra került a ház is. Akkor aztán bújában elitta magát. Nem dolgozott semmit, kocsmából ki, kocsmába be, s csak bámult, hogy napról napra rosszabb a soruk. A felesége jó asszony volt, mosott, vasalt, varrogatott, s valahogy csak megéltek. Egyszer aztán az asszony is meghalt: egy nagymosásban nagyon meghűlt, tán mert nemigen volt hozzászokva, hektikás lett, és elment.

– Az baj, ha a dolgos asszony meghal – jegyezte meg Gáspár.

– A gombkötő csak bámult a világba, s nem értette, hogy az asszony meghalt, pedig hát fiatal volt. Azért nem állott be szolgálatba, csak még többet ivott. Hiába beszéltek neki: „Legyen az úrnak esze, az úrnak gyereke van!” Nem fogott rajta a jó szó. Egyre csak azt hajtogatta: „Meglássák, lesz még magyar világ! Nem lehet az, hogy ne legyen többet magyar világ!”

Hébe-hóba aztán keresett is valamit, mert ügyes munkás volt, mondom. De mindig kevesebbet meg kevesebbet keresett, s a lányának mindig többet kellett varrogatnia.

– Azért jó, ha az ember dologhoz szoktatja a gyereket – elmélkedett Gáspár. – Ha kicsi korában megszokja a munkát, később nem esik neki olyan nehezen.

– Csakhogy ennek megártott a munka. Ámbátor nem lehessen tudni. Mert mások meg azt mondták, hogy elkapta a hektikát az anyjától, amikor ápolta. Annyi bizonyos, hogy kiütött rajta, mindjárt azután, hogy férjhez ment. Pedig kovács volt az ura, tűz mellett lehetett egész nap.

– Aztán most a kovács tartja az embert? – kérdezte Gáspár.

– Igen, mert nagyon szerette az asszonyt. Csodálkoztak is a népek (mert a mai világban ritkán látni ilyet), hogy amikor helyet kapott itt a hajógyárban, s felköltözött az anyjával, magával hozta a részeges vénembert is. De minden beszédre csak azt felelte: „Ahol kettő eszik, ott jut a harmadiknak is.” Azt mondják, még pénzt is ad neki, s ha szó esik róla, hogy az öreg itt vagy ott leitta magát, mindig csak azt feleli: „Hadd igyék, szegény!”

– Ebben igaza van – szólt Gáspár.

– De nincs igaza – vitatkozott a rongyos ember –, mert az öregnek a fejébe ment a bor, s most már az esze sincs helyén. Nem bánt ugyan senkit, s ha józan, hasznát lehet venni a ház körül, de ha egy pohárral megiszik: csupa nevetség. Ilyenkor egész éjszaka zörög, jár-kel, szorgoskodik, kergeti az inasgyerekeket, beszélget a feleségével meg a lányával, pedig hol vannak már azok! Én nem tudnék tőle aludni.

– Hát én csak azt mondom – szólalt meg Gáspár egy kis gondolkozás után –, hogy hiába hozzák ide a villamost meg az ördög tudja miféle magától járó kocsit, az úr mindig lovon fog járni, már aki úr.

– Nekem sincs okom búsulni – felelt a másik büszkén. – Mert ameddig csak emberek lesznek a világon, koporsószegre mindig szükség lesz.

A rongyos ember elhallgatott, nemsokára le is szállt a kocsiról. De az a gondolat, hogy ha az emberek még most is magyar ruhában járnának, a részeges gombkötő ma talán virilista volna, és unokákat ringatna a térdén – egy darabig még nem ment ki a fejemből.

(1900)

Április elsejére virradt, mégsem volt kedve senkinek viccelődni. Még üres poharak sem álltak a faház asztalán.

– Azt tudjátok, hogy az óbudai macska kétszer olyan okos, mint mondjuk az újpesti? – próbálkozott Balogh Tamás.

– Tudjuk – legyintett Gutentág.

– Honnan tudnátok?

– Tőled, te eszenagy. Ezerszer elsütötted.

– Biztos nem figyeltem – szánta meg Tamást Tóbi, a csapos. – Hogy van ez az óbudai macskával?

– Több nyelven beszél, úgy éljek, azazhogy ért, ugye – vigyorodott el Balogh Tamás. – Svábul is hallgat a siccre.

– Na, azt megnézném – szólalt meg Rabbi.

– Megnézheted – kapott a szaván Tóbi. Itt a szomszédban lakik a doktor cirmosa, tegyél vele egy próbát.

A doktor kertjében valóban ott sütkérezett a macska. Ki is tódultak mind a kerítéshez.

– Na jó, próbálkozzunk! – csóválta a fejét Gutentág. – De ki tudja, hogy mondják svábul, hogy sicc?

– Ahogy magyarul, csak escéhával írják – vélte Pofapénz. – A végén meg a két cé helyett tézé van.

– Aha – nyugtázta Balogh Tamás.

A macska élt a gyanúperrel, hogy ellene készül valami, felállt, begörbítette a hátát, indulni készült.

– Most mondd – szólt Gutentág –, mert elmegy! Ez olyan, még magától elmegy.

– Sicc – mondta halkan a Rabbi. A macska megtorpant.

– Sicc! – kiáltotta Gutentág. A cirmos sértődötten eloldalgott.

– Németül jobban értett – állapította meg Balogh Tamás.– Honnan veszed? – kételkedett Tóbi. – A Rabbi magyarul mondta neki, Gutentág meg svábul – magyarázta Pofapénz, a leendő lottókirály.

Mivel a macska véget vetett a kísérletnek, visszaülhettek mind a faház teraszára.

Burma közeledett, a kiérdemesült filmrendező.

– Mi van veletek, senki sem iszik semmit? – csodálkozott.

– Nem értünk rá, kérlek, kísérleteztünk – világította meg gyorsan a macskanyelv problémáját Balogh Tamás, a hajdani gázgyári kemencés.

– Értem – dörmögte Burma. – Nektek sincs pénzetek.

– Megszűnt a segély, közmunka van – sóhajtotta Rabbi. – Mi meg nemigen vagyunk közmunkás-típusúak.

– Te mindig is közadakozásból éltél – vigyorgott Gutentág. – Azt nem veszélyezteti semmi.

– Még nagymisekor is langyos már a hívők adakozókedve, az evangélikusoknál meg legutóbb összesen három ötforintost kaptam…

– Csak Sunya üzlete a régi – intett az épp belépő önkéntes piacfelügyelő felé Burma.

– Ne hidd. Nemigen vesztik el a tárcákat mostanában, még az öregasszonyok is roppant vigyáznak, alig van mit megtalálnom – mondta üdvözlés helyett Sunya, aztán Balogh Tamáshoz fordult.

– Beteg nálatok valaki?

– Hát a lépcsőházban vannak öregek, de tegnap különösebben senki sem panaszkodott. Miért?

– Előttetek áll a mentő – vonta meg a vállát a piacvizsgáló. – De lehet, hogy Tanárúr többet tud.

Tanárúr épp átvette brendijét a kötelező kísérővel, tálcán, ahogy illik, s odaült Burma mellé.

– Üdvözlet az uraknak – nézett körül. – Miről tudok én többet?

Sunya is alaposan körbenézett.

– Hát urakat nem látok itt, mindegy, hagyjuk, de te biztos ott jöttél el a Baloghék kapuja előtt.

– Hol máshol? – csodálkozott Tanárúr. – Épp Tamás ablaka alatt mentőautóba toltak be egy hölgyet, jól be volt műszerezve. Menet közben is dolgoztak az újjáélesztésén. A mentőtiszt valakinek hátraordította, hogy a Margitba viszik.

– Erről beszélünk – villant Gutentág szeme. – Gyere, Sunya, nézzünk utána a dolognak!

– Mi a fenének? – vonakodott Sunya, de a heves sürgetésnek mégsem állt ellen, s máris ott sietett a néhai csónakház gondnoka nyomában a lakótelep széle felé.

– Nem láttad, ki volt az? – kérdezte halkan Balogh Tamás.

– Hogy láttam volna? – csodálkozott Tanárúr. – Még ha figyelek is, akkor se tudtam volna a sok cső meg kábel között megállapítani, hogy ismerős-e.

– A Pintér néni szíve eléggé vacakol – találgatta Tamás. – Olyan nagyon kövér öreglány volt?

– Nem hinném, de nem tudom – tárta szét a karját Tanárúr, és végre a brendijéhez nyúlt. – Ti nem isztok?

– Ecetből adja ma a fröccsöt a Tóbi, kinek kell az? – fintorgott Pofapénz.

– Értem – biccentett Tanárúr. – Mindenkinek, amit kér! – fordult Tóbihoz. – De éljenek az urak az önmérséklet erényével.

– Én egy almuskát kérek – jelentkezett a Rabbi.

– Mit? – értetlenkedett a csapos.

– Volt olyan vagy ötven éve – emlékezett Tanárúr. – De adj neki nyugodtan két deci édes vörösbort, az olyan, ugye, mint a számoszi. Tamás muskotályosra vágyik, ha jól látom, Burma sört inna, és ha visszajön a két felderítő, nekik is azt adj. Pofapénz kóser szilvát szeretne, ha nem tévedek.

– Én is azt – biccentett Tóbi, s elkezdte kimérni az adagokat. Alig ért a végére, már ott is lihegett a két önkéntes kiküldött.

– Baj van, nagy baj – kezdte Sunya.

– Ülj le, Tamás! – Gutentág egy széket húzott a muskotályosát szorongató Balogh Tamás alá.

– Mi a baj? – kíváncsiskodott Pofapénz, de a többiek kezében is megállt a pohár.

– A Bözse… Vele van baj – dadogta Gutentág.

– Haldoklik szegény – egészítette ki Sunya. – Őt vitték el a mentők.

– Az én Bözsémet? Az én feleségemet? – omlott össze Balogh Tamás. – Az nem lehet, az lehetetlen, otthon főzi a farhátat, most búcsúztam el tőle, órája sincs, az nem lehet.

– Légy erős, Tamás, most jövünk onnan… – folytatta Sunya, egyet csettintve. – Az orvos mondta, még ennyi esélye sincs.

Balogh Tamásból kirobbant a zokogás. Mondott is, nem is valamit, Tanárúr így rakta össze magának a mondatait.

– Miért éppen a Bözse? Miért nem én? Ő egy angyal, nem is tudjátok, mennyire az! Én éppoly gazember vagyok, mint ti, még a Sunyánál is nagyobb, nekem kéne kilépnem ebből a világból… Mi lesz most már vele, mi lesz most már velem…

Lehet, hogy mást is mondott, de a szócserepekből, a sírás hullámaiból, a fel-feltörő káromkodások törmelékeiből ennyit lehetett csak kihámozni.

– Igyál még egy muskotályost – tette elé az újabb poharat Tóbi.

– Fogadd részvétünket, az Úr mindig tudja, mit miért csinál – szerencsétlenkedett fölötte a Rabbi.

Nem tudni, Gutentág mit pusmogott Tóbival, de egy egész kanna muskotályossal lépett oda Balogh Tamás asztalához.

– Jobb ez, mint amit a Vakegérből szoktál beújítani, annak idején – vigyorgott. – Idd meg a Bözse emlékére, ne adj belőle senkinek, még egy kortyot se.

Mindenki igyekezett egy jó szót szólni, ki a vállát veregette a gyászolónak, ki a kezét szorongatta, ki pedig csak dünnyögött valami vigasztalót, a Rabbi persze imádkozott is.

Aztán csend lett, akkora csend, hogy még a doktor kétnyelvű macskája is beóvakodott a szomszédból. Mintha megérezte volna, ki szorul vigasztalásra, Balogh Tamás lábához dörgölődzött.

Gutentág elkérte Tóbi mobiltelefonját, pötyögtetett rajta valamit.

– Halló! Margit kórház? – szólt bele a készülékbe. – Balogh Tamás vagyok, az előbb vitte be a feleségemet a mentő. Igen, igen, Balogh Tamásnét, a Római telepről. Megnéznék, jobban van-e?

Sunya belerúgott a bokájába, de Gutentágot nem lehetett leállítani.

– Hogyan? Még a mentőben? Meghalt? Jaj, Istenem, mit kell most csinálnom? Vigyek egy tiszta, vasalt lepedőt? De biztos, hogy… Halló! Letették! – fordult a cimborák felé a hajdani csónakházas.

Balogh Tamás agyában csak a lepedő szó akadt meg.

– Lepedő? Honnan vegyek most egy tiszta, vasalt lepedőt?

Sunyából kibújt valami kisördög.

– Ad a Manöken szívesen!

Manöken, a környék kétfröccsös cafkája inkább a pléh­gombában volt otthon, Tóbi a faházból kiutálta őt, ide csak úri hölgyek járnak, szokta mondani neki, kissé elferdítve a valóságot.

– Az úri hölgyek lába köze sem szebb az enyémnél – szokta Manöken (megfelelő távolságból) visszakiáltani, de sosem lett nagyobb csinnadratta a dologból.

– Majd éppen a Manöken lepedőjét adom az én drágámnak – ordított fel Balogh Tamás. – Veszek én mindjárt, a legszebbet, a legjobbat! Csak hát, ugye…

– Addig is ad a Tanárúr az övéből, neki aztán fájintos ágyneműi vannak – emlékezett vissza a Rabbi rövid vendégeskedése idejére.

Mindenkinek volt egy ötlete a lepedőszerzéshez, mintha elfeledték volna, mire is kell az a lepedő.

Pofapénz felesége, Eszter lépett be a kerthelyiségbe.

– Otthon hagytad a kulcsaid – fordult a férjéhez, de mielőtt végigmondta volna a tervezett szemrehányó mondatot, észrevette a szokatlan zűrzavart a szemekben.

– Nem hallottad? – kérdezte Pofapénz. – Bözsét elvitte a mentő.

– Már útközben meghalt – egészítette ki Sunya.

– Mennyit ittatok? – csattant fel Eszter. – Bözse a pék előtt vár rám, megyünk együtt hazafelé, csak annyi időre hagytam ott, míg ennek a lükének beadom a kulcsait. Honnan vetted ezt a baromságot?

– Bunkók! – tört ki Balogh Tamásból az iszonyú harag, felmarkolta a széket, és elindult vele Gutentág és Sunya felé. Ki gondolta, hogy a nehéz, fémvázas szék így pörög a kezében?

– Április elseje van… – dadogta Sunya.

– Maradhattatok volna a kétnyelvű macskánál – ragadta meg a már-már lesújtó széket Burma. Tóbinak Tanárúr segítsége kellett ahhoz, hogy megfékezze az őrjöngő kemencést.

– Én egy egész kanna bort vettem neki kárpótlásul – védekezett Gutentág.

– Felnőtt emberek – csóválta a fejét Eszter.

Burma közben leültette Balogh Tamást, töltött neki egy pohárral, s vigyázott rá, amíg megitta. A kétnyelvű macska elősün­dörgött az asztal alól, felugrott a hajdani kemencés ölébe, megvárta, míg az megsimogatja, és hangos dorombolásba kezdett. Svábul vagy magyarul, ki tudja.

Este, amikor lefeküdtek, Bözse halkan megszólalt:

– Hallottam, hogy megsirattál.

– Túloz ez az Eszter.

– Meg azt is mondják, majdnem agyonütötted a Guten­tágot.

– El sem bírom azt a széket…

– De azért még ne temess el – mosolyodott el az asszony. – Várjuk meg, míg elkészül az esztergomi vasút, hogy ki tudj járni a síromhoz.

Csendben feküdtek. Aztán már-már félálomban, Balogh Tamás megkérdezte:

– Tudod, hogy az óbudai macskák kétszer olyan okosak, mint mondjuk az újpestiek?

– Háromszor, szívem – kezdte mondani Bözse, de elhalt a hangja, lecsukódott a szeme.

A falmaradványokra a helyi adottságok, téglatöredékek, kövek hívhatták fel a figyelmét, miközben szisztematikus terepbejárást folytatott a Duna-parton.

Az ásatás leletanyaga és dokumentációja sajnos elveszett. Az alaprajzot egy üvegnegatívról ismerjük, a leleteket pedig néhány adattári céduláról és rövid publikációkból.

A rajz szerint egy 8,2×8,2 méteres (belmérete 5,8×5,8 méter), négyszög alaprajzú őrtorony állt itt, amelynek csak kiszedett, 1,2 méter széles falait tudták azonosítani. A rajz elárulja, hogy nem az egészet, csupán a keleti szélét és nyugati falának középső szakaszát ásták meg. Funkciójára és építésének idejére, vagyis egy Commodus-kori őrtoronyra az itt talált téglák alapján következtetett Nagy Lajos. A burgust a II. századi őrtoronyrendszer ezen szakaszának eddig egyetlen megásott tagjaként tartja ma is számon a kutatás. Ehhez legközelebb a Lajos utca 71–89. alatt tártak föl Commodus-korinak meghatározott, kisebb méretű (6×6 méteres) őrtornyot ugyanilyen széles falakkal. A Római-parton, Csillaghegyen és a Barát-pataknál találtak ezeknél sokkal később, a Kr. u. IV. században épültek. Közülük kettőt szintén Nagy Lajos tárt fel, s valamennyivel jobb állapotban maradtak meg, mint a jelenleg tárgyalt. Az egykori Berlinger vendéglő kerthelyiségében 2010-ben előkerült burgus falait szintén erősen visszabontották.

2016–2017-ben egy üdülő épült a Kossuth Lajos üdülőpart 58. számú telken, így a munkálatok közben régészeti kutatásokat folytattunk. Ennek során először az őrtorony körüli árkokat találtuk meg. Az árkok alján számos lelet, főként kerámia edények töredékei feküdtek, amelyekből többet ki is lehetett egészíteni.

Egy objektum korát nemcsak érmekkel, feliratokkal, hanem ezekkel az edényekkel is keltezhetjük, így nyilvánvalóvá vált, hogy a területen Commodus uralkodásakor korábban is állhatott valamiféle római kori építmény.

Ehhez tartozhattak az árkok és a bennük lelt, összetört korsók, fazekak is, amelyeknek a kora egységesen a Kr. u. I. század végére – II. század elejére tehető. Minthogy kevéssé valószínű, hogy az őrtoronyban csak 60–80 éves edényeket használtak, egy korábbi katonai objektumra, vagy egyéb rendeltetésű épületre utalhatnak a leletek. A kora római kori járószint 20–30 cm mélyen, vagy helyenként szinte közvetlenül a felszín alatt volt megfigyelhető, így a Commodus-kori periódust mára már nagyrészt elhordták, elbontották. Ezen kívül az őrtorony helyén, ahol Nagy Lajos kutatott, a Duna-parti kerítés mellett később egy ház állt – az építkezéssel tovább bolygatták, károsították a romokat. Az árkoktól nyugatra egy másik üdülőépület és annak melléképületei, emésztője tüntette el a római kori és őskori objektumokat.

Ezen a területen csak egy kis részen tudtunk feltárást végezni, ahol egy késő bronzkori (késő halomsíros – kora urnamezős időszak, Kr. e. 1350–1100) ház oszlophelyeit tártuk fel. Az őrtorony teljes északi felén ma egy sólya húzódik, ennek helyén mindent elpusztítottak. A felszínről, újkori rétegekből, a falkiszedések körzetéből előkerültek későbbi leletek is, amelyek a II. század második feléhez közelebb állnak. IV. századi leleteket azonban egyelőre sehol sem találtunk, az őrtorony késő római kori továbbélése, úgy tűnik, továbbra is kizárható.

A Commodus-kori határvédelem

Pannonia Inferior szomszédságában, a Duna bal partján, a Pesti-síkságon a Kr. u. I. században iráni eredetű szarmata népcsoportok telepedtek le. A hosszú háborús időszakokat megtörve időnként békében, a rómaiakkal szövetségben, kereskedelmi kapcsolatokat kialakítva éltek itt több évszázadon keresztül. Budapest területén Káposztásmegyeren, Soroksáron, Mátyásföldön, Cinkotán, Rákosszentmihályon, Rákos­csabán, a Péceli út mellett, az Ajtósi Dürer soron kerültek elő hosszabb-rövidebb ideig használt telepeik, temetőik.

A rómaiak és a jazigok (szarmata törzs) közti egyik összecsapásról (Kr. u. 172–173) és a békeszerződésről Cassius Dio ad leírást:

„A rómaiak a jazigokat akkoriban szárazföldön, azután a folyón is legyőzték. Nem úgy értem, hogy valami vízi csata lett volna, hanem hogy a befagyott Dunán keresztül menekülő jazigokat nyomon követve úgy harcoltak ott, akár a szárazföldön. Mikor ugyanis a jazigok észrevették, hogy üldözik őket, szembeszálltak a rómaiakkal, remélve, hogy könnyen elbánnak velük, hiszen azok nem voltak hozzászokva a jéghez. A jazigok egy része szemben, a többiek meg oldalról támadták meg lovon a rómaiakat. Lovaik ugyanis be voltak tanítva az ilyen terepen való biztonságos futásra is. Látták ezt a rómaiak, de nem ijedtek meg, hanem egybetömörültek, és egyszerre szembefordulva valamennyi ellenfelükkel pajzsukat legtöbben letették, és azon vetették meg az egyik lábukat, hogy kevésbé csússzanak, és így várták amazok támadását. Egyesek azok kantárát, mások a pajzsukat vagy a hosszú lándzsájukat megragadva húzták őket maguk felé, s így közelharcba bonyolódva a lovakat is, az embereket is a földre rántották. Mert az erőszakos rángatás következtében nem tudtak megállni többé a lábukon. A rómaiak is elcsúsztak ugyan, de ha valaki hanyatt esett közülük, magával rántotta ellenfelét is, és a lábával hátralökte, ahogy a birkózók szokták, és így kerekedett fölébe. Ha pedig előre esett, az előzőleg leesett ellenfelet fogával ragadta meg. A barbárok járatlanok lévén az efféle küzdelemben, és könnyebb fegyverzetűek voltak, nem tudtak helytállni, úgyhogy igen sok emberük közül csak kevesen tudtak elmenekülni.” (LXXI.7; Boiss. III. 258. Ford. Nagy I.)

„A jazigok, miután vereséget szenvedtek, megegyeztek a rómaiakkal, maga Zantikos könyörgött Antoniusnak. Pedig korábban fogságba vetették Banadaspost, a második királyukat, mert tárgyalásba bocsátkozott vele. Most azonban minden előkelő eljött Zantikosszal, és békét kötöttek ugyanolyan feltételek mellett, mint a quádok és markomannok, kivéve azt, hogy nekik még egyszer olyan távolságra kellett lakniuk a Dunától, mint azoknak. A császár valójában ki akarta őket irtani.

Hogy még akkor is milyen erősek voltak, és a rómaiaknak milyen nagy károkat okoztak, már abból is kiderül, hogy százezer foglyot szolgáltattak vissza.

Ennyit tartottak még mindig fogva, miután közülük már sokakat eladtak, sok meghalt, sokan pedig elmenekültek, és azonnal ki tudtak állítani Marcus számára szövetséges segédcsapatként 8000 főnyi lovast. Közülük 5500-at Britanniába küldött a császár.” (Kr. u. 175. LXXI.16; Boiss. III. 263. Ford. Nagy I.)

Később Marcus Aurelius császár, „mivel a jazigoknak igen jó hasznát vette, sokat elengedett a békefeltételekből, jobban mondva mindent elengedett, kivéve azokat a pontokat, amelyek a gyűléseikre és a közös vásárokra vonatkoztak, és arra, hogy ne járjanak saját hajóikon, és tartsák magukat távol a Duna szigeteitől. Továbbá megengedte nekik, hogy a roxolánokkal Dacián keresztül érintkezzenek, valahányszor ezt a tartomány helytartója megengedi nekik.” (Kr. u. 179–180. LXXI.19.1-2; Boiss. III. 273–274. Ford. Nagy I.)

A Commodus-kori őrtornyok építése nem sokkal a Kr. u. 166/167–180 között zajló markomann-szarmata háborúk után kezdődött, miután a császár békét kötött a legyőzött népekkel.

Mivel nem volt célja új tartományokat, Marcomanniát és Sarmatiát létrehozni, a meglévő folyami határ megerősítésére, az alakulatok átszervezésére törekedett.

Ekkor a Pannoniában állomásozó 4 legio, a hajóhad (classis), 12 lovas (ala), 26 gyalogos alakulat (cohors) és egy ismeretlen csapat majd’ 50 ezer katonát tett ki.

Az építési feliratok tanúsága alapján Kr. u. 183–185 között kezdődött meg ennek a szakasznak a megerősítése. A táblák szerint az ellenség illegális dunai átkeléseinek megakadályozására, alkalmas helyeken újonnan létesítettek őrtornyokat (burgi) és kiserődöket (praesidia).

A cohors I milliaria Aurelia Antoniniana Surorum sagittaria equitatát, a Kr. u. 175-ben Keleten felállított egyik új, szíriai íjászokból álló lovasegységet 176-ban vezényelték Ulcisia Castrába (mai Szentendre). A fő ok a szomszédos szarmaták ellen alkalmas harcmodoruk volt. Ennek a csapattestnek a téglabélyegeit találta meg a jelenlegi telken Nagy Lajos az Aquincumban állomásozó legio II Adiutrix korai tégláinak társaságában, s így hozta összefüggésbe az őrtornyot a Commodus-kori építkezésekkel.

Hogyan nézett ki egy római őrtorony?

A központi tervek alapján készült őrtornyok a helyszíni adottságokhoz, egymástól való távolságuk a látási viszonyokhoz alkalmazkodva minden helyen kissé eltérőek lehetettek. Egy esztergomi feliratból megtudjuk, hogy Kr. u. 371-ben a Commercium nevű burgust a legio I. Martiorum 48 nap alatt építette fel. A kisebb, négyzetes alaprajzú tornyok oldalfala általában 6–12 méter hosszú volt, kerek tornyok viszonylag ritkán fordulnak elő. A IV. századi, nagyobb méretűek között akad, amelynek közepén négy belső pillér az emeleti födém alátámasztására szolgált.

A tornyok a korai időszakban rendszerint fából épültek, a Traianus oszlopon ábrázoltakhoz hasonlóan, később kőből vagy részben kőből. A két-háromemeletes építmény bejáratát némelykor – biztonsági okokból – az emeleti szinten helyezték el. A felső részen körerkélyt emeltek, amely alkalmas hely volt a megfigyelésekhez, jelzések leadásához is. A tetőcserepekkel fedett födémre bizonyítékul a csillaghegyi őrtoronynál is talált nagy mennyiségű tegula (tetőfedő tégla) és imbrex (kúpcserép) szolgált.

A rendszeres váltásban idevezényelt, illetve őrjáratozó katonák szállásán raktárhelyiségeken, fekvőhelyeken kívül elvileg nem sok berendezésre volt szükség.

A helyi adottságoknak megfelelően a tornyokat kerítéssel, palánkfallal, négyzetes (kivételes esetben kör vagy rombusz alakú) árkokkal övezhették, védhették. Esetünkben a II. század végi torony védműveiről nincs információnk, az árok, illetve kerítőfal a feltáratlan vagy későbbi korokban bolygatott részen húzódhat. Egy esetleges korábbi torony, amelynek árkait megtaláltuk, szintén kevés nyomot hagyhatott, amelyet a lehetséges zónán belül húzott 30 cm mély árkokban lehetetlen volt azonosítani. A mindennapi élet elhagyott tárgyaiból azonban találtunk néhányat: bronz érmeket, ruhakapcsoló tűket, gyűrűt, lószerszám veretet, ún. kanálszondát és egy agancsból faragott kulcsot.

A jellemző leletek rendszerint mindenhol edény- és téglatöredékek néhány fémtárggyal, de Nagy Lajos a budakalászi őrtorony feltárásakor igen szerencsés volt. A tűzvészben elpusztult, padláson felhalmozott, majd lezuhant „mázsányi” gabonát (búzát, rozst, kölest, borsót stb.) az edényekkel együtt érintetlenül találta. A Kossuth Lajos üdülőpart 21. szám alatt (az Országos Központi Hitelszövetkezet Üdülőjének telepén) 1934-ben megásott őrtornyot ezzel szemben még idejében kiürítették, igen kevés használati tárgyat hagytak maguk után.

Falaiba viszont korábbi időkből származó köveket – feliratos oltárkövet, építészeti rendeltetésű faragványokat – építettek be.

A Római Birodalom határvédelme ezen a szakaszon nagyrészt a Dunára épült. A folyó jobb partján haladt az ún. limes út, amely mentén sorakoztak a katonai táborok. Ezeket őr-, illetve jelzőtornyok, kis­erődök, hídfőállások, kikötőerődök láncolata kötötte össze – esetenként a folyó két partján egymással szemben. A négy lokalizált Római-parti őrtorony ennek a határ menti sávnak a stratégiailag fontos pontja. Noha például a Hadrianus falnál meghatározott távolságban helyezték el a castellumokat, tornyokat, ezen a részen egyelőre nem tudjuk, hogy a szabályszerűség vagy a látótávolság, terepviszony volt fontosabb a rómaiak számára, így nehéz kitalálni, hol rejtőznek még a Duna-parton római kori katonai objektumok.

(A szerző az aquincumi múzeum munkatársa)

Jelentés a békásmegyeri téglagyár agyagbányájában folyó leletmentésről:

„Fent említett helyen agyagbányászás során a mai műúttól nyugatra húzódó területen római épület maradványait termelték ki, s kőanyagát az Illatos árok menti Duna-védgáthoz szállították el. Mire a leletmentést elkezdtük, a római épület keleti traktusa már leomlott, s az egész épület leszakadással fenyegetett. Minthogy mindössze két ásatási munkaerő áll rendelkezésünkre, a júniusi esőzések során még egy középső helyiségsor is leszakadt.

A földkitermelés során súlyosan megrepedt és összeszakadozott agyagfalban már csak az épület északi szegélyén folytathatjuk régészeti megfigyeléseinket.

Eddig hét helyiséget bontottunk ki, egy csatornát a villa déli szegélyén. Észak felé még mindenütt falcsonkok állnak ki a szakadékos partfalból.”

Miközben a békásmegyeri Duna-parton már évek óta ásatások folytak, Kőnig Antal egyik terepbejárása alkalmával, 1961 májusában fedezte fel a téglagyárnál a faragott köveket, nagy mennyiségű tegulát (tetőfedő téglát), imbrexet (kúpcserepet) és terrazzo padlómaradványokat. A helyszíni szemlén kiderült, hogy korábban „már sok durván faragott követ hordtak ki a töltéshez”, s nyilvánvalóvá vált, hogy éppen egy római kori villaépületet bontanak szét a munkagépekkel. Nem sokkal ezután, május 26-án Póczy Klára vezetésével indult meg a rövid ideig tartó leletmentés. Június 15-én már arról értesülünk, hogy „Békásmegyeren, a Téglagyár melletti ásatásnál sem a Vállalat, sem a Múzeum nem dolgozik, ellenben az érdeklődők sok kárt tesznek az ásatásban”. Kőnig Antal a gyár felett húzódó dűlőút mellett, a bokrok alatt újabb római téglákat és falmaradványokat látott június 23-án, de úgy tűnik, soha többet nem folyt régészeti kutatás a területen. Naplója szerint ősszel csak kotrógépekkel és földgyaluval dolgoztak itt, s a kitermelt földdel feltöltötték a Barát-patak (Büdös-árok) és a fővárosi üdülők közötti területet.

A római kori villák

A villa elnevezés a római korban nem fényűző lakóházat jelentett, bár ismerünk számos luxus kivitelű épületet is. A villák önálló gazdasági egységként működtek (egyfajta majorságként), amelyek az önellátáson kívül eladásra is termeltek. A vidéki földbirtokon található épületegyüttest Columella, a Kr. u. I. században élt szerző gazdasági szempontból három részre osztotta.

A villagazdaság főépülete (villa urbana) a tulajdonosok anyagi helyzetétől függően Pannoniában is rendelkezhetett fürdőtraktussal, vízöblítéses illemhellyel, padlófűtéses szobákkal, amelyeket színes falfestményekkel és stukkókkal, esetenként mozaikpadlókkal díszíthettek.

A földbirtokos háza mellett különféle gazdasági rendeltetésű épületek (istállók, kocsiszínek, pajták), a birtokon dolgozók szállásai (villa rustica) álltak. A pars fructuariához tartoztak a terménytárolók, sajtolók, borospincék. Ezek körül kisebb műhelyek, kemencék, őrlőmalmok, tavak és trágyadombok helyezkedhettek el. A villákhoz szorosan tartozó földterületen folyt tehát az állattenyésztés, növénytermesztés, bor- és olívaolaj termelés, fakitermelés vagy egyéb gazdasági, kézműves és ipari tevékenység. Vitruvius a falusi házak kapcsán ír a legcélszerűbb elrendezésről. Eszerint például az udvarban a konyha a legmelegebb helyen, a marhaistállók pedig a konyha mellett legyenek, „s ezek jászlai a tűzhelyre és kelet felé nézzenek, mert ha az ökrök fényt és tüzet látnak, nem lesznek ijedősek”, míg „ha az igáslovakat a tűz közelében tartjuk az istállóban, borzasak lesznek”. A fürdők legyenek összekapcsolva a konyhával, az olajprés a konyha szomszédságában működjön, a hozzá kapcsolódó borospince ablakai pedig északra nézzenek.

Ezeket a logikusan hangzó ajánlásokat egyelőre nem tudjuk hasznosítani az Aquincum környéki villák esetében. A legtöbb csupán részben kutatott, néhány épületrészletet sikerült csak közülük feltárni, a melléképületek elhelyezkedéséről vagy funkciójáról többnyire nincsenek ismereteink.

A békásmegyeri villa

Római kori villák egyre nagyobb számban kerülnek elő a budai hegyek lankáin. A környéken, a békásmegyeri villától északra, Budakalászon, Pomázon, Szentendrén, délre Csillaghegyen, a Pusztakúti út mentén, a Mocsárosdűlőnél, az Aranyhegyen, a Csúcshegyen, a Harsánylejtőn, a Testvérhegyen, a Kapucinus dombon, az Ürömi úton, a Szépvölgyit úton sorakoznak az eddig ismert lelőhelyek.

További villagazdaságokra utalhatnak helyenként a domboldalakban előkerült sírok is, hiszen sok esetben a tulajdonos családok a birtokaikon temetkeztek.

Mivel a békásmegyeri villáról az említett jelentéseken kívül egyéb dokumentációval nem, csupán néhány fotóval rendelkezünk, az ásatásról egyedül Póczy Klára Budapest Régiségeiben megjelent cikkéből tájékozódhatunk. Ennek során a 4 méter széles sóderes út mellett sikerült a 12×12 méteres alapterületű főépületet körülhatárolniuk. Ebben az esetben tehát a közeli villákhoz képest egy igen kisméretű, szegényesebb épületről van szó. Az alaprajz azt sugallja, hogy teljes kiterjedését sikerült felmérni, illetve a leszakadt részeket kiszerkeszteni. Az ásatási fotókból és a korabeli falkutató módszerekből kiindulva azonban elképzelhető, hogy a későbbi bolygatások, kimarkolt részek, az erózió vagy a szűkös keret miatt nem volt mód észrevenni további falmaradványokat. A Kőnig Antal által későbbi terepbejárási naplóban említett, bokrok között megbúvó további falakról s főként elhelyezkedésükről nincs információnk.

A teraszosan, több szinten épült szobasorokat fél méter vastag omladékréteg borította. A legfelső és a legalsó megtalált padlók közötti szintkülönbség 380 cm volt. Lehetséges, hogy a lezuhant oszloptöredékek és kőbázisok a villa keleti oldalán oszlopos tornác részeit képezték. Az udvarról lépcső vezetett az alacsonyabban fekvő házba. Az egyik küszöbkő az eredeti helyén feküdt, néhány falon megmaradt a fehér vakolat is. A 3. helyiség felől eredetileg szintén nyílt kijárat az udvarra, ezt azonban később az ajtókerettel és az északi oldalon lévő ablakkal együtt befalazták. Elképzelhető, hogy földcsuszamlás miatt volt szükség erre, illetve a meredek lejtő felőli fal 50–55 cm-esről 80 cm vastagságúra szélesítésére. Az 1. helyiségből a 4. helyiségbe egy csatorna nyúlt, amelyből átfolyhatott a víz, s így – az ásató feltételezése szerint – a középső sor keskeny kamrái lehettek a fürdőszobák. Az 1., 4. és 5. helyiség padlója alatt kőlapokat találtak, amelyek a hegyoldalba behúzódó üregeket – feltehetően pinceként szolgáló helyiségeket – fedték le. A pincébe az 1. helyiségből is nyílhatott egy csapóajtó, amennyiben a kemence melletti 80×90 cm-es felületen a kőlapok hiánya erre utal.

Az előkerült kevés leletanyag és a falazási technika alapján a villa a III. század közepe táján épülhetett.

A III. század végén – IV. század elején bizonyos részeket még átépítettek. Az ásatás során talált 33 darab érem többségét a III. század második felében verték, de a 2 darab II. Constantinus és egy Valens érme alapján a villát a 374. évi kvád betörés előtt valószínűleg nem hagyták el. A lándzsa és zabla Póczy Klára szerint arra utal, hogy a lakók elmenekülése után a katonaság, kisebb helyőrség vette birtokba az épületet. Így a villa, amely korábban a dombon a szobák szintkülönbsége miatt szép kilátást nyújtott, a római uralom végén magaslati erődként szolgálhatott. Az épületet tűzvész pusztította el, a helyenként megmaradt, megszenesedett tetőgerendákra omlott a beszakadt tető, erre pedig rádőlt az északi külső fal. Néhány kora népvándorlás kori és középkori lelet későbbi, rövid ideig tartó használatról tanúskodik.

Újabb római épület a Rózsadomb utcában

A 2006-ban Békásmegyer-Ófalu dimbes-dombos részén elsőként előkerült római kori objektumok kulcsfontosságúak a kutatás szempontjából. Egy pince és gázcsőárok árkában falmaradványokat, omladékrétegeket, terrazzo padló- és tégladarabokat találtak. A falakat a felhagyás után kőbányaként használták, így a legtöbbnek csak kiszedett nyoma maradt. Az építéstechnika és a néhány lelet elárulja, hogy egy római kori épületet rejt a föld.

A leletmentésből származó kevés edénytöredék között nincsen késő római korra keltezhető, ilyen kevés nyomból azonban egyelőre nem vonhatunk le egyértelmű következtetéseket az épület funkciójáról és pusztulásának idejéről.

Több információhoz akkor juthatunk, ha a környékbeli bejelentett építkezéseken régészeti megfigyelést végzünk, s ki tudjuk deríteni, hogy egy újabb villagazdaságról, útállomásról, fogadóról, esetleg településhez tartozó épületről van-e szó.

A környék villatulajdonosai

Gyakran előfordul, hogy a régészek olyan települést találnak, amelynek sosem derül ki a neve, ugyanakkor iratokból, kőemlékekről ismert településneveket nem tudnak beazonosítani lelőhelyekkel. A kutatás régóta feltételezi, hogy a vicus Vindonianust, egy Aquincum territoriumához tartozó falusias települést Békásmegyeren vagy Csillaghegyen kell keresni.

Az elmélet alapja egy oltárkő, amelyet valahol Békásmegyer mellett, Kissing területén találtak a XIX. század elején.

Theodor Mommsen külön megjegyezte, hogy baromfikkal harcolva sikerült lejegyeznie a feliratot, amelynek megfejtésére több megoldás is született. Az oltárkövet Iupiter optimus maximusnak, luno reginának, Minervának és az összes többi istenségnek állították a vicus Vindonianus birtokosai. A mára már megkopott, töredékes kövön felsorolták az előkelő, possessorokként megnevezett aquincumi polgárok neveit is. Eszerint az egyik oltárt Aurelius Vettianus római lovag birtokán állították. A másik oldalon, amelyen a possessorok oltárkövéről emlékeznek meg, első helyen szerepel M. Aur(elius) Aepictetianus, akinek hivatali pályafutása alapján kikövetkeztethető, hogy a feliratok 229-ben készülhettek. Minthogy villatulajdonosok rendszerint leszerelt katonák, illetve a városi vezetőréteg tagjai voltak, amennyiben a kő az eredeti helyéről került elő, nem kizárt, hogy a békásmegyeri villa egyik birtokosának nevét is az oltárt állítók között kell keresnünk.

(A szerző az aquincumi múzeum munkatársa)

Emlékszik-e arra, hogy mikor járt először Óbudán?

Nem emlékszem pontosan, de egészen kisgyerek voltam, amikor édesanyám arról beszélt, hogy az ő gyerekkori, családi kirándulásainak célja az óbudai polgárvárosi amfiteátrum volt.

Ide jártak piknikezni, ott folyt az Aranyhegyi-patak, a patakban lábat áztattak, pancsoltak. Így Óbuda nekem a kezdet kezdetén az amfiteátrumot és annak környékét jelentette.

Budapest másik végén születtem, Pesterzsébeten, s 14 éves koromig ott éltem. Az általános iskolával (bevallom, nem emlékszem) biztos jártunk Aquincumban, már csak azért is, mert nagyon jó történelemtanárom volt, Devecseri Lászlónak hívták. Az 1956 utáni időszakban nagyon sokan a perifériára kerültek tanítani, így sok jó tanárral volt dolgom. A történelemóra két részből állt: egyik része az ismeretek átadása volt, a másik része pedig mese, azaz mitológiai, bibliai történetek. Ezeket mi nem tanultuk, hanem hallgattuk és ittuk. Így már az általános iskolában megalapozódott érdeklődési köröm.

A gimnáziumban – ugyancsak Erzsébeten, a Bagi Ilona Gimnáziumban –, ahol Sallai Gézáné volt a történelemtanárom, a történelem iránti vonzalmam csak erősödött. Mint sok régész, először én is egyiptológusnak készültem, rettenetesen vonzott az a misztikus világ, Tutanhamon fáraó sírjának feltárása, de a maja kultúra is nagyon érdekelt. Ekkor még elsősorban a régészet egzotikus oldala vonzott. Harmadik gimnazista koromban, amikor már tudtam, hogy régészettel szeretnék foglalkozni, kíváncsi lettem egy hazai régészeti ásatásra. Mivel nem volt régész ismerősöm, 17 évesen vettem a bátorságot, és bementem a Nemzeti Múzeumba, a régészeti osztályra, hogy: jó napot kívánok, én egy gimnazista vagyok, aki régész szeretne lenni, és szeretnék ásatáson részt venni. Itt nem sok sikerrel jártam, már csak azért sem, mert a múzeum régészeti feltárásai nem Budapest területén zajlottak, hanem vidéken, ami bonyolította a részvételt. Viszont nagy készséggel átirányítottak a Budapesti Történeti Múzeumba. Az akkori régészeti osztály vezetője ajánlott egy olyan régészeti feltárást, ahol önkéntesként dolgozhatok. Ez a feltárás pedig Óbudán, Békásmegyeren volt. Még nem volt meg a lakótelep, s a Római-part folytatásán, a Kossuth Lajos üdülőparton egy nagy bronzkori település és temetőjének feltárása folyt. Mint utólag megtudtam, a Schreiber Rózsa és Kalicz Nándor vezetésével feltárt lelőhely világhírű. Az ásatáson befogadtak. Természetesen először csak nézhettem az ott folyó munkát, majd spaklit (a régészek jellegzetes bontó eszközét) is kaptam a kezembe. Már elfelejtettem, hogy ezt a munkámat az ásatás után „dokumentáltam” is.

Kb. három évvel ezelőtt kolléganőm a pesterzsébeti helytörténeti területen kutatott, és talált az Erzsébeti Diák 1969. évi egyik számában egy beszámolót, amit én írtam a régész munkájáról, 17 évesen.

Ez volt az első „régészeti publikációm”. Most, negyven éves szakmai pályafutás után újraolvasva, kiderült belőle, hogy a régészeti munka lényegét megértettem, és többé-kevésbé szakszerűen írtam le azokat a folyamatokat, amelyeket a régésznek végig kell csinálnia, végig kell gondolnia egy régészeti feltárás során. Ez egyébként nem az én érdemem volt, hanem annak a szakszerű munkának köszönhető, amit Schreiber Rózsa és Kalicz Nándor végzett. Az ő munkájuk alapján vonta le következtetéseit, tette megállapításait a régész munkájáról egy 17 éves gyerek. Ez volt az a pont, amikor visszavonhatatlanná vált, hogy ezen a pályán indulok el. Ettől kezdve érdeklődésem a hazai régészeti területek felé irányult. Kik, miért és hogyan éltek itt, ahol most éppen a mi világunk van? Akkoriban jelentek meg László Gyula ismeretterjesztő írásai, amelyeket elkezdtem bújni. Amikor jelentkeztem az egyetemre, teljesen egyértelmű volt, hogy a bölcsészkart választom. A régészet akkoriban még B szak volt, így történelem–orosz szakon kezdtem az egyetemet, és aztán történelem szakos tanárként és régészként diplomáztam 1975-ben. Egy hónapig dolgoztam az egyetemen adminisztrációs munkakörben, de inkább szerettem volna ásni, kutatni. Adódott is egy nagyszerű lehetőség: az Aquin­cumi Múzeummal szemben megkezdődött a római kori polgárváros területén keresztül haladó 11-es út építése. Az egyetemen László Gyula és Bóna István tanítványaként ugyan népvándorláskort végeztem, de érdekelt a provinciák régészete is, így hallgattam egy-két szemesztert Mócsy Andrásnál, a római kor régészetének professzoránál is. Az első régészeti munkám ide hozott, Óbudára, az Aquincumi Múzeumba, ahol 1975. június 16-a óta dolgozom. Nekem más munkahelyem azóta nem is volt.

Ez már a Budapesti Történeti Múzeum égiszén belül volt?

Így van, bár akkor az Aquincumi Múzeum még csak kiállítóhely volt, a háború után megvonták múzeumi rangját, gyűjteményét bevitték a Károlyi-palotába, a régészeti osztály raktárába. Csak 1989-ben sikerült újra visszakapni az intézménynek a múzeumi rangot, s ekkor új lendületet vett fejlődése. A feltáró munka során azonban végérvényesen beleszerettem a római korba. Az 1970-es, ’80-as években a régészet izgalmas időszaka volt Óbudán.

Ekkor zajlott a nagy óbudai lakótelepek építése, akkor került elő az aquincumi légiótábor a Flórián téren, ami nemzetközi szenzáció volt.

Hogy látja, mit veszít ez a feltárási terület Óbudán a modern város terjeszkedésével?

Óbudán még nagyon sok lehetőség van. Egyrészt Aquin­cum polgárvárosi része ma is többnyire beépítetlen, ezért ez a terület szabadon kutatható. Körbenőtte már a város, de azért még vannak feltárási lehetőségek, csak arra kell vigyázni, hogy ez a terület ne zsugorodjon. Az óbudai lakótelepek cölöpözési technikával épültek, ami ugyan átlyuggatja a területet, de nem épültek pincék és mélygarázsok. Így kicsit „perforált” a római kori, illetve a középkori réteg, de azért ott van, megmaradt a modern épületek alatt. Sok minden került elő például Újlak lebontott régi épületei alól is. Amikor Újlak revitalizációja zajlott, az aquincumi katonaváros déli elővárosának épületei és temetői kerültek napvilágra. Ez bizonyította számunkra is, hogy a föld – ha töredékesen is – megőrzi a múltat. Kicsit bolygatva, kicsit pusztítva, de a múlt nyomai nekünk, régészeknek még sokat mondanak. A régészeti lelőhelyeken a beépített területek alatt is érdemes kutatni. Az építkezők, fejlesztők félnek a régészektől, mert úgy tartják, hogy lassítják és drágítják munkájukat. Egy jól előkészített, a múlt feltárására tekintettel lévő fejlesztésnek azonban nem válik hátrányára a múlt felszínre hozása, sőt tartalmilag gazdagíthatja a beruházást. Óbuda olyan terület, ahol minden beruházónak, fejlesztőnek számolnia kell ezzel a körülménnyel.

Sajnos vagy szerencsére?

Ez nézőpont kérdése. Én nemcsak a személyem miatt örülök az óbudai díszpolgári címemnek, hanem azért is, mert úgy gondolom, hogy ez a régész szakmának is szól. Ugyanis a régészek nagyon sokat tudnak hozzátenni a saját tudásukból, ismeretükből egy városrész fejlődéséhez. A régész munkája csak részben az, hogy a múltat kutatja, s a leleteket tudományosan feldolgozza és kiállítja a múzeumban, ahol az megtekinthető. Ennek a munkának van egy nagyon fontos, közösségépítő ereje is. Óbuda jó példa lehet erre. Az a három-négy kisvárosnyi ember, aki idekerült a lakótelepekre, nagyrészt gyökértelen volt ezen a helyen. A terület római és középkori értékeinek megismerése talán hozzásegíti őket ahhoz, hogy jobban kötődjenek Óbudához, megtalálják a kapcsolódási pontot, a közös múltat.

Óbudának pedig olyan múltja van, mely nemcsak helyi, hanem országos, sőt nemzetközi jelentőségű. A római korban már főváros, provinciaszékhely volt, mely olyan emlékeket és városképbe beépíthető építészeti elemeket hagyott ránk, amilyenekkel nem sok európai város dicsekedhet.

Központi szerepét a középkorban is sokáig megtartotta, Óbuda nagyon fontos helyszíne a magyar történelemnek is.  Remélem, ezt majd az elkövetkező években sikerül még jobban felszínre hozni és bemutatni a közönségnek. Ezek az attrakciók nemzetközi szinten is felhívhatják Óbudára a figyelmet, turisztikai vonzerőt jelentenek, és ez már gazdasági tényező is.

Mit gondol, miért volt Óbuda a régmúlt időkben is vonzó hely, miért itt telepedtek meg már ezer évekkel ezelőtt is? Mi volt a vonzerő?

Több tényező van Óbudán, ami vonzotta az emberek megtelepedését. Az egyik egészen biztosan az, hogy a Duna ezen a területen viszonylag széles, szigetekkel tagolt. Itt haladt egy ősi, a Dunán átkelő, kelet-nyugati kereskedelmi útvonal. A másik fontos telepítő tényező a Duna vonala maga. Partján végig településnyomok láncolata húzódik, Békásmegyertől egészen a Zsigmond térig. A 11-es út magasságában volt egy kiemelkedő homokpad, ami védelmet nyújtott az árvizekkel szemben. A dombok lábánál és a Duna közelében törnek fel a források, Csillaghegy, a Rómaifürdő, Pünkösdfürdő forrásai, melyeket a rómaiak is használtak. Ezek mind-mind olyan telepítő tényezők voltak, melyek vonzották ide a lakosságot az őskortól kezdve. A római hódítók egyébként először nem itt vetették meg a lábukat Budapest területén. Első központjuk a Gellérthegy közelében, majd északabbra, a Vízivárosban volt. Fokozatosan bővítették településrendszerüket északi irányban. Így jutottak el az első század utolsó harmadában a mai Óbuda területére, ahol kiépítették katonai és közigazgatási központjukat. Itt találták meg azt a helyet, ami elegendő teret nyújtott, s ahonnan évszázadokon keresztül védték és irányították a provinciát. Nagy körültekintéssel, a római városépítészet előírásainak megfelelően építették be a területet.

A mai Flórián téren volt a légiótábor, körülötte a katonaváros, ami, az amfiteátrumot is beleértve, egészen a Szépvölgyi útig tartott. A katonai tábortól és az azt körülvevő katonavárostól északra pedig kialakult a polgári település.

Az új kutatási eredmények szerint a kezdeti időszakban a tradicionális kelet–nyugati útvonal mentén parcellázták fel a területeket, később, Traianus idejében, amikor provinciaszékhely lett Aquincum, a falusias jellegű településből várossá lett. Hadrianus császár meg is adta a településnek a városi rangot, valamikor 120 és 124 között.

Van-e még olyan kutatási terület, melyet mindenképpen szeretne feltárni?

Igen, volt kettő, de az első már valójában teljesült is. Az aquincumi polgárvároshoz tartozik egy nagyobb terület, a 11-es út nyugati oldalán, amely csak kis részben kutatott. Nemrég georadar segítségével műszeres vizsgálatot végeztünk itt az Osztrák Régészeti Intézettel közösen. Ennek eredményeképpen már kirajzolódott a polgárváros nyugati oldalán is az úthálózat nagy része, az épülettömbök, és bizonyítást nyert az is, hogy a nyugati városfalig húzódott a város sűrűn beépített területe. A nemrég befejezett kutatáshoz kapcsolódott egy műszeres leletfelderítés, melyhez az NKA biztosított forrást. A műszeres leletfelderítést, mely kiegészíti a georadaros kutatásokat, Lassányi Gábor kollégámmal végeztük. Mindkét módszer a lelőhely állapotának megőrzését szolgálja, ugyanakkor jelentős tudományos eredményeket is hozott.

Került elő a kutatások során valamilyen szenzációs lelet?

Ez a terület még sok kincset rejt, mert – ahogy mondtam – nagyon kevés feltárás zajlott itt korábban. Az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején Vasas-stadiont akartak ide építeni, aminek következtében villámgyorsan be kellett bizonyítaniuk a régészeknek, hogy nem „üres” a terület, hanem az aquincumi polgárváros másik része húzódik a felszín alatt. Akkor kezdtek kutatásokat Póczy Klára és Hajnóczi Gyula vezetésével. A feltárások eredményeit látva az akkori politikusok letettek arról, hogy ide stadiont építsenek. A főváros ma is tudatában van annak, hogy ez milyen értékes terület, hiszen hozzájárul a kutatásainkhoz, bár a pénzügyi támogatást az NKA biztosította. A műszeres leletfelderítés során több száz fémlelet került felszínre, pontos előkerülési helyüket geodéziai felméréssel rögzítettük. Többségük viseleti tárgy, fibula, ékszer vagy használati tárgy, bronz edény részlete, használati eszközök.

Kiemelkedő leletnek számít egy leszerelő katona „obsitja” a II. századból, vagy egy istenség képét viselő ólomsúly, csakúgy, mint egy ólom fogadalmi tárgy.

Az őrizetlen területről szakszerűen mentett tárgyak ma már a múzeum biztonságos falai között pihennek, s egy ideig a múzeum kiállításán a nagyközönség is láthatta. Az az adottság, hogy egy európai főváros területén, Óbudán a római kori városelőd maradványai nagy számban és összefüggően bemutatva bejárhatók, egyedülálló lehetőségeket hordoz magában. Persze a bemutatás jellege és módszere időről időre változik, a felszíni jelzéstől akár a rekonstrukcióig. Pénz és szándék kérdése. Megoldandó probléma sajnos, és nem csak Óbudán, hogy közterületen, a felszínen látható emlékek helyzete sokszor méltatlan.

Ez is szándék vagy pénz kérdése?

Véleményem szerint ez alapvetően közbiztonsági és szabályozási kérdés. Fájdalmas, hogy nemcsak az időjárás, hanem a szándékos rongálás is nagy kárt okoz az emlékekben. A játszótereket vigyázzák, mert érték a gyerek, érték a játék, és fontos azok biztonsága. A római kori emlékek is értéket képviselnek, de ezek egyelőre a köztereken mindenféle védelem nélkül állnak. Tudom, hogy nem szép mindig egy kerítés, de célszerű. Azt azért tisztáznunk kell, hogy a közterületen lévő romok nem tartoznak a múzeumi intézményrendszerhez. Így a Flórián téri üzletközpont előtti tiszti ház maradványai vagy a Harrer Pál utcában látható táborkapu sem múzeumi terület. A múzeum szakmailag figyelemmel kíséri állapotukat, ha problémát észlel, azt jelzi a tulajdonosnak, kezelőnek vagy a hatóságnak, de nincs sem jogi, sem pénzügyi eszköze a beavatkozásra.

Nagyon jó lenne, ha ezeknek az emlékeknek nemcsak a városképbe illesztését oldanánk meg, hanem a védelmét is.

Ez egy többszereplős megoldandó kérdés, amelyben szakmailag a múzeumnak, jogilag a hatóságoknak van feladata, a finanszírozást pedig a helyi és fővárosi kezelőknek kellene biztosítani. Az igazság az, hogy ebben az ügyben csak kiterjedt és harmonikus együttműködéssel és szabályozással lehetne továbblépni. A múzeum igyekszik lépéseket tenni, de egyedül nem megy. Minden partnerre szükség van. Még Óbuda is kevés hozzá önmagában, hiszen nem is minden óbudai emlék kezelése tartozik hozzá (például a Nagyszombat utcai amfiteátrum sem).

Említette, hogy van még egy vágya.

A régész, ha elkezd ásni egy városban, nem áshatja fel az egészet kénye-kedve szerint, hanem korlátoznia kell magát, helyesebben az építkezés kiterjedése korlátozza a régészt. A Ladik utca és a Szentendrei út találkozásánál lévő római kori temető egy részét én tártam föl, amikor benzinkút épült ott. Csak akkora területet lehetett megvizsgálni, amekkorát a földmunkák érintettek. Nem mehettem tovább se jobbra, se balra. Ott került elő egy szokatlanul nagyméretű gödör, feltehetőleg szintén egy sír részlete, amelynek az alja agyagtéglákkal volt kirakva. Belőle nagy vasabroncsok, érdekes sírleletek kerültek elő. Ezt a sírt csak félig tárhattam fel, az anyaga itt van a múzeumban, és én nagyon szeretném, ha annak a sírnak a másik felét még életemben kiáshatnám.

A Seuso-kincsről mi a véleménye?

Nagyon nagy dolognak tartom, hogy visszakerült. Én is azok közé tartozom, akik azt mondják, hogy igen, ez a kincs hazánk területéről származik, és igen, ennek itt van a helye. Ez a készlet legalább kétszáz darabos kincs lehetett, hozzávetőlegesen negyven darabját találhatták meg, ebből tizennégy darab jelent meg a piacon, és hét darabot sikerült megszerezni. Azt se felejtsük el, hogy a Nemzeti Múzeum őrzi a szintén Polgárdi mellett, 1878-ban előkerült ezüst quadripust, ami készítéstechnikailag, kivitelezés alapján minden valószínűség szerint ehhez a kincskörhöz tartozik. Ez az utóbbi lelet az, amelynek léte feljogosít bennünket reménykedni abban, hogy egyszer majd sikerül a kincs további darabjait felszínre hozni. Hasonló kincs került elő például Kaiseraugstban, Svájcban, az egykori Augusta Raurica római kori településén. Ez olyan szenzáció volt, amely még ma is jelentős turistaforgalmat generál a kis településen.

Nem tartom kizártnak, hogy Óbudán is lehetnek hasonló kincsek, melyeket a késő római kor viharos éveiben rejtettek a földbe gazdái, reménykedve a visszatérésben.

Kerültek elő itt ugyan kisebb számban és értékben kincsleletek, például a népvándorlás korából, éppen a Nagyszombat utcai amfiteátrumból. Ugyanakkor városi legenda a kilencvenes évek közepéről, hogy a Föld utcában egy építkezés során ezüstkancsókat, ékszereket ástak ki, de a rendőrségnek nem sikerült a tárgyak nyomára bukkanni.

Van kedves helye Óbudán?

Nagyon szeretem a Gázgyár területét a múzeum mellett, a lakótelepet, a Duna-partot. A gázgyári lakótelep az egyik kedvencem Óbudán. Ez egy elszigetelt terület, békés sziget, de modern lakásokként már nem igazán funkcionálnak az épületek. Szeretném, ha élőbbé válna a telep. Mindig azt vizionálom, hogy a lakófunkció helyett inkább műtermeket, műteremlakásokat, galériákat lehetne kialakítani. Hosszú ideje reménykedem, hogy talán megtetszik valakinek ez az ötlet. Óbuda jellegzetessége, hogy területét beépítették a lakótelepekkel, de még mindig maradtak közöttük gyönyörű kis szigetek, mint például a gázgyári lakótelep, a Selyemgombolyító épülete vagy a Krúdy-ház környéke. De említhetem a Szeszgyár ipari épületegyüttesét, ami szintén csodás lehetőségeket rejt magában. Nincs még egy ilyen hely a fővárosban, ahol ekkora területen megtalálható a Duna-part a szigetekkel, a források, fürdők, s a természeti értékek mellett a gazdag történeti-építészeti értékek a római kortól a középkoron át egészen a barokkig.

Ezek a helyek Óbuda ékkövei, de olyanok, mint egy csomó szétgurult gyémánt, drágakő, melyek ékszerré azért nem tudnak igazán válni, mert a foglalat hiányzik.

Sok hely van még Óbudán, ami egyedi érték, s ami még nincs elrontva. Méltó hasznosításuk nyilván nagyon sok pénzbe kerülne, és tartok tőle, hogy nagyon sok érdekkel ütközne. De egy értékalapú városrendezési koncepció nyomán Óbuda egyedülálló természeti és történelmi adottságai kiemelhetők, és nagy vonzerőt biztosítanának a városrésznek.

Kovács Gyula irodája a belvárosban található, szekrényeit, asztalát serlegek és kupák tucatjai teszik zsúfolttá. Tárgyak, amelyek eseménydús múltról és jelenről árulkodnak. Kovács úr büszkén mutatja meg a kupákat, tekintete minden egyes serleggel vidámabbá válik. Egymás után jutnak eszébe kalandosnál kalandosabb történetek.

– Nem túlzok, ha azt mondom, a motorozásnak rengeteg mindent köszönhetek. Folyton úton voltam, szebbnél szebb helyeken jártam, és kiváló embereket ismertem meg az évek során – mondja a férfi, aki nemcsak a motorklubot vezeti, hanem a Budapesti Természetbarát Sportszövetség alelnöke is.

– A hatvanas években kezdtem a motorozást, és 1974-től vagyok a Budai Motor Klub elnöke.

Az átkosban nem volt könnyű külföldre utazni, de mi megtehettük. A természetjáró szövetség intézte a kiutazásainkat. Minden évben egyikünk váltotta ki a valutát.  A határ után az első parkolóban találkoztunk, és szétosztottuk a pénzt. Nem volt sokra szükségünk. Vittünk magunkkal sátrat, hálózsákot, gázfőzőt és konzervet. Az embert boldoggá tette a szabadság, a rengeteg szép táj és épület, amit látott.

Kovács Gyula és barátai a hetvenes évek végétől a Nemzetközi Túramotoros Találkozókon is részt vettek. Egy ilyen összejövetelen 2–3000 fő is összegyűlt, a férfi számos külföldi motorossal barátságot kötött.

– Az egyik francia urat már messziről észre lehetett venni. Jó hosszú szakálla volt, az oldalkocsis motorján pedig nem a feleségét, hanem két németjuhász kutyáját hozta – nevet egy jóízűt Gyula. – Az ebek nélkül nem ment sehova. A luxemburgi találkozón az operaház körfolyosóján tartottak számunkra egy fogadást, ahová természetesen kutyákat nem engedtek be. Az öreg leült az épület elé a két ebbel, egy pillanatra sem hagyta magukra őket. A motorosok között volt Roger Lechner, Monaco akkori pénzügyminisztere, aki azonnal intézkedett így végül a kutyákat is meghívták a fogadásra. Semmi galibát nem okoztak, fegyelmezetten ültek gazdájuk mellett.

1986-ban Budapesten rendezték meg a nemzetközi összejövetelt. Kétezer négyszázan jöttek el a világ minden tájáról. A találkozó színhelye a Népstadion, a kempingé pedig a Szoborpark volt. 

– Természetesen részt vettem a szervezésben. Nekem kellett felügyelni a kempingben, hogy minden rendben legyen.

Itt találkoztam egy angol üzletemberrel, aki sátorban lakott, gázfőzővel melegített konzervet, miközben a sofőrje hotelben szállt meg, és bármikor rendelkezésére állt egy Royce Rolls.

Csodálkoztam, miért nem alszik ő is a szállodában, de csak nevetett és azt mondta, egy üzletembernek is szüksége van a szabadságra. Annyira jól sikerült ez a rendezvény, hogy 1996-ban újra szervezni kezdtük a nemzetközi találkozót. A politika azonban közbeszólt, és nem lett az egészből semmi – sajnálkozik, ám hozzáteszi: Budapest helyett végül Tunéziában gyűltek össze a túramotorosok, s az a találkozó is felejthetetlenné vált.

– A helyi motoros klub vezetője meghívott minket vacsorázni. Előtte városnézésre vitték a bandát, a buszunkat rendőr motorosok kísérték. Te jó ég, gondoltuk magunkban, olyan felvezetés jár nekünk, mint a diplomatáknak! A vacsora előtt fogadott minket a polgármester. Amint beléptünk az irodájába, tátva maradt a szánk: a helyiség telis-tele volt Stradivari hegedűkkel. Ezeken az értékes hangszereken időnként játszani kell, hogy ne hangolódjanak el. Nekünk olyan szerencsénk volt, hogy éppen akkor járt a polgármesternél a hangoló, és hosszasan hegedült. Mondanom sem kell, gyönyörűen. A végén kiderült, hogy azért kísértek minket a motoros rendőrök, mert a helyi klub elnöke a rendőrkapitány volt.

Kovács úr az idén lesz 77 éves, de ez egyáltalán nem látszik meg rajta. Igyekszik jó kondícióban tartani magát, s mint mondja, bármikor motorra szállna, hogy utazzon több száz kilométert. A motorozás mellett másik szenvedélyét a természetjárást sem hanyagolja el. Rengeteg túrát szervez a III. kerület lakosainak. Felesége, akivel boldog házasságban él, ebben is támogatja Gyulát. Egyetlen dologra nem volt hajlandó: motorra ülni.

– A másik szenvedélyem a kirándulás. A motorom elvitt a legszebb helyekre, de erdőbe csak gyalog megyek – meséli az örökifjú sportember. – Fura kettősség él bennem: a természet csendjére, a madárcsicsergésre és a fák meg a virágok illatára ugyanolyan szükségem van, mint a motorzúgásra vagy a zajos társasági életre. A túrázás edzi a fizikumomat, jó levegőn vagyok, s a természet egyszerű szépsége annyi jó érzéssel tölt el, hogy megfiatalodva térek vissza a városba.

Az óbudaiaknak szerencséjük van, tömegközlekedéssel is könnyen megközelíthető a Hármashatárhegy, ahonnan bebarangolható a Budai-hegység és a Pilisbe is át lehet jutni.

Sőt a kerület határán van a Szemlőhegyi- és a Pálhegyi-barlang is.

A Gyopár Barátok Természetjáró Szakosztály minden szerdán és szombaton kirándulást szervez a Budai-hegységbe – nem csak a kerület lakosainak. Szerdán a nyugdíjasokat várják 6 kilométeres túrára, szombaton pedig bárki részt vehet a 10 kilométeres gyalogútrán. Mind a két nap a Széll Kálmán téren, az óra alatt gyülekezünk, és kilenc órakor indulunk – vázolta a barangolási lehetőségeket Kovács úr. Mindazoknak, aki a kerületben tennének egy egészséges sétát, a világjáró egy családosok, kezdők és nyugdíjasok számára is könnyen bejárható útvonalat tanácsol. A Kolosy térről indul a 65-ös busz, amiről a Fenyőgyöngye megállónál kell leszállni. Át kell gyalogolni a Szépvölgyi út túloldalára, mert onnan indul az Országos Kék Túra útvonala, ami az Árpád-kilátóhoz vezet. A kilátó 1929-ben épült, érdemes elidőzni benne, mert csodálatos panoráma tárul elénk. Jól látszik a Duna vonala, a hidak, a Gellért-hegy és a Parlament épülete is. Ugyanezen az útvonalon jöhetünk vissza is, ami kényelmes 20 perces séta fenyőfák alatt kanyargó, illatos erdei úton.

Óbuda csillagvizsgálója fontos helyet tölt be a csillagászat népszerűsítésében: jelenleg ez az egyetlen közösségi bemutató csillagvizsgáló a fővárosban. Magát az intézményt a Magyar Csillagászati Egyesület (MCSE) működteti lelkes önkéntesek segítségével.

Az ideérkező látogató először a csillagvizsgáló teraszát ismeri meg. Itt zajlik a közösségi élet, az amatőr csillagászok itt állítják fel saját távcsöveiket, és nagyobb látogatószám esetén bemutatókat is tartanak égboltunk csillagképeiről.

Tavasszal talán a legizgalmasabb az égbolt: még fent vannak a téli kedvelt csillagképek, de már kelnek a nyárt idézők is.

Annak, aki először látja, nagy meglepetés lehet a Hold távcsöves látványa, amely az első negyed táján a legérdekesebb (ilyenkor D betűre emlékeztet, vagyis a hold épp dagadófélben van). A látvány feledhetetlen, különösen a gyerekek számára. Mintha csak űrhajó fedélzetéről szemlélnénk az ezüstös Hold krátereit, hegyvidékeit, régen kihűlt vulkánjait. A Holdat szinte három dimenzióban láthatjuk, érzékelhetők a magasságok és mélységek, mintha fölötte lebegnénk. A legszebb részletek a fény és árnyék határán, a terminátoron találhatók (nem tévesztendő össze az Arnold Schwarzenegger által játszott akcióhőssel!). Szinte percről percre változik a látvány, szemünk előtt világítótoronyként tűnik fel egy központi csúcs, vagy tárul fel egy kráter igazi kiterjedése. Aki egyszer így látta a Holdat, garantáltan visszatér hozzánk.

Tavaszi látványosság legfényesebb bolygónk, a Vénusz is. A magyar nyelvben Esthajnalcsillagként ismert égitest hajnalban vagy napnyugta után egy-két órával figyelhető meg.

Látványát csak egy együttállás fokozhatja. Habár bolygótestvérünk sokban hasonlít Földünkre, távcsőbe pillantva meglepő lehet, hogy ugyanúgy fázisokat mutat, mint a Hold. Létezik tehát félvénusz és televénusz is. A tavasz előrehaladtával látszó mérete egyre nagyobb lesz, fázisa viszont csökken, egyre vékonyabb és vékonyabb lesz.

A többi bolygó ezen a tavaszon nem kényeztet el bennünket. A legnagyobb, a Jupiter csak május végétől lesz megfelelő magasságban. Érdemes azonban kivárni a bolygókirályt – már egy egyszerű kézi látcsővel is megfigyelhetők a Galilei-holdak, nagyobb távcsőben pedig a gyorsan forgó bolygó felhősávjai is jól látszanak. Aki szerencsés időben és időjárásban látogat fel a Polarisba, még a több évszázada tomboló vihar miatt kialakult nagy vörös foltot is saját szemével láthatja a Jupiter légkörében.

Holdtalan és bolygó nélküli időszakban is van látnivaló. Az észlelőteraszról megismerkedhetünk a csillagképek világával, a kupolába lépve pedig a nagy távcsővel a Tejútrendszer csillagait, csillaghalmazait, a távoli galaxisokat is közel hozzuk.

Most tavasszal is vár minden érdeklődőt a Polaris keddi előadássorozata, amelynek estjei nemcsak a témában járatos szakmabeliekhez szólnak, hanem mindenkihez, akit érdekel a csillagok világa.

A sokféle téma között kiemelten foglalkozunk a júliusi Mars-közelséggel. 2003 óta nem volt annyira közel hozzánk a vörös bolygó, mint amilyen júliusi látogatása során lesz.

A jó idő és remélhetőleg jó időjárás beköszöntével havonta egy szombaton saját csillagunkat, a Napot figyelhetik meg saját szemükkel, de biztonságos eszközökön keresztül a fellátogatók. Bár Napunk a minimum felé jár, aktivitása is csökkent, az MCSE speciális naptávcsöve olyan hullámhosszon mutatja be csillagunkat, amit máskülönben sohasem láthatnánk. Ez a naptávcső már csak azért is kedves az egyesületnek, mert közösségi hozzájárulással, adományokból sikerült megvásárolni.

A csillagvizsgáló számos szakkörnek ad otthont, hattól százhat éves korig. A kicsiknek szánt gyermekszakkör, a diákszakkör és a felnőttek számára tartott észlelőszakkör egyre nagyobb érdeklődésnek örvend. Az utóbbi talán a legkedveltebb az ös˝ˇszes között, aminek valószínűleg az lehet az oka, hogy innen nem lehet kiöregedni.

A csillagvizsgáló gyakran ad otthont kiállításoknak is. Jelenleg az Európai Déli Obszervatórium által készített felvételeket lehet megtekinteni az előadóterem falain.

Nem feledkezünk meg a jeles napokról sem. A világszerte megünnepelt Csillagászat Napján, április 21- én este minden érdeklődőt ingyenes programokkal várunk, június 23-án pedig, a Múzeumok Éjszakáján nálunk is érvényesek lesznek a jól ismert karszalagok.

„Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz, a vén Duna karcsú gőzösökre gondol” – írta József Attila, mi pedig fent a Polaris Csillagvizsgálóban a derült égre és a sziporkázó csillagokra figyelünk, és alig várjuk, hogy ezt másoknak is megmutathassuk.

A csend és a környező kertek illata… úgy érzem magam, mintha legalább száz kilométerre Budapesttől üldö­gélnék a kisvendéglő teraszán. Pedig csak húszpercnyi hévútra vagyok a Batthyány tértől. Gallai Máté ófalui lokálpatrióta invitált meg, hogy töltsek egy délutánt Békásmegyer-Ófaluban.

– A fővárosban valóban kuriózumnak számít, hogy egy egész negyed megőrizze eredeti, falusi jellegét. Békásmegyer első említése 1368-ból való, a terület ekkori tulajdonosai az óbudai apácák voltak – meséli a település történetét Máté. – A falu a török hódoltság végére, a XVII. század második felére szinte teljesen elpusztult.

Az 1740-es évek körül kezdték német telepesekkel ismét benépesíteni, és hamarosan virágzó községet építettek itt. Az épen maradt parasztházak, köztük négy műemlék és az utcák ennek a kornak az arculatát idézik.

Arra is büszkék vagyunk, hogy a tudomásunk szerint az egyetlen magánkézben lévő budapesti műemlékház szintén Ófalut gazdagítja.

Falurombolás és elűzetés

Persze, ez az arculat is sokat változott. Amit az évszázadok megőriztek, azt a huszadik század néhány tíz év alatt szétrombolta. Ám ezúttal senki ne gondoljon a II. világháború kegyetlen pusztítására!

A fővárosra záporozó bombatámadásoknak, szinte a csodával határos módon, Békásmegyeren egyetlen kápolna esett áldozatul. A többi hatot az ötvenes években dózerolták el.

– A sváb falu otthonainak igazi megsemmisítése még hátra volt: az a hetvenes évek panelprogramja során történt meg, ekkor épült Békásmegyer óriási lakótelepe – folytatja Máté. – Ófalu Fő utcájának egyik oldalát, házak sokaságát tették a földdel egyenlővé, hogy helyet adjanak a szovjet mintára készülő házgyári lakásoknak, egészen a Dunáig, még a mocsár területét is bekebelezve. Békásmegyer nevében is őrzi egykori természeti környezetének emlékét: a környező települések lakói állítólag nem tudtak az itt élő békahadak soha sem halkuló kuruttyolásától aludni. Ezt a területet törmelékkel és sittel töltötték fel, ma is ezen áll a lakótelep. – A németajkúak háború utáni kitelepítése Békásmegyer svábságát sem kímélte. A háromezer lelket számláló sváb közösség kétharmadát Németországba toloncolták 1946-ban – idézi fel Gallai Máté a sorstragédiát. – Kétezer, magát magyarnak valló, háromszáz éve magyar gyökerekkel rendelkező honfitársunkat terelték marhavagonokba. A szétszakított családok itthon maradottjai a lakótelep-építést megelőző faluromboláskor veszítették el házaikat, és a főváros különböző kerületeiben szétszórt panellakásokba kényszerültek költözni, a korábbitól teljesen idegen életformára ítélve.

Mi itt, ebben a mesterségesen szétzilált, gyökértelenné tett faluban kezdtünk az új évezredben közösséget építeni…

Mezítlábas Nagybánya Békásmegyeren

Az ötvenes években a megbízhatatlannak ítélt művészektől, értelmiségiektől – belső emigrációba kényszerítve őket – igyekeztek megszabadulni. Így került Kassák Lajos Békásmegyerre, ahol egy kitelepített család házát utalták ki neki.

– Ám az akkori hatalom elszámította magát – meséli Máté. – A hallgatásra ítélt Kassák művészbarátait maga köré gyűjtve, köztük a szintén itt élő Gadányi Jenő festő-grafikust, valódi szellemi műhelyt alapított. „Mezítlábas Nagybánya”, csak így emlegetik művészettörténészek az akkori Ófalut, utalva arra, hogy Kassákék a legendás nagybányai festőiskola hagyományait folytatták, amely a modern magyar festészet bölcsője volt. „Hogy ne kelljen meghasonlanom a külvilággal, nyugtalan energiáimnak ismét a festészet adott kiélhetési lehetőséget” – így ír Kassák a Békásmegyeren töltött nyolc évről. Egykori otthonát a Kőbányai utcában ma is lakják.

Ófalu népe tehát megpróbáltatásai ellenére is mindig helytállt emberségből, befogadta és közösséget vállalt a számkivetettekkel.

Plébánosaik példája is erre kötelezi őket: Heisenberg Richárd atya 1946-ban nem hagyta magára a nyáját a szülőföldről való elűzetéskor, maga is beszállt a Németországba induló vagonok egyikébe, hogy híveivel tartson. A szent hivatalban Zámolyi László plébános követte, aki 47 esztendőn át szolgálta a közösséget, ő több börtönből szabadult paptestvérének adott otthont. A hatalom által „száműzött” művésznek, Wrabel Sándornak szintén ő segített. Az ’56-os forradalom és szabadságharc festőjeként emlegetett alkotó Radnóti Miklós halála című festménye és a forradalmat ábrázoló grafikasorozata miatt állandó zaklatásoktól, majd mellőzéstől sújtva Ófalu plébániáján lelt menedékre.

Szent József és a jóga

„A bújtatást, az anyagi és erkölcsi támogatást képekkel hálálta meg.” Ez a mondat már az ófalui Szent József Ház Wrabel-termében olvasható, ahol állandó kiállítással emlékeznek a külföldön elismert, hazájában perifériára szorított festőóriásra.

A minigaléria nemcsak főhajtás Wrabel Sándor zsenije előtt, az itt látható alkotások művészettörténeti különlegességnek is számítanak, ugyanis még a munkásságát jól ismerő szakértők sem találkozhattak velük korábban.

Ezen művek közül a békásmegyeriek számára talán a legbecsesebb Zámolyi László plébános portréja és a mester önarcképe.

– Ahogyan az már lenni szokott, egy különleges sorsú művész alkotásainak is megvan a maguk különleges sorsa – mondja Máté, ahogyan körbesétálunk a teremben. – A nélkülözés éveiben Wrabel olykor dióbélből készített festékkel, farostlemezre kényszerült festeni, s képei sokáig a plébánia padlásán hevertek a porban. Aztán az özvegye, Dr. Gulla Etelka összegyűjtötte és elvitte őket. Majd egy év múlva újra megjelent, hozta a festményeket, valamennyit restaurálva, bekeretezve, s a plébániának adományozta a műveket.

– Elnézést kérek a kisebb felfordulásért, holnap baba-mama klub lesz – mutat körbe Máté a teremben, az összetolt bútorokon.

Merthogy a Szent József Ház – azaz az Ófalu szíve, ahogyan találóan fogalmazott egy helybéli – nemcsak az emlékezet őrzője, hanem a jelen szolgálója is.

Hiszen jól megfér itt például a mesekuckó – bábsimogatással, maszatolással – a könyvbemutatókkal és időszaki képzőművészeti kiállításokkal. De mediátor is várja a családi vagy iskolai konfliktusaikkal egyedül megbirkózni nem tudókat, ahogyan a Születés Hete rendezvény és újabban hatha jóga tanfolyam is helyet kap a Szent József Házban. A közös munkára, amelynek e sokszínű kulturális élet is a gyümölcse, Máté először itt lakó barátait hívta meg, majd egyesületet is alapítottak céljaik megvalósításához.

Petőfi körtefája

– A Szent József Ház valahogyan mindig közösséget tudott maga köré gyűjteni. Anno a falu svábjai azzal a céllal építtették és adományozták a plébániának, hogy iskola működjön itt, és még az államosítás után is akként funkcionált, de aztán az enyészeté lett – idézi fel Máté az 1865-ből való romantikus stílusú épület történetét. – Tizenöt éve, amikor elhatároztuk, hogy helyrehozzuk, egy kicsit mi magunk is kilátástalan küldetésnek láttuk, annyira rossz állapotban volt. A padláson bokrok nőttek, egyszer alattam is beszakadt, az egyik lábam beszorult a mennyezeten tátongó lyukba, úgy kellett kihalászni… De azért csak haladtunk: még nem volt se ajtónk, se ablakunk, amikor adventkor már karácsonyi vásárt és koncertet tartottunk itt.

A ház megint csodát tett: nemcsak közös teret adott nekünk, hanem a közös munkálkodás során valamennyiünkben megszületett az együvé tartozás érzése is.

Innen már nem volt megállás, egyik feladat hozta a másikat, vagy ha éppen nem, akkor valaki egy újabb ötlettel állt élő.

– Tenk László festőművészt kiállítással köszöntöttük a hetvenedik születésnapján, amelyre ellátogatott hozzánk Szarvas József színművész is. Tudtam, hogy a Tündérkert-mozgalom elkötelezett híve, amely iránt magam is nagyon érdeklődtem, így odaléptem hozzá: „Jóska, van egy perced?” Aztán az egy percből három és félórás beszélgetés lett – emlékezik vissza Máté, hogyan is született Tündérkert az óriási lakótelep árnyékában.

Bevallom, korábban nem tudtam, mit is jelent a huszonegyedik században tündérkertet telepíteni, később azonban megismerhettem Kovács Gyula kezdeményezését. A pórszombati erdész elhatározta, megmenti a kipusztulástól a Kárpát-medence őshonos gyümölcsfáit: amolyan génbankot hozott létre. Kevesen tudják, hogy csak ősi körtefajokból legalább hatszázféle létezik.

– A fővárosban mi alapítottunk először Tündérkertet – büszkélkedik teljes joggal Máté, amikor körbekísér a Szent József Ház melletti gyümölcsösben. – Itt minden fának külön története van, s mindegyiket örökbe fogadta valaki.

Így ültettünk mi például batur almafát, amely a Kárpát-medence egyik legrégebbi almafajtája, és nevelünk egy példányt Petőfi körtefájából is.

Ez annak a székelykeresztúri fának a leszármazottja, amely a legenda szerint árnyékot adott a poétának utolsó költeménye születésekor. Megható, ahogyan megfigyelhetjük, amint a kicsiny vesszőből fa növekszik, s egy almányi termésről már be is számolhatunk. A Tündérkertben sétálva mutatja Máté az egész Ófalut behálózó vízelvezető árokrendszert, amely hajdan megoldotta az esővíz elvezetését. Ezért minden telektulajdonost arra biztattunk, keresse meg ő is kertjében a régi árkot, tisztítsa ki. A régi tudás így szolgálja a modern kor emberét.

– Közösségi kertünket is igen szeretjük – mutatja Máté a következő utcában a termetes cukkinikat és az érett paradicsomoktól pirosló palántákat. – Ez nem felülről szerveződött, ezt a falu legaktívabb civil szervezete, az Óbor-kör kezdte el, és működteti a mai napig.

Itt, a közös kertben segítséget kap bárki, hogy megtanulja a kertészkedés fogásait, teljes családok csatlakoztak már.

Éppen ezért nagyon elkeserítő volt szembesülni a ténnyel, amikor valaki megelőzte a gazdálkodó családokat, és lelopta a kert termését. Ekkor határozták el a kert művelői, hogy elektromos csősszel, azaz kamerával védik meg a közösségi kertet. Mert valljuk, a helyi problémákat helyben kell megoldani. Ugyanezen elv alapján igyekszünk az egykori kamionparkoló helyén létrehozott játszótér és a pihenőpark kapcsán a szomszédos családi házak tulajdonosaival is egyeztetni.

– Tanulunk egymástól, és tanulunk egymás mellett élni. Tudom, ha egyszerre húsz-huszonöt kisangyal hancúrozik, vagy egy falka kamasz focizik önfeledten, azt nem mindig boldogság a szomszédos kertben pihenve hallgatni – mondja Máté, ezért lerövidítették a nyitvatartási időt, a focipályát hálóval fedték be – így védekezve az átrepülő labdák ellen –, és megemelt kerítésekkel igyekeznek biztosítani a környékbeliek nyugalmát.

Budapest legrégebbi működő orgonája szól a Szent József templomban

– Pedig nem is ide épült – mutat rá Máté. – Ezt a hangszert 1792-ben vásárolták, s hogy ide beférjen, egész egyszerűen derékban kettéfűrészelték. Hányattatott sorsa ellenére Budapest legrégebbi működőképes orgonája szépen szól értő kezekben.

Templomunk másik büszkesége Szent Flórián, Óbuda védőszentjének képe, amelyen a naiv festő az 1891-es békásmegyeri tűzvészt örökíti meg.

(Nyomtatott kiadásunkban ezt az évszámot tévesen jelentettük meg. Köszönjük Palásthy Józsefnek, hogy felhívta rá a figyelmünket. – szerk.) Nemcsak művészettörténeti, hanem helytörténeti kincs is, hiszen szépen ábrázolja a korabeli házak, utcák elhelyezkedését.

Mit keres Boldog Salamon Békásmegyeren?

Korábbi bűneit őszintén megbánó, és hátralévő életét az elesettek megsegítésének szentelő Árpád-házi királyunkról kapta nevét a Czakó Gábor író által alapított egyesület, amely 2001 óta váltja valóra a cikkben említett csodákat. A Boldog Salamon Kör, amelynek elnöke Gallai Máté, tizenöt éves működése során az önkormányzat és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával újította fel a plébániatemplom orgonáját, mentette meg a teljes pusztulástól a műemléképület Szent József Házat, és üzemelteti is azóta. Szintén a „Salamonosok” álmodták, tervezték meg és önkormányzati támogatással hozták létre a kétezer négyzetméteres játszóteret és pihenőparkot, Budapest első Tündérkertjét, és a T-Art Alapítvánnyal együtt számtalan kiállítást, hangversenyt, kulturális programot, falunapot, adventi vásárt, közösségi eseményt szerveztek.

2015-ben a Balázs Lajos Óbudai Civil Díjat a Boldog Salamon Körnek ítélte oda az Önkormányzat képviselő-testülete. Az indokolás többek között arra hivatkozott, hogy az egyesület tagjai aktívan részt vesznek a városrész civil életében, és jó kapcsolatot ápolnak más helyi szervezetekkel.

Gallai Máté beszélgetésünk során maga is többször említette közös munkájukat az Óbor-kör Kulturális és Környezetvédelmi Egyesülettel. Barátságuk, összefogásuk érthető, elég ehhez csak az Óbor-kör jelmondatát idéznünk: „Élő kultúra, élhető világban.”

– A templom mellett álló eklektikus plébániához pedig különleges emlékek fűznek, ugyanis kamasz koromat töltöttem itt. Volt idő, hogy nem volt plébánosunk, és az akkori plébániai kormányzó megbízott bennünk, szüleink szintén, így szinte itt laktunk, és a barátaimmal felejthetetlen éveket tölthettünk a plébánián.

Így találkozhattam például elsők között a padláson az elfeledett, a későbbi állandó Wrabel-kiállítás képeivel. Talán innen ez az erős kötődés Ófaluhoz, és persze onnan is, hogy három hónapos korom óta élek Békásmegyeren.

Betemetett stációk

– Sokat elértünk, élvezzük is, de azért még mindig nem kell azon gondolkodnunk, milyen hobbit válasszunk – mondja Máté. – Ilyen feladat, egyben fájdalmas korrajz a békásmegyeri keresztút története is. A kálvária 1897-ben a helyi lakosok kezdeményezésére és adományaiból állíttatott fel. A kádári időkben, 1962-ben a Kálvária-hegy új tulajdonosa, az Óbudai Téglagyár ledöntette a három keresztet, azokat helyben elásták, majd a gyárban keletkező agyagot egy hosszú szállító szalagon a keresztek helyére, a domb tetejére szórták. A stációk tégláit széthordták, és házakba, disznóólakba építették be. A bronzöntvényeket, amelyek a keresztút jeleneteit ábrázolták, szintén széthordták. A kő timpanonok közül többet sikerült megmentenünk, s következő tervünk, hogy a hegy gyomrába temetett kőkereszteket megkeressük. Helyükön most egy fából ácsolt feszület áll, a hívek maguk készítették.

Annak, hogy a fenti történetek nem merültek feledésbe, hogy a közösségi élet itt oly eleven és gazdag, oroszlánrésze van vendéglátómnak, Gallai Máténak.

A fiatal, háromgyerekes édesapa családja és munkája mellett a motorja Békásmegyer-Ófalu színes hétköznapjainak és varázslatos ünnepeinek. Amikor többször is arról kérdeztem, hogyan bírja idővel, energiával és kedvvel, azt vártam, a közösség erejéről, az elvégzett munka öröméről vagy valami hasonló fennkölt, kevéssé megfoghatóról beszél majd, ám mosolyogva azt válaszolta:

– Akkora bulik vannak itt! Szinte mindenhez kapcsolódik valami vidám emlékünk. Amikor például nekiláttunk, hogy a kálvária megmaradt nyolc, darabonként háromszáz kilós timpanonjait az Óbor-körrel lementsük a Kálvária hegyről, tanácstalanul álltuk körül a kőtömböket, hisz a háromszög alakú kőóriások sehogy sem akartak szépen, hordóként legurulni. Végül valamelyikünk felvetette, hogy kéne valami, amin leszánkóztathatnánk a kőtömböket, erre Zsolt barátom szó nélkül eltűnt, és pár percen belül megjelent egy, a helyszínen talált karosszéria darabbal a kezében, amit a szemétdombon talált. De igen emlékezetes volt az első közösségi disznóvágásunk is a helyi kultúra fellegvára, a Szent József Ház udvarán, ott is pörzsöltünk, és maga a plébános úr szúrta le a malacot!

Most az Óbudai Kulturális Központ kertjében vagyunk, ahol jelenleg is zajlik a munka. Mire megjelenik ez a cikk, már megnyitják a legújabb kertet is.

Valóban, Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata élenjár a kertmozgalom meghonosításában és támogatásában, ez már a második közösségi kert lesz a kerületben. Az évek óta nagyon sikeres Békási kertben idén kezdik a negyedik szezonjukat, jól működik a közösség, és szép a kert. Már évek óta készülünk az Amfikert megépítésére, úgy tűnik, jövőre elindulhat. Hamarosan átadjuk a Zápor kertet itt, a Kulturális Központ parkjában. Sokat várunk ettől a helyszíntől, mert mintaértékű tervezési feladat lesz. Nemcsak közösségi kert kerül ide, hanem átalakul az egész környezet, számos közösségi funkció fog megjelenni benne. Ez mindenképpen továbblépés a korábbiakhoz képest. A parkot elcsúfító betonplaccot eltávolítottuk, végrehajtottuk a termőföldcserét, bekerítettük a terepet. Kihelyeztük az ültetőládákat, növényeket telepítünk a közösségi részre, kialakítjuk a fedett pihenőrészt. Lesz egy játszótér, amelyet most kicsit arrébb helyeztünk, és van egy terület a rekreációs edzőmasináknak is.

Ezzel a kertkoncepcióval újabb mintát adtunk, hogyan működhet a városi-közösségi kert szélesebb perspektívában, több funkcióval és több lehetőséggel.

Eddig a közösségi kertek nagyjából önmagukban léteztek, a szezonális és a kerti események a kerítésen belül történtek. A Zápor kert viszont egy meglévő parkba tagozódik bele, ahol sok funkció és közösség fog hatni egymásra – ez egy teljesen új helyzet. Meglátjuk, a nyári idény alatt alakul majd ki a működés, és nyilvánulnak meg a hasznok. Érdemes lesz megnézni a parkot és a közösségi kertet, nem fognak ráismerni az óbudaiak!

Honnan jött az ötlet a városi kertek mozgalom magyarországi elindításhoz?

Válságmenedzsmentet tanítottam a Zsigmond Király Főiskolán, és a hallgatóimnak készítettem egy előadást az 1929-es nagy válságról. Akkor találtam rá a válságkertekre, és jöttem rá, hogy szép párhuzamot lehet vonni a 2008-as tőzsdei összeomlás és az akkori között. Azaz, milyen válaszokat adott az akkori társadalom arra a helyzetre, például a kertekkel. Az ezredforduló után valamelyest változott a városi kertalapítási mozgalom. A válság más megjelenési formákat vett fel, például elidegenedés, gazdasági nehézségek, dologtalanság, környezeti sivárság és sorolhatnánk.

Ugyanakkor mára teljesen elszakadtunk azoktól az alapvető tevékenységektől, melyek az emberiséget évezredeken át éltették és fenntartották. Nincs közünk a földhöz és ahhoz az élelmiszerhez, amit megeszünk.

A városi emberek többségének fogalma sincs, hogyan kell termelni. Azért alapítottuk az egyesületünket, hogy városi-közösségi kerteket alapítsunk, az egymás közelében lakó emberek megismerjék egymást, és közben megtanuljanak növényeket ültetni, és részesüljenek a kertek hasznaiból, akár városi környezetben is.

Ez a városi kertészkedés egyfajta „gyógymód”, a két legyet egy csapásra módszer alapján?

A szomszédsági közösségek egy jó válasz a nagyvárosi elmagányosodásra és a gazdasági, ökológiai szemléletválságra. A válság fiziológiai megközelítésben is értelmezhető. Aki kertet művel, folyamatosan interakcióban van a többi kerttaggal, fontosnak és értékesnek érzi magát a kertben, több időt tölt a szabad levegőn, tehát egészségesebb, teljesebb életet él. Van az életükben egy pont, amire feltétel nélkül büszkék lehetnek, és javítja az életminőségüket. Az elmúlt évtizedek folyamatos külföldi működése alatt számos felmérés, kutatás készült a kertek eredményességéről, sokoldalú hasznáról.

Exter­náliáknak hívják a pénzben nem kifejezhető hasznokat, és meglepően sokféle hasznot hajtanak ezek a városi kertek.

New Yorkban 1973 óta működnek városi közösségi kertek, s ma már kétezer felett jár a számuk, köztük néhány a felhőkarcolók tetején. Washingtonban, a Fehér Ház parkjában a jelenlegi amerikai elnök felesége hozott létre veteményest: nem véletlenül, mert ennek nagyon erős szemléletformáló hatása van. A minta adva volt, nagyjából ezt ültettük át a magyar földbe.

Ön már két fontos könyvet is jegyzett a témában – A városi tanya és Közösségi kertek –, de ezeken kívül milyen kézzelfogható szakmai segítséget tudnak nyújtani?

A közösségi kertek tervezését a Budapesti Corvinus Egyetem Tájépítész Karán a Kert- és Szabadtértervezési Tanszék mesterszakos hallgatóival és vezető tanárainak bevonásával végeztük el. A koncepcióterveket a leendő kertközösség és az önkormányzat is véleményezte. Elengedhetetlen a működéshez a kertterv pontos, alapos és minőségi kivitelezése.

A kezdetekkor négy alkalommal oktató előadást szervezünk a közösségnek, illetve az általunk felkért szakkertészektől bármikor tanácsot lehet kérni. A varosikertek.hu honlapon is minden információt megtalálnak az érdeklődők.

Ugyanakkor a Városi Kertek Egyesület ernyőszervezetként segíti a kertek hosszú távú fejlődését.

Tizenöt évig magam is panellakó voltam, nem gondoltam, hogy működhet egy ilyen rendszer. De látva az eddigi munkájukat, ez egy sikertörténet.

Lehet így is nevezni, és ez szerintem még csak a kezdet! Közösségeket építünk, és visszaadunk az embereknek valamit, amit korábban elveszítettek. Ezek a mintakertek a város szövetében javítják az ökoszisztémát, kellemesebb mikroklímát alakítanak ki, hűtik a környezetüket. Városépítészeti szempontból és látványként is egyaránt szépek, életet visznek az épített környezetbe.

Az ágyások összehozzák az embereket, a kisnyugdíjast a gyermekes családdal, akik évek óta egymás mellett laktak, de nem ismerték egymást.

Baráti társaságok alakulnak ki, akik néha együtt töltik az idejüket a kerten kívül is. És az sem mellékes, hogy a maguk által termesztett zöldség vagy fűszernövény élelmet és sikerélményt ad számukra. Közös ügyük van, és ennek kapcsán közös a beszédtéma, a cselekvés és a sikerélmény. Ettől válnak közösséggé.

Nehéz ilyet alapítani?

A fővárosban eddig mi öt működő közösségi kertet indítottunk útjára. Kispest, Óbuda és Szentendre játssza a főszerepet, mert kifejezetten lakótelepi környezetet kerestünk, és a továbbiakban is erre fókuszálunk, ugyanis itt van a legnagyobb szükség a művelt kertekre és közösségekre. Az önkormányzatok pozitívan fogadták a kezdeményezést, azonban hamar kiderült, hogy a kertek megvalósulása előtt még sok akadályt le kell győzni. Az önkormányzati jogrendszerben ki kellett alakítani a jogi hátteret, az ingatlangazdálkodást módosítani, képviselőtestületi szavazásokat előkészíteni stb. Szóval rengeteg papírmunka is van. Az első kertnyitóra két évet kellett várni, mert nem voltak meg hozzá a jogi és gazdasági keretek.

Bárkiből lehet városi kiskertész?
Igen, de a közösség kialakításánál fontos a lokalitás, hogy mindenki a közelben lakjon, mert így könnyebb időt szakítani a kerti munkára.

A panelkörnyezetben a saját kertet helyettesíti a közösségi kert. A kerteknek van egy kertszabályzata, amit mindenkinek el kell fogadnia.

Ebben szerepel például az, hogy kábító vagy mérgező növényeket nem lehet termeszteni, ez biokert, nem használhatnak kemikáliákat, és a közös területek művelésében mindenkinek részt kell vennie, és még sok egyéb.  A kerttagok nem adhatják át másnak a parcellát, ha valaki kilép, akkor az ágyása visszaszáll a közösségre, és ők választanak a várólistából. A tulajdonosok számos egyéb programot, összejövetelt is „rászerveznek” a munkákon kívül, és akkor mások előtt is nyitva áll a kert. Pl.: kertmegbeszélések, ültetési nap, bútorépítő napok, kerttakarító napok, ünnepélyes szezonzáró, kerti partik, iskolás csoportok fogadása a kertben stb. A népszerűséget mutatja, hogy folyamatos az érdeklődés, hosszú várólisták vannak, mert a 20–30 hely azonnal elfogy.

1956 októberében ön Óbudán az Árpád Gimnázium tanulója volt. Miként csatlakozott annak idején a forradalmi eseményekhez?

Már október 23-án kimentem a Bem térre, onnan pedig a tömeggel együtt átmentünk a Kossuth térre. Közben találkoztam egy szintén óbudai barátommal, aki akkor már főiskolás volt, az akkori Kertészeti Főiskolára járt. A barátom, H. Sándor előző este a főiskola delegáltjaként ott volt a Műegyetemen, ahol részt vett a tüntetés megszervezésében. Én aztán ezekkel az egyetemistákkal voltam a tüntetésen, akiket a barátomat leszámítva korábban nem ismertem. Az ablakokba kitett rádiókból hallottuk közben a Gerő-beszédet, amin felháborodott a tömeg, mert Gerő csőcseléknek nevezte a tüntetőket. Az egyetemisták egy jelentős létszámú csoportja a Rádió épületéhez ment, hogy az adásban beolvassák az akkor már tizenhat pontra bővült követeléseket. Mi azt a feladatot kaptuk, hogy a Kossuth Nyomdába menjünk, és ott nyomattassuk ki a 16 pontot.

A nyomdába egy küldöttség ment be, amelyről utólag tudtam meg, hogy a vezetője Obersovszky Gyula volt, akinek irányításával lefoglalták a nyomdát, mint ahogy azt a másikat annak idején, 1848-ban.

A nyomdászokra elég sokat kellett várni, s már éjfél is elmúlt, amikor megkaptuk a hírt, hogy a Rádió épületénél lőnek. Aztán hallottuk, hogy közben ledöntötték a Sztálin-szobrot. Sándor barátommal elindultunk haza, ami nem volt könnyű dolog, mert ekkor már a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Nagykörúton és mindenütt orosz tankok voltak, ezért kerülőkkel, a Nyugati pályaudvaron keresztül – mintha utazni akarnánk –, a Váci utat keresztezve, a mellékutcákon át sikerült ellopakodnunk a Margit hídhoz, ahol meglepő módon nem volt őrség, így átmenve rajta haza tudtunk érni.

Mi történt másnap?

Másnap reggel megint elindultunk a pesti oldalra, közben egy csoportosulásba ütköztünk a Margit híd budai hídfőjénél. A tömeg közepén egy embert rángattak, akire azt kiabálták, hogy ÁVO-s. Én felismertem, mert egy óbudai cukrászmester volt. Szegény hangosan tiltakozott, hogy semmi köze az ÁVO-hoz, de rángatták tovább, mert nem hittek neki, és azt mondták a hangadók, hogy fel kell koncolni. Emlékeztem a nevére is a cukrásznak – Kőrösi Sándornak hívták –, mert gyerekkoromban tetszett a cégtáblája. A vezeték- és keresztneve közé odaírtam, hogy „Csoma”, amiért annak idején megpofozott.

Most hangosan kimondtam a nevét, mire felnézett, és megkérdezte: – Maga ismer engem? – Igen, ismerem, maga cukrász Óbudán.

– Ekkor a barátom azt mondta: – A forradalmi ifjúság nevében felszólítok mindenkit, hogy azonnal engedjék el! – Erre a határozottságra aztán el is engedték, majd egy darabig még Óbuda felé elkísértük, mi pedig indultunk át Pestre. A Nagykörúton a Blaha Lujza térig jutottunk el, de már messziről lehetett hallani a kongást, ahogy kalapáccsal, mindennel bontották szét a Sztálin-szobrot, amelyet odavontattak, s amelyből mindenki akart magának egy darabkát emlékbe. Utána tankok jöttek, vaktában lövöldözni kezdtek, mi pedig elindultunk a Duna irányába. Ekkor találkoztunk össze a volt általános iskolai tornatanárunkkal, akin nemzetőr karszalag és fegyver volt. Kérdezte, hogy beállnánk-e az Engels téri (ma Erzsébet tér) csoportjába, ahol ő parancsnokféle volt. Csatlakoztunk hozzájuk, kaptunk fegyvert, megmutatták, hogyan kell használni a Molotov-koktélt, de aludni onnan is mindig hazajártunk. A támaszpontunkat később úgy szétlőtték az oroszok, hogy a téren foghíj telek volt évtizedekig a helyén.

A kommunista hatalom számonkérését megúszta. Minek köszönheti ezt, illetve hogyan sikerült továbbtanulnia egyetemen, hiszen akkoriban ennél kevesebbért is sokakat kizártak minden felsőoktatási intézményből?

Egyrészt annak köszönhetem, hogy megúsztam a számonkérést, hogy nem jelentem meg sehol fotón. Másfelől pedig azok, akik a mi Engels téri csoportunkban nemzetőrként harcoltak, lényegében szinte mindannyian kimentek nyugatra. Még részt vettünk a nagykovácsi csatában, majd a hegyeken keresztül Herceghalom térségébe mentünk, ahol Király Béláék megszervezték, hogy az egész csapatot kivigyék nyugatra. Mi hárman Sándor barátommal és egy székely fiúval – aki román állampolgárként a zöldhatáron átjőve csatlakozott a csoportunkhoz – visszajöttünk Budapestre, ahol később Sándor barátomat keresték a főiskoláról, ezért ő is disszidált, a székely fiúval pedig nem tudom, mi lett. Egyedül maradtam tehát, és nem bukott le senki, aki esetleg rám vallhatott volna.

A harmadik oka az volt, hogy évtizedekig nem beszéltem róla. Még a családban sem. A saját három fiamnak sem mondtam el 18 éves koruk előtt.

Ezért nem volt akadálya az egyetemi felvételének?

Az egy külön történet, ugyanis volt nekem az Árpád Gimnáziumban egy irodalomtanárom, dr. Tóth Pál László, aki – egyetlenként az iskolában – tudta, hogy nemzetőr voltam, mert összetalálkoztam vele a városban úgy, hogy géppisztoly volt a nyakamban, karszalag a karomon. Megállított, s kérdezte, hogy mi a helyzet, mi várható, és elbeszélgetett velem az utcán. Az első tanítási napra csak valamikor januárban került sor, s az első magyarórán kihívott engem a táblához, és ezt mondta az osztály előtt: – Ma Petőfiről lesz szó. Írd fel, fiam a táblára, hogy a haladás első kritériuma a nemzeti függetlenségért való harc. – Felírtam, és az óra végéig fent volt a táblán ez a mondat, ami részéről lényegében forradalmi tett volt. Ez a tanár ettől kezdve engem – aki jó négyes tanuló voltam – úgy igyekezett segíteni, emelni felfelé, hogy jeles tanuló lettem. Ő írta alá az egyetemi felvételi kérelmemet is, így 1957-ben felvettek az egyetemre.

Evezzünk békésebb vizekre! Hajómérnökként milyen hajók tervezésében vett részt?

Magyarországon hagyományosan Óbudán, Angyalföldön és Balatonfüreden voltak hajógyárak, ahol szükség volt hajómérnökökre.

Először az Óbudai Hajógyárban dolgoztam, majd átmentem a MAHART-hoz, ahol 25 évet töltöttem el.

Vezető tervezőként részt vettem a balatoni katamarán hajók tervezésében is. Abban az időben három nagy katamarán közlekedett a Balatonon: a Siófok, a Balatonfüred és a Badacsony. Ezek 300 személyesek voltak, ma már több ekkora méretű is van. De a MAHART-nál születtek Dunai hajók tervei is, mint például a Hunyadié, a Rákóczié és a Táncsicsé. Ezeken kívül úszó munkagépeket és egyebeket is terveztünk. Közben hajóztam is a tengeren, majd fejlesztési területre kerültem. Amikor ezelőtt húsz évvel nyugdíjba mentem, egy hajótervező irodát alapítottam, amely aztán 18 évig működött. A rajztáramban 140 hajó tervei voltak, amelyeket végül átadtam a konkurenciámnak.

Ezt miért tette?

A terveket tulajdonképpen felajánlottam a Közlekedési Múzeumnak, de kiderült, hogy ha odaadom nekik, akkor én nem juthatok többé hozzájuk, bele sem nézhetek a tervekbe, mert amíg a dokumentáció nincs feldolgozva, addig nem kutatható.

A feldolgozás pedig sokáig eltart, hiszen még csak most munkálkodnak az Óbudai Hajógyár, utána az Angyalföldi Hajógyár tervein, így az én életemben ezekre nem került volna sor.

Ezért gondoltam azt, hogy inkább odaadom a konkurenciának, akiktől azóta időnként kapok kisebb munkákat.

A MAHART-nál tervezőként, fejlesztőként és hajógépészként is dolgozott. Hogyan került tengerre, és tengerészként milyen élményekben volt része?

Tengeri hajón 1984–1985-ben voltam hajógépész. Korábban, még amikor elkezdtem a hajómérnöki tevékenységemet, az volt a szokás, hogy az embert kezdetben kiteszik valamelyik hajóra tapasztalatot szerezni. Először a Jégtörő IV-esen teljesítettem szolgálatot, ahol egy kis gyakorlatot szereztem. Amikor később a MAHART-nál el akartak küldeni tengeri hajón tanulmányútra, tudtam, hogy ebből jó nem sülhet ki, mert a hajón – ahol mindenki dolgozik, én pedig csak szaladgálnék egy jegyzetfüzettel – engem nagyon utálnának, hiszen a tengerészeknek a központtal szemben egyébként is erős ellenérzésük volt. Ezért kértem, hogy rendes gépészként hajózhassak be, ahol szabályosan szolgálatot is adok, mert így többet tudok tanulni. Így is lett: az egyik legnagyobb MAHART-hajón, az Ady tengerjárón szolgáltam gépészként.

Amszterdam volt az anyakikötőnk, s rendszeresen valamelyik távol-keleti kikötőbe mentünk. Így sikerült aztán Bangkokba, Szingapúrba és más távol-keleti helyekre eljutnom.

Olyan kalandos a tengerjárás ma is, mint ahogy azt laikusként elképzeljük?

Nem. De annak idején, amikor én az Ady tengerjárón hajóztam, akkor még negyvenketten voltunk a hajón, és az akkori gépesítés miatt mindenkinek volt munkája. Szabadidő is jutott, mert a legénység egyharmada volt szolgálatban, a többiek pedig élték az életüket – a mi hajónkon még úszómedence és bár is volt. Amikor pedig kikötöttünk, akkor kint a parton folytatódott…

Akkor mégiscsak kalandos volt a tengerészélet…

Akkor. Ma egy ugyanekkora hajó hat emberrel megy. Gépesítve van minden, és nyugodtan lefeküdhet aludni a gépész is, mert ha valami gond van, abban a pillanatban jelzi az automatika. A kikötők sem olyanok, mint régen. Annak idején a rakodásra várva napokat, heteket eltöltöttünk például Bangkokban, ahol ment a „turizmus” – így hívtuk a kikötői életet.

De volt olyan tengerész, aki ki sem ment a partra, mert céltudatosan spórolt, hogy itthon lakást vagy valami mást vegyen, ezért nem akart költeni. Én tudtam, hogy csak rövid ideig hajózok, ezért kihasználtam a „turizmust” a kikötőkben.

A hobbija pedig a vitorlázás. Ezt is a tengeren műveli?

A vitorlázás volt a hobbim a Balatonon, de négy évvel ezelőtt eladtam a hajómat, mert olyan árak vannak, amiket az ember nyugdíjból nem engedhet meg magának. Amikor pedig dolgoztam, időm volt kevés rá. Annak idején kalózzal kezdtem, aztán sárkányhajóval versenyeztem, végül pedig a saját hajómmal indultam a versenyeken. Jártam a tengerre is vitorlázni, de Magyarországról hosszú ideig nem lehetett a tengerre jutni. Aztán az első magyar hajó, amely a tengerre jutott, a Túravitorlás Sportkör Argo nevű Balaton 31-es vitorlása volt, amin váltott csoportokkal vitorláztunk 1980-ban a tengeren. Azóta többször is voltam több tengeren, amelyek során a legnagyobb utam Itália megkerülése volt.

Két könyve is megjelent. Az Üzenet című, ’56-ról szóló történetét regény formában írta meg. Miért?

Ez a regény lényegében a mi történetünk, a barátomé és az enyém, még ha nem is egyes szám első személyben íródott. Nem minden velünk történt meg, ami benne szerepel, ezért választottam a regényformát, hogy így tömöríteni tudjam az eseményeket. Azért lett Üzenet a címe, mert üzenetnek szántam a mai fiataloknak az akkori fiataloktól. Írogattam én már korábban is, és van két másik regényem is, amelyek nem jelentek meg.

Ezt a könyvet a forradalom ötvenéves évfordulójára szerettem volna megírni, amivel sajnos elkéstem, de azt követően Püskiék kiadták 2007-ben.

A Búcsú a tengerektől című könyve a Bem nevű óceánjáró hajó sorsáról szól. Mennyire kitalált történet ez, illetve mennyi benne a valós elem?

Ilyen hajó nem létezett. Amit benne megírok, annak 99 százaléka megtörtént, de nem pont ott és akkor. A helyszíneket és a neveket megváltoztattam itt is, hogy ne legyenek felismerhetők a szereplők. A regényben a hajó időbeosztása, az indulások és az érkezések az Ady egyik útját követik, amelyen én részt vettem hajógépészként, amikor naplót írtam, és ezt használtam fel az íráskor.

Dolgozik újabb regényen?

Igen. Amikor édesanyám meghalt, a hagyatékából előkerült az öccse harctéri levelezése. Ebben az ő teljes levelezése benne van, amit a II. világháborúban a keleti frontról írt, mielőtt elesett a Don-kanyarnál. Ő a Bolyai Akadémián végzett műszaki tiszt volt, aki részt vett a felvidéki és az erdélyi bevonulásban, majd kivitték az orosz frontra, ahol 1943 januárjában esett el.

A teljes harctéri levelek között olyanok is vannak, amelyek nem a cenzúrázott hivatalos tábori postán keresztül jöttek, hanem a hazajövő bajtársakkal küldte el, amelyekben nagyon érdekes dolgok szerepelnek az ottani helyzetről és az egésszel kapcsolatos véleményéről.

Ebből írok most megint csak regényt, mert úgy érzem, hogy a Don-kanyarban történtek személyes vélemény alapján érdekes történetté állhatnak össze.

Nemrégiben, a forradalom 60 éves évfordulója alkalmából ’56-os érdemrenddel tüntették ki. Hogyan fogadta az elismerést?

Nagyon büszke vagyok rá. Nemcsak azért, mert a 60. évfordulón, 79 évesen ez életem első kitüntetése, hanem azért is, mert Wittner Mária adta át.

Visszakanyarodva Óbudához, milyen itt élni?

A szüleimmel 1941-ben kerültem a III. kerületbe, az akkori Szerzetes utcába. Ez az utca ma a II. kerülethez tartozik, 1950-ben hűtlen lett hozzám a kerület. A Szerzetes utcai lakásban laktam egészen 2000-ig, ott neveltem fel a gyerekeimet is.

Az utcát az ötvenes években Kolozsvári Tamás utcának nevezték el. A „szerzetes” utcanév a kommunista időkben nem volt éppen kívánatos, ezért másik után néztek.

A Kolozsvári Tamás nevet javasolta valaki, mire megkérdezték, hogy mégis ki a csuda volt az a Kolozsvári Tamás. A javaslattevő elmondta, hogy festő és grafikus volt, és vannak az Óbudai Múzeumban is képei. Csak éppen azt hallgatta el, hogy Kolozsvári Tamás egy szerzetes volt. Iskoláimat az Ürömi Utcai Elemi Iskolában, a Fényes Adolf Utcai Általános Iskolában, majd az Árpád Gimnáziumban végeztem. Az Árpád fejedelem útján is laktam 2000-től, és most már két éve élek itt a Tímár utcában. Barátaim nagy része is óbudai volt, én tehát nagyon szeretem Óbudát, amiben a feleségemmel nem mindig értünk egyet, mert ő Újbudán nőtt fel. Mégis évtizedek óta itt lakik ő is.

Egykori francia szakos tanárként, műfordítóként hogyan lett fontos számára, hogy kinyomozza, tudományos igénnyel kikutassa, mi történt a közel-és a kicsit régebbi múltban a családjával, a városában, illetve kedvenc közegében, a kávéházakban? 

Rettentő kíváncsi kisgyerek voltam. Persze nem hiszünk a horoszkópokban, de azért ez az Ikrek nagyon gyanús jegy. Az ember mindig egyszerre szeretne két helyen lenni, egyszerre két dolgot csinálni.

Hatalmas hajlamom van óriási lendülettel elkezdeni dolgokat, majd azokat nem befejezni, vagy csak irtó nyögvenyelősen, és nagyon kemény külső hatásokra.

Tehát az elkezdés, félbehagyás, ott lenni, máshol is lenni, mindent egyszerre csinálni, sajnos ez nekem gyerekkoromtól kezdve így volt. Nagyon kellett magamat fegyelmezni felnőtt koromban, amikor fontosak lettek a lábjegyzetek és pontos idézetek. Kölyökkoromban állandóan szekáltam a nagyanyámat, hogy meséljen családi dolgokat. Ötéves koromban tudtam a dédszüleim testvéreinek a nevét.

Szerencséje volt, hogy a nagymama nemcsak emlékezett, de mondta is. 

Igen, nagyjából minden ment volna a levesbe, a nagypapa tönkremenetele, az ő kivándorlásuk, a hazajövetelük, az ostrom, ’56, minden. A régi családi fényképalbumok mindent túlélve maradtak meg, és lehetett nagymamát nyaggatni, hogy nézegessük, és mondja el ezredszer is, hogy kik vannak a képeken. Aztán egyszer csak már fölírtam a fotók hátuljára ceruzával a neveket, hogy ha egyszer elpatkolok, akkor is maradjon meg, hogy Öfi és Fafi.

Mikor kezdte el ráírni? Hány éves volt? 

Körülbelül harminc.

Korábban nem jegyzetelt? 

A nagyit hároméves koromban faggattam, akkor még nem. Kamaszkoromban pedig inkább a város izgatott. Nagyon vicces, hogy a történelmet mint tantárgyat az iskolában körülbelül ugyanúgy utáltam, mint a fizikát. Hogy jönnek nekem ezekkel az évszámokkal meg az összes hadvezérrel, a pápákkal, menjenek a fenébe! Kit izgat, hogy mikor volt az a csata, meg hogy ott lövik egymást? Viszont a hétköznapi történelem, a hétköznapok régisége nagyon érdekelt.

Amiről szinte semmit se tanítottak. 

Így van, amiről semmit se tanítottak. És akkor volt még az utcánkban egy csomó klassz öreg, akikkel lehetett dumálni, akiket lehetett faggatni.

Az első kvázi tudományos igényű kutatás, amit a helytörténet műfajában végeztem, hatodikos koromban történt, amikor beiratkoztam helytörténet szakkörre, amit nem az én saját történelem tanárnőm, hanem a párhuzamos osztályt tanító Kati néni vezetett.

Első házi feladatnak azt adta, hogy mindenki dolgozza föl a saját lakóházát, részemről azt a házat, ahol most is lakom. Ki kellett deríteni, mikor épült, a felnőttektől meg kellett tudni, hogy ki a legrégebbi lakó, őt levadászni, leültetni, meséltetni. Akkor az alattunk élő Ilonka néni bizonyult a legrégebbinek, és ő nekem nagyon sokat mesélt. Ezt már lejegyzeteltem, és a mai napig megvan egy kis szürke füzetkében, ami abszolút forrásértékű, és nagyon fontos adatok vannak benne.

Ugráljunk az időben: nemrég mesélte, hogy ismét a ház történetén dolgozik. 

Igen, mert a Budapest 100 nevű civil kezdeményezés, amelyben százéves házakat mutatnak be az érdeklődőknek, kicsit problémás lett, mivel az első világháború alatt semmi se épült. Már tavalyelőtt sem voltak 1916-os házak, tavaly se 1917-esek, idén se lesznek 1918-asok mert alig van ilyen épület, ezért inkább tematikus egységekben gondolkoztak a szervezők. Tavalyelőtt a Nagykörút, tavaly pedig a rakpartok kerültek sorra. Ebbe én is beszálltam, és azt mondtam, hogy a mi budai rakparti házunkat is megnyitom. Azt fundáltam ki, hogy én leszek a házvezetőnő, és kiteregetem a ház szennyesét.

Az alsó térben, a földszinten ruhaszárító köteleket feszítettem ki, arra lepedőket lógattam, és azokra biggyesztettem fel biztosítótűkkel, A4-es papírokon a legjobb történeteket a házról.

Hatalmas arcom volt, hogy Ilonka néni jóvoltából már mennyi mindent tudok. Na de aztán beléptem az Arcanumba (digitalizált szöveg- és képgyűjtemény, ahol egyebek mellett régi újságcikkekben is lehet böngészni – a szerk.), mondtam neki, hogy kis szolgám, akkor Döbrentei 8., de serényen, mire az okos gépállat észveszejtő mennyiségű nevet, adatot, újságcikkeket, sztorikat kotort elő nekem, és ebből akkora anyag lett, hogy én rögvest eldöntöttem: ezt meg fogom írni rendesen.

Manapság már nem nagyon szokták az emberek abban a lakásban leélni az életüket, ahol születtek. Hogy került a család ebbe a különleges házba? 

Mami 1947-ben került oda, akkor még a rádióban dolgozott, miután apámat 1945-ben elvitték a Gulágra.

Újabb ugrás: miért vitték el? 

Apa egy tízest húzott le ott, névre szólóan vitték el, mert nagyon tehetséges és hatékony ellenálló volt a nyilasokkal szemben, viszont igazságosan és egyformán utálta mind a két bagázst. Haditudósítóként és mint rádiós újságíró kint volt a Donnál végig.

Látta a sztálini rezsimet meg a háborút alulnézetből, és erősen utálta azt is. Emiatt a kommunisták számára is veszélyt jelentett, úgyhogy vitték, mint a szél, és bevarrták tíz évre.

Milyen váddal? 

A nép ellensége volt mint a megszállt Kijev rádiójának a parancsnoka, és mint ilyen, ugye ott a mételyt nyomta. A métely abból állt, hogy leadták a hivatalos híreket, amiket kötelesek voltak leadni, utána pedig azzal folytatták, hogy: „a példátlanul hazug és arcátlan angol rádió nem átallotta azt a minden valóságalapot nélkülöző hírt légbe röppenteni, miszerint…”, és jöttek a BBC hírei. Tájékoztattak, azt csinálták, ami a dolguk volt. Az igazat is elmondták, a másik oldal híreit is elmondták, szóval, papa egy nagyon veszélyes csóka volt.

Magának gyerekként mennyi jutott belőle? 

Két év. Amikor hazajött, akkor engem gyorsan össze is eszkábáltak, 1956 nyarán születtem. Aztán persze a forradalomban is benne volt. 1958- ban vakbélgyulladásban halt meg. Három verzió van a haláláról, mind a három teljesen egyforma értékű, és pont egyformán valószínűek. Az egyik az, hogy ugyan a tíz lágeréve alatt orvosként dolgozott – a jogi diplomájával –, de azért megviselte őt az az évtized, tífuszon is átesett, és a szíve nagyon rossz állapotban volt. Tehát egyszerűen nem merték műteni, mert nem bírta volna ki az altatást. A második verzió szerint ő nem engedte, hogy megoperálják, mert pontosan tudta, hogy ha ezt most túléli, akkor beviszik, agyonverik, brutálisan megkínozzák, fölakasztják, és a család is hatalmasat fog szívni.

Miért? 

Az 1956-os közreműködése miatt. Akkor már, 1958 nyarán elkezdődtek a letartóztatások.

Arról nem volt szó, hogy irány nyugat? 

Dehogynem, ott állt a teherautó a ház előtt ’56 őszén, de apám azt mondta: nem azért vártam tíz évig a hazatérésre, hogy most megint elmenjek. A harmadik magyarázat pedig az, hogy az orvosoknak meg volt tiltva, hogy megműtsék apámat. És ez is pont ugyanannyira lehetséges. Tehát rövid úton, viszont iszonyú kínok között meghalt. Perforált vakbél, szepszis, kész. Így esett ez a dolog.

Emlékszik rá? 

Mielőtt meghalt volna, megtanított beszélni. Már kétéves koromban közel ilyen folyékonyan beszéltem. A papáról én ilyen „állatka”-emlékmorzsákat tudok összekaparni. Hogy megpuszilt, bajusza volt, és az az érintés az arcomon. Tömör angol bajuszt hordott, és azóta, ha megérint egy ilyen bajusz, akkor tévedhetetlenül tudja a bőröm, hogy ez a papa bajusza. A másik, hogy nem a hónom alá nyúlva emelt föl, hanem úgy, hogy két oldalról hozzászorította a felső karomat a törzsemhez, és én valami állati biztonságban éreztem magam, ahogy ott lógok.

Erre emlékszem, ahogy ő engem így fog, az állapotot föl tudom idézni, ahogy a törzsemhez szorulnak a karjaim, és lógok.

És van még két kép, amik nagyon homályosak. Az egyik otthon, a nagyszoba sarkában a szülői ágy, fehér cihák, fehér ágynemű és abban apám sötét haja, szeme, bajusza, valahogy egy ilyen fekete-fehér kontraszt, hogy ő ott van, és én bemászom az ágyba, mint egy kutyakölyök. És még egy, a lépcsőházban, mert a papa a beteg szívével már nem bírt a harmadikra csak úgy följönni, és amikor a sétából hazamentünk, akkor a második emeleten, az Ilonka néni ajtaja előtt, mint afféle volt rab, simán leült a lépcsőre pihenni, és akkor ahogy mellette álltam, pont egy magasságban volt az arcunk, és meg kellett várni, hogy ő kicsit kiszuszogja magát, aztán feltápászkodott, és hazamentünk. Tehát az a helyzet, hogy ő ül a legfölső lépcsőn, és én ott mellette állok, és a fél papa akkora, mint én vagyok. Ennyi van konkrétan.

Nem furdalja a lelkiismeret amiatt, hogy ennél sokkal gyengébb anyagból írtak már nagy családregényeket, és maga kávéházakkal és szakácskönyvekkel foglalkozik? 

Valamit már írtam ezekről. Amikor a Literában lejöttek a Példabeszédek, abból tulajdonképpen egy robbantott családregény lett.

Az apja, Saly Géza története önmagában is őrületes, a nagyapjáéval együtt, aki magyar mérnökként Iránban került hadifogságba, és deportáltként egy kazahsztáni kórházban találkozott először a vejével. De órákig tud mesélni a déd- és ükszüleiről is. Ebből lehetne akár egy magyar Száz év magány. 

Nagyon jó fejek, ezt is meg kell írnom, és meg kell írnom egy Tabán-monográfiát is.

Várom, hogy nyugdíjba menjek, vágom a centit. Onnantól kezdve ugyanezt fogom csinálni, amit most, csak akkor, amikor én akarom. Az egy olyan ajándék lesz a sorstól, hogy csuda!

Ugrás vissza: tehát a mamája 1947-ben szerzett egy lakást, ahol ön ma is él. 

Igen, Mami ott állt egyedül, akkor még a rádiónál dolgozott, a papáról meg nem lehetett tudni, hogy él-e, vagy mi van. Az egyik kollégája, aki ott lakott az utcánkban, szólt neki, hogy Ilikém, van egy üresen álló, romos lakás. Erre a 24 éves Ili felnyargalt a harmadikra, és ott azt találta, hogy a három szobából egynek van mennyezete, illetve a fürdőszobának is volt, de később leszakadt, viszont a konyhának nincs fala. Mami kiment az erkélyre, mind a huszonnégy évével, és – ezt ő így mondta el nekem egyszer, nagyon sokkal később – „Akkor még a híd is a vízben volt, de olyan kék volt a Duna, gondoltam, maradok.”

Ez még az államosítások előtt történt, tehát volt tulajdonosa a háznak? 

Persze, fölkereste a Gschwindtéket, egy nagyon gazdag likőrgyáros családot, bejelentkezett a titkárságon, hogy ezt a lakást bérbe venné tőlük, és rendbe is hozná. A Gschwindték szépen lekáderezték anyámat, nehogy valami ordas cemende költözzön a tulajdonukba, rábólintottak az egyezségre, majd jött a Saly nagypapa, aki akkor még Budapest Székesfőváros Közlekedési Részvénytársaságának, köznyelven a Beszkártnak volt a vezérigazgató-helyettese, és ott sok pénzért, de tudott szerezni építőanyagot és munkás kezet. Tehát hétvégenként jöttek a beszkártos szakik, akik a nagypapa által gavallérosan fizetve fölújították a kéglit. A Gschwindtékkel az volt a deal, hogy Mami rendbe hozza a lakást, és cserébe valameddig nem fizet lakbért. Már nem lakhatta le az invesztíciót, mert jött az államosítás, velük meg az albérlők, hogy ne legyünk társbérletté alakítva a tanács által. Ők 1949–1950-től 1968-ig, illetve 1970-ig éltek velünk.

Ki tervezte a házat? 

Hauszmann Alajos, aki sok más egyéb mellett a fiumei kormányzói palotát is felépítette. Azért ezt említem, mert ennek még szerepe lesz a ház történetében. A mellettünk lévő volt a saját háza, ezt pedig Kégl Györgynek, akkor már barátjának építette.

Ki volt Kégl György? 

Székesfehérvári földbirtokos, országgyűlési képviselő, nagyon gazdag és marha rendes ember, utca is van róla elnevezve Székesfehérváron. Ő alapította a fehérvári kórházat. Hauszmann épített neki egy kastélyt Székesfehérvár határában, és az Andrássy úton megépítette Kéglné bérházát is, azt, amelyikben a Lukács cukrászda működött. Ezt befektetésnek szánták a két nagyobbik lánynak, a két kisebbik számára pedig az én házamat emelték 1894–1895- ben. Volt még két fiuk is, az egyik öngyilkos lett, mert a papa nem finanszírozta az elképesztően költséges bolondériáit, de a másik fiú átvette a családi birtokot, és ott gazdálkodott.

Később eladták a házat a Gschwindtéknek? 

Egészen vicces módon pont azon a száz évvel korábbi napon, amikor nálunk a házbemutató meg a házbejárás volt. 1917-ben vagyunk, akkor azért már látszik, hogy itt nagyon borul minden a háború után. Kégl egyik lánya az utolsó horvát bán felesége lett, aki aztán előkészítette az egész elszakadást, ők Horvátországban éltek. A másik lány, Paula nem ment férjhez, de azt nem tudtam kideríteni, hogy ővele tulajdonképpen mi is történt. Vöröskeresztes ápolónőként a háborús években még látszik, őt hatalmazta meg a testvére, hogy járjon el a házeladás ügyeiben.

Ki volt az a lakó, aki miatt fontos a fiumei kormányzóság épülete? 

Abele Rezső volt az a fiumei kormányzó, akinek a hivatali idejében Hauszmann megépítette Rijeka máig nevezetes épületét.

Utóbb visszajött Budapestre, beköltözött a Hauszmann-ház mellé egy Hauszmann-házba, és továbbra is vizet látott az ablakból. Ő az egyik kedvencem.

A másik a Medve bácsi. Medve Zoltán, Krassó-Szörény Vármegye főispánja, az utolsó hongyarapító. 1913-ban felsőbb utasításra felveszi a szebbik atilláját, felövedzi magát a díszkardjával, átcsolnakázik Ada-Kalé szigetére, ahol csendben üldögél a helyi kormányzó, egy fezes török atyafi, csibukozik – nem bírom másképp elképzelni az egész jelenetet –, és azt mondja neki, Te, Juszuf, én most benneteket annektállak. Zoltán bátyám, az nagyon jó lesz már végre – bólogat a derék török. Ezen a szigeten játszódik Jókai Aranyembere. Ma már nincs meg, a Vaskapu vízierőmű építése során elárasztották. Medve bácsi is Trianonnal jött Budapestre, és ő is ott lakott a házban.

Minden lakót megtalált? 

Nem, mert a belügyben valamikor megsemmisítették a budapesti lakónyilvántartó könyveket. Vagy úgy eldugták, hogy azóta se mondják meg, hol vannak. Innentől kezdve csak a népesség-összeírási adatokra tudunk támaszkodni, de abból meg nagyon kevés létezik, összesen három vagy négy van meg a levéltárban.

Tehát készül a ház története. 

Ez megint olyan munka, hogy minden szereplőből ki lehetne bontani egy komplett regényt, de ezt nem tervezem. Viszont egy csomóról fénykép van, meg lehet nézni a fejüket, hogy kik voltak a néhai szomszédaim.

Állati jók! Abele Rezsőnek akkora toll van a sapkájába tűzve azon a fotón, ami fönnmaradt róla, hogy nem fér rá egy oldalra.

Van egy másik „hatalmas falat” is, a gasztronómia területéről. Nemrég mesélte, hogy egyszer csak eljutott magához egy szenzációs szakácskönyv. 

Most is éppen ezzel szórakoztam. A döbbenetes szakácskönyv úgy lett, hogy valaki betagelt engem a Facebookon. Kiderült, hogy egy kedves mosoni házaspár örökölt egy nagyon régi szakácskönyvet. Kézzel, gyöngybetűkkel írott, látszik, hogy ezt valaki nagyon gondosan előkészítette, szerkesztette. A felépítése olyan, mint a hagyományos szakácskönyveké, de nem fordítás és nem másolat. Dunántúli magyar nyelven beszél. Molnár Júlia – ez a név szerepel rajta – teljesen egyértelműen magyar anyanyelvű.

Mikori? 

1851, bele is írta a dátumot. Iszonyú érdekes, mert ebben a korszakban van egy nagy fekete lyuk a magyar kulináriában. Az 1700-as években használnak egy szakácskönyvet, ami a csíki ferencesektől indul és jár be egy csodálatos diadalutat. Ez a Misztótfalusi Kis Miklós kiadásában protestáns szakácskönyvként terjed, de én tudom, és bizonyítani is tudom, hogy ez a csíki klastromból jön. Például tele van olyan receptekkel, amelyek nagyon böjtösek. Tehát nem simán nem eszünk húst, hanem vízleves meg kenyérleves, „ha kinek olyan fogadalma vagyon” – ezt mondja. Ez protestáns közegben elképzelhetetlen.

Mindenesetre ez a szakácskönyv nagyon hosszú ideig él, 1810-ben még Landerer kiadja. Több mint száz évig ezt használják.

Utána van egy hosszú szünet, és az 1880-as évektől meg elszabadul a pokol. Akkor már nagyon sok van. De az 1840-es, 1850-es évekből gyakorlatilag semmi nincs. Azért marha érdekes, mert látszik, hogy ezt valóban egy nagyon jómódú dunántúli háztartásban működő nő írta. Az összes süteményrecept úgy indul, hogy végy 8 tojást, végy 12 tojást, iszonyat mennyiségű tojást.

Van a receptek közt leves, hús, sütemény is? 

Igen, de nagyobb arányban szerepelnek a sütemények, tészták, édességek, és azok között nagyon sok nagyon drága. Rengeteg mandulát használ, érdekes módon szinte semmi diót. És nagyon jó alapanyagok vannak a húsoknál is. Látszik, hogy rangos háztartásban gondolkozik a szerző.

Mivel fűszereztek? 

Mindennel, amivel mi is, de nem viszi túlzásba a szerző.

A só, bors, paprika szentháromságán túl a süteményekben sok a vanília, ánizs, használ színezőként alkörmöst, gyömbért is, kaprot is használ, a húsoknál is és a tésztáknál is előfordul, de az édes tésztába is tesz kaprot.

Használ persze petrezselyemzöldet, fokhagymát, szegfűszeget, sütiknél fahéjat.

Tárkony, babér… 

Babért igen, de azt valami olyan néven hívja, hogy alig jöttem rá, hogy mi az. Sok mindennek csak a német nevét tudja, de magyarul írja le fonetikusan. Lestyán, tárkony nincs, az erdélyi fűszerek nem nagyon szerepelnek. Viszont kakukkfű, az van, meg talán rozmaring.

Milyen leveseket írt le? 

Például barna-levest tüdőstáskával. „Szélessz el hat lat libazsírt”, így indul. „Rakj hegyébe leszeletült vereshagymát, elhasogatott vereshagyma és petrezsíron gyökeret, sárgarépát, zellert és mindenféle aprólékos húsokat. Borítsd be fedővel és hadd pirulni, és fordíts rajt gyakran, hogy le ne égjen. Ha jól megpirult, töltsd fel húslével, tégy rá egy kis egész borsot, sót, valamint kis szegfűszeget, szerecsendió-virágot, gyúrj bele egy megtisztított fiatal tyúkot vagy libaaprólékot és hadd lassan forrdogálni. Ha ki akarod tálalni, szűrd le és főzhetsz bele tüdőstáskát vagy májagombócot, vagy ha akarsz, sült tésztát.” És akkor elmeséli, hogy a tüdőstáskával mi van. Van csokoládéleves is. Tégy bele két darab csokoládét, cukrot, tojássárgáját, és tálald fel kockás zsemlyére. Lényegében kakaó pirított zsemlyével.

Mihez kezd ezzel a könyvvel? 

Először is az egészet leírom, és mindent megpróbálok megérteni belőle, közben megpróbáljuk kideríteni, hogy kicsoda Molnár Júlia.

Ha kiadják, érdemes lenne leírni, hogy ezek a receptek hogyan értelmezhetőek a XXI. században. 

Azt egészen biztosan nem fogom megcsinálni, hogy minden egyes receptbe beírjam a mai mértékegységeket, de az elején megadom az átváltást. Nyilván körülbelül kell számolni, mert ott indulunk, hogy egy tojás nem ugyanakkora.

A 2 krajcáron élesztő, ezek a kedvencek. Azt már marha nehéz itt kiokoskodni, hogy 1851-ben ennyiért mennyi élesztőt adtak.

Ház, szakácskönyv kerekedik. Van még más befejezhetetlen munka is a keze ügyében? 

A harmadik őrület a New York Kávéház vendégkönyve, ami három éve került be a múzeumba, és óriási kincs. Ez a Tarján Vili féle aranykor vagy ezüstkor néhány évét mutatja be az 1920-as évek végét, a 1930- as évek elejét. Aki él és mozog Budapesten, az mind vacsorázik Tarján Vilinél. Egészen zseniális figurák jelennek meg. Azt, hogy benne van Thomas Mann meg Josephine Baker, eddig is tudtuk, de ahogy kutattam, kiderült: Thomas Mann összesen ötször járt Budapesten, amiből én kettőről tudtam. Minek jött, kihez jött? Ezeket mind érdemes lenne kapargatni. De a 365 aláírásból ne csak a nagyon híreseket nézzük meg. Rengeteg olyan aláírás van, amit nehéz megfejteni, mert firkák, autogramok, a 365-ből még mindig van 60, amire nem jöttem rá.

Mit tervez a könyvvel, ha minden nevet megfejtett benne? 

Még nem tudom pontosan, hogy milyen lesz a fölépítése a könyvnek, ami ebből készül, egyelőre az sem világos, mennyire tudok összeszedni egy időrendet, mert soknál nincs dátum. Az lenne a vicces, ha össze lehetne rakni napról napra, hétről hétre, hogy ebben az időben milyen koncertekre, milyen politikai eseményekre jöttek a New York neves és névtelen vendégei, mivel töltötték az idejüket.

Ebből a vendégkönyv-névsorból egy újabb életművet lehetne felépíteni, és akkor a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumról, a munkahelyéről még nem is beszéltünk. 

Itt teszek-veszek, a dolog vendéglátóipari részébe vagyok belegabalyodva. Úgy is kerültem ide, hogy a kávéházi kutatásaim nyomán megismerkedtem az azóta is meglévő főnökömmel (Kiss Imre – szerk.), aki engem mint kávéházológust hozott ide az irodalmár diplomámmal. Nem voltam sose történelem szakos sem, csak nagyon megszerettem.

Hogy lett kávéházológus? 

Amikor Zeke Gyula szerkesztette a Budapesti Negyed kávés számát, fölvetette, miért nem írok meg én is egy kávéházat. Mire azt mondtam, rendben, megírok egyet, de a lerágott csontokat látni se szeretném, olyat választok, ami még nincsen földolgozva.

Felhorgadt bennem a budai bennszülött, tudtam, hogy semmiképp se lesz pesti. Kiválasztottam a Philadelphiát, mert az virtigli irodalmi kávéháznak tűnt.

Kiderült róla, hogy irodalmi kávéház abban a tekintetben, hogy Szabó Dezső meg Márai Sándor meg Kosztolányi járt bele, de annyira nem erről szól, hogy nagyon nem. Néztem a háta mögé, hogy kik a vendégek, miből tevődik össze ez az egész, és akkor kiderült, hogy tényleg az egész Krisztinaváros, a péktől, a bádogostól az altábornagyig mindenki oda járt. Megint az történt, hogy kinyitsz egy ajtót, és hihetetlen, mi van még mögötte.

A kávéházológiából jött a tabánológia? 

Nem. A tabánológia gyárilag volt, ott születtem. Szisztematikus kutatás szempontjából viszont valóban a kávéház volt előbb. Aztán amikor jött a tágabb várostörténet, azt mondtam, hogy jó, egész Budapest érdekel, és érdekel engem minden, de azért a Tabán, az a Tabán…

Most megint ugrok egyet: sokáig tanár volt, 12 évig a szegedi egyetemen tanított francia irodalmat, és emellett iszonyú mennyiséget fordított is. Ezekkel felhagyott már? 

A tanítás sajnálatosan véget ért, a másikkal kapcsolatban pedig az van, hogy tizenöt könyvnél megálltam, és azt mondtam, hogy ebben a műfajban én letettem a nemzet asztalára, amit le akartam tenni, úgy érzem, fordítottam eleget, fordítson már más is. Borzasztó vastag társadalomtudományi szakkönyveket magyarítottam. A legbüszkébb a nagy Lévi-Straussra, a két kötetes Strukturális antropológiára vagyok, amit ketten csináltunk Szántó Diana antropológussal, kiváló barátnémmal.

Úgy készült a két kötet, hogy az egyiket ő fordította, a másikat én, és utána cseréltünk, és gyúrtuk, amit a másik csinált. És ebből lett egy nagyon egységes stílusú és a terminológiáját tekintve is szakszerű könyv.

Rábírtam Gyurgyák Jánosékat, hogy a kiadó küldjön a szerzőnek egy példányt. Lévi-Strauss egy bűbájosan kedves és udvarias, öreguras levélben – akkor már kilencven valahány éves volt – válaszolt nekünk, hogy őneki még egy könyve se jelent meg ilyen szép kivitelben – erre meg a grafikus lett nagyon büszke –, és bár a fordítás minőségét nem tudja megítélni, de így az egészből azt gondolja, hogy az egy nagyon derék dolog, és hálás, és köszöni. Annyira boldogok voltunk, hogy nagyon. Odaadtam Diánának az eredeti levelet, elvégre ő az antropológus, nálam egy másolat van.

Ezt azóta egyetemi tankönyvként használják? 

Persze. Tankönyvként használnak több mindent is, Eliade háromkötetes nagy Vallástörténetét is, azt is én fordítottam. Sokat fordítottam tőle, a sámánokat is meg még kisebb köteteket is. De az a háromkötetes nagy Vallástörténet, az egy cudar valami volt. Abban az volt nagyon jó, hogy a kezdeti nehézségek után egy csodálatos szerkesztő házaspárt kaptam a kiadótól Puskás Ildikó és Simon Róbert személyében. Ők ketten tudtak összesen vagy nyolc nyelvet. Az, hogy latinul, görögül, teljesen természetes, de Ildikó alapjáraton indológus volt, Robi meg arabista. Szóval, ők ketten együtt mindent tudtak, és amit nem, arról azonnal megmondták, hogy kihez forduljak. Kaptam egyiptológust is, meg tudták nekem mondani, hogy melyek azok a már létező magyar kiadások, amelyeknek a névátírásai, a terminus technikusai jók, azokat használhatom. De minden fejezethez el kellett olvasnom három-négy nagy böszme könyvet, hogy értsem, mit fordítok, miről beszélünk. Nagyon sokat tanultam ebből, és nagyon sokat tanultam tőlük is, és nagyon hálás is vagyok nekik ezért. Egyáltalán, én nagyon sokat tanulok másoktól.

És amivel még tetézi a bajt, munkásságában nem elhanyagolható a klasszikus szépirodalom sem. Az hagyján, hogy forgatókönyveket jegyez, novellákat ír, de időnként Nádas Péter váltótársa… 

Az volt mindennek a teteje, amikor ez a keblen melengetett áspiskígyó – Nagy Gabi – behúzott engem ebbe a csőbe. Arról volt szó, hogy a Litera nevű irodalmi portál 2flekken című rovatába írjak, ami úgy néz ki, hogy kéthetente váltogatják egymást a szerzők. Tehát egy embernek havonta egyszer kell írnia valamit, két héttel később ír a másik állandó szerző egyvalamit, a köztes hetekben meg teljesen változó, hogy kik írnak. Tehát Gabi fölkért engem, hogy legyek kéthetente, mire én tökre meghatódtam, és gondoltam, hogy havonta egyszer csak kiizzadok két gépelt oldalt. Amikor már azt mondtam, hogy igen, akkor megörült, és közölte, hogy a másik állandó Nádas Péter lesz. Vele váltjuk egymást. Azt a rémületet, azt a jeges rettegést, ami akkor engem elkapott, hogy most mi lesz! Hát, az borzalmas volt.

Ebből született a korábban említett „robbantott családregény”? 

Igen. Aztán jött Pataki Jutka, az AbOvo Kiadó, aki adta már ki korábban könyvemet – a Pesti csodabogarak náluk jelent meg –, hogy akkor ő ebből is könyvet szeretne. Mondom, ember, ebből a tizenkét kis két flekkes izéből? Azt mondta erre, hogy majd írsz hozzá. Aztán tényleg párat még írtam hozzá, és így lett a Példabeszédek című könyv.

Ezek a történetek mind a saját családi legendáriumából származnak? 

Szerintem nagyon bölcs és pontos gondolat, hogy kétféle író van. Az egyik tud kitalálni olyat, amihez semmi köze, és szeret is ilyeneket kitalálni, a másik csak saját magát tudja írni.

Én egy ilyen utóbbi vagyok, nagyon ragaszkodom a valósághoz, és nem is szívesen alakítok rajta, mert szégyen ide vagy oda, gáz, esetleg ciki, de akkor is, én nem bírok hazudni, nem bírom ezeket elkenni.

Égő, hogy nagypapa kártyázik, de akkor is ez van, és minden, ami ebből következik, az teljesen más színt kapna, hogyha én azt elhazudnám. De miért is tenném?

Még nem érintettük se a befőtteket, se a recepteket, se a Spájzot. Külön kiadás kellene ahhoz, hogy megemlítsünk minden „apróságot,” amivel még foglalkozik. 

A recept-ügy úgy kezdődött, hogy jött Vinkó Jóska, hogy írjak a Magyar Konyhába. Na, de mit írjak, nem vagyok egy ilyen gasztro-izé. Azt mondta, hogy neki mindegy. Mondtam, hogy na, jó, az egyetlen dolog, amit tényleg jól csinálok és szeretek is csinálni, az a lekvár. Így lett a rovat címe Spájz, így lett aztán belőle könyv, és így lett az én kapcsolatom a Magyar Konyhával. Gyümölcsöző és nagyon jó, és szeretem csinálni, de amikor éveken át minden februárban, márciusban ott toporzékoltam a piacon, hogy mi a túrót tudok befőzni ilyenkor, mikor már az összes citrusos receptemet ötször elhasználtam, az nem volt mindig könnyű. De alapjában véve élveztem, és főleg nagyon élvezem utólag. A Spájz egy ihletforrásnak való könyv. Mindenkit azzal biztatok, hogy a receptek 80 százalékát egy tizenkét éves fiú is el tudja készíteni. És a fiúk rákapnak, amit helyeslek, mert amelyik fiú jól főz, az mást is jól csinál. Szóval, a főzés nagyon fontos dolog.

Amikor nem ír, kutat vagy lekvárt főz, mivel üti el az időt? 

Nagyon sokat utaztam. Volt egy olyan időszak, amikor az orvosi egyetemen voltam kollégiumi tanár, hétfejű aligazgatónő, és mellette volt egy nyelviskolánk a barátaimmal, ami akkor nagyon menő dolog volt, és ahol én akkori magamhoz képest elég sok pénzt kerestem. Ebből tudtam utazni. Indiába például az egyik kollégista hívott meg az esküvőjére, miután lediplomázott. Csodálatos dolog volt.

Akkor vérszemet kaptam, és elmentem Dél-Amerikába, végig egy hátizsákkal a Tűzföldtől az Egyenlítőig.

Algériában kétszer is voltam. Azt is úgy, hogy volt helyi ismerős, barátok lettünk, és náluk voltam. Utaztam egyedül is, de az nem volt olyan egyszerű egy iszlám országban fiatal nőként, harminc évvel ezelőtt. Bejártam így nagyjából egész Európát. Portugáliában akkoriban voltam, amikor még éppenhogy kijöttek a legnagyobb córeszből. Aztán két haverommal elmentünk az Egyesült Államokba, parttól partig csináltunk egy hathetes borzalmat. Rettentő fárasztó volt, de nagyon-nagyon jó. Kenyában hivatalos úton voltam, de lehetett korábbra vagy későbbre kérni a repülőjegyet, úgyhogy a kongresszus után elmentem a maszájokhoz – piszok jó volt.

Most tud utazni? 

Most állandóan dolgozom, és nincs úgy szabadságom, ahogy régen volt. Várom, hogy ha majd nyugdíjba megyek…

A déli találkozó az Óbudai Társaskörben későinek tűnhet, de egy kiadós szombat este után mindenki megérdemel pár óra pihenést, mielőtt nyeregbe pattan, és a hegyek felé veszi az irányt. A vénasszonyok nyara szerencsére idén is a legszebb arcát mutatta, 25 fok és ragyogó napsütés kényeztetett.  A megbeszélt időponthoz képest alig 10 perces késéssel mindenki megérkezett, és nekiálltunk lehordani a bringákat az emeleti szerkesztőségből. Jézusom, ez milyen nehéz! – volt az első benyomásom, aztán ahogy ráléptünk a pedálra, a mozdony erejével ugrott meg alattunk a kerékpár. Játszi könnyedséggel tekertünk 25 km/órás átlaggal a Római-part felé.

Az elektromos rásegítéses rendszert Miskolcon gyártott Bosch-motor hajtja, mely nyomatékérzékelő segítségével a pedálra gyakorolt nyomás alapján a monoblockot, azaz a hajtómű csapágyat pörgeti.

A bicajozás élménye tehát megmarad, csupán a haladás válik könnyebbé.

Ennek köszönhetően a Pünkösdfürdői Gátra toronyiránt felhajtani is gyerekjáték volt, és indulástól számítva fél órán belül már a Lupa-révnél szürcsöltük a sportfröccsöt. Az Ebihal büfétől az ártéri erdőn át tekereg a bicikliút a töltés irányába, ahonnan pazar kilátás nyílik a Pilis és a Visegrádi-hegység bérceire. A gátról jobbra lehajtva rövid erdei szakasz következett. Úgy döntöttem, kicsit tesztelem a gépet.

A nyeregből kiállva közel negyvenes tempóval szaggattam végig a fák közötti nyomvályús földúton. Hihetetlen élmény! Adrenalin szint az egekben.

Az elektromos hajtást amúgy négy különféle rásegítési fokozat végzi, amit a bal oldali markolat melletti nyomógombokkal tudunk kényelmesen állítani. A kiválasztott módot és az összes többi fontos információt (akkumulátorok töltöttségi szintje, megtett út, sebesség stb.) a kormány közepén található kijelzőről lehet leolvasni. A Turbo mód értelemszerűen ette is a lítium akkukat, de miután visszaváltottunk a hátsó fogaskoszorún, a legkeményebb siratófalakon is felsegítette a bicajt. Eco módban tekerve akár 100 kilométert is megtehetünk, a Tour és a Sport fokozat pedig átmenetet képez a két szélső érték között.

Pedelec

Az elnevezést a pedal + electric + cycle szavak összekapcsolásával képezték. Ez a bicikli a pedálozás közbeni elektromos rásegítés elvét kamatoztatja a gyakorlatban. Az elektromos rendszer kizárólag tekerés közben nyújt támogatást. A motor teljesítménye 250 W és a rásegítés 25 km/h felett kikapcsol. Az általunk kipróbált kerékpárokban 400 wh akkumulátorok voltak, de elérhető ennél nagyobb teljesítményű is. Az első teleszkópos villa alkalmassá teszi terephasználatra is.

A szolidabb terepviszonyok közé visszaérve, a Dera-patak mentén végigfutó kerékpárúton haladva tekertünk tovább, mely a Szentendrei-Duna fenséges látványával kísérve vezetett minket a barokk építészetéről híres festők városának központja felé. Rövid pikniket tartottunk a Bükkös-patak partján, igyekeztünk feltöltődni az előttünk álló hegyi szakasz csaknem 400 méteres szintemelkedésére. A pilisszentlászlói leágazásnál hagytuk el a 11-es főutat, majd egészen a Szabadtéri Néprajzi Múzeumig egyenesen haladtunk, ahonnan már tábla is jelezte a Pap-rétre vezető közúti forgalomtól elzárt erdészeti útvonalat, mely a Sztaravoda (Öreg-víz) vízfolyással közel párhuzamosan vitt minket felfelé. A jelzett kerékpárútként is funkcionáló, aszfalt borítású pálya a menő országútisok körében is kedvelt, akik sokszor meglepődött arckifejezéssel méltatták csapatunkat, mikor 15–18 km/órás sebességgel haladtunk el mellettük kényelmes, városi szerelésünkben.

A nyárias meleg ellenére kisimult arccal vágtattunk a sűrű tölgyerdőben kanyargó emelkedőn közel háromszor gyorsabban, mint amit egy hagyományos bicajból kisajtoltunk volna.

Rövidesen a pap-réti elágazáshoz értünk, majd balra kanyarodva az erdészház mellett folytattuk utunkat Pilisszentlászló felé. Az emelkedőt természetesen jól megérdemelt lejtőzés követte. Ötvenes tempóval száguldottunk lefelé, amit az olajos tárcsafékeknek köszönhetően ezeknél a megszokottnál közel tíz kilóval nehezebb bicajoknál is remekül tudtunk kontrolálni. A tesztelt típusoknál a motor 25 km/óráig gyorsítja a gépet, utána már olyan lendülete van a kerékpárnak, hogy nem érzékelhető az említett súlykülönbség, és a rásegítés automatikusan kikapcsol.

A Szentendrét és a termálvizéről híres Lepencét összekötő főútra kiérve perceken belül elértük a minden oldalról hegyekkel körülvett Pilisszentlászlót (Senváclav). A Visegrádi-hegység legmagasabban (360 méter) megbújó települése ma is jelentős szlovák kisebbséget tud felmutatni, annak ellenére, hogy az 1947-es csehszlovák-magyar lakosságcsere keretein belül legalább négyszázan visszatelepültek a Felvidékre.

A falu határában, a főútról balra letérve találjuk a házias ízei és a remek kiszolgálásáról méltán híres Kis Rigó Vendéglőt. Mire megérkeztünk, korgott már a gyomrunk rendesen.

A fedett kerthelyiségben felszolgált remek fogások az utolsó morzsáig elfogytak. A jól megérdemelt ebéd után a Dömörkapu felé gurultunk tovább, és a lőteret elhagyva a Bükkös-patakkal párhuzamos úton tértünk vissza a szentendrei óváros macskaköves sikátorai közé. Mivel későre járt már, a szürkület tette izgalmassá a hazafelé vezető utat, de a rásegítésnek hála, sötétedés előtt már Pünkösdfürdőnél jártunk. A harmadik kerület egyik kultikus helyén, a Rómaifürdői HÉV-megállóban található Szarvas Büfében söröskorsókkal a kezünkben zártuk 70 kilométeres túránkat. Remek nap volt ez is, méltó folytatása az eddigi sorozatnak.

Kölcsönzés a Bergusonban

A Berguson kerékpárszaküzlet szerint az elektromos rásegítésű kerékpárok népszerűsége a közeljövőben meredeken emelkedni fog. Az érdeklődés már most is jelentős, viszont az e-kerékpárok kipróbálására nagyon kevés helyen van lehetőség. A Berguson Kft. Óbuda-Békásmegyer lakosai részére ingyenes, 1–3 napig terjedő tesztlehetőséget biztosít. Így minden érdeklődő ki tudja próbálni ezeket a szabadidős tevékenységre, sportra, de akár mindennapos használatra is alkalmas e-bringákat. Az ingyenes bérléshez szükséges az előzetes időpontegyeztetés valamint bankkártya a kaució biztosításához. A kaució összege 50.000 forint.

Milyen kerékpáros élet van Óbudán?

Óbudán szerintem nagy kerékpáros élet van. Én itt nőttem fel a kerületben, ide születtem, és amikor 8–10 éves koromban először indultunk el kemping kerékpárunkkal a környéket fölfedezve a Római-partra, a Hajógyári-szigetre, aztán pedig Szentendre fele kacsintgatva, mikor volt egy-egy hosszú délutánunk, alig-alig jöttek szembe kerékpárosok. Visszagondolva, amikor 1995-ben megnyitottuk a kerékpárüzletünket, még ritkaságszámba ment, hogy bicikliznek az emberek.

Ha kikerékpároztunk a Római-partra vagy a Dunakanyar irányába, akkor meg-megnéztek minket az emberek, mert kerékpáros sisak volt rajtunk, meg kerékpáros ruha.

Sőt, sokan idegenkedtek is – tekerj majom, minek rajtad az a tökhéj –, megvoltak a vélemények, nem értették, hogy mit látnak. 2000 tájékán éreztük azt, hogy előbb-utóbb robbanni fog a kerékpározás országos és budapesti szinten is. Az iskolába, munkahelyre is egyre többen járnak kerékpárral, és a kerületen átmenő forgalom is megnőtt.

Kikkel kerékpározott együtt annak idején?

Szüleimmel és testvéremmel. Kemping kerékpárt hozott nekünk a testvéremmel a Jézuska, és azzal kezdtünk el bringázni a lakótelepi panelok árkádjai alatt, ahol ki volt írva, hogy kerékpározni és labdázni tilos. A szüleim az egyik hétvégén letekertek a mi biciklieinkkel Kisorosziig és vissza, ami jelentős távolság.

Mindenféle előkészület nélkül indultak útnak, ezért visszafelé az utolsó egy kilométeren, az Árpád hídtól már tolták a bringát a Tímár utcáig, de akkora élmény volt ez számukra, hogy mindenképpen meg akarták osztani velünk is.

Vásároltak maguknak is kerékpárt, és innentől együtt indult túrázni a család. Először a Római-partra, aztán a Hajógyári-szigetre, hiszen elég kicsik voltunk, aztán pedig – ahogy nőttünk – a Dunakanyar irányába is megindultunk.

Családi együttlét volt a kerékpározás. A kerékpáros üzlet is családi vállalkozás?

Az egész úgy indult, hogy édesapám egy nagy állami cégnél dolgozott, és amikor a rendszerváltás során jöttek a leépítések, akkor munka nélkül lett. Ez idő tájt kezdtük el a biciklizést is családilag. A munkahelyéről gyalog indult haza az utolsó nap, és sétált haza a XI. kerületből a Duna-parton, és eszébe jutott, hogy van egy kerékpárbolt fönn a Várban, a Hunyadi János utcában – most már nincs meg az az üzlet –, amely arról volt híres, hogy csak jó minőségű kerékpárokat árultak, akkoriban százezer forint alatt nem nagyon volt ott kerékpár.

Felsétált a bolthoz, és az üzlet ajtaján észrevett egy kiírást, hogy fiatal, harminc év alatti angolul, németül beszélő, szakmai gyakorlattal rendelkező eladónőt fölveszünk.

Egyből magára ismert…

… hát igen, azon kívül, hogy németül viszonylag jól beszélt, semminek nem felelt meg a kiírásból, de beszélgetett a tulajdonossal egy kicsit, aki azt mondta egy fél óra múlva, hogy tudja mit, holnap jöjjön be nyitásra, megnézzük, mi lesz ebből. Az lett ebből, hogy ottmaradt, és rövid időn belül üzletvezető lett abban az üzletben. Aztán egy Shimano kerékpáralkatrész-nagykereskedésben dolgozott. Ekkortájt jött édesanyámnak egy ötlete, hogy foglalkozzunk használt kerékpárok bizományos adás-vételével.

Befektetendő pénzünk ugyan nem volt, de volt egy kis kapcsolatunk a szakmában édesapám révén, én meg világ életemben vállalkozni szerettem volna.

Apukámat ismerték már 7–8 kerékpárüzletben Budapesten, ahol csak új kerékpárok forgalmazásával foglalkoztak, és ezekben elhelyeztünk szórólapokat, hogy bizományba átveszünk használt kerékpárokat. Kölcsönkértünk 300.000 forintot ismerősöktől, két-három helyről, kibéreltünk egy 22 m²-es üzlethelységet a Szél utca 14. alatt – lényegében egy babakocsi-tároló volt korábban –, kifestettük, kerékpártárolót építettünk bele, 30.000 forintért vásároltunk árukészletet, gumiragasztót, egy pár apróságot, és kiírtuk, hogy használt kerékpárok adás-vétele bizományos formában. Az üzletekből valóban jöttek érdeklődők, akik eladni vagy vásárolni akartak használt kerékpárokat, és lassan elindult az üzlet, aztán mindez kiegészült a kerékpáralkatrészekkel.

Mennyi ideig tartott, amíg használt kerékpárokkal foglalkoztak?

Mi 1995-ben nyitottunk, és ’98 körül elkezdtünk néhány új márkát is forgalmazni. Három év alatt fölhalmozódott annyi kis tőke, hogy 7–8 új kerékpárt tudtunk vásárolni.

Egy ideig párhuzamosan ment a használt és az új kerékpárok forgalmazása, és ’99 év végén a Szél utcai kis üzletből átköltöztünk a Vihar utca 12. alá, egy 100 nm-es üzlethelyiségbe, ahol most is vagyunk. Onnan kezdve egy-két éven belül kiszorultak a használt biciklik az üzletből, és az újak vették át a területet. Ennek két oka volt: akkor indult meg a használt kerékpár kereskedelem az interneten keresztül, ami kiszorította az üzletekből, és akkor robbant lényegében a kerékpározás Budapesten, divat lett.

Említette, hogy mindig vállalkozó szeretett volna lenni. Miben nyilvánult ez meg?

Az egyik első emlékem erről általános iskola negyedik osztályából van, amikor kezdtek kis üzleteket nyitni a tízemeletes lakótelepi épületek aljában. Gyerekként mindig arról ábrándoztam, hogy nekem is lesz egy ilyen üzletem, mindegy, hogy mivel foglalkozik. Mindig kérdezgettem a tulajokat, hogy mennyibe kerül egy ilyet nyitni. Aztán ötödikes voltam, amikor bementem egy zöldséges boltba, és megkérdeztem a zöldségest, besegíthetek-e iskola után. Fodor Lacinak hívták, rám nézett, és azt mondta, gyere le délutánonként – kirakod az epret, a cseresznyét, áttörölgeted az almát, segítesz.

Majdnem minden délután lementem, töltöttem az árut, hatodikos koromban már előfordult, hogy negyed órára magamra hagyott, amíg kávézott, és én kiszolgálhattam a vendégeket. Nagyon élveztem.

Akkor döntöttem el, hogy mindenképpen vállalkozó leszek, saját üzletet szeretnék minél hamarabb, bármi is legyen a profilja.

Most mekkora az üzlet?

Huszonegy évesek voltunk most március elsején. Tizenhetedik éve vagyunk ebben az épületben, ahol terjeszkedni is tudtunk. A pince hátsó részében kis sufnik voltak, amikben a lakók tároltak ezt-azt, s majd minden évben sikerült megszerezni 10–20 nm-t, mely területekkel bővíteni tudtuk az üzletet. Aztán előbb-utóbb megszereztük az egész pincét a ház alatt, ami 120 nm.

Időközben akkora szerencsénk lett, hogy a három lakás közül, mely felettünk van, eladóvá vált az egyik, majd a másik is, és meg tudtuk vásárolni őket, ahol irodákat alakítottunk ki, illetve az eladóteret bővítettük.

A kapu túloldalán pedig egy 60 nm-es helyiséget vásároltunk meg, ahol kerékpáros ruházati és túrafelszerelés üzletet nyitottunk.

Ez komoly, dinamikus fejlődést tükröz.

Igen, mindig vannak terveink – rövid és hosszú távúak is –, s azok megvalósítása előrelépést jelent számunkra. Az is hozzátartozik az üzleti sikerhez, hogy édesapámmal és párommal családi vállalkozásban visszük az üzletet. Kellő időben sikerült indítani, a minőséget mindig fontosnak tartottuk, egy bizonyos szint alá nem mentünk, és nagyon jó érzés, hogy visszajönnek olyan vásárlók, akik tízegynéhány évvel ezelőtt vásároltak nálunk, és mondják, hogy azt a közvetlen, segítőkész és szakszerű légkört kevés helyen tapasztalják, amit nálunk. Mi pedig azt valljuk, hogy a közvetlen, személyes kapcsolatnak nagyon nagy jelentősége van a kereskedelemben. A kollégák kiválasztásában is talán fontosabb ez a hozzáállás, mint a szakértelem, hiszen a szakmát meg lehet tanulni.

Azért az is fontos, hogy megéreztük a változásokat: ahogy jó időben váltottunk a használt kerékpárokról az újakra, 2009 tájékán megéreztük a webáruházakban rejlő lehetőségeket is, és az elmúlt hat év alatt 11 webáruházat nyitottunk és üzemeltetünk a kerékpáros szakmán belül.

Fejlesztési terveink következő lépése az e-kerékpárok népszerűsítése. Idén első lépésként 15 jó minőségű e-kerékpárt tartunk készleten tesztelés és kölcsönzés céljából.

A kerékpárkölcsönző, melyet az önkormányzat támogatásával működtetnek, hogyan indult?

2009-ben párommal támadt egy ötletünk, ami Budapest első nonprofit kerékpárkölcsönzőjét célozta. Látva a nyugati példákat a közkerékpározással kapcsolatban, arról álmodoztunk, hogy szeretnénk ezt itthon is megvalósítani. Hamar rájöttünk azonban, hogy mi kicsik vagyunk ahhoz, hogy budapesti szinten megvalósíthassuk. Így gondoltunk a kerületre, amit amúgy is nagyon szeretünk, mert itt nőttünk fel mindnyájan. Az elképzelés az volt, hogy aki munkába jár, és kerületi lakos, az lehetőleg naponta minimális összegért, 200 forintért tudjon kerékpárt kölcsönözni. Ezzel kerestem meg Bús Balázs polgármester urat, lát-e benne fantáziát. A beszélgetésünk végén azt mondta, hogy az önkormányzat szívesen támogatja a kezdeményezést, ha összefoglalom, mire van szükség ehhez. Így indult az óbudai kerékpárkölcsönző, ami idén már hetedik szezonját éli, és sikeres nonprofit tevékenységünk.

A sikeressége miben mérhető?

Hatvan-hetven kerékpár áll rendelkezésre. A használatuk nagyon időjárásfüggő, egy szép tavaszi vagy nyári napon az összes kerékpárt kikölcsönzik. Sőt, hétvégén még várakozni is szoktak a visszahozott kerékpárokra. Kilenckor nyit a kölcsönző hétvégén, fél tizenegy környékén már nincsen szabad kerékpár. Van, aki nálunk hagyja a telefonszámát azzal, hogy sétál egy kicsit a környéken, és ha visszajön valaki, akkor csörgessünk rá, hogy ők is visszajöhessenek a kerékpárokért. Ráadásul nagyon jó minőségű kerékpárokról van szó. A kölcsönzés tényleg nonprofit vállalkozás, hozott másfél millió forintos veszteséget az induláskor, de ma is csak nullszaldós. Néha megkérdezik, hogy akkor miért csináljuk. Úgy fogalmaztuk meg ezt magunknak: ha egy vállalkozás sikeres, és meg tud élni belőle egy család, munkát tud adni több embernek is, akkor az nagyon jó dolog. Hogyha a vállalkozás annyira sikeres, hogy tud nyereséget felhalmozni, és tud fejlődni, nagyobb üzletet nagyobb áruválasztékkal vinni, az már talán az átlag feletti dolog, akkor már nagyon elégedettnek kell lennünk.

De ha folyamatosan tudunk fejlődni, akkor én azt gondolom, hogy azon a területen, ahol egy vállalkozás sikeres, vissza kell forgatnunk abba, amiből élünk. Nekünk ez a kerékpárkölcsönző.

Lehetőséget adunk azoknak, akiknek nincsen kerékpárjuk, a panellakásokban nem tudják hova tenni, vagy nem tehetik meg, hogy jó kerékpárt vásároljanak. Úgy gondoljuk, hogy ha a maga területén, aki ezt megteheti, minden cég megvalósítaná, akkor sok dolog másképp működhetne.

Eddig minden évben valamilyen újdonsággal lepte meg a közönséget. Az idei koncert milyen különlegességet ígér?

Az idei turném A Föld hangjai címet viseli. Rendkívül izgalmas anyag, hiszen a különböző kultúrák zenéin keresztül próbálom elfuvolázni mindazt, amit a világról, közös bolygónkról érzek, gondolok. Az óbudai koncerten is elhangzik majd néhány új zeneszám – nem bírom ki, hogy valami újat ne mutassak –, a nyári tematika mégis inkább összegző jellegű. Best of Horgas Eszter – a legérettebb, legkedvesebb számaimat szeretném az idén átnyújtani annak a lelkes és kedves közönségnek, akik figyelmükkel ugyanúgy évek óta inspirálnak, mint a teret körülölelő házak faláról visszaverődő dallamok.

Különösen nagy dolognak tartom, hogy ezek a nyári koncertek ingyenesek, és bárki eljöhet, aki egyébként nem tudná megengedni magának az egyáltalán nem olcsó koncertjegyet.

Példaértékű ajándéka ez a városvezetésnek, és örülök, hogy része vagyok ennek az ajándéknak.

Több szálon is kapcsolódik Óbudához, a Fő téri koncertek előtt is gyakori vendége volt a kerületnek.

Sőt, sokáig Óbuda határán, a Zsigmond téren laktam. De valóban, klasszikus zenész koromban, amikor még csak nem is sejtettem, micsoda csodák és őrületek várnak, számtalanszor megfordultam Óbudán. Vigh Andrea hárfaművésszel nem egyszer léptünk fel az Óbudai Társaskörben, vagy amikor megalapítottuk a Forrás Kamarazenei Műhelyt, Kurtág György és Rados Ferenc növendékeivel összeállva koncerteztünk itt. Még korábban a Liszt Ferenc Kamarazenekar is gyakran hívott ide játszani. Amikor aztán új oldalamról is bemutatkoztam a nyilvánosságnak, a Horgas Eszter arcai sorozat négy részes CD-album bemutatója is először a Társaskörben volt, aztán a Zeneakadémián.

Csodák és őrületek. Carmen nagyáriájára gondol, amit fuvolával „énekel”?

Akár arra is. De leginkább arra, hogy egykor nem is reméltem, hogy „csak” fuvolistaként is alkothatok, megtalálhatom a saját világomat. A fuvola zenekari hangszer, szólókarrier irodalma gyakorlatilag nincs. Felszabadító élmény volt, amikor felismertem, hogy mégsincsenek korlátok, és a klasszikus iskola csak alap ahhoz, hogy más műfajokban is kiteljesedjek. 1999-ben voltam Angliában, ott ismerkedtem meg az ún. crossover zenével, ami megláttatta velem a lehetőségeket. Ma már ez a szó egészen mást jelent, mint amit én csinálok, nem szívesen azonosulok vele.

Amikor először kezdtem el dzsesszt játszani, az első próbákon azt sem tudtam, hol tart a zenekar, egy kukkot sem értettem az egészből. De fantasztikus volt újra tanulni, és megtapasztalni, hogy micsoda perspektívái vannak a hangszeremnek.

Pedig klasszikus fuvolistaként is a legjobb, legnagyobb zenekarokkal lépett fel, a Fesztiválzenekarral, az Állami Hangversenyzenekarral.

Valóban, egészen rendkívüli és fantasztikus lehetőségeim voltak, és mégis hiányzott valami. A kortárs zenében, amit olyan sokszor és nagy sikerrel játszottam, nem voltam önmagam. Igazi dallamokat, igazi érzelmeket akartam játszani, érteni, érezni, azonosulni vele, és beleadni magam egészen a zenébe. Ha ez nincs, akkor nem tudok mit átadni. Egész fiatal koromtól lüktetett bennem a vágy, hogy szonátákat, áriákat is játszhassak.

Szenvedélyt, szerelmet fuvolázik, amit imád a közönség.

Tavaly jelent meg a 25. albumom, és csodálatos élményekben volt részem az elmúlt években.

A sikerben számomra nem is a rajongás a lényeg, hanem az, hogy megtanulhattam, ha belül nagyon akar valamit az ember, még ha semmilyen előzménye, tradíciója sincs, akkor is meg lehet valósítani.

Számomra a XXI. századi művészet is ezt bizonyítja. Nem dzsessz van és nem popzene, hanem Sting, Madonna és Paco de Lucia, személyiségek vannak, akiknek a zenéje ilyen is, olyan is, mégis egyediek, lemásolhatatlanok. Nem újdonság ez, hiszen ha a zenetörténet legnagyobbjaira gondolunk, akkor is előadói egyéniségekkel találkozunk. A XX. században talán túlságosan komolyan vettük a komolyzenét, lekottáztuk a remekműveket, ezáltal el is távolodtunk az emberektől. Miközben a klasszikus zene is tele van humorral, élettel, drámákkal.

Az elmúlt években elkezdett tanítani is. Nem nagyon megterhelő mindez?

Sok idő, hatalmas felelősség: 16 tanítványom van, de felüdülés velük foglalkozni. Két évvel ezelőtt a Bazilika előtt volt egy fuvolafesztivál, ahol 600 gyerek regisztrált, hogy szeretne velem találkozni. Kell ennél nagyobb siker? Örömmel adom át a fiataloknak a tapasztalataimat, a tudásomat, és mindenekelőtt a legfontosabb útravalót, hogy találják meg és ismerjék meg önmagunkat, hogy tudják, kik ők valójában, milyen karakterek, mi az, amit hitelesen tudnak képviselni. Hogy azzal az önbizalommal tudjanak az emberek szemébe nézni, hogy itt vagyok, ezt tudom, köszönöm, ha tetszik. Nem erről szól az előadóművészet?

Boldogan mondhatom, hogy nekem soha nem volt problémám a közönséggel, akárhová mentem az országban vagy a világon. Még ha a szakma nem is értett, a közönségem mindig erőt adott.

Mikor és mennyit gyakorol?

Sokat és mindenütt. Nálunk a nyaralásra is jön a hangszer. Ez nem olyan, hogy megtanultad, és kész. Karban kell tartani, állandóan ismételni kell a játékot. Szeretek gyakorolni, próbálni is, ezek adnak biztonságot.

A két lánya közül követi valamelyik a zenei pályán?

A kisebbik lányom, aki idén nyáron lesz 18 éves, csodálatosan énekel, legfiatalabbként második lett tavasszal az Országos Énekversenyen, és sok szép dicséretet kapott a legnagyobb mesterektől.

Ha megkérdezik, hogy mire vágyom, csak annyit szoktam válaszolni, hogy szeretném látni a kislányomat a Metropolitanben…

Az idősebbik lányom, aki 25 éves, egyetemista, rendező szeretne lenni, a színház szerelmese, amit nagyon meg tudok érteni. Lelkesen nézem az előadásaikat, és borzasztóan drukkolok neki.

Boldoggá tesz, hogy bár megnőttek a gyerekeim, még otthon laknak, a mama-szálló, úgy tűnik, jól működik, amit egyáltalán nem bánok.

A házunkban mindig nagy a nyüzsgés, a férjem gyerekei és a lányaim barátai is szívesen időznek nálunk.

Egyik pillanatban érzelmektől fűtött művész, máskor egy új generáció útját egyengető tanár, közben a gyerekei sorsáért aggódó anya, aki nyilván háztartást vezet, és postára is megy.

Kiváltságos állapotnak tartom azt, amiben élek, és bár nehéz szétválasztani a felsoroltakat, igyekszem megfelelni mindegyiknek. Van, amikor terhes ügyeket intézni, és amikor éppen keresgélek a hangok után, annyira magával ragad a munkám, hogy teljesen elfeledkezem az időről.

Néha nehéz kizökkenni, de ezzel együtt az a legcsodálatosabb, hogy ezek a helyzetek mind megadattak. Ha pedig néha a „túlpörgés” veszélye fenyeget, élek a nemrégiben felfedezett gyógyító módszerrel – egy nagy séta vagy biciklizés helyrebillenti a belső egyensúlyomat.

Milyen lesz az idei nyara?

Júniusban egy nagyon szép koncertkörútra kaptam meghívást: Málta, Szicília, Görögország, Törökország adja a helyszíneket, és nagy öröm, hogy magammal vihetem a kisebbik lányomat, akinek ez lesz a 18. születésnapi ajándéka. Magam is nyári születésű vagyok, imádom a napfényt, a tengert. Itthon Falusi Mariannal folytatjuk a Föld hangjai turnét, de júliusban egy kicsit a családdal is tengerezek.

Augusztusban tíz napot Balatonfüreden leszek, ahol ötödik éve vagyok művészeti vezetője a Partitúra Összművészeti Kurzusnak. Izgalmas, mozgalmas feladat, csodálatos a tehetséges fiatalokkal együtt dolgozni. Augusztus végén pedig próbahegyek várnak rám, mert szeptember elejére már új bemutatóval jelentkezem.

A főváros egyik legkedveltebb nyári koncerthelyszíne, az óbudai Zichy-kastély kertjében működő Kobuci kert alapítója, Kaszap Gábor egyetemista korában gyakran segített vásárokat járó fazekas és cserépkályhás bátyjának. Egy idő után elhatározták, hogy belevágnak egy közös vállalkozásba. Kitalálták, hogy kolbászos bucit árulnak a vásári forgatagban.

Ez egy finom cipócska, amit házikolbásszal, fokhagymás fűszeres tejföllel, uborkával és paradicsommal töltenek meg. Az ötlet bevált, nemcsak itthon, hanem még Németországban is kelendő lett a portékájuk.

Ez azonban csak a lehetőségek előszobájának bizonyult, hiszen tíz évvel ezelőtt a Kapolcsi Művészetek Völgyében megnyitották az első Kobuci Udvart. Ott már nemcsak finom enni és innivalót, hanem kiváló népzenei programokat is kínáltak a „völgylakóknak”, Gábor ugyanis gyerekkora óta hegedül, az Óbudai Népzenei Iskola diákja is volt, öccse pedig ma is aktív muzsikus, így szinte mindenkit ismernek, akik ma Magyarországon népzenével foglalkoznak.

A kapolcsi Kobuci olyannyira bevált, hogy amikor négy évvel később adódott a lehetőség, hogy valami hasonlót csináljanak Óbudán, nem haboztak. Itt már nemcsak tíz napról volt szó, hiszen egész nyáron át folyamatosan működő helyre szólt a felkérés. Az óbudai Kobuci kertben ezért népzenei fellépők mellett más stílusok felé is nyitni kezdtek. Abból azonban nem engednek, hogy csak igényes, élő zenét játszó, értékes programoknak hajlandóak helyt adni.

– Sikerült úgy kialakítanunk a kertet, hogy a még nem igazán befutott és a komoly rajongótáborral rendelkező zenekarok egyaránt szeretnek itt fellépni.

Sok zenész mondta már, hogy jó itt játszani, mert közel van hozzájuk a közönség, mégis sokan elférnek.

Egyszerre akár ezer néző is élvezheti a műsort biztonságosan – mondta Kaszap Gábor, aki szerint a Zichy-kastély belső udvara varázslatos és teljesen egyedi koncerthelyszínné vált. A hatalmas fák, a rengeteg növény miatt olyan a hely, mintha nem is Budapesten lenne, hanem valahol a természet lágy ölén. Élvezettel játszanak a zenészek, így a közönség is kiválóan érzi magát.

– Nagyon szeretjük a Blues Fesztiválunkat is – folytatta a Kobuci vezetője. Ezt idén harmadik alkalommal szervezzük meg az Óbudai Kulturális Központtal közösen. Óriási szerencsénkre mind az önkormányzattal, mind a kulturális központokkal nagyon jól lehet együttműködni.

A jó kapcsolat egyik példája a szintén egész nyáron át tartó Óbudai Nyár rendezvénysorozat, amelybe a Kobuci kert is integrálódott.

– Mindig egyeztetünk arról, hogy egy adott napon vagy hétvégén milyen program lesz a Fő téren, hogy semmilyen szempontból se ütközzön a Zichy-kastély kertjében zajló műsorral. Az Óbudai Múzeummal is nagyon jó az együttműködésünk – folytatta Kaszap Gábor. – A Múzeumok Éjszakáján biztosítjuk nekik a helyszínt, adunk színpadot, ők hozzák a programot, velük is harmonikusan tudunk együtt dolgozni.

Az Óbudai Nyár programsorozat részeként hétfő esténként kertmozivá alakul a Kobuci kert. Mi a helyszínt biztosítjuk, a vetítéseket viszont az OKK szervezi.

Aki aznap idejön, az tudja, hogy mire számítson, hiszen minden olvasható a honlapunkon, illetve a plakátjainkon is. Ha a törzsvendégnek ahhoz van kedve, akkor a kert túlsó végén ilyenkor is üldögélhet, megihat két fröccsöt és beszélgethet a barátaival.

Nekünk is jó, mert van ilyen lehetőség is a kertben, hiszen sehol sincs kőbe vésve, hogy nálunk csak zene lehet.

Az együttműködés másik példája, hogy június első péntekén itt rendezték meg az Óbudai Népzene Iskola záró hangversenyét – folytatta a felsorolást Gábor. – Nyilván ez sosem lesz az év üzlete számunkra, de közel áll a szívünkhöz. 

Debreczeny István éppen tíz éve lett a sikeres fogadóiroda vezetője és tulajdonosa. – A kezdetekhez egy kis szerencse is kellett – meséli. – Akkoriban Csillaghegyen nyitottuk meg családi vállalkozásunkat, egy kis újságos boltot. Idegenforgalmi, szálloda szakos közgazdász diplomám van.

Ismerőseim közül sokan nem értették, miért akarok ezzel a végzettséggel újságot árulni. Egyszerű a válasz: mivel a szüleim mindketten vállalkozók voltak, nekem is a véremben van ez a szakma.

Majd egyik vásárlóm elújságolta, hogy a békásmegyeri lottózó bezárt. Ezen felbuzdulva még aznap este, zárás után átjöttem ide, és körbejártam a környéket. Másnap reggel felhívtam a Szerencsejáték Zrt. területi képviselőjét, hogy megérdeklődjem, mik a pályázási feltételek. A gyors reakciónak köszönhetően miénk lett a lehetőség, hogy megnyissuk az üzletet. Ennyi szerencse szerintem jár annak, aki szerencsejátékkal foglalkozó boltot üzemeltet – mosolyog a boltvezető. 

Miért volt jó ötlet belevágni egy ilyen jellegű vállalkozás üzemeltetésébe? – teszem fel a laikus kérdést. 

– Egyrészt a Szerencsejáték Zrt. tiszta, átlátható, szabályszerű működése az, ami vonzóvá teszi ezt a vállalkozást – feleli a fiatalember. – Kiszámítható, korrekt, stabil vállalat, biztosan lehet építeni a velük kötött megállapodásokra. Másrészt gyakran fizetünk ki szép nyereményeket és okozunk a játékosoknak sikerélményt. Ez nagyon jó érzés! Egyszer zárás előtt öt perccel jött be egy fiatal srác, és vett egy Buksza sorsjegyet. Lekaparta, és ötmillió forint mosolygott vissza rá. Hasonló élmény volt, amikor egy idős bácsi nálunk tudta meg, hogy négy találata van az Ötöslottón. Nem akart hinni a szemének! Aznap is nagy örömünneplés volt, mikor egy sportfogadó csaknem kétszázezer forintot nyert egy kétszáz forintos Tippmix szelvénnyel.  

Ezek a nagyszerű élmények arra is rámutatnak, melyek most a legnépszerűbb játékok – előzi meg a kérdést a fiatalember. – A Tippmix iránt egyre nagyobb az érdeklődés, főleg, mióta bevezették az élő sportfogadást. Ez a lehetőség fölgyorsította a játékot, hiszen az egyéb számsorsjátékokhoz képest pár perc alatt kiderül, hogy nyert-e valaki, vagy éppen nem. Amikor bejönnek a játékosok, és megteszik fogadásainkat, akár együtt is izgulhatnak tippjeik sikeréért, majd ezt követően rögtön ki is válthatják nyereményeiket. Ennél a játéknál nagyon gyorsan pörögnek az események, a hangulat pedig nagyszerű. A fiatal játékosok többsége az ehhez hasonló, gyors fogadásokat szereti jobban, de az olyan hagyományos lottójátékok is megőrizték népszerűségüket, mint az Ötöslottó és a Hatoslottó.

Debreczeny István elárulja, ő más játékát élvezi a legjobban, ezért saját maga nem is szokott fogadni. – Az a ritka tulajdonos, üzletvezető és terminálkezelő vagyok, aki nem szokott játszani. Nekem más a feladatom, én a boltot vezetem – fogalmaz István. 

Békásmegyeren meghatározó üzlet vagyunk, egyrészt a minősített, kiemelt partneri címünk, másrészt a stabilitásunk miatt. A Szerencsejáték Zrt.-nél eltelt tíz év alatt boltvezetőként mindig a legjobb minősítést kaptam.

Ez az osztályozás alapvetően a működési rend betartásán, a fegyelmezett munkavégzésen és a zökkenőmentes együttműködésen alapul – sorolja a fogadóiroda vezetője.

– A Szerencsejáték Zrt. nagyon konkrét és szigorú szabályok betartását várja el partnereitől. Rendszeresen küldenek próbavásárlókat, és  ha tudomásukra jut, hogy egy játékos valami miatt elégedetlen, azonnal kivizsgálják az ügyet. Minket érintően még sosem volt olyan panasz, ami megalapozott lett volna. Számomra egyértelmű, hogy mind a játékosoknak, mind az anyacégnek és a saját vállalkozásomnak közös érdeke a szabályok betartása. Bár a sportfogadás és a lottójátékok alapvetően a szórakozásról szólnak, nekem üzletemberként arra is figyelnem kell, hogy saját vállalkozásommal a Szerencsejáték Zrt.-t is képviselem.

(A cikk elkészítését a Szerencsejáték Zrt. támogatta.)

Adok egy törlőt – nézett rám kedvesen Rabi Györgyi, a csillaghegyi lottózó vezetője, amikor egy kánikulai napon megérkeztem az interjúra, ő pedig azonnal észrevette, hogy szakad rólam a víz. A közvetlen, barátságos gesztus egyúttal világgossá is tette számomra, miért volt olyan népszerű korábbi munkahelyén, Pasaréten is, és hogyan sikerült egy év alatt törzsvendégkört kialakítania a csillaghegyi Mátyás király utcai lottózóban is. A visszatérő játékosokat természetesen már itt is név szerint ismeri, és a munkája részének tekinti azt is, hogy mindenkivel váltson néhány kedves szót.

A tapasztalt szerencsejáték-értékesítő csaknem tíz éve választotta ezt a hivatást, és ennyi idő alatt természetesen több alkalommal is találkozott kiemelkedően szerencsés játékokkal.

Volt a kezében tízmilliót érő nyertes szelvény is, de talán ennél is szebb emléket őriz egy középkorú hölgyről, akit ötmillióval lepett meg Fortuna.

A boldog nyertes csak hosszú percekig tartó biztatás után merte elhinni, hogy ezúttal valóban őt fogadta kegyeibe a sors. Az óbudai Mátyás király utca 16. alatt található üzlet hagyományosan szerencsés helynek számít. A Szerencsejáték Zrt. széleskörűvé nőtt játékkínálata (Tippmix, Skandináv lottó, Luxor és számtalan új sors­jegy) lehetőséget adott a korábban ott dolgozó értékesítőknek – Barthos Mariannak és Czenki Péternek –, hogy a hozzájuk járó törzsjátékosoknak testreszabott ajánlatot kínáljanak. Talán ennek is köszönhető, hogy a Mátyás király utcai üzletben szinte minden játéktípusból került már ki milliomos nyertes.

Sokáig táblák hirdették a 48-as lottózóban, hogy milyen nagy nyereményeket nyertek a hely korábbi fogadói. Természetesen a nyeremények nagysága egyenesen arányos az általuk keltett helyi szenzációval. A kilenc éve itt nyert Skandináv lottó főnyeremény hagyta a legmélyebb nyomot a játékosok emlékezetében, kiváló biztatást jelentett számukra a lottózóban elhelyezett hatalmas tábla, amelyen ott díszelgett a 45 millió 504 ezer 390 forintot érő szelvény híre. Hasonló reményt jelentett a másik felirat is, mely az egy évvel korábban a Hatoslottón megjátszott szerencsés szelvény emlékét őrzi. Akkor 23 millió 648 ezer 606 forinttal lett több a nyertes bankszámláján. Leírni is hihetetlen, de a csillaghegyi lottózó valóban vonzhatja a szerencsét, hiszen majd félszáz milliomossá vált játékos nyereményét plakátozhatták ki az ott dolgozók. Csak az Ötöslottó jóvoltából 27 játékos lett hatszámjegyű összeggel gazdagabb ebben a lottózóban.

A sportfogadók sem panaszkodhatnak Csillaghegyen, hiszen a legnagyobb helyi totónyertes 17 évvel ezelőtt a 13+1-gyel és a kombinációban elért többi nyereményével együtt 2 millió 349 ezer 626 forinttal gazdagodott.

Itt, a Mátyás király utca 16-ban született nyereménymilliók sorát 1999-től napjainkig nyilvántartják.

A szerencsés játékosok között minden évben akadt milliomos, de volt olyan esztendő, amikor öten is beléptek a több tízmilliomosok klubjába. 

Azok sincsenek kevesen, akik „csak” 2 millió forintot nyertek ebben a helyiségben, Kenóval, Skandináv lottóval, Ötös- és Hatoslottóval vagy Totóval.  Ebben a lottózóban négy játékosnak még a Joker is milliókat hozott. 

Nem csoda tehát, hogy a csillaghegyi értékesítő hely már a ´90-es évek elején nagyon népszerűvé volt a környékbeli lakosok körében. Az 1993-as gépesítés bevezetése előtt is a legforgalmasabb lottózók közé tartozott az akkor még Totózónak nevezett szakbolt. Akkor még nem voltak a környéken bevásárlóközpontok, így sokan Békásmegyerről is ide jártak bevásárolni, és ott jártukban próbára tették a szerencséjüket is.

A kedves és szakszerű kiszolgálóknak köszönhetően az eleinte csak alkalmi ürömi, budakalászi lottójátékosok közül is egyre többen rendszeres vendégei lettek a 48-as lottózónak. Rabi Györgyi és munkatársa szakértelmének és emberi kvalitásainak köszönhetően a törzsvendégek és az alkalmi játékosok ma is szívesen betérnek a csillaghegyi lottózóba.

(A cikk elkészítését a Szerencsejáték Zrt. támogatta)

Hogyan emlékszik vissza a Budapesti Vonósok Kamarazenekar megalapításának időszakára?

Az együttes egy öntevékeny csoport kezdeményezésére jött létre. A Zeneakadémia befejezése előtt álló fiatalok egymást segítették a diplomakoncertjeiken, a hangversenyek repertoárjának megfelelően különböző formációkat alakítottak, s így alkalmi koncerteket adtak, amelyből később kezdett kialakulni a tulajdonképpeni együttes.

Én ekkor már az Erkel Színházban játszottam szólócsellistaként, amikor is egyik este bejöttek hozzám a növendékek koncert után, és előadták egy zenekar megalapításának ötletét.

Egy olyan vonószenekart képzeltek el, amely kamaraformációként, karmester nélkül működik.

Hogyan fogadta a kezdeményezést?

1977-et írtunk, amikor is hirtelen nagyot fordult velem a világ, és azt kell mondanom, hogy nem feltétlenül jó irányba. 1957 óta voltam a Bartók Vonósnégyes tagja, amivel éppen egy sikeres nyugat-európai turnéról érkeztünk haza, és már adtuk is volna a következő koncertünket a Zeneakadémián az éppen aktuális Mozart-sorozatban, de mialatt külföldön tartózkodtunk, sok miden megváltozott. Arra lettem figyelmes, hogy a koncertet hirdető plakátokon a saját posztomon nem az én nevem áll, amiről eleinte azt gondoltam, tévedés, de rá kellett jönnöm, hogy ez a valóság. Hamarosan megszűnt az állásom az Országos Filharmóniában is, törölték a Magyar Televízió Archívumából a szólófelvételeimet, vissza kellett adnom az állami hangszeremet, és azt az úgynevezett barna útlevelet, amely külföldi munkavállalásra is jogosított. A valódi indokokat a mai napig homály fedi, de azt kell mondanom, hogy a legszomorúbb élmény az emberi kapcsolatok megromlása volt, hiszen a tényekhez hozzátartozik, hogy nem az egész vonósnégyes cserélődött le. Nagyon sajnáltam a hangszeremet is, hiszen ez a munkaeszközöm, és korábban magam választhattam ki.

Több világhírű hangszerész cég jött el az Operaházba, kiállították mesterhangszereiket a színpadra, és én magam dönthettem el, hogy melyiken szeretnék játszani. Egyedülálló élmény volt.

Nem adta fel, hiszen ekkor jött a hallgatók megkeresése.

Igen, a sors úgy hozta, hogy engem találtak meg az ötlettel, ami azért is szívet melengető, hiszen egy vonószenekar művészeti vezetésére általában egy hegedűst, illetőleg egy koncertmestert kérnek fel. A fiatalok azt szerették volna, ha az alkalmankénti koncertjeiknek valamiféle keretet adunk, így elkezdtük a közös munkát, és néhány évvel később, 1982-ben már a Belgrádi Nemzetközi Kamarazenei Verseny élvonalában végeztünk neves, elismert nyugat-európai zenekarok oldalán. A siker megnyitotta előttünk a külföldi turnék lehetőségét.

Egészen 80 éves koráig játszott a zenekarban, az utóbbi években pedig kívülről figyeli a működést. Minden célt sikerült elérni, amit évtizedekkel ezelőtt kitűztek?

Idén 40 éve, hogy megalakult a Budapesti Vonósok Kamarazenekar, és nagyon remélem, hogy még nagyon sokáig fog működni, hiszen mi a kezdetektől fogva hosszú távra terveztük. A tagok természetesen cserélődnek, hiszen az első generáció most közelít a nyugdíj felé, de úgy gondolom, hogy a folyamatos fejlődés mellett meg tudtuk őrizni a magunk elé kitűzött legmagasabb művészi színvonalat, minden, a létezést veszélyeztető körülmény ellenére. Fontos tudni, hogy az együttesben senki nem rendelkezik státusszal, csak projektek vannak, vagyis meglehetősen nehéz a zenészeknek tervezni az ebből a munkából érkező anyagiakat. Ha már az eredményekről kérdez, nagy szívfájdalmam, hogy a négy évtizedes kimagasló zenei tevékenység ellenére nem tudtunk legalább olyan kondíciókat elérni, amelyek biztonságossá és tervezhetővé tették volna a zenekar jövőjét, vagy akár egy életpálya modellt tudtak volna felmutatni.

Azt kell mondanom, hogy csak a zene szeretete, az alkotás létrejöttének izgalma és szenvedése tartotta és tartja a mai napig össze a Budapesti Vonósokat, ami, ha nem szerencse, akkor az egyik legnagyobb eredmény, amire érdemes büszkének lennünk.

A mi életünk a zenétől függ, hiszen a zenekar akkor él, amikor játszunk. Akkor nyugodnék meg, ha a folyamatosan fennálló létbizonytalanság valamelyest idővel megváltozhatna, kiegyensúlyozottan tervezhetnék hosszú távra, és nem kellene koncertről koncertre gondolkodnunk.

Az együttesnek gyakorlatilag a kezdetektől Óbuda ad otthont. Ebben is szerencséjük volt?

Eleinte nagyon sokat próbáltunk a Zeneakadémia falai között. Amikor én diákkoromban először belépem oda, még láthattam Dohányit – Bartók ekkor sajnos már külföldön volt –, illetve Kodályt, akihez népzene órára jártam. Az egyik legnagyobb megtiszteltetés volt, hogy a Bartók Vonósnégyessel egy amerikai turné előtt elmehettünk hozzá a Köröndön lévő lakására, és eljátszhattuk neki a kvartettjét, majd az ő áldásával vihettük a tengerentúli bemutatóra. Eleinte tehát nagyszerű helyszín volt ez a zenekar számára is, de idővel megismerkedtünk Merényi Judittal, a Zichy-kastély akkori igazgatójával, aki lehetővé tette, hogy ott próbáljunk. Később együtt kerülhettünk át a felújított Óbudai Társaskörbe, amit mind a mai napig az otthonunknak tekintünk a jelenlegi vezető, Harsányi Mária jóvoltából.

Én különösen kedvelem a Társaskör kerthelyiségét is, ahol nyáron igazán kellemes hangulatú koncerteknek lehet tanúja a közönség, és nem mellesleg, meglepő módon az akusztikai adottságok is kiválóak.

Említette, hogy a hosszú távú anyagi kondíciók a mai napig megoldatlanok. Voltak nehezebb időszakok?

Nagyon büszke vagyok rá, hogy ha voltak is nehéz és csendesebb időszakaink, de immár negyven éve a magyar zenei élet szerves és a közönség, valamint a szakma által megbecsült része vagyunk. Amikor éppen a teljes zenekarnak nincs koncertje, akkor kisebb csoportokban kamarazenei koncerteket adunk, ami az éltető eleme és személyes bemutatkozási lehetősége tagjainknak. Az Óbudai Társaskör mellett egyébként nagy hálával tartozunk a Molnár C. Pál Galériának is, hiszen ezen a helyszínen is rendszeresen találkozhat a közönség az együttessel.

Milyen műveket válogattak a zenekar tavasszal megjelent jubileumi hanglemezére?

Fontos elmondani, hogy a válogatás CD úgy reprezentál minket, hogy nem a korábbi felvételeinkből állítottunk össze egy lemezt, hanem nagyjából egy évvel ezelőtt beköltöztünk a BMC stúdiójába, hogy friss és átfogó anyagot készítsünk a zenekar munkájának elmúlt időszakáról. Mindjárt egy Michael Haydn Notturnóval nyitjuk a felvételt, aki egy igazán nagyszerű komponista volt, és kevesen tudják róla, hogy egy ideig szerves része volt a nagyváradi zenei életnek. Játszunk Grieg-kompozíciót, a magyar kortársak közül pedig Orbán György művét, valamint lemezre vettük Bartók Divertimentóját, ami, ha lehet mondani, a legjobban fémjelezi az együttes munkáját, hiszen szinte minden külföldi szereplésünk alkalmával el kellett játszanunk a meghívó fél kérésére.

Mi az, ami mostanában foglalkoztatja?

Már említettük, hogy néhány éve kissé távolabbról, a pódium széléről figyelem a Budapesti Vonósok mindennapi munkáját, hiszen úgy döntöttem, hogy át kell adnom a helyet fiataloknak, de a hangszert nem tettem le.

Professor Emeritusként tanítok a Zeneakadémián, és az alapítástól fogva részt veszek a Tatai Nemzetközi Zenei Mesterkurzuson, amit egykori zeneakadémiai évfolyamtársam, Schiffer Ervin brácsaművész alapított, és ma már az ő nevét viseli.

A főként külföldi fiatal hegedűsök, brácsások, csellisták és zongoristák azért érkeznek ide, hogy egyéni, illetve csoportos kamarazenei feladatokban vegyenek részt, és azokat a zárókoncertek alkalmával bemutassák. A csellisták közül leginkább a magyar fiatalokat szoktam Tatára invitálni, de igazán jó érzés, hogy például percekkel az idei gálaműsor után a világ különböző részeiből kaptunk elismerő szavakat azoktól a szülőktől, akik az internet segítségével élőben követhették a koncertet. Mondhatom, hogy az évente Tatán eltöltött időszak a nyaralásom egy része.

Húsz évig volt a Bartók Vonósnégyes tagja változatlan felállás mellett, szintén két évtizeden át működött az Új Budapest Vonósnégyes muzsikusaként, valamint több évtizedes operaházi munkája mellett két év múlva lesz negyven éve, hogy tanárként lépte át a Zeneakadémia kapuit. Mi a legemlékezetesebb élménye?

Nagyon sok olyan emlékem van itthon és a nagyvilágban, amit szinte azonnal az első helyre tudnék tenni, de most, hogy itt a Zeneakadémia közelében beszélgetünk, és éppen rálátok Solti György szobrára, a vele való első találkozásunk jut eszembe. Amikor felkerültem Budapestre, ő már messze járt, így soha nem gondoltam, hogy valaha személyesen is köszönthetem, de egy alkalommal, amikor az Egyesült Államokból repültünk Svájcba a vonósnégyessel egy kétemeletes Jumbo Jeten, odajött hozzám a légiutas-kísérő, és azt mondta, tudja, hogy magyarok vagyunk, és van számunkra egy meglepetése. Nem tudtam mire vélni, mindenesetre a szomszédos ülésen volt a csellóm, amiből kilógott a névjegyem. Néhány perc múlva visszajött, és közölte, hogy Solti György vár minket az emeleten. Felmentünk, megismerkedtünk, és a lehető legjobb hangulatban végigbeszélgettük az egész utat. Sosem felejtem el.

A Liszt Ferenc Kamarazenekar egy templomi pincehelységből indulva, Óbudán keresztül hódította meg a világ klasszikus zenei színpadait, és lett az egyik legismertebb vonós kamarazenekara, amely a kezdetektől méltóan viseli Liszt Ferenc nevét. A zenekar gyökeresen kötődik Óbudához, még akkor is, ha sok éven keresztül nem a kerületben volt az együttes próbaterme.

Sándor Anna: A kötődés valóban nagyon régre nyúlik vissza, mert nemcsak a zenekar 1963-as alapítása köthető Óbudához, de éppen a napokban jutott tudomásomra, hogy az alapító tagok közül hárman, Frank Mária, Lovas György és Som László is tősgyökeres óbudaiak. A hatvanas évek elején főiskolásként ők hozták létre az Óbudai Barokk Kamarazenekart, amelyik leginkább az Újlaki templomban adott koncerteket.

Később bennük merült fel az ötlet, hogy egy patinásabb helyszínen is szeretnének koncerteket adni, ekkor esett a választás a Kiscelli kastély udvarára, amit egyébként ők saját maguk, mondhatjuk úgy, hogy a saját kezükkel tettek alkalmassá a koncertezésre.

Később gyakorlatilag ebből alakult a Liszt Ferenc Kamarazenekar, és arra már én is nagyon élesen emlékszem, hogy sokat játszottunk a kastély udvarán, amihez később még a Zichy-kastély is csatlakozott mint helyszín. Van egyébként egy mellékszál is, amit talán érdemes megemlíteni, hogy édesapám, Sándor Frigyes, aki az alapító karmester és az együttes vezetője volt egészen haláláig, nagyon sokat dolgozott a most is létező Óbudai Kamarazenekarral.

Tfirst Péter: A két együttes között egyébként ma is élő a kapcsolat, hiszen régi kedves kollégánk, Gazda Péter vette át Till Ottó halála után az Óbudai Kamarazenekar vezetését, miután tőlünk hegedűsként ment nyugdíjba. Később valóban eltávolodott a zenekar Óbudától, mert a próbaterem egy, a Margit körúthoz közeli pincehelyiségbe került át, ami az Országúti Ferences templomhoz tartozott. Nagyjából 1973 és 1990 között próbált itt a zenekar.

Amikor új otthont kerestek, az Óbudai Társaskör fogadta be őket, ami most is a próbatermünkként szolgál.

Én személy szerint nagyon boldog vagyok, hogy itt készülhetünk a koncertjeinkre, mert a hely igazán ideális, minden adottságát beleértve, még az akusztikait is (nevet.) Ennek a teremnek, úgy mondanám, hogy „vetkőztető” akusztikája van, vagyis minden egyes hiba vagy szétszólás azonnal a felszínre jön, így pedig ezeket nagyon könnyen ki tudjuk javítani, hogy egy jóval összetettebb hangzású teremben már igazán jól szóljon az előadásunk.

Gondolták vajon az alapítók, hogy a szó valódi értelmében vett világszínvonalú és világhíres együttest álmodnak meg?

SA: Az igazság az, hogy ez egy baráti társaság volt, akik saját jóérzésük miatt döntöttek úgy, hogy létrehoznak egy zenekart. Akkoriban Lovas György volt a koncertmester, és ő kereste meg édesapámat, hogy álljon az együttes élére. Főiskolások voltak, lelkesek, tele önbizalommal.

Az első koncertre 1963. március 18-án került sor, aztán a fokozatos építkezés időszaka következett, mígnem a Liszt Ferenc Kamarazenekar lehetőséget kapott külföldön is.

A sikertörténet kezdete az 1970-es évek elejére tehető, amikor is a zenekar földközi-tengeri hajóutakon vehetett részt mint koncertező együttes, ahol aztán olyan zenészekkel ismerkedhettek meg, mint Maurice André, Msztyiszlav Rosztropovics, Jean-Pierre Rampal vagy Isaac Stern, akik zenei barátsága jelentette a belépőt a nemzetközi komolyzenei életbe. Hozzá kell egyébként tennem, hogy az indulásunkban az egyik legnagyobb szerepet Vásáry Tamás játszotta, aki tulajdonképpen lehetővé tette, hogy egyáltalán kijussunk külföldre.

Hogyan alakult a Liszt Ferenc Kamarazenekar repertoárja az évtizedek során?

TP: Eleinte főleg barokk műveket és Mozartot játszott a zenekar, aztán különböző zeneszerzők számos darabot dedikáltak kifejezetten az együttes számára. Azt azért figyelembe kell venni, hogy a kamarazenekari irodalom legnagyobb része a barokk zenében keresendő, ami miatt egy kicsit nehéz dolgunk is van, mert ahogy haladnánk előre a zenetörténetben, egyre kevesebb és kevesebb művet találunk alkalmasnak a formációnkra. Igyekszünk a barokk sorozatainkba kortárs zenét is csempészni, hiszen azért az 1980–90-es évek ilyen szempontból viszonylag termékeny volt, gondoljunk csak Veress Sándor műveire. Próbálunk a műsorainkkal vegyes képet nyújtani, de tradicionálisan a mi szempontunk mindig az volt, hogy valamiféle tematikát járjunk körbe.

Nagyon nehéz egy tisztán kortárs koncertre beinvitálni a közönséget, a barokknak viszont töretlen a népszerűsége.

SA: A közönség számon is kéri rajtunk a barokk repertoárt, mert tényleg voltak olyan periódusaink, amikor elszakadtunk ettől a hagyománytól, mégpedig azért, mert az utóbbi évtizedekben, amióta feléledt és népszerűvé vált a régizene korhű-hangszeres előadásmódja, a külföldi fellépéseken nincs igény egy olyan együttesre, amely modern hangszereken játszik barokk zenét. Itthon ezzel a felfogással nem vagyunk külön utasak, hiszen hazánkban nem, vagy csak még nem terjedt el annyira az autentikus előadásmód – gondolok itt arra, hogy Londonban vagy Németországban egész iskolákat építettek ezekre a hagyományokra.

TP: Manapság már mi is más felfogásban játszunk barokk zenét, mint évekkel ezelőtt, de arra sosem gondoltam, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak korhű hangszereken kellene játszania. Tudom, hogy létezik egy ilyen iskola, sőt több is, és hallgatom is ezeket az előadásokat, hogy ötleteket merítsek, de nem szabad elfelejteni, hogy a bélhúros hangszereken teljesen más technikával kell játszani. Más a hangszerkezelés, nem véletlenül vannak erre iskolák, amit egyébként számos magyar kollégám ismer és el is végzett.

Említették, hogy az évtizedek során változott a művekhez való viszony. A zenekar egy-egy vezetőjének művészeti elképzelése is ilyen jól körvonalazható?

SA: Nem gondolom, hogy ezek az időszakok nagyon elkülönülnének, hiszen bár minden emberrel jön egy új szín, egy másik látásmód, ez nem okoz stílusváltást. Akkor sem történt ilyen, amikor Rolla János átvette a vezető szerepet édesapám után, és most sem, hogy Tfrist Péter lett a koncertmester.

TP: Van itt egy nagyon lényeges dolog, mégpedig az, hogy a korábbi zenekari tagok ugyanazon az iskolán nőttek fel, egy generációt képviseltek, mára viszont ez a kép sokkal vegyesebb, ami önmagában alakítja a hangzást és a játékmódot.

A mostani összetétel az életkort tekintve meglehetősen széles skálán mozog, hiszen a legfiatalabb tagunk alig harminc, a legidősebb pedig, aki történetesen az édesapám, már hetven is elmúlt.

Ennek a változatosságnak én nagyon sok előnyét látom, hiszen a fiatalok rengeteg mindent megtanulhatnak az idősebb kollégáktól – nemcsak szakmailag, de emberileg is. Hihetetlen tapasztalattal rendelkeznek, ami elsősorban élettapasztalatot jelent, ez utóbbi pedig elengedhetetlen bizonyos darabok adekvát előadásához.

Tfirst Péter tavaly vette át Rolla Jánostól a stafétát az együttes koncertmesteri posztján. Milyen út vezetett idáig?

TP: Több mint tizenöt évvel ezelőtt kerültem a zenekarhoz, először Rolla János mellett játszottam, majd évekig a második hegedűszólam vezetője voltam, majd újra a koncertmester mellé kerültem. Rolla János az elmúlt években egyre több szerepet adott nekem, a külföldi turnékon szinte kizárólag én irányíthattam az együttest. Azt kell mondanom, hogy nem voltak koncertmesteri ambícióim, de a sokéves közös munka után nagyon megtisztelő volt, hogy Rolla János engem gondolt a legalkalmasabbnak a feladatra. Ez egy nagyon komplex feladat, és az eddigiekhez képest is sok újdonsággal kell szembenéznem.

Azt hiszem, ezek sokszor nem is kizárólag szakmai feladatok.

TP: Egy társaság vezetőjeként sok esetben fontos, hogy tudjak a zenekari tagok lelkével is foglalkozni, kezelnem kell bizonyos helyzeteket, amelyek sokszor nem is olyan egyértelműek egy közel húszfős közösségben.

Örülök annak, hogy amellett, hogy vezetőként kell viselkednem, képes vagyok egy maradni a zenekarból, és minden esetben a közös sikerre koncentrálni, hiszen hiba lenne azt gondolnom, hogy én tudok mindent a legjobban.

A műsor összeállítása például nem mindig megy könnyen, ezért nagy segítségemre van a brácsa szólam vezetője, Várnagy Mihály, aki rendkívüli érzékkel tudja figyelembe venni a koncertprogramok összeállításánál a közönség vélt igényeit és a zenekari tagok komfortérzetét.

Mik a következő időszak legfontosabb projektjei?

SA: A legutóbbi Barokk+ koncertünk április 8-án volt, miután márciusban befejeztük a zeneakadémiai sorozatunkat, ahol egyébként Várjon Dénes volt a rezidens szólistánk. Nem kevés vidéki koncertünk van, amelyekhez neves szólisták is csatlakoznak, elég, ha csak Miklósa Erikát említem.

A közeljövő feladatai közé tartozik egy ausztriai turné is, ami külön öröm, hiszen a zenekar egészen hihetetlen módon meglehetősen alul reprezentált volt eddig a szomszédos országban.

A mostani koncertkörút is egy együttműködés, pontosabban egy lemezfelvétel eredménye, amelyen Rácz Ödönnel, a Bécsi Filharmonikusok bőgősével dolgoztunk együtt, és a Deutsche Grammophon gondozásában jelent meg.

TP: Készülőben van egy lemezünk David Fray zongoraművésszel, valamint az ő tanárával és tanítványával, hiszen Bach többzongorás műveket fogunk felvenni; a rend kedvéért persze megjegyzem, hogy természetesen ezek a művek csembalóra készültek, az akkori hangszer­ismereteknek megfelelően. Ezeket a darabokat egyébként már hallhatta tőlünk a közönség, hiszen egyszer már eljátszottuk őket, méghozzá Szokolay Balázs közreműködésével.

Beszéltünk már barokk, illetve kortárs zenéről, amelyek talán közrefogják azt vagy azokat a zenetörténeti időszakokat, amelyekben olyan alkotások születtek, amelyeket inkább közönségbarátnak gondolnunk. Mik a tapasztalataik a saját koncertlátogató közönségükkel kapcsolatban?

SA: Természetes, hogy mi is próbálunk nyitni a fiatalok felé, mert azt tapasztaljuk, hogy a komolyzene közönsége szerte a világban elöregedett.

Különböző helyszíneken tartunk ifjúsági koncerteket, és minden esetben a különböző korosztályoknak megfelelő koncerttel készülünk.

TP: A közönség és különösen a fiatalok nevelése fontos, hiszen belőlük lesznek a jövő zeneművészei, de legalábbis a komolyzene közönsége. Ami az utánpótlást illeti, hadd mondjam el, hogy nem értek egyet azzal a megállapítással, hogy aki bekerül a Zeneakadémiára, az csak azért megy oda, mert szólista szeretne lenni. Ha csak magamból indulok ki, tudom, hogy mindig a társas zenélés felé vonzódtam, merem mondani, hogy ezzel a nagy szólistáink is így vannak. Ebből következik, hogy talán mi vagyunk azon kevés együttesek egyike, akiknél nagyon nehezen értelmezhető a próbajáték. Úgy gondolom, hogy utóbbi csak a hangszeres tudásból tud felmutatni egy pillanatfelvételt, ami pedig koránt sem garancia arra, hogy valaki jó kamarazenész. Azt szeretem, ha egy kiszemelt muzsikusnak próbaidőszakot biztosítunk, hogy eldönthesse, tud-e velünk együtt zenélni, együtt gondolkozni és lélegezni. Az elmúlt évek azt mutatják, hogy ez a módszer működik, és rövid időn belül kiderül, hogy ki illik bele a csapatba, s kinek vannak esetleg egyénibb céljai a karakteréből adódóan.

Burma sokatmondó tekintettel végigpásztázta a díszes társaságot, és gúnyosan meg is szólalt.

– Nocsak, hogyhogy nem a faházban gyülekeztek? A pléhgomba is zárva lenne? – kérdezte.

– Ne játszd itt a bazári majmot! – vigyorgott Gutentág. – Jól tudod, mi van, hiszen nagyrészt te vagy az oka…

– Én? Az oka? – háborodott fel a hajdani és reménybeli filmes. – Csak nem arra gondolsz, hogy vége a filmgyári megbízásomnak, és ma már nem tudtok megvágni?

– Dehogy gondol arra! – békítgette Pofapénz. – Reggel nagy elhatározásra jutottunk…

– Balogh Tamás nélkül? – mosolyodott el végre Burma.

– Itt volt ő, meg a Törpe is – dünnyögte Gutentág. – Rajtad kívül csak a Tanárúr hiányzott.

– Na meg a Sunya… – bökte közbe Pofapénz.

– Sunya igazoltan van távol, elcsípték az új békási piacon, az ideiglenesen – szólalt meg kisvártatva a Rabbi is. – Rossz helyen talált egy kövér bukszára… Most magyarázkodik az őrszobán.

– No, igen, még nem ismeri fel az új piacfelügyelőket – magyarázta Gutentág –, azok meg máris vitték a főtörzshöz.

– Már rég zászlós – jegyezte meg Tanárúr.

– Örült is neki a zászlósotok – folytatta a hajdani csónakházi gondnok. – Sose felejti el neki azt a régi pisztolylopást, régóta feni a fogát Sunyára. Most törleszthet a lefokozásáért.

– Pisztolylopást? – csodálkozott a Rabbi. – Sunya felfegyverkezett a kofák ellen?

– Régi történet – legyintett Burma. – Még nem jártál közénk, azért nem emlékszel. Néhányan az urak közül voltak szívesek leitatni a főtörzset, nem kicsit, nagyon. S hogy, hogy nem, Sunyához került a fegyvere…

– De visszaadta – vette védelmébe Pofapénz a pórul járt önkéntes piacfelügyelőt.

– Vissza – bólintott Burma. – És hogy mennyire önként, arról a jobb öklöm tudna mesélni. Így is becsukták néhány hétre, a főtörzsből meg hipp-hopp a város legöregebb őrmestere lett. No de rég volt, tán igaz se volt.

Most ellenben nem tudta időben visszaadni a talált tárcát, hiába magyarázta a közegnek, hogy épp a talált tárgyak osztályára indult.

– Van még olyan? – mélázott el Gutentág. – Nemigen lehet munkája az ott dolgozóknak.

Ezen egy kicsit elvitatkoztak, de Burmát már igen furdalta az alapkérdés, miféle nagy elhatározásra jutottak a cimborák. Rá is kérdezett.

– Hát – kezdte Pofapénz –, hogy így jártunk, te nem filmezel egy darabig, a Sunya sem lel több tárcát a napokban, nekem sem jött be a telitalálat, ugye… Szóval nem mehetünk be egyik műintézménybe sem.

– A Balogh Tamás az oka – vigyorgott Gutentág. – Mindenhol akkora sarat hagyott, hogy amíg valamelyikünk ki nem perkálja, egy korty nem sok…

– Nem az Úrnak tetsző cselekedet bukszákat lopni – ébredezett a Rabbi. – Más keresményére számítva piálni, az se szép. De az főleg nem az, hogy a Balogh tartozásait rajtunk kérik számon. Fizessen a Tamás, s újra él majd a hitelünk.

– A Balogh Tamás akkor fog fizetni, amikor piros hó esik, ezt te is tudod. A mi hitelünk meg nemigen indul újra, amíg legalább egyszer nem fizetünk.

Pofapénz elmagyarázta volna részletesebben a dolgok állását, de Burma továbbra is a nagy ötletre volt kíváncsi, és már Tanárurat is izgatta a rejtély.

– Zenés sétákról lenne szó – oldotta fel a titkot Pofapénz. – A Törpe kiszabadítja a Balogh Tamásék tárolójából a nagydobját, azt a cintányérosat, tudjátok, kiváltja a zálogból a trombitáját, azt a Bözse tán már meg is oldotta, szegény…

– Aztán zenés körútra indulunk – bólintott Gutentág. – Elől megy a Törpe, mi meg utána. A sort Balogh Tamás zárja egy irdatlan keménykalappal, abba gyűlik majd a pénz.

– Aha – értette meg a dolgot Burma. – De hol késnek?

– Nem késnek, már jönnek is – mutatott a közeledők irányába Tanárúr. – De ahogy a Bözsét ismerem, nem hagyta, hogy olyan koszosan, rozsdásan hozzák az instrumentumokat…

– Nem bizony – lihegte a cipeléstől kipirult Törpe. – Egy óráig sikálta szidollal a csavarokat, a lábgépet, a cintányért meg mindent, ami rézből van… De ragyog is, mint a Salamon töke!

– Az én Bözsém! – húzta ki magát Balogh Tamás. – Ő már csak ilyen. Nem ad ki félmunkát a kezéből.

– Nem értem, rajtad miért nem dolgozgatott még egy kicsit – vigyorgott Gutentág. – Mert te eléggé félbe maradtál.

– Hagyd abba – intette le Tanárúr –, inkább halljuk részletesebben a tervet!

– Nincsenek részletek – vonta meg a vállát Balogh Tamás. – A Törpe megigazítja a fellépőruháját, a hátára feladjuk a dobot, összeszereljük a dobverő meg a cintányér kallantyúit, aztán előkapja a trombitáját, s már indulhat is a menet.

– És hová megy ez a híres menet? – kérdezte Burma.

– Azaz hová megyünk, így akartad kérdezni – pontosította Pofapénz.

– Hát ugye körbe-körbe – hunyorgott a Törpe. – Itt a telepen, mondjuk. A Monostori úttól a patakig, a Szentendrei úttól a Nánásiig, vagy akár le a Dunáig. Hadd élvezzék a népek.

– Nem fognak, hogy is mondjam, megkergetni bennünket? – hümmögött a Rabbi.

– Még az is előfordulhat – vigyorgott Gutentág. – Akkor elinalunk.

– Kishitűek – horgadt fel Balogh Tamásban a tettvágy. – Óbuda a kultúra városa! Akármit megadnak errefelé egy kis muzsikáért. Nem győzöm majd ürítgetni a kalapot. És nem tízesekkel, húszasokkal lesz tele, úgy éljek, ötszázasok, ezresek potyognak bele… Főleg, ha az Il silenciót fújja a Törpe, meg a Radeczky-marsot vagy a Klapka indulót…

– Körképet mutattunk Balogh Tamás zenei műveltségéről… – Burmának tetszett is, nem is az ötlet, de nem akarta a kis ember kedvét szegni. – Mikor indulunk?

– Most! – rikkantotta a Törpe. – Figyeljetek! Énekelhetitek is: Híres Komárom be van véve… Ez a nyitány.

Ballal lépett, csinn, jobbal lépett, bumm. Bohócruhája alól kihúzta a trombitát, s már fújta is a közismert dallamot.

Először a faház felé kanyarodtak, hiába, nagy a szokás hatalma. A csinnadrattára Tóbi, a csapos előbújt az ivóból.

– Világosan megmondtam, mikor akarlak látni benneteket – kiabálta. – Engem nem vesztek le a lábamról az ilyen cirkuszi parádéval.

Látták, hogy komolyan gondolja a dolgot, így átvágtak a nagy füvesen, ahol a kutyasétáltatók körében okoztak némi kavarodást. Gutentág bokáját meg is kóstolta az egyik mérges törpe-vakkancs, s már-már a német juhászok rájuk uszítására is sor került, ám akkor a Törpe jó érzékkel szünetet tartott.

– Csupa barbár – dünnyögte bokáját vakargatva Gutentág. – Na, majd beljebb… Nincs valamelyikőtöknél ragtapasz?

Nem volt senkinél, hogy is lett volna. Burma egy tiszta papírzsebkendőt ajánlott fel, de Gutentág elutasította.

– Már nem is vérzik – állapította meg. – De ha legközelebb látom azt a vakarcsot, rálépek.

– Inkább harapd vissza – javasolta Pofapénz. – Fogat fogért…

– Csak a dolgát végezte – mondta kétértelműen Rabbi. – Ő is az Úr teremtménye.

– Hát csak ne tartozzon a dolgához az én felkoncolásom – fortyant fel a kiérdemesült csónakházas. – És az Úr sem azért adta az ember mellé a kutyát, hogy az engem kóstolgasson.

Ezen eltöprengtek egy kicsit, meg is beszélték a kutyák eredendő hivatását a házőrzéstől a farkasvadászatig, s már a játszótérnél jártak, amikor a Törpe újra felemelhette a trombitát.

Harcias anyukák hada támadt rájuk, seperc alatt menekülniük kellett.

– A gyerekek imádják a zenebohócokat – magyarázta volna a Törpe, de hiába.

– A bohócokat lehet, a csavargókat, koldusokat annál kevésbé – összegeződött a közvélekedés.

– A kultúra városa, mi? – nevetett Burma. – Szinte isszák magukba a zenét.

– Talán rosszul választottuk ki a helyszínt – Tanárúr hangosan gondolkodott. – Lenn a parton víg az élet, ott kéne megpróbálnunk.

– Persze, útközben itt-ott belefújhatsz – reménykedett Balogh Tamás, az üres kalapot lengetve.

A lakóparkok népe sem fogadta ovációval a menetet. Honnan, honnan nem előbukkant három délceg közterület-felügyelő, mögöttük ott közeledett a zászlóssá emelkedett főtörzs is.

A szürkeruhások illően köszöntötték őket, ahogy kell, és máris a lényegre tértek:

– Van maguknak közterület-foglalási engedélyük?

– Utcazenéhez nem kell – kezdte volna Tanárúr, aki konyított valamit a joghoz.

– Ahhoz kell, amihez én mondom! – mérgelődött a parancsnok-külsejű legdélcegebb.

– Á, á, a rendbontók! – ért oda a zászlós. – Meg akarják látogatni a komájukat a kapitányságon?

– A Sunyát? – kérdezte teljesen feleslegesen Balogh Tamás.

– Ki mást? – intette le őt a közeg. – Az a briganti már biztosan ülni fog. Ti meg mehettek mellé.

– De miért? – kérdezte nem éppen udvarias hangon Burma. – Ez rendőri túlkapás!

– Na, na! Majd mindjárt túlkapok, ha hergelnek! Hogy miért? Egy: csendháborításért. Kettő: bejelentés nélküli demonstrációért. Három: adócsalásért! Ennyi csak elég!

Tanárúr, magának lehetne több esze, vigye el őket a Piroska utcáig, az már nem az én területem, ott vonulgathatnak.

– Csendháborítás? – füstölgött a Törpe. – Az én zeném csendháborítás?! Ezrek tapsoltak nekem…

– Demonstráció? – csodálkozott Burma. – Sétálunk a Duna felé. Bár lennének jó jelszavaim!

– Ki ne mondd, – szólt rá Gutentág–, mert még tényleg bevisz! Én csak az adócsalást nem értem…

– Pedig az a legegyszerűbb – düllesztette ki a mellét a zászlós. – Mit szorongat ez a félnótás? Egy kalapot. Miért tartogatja? Hogy pénzt dobjanak bele. És az a pénz adóköteles. Fizettetek utána adót?

– Nem – rázta a fejét Balogh Tamás. – De nincs is benne egy megveszekedett forint sem…

– És ha lenne, máris vinnétek az adóhivatalba, ugye? – diadalmaskodott a rendőr. – A nulla forint is adóalap, bárki megmondhatja, azt is be kell vallani. Na, takarodjatok, azt a dobos szerkentyűt meg nem akarom többet látni. Értve?

A díszes menet visszakanyarodott a lakótelepre. Hol volt már a csinn, hol volt már a bumm! A trombita visszaköltözött a bohócruha kebelébe, reményteli jókedvük meg felröppent a szarkák után a fák csúcsára.

– Mégsem volt jó ötlet – dünnyögte a Rabbi.

– Ötletnek jó volt – vélte Gutentág. – Csak elvadultak a népek.

– Megpróbálhatnánk a Fő téren vagy a Kolosyn – gondolkodott el Burma. – Ott szokva vannak a produkciókhoz.

– Csak nem a miénkhez, édes úr! – csóválta a fejét a hajdani tanár. – Csak nem a miénkhez.

– Akkor most mi legyen? – kérdezte Pofapénz.

– Maradunk az eredeti tervnél – jelentette ki Gutentág.

– Volt olyan? – ámult el Burma.

– Naná! – vigyorgott újra Gutentág. – Hosszú séták ideje jön, sétálunk hát, vidáman, frissen.

– Szárazon és szomorúan, s persze zene nélkül – pontosította Pofapénz.

– A hangszereket meg a fellépőruhámat… – kezdte a kérdést a Törpe, de Balogh Tamás oldalba bökte.

– Azokat visszahozod a tárolónkba, ellesznek ott még a jobb időkig.

– Jobb időkig? – sóhajtott a Törpe. – Mondd, Tanárúr, jöhetnek rám jobb idők?

– Jöhetnek – válaszolt Tanárúr helyett a Rabbi. – Jöhetnek, ha az Úr is úgy akarja

– Addig meg itt ez a gyönyörű nyárvég, s jön az értünk ragyogó langyos ősz – mosolyodott el Tanár­úr. – A hosszú, bölcs séták lélekemelő ideje.

Zarándoklatok (búcsújárás)

A zarándoklatok, a búcsújárás évszázadok óta fontos eleme a népi vallásgyakorlatnak, amelynek célja általában egy kegykép, illetve az azt őrző kápolna, templom, szent hely meglátogatása. (A kegykép azoknak a vallásos ábrázolásoknak az összefoglaló megnevezése, amelyekhez valamilyen természetfeletti jelenségek, imameghallgatások, csodák fűződnek, és ezért vallásos tisztelet veszi körül őket.)

A kereszténységet felvett magyar népnek – saját kegyhelyek hiányában – az első évszázadokban csak arra volt lehetősége, hogy az európai búcsújárásokhoz csatlakozzon.

A korabeli magyar zarándokutaknak hét kiemelkedő célállomása volt: Szentföld, Róma, Santiago de Compostela, Szent Patrik purgatóriuma, Aachen, Czestochova és Mariazell. Az utolsó három kegyhely annyira népszerű volt, hogy szinte magyar nemzeti búcsújáróhelynek számított.

A későbbi századok folyamán jelentős számban jöttek létre magyarországi kegyhelyek, pl. Szent István székesfehérvári, Gellért püspök csanádi, Kapisztrán Szent János újlaki sírjánál, vagy olyan helyeken, ahol a néphit szerint valamilyen csoda, látomás ment végbe. Kiemelkedő fontossága miatt külön meg kell említeni a Mária-tisztelethez kapcsolódó kegyhelyek zarándoklatait. Magyarországon jellemző volt, hogy nagyon sok templomot Szűz Mária tiszteletére, oltalma alá szenteltek fel, pl. Andocs, Márianosztra, Baja, Búcsúszentlászló stb.

A XVI. század első felében a reformáció és a török megjelenése miatt csökkent a búcsújárás gyakorlata, majd a század második felében a tridenti zsinat határozatai ismét új lendületet adtak a kegyhelyek látogatásának.

Természetesen a törökök által elfoglalt területeken ebben az időszakban továbbra sem volt tömeges búcsújárás. A török kiűzése a zarándoklatok tekintetében is fontos momentum volt, és a XVIII. század folyamán a búcsújárás megint népszerű eleme lett a népi és hivatalos vallásgyakorlatnak – a régi kegyhelyek újjáéledtek, illetve több új jött létre.

Mariazell

Óbuda szerepe a zarándoklatok történetében kettős. Egyrészt az óbudaiak is rendszeresen részt vettek különböző magyarországi vagy az országhatáron túli kegyhelyek búcsújárásaiban, másrészt a XVIII. századtól kezdve a település önálló zarándokhelyként volt számontartva.

Az egész magyarság – és az óbudai hívek – körében az egyik legkedveltebb és ezáltal leginkább látogatott kegyhely a stájerországi Mariazell volt.

A kegyhely története a XII. századig nyúlik vissza, amikor Magnus sankt-lambrechti bencés szerzetes Mariazell vidékére érkezve ott letelepedett, és napi imádságait a magával hozott, hársfából faragott Szűz Mária-szobor előtt végezte. A völgy pásztorai szintén a szobor előtt végezték el a napi ájtatosságaikat, és az időjárás viszontagságai miatt gallyakból és deszkából kis kápolnaszerű építményt (cellát) emeltek föléje. Henrik morvaországi őrgróf – súlyos köszvényből való csodálatos gyógyulása miatt – a XIII. század elején egy kápolnát emeltetett a kegyképnek, amelynek hatására a kegyhely híre rohamosan terjedt, és rövidesen a római pápák is elismerték hivatalos búcsújáróhelynek. A XIV. század folyamán I. Lajos király a pogányok felett aratott győzelmének hálájául templomot építtetett a kegyhelyen, ettől kezdve a magyar zarándokok kiemelt úti célja lett Mariazell. A török időszak viszontagságai után újult erővel indultak meg a zarándoklatok, amit jól jelképez, hogy 1691-ben 8765 résztvevőből álló zarándokmenet érkezett Magyarországról.

Az óbudai kegyhely

Egy Zichy-anekdota szerint 1622-ben Zichy Pál veszprémi várkapitány a Mariazelli Madonna közbenjárására szabadult ki Bethlen Gábor fogságából.

Hálából fogadalmi képet ajándékozott a stájerországi kolostornak, és ettől eredeztethető a Zichy család és Mariazell szorosabb kapcsolata.

1659-ben a Zichy család birtokába került Óbuda. Közel ötven évvel később az uradalom két ifjú ura, a két Zichy testvér, Péter és László egy, a XVIII. század legelején tett zarándoklatuk alkalmával fogadalmat tettek, hogy a Mariazelli Madonna szobráról hiteles másolatot készíttetnek, és annak elhelyezésére kápolnát építtetnek. László 1703-ban bekövetkezett halála miatt azonban a szobor elkészítésére és a kápolna alapítására több mint két évtizeddel később, az 1720-as évek közepén került sor. Ekkor az óbudai szőlőhegyen helyezték el az eredeti kegyszobor másolatát.

Nem sokkal később a másik testvér, Zichy Péter is meghalt, ezt követően özvegye átvitette a szobrot Zsámbékra, az akkori uradalmi központba, ahol egészen 1733-ig őrizték. Az óbudai katolikusok folyamatos könyörgése miatt, illetve Barwick Keresztély Ignác óbudai plébános hatékony közbenjárása eredményeképpen a kegyszobor visszakerült Óbudára, és ettől kezdve mindinkább elterjedt csodatévő erejének híre, ebből kifolyólag pedig meredeken emelkedett népszerűsége. Még ebben az évben az Óbuda-Kiscelli kegyhely XII. Kelemen pápától elnyerte Kisboldogasszony napjára (szeptember 8.) a teljes búcsútartás jogát, amely egyben azt jelentette, hogy a hivatalos egyház is maradéktalanul elismerte és széles jogkörrel ruházta fel a zarándokhelyet.

1738-ban a trinitárius rend két képviselője szerződést kötött az özvegy grófnővel, amelyben megegyeztek abban, hogy a rend kolostort alapít Óbudán, amelynek legfőbb feladata a kegyhely gondozása.

Két évtizeddel később, 1758-ban felépült a trinitárius kolostor és rendház, majd 1760-ban a templomot is felszentelték, amelynek a főoltárán helyezték el a kegyszobrot. Mindezeket követően a kegyhely tisztelete és híre tovább növekedett, így egyes alkalmakkor többezer zarándok látogatott el Óbudára. Szintén jól mutatja a zarándokhely kultuszának megerősödését, hogy egyre több csodaszámba menő eseményt jegyeztek le vele kapcsolatban. A trinitáriusok által vezetett mirákulumos könyvben az 1742–1777 közötti időszakkal kapcsolatban 51 csodás gyógyulásról és megmenekülésről adtak hírt.

A csodálatos történeteket tartalmazó könyvecske, illetve a trinitárius rend óbudai kolostorának protocolluma alapján megállapítható, hogy az ide zarándokolt hívek elsősorban a bűnbocsánat elnyerése, vagyis a purgatóriumi szenvedés lerövidítése céljából, betegségekből való gyógyulás érdekében és a lelki megnyugvás elérése miatt keresték fel a kegyhelyet. Ennek érdekében különböző fogadalmakat tettek a Madonnának – a legtöbb esetben szülők a gyermekeikért. A fogadalmak másik része olyan típusú ígéret, amikor többen egyszerre, egy cél érdekében tettek bizonyságot. Emellett voltak olyanok, akik az óbudai zarándoklat tekintetében fogadták meg, hogy minden évben felkeresik a Kiscelli Madonnát, illetve mások a stájerországi Mariazellbe tett zarándoklat helyett látogattak Óbudára, azonban ez utóbbihoz külön pápai engedély kellett.

Óbuda kapcsán az is megfigyelhető, hogy vallásos élmény megélésének következtében sokkal több volt a köszönő, mint a kérő zarándoklat.

Szintén érdekes kimutatás állítható össze arra vonatkozóan, hogy milyen típusú adományokat ajánlottak fel az óbudai kegyhely számára. Szép számmal találhatóak festett képek, kisebb mértékben ruhák, illetve szöveges, írott formában rögzített tanúságtételek. Ugyanakkor a tárgytípusok között hasonló arányban fedezhetőek fel a bajra szimbolikusan, illetve közvetlenül utaló emlékek is.

Izgalmas a kegyhely vonzáskörzetének vizsgálata, amely azt mutatja, hogy Óbuda tekintetében volt egy szűk (Buda, Pest, Óbuda, Tétény) és egy tágabb körzet (Komárom-Esztergom), ahonnan rendszeresen jártak ide zarándokok. Azonban az egyéni zarándoklattétel szempontjából lehetett találkozni északi irányból, Szlovákia felől, délről pedig Kecskemét, sőt Pécs környékéről ide érkező búcsújárókkal.

Voltak kiemelkedő létszámú búcsújárások is: egy 1749-es leírás arról számolt be, hogy Kisboldogasszony napján tízezer fős tömeg érkezett Óbudára, hogy tiszteletüket tegyék a kegyszobor oltára előtt.

Az Óbuda-Kiscelli kegyhely – az előzőekben olvasható elemzések által kimutatott – „aranykora” azonban csak az 1780-as évek elejéig tartott. 1783-ban ugyanis rendeletben feloszlatták a trinitárius rendet, a következő évben pedig az óbudai kolostort és a templomot is kiürítették. Az évtized közepén a kegyszobrot és a főoltárat elárverezték, amelyek Kühtreiber Antal óbudai molnár birtokába kerültek, aki a Szent Péter és Pál Főplébánia templomnak ajándékozta őket, ahol – egy mellékoltárként – még napjainkban is megcsodálhatóak.

Trinitáriusok Óbudán

A trinitáriusok özv. Zichy Péterné Bercsényi Zsuzsanna hívására 1738-ban telepedtek le Óbudán. A Mathai Szent János és Valois Szent Félix által a XII. században alapított rendet rabváltó vagy fogolyváltó rendnek is nevezték, mert szabályzatuk előírta, hogy az éves bevételük legalább egyharmadát a muzulmán/török fogságban lévő keresztény rabok kiváltására kellett fordítaniuk. Alapításuk ideje az európai keresztes hadjáratok virágkora volt, így létrejöttüket a keresztes hadjáratok alatt fogságba esett rabok kiszabadítása inspirálta. A keresztes hadjáratok elmúlta, illetve a török XV–XVI. századi erőteljes terjeszkedése miatt figyelmük egyre inkább a közép-kelet-európai területekre irányult. 1688-ban Bécsbe helyezték át központjukat, majd első magyarországi rendházukat 1693-ban alapították Illaván.

A trinitárius szerzetesek több nyelven beszélő, tudós szerzetesek voltak, akik széleskörű ismereteik és utazásaik során szerzett tapasztalataik miatt szívesen látott vendégek voltak a főúri családok által rendezett lakomákon.

Óbudára, illetve a Zichyekhez a komáromi rendház képviseletében érkeztek, ahol a grófi család hamar a pártfogásába vette őket, aminek eredményeként az 1700-as évek közepén megalakult óbudai rendházuk is.

Óbudai betelepedésük után rögtön nagy hasznára voltak a helyieknek, hiszen nagyon fontos szerepet töltöttek be az 1738–1739-es pestisjárvány idején a lelkipásztori teendők elvégzésében és a betegek ápolásában. A járvány elmúltával hozzáláttak a grófnőtől kapott feladatuk megvalósításához, a Kiscelli kegy- és zarándokhely kiépítéséhez, gondozásához és felügyeletéhez. A század közepén az erre a célra épített kéttornyú templomot és kolostort egészen az 1780-as évekig ellátták, azonban II. József sok más szerzetesrendhez hasonlóan az ő magyarországi működésüket is beszüntette, épületeiket katonai célokra lefoglaltatta.

Kegyszobor

A kegyszobrot az 1720-as évek közepén készíttette el Zichy Péter. Az eredeti szobor őrzője a kiscelli másolaton elhelyezett írással igazolta annak hiteles voltát. (A hitelesítéshez többek közt a másolatot az eredetihez kellett érinteni.) A festett faszobor az ülő Madonnát ábrázolja, jobbján a gyermek Jézus alakjával. Mária kék köpenyes, aranyszegélyű ruhát, Krisztus pedig aranyszínű ruhát visel, mindkettejük fején ékköves korona látható. Jézus jobb kezében almát tart, ami az eredendő bűn szimbóluma, és amit Jézus a világ megváltásáért magára vett.

A kegyszobrok öltöztetése a vallásos áhítat egy külön megjelenési formája, amelynek célja, hogy a liturgikus év eseményeihez illő színű ruhába öltöztesse a kegyképeket.

Az óbudai kegyszobor számára is több ruhát készítettek, a legrégebbi az aranyszínben pompázó, gazdagon hímzett, Szűz Mária és külön a gyermek Jézus részére kialakított öltözetek.

Mirákulumos könyv

Az 1777-ben kiadott könyvecskét egy rézmetszetes tábla rajza díszíti, amelyen a sugárzó felhők felett álló kiscelli Madonna látható, karján a gyermek Jézussal, alatta pedig a gyógyulásra váró betegek láthatóak. A metszet készítője Binder János Fülöp pozsonyi születésű rézmetsző mester, aki a korszak egyik legkeresettebb illusztrátoraként 1777-ben Nagyszombatról költözött Budára.

A címoldalt a rend provinciális engedélye követi, majd Szűz Máriát dicsőítő vers és ajánlás olvasható.

A bevezetés után a kegykép eredetének történetével ismerkedhetett meg az érdeklődő, a Zichy fivérek fogadalmától kezdve egészen a kegyszobor 1738-as elhelyezéséig.

A kötet többi lapja az Óbuda-Kiscellhez kötődő csodálatos gyógyulások, illetve balesettől való megmenekülések történeteit írja le, mégpedig típusonként csoportosítva. Összesen 51 csodáról tesz említést, utolsóként Hindebrandt György gyöngyösi lutheránusról, aki teljes elgyengülésében a kiscelli Máriához könyörgött, meghallgattatott, és meggyógyulván hálából katolizált.

(A szerző történész, az Óbudai Múzeum munkatársa)

Az óbudai Szent Péter és Pál római katolikus Főplébánia 1698-ban alakult meg, amelyhez 1756-ban emeltek egy egyemeletes, barokk stílusú épületet Schadt János Mihály budai építőmester tervei szerint. A templom 1749-re épült fel Pauer János György tervezésében. Valószínűleg már a korai időkben is a plébánia földszintjének reprezentatívabb helyiségeiben, illetve a templom karzatának üvegezett vitrinjeiben díszelegtek a katolikus szertartások során használatos szertárgyak, liturgikus ötvöstárgyak, amelyek a plébánia kincseit, kincsestárát alkották.

A templom ötvöstárgyainak nagy részét – azok felszentelése után – a mise szertartásában a hívek előtt használták, kisebb részüket használaton kívül egyrészről reprezentációs, másrészről dekórum céllal tartották és állították ki a plébánia fogadócsarnokában.

A középkori kézművesipar ötvöscéhei nemcsak Budán, hanem az ország több városában is jeleskedtek, leginkább a királyi és főúri központokban. A főurak mellett az egyház is nagy megrendelőnek számított. Ezt jelzi, hogy a kereszténység bástyáinak számító kolostorok, kolostorhálózatok alapító okleveleiben is gyakran szerepeltek az ún. „aurifarberek”, vagyis ötvös- és aranymesterek. A legtöbb kolostornak és székesegyháznak jelentős kincstára volt. Amikor I. István király törvényben rendelte el a templomok építését, előírta azok javadalmakkal, kincsekkel történő felszerelését is. Bár az újkori katolikusság időben igen messze van a XII–XIII. századi kereszténységtől, e tárgyak alaptípusai, első forma és stílus etalonjai a romantika és gótika európai művészetének egyetemességében születtek meg. Mivel a keresztény egyház szertartásrendje korán kialakult, a liturgikus tárgytípusok funkciójukat tekintve napjainkig is csak minimális mértékben változtak.

A középkorban megalkotott liturgikus tárgycsoportok a következők: monstrancia (Úr- vagy szentségmutató), cibórium (ostyatartó edény), kehely (utazókehely, misekehely, áldozókehely stb.), gyertyatartó, kereszt (talpas és körmeneti), füstölő, ereklyetartó, pacificale (ereklyét tartó kereszt), apáca- vagy kolostormunka és a votív (fogadalmi) tárgy.

Kölcsönhatások

Az olyan tárgytípusok, mint kehely és a gyertyatartó, egyaránt megjelent a világi és az egyházi, a liturgikus környezetben is. Esetükben a forma és a díszítés minősége és mennyisége segítheti a tárgyak funkciójának és környezetének meghatározását. A világi és az egyházi tárgyakon is megfigyelhető a dekórum (díszítés) és a reprezentáció (szemléltetés). Egyházi területen a katolikus egyház és a kereszténység erejének demonstrálásaként, világi környezetben pedig a király, az udvar, a nemesség hatalmának szimbolikus bemutatásaként. Utóbbira a XV. században egy jellegzetes szokás, az uralkodók és vagyonos főurak vetélkedésének példája, az ún. „pohárszékállítás” terjedt el, s tartotta magát egészen a XIX. század elejéig.

Mátyás király krónikása, Bonfini is beszámolt egy olmützi pohárszékről, amely valójában egy üveglapokkal fedett lépcsőzetes, zárható faragott fa szekreter, vitrin volt vörös, drága textilbéléssel.

Ebben állították ki a gazdagon díszített ötvöstárgyakat, a drágakövekkel kirakott serlegeket, kupákat, a vert aranyozott tálakat és különleges leleteket. E pohárszékállításnak köszönhetően számos új – csupán a dekórumot és főúri származástörténetet (genealógiát) igazoló – képekkel, ábrákkal is ellátott tárgytípus jelent meg. Ezek a barokkban újabb lendületet kaptak a vanitas (az élet és a világ hiábavalóságát hangsúlyozó művészeti ábrázolások) csendéletek és reneszánsz kori allegóriák szimbólumokban gondolkodó művészetének eredményeként. Arra, hogy e folyamat milyen erőre kapott a XVII–XIII. században, példaként megemlíthetjük az Esterházy-kincstár Magyar Iparművészeti Múzeumban őrzött és restaurált darabjait: a halhólyagos fedeles kupákat és serlegeket, a nagyméretű ovális, aranyozott, csatajelenetes tálakat, valamint a középkori műgyűjtés különleges tárgyait felhasználó, a kunst- und wunderkammerek világát tovább­örökítő nautilus házas vagy kókuszdiótestű talpas magas serlegeket.

A templomi kincsek egy részét az uralkodó, illetve gazdag főúri családok rendelték meg a számukra kedves és becsült ötvös mesterektől, majd a templomnak ajándékozták azokat.

Ilyen esetekben jól látható, hogy a tárgytípusok díszítését nemcsak a kor és a több irányból érkező stílusjegyek, hanem a személyes ízlés is befolyásolta. Óbudán az újkorban több olyan ötvöstárgyról maradtak feljegyzések, amelyeket arisztokrata családok készíttettek és ajándékoztak templomoknak. Ezeken a tárgyakon összetett és bonyolult forma- és stílusszintézis mutatható ki.

A jezsuiták hatása az iparművészetre

Az óbudai Szent Péter és Pál Főplébánia és templom, valamint a kincstár középkori ötvös relikviáinak díszítéseinél a barokk hatás a legerősebb. A XVIII. században a jezsuita rend szellemi irányítása alatt működő katolikus egyházban a hívek tömegei megszerzésének igénye a művészetben is éreztette hatását. Az ellenreformációhoz kapcsolódó egyházi és politikai törekvés olyan művészeti programot hívott életre, amely a vallási intézmények falain túl is hatott, párhuzamosan haladt vele. Megjelent a világi környezetben is, például a Napkirály, XIV. Lajos udvarában.

A francia, az olasz és az osztrák barokk eredményeképpen letisztult formák és minták jelentek meg a kor iparművészetének világi rendeltetésű és egyházi liturgikus tárgyain is.

Ide sorolhatók a lángoló formák és a kartusokba foglalt örvények, amelyet a rokokó technikájával, a tűzaranyozással láttak el. Érdemes megemlíteni, hogy a reformáció terjedésével az egyházi és világi ötvöstárgyak között megszűntek a korábban fennálló, nagymértékű funkcionális különbségek.

Ötvös dinasztiák és remekbe készült „tömegcikkek”

Az első budai ötvös céh a török uralomtól való felszabadulás után, 1689-ben alakult meg, hasonló Pesten 1759-ben jött létre. Később a reformkori vagyonosodó polgárság növekvő keresletének kielégítése érdekében a céhek fokozatosan áttértek a kézműves jellegű termelésről a manufakturálisra. A céhen belüli mesterek száma is emelkedett, Pesten és Budán ötvös dinasztiák alakultak ki. Legnagyobb megrendelőjük a főnemesség és az egyre tehetősebb polgárság mellett a katolikus egyház volt, amely az újonnan épülő vagy felújítandó templomokba ötvöstárgyakat rendelt. Ezek közül több a mai napig használatban van.

A legtekintélyesebb pesti ötvösdinasztiák egyike a Prandtner volt, míg Budán a Gretschl család játszott vezető szerepet. Mindkettőtől fennmaradtak ötvös kincsek az óbudai Szent Péter és Pál kincstárában is. Prandtnertől egy 1823-ban készült füstölő, Gretschl Venceltől egy 1815-ös asztali ezüst feszület.

A manufakturális gyártásra való áttérés során, illetve az egyszerűbb formákat és olcsóbb termékeket kereső polgárság, valamint a szerényebb anyagi eszközökkel rendelkező plébániák igényének kielégítésére a XIX. században megjelentek az ún. „szerelvények”, vagyis a sorozatgyártással készült ötvös termékek. Barth Ferenc egyházművész is szólt a „semmitmondó, sima tömegcikkek” problémájáról. Minden tárgyrészt külön, nyomtatott, rézmetszetes ábrákkal illusztrált képes katalógusokból lehetett összeállítani, a részek kidolgozottságától és díszítettségétől függött az ár. A plébániák már az 1830-as évektől saját anyagi és ízlésbeli lehetőségeik birtokában választhatták meg liturgikus tárgyaikat.

Az óbudai Szent Péter és Pál Főplébánia gyűjteményében is található ilyen szerelvény tárgy, egy sárkányos gyertyatartó, amelyet mívessége emel a rangos öntvények sorába. Ez a figurális gyertyatartó a fehér templomi gyertyák megtartására szolgál. Általában kettő vagy négy, ritkább esetben hat darabot helyeztek el az oltáron vagy az oltár mellett a mise alatt vagy egyéb időben. Az óbudai katolikus templom gyertyatartója párban állt, s valószínűleg a XIX. század első felében készülhetett, az eklektikus ötvöstárgyak historizáló stílusjegyeinek felhasználásával. A gyertyatartó középkori (román kori) sárkányos lábazatra támaszkodik, közepén a nódusz körbe foglalt rozettái, felső részén pedig a kosártagozat kelta és germán mintakincsből származó, szecesszióssá alakított levél- és virágmintával kiegészített elemei helyezkednek el.

A katolikus ötvöstárgyakról összességében elmondható, hogy a vallás által meghatározott szempontok és előírások érvényesülnek a formaalkotás és díszítés esetében.

Méretét és megmunkálási módját tekintve a régi keresztény művészet kereszttartóival mutat funkcionális és formai rokonságot. Eredetét a XII. században kell keresnünk, Európában ekkor terjedt el ugyanis a körmeneti keresztek kereszttalpra állításának szokása.

Calix és monstrancia

A liturgikus ötvöstárgyak közül két típusnak jut kiemelt szerep a szent mise során. A kehely és a monstrancia is Krisztus megváltástörténetében játszik fontos szerepet, az átlényegülés miatt tehát ezen tárgyaknak kell a legdíszesebbeknek lenniük. Az óbudai plébánia legrégebbi relikviái között is fennmaradt egy-egy olyan kehely (calix) és monstrancia (Úr- vagy szentségmutató), amelyek gazdag barokk formai és stiláris jellemzőkkel bírnak.

A kehely az egyik alapvető szimbolikus tárgy a keresztény liturgiában, hiszen Jézus Krisztus Atyjától a Keserűség kelyhét fogadta el, hogy helyette az Élet kelyhét nyújthassa át az emberiségnek az újszövetségi áldozatban.

Az utolsó vacsorán a bor Krisztus vérévé alakult át, miként a katolikus szent mise alatt is a pap consecratio szavainak hatására. A plébánia gyűjteményében található kvalitásos ötvöstárgy, a trébelt, tűzaranyozott, ezüst mise­kehely feltehetően 1766-ban, egy bécsi ötvös remekeként készülhetett, amelynek kuppáját 1890 körül kiegészítették. Barokk láng­nyelves díszítésű, háromkaréjos talpán rokokó kartus látható, nódusza volutás, archaizáló díszváza idomú, kosárján késő barokk-rokokó kartusokban sugaras napkorongsor vonul körbe.

Vele egykorú a hasonló stíluselemeket mutató, smaragdokkal díszített, főnixmadaras Úr- vagy szentségmutató, amelynek lába és nódusz része igen nagy formai és stílushasonlóságot mutat az 1766-os rokokó kehely alsó részének kiképzésével.

A monstranciák története a XIII. századra nyúlik vissza, ekkor vezették be ugyanis az Oltáriszentség ünnepét, amelyre az egyházak a templomaik stilizált, tornyos makettjeiként finoman megmunkált díszes ötvösműveket készítettek, öntött szentek szobraival, angyalfigurákkal, tömött inda- és levélornamentikával. E liturgikus edénydísz közepén kezdetben az ostyát, Jézus Krisztus megszentelt testét helyezték el kristály- vagy üveglap mögött. A monstranciák eredeti gótikus forma variánsai (torony vagy kápolna alak) a reneszánszban tömött növénydíszítményekkel egészültek ki. A barokk művészetben ezek a tárgyak is jelentős változásokon estek át. Az aranyozott hátlap elé terebélyes sugárkoszorús napkorong került, melyet a barokk-rokokó építészetből átvett motívumokkal és elemekkel díszítettek. Megjelentek a volutás oszloppárok, a rocaille-ok, valamint szentek figurái és biblikus, szimbolikus állatfigurák.

A monstranciák díszítései a középkorban kialakult keresztény ikonológiát és szimbólumrendszert követik. A drágakövek, igazgyöngyök, a nemes fém anyagok az istenség jelenlétét hivatottak jelképezni.

Fogadalmi felajánlások

Fontos beszélnünk egy olyan tárgycsoportról is, amely a középkori zarándoklatok hagyományát felelevenítve kötődik a XVIII. századi Óbudához. Ekkor vált elterjedtté az a hagyomány, hogy a különféle betegségek, bajok ellen a szentek segítségét kérték, vagy épp a csodás gyógyulás reményében hosszabb zarándokútra vállalkozva, az út végén, a zarándokhelyen felállított (kegy)szobor lábánál elhelyezték votívjaikat, fogadalmi felajánlásaikat. A hívek a betegségtől való megmenekülés vagy éppen a gyógyulás reményében ezüstlemezekből készült apró ötvöstárgyakat adományoztak szentjeiknek.

A gyakran finom, részletesen kidolgozott ötvös remekek nagy része Mária-kegykép volt, vagy az adományozó személyét donatio közben ábrázoló, figurális domború ezüstlap.

Leggyakrabban azonban a gyógyulást váró testrészeket – szem, fül, orr, szív, láb – formálták meg, s apró feliratokkal, jelzésekkel látták el őket, amint azt az óbudai Szent Péter és Pál templom 1820 körül készült apró votívjai is mutatják.

(A szerző az Óbudai Múzeum munkatársa)

Gyömörén, egy nagyon pici Győr-Sopron megyei faluban járta ki az általános iskolát, Ménfőcsanakon kezdett komolyan énekelni gimnazista korában. Már akkor is álmodott arról, hogy a népzene lesz az élete?

Ilyesmin én sosem gondolkoztam, eszembe sem jutott, hogy mit is érhetek el, csak azt éreztem, hogy az embereknek tetszik, és örömet okozok az énekemmel. Tizenöt évesen nem gondolkoztam a távlatokon. Örömmel énekeltem a népdalokat, tanulni is nagyon szerettem őket.

Akkoriban jóformán még el sem indult a táncházmozgalom, a népzene, népművészet itthoni reneszánsza is később kezdődött. Kitől lehetett autentikus népdalokat tanulni, hallani?

Gyakorlatilag senkitől. Volt egy nagyszerű magyar-orosz szakos tanárnőm, Asbóth Márta – hál’Istennek még él –, aki akkor került ki az egyetemről. Egyszer tartott egy rendhagyó Csokonai-órát, amin elénekeltem A tihanyi echóhoz című megzenésített verset. Nagy sikere volt, még a tanfelügyelőknek is tetszett. Akkor kérdezte meg tőlem Márta néni, hogy ismerek-e népdalokat is, mire elkezdtem énekelni, amit az általános iskolában tanultunk. Azt mondta erre, hogy ez mind nagyon szép, majd elénekelt nekem valamit, amitől szemem-szám elállt. Ez volt talán a Szivárvány havasán című Kodály által gyűjtött gyönyörűséges, szép gregorián gyökerekre utaló népdalunk, és gyakorlatilag itt dőlt el a sorsom.

Itt lettem szerelmes ezekbe a dalokba, csodálatos szövegekbe, dallamokba, díszítésekbe. Márta néni eldöntötte a sorsomat, bár én ezt akkor még nem tudtam.

A gimnázium után meredeken szárnyalt fölfelé nép­dal­énekesi karrierje, jött a Ki mit tud?, utána a Nyílik a rózsa, aztán az 1970-es Röpülj Páva. Ez utóbbi fantasztikus siker volt, hiszen nagyon erős mezőnyben nyert első díjat, ráadásul Kodály Zoltánnétól különdíjat is kapott. Akkorra már ismerte az autentikus népdalokat, éneklési módokat. Hogyan közelítette meg ezt a világot?

Márta nénivel csak kottából tanultunk. Neki nem is voltak ilyen jellegű anyagai. Az érettségi után az óvónőképzőben Törzsök Béla bácsi mutatott nekem először dalokat és az énekeket a Pátria hanglemez sorozatból, akkor hallottam először autentikusan felcsendülő népdalokat. Tehát ő volt az, aki az eredeti anyagot megmutatta nekem, és felhívta rá a figyelmemet, hogy azon az úton kellene haladnom, amin a régi énekeseink. Béla bácsi mindig hangsúlyozta: nem másolunk, szűrd át magadon, amit hallasz, és próbáld meg kialakítani azt az énekstílust, amiben jól érzed magad. Gyakorlatilag húszéves koromtól kezdve foglalkoztam eredeti anyagokkal, huszonegy évesen el is jutottam Erdélybe.

Akkor már elkezdődött a saját gyűjtés is?

Így van. Akkoriban még nagyon keveset tudtam Erdélyről, a határon túli magyarokról, mert ez nálunk tabu téma volt. Márta néni mint irodalomtanár adta először kezembe Koós Károly Varju nemzetség című regényét, ami óriási élmény volt. Folyton mentem hozzá, hogy még szeretnék olvasni, akkor jött Tamási Áron és a többi erdélyi író.

Szép lassan befolytak a tudatalattimba, az életembe, úgy éreztem, el kell mennem felfedezni Erdélyt, ami ennyi csodát és titkot őriz.

Mikor és kivel ment először?

Egy aranyos társasággal jártam először Erdélyben 1971-ben. Baross Gábor kórusában énekeltek az ELTE-n, egy szereplés alkalmával ismerkedtem meg velük, és nagyon jó barátságot kötöttünk. Tehát egy 8–10 fős baráti csapattal jutottam el először Mezőségre, Székre, ami gyakorlatilag a táncházmozgalom fészke volt. Onnét indult el ez az egész, úgyhogy nagyon jó helyen kezdtem.

Bekopogtattak családokhoz, házakhoz?

Egyetlenegy ismerősünk volt, aztán sorba adtak bennünket. Olyan szerencsém volt, hogy egy csodálatos, gyermektelen házaspárhoz kerültem, Sóspál Mártonékhoz. Zsuzsi néni nagyon szépen énekelt, ráadásul szinte szülő-gyermeki barátsággá mélyült a kapcsolatunk. Amikor Széken jártam, nem is mentem máshová, csak hozzájuk.

Magnóval dolgoztak?

Először az ember csak jegyezgette, kottázta a dalokat. Később éreztem, hogy fontos lenne a hangfelvétel is, az egy dolog, hogy a szolmizációs hangok megvannak; de jobb, ha tudom kötni a hangot az archoz, az emberhez, a történethez, ezért később már magnóval dolgoztam.

Akkoriban Erdélyben a románok gyanakodva fogadták a magyar látogatókat, sőt volt egy időszak, amikor tilos is volt magánszemélynek magyarokat fogadni.

Az 1980-as évek elejétől kezdve már nagyon veszélyes volt, de a ’70-es években még érdekes módon békén hagytak. Később viszont ajtó-ablak becsukva, vastag pokróc feltéve az ablakra, nehogy kihallatszódjon, és csendben próbáltunk énekelni.

Első önálló népdalestjét Nagy László nyitotta meg egy önnek ajánlott verssel. Milyen kapcsolatban volt a költővel?

Kiss Ferenc irodalomtörténész hallott valahol énekelni, megkeresett, és elmondta, hogy író-olvasó találkozókat szervez könyvtárakba, művelődési házakba. Az is szép – mondta, amikor az írók, költők elmondják a saját verseiket, felolvassák műveiket, de jó lenne, ha valaki a versek között énekelne, netán olyasmit, amit ezek a költők-írók is szeretnek, tehát népdalokat. Azt válaszoltam, hogy megtisztelő a feladat, nagyon szívesen vállalom.

Ferenc rengeteg programot szervezett a ’80-as évek elejétől, főleg vidéki nagyvárosokba, Veszprémtől, Pécstől, Győrön át Kaposvárig, Nyíregyházáig. Így találkoztam Nagy Lászlóval, Csoóri Sándorral, Páskándi Gézával, Ratkó Józseffel, nekik énekeltem.

Veszprémből jöttünk haza egy író-olvasó találkozóról Nagy Lászlóval, amikor az első önálló estemre készültem az Egyetemi Színpadon. László itt lakott Óbudán, az Árpád fejedelem útján, és mielőtt kiszállt volna a kocsiból, félve megszólítottam. László, lenne egy nagy kérésem – kezdtem bele, ő hátrafordult: – Na, mondjad. Vettem egy nagy levegőt, és belevágtam: nemsokára lesz egy önálló estem az Egyetemi Színpadon, nagyon szeretném, ha ön nyitná meg. Kiszállt a fájós lábával és a botjával, visszahajolt a kocsiba és azt mondta: meglesz, kislány. Én csak egy bevezetőt reméltem, de ő egy gyönyörű verset mondott el. Az a címe, hogy Szólítlak hattyú – Énekes Budai Ilonának.

Nem tudom, melyik a nagyobb boldogság, egy Kossuth-díj vagy Nagy László verse, amit önnek címzett, magához írt.

Nem is lehet összehasonlítani a kettőt, ám ha soha életemben nem kaptam volna semmi más elismerést, „csak” ezt a verset Nagy Lászlótól, akkor is boldog ember lennék, és boldogan halnék meg.

Az éneklés, népdalgyűjtés mellett a tanítás is élete meghatározó része, ráadásul ebben is az úttörők közé tartozik, hiszen másfél évtizeden át a rádióban volt egy énekóra sorozata. Ez kinek az ötlete volt?

A ’70-es évek elejétől kezdve minden nyaramat azzal töltöttem, hogy négy-öt népzenei táborban tanítottam éneket.

Többek között Hajdúszoboszlón is, ahol a népzenei tábor szervezését a debreceni Délibáb Együttes vállalta Joób Árpád vezetésével – Isten nyugosztalja, nemrég temettük el –, és ennek a zenekarnak tagja volt Dévai János is. Amikor megszűnt a zenekar, Dévai János felkerült a Magyar Rádióhoz népzenei szerkesztőnek. Felhívott, és azt mondta: Ilona, lenne egy feladat – népdalt kellene tanítani a rádióban. Máder László volt a rovatvezető, összeültünk, és kitaláltuk az Énekeljünk együtt című műsort, amit a Vikár Béla Népdalkör segítségével készítettem. Ott ültek előttem, nekik beszéltem arról, mire kell figyelni, hogyan kell énekelni, és meg is tanultunk egy dalt 15 perc alatt.

Milyen visszajelzések jöttek? A hallgatók ültek a rádió előtt, és visszaénekelték?

Rengeteg levelet kaptam, nemcsak Magyarországról, hanem a határon túlról is. Odaültek a rádió mellé kis magnóval, és fölvették, amit tanítottam. Kaptam egy levelet Nyíregyháza mellől, egy tanító nénitől, aki egy versenyre abból az anyagból állított össze a gyerekeknek egy népdalcsokrot, és első helyezést értek el.

Ez tulajdonképpen kísérlet volt, ami bevált?

Így van. Kezdetben mi is úgy gondoltuk, ha egy-két évig kitart a műsor, akkor már célt értünk. De annyi volt a pozitív visszajelzés és a betelefonálás, hogy heti rendszerességgel 12 évig műsoron maradt.

Ezt követte egy másik hosszú életű műsora.

Igen, amikor úgy éreztük már, hogy egy kicsit fárad az Énekeljünk együtt műsor, újítani kellene, akkor Kondor Katalin, aki akkor a Kossuth adó vezető szerkesztője volt, azt mondta, hogy Budai Ilona nélkül nem tudja elképzelni a Kossuthot. Üljön le a népzenei rovat, és beszéljük meg, mi lehet a folytatás. Akkor találtam ki a Fúvom az énekem című műsort. Az volt az alapötlet, hogy mesélek az élményeimről, amiket több, mint 30 éves gyűjtőútjaim során megéltem, és azokhoz kapcsolódóan egy-egy dalt is megszólaltattam.  Ez is csak egy próba volt, ami 11 évig ment.

Annyi szép élmény gyűlt össze bennem, hogy úgy éreztem, ezekkel példát is tudnék mutatni emberségből, hitből, szeretetből, tisztességből.

A gyűjtés közben megismert emberek megosztották velem szívük féltve őrzött titkait is, közel engedtek magukhoz. Amikor ez a műsor is megszűnt, harmincezer aláírás gyűlt össze a folytatásért.

Miért szűnt meg?

Megváltozott az adó műsorstruktúrája, politikai lett, ahol nincs szükség ilyen jellegű műsorra.

Azt hiszem, hogy ezzel sokan vitatkoznánk. De a tanítás megmaradt.

Igen, megmaradt, a táborok is megmaradtak. Ugyan most már nem négy-öt táborba megyek, csak kettőt tartottam meg, és maradt a népzenei iskola is, ami már 31. éve működik Óbudán.

Csodálatos dolog, amit ebben az iskolában fölépítettek, de mielőtt rátérnénk, eszembe jutott, hogy ön nemcsak dalokat gyűjtött, hanem népmeséket is.

Amikor az ember elmegy gyűjteni, akkor összeszaladnak a rokonok, szomszédok, mindenki szeretne mondani vagy énekelni valamit. Amikor elfogy az ének, vagy pihenésképpen, valaki elkezdi azt, hogy „Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, Erdély­országban, és mi történt, hogy történt…” Eleinte én is kacagtam rajta, vagy elgondolkoztam, de ilyenkor kikapcsoltam a magnót. Ezek a mesék elszálltak.

Egyszer csak rájöttem, hogy tündéri dolgok, nem szabad, hogy elvesszenek. Attól kezdve hagytam a magnót szaladni.

Ezekből a mesékből állítottunk össze az Allprint Kiadóval 12 éve egy gyerekkönyvet Székely mese-beszéd címmel. Járt hozzá egy CD is, ami akkor újszerű dolog volt.

Megfigyeltem az előbb, amikor beidézte az erdélyi mesélőket, azonnal átváltott arra a csodálatos, zenei, archaikus tájszólásra.

Ha az ember sokat jár arrafelé, jó füle van, és élvezi hallgatni azt a gyönyörű tájszólást, amit ők még beszélnek, akkor egy idő után belemászik a fülébe.

Most voltam otthon édesanyámnál Győr-Sopron megyében, kimondottan arra figyeltem, ő hogyan beszél, és rájöttem, hogy az édesanyám is nagyon szép tájszólást használ, csak nekem már természetes, ha őt hallgatom.

Fel sem tűnik, milyen gyönyörűen kerekíti, ejti, ritmizálja a szavakat meg a hangokat. Ha egy kicsit ráhangolódom, én is tudom ezt a szép szigetközi nyelvjárást.

Amikor belevágtak, hogy fölépítsék az Óbudai Népzenei Iskolát, ami, ha jól tudom, Európában is egyedülálló, hogyan kezdte el a munkát a gyerekekkel?

Az az igazság, hogy amikor elkezdtem tanítani, akkor együtt tanultam a gyerekeimmel. Azt mindenképpen tudtam, illetve mindannyian tudtuk, akikkel együtt indultunk, hogy a tanítási-oktatási metodikánk alapja az eredeti anyag. Tehát azt hallgassanak, eredeti anyagról tanuljanak a gyerekeink, ahogy én Törzsök Béla bácsitól Sopronban tanultam. Szépen áteresztik magukon, amit hallottak, tehát nem másolva szólaltatják meg a saját hangjukon. Abban a kezdetektől biztos voltam, hogy én ezt így szeretném csinálni.

Ekkorra már rengeteg saját maga által gyűjtött anyag állt a rendelkezésére.

Rengeteg gyűjtött anyagom is volt, saját is, meg Kallós Zoltántól és a MTA-tól is. Ma körülbelül 200–250 ezer összegyűjtött népdalunk van, a világon nincs még egy nép, amelyiknek ennyi lenne. A németeknek van hatezer, és az is úgy, hogy a fele a magyarországi sváboktól gyűjtött anyag, mert az ő archívumuk tönkrement a II. világháborúban. Ezt csak összehasonlításképp mondom, tehát nincs szégyenkeznivalónk. Bőségesen volt mit a gyerekek kezébe adni.

Azt viszont nem tudtam, hogy itt nemcsak tanár vagyok, hanem bizonyos értelemben pszichológus is. A gyerekek lelkével, mindennapi kis gondjaival is foglalkoznom kell ahhoz, hogy tudjam a másik oldalukat erősíteni.

Tehát az órák nagy része eleinte azzal ment el, hogy megismertem a családjukat, életüket, problémáikat, és ezekre próbáltam valamiféle gyógyírt vagy tanácsot adni. Csak miután ezen túl voltunk, tudtunk igazán foglalkozni a népdalokkal, az énekkel, de megérte. Néha el szoktam mondani a szülőknek: ha nem beszélgetnek velük, el sem tudják képzelni, milyen fantasztikus gyerekeik vannak. Mindegyik egy kis gyémántkő, és mi, tanárok és szülők lennénk azok, akik elkészítik a foglalatot a gyémánthoz. Ez lenne a mi faladatunk, de nem mindig sikerül.

Az 1970-es években, amikor gyűjteni kezdték a népdalokat, népzenét, akkor az itteni és a határainkon túli magyar falvakban még könnyű volt élő hagyományokra bukkanni. Úgy tudom, hogy itt az iskolában ma is nagyon fontos, hogy olyan előadókat találjanak, akik még nem iskolában tanulták a népzenét, hanem természetesen jön belőlük a dal. Hol találnak még ilyen előadókat?

Nagyon érdekes, mert mindig azt mondjuk, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk, már nem lehet találni, már nincsen, pedig még mindig találunk, ha nem is teljesen új dalokat, szépséges variációkat, csodálatos szövegeket, dallam- és ritmusvariációkat. És még mindig vannak énekesek, akik így énekelnek. Fábián Éva kolléganőm például mindig tud hozni olyanokat a váraljai táborba, akik archaikusan, szépen éneklik a gyimesi dalokat, de például Somogyban is vannak ilyenek.

Ez azt jelenti, hogy modern korunk őrült világában is él a népzene?

Ha csak az országszerte működő népdalköröket nézzük, amiket sajnos többnyire a hatvannál idősebb korosztály működtet, akkor azt mondhatom, hogy még mindig él. Nézem a 60–70–80 éves néniket, férfiakat, akik kijönnek a színpadra és énekelnek, és azt mondom, hogy még mindig csoda, ami nálunk működik.

Ez egyszerűen csoda, hogy még több ezer ember énekel az országban, népdalkörökben és azon kívül is! Különleges helyzetű nép, ország vagyunk.

Ezen belül a népzenei iskola különösen fontos oktatási központ, ráadásul ide fiatalok járnak.

Igen, fiatalok és gyerekek, akik vagy szülői indíttatásra, vagy a saját igényük alapján jelentkeznek hozzánk, mert valamiért fontosnak érzik a népzenét és a népdalokat. Idén hetven új gyerek jelentkezett az iskolába. Nem baj, hogyha nem lesznek mind hivatásos énekesek, de biztos, hogy jó tanár, jó szülő válik belőlük, mert úgy nőnek fel, és olyan értéket kapnak a szívükbe, lelkükbe, amivel egész eljövendő életükben tudnak gazdálkodni. Szebb és gazdagabb lesz az életük, és ezt továbbadják a gyerekeiknek is. Szoktunk panaszkodni, hogy hat év után kiengedünk egy gyereket, és kezdhetjük elölről. De épp az a csoda benne, hogy kezdheted elölről, és tovább csepegtetheted a nyelvhez, hazához, népzenéhez való szeretetet, hűséget. Szerintem csodálatos a pedagógus élete!

Könyvet is írt, ha jól tudom.

Pontosabban készült velem interjúkötet, ami a Kairosz Kiadó Miért hiszek? sorozatában jelent meg. Ha a Jóisten erőt és időt ad, akkor idén szeretnék megjelentetni egy kis saját könyvet a találkozásaimból. A rádióműsoromból válogattam ki hatvan anyagot, már elkészültek a hangfelvételek, a szövegeket begépeltük, most már csak a tördelésre és a nyomtatásra várunk. A kötetet természetesen CD-melléklettel és kottával egészítjük ki.

Szinte mindenki ismeri Széchenyi István hatalmas életművének legfontosabb eredményeit, a Magyar Tudományos Akadémia megalapítását, a Lánchíd megépíttetését, a folyamszabályozásokat, a balatoni gőzhajózás beindítását, a Budapesti Kaszinó létrehozását, a hazai lóversenyzés beindítását és természetesen írott műveit – a Hitelt, a Világot és a Stádiumot, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Az életműnek azonban van egy igen jelentős, szűkebb pátriánkat, Óbudát érintő vonatkozása is.

Az óbudai Hajógyári szigeten, az egykori Első Duna-Gőzhajózási Társaság épületének falán emléktábla készteti megállásra az arra haladókat.

A Széchenyi István bronz domborművét is tartalmazó táblát halálának 150. évfordulója alkalmából Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata és az Óbudai Széchenyi Kör állíttatta 2010-ben, emlékezve a nagy újítóra, az Óbudai Hajógyár létrehozásának kezdeményezőjére.

Az Óbudai Hajógyár

Széchenyi korán felismerte, hogy a magyar gabonaexport fejlődését a hagyományos szállítási formák gátolják. A hazai gabonaszállítmányok jó részét lóval vontatott fahajókkal bonyolították, szemben az osztrák oldalon gyorsan terjedő gőzhajókkal. Széchenyi az Első Duna-Gőzhajózási Társaság (DGT/DDSG) részvényesévé, majd igazgatósági tagjává tudott válni. Ebben a minőségében a fejlesztés legaktívabb szorgalmazója lett. Felismerte, hogy a hajózás fejlesztésének előfeltétele a folyók szabályozása. (1830 nyarán egy evezős bárkán maga is végighajózott a Dunán Pesttől egészen a folyó torkolatáig, így szerezve személyes tapasztalatokat). A szabályozási és medermélyítési munkák irányítására Vásárhelyi Pált nyerte meg. Még ebben az évben Londonba utazott, ahol kotróhajót és egyéb gépeket vásárolt. A Vidra névre keresztelt első folyamkotró itthoni összeszerelésére Angliából egy fiatal szakembert hívott meg, aki nem más volt, mint Clark Ádám, és aki aztán a későbbiekben a Lánchíd építésének vezetője is lett.

A következő lépés az Óbudai Hajógyár létrehozása volt, amely 1837-től kezdte meg működését. Az első itt készült fatestű gőzhajót Árpád névre keresztelték.

A gyár gyorsan fejlődött, vontatóhajók és uszályok gyártását is megkezdték. 1839-ben megépítették Európa első vastestű hajóját, amit Sophie névre kereszteltek. A gyár – hála a piaci igényeknek és a magas színvonalú szakembergárdának –  gyorsan fejlődött, és néhány év alatt az ország egyik legnagyobb iparvállalatává nőtte ki magát.

A gyár történetében jeles dátum 1844. augusztus 10. Ezen a napon bocsátották vízre a Széchenyi névre keresztelt gőzhajót, és ez alkalomból csendült fel először nyilvános ünnepségen a Himnusz az Erkel Ferenc által komponált zenével – a Nemzeti Színház énekkarának előadásában.

Az Óbudai Hajógyár a későbbiek során politikai rendszereken átívelve, változó cégnevek alatt, változó feltételek között több mint másfél évszázadon keresztül működött. A legújabb kori rendszerváltozás után a piaci viszonyok és a gazdasági szabályozók változásai miatt működése fokozatosan ellehetetlenült, míg végül 1999-ben megtörtént a gyár bezárása és végelszámolása.

Az Óbudai Hajógyárral és a Széchenyiekkel kapcsolatosan feltétlen meg kell említeni az itt készült Hableány nevű gőzbárkát, illetve Széchenyi István második fiának teljesítményét. Széchenyi Ödön az 1867-es párizsi világkiállításon egyedülálló utazással hívta fel a figyelmet az európai folyami hajózás fontosságára és lehetőségeire. A Hableánnyal Pestről a Duna–Majna–Marne–Szajna útvonalon, vízi úton eljutott Párizsba. Jelzésértékű volt, hogy ott elsőként a nagy újító-gondolkodó író, Jules Verne üdvözölte őt. A rendkívüli érdeklődést mutatja, hogy a gőzössel III. Napóleon császár és Eugénia császárné is kirándulást tett. A Hableányt a világkiállítás aranyérmével jutalmazták, Széchenyi Ödön pedig a kontinens első áthajózásáért megkapta a francia Becsületrendet. Hiába, az alma nem esik messze a fájától…

Az Óbudai Egyetem és Széchenyi mérnöki hagyatéka

A főként műszaki tudományokat oktató Óbudai Egyetem (elődje a 2000-ben három főiskola, a Bánki Donát Műszaki Főiskola, a Kandó Kálmán Műszaki Főiskola és a Könnyűipari Műszaki Főiskola összevonásával létrejött Budapesti Műszaki Főiskola volt) kezdettől fogva fontosnak tartotta a Magyarország modernizálását gyors léptékkel megindító Széchenyi-életmű oktatását. Ennek érdekében 2016-ban beindította a Széchenyi István munkássága című tantárgyat, amely minden karon, minden szakon szabadon választható tantárgy. Természetesen kiemelt hangsúlyt kapnak a Széchenyihez köthető műszaki alkotások, amelyeket egyébként a kor legnevesebb mérnökeinek bevonásával valósított meg.

Az Óbudai Egyetem, csatlakozva a Széchenyi István születésének 225. évfordulóját ünneplő Széchenyi-emlékév programjaihoz, 2016. július 9-én konferenciával és kiállítással állított emléket a „legnagyobb magyar” életművének.

A konferencián neves tudósok tartottak előadásokat Széchenyi műszaki alkotói tevékenységéről, személyiségéről és magánemberi vívódásairól is. Egyetértettek abban, hogy Széchenyi munkásságának köszönhetően Magyarország az infrastruktúra, a közlekedés, a gazdaság és nem utolsó sorban a kultúra területein soha nem látott gyors fejlődésen ment keresztül a XIX. században. Az előadások egyértelműen rámutattak, hogy Széchenyi gondolatai, törekvései ma is időszerűek.

A Széchenyi-életmű hungarikum

A Hungarikum Bizottság 2014. március 18-án Széchenyi István szellemi hagyatékát mint egyedülálló nemzeti értéket hungarikummá nyilvánította. Széchenyi életműve nemcsak saját korában volt kiemelkedő, hanem az utókor számára is fontos értékeket hordozó forrás is. Csodálatra méltó állandó és kitartó munkálkodása a jobbítás érdekében. Cselekvő hazaszeretete minden magyar számára példaértékű. Szinte páratlan dolog, hogy személye nem osztja meg a magyarságot, ma is általános tisztelet övezi. Életműve a magyarság csúcsteljesítményei közé tartozik. Írásai, szellemi hagyatéka, megvalósult fejlesztései révén kezdődött a modern, polgári Magyarország kiépítése.

Az Óbudai Széchenyi Kör és hagyományőrző tevékenysége

Az Óbudai Széchenyi Kör 2000. október 4-én alakult meg dr. Varga László, a KDNP országgyűlési képviselője és vezéralakja kezdeményezésére, dr. Szabados Pál tanár úr, a KDNP III. kerületi elnöke ösztönzésére. Kitűzött célja természetesen Széchenyi emlékének ápolása és egy olyan civil szervezet működtetése, amelyben a hasonló – Széchenyi szellemében gondolkodó – emberek rendszeresen találkozhatnak, véleményt cserélhetnek.

Támogatni kíván minden olyan kezdeményezést, amely a nemzet egységét és hazánk felvirágoztatását szolgálja, különös tekintettel a III. kerület vonatkozásában. Tiszteletbeli elnöke a megalakulás óta Tarlós István, Budapest főpolgármestere.

A szervezet jelenleg Csom István olimpiai bajnok sakk nagymester vezetése alatt folytatja munkáját. A Kör havonta (minden harmadik szerdán 18 órakor a Szalézi Rendház kultúrtermében – 1032 Budapest, Bécsi út 175.) tartja összejöveteleit, melyekre vendégelőadónak neves közéleti személyiségeket – a tudomány, a művészet és a sport jeles képviselőit – hívnak meg.

Hagyományőrzés, az I. Széchenyi sakk emlékszimultán

Kevesen tudják Széchenyiről, hogy szenvedélyesen szerette a sakkot. Az 1850-es években figyelemmel kísérte a nagy nemzetközi versenyek eredményeit, sőt sok esetben azok játszmaanyagait is tanulmányozta, elemezte. A bécsi uralkodói levéltárból előkerült iratok tanúsága szerint 23 sakk-könyv és számos sakk-kiadvány volt a birtokában, ami az akkori időkben párját ritkító gyűjteménynek számított. Hozzáértését jól mutatja, hogy az akkori élsakkozókról leírt értékelései ma is helytállóak. A Magyar sakktörténet (Budapest, 1975) I. kötete szerint: „Ő a sakkirodalom első nagy és műértő barátja a magyarok között”, majd máshol: „Ő a mi sakkbölcselőnk, a sakk hasznáról, káráról, értékéről szóló gondolatoknak első, filozofikus mélységű megszólaltatója”.

Széchenyi döblingi évei alatt egészségi állapotának javulásával gyakran sakkozott. A halála előtti napon – ami nagyszombatra esett – délelőtt fogadott fiával, gróf Zichy Gézával, este pedig titkárával, Kiss Mártonnal több játszmát váltott, és majd mindet meg is nyerte. Alig pár órával később, Húsvétvasárnapra virradóan oltotta ki életét a gyilkos golyó.

Hogy öngyilkosság vagy gyilkosság történt, mind a mai napig vitatott kérdés, amelynek elemzése természetesen nem témája jelen írásnak.

Az idei Széchenyi-év keretében, április 9-én Csom István, az Óbudai Széchenyi Kör elnöke az Óbudai Kulturális Központtal közös szervezésben, Bús Balázs III. kerületi polgármester támogatásával emlékszimultánt játszott. A szimultán megtartásával Csom nagymester emléket kívánt állítani a „legnagyobb magyarnak” mint sakkozónak, és egyben hagyományt is kívánt teremteni egy évente, április hónapban megtartandó szimultánnak abban a reményben, hogy az emlékezés mellett az hozzájárulhat Óbuda sakkéletének fejlesztéséhez is.

(A szerző közgazdász, nemzetközi sakkmester, az Óbudai Széchenyi Kör tagja)

Emlékek, emlékek, emlékek… pezsgő élet gazdálkodókkal, sváb iparosokkal, zsidó kereskedőkkel és másokkal.

Szobotka Józsi bácsi bicikli üzlete, Zboray patika, Tomasek cukrászda, Szadeczki néni libás boltja a Hídfő utcában, Zweig Simi delicatesse, Jordán bőrdíszműves, Gubicza vas-, edény-, porcelánboltja, Rábl hentes a Flórián téren, Szigethy Klári zeneiskolája a Weiss Sámuel házban, a Flórián téren, Handl István kövező, útépítő a Pacsirtamező utcában, Wiest kőműves a Kiskorona utcában, Weith pék a Szőlőkert utcában, Henninger gyógycipész, Szeim férfi-, női fodrászüzlet, Guttmann Márkusz bádogos és vízszerelő, Frei fürdőszoba szalon, Kuglbauer lónyíró, Juhos Vitus pompás cipóüzlete, Nebenführer fuvaros – nem beszélve a sok kis vendéglőről: Kéhli, Schlosser, Wittmann, Gittinger, Bródy kávéház és a Gigler Vendéglő.

Az óbudai temetőben járva egy fekete gránit síremléken olvasom: Idősebb Gigler István, aki 1943. április 12-én, életének 83. évében halt meg, körülötte a többi Gigler nyugszik. Gigler István volt Gigler Károly esztergomi kanonok édesapja. Amikor Óbudán elhangzik a Gigler név, az idősebb korosztály tagjai rávágják: vendéglő a Föld utcában.

Ma már kevesen emlékeznek e népes család rendkívül művelt, kiváló pap tagjára, dr. Gigler Károly esztergomi kanonokra, Mindszenty bíboros hercegprímás bizalmasára.

Óbudai földim, Zentai (Ziegler) István 2017 júniusában megajándékozott dr. Gigler Károly esztergomi kanonok élete és munkássága című, általa összegyűjtött, szerkesztett kéziratával. Hirtelen fel sem tudtam fogni, hogy milyen értékes dokumentációkkal, hiteles történelmi adatokkal fogok találkozni. Biztos vagyok benne, hogy ha barátom nem vette volna a fáradságot, ezt a munkát így soha senki nem végezte volna el. „Emléket akartam állítani megboldogult nagybátyámnak” – mondta. Terveiben szerepel, hogy egyszer majd rövidített formában kiadásra kerül.

A Keresztény Élet, a vallásos családok hetilapja 2017. október 22-i számában Van vértanúság vérontás nélkül is – Emlékezés Gigler Károly esztergomi kanonokra címmel közölte írásomat. Ezt a meghatározást Mindszenty József hercegprimástól vettem át, amelyet Beer Miklós, a váci egyházmegye püspöke jegyzett fel még annak idején. Úgy érzem, hogy dr. Petró László pápai kamarás tanítványaként, dr. Gigler Károly esztergomi kanonok ministránsaként meg kell ismertetnem Óbuda lakosságát, az országot Károly atya életével is, akivel személyesen először 1945-ben találkoztam Óbudán, a San Marco utca 48–50.- ben lévő Irgalom Házában, ahol kápolnaigazgató és lelkész volt. Az Irgalom Háza Nékó Mileva, San Marco hercegné 1900-ban tett alapítványából épült gyógyíthatatlan betegek ellátására az irgalmasrendi apácák szolgálatával. (Ld. Óbudai Anziksz, Horváth Gabriella: San Marco hercegné hagyatéka, 2016/2017 tél – a szerk.) Itt, ezen a helyen először 100, később 120 beteget gondoztak, láttak el. Államosítására 1950-ben került sor. Jelenleg a Csalogány Óvoda, Általános iskola, Készségfejlesztő Speciális Szakiskola, EGYMI, Diákotthon és Gyermekotthon működik benne. (Ld. Óbudai Anziksz, Vig György: Hétköznapi csodák a San Marco utcában, 2015/2016 tél – a szerk.)

Az épület tervezésénél nagy súlyt helyeztek a betegek lelkiállapotára, ezért a kétemeletes ház közepén alakították ki a kápolnát, amelynek ablakait a napi szentmisék alatt a kórtermek felé kinyitották, így annak sugárzó kegyelme, az áthallatszó szent énekek, a pap imái jótékonyan hatottak a szenvedőkre.

Szentáldozáskor a pap a kórtermeken áthaladva szolgáltatta ki az Oltáriszentséget. A kórtermeken áthaladó Úrnapi körmenetek, a négy égtáj felé kialakított oltárok valódi szakrális élményt nyújtottak.

Jeles ünnepeken hárompapos koncelebrációs főpapi szentmisét tartottak a kápolnában, amelyre 1934 után dr. Petró László, az Irgalom Háza templomigazgatója, lelkésze, a budai Toldy Ferenc Gimnázium hittanára rendszeresen meghívta elődjét, jó barátját, dr. Gigler Károlyt. Csak megjegyzem, hogy az irgalmasrendi apácák olyan példás rendet, tisztaságot, bánásmódot biztosítottak, amelyet azóta sem láttam kórházakban, egészségügyi intézményekben.

Dr. Gigler Károly 1897-ben született Óbudán vendéglős, kisbirtokos családból, 1965-ben halt meg Győrben. Apja Gigler István, anyja Schlosser Teréz. Az Óbudai főplébánia templomban Kirschhoffer Károly plébános idejében keresztelték, Sagmüller József plébánossága alatt oda járt hittanra, és ott volt elsőáldozó. Iskoláit Óbudán kezdte, az esztergomi bencés gimnáziumban érettségizett. Teológiai tanulmányait Budapesten, a Központi Papnevelő Intézetben folytatta, 1920- ban szentelték pappá Esztergomban. Hittanár volt a budai Várnegyedben, a Werbőczy István Gimnáziumban, kápolnaigazgató, lelkész Óbudán, a San Marco utcai gyógyíthatatlan betegek Irgalom Házában. Esztergomban szemináriumi spirituális, a Hittudományi Főiskola tanára, egyházmegyei censor, 1935-ben zsinati bíró, pápai kamarás, kanonok, Serédi Jusztinián hercegprímás titkára, irodaigazgatója. Mindszenty József bíboros, hercegprímás bizalmasa volt, akinek 1944. április 2-án történt püspökké szentelése és beiktatása után, április 12-én Őeminenciájától kanonoki stallumot kapott, Őszentsége, XII. Pius pápa az esztergomi főszékesegyházi káptalanba előléptetés címén a stallumok közül egyet dr. Gigler Károly irodaigazgatónak adományozott. Károly atyának komoly szerepe volt dr. Tóth Tihamér püspök boldoggá avatási perében.

Mindszenty József bíboros, hercegprímás 1947- ben hirdette meg a XX. század egyik kiemelkedő magyar lelkiségi eseményét, a Boldogasszony Évet – közismerten Mária-évet –, amely 1947. augusztus 15-től 1948. december 8-ig tartott.

A Mária-év rendezvényeiből legjobban az 1947. augusztus 20-i Szent Jobb-körmenet emelkedett ki, mely a Szent István bazilikától a Hősök teréig haladt mintegy félmillió hívő részvételével.

A Hercegprímás dr. Gigler Károly kanonokot bízta meg a Mária-év programjának kidolgozásával. Mindszenty 1948. január 7-én kelt, saját kezűleg írt végrendeletének hitelesítésére egyik tanúként Gigler Károly kanonokot kérte fel. Ugyancsak őt nevezte ki 1948-ban az Actio Catholica megbízott igazgatójának. Czapik érsek mint az A. C. egyházi elnöke közölte, az A. C. kereteit minden körülmények között fenntartják, és vezetésével a hercegprímás javaslatára Gigler Károly prelátus kanonokot, Serédi Jusztinián hercegprímás volt titkárát bízzák meg. Büszkék lehetünk arra, hogy 1949. június 29-én az óbudai Szent Péter és Pál templom fennállásának 200. évfordulójára szervezett nagy ünnepség keretében a mi főpapunk is szerepelt. A délelőtt 10 órakor kezdődő ünnepi főpapi szentmisét Drahos János esztergomi általános érseki helytartó celebrálta, a szentbeszédet pedig dr. Gigler Károly protonotárius kanonok mondta. Erről megemlékeznek a főplébánia templom építésének 250 éves évfordulójára kiadott könyvben, továbbá bejegyzést találni az óbudai Szent Péter és Pál templom historia domusában, háztörténetében is. Az eseményről egyébként az Új Ember 1949. július 10-i számában Óbuda ünnepe címmel emlékezett meg.

1950 elején Mindszenty prímás közli, hogy akadályoztatva van, ezért a főegyházmegye kormányzását első helyen Gigler Károlyra bízza. Így lett Gigler Károly 1950-ben rövid ideig, vagyis egészen letartóztatásáig érseki helynök.

1950 júniusában demokrácia- és népellenes tevékenység vádjával Kistarcsára internálták, ahol több mint három évet raboskodott.

A rosszemlékű Kistarcsa Pest megyében, a Gödöllői dombságon terül el. A Rákosi-rendszerben hírhedtté vált Központi Internálótábor eredetileg rendőrtanodának épült, később elítélt vagy tárgyalásra váró politikai foglyok gyűjtőhelye lett. A papok szobája 57 személyes volt. Ebbe zsúfolták be őket, prelátust, espereseket, irodaigazgatókat, teológia tanárokat, különböző beosztású papokat, papnövendékeket. Az így összezártaknak volt köszönhető, hogy jó volt a szellemi légkör, sőt még teológiai iskolát is működtettek P. Mócsy Imre SJ vezetésével.

Elképesztő, hogy hogyan bántak a foglyokkal Kistarcsán: recski fogvatartása után, 1951. március 4-én itt halt meg dr. Meszlényi Zoltán címzetes püspök, akit szándékosan a többiektől elkülönítve, hideg, nyitott ablakú cellában tartottak. (Magyar Katolikus Lexikon, 2003., Szent István Társulat, VIII. kötet, 1008. oldal.) Óbudán 1951 nyarán szivárgott ki a hír, hogy a táborban raboskodik Gigler Károly is.

Szüleimtől tudtam meg, hogy néhányan meglátogatták, de beszélni nem volt szabad vele, csak kerítésen keresztül látták, amint talicskát tol, és nagyon rosszul néz ki.

Híre ment annak, hogy Gigler Károly egy év alatt húsz kilót fogyott. Az ÁVH jelentéséből tudtuk meg, hogy destruktív magatartása miatt 1952. januárjában két órai kurtavassal fenyítették meg, kezeit a bokáihoz bilincselték. Vida István dunakömlődi plébános kistarcsai emlékezéséből tudjuk, hogy: „A fürdőben láttam: csak csont és bőr.”

1953-ban amnesztiával szabadult, majd visszakerült Esztergomba. Az 1956. évi forradalom és szabadságharc idején, november 5-én Mindszenty dr. Beresztóczy kanonokot minden egyházi és közéleti tevékenységétől eltiltotta, a pannonhalmi kolostorba való vonulásának intézésével dr. Gigler Károlyt bízta meg. Esztergomból 1958-ban Dunaszentpálra helyezték, ahol öt évig szolgált. 1965 április 10-én hunyt el Győrben, beszentelt teste az esztergomi bazilikában nyugszik.

Gazdag szellemi hagyatéka, a hitoktatásért kifejtett munkássága, mint a Katolikus Nevelés szerkesztője, imakönyvek írója, szerkesztője és kiadója, lelki olvasmányok szerzője, vallási kiadványok cenzora, egyházunkért hozott önfeláldozó tevékenysége, óbudai származása, valamint nem utolsó sorban mártíromsága alapján példaképként szerettem volna bemutatni dr. Gigler Károly esztergomi kanonokot.

Köszönetemet fejezem ki Zentai (Ziegler) István úrnak, Gigler Károly unokaöccsének, hogy dokumentációjával, családi fényképekkel segítette, lehetővé tette írásomat.

(A szerző 2003 óta rendszeresen publikál, eddig közel ötven írása jelent meg. Többek között üldözött papokról, Regőczi Istvánról és a 2017- ben 98. évét betöltött, kiváló szellemi képességgel rendelkező dr. Barlay Ödön Szabolcsról is írt, valamint két könyve jelent meg a Kairosz Kiadó gondozásában Óbudáról: Svábok és zsidók Óbudán a XX. század első felében és Fiúk, fel a fejjel, a harsona zeng… – Emlékezés az óbudai 21. számú Gárdonyi Cserkészcsapatra címmel.)

Ludi Florales – Floralia az antikvitásban

Flora a római mitológiában a virágok, a növényvilág, a rügyező fák, a fiatalság, a tavasz és a termékenység istennője.

A képzőművészetben virágokkal díszített, sugárzóan szép fiatal nőként ábrázolták. Az istennőt más istennőkkel és nimfákkal is kapcsolatba hozták.

Gyakran együtt tisztelték Ceresszel, a gabonaültetés és az anyai szeretet istennőjével vagy Tellusszal, a föld istennőjével, a termőföld termékenységének biztosításával kapcsolatban. Ovidius, a római aranykor költője a görög Khloris (a zöldellő, viruló) nimfával azonosította. Egyes elképzelések szerint férje Zephyros, a virágzást segítő langyos nyugati szél istene. Mások Faunusnak, az erdők-mezők urának párjaként tisztelték. Tőle kapta a mezők és a kertek fölötti uralmat. Ő adományozta az embereknek a mézet is.

Flora kultuszát a rómaiak a szabinoktól vették át. Titus Tatius, a szabinok királya (Kr. e. 779–748) vezette be nem sokkal Róma alapítását (Kr. e. 753 után) követően. Így már Róma második királyának, Numának korában (Kr. e. 756–673) is imádkoztak hozzá. Az istennő tiszteletére állított első szentélyt Rómában építették fel a Kr. e. 241–238 körül pusztító szárazság után. A tiszteletére állított egyik templom a Quirinalis dombon állt, a másik az Aventinus domb alsó lejtőjén, a Circus Maximus közelében. A kultusz tiszteletének ápolására saját, államilag támogatott főpapja (flamen Florialis) volt.

Flora ünnepét, a Ludi Floralest a szenátus Kr. e. 238-tól rendelte el, amikor is a szél és a jégeső elpusztította a virágok jelentős részét. Az ünnep a megismétlődő terméskárok hatására Kr. e. 173- tól már évente került megrendezésre. A játékok megtartására az első templom felszentelésének napjától, április 28-tól került sor.

Az évek során több nappal bővülve végül május 3-ig tartott, és a Római Birodalom egyik legelterjedtebb termékenységi ünnepévé vált.

A Ludi Florales magába foglalt színi előadásokat, mímuszokat is, ahol gyakran pikáns témájú színdarabokat adtak elő. Az ünnep része volt a mókás cirkuszi játék, ahol vadállatok helyett nyulakat és kecskéket eresztettek egymásnak. A résztvevők színes ruhákba öltöztek, virágkoszorúkkal díszítették magukat, melyek közül a rózsa volt a legkedveltebb növény. A nők a virágok pompáját utánozva tarka ruhákban, virágkoszorúzott fővel jelentek meg. A gyakran pajzánná és kicsapongóvá váló tavaszünnep idején obszcén ábrázolásokkal bíró érméket, babot, lencsét, csillagfürt és bükköny magot szórtak a nép közé. A hat napon át tartó táncos mulatozás során bőséges lakomákat rendeztek a szabadban. Floralia alkalmával a római városok lakossága gondtalan örömben úszott.

A római tavaszünnep – Floralia napjainkban

A Floralia az Aquincumi Múzeum legnagyobb római hagyományőrző rendezvénye, 1989 óta minden évben megrendezésre kerül. Szervezője a múzeum egyesülete, az Aquincum Baráti Kör, amely megalakulásakor célul tűzte ki, hogy feleleveníti a római hagyományokat. Ezek szellemében került sor többek közt a bor ünnepére (Vinalia/Dionüszia), a nimfa ünnepre (Fontanalia), Apollo ünnepére (Ludi Apollinares) és a Saturnaliára is, amelyben a karácsonyi ünnepkör ősét tisztelhetjük.

Az Aquincumi Múzeum 2012-ig szezonálisan nyitvatartó múzeum volt, így a Floralia időpontja egybeesett a májusi szezonnyitással.

Aquincum ezzel a rendezvénnyel kívánta felhívni a nagyközönség figyelmét az évenkénti új szezonnyitásra.

Az ókori ünnep hangulata az előkerült régészeti, történeti emlékek segítségével idéződik fel. A programok utalnak a hajdan volt Ludi eseményeire: tömegeket szórakoztató mulatságok, színházi, amfiteátrumi játékok. Ünnepi menet idézi fel a hajdani zarándoklatot a római-parti forráscsoporttól a város főutcáján a város nagy szentélyébe. Tisztelgő áldozat várja Flora istennőt az aquincumi forumon.

A Floralia mind az előadások, mind az életmód-bemutatók tekintetében igyekszik hű maradni az ókori hagyományokhoz, és minden korosztály számára élményszerű programot nyújtani. Minden év májusában egy hétvégére újra életre kel az ókori Aquincum. A kövezett utcák mentén árusok jelennek meg portékáikat kínálva. A kézművesek asztalainál a korabeli mesterségek technikái ismerhetők meg. A nyüzsgő városi forgatagban előkelő római patríciusok, polgárok, rabszolgák, kézművesek, művészek jelennek meg. A kíváncsi látogató bepillanthat a legiosok, a gladiátorok és a barbár törzsek életébe. A város romjai közt a hagyományőrző csapatok táborai kereshetők fel, ahol bárki felöltheti felszerelésük tárgyait. A két nap során az Aquincum városát védelmező legiok katonái, rómaiak és barbárok csapnak össze, gladiátorok mérkőznek meg.

A gyermekeknek és felnőtteknek szóló előadások antik témájú darabokat dolgoznak fel, majd a színházban sor kerül a rabszolgavásárra is.

A város piacánál a levegőt római ételek illata járja át. Két napra ismét benépesülnek a 2000 éves város utcái, megelevenedik az aquincumi forum, és egy rövid időre minden érdeklődő római polgárrá válhat.

Az ünnep virágos vonulatát fiatal virágkötők munkái képviselik. Ők az egykori polgárváros utcáit, tereit, épületeit díszítik. Kötészeti alkotásaikkal mutatják be, mi mindent sajátítottak el a római kor virágkötészetéből és díszítőművészetéből.

Az elmúlt három évtized alatt napjaink Floralia rendezvényein generációk nőttek fel, kialakult a program törzsközönsége. Egyre nagyobb részük óbudai lakos. Műfajában az esemény iskolát teremtett: több római kori gyűjteménnyel rendelkező intézmény tekinti mintának.

A hagyományőrző ünnep mint a múzeumi bemutatás egy fajtája élményszerűen, szórakoztatva-oktatva ismerteti meg a látogatókkal azt a kulturális környezetet, amely létrehozta a Ludi Floralest.

Az egykor a Római Birodalom-szerte, így Aquincumban is megtartott római ünnep napjainkban is tovább él – életben tartja a modern kori aquincumi Floralia rendezvények sora, de korunk népszerű tavaszköszöntő majálisainak ősét is üdvözölhetjük benne. Mint annyi más, a római kulturális örökséget képező elem, ez is beépült és részévé vált közös európai-magyar kultúránknak.

(A szerző az aquincumi múzeum munkatársa)

További cikkek az Aquincumi Múzeumról:

Szétgurult drágakövek

Zsidi Paula: Mithras isten titokzatos kultusza Aquincumban

Fényes Gabriella: az aquincumi víziorgona

Idős férfi napozik a Harrer Pál utcai szabadtéri fitnesz parkban. Biciklije a padnak támasztva, karjai és lábai kinyújtva. Látszik, hogy átadja magát a napfény jótékony sugarainak. Kocogó fiatalok, majd egy korosodó házaspár köszönti őt, s az ismerősök aktivitása kizökkenti a férfit ellazult állapotából. Felugrik a padról, egy-két karkörzés és fejbiccentés után rutinosan ül fel az egyik edzőpadra. Mint később kiderül, mozgáskoordinációt segítő gyakorlatokat végez. Ő Zaki Al Hosumi szír sebészorvos. A gyakorlatok meg sem kottyannak neki, könnyedsége láttán kevesek tippelnék meg helyesen az életkorát: betöltötte a 74. évet.

– Másfél éve élek Magyarországon, a háború elől menekültem ide. Sebészként dolgoztam egész életemben, sajnos a hazámban nem volt maradásom tovább – meséli meglepően szép magyarsággal a férfi. – A feleségem félig magyar származású, ezért választottuk ezt az országot új lakóhelyünknek. Világéletemben fontosnak tartottam a testmozgást, hiszen ép testben ép a lélek is, ezért biciklizem el ebbe a parkba minden áldott nap. Itt új ismerősökre leltem, míg ha csak otthon ülnék, magamra maradnék a fájdalmas emlékeimmel.

Zaki Al Hosumi mosolyogva integet a szomszédos gépen lábát emelgető kalapos úrnak. Minden nap találkoznak, az utóbbi hetekben egyre több szót is váltanak egymással. A szír doktornak ez nem csak nyelvgyakorlási lehetőséget jelent, hanem talán egy új barátság kezdetét is. Magyar edzőtársának, a 85 éves Porffi Miklósnak sem jutott sokkal könnyebb sors, mint az idős szír menekültnek. Édesapja a ‘40-es évek elején a Hangya szövetkezet elnöke volt, ezért a kommunista hatalomátvétel után a családját kitelepítették. Testvérét, Porffi György tábornokot a Rajk-perben végezték ki.

– Kalandos életem során sok mindent láttam és hallottam, ami megedzette a lelkemet – mondja Miklós. – Vén fejjel pedig a testemet edzem ebben a parkban.

Itt lakunk a feleségemmel a közelben, s ő is mindig elkísér engem – mosolyodik el a férfi. Kora dacára szeme sarkában alig gyűlik össze néhány ránc.

Délután főleg az időseké a tér, időnként azonban egy színesre festett hajú pár is megjelenik a Harrer utcai parkban. Márk és Petra húszévesek, hét hónapja tartoznak egymáshoz. Hosszú fekete pulóverben és fekete farmernadrágban nyüstölik a láb- és karizom erősítő gépet.

– Sokat beszélgettünk Petrával, és kiderült, mind a ketten szeretnénk megszabadulni néhány kilótól. Az igazat megvallva, egyikünk sem volt túl ügyes a tesi órán, ezért a fitnesztermek gondolatától is elborzadtunk– tördeli szégyenlősen a kezét Márk. – Itt csak magunk vagyunk, nem kell trendi és feszes tornaruhát hordanunk. Annyi gyakorlatot csinálunk, amennyi jólesik nekünk, és nem érezzük úgy, hogy kinevetnek minket. Petra 3, én 4 kilót fogytam az elmúlt két hónapban! Ez hatalmas eredmény mindkettőnk számára.

A szabadtéri fitnesz parkokban 4 csoportra osztják az edzőgépeket. Vannak bemelegítő, mozgáskoordinációt segítő, testet edző és izmosító, illetve relaxáló gépek. Én remek dolognak tartom a fitneszparkok kiépítését – szögezi le Kozma Zsuzsanna edző, aki szívügyének érzi a mozgás minél szélesebb körben való elterjesztését. Ezért sok mindent meg is tesz, a kerületben például ingyen tornáztatja az összes óvoda növendékeit. Minden évben megtartja a Fitt Családi Percek elnevezésű rendezvényét, ahol az óvodások együtt tornázhatnak szüleikkel.

Fantasztikus érzés látni itt a sok idős embert. Felderül az arcuk egy kis mozgástól, és közben ismertségeket is kötnek. A sport fontosságának terén nem ismerek tréfát, biztosan tudom, hogy a mozgás és az egészséges táplálkozás a hosszú élet titka – mondja Zsuzsanna.

– Gyerekkoromban egyáltalán nem sportolhattam, három bátyám mellett én voltam apukám féltve őrzött kincse. Tizenhat éves koromban szörnyű trauma ért, elvesztettem az édesanyámat, belehalt egy sérvműtétbe. Sajnos 130 kilogrammos volt, összeomlott a keringése. Ez a tragédia nagyon mély sebeket ejtett rajtam. Mind a mai napig úgy érzem, hogy ahol csak tudom, hangsúlyoznom kell a mozgás fontosságát. Főiskolás korom óta aktívan sportolok. A fitneszparkok látogatóinak is szívesen adok néhány jó tanácsot. Azzal kezdeném, hogy edzés előtt egy órával egyenek meg pár falatot. Figyeljenek arra is, milyen ruhában sportolnak. A meleg nyári napokon azt javaslom, könnyű, fehér és légáteresztő holmikat húzzanak magukra. Mielőtt nekilátnak a gyakorlatoknak, figyelmesen olvassák el a tájékoztató táblákat, érdemes tisztában lenni azzal, melyik gépet miként kell használni. A szép korúaknak azt ajánlom, hogy 12 ismétlést csináljanak meg minden gépen, a fiatalokat pedig arra bátorítom, hogy eddzenek minél többet, hiszen ezzel egymás példaképeivé is válhatnak. Szerintem a fitneszparkok még vonzóbbak lehetnének, ha hetente egy-két alkalommal szakember tartana edzéseket – jegyzi meg a tréner.

Hogyan használjuk helyesen a fitneszparkot?

Így használjuk a szabadtéri kondigépeket
Kozma Zsuzsanna edzésterve
Az edzést bemelegítéssel kell kezdeni, végezzünk fej- és karkörzést, csípőnkkel is körözhetünk, majd hajolgassunk le a lábunkhoz. A gépek különböző izomcsoportokat mozgatnak meg, alulról felfelé haladjunk. Ne rángassuk az eszközöket, inkább lassabban használjuk. Általában négyszer tizenkét ismétlést ajánlok
Az elliptikus sétálóval bemelegíthetünk, 10 percig csináljuk a gyakorlatot
A légi sétálót is 10 percig használjuk. Ez fokozza az alsó végtagok mozgékonyságát
Az ülőkés gyaloglógép a combizmokat feszesíti (4×12)
A lovas eszköz a lábszárat és mellizmot dolgozza meg (4×12)
Mielőtt nekikezdünk a felsőbb izomcsoportok edzésének, guggoljunk lassan 4×8-at. Nagyon fontos, hogy guggolás közben a térd ne kerüljön előrébb a lábfejnél. Terpeszben végezzük a gyakorlatot
A nyújtópadon lehet hasizomgyakorlatot végezni (4×12)
Az ülőkés tológép a felső végtagokat, mell- és a hátizmot erősíti (4×12)
A karizom húzó-nyomó gép szintén a felső végtagokat edzi (4×12)
Befejezésül következzenek a nyújtógyakorlatok: a nyakat, a hátat, a lábat ki kell nyújtani. A nyújtást izomcsoportonként 16 másodpercig végezzük
Az edzésre mindenképpen vigyünk sok folyadékot, lehetőleg vizet, és a verőfényben természetesen mindig vegyünk sapkát a napszúrás ellen

Jó hosszú neve van az intézménynek: Klebersberg Intézményfenntartó Központ III. Tankerület Csalogány Óvoda, Általános Iskola, Készségfejlesztő Speciális Szakiskola, Egységes Módszertani Intézmény, Diák­otthon és Gyermekotthon.

Ritókh Tamásné igazgatónő: Összetett, több célú intézményként működünk. San Marco utcai épületünket 2008-ban vettük birtokba, ami egy minőségi ugrás volt, hiszen 8000 négyzetméteren dolgozhatunk. A régi épületszárnyban az oktatás, az új épületben a kollégium és a gyermekotthon kapott helyet. Az összekötő részben van az ebédlőnk, uszodánk és a nagy, kettéosztható tornatermünk. Kétszáztizenöt gyermek tanul intézményünkben, huszonhat csoportban folyik oktatásuk.

Milyen problémákkal küzd ez a kétszáztizenöt gyerek?

Az intézményünkbe járó gyermekek elsősorban középsúlyos értelmi fogyatékossággal élők, de egyéb társuló fogyatékosság sem ritka (mozgásfogyatékosság, látássérülés, hallássérülés, autizmus spektrum zavar).

Gyermekeinket egy részletes, átfogó vizsgálat alapján a Fővárosi Pedagógiai Szakszolgálat tanulási képességet vizsgáló bizottsága utalja be hozzánk.

Mozgáskoordinációs problémák?

A legtöbb gyermekünk mozgáskoordinációs problémával küzd. Több kerekes székes, illetve járókerettel közlekedő gyermek ellátását biztosítjuk. Kiemelten kezeljük ezért a korai fejlesztést, és az óvodai nevelésen belül a kimondottan erre a területre irányuló fejlesztési munkát.

Miért fontos a kollégium?

Sokéves tapasztalatunk azt mutatja, hogy a gyermekek egyéni sajátosságait figyelembe véve a kollégiumi nevelés több irányból támogatja az óvodában/iskolában folyó munkát. Segíti az önállósodás folyamatát, hiszen sok praktikus, a mindennapokban jól használható gyakorlati ismeretet szereznek itt. A szülőknek így lehetőségük van a munka világában való elhelyezkedésre.

Örömmel tapasztaljuk, hogy a visszajelzések alapján a kollégiumi szolgáltatásunkkal segíthetjük a családokat. Sőt, ha kétszer ekkora kollégiumunk lenne, akkor is telt házzal működnénk.

Hol folyik az oktatás?

Az épület minden egyes négyzetméterét kihasználva, nincs olyan helyiség, ahol ne folyna valamilyen oktatás. Háromtól nyolc éves korig négy óvodai fejlesztő szobában folyik az iskolára való komplex felkészítés. Az iskolában változó nagyságú termek vannak, melyek elosztásánál figyelembe vesszük az életkori és a társuló fogyatékosságok sajátosságait. Osztálytermeinken kívül zeneterem, egyéni fejlesztő termek, logopédiai szobák, gyógytornász termek, AAK Műhely (alternatív kommunikáció fejlesztése), tanműhely, tankonyha, tornaterem, uszoda, valamint szabadtéri sportpálya és játszóudvar áll rendelkezésre.

Itt különösen lényeges a kiscsoportos munka?

A kiscsoportban zajló munka valóban a leghatékonyabb, törekszünk is erre. Átlagos létszám az egyes csoportokban nyolc fő, de maximum tizenkét fő van egy osztályban. Utóbbi a szakiskolára jellemző.

Mit jelent az, hogy szakiskola?

A mi szakiskolánk, ahogy a neve is mutatja: Készségfejlesztő Speciális Szakiskola. Az OKJ-s vizsga feltételeit ők nem tudják teljesíteni, ezért tanúsítványt kapnak az elvégzett szakmai modulról, amellyel védett munkahelyen tudnak elhelyezkedni. Képzéseink: udvaros és árufeltöltő.

A képzés folyamán a szakmai munka mellett kiegészítésként kézművesség folyik – gyertyaöntés, szövés, peddignád-fonás, asztalosmunkák, különböző kreatív tevékenységek –, a tankonyhában pedig megismerkednek a háztartási munkákkal.

Végzős fiataljaink időnként felnőtt felügyelet mellett besegítenek az óvodásoknál a gondozási feladatok ellátásában.

Mik a tapasztalataik ezen a téren? Van fogadókészség a végzett szakiskolásokra?

Nehéz erre pontos választ adni, hiszen tanulóink többsége felnőtt intézményben folytatja életét. A dolgozni tudó és szerető fiatalokat ott rögtön tudják alkalmazni. Ha nem is munkavállalóként, de udvarsöprésben, kertészkedésben részt vesznek. Van olyan felnőtt intézmény, ahol hatalmas üvegházban dolgoznak a gyerekek. A szülői háttérrel rendelkező fiatalok esetében is van lehetőség védőmunkahelyen elhelyezkedni (pl. élelmiszerboltban árufeltöltőként), több fiatalunk is munkát kapott egy élelmiszerláncnál. Álmaink ennél ugyan tovább mutatnak, de minden apró előrelépésnek nagyon örülünk.

Hány évig maradhatnak a gyerekek?

A korai fejlesztéstől, tehát csecsemőkortól kezdve 23 éves korig itt nevelkedhetnek a gyermekek.

Milyen szakemberek dolgoznak itt, illetve milyen foglalkozások, terápiák vannak a gyerekek számára?

Legnagyobb számban gyógypedagógusok dolgoznak az intézményben, ők oktatják a közismereti tárgyakat. Az egyéb készségtárgyakat erre szakosodott kollégák, testnevelők, gyógytornászok, konduktorok, logopédusok, egyéni fejlesztők, szakoktatók látják el.

Az óvodától kezdve vízhez szoktatás, emelt szintű ének-zene oktatás, illetve állat asszisztált terápiák zajlanak.

Lovas terápiára az Aranypatkó Lovardába járnak a gyerekeink hetente kétszer az Aranyhegyi útra, a kutyaterápia az iskolán belül zajlik. Mindezek hozzájárulnak a gyermekek érzelmi gazdagodásához, személyiségük fejlődéséhez.

Komoly sportélet is zajlik az intézményben.

Iskolánk 25 éve, tehát a kezdetektől tagja a Magyar Speciális Olimpia Szövetségnek, amely az értelmi sérült emberek sportolási lehetőségét biztosítja. A 2013-ban alakult Csalogány Diáksport Egyesület képviseli iskolánk sportolóit a szövetségben. Büszkék vagyunk eddigi eredményeikre, akár hazai, akár nemzetközi versenyekről beszélünk. A legutóbbi két nagy versenyt említem: 2014-ben Antwerpenben az Európa Játékokon három sportolóval vettünk részt. Úszásban és atlétikában arany-, ezüst- és bronzéremmel tértünk haza. A 2015 nyarán Los Angelesben megtartott Világjátékokon egy úszónk és egy teniszezőnk képviselte egyesületünket. Úszónk 8. és 4. helyezést ért el, teniszezőnk egy arany- és egy ezüstéremmel zárta a tornát. Büszkék vagyunk a Kölyökprogramra bázis intézményként.
Ezen kívül tanulóink részt vehetnek labdarúgó tornákon, nyáron focicsapatunk részt vett Göteborgban egy nemzetközi futballtalálkozón.

Mindemellett természetesen túráznak, teniszeznek, tollaslabdáznak, asztaliteniszeznek, bocsa és petanque szakkörünk is van, korcsolyázunk, görkorcsolyázunk, bowling versenyekre is járunk diákjainkkal.

Igyekszünk minden gyermeket megismertetni a mozgás örömével, ezzel is színesítve az életüket.

Van egy kiváló uszodájuk is.

Remek lehetőségeink vannak az uszodánkban, két kolléganő vállalta fel, hogy az uszodában szakszerű úszásoktatás működjön. A délelőtti uszodai foglalkozások tanóra keretein belül zajlanak (vízhez szoktatás, gyógyúszás, vízi torna, úszásoktatás). Hetente két délután a teljes uszodát biztosítjuk egyesületünk úszóversenyzőinek a felkészülésre. Fogadjuk a III. kerületi óvodásokat és kis­iskolásokat, akikkel külső oktatók foglalkoznak. A kerületben működő iskolákkal, óvodákkal, egyetemmel kölcsönösen jó kapcsolatot ápolunk, hiszen a Szent Miklós Téri iskola sportolói, egyesületünk leigazolt versenyzői hetente háromszor jönnek úszóedzéseinkre. Az Óbudai Egyetem segítette a felkészülését a Nyári Speciális Olimpián résztvevő teniszezőnknek, teniszpályát és oktatót biztosított versenyzőnknek.

A lelkesedést nem mindig lehet pénzen megvásárolni, igaz, manapság nem is nagyon próbálkoznak ilyemivel.

Kollégáink elhivatott gyógypedagógusok, akik kimondva vagy kimondatlanul, amikor felesküdtek a diplomájukra, vállalták a munkával járó plusz feladatokat. Gyakran ez teljes hétvégi elfoglaltságot jelent számukra, de panaszkodni még nem hallottam őket, vagy hogy nem mennének legközelebb. Természetesen örülnék, ha honorálhatnám, de jelen pillanatban csak szóbeli bátorítással üdvözölhetem eredményeiket.

Fontos terápiás lehetőség a zene és a művészet is.

Már korai életszakaszban megjelenik a zene és a művészetre való felkészítés, mi sem bizonyítja jobban, hogy a Csalogány kórus tagjai között tudhatunk két óvodáskorú gyermeket.

Kórusunk rengeteg fellépésnek tesz eleget, sok helyen megfordultak, országos hírnévre tettek szert. UNICEF gála keretén belül Roger Moore-nak is énekeltek.

Gyerekeink énekelnek olaszul, angolul, németül, törökül és kínaiul is.  Soronként, szinte szavanként tanulják meg a dalok szövegét.

Arról még nem esett szó, hogy most volt 140 éves az intézmény.

Intézményünk az első Magyar Gyógypedagógiai Intézmény jogutódja (Frím Jakab, 1875). Az értelmi fogyatékosok fölkarolása, oktatása ennek az intézménynek volt a feladata. Kitűnő emberek voltak az elődeink. Bárczi Gusztáv, akiről a gyógypedagógiai kar a nevét kapta, szintén az intézmény igazgatója volt. Nagyon sok jó pedagógus fordult itt meg, akiknek az is fontos volt, hogy fejlesszék a meglévő tudást, akár tankönyveket írjanak. A mostani tankönyveinket is ők készítették. Mindenképpen meg kell említeni a pedagógiai munkát segítő kollégákat: összesen nyolcvannyolcan segítik a tanárok munkáját. Gyermekfelügyelők, dajkák, gyógypedagógiai asszisztensek látják el a védő-, óvó, gondozói munkát a mindennapokban, a nap 24 órájában az óvodában, az iskolában, a gyermekotthonban és a kollégiumban.

Milyen személyiség kell ahhoz, hogy valaki ezen a munkahelyen helyt álljon?

Mit nevezünk helytállásnak? Ezt a definíciót nehéz a mi szakmánkban értelmezni.

Legyen elhivatott, gyerekszerető, önironikus, jó pedagógus, jó szakember, gazdag humorérzékkel megáldott, de ha egyszerűen szeretném megfogalmazni, akkor elsősorban ember.

Olyan ember, aki azt látja, amit fejleszteni lehet, és nem azt, hogy mi hiányzik a tökéletességhez. Ezek a gyerekek olyan embereket tudnak elfogadni, akik képesek velük együtt gondolkodni és cselekedni.

Óbudától Los Angelesig

Az uszodában Oravecz Éva biztatja a gyerekeket. Megkérdeztem, milyen út vezette ide.

Oravecz Éva: Első diplomámat egészségtan tanárként szereztem, majd gyógypedagógiát végeztem Szegeden értelmi akadályozott szakon. Utána a Testnevelési Egyetemen mint úszó-szakedző végeztem.

Úszóversenyző volt?

Nem, nem volt közöm az úszáshoz, soha nem versenyeztem, sőt a vicc az, hogy nagyon későn tanultam meg úszni. Hatéves koromtól kajakoztam, és igazából az adott motivációt, hogy megtanuljak úszni.

Amikor apukámnak bejelentettem, hogy úszóedző leszek, kicsit mosolygott rajta. Ráadásul elvégeztem a vízimentő tanfolyamot is.

Mióta dolgozik a Csalogányban?

Tizenöt éve. Délelőttönként gyógypedagógus vagyok, osztályfőnökként tanítok kicsiket az autista csoportban.

Mennyire kicsiket?

Ötödik osztályig vannak nálam. Vegyes csoportnak kell elképzelni az autista csoportot, ők az értelmi sérülés mellé még autista jellemzőkkel is bírnak. Ez egy speciális osztály, és speciálisan is tanítjuk őket. Ezzel foglalkozom délelőttönként, délután pedig jön a sport. Kedden és csütörtökön van az úszócsapat hivatalos nagy edzése, ők már versenyközeli állapotban vannak. Miután kedden és csütörtökön lemegy a nagy úszás, jönnek a pici óvodások, akiket előbb-utóbb szeretnénk berakni a nagy úszócsapatba.

Miért fontos, hogy a gyerekek versenyezzenek?

Ezek a gyerekek kétszer egy héten becsületesen leússzák azt, amit le kell nekik úszni, hogy legyen eredménye. Önértékelés szempontjából rettentően fontos ez, hiszen érzik, hogy ők is le tudtak tenni valamit az asztalra. Nyilván más kategória egy olimpia meg egy speciális olimpia, de nekik ugyanolyan kategóriának számít, mert becsületesen edzettek, és elértek valamit, aminek az eredménye ott csillog a nyakukban.

Rengeteg egyéb program mellett tavaly júniusban egy úszónkkal és egy teniszezőnkkel mi is részt vettünk Los Angelesben a speciális olimpián.

Iszonyú várakozással indultunk, és próbáltak is mindent élvezni. Igazából még sok is volt nekik. Néha már mi is csak kapkodtuk a fejünket, rohantunk egyik programról a másikra, de fergeteges volt, hatalmas élmény.

A többi srác mit szólt ehhez, hogyan érintette őket, hogy innen került ki két olimpikon?

Természetesen hajtja őket mindenképpen. Ez minden versenyre igaz, nem csak az olimpiára. Bármilyen kis versenyről hazatérve azt lehet látni az iskolában, hogy hétfőn, kedden mindenki az érmekkel a nyakában jár-kel. Nagyon sok gyerekünk úgy kezdett el úszni, hogy látta az osztálytársain, hogy állandóan éremmel térnek vissza, és akkor ő is jönni akart. Most éppen huszonhét úszónk van.

Azok is sportolnak, akik nem versenyeznek?

Számukra ott a szurkolói csapat. Amikor itt van a verseny, akkor ők jönnek drukkolni. Rengeteg lehetőség van azok számára is, akik nem képesek rendszeresen sportolni. Itt van a bocsa, ez a golyósport, amit a gyengébb képességű gyerekek is élveznek. Vagy ott van a mozgásélménynek nevezett foglalkozásunk, amelyet kifejezetten súlyosan, mozgásban is fogyatékos gyerekeknek kínálunk. Mindenkinek találunk mozgáslehetőséget.

Miben segít a sport a fizikai előnyökön túl?

Rengeteg lehetőséget ad arra, hogy integráljuk a gyerekeket a társadalomba. Jelen pillanatban egy gyógy­pedagógus azért küzd egy életen át egy gyerekkel, hogy az megfeleljen a társadalomban, helyt tudjon állni. Azért nevelgetjük őket, hogy megtanulják azokat a társadalmi normákat, amiket mi normális esetben automatikusan elsajátítunk életünk során. Szerintem ez kevés.

Kevés, hogy mi megtanítjuk húsz év alatt arra, hogyan kell a társadalomban viselkedni, miközben a társadalom nem igazán befogadó közeg. Ezen segítenek az integrált versenyek.

Közösen úsznak, futnak, kosárlabdáznak az egészségesekkel, és azt látom a fiatalokon, hogy nem menekülnek el, hanem szívesen játszanak, szívesen töltik velük az idejüket. Egy-egy fiatal vagy híres sportoló meg is döbben azon, hogy mi mindent tudnak diákjaink.

Van családja?

Van férjem és két nagy gyerekem. A nagyfiam 20 éves, és már az önálló életét éli. A kisebbiket megfertőztem kicsit, ő is sportoló, sportgimnáziumba jár, és délutánonként, ha ideje engedi, bejön, és segít nekem az ovisokkal.

A férje hogyan viseli azt, hogy a felesége ennyire elfoglalt?

Ő is olyan területen dolgozik, ahol rengeteg a munkája, így nem unjuk meg egymást. Ez a hosszú házasság titka.

A sárospataki Szeplőtelen Fogantatás Bazilika homlokzatára általa tervezett másfél méteres zománcberakásos vörösréz kereszt 2014-ben került a templom oromcsúcsára, amihez a tartószerkezetet szintén ő készítette. A sárospataki bazilika déli homlokzata feletti tetőn további munka dicséri Rácz Gábor művészetét: a harangjátékot fedő 27 négyzetméteres zománcozott ablakfelület, amelyet 54 vörösréz rózsavirág díszít.

Egyik legfontosabb alkotásának a debreceni Megtestesülés templom liturgikus terének 2006-os megtervezését tartja, amely egyben egyik legmonumentálisabb, 5,50 méter magas zománcművészeti munkájának megvalósulását is eredményezte.

A templom szentélyét életfa motívum díszíti, amelynek részeként a Megváltó Krisztus, Szűz Mária és Szent János apostol alakja zománcozott vörösréz lapokból lett kialakítva.

Nem tőgyökeres óbudai. Mikor és hogyan telepedett le a III. kerületben?

Rákospalotán, a XV. kerületben nőttem fel, ahonnan gyakran jártunk kirándulni a Budai-hegyekbe. Gyermek- és fiatalkoromban a 33-as villamos és a 84-es busz, később a bicikli és a motorkerékpár hamar áthozott Pestről az Árpád hídon vagy az Északi összekötő vasúti hídon. Idővel evezni is jártunk a Római-partra. Az óbudai Híd Vendéglőt igen megkedveltük. Így került hozzánk közel Óbuda, ahol feleségemmel több mint 30 éve, 1985–1986-ban házépítésbe kezdtünk. Ekkor már négy gyermekünk volt. Sok segítséget kaptunk a szomszédoktól, a helyi mesteremberektől, az önkormányzattól is. Megbízások is érkeztek, pl. négy alkalommal kértek fel Óbuda címerének elkészítésére. Viszonzásul, latba vetve kapcsolataimat, segítettem pénzt előteremteni az óbudai Szentháromságszobor helyreállításához. Középiskolába a Török Pál utcai Képzőművészeti Szakiskolába jártam, majd felvételt nyertem a Magyar Iparművészeti Főiskolára – amelyet most Moholy-Nagy Iparművészeti Egyetemnek hívnak –, ahol szilikát szakon Schrammel Imre Kossuth-díjas művész volt a mesterem. 1974-ben diplomáztam.

Több mint négy évtizede tevékenykedem zománcművészként és liturgikus terek tervezőjeként. A mesterségbeli tudásomat itthon és külföldön – Ausztriában és Németországban – kurzusokon adom tovább.

1989-ben léptem be a Creativ-Kreis International nemzetközi zománcművészeti egyesületbe, amelynek 1992 óta magyarországi elnökeként tevékenykedem. Alapító tagja vagyok a Tűzzománcművészek Magyar Társaságának, vezetem a Szent Lukács Céhet, és felvettek a Kunstverein Coburg tagjai közé.

Úgy tudom, a III. kerületben több megbízást is sikerrel teljesített, kérem mutassa be ezeket a munkáit!

Három egyházművészeti feladatomról szólnék. A legkorábbi a hányatott sorsú Zaránd utcai Rómaifürdői Karácsonyi Kis Jézus plébániatemplom új liturgikus terének kialakítása volt 1977-ben. Festettem ezen kívül a templom díszítésére egy életnagyságú Krisztus-seccót, illetve a tabernákulumot és az oltárt tűzzománc díszítéssel láttam el. A következő III. kerületi egyházi megbízásom a Szőlő utcai Jó Pásztor Nővérek templomigazgatójától, Bakonyi József atyától érkezett.

1991-ben a rend alapításának 100. évfordulója alkalmából elkészítettük a diófa-zománcozott vörösréz díszítésű szembemiséző oltárasztalt, ambót (szószéket), papi székeket, ministráns zsámolyokat.

Nyolc évvel később elbontásra került a régi oltárépítmény, és helyére zománccal díszített pastofórium (szentségház) került. Ekkor több művész is bekapcsolódott az átalakítási munkálatokba: Kecskés Ágnes elkészítette a Jó Pásztor gobelin oltárképet, Kun Éva halott Krisztust ábrázoló kerámiaszobrot alkotott, Krajcsovics Károly ötvösművész a keresztelőmedencét és a tabernákulum fejezetét az örökmécsessel alkotta meg, Gajzágó Sándor festőművész a Jó Pásztor Rendet alapító Szent Eufráziáról festett képet.

Néhány évvel később megterveztem a templomteret nyugati oldalon lezáró, életfa szimbólummal díszített szekrényfalat, amely fölé megfestettem a kereszténység 2000. évének szimbólumát és az azt közrefogó két angyalalakot.

Később a templom kert felőli külső falára 210×90 cm-es méretű Szent Kristóf-ábrázolást készítettem tűzzománcból.

A harmadik óbudai feladatomat a szalézi rendtől kaptam. 1994- ben átépítették, bővítették Bécsi úti kápolnájukat, és Peish Ferenc házfőnök atya megbízott, hogy végezzem el a Segítő Szűz Mária templom szentélyének elrendezését, tervezzem meg a szembemiséző oltárt, az ambót és a padokat. 1995-ben valósulhatott meg a 380 cm-es, széttárt karú Krisztust ábrázoló tűzzománc oltárképem. A 2000-es évek elejétől a templom bécsi úti homlokzatát díszíti a Segítő Szűz Máriát megjelenítő 210×60 cm-es tűzzománc képem.

Milyen hazai és külföldi megbízatásai voltak a fentieken kívül?

Első jelentős munkafeladatom a Maulbertsch mester által kifestett sümegi plébániatemplom térrendezése, a zománcdíszítésű oltár, ambó megvalósítása volt 1978-ban.

Az esztergomi Szemináriumi Kápolnában, Debrecen két templomában, Hernádnémeti, Ózd, Sárospatak, Segesvár és Hága templomaiban folytatott egyházművészeti, belsőépítészeti munkáim érdemelnek említést. Profán megrendeléseim közül a jelentősebbek: Ráckevén a vízműtelep központi fogadóterébe került 28 négyzetméteres zománcképem; a Magyar Külkereskedelmi Bank központi épületének pénztárhelyiségében látható két nagyméretű zománcképem. Megterveztem továbbá a németországi Himmerod ciszterci kolostor fogadóterének zománcdíszítését. Himmerod Zománcmúzeumában és a kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely gyűjteményében találhatók meg munkáim. Gyakran tartok tűzzománc-művészeti kurzusokat itthon, Ausztriában és Németországban.

A település középkorának változatos és néha viharos időszakát lezáró török uralom alatt többször elnéptelenedett Óbuda. 1659-ben a Zichy-család birtoka lett a város, akik a század végétől egyre nagyobb számban telepítették le a katolikus lakosokat. A katolikus közösség összetétele azonban már más volt, mint a korábban jelen lévő. Egyrészről a XVI. században megjelenő reformáció hatására a kereszténység megosztottsága felerősödött. Másrészről azzal, hogy a középkorban kialakult egyházi intézmények megszűntek vagy már nem akartak visszatelepedni, megváltozott a helyi katolikusság képe. Az egyháznak Óbudán ekkor már sem országos jelentőségű intézménye, sem a királynék által támogatott, főúri lányok nevelésében szerepet játszó kolostora nem volt.

A német nyelvterületről áttelepülők első nagyobb szervezett csoportja 1698-ban került Óbudára, majd a XVIII. század folyamán folyamatosan vándoroltak be a településre. A telepesek többsége sváb területekről érkezett, de rajtuk kívül más német és osztrák tartományokból (Frankföld, Bajor­ország, Stájerország, Alsó-Ausztria, Tirol stb.) is jöttek katolikus vallásúak. A XVII–XVIII. század fordulójára a helyi katolikus vallás tehát az itt élő lakosságon belül elsősorban a német származású földművesek, szőlőművesek vallása lett.

A XVII. század utolsó évtizedeiben a település állandó plébánosának hiánya miatt a lelkipásztori teendőket különböző szerzetesrendek tagjai látták el. Pár évvel később – még a századfordulót megelőzően – önálló plébánosa lett Óbudának, akit egy ideig csak a földes­úr jóváhagyásával lehetett kinevezni, ezért ez idő tájt a katolikus lakosság elsősorban a Zichyek hivatalnokának tekintette.

Mindezt jól szimbolizálják Ferber Vitus plébános korabeli színes rajzai, amelyeken a keresztény életforduló eseményeit (keresztelés, házasság, halálozás) főnemesek alakjainak ábrázolásával jelenítette meg.

Az 1730-as évektől kezdődően megváltozott a helyzet, és rendeződött a lakosság és a plébánia kapcsolata. Szerződésben rögzítették, hogy az óbudai lelkipásztor teendői között szerepelt a mindennapi vallásos élet szabályozása, a misék celebrálása (havonta legalább egyszer magyarul, a többi alkalommal németül), a plébániai hivatal irányítása, körmenetek tartása, zarándoklatok vezetése, erkölcsös nevelés felügyelete stb.

A XVIII. század elejétől kezdve a katolikusoknak vezető szerep jutott mind a város irányításában, mind a vallásos életben. Ennek egyik első megnyilvánulásaként 1698-ban a Zichyek közbenjárására a reformátusoktól visszakapták a település egyetlen használható, középkori alapokkal bíró templomát. Ez a templom egy toronnyal és órával ellátott, kisméretű építmény volt, amelynek főoltára a grófi család támogatásával készült el. Néhány évtizeddel később már a városi tisztségviselők többsége is a katolikus németek köréből került ki. A XVIII. század közepére a településen teljes mértékben megszilárdult a katolikus egyház szerepe, amit jól érzékeltet, hogy a század közepén Óbuda 3677 lakosának kb. 70 százaléka katolikus volt. Ennek következtében egyre több egyházi intézményt és épületet alapítottak Óbudán.

Az egyre növekvő létszámú katolikus közösség, és a használatban lévő templomépület szerény méretei, illetve rossz állapota miatt Barwick Keresztély Ignác plébános és Genszky Simon városi bíró közreműködésével már 1735-ben gyűjtést szerveztek egy nagyobb templom építésére. Barwick plébános halála következtében azonban az ünnepélyes alapkőletételre közel egy évtized múlva, 1744. július 28-án került sor.

A tervezést és kivitelezést Paur János György pesti építőmesterre és segédeire bízták, akiknek vezetésével 1749-re készült el a templom épülete.

A főhomlokzat, amelynek kivitelezésére Bebo Károlyt, illetve Eberhardt Antalt és Petrovich Józsefet kérték fel, szintén ebben az évben készült el. A belső tér faragásainak és szobrainak többsége – köztük az ország egyik legszebb szószéke – szintén Bebo alkotása.

A XIX. században a gyáripar elterjedésének köszönhetően Óbuda népessége jelentősen megnövekedett, amelynek velejárója lett a vallási élet fellendülése egyletek, iskolák létrehozásával, apácarendek és szerzetesrendek betelepítésével. Cselka Nándor, Óbuda egyik legnevesebb lelkipásztora, akiről a korban egy közismert egyletet is elneveztek, 1878-ban hívta Óbudára az első három vincés nővért, hogy óvodáskorú gyerekek nevelésével foglalkozzanak. A Páli Szent Vince által alapított rend női ágát előbb a Szeretet Leányainak vagy Irgalmas Nővéreknek hívták, később a Szent Lujza Rend elnevezést kapták, ugyanakkor általánosan elterjedt velük kapcsolatban a vincés nővérek, illetve szürke nénék megszólítás is. Óbudai közösségük 1934-ben felvette a Szent Lujza Intézet nevet, és célul tűzte ki a tehetséges és szorgalmas, de szegény sorsú gyerekek nevelését. A következő óbudai plébános, Kirschhofer Károly áldásával nyílt meg 1892-ben a Jó Pásztor szeretetéről nevezett Miasszonyunk leányai kongregáció első magyarországi nevelőintézete a Szőlő utcában. Az intézet célja a megesett fiatalkorú lányok megsegítése, javító-nevelése. A Jó Pásztor nővérek szerzetesházához tartozó templomot 1901-ben szentelték fel.

Fotó: Óbudai Múzeum

A katolikus közösség növekedését és erősödését jelzik azok a templombővítési elképzelések, amelyek a XIX. század közepétől többször felmerültek az óbudai plébániatemplommal kapcsolatban. A legmerészebb elképzelés a templom teljes átalakítását, több melléktorony létrehozását, az épület bazilika méretűvé növelését irányozta elő. Azonban az eredeti arculat megőrzése érdekében ezeket a terveket az egyházközösség és a főváros vezetői elvetették. Kisebb átalakítások így is érintették a templomot, hiszen voltak időszakok, amikor bejáratait szélfogókkal látták el, illetve a kiscelli főoltár elhelyezése érdekében az északi oldalbejáratát még a XVIII. század végén befalazták.

Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után, 1919. június 22-én alakult meg hivatalosan az Óbudai Szent Péter és Pál Egyházközség, amelynek első elnöke Mettelka Frigyes MÁV-főfelügyelő volt. Az elkövetkező évtizedekben több kultúrházat létesítettek, és Óbudai Egyházközségi Tudósító címmel saját újságot adtak ki. Mindemellett a lakosság nagymértékű növekedése megkövetelte, hogy a kerületben több önálló lelkészség is létesüljön (Rómaifürdői plébánia, Újlaki plébánia Tímár utcáig való bővítése, Szentendrei úti plébánia, Vörösvári úti lelkészség), így a plébánia vonzáskörzete ebben az időszakban jelentősen csökkent. Az aktív egyházi életet tovább színesítették az 1920-ban Óbudára települő szaléziak, akikre Csernoch János bíboros-hercegprímás a Fischer Ágoston által alapított, árva gyerekek gondozásával foglalkozó Senki Fiai Otthon és a hozzá tartozó kápolna fenntartását és vezetését bízta.

A II. világháború folyamán Óbudához és a lakossághoz hasonlóan a templomot is súlyos veszteségek érték, megsérült a szentély és a tetőszerkezet, a vörösréz toronysisak pedig megsemmisült. Jóllehet a templom épületét érintő háborús károkat 1957–58-ban kijavították, és rekonstruálták a toronysisak eredeti barokk formáját, a kialakuló diktatórikus rendszer folyamatosan arra törekedett, hogy minél erőteljesebben leszűkítse a vallásos élet területét, korlátozza az egyházak szerepét. Általánossá vált a hitoktatás akadályozása, az egyházi rendezvényekről való jelentések készítése és a papság zaklatása.

Megfelelően érzékelteti a kor viszontagságait Szabó József plébános története, aki 1948 januárjában vette át az óbudai plébánia vezetését, február végén iktatták be hivatalába, majd október 29-én a Magyar Népköztársaság elleni hűtlenség vádjával őrizetbe vették és hét év fogházbüntetésre ítélték.

A szerzetes- és apácarendek sem kerülhették el sorsukat. A Jó Pásztor nővérek által működtetett javítóintézetet 1948-ban államosították, majd két évvel később a rendet feloszlatták, a templomot pedig az Esztergomi Főegyházmegye vette át. Annak ellenére, hogy 1948-ban államilag betiltották a szerzetesrendek működését, a vincés nővérek még két évig itt élhettek, de már nem taníthattak, majd 1950-ben egy este alatt Egerbe költöztették át őket. 1950 szeptemberében a szalézi rend működését is felfüggesztették, így el kellett hagyniuk az intézetet és ezzel együtt Óbudát. A viharos körülményeknek köszönhetően folyamatosan csökkenő létszáma ellenére Óbuda ezekben az évtizedekben is kiemelkedő szerepet játszott a katolikus vallási életben, és a főplébánia egyike volt Budapest legmeghatározóbb katolikus gyülekezeteinek.

Az 1990-es évektől kezdve ismét fellendült a katolikus közösségi élet, amelynek eredményeként két új harangot szenteltek fel (amelyek jelzik a templom június 29-i búcsúját, február 3-i és szeptember 8-i szentségimádását), átadták a Péter-Pál Házat, illetve a templom melletti téren egy szakrális és világi dallamokat játszó harangjátékot avattak fel.

Jéger úr boldogan bicegve nyújtotta felénk a pulton kissé áthajolva e megfelelően keserű gombócokat, az egyik lábát ugyanis Doberdónál – avagy Isonzónál, ebben már nem vagyok bizonyos – hagyta, boldog pedig ezért volt, mert jól csinálta a szakmáját, melyet szeretett, és a hazafias népfront oklevelénél mindig fontosabb volt számára a csillogás, amely megjelent a szemünkben, amint sorban álltunk a pultja előtt. Nem tűnt el teljesen az életemből az a boldog keserűség azóta sem, hisz ehettem sokszor Brüll úrék, valamint még a kilencvenes években is a Vörösvári út harmincvalahány alatti kicsiny Kakadu cukrászda hasonmód megfelelően keserű csokoládéfagylaltjából,

szóval azóta is gombóc van a torkomban, ha ezekre a hideg, sötétbarna gömbökre gondolok, és a fülemben, mintha őz lépne ágra, halkan visszhangzik a tölcsér ropogása.

Na, a jó Isten tudja, hogy e képről miért jutott eszembe az a megfelelően keserű csokoládéfagylalt, tán – mint rendre – itt is késésben van a tudomány, és csak ezután fogja kimutatni fehér köpenyében Amerikában valaki, hogy megfelelő erősségű és megfelelő szögben eső fénynél némely óbudai ház faláról is endorfin sugárzik, fotós legyen a tölcséres gépe mögött, aki elkapja. S ha ez így van, ezer szerencsénk, hogy itt élünk Aquincumban, és felvetett fővel sétálva a katonai amfiteátrum környékén, ilyen megfelelően boldog házra akadhatunk.

Nézzék csak, a zöld levelek épp annyit takarnak belőle, amennyit a teljes látás érdekében takarniuk is kell, s orrcimpánkat szinte megcsapja a dús levegő, melyet e kicsiny, zöld erőművek a Lajos utca felől bőven érkező széndioxidból készítettek. Elektromos vezetékek adnak találkát egymásnak a falon, jelezvén az aggódók számára, hogy a ház be van kapcsolva a Föld energiahálózatába, és ha a falak mögött olyanok is élnének, akiket nem boldogítanak eléggé a fönti emlékek, hát estéről estére törököt foghatnak kedvenc csatornájukon.

Az erkélyek úgy, oly lassan vonulnak az ég felé, mint a Budapest épületeiből mára kiveszett páternosterek, amelyek a nevüket – ugye hallják? – a halálfélelemben támadó vallásos érzületből kapták.

(Vajon hová dobták ki ezeket a rejtelmes örökmozgókat, s miként volt lehetséges, már ha így volt, hogy amíg őröltek, egyetlen embert sem szabdaltak szét?) Itt kapaszkodik végül a falon ez a kecses, rozsdásan is fiatal zászlórúd, amely – formája-anyaga tanúskodik róla – egyidős magával a negyvenes évek elején épült házzal, amely légiós hadijelvény tartórúd is lehetne, és akkor is szemszűkítőn szép, ha e sorok írója semmilyen zászlót nem látna szívesen lengeni rajta.

Kivéve talán, igen, azt mégis, a Jéger úr fehér köpenyét.

Óbudán sok nagy vagy legalábbis jelentős író élt, ám furcsa módon épp két legnagyobb írója volt a leginkább óbudai: nemcsak itt éltek, de valóban Óbuda írói voltak. Világukat a városrész ihlette, ezek az utcák rendezték be e világok helyszíneit és atmoszféráját, és nagyon kis túlzással foglyul is ejtették az Óbudához kapcsolódó képzeteinket hosszú-hosszú időre. Noha világukból mára szinte semmi nem maradt észrevehető némely utcaneveken kívül, a képzelet Óbudája jórészt az övék maradt. A Fő tér és tágabb környéke Krúdy Gyuláé, és az ő világa errefelé még alakítja is a városképet; a külsőbb részek, a Bécsi út környéke és még a szomszédos Újlak vidéke is inkább Gelléri Andor Endréé maradt. „Míg ő (Krúdy) a belső részt szerette, a zakatoló villamosok mellett ijedten guggoló kis házakat hangos kocsmáikkal, Gelléri kifelé van otthon, ahol hosszú kertek kígyóznak a hegyekre” – írta földijük, Óbudának a – Gellériről szintén elismerően író Komlós Aladár melletti – legnagyobb irodalomkritikusa és esszéistája, Halász Gábor a két szomszédos világ párhuzamos képzelet-földrajzáról.

Halászt és Gellérit nemcsak életük kezdete, de a vége is összeköti: mindketten a holokausztban haltak meg.

Még különösebb, milyen erős és világos, számtalanszor megénekelt rokonság van kettejük között: mindkettőjük kompozícióit elsősorban a hangulat, az atmoszféra erős egysége szervezi, tartja össze, és a cselekmény nem különösebben fordulatos „elemei” maguk is csak színhatások, a világteremtés, az atmoszféra-teremtés segédeszközei. Ha tehát van főszereplője a Gelléri-szövegeknek, akkor az elsősorban a háttér és a helyszín: egy teremtett-elképzelt Óbuda az esetek igen jelentős részében. Az emlékezetes figurák kizárólag ezzel a háttérrel együtt élnek mind, eltéphetetlenül tartoznak hozzá – hasonlóképpen volt ez két nagyon eltérő alkatú író, Mándy Iván és a közelmúltban elhunyt Fejes Endre egymástól meglehetősen különböző Józsefvárosaival is. Ezért nevezték nagy előszeretettel a pályatársak „költőinek”, „lírainak” ezeket a szövegeket.

Ez a világ térben is, időben is az átmeneté: „nagyvárosba átültetett vidék”, ahogy Halász esszéje mondja. A Gelléri-novellák terének „központjai a Szentlélek tér, Flórián-tér, Miklós-tér és a Bécsi út gyárvilága…, jellege se nem városias, se nem vidékies, még csak nem is külvárosi abban az értelemben, ahogy Újpest vagy Kispest” – írja Vas István is még bőven Gelléri kortársaként, az 1930-as évek közepén.

A nagyvárosok térbeli és társadalmi perifériáiról van szó, a kitaszítottság és a kisközösségek bizalmas otthonosságának kontrasztja biztosítja a nagy novellák legtöbbjének feszültségét.

Tulajdonképpen ezt a kettősséget írják le Kosztolányi híres szavai, amelyekkel első, a Nyugat által kiadott, Szomjas Inasok című Gelléri-novelláskötetet jellemzi 1933-ban: „tündéri realizmus”.

Sokan megjegyzik, hogy már alkata is mintha ezt a kettősséget mutatná: a kisportolt, hatalmas, izmos fizikum komoly betegséggel (asztmával) és erős félszegséggel, szégyenlős gyöngédséggel párosul. Épp így, eleven érzékiség és végletes megfosztottság összeszikrázásában születnek meg a Gelléri-próza legszebb mondatai, szövegei. Sőtér István kvázi-szociológiai megfigyelése szerint a Gellériéihez „hasonló típusokat sehol nem teremtett a társadalmi fejlődés – csak a mi felemás, későn polgárosodó, falut és kisvárost egyaránt magába olvasztó, két világháború közötti Budapestünkön”. A szocializmus városalakító tendenciái, a nagy építkezések, a „modernizáció” mindezt – egyébként nagyon helyesen – felszámolta, a szegénységnek az a világa, azok a külsőségei, amelyek Gelléri otthonául szolgáltak, eltűntek Óbudáról–Újlakról, és a szegénység más formái váltották fel őket.

A Garay utcától a Bécsi útig

A legóbudaibb író meglepő módon nem itt, nem Budapest III. kerületében látta meg a napvilágot, nem itt élte az első éveit. Zsidó munkáscsaládba születik a Garay utcába (ebben a sztereotípiák ellenére nincsen semmi szokatlan), aztán a Ferencváros neveli. Édesanyja szülei viszont kantinosok az újlaki téglagyárban, Frankl Sára, Gelléri édesanyja is együtt dolgozott velük. Aztán 1915-től már ők is bizonyosan Óbudán élnek, címük: Bécsi út 134. Gelléri a költözés idején kilenc éves.

A Kiscelli utcában járja ki az elemit, aztán a Zsigmond utca 114. alatti gimnáziumban bukdácsol négy évet: az első osztályt megismétli, a többit elégséges eredménnyel veszi, negyedik után abbahagyja gimnáziumi tanulmányait.

Üzemi gyakorlatot későbbi tanulmányai során a Bécsi úti Róna gépműhelyben szerez, géplakatosként és páncélszekrény-készítőként végez, rettegett apja nyomdokain haladva. A Bécsi útról 1923-ban a Tímár utca 24. alá költöznek, ezen a címen működik az apa lakatosműhelye és páncélszekrény-készítő üzeme. Erről a műhelyről ír Halász Gábor a Nyugatban, amikor felidézi az immár első novelláskötetét megjelentető, íróvá serdült „Gelléri-fiúval” kapcsolatos emlékeit: „Óbudán, a hegyek alatt, a mi utcánkban (itt, mint a kisvárosokban, az utca egyetlen nagy közösség, ahol mindent és mindenkit számontartunk, ha közelebbről nem is ismerjük) volt egy pénzszekrénygyár. Gyárnak az utca önérzete nevezte ezt a műhelyt, amely egy mély pincehelyiséget foglalt el. Ha villamosra várva, előtte álldogáltam, szivesen elnéztem; kékes csillogó fények csaptak elő ablakain, lent a félhomályban határozatlan alakok mozogtak, a fúrók éles sivítása hangzott és mázsás terhek vonszolódtak a lépcsőin fel és le. Ebből az örök-munkás, örök-zajos alvilágból, az apja birodalmából, néha kiemelkedett egy nagycsontú, széles vállú, fekete busafejű fiú; munkászubbonyban, kijött és nekivágott a hegyeknek, vagy valamelyik üres grund sarkában diszkoszvetéssel szórakozott és gyönyörködött az izmai erejében. Látásból ismertem, a Gelléri-fiú volt számomra, semmi több”.

Alig egy évvel ezt követően talál rá első mentora, Mikes Lajos, az Est-lapok irodalmi rovatvezetője. Gelléri egy tehetségkutató pályázatra jelentkezik és – nyilván kissé stilizált visszaemlékezése szerint – az utcáról fedezi fel Mikes a mindössze 18 éves fiút.

„S most Mikes kinézett a folyosóra és így szólt: Elnézést, drága, édes urak. Az Isten küldött hozzám valakit és most megvizsgálom az isteni küldött angyalszárnyait.

S mivel arra ment a jó Marton bácsi is, hát neki is odaszólt: – Most nem vagyok szabad. Egy tündér van nálam. Csak Móricznak vagyok itthon és Szomorynak” – áll a befejezetlenül maradt önéletrajzban, az Egy önérzet történetében.

Apja 1938-as haláláig ifjú házasként a Belvárosban lakik, de aztán ismét visszatér Óbudára, a Beszterce utca 25.-be, itt születnek gyerekei, Ágnes ’39-ben és József ’42-ben. Innen indul utolsó munkaszolgálatára is. Ide nem tér többé vissza.

Mentorok, társak, novellák

Első, 1930-ban megjelent könyve regény, a címe Nagymosoda. Nagyjából egyetért benne már a korabeli kritika is, hogy „részletszépségei” ellenére is sikertelen nagy kompozícióként, és alighanem tényleg ez a helyzet. A hangulatokat pontosan megérzékítő, nem világteremtésre, csak erős benyomásokra törekvő novella volt az ő igazi erőssége, ez a már-már kihalóban lévő, nagy magyar műfaj, amely hihetetlen pontosságot, szerkeszteni tudást, arány- és formaérzéket, belső fegyelmet követel, végső soron azért, mert kis terjedelemben kell minden jellemzőt megmutatnia. Gellériben azonban a metaforikus látás, a képi ihlet, a stiláris lendület és finomság mind megvolt, de épp az arányérzék gyakran hiányzott belőle, és ezért a novellista biztonsága is. Nem volt, nemigen lehetett tanult vagy finom ízlésű, végig bizonytalan is volt képességeiben. Arányérzékét, ahogy Déry Tibor írja visszaemlékezéseiben, külső szemmértékkel helyettesítette, előolvasta egy-egy megbízható pályatársának novelláit, mielőtt közöltette volna őket, vagy ha mást nem talált, akkor a kávéházi pincéreknek is, szinte bármely szembejövőnek. Két éven keresztül Déry töltötte be ezt az előhallgató, a nulladik kritikus szerepét, mint írja, miközben az egyik legnagyobb magyar regényt, A befejezetlen mondatot írta a Florenz-kávéház egyik asztalánál; a másiknál pedig Illyés Gyula dolgozott A puszták népén. Ide szaladt be gyakran Gelléri felolvasni, és együttes erővel arányosítani szövegeit, megszakítva Déry munkálatait.

Voltaképpeni első „igazi” könyveként a Szomjas inasok novelláit üdvözli a kritika, ajánlója Németh László, fentebb idézett méltatója Kosztolányi, de korán elnyeri a szerző Móricz becsülését és Füst Milán rokonszenvét is, ahogy Szabó Lőrincét is, részben Mikesen keresztül, mivel lánya, Mikes Klára Szabó felesége, a versekből ismert Kis Klára és Lóci édesanyja.

Vagyis Gelléri már huszonéves fiatalemberként az egymástól a legélesebben különböző poétikák és világnézetek követőinek tűnt fel, akikben csak az volt a közös, hogy a korszak legkiválóbb és legbiztosabb ízlésű szépírói voltak.

A legbizalmasabb tanítványi viszonyba az egész elmúlt század egyik legformátumosabb különcével, Füst Milánnal került, aki éppen stílusának expresszionisztikus túlfűtöttségét, egzaltáltságát szerette benne, ha észlelte is, persze, a modorosság veszélyét mindebben. Pontos és finom leírást adott Gellérinek és novelláinak elementáris, mindenre kiterjedő érzékiségéről visszaemlékező írásában: „Egyik írótársam azt mondta róla halála után, hogy hedonista volt. Jó megjegyzés. Mikor budai házunkba beköltöztünk, a vastag falakat tapogatta, s azt mondta róluk, hogy milyen jó húsosak, mármint a falak. De azt is írta egy tiszta konyha küszöbéről, hogy kuglófszínű. Ismertem én őt: ez a fiú talán mindent meg akart volna enni, ez olyan volt. … a pici gyerekek ujjacskáit szájába vette, a tehenek járásáról pedig azt mondta, legszívesebben megölelné őket, olyan bájosak, mikor így himbálóznak. Az élet határtalan szeretete és a minden nyomorúságon áttörő, rajongó életvágy jellemezte őt, és éppen neki kellett meghalnia és ilyen fiatalon. No de aztán hogy tudott leírni ő egy szép bársonyt vagy egy fénylő rézedényt vagy egy pohár sört, egy darab kolbászt. A létező dolgok iránti oly nagy elragadtatással, hogy az embernek több kedve támadt élni tőle! Határtalanul szerette az életet, és mély alázattal örült örömeinek. Egyszer Havas Gézával (újságíró, kritikus, esztéta, maga is a holokauszt áldozatává vált, ő ihlette Örkény híres, In memoriam Dr. K. H. G című egyperces novelláját) szegénnyel együtt vacsoráztak egy büfében, és Géza elmesélte nekem Bandika külön teljesítményeit. – Akár Polifémosz (A híres, Odüsszeusszal is összetalálkozó küklopsz), Isten bizony – mesélte nekem. Most volt egy kis pénze, előbb telirakatta szépen az asztalt, aztán, mint a vadember, nekilátott. Csupa hús volt előtte: három csülök és tíz pár virsli. S ő marcangolta és csámcsogott, mint Polifémosz. Szeme fénylett a gyönyörtől, s közben nagyokat röhögött. Aztán sört rendelt egy vederrel”. Ahogy ő Móricz Zsigmondban, úgy Móricz is őbenne ezt a roppant érzéki elevenséget dicsérte, tartotta nagyra.

Az idő és az utóélet

Alakjai mind a társadalom pereméről valók, anyagi és érzelmi kifosztottak egyszerre: a lélekölő robotban eltűnő gyári munkások, a csavargók, a lumpenprolik, a vénlányok egyként.

Feltűnésük, megmutatkozásuk a novellákban érzelmi vagy talán csak képzeletbéli fellázadás a világ elidegenült rendje ellen: a bensőség legalább átmeneti visszavívásának kísérlete.

Önéletrajzában elmeséli, hogyan korholta József Attila, amiért mindig merőben érzületi baloldalisága, amely alig is ment túl a szenvedők iránti éles szemű együttérzésen, a bűnösre is kiterjedő empátián, minden koherens elméleti alapot nélkülöz. Mint írja, sosem jutott el Marx alapos tanulmányozásához. Neki talán nem is lett volna rá szüksége ahhoz, hogy tehetségének természete érvényesülhessen. Bár hallatlanul termékeny volt így is, és meglepően jó hibaszázalékkal dolgozott, kevés kimondottan rossz szöveget írt, azért időre így is nagy szüksége lett volna, jóval többre annál a nem is egészen 40 évnél, amely jutott neki. Nem kapott időt a gyerekeit felnevelni, és – ami, persze, ennél jóval kevésbé fontos, mégis kár, hogy így volt – nem kapott igazán időt írni, már életében sem. Sok és sokféle fizikai munkát kellett végeznie, nem volt módja írói életformát kialakítani. Joggal írta a szemléletes tollrajzok készítője, Illés Endre róla, hogy ő is, akárcsak Bartók, „teli bőrönddel ment el”. Novellái így is vaskos kötetre rúgnak: A szállítóknál, az Egy fillér, a Hat fillér, Hold utca, a Szomjas inasok, a Ház a Telepen, A vén Panna tükre, a Hűvösvölgyi nászutasok, a Sallai Imre és Fürst Sándor kivégzéséről, emlékükre írt Ukránok kivégzése bizonyosan a magyar novellairodalom legszebb darabjai közé tartoznak. Nem maradnak el Móricz, Kosztolányi, Tömörkény, Krúdy, Mándy Iván, Tar Sándor vagy Bodor Ádám remekműveitől. A marxista esztétika késztetésére kiváló értelmezői is megpróbálták valamiféle fejlődés rajzát megmutatni az életműben, amely a kívánatos „realizmus” felé vitte volna, de ezek a kísérletek nem tűnnek meggyőzőnek, inkább tűnik úgy, mintha novellái egyetlen hatalmas regény elszórt fejezetei volnának.

Életében négy novelláskötete jelent meg: a Szomjas inasok, a Kikötő, a Hold utca és a Villám és esti tűz.

És mindez, minden végül visszatér nála Óbudára: a már említett, kényszerűen befejezetlenül maradt önéletrajzban olvasható, szívszorító vallomáshoz, amely elmondja, hogy nem fűzik szükségszerűen absztrakt nosztalgiák sosem látott tájakhoz, hogy számára nem vágyott őshaza Jeruzsálem, a hazát számára a látóhatár jelöli ki, határait tehát a Hármashatár-hegy kontúrjai. Neki Óbuda az égi és a földi Jeruzsálem egyaránt, házaival, embereivel, gyáraival. Egy olyan Óbuda látomása, amely jóformán egyedül őrzi már egy egykor valóban létezett városrész emlékét.

A Bécsi útról nyílik az az aprócska utca a Margit-kórház oldalában, amelyet nemrég róla neveztek el, fejszobra pedig, helyesen, a Krúdy-negyedben, az Andor Ilona Zeneiskola előtt áll, nem túl messze a Beszterce utcától. Egykori házán emléktábla. Hazaérkezett. Itthon van.

Az Óbudai Evangélikus Egyházközség története a reformáció kialakulása és magyarországi elterjedése folytán a XVI. században kezdődött, azonban az óbudai hívek jegyzett közösséggé alakulása 1844-ben ment végbe. Korábban, az óbudai reformátusok vonatkozásában már olvashatóak voltak a XVI–XVII. századi település- és társadalomtörténeti előzmények, így az elkövetkezendőkben elsősorban az evangélikus közösség XIX–XX. századi változatos és szerteágazó történetét mutatjuk be. Ezt megelőzően a reformáció kialakulásával kapcsolatban érdemes áttekinteni egy elnagyolt helyzetjelentést azokról a jelenségekről, amelyek előzményként szolgáltak a reformáció létrejöttéhez, elterjedéséhez és az óbudai gyülekezet kialakulásához.

Előtörténet: keresztény eretnekmozgalmak

Ha a keresztény egyház történetét nézzük, akkor elmondható, hogy az egyház megalakulásának pillanatától kezdve jöttek létre olyan megmozdulások, amelyek eltértek az elfogadottaktól, az előírtaktól, és más elvek, értelmezések, tézisek, vallásgyakorlat alapján működtek.

Néhány eretnekmozgalom felsorolásából is láthatóvá válik, hogy az egyház megreformálásának gondolata nem előzmények nélküli, hirtelen felbukkanó jelenség volt, hanem hosszú évszázadok megmozdulásai előzték meg.

A IV. században a donatisták az eltévelyedett papok kizárását hirdették, az arianusok pedig a Szentháromság fogalmát értelmezték eltérően. Az V. században a pelagianizmus hívei a bűn természetéről gondolkodtak másként, a nesztoriánusok Krisztus emberi mivoltát vallották, a monofiziták pedig Krisztus isteni természetéről értekeztek. A VII. században a bogumilok a jó és rossz teremtéstörténetét és küzdelmét hirdették, a XII. századi valdensek pedig tagadták a papság szerepét. Az ekkoriban feltűnt beginák és begárdok a tökéletességre törekedtek, és a szabad akarat eszméjét vallották; a XIII. századi flagellánsok pedig vezekléssel és önsanyargatással gondolták elérni az üdvösséget. A reformáció megjelenése előtt, a XV. században a husziták mozgalma elutasította a szentekhez való könyörgést, a képek, ereklyék tiszteletét és a szerzetesi életet.

Európa a XV–XVI. században

A XV–XVI. század a korábbi évszázadokhoz képest megújuló, nagyon izgalmas, pezsgő időszaka az európai történelemnek, amelynek a tudományra, a kultúrára és a vallásra tett hatása hosszú évszázadokon keresztül meghatározta a további fejlődést. Ebből kiindulva mindenképpen érdemes pár szóban kitérni arra, hogy milyen körülmények közé, milyen légkörben született meg a reformáció. A korszak uralkodó eszmeisége a humanizmus, ami elfordul az istenközpontúságtól, és mindenek mértékévé az embert teszi meg. Szintén megjelent és nagy felfordulást eredményezett a heliocentrikus világkép, amely a Napot teszi meg a Naprendszer és egyszersmind a világegyetem közepének.

Ekkor bukkant fel az alkímiai orvostudomány, amely a filozófia, a bölcsesség szeretetét, az asztrológia ismeretét, az anyag átalakításának elvét és az erkölcsös, önzetlen orvos eszméjét hirdette.

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy ez volt a nagy földrajzi felfedezések időszaka, aminek következtében Európa és az addigi emberek világképe jelentősen kitágulhatott. Végül, de közel sem utolsósorban ekkor jelent meg a nyugati civilizációban a könyvnyomtatás, ami az írott munkák elterjedését és tömegkiadását is jelentette.

A vallás szempontjából a könyvnyomtatás legfontosabb eredménye, hogy a Szentírás sokak számára elérhetővé vált, ami által a papság addigi szerepe is megváltozott. Az egyházi megújulásra gyakorolt hatását pedig jól mutatja az elterjedt mondás, miszerint a reformáció a könyvnyomtatás gyermeke.

A reformáció születése

Ebben a mozgalmas és forrongó eszmék által uralt, a korábbi évszázadok vallási előzményeitől átitatott Európában jelent meg a reformáció, amelynek létrejötte, megszületése Luther Márton fellépésével vette kezdetét. Luther Márton 1483. november 10-én született Eislebenben. 1501-ben iratkozott be az erfurti egyetemre, és 1505-ben szerzett licenciátust. Néhány hónappal később egy villámcsapásban majdnem meghalt, és a halálközeli élmény hatására megfogadta, hogy a szerzetesi pályát választja hivatásul. Az erfurti ágostonrendi kolostorba vonult, ahol 1507-ben pappá szentelték, majd erkölcsfilozófiát tanított a wittenbergi és az erfurti egyetemen. 1510-ben római utazást tett, amely során döbbenten szembesült az egyház dekadenciájával, és ez a tapasztalat nagymértékben meghatározta későbbi gondolkodását. Eddigi tanulmányai és tapasztalatai tükrében egyre inkább tudatosult benne, hogy az egyházon belül megújulásra és változásra van szükség. 1517. október 31-én kiszögezte 95 pontját a wittenbergi vártemplomra, amelyben a búcsúcédulák elleni határozott fellépést hirdette.

Luther nem gondolt egyházszakadásra, ő a téziseit vitaindító iratnak szánta, amelyben a bűn és a megtérés területét boncolgatta.

Az egyházi vezetés azonban határozott fellépést sürgetett a lutheri tanok ellen, és a pápa 1518-ban Rómába rendelte tanainak kivizsgálására. Luther nem hátrált meg, tovább folytatta elméleti és gyakorlati munkásságát, amelynek – és más egyházszervező hittársai és követői (pl. Melanchton) tevékenységének köszönhetően – későbbi eredménye lett, hogy ebben a zaklatott és (vallási) háborúkkal szabdalt Európában megszületett az evangélikus egyház.

Óbuda korabeli vallási élete

Óbuda török időszak utáni élete gyakorlatilag 1688-ban kezdődött, amikor 40 magyar református család visszaköltözött a településre. Ebből is kitűnik, hogy a protestantizmus ismert jelenség volt Óbudán. Luther Márton 1517-ben bekövetkező wittenbergi fellépése után a reformáció hamar, már a XVI. században egyre jobban elterjedt Óbudán is, azonban a török megszállás a város életével együtt a protestantizmus fejlődését is korlátozta. A török kiűzése után, a XVII. század végétől a visszatelepült református magyar családok mellett egyre markánsabban megjelentek – az Óbudát 1659-ben megszerző és birtokló Zichy-család telepítési politikájának következtében – a katolikus német telepesek.

A már amúgy is izgalmas helyzetet tovább színesítette, hogy a Zichyek a zsidóság betelepítését is felkarolták, hiszen adójuk külön bevételt jelentett a földbirtokos családnak, így egy újabb vallás térnyerésére is sor kerülhetett.

Óbudai fiókegyház (1844–1909) – Martin Konrád

Amint a korábbiakból is kitűnik, a XVI–XVIII. századi óbudai vallástörténetet áttekintve evangélikus gyülekezetről vagy intézményesült közösségről nem beszélhetünk, ugyanakkor valószínűsíthető, hogy ezekben az évszázadokban is voltak Óbudán a lutheri tanokat követő személyek, családok. A XIX. század közepéig mégsem beszélhetünk szervezett keretek között működő óbudai evangélikus közösségről, az itt élő lutheránus tanokat követő hívők a budai vagy a pesti gyülekezetekhez csatlakozhattak.

Nagy változást hozott a főváros evangélikus közösségei szempontjából az 1844-es esztendő, mivel ebben az évben vált önállóvá a Budai Evangélikus Egyházközség, illetve lett gyülekezete – mint a budai egyházközség fiókegyháza – az óbudai közösségnek.

Szükség is volt egy helyi gyülekezet megszervezésére, hiszen az evangélikusok nagyobb mértékben az iparosodás előretörésével, a 1840-es években jelentek meg Óbudán. A hajógyár megalapítása nyomán több evangélikus vallású munkás, tisztviselő telepedett le a településen, ők jelentették az alapját az 1844-ben megalakult gyülekezetnek. Mivel a kezdeti időben nem volt önálló anyaegyház, ezért a lelkészi szolgálatot részben a budai, részben pedig a pesti lelkészek látták el. Saját templomuk nem lévén, az összejöveteleiket, istentiszteleteiket ebben a kezdeti időszakban magánházakban tartották.

Martin Konrád (1823–1895)

Martin Konrád 1823. április 9-én a Tolna megyei Varsád községben, egy birtokos családba született. Elemi iskoláját szülőfalujában végezte, gimnáziumi és felsőbb oktatásban pedig Gyönkön részesült. 1839-ben lett tanító, és pályája első éveiben Kis-Tormáson, Mekenyersen, illetve Bonyhádon segédtanítóként dolgozott, majd 1846-ban az evangélikus hitközség hívta Óbudára tanítónak. Részt vett az 1848–49-es szabadságharcban, amelynek következményeként hosszú éveken keresztül bujkálnia kellett. A rejtőzködés éveit követően, 1861-ben már a városi bizottság tagjának választották, és új pozíciójából fakadóan még hatékonyabban tevékenykedhetett a népoktatás fejlesztése érdekében. 1863-ban, a főváros egyesítése alkalmával a III. kerületi Vörösvári úti községi iskola vezető tanítójának nevezték ki, amely pozíciót egészen 1894-ig töltötte be. Tanítói működésének 50. évfordulója alkalmával, 1890-ben érdemei elismeréséül megkapta az arany érdemkeresztet. Martin Konrád 55 év tanítás után, 72 éves korában, 1895-ben hunyt el, és az óbudai köztemetőben helyezték nyugalomra.

A vallási közösségek egyik fontos feladata, hogy tanításaikat, nézeteiket, hagyományaikat átadhassák a fiatalabb generációknak, ezért kiemelten fontos, hogy e közösségek rendelkezzenek iskolákkal. Annak ellenére, hogy az óbudai gyülekezet a közösségi szerveződés elején járt, már az 1840-es évek közepén létrehozták az iskolát (Zichy u. 7.), és e korai időszaktól kezdve itt tevékenykedett a gyülekezet egyik legjelentősebb és legfontosabb személye, Martin Konrád tanító. Ő az iskolaalapítás idején, 1846-ban került Óbudára, és több mint 50 éven keresztül nevelte az ifjúságot az ágostai hitre, illetve a magyar nyelv ügyének élharcosaként ennek szépségeire.

A gyülekezet megalakulása után másfél évtizeddel, 1859-ben már felmerült a budai egyházközségtől való elszakadás és az önállósodás gondolata, azonban az óbudai közösség helyzete ekkor ezt még nem tette lehetővé.

Ebben az időszakban a templomépítésre egyáltalán nem gondolhatott a gyülekezet, hiszen anyagi helyzete ezt nem tette lehetővé, így az óbudai evangélikus hitélet központját ezekben az évtizedekben is a Zichy utca jelentette.

A szűkös viszonyokat érzékelteti az 1868-ban kiállított szegénységi bizonyítvány, amelyben a városi tanács elismeri az óbudai evangélikus közösség helyzetét. Az iskola 1869-ben átkerült a főváros fennhatósága alá, így ennek terhei a továbbiakban a fővárost illeték. A megváltozott helyzetnek köszönhetően az óbudai közösség pár évtizeddel később, 1896-ban az iskolaépületet gyülekezeti házzá alakíttatta át, ahol egy oltárral ellátott imaterem is helyet kapott. Ezt követően a templom felépítéséig – közel négy évtizeden keresztül – itt tartották istentiszteleteiket az óbudai lutheránusok.

Önálló anyaegyház (1909–1948) – Móhr Henrik

A XX. század első éveiben azonban egyre határozottabban megfogalmazódott a budai anyagyülekezettől való elszakadás és az önálló anyaegyház létrejöttének igénye. 1908-ban új gyülekezeti felügyelővé Dr. Szalay Sándort választották meg, aki már beköszönő beszédében célul tűzte ki, hogy az óbudai közösség minél előbb önálló anyaegyházzá alakuljon át. Ennek érdekében kérvénnyel fordultak anyaegyházukhoz, a budai egyházhoz, amelyben a földrajzi fekvésből fakadó közlekedési viszonyokra, a hozzájuk kapcsolódó szórványközösségekre és az időközben megerősödött anyagi helyzetre hivatkozva kérték az önállósodás engedélyezését. A Budapesti Evangélikus Egyházmegye beleegyezése után a Bányai Egyházkerület 1909 szeptemberében közgyűlési határozatban fogadta el a kérvényt, és engedélyezte a III. ker. Ágostai Hitvallású Egyházközösség anyaegyházzá alakulását. Az engedély arról is rendelkezett, hogy Óbudához csatolják az újlaki közösséget és a pomázi járásban található szórványtelepüléseket. A megalakulás utáni években már 18 szórványgyülekezet tartozott Óbudához.

A frissen megalakult egyházközség mindenekelőtt saját lelkészt szeretett volna, ezért lelkészválasztás céljából pályázatot írt ki, majd három jelölt közül novemberben kiválasztották és kinevezték első saját lelkészüket, Móhr Henriket, aki 1910 januárjától állt szolgálatba.

Megválasztották az első tisztikart is, amelynek felügyelője az önállósodás korábbi élharcosa, Dr. Szalay Sándor lett. Az egyre inkább szerteágazó és növekvő létszámú közösségi élet kiszolgálására pedig énekkart alapítottak, és könyvtárat hoztak létre.

Móhr Henrik (1879–1967)

Móhr Henrik 1879-ben született a szlovákiai Szentgyörgy településen evangélikus családba. A Pozsonyi Evangélikus Líceumban érettségizett, majd ezt követően a Pozsonyi Evangélikus Teológiai Akadémia hallgatója lett. Lelkésszé avatása után, 1903-tól a Budai Evangélikus Egyházközösség segédlelkészi és vallástanári szolgálatába állt. 1909-ben megpályázta a frissen alakult III. ker. Ág. Hitv. Evangélikus Anyaegyház lelkészi hivatalát, amelyet 1910. január 1-től kezdve egészen 1948-ban kérvényezett nyugdíjazásáig betöltött. Ez alatt a közel négy évtized alatt kiemelkedő szerepet töltött be az óbudai evangélikus egyházközösség kiépítésében, felvirágoztatásában, illetve újjáépítésében. Lelkészi elhivatottsága és munkássága elismeréseként 1937-ben a Budapesti Egyházmegye alesperesének választották. 1948-ban, a gyülekezet élén eltöltött közel négy évtizednyi szolgálatot követően kérte az egyház vezetőségétől nyugdíjazását, amelyre még ebben az évben sor került. Az idős lelkész ezt követően még több alkalommal tartott istentiszteletet a főváros különböző gyülekezeteiben, végül 1967-ben, közel 90 évesen érte a halál.

Az előző korszakban említett Zichy utca 7. szám alatt működő gyülekezeti imaterem már a XX. század elejétől szűkössé vált az egyre bővülő közösség számára, hiszen a lelkigondozás nemcsak az óbudai evangélikusok összefogását jelentette, hanem a gyülekezet a 18 környékbeli település lutheránus lakosságának az irányítását is ellátta. A folyamatosan növekvő létszámból kifolyólag már ebben az időszakban felmerült a templomépítés lehetősége, a gondolatot rövidesen tett követte, és az anyaegyházzá alakult gyülekezet a templomépítés céljára aktív gyűjtésbe kezdett. A befolyt adományoknak és néhány ingatlan értékesítésének köszönhetően pár éven belül jelentős összeget sikerült gyűjteni, azonban az ígéretes előzményeket követően az I. világháború az egyházközség terveit is keresztülhúzta. A háború egyre nagyobb terhet rótt az országra, a lakosságnak és különböző közösségeinek egyre szélesebb körben kellett áldozatot hozni a gazdaság működőképessége és a háborús termelés érdekében. Az óbudai evangélikus közösség is meghozta a maga áldozatát, mivel a templomépítésre eddig összegyűjtött összeget felajánlotta az ország számára vissza nem térítendő hadikölcsönként. Ennek következtében a közösség tagjainak még közel két évtizeden keresztül kellett szorongania a Zichy utcai imateremben istentiszteleteik alkalmával.

A két világháború közötti időszakban a világháború okozta trauma és nyomor enyhítésére a gyülekezeten belül karitatív tevékenységek elvégzésére különböző egyesületek jöttek létre, illetve megindult a belmisszió tevékenysége is. A megfelelő vallási nevelés biztosítására és a szegényebb sorsú diákok részére vasárnapi iskolát alapítottak, a szervezettebb szeretetszolgálat érdekében létrejött a helyi evangélikus nőegylet, 1931-ben pedig a Lajos utca 138.-ban szeretetotthont létesítettek. Mindeközben a lelki élet fejlődésének biztosítására a közösség könyvtárában található kötetek száma 2200-ra emelkedett.

Ugyanakkor a saját templom építéséről sem mondott le a közösség, és már az 1920-as évek elején újra megalakult a templomépítő bizottság, amelynek szervezésében ismét elindult a gyűjtőmunka; ennek egyik legjelentősebb irányítója Dr. Szalay Sándor gyülekezeti felügyelő, illetve utódja, Dr. Fabinyi Tihamér kereskedelemügyi miniszter volt. A bizottság hatékony munkájának és jelentős állami támogatásnak köszönhetően 1934-ben – Friedrich Lóránt építész tervei alapján – megindultak az építkezési munkálatok.

Néhány hónappal később, 1935. június 16-án legújabb templomának avatására ébredt Óbuda, hiszen ezen a napon szentelte fel Dr. Raffay Sándor püspök Isten legújabb házát.

Az építkezés folytatásaként a következő évben átadták a templom mögött elhelyezkedő új gyülekezeti házat és lelkészlakot.

Az óbudai evangélikus templom külsejének meghatározó eleme a terméskő, ebből építették a campanileszerű tornyot is. A homlokzat simaságából a középen elhelyezett kőkereszt emelkedik ki, a templom belső tere tágas, karzata pedig a torony felőli oldal mellékhajójában található. Az oltár mögötti márványtömbökből épített halom a Golgota hegyét jeleníti meg, ebből magasodik ki a fakereszt, rajta Jézus nevének feliratával. A templom és a korabeli gyülekezeti élet megkoronázásaként 1940-ben adták át az orgonát, amely rövidesen az ország egyik legszebb hangú orgonájaként lett nyilvántartva, és ettől kezdve számtalan orgonahangversenynek adott otthont a zsúfolásig megtelt templom.

A háború azonban ismét közbeszólt, és 1944. december 31-én bombatalálat érte a templomot, amelynek következtében az orgona teljesen elpusztult – összeolvadt fémhalommá vált –, és a templomból is csak négy üszkös fal maradt meg. Visszaemlékezések szerint Móhr Henrik, az akkor már idős lelkész egyedül küzdött a tűzzel – megfelelő felszerelés hiányában, vödörben hordott vízzel próbálta megállítani a tűz terjedését, mindhiába.

A tűz pusztítása mintegy előre jelezte az elkövetkező időszak hányattatásait, a felülről vezényelt egyházellenes államhatalom intézkedései által beszűkített életteret, amely időszak alatt sokszor a puszta fennmaradás volt a tét. A háború utáni időszakban a templom újjáépítése jóval több időt vett igénybe, mint maga az eredeti építkezés.

Annak ellenére, hogy a tetőt még 1946-ban sikerült rendbe hozni, a templomi istentisztelet megtartására egészen 1948 tavaszáig kellett várni. Ezekben az években az alagsori nagyteremben tartották az istentiszteleteket, itt állították fel még a Zichy utcai házban használt régi oltárt.

Ez az átmeneti „alagsori” időszak 1948 tavaszáig tartott, amikor Ordass Lajos püspök átadásával a templom ismét teljes használatba kerülhetett. Móhr Henrik a templom újbóli átadása után nem sokkal kérte a nyugdíjazását, és még ebben az évben elköszönt az óbudai gyülekezettől.

Az átkosban (1948–1989)

A fordulat éve, 1948 után az állami hozzáállás nem könnyítette meg az egyházak munkáját, az Állami Egyházügyi Hivatal minden apró – általuk ellenségesnek tartott – megnyilvánulást ki akart vizsgálni, és ezeknek a kivizsgálásoknak nem ritkán semmi más céljuk nem volt, mint a vizsgálatban szereplők ellehetetlenítése és a puszta megfélemlítés. A rendszer működésének várható következménye lett Móhr Henrik lemondása, az utána következő időszakban pedig a lelkészek folyamatos „vándorlása” az óbudai parókia élén.

1949 januárjától Óbudán a lelkészi feladatokat Dezséry László látta el, és az év kiemelten fontos eseménye volt, hogy a gyülekezet ekkor ünnepelte fennállásának 40. évfordulóját. A következő évben Nagy-Budapest létrejöttével megváltoztak a főváros kerületeinek határai, a III. kerület is kibővült, hozzá csatolták Csillaghegyet és Békásmegyert, amelynek hatására – habár a gyülekezet területileg nem változott – megváltoztatták az óbudai evangélikus közösség elnevezését, ettől kezdve Óbuda-Újlaki Ágostai Hitvallású Evangelikus Egyházközösség lett a hivatalos megnevezés.

Az ezt követő négy évtizedben a politikai és pártállami intézkedések miatt a vallásos életet minél inkább a templom falai közé próbálták szorítani, sőt az Állami Egyházügyi Hivatal és a kiépített besúgóhálózat által mindenféle működést próbáltak felügyelni, és amennyire lehet, korlátozni.

Ez természetesen rányomta bélyegét az óbudai közösség életére is, mindamellett, hogy ezen időszak lelkészei (Dezséry László, Komjáthy Lajos, Fülöp Dezső, Görög Tibor, Nagy István) a lehetőségeikhez képest próbáltak minél teljesebb egyházi és vallási életet biztosítani a gyülekezet megmaradt tagjai számára.

Új időszak (1989 óta)

Az oltár 1989. évi renoválása már az új idők jeleként a nyugodt, félelem nélküli vallásgyakorlat eljövetelét vetítette előre, azonban a második világégés oltáron hagyott nyomai emlékeztetik a látogatót arra, hogy nem mindig volt ez így. Az ezekben az években itt dolgozó lelkészek (Bálint László, Bálintné Varsányi Vilma, Jakab Béla) hivatástudata, szervezőképessége, kiegészülve a gyülekezet tisztségviselőinek munkájával, hozzájárult ahhoz, hogy negyven év elnyomás után a közösség újból megerősödjön, lépést tudjon tartani a XXI. századi kihívásokkal és – többek közt egy, a templomtérben látható állandó kiállítás létrehozásával – méltó módon ünnepelje meg a reformáció 500. évfordulóját.

(A szerző történész, az Óbudai Múzeum munkatársa)

Annak okait, hogy Luther 1517-ben a wittenbergi vártemplom kapujára kiszögelt 95 tételével meginduló reformáció ilyen hamar ismert lett Óbudán – és Magyarországon –, a korszak eseményeiben és ezek következményeiben lehet fellelni. Egyrészt II. Lajos egyik gyámja, Brandenburgi György őr­gróf a reformáció és Luther tanainak lelkes követője lett, illetve Lajos későbbi felesége, Mária szintén támogatta az új hitet, így az udvar köreiben részben támogatásra találtak a megújult hitelvek. Mária királyné révén pedig Óbuda – mint királynéi uradalom – szintén hamar kapcsolatba került a reformációval. Másrészt az 1526-os mohácsi csatában a magyarországi (katolikus) egyház vezetőnek jó része elpusztult, amelynek következtében ideiglenesen meggyengült a katolikus egyház belső felépítése.

Ez abban a formában közvetlenül is érintette Óbudát, hogy az itt lévő középkori egyházi intézmények 1526 után sorban elhagyták a települést, így az itt maradt lakosok a vallási életüket tekintve magukra maradtak, megteremtve a lehetőséget az új eszmék iránti fogékonyságra.

Végül 1541-ben, az ország három részre szakadásával Óbuda is a török hódoltság része lett, így tovább gyengült a korábbi (katolikus) egyház fennhatósága, ami szintén segítette az új vallási mozgalmak letelepedését és megerősödését. Mindemellett a törökök budai bevonulása következményeként a budai protestánsok is Óbudán találtak ideiglenesen menedéket.

A török hódoltság ideje alatt nem volt könnyű az élet Óbudán, hiszen a budai vilajet részeként a település török fennhatóság alá tartozott, ugyanakkor a helyi lakosoknak a komáromi uradalomhoz tartozván is kellett adót fizetni, sőt egy időben a váci várkapitány is megkövetelte az ingyenmunkát, a robotot. Ráadásul a Buda visszafoglalására indított hadjáratok alkalmával Óbuda rendszeresen hadszíntérré vált, ami együtt járt a lakosok kötelező kitelepítésével. Két hosszabb időszakról tudunk, amikor az óbudaiak elhagyták lakhelyüket: először 1596-ban, amikor Pálffy Miklós gróf egyetlen éjszaka alatt 195 megpakolt szekérrel együtt megszöktette a lakosokat, és csak 1606 után tértek vissza, illetve 1684 és 1688 között szintén el kellett hagyniuk házaikat. Természetesen azokban az időszakokban, amikor különböző katonai konfliktusok következtében fegyveresek támadtak a városra,

hosszabb-rövidebb időre az itt lakók ismételten kénytelenek voltak elmenekülni a településről, azonban amint lehetőség adódott, mindig visszatértek.

A Magyarországi Református Egyház megalakulását követően több egyházkerületből állt, amelyek közül a Dunamelléki Egyházkerület megszervezése Szegedi Kis János nevéhez fűződött. A XVI. században az egyházkerülethez öt egyházmegye tartozott, amelyek közül az egyik az óbudai (majd fehérvári, később vértesaljai) egyházmegye volt. Annak ellenére, hogy erre a korai időszakra vonatkozóan, Óbuda tekintetében konkrét adatokkal nem rendelkezünk, már az előbbiekből is kitűnik, hogy ezekben az években is létezett református közösség a településen. Az 1620-as évektől kezdve pedig már több óbudai református lelkész neve is ismert, mint például Simándi Bodó Mihály (1622), M. Kecskeméti István (1628) vagy Esztergomi S. Miklós (1629).

Ellenreformáció és protestáns üldözés

A XVII. század folyamán, a katolikus reformok (ellenreformáció) megerősödésével a hazai protes­tantizmus egyre nehezebb helyzetbe került, újból felerősödött a protestánsok üldözése.

Jóllehet ebben az időszakban már törvényes keretekben biztosították a protestánsok szabadabb vallásgyakorlását, a mindennapi életben mégis folyamatosak voltak a reformáció híveit érő atrocitások.

Ugyanakkor ezek az erőszakos tevékenységek a hódoltság területén lévő gyülekezeteket kevésbé érintették, hiszen itt a királyi hatalom és a katolikus klérus nem gyakorolhatta hatalmát és befolyását. A török kiűzése után azonban ezeken a területeken is megváltoztak a viszonyok.

Óbuda esetében ezt az időszakot egy korabeli óbudai jobbágy, bizonyos Madarassy Gergely életén keresztül lehet érdekesen bemutatni. A Madarassy élettörténetével kapcsolatban fenn­maradt adatokat mintegy mozaikszerűen össze­illesztve kirajzolódik, hogy milyen lehetett egy XVII–XVIII. században élt óbudai református jobbágy élete. A család már valószínűleg Gergely születését (kb. 1650) megelőzően is Óbudán élt, tehát a família óbudai története bőven a török időszakba nyúlik vissza. Azt is lehet tudni, hogy – sok más helybeli családhoz hasonlóan – a Madarassyak reformátusok voltak, és a török uralom alatt a település egyetlen használható középkori templomában, a Margit kápolnában (mai Szent Péter és Pál plébániatemplom helyén állt) tartották istentiszteleteiket.

Mivel a törökök nem foglalkoztak azzal, hogy a kereszténységen belül ki milyen felekezethez tartozott, ezért – 1686-ig – a pesti és a budai gyülekezetek mellett Óbudán is viszonylag nyugodtan tarthatták összejöveteleiket a református gyülekezet tagjai.

Holott 1659-ben jogilag a Zichy-család birtokába jutott az uradalom, de a török fennhatósága miatt ez nem változtatott a mindennapok menetén.

Madarassy Gergely az 1680-as évekre a település egyik legjobb módú jobbágyává vált, aki egy XVII. század végén készített adóösszeírás alapján egész telkes jobbágy volt, és egy vízimalom, öt ló, hat ökör, hét tehén, négy sertés, 170 juh és 20 kapásnyi (kb. 1600 négyszögöl) szőlő tartozott a birtokába. Egy 1697-es tanúkihallgatási jegyzőkönyv alapján az is kiderült, hogy a török időszak alatt öt-hat éven keresztül Budajenőn is bérelt földeket. Ezekben az évtizedekben az itt élt családok életének megkeserítője – az adók mellett – a település hadszíntér jellege volt, emiatt kellett többször is elhagyniuk házaikat, ami egyben azt is jelentette, hogy visszatértükkor az elejétől kellett kezdeni egy-egy jobbágygazdaság kialakítását. Az utolsó, 1684-es elköltözés után egészen 1688-ig, Székesfehérvár visszafoglalásáig vártak a visszatelepüléssel.

Amikor 40 magyar református család – köztük Madarassy Gergely – visszaköltözött Óbudára, újból birtokba vették a Margit kápolnát, és elkezdték újrateremteni korábbi életüket.

A viszonylagos béke és nyugodt vallásgyakorlás kb. tíz éven keresztül tartott, ekkor azonban a Zichyek erőszakkal elvették a reformátusok által használt templomot, és átadták a frissen betelepült, nagyobb létszámú katolikus németeknek. A templomuktól megfosztott reformátusok Madarassy Gergely telkén találtak arra alkalmas helyet, ahol szertartásaikat, összejöveteleiket – erőteljesen korlátozott keretek között – megtarthatták. A földesúri rendeletek miatt templomot, oratóriumot ezekben az időkben nem használhattak, istentiszteleteket nem tarthattak, és lelkész sem gyakorolhatta itt hivatását. Egy 1681-es királyi rendelet miatt a Zichyek nem tilthatták be teljesen a református vallás gyakorlását, de amennyire tudták, megnehezítették azt. A helyzet egészen odáig fajult, hogy a XVIII. század elején több magyar család, köztük Madarassy Gergely is kénytelen volt újra elhagyni Óbudát, és csak közel tízévnyi „száműzetés” – és könyörgés – után térhetett vissza a településre. Az 1710-es években visszatért protestáns családok – szűkös keretek között egy celláriumban – újból a Madarassy-telken tartották összejöveteleiket, gyakorolták hitéletüket.

Minden felekezet életében fontos szerepet kap a hitelveknek megfelelő tanítás. Óbuda református egyházközösségének esetében ettől az időszaktól kezdve folyamatosan kimutathatók az itt szolgálatot teljesítő iskolatanítók, akiknek sora 1716-ban Pátkay Györggyel kezdődött. Az ezt követő időszakban nem sokat változott a helyzet: III. Károly és Mária Terézia sem könnyítette meg a protestáns felekezetek vallásgyakorlását, érvényesülését.

Óbuda esetében mégis érdekes ez az időszak, mert ettől kezdve maradtak fenn a gyülekezet anyakönyvei, amikből már részletes és pontos kimutatásokat lehet készíteni az egyházközösség mindennapjaival, a gyülekezet tagjaival kapcsolatban.

Óbuda, a protestáns fellegvár

Az 1730-as évek végén Madarassy Gergely meghalt, és mivel utódja nem született, ezért birtoka a földesúrra, vagyis Zichy Péter özvegyére, Bercsényi Zsuzsannára szállt. A grófné éves adófizetés (25 forint árenda) ellenében megengedte a reformátusoknak, hogy továbbra is használják a Madarassy-fundust, sőt 1740-ben engedélyt adott egy oratórium építésére is, ami a korábbi viszonyokhoz képest jelentős előrelépés volt. Mindenképpen szükség volt erre az imaházra, hiszen a törökök kiűzését követően a szabad királyi városi rangját visszakapó Pesten és Budán gyakorlatilag betiltották a protestáns vallásgyakorlást, így az itt élő reformátusok is az óbudai gyülekezetbe jártak.

Az ezt követő évtizedekben változatlan körülmények között élték életüket a gyülekezet tagjai; a település – és így e közösség – életében is annyi változás történt, hogy 1766-ban a Zichyek, egészen pontosan Zichy Miklós özvegye, Bercsényi Erzsébet visszaadta a kamarának Óbudát, és ettől kezdve a település kamarai mezővárosként működött. Ez a mindennapi életben nem sok változást eredményezett, viszont a református gyülekezet létszáma – az idevezényelt, illetve Pesten és Budán állomásozó katonaság református hitű tagjai miatt – folyamatosan növekedett. Többek közt ennek a következménye, hogy 1777-ben a közösség a kamarai prefektushoz fordult, hogy felújíthassák és kibővíthessék imaházukat. A prefektus engedélyezte a kérelmet, így el is kezdődtek a munkálatok. Rövidesen azonban kiderült, hogy minden törvényellenesen történt, mivel a prefektus jogköre vallási kérdésekre nem terjedt ki, ezt csak királyi engedéllyel tehették volna meg. Rögtön vizsgálatot indítottak az ügy felderítésére, amelynek következményeként a gyülekezet felszámolása is felmerült.

A vizsgálat folyamán több tanúkihallgatási jegyzőkönyvet vettek fel, amelyekből számos fennmaradt, és részben ezeknek a jegyzőkönyveknek köszönhető, hogy megrajzolható az egyházközösség XVII–XVIII. századi története.

A vizsgálat évekig eltartott, de szerencsére pozitív eredményt hozott, hiszen engedélyezték az oratórium kibővítését.

Iskola és templom épül

Időközben 1780-ban II. József került az ország trónjára, aki – szemben a felmenőivel – a protestáns vallásokkal is toleráns volt, és ennek értelmében adta ki uralkodása elején híres türelmi rendeletét. Ebben engedélyezték a protestáns felekezeteknek vallásuk gyakorlását, sőt a 100 család feletti gyülekezetek – ha ki tudták fizetni a költségeket – templomot is építhettek (igaz, ekkor még torony és harangok nélkül, illetve azzal a kikötéssel, hogy a templom bejárata nem nézhetett az utcára).

Az óbudai reformátusok a változó körülmények között előbb elérték, hogy a Madarassy-telek használatáért ne kelljen a továbbiakban adót fizetniük, majd – bár a helyi gyülekezet létszáma nem érte el a kívánt létszámot – a környező településekről annyian látogattak ide, hogy ebből kifolyólag előbb engedélyt kaptak egy iskola felállítására, később pedig egy kőtemplom építésére is. 1785. május 18-án, Túrós Péter prédikátorságának második évében megtörtént az alapkőletétel, majd tizenegy hét alatt felépítették a templomot, amelyet 1786. augusztus 27-én szenteltek fel. Még ebben az évben II. József engedélyezte a protestáns templomokhoz a tornyok építését és harangok elhelyezését, így

1788-ban Óbudán is felépítették a tornyot, és ebben az évben elhelyezték benne a kisebb, majd a következő évben a nagyobb harangot is.

Ezzel teljes valójában elkészült az óbudai református templom, ami egyben fővárosunk legrégebbi református temploma is. Az épület homlokzata a kornak megfelelően copfstílusban készült, egyhajós belső terének kialakítása egyszerű, síkmennyezetes, oldalfalai tagolatlanok, amelyeken 3–3 ólombetétes, színes üvegű ablak található. A bejárattal szemben az orgonakarzat helyezkedik el, ahová 1848-ban helyezték el az orgonát. A templom egyik legrégibb berendezése, belső építménye a szószék, amely szintén az 1780-as évekből származó copf asztalosmunka.

Az 1838-as árvíz hatalmas pusztítást okozott Óbuda református lakosai körében is, összesen hét ház maradt érintetlen, a többi „elázott”. A templom is sérült: korabeli visszaemlékezések arról szólnak, hogy belsejében két méter magasan állt a Duna vize. A teljes helyreállítása a hívek adományiból, csak több évtizeddel később, 1878-ra készült el. A torony is ebben az évben kapott faszerkezetű süveget.

Az óbudaiak mindig is büszkék voltak arra, hogy különböző felkezetek itt élő tagjai mennyire békésen éltek egymás mellett.

Ez a békés együttélés már 1838-ban is megnyilvánult, amikor az árvíz elől egymást kisegítve mentették értékeiket, illetve az 1840-es évek közepétől egyre nagyobb méreteket öltő óbudai evangélikus közösség is közel 90 éven keresztül – egészen 1935-ig – a református templomban tarthatta meg istentiszteleteit.

A református templom mellett álló parókiát 1908–1909-ben tervezte Kós Károly (1883–1977) és Zrumeczky Dezső (1883–1917). Az építkezés alatt tárták fel a középkori királyi várat, aminek megőrzése céljából építtette meg Kós a parókia pincéjét, amelyben napjainkban is megtekinthető a vár maradványának kis része. Megemlékezve Kós Károly munkásságáról, akinek építész életműve az óbudai parókiával indult, hiszen ez volt az első megvalósult terve, 1983-ban az épület falára egy Csúcs Ferenc szobrász által készített emléktáblát helyeztek el.

Érdekesség, hogy az 1930-as években felmerült a templom bővítése, csakhogy az is ekkoriban vált nyilvánvalóvá, hogy a templom az Árpád híd tervezett útvonalának útjában helyezkedik el, ezért felmerült a lebontásának gondolata is. Azonban a II. világháború megakadályozta a hídépítést, majd a háborút követő újjáépítés közben megváltoztatták a híd tervezett útvonalát, így Budapest legrégebbi református temploma megmenekült.

Egyházi élet a szocializmusban

Annak ellenére, hogy a templom elkerülte a lebontást, az 1948 utáni időszakban a különböző egyházak, felekezetek életének, így az óbudai reformátusok életének is egy igazán embert és hitet próbáló fél évszázados időszaka következett. Vallási, egyházi szempontból ezt a korszakot leginkább az 1951-ben létrehozott Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) szimbolizálja, amelynek szervezetén keresztül az állam ellenőrizte és befolyásolta a felekezetek, gyülekezetek életét.

A korszakot jól jellemző intézkedések az egyházakat is elérték: a különböző koncepciós perek által vezetőit ellehetetlenítették, az államosítások következtében pedig a hozzá tartozó intézményeket (iskolák, kórházak, épületek) elvették.

Ebben az időszakban a templom és a parókia épületén kívül az óbudai gyülekezettől is elvették minden ingatlanukat, és elkövetkezett az az időszak, amikor a hitéletet – legalábbis ennek közösségi, gyülekezeti gyakorlását – minden eszközzel a templom falai közé akarták beszorítani. Az 1956-os forradalmat követően a Kádár-kormány is rendkívül alaposan megszervezte az egyházak ellenőrzési rendszerét, és az 1960-as évek végére gyakorlatilag teljesen kiszorították őket a társadalmi élet magasabb, állami színtereiből.

A vallás gyakorlásának ténylegesen szabad voltára – vagyis arra, hogy senkit nem érhet a vallása miatt hátrányos megkülönböztetés – Magyarországon, így Óbudán is egészen 1990-ig kellett várni. Ennek köszönhetően viszont egyre inkább visszatér Óbuda vallásos életének színes kavalkádja, és az évszázadok óta jelenlévő egyházi közösségek, köztük az Óbudai Református Egyházközösség is újult erővel gyakorolhatja hivatását, és méltóképpen ünnepelheti meg a reformáció születésének 500. évfordulóját.

(A szerző történész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)

E sorok írójának megadatott, hogy Örlős Endre óbudai életét, sorsát kezdetektől a végéig figyelemmel kísérhette. Alkalmanként segíthette is. Örlős akkor került Óbudára, amikor a II. világháború, Budapest ostroma után – 1945-től ideiglenesen, majd ‘46-tól véglegesen – kinevezték az akkor romokban fekvő Szent Margit Kórház igazgatójának. Óbuda másfél hónapos ostroma alatt a kórház – fekvése miatt – a támadók és a védők közé, a tűzvonalba került. Északi szárnya beomlott, a lépcsőház járhatatlan volt, a nyugati homlokzatot több hatalmas belövés érte. A kápolna és a boncterem megsemmisült. Az épületnek csak a déli és részben a középső része volt bejárható. 1945 nyarán az akkor alakult Nemzeti Bizottság – a tanácsi rendszer elődje – helyszíni szemlén úgy ítélte meg, hogy az épület újjáépítése többe kerül, mint egy új kórház építése.

Örlős Endre, aki származása miatt addig üldözött volt, azt a feladatot kapta, hogy a viszonylag épen maradt részleget a lebontásig mint szükségkórházat nyissa meg.

Sok volt a sebesült és a gyógyításra váró, a személyzet viszont mindössze három nem régen végzett orvosból, néhány ápolóból, medikusból állt. A kezdeti nyomorúságos hónapok után Örlős elvetette a kórház lebontásának tervét, és meghirdette a helyreállítás programját. Sokan ezt megvalósíthatatlannak tartották, és ellenezték. A munka mégis megindult; a kényszerítő erők súlya mindennél nagyobb volt. Örlős határozottsága, eltökéltsége és végtelen energiája Óbuda lakosainak hihetetlen anyagi és fizikai segítségével társult. Munkája sikerrel járt. 1946 közepén már mindhárom osztály (belgyógyászat, sebészet, szülészet-nőgyógyászat) betegeket fogadott. Ez csak drákói szigorral, fegyelmezett közösségi munkával volt elérhető. Az eredmény Örlős Endrének volt köszönhető. Az elképesztő infláció miatt a pénznek nem volt értéke. A betegek, de a főváros és a kerület is természetben – főleg élelmiszerben – honorált. Ez az időszak volt a bölcsője a ma is élő hálapénznek, az orvos-beteg kapcsolat megrontójának.

A Szent Margit Kórház gyógyító munkájának színvonala fokozatosan javult. A betegek már nem „meghalni”, hanem gyógyulni jöttek az osztályokra. Örlős Endre szervezési és szakmai, sebészi munkáját széles körben elismerték. Neve Óbudán kívül a pilisi falvakban is ismertté vált, tömegesen jöttek betegek a kórházba. Elismertsége sokakban váltott ki irigységet, féltékenységet, sértődöttséget. Többen vezetési stílusával voltak elégedetlenek. A mindennapi életben mindez dühöt, ellenszenvet, intrikát is kiváltott.

Ilyen helyzet volt a kórházban, amikor kitört az 1956-os forradalom. Mint ismert, november 1-jén a késő esti órákban érte el a vöröskeresztes zászlóval és a kivilágított kapuval jelzett kórházat a Német Vöröskereszt tábori kórháza, mely 100 ágyas kórház volt, teljes felszereléssel, műtővel, közel negyven gépkocsival. A konvoj a Szent Margit Kórháznál állt meg. Helyet és működési engedélyt kértek az álmából felkeltett Örlős Endrétől. Egyetlen lehetőség volt: az akkor üresen álló San Marco Ház, a volt Irgalom Háza. Oda is települtek. Tíz napig voltak Óbudán. A két kórház így közel volt egymáshoz, és a kölcsönös segítség sok sérült életét mentette meg. Minden humánusan gondolkodó vezető ezt tette volna. A politikai hatalom azonban nem így látta. Örlős Endre ellenforradalmár lett, ami akkoriban főbenjáró bűnnek számított. Az egykori üldözöttből így lett megint üldözött.

Igazgatói állásából azonnal felmentették, és internálták. A legelső alkalommal nyugdíjazták, rendőri felügyelet alá helyezték, rendszeresen jelentkeznie kellett, az új kórházigazgató pedig politikailag megbízhatatlannak, szakmailag „elfáradtnak” minősítette.

Örlős nyugdíja éhbér volt. Tartós állást nem kapott, csak időnkénti helyettesítéssel bízták meg. Vagyona nem volt. Napi kiadásainak fedezése külföldi rokon pénzbeli adománya és a kisegítő munka megszégyenítően alacsony bére útján volt lehetséges. Meghalt második felesége, látása, egészségi állapota folyamatosan romlott. Magára maradt. 

Az életében sokat szenvedett, megalázott, üldözött, egyedül maradt ember számára talán nem maradt más, mint a mindig érthetetlennek tűnő az önkezű halál.

Az Örlős Endre életét feldolgozó könyv nehéz olvasmány. Nem szépirodalom és nem is életrajzi kategória. Viszket Zoltán történész nyomkövető felkutató, valódi adatokra, tényekre épülő munkájának eredménye: egy, a XX. században élt magyar ember megrázó sorsa. Azokhoz szól, akik e sorok írójával együtt vallják az ősi bölcs mondást: ha a jövőre vagy kíváncsi, ne a jelent, hanem a múltat kutasd!

(Viszket Zoltán: Örlős Endre (Egy óbudai orvos élete). Kiadó: Óbudai Múzeum, 2014, 147 oldal)

Gyula bácsi ötéves koromban is úgy beszélt velem, mint egy felnőttel, Pannika pedig isteni süteményeket csinált –

az Ürömi utca az a ritka hely volt, ahol mindig maradéktalanul boldognak éreztem magam.

Utána hosszú évek teltek el anélkül, hogy ide tettem volna a lábam. A Tabánból a világ végének tűnt, és nem volt itt semmi. Pontosabban fogalmam se volt róla, mi van itt, de nem is érdekelt. Amilyen nagyképű és hülye tud lenni az ember mondjuk 13 és 23 éves kora között.

Aztán felfigyeltem a trinitárius kolostorra, fölkaptattam a múzeumba, megtekintettem – és rondának találtam – szülő-kórházamat, és föltettem Óbudát a felfedeznivalók listájára. Mert ahogy bérletem lett, hatodiktól (1968/69-es tanév) kedvenc játékom lett eltévedni. Fölszálltam mindenféle villamosokra, és addig mentem, amíg csak lehetett, aztán elkezdtem csavarogni az ismeretlenben, és a nálam lévő várostérképet csak akkor volt szabad elővenni, ha már tényleg minden kötél szakadt. Sötétedésre haza kellett érni, de a nyári délutánok szerencsére jó hosszúak.

Kirándulni is jó volt, gyönyörűség a város a Hármashatár-hegyről, imádtam a Pál-völgyi-barlangot, egy nyári vasárnapon átkutyagoltam Ürömre, de a „rendes” Óbuda még hátra volt. És le is késtem. Akkoriban tűnt el minden a régiből, és épültek a panelek, amelyeket akkori eszemmel is utáltam. Egyszer megnéztem a szörnyeteg Faluházat: eltakarta a hegyeket, nem lehetett elképzelni, hogy találnak itt haza az emberek – na, kösz, ezt nem.

Így volt ez sokáig. Aztán tagja lettem egy civil szervezetnek, amelynek üléseit az Óbudai Társaskörben tartottuk.

És akkor végre megpillantottam azt a kis maradék Óbudát, amelyikbe szerelmesnek lehet lenni. Ezeknek az ablakoknak és kapuknak minden szavát értem, tabáni, aki vagyok.

Jött a Zichy-kastély, Kassák, Varga Imre, Harrer Pál, a Cella Trichora, a zsinagóga, a régi Sipos, a Kéhli, a piac, a lángosos az aluljáróban. De azért mégis hiányzott még valami.

Merényi Judit felkért egy előadássorozatra Krúdy és a budai városrészek kapcsolatáról. Krúdy karján Óbudán, ez volt az első. (Aztán jött a Vár, a Tabán, a Krisztina.) Faltam, nyeldekeltem Krúdy Óbudáját, és végre minden összeállt, miatta még azt a szelet is megszerettem, ami garantáltan elfújja az embert a Péter-Pál templom oldalában. Bár még mindig nem lehetett sejteni, hogy hamarosan minden áldott nap megfoghatom a kilincsét, összerakhatom róla a kis emlékkiállítást az ő hajdani szobáiban, és rámosolyoghatok, ahogy kikönyökölve társalog a szomszéd suszterrel. Aztán az is eljött. Kulcsom van, belépek, hazaértem.

A kiállítás címe, a „fikciótól a valóságig” arra a XVI–XVIII. században jellemző komplex gondolkodásra kívánja ráirányítani a figyelmet, amelyet ezen metszeteket létrehozó rajzolók és metszőmesterek alkalmaztak az információkra éhes korigény kielégítése végett.

Mi volt ez az „éhség” valójában, és hogyan nyilvánult meg az ezt kiszolgáló korabeli „sajtó”?

A tárlat tematikus kiállítási egységekbe rendezve (W. Dilich metszetek, Ostromképek, Mikoviny Sámuel terem, Duna tematika, Város egység, valamint a Földmérő, illetve a Metsző- és kartográfusműhely kiállítási enteriőr), szisztematikusan válogatva közli a képes anyagot, valamint az igen sokrétű és komplex kutatások eredményeit, és rövid fali szövegekben összegzi az adott egységekre vonatkozó fő problémákat, csoportosítási szempontokat, a tudomány jelenlegi álláspontjait. A kiállítás nyitóképe egy, az egész kutatást összegző enigma.

Ez a madártávlatra komponált, színezett városlátkép, amelyet 1819-ben metszett rézbe Petrich András hadmérnök rajza alapján Richter Antal Fülöp metszőmester, a budai hegyekből felvett nézőpontból Buda és Óbuda partjait mutatja a Margitszigettel és az ezeket szimbolizáló eklatáns épületekkel. A metszet előterében egy – a tradicionális veduta komponálási elveknek megfelelően – kis hegyrészleten sétáló, beszélgető, nyájat vigyázó figurákból, staffázsalakokból álló zsánerjelenet látható, amelynek alakjai mintegy kapcsolatot teremtenek a kép nézője és a metszetkép belső világa között. Ez az életkép felfokozza, felerősíti a plan veduta monumentalitását, és e korai, XVI–XVII. századi vizuális sokk lesz az a válasz, amelyet az 1600-as évektől Európa lakosai egy várost bemutató látképtől elvártak.

Petrich rajza az itáliai („tájkép veduta”) és a németalföldi („zsáner veduta”, donátorkép) perspektíva szabályait is alkalmazó táj- és városlátképek típusát örökíti tovább, kiváltképp, mivel a kép nézője egy repülő madárhoz hasonlóan egy magaslati pontból tekint ki a horizontig húzódó, hegy alatt fekvő városra.

A korabeli utazó tájrajzoló vagy hadmérnök pontosan így tett az ilyen fajta veduták megszerkesztése során. Az installáció ezt a képtípust úgy modellezi le, hogy a színezett óbudai látképrészletet egy historizáló, ikerablak mögötti világként ábrázolja, vagyis két látványvilágot ábrázol egyidőben: a kontemplatívabb enteriőrt és a dokumentarista igénnyel, jelen esetben precízen megrajzolt látványos exteriőrt.

Az első kiállítási egységben Óbuda egyfelől egy letisztult, a románkori és a gótikus épületekkel tarkított középkori városrészként, a középkori szellemben fogant várábrázolások formájában látható, másrészről egy statikus, vagy éppen mozgalmas hadszíntérként jelenik meg az ún. ostromképek esetében.

Az a két, etalonná váló metszet (és képvariánsai), amely a legkorábbi fennmaradt Óbuda-ábrázolásokat képviseli, és amelyeket aztán több mint 200 éven keresztül átrajzoltak, és újrametszett formában publikáltak, Wilhelm Dilich nevéhez fűződik. A rajzoló, rézmetsző, geográfus és később udvari krónikássá kinevezett hesseni születésű, tanult fiatalember, Dilich pályaképe egy „klasszikusnak” mondható, XVI. századi polihisztor útját mutatja.

Életútjának végigkövetésével nemcsak egy rajzoló és történész fejlődésére, státuszának változására, presztízsének emelkedésére, hanem egy korabeli bibliofil gondolkodásra és a XVII. századi „történelmet” dokumentáló könyvalkotásra is példát láthatunk.

Wilhelm Dilich (eredeti nevén: Schaffer vagy Scheffern) 1571-ben vagy 1572-ben a hesseni Wabernben született. A kasseli iskolák után a wittenbergi, marburgi, majd a lipcsei egyetemeken tanult. Húszéves korában végigjárta szülőföldjét, és Hessen jelentős városairól és várairól rajzokat készített, amelyeket aztán földrajzi-, illetve történeti kiegészítésekkel látott el. Az e korban divatos, metszetekkel kiegészített, ismereteket közlő könyvek sorába csatlakozik Dilich vár- és városlátképes metszetsorozata, amelyek olyannyira elnyerték Moritz hesseni őrgróf tetszését, hogy Dilichet udvari geográfussá és történésszé nevezte ki. Ő ezután Hollandiában hadmérnöki tanulmányokat folytatott, majd – az uralkodói kegyvesztés és börtönfogság után – 1621-ben Szászországba menekült. Drezdában már udvari építészként, kartográfusként (térképész) és hadmérnökként tevékenykedett. Jelentékeny hadmérnöki és építészi munkásságán túl számunkra metszetkészítői pályája érdekes, amelynek egyik csúcspontja az 1591-ben Kasselban megjelent Hesseni Krónika (Hessische Chronik) volt. Ehhez hasonló szellemben készült el a Magyarországot és a magyarok történetét „feldolgozó”, először 1600-ban, majd 1606-ban kiadott Ungarische Chronica, amelyben a két Óbudát ábrázoló metszet eredetileg közlésre került.

A lassan fejlődő és differenciálódó középkori alapokon nyugvó krónikairodalom helyét lassan átvette a humanista, átfogó ismereteket is közlő történetírás, és ez a szemléletváltás meghozta azt a városok és lakosaik, kultúrájuk felé irányuló érdeklődést, amelynek eredményeképpen a német krónikairodalom illusztráló műfaját követve részletes és szépen rajzolt metszetek, vár- és városlátképek egész sora jelent meg. Ebben az időszakban egy város politikai, gazdasági, művészeti erejét és befolyását a politikai központok és épületegyüttesek (várak, erődítmények), illetve a vallási építmények (egyházkerület, templom, kolostor) jelentették. Természetes tehát, hogy a középkor végének illusztrációi – legyen az fametszet vagy rézkarc technikával készült, a sokszorosított grafikai eljárásokat igénybe vevő –, könyvek, vagy önálló metszetes lapok formájában kereskedelmi célzattal forgalmazásra kerülő kép a korai sajtó szerepét betöltő, messzi tájakra eljutó, mindenféle (gazdasági, kulturális, politikai és egyéb) információkat és híreket is egybefogta.

Amit a szöveg, a nagyarányú írástudatlanság miatt nem volt képes közvetíteni Európa lakosai felé, azt az amúgy is könnyebben befogadható, részlet- és többletgazdag képes leírással pótolták vagy egészítették ki.

A középkori metszetrajzolás és -készítés megértéséhez tekintsük át Óbuda (Alt Ofen) fennmaradt két, 1600-ban és 1606-ban készült ábrázolásának hátterét. A kutatások kimutatták, hogy a mindkét metszet eredeti rajzát elkészítő Wilhelm Dilich valószínűsíthetően sosem járt magyar földön. A magyar várakhoz, városokhoz – így Óbudához is – olyan képeket használt fel, amelyeket a magyar hadsereggel mozgó külföldi, udvari rajzolók készítettek, s e rajzokat aztán a metszetkészítők sokszorosított formában egész Európában forgalmaztak. Ezek a kép prototípusok képezték az egyes ábrázolások alapjait, így a XVI–XVII. század vizuális élményszerűségének megfelelően átrajzolták őket, több-kevesebb sikerrel hűen lemásolták, esetleg két metszetből összerajzolták a képet, a látvány fokozása érdekében „meghamisították” a tájat, megnagyobbítottak épületeket és így tovább. A fikciószerű tájképek, vár- és városlátképek egész sora került ki a gyakran teljes műhelyeket foglalkoztató metszők és nyomdászok kezei alól.

Dilich első műve a fikciószerűség egyik jellegzetes példája: a vizualitást fokozandó kúp alakú hegyhátakkal, a központi szabályos hegyre emelt, feltehetően középkori királynéi várral, az előtérben látható épületromokkal, amelyek az 1500-as évek végére a török háborúk miatt sem állhattak itt ilyen állapotban. A 1606-os Alf Ofen képvariánshoz már pontosabb rajzot használhatott fel, feltehetően egy, az 1602-es hadjárat során készült metszetet, amely a terület topográfiáját, illetve az egyes épületek egymáshoz való viszonyát is helyesen mutatja. Dilich és az illusztrált, „metszetes krónikairodalom” sikerességét bizonyítja egyfelől a számos kiadást megért Ungarische Chronica, de még erőteljesebben a számtalan metszetvariáns, amelyeket még az 1800-as években is újra rajzoltak és nyomtattak, vagy tájkép formájában megfestettek.

Dilich Alt Ofen-metszetei a maguk eredeti, figurális jelenet nélküli „krónika illusztráció” formájukban 1664-ben jelentek meg Sigmund Birken német nyelvű Der Donau-Strand (…) című munkájában, amelyhez Jakob Sandrart német metszetkészítő és kiadó készítette el az átmásolt, átrajzolt Dilich-metszeteket.

A több német és olasz kiadást megélt művet az itáliaiak is átvették a nürnberg-bolognai kiadású L’ Origine del Danubio címmel, amelyhez Lodovico Mattioli prezentálta a képeket. Dilich metszeteinek több másolata tovább élt a szintén nagy népszerűségnek örvendő Birken-műben, amelyet már megrendelésekor nagy várakozás övezett, s a gyors kiadás miatt magyarázható, hogy a nagy művészi tudással rendelkező Sandrart kénytelen volt az idő rövidsége miatt korábbi városábrázolásokhoz, így Dilich metszeteihez fordulni, hogy a már kész képeket felhasználva időben elkészülhessenek a könyv illusztrációi. A XVII–XVIII. században Birken műve volt – Sandrart metszeteivel – Dilich képeinek és a Dilich-feelingnek az egyik eklatáns tovább örökítője.

Domenico Zenoni 1567-ben félbemaradt munkáján kívül az Ungarische Chronica nevezhető az első, Magyarországot képekben és rövid leírásokban, a lakosok életmódját és öltözködését is bemutató illusztrációkkal ellátott műnek. Ilyen átfogó jellegű munkák majd csak a XIX. században jelennek meg a nagyobb méretű metszetekkel ellátott, Duna városait feltérképező utazóalbumok, illetve az ún. „honi albumok” formájában.

Míg Dilich és követői metszetvariánsain a várak és erődítmények tisztán, figurák nélkül, a város, a táj és az épített erődítmények, templomok szépségét és presztízsét a maguk nagyszerűségében ábrázolták, addig az ún. „ostromképek”, ostrom- és alaprajz veduták a meglévő, már elkészült metszettípusokat alapul véve figurákkal, ostromágyukkal, sátortáborokkal, vonuló és harcoló lovas figurákkal kerültek benépesítésre.

Az Óbudát hadszíntérként bemutató első kiállítási egységben látható metszetek tanúságai szerint ez a városrész a hadi események egyfajta peremkerülete, illetve a keresztény seregek állomáshelye volt.

A metszetek között egyrészről Dilich-képtípusokat láthatunk átrajzolt, újrametszett formában. Európában a XVI–XVII. században – tekintettel a felfokozott, a török háborúk és események iránt megnövekedett információigény kielégítésére – tömegesen jelentek meg az íves „röplapok” és könyvbe kötött haditudósítások műfajához sorolható metszetek. Ezeket kis füzetekben, a textilnyomódúcokhoz hasonló mintakönyvecskékben lehetett vándorkereskedőktől, illetve bolttal rendelkező könyvkereskedőktől megvásárolni. Ilyen formában kerülhettek az Ungarische Chronica metszetei Wilhelm Peter Zimmermann rézmetszőhöz, aki 1602-ben megrendelésre készítette el az 1603-ban Augsburgban megjelent Eikónographiát című könyvet. A kor érdekessége volt, hogy a már előzetesen elkészült metszetsorozathoz íródott a szöveg, amelynek elkészítésére Samuel Dilbaum történész kapott felkérést.

Mindezekből jól láthatjuk, hogy a XVI–XVII. századi, specifikusan a haditudósításokhoz, valamint a korabeli tudományos igénnyel készült átfogó történelmi, földrajzi, topográfiai, kultúrtörténeti és politikai állapotokat is prezentáló könyvek és kiadványok mind írásaiban, mind képeiben meglehetősen pontatlanul, szóbeszéd és szájhagyomány útján, általában megfelelő kutatás, terepfelmérés és várostörténeti dokumentáció nélkül készültek. Ennek ellenpólusaként állnak a XVI–XVII. századi átmeneti műfajként jelentkező, a haderők dokumentálását szolgáló alaprajz veduták, valamint a katonai céllal megszületett kartográfiai művek. A tizenötéves háború (1591/1593–1606) idején a birodalmi seregekkel olasz és pápai csapatok is részt vettek a magyar városok védelmében, velük pedig külföldi, elsősorban itáliai hadmérnökök és rajzolók is utaztak, akik a hazai városok – Budát és Óbudát bemutató – térképeit helyszíni rajzok, felmérések alapján a terepen rajzolták meg, vagy a műhelyben metszették rézbe, és metsző-, illetve nyomdászmesterek segítségével nyomtatták le.

A nagy műveltségű, világlátott olasz hadmérnök, Luigi Ferdinando Marsigli gróf 1682 őszén csatlakozott I. Lipót német császár és magyar király udvarához azon célból, hogy a „kereszténység ügyét” szolgálhassa. Marsigli sokirányú munkássága alatt végig utazta a Dunát, hadijelentéseket készített a török által ostromolt magyar városokról, állomásozott Óbudán a keresztények katonai táborában, valamint felmérte a víziváros utcáit járva a budai vár bevételének lehetőségeit. Marsigli térképei az olasz kartográfiai hagyományokat követve, a precíz topografikus és vízügyi állapotokat a városrészek veduta ábrázolásaival egyesítve közölte őket. Ez a kettős képalkotási mód még ikonikusabban jelentkezik Louis Nicolas Hallart olasz hadmérnök Óbudát is ábrázoló, 22 lapból álló metszetsorozatán, amelyen Buda 1686-os ostromát rögzítette több felvételi pontból és képvariánsban. A városlátképeken feltüntetett szám- és betűjelzések, valamint a középkori ún. mondatszalagokon, illetve díszített szövegdobozban felsorolt helymutatók és magyarázószövegek a későbbi kartográfiák tematikáját előlegezték meg. (A veduta térképek, alaprajz veduták, ostromkép veduták szöveges magyarázatai is ezt a tényt bizonyítják.)

Az 1686-os, Budát felszabadító eseményeket még sok évtizeden keresztül reprezentatív „képes” albumok és önálló metszetek formájában évenként vagy évtizedenként közölték, ennek révén az európai köztudatban egy jelentős memorandumnak számított.

Unikálisnak mondható továbbá az utrechti rézmetsztő, Justus van der Nypoort a város 1686-os állapotát bemutató ostromkép vedutája, amely egyedüliként ábrázolja Budát óbudai nézőpontból.

A hazai kartográfia csak a XVIII. század első felében, Mikoviny Sámuel (1698/1700–1750) tevékenységével született meg, addig külföldi mérnökök és térképészek kezei alól kerültek ki az általában főúri megrendelésre, konkrét céllal (telekhatár kijelölés, bányászati, vízrajzi) készült térképfóliánsok.

Mikoviny korának egyik legműveltebb polihisztoraként mérnök, matematikus, építész és kartográfus volt, aki a bécsi Jacopo de Marinoni csillagásszal is kapcsolatban állt.

A magát csak egyszerűen „nobilis hungarus”-nak (felvidéki „magyar nemes”) hívó, Abelován (Ábelfalva, Nógrád megye) született férfi iskoláit a korszak nívós egyetemein végezte. Az aldorfi egyetemen térképészetet, csillagászatot, matematikát, Nürnbergben rézmetszést tanult, majd a jénai egyetemen folytatta bölcsészet-filozófiai tanulmányait. 1723-ban a szász-jénai hercegség térképésze lett, dolgozott Eszterházy József grófnak, majd az alsó-magyarországi főkamaragrófság kinevezésében udvari kamarai mérnök lett. 1735–1742-ben készítette el a bizonyíthatóan pontos helyszíni rajzok alapján megrajzolt, Budát és Óbudát három rézlemezen megörökített klasszikus barokk dekórumú vedutáját, amelyet III. Károly megrendelésére, Bél Mátyás Notitia Hungariae (…) opusába szánt, és amely a mai napig a legpontosabb és legteljesebb Buda-Óbuda városrészét ábrázoló városlátkép.

Mikoviny fellépéséig Magyarország földrajzi és területi felmérésével és térképezésével nagyrészt francia, német és olasz mérnökök foglalkoztak, s az ő fölvételei komoly fordulópontot jelentettek a magyar kartográfia történetében: ő volt ugyanis az első, aki pontos, helyrajzi méréseken alapuló térképeket készített, s jelentős elméleti szakirodalmat is létrehozott az utókor számára. A fölmérés és a térképkészítés magyar földön használatos elveit négy tudományra alapozta: az asztronómiára, a geometriára, a magnetikára (mágneses megfigyelések) és a hidrográfiára (vízrajz). Elméleteit, gyakorlatban is alkalmazott tudományos elveit világosan megfogalmazott írásaiban közölte: a topográfiai térképezés alapjait az Epistola (1732), míg az Irányelvek a térképkészítéshez tanulmányt a Monitium I-II.-ben publikálta.

A kiállítás kuriózuma, hogy az elméleti kutatáson túl szerettük volna megvilágítani az egész metszetkészítés és térképrajzolás problémáját, gondolati, művészi és technikai alapjait annak érdekében, hogy a képek fikciószerű konstruálása, a többszöri másolás, átrajzolás, „tömörítés” utáni torzítása is érthetővé váljon.

A földmérés külső helyszínen, csillagászok és földmérők által használt eszközeit és mérőműszereit korabeli térképeken, a humanista, művelt polihisztort a különböző tudományágak attribútumaival illusztrált metszetek előtt mutattuk be.

A földmérők igen korai, 1730–1750-es években térképeken ábrázolt eszközei az évszázadok során alig változtak, ezek a következőek: mérőasztal, mérőlánc, mérőléc, dioptria, kitűző rúd, körző, térképészeti vonalzó, szögmérő, iránytű (busszola), napóra, távcső és kvadráns. E mérőműszerekből a kevésbé díszes és súlyos, általában az egyszerűbb fa, vagy olcsóbb kivitelben készült fém eszközöket vitték magukkal terepre, hiszen a földmérés nehéz, fárasztó és utazást igénylő munkának számított, amely olykor hónapokig tartott. Az alap eszközkészlet mellett a XVIII. század végén, XIX. század első felében megjelentek a differenciáltabb, összetettebb mérésekre is alkalmasabb szerkezetek (pl. teodolit, asztrolábium), amelyek közül készültek könnyebb kivitelben terepre szánt műszerek s olyanok is, amelyeket például csillagászati megfigyelőállomásokon vagy főúri rezidenciákon, kastélyok mellett elhelyezett földmérő műhelyekben használtak.

A másik enteriőr egy, a XVI–XVIII. századi, de egyébiránt „kortalan” metszetkészítő és kartográfus műhelyt kívánt prezentálni. Erről a polihisztorságot, azaz több mesterségben való jártasságot megkívánó szakma kapcsán, már a térképkészítés és metszettorzítás kapcsán szóltunk. Annyit azonban érdemes tudni még róla, hogy e műhelyek a középkorban a főleg német és itáliai mesterekkel szoros együttműködésben dolgoztak, és a budai vár körül csoportosultak, illetve Budán működtek. Fő tevékenységük az udvar számára, a humanista műveltség igényeit kiszolgáló, megrendelésre készült könyvek, kódexek és udvari krónikák képes illusztrációinak megrajzolása vagy lemásolása, illetve sokszorosított grafikai eljárással – fametszet formájában való – nyomtatása volt. A reneszánsz budai kultúra eltűnésével, illetve a török háborúk idején a magyar földön dolgozó művészek és mesterek vagy elmenekültek, vagy olyannyira kevés megrendelést kaptak, hogy műhelyt sem tudtak fenntartani. Egyedül a magyar főúri megrendelések, illetve az egyházi mecentúra jelentett egészen a XVIII. század végéig egy biztosabb megélhetési módot számukra, de ők – a kevésbé képzett és kvalitásos hazai mesterek hiánya miatt – metszeteiket inkább a jelentős, presztízsértékű művészeti és metszőközpontokban készítették el (Augsburg, Bécs, Nürnberg stb.).

A XVIII. században Buda mellett a Bécs közelségében lévő Pozsonyban folyt élénk könyv-, térkép- és metszetkereskedelem. A magyarok közül itt dolgozott Zeller Sebestyén, azon Schutzerek neves osztrák rézmetsző mestere is, aki Mikoviny Sámuel rajzait (veduták, térképek) ültette át lemezre.

Látjuk tehát, hogy a rajzoló és metsző személye ugyan találkozhatott egymással, de a legtöbb esetben külön munkafázisokat és folyamatokat jelentett a képes illusztrációk és térképnyomtatások során.

A térképeken és vedutákon gyakran különböző nyelvű és betűtípussal ellátott szövegek is olvashatóak voltak, vagyis az ötvösök között helyet kapott betűszedők és éremvésők, valamint nyomdászmesterek munkája szoros együttműködésben volt a metszetkészítő és kartográfus műhelyeken belül.

A kiállítás első nagy teremegysége tehát az Óbudát ábrázoló metszeteken és térképeken keresztül bemutatja a középkori, újkori vizuális gondolkodást (torzítás, a vizuális „sokk” létrehozása), a képalkotás elméleti (hagyományos kompozíciószerkesztés, kanonizált vedutarajzolás), gyakorlati (terepfelmérés, földmérés) és technikai hátterét, valamint egy XVII–XVIII. századi földmérő és egy ugyanebben a korokban dolgozó metszetkészítő, -rajzoló munkáját és eszközeit.

A kiállítás következő, Város egységében már a töröktől való felszabadulás utáni városújjáépítés korából, a XVII–XIX. századból származó, klasszikusan az óbudai városrészt bemutató, a városi életmódot prezentáló metszeteket válogattunk össze, amelyek mellett már a fejlettebb és differenciáltabb magyar térképkészítés eklatáns példáit is bemutattuk. E metszetek esetében a téma és az alkalmazott művészeti műfajok sajátos keveredéséről, illetve sokszínűségéről beszélhetünk. Óbuda újkori városújjáélesztése dacára az ábrázolás tekintetében egyrészt a városhoz még mindig a középkori szellemiségben készült térkép veduták típusait, illetve a Buda ostromához készített rajzokat használták fel, s a művészek jellemzően a tájba életképeket, staffázsalakokat, sétáló és beszélgető figurákat helyeztek el (Binder János Fülöp Budát Pest felől ábrázoló metszete). Binder volt a XVIII. században az egyetlen Budán működő rajzoló és rézmetsző mester, aki több metszetén is megörökítette Óbudát épületeivel és a táj topografikus jellemzőivel, általában egy budai esemény kisugárzásaként.

Binder és kortársai munkássága révén a magyar sokszorosított grafikai művészetet sokáig uraló barokk stílus is megjelent, amely elsősorban a szakrális, nyomtatott ima- és tézislapokon, valamint kalendáriumok képes mellékleteiben került kiadásra, és ezeken egy-egy épület- vagy városrészt vedutaszerűen mutattak be, amint az egy, a kiscelli trinitárius kolostort ábrázoló kegyképen is látható.

A veduták és azok átmeneti műfajai (ostrom veduta, alaprajz veduta stb.) mellett a térképek is fontos szerepet kaptak már ebben a korszakban. A török hódoltság előtti időkből származó, klasszikus értelemben vett várostérkép jelenleg nem ismert, csak városias jelleget mutató veduta térképek maradtak fent. A XVII–XVIII. század fordulóján Pest, Buda és Óbuda az újjáalakulás, az újjáépítés útjára lépett, azonban a Rákóczi-szabadságharc (1703–1711) idején megtorpantak a földmérési és térképészeti munkafolyamatok, és majd csak a birtokrendszerek kialakulásával kezdődtek újra az átfogó kartográfiai munkák. A hétéves háború (1756–1763) már célzottan és nyomatékosító erővel sürgette a császári hadvezetést arra, hogy elrendelje egy, az egész országot bemutató, központosítottan irányított, részletes katonai térképsorozat elkészíttetését. Mária Terézia és II. József uralkodása alatt indultak el az egész országot érintő katonai felmérések, amelyek közül az első 1863-ban kezdődött el. A XVIII. századtól a katonai felmérésekkel együtt számtalan térképtípus jelent meg, amelyekre méltóképpen kívánunk reflektálni a tárlat egyes egységeiben.

A települések földbirtokosai – így Óbudán a Zichyek is – uradalmuk felmérése céljából mérnököket és térképészeket fogadtak, hogy birtokuk területéről és annak viszonyairól tényszerű adatokat kaphassanak, amelyek kivéltképp a telekügyi vitákban kerültek elő saját igazuk bizonyítására. A XVIII. század második felében Óbuda kamarai uradalommá vált, és ennek következményeként kamarai földmérők és mérnökök több alkalommal is felmérést készítettek a településről és annak környékéről. E metszett, színezett, de sokszor csak kéziratos térképek formájában elkészült fóliánsok a precíz mérések alapján rögzített topografikus viszonyokon, határokon túl a korszak fontos dokumentumai is, mivel kiegészítésként társadalom- és kultúrtörténeti adatokat tartalmaznak (pl. jobbágynévsor, épületalaprajzok stb.). A XIX. század folyamán egyre több Óbuda területét érintő, önálló térképészeti alkotás is készült, amelyek különböző szempontok – pl. a rendszeressé váló kataszteri felmérések – alapján mutatták be a települést, majd a század második felében kiegészültek az egyre szükségesebbé váló területfejlesztési tervekkel, amelyek szélesebb spektrumban a főváros egyesítésének vonatkozásában bontakoztak ki.

A XIX. században e fentiekben vázolt, a térkép és veduta sajátos műfaji keveredésére kínálkozik példaként a spanyol gróf, Carlo Pinto Vasquez megrendelésre készült, a kor művészeti igényeit is kiszolgáló, Pestet, Budát és Óbudát is bemutató, holland típusú kompozíciós sémákat követő keretlátképekkel, vedutákkal tarkított térképsorozata (1837), valamint egy különleges, az ideal-vedute-t és plan vedutát ötvöző, korai metszetvariánsokat felhasználó, ovális keretképes, színezett látkép, amelyet V. J. A. Schlosser készített el 1870 körül.

Schlosser műve már a XIX. század megváltozott, új szellemiségű, a bécsi udvar által irányított és az osztrák, a francia, valamint a brit művészetek által meghatározott, az alkalmazott művészetekben (az iparművészetben, az illusztrációművészetben, a metszetes albumok műfajában, a képes sajtó tekintetében) jelentkező tendenciák eklatáns példáját képviseli. A Petrich által készített, több külföldi rajzoló utazó által lemásolt városlátkép már a korábbi kisebb metszetekhez képest plakát méretben jelent meg, körülötte szintén kész metszeteket ovális keretképek sorláncában közölt miniatürizált vár- és városképekkel. A magyar művészetben kuriózumnak számító metszet gigantikus és reprezentatív mérete egyértelműen utal annak kereskedelmi értékesítésének céljára.

A két kiállítóteremrészt átfogja, és padlómatrica formájában vizuálisan is összeköti az a Duna-tematika, amely a tárlat öt egységének egyike.

A Duna folyó minden térképen, városlátképen megjelent, a hazai kartográfia történetében a török utáni időszakot követő városújjáépítést követően megszületett vízrajzi térképeken konkrét módokon is, az árvíz elleni védműépítések és folyószabályozások kapcsán, meder keresztmetszetes térképek, átépítési rajzok révén.

Pest, Buda és Óbuda területének vízrajzát egységesen bemutató térképek mellett Óbuda területével, pontosabban a Duna óbudai szakaszával kapcsolatban már a XVIII. század második felétől készültek felmérések, vízrajzi térképek, amelyek a folyó érintett szakaszát a szárazföldekkel és a szigetekkel együtt ábrázolták. A Dunával kapcsolatos veduták ebben a korban egy új igény kielégítésére születtek meg, elsősorban osztrák és német rajzolók, festők és metszők műveiként. Az 1820–1830-as években osztrák mintára tömegesen jelentek meg az önálló metszetlapként árusított, esetleg a nyomtatott sajtóba színezett, reprezentatív formában bekerült, önálló mellékletként funkcionáló város veduták. Leggyakrabban azonban képes albumban kerültek publikálásra, amelyek utazóalbumként vagy földrajzi, etnográfiai és művelődéstörténeti ismereteket is közvetítő, magyar területen ún. „honismereti albumként” vagy „viseletkódexként” terjedtek el. Az albumokat aztán színezett és igen magas művészi fokon elkészített, topográfiailag hű vedutákkal látták el, amelyeken kosztümös staffázsalakok és zsánerjelenetek illusztrálták az itt lakók mindennapi életét. E metszetek elkészítése évtizedekre biztos megélhetést nyújtott számos, még a XIX. században is elsősorban osztrák és német művészek és egész műhelyek számára. Így volt ez Jacob Alt és fia, Rudolf Alt mesterek esetében is, akik kezdetben közkedvelt, festői szépségű tájakat és városokat örökítettek meg, s a biedermeier táj- és veduta festészetet a szárazabb, de igen játékos és élénk rajzi tudással ötvözték. Az 1820 és 1826 között Bécsben kiadott, nagy népszerűségre szert tett Donau-Ansichten (…) című utazóalbumban két Óbudát ábrázoló metszet is elkészült, amely tipikus, kedvelt veduta nézőpontból, a Margitszigetről tekintett az óbudai partok felé. Franz Jasche ugyanabból a nézőpontból festi meg tájképét. A magyar és osztrák művészeti akadémiák és iskolák tájképfestői közül Telepy Károly és Brodszky Károly képsorozatként Óbudát is rögzítő, jellemzőbb látképeit megfestett kisméretű, a magas művészeti kategóriában számon tartott olajfestményei a szintén presztízsértékű sokszorosított grafikának műfaji átültetését, átörökítését jelentik.

A kiállításon a felnagyított képmásolatokon és a műhelyeket bemutató eredeti műtárgyakon túl az egységekben kubusok alatt elhelyezett, korabeli könyvek is láthatóak, amelyek a metszetek valódi méretét és állapotát hívatottak prezentálni. Ezen kívül két hanganyag is meghallgatható a falakon elhelyezett füleseken, amelyekből az egyik Mikoviny kartográfiai elméleti munkásságának rövid kivonatát tartalmazza, míg a másik két külföldi utazó Óbudával kapcsolatos emlékét hivatott rögzíteni.

A vizuális fikciószerű veduták a szövegfikciót is bemutatják, vagyis azokat a különböző pontatlanságok, hibák és áltézisek alapján, XVIII–XIX. századi külföldi utazók által Óbudáról szóló „meseszerű” történeteket, mint amilyen az is volt, hogy a budai várból kis idő alatt át lehet sétálni az óbudai városrészbe.

Az Óbudai Múzeum 2018. április 30-ig látogatható kiállítása – a hagyományos, a tudományos kutatásokat összegző kiállításrendezésen túl – egy XVII–XIX. századi sokrétű vizuális látás- és gondolkodásmódra kívánt reflektálni, valamint ennek produktumait bemutatni úgy, hogy a műhelyenteriőrökkel a technikai eszköztárat és eljárásokat is prezentálja.

(A tanulmány részleteiben felhasználta az Óbudai Múzeum „A fikciótól a valóságig” kiállítás faliszövegeit.)

A szerző művészettörténész, muzeológus, az óbudai múzeum munkatársa

Az épület története összefonódik egy főnemesi család életével, akinek a nevét ma is őrzik az utcatáblák. Nagyszentmiklósi Nákó Mileva grófnő Macedóniából származó és az akkori Magyarország déli részére költözött családban született 1837. augusztus 30-án. Amikor eladósorba került, Capece Zurló Gyula nápolyi kamarás kérte meg a kezét, aki a San Marco hercege címet viselte. A házasság létre is jött, ám gyermekük nem született. A herceg, aki sokat betegeskedett, 59 éves korában halt meg az ausztriai Bad Ischlben 1888-ban.

Férje halála után a hercegné jótékonysági céllal megvett egy három katasztrális holdnyi területet Budapesten, a Bécsi út és a Szőlő utca között. Ezen a nagyméretű telken két egymástól független intézményt hozott létre. Előbb a Jó Pásztor Házat a hozzá tartozó templommal (jelenleg Szőlő utca, illetve Zápor utcai bejárattal), majd a gyógyíthatatlan betegek számára az Irgalom Házát. Mivel a két intézet egymás közelében működött, alapítója is azonos, gyakran összemosódik a köztudatban az intézetek neve, funkciója. Ezért szeretnénk különválasztva tisztázni rendeltetésüket.

Bűnbánó nők menedéke

A Jó Pásztor nővérek magyarországi megtelepedését 1892. július 31-i időponttal az Angersi-anyaház Évkönyve a következőképpen örökítette meg: „Őfelsége San Marco hercegné szeretett volna létrehozni egy menedéket azon leányok és nők számára, akik miután rendezetlen életet éltek, megtérve bűnbánatot akarnak tartani. E célból Budapest III. kerületében megvásárolt egy kb. 4100 négyzetméter nagyságú telket, s azon egy szép házat épített pincével, két emelettel, manzárddal és padlással. Őfensége mindezt a Jó Pásztor nővérek rendelkezésére bocsátotta, hogy ezek intézményük szabályzata szerint olyan bűnbánó leányokat és nőket fogadjanak be és neveljenek, akik ide vissza akarnak vonulni. A házat a nemes alapító rendezte be 6 nővér és 30 penitens számára.”

Mivel a ház néhány év elteltével már kicsinek bizonyult, a hercegasszony 1903-ban újabb pavilont építtetett a kertben, ahol 200 növendék nevelését végezték.

A Jó Pásztor generáció feladata: bármilyen korú és rendű (rangú), állapotú nők nevelése és szociális védelme. A nevelés terén a nővérek világszerte jelentős eredményeket értek el. A menedékházat nem tekintették végleges otthonuknak, növendékeik 3, 4, 5 év múlva visszatérhettek a világi életbe.

A Házban cseléd nem volt, minden házimunkát az ott lakók, a szerzetesnők és a növendékek végeztek. Külön munkateremben kézimunkával foglalkoztak: fehérneművarrás, csipkekészítés, szőnyegszövés, miseruhák hímzése, illetve más intézetek, többek között kórházak részére foltozást, javítást végeztek. A kézimunkán kívül a kertek művelését is közösen végezték. Az épületegyüttes később még egy kis monostorral, a Magdolna házzal bővült. Itt azok a Magdolna nővérek éltek, akik „egészen Istennek és szolgálatának” akarták adni magukat.

A II. világháború alatt a zárdát és a hozzá tartozó templomot bombatalálat érte. A zárda helyén, illetve kertjében átmeneti leánynevelő intézetet létesítettek 1950-ben, majd fiú nevelőintézetként működött. Az 1990. évi IV. törvény alapján – amely a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházról szól – a rend visszakapta az eredeti területet és a fennmaradt épületeket.

Az Irgalom Háza

A másik nagy intézet, az „Irgalom Háza” kórházként működött. A telek vásárlására utaló első kérelmet az Esztergomi Prímási Levéltár őrzi, mely San Marco hercegné megbízásából íródott Vaszary Kolos Hercegprímás Úrnak. A felterjesztés szerint az alapító a plébánia területén gyógyíthatatlan betegek részére menedékhelyet szeretne létesíteni. A kérelemhez helyszínrajzot csatoltak, valamint az alapítványi oklevelet és az Igazgató Bizottsági tagok névsorát és adatait. Az Alapítvány Főfelügyeletét az alapító rendelkezése értelmében Magyarország Bíboros Hercegprímása gyakorolná.

A ház alapítványi okiratát a hercegné 1900 nyarán írta alá Nagykomlóson, majd Balatonfüreden Vaszary Kolos hercegprímás hagyta jóvá. Az eredeti, kutyanyelv formájú, barna és piros tintával, kézzel írott okiratot az épület előterében zárókővel együtt helyezték el 1901. október 30-án. Az épület átépítése során az alapítólevél 1975-ben az Orvostörténeti Múzeumba került. Másolata és az új zárókő az épület főbejáratánál található.

ISTEN DICSŐSÉGÉRE

A Magyar Kath. Egyház 900-ik évfordulójára boldolgult szülei és férje kegyeletes emlékére gyógyíthatatlan betegek számára alapította e menedékházat özv. San Marco hercegné, szül: Nagyszentmiklósi Nákó Miléva. (1900) Boldogok az irgalmasok, mert ők Irgalmasságot nyernek. Sz. Máté 5. 7.

Az intézmény célját az alapítólevel első pontja tartalmazza. „Alulírott özv. San Marco hercegné, született Nagyszentmiklósi Nákó Miléva Istenben boldogult szüleim és áldott emlékezetű kedves férjem emlékére, a keresztény egyház 1900 éves s a magyar katolikus egyház 900 éves fennállásának ünnepe iránt táplált kegyeletéből ezennel jótékony célú alapítványt teszek „Irgalom Háza” elnevezés alatt, gyógyíthatatlan betegek részére Budapesten létesítendő menedékhely felállítása céljából.

Nemzetiségi és valláskülönbség nélkül, csakis teljesen szegények ingyen vétessenek fel, tehát olyanok, akik családjuk körében szorult anyagi helyeztük miatt megfelelő ápolásban és gondozásban nem részesülhetnek.

Ki vannak zárva ennél fogva azok, akik elég vagyonosak arra, hogy más intézetben, vagy másként ápoltassanak.”

Az Irgalom Háza 2200 négyzetméter területű telken épült fel. A terveket „Jordán építész” készítette el, és Hofhauser Elek építőmester 300.000 korona értékben „Ottó Adolf, a hercegné gazdasági tanácsosának felügyelete alatt hajtotta végre.”

Az épület magasföldszintes és kétemeletes, a századforduló hagyományos stílusában épült. 1919 márciusában az Új Lap így írt róla: „Óbuda egyik legszebb szegletében, a San Marco utcában az ütött-kopott vityillók tömkelegéből mint a templom, az emberi irgalmasság temploma emelkedik ki a maga egyszerű komolyságával, az Irgalom Háza.” A magasföldszinti részben kapott helyet az ápoló személyzet, itt volt az iroda és a nappali, valamint az istentiszteleteket végző és a lelki gondozást ellátó pap, továbbá néhány világi kisegítő lakása is. Az alagsorban működött a konyha a hozzá tartozó kisegítő helyiségekkel. Az udvarban külön épületben történt a mosás, és itt voltak a gazdasági épületek is.

A kórházi rész eredetileg 4 betegosztályból állt. Az első emeleten két 25 ágyas kórteremben helyezték el a nőket, a második emeleten hasonló létszámban és megosztásban a férfiakat. Későbbi feljegyzések szerint egy 20 ágyas teremben a született gyengeelméjűek éltek, a gyerekek, valamint azon betegek, akik a többiek ápolásában még tudtak segíteni. A betegek és a különböző felszerelések szállítására az épületben felvonó működött.

Az intézet központi részét a kápolna foglalta el, melynek ablakait mindkét szinten nyithatóan alakították ki, így a kórteremben fekvő betegek is részt vehettek a szertartásokon, azokba be tudtak kapcsolódni. A kápolna színes ablakai és a mennyezet freskói jó állapotban vannak. A freskók a négy evangélistát, Mátét, Jánost, Lukácsot és Márkot ábrázolják. A kápolna boltívei, oszlopdíszei s a kórus festett motívumai is eredetiek. Megjegyzendő, hogy a kápolna kitűnő akusztikával rendelkezik. Az épületben még most is szép régi, eredeti részleteket találhatunk másutt is, mint pl. a lépcsőház díszrácsai, szellőzőrácsok.

Az előcsarnokban valamikor egy nagyméretű Pieta állt, mely az 1900-as párizsi világkiállításról származott. Eredetileg egy Borsod megyei plébános hozta falujának, de mivel híveinek nem tetszett, a kórháznak ajándékozta. A szobor jelenleg az Óbudai Szent Péter és Pál templomban található. Az épület tehát alapításakor az akkori igényeknek és kitűzött céljának színvonalasan megfelelt. Ma is reprezentatív hatást kelt, és műemlék jelleggel tartják nyilván.

Kohl Medárd püspök 1901. április 23-án az Igazgató Bizottsági Tagok és a magyar királyi belügyminisztérium képviselője jelenlétében ünnepélyesen megáldotta az intézetet, amely ekkor már 100 ággyal rendelkezett. A megnyitáskor a kórházban 18 beteg nyert elhelyezést. Erről az eseményről az 1902-es Bucsánszky-féle Nagy Képes Naptár is megemlékezett, felvillantva az intézet későbbi perspektíváját is: „A hatalmas háromemeletes épület központját a kápolna foglalja el. Attól jobbra és balra helyezkednek el a betegek termei, amelyekbe 100 egyén helyezhető el. Ha azonban a betegek számának szaporodása követelni fogja és adakozások útján a szükséges költség rendelkezésre áll, a főépületet két oldalt egy-egy szárnnyal kiegészítik, hogy a menedékházba még 100 beteget lehessen felvenni.” A nagy bővítésre sohasem került sor, de 1919-ben már 120 ággyal működött a kórház.

A hercegnén kívül ún. „ágyalapítvánnyal” mások is hozzájárultak az intézet működéséhez. Az alapítványok összege kezdetben 10.000, majd 12.000 korona volt.

Az ágyalapítók természetesen a helyekre kijelölési jogot gyakorolhattak. Az alapító célját megörökítő és az ágyalapítók névsorát rögzítő két fekete márványtábla eredetileg az épület homlokzatán volt elhelyezve. (Az ágyalapítók között szerepel Ferenc József császár is.)

1909 májusában az alapító okirathoz „kiegészítő pontozatokat” csatoltak, majd 1910-ben „Módosító alapszabályt” hagytak jóvá. Ezzel az ápoltakkal kapcsolatos feltételeket pontosabban határozták meg, illetve azokat szigorították: „A felvételre alkalmas betegek közül is elsőséggel azok bírnak, kiket bajuk állandóan az ágyhoz köt, így ápolásra inkább rászorulnak, mint azok, akiknek betegsége kevésbé súlyos természetű.” „A betegek felvétele állapotokat igazoló orvosi bizonyítvánnyal lehetséges, mely szerint őket más kórházba nem vették fel.” Kizárja viszont az okirat az:

• elmebetegeket,
• elmezavarral egybekötött epilepsziában szenvedőket,
• a fertőző, ragályos betegeket,
• a buja kórosokat,
• a hülyéket és az idiótákat.

Azokat a betegeket, akikről ápolás közben kiderült, hogy gyógyíthatók, illetve magaviseletük vagy egyéb okok miatt bennmaradásuk a többi beteg ápolását hátráltatja, az intézetből eltávolították.

A Ház gyakorlati működését is pontosan szabályozták. Az alapítványi menedékház és az alapítványi vagyon igazgatása és felügyelete egy öttagú Igazgatósági Bizottság feladata volt. Az intézet költségvetésében a betegek tartási és ápolási költsége az 1901-es adatok szerint 400 korona. A ház kiadásainak fedezéséhez, illetve bővítés céljára az alapító rendelkezése szerint gyűjtéseket rendezhettek. Ezzel a joggal főként az 1920-as években éltek. A Bizottság feladatai közé tartozott az orvosok kiválasztása, azok alkalmasságának megállapítása is. A betegek felvétele iránti véleményezéssel igazgató tagsági minőségben is megbízott orvos 1901-ben Dr. Diescher Ferenc volt, a betegek kezelőorvosa pedig Dr. Tauszk Ferenc egyetemi magántanár. Később az intézet orvosi teendőit a Szent Margit Kórház orvosai látták el. Az utolsó Dr. Czimbecz László főorvos volt.

Az intézmény fő feladatát az ápolás jelentette. Ezt a legfontosabb tevékenységet a Paulai Szent Vincéről elnevezett irgalmas nővérek gyakorolták.

Létszámuk változó volt, mintegy 12–20 fő. Világi ápolót nem foglalkoztatott az intézet, csupán néhány kisegítőt.

A rend magyarországi tartományi központja Budapesten, a Ménesi úton volt. A nővérek itt kapták az első kiképzést, és ott egy évig tartózkodtak. A szemináriumban ez alatt az elöljárók és közvetlenül az igazgató főnöknő megfigyelte a növendékeket, hogy alkalmasak-e a rendi szellem elsajátítására. Egy év után különböző rendházakba kerülve öt évig kellett dolgozniuk s bizonyítaniuk a rend szolgálatát. A fogadalomtétel a belépéstől számított ötödik évben történt egyszerű keretek között. Ez nem volt örök fogadalom, minden évben meg kellett újítani a főnöknő előtt. A rendi intézkedés a nővérek védelmében történt: amennyiben nem bírják a rendkívül nehéz munkát, lehetőségük legyen más közösségben más jellegű tevékenységet folytatni.

Ebben a rendben négy fogadalom létezik: szegénység, tisztaság, engedelmesség, szolgálat. Kötelességük minden emberi nyomorúságon segíteni – ennek tükrében idézet az egyik nővér vallomásából: „Kell a szegénység olyan értelemben, hogy ne legyünk harácsolók. Kell a tisztaság, kell a tisztesség a családon belül, munkahelyen belül és kell az engedelmesség: törvények mindenütt vannak, és azoknak eleget kell tenni, másképp nincs rend. A mi negyedik fogadalmunk a szegénység szolgálata. Semmink sem volt, amit magunkénak mondhattunk volna. Mindenre úgy kellett vigyázni, hogy az tartson minél tovább. Nem dobtuk el azonnal a holmit, ha már egy kicsit hibás volt. Megjavítottuk. Volt egy köznapi ruhánk és volt egy ünneplő ruhánk. Az kitartott a halálig.”

A hercegné és a Paulai Szt. Vincéről nevezett irgalmas testvérek Grazban székelő tartományi főnöknője között létrejött szerződés részletesen tartalmazza – magyar és német nyelven – a nővérek feladatait és a Ház működésének feltételeit. A szerződés szerint az Irgalom Háza főnöknője a mellérendelt testvérekkel az Igazgató Bizottságtól teljesen függetlenül és önállóan dolgozott. Az Irgalom Háza főnöknőjének feladatai közé tartozott a betegek ápolásához szükséges létszám biztosítása, a betegfelvételi könyv vezetése, a pénzadományok átvétele, valamint az általános adminisztrációs teendők ellátása. Az adományokat az alapító által megnevezett Magyar Földintézet pénztárába kellett befizetni, erről a főnöknő az Igazgató Bizottság elnökének elszámolással tartozott. A főnővér a betegápolásra és a házi teendőkre alkalmas irgalmas testvér jelölteket felvehetett.

A szerződés értelmében a nővérek, akiket Irgalmas Nénéknek, illetve Szürke Nénéknek is neveztek, a betegápolás fejében teljes ellátásban részesültek. Ebbe tartozott: a bútorzattal berendezett lakás, a világítás, a fűtés, asztal- és ágyneműhasználat, a törülköző, a ruhanemű és az élelmezés. Évi 168 korona illette meg őket. A nővérek a földszinten közös hálószobában laktak, melyhez nappali, iroda és egy fürdőszoba tartozott. A nappali falán San Marco hercegnét megörökítő nagyméretű olajfestmény függött, mely sorsáról sajnos semmit nem sikerült felderíteni.

A nővérek szinte emberfeletti munkát végeztek. Az élet fintora, hogy a kórház első halottja még a megnyitás előtt Unger Flóra irgalmas testvér volt.

Hogyan látták ezt a munkát a kívülállók? Az Est 1920. február 5-i számában megjelent tudósítás szerint: „Átlag 50 embert tesznek tisztába minden két órában. A sebek nem gyógyulnak meg, egyedüli orvosság számukra a koporsó. Ekkor 134 olyan beteget ápoltak, akikre a halál várt. Az Irgalom Házából csak egy út van, az, amely az Óbudai temetőbe vezet, mégis százakra tehető azoknak a száma, akik a havi 1–2 üresedő helyre várnak… Borzasztó érzés a halálra ítélt emberek között menni, akik legnagyobb része tehetetlenül, mozdulatlanul fekszik az ágyán. Van olyan, aki 19 éve fekszik itt… Az emeleten vannak a férfitermek, az egyikben a háború munkájaként száz százalékos rokkant katonák. Ezek a betegek kint pár nap alatt elpusztulnának.”

Ezek az önfeláldozó nővérek megérdemlik, hogy legalább néhányukat név szerint is megemlítsük. Az önálló szerzetesi közösség vezetője alapításkor Norberta főnővér volt, majd Josephin, Leopoldina, Leontin és Notbung főnővérek következtek. Egy 1944. április 15-i feljegyzés szerint Pallatin Teréz nővért iktatták be utolsóként. Ugyanekkor helyettesként Párvi Lucia nővért osztották be. Az ő neve azért is érdemel említést, mert e tanulmány készítésekor ő volt az egyetlen még élő nővér a házban szolgáló Vincések közül. A Jászberényi Szeretetotthonban vele személyesen is beszélgethettünk a Ház működéséről és életéről, a betegek felvételéről és ápolásáról, a háborús idők gondjairól, gazdasági nehézségeiről, illetve saját életük alakulásáról.

Az Irgalom Házában az irgalmasság gyakorlásának nemes gondolata a gyakorlatban is megvalósult, de a XX. század változásai, viharai ezt az intézményt sem kímélték. A kórház működése az I. világháború után került először veszélybe. A hercegné megszállt területen élt, és kapcsolata megszakadt az intézettel. Az alapítványok is megszűntek, a tőkét 1919-ben elköltötték, így kölcsönökből éltek. Érdekes, hogy a Tanácsköztársaság idején ez a kórház volt az egyetlen, ahol meghagyták azokat az apácákat is, akik nem léptek ki a rendből. Nem találtak ugyanis senkit, aki e betegek ápolására vállalkozott volna – egy munkanap után minden civil ápoló megszökött. A már idézett újságcikk felhívja a figyelmet az intézmény szorult helyzetére is, az alcíme a következő: „Ha gyors segítség nem érkezik, utcára kerülnek a gyógyíthatatlan betegek.” Ekkor szervezték meg az első gyűjtéseket, és külföldi missziótól kapott adományból fizethették ki adósságaikat. Segített, hogy a betegek egy része járadékkal rendelkezett, így ők saját költségeikhez hozzá tudtak járulni.

1926-tól az intézet ismét működőképes lett, az alapító hercegnő halála után a ház fenntartása és irányítása az alapítványi társulat kezébe került.

A II. világháború idején, a bombázások alatt a betegeket az alagsorban helyezték el és ápolták. Az ostrom következtében keletkezett károkról egy 1945-ös feljegyzés számol be: „Az épület egyik sarokrészét kisebb bombatalálat érte, mely a tetőzetet teljesen tönkretette, és a felső emeleti szobákat részben megrongálta. A lépcsőház erősen megsérült, valamennyi ablaküveg betörött. A kápolna 3×12 m-es nagyméretű mozaik ablaka a külső védőüveggel együtt teljesen tönkrement. Mindkét felvonó (személy, teher) használhatatlanná vált. A gazdasági épületek leégtek, állatokkal, kocsikkal, takarmánnyal együtt.”

Az ostrom alatt elvesztett 29 beteget az intézet udvarán, a helyeket megjelölve ideiglenesen eltemették, majd a háborús események után az Óbudai temetőben kerültek végleges nyughelyükre. A háború utáni újraindulásoz a Népjóléti Minisztériumtól 4.000 pengőhöz jutottak, az esztergomi egyházi szervektől pedig az évente szokásos 3 vagon hasábfa és 1 vagon burgonya hozzájárulás mellett egyéb segítséget is kaptak. Ebben az időben a betegek jó része MÁV nyugdíjas volt, akik főleg háborús sérüléseik miatt kerültek ide.

A következő években az intézmény életében is nagy változások következtek be. A Népköztársaság Elnöki Tanácsának egy 1949-es rendelete alapján a gyógyíthatatlan betegek Irgalom Háza elnevezésű és célú alapítványát megszüntették. A megszüntető határozat indoklása a következő: „Az a cél, melynek szolgálatára a tárgyban írt alapítvány rendeltetett, a megváltozott viszonyok folytán olyan közfeladattá vált, amelynek megvalósításáról a legcélszerűbben Budapest főváros tud gondoskodni.” Az alapítvány vagyonát a főváros tulajdonába adták át. Velics Ferdinanda nővér, tartományfőnöknő kérte a fenti határozat visszavonását. A kérésnek nem adtak helyt. A betegek egy részét különböző kórházakban helyezték el az ország különböző városaiban (Szentgotthárd, Máriapócs, Budapesten a VIII. kerületi Kun utca), az otthonmaradókról egy ideig világi ápolók gondoskodtak. 1950. május 16-án a rendet is feloszlatták.

1953-ban a kórházi jelleg végleg megszűnt. Az épületben az Egészségügyi Minisztérium felügyelete és irányítása mellett meginduló orvossegédképzés nyert elhelyezést.

Ennek a középfokú oktatásnak a formája és tartalma a későbbi években többször módosult, míg 22 év után, 1975-ben végre megvalósult a régi vágy és célkitűzés, az intézmény főiskolai rangot kapott.

A gyógyíthatatlan betegek és haldoklók helyét az egészségügy különböző területein történő helytállásra készülő fiatalok és oktatóik foglalták el. Az ő szolgálatuk más jellegű ugyan, de nem nélkülözheti a humánus beállítottságot. A főiskola elköltözése után, 2008 óta az épületben a Csalogány Óvoda, Általános Iskola, Készségfejlesztő Speciális Szakiskola, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény, Kollégium és Gyermekotthon kapott helyet, ahol méltón folytatják elődeik munkáját.

A San Marco házaspár végső nyughelye – akaratuknak megfelelően – az általuk alapított másik intézmény, a ma ismét eredeti céljának megfelelően működő Jó Pásztor Házhoz tartozó Szőlő utcai templom. Ennek kriptájában található a hercegi pár két fém szarkofágja. Itt olvashatók személyes adataik, itt látható a család címere és az emlékfelirat is. Ezt a helyet a hívők és érdeklődők egyaránt felkereshetik. Megérdemlik tiszteletünket és megemlékezésünket.

(A szerző nyugalmazott főiskolai docens)

ÁGYALAPÍTÓK

Ő Cs. És Ap. Kir. Felsége I. Ferencz József

Vaszary Kolos Bíboros Herczeg-Prímás, Érsek

San Marco Herczegné, Nagyszentmiklósi Nákó Miléva

Forster Gyuláné Luczenbacher Erzsébet

Nezettei És Boronkai Boronkay Mária És Ilona

Császka György Kalocsai Érsek És A Kalocsai Káptalan

Gróf Andrássy Dénesné Francziska

Liptó-Teplai Dvornikovich Celestina Emlékére

Báró Hornig Károly Veszprémi Püspök

Gróf Wenckheim Dénesné Sz. Wenckheim Rika Grófnő

Gróf Zichy Nep. Jánosné Kray Irma Bárónő

Mayer Károly Cs. És Kir. Számtanácsos

Staffenberger István Emlékére Leánya, Mária

Horváth Ferencz Pénzügyigazgató Emlékére Nővére, Júlia

Natter Ferencz És Neje, Török Emília, Andor Fiuk Emlékére

Gróf Wenckheim Frigyesné Sz. Wenckheim Krisztina Grófnő

Báró Wodianer Albertné Sz. Atzél Zsófia

Hogyan kezdett el zsidó kultúrtörténettel foglalkozni?

Egy olyan zsidó családban nőttem föl, ahol én voltam az első, aki Budapesten született, így nagyon sokat jártunk vidékre látogatni a rokonainkat.

Ez meghatározó volt az életemben, mert viszonylag korán szembesültem az elhagyatott zsinagógák és temetők problémájával, a megcsonkított zsidósággal.

Tetszett ez a letűnt kor, ahová visszavágyódtam, így elindult bennem az érdeklődés a zsidó történelem és elsősorban az észak-kelet magyarországi orthodox-haszid életmód iránt – apai nagyszüleim innen származtak, akikkel sokat beszéltem erről a zárt, letűnt életről, miliőről. Az első diplomámat a Műszaki Egyetemen szereztem, de emellett autodidakta módon sokat olvastam zsidó témában, a századforduló környékén írt forrásokat, monográfiákat tanulmányoztam. Aztán zsidó kulturális és ifjúsági szervezetekbe kerültem, ahol a tudásommal némi nevet is szereztem magamnak. Eleinte barátoknak szerveztem vidéki zsidó túrákat, erre figyelt fel a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (Mazsike), és felkértek, hogy írjak egy könyvet a vidéki zsidóságról. Nagyon érdekel a városok zsidó története, különös tekintettel az embereké. Egy idő után úgy döntöttem, hogy formális keretek közé terelem a személyes érdeklődésem. 2017-ben szereztem abszolutóriumot kultúrtörténész szakon a Rabbiképző Egyetemen.

Miért érdekli Óbuda?

Mivel Budapesten élek, természetesen az itt élő zsidóság története is foglalkoztat, ráadásul Óbudán szinte már olyan érzésem van, mintha vidéken lennék. Amikor nemrég meglátogattam egy frissen ide költözött barátomat, magával ragadott az az érzés, hogy fel kell hívnom a feleségem, hogy tudassam vele, jól vagyok, megérkeztem, pedig csak húsz percig tartott az utazás. Ennél persze fontosabb, hogy Óbuda tulajdonképpen a budapesti zsidóság bölcsője. A magyar zsidó történelemre jellemző, hogy szakaszokra osztható, nincs feltétlenül folytonossága. Menórás sírkövek tanúsága szerint már a III–IV. században élhettek zsidók az Óbudához tartozó Aquincum területén, a középkorban több feljegyzés is beszámol az ittlétükről, de az újkorban is ez volt az egyik első hely, ahol zsidók letelepedhettek a Zichy család engedélyével, az 1700-as évek első negyedében. A Zichyeknek ehhez elsősorban gazdasági érdekük fűződött, merthogy tudták, hogy – ellentétben más csoportokkal – a zsidók pontosan fizetnek, így nem meglepő, hogy támogatták őket.

Az első rituális központ a zsinagógával, mikvével és vágóhíddal az uradalmi birtok központjában épülhetett ki. Fontos adalék, hogy a szabad királyvárosokba csak 1840-től telepedhettek be zsidók, tehát a nagyvárosoknak ez előtt nem is lehetett zsidó lakója.

A városok körüli településeken, melyek főképpen nemesi birtokok voltak, inkább élhettek zsidók, és nagyjából ez a helyzet állt fent Óbuda és Pest relációjában is. Az 1840-es törvény azt eredményezte, hogy a régi zsidó hitközségek gyakorlatilag elnéptelenedtek, de mindenképpen veszítettek jelentőségükből, hiszen tagjainak többsége beköltözött a legközelebbi nagyvárosba. A főváros területén sem történt ez másképpen, csupán annyi volt a különbség, hogy Pestre már 1783-tól betelepülhettek zsidók, ezek a „telepesek” pedig elsősorban Óbudáról érkeztek – ők rakták le apránként a pesti hitközség alapjait. Így az óbudai hitközség is fogyatkozni kezdett az 1800-as évek végére, de a XX. század elején még így is több ezer emberről beszélhetünk.

Milyen épített zsidó emlékek vannak Óbudán?

Az első imaház a XVIII. század első évtizedeiben épült az úgynevezett Bolgár-telken, amit Wagenmeisernek is hívtak. Ez nagyjából ugyanazon a területen volt, ahol ma is áll a zsinagóga. Az első zsinagógának nevezhető épület 1733-ban épült. Akkor már létezett a Juden platz, a „zsidó tér”, ami a mai zsinagógától délre, a Duna felőli oldalon helyezkedett el, valahol a mostani HÉV-sínek környékén. A korból vannak hiteles adataink is, ugyanis 1737-ben volt egy népszámlálás, ami szerint 43 családban 198 zsidó élt itt. 1740-ben jegyezték fel az első rabbit, a valószínűsíthetően morvaországi Iszakhar Dov Juda Oppenheimet (?–1745), később Nathan Günsberget (?–1783), de az ő működésükről nem tudunk sokat. Mindenestre az, hogy rabbit hívtak és alkalmaztak, azt jelzi, hogy ez egy releváns létszámú közösség volt már a XVIII. század első felében.

A második zsinagóga 1767 és 1769 között épült fel, amit az özvegy Zichy grófnő nemcsak engedélyezett 1765-ben, hanem még anyagilag is hozzájárult felépítéséhez.

Sok esetben a nemesi családok vagy anyagilag, vagy nyersanyagban támogatták a zsinagógák építését. Ennek lelki háttere is lehetett: addigra úgymond hozzájuk nőttek a zsidók, valószínűleg egy-két elöljáróval jobb, személyes kapcsolatot is kialakíthattak.

1769-ben Nepauer Mátét – aki a kor egyik legnevesebb építésze volt – bízták meg egy nagyobb zsinagóga tervezésével. Ez a felkérés már azt is jelzi, hogy a zsidóknak elfogadott státusza volt az óbudai társadalomban, különben Nepauer nem vállalta volna a feladatot. Ez a második óbudai zsinagóga egy kívülről egyszerűbb, a korra jellemző centrális elrendezésű, kilenc boltozatos barokk stílusú épület volt, amelyben a bima (Tóra-olvasó emelvény) középen helyezkedett el, a boltozatot pedig az emelvény körül oszlopok támasztották alá. Méretét tekintve körülbelül 300 fő befogadására volt alkalmas, de nem volt nagyobb egy polgárháznál. Nagyon közel van a Duna, ezért a talaj nedves, az alapozás pedig nem volt túl jó – oszlopok ide vagy oda –, az épület megroggyant, ezért 1807-ben egy részét le is kellett bontani. Egyes vélemények szerint a második zsinagóga bizonyos elemeit beépítették a harmadik, ma is álló épületbe.

A harmadik rabbit (Itzak Kitze, 1786) 1789-ben követte a negyedik, aki a kor egyik legjelentősebb rabbija volt, Münz Mózes (1750–1831). Ő avatta fel a ma is csodálható zsinagógát. Az épület tervezésével Landherr András helyi építészt bízták meg, aki klasszicista stílusban hívta életre az imaházat. Az alapkőletétel 1820 elején történt. A zsinagógát Münz Mózes rabbi szentelte fel. Akkoriban ez a zsinagóga a város egyik büszkesége volt. Landherr egyébként az óbudaival egy időben tervezte a hunfalvai zsinagógát is.

Kívülről klasszicista, ám belülről késő barokk és empire elemekből építkezett, a belső tér légies: itt már nincs szükség arra, hogy a bima négy sarkából induló oszlopok támasszák alá a födémet. A Tóra-olvasót napóleoni sasokkal díszített obeliszkek és Dávid király hárfájának másai díszítik. A zsidó tárgyak nagyon gyakran reflektálnak koruk uralkodóházainak szimbólumaira. Az empire stílus és a sasok inkorporálása Napóleon szeretetéhez és tiszteletéhez fűződik, hiszen ő volt az első uralkodó, aki egyenjogúsította a zsidókat.

Magyarországon ekkor emancipációról még álmodni sem mertek a zsidók, gondoljunk csak arra, hogy a szabad költözködéshez való jog is csak 1840-től lehetséges.

1848-ban ugyan felvetődött az emancipáció lehetősége, de ez végül csak 1867-ben történt meg, a recepciós törvényt pedig csak 1895-ben fogadták el. A festések is gyönyörűek, a Tóra-szekrény körüli a korban kedvelt trompe-l’œil technikával készült. Az L-alakban futó női karzatot sűrű rácsozatú mihice (nőket eltakaró rács) zárta le.

Fennmaradt személyes történet ebből a korból is?

Említettem már Münz rabbit. Az ő tekintélyét jól példázza a következő történet, ami messziről indul, de végül Óbudára érkezik. 1782-ben a prágai és a temesvári rabbik megvizsgálták a kecsegét, és kósernek nyilvánították a fogyasztását. Miután a temesvári rabbi 1797-ben meghalt, a morvaországi főrabbi azon nyomban megtiltotta a kecsegeevést. Ekkor jött a képbe Chorin Áron aradi rabbi – a kor egyik legnagyobb reformer rabbija –, aki elhatározta, hogy halálában is megvédi a temesvári rabbit: bebizonyítja, hogy a kecsege mégis kóser, és írt is erről egy pár oldalas kis könyvecskét. Válaszul 40 konzervatív rabbi átokkal fenyegette meg Chorint és minden kecsegeevőt. Erre az aradi rabbi kiadott egy második könyvet is, amelyben további reformtörekvéseit írta meg, aminek eredményeképp Márkus Benedikt morvaországi főrabbi nyomban kiátkozta. Chorin úgy döntött, hogy elmegy a kor legmeghatározóbb zsidó közösségébe, Óbudára, és Münz rabbira bízza, tegyen igazságot.

1805. szeptember 1-jén Münz rabbi magához hívta Chorint, akinek nagy meglepetésére nemcsak Münz rabbi volt jelen, hanem az aszódi és a zsámbéki rabbik is. Ekkor már sejtette, hogy nem egy könnyed csevejről lesz ott szó, hanem bét dint (vallási bíróság) állítottak fel ellene. Münz arra kérte, adja írásba, hogy az ítéletet, amit hoznak, el fogja fogadni. Másnap az óbudai község nagytermében – ahová az eljárás sok érdeklődőt vonzott – Chorint füttykoncert és fenyegető mozdulatok fogadták, ami azt jelzi, hogy az óbudai egy konzervatív, hagyományőrző közösség volt.

Az ítélet az volt, hogy ha nem vonja vissza a reformokat tartalmazó könyvét, akkor mindenki előtt levágják a szakállát, ami az egyik legnagyobb megszégyenítés, amit egy vallásos zsidóval el lehet követni. Végül is Chorin visszavonta tanait, így megőrizhette a szakállát.

Ezen a történeten keresztül láthatjuk, hogy Óbuda ekkortájt milyen fontos helyet foglalt el a Monarchia zsidóságában. Egyébként kecsege ügyben a mai napig nincs általános konszenzus – van, aki eszi és van, aki nem.

A következő rabbik is ilyen konzervatívak voltak?

Münz halála után Cvi Hirsh Heller (1776–1834) hatalmas talmudista, a korábbi bonyhádi rabbi került a közösség élére, akit távozásáért a volt közössége meg is gyászolt, de hamarosan az óbudaiak is gyászoltak, mert alig egy évvel később Heller rabbi meghalt. Ő még egyértelműen a régi világot képviselte. Hellert a tiszabői származású Hirsch Márkus (1833–1899) követte, aki jesivai (vallási iskola) tanulmányai után két évig Prágában járt egyetemre, óbudai működése után vissza is tért Prágába, végül Hamburgban lett rabbi, ahol világhírnévre tett szert. Ugyan ő is konzervatív volt, de nem annyira szigorú, és a világ változásaira nyitottabb, mint Münz. Az 1869-es magyarországi zsidó szakadás után kialakult hazai orthodox-neológ viszálykodásban gyakran állították Márkus hamburgi közösségét példának, hogy ott a tagok különböző vallási gondolkodásuk ellenére is képesek voltak egységesek maradni.

Klein Gyula (1850–1895) volt a következő a rabbiszékben, Óbudán ő vezette be a magyar hitszónoklatot viszonylag későn, 1887-ben. Az első magyar zsinagógai beszéd feltételezhetően 1817-ben, Nagykőrösön hangzott el. Klein volt az első rabbi, aki magyar nyelven jelenített meg fordításokat a Talmudból. Klein rabbi már doktorátussal rendelkezett, több egyetemre járt, tanult haladó és konzervatív gondolkodású rabbiktól egyaránt. Utána 1896-ban egy évig Ádler Illés (1868–1924) volt a közösség vezetője, akinél szintén karakteres volt a hagyománytisztelet, orthodox jesivákban nevelkedett, híresen jó szónok volt, aki rövid itteni működése után a Rumbach Sebestyén utcai nagyzsinagóga talán leghíresebb rabbija lett. Őt Wellesz Gyula (1872–1915), a budapesti Rabbiképző, vagyis egy specifikusan neológ intézmény végzettje követte, aki irodalomtörténész és a francia glosszák nagy ismerője is volt.

A következő rabbi a tragikus sorsú Schreiber Ignác (1891–1922) volt. 1922-ben ő avatta fel az új óbudai zsidó temetőt. Beszédében kitért arra, hogy „vajh, ki lesz itt az első temetett? Vajh, nagy ember lesz vagy egyszerű ember? Tóraismerő vagy egyszerű asztalos?”

A sors fintora, hogy néhány nappal később ő lett az első, mert a zsinagóga előtt elgázolta az 51-es villamos.

Ezután egy ideig rabbi nélkül maradt a közösség, míg végül Neumann Józsefet (1890–1964) hívták meg, de a rabbiszék betöltése akadályokba ütközött. Az volt ugyanis a probléma, hogy Neumann Brassóban élt, és mivel ekkor már túl vagyunk Trianonon, lezárultak a határok, nem kapott sem állampolgárságot, sem beutazási engedélyt a csonka Magyarországra, ahogyan ez történt felvidéki és erdélyi papokkal is. Trianon az egész országot sújtotta, tehát ennek semmi köze nem volt az ő zsidóságához. Csak akkor kaphatott menekültstátuszt és ezzel beutazási engedélyt, ha az erre való jogosultságát be tudta bizonyítani. A bürokrácia kanyargós útvesztőiben több évig is kallódott az ügy, végül csak 1927-ben sikerült Óbudára költöznie.

Ő volt a közösség rabbija a vészkorszakban is, és a Holokausztot túlélve, a háború után is ő maradt a poszton 1956-ig.

Utána az 1960-as évek végéig már csak vendég rabbik jártak ide, mígnem hosszú évtizedekig megszűnt az óbudai zsidó hitélet.

2010-ben vett új fordulatot az óbudai zsidóság története, amikor az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) a zsinagógát újra használatba vette, ekkortól működik itt Köves Slomó (szül. 1979) orthodox rabbi is, aki felélesztette az addig szunnyadó óbudai zsidóságot. Ma már nemcsak a rendszeres imádkozás biztosított az Óbudai Hitközségben, hanem a kóser étkeztetés, a gyerekeknek vasárnapi iskola, sőt 2017 szeptemberben a Tímár utca 16-ban megnyílt a Maimonidész Angol-Magyar Kéttannyelvű Zsidó Gimnázium is.

Milyen más zsidó intézmények voltak Óbudán?

Érdemes beszélni az Óbudai Zsidó Múzeumról is, amit 1934. április 22-én nyitottak meg. Igazgatója Gálosi Soma volt, egy jó nevű mosonmagyaróvári helytörténész és újságíró, akiről szülőhelyén utcát is elneveztek. A gyűjtemény anyagát képezték az arany és ezüst gyertyatartók, Tóra-koronák, Tóra-vértek mellett a római kori sírkövek, okiratok a Zichy családtól és IV. Károlytól, valamint óbudai zsidó céhek lobogói. A múzeum ünnepélyes megnyitójának meghívóján a Zichy utca 9.-es számú cím szerepel, ami a mai Óbuda utca 6. számnak felel meg. A kerület ezen részét sajnos teljesen ledózerolták, ma orvosi rendelő van a helyén. A cím alatti épületben volt a zsidó hitközség székháza, melyről fennmaradt egy fotó, amin egyébként az 1842-es alapítású evangélikus iskolát kívánták megörökíteni, ami a szomszédos épület volt. A fotó szép bizonyítéka annak, hogy sokáig harmonikusan tudtak egymás mellett élni a különböző felekezetű emberek. Az Egyenlőség egy 1943-as cikke szerint a zsidó múzeum már a zsinagóga első emeletén, a női karzat melletti teremben működött.

A zsidó iskolát Magyarországon az elsők között, 1784-ben alapították II. József rendelete nyomán. A felvilágosult uralkodó kötelezte a zsidó hitközségeket, hogy saját iskolákat tartsanak fenn, ahol a vallási tárgyak mellett világi ismereteket is oktatniuk kell. Az iskola egy utcára néző egyszintes kis épület volt. A tantárgyak közt szerepelt a betűismeret, szótagolás, héber olvasás, folyékony német nyelvű olvasás, a német helyesírás elemi szabályai, a német szépírás és az elemi számtan. Magyar tárgy ekkor még nem volt. A tanítás heti 22 órában folyt 2 osztályban. Még nem volt szakképzett zsidó tanító sem, aki a világi tárgyakat tudta volna tanítani, ezért keresztény tanítók oktatták a zsidó gyerekeket.

A csodájára jártak az emberek, a szülők naphosszat álltak az iskola előtt, és néztek be az ablakon, hogy vajon mi történik ott, közben pedig nagy hangzavart csaptak.

Végül ki kellett függeszteni a zsinagóga ajtajára, hogy botütés jár mindazoknak, akik hangoskodással zavarják a tanítást. Emellett persze megmaradtak a régi, úgynevezett zugiskolák is, de azokban nem tanítottak világi tárgyakat, csak héber olvasást, írást, Tórát, esetleg számtant.

Amikor II. József 1790-ben a halála előtt a nevezetes tollvonással visszavonta rendeleteit, a zsidók nagyon örültek, mert ezt az iskolát sok pénzbe került fenntartaniuk, úgyhogy azon nyomban fel is számolták, még a padokat is eladták. Bizonyára elkeseredtek, amikor jött a hír, hogy az iskolát vissza kell állítani. Legközelebb 1869-en zárt be az iskola, miután a zsidó gyerekek mehettek bármelyik másik iskolába is. Ez alapvetően jó dolog volt: így már nem is volt szükség a tisztán zsidó iskolára, a hittanórákra a rabbi járt ki. Az iskolát az 1920-as években újraalapították, és ez a Holokauszt utánig, 1948-ig működött, amíg az államosítás el nem érte.

Fontos helyszínek a zsidó temetők is. Az első a mostani Laktanya és Kő utca sarkán állt. 1737-ben vásárolták meg a területet a Zichy családtól, és nagyjából 1870-ig használták. Ide temették az 1831-es kolerajárvány áldozatait és Münz Mózes rabbit is. Az itt dolgozó sírásók többször jelentették, hogy „bélyeges téglákra” bukkantak a földben. Valószínű, hogy egykor a területen római fürdő lehetett, bár ezt részletes ásatások sosem támasztották alá. A temetőt 1950-ben felszámolták, és tűzoltó laktanya, valamint lakóházak létesültek itt. A Laktanya utca 33. alatt 2015-ben elhelyeztek egy emléktáblát az első óbudai zsidó temetőre emlékezve.

A Bécsi út és a Laborc utca sarkán is volt egy zsidó temető a keresztény mellett. 1888-ban nyitották meg, és építettek hozzá egy hagyományos hármas osztatú ravatalozó házat, ami azt jelenti, hogy középen van maga a ravatalozó rész, ettől jobbra és balra a férfi, illetve a női előkészítő rész, a táhárá helyiségek.

Ezt táborhegyi vagy öreg temető néven is említik a források. Ezt 1938-ig használták, majd 1950 környékén felszámolták.

Ezt követően még évtizedekig sírkőmaradványok hevertek a területen – innen a testeket a későbbi új temetőbe exhumálták. Érdekes módon, bár mindent eldózeroltak, még a keresztény kápolnákat is, valamiért a zsidó ravatalozó megmaradt, amit az útról most is látni. Ma irodaház, szépen felújították, és a mózesi kőtáblák is a helyükön maradtak.

A harmadik temetőt, elterjedtebb nevén a szépvölgy-ároki zsidó temetőt az 1820-as évek táján kezdték el használni, és sokáig párhuzamosan működött a másik kettővel. Ezt szintén 1938 körül számolhatták fel. Érdekessége, hogy a temetőről két művész is megemlékezik. Ámos Imrének tollrajzai vannak a pálvölgyi temetőről, Szerb Antal pedig a Budapesti kalauz marslakók számára című 1935-ös művében ír róla, tehát ekkor még biztosan megvolt. Azt írja: „Óbudán már csak az emléküket őrzi a lejtős elvadult gyönyörű pálvölgyi temető. Azóta beköltöztek Pestre, majd Budára, mert a németek már nem akadályozták meg őket ebben. Óbudán már nem maradtak zsidók.” Nyilván ez erős túlzás, mert maradtak, de jelenlétük annyira már valóban nem volt jelentős.

A ma is létező temetőt 1922-ben a külső Bécsi úton nyitották, ide exhumálták a többi felszámolt temető halottait, ezért lehetséges, hogy régebbi sírok is vannak itt.

A zsidó hagyomány alapvetően tiltja a sírok megbolygatását, az exhumálást csak kivételes esetben teszi lehetővé, de ha felszámolnak egy területet, nincs mit tenni. Tehát Óbudán négy zsidó temető volt, amiből mára egy maradt.

Hogyan vészelte át a közösség a nagy háborúkat?

Az első világháborúba az óbudai zsidó közösségből 257-en vonultak be, ebből 55-en hősi halált haltak. A második világháború során az óbudai zsidóknak más volt a sorsa, mint azoknak, akik a pesti gettóba voltak zárva 1944 őszétől. A Szálasi hatalomátvétel után a németek 40.000 munkást követeltek a nyilas hatóságtól, akik a kérést készségesen teljesítették, és az óbudai téglagyárban gyűjtötték össze őket. Ebből 3–4 ezer fő lehetett óbudai. Arról nincs pontos kimutatás, hogy hány áldozata lett Óbudának, de nagyjából 3000-re tehető ez a szám.

Mi történt a zsinagógával?

Valószínűleg kifosztották, mint ahogy általában a többi zsinagógát is. Az ostrom alatt több sérülést is elszenvedett az épület.

Beszéljünk a jelenről!

A zsinagóga nagyjából az 1960-as évek végéig működött, majd a Magyar Izraeliták Országos Képviselete (MIOK), kijátszva a maroknyi közösséget, eladta az imaházat a fejük felől. A Talmud egyébként kitér a zsinagógák eladásának problémakörére. Különbséget tesz vidéki és városi között. A vidéki zsinagógát bizonyos megkötések mellett el lehet adni, ha a befolyt összeget szent célokra fordítják, például Tórát vásárolnak. Ám városi zsinagógát egyáltalán nem lehetne eladni, ami ennek ellenére sokszor megtörtént a Holokauszt után. Viszont ami fontos, hogy a XXI. századra újra zsinagógaként funkcionál, az EMIH a 2010-es újranyitás óta az eredeti tervek alapján szinte teljesen felújította, és aktív hit- és közösségi életet tart fenn.

Franz Schams 1820-as évek elején megjelent, Pest és Buda legteljesebb korabeli leírását tartalmazó köteteiben olvashatóak e dicsérő sorok, amelyek az óbudai zsinagóga ma is látható épületével kapcsolatban fogalmazódtak meg a kiváló szakemberben. Jóllehet túlzásnak tűnhet Schams kijelentése, azonban mégis felkelti az érdeklődést az olvasóban az épület és közösségeinek története iránt, és egy kicsit elmélyedve az ehhez kapcsolódó históriában, cseppet sem csalódunk, mert egy jelentős és összetett múlt körvonalai rajzolódnak ki előttünk.

Előzmények – ókor, középkor

Óbuda több ezer éves történelmének majdnem kétezer éve része az itt élő zsidó közösségek története, hiszen már az ókori Aquincumban is éltek zsidó családok, amelyek létezéséről többek közt egy III–IV. századi – menórát ábrázoló – sírkő ad bizonyosságot.

Az ezt követő történelmi korra ugorva, Óbuda zsidó lakosságának középkori történetével kapcsolatban az első biztos adat egy 1349-ben keltezett oklevél, majd egy XV. századi leírás már egy működő zsidó közösségről számol be. Azonban a mohácsi vész után Óbuda izraelita lakói eltűntek, és mivel a török hódoltság alatt sem települtek vissza, véget ért az óbudai zsidóság történetének „középkori szakasza”.

A XVIII. századi hitközség kialakulása és vezető szerepe – a XIX. század közepéig

Az óbudai zsidóság újkori története gyakorlatilag együtt született meg Óbuda török utáni történetével, hiszen a település első lakosai között nagyon hamar megjelentek az izraeliták is. Magyarországon az újkori gyülekezetek általában földesúri birtokokon születtek, mivel a szabad királyi városok többségében nem telepedhettek le zsidó lakosok. Óbuda esetében a Zichy-család szívesen és oltalompénz ellenében befogadta őket, így a zsidóság földesúri védnökség alatt élhetett, cserébe bekapcsolta Óbudát a kereskedelmi hálózatba. A XVIII. század elejétől így újra kialakult a zsidó közösség Óbudán, amit héberül Oven Jósénnak vagy Ofen Jásánnak hívtak.

A XVIII. századdal kapcsolatos szakirodalomból és összeírásokból kiderül, hogy a betelepült zsidó lakosság nagyrészt Cseh- és Morvaországból, kisebb részt Lengyelországból származott. Elenyésző számban jöttek más tájakról is, például osztrák vagy olasz területekről, illetve különböző magyarországi uradalmakból.

Az egyre növekvő közösség Óbudán belül elsősorban a zsinagóga körül helyezkedett el, ahol a Duna mellett kiöblösödött a mai Lajos utca. A népnyelv ezt a területet akkoriban „Juden Platz”-nak, az utca egy részét pedig „Judengasse”-nak hívta. Az 1730-as évek végére az óbudai közösség vagyonosság alapján túltett a teljes jogi helyzetébe visszakerülő és ismét fővárossá váló budai hitközség vagyonán.

A XVIII. századi óbudai zsidó község rendjéről, belső életéről először az 1746. január 1-én, Zichy Péterné által kiadott kiváltság és rendszabályból értesülhetünk. A rendelet szabályozta a templomi viselkedést, megtiltotta a civakodást, a zenebonát és a verekedést. A temetőt, a zsinagógát és a közösség két házát a hitközség birtokában hagyta, illetve engedélyezte a zsinagóga újjáépítését és megnagyobbítását. A rendelkezés megtiltotta idegenek temetését, illetve szabályozta a bíró, az esküdtek és a kisbíró választását. Egy korabeli összeírásból az is kiderül, hogy a hitközségnek már saját rabbija is volt, mellette kántor, tanító és templomszolga állt alkalmazásában.

1765-ben a Zichyek újabb szerződést kötöttek a zsidó közösséggel, illetve 1766-ban Óbuda új tulajdonosa, a kamara is kiadott egy védlevelet, amelyben megújította és kibővítette az előző évi kontraktust. A település kamarai fennhatóság alá kerülése után az óbudai zsidó lakosok jog- és tevékenységi köre kibővült, mivel ettől kezdve más kamarai birtokokon és a szabad királyi városokban is szabadon kereskedhettek, korábbi romos zsinagógájukat pedig újjáépíthették.

Az óbudai hitközség szerepének országos jelentőségét mutatja, hogy Magyarország többi hitközsége sokszor fordult az óbudaiakhoz közbenjárásért, segítségért, 1788-ban pedig Óbudán tartották a magyarországi zsidók vezetőinek országos tanácskozását.

A dinamikus fejlődés eredményeként kijelenthető, hogy a XVIII. század utolsó harmadára Óbuda lett a korabeli Magyarország egyik legnépesebb és gazdasági értelemben egyik legerősebb zsidó közössége.

A XIX. század közepétől a rohamosan fejlődő pesti zsidó közösség miatt, ami elcsábította és „elszipkázta” az óbudai lakosokat, az óbudai hitközösség háttérbe szorult. Az óbudai zsidóság Pestre áramlása már a XVIII. század végén, II. József intézkedéseinek hatására megindult, majd az 1820-as évekre az átköltözés folyamata felgyorsult, aminek az 1838-as árvíz újabb lendületet adott, hiszen az óbudai zsidóság élettere jóval kiszolgáltatottabb helyen volt, mint Pesten.

Ugyanakkor országos viszonylatban az óbudai hitközség lélekszáma továbbra is magasnak számított, ráadásul 1820-ban kezdték el az izraelita templom felújítását, aminek eredményeként 1821-ben már fel is avatták az új, minden tekintetben impozáns, ma is látható óbudai zsinagógát.

Zsinagóga

Izraelita szentély már a XVIII. század elejétől kezdve megtalálható Óbudán, hiszen egy 1727-es irat már az óbudai zsidó lakosok imaházának lerombolását említette. Ennek mészkőből és márványból való újjáépítésére valószínűleg az 1730-as években került sor, majd az ezt követő közel 100 évben a közösség még többször megújította zsinagógáját.

Az 1766-os kamarai védlevél engedélyezte a romos óbudai izraelita templom újjáépítését, amelyre Neupauer Máté tervei alapján került sor. Az 1769-ben felavatott zsinagóga centrális elrendezésével, négy pilléren nyugvó, kilenc boltszakaszos építményével a Lengyel- és Morvaországban elterjedt zsinagógatípust testesítette meg. Az építkezés mellett a berendezést is megújították, és 14 kandelábert állítottak a templom mellé. A nagy költség és a látványos kivitelezés ellenére már 1817-ben a lebontásról és egy új templom építéséről határoztak, mivel a rossz alapozás és a kedvezőtlen talajviszonyok miatt a falak megrepedeztek.

Landherr András tervei alapján 1820-ban indult meg az építkezés, amely eredményeként – alig másfél évvel később – 1821. július 20-án ünnepélyes keretek között avatták fel az új óbudai zsinagógát. A zsinagóga berendezéseit és díszítését Goldringer X. Ferenc ácsmester és Maurer János stukkátor végezték. Az új templomban 364 férfi és 298 nő számára volt ülőhely. A díszes főbejáratot hat korinthoszi oszlop tartotta, amelynek homlokzatán egy óra volt elhelyezve. A homlokzat tetején márványból készült kettős kőtábla volt látható, amelyen a tízparancsolat kezdő szavai kerültek megjelenítésre. A templom belső terében szembetűnő volt a gipsz díszítéssel borított oldalfalak, boltozatok és a lángoló Szinaj-hegyet ábrázoló oltár összhangja. A belső teret a középen felállított, lengyel-morva hagyományt követő, négy obeliszkes, baldachinos bima (a tóraolvasó pultot magába foglaló emelvény) uralta.

A zsinagóga épületét először 1900-ban renoválták, akkor készült a timpanon szecessziós díszítése, ami Ullmann Gyula építész tervei alapján valósult meg.

A II. világháború alatt az épület erősen megrongálódott. Annak ellenére, hogy 1946–47-ben helyreállították a háborús károkat, a gyülekezet egyre csökkenő létszáma azt eredményezte, hogy 1958-ban már nem is használták a nagy zsinagógát, hanem egy kisebb teremben tartották összejöveteleiket. Végül az 1960-as évek közepén az épület állami tulajdonba került.

1972-ben átmenetileg itt kezdte meg működését a Textilmúzeum, azonban hamar kiderült, hogy az épület alkalmatlan muzeális célokra, ezért 1978-ban a Magyar Televízió vette használatba. A Tóra-tekercseket ismeretlen helyre szállították, a zsinagóga eredeti berendezését pedig lerombolták. Az MTV fennhatósága alatt az épület előbb díszletraktárként, majd 5. sz. stúdióként, ezt követően pedig újból díszletraktárként funkcionált.

2010-ben azonban az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség használatába került, ami egyben azt is jelentette, hogy az épület visszakapta eredeti funkcióját, és ismét egy zsidó hitközség szenthelyévé vált.

A pesti közösség árnyékától a pusztulásig – XIX. század közepétől az 1960-as évekig

A század második felétől kezdve Óbuda erőteljesen lemaradt a pesti zsidósággal szemben, bár országos tekintetben még jelentős közösségként tekintettek rá ekkoriban is. A hitközség hanyatlását jól szimbolizálja az a tény, hogy ebben az időszakban 23 éven keresztül nem volt betöltve az óbudai rabbi állás.

Az emancipációs változásokat, illetve az 1868–69-es nagy kongresszust követően az óbudai gyülekezet a kongresszusi irányzatot (neológ) képviselte, annak viszont egy konzervatívabb ágát, amiről egyrészt a zsinagóga hagyományos elrendezése, az orgona hiánya, illetve rabbijainak iskolái és munkásságuk is tanúskodott.

A XX. század elején, de még inkább a két világháború közötti időszakban az óbudai hitközség élete a korábbi pangás ellenére ismét fellendült. Ebben az időszakban több új közellátási, közösségi intézet jött létre, mint például az „Aggok háza” vagy a „Szeretetház”, illetve a XIX. század ’80-as éveiben megszűnt népiskola 1920-ban újra megnyitotta kapuit. Emellett egyre több egyesület, szervezet is alakult (Solos-Szeudosz, Talmud-Tóra), ami a helyi kulturális, társadalmi élet fellendülését jelezte. Mindezt alátámasztja az is, hogy 1929-re az óbudai hitközség létszáma 5500 főre emelkedett, ami azt jelentette, hogy országos szinten a tíz legnagyobb létszámú hitközség között tartották számon.

Ehhez a fejlődéshez a hitközség vezetői is nagymértékben hozzájárultak, többek közt dr. Stern József kir. tanácsos, dr. Vörösváry Miklós ügyvéd, illetve Kemény Lajos. Az ő elnökletük alatt, amellett, hogy megszilárdult a közösség gazdasági élete, több új intézmény (pl. napközi otthon, óvoda) létrehozása ment végbe. Az óbudai hitközség II. világháború előtti utolsó főrabbija dr. Neumann József volt, aki 1927-től kezdve töltötte be a tisztséget.

A korábban már tárgyalt, az 1930-as években bekövetkező változások miatt egy 1944. március végén készített kimutatás alapján az óbudai hitközségnek 3600 tagja volt. A látványos létszámcsökkenés számos okra vezethető vissza. Egyrészt volt egyfajta természetes biológiai fogyás, másrészt jelentős méreteket öltött az elvándorlás, illetve a felerősödött kikeresztelkedési hullám is éreztette hatását.

A holokauszt Óbuda és az óbudai zsidóság életében is kiemelt szerepet játszott, hiszen az Óbudai Téglagyárban gyűjtötték össze, és a Bécsi úton vitték munkaszolgálatra a fővárosi zsidóság egy részét.

A Pilisen keresztül Szőny és Győr irányába vezetett gyalogmenetek papíron leírt célja, hogy az osztrák határ erődítési munkáihoz emberanyagot biztosítsanak. A „Soá, a szenvedések útja” mintegy 3000 áldozatot követelt Óbudán.

1945-ben, közvetlenül a háború után a korábbi rabbi, Neumann József vezetésével újjáalakult az óbudai hitközség, de erejét nem tudta visszaszerezni, hiszen híveinek nagy része odaveszett a háborúban. A helyzet súlyosságát növelte, hogy 1948-ban államosították az iskolát, majd a következő évben az óbudai hitközség beolvadt a nagy budapesti hitközségbe. 1956-ig még Neumann volt a főrabbi, de a közösség egyre jobban elnéptelenedett, míg végül 1958-ban elveszítette önállóságát, és a budai körzethez csatolták. A zsinagóga az 1960-as években került az állam fennhatósága alá, és ezek után az óbudai hívek a Frankel Leó utcai templomot látogathatták.

A megújulás

Annak ellenére, hogy a korábbi óbudai zsidó közösség nem tudott újjáéledni, az elmúlt években mégis újra megjelent az izraelita közösségi hitélet Óbudán. Több évtizedes hányattatás után, a XXI. század elején a zsinagóga az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) használatába került, majd 2010 szeptemberében sor került a részlegesen felújított épület újraszentelésére, így a közel kétszáz éves templom ismét egy izraelita hitközség szolgálatába került. Az épületet folyamatosan újítják fel, idén áprilisban a belső tér szépült meg.

A szakírók ugyan fanyalogtak, hogy messze nem olyan erős a mezőny, mint az 1896-os versenyen, de a közönség már nem emlékszik a múlt századra, és ha megnézzük ezt a „gyenge” társaságot, kiderül, hogy a szakírók nem értik a szakmájukat.

A húszas évek top 5 játékosából kettő eljött: Alekszandr Aljechin már a háború előtt is komoly játékerőt képviselt, de igazából pont ez az év, 1921 rakta fel a sakktérképre, annak is a tetejére, valamint Jefim Bogoljubov, az Aljechinnél négy évvel idősebb hol orosz, hol német, ez időben éppen németországi orosz identitású sakkozó. Az 1914-es mannheimi tornáról a háború kitörésekor Aljechinnel közösen internálták őket Tribergbe, csak amíg Aljechin, ahogy tudott, lelépett onnan, addig Bogoljubov beleszeretett a helyi iskola tanárnőjébe, és kisebb-nagyobb megszakításokkal élete végéig ott maradt. A középmezőnyt olyan fiatalok képviselték, akik az évtized második felére meghatározó játékosokká nötték ki magukat:  a holland Max Euwe, aki később világbajnok is lesz, az osztrák Ernst Grünfeld, akinek a nevét a róla elnevezett védelem miatt minden sakkozó ismeri és a német megnyitás-specialista, Friedrich Saemisch. A magyarok szintén fiatalokat indítottak, hiszen Maróczy Géza, a kor legnagyobb magyar sakkozója – ahogyan erről a korabeli sajtó taktikusan hallgatott – a Tanácsköztársaságban vállalt szerepe miatt jobbnak látta európai, majd amerikai körutazásba kezdeni, és csak 1927-ben tért haza. De ezek a fiatalok sem voltak akárkik, Vajda Árpád és Steiner Endre is az 1927-es és az 1928-as sakkolimpián győztes magyar csapat tagjává erősödnek majd. A verseny kezdete előtt egy nappal lemondta a részvételt Réti Richárd, a csehszlovákiai nagymester, a helyére beugró Boris Kostic váltig állította, hogy ő csak véletlenül van Budapesten, őt csak berántották. De ha már így esett, a hét nyelven, köztük magyarul is folyékonyan beszélő, szerb, most éppen amerikai, később jugoszláv zászló alatt játszó Kostic egészen a bronzéremig duzzogja magát.

A szálloda hathatós noszogatására a lapok sokszor és terjedelmesen számoltak be a versenyről. Mindenképpen rá szerették volna venni az úri közönséget, hogy látogasson el a mérkőzéseket megnézni, ezért különféle cseleket eszeltek ki.

Az Est például úgy írta le a versenyzőket, mintha a legényvásár portékáit kellene feldicsérni.

„Selyem divatzsebkendő lila hetykesége villan meg a beáradó napban: megérkezett Aljechin, a sakkverseny favoritja. Pár másodperc, s minden tábla előtt ott görnyednek az ellenfelek. Az egyik asztal közönsége közt hölgyfejek mosolyognak. Talán véletlen, de csakugyan ennél a táblánál mérkőznek a legcsinosabb mesterek: a tenorista-fürtözetű Kostics s a lányosan hamvas képű Euwe. Ámbár a gladiátor mellkasú Bogoljubow is számot tarthat a hölgyek külön szépségdíjára.”

Az Ujság mást eszelt ki, ők lóversenyként mutatták be az eseményt. Fogadási lázról, bookmakerről, oddsokról írtak, sőt, konkrét fogadási tippeket is megosztottak a nyájas olvasóval, abban a reményben, hogy ezután rohan a versenyre szelvényeket lobogtatni.

A Magyarország című lap sznobériában utazott: „A nemzetközi mesterverseny negyedik napján a versenyteremben szorongó közönség soraiban politikai és társadalmi életünk nem egy kitűnőségét láttuk, akikről nem is sejtettük, hogy szabad óráikban a sakkozás nemes tudományának hódolnak. Egy dél-amerikai körútjáról visszatért, ismert nevű sakkbarát két darab 50–50 pezetás (a mi pénzünkben 5300 korona) díjat tűzött ki a verseny legszebb és legkorrektebb játszmájára.” Pár évvel vagyunk csak a háború után, nem csodálkozhatunk (na jó, egy kicsit mégis), hogy egy volt haditudósító tájékoztat minket a verseny állásáról: „Az északi fronton ugylátszik rövid tusa után felgöngyölítették a hadállást.”

A versenymeccsek után, a közönség szórakoztatására szimultánokat szerveztek, illetve olyan bemutató mérkőzéseket is tartottak, amelyekre már nem vonatkozott a szigorú csendszabály, így már nem csak a két háború közti sakkesemények elmaradhatatlan figurája, a süketnéma Gasché bácsi zajonghatott kedvére.

A bemutató játszmák leglátványosabb formája a vaksakk: a játékosok nem nézik a táblát, csak bemondják a lépést, és meghallgatják, hogy az ellenfél mit lépett.

Egy ilyen alkalmat ragadott meg Vajda Árpád, aki egyébként a versenyen közepesen teljesített, de egy vaksakk partiban elkapta magát a nagy Aljechint.

Vajda Árpád – Alekszandr Aljechin

Vaksakk

Spanyol megnyitás (C61)

Budapest, 1921

1.e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fb5 Hd4 4. Hxd4 exd4 5. O-O (Ezért szeretjük a spanyol megnyitást, már az elején nyíltsisakos küzdelem alakul ki, potyognak a bábuk. Aljechin úgy gondolta, hogy egy vaksakk partiban inkább meglepőt kell lépni, mint kiszámíthatóan jót: a következő huszárlépés ideiglenesen bezárja teljesen az állását.) 5… He7 6. Fe2 (Vajda felveszi a kesztyűt: ő is tud passzívat lépni.) 6… d5 7. d3 g6 8. f4 Fg7 9. Hd2 f5 10. e5 Fe6 11. Hf3 c5 12. Hg5 Vd7 13. b4 cxb4 14. Fb2 Hc6 15. Hf3 Ff8 16. Ve1 Fc5 17. Vf2 Vc7 18. Kh1 a5 19. Hg5 Vd7 20. Vh4 O-O (Sötét sáncával tisztázódtak a szerepek, világos a királyszárnyon próbál áttörni, míg sötét a vezérszárnyon tuszkolja a gyalogjait.) 21. Bg1 a4 22. Baf1 a3 23. Fc1 b5 24. Bf3 Ba7 25. Bh3 Ve7 (Ehelyett biztos mást lép, ha látja is az állást. Hozni kellett volna a védekezésbe a futót, pl. 25. Fb6 későbbi d8 tervekkel. Így most fenyeget. 26. Vxh7 Vxh7 27. Bxh7 Bxh7 28. Hxe6 és sötét választhat, hogy két futó fogja kergetni a bástyáját, vagy ledarálják a gyalogjait.) 26. g4 (De világosnak más terve van, vagy nem látta a Hxe6 erejét. Hát persze, hogy nem látta, haha!) 26… fxg4 27. Fxg4 Fxg4 28. Bxg4 Bf5 29. Hxh7 Vxh7 (Ha ehelyett leüti világos vezérét, 29… Vxh4, akkor tovább tarthatott volna a parti.)

(Adjuk meg Vajdának a tiszteletet, és nemcsak azért, mert rendőrfogalmazóként dolgozott: ha nézzük a táblát, akkor sem egyszerű megtalálni a nyerő lépést, pláne, ha csak elképzeljük.)

30.Bxg6+ (Sötét előtt két út áll, mindkettő a pusztulásba vezet, ezért adta fel Aljechin. Ha vezérrel üt: 30… Vxg6 31. Vh8+ Kf7 32. Bh7+ Vxh7 33. Vxh7 + Ke6 34. Vg6+ után világos vezére uralja a táblát. Ha királlyal ellép: 30… Kf8 31. Vg4 Vf7 32. Bh8+ Ke7 33. Bg7, utána már a matt elől kell menekülni sötétnek, tisztek potyogtatásával.)

1–0

És a médiakampány működött, valóban folyamatosan teltház előtt zajlott a verseny. Aljechin végül, ahogy ebben az évben szinte mindenütt, veretlenül győzött. Elméleti szempontból is hozott újdonságot a bajnokság, a 9. fordulóban Aljechin egészen újfajta védelmet mutatott be Steiner Endre ellen, akit annyira meglepett sötét látszólagos bénázása, hogy nem találta „asztalnál” a jó válaszokat, és kikapott.

Ezt a megnyitást később Aljechin-védelemnek nevezték el, és hamarosan komoly népszerűségre tett szert, hiszen illeszkedett az akkor divatos hipermodern eszmék világába.

Kihasználva, hogy a sakk ismét divatba jött, 1921 novemberében újra, immár sikeresen megalakították a Magyar Sakkszövetséget, még éppen időben ahhoz, hogy 1924-ben alapító tagja legyen a tizenöt ország sakkszövetsége által létrehozott Nemzetközi Sakkszövetségnek (Fédération Internationale des Échecs – FIDE).

Max Euwe – Friedrich Saemisch

Budapest, 1921

Benoni védelem (A56)

1.d4 Hf6 2. c4 c5 3. d5 d6 4. Hc3 g6 5. e4 Fg7 6. f4 O-O 7. Hf3 Hbd7 (Az rendben, hogy élénken él az első világháború emléke a fejekben, de ha sötét 7… e6 lépéssel felszakítja világos gyalogszerkezetét, akkor nem alakult volna ki az állóháború. Az első 22 lépéspárban nem volt ütés!) 8. Fe2 Vc7 9. O-O a6 10. h3 b6 11. Vd3 Fb7 12. Fe3 Bad8 13. Bad1 Kh8 14. g4 Fc8 15. Ff2 Hg8 16. Fg3 Bde8 17. Bd2 Va7 18. Kh2 f6 19. Fd1 Hh6 20. Fa4 Bd8 21. Be1 Hf7 22. Bde2 g5 23. fxg5 Hde5 24. Fxe5 Hxe5 25. Hxe5 dxe5 26. Ve3 fxg5 27. Vxg5 Bf4 28. Bg2 Bd6 29. He2 Bg6 30. Vh5 (Sötét úgy dönt, hogy vége a passzivitásnak; ha csendben csordogálna tovább a parti, akkor világos érvényesítené kedvezőbb gyalogszerkezetét és gyalogelőnyét, inkább robbant: lenyeri a vezért! De milyen áron?)

30…Fxg4 31. hxg4 Bh6 32. Hxf4 exf4 33. Vxh6 Fxh6 (Eldugott vezér a centrumgyalogok mögé felsorakozó bástyák ellen. Saemisch pár hónapja egy bécsi tornán sötéttel legyőzte Euwe mestert, talán abban reménykedhetett, hogy emlékezni fog rá, hogy ki a jobb.) 34. g5 Fg7 35. e5 (És igen, elszúrta! Bármennyire látványos a centrumgyalogok nyomulása, pont annyit ér, mint a lövészárokból kiugráló gyalogroham: csak lélektanilag hatásos. Az oldalszárnyi ellencsapás, 35… b5! kiegyenlíti a gyalogokat, és újra játékba hozza a vezért. Például 36. cxb5 f3 37. Bd2 axb5 38. Fc2 Va5 39. Bdd1 Vxa2 40.d6 Vc4 után már sötét áll kedvezőbben.) 37…  f3 (Sötét elkapkodta, valóban megijedt a rohamozó gyalogoktól, akik most már tényleg félelmetesek.) 36. Bd2 Vb8 37. d6 exd6 38. e6 Vf8 39. e7 (És vége. Ezt a gyalogot már nem tudja megállítani. Saemisch belekapaszkodik a bajban lévő sakkozók utolsó szalmaszálába: adjunk sakkot, hátha örökösen tudunk adni.) 39…Vf4+ 40. Kg1 Vg4+ 41. Kf2 Vh4+ 42. Kxf3 Vh3+ 43. Ke4 Ve6+ 44. Kd3 Vf5+ 45. Be4 Vf3+ 46. Be3  Vf5+ 47. Ke2 Vg4+ 48. Kf1 (Sötét belátta, hogy hamarosan elfogynak a sakkok, feladta.)

1–0

Laci bácsi világsztárokkal parolázik

1927 júniusában Aljechin újra Budapestre érkezett, tehát a Gellért Szállóban éjszakázott. Azt megírta a szervezőknek, hogy melyik nap jön, de azt elfelejtette pontosítani, hogy melyik vonattal, így az egész Magyar Sakkszövetség egy napon keresztül a budapesti pályaudvarokon kereste-várta Aljechint, aki ráadásul levágta angolbajszát, amiről 1921-ben áradoztak a lapok, így nehezebben találtak rá a kétségbeesett sakkozók. Csak rövid időre maradt Pesten, mert igazából Kecskemétre utazott, a város első (és azóta is egyetlen) komoly nemzetközi sakkversenyére. Tömegek voltak kíváncsiak a rendezvényre, hiszen eddig csak könyvekből és újságokból ismerhettek olyan sakkozókat, mint a lett-dán Aron Nimzovitschot, a hipermodern iskola nagy alakját, vagy a lengyel-francia Savielly Tartakowert, akinek többek között a legjobb sakkaforizmákat köszönhetjük. De Ernst Grünfeld és Dawid Przepiorka is színesítette a mezőnyt, akárcsak a magyarok közül Asztalos Lajos, Vajda Árpád és Steiner Lajos.

Óhatatlanul felmerül a kérdés: hogyan sikerült ilyen erős mezőnyt elhozni Kecskemétre? Egyrészt ragyogóan időzítették a versenyt: a rá következő héten kezdődött az első sakkolimpia Londonban, Kecskemét ideális felkészítő tornának bizonyult. Aljechin a szeptember közepén kezdődő, Capablanca elleni világbajnoki döntőre készült, a kecskeméti volt az utolsó verseny, amelyen elindult előtte. Másrészt kellett egy szervező, aki mindezt tető alá tudta hozni, aki előteremtette a kellő pénzügyi feltételeket (800 pengő volt a fődíj), aki rá tudta venni a városvezetést, hogy jó lesz nekik egy sakkversenyt támogatni.

Ő volt Tóth László, aki mint újságíró és nyomdász már 1921-től Kecskeméten adta ki a Magyar Sakkvilág című lapot.

1919-ben politikai okokból börtönbe került, és a családi legendárium szerint dédapám, Kemény Salamon, aki éppen börtönorvosként praktizált, intézte el, hogy hamarabb szabadulhasson. Így történt, hogy a családunkba betört a sakk: nagyapámat és apámat is Tóth László – vagy ahogy egész Kecskemét hívta: Laci bácsi – tanította meg sakkozni.

A versenyen, ha nem is fölényesen, de vereség nélkül Aljechin végzett az élen, Nimzovitsch és Steiner előtt. A magyar sakkozók jó szereplése már előrevetítette, hogy az olimpián is jól fognak játszani: az 1927-es londoni olimpiát a visszatérő Maróczyval az éltáblán Magyarország nyerte.

Alekszandr Aljechin – Savielly Tartakower

Kecskemét, 1927

Caro-Kann védelem (B15)

1.e4 c6 2. d4 d5 3. Hc3 dxe4 4. Hxe4 Hf6 5. Hg3 e5 6. Hf3 exd4 7. Hxd4 Fc5 (Erre a megnyitásra jellemző módon a centrum kiürült, a következő lépések során ezt kihasználva mindketten kötéseket alakítottak ki.) 8. Ve2+ Fe7 9. Fe3 c5 10. Hdf5 O-O 11. Vc4 Be8 12. Fd3 b6 13. O-O-O Fa6 (Milyen jól tette világos, hogy kivárt a sáncolással! Sötét elkövette azt a hibát, hogy a feltételezett rövid sánchoz igazította a tervét, sőt, amikor szembesült a hosszú sánccal és az ebből adódó fenyegetésekkel, akkor sem módosított elképzelésén. Vagy ahogy a mindig mindenre felmentést adó Tartakower-aforizma fogalmaz: „A hiba ott van a táblán, csak meg kell lépni”. A következő áldozatvihar ellen persze semmilyen bölcs mondás, beszólás vagy szózuhatag nem segített)

14.Hh6+ gxh6 15. Fxh7+ Hxh7 16. Vg4+ Kh8 17. Bxd8 Bxd8 (Bástya és két könnyűtiszt a vezér ellen elég kompenzáció lenne, ha közben nem lenne ilyen pocsék a helyzetük: szinte mindegyik sötét tiszt arra vár, hogy leüssék. És Aljechin megfelel az elvárásoknak.) 18. Ve4 Hc6 19. Vxc6 Ff8 20. Hf5 Fc4 21. Fxh6 Fd5 22. Vc7 Bac8 23. Vf4 Bc6 24. Fxf8 Bxf8 25. Ve5+ Hf6 26. Hd6 (Sötét nem várta meg, amíg újabb tisztje esik le, feladta.)

1–0

Erről a tornáról éveken, évtizedeken át mesélték a történeteket egymásnak Kecskeméten, a végén már el is hitték őket. Karinthy Frigyes, amikor meglátogatta Tóth László híres sakk-könyvtárát, fel is jegyzett egy ilyen sztorit. „Tóth Laci elmeséli, amit Aljechintől hallott, hogy odaát, Amerikában, mikor sikereinek hatása alatt egy vállalkozó felszólította, rendezne szimultánversenyt, és hogy mennyit kér érte, a kért két- vagy háromezer dollárt szó nélkül kifizette, és csak azután kérte meg Aljechint, hogy most már árulja el bizalmasan a trükköt, amivel minden ellenfelét megveri. Kiderült, hogy valami olyan bűvészfogásnak, dzsiu-dzsicu svindlinek képzeli a sakkművészetet.”

Egyébként Aljechin a kecskeméti verseny után is szívesen adott szimultánokat, sőt, miután ő volt az egyetlen versenyző, aki nem rohant a következő versenyhelyszínre, egy egész alföldi turnét járt be.

A szentesi állomásról így számolt be a helyi sajtó: „Pontosan háromnegyed tíz volt, mikor a szimultán megkezdődött. Ember ember hátán szorongott a teremben, nők, férfiak, gyerekek, kívül pedig népes közönség szállta meg az ablakokat, hogy legalább így lássák Aljechint. (…) Csak harminckilenc tábla volt Aljechin ellen, de játékos tulajdonképpen vagy kétszáz. Minden tábla mögött népes csoportok keletkeztek, és öten-hatan magyaráztak, vitáztak minden lépés előtt. Az amúgy is ideges, drukkoló játékosokat valósággal terrorizálták a kibicek.”

Capablanca vigaszra lel

1929 szeptemberében újból Budapesten rendeztek versenyt, ezúttal a Gellért Szálló csak a versenyzők lakhelyeként szolgált, a mérkőzéseket a Vigadó kistermében játszották. A verseny sztárja Jose Raul Capablanca volt, aki az 1927-es páros mérkőzésen elvesztette világbajnoki címét Aljechinnel szemben, de a sakkvilág továbbra is a legjobbnak tekintette. Az előző két évben Capablanca a visszavágásra készült, de valahogy nem sikerült megszervezni a mérkőzést, egyre halasztódott, és lassan a kubai mesternek is leesett a tantusz: nincs visszaút. Aljechin már új ellenféllel küzdött, 1929 nyarán elfogadta a nem túl szerény Bogoljubov kihívását. Ez annyira feldühítette Capablancát, hogy az augusztusi karlsbadi versenyen nem tudott megfelelően a mérkőzésekre hangolódni, csak második lett. A budapesti versenyre úgy tekintett, mint vigasztalási lehetőség, feleségét Karlsbadban hagyta, hogy jobban tudjon koncentrálni a játékra – persze, persze, mondta erre a New York Kávéház sokat látott főpincére.

Tény, hogy Capablanca magabiztosan, vereség nélkül győzött a tornán – mint ahogy az is tény, hogy be-benézett a pesti éjszakába.

A karlsbadi győztes, Nimzovitsch nem jött el, de Tartakower és Akiba Rubinstein igen, meg is szorongatták az exvilágbajnokot.

Az újságok már nem akarták eladni a rendezvényt valami sosemlátott elitista sportkülönlegességként, csak konstatálták, hogy kialakult egy sakkszerető szubkultúra. Kellér Andor így ír: „Különösen sok öreg nőt látni. Kezükben táblázat, orrukon mérges szemüveg, bírálják a játékot, és egy-egy lépést bejegyeznek táblázataikba. Nem sajnálják az egy pengőt a belépődíjért, sőt sakk-könyveket is vásárolnak, és buzgón tanulmányozva távoznak a lépcsőn. Érezni lehet, hogy otthon vacsora közben is a sakk-könyvet fogják majd majszolni, és magukkal viszik az ágyba a kis sakk-kötetet, babusgatva és becézve az írást, amiből meg lehet tanulni a hatvannégy kockás játék bűvészetét. A legnagyobb érdeklődés most is a cubai mester, Capablanca felé száll. Vagy ahogy mondják: Capa.

Ő a nők bálványa. Elég csinos fitt. Bank cégvezetőnek néz ki, akire szép jövő vár, pláne, ha jól nősül. Nem sakkmester-típus. Felé repül a nők csodálata.

A sakknak is megvan a maga női publikuma, és a sakkgörlök egytől-egyig Capába szerelmesek.”

Jose Raul Capablanca – Vajda Árpád

Budapest, 1929

Vezércsel (D30)

1.d4 d5 2. c4 e6 3. Hf3 Hf6 4. Fg5 Hbd7 5. e3 Fb4+ 6. Hbd2 c5 (Megnyitási pontatlanság, kapkodás. Sötétnek előbb be kellett volna sáncolni, aztán robbantani a centrumot. És még akkor sem biztos, hogy c5 a nyerő bomba.) 7. a3 Fxd2+ 8. Vxd2 He4 9. Fxd8 Hxd2 10. Hxd2 Kxd8 11. dxc5 Hxc5 12. cxd5 exd5 (Izolált gyalog, középen rekedt király – ez lett az eredménye a korai c5-nek. Capablanca meg sem erőltette magát, máris jobban áll.) 13. Bc1 Ha4 14.b3 Hb6 15. Hf3 Fe6 16. Kd2 Bc8 17. Fd3 Bxc1 18. Bxc1 Kd7 19. Hd4 a6 20. h4 h6 21. f4 Kd6 (Nem látványos, de hiba. Vajda azt gondolta, hogy már a végjátékhoz közelítünk, itt az ideje a királlyal nyomulni. A gyalogvesztés nem szerepelt a tervben.)

22.Fxa6 Fc8 (Nem érdemes ütni, 22… bxa6-ra 23. Bc6+ a válasz) 23. Fd3 Fd7 24. Ff5 Fc6 25. a4 g5 26. a5 Ha8 27. g4 Hc7 28. h5 gxf4 29. exf4 Hb5 30. Hxb5+ Fxb5 31. Bc8 Fe8 (Hamar veszít. Igaz, hogy sikerült elkerülni a bástyacserét, viszont a szélső gyalog befutását nem tudja megakadályozni. Igazából a fülét sem tudja megvakarni, annyira lebénította magát.) 32. b4 Bg8 33. b5

1–0

A magyar sakkbarátok a húszas években egészen közelről láthatták az időszak két legnagyobb játékosát, össze tudták hasonlítani Aljechin hűvös, arisztokratikus modorát és vibráló, kockázatvállaló, a kortársak által neoromantikusnak nevezett stílusát Capablanca elegáns világfi külsőbe csomagolt, egyszerűségre törekedő, letisztult játékával.

Először mintha nem tudná, mi legyen, csak feküdt ott a porban egy törött, műanyag szék mellett. Majd kis percegés után karcos, kellemetlen üvegcsörömp hallatszott: a mondatnak lába nőtt, aztán kezei, a kezekre ujjak, az ujjakra pedig fekete, sosemosott, hatalmas karmok. Aztán céklafejet, aztán szájat növesztett a mondat, és amikor megvolt a kancsal, sanda szeme is, az éjszakából ballonkabátot tekert, magára kapta, majd elindult, neki Óbudának, sántítva, gonoszul verdesve a világot azokkal a girbegurba mancsaival, s közben a következő dalra gyújtott rá:

Megverem! Széttépem! Harapom! Nem adom! Tekerem, nyakalom, szívére lakatot, szájára nyaklevest, kaparom, rárakom, nyekerem, nyakarom, a táblát kaparom, haragom, haragom, megverem, széttépem, harapom, harapom!

Észre sem vette, mikor a falról egy szóvirág szökkent a hátára, és nem engedte el.

Később

valahol messzebb, a frissiben rákezdett eső alatt, egy sáros, szomorú buszmegállóban, mondjuk a Lajos utcánál öten gyülekeztek: egy kéményseprő, egy boltos néni cekkerrel, egy nyugdíjas kalauz, a sarki pék, valamint egy szobafestő- és mázoló, piros festékpecsétes munkásruhában.

Esernyő csak a boltos néninél volt, s mivel a buszmeg­állónak nem volt teteje, szépen lassan mindenki más bőrig ázott.

A pék egy hirdetőoszlop mellett álldogált, a nyakát jó mélyen a zakójába húzta – pont úgy nézett ki, mint egy pödrött bajszú, öreg teknős, amint ki-kiles a páncéljából néha, hátha végre jönni talál a kilences busz. Már azt sem bánta volna, ha orvul lefröcsköli a pocsolyalével, csak jönne már – ekkor azonban egyenesen a háta mögül azt suttogta a fülébe valaki kopott, rozsdás hangon:

– Hogy a pók hálózná el ezt az irigy nénét! Hogy nőne ecetfa a kertjébe, és takarná el a kilátást, hát miért nem ad nekünk is az esernyőből, PFŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰ!

A pékek füle, mivel nem krumplival, hanem liszttel dolgoznak, köztudomásúlag igen jó. Fel is kapta a fejét, ijedten nézett hátra – mégsem látott senkit sem.

Csak valami éles, kellemetlen szagot érzett, pont olyat, mint amilyen a távirányítóba beleszáradt elemek szaga szokik lenni, mikor ördögös filmet vetít a tévé.

Ugyanakkor ez a különös gondolata támadt:

– A hétszentségit, a teremburáját ennek a világnak, de milyen igaz!

És azután már nem az utat, hanem az ezüstkontyos boltos nénit figyelte sandán. És észre sem vette, hogy miközben úgy hergelte magát, akár valami rossz autó a Csillaghegyre föl, a barna zakó helyébe lassan egy éjszakából varrt ballonkabát tekeredik, feketelyuk gombokkal. Ahhoz pedig már végképp túlontúl mérges volt az esőre, a nénire, a néni esernyőjére, a hottentottákra meg úgy az egész világra cuzammen, hogy rájöjjön: ő bizony már nem is pék, hanem csak egy nagy, dühös, céklafejű, koszoskörmű, lepcses szájú, dohos szívű vircsaftjóska.

Valami suttogott és susogott és uszította a népet, s a buszmegállóban igen hamar ugyanígy járt mindenki. A kilences busz egyáltalában nem érdekelt már senkit sem: a nénit kezdte korholni az összes, a néni pedig, mint akit a búbánat puszilt szájon, visszakorholta őket, hogy mit szólnak bele az ő dolgába, és hogy milyen cudar, piszkos világ ez – ekképp pedig szépen, ráérősen fekete lett ő is, akár egy gonosz firka egy sötét helyen, mondjuk pont egy híd aljában.

Mindenki fekete lett, mint a szurok. Fekete, fekete, fekete.

Egyikük sem vette észre, hogy igazából hatan vannak, s a hatodik, a legnagyobb dorgálpál mind közül a nagy zavarodás közepén azt röhincséli a markába sunyulva, hogy– Höhöhö! Harapom!

Szépen lassan

egyre, egyre, egyre többen jártak így. Jaj lett a világnak, Óbudának vége volt, befeketült, egymással veszekedett boldog-boldogtalan. „Micsoda, hogy virágot én, neked, akinek olyan a haja, mint a szénaboglya???” – rikoltozták Kaszásdűlőn. „Menjél már arrébb azzal a tragaccsal, vagy istenuccse begorombulok!” – kiabálták a villamosnak a Bécsi úton (aki szegény nem is értette, hogy mit csinált rosszul.). „Én meg mán’ azt sem tudom, mi a bajom, de akkor is ordibálok magával, hiszen idejött tejfölért!” – sipítozta a fekete pacába öltözött Margit eladó néni a kisboltban, majd a földhöz vágott egy amúgy is meggyötört salátát.

És minden esetben álldogált ott egy főkabátos feketeség is, és alig győzte dörzsölni a mancsát a fenenagy elégedettségében.

Lassan mindenki egy sötét ballonkabátban találta magát. Egész Óbuda. Ennyi volt. Kész, vége.

Illetve majdnem mindenki. Volt egy pici lakás a Bécsi úton, egy egészen kis pösznyi garzonka, ahol egy macska és egy csomó, összegyűrt papírdarab társaságában egy csupakóc fiatalember medvés pulcsiban némi dühöngés mellett inkább keresgélt.

Kihúzta a fiókokat. „Itt sincs” – brummogta. Benézett a hűtőbe. „Ide sem tettem.” Aztán azt dünnyögte hajtépősen, amikor felforgatta a konyhaszekrényt, hogy „GRDHSJBJBKS!”

A cica érdeklődően pislogott egy ideig, aztán azt kérdezte, de pont úgy, mint akit tényleg érdekel a dolog, hogy mit keres a medvepulcsis.

– Jaj, hát mit keresnék? – válaszolt a fiú, és beleroskadt egy rojtos fotelba. – Elvesztettem a legszebb rímemet. Itt volt valahol, azt hittem, hogy a zsebemben van, de nem, mert ott csak két szálkás metafora meg egy pici kis hasonlat volt, meg egy buszjegy. És az se jó.

Az bizony szomorú, közölte a cica, de pont úgy, mint aki azt mondja: tök hülye vagy te, édes fiam.

Igen, és akkor mi van?! – förmedt rá a cicára a fiú, aki költő volt, pont ilyen förmedős. Ha dühös volt, olyan csapkodós sorokkal verte a világot, hogy öröm volt nézni – a fővárosi főokosság meg is dicsérte ilyenkor, hogy jaj, milyen eredeti, adjunk neki díjat. Ha meg szerelmeset írt, mint például most, akkor meg úgy olvadt a költeménye, mint az eperfagyi, ha szeretik:

Este ha

bedurcul

reggelre

morka

Virágbort

iszik ha

szomjas

a torka

Elnézést

Kisasszony

tudom, hogy

LOLka

egy picike

puszihoz

kedve

nem volna?

Virágbolt

illatú

hajába

túrka

vattacukor

van a

szívében:

PLÖMPLÖM

PLÖMPLÖM!!!! HÁT EZ AZ! NEM JUT AZ ESZEMBE! – kiabált a fiú, és a haját tépte. – Hogy az ég rakná tele kövekkel, és mondaná a fejemre, hogy talicska!

A cica közölte, hogy ez azért már hiszti.

Hiszti! KRISZTI! Csakhogy nem az, hanem! – fortyogott a fiú fel s alá a pösznyi kis garzonban. Ahhoz képest, milyen pici kis lakás volt, a medvepulcsis lebaktatott benne csak ezen a délutánon 26.7 kilométert. – Nem jut eszembe! Csak az az utolsó rím, az nincs meg! Pedig az volt mindennek a teteje!!! Úgyhogy el is megyek világgá.

Fel is kapta a ballonkabátját. El is ment. Becsapta az ajtót, a cicának azt se mondta: szevasz.

Először a kiskocsmába ment világgá. Ledübörgött a lépcsőn, és a fémpultnál rögtön kért egy macifröccsöt.

Macifröccsöt? NEKED? – recsegte valaki a pult mögül, aki biztos nem a szokásos vörösfejű Laci pácsi volt, mert a vörös fejű Laci pácsinak beszédhibája volt meg csibészes mosolya, nem pedig fekete fogai és dohos szagú, fekete kabátja. – Ha lenne se adnék, de neked nem is volt, te borzosbirka, TE!!!!

A medvepulcsis költő a homlokát ráncolva nézett körbe, és akkor jött rá, hogy bizony lemaradt valamiről.

A szokásos törzsvendégek helyett ugyanis csupa-csupa fekete figura fortyogott a kiskocsmában. Zümmögtek, dörmögtek, durrogtak. A mancsukat karmolászták. Páran egy-egy meglepően praktikus, hordozható gázrezsón forralták a bosszút. És mindegyiknek volt egy rossz szava a medvepulcsishoz.

Szájszagú mimóza! Tehetségtelen ripők! Gazosszívű mameluk! – ordibálták, és egyre-egyre közelebb gyűltek a költőhöz.

A medvepulcsis úgy döntött, ideje kiállni magáért, úgyhogy illaberek, már futott is elfele. Fel a lépcsőkön, ki a térre, el a Bécsi úton, és ott állt meg csak lihegni, meg fejet törni, meg szétnézni kicsit. Belebambult tehát a furcsa, eddig sose tapasztalt, csontos óbudai csöndbe, egészen bele abba a veszélyes, csillogó bongásba, ami azoknak a helyeknek a sajátja, ahol készül valami, sőt, ahol a Valami már ott álldogál a sarkon, pislog és leskelődik kifelé, de még nem ugrott elő, nem kezdődött el,

ám csak másodpercek kérdése a dolog.

És jöttek is egyszerre a fekete ballonkabátos mindenkik. Hömpölygött a feketeség a likakból, mélygarázsokból, a kapualjakból, a szaküzletekből és a postáról, a bokrok alól, a szobrok mellől, az aluljárókból és a villamosmegállóból.

De mindegy is, honnan jöttek, egy közös volt bennük, hogy láthatóan mind-mind a legsötétebb banyacúgos éjszakát hordták kabát helyett, és úgy tüsszögték magukból a dühöt, mint influenzás a náthát (amikor nem jut neki mézes tea, mert senki sem szereti, és nincs aki főzzön).

– Megverem! Széttépem! Harapom! Nem adom! Tekerem, nyakalom, szívére lakatot, szájára nyaklevest, kaparom, rárakom, nyekerem, nyakarom, a táblát kaparom, haragom, haragom, megverem, széttépem, harapom, harapom!

Ezt kántálták.

A medvepulcsisnak most illett volna megijednie. Ott állt egy nagy, fekete pocsolya közepén, körbenőtte az üvöltözős éjszaka, ragadt körülötte a düh, ott fortyogott a legnagyobb rosszindulat közepén. Élete történetének fonala láthatóan elröpült.

De elfelejtett megijedni. Eltátotta inkább a száját.

– Hjakskní – közölte, aztán megrázta a fejét. – Illetve, hogy ezt én írtam.

– Bizony, hogy te írtál! – döndült egy hang. A csirizes feketeség szétvált, mint egy ijedős függöny, és egy nagyon-nagyon-nagyon sötét figura sétált a medvepulcsis elé.

A karmai sosemosottak.

A feje cékla.

A szeme szürke és kancsal.

A szíve pedig göcsörtös, mint egy kiszáradt fának a törzse.

– BIZONY, HOGY TE ÍRTÁL, AZTÁN JÓL OTTHAGYTÁL A HÍD ALATT A HIDEGBEN! – üvöltözte a legnagyobb dorgálpál mind közül, a többiek pedig, akik korábban óbudai pékek, nénik, tacskók, szakácsok, buszvezetők, semmirekellő himpellérek és polgármesterek voltak, azt sziszegték vissza, hogy IGENNNNNNN. – NEM ILLIK ÁM ÍGY BÁNNI AZ EMBERNEK A SAJÁT MAGA BABUSGATTA DÜHÉVEL, NEM BIZONY!!!

A medvepulcsis költő becsukta a száját. Aztán kinyitotta. Aztán megint.

– Hm – közölte végül. Arra gondolt, hogy tényleg, mennyire, de mennyire dühös is volt, amikor ezt a buta kis klapanciát írta.

Végignézett a falból kiszakadt, méregtől remegő dorgálpálon, aki (nézd csak, és tényleg!) firkált betűkből lett összerakva: minta ákombákomokkal töltöttek volna tele egy ormótlan nagy zsákot.

Emlékezett arra az éjszakára, amikor szomorúan és tele csupa-csupa grrrrr-vel és jajjal és most mi lesszel a falra firkálta, csak azért, hogy ne legyen benne tovább – aztán most tessék, itt van a dühe az orra előtt, és miatta gonoszkodik és pocsolyafekete itt az egész Óbuda.

Pedig csak egy hosszú mondat, semmi más. Amibe jól beleírta magából, mi az, ami annyira, de annyira fáj,

hogy

csak

na.

Majd megpillantott valamit. Mennyit kereste, és most itt van!

Egy szóvirág lóbázta a lábát a dorgálpál vállán. Egy rím, ami, mint mikor régi havert pillant meg az ember tömegben, felpattant, és a medvepulcsis felé integetett. Sárgán ragyogott, vagy inkább csak pulzálgatott, akár egy villanykörte, mikor nagyon próbálkozik. És akkor elindult. Tudta, mi a dolga! Olyan volt, akár egy picike, napfénnyel dobogós búgócsiga, amelyik egyre és egyre közelebb pörgött a mackópulcsis költő dühének céklafejéhez.

Az azonban mit sem törődött vele. Észre sem vette talán – tudvalevő, hogy dühök meg effélék tudomást sem vesznek, meg sem pillantanak olyan apróságokat, mint az öröm meg a szeretet. A dorgálpál most épp azon morfondírozott, hogy fogja felfalni a medvepulcsis költőt:

– Talán petrezselyemmel eszlek meg. Meg sóskrumplival – hümmögött. A csupa fekete pocsolyatömeg helyeselt, hogy IGENNN (mintha tényleg, de tényleg nem tudtak volna mást nyekegni, csak ezt). – Vagy beleteszlek egy nagy cserépedénybe, és napokig meg hetekig a kemencében párollak.

– Sajnálom, édes öregem – húzta ki magát a medvepulcsis költő. – De belőlem nem eszel.

A dorgálpál nem értette. Tőle most félni illenék.

– Tessék rettegni tőlem! – dörögte. – A dühtől remegni kell! Meg haragudni rá, hogy jó sok kis düh legyen!

És akkor kapott egy puszit. Úgy megijedt tőle, hogy azt sem mondta, bikkmakk.

– Jaj, te kis veréb, te! – cincogta marcipánegér-hangon a szóvirág, és átölelte a dorgálpál céklafejét. És vigyorgott. És akkor volt egy nagy, banánillatú durranás. Meg egy mézeskalácsszív alakú detonáció.

És aztán már semmi sem volt.

Csak a Bécsi út. Meg a kivirágos kivirradt Óbuda. Meg a napsütés meg a rengeteg sok ember, akik már nem voltak feketék egyáltalán, és csak mosolyogtak és nevettek és ölelgették egymást, hogy jaj, de jó, hogy vége van!

És jaj, de jó, hogy végre nem haragszunk egymásra, meg szidjuk a másikat!

És ott állt középen a medvepulcsis költő, kezében a rímmel, amit annyit keresett.

Jobban megnézte magának. A rím visszavigyorgott rá. Jobban megnézve egy lánynév volt az. A költő pedig a homlokára csapott:

– Ó, de hülye vagyok!

PLÖMPLÖM.

Óbuda a nyári vasárnapokon olyan, mint a másvilág. Kaszás mozdulatlan, csak az ablakokon lebegnek a fehér függönyök a monstrumokban, fel és le, mintha egy sokszemű házlény küszködne az álmossággal, újra és újra leeresztve valamelyik szemhéját, hogy aztán feladja, és belealudjon a délutánba. Olyankor a lények gyomrából tévé duruzsol. Úgy felejthették a sehol sem lévők. Ott, ahol véget ér a lakótelep, a Szérűskert utca magasságában, hallatszik még a beton hangja az ember utáni tájon, de pár méterrel odébb már csak a gyökérzizegést hallja, aki figyel. Lepke lebeg szemmagasságban, aztán eltűnik. Egy ideig kíséri a szem. Feljut vajon, ahová akar?

Régen a vakáció idején minden gyerek lent volt. Reggeltől estig kosaraztak a közért előtt, tomboltak a lépcsőházakban, összegyűltek a pingpongasztalok körül, végül pedig, amikor szűk volt a telep, elindultak a mező felé. Kódorogni. Kószálni. Csavarogni. Félni. Nagyszájúskodni. Bevallani, megbeszélni, megesküdni, titokban tartani, elárulni, megfogadni, összeveszni, kibékülni, egyedül lenni, együtt lenni. Szökni. Elég tágra voltak zárva az ég alatt.

Mára a zónában nincsenek gyerekek. Vagy ha igen, jobb helyet találtak a pingpongasztaloknál és a lépcsőházaknál. Vagy talán nem engedik le őket. A vakációnak a Halott utcában vége.

Ott, ahol régen egy búvóhely volt, öreg néni gyalogol. Karikába hajlik a lába, látni, nehezére esik a cipelés.

– Siet? – kérdezi eleve lemondóan. Ilyenkor nem lehet sietni. Segíteni kell. Azt mondja, ad gyümölcsöt, úgyis rárohad az egész. És már bent is van az ember a kis ház kertjében.

– Régen más volt – mondja. Nehezen pakolja a cseresznyét. Fáj a keze. Fáj mindene. A férje kisemmizte, a fia nem áll vele szóba. Egyedül van a lakótelep meg a mező közt, és egyedül vannak a szomszédai is.

Csak a kutyáik járnak szabadon, köztük a nagy fehér kuvasz. Elég félelmetes.

Odébb, a Mocsároson is élnek valakik. A kalyibák közt, ahol látni lovat, kecskét és libát is, néha mintha füst szállna, ajtó nyikorogna, elsikkanna egy-egy hang, de a lakók, ha vannak, láthatatlanok. És érinthetetlenek.

A juhászokat néha lehet látni. Az egyik tagbaszakadt, nyugodt ember. Azt mondja, a Kunságból jött. Nyolcéves volt, amikor az első bárányát szerezte. Az apjával mentek heti vásárba, de rajtuk maradt egy. Az apja agyon akarta ütni, de ő elkérte. Kos lett belőle, aztán hozzá nyáj. Soha nem is akart más lenni, csak juhász. De összeveszett a téeszelnökkel hetvenvalahányban, így feljött Pestre. Egy ideig húzta az igát a gyárban, de aztán vett néhány juhot és egy ólnyi helyet a mezőn. Azóta ledolgozza az üzemben, amit kell, aztán kijön az állatokhoz. Hétvégén meg egész nap kint van.

– Itt is lakik? – kérdezem. Legyint. A fenét. A telepen, az asszony miatt. Arrébb rendeli a kutyát. Megnyílik az út a mezőn át.

Látni a láthatatlanokat, hallani a hangjukat. A fű között egy egész gyógynövénytelep. Idejártak régen az asszonyok gyűjteni. Tiszta terület.

Feljebb az állomás olyan, mintha harmicvalahány lenne vagy legfeljebb ötvennégy. Mintha még a pókháló is akkorról maradt volna.

Vonat egy ideje sehol – felújítják a senki se tudja mit, senki se tudja miért –, de a váróterem hűségesen vár. A padok kovácsoltvas cirádái talán még egy előző életből ismerősek. Csönd van, olyan csönd, ami csak a külvárosban tud lenni vasárnap délután. Aztán nekikezdenek a tücskök. Egy ideje mintha kabóca is lenne itt valahol, határozottan hallani a hangját.

A tikos kertben szerteszét rózsák az udvaron. Nőnek, ahogy akarnak, nem zabolázza őket senki. Itt felejtődtek talán.

Szemben, a réten zizeg a nyári szél. Valaki, akit szeretek, azt mesélte, gyerekkorában azt hitte, a fák fújják a szelet.

Én azt hittem, a hosszúszárú, sárga fű, amely mindent beborít Óbuda végében. Aki nem talál ide, annak az Isten háta mögött. Aki idetalál, annak az Isten tenyerén.

Hogyan jött az ötlet, hogy a régi kollégákkal heti rendszerességgel összejöjjenek?

Úgy indult, hogy Nepp Józseffel, akivel majd ötven évig egy szobában dolgoztunk, a Pannónia Film­stúdió megszűnése után a Batthyány téri Angelika presszóban kezdtünk el találkozgatni. Idővel több kollégánk is csatlakozott, majd felvetődött a kérdés, miért nem a Kerék utcában ülünk le.

Tíz éve alakult ki a keménymag: Jankovics Marcell, Mezei Bori, Eleőd Bernadett, Bleier Edit, Ordódy Judit, Kő Edit és jómagam, és a társaság mindig kibővül alkalmi vendégekkel is. Sajnos október óta Nepp József nélkül beszélgetünk.

A MARA, a Magyar Rajzfilm Kft. felfogható a Pannónia rajzfilmes részlege utódjának?

Amikor 2000-ben eladták a Hűvösvölgyi úti épületet, a részleg ideköltözött, és hozta magával a Pannónia nevet. Itt élte utolsó éveit a filmstúdió. Itt készült A rege a csodaszarvasról, Az ember tragédiája és különböző sorozatok. Aztán a Pannónia Filmvállalat lassú agónia után megszűnt, a maradványa MARA néven itt folytatta. Én már nem voltam a Pannónia tagja, Nepp Józseffel és néhány kollégámmal egy kft.-t hoztunk létre Stúdió 2 Kft. néven. A MARA most már inkább egy produceri cég, tehát nem állományban tartott munkatársakkal dolgozik, hanem produkciókra pályázik, illetve, ha egy rendezőnek van egy ötlete, felkéri a céget, hogy pályázzon, és gyártsa le a filmjét. A MARA bérel egy termet az épületben, ahol a rajzfilmes tanfolyamokat tartják.

Készül még máshol is animációs film?

Szerencsére igen. A kecskeméti stúdiót Mikulás Ferenc kollégám egyben tartotta, és léteznek kisebb filmstúdiók is. Pályáznak, vagy nagyobb külföldi bérmunkát vállalnak. Sok film készül, csak nem olyan egy helyre koncentrált formában, ahogy az egykori Pannóniában történt. Akkoriban ennek rengeteg előnye volt:

Ismertük egymást, tudtunk egymás munkáiról, módunkban állt alkotó módon, nemcsak kritikusan beleszólni, és tanultunk a másiktól.

Emlékszem, a rajzfilmek stáblistáin sokszor ugyanazok a nevek bukkantak fel, a néző talán nem is tudja az emlékeiben különválasztani a forgatókönyvírót, animátort, rendezőt…

Foki Ottótól Nepp Józsefen át Dargay Attiláig dolgoztunk egymás filmjeiben, például Jankovics Marcell János vitézében. A rendező személye adott volt, a többiek, ki mihez értett a legjobban, tették a dolgukat. Én az animációban, a mozdulattervezésben, a rajzolt figurák színészi játékában voltam a leginkább otthon.

A Mézga család készítésében animátorként kezdett, aztán bekapcsolódott a rendezői munkába.

A Mézga család volt az első fecske a későbbi nagyon gyümölcsöző, a Magyar Televízió és a Pannónia Filmstúdió együttműködésében készült sorozatok sorában. Amikor a tizenhárom epizód szinopszisával és a pilótafilm forgatókönyvével a hóna alatt Nepp József ellátogatott a televízióba, az illetékesek azonnal rámondták az áment. A kiszabott rövid határidőre nem volt felkészülve a stúdió, a forgatókönyvek írása közben már fel kellett álljanak a stábok, és új kollégákat is alkalmaznunk kellett.

Az első széria rendezését Nepp maga is el tudta látni, viszont az óriási siker után olyan gyorsan rendelte meg a tévé a folytatást, hogy egybefolyt az összes munkafázis.

A Vakáción a Mézga család már meghaladta egy ember teljesítőképességét, és a rajzi folyamatok irányítására szükség volt egy társrendezőre.

Úgy képzelem, hogy a figurák karakterét, kinézetét létező személyek ihlették. Jól képzelem?

Természetesen minden figurának megvolt a modellje. Konkrét személy is, de többnyire a mindenki ismeretségi körében fellelhető, több jellegzetes karakter összegyúrásából születtek. Például a szekánt, mindenen zúgolódó szomszéd; a tulajdonképpeni családfő, az erélyes anya; a munkahelyén és otthon is meghunyászkodó, szervilis apa. Hiszen ezek archetípusok. Az én családomban sértődéshez vezetett Hufnágel Pisti bekerülése a sorozatba. Apám unokatestvérének a férjét ugyanis Hufnágel Imrének hívták, és nem lehetett meggyőzni őket, hogy nem én sugalltam Neppnek, hogy az egykori kérőt, később rendőrség által körözött szélhámost róla nevezzék el.

Ez nagyon tetszik. Előfordult, hogy egyes szereplők fizimiskáját hús-vér ember ábrázatához igazították?

Kevés lehetőség van a figura arcát premier plánban megmutatni, pedig az arc rengeteg mindent kifejezhet. Nekünk szimbólumokkal kell operálni, gesztusokkal, egész testtel és mozgással. Ilyen szempontból talán nehezebb dolgunk van. A Walt Disney-nél színészekkel előre lejátszatják a jeleneteket. A mimikát, a közeli arckifejezéseket is átrajzolják a színész arcáról.

Nálunk erre nem volt se pénz, se mód, kénytelenek voltunk a saját rejtett vagy nyilvános színészi adottságainkat bevetni, illetve élni vele.

Egy összeszokott kollektíva sok mindenre képes…

Az együttlét a Pannóniánál az évek során nagyon progresszív eredményt hozott. Amikor elindult a kereskedelmi televíziózás, azt hittük, hogy most jött el a Kánaán, sorra kapjuk a megrendeléseket, és a rajzfilm­gyártás újabb reneszánsza következik be. Pont az ellenkezője történt. A királyi televízió megrendelései megszűntek, az állami dotáció helyett a piaci alapú finanszírozás lépett be, a kereskedelmi tévéknek pedig sokkal olcsóbb volt a reklámidő áráért külföldről vásárolni sorozatokat és egész estés filmeket.

És önök nyilván nem tudtak faragni a saját gyártású filmjeik költségvetésén…

A saját gyártású film elég macerás dolog. Először is minimum két évig készült egy sorozat. Amikor teljes egészében a tévé rendelkezésére áll, csak akkor kezdik el vetíteni. Nem kockáztatnak, hogy esetleg a gyártó félbehagyja. Két évig viszont benne van a pénz.

Az alkotók addig nem is tudnak mással foglalkozni?

Általában tíz-tizenkét ember intenzív munkájáról van szó. Ha nagyobb stábbal, nagyobb kapacitással rendelkezik a filmkészítő produceri cég, akkor több projektet is tud csinálni egyszerre.

A Pannóniás korszakban egy időben készültek tévésorozatok, egész estés filmek, de hát akkoriban közel háromszáz ember dolgozott állományban.

Az egész estés filmeket mennyi idő alatt hozták tető alá?

A János vitézt Petőfi Sándor születésének százötvenedik évfordulóján, 1973-ban kellett bemutatnunk, így az időtől sürgetve, kényszerből egy év alatt elkészült. A normál átfutás a mi technikai feltételeink és kapacitásaink mellett, ahogy a sorozatok esetében is, két év volt.

Gondolom, a komputertechnika elterjedésével felgyorsult a munkafolyamat.

Valamennyire igen, és közben a munkatársak létszáma redukálódott.

A 1986-os Macskafogó még hagyományos kézi munkával készült, de a harminc évvel későbbi második rész készítésében már komputert is használtak. Olvastam, hogy ön kicsit beleásta magát az új technika rejtelmeibe, aztán „feladta”.

Megtanultam kezelni a számítógépet egy bizonyos szintig, de az animációs programokat már rábíztam fiatal kollégákra, ők anyanyelvi szinten beszélik, némi képzavarral szólva, a komputertechnikát. Megtörtént az a csúfság velem, ami még korábban nem. Olyasmit nem kértem soha animátortól, operatőrtől, sem senkitől, amit én magam ne tudtam volna megcsinálni. Eljött az idő, amikor azt mondtam, hogy van egy elképzelésem, ti tudjátok, hogy kell, csináljátok meg! És akkor ők mozgásprogramok segítségével kivitelezték. Például valaki beleesik a vízbe. A feladat az, hogy a csobbanást, a vízgyűrűket ábrázoljuk, milyen tempója legyen, milyen legyen a fröccsenés koronája – ennek elkészítéséhez anno bizonyos fizikai elveket kellett tanulmányoznunk. Ma a számítógépes program megcsinálja a vízcsobbanást, és olyan tökéletes hullámzási gyűrűket produkál, hogy már vissza kell butítani.

Biztos, hogy jó ez a tökéletesség? Régen megvolt a bája a kis bizonytalanságnak, félrecsúszásnak.

Mi ezzel áltattuk magunkat, hogy van bája, érződött a jelenet megoldásán a kézművesség és az eredetiség. Ez olyan, mint a zenészeknél az élő koncert. Ha esetleg az angolkürt egy kicsit mellévisz, vagy egy tempót késik az egyik hangszer, annak egész más a varázsa, mint amikor a stúdiófelvételen minden tökéletes, olyan túl steril. Mi hízelegtünk magunknak, hogy az a kis baki, karakterelcsúszás teszi eredetivé és hitelessé. De van olyan program is, amelyben a hibát is beprogramozzák, hogy ilyen szempontból is a tökéletesség látszatát keltsék. A számítógépes technika ellen senki nem ágál, hogyha így a manuális munkája könnyebbé válik, vagy kevesebb időt kell ráfordítani. A korosztályom tagjainak zömét már nem érdekli, nem akarja megtanulni – amit csinál, azt a hagyományos kézi módszerekkel oldja meg.

Mennyire lehetséges még a hagyományos módszerekkel dolgozni?

A kihúzás, kifestés megszűnt, a kézi rajzolás létezik, a rajzokat beszkennelik, és a komputer végzi el a kifestést, a színezést, sőt, a hagyományos értelembe vett operatőri munka is feleslegessé vált, és még folytathatnám a technikai részleteket. A néző tökéletes produktumot lát, és ma már ez elvárás is.

Az ön filmjeinek elengedhetetlen kelléke a vicces hangvétel, a poén, a morbid humor. El tudna képzelni „komoly” rajzfilmet is?

Nem. Az engem nem érdekel. Vannak kollégáim, akiket a filozofikus tartalom, vagy a társadalmi problémák rajzfilmbeli boncolgatása érdekel, példának Jankovics Marcell Sziszifuszát említeném. Egyébként kialakult egy nézői elvárás, tehát amikor annak idején a Miki egér vagy a Popeye népszerűvé vált, az emberek körében megnőtt az igény a gegfilmek, a humoros filmek iránt.

Magyarországon ez a vonulat a Gusztáv-filmekkel terjedt el a moziban: a híradó és a nagyfilm között vetítették, és amikor a Gusztáv főcímzenéje fölhangzott, már kacagás futott végig a nézőtéren.

Ezt az elvárást semmibe venni dőreség lenne. Van olyan rajzfilmes, aki azt mondja, na, nem, ez a blődli és viccelődős műfaj neki primitív.

Az ön filmjei közül talán csak a Pumukli az, ami egyértelműen gyerekközönségnek szól. A többi, a Mézga család, a Doktor Bubó, a Macskafogó vagy éppen a Gusztáv megcélozza a felnőtt nézőket is, és a gyerekek számos részletet nem értenek, illetve nem is érthetnek. Gondolok például a Doktor Bubó vicces orvosi diagnózisaira, az epizódok végén elhangzó tanulságokra.

A Bubó, ahogy a Mézga is, nem a televízió ifjúsági főszerkesztőségének megrendelésére készült, hanem a szórakoztató főszerkesztőség számára. Családi filmeknek hívtuk, ahogy a Macskafogó-filmeket és az Egérút című egész estésemet is, amelyek kortalan korosztálynak szólnak. Olyan filmeket csinálok, amiket nemcsak mint néző élvezek, hanem miközben készítem, akkor is.

Hatéves kortól a gyermek számára is élvezhető, mert van egy primér filmes cselekmény, mese, plusz vannak adalékok, finomságok, poénok, amik az idősebb korosztályok számára ínyencségek.

A Pumukli rendelt film volt, tehát nem én választottam ki. Mondhattam volna nemet is, de teljes mértékben azonosulni tudtam a bájával, a kedvességével, a hangulatával, és remek német színészek játszottak benne. Technikailag nagyon bonyolult volt összehozni az élő szereplőket a rajzolt figurával, például ahogy Éder mester tenyerében ficánkol Pumukli, de kellemes és szórakoztató film, egy jó végeredményt produkáló munka lett belőle.

Kapott visszajelzéseket, hogy a gyerekközönség hogyan reagált a rosszcsont Pumuklira? Nem kezdtek el otthon ők is dorbézolni, és nem próbálták szeretteik idegrendszerét tönkretenni?

Nem igazán rosszcsont Pumukli. Nem ártó szándékkal rossz, inkább egy csintalan, az emberi világot nem teljesen ismerő gyerek, és így követ el csíny­tevéseket. Nagyon szerethető kis rosszcsont, ha már így említette. A ténykedéseinek kétségtelenül van hatása a fiatalokra, de ezek elenyészőek és nem bántóak.

Ausztriában voltam síelni, és egy Pumukli nevű hotelbe jártam ebédelni. Ott kiderült, hogy ő az én figurám, és onnantól kezdve állandóan rajzolnom kellett az ottani gyerekeknek.

Amúgy a rajzfilmmel kapcsolatban vádként el szokott hangzani, hogy agresszivitásra neveljük a gyerekeket, és ne csináljuk ezt.  Hogy a Tom és Jerryben állandó az agresszió, egymás gyilkolászásáról szól. Én azt mondom, jó, jó, de hát mindent túlélnek…

És ők barátok egyébként…

Persze. Például a Macskafogó első részében az amerikai producer kérésére ki kellett hagyni egy jelenetet. Amikor Teufel és Safranek az ajtó mögött üvölt, az ajtón lefelé svenkelt volna a kamera, és az ajtó alatti résen vér folyt volna ki. Nem, vér ne legyen! Végül is csak minimális változtatásra kényszerültünk. Nagyfokú szabadságot élveztünk, mert a producer időszakosan tönkrement és eltűnt, és addig mi békésen megcsináltuk a filmet.

A filmjeikből számos bemondás, duma, poén elhíresült és szállóigévé vált az idők során. Kriszta tiszta gyagya, egy forintért megmondom. Hogyan viselte ezt a fajta generációkon átívelő sikert?

Ez egy jó érzés. Jó érzés, hogy ezek akár harminc-negyven év távlatából is működnek, és van tanulsága is.

Az, hogy az animációs film kopása sokkal kisebb, mint az élőszereplős filmé, ami már nem hat úgy, idejétmúlt, a tempója, a ritmusa elavult. A Hófehérke vagy a 101 kiskutya, vagy akár a Mézga, a Bubó ugyanúgy friss ma is, és nem érzi rajtuk az ember a port, az elöregedést. Időtállóbbak.

A MARA-nál folyó rajzfilmes oktatásban részt vesz?

Nem. Pannóniás kollégák egy-egy évfolyamot elvállalnak, de ők már a fiatalabb garnitúra.

A tanfolyam elvégzése után milyen papírt kapnak kézbe a fiatalok?

OKJ-s képesítéssel fognak rendelkezni. Otthon, számítógépen ma már gyakorlatilag mindenki tud rajzfilmet csinálni. A tanfolyamra bárki jöhet, de azért valamennyire tudjon rajzolni. Itt megkapja azt az alapképzést, amivel, ha mázlija van, talál munkát. A képzés munkalehetőséget nem biztosít a továbbiakban. Egy tanfolyam időtartama egy vagy másfél év.

A manuális rajzfilmkészítésből mennyit tanítanak még meg?

Kézzel rajzolnak, a rajzokat beszkennelik, a további tanulás a számítógépes animáció világában folytatódik.

Kihúzást, színezést már nem tanítanak, szaktörténetet, művészettörténetet, bábkészítést, képesforgatókönyv készítést igen. A magasabb fokú képzés az Iparművészeti Egyetemen folyik.

Ön már régebben is kötődött Óbudához, hiszen lakott itt.

Fiatal korunkban Zuglóban laktunk a feleségemmel, ő gyártásvezetőként dolgozott a Pannóniában. A harmadik lányunk megszületése után kinőttük a Kacsóh Pongrác úti lakást. Az ideális az lett volna, hogy Budára, a Pannónia közelébe költözünk. Anyagi lehetőségeink a félmegoldáshoz voltak elégségesek, tehát maradtunk a fele távolságnál, és sikerült egy négyszobás lakást vásárolnunk. 1982-től tizenöt évig éltünk a Viador utcában. Amikor a lányok nagyok lettek, vettünk Pomázon egy házat, hogy nyaranta kint legyünk, majd pár év után úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy kint is maradunk. Az óbudai lakás a lányaimé lett, és ma is megvan.

A nyolcvanas, kilencvenes években akkor belakta itt a környéket.

Hát hogyne! Nagyon szerettem a kertvendéglőket, a Kerék, a Fenyőgyöngye a kedvencem volt. Itt teniszeztem a Pamutnyomóipari Vállalat egyesületének pályáján, Peterdi Pál újságíró volt a szakosztály vezetője. Aztán a III. Kerületi TTVE teniszpályáján is ütögettem a labdát, ma már nem tudom, mi van a helyén. Lejártunk a Római-partra, azt a területet nagyon szeretem és jól ismerem. Gyerekkoromban Pomázon laktam, HÉV-vel jártam be gimnáziumba, utazás közben láttam, hogy a Hajógyári-sziget kis Duna-ágában nagy fürdőzős élet folyt. Harminc évvel később már nem voltak fürdőzők a folyó erős szennyezettsége miatt. Kimentem a kutyámmal a Duna-partra, a Hajógyári-sziget végében megfürdött, és kapott egy olyan bőrfertőzést, amibe évek múltán bele is pusztult. Mostanra már rengeteget tisztult a Duna, és élvezhető, állandóan járunk ki Szentendrére és a Rómaira is fürdőzni.

Tervez filmet készíteni?

Nem. Részt veszek az MTVA Mecenatúra bírálóbizottság munkájában, és ezzel már ki is zártam magam a pályázat lehetőségéből, mert összeférhetetlen a kettő. A Magyar Művészeti Akadémia tagja vagyok. Azt hittem, hogy ez csak titulus és rang, de nem. Az MMA aktívan működő szervezet, programok vannak és agilitást igénylő feladatok. Pomázon önkormányzati képviselőként dolgozom, szóval aktívan lefoglalom magam a mindennapjaimban. Van két lovam, lovagolok. Olyan nagyon nem hiányzik a manuális munka.

És a város? A kötelező dolgain kívül azért bejön Budapestre?

Be-bejárok a faluba, édes Iluskám – ahogy János vitéz énekli a daljátékban. Be-bejárok egy-egy programra, például, ha egy barátom azt javasolja, hogy nézzem meg ezt vagy azt a filmet, egy-egy koncertet, kiállításmegnyitót. Különben nem vágyom már be.

Kezdjük azonnal a világnapokkal: milyen viszonyban áll velük?

Leginkább mosolygok rajtuk. Mármint az igaziakon. Persze vannak komoly és valóban fontos világnapok is, amelyeknek érdemes figyelmet szentelni, de a mai ember már csak a vállát vonogatja a legtöbbre. Egyfajta fricskaként készült el az első fiktív világnapom, ha jól emlékszem, konkrétan a karácsonyi bevásárlási hisztéria ihlette. Akkora sikere volt, hogy továbbiakat is megkockáztattam. És lőn, az emberek nem csak bosszankodni szeretnek.

És a rókákkal?

De szívesen mondanám, hogy rókamentő vagyok, vagy egy kedves rókapár nevelt fel az erdőben, de itt is csak ugyanolyan átlagember vagyok, mint az élet többi területén.

Tetszenek a kis ravaszdiak. Büdösek, rendben, de ezt el lehet nézni egy vadon élő állatnak, nem?

Egyébként az érzelmeim rabjaként gyűlölöm, hogy ketrecekben tartják őket, csak azért, hogy mi, emberek láthassuk, milyen is egy róka. Városi ember vagyok, mégis egyszer volt szerencsém látni egy veszekedő rókapárt a kukoricás szélén. Szerencsére nem érdekeltem őket, pedig még nem is voltam ilyen öreg tyúk, mint most.

Pumukli is vörös volt.

Igen, bár annak idején, amikor rajzoltam, engem nem igazán befolyásolt a hajszíne, mert tőlem maximum a testalkatát vagy az arcát kapta, a kifestők foglalkoztak a frizurájával. Egyébként érdekes, hogy még mindig sokat kérdeznek Pumukliról. A Rajzfilmgyárban csak egy aprócska porszem voltam. Igaz, a rajzfilmes pályára ott álltam rá, de amit mostanában csinálok, azt sokkal fontosabbnak érzem.

Miszerint?

Nem egy gépezet egy alkatrésze vagyok, aki bármikor pótolható. Ma azt és arról írok, amit szeretnék. Egy ideje a Mikkamakka Magazinban is megjelennek írásaim, rajzaim. Ők is abszolút szabadságot adnak nekem, olyan, mintha játszótéren lennék. És amikor az ember játszik, akkor mást pöfög ki magából, mint amikor előre megírt szabályok szerint végez sablonmunkát. Ha egyszer kipróbáltad a szabadságot, nem akarod alább adni, még ha ez áldozatokkal is jár. Mert amúgy van biztonságod, tartozol valahová, egy közösségbe, de itt csak én magam vagyok. Mindenféle támogató háttér nélkül. Így viszont az összes szavam, az összes vonalam 100%-ig öntisztaságú.

Nincs benne hozzáadott adalék, csakis az adott pillanat sűrítménye. Lehet, hogy más jobban szerkesztené meg, szebbet rajzolna hozzá, de vállalom minden butaságom és elrajzolásom.

Mi volt előbb, az írás vagy a rajz?

Hivatalos minőségben a rajz, már ha azt vesszük, hogy azért kaptam először fizetést. Bár írni is ugyanúgy írtam mindig. Persze nem meséket – iskolaújságokba írtam, később blogoltam, és ott kezdték a fülemet húzni, hogy írjak már könyvet vagy valamit, ami megmarad az utókornak. Már van néhány hivatalosan is publikált írásom, de ez az út még bejáratlan előttem.

Melyik létszükséglet?

Ha a belső késztetésre gondolsz, és nem a megélhetésre, akkor mindenképp az írás. Gondolatok milliói cikáznak az ember fejében, és már ki sem kell tennie a lábát otthonról, hogy eljussanak hozzá a külső ingerek. Persze mindenre van ezernyi újabb gondolat, válaszreakció, és ha valaki olyan, mint én, annak fontos, hogy visszacsatolást kapjon, vajon jól gondolkodik-e. Ezért elkezd írni, de persze manapság nem lehet csak úgy mindent direkt mód az emberek nyakába zúdítani, mert akkor sértődés van, támadás, értetlenkedés, butaság, olykor agresszív megnyilvánulások. Az én mesékkel tarkított világomba ez nem férne bele.

Így – kikerülvén a nyílt háborúkat – bepanírozom a véleményem egy világnapba. Például csinálok egyet az újra betonozásról.

Mennyire tartja fontosnak a közösségi médiában való részvételt alkotóként?

Nekem egyelőre ez a legoptimálisabb lehetőség, ha szélesebb körben szeretném megismertetni a munkáimat. Eddig fantasztikusan működött. Igaz, hogy rengeteg időmet veszi el a kommunikáció és az egyszemélyes ügyintézés, de most ez van. A közösségi médiumok igazi nyerőkártyák az alkotók kezében, ha jól használják őket. Állítólag van, aki meg is tud ebből gazdagodni, nekem még nem sikerült. Viszont, ha azt nézzük, hogy manapság már a legtöbb hírt az internetről szerezzük be, és egyre több időt töltünk el a gép előtt, akkor egyszerűen kötelező ott lenni valamelyik oldalon. És akkor még nem is beszéltünk arról, micsoda lehetőség, hogy már valóban nem léteznek határok. Amerikában, Ázsiában, Afrikában is vannak követőim. Az is nagyszerű, hogy kapok visszajelzéseket, üzeneteket, beszélgetni tudunk egymással. Nekem mindig fontos volt a személyes kapcsolat, akár egyetlen ember véleménye is, így amikor csak tehetem, mindig válaszolok a kommentekre.

A Facebookon gyakran olvashatunk Béla bácsiról, rókákról szösszeneteket, de mikor vehetünk kézbe egy Egri Mónika-könyvet?

Mostanában mindenki ezt kérdezi, köztük jómagam is. Szerintem lenne már vagy két kötetre való is, „csak” össze kell szerkesztenem az anyagot.

Több kiadó is érdeklődött régebben saját könyv ügyében, reméljük, lesz is köztük olyan, aki komolyan gondolta a megjelentetésüket.

Sokan úgy vélik, hogy egy könyvet csak meg kell írni, és majd kiadják magánkiadásban. Nekem egyrészt erre pénzem se lenne, másrészt bízom abban, hogy egy kiadó sokkal jobban átlátja, mennyire van igény egy adott könyvre. Profi szerkesztőkkel, stábbal dolgoznak, ismerik a nyomdákat, a marketinget is ezerszer jobban tudják futtatni, mint én a Facebook-oldalamon. Nekem nem elég, hogy az egómat lecsitítsam azzal, hogy kiadtam egy könyvet. Annak jónak kell lennie szövegben és rajzban, minőségi papíron, minőségi kiadásban. Ha összejön, boldog leszek.

Kit olvas a kortárs gyerekirodalomból?

Kortárs gyerekirodalommal leginkább az Író Cimborák blogon találkozom, vagy amikor megkeresnek adott szöveggel illusztrálásra. Ritkán olvasok kortárs gyerekirodalmat, mert kicsit úgy érzem, hogy befolyásol. Nem szeretnék senkit még csak kifejezésekben sem utánozni. Csak így maradhatnak az én szövegeim frissek és függetlenek.

Az eddig illusztrált könyvei közül van-e kedvence?

Sopotnik Zoli Fahéjas kertje az egyik, mert hagytak kiszakadni a komfortzónámból. Sőt, még tologattak is rajtam. Az eredménye egy különleges atmoszférájú könyv lett, ami remélhetőleg méltó a szöveghez. A másik Toon Tellegen Mindenki más születésnapja című kötete, ami szintén bravúros szövegű.

A rajzok nagyon gyorsan, szinte hobbiból készültek el. Fekete-fehérek lettek, légiesek, viccesek.

A Kalligram Kiadónak két könyvet is készítettem, az Elveszett nagymama szintén nagy kedvencem, ott két színnel dolgoztam. Sajnos ez a könyv se igen jut el az átlag olvasóhoz. Tulajdonképpen azokat a lehetőségeket szeretem, amikor engednek kísérletezni, és nem csak a tömegigény a döntő.

Milyen munkája van készülőben?

Többek között a Kabóca Magazin egy könyve, amit még tavaly folytatásos meseregényként jelentettek meg az újságban, hajós mesekönyv, és lesz benne aranyos gyermekszakácskönyv melléklet is. Kijön ősszel egy mesekönyv, még titok, hogy kinél és kikkel, de egy kis mesével én is beszálltam a nagy egészbe.

Leginkább a saját könyve(i)men dolgozom. Ez már nem is csak az én ügyem – megígértem, úgyhogy megcsinálom.

Kinek tett ígéretet?

Leginkább azoknak, aki szeretnek és biztatnak. Páromnak, barátaimnak, az olvasóimnak. Plusz egy nagy ígéret az égben hangzott el, amikor Írország felé repültünk. Megígértem az Égieknek, hogy ha nem zuhanunk le, most már tényleg megírom a saját könyvemet. Sokáig tartott, de végül földet értünk.

Ha elkészítjük a tárgy lenyomatát, egyértelműen kirajzolódik Danaé ismert mitológiai történetének meglehetősen szókimondó feldolgozása. Argosz királyának, Akrisziosznak lánya volt. Sajnos azonban a királylány születésekor megjósolták, hogy unokája végezni fog vele, ezért Akrisziosz egy földalatti ércszobába záratta be leányát, hogy semmiképp se eshessen teherbe. Zeusz azonban szemet vetett a szépségessé cseperedett lányra, és az istenek királyának természetesen nem állíthatta útját holmi ércszoba. A mítosz szerint a buja főisten aranyesővé változott, amely a szoba tetejéről hullott a lány ölébe és megtermékenyítette őt. Ebből a nászból született a hős Perszeusz.
A múzeumban őrzött lepénysütő forma azt a pillanatot örökíti meg, amikor Zeusz egyesül Danaéval. A szépséges királylány lemeztelenített alakja egy kereveten fekszik meglehetősen kihívó pózban, egyik lábát egy zsámolyon nyugtatva. Az ágy mellett egy korsó és egy kétfülű ivóedény áll.

A jelenet pikantériáját az adja, hogy az agyagműves az isteni aranyeső cseppjeit falloszformájúként ábrázolta. Ezáltal a már önmagában is termékenységet szimbolizáló jelenet egészen nyersen jeleníti meg az isteni nászt.

A tárgy pontos korát és megtalálásának körülményeit csak a közelmúltban sikerült összeillesztenünk apró információmorzsákból. A fennmaradt feljegyzések szerint Nagy Lajos régész 1925-ben az Óbudai Gázgyár területén, az új koksztörő építésekor bukkant rá két kisméretű, díszítetlen kőszarkofágra. Ezek egyikéből került elő két kerámia lepénysütőforma és egy gyönyörű, díszes vörös kerámiaedény. Az említett terület igen gazdag római emlékekben, hiszen ott fekszik az aquincumi római polgárváros legnagyobb temetője.
A kőládában talált lepénysütő formák közül az egyik a Danaét ábrázoló darab volt. A másikon szintén egy furcsa mitológiai ábrázolás látható a koson ülő Mercurius istennel, amelynek értelmezése még ma is homályos. A vörös színű edény pedig a római luxuskerámiák közé tartozó, úgynevezett terra sigillata tál, amelyet a mai Franciaország keleti felében gyártottak a Kr. u. 230–240-es években. Ezek szerint a tárgy a harmadik század közepén kerülhetett a földbe. De mire is használták ezt a lepénysütő formát?

A római korban szokás volt apró kerek süteményeket készíteni kultikus események, istenségek ünnepei vagy akár császári felvonulások idején a résztvevők számára.

A Danaét ábrázoló darab esetében elképzelhető, hogy valamelyik termékenységet elősegítő istenség, például Venus kultuszához tartozó tárgyról lehet szó, de lehetett valamilyen házi termékenységi szertartás mágikus eszköze is.
Hogy a történet teljes legyen, 2006-ban nagy valószínűséggel sikerült újraazonosítanunk az 1925-ben már egyszer megtalált kőszarkofágokat is. Történt ugyanis, hogy a Graphisoft Park fejlesztése kapcsán az egykori Gázgyár területén ásatásokat folytattunk. A feltárások egyik napján az akkor még bozóttal benőtt első világháborús emlékmű tövénél arra lettem figyelmes, hogy a földből félig betemetve két, virágládának használt kis kőszarkofág lóg ki. A szarkofágok formája és előkerülésének ideje alapján nagyon valószínű, hogy ugyanazokról a kőkoporsókról lehet szó, amelyeket itt a Gázgyárban 1925-ben már megtaláltak.

Az emlékművet azóta felújították, a földből újra kiemelt, megtisztított kőemlékeket a Graphisoft Parkban állították ki, a kerámiatárgyak pedig az Aquincumi Múzeum Látványraktárában tekinthetőek meg.

(A szerző régész, az Aquincumi Múzeum munkatársa)

Buda vidékén a szőlőművelés évszázadokon keresztül virágzott, a budavidéki vörösborok már az Árpád-házi királyok idejében híresek voltak. Később az Anjouk és Mátyás király idejében még nagyobb hírre tettek szert. De kitűnők voltak a fehérborok is, amelyekről Bertrand de la Broquière, a burgundi herceg főlovászmestere 1432-ben, Budán átutaztában kóstolva, dicsérően emlékszik meg. (Herczeg M., Magyarország szőlő- és bortermelésének története.)

Mátyás király annak idején Champagne-ból és Burgundiából hozatott szőlővesszőket budai birtokaira.

Habár a helyi legenda azt mondja, hogy a francia uralkodó épp akkoriban elégelte meg a champagne-i bor hitvány minőségét, és más bor után nézett a királyi asztal számára… Ennek persze ma már nem tudunk a végére járni, de az bizonyos, hogy Mátyás idejében nagyobb keletje volt a vörösboroknak, mint a fehéreknek. Ennek valamelyest ellentmond az a tény, hogy a Kárpát-medence a kadarka megjelenése előtt nem volt kékszőlők termőhelye. Az viszont biztos, hogy a XVII. században a Duna budai partvidéke vörös- és fehérborban is komoly termőhelynek számított.

Evlia Cselebi török utazó és történetíró 1660–1664 között a török által megszállt Magyarországon töltötte idejét, és részletes leírást adott több településünkről. Előszeretettel foglalkozott az egykori fővárossal, Budával, annak mindennapjaival, lakóinak életvitelével.

Többek között a lakosok italozási szokásait is felemlíti, részletes leírást adva a szőlőhegyekről is.

De érdemes talán őt magát is idézni: „… Kitűnő gyümölcsük is bőségesen van. Lédús és édes-csipős szőllője van… E város korcsmás embereinek különféle részegítő italaik vannak. Egy ketkösia nevű sárga, topáz-szinü s kristályhoz hasonló bora van, a minő Bodzsa-Ada (Tenedosz-szigete) és Anko szigeten sem terem… Hetven helyen van sétahelye, minők: a Király-szőllő, Szőllő liget, Király liget, Gürz-Eliász hegye (Gellért-hegy), Khizir-baba kolostora, Miftáh-baba kolostora, Baruthkáne vára. A budai vámfelügyelő elbeszélése szerint Gül-baba dombjától (Rózsadomb), a közép-hegyektől és Muhabad dombjaitól (Szabadság-hegy) egész a Gürz-Eliász hegyig és Kile ovaszi dombjáig (Kelenföld) menve, onnan pedig egész Ó-Budáig széltében és hosszában három órányi helyen 7000 szőllő kert van.” (Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai, ford.: Karácson Imre, Budapest, 1904–1908)

Savoyai Jenő, a zentai hős a ráckevei birtok uraként 1739-ben Badenből, Breisgauból svábokat telepített a mai Budafok területére, akik majdnem az egész határt szőlővel ültették be, és csak a szőlőművelésre alkalmatlan, mély fekvésű, part menti területeket hagyták meg legelőnek.

A XVII. század vége felé telepednek meg a szerbek is a Duna melléki falvakban, pl. Szentendrén. A betelepülők jó része olyan vidékről származott, ahol a vörösbor készítésének már hagyománya volt, így természetesen hozták magukkal nemcsak a borkészítés tudományát, de megszokott fajtáikat is. Szentendre, Buda, Budafok (akkor Promontorium) és Tétény voltak a leghíresebb vörösbortermő helyek.

A vármegye többi részén a fehérbor termelése volt túlsúlyban. Schams Ferenc (1832), korának elismert kutatója szerint a borok minősége annál gyengébb, minél távolabb esik a termelőhely a Dunától.

Érdemes talán azt is számba venni, miféle szőlőfajták adták azt a régi jó budai bort. A budapesti Gellérthegy lejtőjén az utolsó bort Kerkápolyi műegyetemi tanár szüretelte századunk első éveiben. Ez volt a híres-neves sashegyi vörös – vagy sok említésben „veres”. Bizonyosan egy része a csókaszőlőből készülhetett. Egyes források szerint már a kadarkát megelőzően itt volt a Kárpát-medencében. Majdnem fekete, sötétkékes színéről kapta a nevét, nem véletlen hát, hogy bizonyos termőhelyeken rácfeketének vagy vadfeketének is hívták. Rendszerint a kadarkával együtt erjesztették, a budai vörösöknél legvalószínűbb a 2/3-ad rész kadarka, 1/3-ad rész csókaszőlő összeállítás volt. A csókaszőlőről azt tartották a régi kapások, hogy a „kadarkával vegyesen adja a legjobb vörös bort, az egyik megadja a savát, a másik pedig a borsát”.

A kadarka mellett, bár kisebb arányban ültették a kék fajták közül a kék góhért, a kölni kéket (Grobschwarz), a fekete muskotályt stb. Fehérben minden bizonnyal a budai zöld volt legtovább túlélő a budai borvidéken. Meglehetősen savas, aromatikájában neutrális bort ad.

A fehér fajták közül még a mézes-fehér, apró-fehér, fehér kadarka, rakszőlő, a muskotály, a vörös dinka és még néhány más, régen eltűnt fajta volt jellemző. Ezekhez jóval később a szlankamenka és kövidinka társult.

Általában a szőlőfajtákat vegyesen ültették, fajtiszta ültetvények alig fordultak elő. Már akkoriban is bírálták itt-ott ezt a gyakorlatot, sőt, az a vád is elhangzott a budai szőlőkkel szemben, hogy sokkal inkább a mennyiségi, semmint a minőségi szemléletet követve művelik azokat…

A budavidéki szüret, az egész évi munka megérdemelt jutalma a legtöbb helyen ünnepnap volt. Zene, ének, tánc, lobogós fogatok, sokadalom. Lehet, hogy a borkezelésre így már tényleg kevesebb energia maradt? A budai borokat – pont a tárolás és kezelés hiányosságai miatt is – általában fiatal korban igyekeztek eladni, úgymond újborként már jó volt, ha gazdára találtak.

A XIX. század vége felé a borok ára meglehetősen eltérően alakult a borvidék egyes területei között. A környék legjobban megbecsült – és persze legdrágább bora is – a szentendrei aszú volt. Túlérett, de részben szárított szőlőből készült, leginkább kadarkából, amit a mai tokaji aszúkészítéshez hasonló módon állítottak elő. A szárított szőlőt óborral öntötték fel, így erjesztették, és az akkori viszonyok között igencsak borsos árat kértek érte. Amíg egy egyszerű budavidéki vörösbor akója 15–20 forintot kóstált, az aszúért 60–150 forintot is kértek.

Óbuda önálló említése a szőlőtermő területek között nemigen fordul elő, de a Remete-hegy, Tábor-hegy, Csúcs-hegy oldalában még a XX. század első felében is lehetett szőlőskertekkel találkozni.

Ezek a területek ma nem számítanak borvidéknek. A város körülölelte, benőtte vagy éppen felfalta a dombokat, a szőlőt, a budai bort. Még jó, hogy akadtak azért hívei – ha nem is feltétlen a szőlőnek, de a jó bornak és jó kocsmáknak – modernebb időkben is. Például Krúdy, aki életének egy darabját szintén Óbudán tudhatta. „Az óbudaiak azért bortermelő emberek, hogy tudják: melyik kocsmában mérnek olcsó, valódi bort, amelyet ezen a tájon itt-ott még lábbal szokás taposni, addig tartogatni otthon, amíg megfelelő vevő érkezik rá, aztán ellenőriztetni, hogy a kocsmárosvevő nem szégyenítette-e meg a bort…” (1926. Krúdy Gyula – Szüret idején – Szőlő és bor Krúdy írásaiban, Alinea Kiadó). S mivel Krúdyról sokaknak Óbuda kapcsán is a gyöngyöző húsleves jut eszükbe, a következő számban a szőlő és bor mellé asztali örömöket is rendelünk.

A kultuszt a római időszakban is homály vette körül. A csak nevében perzsa eredetű vallás előzmények nélkül és hirtelen bukkant fel Rómában és a Duna mentén, valamint a Rajna vidék katonai érdekeltségű területein. A mithraikus közösségek általában 20–50 fő körüli, egymással szoros kapcsolatban álló csoportot alkottak. A szentélyek méretéből nagyobb közösségekre nem lehet következtetni, mivel a kultuszesemények a falakon belül tartózkodó hívők jelenlétében történtek. A közösséghez tartozást nagy valószínűséggel titokban tartották. Ez lehet az oka annak, hogy a kultuszhelyek a városon belül, kerítés mögötti magánházak szomszédságában vagy városon kívüli birtokok kerítésfalain belül, elrejtve a kívülállók szeme elől helyezkedtek el.

Az aquincumi légiótáboron belül, egy magasrangú tiszt házában feltárt mithraeum ritka és különleges helyzete egyértelműen utal a vallás katonasághoz fűződő szoros kapcsolatára.

A közösség tagjai, akik csak férfiak lehettek, beavatási szertartásokon estek át. Ennek részletei csak nagy vonalakban ismertek. A beavatás egymást követő hét fokozata, a legalacsonyabbtól a legmagasabbig: a holló, a nymphus (jegyes), a katona, az oroszlán, a perzsa, a heliodromus (napfutár) és az Atya. A vallás külsőségeiben uniformizált, tartalmában kanonizált volt, amit a templomok egységes kialakítása és a benne található szobrok, reliefek, freskók tudatos kompozíciói is mutatnak Rómától Germániáig, Britanniától Kis-Ázsiáig. A képek elmesélték a hívőknek Mithras sziklából való születését, életét, ugyanakkor a képek és ábrázolások jelképei is voltak a hatalmas kozmikus körforgásnak. Az ábrázolások a szertartásokon folyt cselekményekről adnak némi felvilágosítást, azonban a „Mithras-liturgia” szöveges részei nem maradtak ránk.

Míg a keresztény gyülekezetek összejöveteleinek színterei a városban a magánházak egyelőre meghatározhatatlan helyiségei lehettek, a Mithras-hívők közösségei számára jellegzetes kultuszhelyek, úgynevezett Mithras-szentélyek épültek. Ezek feltárt maradványai és a maradványok között előkerült kultusztárgyak, feliratos emlékek alapján tudjuk nyomon követni a vallás aquincumi kultuszát. A Mithras tiszteletéhez kapcsolódó kultuszesemények és a gyülekezet befogadására is alkalmas szentélyek a polgárváros feltárt területén, körzetek szerinti egyenletes elosztásban helyezkednek el. Az ásatások eddig négy Mithras-szentély maradványát hozták felszínre, azonban az előkerült feliratos és szobrászati emlékek alapján ennél több helyszínen is tisztelték az istenséget a városban és közvetlen környékén. Egy-egy szentély állt az északi és a déli városfal közelében, valamint egy a város keleti szegélyén, míg egy szentély a városközpontban került elő.

Néhány mithraeum feliratos emlékei megörökítették a szentélyalapító nevét is. Így az északi városfal közelében, egy mozaikkal díszített lakóház maradványainak társaságában álló épület több fogadalmi oltárkövének tanúsága szerint a mithraeum gazdája Caius Iulius Victorinus, az akkor már colonia rangú város önkormányzatának tanácstagja (decurio) volt. De Mithrasnak szentelt kultuszhely állt Marcus Antonius Victorinusnak, az aquincumi városi önkormányzat tagjának háza mellett is. Symphorus és Marcus dedikációja áll a déli városfal közelében feltárt mithraeum kultuszképén. A többször átépített szentély a mithraeumok jellegzetes téglalap alakú alaprajzát mutatja. Az előcsarnokból nyíló, fogadalmi tárgyakat is tartalmazó cella két hosszanti oldala mentén egy-egy megemelt pódium volt a szertartást figyelemmel kísérő hívők számára. A barlangszerűen kiképzett, befelé lejtő helyiséget a nyugati oldalon a kultuszkép és a szentélyberendezés számára kialakított szentélybelső zárta le. Ez rejtette egykor a misztériumok központi jelenetét, a bikaölést ábrázoló kultuszképet. A jelenetben Mithras a bikán térdelve annak nyakába tőrt döf. A küzdőket számos mellékalak veszi körül, kutya, skorpió, kígyó.

A Mithras-misztériumok leggyakrabban előforduló ábrázolása mind asztrológiai, mind pedig misztikus jelentéstartalmat hordoz, a fény és a sötétség, a jó és a rossz harcát mutatja be.

Az apró darabokra tört fragmentumokból összeállítható kultuszkép a szentély egyéb berendezésével együtt feltehetőleg a IV. század elején szándékos rongálásnak esett áldozatul.

A két vallási irányzat, a Mithras-hívők és a keresztények közösségei – annak ellenére, vagy éppen azért, mert mindkettő a kis közösségek tagjainak személyes vallásos élményt ígért s az isten előtti egyenlőséget – harcban álltak egymással a hívők megszerzéséért. A harc a keresztények javára dőlt el, ahogy az Jeromos írásából is kiderül, nem küzdelem nélkül: „Néhány évvel ezelőtt a ti rokonotok, … Gracchus, amikor a Város praefectusa tisztségét viselte, ugyebár átkutatta és felforgatta Mithras barlangját, és szétverte minden csodás erejűnek tartott kultuszképét, ahol a holló, nymphus, katona, oroszlán, perzsa, heliodromus és atya beavatást nyertek, és ezekkel ez előzetes biztosítékokkal elérte, hogy ő maga megkeresztelkedhessen.” (Levelek, 107., ford. László L.)

(A szerző régész, a BTM főigazgató-helyettese)

Megalakulás

A Gepárd Jégkorong egyesületet Péter Róbert alapította 2002-ben a Budapesttől nem messze, északkeletre fekvő Veresegyházon. Ez volt az az esztendő, amikor a magyar jégkorong válogatott a hazai pályán megrendezett B csoportos világbajnokságon – Kína, Nagy-Britannia, Norvégia és Románia legyőzésével – majdnem csodát téve feljutott a legjobbak közé, ám Dánia a mindent eldöntő mérkőzésen végül megakadályozta ebben. A hokiláz azonban elindult, és napjainkig is tart, olyan mérföldkövekkel szegélyezve, mint a végül valóban bekövetkezett 2008-as szapporói és 2015-ös krakkói feljutás, illetve az azokat követő 2009-es svájci és 2016-os oroszországi A csoportos világbajnokságon való részvétel. Mindezek hatására mára megsokszorozódott a jégkorongozni vágyó gyermekek száma, akik immár Óbudán is kifogástalan körülmények között űzhetik választott sportágukat, és válhatnak egyre jobb játékosokká. Tizenhat éve ugyan még szerényebbek voltak a Gepárdok lehetőségei, de a klubvezetés lelkesedése már akkor is töretlennek mutatkozott: a normál méretű jégpálya harmadán kezdték meg a munkát kilenc gyermekkel, sátortető alatt.

Az egyesület nevének és színeinek (fekete-sárga) kiválasztásánál azért a gepárdra esett a választás, mert a leggyorsabb szárazföldi emlős, rövid ideig 100 km/h körüli sebességre képes,

ami párhuzamba állítható a jégkorongozóval, akinek egy csere erejéig kell mindent kiadnia magából, majd a következő bevetésig a kispadon pihenhet.

Költözés a fővárosba

2005-re mind a játékosállomány, mind a szakmai stáb kibővült, és elérkezettnek látták az időt ahhoz, hogy felköltözzenek Káposztásmegyerre, a nem sokkal korábban átadott AstraZeneca jégcsarnokba (jelenlegi nevén Vasas Jégcentrum), ahol a jobb feltételek mellett több jégidőhöz is hozzájuthattak. 2006-ban támadt az az ötletük, hogy olyan „hokiszűz” terület irányába nyitnak, ahol nem található a környéken fedett jégpálya, és nagy utánpótlásbázis építhető ki – így esett a választásuk Óbudára. Kezdetben még a Laborc utcában felhúzott sátorban edzettek, amelyet 2009 márciusában nyitottak meg. Ám az intenzív játékostoborzásnak nagyban köszönhetően igen hamar kinőtték a létesítményt, ezért egy évre rá áttelepültek a Kalap utcába, a III. kerületi TVE sporttelepére. Itt a nagyobb pálya és sátor mellett már nézőtér kialakítására is sor kerülhetett, és – látva a komoly szakmai munkát – Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata is felkarolta a tevékenységüket.

Az igazi álom azonban egy saját jégcsarnok megépítése volt, amihez a 2010-ben bevezetett, látványsportágakat (köztük a jégkorongot) érintő társaságiadó-támogatási forma (TAO) kiváló alapot teremtett.

2013-ban az Önkormányzattól megkapták a Bécsi úton (cím szerint: Kubik utcában) lévő egykori Fonógépgyár focicsapatának pályáját, amely akkor már közel húsz éve baseballpályaként működött. A 3,6 hektáros terület beépíthetősége 20%, azaz 7200 m².

Az új csarnok

A frissen megkapott területen 2013 októberére felállítottak egy normál méretű, sátras jégkorongpályát, és elkezdték felújítani a teljesen lepusztulva talált klubházat, ahol ma (még) az egyesület irodái és öltözői találhatók. Egy szezon elteltével, 2014 április elején vágtak bele a sátor helyén csarnok építésébe (ekkor történt meg az alapkőletétel), amit rekordidő alatt, szeptember végére átadtak és használatba vettek. Az immár könnyű fémszerkezetes fedésű csarnokba egy szabványméretű nagypálya került beépítésre, ami mellé egy gyakorló kispálya fért be, a két jégpálya között részben már elkészült háromszintes új főépületben pedig még jelenleg is folynak a munkálatok, melyek várhatóan egy-két éven belül fejeződnek be. Itt többek között nyolc öltöző, étterem és a legfelső szinten egy közel 400 m²-es metodikai központ kap helyet. A klub működését korábban civil összefogásból, szponzorpénzekből és havi tagdíjakból biztosították (a játékosoknak saját magunknak kellett a felszerelést megvenniük), de a TAO bevezetése óta különböző vállalkozások töltik fel a pénzkeretet, amik segítségével a 2017–18-as szezonban például közel 173 millió forint támogatást gyűjtöttek össze, melyet a jégkorong utánpótlásra fordítanak.

Növekvő játékoslétszám, gyarapodó csapatok

A kezdeti kilenc fős játékosszám a Kalap utcában már 60–70 főre növekedett, majd a Kubik utcába költözéskor elérte a 80 főt. A csarnok megépülése után a létszám megduplázódott, és jelenleg 200 regisztrált gyermek kergeti a korongot az egyesület keretein belül. Ez természetesen a csapatok számában is megmutatkozik: a most zajló országos bajnokságban tíz-tizenegy csapattal vesznek részt az U8-as (nyolc év alatti) korosztálytól az U18-asig bezárólag, illetve felnőtt női együttesük is van. Utóbbi kivétel nélkül fiatalkorúakból áll, akik 2017–18-ban a magyar első- és másodosztály mellett az osztrák másodosztályban (DEBL) is elindultak, jövőre pedig az osztrák elsőosztály (EWHL) a cél.

A minőségi munkát már most tizennyolc edző biztosítja, és a helyes technika elsajátítása érdekében a játékosokkal – a jégkorongedzőkkel együtt – külön műkorcsolya-oktatók is foglalkoznak.

Alapelvük a kezdetektől fogva olyan pozitív légkörű, gyermekközpontú képzés, amely nemcsak a játékosok technikai tudását, hanem emberi értékeit is fejleszti, és amellyel követendő példává válhatnak a szakmán belül. A feladatok összefogására és koordinálására szakmai igazgatónak 2016 novemberében azt a Géczi Gábort kérték fel, aki a Magyar Jégkorong Szövetség stratégiai programjának vezetője. Erőfeszítéseik eredményeként a 2016–17-es szezonban már a magyar utánpótlás válogatottakba is bekerültek Gepárd nevelésű játékosok.

Kapcsolatfelvétel a helyi tanintézményekkel

2017-től külön figyelmet fordítanak arra, hogy a környékbeli óvodákat, általános iskolákat is bevonják a korcsolyaoktatásba, amely a délelőtti tanrend keretein belül valósul meg. Céljuk a jeges sportok népszerűsítése, a hazai jégkorongsport bázisának növelése, továbbá a III. kerületben és az agglomerációban élő 3–9 éves gyermekek legalább felének bevonása a korisuli-programjukba. Középtávú terveik között szerepel, hogy akadémiai rendszer keretein belül folytatják nevelőmunkájukat, azaz megteremtik a lehetőségét a tanulás melletti versenyszerű jégkorongozásnak. Reményeik szerint az új képzési forma akár már a 2018–19-es szezonban elindulhat, amelynek érdekében bizonyos kerületi iskolákkal elkezdődtek az egyeztetések az együttműködés lehetőségéről.

Komoly vonzerőt jelenthet a fentebb említett, minden igényt kielégítő metodikai központ, amely a játékosok egyéni fejlődését szolgálja.

Másik komoly célkitűzésük, hogy a 2017–18-as szezonban először elindított U18-as csapatuk lépcsőzetesen fejlődve középtávon a magyar U18-as bajnokság meghatározó együttesévé nője ki magát, egyben a leendő U20-as Gepárd-csapat gerincét adja. Emellett szándékukban áll a Magyar Jégkorong Szövetség tervezte, közeljövőben megvalósítandó U25-ös ligához is csatlakozni, ahol velük együtt főként egyetemi csapatok indulnának. Itt a játékosok egyetemi tanulmányaik mellett űzhetnék a versenyszintű jégkorongot, és nem kellene felhagyniuk vele akkor sem, ha még nem tudnának egy elsőosztályú (jelenlegi nevén: ERSTE Liga) klub keretébe bekerülni.

A lakosság szolgálatában

Jégkorongképzésükbe 4–5 éves kortól várják azoknak a fiúknak és lányoknak a jelentkezését, akik rendszeresen, versenyszerűen szeretnék űzni a sportágat. Céljuk, hogy a tehetséges gyermekek felkarolása mellett teret adjanak azoknak is, akik esetleg nem annyira ügyesek, vagy későn, 10–12 évesen gondolnak arra, hogy megismerkedjenek a jéghokival. A sportolás mellett a hozzájuk járó gyermekek jó tanulmányi eredménye legalább olyan fontos számukra, ahogyan az is, hogy egészséges, talpraesett felnőtt embereket neveljenek. Felnőtt csapatok, társaságok, egyesületek megkeresését is örömmel veszik, akiknek kis- és nagyjégpálya bérlési lehetőséget biztosítanak.

A jégkorong mellett Óbuda-Békásmegyer lakosságának számos további lehetősége van jeges sportok űzésére az év mind a tizenkét hónapjában üzemelő jégcsarnokukban.

Hétvégenként közönségkorcsolyázást rendeznek, míg a 4–12 éveseknek minden csütörtökön (18:10–19:00) és szombaton (10:00–10:50) korcsolya- és jégkorongoktatást (Kori/Hokisuli) tartanak, de előre egyeztetett időpontban egyéni korcsolyaoktatásra szintén van lehetőség. Az egyesület a korcsolyázás népszerűsítése érdekében családi nyílt napokat szervez, valamint a korcsolyázást, jégkorongot kedvelő cégeknek, társaságoknak – igény szerint oktatással egybekötött – jeges csapat­építést vagy rendezvényeket is vállal.

Az eddig elhangzottak tükrében nem tűnik túlzónak a klubvezetés azon szándéka, hogy az elkövetkezendő években a jégpályákban nem bővelkedő Észak-budai térség jeges centrumává váljanak, ahová sok szeretettel várják a jeges sportok jelenlegi és jövőbeni szerelmeseit.

Ábrahám István, a három helyszínen, Békásmegyer mellett a Margitszigeten és Bicskén is működő Oázis SC egyik alapítója szerint elsősorban a TAO (társasági adó) támogatásoknak köszönhető, hogy ennyi fiatal pólózhat náluk – persze a megfelelő szakmai háttér nélkül nem tudták volna életre hívni az egyesületet.

– Az aktív játékkal párhuzamosan már elkezdtem edzős­ködni, Dömötör Zoli bácsi hívott a KSI-be, ahol hét évet töltöttem el – mondja Ábrahám. – A hét évet szokták misztifikálni, valahogy én is ennyi idő után éreztem, hogy váltanom kell.

Kimentem edzősködni Kuvaitba, ahol az iszlám vallás által teljesen más világba kerültem. 45 fok volt, felhőt nem láttam az égen, viszont kaptam az araboktól egy teljes utánpótlást, akikkel dolgozhattam.

Nehezítette a helyzetet, hogy arrafelé a melegtől, a kedvtől és a vallási ünnepektől függ, hogy a gyerekek járnak-e edzésre, ezek miatt elég sokszor nem jöttek… Mindezek ellenére sokat tanultam kint, hiszen több csapatot kellett összefognom.

A kuvaiti tapasztalatokkal felvértezve, az egykor az Újpest első osztályú csapatában is pólózó Ábrahám úgy gondolta, eljött az idő, hogy idehaza is komolyan belevesse magát valamelyik klub utánpótlásműhelyébe. Rövid kitérőt tett a Vasasba, majd az OSC-ben már egy komoly utánpótlás-szakosztályt épített fel a kollégáival.

– Innen vándoroltunk el a stábbal, és megalapítottuk az Oázist. Nagyjából ugyanazzal az edzőgárdával, hasonló mentalitással dolgozunk, mint az OSC-ben. Eleinte olyan gyerekeket szedtünk össze, akik máshol nem kellettek, azóta már mi is toborozzuk a fiatalokat, elsősorban iskolákból. Óbudán kilenc utánpótlás csapatunk van, amelyek egyre szebb eredményeket érnek el, a Budapest Bajnokság felsőházába jutnak. Büszkék lehetünk a srácokra. Két felnőtt csapatunkba azokat várjuk, akik régebben vízilabdáztak, vagy még sosem próbálták ezt a játékot, de szeretnék közelebbről megismerni. Női csapatunk még nincs, bár lányok is járnak hozzánk – egyelőre a fiúkkal együtt készülnek. Hálásak vagyunk a III. kerületi önkormányzatnak, amely példamutatóan segíti a munkánkat.

A békásmegyeri uszoda medencéje 25 méteres, ami kicsinek számít, de ha minden jól megy, hamarosan nagyobb, új helyszínen készülhetnek az óbudai pólós növendékek.

A Vízművek területén épülhet az új fedett uszoda, ami nemcsak az Oázis SC vízilabdázóinak otthona lehet, de az edzések mellett a III. kerületi polgárok is használhatnák.

Az új uszoda hiánypótló kezdeményezésnek számít, hiszen Óbudának strandjai (Pünkösdfürdő, Római, Csillaghegyi) bőven vannak, uszodái azonban még nincsenek, leszámítva a csillaghegyi kismedencét, ahol a Római SE úszóedzéseit tartják. Az Oázis SC pólóedzései­re elsősorban a békásmegyeri lakótelepről és vonzáskörzetéből járnak a gyerekek, akikre nagyon jó hatással van a vízilabdás közösség.

– Nagy segítség a gyerekeknek a sport. A szülő pedig legalább tudja, hogy hol van délután a gyermeke. Jó lenne, ha visszajönne az a világ, amelyben még biztonságosan el lehetett engedni a gyereket edzésre.

Ábrahám Istvánra is építő hatással volt az uszodai környezet, a III. kerületből pedig szép emlékei vannak.

– Édesanyám egyedül nevelt fel, amiért rendkívül hálás vagyok neki. A Frankel Leó utcában nőttem fel, ami ugye Óbuda szomszédságában található. A III. kerületbe, a Kolosy térre jártam általános iskolába és hittanra, az ottani templomban voltam elsőáldozó. Óbuda számomra mindig is egy csoda volt.

Érdekes, hogy a feleségem, négy gyermekem édesanyja is III. kerületi kötődésű, többgenerációs evezős család sarja. Az ő nagymamája alapította 1936-ban a sportág első magyar női egyletét.

Sajnos én már csak az elbeszélésekből hallottam, valamint a régi filmekben láttam, hogy micsoda élet volt annak idején a Rómain.

Azt viszont a saját bőrén tapasztalhatta a pólószakember, hogy milyen volt gyermekként a híres utánpótlásműhely, a Császár-Komjádi uszodában működő Központi Sportiskola edzéseit látogatni.

– Ez egy nagyon meghatározó időszak volt számomra. A legendás edző, Kőnigh Gyuri bácsi keze alatt játszottam. Voltak mondatai, amiket átvettem és én is használtam edzőként, de ügyesen kellett szelektálni, vagy más csomagba bújtatni a mondandóját, hiszen ott elég kemény dolgok hangzottak el. Most már más világot élünk, ezért nem tudunk mindent ugyanúgy csinálni, ahogy akkoriban mi kaptuk. A módszerek sokat változtak, a tudást azonban igyekszünk átadni. Örülünk annak, ha valakiből jó vízilabdázó lesz, de a tanulás is fontos. Ha valaki nem ér el kiugró eredményeket a medencében, de megtalálja a számítását a civil életben, azt is sikerként könyveljük el.

A kezdetek

A magyar labdarúgásnak számos tehetséget és több sokszoros válogatott játékost adó csillaghegyi piros-fehér egyesületet 1904-ben alapították Csillaghegyi Football Club néven. Ennek ellenére kezdetben még az úszásra helyezték a fő hangsúlyt, a labdarúgócsapat csak 1911. július 16-án alakult meg, és augusztus 2-án tartotta első közgyűlését. Innentől szűk tíz évet kellett várniuk arra, hogy nevük mellé felkerüljön a MOVE (Magyar Országos Véderő Egylet) elnevezés is, amelyet 1945-ig viseltek. 1931-ben egyesültek a velük azonos pályán játszó KTC-vel, azaz Kissingtelepi Torna Clubbal (Kissing a középkorban itt lévő, majd elnéptelenedett község neve volt, ami több helyrajzi névben megmaradt). Ez a pálya a Mátyás király úttól nem messze, a Fodros és Hunyadi utca közötti területen helyezkedett el, amit 1936-ban hagytak ott, mert átköltöztek a Szentendrei út túloldalán megépült új otthonukba, a Rókahegy lábához, a mai Márton utcába. Miután közel másfél évtizedet eltöltöttek a Közép-magyarországi Labdarúgó Alszövetség bajnokságaiban, végül a MOVE I. osztály megnyerésének köszönhetően kerültek fel az NB III-ba 1940-ben, ahol a háború végéig vitézkedtek.

Cél az első osztály

1945 tavaszán, az új idők szellemének megfelelően az akkori HÉV-megálló épületében működő Csúcs Vendéglőben megalakult a munkás tömegbázisra építő Csillaghegyi MTE. 1946-tól az országos harmadosztályba kaptak besorolást, 1949 nyarán egyesültek a Csillaghegyi SzDSE és a Békásmegyeri MTE gárdájával. 1950-ben a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökségi határozatával egy osztállyal feljebb, az NB II-be osztotta be őket. Itt a nevük már Csillaghegyi Textil, majd Vörös Lobogó lett, és a klub patrónusául központilag a Kalászi úti Csillaghegyi Lenárugyárat jelölték ki.

A gyárnak egy tehetős orosz katonaparancsnok volt az igazgatója, aki imádta a focit, és fejébe vette, hogy feljuttatja az együttest az NB I-be.

Ez végül nem sikerült, mert 1951-ben és 1952-ben „csak” bronzérmesek lettek, 1953-ban pedig három pont választotta el őket az első helytől. Egyes visszaemlékezések szerint a feljutó hely sorsát döntő mértékben befolyásoló rangadót Szepesi György közvetítésével élőben adta a Magyar Rádió, és Csillaghegyen hangszórókat állítottak fel, hogy a mérkőzésre ki nem jutók együtt hallgathassák az eseményeket. Ugyanezt a meccset állítólag felsőbb utasításra el kellett veszíteniük, ami nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az orosz gyárigazgatónak elment a kedve az egésztől, és otthagyta a csapatot. Ebben a korszakban, 1946–1953 között focizott a klub utánpótlásában a későbbi kétszeres nagyválogatott Pál Tibor, aki az NB I-ben a Csepel és a Vasas színeiben tíz évig szerepelt, miközben az olimpiai válogatottal 1960-ban Rómában bronzérmes lett.

Az NB III és a Budapest bajnokság osztályai között ingázva

A Lenárugyár (amit később, 1963-ban Csillaghegyi Szövőgyárra neveztek át) következő igazgatója is támogatta az egyesületet, de már nem olyan mértékben, mint elődje. A csapat 1954-ben kiesett a harmadosztályba, majd – immár újra Csillaghegyi MTE-ként – 1958-ban a negyedosztályba (budapesti I. osztály = BLSZ I). 1961-ben ugyan bajnokként sikerült visszakapaszkodniuk az NB III-ba, azonban a szezon végén megint búcsúzni kényszerültek. Ezután bő hét évig, 1969 őszéig kellett várniuk az újabb aranyéremre és feljutásra, az NB III-as kaland ezúttal két szezonon át tartott. A bajnoki átszervezések miatt 1974-ben és 1975-ben már a budapesti másod-, illetve harmadosztályban találták magukat. Az ingázás napjainkig is tart: 2004-ben a BLSZ II-t, 2008-ban a BLSZ I-et nyerték meg, így szűk négy évtized elteltével ismét az NB III-ban szerepelhettek, ám azóta három osztályt visszaestek, és idén csak a BLSZ III-ban indulhatnak. Az Esterházy fivérek közül Péter és György a Csillaghegyben nevelkedtek, 1964-ben közösen megnyerték a serdülő bajnokságot, amit Péter 1969-ben a felnőtt csapattal megismételt. 1974-ben utóbbi alkotta a közben oda igazolt, későbbi huszonkilencszeres válogatott öccsével, Mártonnal a BLSZ II-es gárda csatárkettősét.

Visszaemlékezések szerint Péter tehetségesebb játékos volt Mártonnál, és még többre is vihette volna, ha végül nem az írói pálya mellett teszi le a voksát.

Dunai Lajos szintén itt kezdte pályafutását: 1953–1966 között szerepelt az utánpótlás együttesekben, tíz évet töltött az élvonalbeli MTK-ban, kétszeres felnőtt nagyválogatottságig vitte, és 1968-ban olimpiai bajnok lett Mexikóvárosban.

Korszakos csillaghegyi játékosok a „hőskorból” – Kindl „Dodi” József és Szöllősi Imre

Kindl József 1934. március 21-én látta meg a napvilágot a Szent Margit Kórházban, és azóta is a kerületben él. Húszéves koráig a szüleivel lakott a Szentendrei út mentén, a Csillaghegyi HÉV-megállótól pár háznyira. Édesapjának – egészen a második világháború végéig – saját, helyi hentesboltja volt, ami mellett futballozni is akadt ideje a KTC-ben, majd öregfiúként a Békásmegyerben. 1938-ban lábát törte, amire kisfia megfogadta, hogy ő bizony sohasem lesz focista, ám az élet és a környékbeli játszótársak mégis ebbe az irányba terelték. A háború után az állami gyermekgondozás részeként közel egy évig Biharkeresztesre került. Innen visszatérve csatlakozott a Csillaghegy focicsapatához, ahol a kölyök korosztálytól kezdve az ifjúsági gárdán át végigjárta a ranglétrát egészen a felnőttig, kezdetben balszélsőt játszva.

Az első csapatban 1953-ban játszott először, rögtön az NB II-ben, és a szezonban nagyjából tíz meccsen kapott játéklehetőséget.

Az 1954-es Nyári Kupa I. csoportját ugyan megnyerték, de utána szétszéledt a társaság, és a szezon végén – a bajnoki átszervezéseknek nagyban köszönhetően – ki is estek a harmadosztályba. 1955-ben bevonult katonának a Budaörsi úti laktanyába, a forradalom után pedig áthelyezték Vácra a híradósokhoz, szakácsnak. 1957 őszén tért vissza a pályára, hogy immáron centerként tovább lődözhesse a gólokat az ellenfelek hálójába. 1960-tól térdbántalmai miatt inkább már csak a tartalék együttesben szerepelt, majd 1964-től még néhányszor kizárólag az öregfiúkban. Mivel a nyolc osztály elvégzése után, 1949-ben rögtön munkára jelentkezett a Lenárugyárba, ezért csak jóval később, az 1968–69-es tanévben érettségizett. A Kalászi úti üzemben sorrendben szövőként, szerelőként, segédmesterként, végül mesterként dolgozott, elsősorban éjszakai műszakban. 1994-ben vonult nyugdíjba, egy évre rá költözött mostani lakhelyére, egy Veder utcai panellakásba.

Szöllősi Imre 1937. július 14-én született a Békásmegyer ófalui Kőbánya utcában Zurmühlként. A névváltoztatásra a svábok 1946-os kitelepítése adott okot: a német név közvetlenül a háború után nem csengett túl jól. Négyen voltak testvérek, édesapja helyi szíjgyártóként és nyergesként kereste a család kenyerét. Kissrácként a békásmegyeri futballpályán rúgta a labdát, egészen addig, amíg az egyesület 1949-ben be nem olvadt a Csillaghegybe – ekkor pár csapattársával átment a szomszédos pályára, ahol a serdülő edzőnél jelentkezett, hogy szeretne „beiratkozni”. Annyira fiatal volt azonban ekkor, hogy még nem tudtak igazolást adni neki. A serdülő csapatban együtt játszott azzal a Török Ferenccel, aki 1964-ben és 1968-ban olimpiai bajnok lett öttusában. 1955-ben úgy mutatkozott be a felnőtt együttesben, hogy ifistaként, civilben lement megnézni a Magyar Kábel elleni mérkőzésüket, amikor szólt neki az intéző, hogy az egyik játékos megsérült munka közben, akinek a helyére be kellene ugrania. A debütálás olyan jól sikerült, hogy jobbhalfot játszva 4:0-ra győztek, és két hosszú átadással két gólpasszt adott pont a korábban bemutatott Kindl Józsefnek. Innentől egészen 1966-ig szerepelt aktívan az első csapatban, de a következő években még a tartalékcsapatban való szereplés mellett be-beugrott kisegíteni a gárdát.

Felnőtt pályafutása alatt előfordult, hogy ő lett a házi gólkirály, amiben segítséget jelentett számára, hogy a 11-eseket is ő rúghatta.

Ugyancsak 1955-ben végezte el a kohó- és gépipari technikumot, majd a pesterzsébeti ATRA-nál helyezkedett el technikusként. Innen azonban – a sok utazási idő miatt, már befutott csillaghegyi focistaként – 1961-ben átkérte magát a Csillaghegyi Szövőgyárba, ahol előbb energetikusként, 1982-től pedig műszaki osztályvezetőként dolgozott mint főmechanikus. 1966–1977 között edzősködött a klubnál, a serdülők 1969-ben vele lettek bajnokok. Öt év kihagyást követően, 1982-ben kisebb rábeszélésre elvállalta a Pomáz vezetőedzői tisztségét. 1996-ban ment nyugdíjba, családjával a mai napig Csillaghegyen lakik, nem messze a Szentendrei úti HÉV-átjárótól. Legszebb csillaghegyi emlékei közé sorolja azokat a bajnoki meccseket, amikor zsúfolásig telt tribün mellett 1500–2000 szurkoló buzdította őket hazai pályán, és ami után a csapattal mindig elmentek megvacsorázni törzshelyükre, a jelenlegi házukkal szemközti egykori Arany Bárány étterembe.

A csillaghegyi futball életben tartója – Boldizsár Imre

1948-ban született Budapesten, sportos családba. Édesapjához hasonlóan végül a futball mellett kötelezte el magát, kapus poszton. Fiatalként védett az MTK-ban, az Építőkben, a Vasasban, és edzett az FTC tartalékban – utóbbiba azért nem igazolták le, mert nyíltan nem szimpatizált az akkori rendszerrel, így nem kaphatott útlevelet, és nem utazhatott a csapattal külföldre. Felnőttként a BKV Előrében és a Postásban játszott, majd edzői pályára lépett, amikor 1976-ban megkapta a III. kerületi TTVE ifjúsági csapatának irányítását. Innen került 1980 januárjában egy „árukapcsolás” révén a Csillaghegyhez, miután felkérték, hogy vállalja el a Szövőgyár anyag- és áruforgalmi osztályvezetői pozícióját. Amikor átvette az együttest, kieső helyen álltak a budapesti harmad­osztályban, és mindössze hét-nyolc játékosuk volt, akik közül már senki nem dolgozott a Kalászi úton. Vezetésével bennmaradtak a BLSZ III-ban, majd egy évre rá feljutottak a BLSZ II-be. 1981 nyarán toborzót hirdetett olyan fiatal futballistáknak, akik klubjukban kiöregedtek az ifiből, de a felnőttbe nem fértek be.

A felhívásra – nagy örömére – vagy 40-en jelentkeztek, akikből megerősítve a gárdát a szezon végén bennmaradtak a BLSZ II-ben.

1987-ben hét évre elköszönt az egyesülettől, mert belefáradt a Szövőgyár igazgatójával folytatott „napi harcba” és abba, hogy játékosainál jobban akarta a győzelmeket. Közvetlenül a rendszerváltás után sikeres vállalkozásba kezdett: baromfihúst importált nagykereskedéseknek Németországból. A bevétel egy részéből 1994 őszi visszatérése után a csapatot segítette, tartotta életben, amit kiegészített a III. kerületi Önkormányzat párszázezres évenkénti támogatása is.

Boldizsár Imre egyik nagy bánata a helyi lokálpatriotizmus hiánya: Békásmegyer és Csillaghegy határán fekszik a sporttelep, de egyik városrészben sincsenek olyan támogatók, akik helyi kötődésük miatt, érzelmi alapon áldoznának a klubbért. Békásmegyeri oldalról valamelyest érhető a helyzet, hiszen a ’80-as évek elején megépült lakótelepre főként Budapest más részeiről érkeztek a lakók. Az egyesületet Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatának évi egymilliós segítsége mellett még a játékosok, illetve azok ismerősei támogatják. Másik szívfájdalma, hogy az ifjúsági együttest a kevés játékos miatt tavaly meg kellett szüntetni, pedig mindig kiemelt fontossággal kezelte, hogy legyen saját utánpótláscsapatuk. A játékoshiány fő okát a csökkenő gyermekszám és a modern kor elszívó hatásai mellett abban látja, hogy a szomszédos lakótelepen felnőtt első generációs gyerekek időközben családot alapítottak, és a második generációval elköltöztek a környékről.

Hiába a jelképes tagdíj, a világítással ellátott műfüves edzőpálya és a saját busz, a felnőtt csapatba is egyre nehezebb megfelelő játékosokat találni.

A bajnokságoknak szinte mindig a feljutás szándékával vágnak neki, ám az elégtelen edzéslátogatottság már a szezon elején elveszi ennek esélyét. A helyzetet tovább nehezíti, hogy 1980 körül a Szövőgyár átadta a sporttelep használati jogát a Külkereskedelmi SC sportszakosztályának azzal a kitétellel, hogy a Csillaghegyi MTE ötven évig térítésmentesen használhatja, ám ennek ellenére tavaly ki akarták tenni őket a sporttelepről, és csak a bíróságon sikerült elérniük maradásukat. Nem véletlen tehát Boldizsár Imre azon kijelentése, hogy amióta a klubnál van, az élet egy hatalmas és örök küzdelem a fennmaradásért. Munkásságát a Budapesti Labdarúgó Szövetség és a III. kerület Önkormányzata egyaránt elismerte: előbbitől kétszer is megkapta a „Budapest labdarúgásáért érem” arany fokozatát, utóbbitól pedig az „Óbuda sportjáért” kitüntetést. Bár egészségi állapota az utóbbi időben megromlott, változatlan elszántsággal veti bele magát a csapatért folytatott munkába, és a meccseken folyamatosan irányítja játékosait a kispadról. Utolsó, BLSZ I-es bajnokcsapatuk sokat látott edzője a következőt mondta róla: „Nála a futballt önzetlenebbül szerető és támogató embert nem ismerek.”.

A Színház megszületéséről e lap hasábjain önök már olvashattak egy remek cikket, kedves olvasók. Korábban is olvashattunk a színházról az Óbuda-Békásmegyer Helytörténeti füzetek sorozatában 1997-ben megjelent nagyszerű tanulmányban Alpár Ágnes tollából, Régi idők színjátszói címmel. Jómagam egy, a fenti írásokban nem említett, de érdekes adalékot találtam a teátrum megszületéséről.

Egy korabeli tanú a színház megszületéséről

A tanút Veres Sándornak hívták, és kollégája, jó barátja volt Serly Lajosnak, a Kisfaludy Színház alapítójának. Róth Mórként született Hejőcsabán 1859 áprilisában, és Rákospalotán temették el 1913-ban, 54 évesen.

Apja mészárszékénél dolgozott Miskolcon, Klár József karnagy fedezte fel énekesi tehetségét, az ő segítségével került a pesti Népszínházhoz.

Itt kapta a Veres(s)? Sándor nevet. 1878-ban a budapesti Népszínházhoz szerződtette Rákosi Jenő. Az intézményt Puks Ferenc karmesterrel történt afférja (tettleg bántalmazta) miatt elhagyta, és folytatta vándorszínészi pályáját Pécsett Károlyi Lajosnál, majd Szegeden Aradi Gerőnél. Feleségül vette Molnár Erzsit, és Székesfehérvárra szerződött Jakab Lajos társulatához. 1883-ban Kolozsvárra ment Bölönyi Józsefhez, itt Ditrói Mórral került összetűzésbe. Pesten 1890. szeptember 1-jén Mahler Gusztáv a Magyar Királyi Operaházhoz szerződtette. Öt év után a Serly-féle ősbudavári zene- és daltársulatnál működött, majd Szatmáron és Kecskeméten játszott. Visszatért a fővárosba, ahol 1898–99-ben kabaré- és kávéházi énekes volt. Ezután Serly Lajossal Londonba ment, majd New Yorkban is tartózkodott másfél hónapig, és ott is énekelt. Veres ezután visszatért, és Budapesten a Royal-Orfeum portása lett. Könyvet írt az életéről, amely 1913-ban jelent meg Egy énekes emlékiratai címmel. Ebben az óbudai színház­alapításról a következőképpen ír:

Serly meg az én direktorságom

„A Bánatosan zeng a madár dal nagynevű szerzője már a második évben nem fogadta el az ősbudavári dal és zenetársaság igazgatóságát. Újra üzleti szellemét vette elő a lomtárból. A nyert 6000 forint nem hagyta nyugodni. Színház alapítás terve fogamzott meg lelkében. Van Ó-Budán a Lajos utca végén egy elhagyott épület (akkor kékfestő műhely volt, ma Kisfaludy szobrával ékesített színház), erre vetette szemét Serly Lajos. Intenciója valóban megbecsülendő volt, mert a németek által lakott Ó-Budát meg akarta magyarosítani. És ezt csak kitűnő színielőadással lehet elérni.

Példa erre a Népszínház. Mikor Rákosi odaépítette, palánk szemétgödör terjedt köröskörül. Alig kezdték a hatalmas múzsatemplom megépítését, a József körúton rohamosan működésbe jöttek a csákányok.

Rövid évek alatt a palánkok és szemétgödrök helyett már palotasorok emelkedtek ki a földből egyenesen a Népszínház kedvéért.

Ez csábította el Serly Lajost is. Azt hitte, hogy az elhagyott Duna-sor be fog épülni palotákkal, ha az ő színháza megkezdi működését ott a Lajos-utca véges-végén.

Ismét számított a felsőbb hatalom, a miniszterek és a városi közgyűlés szubvenciójára. Jól előre számítást csinált. Az ő icipici plajbászdarabkája szerint a bevétel messze túlszárnyalta a kiadást. Szegény Dankó Pista, aki akkor halottbetegen tért vissza Arcoból meg Abbáziából, ismét figyelmeztette Serlyt hogy gazda nélkül számol. A losonci keményfejű féltót azonban most is fitymálva vette a figyelmeztetést. A festő műhelyből színház lett, Kisfaludy nevére keresztelve. A megnyitás fényes is volt. Megjelent a székesfőváros minden számottevő tekintélye (meghívott vendégek voltak, egy krajcárjukba sem került), de azután, mikor csengő belépődíjakat kellett leszurkolni, mind gyérebben látogattak a Lajos utca véges-végére, hátul az udvarban épült Kisfaludy színházba.

Bizony szegény Serly szépen elveszítette a 6000 forintját, de még a mellé egész apai örökségét. (Sokan azt mondják, hogy művezető-rendezője, Ilosvai Hugó volt a bukásnak főokozója). Ámde a Serly után következő színidirektorok (egy Kövessy Albertet leszámítva, a ki Szulamith-jával vagyont szerzett) mind otthagyták a pénzüket, meg a becsületüket. A Kisfaludy-színház ma (1913-ban – pedig ezután még 31 évig működött! – a szerk.) már festő műhelynek sem jó. Az egerek és patkányok tartanak már ott évek óta koncertet, de zárt ajtók mögött.”

Különleges premier

Alpár Ágnes fent említett írásában bemutatja a Kisfaludy Színház teljes repertoárját az 1897-es megnyitó előadástól 1946-ig, az épület lebontásáig. Felsorolja évről évre a színház igazgatóit, szereplő színészeit és az előadott színdarabokat, sőt esetenként a műsort hirdető plakátokat is. Az időrendi táblázatban jelzi, hogy 1935 és 1944 között Erdélyi Mihály és társulata játszott a színházban, de a részletesebb ismertetésből kimaradtak az előadott darabok – feltehetően az ekkor már háborús idők viszontagságai miatt. Nekem viszont a kezembe került a színház egyik 1942-es plakátja, amelyen az éppen bemutatandó új darabot ismertették a nagyérdeművel. Háborús idők voltak, a 2. Magyar Hadsereg 200 ezer katonával harcolt a fronton a németek oldalán. A hátországi béke és idill szimbóluma lehetett tehát az előadás, amit Erdélyi Mihály igazgató meghirdetett 1942. január 16-án, péntek délutánra és estére. Nagyon bízhattak a sikerben, hiszen már a meghirdető plakáton jelezték, hogy „a következő hétköznapokon pontosan ½ 6 és ½ 9, vasárnap ¼ 4, ¾ 6 és ½ 9 órakor, január 22-ig, csütörtökig bezárólag 1 hétig” szerepel majd az új darab a műsoron. Valószínűleg erre az időre szerződött az igazgató a résztvevő zenészekkel és színészekkel.

A remélt teltházas előadásokat Erdélyi úr arra építhette, hogy ezt a Rigó Jancsi hegedűje című darabot „Eredeti bemutató!”, illetve „Itt először!” hangzatos felvezetéssel hirdették a plakátokon és a napilapokban.

A színdarabról annyit elárult még a reklám, hogy ez „a Dankó Pista nótafája nagysikerű operett szerzőjének új romantikus énekes-táncos nagy operettje – Ünnepi előadás!” Nézzük meg, miért is volt olyan híres ez a Rigó Jancsi nevű cigányprímás, hogy 100 éve foglalkoztatja a legjobb zeneszerzőinket, sőt cukrászainkat is!

Rigó Jancsi valódi története

A maga idejében minden lehetséges hírközlési felületet lefoglalt a pákozdi születésű cigányprímás és a belga hercegné szerelmének története. Hamar megszületett a róla elnevezett cukrászsütemény, és elsősorban ennek köszönhető, hogy a magyar emberek zöme ma is pontosan ismeri a mesét, ezért itt csak nagy vonalakban ismertetem – az egyébként sok izgalmas részlettel teli – esetet.

A XIX–XX. századforduló tájékán sok pesti cukrász tett tekintélyes bevételre szert a kor egyik legnagyobb botrányához kapcsolódó sütemény készítéséből és eladásából. A világraszóló események főhőse Rigó Jancsi cigányprímás volt, aki szakmája egyik legnevesebb képviselőjévé küzdötte fel magát igen rövid idő alatt. A későbbi prímás a Velencei-tó partján lévő Pákozd község cigánysorán született, s elég korán egy nagykanizsai cigányzenekarhoz került, majd rövidesen külföldön játszott az együttesben, amelyiknek vezetője felismerte a kisfiú tehetségét.

A kiváló tehetségű prímás hamarosan saját bandát alapítva zenélt London, majd Párizs előkelő éttermeiben. 1883-tól járta Európát a zenekar, s az előkelő világ prominens képviselői ismerték meg általa az egzotikus magyar zenét. 1895-ben Párizsban szerepeltek egy féléves szerződéssel a Champs-Élysées igen elegáns éttermében, ahol mindenki megjelent, aki akkoriban számított Európa fővárosában. Többek között gyakori vendég volt itt Chimay-Caraman belga herceg is feleségével és barátaival. A hercegnét a korabeli lapok „csodaszépségű és nagyműveltségű” asszonyként említették.

Az aranyszőke hajú hölgyet hamarosan rabul ejtette Rigó Jancsi – először gyönyörű hegedűjátékával.

Pedig a prímás nem volt igazán szép, himlőhelyes arca és félszegsége miatt sem ábrándozott hercegnék meghódításáról.A zenerajongás azonban hamarosan olyannyira felerősödött, hogy Rigó Jancsi a Chimay-hercegek otthonában is zenélt előbb a meghívott főnemesek, nagykövetek és bankárok, majd kizárólag a hercegné szórakoztatására. A zenehallgatásból szerelem lett, majd 1896-ban Budapestre szökött a regényes pár. A lázadó hercegné elhagyta csúnya, házsártos és beteges férjét, de még két kisgyermekét is a dadákra bízta.

A kaland a kor egyik nagyszerű művészét is megihlette – Toulouse-Lautrec csodás rajzot készített a szerelmespárról. Az újságok címoldalaikon adták hírül a szenzációs eseményt, s természetesen újságírók hada ostromolta a párt interjúkért, fotókért – ők azonban nem nagyon engedtek közel magukhoz senkit sem. Pesten Markó Miklós szerkesztő volt az egyik kivételezett, aki beszélhetett velük, sőt egy fényképet is ajándékoztak neki aláírásukkal és néhány soros szöveggel. A kevés fennmaradt kép közül ez a legérdekesebb, amely róluk készült együttlétük ideje alatt. (Markó Miklós volt a Régi magyar urak és híres cigányzenészek históriái című könyv szerzője és kiadója 1927-ben.)

A belga herceg rövidesen megindította válóperét, amelynek tárgyalásain a legnevesebb francia és belga ügyvédek mellett a legjobb amerikai ügyvédek is megjelentek Ward amerikai milliomos – Clara hercegné édesapja – megbízásából. A per tárgya nem is annyira a vagyonmegosztás volt – ebben hamar megegyeztek, hiszen Rigó Jancsi ekkorra már jómódú embernek számított, illetve a menyasszony is rendelkezett a saját (Ward) vagyona felett. Sokkal fontosabb volt a Chimay név jó csengésének a megőrzése. A válópernél már csak az esküvő jelentett nagyobb eseményt.

Az akkoriban Magyarországon legnagyobb egyházi méltóságnak számító Rotelli bíboros, pápai nuncius eskette az ifjú párt, és tanúként az angol és az amerikai nagykövetek kísérték őket az oltárhoz.

Az esküvőn sokezren vettek részt, utána a lakomán már „csupán” 450-en fértek el a Duna-parti Hungária Szálló báltermében terített asztalok körül. A szenzációs esküvő és főszereplői mindenki figyelmét magukra vonták. Az élelmes kereskedők és iparosok igyekeztek kihasználni az üzleti lehetőségeket, sok mindent elneveztek róluk, és kirakataikat is az alkalomhoz illő feliratokkal rendezték be. (Weisz Divatáruházában, a Kossuth Lajos utca 18.-ban például a Párizsból frissen hozatott női ruhákat úgy tálalták, hogy „Clara hercegnő is ilyeneket visel”.)

Fennmaradni azonban egy mára ismeretlen pesti cukrászmester alkotása tudott, aki egy különleges süteményt talált ki és készített el az esküvő idejére, amit még ma is Rigó Jancsi szeletként látunk néhány cukrászdában. A csokoládés tésztával és habkrémmel készült sütemény olyan gyorsan elterjedt a város cukrászmesterei között – egy-két nap alatt, hiszen jó üzlet volt –, hogy ezért nem maradt fenn az alkotó neve.

A világraszóló szerelemnek néhány év után vége lett. A válás után Rigó Jancsi karrierje – miután szerelmi bánatát kipihente – még rövid ideig felfelé ívelt. Végül 1927-ben Amerikában halt meg, ahol már évek óta New Yorkban tengődött szegény sorban, muzsikus társai támogatásából.

Rigó Jancsi színpadi tündöklése – az óbudai Dankó-premier

A romantikus történet természetesen hamar megjelent a daljátékokban, népszínművekben, sőt az operettekben is. És ebben az óbudai Kisfaludy Színház járt az élen. Dankó Pista egyetlen önálló népszínműve, a Cigányszerelem dolgozta fel az újsághírekből ismert Rigó Jancsi és Chimay hercegné romantikus történetét, melyet 1898. május 6-án mutatott be Óbudán a Kisfaludy Színház. Pestről is érkező és helybéli kíváncsiak tömege lepte el a színházat,  ám a Dankó-nóták behízelgő dallamai sem voltak képesek tíz előadásnál többet megtölteni nézőkkel.

A XIX. század második felétől nyaranta több vándorszíntársulat vendégszerepelt itt váltakozó sikerrel. A Duna partján, az óbudai hajóállomás közelében összeácsolt első, önálló színi alkalmatosságot Goldberger Imre építtette, és 1892. június 17-én nyitott meg. Vezetője Károlyi Lajos (1849–1926) színész – aki a saját pénzét is befektette – társulatával korábban már játszott néhányszor a Bródy kávéház nagytermében is (ma Szentendrei út 3.). Az Óbudai Színkör megnyitását követően és azt megelőzően is a helyi színház érdekében egyre-másra jelentek meg támogató cikkek a lapokban. „És íme, most egy magyar színtársulat képes e városrészben megélni, sőt a társulat igazgatója a saját pénzén épít magának egy fabódét, hogy legalább ne a kávéházban kelljen szorongania. Nem volna helyénvaló, ha az ügyet a főváros is felkarolná és legalább némi segítségben részesítené?” – írta akkoriban a Budai Hírlap. Az óhaj odafent meghallgattatott, ám a minimális szubvenció hamar elolvadt, és a direktorok – Rakodczay Pál, Halmay Imre és Hatvani Károly – egymásnak adták a kilincset, mert fennmaradni egyik sem tudott. Hiába volt színvonalas a műsor, ha a környékbeli közönség pártolását huzamosabb időn keresztül nem tudták megnyerni. A szemközti szemfényvesztő bódéba sokkal többet járt az óbudai hajósnép és katonaság, mint Thália templomába. Ám a magyar nyelvű színház előadásainak kétségtelenül üdvös hatása volt a további magyarosításra és a kultúra terjesztésére, hiszen az itt lakók többsége még valóban törte a nyelvet.

Az ezredévi ünnepségek lezajlása után elérkezett az idő az álmos Óbuda számára is egy állandó kőszínház felállítására, amit Serly Lajosnak köszönhettek. A közkedvelt és tehetséges zeneszerző és karmester 40 ezer forint tőkével valósította meg az óbudaiak vágyát, melyet a magyar vígjáték atyjáról, Kisfaludy Károlyról nevezett el.

„Ó-Buda, a főváros III. kerülete régtől fogva olyan része volt a fővárosnak, mintha nem is ide tartoznék, mintha tisztes korú, régi elhagyatott falu lenne. Egyedül a Duna-parti részén épült gyárak és malmok mutatták, hogy ott is élet lüktet. Annak a 30 ezret meghaladó embernek – bár nagyobb részüknek élete örök munkában telik – nem volt semmi szórakozó helyük, nem különösen olyan, a hol nemesebb élvezetekben lehetett volna részük. Nyelvük nagyobb részt német. Valami csudálatos német nyelvet használnak, melyet a született német meg sem ért, s bár az iskolákban a mai nemzedéket már magyarul tanítják, még a gyerekek is többnyire németül beszélnek. S ezen a helyen építették fel a Kisfaludy Színházat, a főváros ötödik állandó színházát.” (Vasárnapi Ujság, 1897. feb. 21.)

A színházat a Duna-parthoz közel emelték (Lajos utca 111.), átalakítva egy régebben bőrgyári raktározásra szolgált nagyobb épületet, hogy az a teátrum céljaira alkalmas legyen. Az építést Serly maga végeztette, Bernthaler és Bayer fővárosi építészek tervei szerint. A színház két emelet magasságú rokokó homlokzata a folyó felé nézett, éppen szemben az Ybl Miklós-féle margitszigeti pompás fürdőépülettel. Középen egy fülkében állt Kisfaludy mellszobra, s fenn a párkányon a színészet három allegorikus alakja, Thália, Terpszikhoré és Musica fogta körül Óbuda címerét. A nagy előcsarnokból, ahol büfét is működtettek, jobbról-balról lépcső vezetett a páholyokhoz és az erkélyre. A nézőtéren 12 páholy és 400 vörös bársonnyal bevont karos tölgyfaszék fogadta a közönséget, míg az erkélyszékek mögött karzati ülő- és állóhelyek is voltak. A színház világítását villanyárammal oldották meg. A színpad előtti, félig lemélyített zenekari árokban 21 zenész tudott kényelmesen muzsikálni. Az összesen 70 tagú társulatot Serly a vidéki színészet jobb erőiből szervezte. Az 1897. február 20-i megnyitón a zenekar Lavotta János egyik művét játszotta, Prém József prológusát Salamon Katica szavalta el, ezután a színház személyzete a Himnuszt énekelte, majd Kisfaludy Károly Vígjáték című egyfelvonásosa és Suppé Felsőbb lányok című két felvonásos operettje került színre.

A színház műsorát kezdetben leginkább népszínművek, operettek, klasszikus és kortárs drámák jellemezték, a későbbiekben egyre inkább a szórakoztató művek, zenés vígjátékok, bohózatok váltották fel.

Csergő Hugó, a Fővárosi Lapok vasárnapi mellékletében így írt az örömteli indulást követően: „Annál nagyobb Serly érdeme, annál önzetlenebb az ő vállalkozása, mellyel nagy erkölcsi és anyagi áldozatok árán, sok ambícióval, imponáló bátorsággal teremtett a magyar művészetnek állandó templomot ott, ahol bár a legnagyobb szükséget pótolja, egyszer s mind üzleti szempontból a legkedvezőtlenebb talaj kínálkozik rája. …” Milyen igaza volt a zsurnalisztának, mert egy év sem múlt el, és Serly sajnos csődöt jelentett, meghirdette „hálátlan gyermekét”, és kivándorolt az országból: „A Duna-parton épült Kisfaludy Színház telkestül együtt tehermentesen eladó. Csekély költséggel könnyen átalakítható lakó-vagy bérházzá. Gyönyörű kilátás az ablakokból a Gellérthegyig és az újpesti hídig. Szemben van a Margitszigettel, és a közvetlen közelében fog épülni a főváros hetedik hídja.” Az óbudai színház legnagyobb sikereit talán Kövessy Albert igazgatása idején érte el 1899-ben. Amikor Goldfaden Sulamith című operáját Kövessy héber eredetiből lefordította, és magyar színpadra alkalmazta, a darabot százszor játszották egyfolytában az óbudai polgárok tapsviharaitól kísérve. A „nagy szám” mégis az volt, ahogyan Nagy Bellának – szerelmének, majdani feleségének – játékát nézte az egyik páholyból mélabús, kék szemével az „írófejedelem” Jókai Mór. A számos hullámvölgyet megért intézmény a második világháborúban súlyosan megsérült, és pusztulásáig nem egyszer került a csőd szélére. „Híd nélkül a holtak városa marad Óbuda” – írta Krúdy Gyula, és valóban a városrészt csak az 1950-ben átadott Árpád híd kapcsolta be igazán Budapest vérkeringésébe. A színházat a Haladás című lapban Kristóf Károly így búcsúztatta: „Az óbudai átkozott vár. A lebontott Kisfaludy Színház élete és halála. … Vidáman csilingel az 5-ös villamos a Bécsi úton, majd bekanyarodik a Lajos utcába. Lajos utca 111. Kis földszintes ház. Bemegyünk a főkapuján s a hosszú udvaron át eljutunk a Kisfaludy Színház egykori épületének a helyére. A színészek ezen az udvaron keresztül közlekedtek az öltözők felé. Nincs már öltöző, nincs már színház, de mégis van valami, ami Thália egykori hajlékára emlékeztet. Az egyik kőkerítés oldalán halvány festéknyomok. Ez a fal volt a színpad jobb oldala. Most csak kőtörmelékek maradtak az épület helyén.” Telkén ma egy az 1970-es évek elején felhúzott tízemeletes panelházban családi színjátékok tucatjai zajlanak. Vajon van-e emléktáblája a régi színháznak, vagy Serlynek utcája Óbudán? Mert megérdemelnék.

(Forrás: Színháztörténeti Füzetek 80. Óbudai Kisfaludy Színház 1892-1934. Szerk: Alpár Ágnes.
Képek forrása: Színháztörténeti Intézet, egykor.hu, szerző)

Serly Lajos (Pozsony, 1855 – New York, 1939) a maga erejéből lett sikeres karmester és zeneszerző. Már pozsonyi gimnazistaként zenekart szervezett. Az Országos Zeneakadémia elvégzése után Brassóban, 1880-ban pedig Berlinben volt dirigens. Hosszabb ideig karmestere volt a Kolozsvári Nemzeti Színháznak, majd a pesti Népszínháznak. Később ismét külföldre ment, huzamosabb ideig Párizsban élt, ahol több szerzeménye is megjelent. 1896-ban, az ezredévi kiállítás ideje alatt egy nagy ének- és zenekart toborzott össze, mely Ős-Budavárában különösen a régi magyar zene- és énekművek előadásával aratott nagy sikert. Blaha Lujza legkedvesebb muzsikusa volt. Miután teljes vagyonát beleölte a Kisfaludy Színházba, ami befuccsolt, Londonba emigrált, és a néprajzi kiállítás területén dirigálta 69 tagú zenekarát. 1905-ben, ötvenéves korában kivándorolt Amerikába, ahol 1914-ben magyar színtársulatot szervezett. Serly Lajos több operetthez írt zenét és számos népszínműhöz dalokat. Fia, Serly Tibor szintén kitűnő zeneszerző, Bartók Béla barátja lett, ő fejezte be Bartók III. zongoraversenyét.

Viharos – Budapest elfeledett krónikása

Grünhut Ödön, alias Viharos 1863. szeptember 13-án született Pécsett. Középiskoláit és műegyetemi tanulmányait már Budapesten végezte, s mérnöki oklevelet szerzett. Ám az írás jobban a kezére állt, mint a tervezés, így két-három év gyakornokoskodás után újságíró lett. Nagy meglepetést keltett, amikor első cikkeit álnéven beküldte a Pesti Hirlaphoz: „Olyan ismerős kézírás és olyan »céhbeli« szellem, hogy a szerkesztőség összes tagjai megesküdtek, hogy önt ismerik. Csak az a baj, hogy mindenki másra esküdött.” A Budapesti Ujság zenei referense lett, később a Neues Pester Journal német nyelvű lap munkatársaként írt tárcákat. Édesanyja, özvegy Grünhut Miksáné, Böke Mária, pécsi illetőségű budapesti lakos 1883-ban kapott engedélyt a belügyminisztériumtól, hogy Ödön, Béla és Károly nevű fiai vezetéknevét Gerőre magyarosíthassa. Gerő – hasonlatosan számos kortársához – feltörekvő, zsidó gyökerekkel rendelkező magyar polgári családba született, akit felvilágosult szülei taníttattak, szinte együtt növekedett Budapesttel, és aktívan közreműködött annak társadalmi és kulturális felemelkedésében. Fiatal kortársaival 1891-ben együtt alapította meg az Élet című szemlét, amely a radikális modernség hirdetője volt, s amelynek fönnállásáig, hat éven át dolgozott. 1893–1899 között a Pesti Napló, a Pesti Hírlap és az Esti Újság politikai, társadalmi, művészeti és irodalmi cikk- és tárcaírója, valamint színházi kritikusa. 1910-től a Világ című lap megalapítója, főszerkesztője és vezércikkírója, amit az irodalom- és sajtótörténet egyaránt jelentős szabadkőműves alapítású, radikális hírlapként emleget.

Különféle álnevek alatt dolgozott, mint például Viharos, Mártha, Lakatos Endre, Virágh Ilona, ami részben jelezte a lapot, ahová írt, és jellemezte cikkei témáját is. Viharos még 1891-ben jelentette meg szellemes, szociográfiai hitelességgel megírt művelődéstörténeti munkáját Az én fővárosom címmel, melyet a korabeli sajtó így hirdetett: „Budapest főváros életét már hosszabb idő óta nem dolgozta föl senki az irodalomban, s Gerő Ödön azonfelül már nem a régi, hanem az új főváros ismertetője, a ki nem elégszik meg az utcai élettel, hanem behat az egyes városrészek és környékek sajátszerű társaséletébe is.”

“Érdekes egymásutánban vezeti át az olvasót a nagyváros minden életmozgalmán, mulatóhelyein, termein, kávéházain, műintézetein, s mindenütt hirtelen bemutatja a változatos keretek közt élő embertípust, sok helyütt szelíd iróniával, rendesen gyöngéd humorral, de sehol sem bántó vagy visszataszító alakban.”

A Művészetben, a Magyar Művészetben, a Házban, a Magyar Iparművészetben, valamint irodalmi folyóiratokban terjedelmes és értékes tanulmányokat írt a legkiválóbb magyar művészekről. Sokoldalú irodalmi tevékenységéből ezek a képzőművészeti vonatkozású írásai emelkednek ki leginkább. Gerőt ezért a képzőművészeti kritika hőskorának kiemelkedő és megkerülhetetlen alakjaként tisztelhetjük, aki ötven esztendőn keresztül alkotott. Arra törekedett, hogy gazdag ismereteit minél több olvasójával megossza, utat egyengetve számukra a művészetélvezés világába. Figyelemreméltó Gerő Ödön kritikai magatartása ott, ahol szembekerült a konzervatív felfogással, a korlátolt akadémikus látással, ami vezérfonalat jelentett saját kritikusi gyakorlatában is: „A látás önállóságát, szabadságát a közönségnek megszerezni.” S hogy ő maga mindig „… a modernség legelszántabb verekedői között legyen. A századfordulót követően kitartóan népszerűsítette Lechner Ödön művészetét, bátran szállt síkra az építészeti haladás ügyéért.

Az ő meghívására kereste fel Budapestet akkor a híres norvég drámaíró, Henrik Ibsen, s ő szervezte meg találkozóját Jókai Mórral. Ugyancsak ő pendítette meg először a kezdetben nagy hullámokat vert önálló leánygimnáziumok indításának eszméjét is. Felesége élete végéig Hermann Leona volt, akitől András, Béla, Zsófia és Klára nevű gyermekeik születtek.

A Lechner Ödön Társaság elnök-igazgatójaként és számos művészeti társaság vezető tagjaként is ténykedett. Mint a Budai Izraelita Hitközség elöljárója, megszervezte a kultúrestélyek intézményét, és a zsidó tudományok művelésére alakult Jehuda Halévi Társaságot is igazgatta. Életének utolsó éveiben egy félezer oldalas kötetbe foglalta össze tanulmányait és emlékezéseit (Művészetről, művészekről), hogy maradandóbb alakban még egyszer megajándékozza közönségét. Szívroham végzett vele 76 éves korában, 1939. november 9-én, a farkasréti izraelita temetőben nyugszik. Farkas Zoltán a Nyugat folyóiratban így búcsúzott tőle: „Gerő azok közé tartozott, akik hamar felismerték e változások szükségességét és értékét. Szívvel-lélekkel támogatta az új művészetet, de nem vált hűtlenné azokhoz, akik első mély képzőművészeti benyomásait szolgáltatták. Így történt, hogy Munkácsy, Székely, Lotz, Zichy, Ybl rajongója maradt, és ugyanekkor lelkes híve volt Rippl-Rónainak, Szinyeinek, Ferenczy Károlynak. Ilyen széles befogadóképességre nem sok példa volt nálunk. Sohasem feltétlen ünneplője az újnak csak azért, mert új és más;

…a világháborút megelőző és követő forradalmi légkör művészetének életképtelen, tiszavirág-életű kísérletezéseiben nem hitt. Gondolkodását meleg humanizmus hatotta át.”

Részletek az én fővárosom című könyv Ó-Buda fejezetéből

„Félig földből ásott tegnap, félig földhöz ragadt ma. Egyik része város, a másik része falu, együttvéve egy egész világ, amelynek szokásai és nézetei egyebek a többi világénál.

A Lipótvárosé a jelen, a körutaké a jövő, a váré a múlt, Ó-Buda a megtestesedett régmúlt.

Emlék az ókorból, melyre a középkor is ráírta a maga sorait. Nagy ideig nem fogta az újkor betűit, csakis legújabban látszik meg rajta annak az írásnak a nyoma, amelyet a régi lapra a jelenkor véseget.

Ezek a nagybetűk a gyárak. A sugár kémények körül gomolygó füst olyan, mint a széllel mulató zászló. Rövid idő alatt sokat változtattak Ó-Budán. Nem maradt a régiekből egyéb, csak a házak, a megtagadott tradíciók és a szegénység. Másutt az utczai illat mint szerves egész hat a szaglóérzékre, itt megmarad elemeire bontva. A szeszgyáré elszédít, a bőrgyáré elfacsarja az orrot, a kékfestő fanyar illata könnyeket csal a szemekbe. Valóságos nagy gépház, ahol jár és forog és zúg-búg az ezernyi masina.

A házai szürkék, a levegője szürke, csak az emberek java része kék, mert a festőgyárakba járnak munkára. Fél Ó-Buda napszámból él, a másik fele tengődik.

Csupa nyomorúság. Nem czifra, mint egyebütt, hanem kiáltó. S az ó-budaiak mégis csendes emberek. Nem örülnek másnak, csak annak, hogy élnek. A szegény ember reménykedik (Isten) protekcziójában. S ezért Ó-Budán a plébános és a rabbi az első emberek. Utánuk a kerületi orvos következik. Nem mondanak élczeket rája, mint másutt. Hiszen ingyen gyógyítanak, az emberek pedig csak pénzért hazudnak. Sehol sincs olyan kevés beteg, mint Ó-Budán. Itt a lakosság nem ér rá megfeküdni az ágyat. Egyéb dolga van: meg kell keresnie a holnapi nap betevő falatját. Nem is egyet, hetet-nyolcat.

A Lajos-utcza Ó-Buda főutczája. Most valóságos kígyóvonal, amely minden ötödik-hatodik háznál megbánja irányát és nekifordul az ellenkező vidéknek. Van benne vagy tíz emeletes ház, a többi rozoga viskó. Hosszú, keskeny udvaraikba nem fér levegő, annyi bennük az ember. Az ó-budai asszony mindent az udvaron végez: mosást, takarítást, még a gyermekei fésülését is. Nincsenek családi titkaik, nem félnek a nyilvánosságtól.

A dörgős udvarburkolat csupa víz, ételmaradék, madártoll, dinnyemag. Ez a környék a gyári munkások lakóhelye, a Tavasz utca tájékán a boros gazdák laknak. Az elsőnek több a gyereke, az utóbbinak a vagyona. Mind a kettő németül beszél. Az egyik zsidóul, a másik svábul. Mégis megértik egymást. Mindegyik átvett valamit a másiknak a nyelvéből. Megalkották volna a külön ó-budai dialektust, ha be nem köszöntött volna a magyarosodás. A Lajos utcza legnagyobb büszkesége az izraeliták imaháza. Görög templomcsarnokban dicsérik az istent. Czifrasága viszont az az öles, kétfejű sas, amely a hadsereg ágyraktárán terjesztgeti szárnyait.

Ó-Budán csak a boros gazda neveli a fiát a maga mesterségére. Legyen úr a saját szőlődombján. Nem fél senkitől, csak az istentől – és a filoxérától.

Az a bogár olyan kicsiny, hogy csak nagyítóüveg alatt látszik, mégis tönkre tesz egy világot. És megöli a legszentebb igazságot és a legmagasztosabb inspirácziót. Azokat, melyek borban születnek.

Pedig ennek a régi földnek szüksége van a mámorra. Maholnap a szüretet is az emberiség eljátszott gyerekjátékai közé sorozzák. Oda jut, ahova az olympusi játékok, a lovagi tornák. Az emlékezet lomtárába. Ahol régente szüretelők kedve virágzott, a jövőben szilvaízt kevernek, s a kóstoló pinczegádor helyén aszalógyárak füstölik majd telibe a hegyi levegőt. A nagyhangú kapásfiú, akit „braunhaxlernek” nevez a kerületi dialektus, neki adja majd magát a szerénységnek, és nem lesz már különbség közötte és a Lajos utczai polgártárs között.

Az ágyrajáró bérlő a legnagyobb úr: legényember, ki maga költheti el a szerzeményét. Mégsem okul tapasztalatain. Amint szerét ejtheti, megházasodik. Ha a leánynak annyi a pénze, hogy bútort vehet rajta, s a lakodalom költségét megfizetheti: elveszi. A szerelem vak, a hozomány vakít. Az első mindent szépnek lát, a másodikért semmit sem látnak csúnyának. Az első csalódhat, a másikért csalnak. Az ó-budai nem vesz macskát zsákban, de nem is árul.

Sehol se vénülnek meg olyan hamar az asszonyok, mint Ó-Budán. A szépség áldozatokat kíván, itt pedig nem áldoznak érette semmit. Az orczák hírhedt rózsái elfonnyadnak a szobák és házak rossz levegőjében, a mosolygást pedig megszegi az a temérdek dolog, amit a gyerekhadsereg okoz.

Az ó-budai nők még a férjeiknek sem akarnak tetszeni. Nem is tetszenek nekik: a férjek csak szeretik a nejüket. Ó-Budán a házassággal megszűnik az aesthetikai érzés. Az élvezeteket megölik a kötelességek.

Egész Budapesten sehol sincs annyi szatócs és sehol olyan kevés a pálinkamérés, mint Ó-Budán. Pedig a lakosság legnagyobb része munkásember. Azt tartják róla, hogy a munkagépét pálinkával keni. Az ó-budai munkás mértékletes, józan és takarékos. Nem a takarékpénztárba teszi a pénzét, hanem a felesége kezébe adja. Az ó-budai asszony se tudósa a mathematikának, de művésze a beosztásnak. Kimegy a hetivásárra, keresgél, ókumlál, alkuszik, esküszik, és néhány garas árán megszerzi a hosszú hétre való életet. És Ó-Budán szégyen dolog nélkül lenni. Az ó-budai azért dolgozik, hogy élhessen, mégis azt hiszi: azért él, hogy dolgozzék.

Az ó-budaiak nem törődnek a költőkkel. Nincs érkezésük az olvasáshoz, pénzük se, de kedvük sem. Újságot is kevesen járatnak. A híreket elmondják a szomszédasszonyok, s a hetivásár felér a Times-szal. Ó-Budán az írók csakúgy éhen halhatnának, mint akár Kecskeméten. A legjobb, ha meg sem születnek. Hanem eddig nem kérdezték tőlük, meg akarják-e látni a napvilágot?”

Nagy Endre: Nehéz a giccs! (részlet)

„Nézze, Kálmán Imre… a múlt héten a redakcióban lelkendezve mesélte Gerő Ödön, hogy van a Zeneakadémián egy csodálatos ifjú, tizenkilenc éves, Bartók Bélának hívják, a tanárai azt jósolgatják róla, hogy ő lesz az új zene prófétája és az az ifjú nyomorog. Kenyéren és szalonnán él. Nógatott hát bennünket, hogy hajszoljuk föl gazdagabb ismerőseinket, próbáljunk segíteni rajta. Nyomban neki is láttunk az ember-mentésnek és sikerült néhány gazdag bankárral megértetnünk, hogy micsoda dicsőség lesz a számára, ha valaha elmondhatja, hogy a nagy Bartók Béla tanította a leányát zongorázni. Összeverbuváltunk neki néhány leckeórát, fejedelmi honoráriumot, harminc koronát alkudtunk ki érte óránként és Gerő Ödön jóságos örömmel rohant el Bartók Bélához a jó hírrel. Bartók Béla fölháborodva utasította vissza. Hogy ő elkényeztetett kisasszonykákat tanítson pötyögtetni? Soha! Gerő Ödön dadogva magyarázta neki, hogy csak néhány óráról van szó, ez semmi esetre se zavarhatja művészi munkájában és sok pénz forog kockán – legalább nem kell ezután nyomorognia. Bartók tágra meresztette a szemét. Hogy ő nyomorog? Hát ezt ki találta ki? Kinyitotta a szekrényét, kivett belőle egy pohos kenyeret és egy hosszú rúd szalonnát, megmutatta, hogy legalább két hétre való ennivalója van még. Hogy ő nyomorog? Nevetséges! Mindene megvan, ami a szimfóniacsináláshoz kell!”

A külvárosnak számító, a nem itt élőknek romantikus hangulatú Óbudán is, ahol a lakosság zöme a századfordulón jellemzően már az iparban dolgozott (kb. 40 000-en laktak ekkor a kerületben), megtalálhatóak voltak a kávéházak, kávémérések. Az 1912. évi címtár szerint 12 óbudai kávéház várta vendégeit. Az ismertebbek: a Duna (Laktanya utca), a Szalon (Zsigmond tér), a Kristály (Zsigmond utca), a Tucker (Mókus utca), a Rosenfeld (Lajos utca), a Mauer (Tavasz utca), a Redlich (Vöröskereszt utca) és az Eger (Fő tér) voltak. A leghíresebb azonban kétségkívül a Bródy Kávéház volt.

A Bródy Kávéház története 1831-ben kezdődött, amikor Bródy Imre még csak egy kávémérést nyitott a Miklós téren, a Selyemgombolyító (Rondellhaus) épületében. Ezt Bródy Imre fia, Adolf átköltöztette a Mókus utcába, egy nagyobb helyiségbe. 1869-től Kaszinó néven üzemeltette a boltot. A Mókus utcából a régi Szentlélek térre tette át székhelyét, majd az Árpád híd építésének előkészületei miatt odébb költöztek (a mai Szentlélek térre).

Bródy Adolf vezetése alatt a kávéház (már Bródy néven) egyre ismertebbé vált Budapest szerte is. Vendégkörét a helyi vagyonosabb polgári-gazda réteg alkothatta, de minden bizonnyal Pestről is felkeresték a helyet. A kávéház a korban modernnek számító reklámokkal, hirdetésekkel csábította vendégeit (újsághirdetések, mozgóhirdetések, képeslapok formájában).

Ezekből megtudhatjuk, hogy a kerthelyiséges kávéházban még éjjel is friss meleg ételt szolgáltak fel (pl. halászlét), és cigányzene szólt.

A Bródy Adolf és felesége 50. házassági évfordulójának tiszteletére írt cikkből tudjuk, hogy milyen tisztelet övezte a házaspár munkásságát a vendéglősök körében. 1936-ban az építkezések miatt a Szentlélek térről is költöznie kellett a kávéháznak, a Korona tér 2. szám alá, ahol végleges otthonra talált.

1903-ban Bródy Ignác vette át a kávéház vezetését, egészen 1926-ig bekövetkezett haláláig. Ez a bő két évtized volt a Bródy Kávéház aranykora. Bródy Ignác zseniálisan vezette, építette fel a kávéházat. A széles vendégkörébe ugyanúgy beletartozott a pesti művészvilág (írók, színészek, direktorok) krémje, az óbudai középpolgárság és a szegényebb rétegek is. Bródy a kávézó reklámozására is forradalmian új módszereket alkalmazott. Egyik ötlete az volt, hogy a Budapest-Bécs repülőúton az osztrák főváros felett a kávéház hirdetéseit szórta ki a gépből.

Az alacsony, kövérkés, mindig jókedvű, viccelődő Bródy Ignác gondoskodott vendégei szórakoztatásáról, nagybetűs vendéglátásáról. A kevesebb pénzzel rendelkező vendégek előtt is nyitva állt a kávéház ajtaja. Bródy különböző árkategóriákat vezetett be. A kávé (fekete, tejjel) 10 krajcár volt, de a törzsvendégek látszólag csak a felét fizették ki azonnal, a többit diszkréten csak később, páros napokon. A legszegényebbek, akik még fizetni sem tudtak (pl. vásárosok), elüldögélhettek valamelyik sarokban.

Az igazi élet azonban késő este, éjjel kezdődött a kávéházban. Mindig szólt a zene (több stílus), mulatozás, emelkedett hangulat volt jellemző, amely főleg a bohém vendégkörnek volt köszönhető. A Bródy kis különtermében rendszeresen léptek fel, tartottak előadást a közeli Kisfaludy Színház művészei (ez volt Óbuda első és egyetlen állandó kőszínháza), de a pesti színészvilág tagjai is örömmel szerepeltek itt.

A kor jeles színészei közül törzsvendégnek számított Csortos Gyula, Rátkay Márton, Fedák Sári, Somlay Artúr, Fejes Teri is. Az írók közül gyakran járt oda Márai Sándor, Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc, Hegedűs Gyula.

Krúdy Gyula az 1920-as években fedezte fel magának a Bródyt, majd Óbudára költözése után (1930) vált a kávéház állandó törzsvendégévé. Krúdy főleg török kávét fogyasztott, poharát a művész halála után (1933) nagy becsben tartották a tulajdonosok. Krúdy és barátja, Márai is több művében utal a kedves, zajos Bródyra.

Bródy Ignác 1926-ban bekövetkezett halála után özvegye vezette tovább a kávéházat, amelyben két fia segítette. Sajnos Bródy Ignác halálával a kávéház elvesztette igazi ragyogását, hangulatát, bár még mindig felkapott, divatos helynek számított. A kávéház bérleti joga 1940-ben lejárt, és azt a tulajdonos, a Keresztény Társaskör nem hosszabbította meg. Ennek oka a Bródy család zsidó származása volt. Az özvegy bezárta a család kávézóját, s visszavonultan élt, panaszkodva, hogy nem szokta meg az egész napos munka és nyolc gyermeke mellett a pihenést, a semmittevést. A Bródy Kávéház története itt véget is érhetne, de nem ez történt.

1940-től új tulajdonosok kezdték el üzemeltetni a kávéházat, más neveken, de mindig utaltak a régi, már jól megismert Bródy névre. Előbb az óbudai vendéglős Polifka Károly üzemeltette, majd Ujváry Rezső vette át az irányítást, Korona vendéglő néven. Ezután Vörös János lett az új tulajdonos, aki Korona–Vigadó Kávéház néven hirdette boltját. Zárójelben ő is jelezte hirdetéseiben a régi tulajdonos, Bródy nevét. A kávéház a Korona tér 2.-ből a Kiskorona u. 7.-be költözött. Ebben a rövid időszakban az üzlet Korona–Vigadó kávéház és vendéglő, étterem néven szerepel, tehát meleg ételt is kiszolgáltak, és zenés jellegét is megőrizte.

A Bródy Kávéházban (utódjaiban is) a kor szokásának megfelelően különböző egyletek, baráti körök és asztaltársaságok rendezték összejöveteleiket, rendezvényeiket, báljaikat. Többek között a Bródy Kávéházban tartotta ünnepségeit az Első Magyar Nemzeti Asztaltársaság (1923), amelynek egyik fő célja a kerületi árvák megsegítése, patronálása volt. A Don Bosco Szent Alajos Kör is itt működött (Gonzaga Szent Alajos nemesi származású jezsuita szerzetes volt, pestises betegeken segített), itt tartott különböző rendezvényeket. A kávéházban az 1930-as évektől rendszeressé váltak a táncos rendezvények, sőt még tánciskola is működött benne.

A kávéházak fénykora a fővárosban az 1920-as évekkel sajnos véget ért. Az azt követő évtizedek alatt ugyan próbálták az adott kornak megfelelően visszahozni a kávéház-tulajdonosok azt a régi hangulatot, amely apáik, nagyapáik korát idézte, de nem sok sikerrel. A II. világháború végével a Bródy végleg bezárt, és átadta helyét egy más kor új kihívásainak, új színtereinek. A legendás kávéház bezárt, de az épület megmaradt, s ugyan más szolgáltatásokkal, de a mai napig várja vendégeit. Óbudán összesen két valamikori kávéház épülete maradt meg. Az egyik a Fő téren az egykori Központi Kávéház épülete, amelyben ma az Új Sipos étterem működik. A másik a Bródy Kávéház épülete. A ház (Korona tér–Kiskorona utca) története is jellegzetesen óbudai, s több évszázados múltra tekint vissza.

A mai épület helyén már a XVII. századtól vendégfogadó állt. Az 1790-es évek végétől írásos forrásból tudjuk, hogy itt állt az uradalom régi, úgynevezett Felső kocsmája, mely az Oroszlánhoz (zur Löwen) nevet viselte. Az Alsó kocsma a Lajos utcában volt (a Rákhoz néven). Egy 1799. évi leltár szerint a fogadóban 4 asztal, 8 szék és 2 pad volt. 1816–17-ben átépítették és 20 ezer forintos költségen (!) kibővítették a fogadót. 1818-tól a neve a Magyar Koronához (zum ungarischen Kronen) lett, cégérén is ez szerepelt. Összevonva is használták a régi és az új nevet, Fogadó az Oroszlánhoz és a Koronához címmel, de a rövidebb változat vált használatossá, a Korona (Kron-Wirthshauss). Nem meglepő, hogy a szokásnak megfelelően az utca is a Korona, majd Kiskorona nevet kapta. Ebbe a régen is vendégfogadónak használt épületbe költözött be a Bródy.

A II. világháború után az épület romosan, üresen állt, majd rövid ideig a Kisgazda Párt irodája működött benne. Több év állagromlás után, 1957-ben itt nyílt meg a József Attila Művelődési Ház (a kerületiek csak „Jaminak” becézték), amely főleg az óbudai fiatalok szórakozását volt hivatva szolgálni. Ezt követően új nevet vett fel, és egy óbudai után Frankel Leó Művelődési Ház lett (Krúdy Gyula neve mint intézmény már „foglalt” volt). Kultúrotthon néven rövid ideig vendéglő is működött benne. 1977-ben hosszú időre ismét bezárta kapuit a legendás épület, majd a Budapesti Fővárosi Tanács felújíttatta, és 1988-ban megnyitotta kapuit Óbudai Társaskör néven (a felújítás, renoválás Korompay Katalin tervei alapján készült). Az Óbudai Társaskör évtizedek alatt országos hírű kulturális intézmény lett, ahol kiemelkedően magas színvonalú művészeti tevékenységek mellett (koncertek, kiállítások) széleskörű társasági élet is zajlik. Ez utóbbi tevékenységével valahol a valamikori Bródy hangulatának, arculatának méltó örököse lett.

A kávézás a XVII. század első felében kezdett elterjedni Nyugat-Európában, de csak a következő évszázadban vált általánossá. Sorra nyíltak a kávéházak a nagyobb városokban (Velence, Párizs, London), Magyarországon a török hódoltság idején váltak ismertté. II. Szulejmán szultán (1520–1566) törvényben engedélyezte birodalomszerte a kávé fogyasztását. A török kiűzése után ugyan tiltottá vált az ital élvezete, de elterjedésének a rendeletek már nem tudtak gátat szabni. Pesten már az 1700-as évek végén működtek rác kávémérések, amelyek működését, árait szabályozni kellett. A XIX. század első felétől a lassan kialakuló polgárság köreiben divattá vált a kávézás szokása, Pesten, majd a többi nagyvárosban elterjedtek a kávézók.
A fővárosi kávéházak aranykora a kiegyezés (1867) és az I. világháború kirobbanása (1914) közé tehető. A XX. század elején Budapesten közel 500 kávéház működött, rendre nyitották meg kapuikat a különböző kávémérések, kávéházak, amelyek ugyan nyugati mintákat követtek, mégis mindegyikük valamilyen sajátossággal bírt.
Jellemzően a városi polgárság köreiben volt szokás a kávéházba járás. Viszont fontos tény, hogy a kávéházakban teljes társadalmi egyenlőség uralkodott, bárki leülhetett egy asztalhoz fogyasztani, beszélgetni, aki meg tudta fizetni. A hölgyek szintén látogathatták a kávéházakat, bár számukra inkább a cukrászdák jelentették a barátnői találkozások, beszélgetések színtereit. A kávéházak a vendégek mindennapi életének szerves részévé váltak, sokan szinte ott „éltek”, ott dolgoztak, ott intézték ügyeiket, ott alkottak. A kávéházba járás lényegében életforma lett. Asztaltársaságok jöttek létre, amelyek a művészeti, szellemi és politikai élet legkülönbözőbb szereplői köré szerveződve működtek. Persze voltak kiemelkedően híres asztaltársaságok, körök, amelyek a nevesebb pesti, belvárosi kávéházakban (pl. New York, Astoria, Japán) „működtek”, de minden egyes üzletnek megvolt a maga törzsvendégköre, még ha nem is volt annyira híres.

Hogyan lett keramikus?

Véletlenül. Apám grafikusként végzett, de hát inkább festett. Kiskorom óta tudtam, hogy én is valamilyen művész leszek. Nagyon szerettem a műtermét, a festék, a nyomatdúcok illatát, a papírokat. A Kisképzőbe – hát ez elég régen volt – 1992-től 96-ig jártam.

A nyílt napon azt láttam, hogy a festő szakon punkok itták a pálinkát, az asztalon egyetlenegy kész munka sem hevert. Gondoltam, ez nem lesz jó.

A grafika és a kerámia szak is nagyon tetszett, mindkettő nagyon erős volt. A kerámiában az anyagok fogtak meg, illetve az, hogy strukturált a munka, ezt írtam be második helyre, és oda vettek fel.

Bevált?

Az első nyári alkotótáborban alakult ki bennem valódi kötődés a kerámiával. Kemencét építettünk, amiből méteres láng jött ki, éjszaka raktuk a tüzet, és a végén láttuk, hogy lesz ebből valami kész alkotás – ez az anyag­átalakítás beszippantott.

Hogy került Óbudára, és miért lakik egy régi gyártelepen?

Amikor nagyobb teret kerestem a műhelyemhez, az egyik barátom bérelt itt egy fotóstúdiót, így találtam rá.  Azóta itt dolgozom és itt is lakom.

Nagyon kellemes, hogy éjfélkor is átmehetek megnézni, mennyi a hőfok a kemencében, viszont, ha külön laknék, nem olvadna össze a munka és a magánélet.

Milyen kemencével dolgozik?

A saját műhelyemben elektromos kemencével, de szoktam néha fatüzesben is égetni. Ilyenkor elmegyek Kecskemétre, a nemzetközi kerámiastúdióba, ott lehet kemencét bérelni.

Mi a különbség a kettő között?

Teljesen más technológia, más hőfok, másképp néz ki a tárgy. Van egy TAME nevű bútorkollekcióm, ehhez csatlakozik egy limitált kiadású, egyedi darabokból álló, exkluzívabb tárgysorozat is, amit fatüzes kemencében égetek ki. Négy állat jelenik meg a tematikában: a róka, medve, farkas, szarvas. Az volt a célom, hogy olyan használati tárgyakat készítsek, amelyek egyszersmind műtárgyak a tömegtermelt áruval szemben, amik szépen öregszenek, időtálló anyagból készülnek, UV-állók, fagyállók, vízállók, „mindenállók”, tehát megőrzik az esztétikai minőségüket.

Nem a trendkövetés a lényeg, hanem olyan önálló  funkcionális alkotások létrehozása, amelyek bármilyen időben, időszakban meg tudják őrizni a helyüket a világban.

Úgy hívom ezt a stílust, hogy örökölhető design, mivel ezek olyan tárgyak amelyeket akár az ükunokáinknak is örökbe hagyhatunk.

Ilyen szinten a tárgykészítés egyszerre művészet és tudomány?

Persze, de huszonegynéhány év alatt be tudtam gyűjteni annyi szakmai tapasztalatot, hogy biztonsággal eligazodjam a technikai részletekben. Ráadásul a BME anyagkísérleti tanszékén is teszteltettem az anyagot, hogy pontosan kiderüljön, mit bír, milyen a nyomó-, hajlítószilárdsága, fagyállósága. Fontos volt, hogy a technológiai rész is a helyén legyen, praktikusan is működjön. Persze mindent szét lehet rombolni, kalapáccsal ezt is össze lehet törni, de nagyot kell hozzá ütni. Ezeket a tárgyakat döngölt technikával készítem, tehát beledöngölöm az agyagot egy gipszformába, ami által az anyag sűrűsödik, összepréselődik, és annyira erőssé válik a nyomószilárdsága, mint a nagyon kemény hídbetonoknak. Végeztünk egy aranyos tesztet is: beraktunk két ilyen bútort a Budakeszi Vadasparkban a medvékhez. A macik nagyon élvezték az új játékszereket, pofozták, gurították őket a köves domboldalon, és semmi bajuk nem lett a bútoroknak.

Mivel foglalkozik még?

Egyrészt épp készítek egy új ajándéktárgy sorozatot. Ezek igazából szobrok, az egyéb munkáim dísztárgy verziói. Picit piackutatásnak is szánom, mindig érdekes, ha bizonyos tárgyak ugyanolyan érzelmeket váltanak ki különböző emberekből, műveltségtől, kortól, nemtől függetlenül. Nagyon jó ezt tapasztalni, ez az egyik fő belső motivációm. Sokszor kapok visszajelzést, jól működik a módszer.

Alapvetően pedig építészeti kerámiával foglalkozom leginkább, nagy méretű tárgyakkal, amelyek valamilyen funkcióval szervesen részt vesznek az építészeti térben. Gyakran dolgozom együtt építészekkel, tájépítészekkel.

Ők is nagyon szeretnek olyasvalakivel együttműködni, aki formákban képes gondolkodni, és egy picit színesíti az ő tervüket. Voltak ilyen típusú megrendeléseim, például ivókút, medencébe betervezett vízzel kombinált szobrok és hasonlók. Sokat foglalkoztam burkolatokkal, a doktori témám is egy akusztikai burkolat volt. Mindig valami olyan terület izgatott, ami nem bejárt útvonal. Több mint tíz évvel ezelőtt, amikor a doktori képzést csináltam, ez még furcsaságnak számított –  kerámiából akusztikai burkolat? Kiderült, hogy nagyon jól működnek a termékek. Engem az építészet érdekel, csak nem építész vagyok, hanem az építészethez kapcsolódó valamilyen térbe illeszthető tárgyat készítek.

Mi is az akusztikus burkolat, és honnan tudta, hogy ez valóban működni fog?

Van arra egy matematikai számítás, hogy hogyan kell ívgörbéket tervezni, illetve milyen formaváltásokat kell csinálni. Ki lehet számítani, hogy bizonyos frekvencián hogyan diffuzál az a felület. Konkrétan a 11-es prímszámmal dolgoztam, ez teljesen műszaki dolog volt, de épp ez tetszett benne.

Az akusztikus burkolatnál nincs önkényes formafelület, itt minden valamilyen frekvenciatartományra van beállítva. Ez a termék be is épült anno egy házimoziba.

Ez anyagilag is sikeres projekt lett?

Egyáltalán nem, többek közt azért sem, mert nem tudtam szerződést kötni nagy akusztikai cégekkel, mert ők kizárólagosságot akartak, viszont semmit sem ígértek cserébe. Mivel ilyen szerződést nem voltam hajlandó aláírni, nem tudtam együttműködéseket kicsiholni.

Mit takar az építészeti keramikus fogalom?

Ha beírod a google-ba, hogy építészeti kerámia, akkor kijönnek a csempék, tehát az építészeti kerámia általánosságban leginkább burkolatot, gyári termékeket jelent. Az én fogalmam szerint viszont olyan szerves térszerkezeti elemeket, amelyek kerámiából készülnek. Ami lehet burkolat, vagy bármi olyan tárgy, ami kontextusba van helyezve, és ebből kifolyólag van egy léptéke, ami kapcsolódik az építészeti térhez. Ez a titulus, megfogalmazás nem könnyíti meg az életem. Az egyértelmű lenne, ha azt mondanám, hogy keramikus vagyok vagy keramikus iparművész, mert akkor beugrik a tányér, bögre, satöbbi. Én viszont sok éve nem csinálok ilyesmit, nem ez a területem. Szóval nincs olyan egyszavas titulus, amit használni tudnék, és egyértelműen jelölné, hogy mivel foglalkozom.

Mennyire gördülékeny az építészekkel való együttműködés?

Változó. Az építész alapvetően szereti kontrollálni a teret, mert érthető módon úgy érzi, hogy övé a felelősség. Az sem biztos, hogy van jó tapasztalata a társművészekkel. Sokszor akkor hívnak fel, amikor már minden ki van találva, és igazából már csak kivitelezni kéne. Ezt általában nem szoktam elvállalni, mert tervező vagyok, nem kivitelező. Viszont sok kortársammal, fiatal építészekkel mozogtam együtt. Elkezdtünk együtt gondolkodni, közösen pályázni, és rájöttünk, hogy ez milyen jól megy. Nagyon jó, amikor két más irányból hozott tudást összerakunk közösen. Ezek ideális együttműködések, amiknek szerintem az a kulcsa, hogy már a terv legelején benne voltam.

A tervezés legeslegelején együtt kell működni, együtt kell gondolkodni, és akkor keletkeznek nagyon jól integrált tárgyak a térben.

Milyen az üzleti szemlélete?

Az üzleti modell számomra inkább belső dolog, nem annyira anyagi. Például nem dolgozom olyan megrendelőnek, akinél érzem, hogy nincs meg a tisztelet a munkám iránt, vagy aki úgy érzi, hogy nagyon tudja, hogy kell ezt megtervezni, és én csak a végrehajtó keze vagyok. Az a tapasztalatom, hogy ezek nem működnek hosszú távon, ezekből nem lesz jó üzleti partnerség. Már nem megyek bele mindenbe, annak ellenére, hogy néha igencsak jól jönne anyagilag. Nem csinálok olyan tárgyat, amelyet úgy nevezek, hogy „követő design”, holott tudom, hogy nagyon menne, vagy nagyon el lehetne adni. Nagyon fontos, hogy önazonos legyen, amit csinálok, persze az is érdekel, hogy mire van szükség, vajon megveszik-e. Elég nehéz megtalálni a metszéspontot, de az biztos, hogy ez a pálya túl nehéz ahhoz, hogy ilyen szintű kompromisszumba belemenjek. Ha lehet ilyet mondani, akkor számomra büszkeség, hogy azt csinálok, amit szeretek, és megpróbálok ebből megélni. Nem könnyű, de nekem így éri meg. Nekem fontos, hogy ne érezzem az életemből kiesett szakasznak a munkaidőt.

Hol vannak az elkészült tárgyai?

Elsősorban magánszemélyek vásárolják őket. Két kiállításom volt Sanghajban, ott nagyon érdeklődnek. Ők ebből a szempontból sokkal lazábbak és nyitottabbak, kísérletezőbbek. Ezt a bútorzatot egyébként két éve kezdtem, sok évbe telik, míg be lehet futtatni egy ilyen dolgot, és én még az elején vagyok. Most azon dolgozom, hogy bekerüljön néhány galériába, voltam különböző vásárokon, majd meglátjuk.

Külföldön könnyebb?

Külföldön jobban értik és könnyebben tudják adaptálni, csak nagyon sokba kerül elvinni, kiállítani, kifizetni egy standot. Nyugat-Európában ez már egy külön ágazat, van erre egy kialakult piac, erre épülnek fel galériák.

Nincs ennyire különválasztva a művészet és a funkció. A keletiek nagyon-nagyon érdeklődnek, és nagyon tudnak azonosulni, annak ellenére, hogy nem is szakmabeliek.

A tradíciójukból kifolyólag jobban értik, hogy egy nagyméretű kerámiatárgyat nehéz megcsinálni, hogy ennek van értéke, míg egy európai mondjuk megkérdezi, hogy ez műanyagból van-e.

Ez nekem is furcsa, hiszen a kerámia törik, nem?

Nem törik jobban, mint akár egy IKEA-s szék. A hétköznapi anyagtapasztalatunk a törékeny edényekhez társul, de ez nem feltétlen vonatkozik a más típusú kerámiákra. Keleten vannak tradicionális kerámia bútorzatok, nálunk viszont nincs meg ennek a háttere, nincs mögötte ez a történetiség.

Mi a munkamódszere, hogy osztja be az időt?

A technológia oszt be engem, a naptár teljesen független az én ritmusomtól, életemtől. Általában évben gondolkodom: tehát egy évben hány új dolgot hozok létre, igyekszem legalább két új terméket kifejleszteni. Az éves időbeosztás mellett van a havi, amit meghatároz az égetési struktúra, illetve a szövegek, a gondolatok, amelyeket írok; találkozókra járok, próbálok tanulni, tanulmányozni vagy bizonyos témákban kutatást végezni. Amikor épp megy a kemence, vagy hűl két napig, akkor ezeket csinálom. Elég gyakran nem tudom, hogy milyen nap is van, szerda vagy péntek. Van egy angol kifejezés: kiln opening cry – kemence nyitási sírás. Kinyitod a kemencét, és elbőgöd magad, mert nem az történt, amire számítottál.  Nincs 100%. Nem olyan, mint a festészet, hogy húzok egy vonalat, ez egy piros szín, és az tuti, hogy olyan lesz, mert azt odahúztam és az olyan.

A kerámiánál mindig van valami, amit meg kell tanulni, vagy valami másképp működik, adott formánál a szerkezet torzul a tűzben, de ezt is szeretem benne.

Ez nem olyan, hogy jó, majd egy hétben összesűrítem, mert a tárgynak idő kell. Egy bútor egy hónapig készül. Azt nem tudom lerövidíteni, mert akkor tönkremegy, megreped. Ezt nagyon élvezem, mert egy picit engem is strukturál.

Illetve az is egy életstratégiám, hogy minden évben valami újat tanuljak. Most például kitaláltam, hogy nekiállok kínaiul tanulni. Nem tudom, milyen lesz, biztosan nagyon nehéz, de a vizuális képzettség miatt nekem könnyebben megy a jeleket értelmezni, kitalálni, vagy emlékezni arra, hogy kell leírni. Az írás része jobban is érdekel, mint a beszéd, habár praktikusan azt kellene inkább tanulni, de az a célom, hogy legalább egy újságot megértsek. Ahhoz, hogy tudjak olvasni, legalább 2000 jelet kell megtanulni.

A Fő tér 2. egy patinás, szép bérház volt, a másodikon laktak egy szép nagy polgári lakásban. Akkor ott lakott még férje, az olasz fordító, Telegdi Polgár István és Erzsi néni, a mamája. Erzsi néni is klasszika-filológus volt, apró, szikár néni parancsnoki tartással és szigorral. Ő hozta be a kakaót, mondván, hogy Grácia nem tud kakaót csinálni, aztán magára hagyott bennünket. Így kezdődött 1966-ban barátságom Kerényi Gráciával, mely haláláig, 1985-ig tartott. Erzsi néni túlélte lányát öt évvel, vele is haláláig tartottam a kapcsolatot. Grácia először nyárra pesztonkaságot szerzett nekem Gdanskba, majd segítette ottani, varsói egyetemi felvételemet. Senki sem tudja, hány magyar fiatal tanult a hatvanas-hetvenes években „illegálisan”, nem hivatalos úton kikerülve Lengyelországban, s ezeknek az odakerült diákoknak jórészt Kerényi Grácia segített. Barátai zömmel fiatalok voltak, a tanítványait is barátként kezelte. Útjaim már csak a Farkasréti temetőbe vezethetnek hozzá, ahová mindig kimegyek, ha az életemben történik valami fontos. Megköszönni. Mert hiszem, hogy akiket szerettünk, vigyáznak ránk ott fent.

Kerényi Grácia író, költő és műfordító a huszadik századi lengyel–magyar kapcsolatok legnagyobb alakja volt.

Ki is volt ez a lengyelek és magyarok közé aranyhidat építő írónő? Milyen sok barátja és milyen sok ellensége volt! És két hazája: „édes kis Magyarország” – ahogyan sokszor leírta – és Lengyelország. Utóbbi nem az utazásokat jelentette számára, hanem az életet.

Kerényi Károly ókortudós lányának életét három dolog határozta meg: a hellénizmus szeretete, Auschwitz és Lengyelország. Tizenkilenc éves volt, magyar–görög–latin szakos egyetemi hallgató, amikor az Új Idők Kiadótól elvitte a Gestapó. Családjukban hagyomány volt a nácizmussal való szembenállás, s ő nem tett egyebet, csak felírta az egyetem falára, hogy le a németekkel. Egy múzeumkerti beszélgetését az ellenállásról kihallgatta egy besúgó, s már másnap letartóztatták. A Gestapó börtönéből, ahol együtt ült Karády Katalinnal, Bécsbe, majd Auschwitzba szállították. Apja ekkor már Svájcba emigrált második feleségével, s amikor megtudta, hogy lánya koncentrációs táborba került, fellármázza a fél világot. Kapcsolata volt Altheim német, náci érzelmű ókortudóssal – az ő közreműködése nyomán Auschwitzból Ravensbrückbe szállították Gráciát, ahonnan 11 hónapos fogság után szabadult. A táborban lengyel fogolytársnőitől, a lengyel Bibliából megtanult lengyelül, és élete ettől fogva elválaszthatatlan lett a lengyelségtől.

Hazatérve befejezte az egyetemet, szakdolgozatát Radnóti Miklós költészetéről írta, majd kísérletet tett a lengyel szak megalapítására a pesti egyetemen. Miután apja svájci emigrálása és ottani tevékenysége miatt itthon feketelistára került, Grácia sok jóra, legalábbis állásra itthon nemigen számíthatott. A műfordítás lett a kenyere. Fordított görögből, latinból, de elsősorban lengyelből. Szinte mindenkit ő fordított az ötvenes-hatvanas években; az ifjabb fordító nemzedék csak a hetvenes évek második felében jelent meg. Ahogyan egy korabeli műfordító később egy rádióinterjúban elmondta, nagyon irigyelték Gráciát, mert ő azt fordított, akit akart. És nemcsak klasszikusokat és kortársakat a lengyel irodalomból, de a magyar költészetet is közvetítette a lengyelek felé.

Nyersfordításokat csinált – bár ő maga is költő volt –, és a legnagyobb lengyel költők fordították ennek alapján a legnagyobb magyar kortársakat: Illyést, Pilinszkyt, Csoórit, Nagy Lászlót és a többieket.

1956 után gyakrabban lehetett utazni Lengyelországba, így a hatvanas években felváltva lakott Budán és Varsóban. Alakja a kortárs lengyelek műveiben is fel-felbukkant; Miron Bialoszewski, Wiktor Woroszylski gyakran írt róla és hozzá. E két költővel való barátsága legendás. Ahogyan halála után – 1985-ben halt meg autóbalesetben – itthon megfeledkeztek róla, Lengyelországban a mai napig ápolják emlékét. A Miron Bialoszewskiről forgatott filmben megelevenedik, Krystyna Janda játssza a főszerepet. Élete egyetlen nagy utazás volt Budapest és Varsó között. Volt otthona Varsóban és volt otthona Budán is. Lengyel barátai – Jacek Bochenski, Miron Bialoszewski, Wiktor Woroszylski, Wlodzimirz Odojewski, Julia Hartwig, Artur Miedzyrecki – olyan ellenzéki írók, költők voltak, akiket a hivatalos kultúrpolitika évekre kirekesztett a lengyel irodalomból, írásaik földalatti vagy nyugati emigráns kiadónál jelentek meg. Ő fordította magyarra Wiktor Woroszylski szamizdat kiadásban megjelent Magyar naplóját 1956-ról. Ettől kezdve Woroszylskivel való bensőséges kapcsolata haláláig tartott.

Varsóban szerzett doktorátust 1968-ban, majd Krakkóban adták ki Miron Bialoszewskiről írott doktori munkáját A költészet eltáncolása címmel. Az itthoni illetékesek – az MTA – a lengyelországi doktorátust majd tíz évig nem fogadták el, míg végül egy bátor tudós, Bojtár Endre le nem írta, hogy Kerényi Grácia doktori munkája kiváló, de ha nem is lenne az, a lengyel irodalomnak tett szolgálataiért minden bizonnyal érdemesült a doktori fokozatra. Budapesten, az ELTE BTK Lengyel Tanszékén is csak akkor kapott állást, amikor egy lengyel, Janusz Banczerowski lett a tanszékvezető. 1956-tól haláláig figyelte őt a lengyel és a magyar ellenzékkel tartott kapcsolata miatt a III/III-as ügyosztály. Viktória ügynök beszámolt minden lengyel kapcsolatáról: néha a BM előbb tudta, hogy mikor jön Budapestre, mint Wiktor Woroszylski. Sokáig találgattuk lengyeles barátokkal, ki lehetett Viktória. Arra tippeltünk, hogy valamelyik, a rendszernél jól fekvő lengyeles. De nem. Szőnyei Tamás Titkos írás – A magyar irodalom megfigyelése 1956–89 című könyvében állítja, hogy Nádudvari Anna írónő volt Viktória, akit Grácia egy írásában az „én barna lányomként” emlegetett.

Műfordításainak sima volt az útja, saját írásainak nehezebb. Csak negyvenen túl jelenhettek meg prózai vagy lírai kötetei. Így írt a Csupa boldogság című kispróza kötetének bevezetőjében: „Életem emocionális líráját Azonosulások című verseskötetem (1968) foglalta műformába, életem epikáját – a leglényegesebb külső történéseket és gondolati líráját – a Topográfia című kötetem (1975). Azt a belső szükségletet, amiből a vers születik, Nemes Nagy Ágnes soraival fejezhetem ki a legpontosabban: ’Valamit mégis kéne tennem, valamit a gyötrelem ellen.’ Amikor a költészet prózába hajlik át, indítékaink kifelé-tekintőben fogalmazhatók meg: Topográfia című kötetemmel az emberi kapcsolatok elembertelenedése ellen szerettem volna valamit tenni, a Csupa boldogság az emberi kapcsolatok sematizálódása ellen hadakozik, legalább színes legyen, ha már reménytelen. Megértést teremteni szegényes eszközeink: a szavak, a fogalmak segítségével. És talán mégsem tartom egészen reménytelennek, hisz valahol legbelül még a slágerszövegek banalitását is magunkban hordjuk mind. Bár néha dúdolni jobb…

Műfordítással keresem a kenyerem, és nagyon szeretek írni. Majdnem annyira, mint szeretni a másik embert.”

A hetvenes évek végtől haláláig tanított a Lengyel Tanszéken. Grácia órái igen népszerűek voltak, már végzettként én is jártam a műfordítói szemináriumaira. Ott ültünk a Piarista közben, a negyedik emeleten, az elmaradhatatlan moszkauer sütemények mellett, és mindent megtudhattunk tőle a lengyel irodalomról és kultúráról – de nem csak ezekről. Azt is tőle tanultuk, hogy érdemes nagylelkűnek lenni, mert az mindig jó befektetés. És hogy a langyosakat kiköpi az Úr. Személyes példával járt elől, soha nem félt a hatalomtól. Bátorságból is tőle lehetett példát venni. Létrejötte óta összekötő volt a lengyel és magyar ellenzék között. Egyik alapítója volt a SZETÁ-nak (Szegényeket Támogató Alap), s a lengyel szükségállapot bevezetésekor többedmagával szolidaritási tüntetést szervezett a Bem szobornál. Gyűjtött a lengyelek javára, megszervezte Krassó Györggyel és Cseh Tamással lengyel kisgyermekek üdülését a Balatonnál. Halálos ágyán még volt ideje tiltakozni Popieluszko atya meggyilkolása ellen.

Autóbaleset érte. Ő, akinek sorsát Woroszylski mágikus síkon, a jelek és jelképek síkján látja, nagyon félt a technikai eszközöktől. Csak ha muszáj volt, akkor ült repülőgépre, a metrót soha nem használta, és pont ő nyert autónyeremény betétkönyvön egy Trabantot. Soha nem tanult meg vezetni, a kocsit mindig tanítványai vezették. A máriapócsi búcsúba indultak, amikor árokba fordultak, senki nem sérült meg, csak Gráciának tört el a gerince. Még fél évig feküdt a Budakeszi szanatóriumban, s 1985 húsvétján ment el. Temetése a Farkasréti temetőben több száz résztvevővel, az esemény egyben ellenzéki tüntetés volt. Számomra a legemlékezetesebbek voltak dr. Pákh Tibor szavai, akinek a börtönből való kiszabadításáért Grácia nem keveset tett. A következőket mondta: Grácia elmenekülhetett volna, mint Lót, de nem tette, itt maradt velünk. De nem azért, hogy sóbálvánnyá dermedjen, hanem azért, hogy velünk szenvedje át ezt a szodomai csapást.

Hosszú hallgatás után hazája sem feledkezett meg róla: Bús Balázs polgármester emléktáblát állíttatott hajdani óbudai lakhelyén, majd Óbuda posztumusz díszpolgára lett.

Az emléktábla avatásnál beszédet mondott Wlodzimirz Odojewski és Wieslawa Czapinska. Már egyikük sincs közöttünk. Odojewski a Katynról szóló regény szerzője, Andrzej Wajda alkotótársa, az egyik legismertebb lengyel prózaíró, akinek első regényét 1966-ban fordította Grácia. A lengyelek elmondták, hogy Gráciát a vérüknek érezték, közölük való volt.

Julia Hartwig, akivel s akinek férjével, Artur Miedzyreckivel együtt fordították a magyar költészetet lengyelre, még köztünk van, és kilencven­évesen sorra jelenteti meg új műveit Varsóban. Így emlékezett Gráciára:

„Drága Grácia! Hány napot is töltöttünk együtt magyar költőket fordítva lengyelre? Hány ebédet töltöttünk együtt nálunk, otthon? Hányszor is búcsúztunk, amikor oly gyakran voltál nálunk Lengyelországban, Varsóban, mely iránti szerelmeidet oly sokszor megírtad verseidben és levelidben? Ez a szerelem a nyelvünk iránti szerelemmel kezdődött, amelyet fogolyként a lengyelektől tanultál Auschwitzban és Ravensbrückben, ahová úgy kerültél, hogy otthon részt vettél az antifasiszta diákkörökben. Tizenhárom hónapos fogság után, 1945 áprilisában úgy szabadulhattál, hogy apád, a világhírű klasszika-filológus, Kerényi Károly az egész világot fellármázta kiszabadításod érdekében, s te visszatérhettél Budapestre kettős lélekkel: lengyellel és magyarral. Folytatod magyar és görög szakos tanulmányaidat, gyakornok vagy először az egyetemi görög, majd lengyel intézetben. 1949-ben kezdeményezésed nyomán létrejön az egyetemen a lengyel tanszék. Még igazán nem ismered az országot, amelynek nyelvét ’oly spontán’ körülmények között megtanulhattad.

1952-ben látod meg először Varsót, mely – ahogyan magad írod – »életed szerelme« lett. 1954-ben érkezel másodszor, ekkor már a lengyel irodalmat fordító ösztöndíjasként. Az elkövetkező években sűrűn utaztál hozzánk, noha útlevélproblémáid voltak, otthon nem szívesen vették gyakori utazásaidat, hiszen a rezsim ellensége voltál, már csak katolicizmusod miatt is, emlékszünk, hányszor ért kellemetlenség a határon… Varsóban – és talán nem véletlenül – rátaláltál az ellenzék embereire, és velük kerültél szoros barátságba.

Akkor Lengyelországban szabadabb világ volt, mint Magyarországon, ahol a forradalom leverését követő időkben apátia és bénultság volt, a magyar értelmiség úgy gondolta, hogy minden elveszett. Grácia, aki műfordítással foglalkoztál, először görögökkel, majd lengyelekkel, nem voltál a hatalom kegyeltje, elsősorban a lengyel ellenzékkel való kapcsolatod miatt, de azért sem, mert Kerényi Károly lánya voltál, aki Svájcba menekült. Az a szeretetteljes légkör, amely Téged Varsóban körülvett, ihletőjévé vált és forrásává műveidnek.

Nagyon sok odaadó barátod volt itt. Egyik legközelebbi barátod Miron Bialoszewski volt – akinek a Kicsi kocsit írtad – s mindazok, akik barátságos házában megfordultak. ’Mironkának’ hívtad, szeretted a verseit, és doktori disszertációdat is róla írtad, mely a Költészet eltáncolása címmel jelent meg Krakkóban. Sok íróbarátod közül első helyen kell említeni Wiktor Wroszylskit, akinek az 1956-os magyar forradalomról szóló írása csak a második nyilvánosságban jelenhetett meg, s azonnal lefordítottad. Közeli barátaid voltak még Jacek Bochenski és Artur Miedzyrecki, Maria Dabrowska. Barátaid körében nemcsak írók és művészek voltak, jóban voltál tolmácsokkal és a magyar–lengyel ügy olyan kiválóságaival, mint Camilla Mondral. Az én barátságom Veled akkor kezdődött, amikor férjemmel, Artur Miedzyreckivel megismertetted az élő magyar irodalmat. Artur nagyon közeli barátságba került Illyés Gyulával, alighanem az akkori egyik legnagyobb magyar költővel, és fordította annak verseit, melyet a varsói Nemzeti Kiadó Intézet (PIW) adott ki. Sokszor voltunk férjemmel Illyés Gyula vendégei Budapesten, ahol megismerkedhettünk feleségével és lányával is. Illyés, mint tudjuk, fiatal költőként Párizsban élt, és a szürrealizmus hatása alá került. Amikor hazatért, rátalált saját hangjára, és a magyar föld és szabadság egyik legnagyobb poétája lett. Legnagyobb hatású verse, az Egy mondat a zsarnokságról a lengyelek körében is jól ismert volt. Grácia előtt Illyésnek óriási tekintélye volt, s amikor lengyelre fordította verseit, azt férjemmel, Arturral közösen tette. A magyar és a lengyel írók között akkor nagyon szoros volt a kapcsolat. Gyakran voltunk egymás vendégei itt Varsóban, meg ott, Budapesten. Emlékszem egy közös utazásra Tadeusz Nowakkal, gyakran voltunk a Pen Club vendégei. A magyarok szívesen jelentettek meg lengyel költőket folyóirataikban, főleg a Te fordításaidban, sőt előbb jelent meg Párizsban lengyelül a magyar költők antológiája, mint Lengyelországban.

A Te ötleted volt, Grácia, hogy ki kell adni lengyelül a magyar költők antológiáját, és teljesen egyedül láttál neki a harcnak. Nehéz lenne leírni, hány akadállyal kellett megküzdened.

Azt akartad, hogy lengyel költők fordítsák a magyarokat. Természetesen közülük nemigen voltak olyanok, akik ismerték a magyar nyelvet. Nyersfordításokat csináltál, és olyan lengyel költőket kerestél, akiknek költészete, temperamentuma megfelel a kiválasztott, fordított magyar költőnek. Sokat gyötrődtünk, nemegyszer sírtunk ezek felett a fordítások felett. A cél az volt, hogy megmutassuk a lengyeleknek ezeket a legnagyobb magyarokat: Radnóti Miklóst, Ady Endrét, Kassák Lajost, Illyés Gyulát, Juhász Ferencet, Weöres Sándort és Pilinszky Jánost. Emlékszem a levelekre, melyeket ez ügyben írtál. Szerettél magadon is mosolyogni, és titokzatosnak látszani, és volt ebben valami meghatóan gyerekes. Minden összekapcsolódott a horoszkópok iránti misztikus vonzalmaddal. Megkaptuk őket megérkezésedkor, sőt néha postán is küldtél horoszkópokat.

Azokon az éveken át, amelyeket itt töltöttél körünkben, a doktori disszertációdat is írva, úgy tűnt, örökre velünk maradsz. De jött a szükségállapot, és Te nem jöttél többet, talán nem is engedtek volna a ’szervek’ sem innen, sem onnan… 1982. augusztus 10-én, a gdanski megállapodás évfordulóján részt vettél a lengyelek melletti szolidaritási tüntetésen, ott Budapesten, a Bem szobornál. Mindent megtettél, hogy a lengyel gyerekek magyarországi üdülését megszervezzed. Felemelted a szavad a Jaruzelski diktatúra ellen, s elküldted leveledet az internált Wiktor Woroszylskinek. 1984 őszén autóbaleset ér, és súlyos sérülésekkel kórházba kerülsz, majd 1985 húsvétján, Nagyszombaton hagysz el bennünket. Halálod előtt még elküldted tiltakozásodat Popieluszko halála miatt. Gondolataid mindig velünk vannak. Drága, drága Gráciánk!

A kanadai magyar irodalom eleven lexikona és katalizátora 1932. január 20-án született Nyírbéltelken. Testvéreivel szívesen vette ki részét az otthoni mezőgazdasági munkákból, de hamar kiderült az is, hogy János jófejű, tanulást szerető gyerek. Ennek köszönhetően lehetett a szegény család harmadik gyerekéből gim­nazista. A középiskolát Hajdúböszörményben járta ki, a Bocskai István Állami Gimnáziumban, ahol életében először kizárólag a tanulás volt a feladata.

Az államosítások, padlássöprések idején kollégistaként viszonylag védett környezetben élt, de hazalátogatva azt tapasztalta, hogy családja, ismerősei szorongatott helyzetben éheznek szülőfalujában.

Kiváló érettségi vizsgája után, 1953-ban Pesten, az ELTE-n folytatta tanulmányait újságírás és összehasonlító irodalom szakon. Az ötvenhatos forradalom idején egyetemistaként természetesen nem tartotta távol magát az eseményektől, az orosz tankok bevonulása után hazatért Nyírbéltelekre, majd a megtorlás elől nyugatra távozott. Néhány hónapos ausztriai táborélet után huszonnégy évesen, nyelvtudás nélkül érkezett meg Kanadába, ahol ötvennyolc évig élt és dolgozott.

Új hazájában először a nyelvet kellett elsajátítania, természetesen munka mellett. Dolgozott kórházi ápolóként, házat festett, ha azzal bízták meg, később dohányfarmon vagy hídpénzszedőként kereste meg a mindennapi betevőt.

A Hamiltoni Egyetemre jelentkezett, és munka mellett tanulva 1961-ben vette át első diplomáját. A konvokációs ünnepségen az egyetem kancellárja hozzá érve azt mondta az ünneplő közönségnek: „Ez a fiatalember öt évvel ezelőtt egy fillér és egy szó angol nyelvtudás nélkül érkezett az országba. Ha Magyarországon ilyen diákokat nevelnek, akkor várjuk a többit is.”

– Akkoriban háromezer diák ment Kanadába, és közülük nagyon sokan elvégezték ott az egyetemet. A magyarok kiválóan megállják a helyüket új hazájukban – tette hozzá szerényen beszélgetőtársam.

Egyetemi végzettséget szerezve nyert jogot arra, hogy felvegyék a Torontói Egyetem könyvtártudományi szakára. Amikor a felvételi beszélgetésen a szak dékánja megkérdezte tőle, miért pont ezt a szakot választotta, azt felelte: bántja a felismerés, hogy ebben az országban alig tudnak valamit a magyarságról.

Könyvtárosként szeretné felkutatni a kanadai magyarság kultúráját, hagyományait, minden ezzel kapcsolatos tényt és adatot, mindezt egy alapos bibliográfiába rendezve átadni az utókornak.

Az egyetem után könyvtárosként be is járta a országot. Elsőként Winnipegben vállalt állást, ahol sok magyar élt. Itt írta meg első novelláit, és bekapcsolódott a helyi irodalmi kör munkájába is. Ezekben az években komoly fordítói munkát is végzett: az angol nyelvű irodalom gyöngyszemeit, többségükben kortárs amerikai írók műveit ültette át magyarra.

Saját írásait a winnipegi Kanadai Magyar Újság, a torontói Kanadai Magyarság, illetve a Kanadai Magyar Élet közölte. Rövid időn belül a kinti magyar irodalmi közösség megbecsült alakja lett.

Egy bögre tej című novelláskötetét, amely Münchenben jelent meg a Mikes Kiadónál, egy hónap múlva utánnyomatták, mert szó szerint elkapkodták az olvasók.

Winnipegben ismerte meg első feleségét, aki észt-német származása ellenére évtizedeken át segítette, támogatta a magyar nyelv és kultúra megőrzésére irányuló munkáját.

Ontarióba visszaköltözve tovább folytatta irodalomszervező munkásságát, háttérbe szorítva saját írói tevékenységét. Ottawában irodalmi antológiát szerkesztett, majd 1968-ban írótársaival lakásán megalapította a Kanadai Magyar Írók Körét – a tulajdonképpeni kanadai magyar írószövetséget. A kör céljaként a magyar nyelven való alkotást határozták meg, kiváló fórumot teremtve a kanadai magyar írók és költők számára. A megalakuláskor kilencen voltak, három év múlva több, mint harmincan. Megindult egy antológiasorozat; az első három magyar és az első angol nyelvű kötet szerkesztését magára vállalta.

A hetvenes-nyolcvanas éveket ma is a kanadai magyar nyelvű irodalom fénykorának tartják, és ebben kiemelkedő szerepe volt az Írók Körének. Tevékenységüket nemcsak Kanadában, hanem az Egyesült Államokban, sőt, a Nyugat-Európában élő honfitársaink is kiemelkedően fontosnak tartották.

Ritkaságszámba megy a diaszpórában az, ami Kanadában történt, hogy pár évtized alatt száznegyven verseskötet, száz regény, száz kisepika jelent meg magyar szerzőktől, magyar íróktól.

Ez óriási szám, hiszen Kanadában mintegy háromszázezer ember vallja magát magyar származásúnak – sorolta Miska János. – Az az általános felfogás, hogy a második generáció már nem sokat törődik a szülei hagyományaival, csak részben igaz. Mert jöhetnek olyan események, mint a kanadai kétnyelvűségi és multikulturális mozgalom a hetvenes évek elején, amelyek felkeltik a másod-, harmadnemzedék érdeklődését szüleik hagyományai iránt.

„Az antológiák puszta léte azt bizonyítja, hogy a magyar irodalom nem csupán Magyarországon létezik, hanem mindenütt, ahol magyarok élnek” – jelentette ki arról az időszakról Miska János Koltay Gábornak, akivel a Megyek fáklyát gyújtani című interjúkötetét készítette.

Életének következő fontos szakasza elején, 1972-ben az Ottawától négyezer kilométerre fekvő Lethbridge-be költöztek feleségével, ahol megpályázta és elnyerte az ottani mezőgazdasági kutatóintézet 40 millió dolláros felújítási projektjén belül a könyvtár újjászervezésére kiírt igazgatói munkakört. – Az volt a szerencsém, hogy Lethbridge egy hetvenezer lakosú mezei városka. Az intézetben majdnem minden nemzetiség képviseltette magát a kutatók között, akik segítettek nekem az anyaggyűjtésben és a nyelvi bonyodalmakban – emlékezik vissza.

A nagykönyvtár létrehozása mellett – ami önmagában is hatalmas munkát jelentett – belekezdett egy hatalmas, a kanadai nemzetiségi irodalmakról szóló bibliográfia szerkesztéséhez. – Ezt úgy alkottam meg – mondja tréfásan –, mint Isten a világot. A semmiből. Tizenöt évi kutatás eredményeként elkészült egy ötezer citátumot kitevő, annotációkkal ellátott munka, hatvanöt nemzetiség hetvenöt nyelvű bibliográfiája.

Kanada egy kilencmillió négyzetkilométer kiterjedésű ország, amelyet a nemzetiségek belaknak. Hogy lehet elképzelni az anyaggyűjtést egy ilyen irdatlan területen? – kérdezem Miska Jánost.

– Az anyaggyűjtésnek több változata van – mondja. – Könyvtárazás, levelezés, telefon, személyes látogatás. Az ember adott esetekben a megfelelőt választja. Ezek mellett gyorsan elterjed a hír, hogy van itt egy megszállott magyar, aki emberfeletti munkára adta magát. Hátha lesz belőle valami. S jönnek az írók, az irodalmárok, az olvasók 150 különböző nemzetiség soraiból, hozzák kollégáikat. Görgeti a hólabdát, míg hatalmas hógömb lesz belőle, s tizenöt évi szabadidei munka eredményeként összeáll egy szimfonikus méretű bibliográfia, melyhez hasonlót még a Nemzeti Könyvtár sem tudott elképzelni. Könyvtár-ellenőrzési látogatásaim során eljutottam az ország különböző területeire. A nappali órákban elvégeztem a hivatali teendőimet, este meg mentünk a feleségemmel a városi könyvtárakba, nemzetiségi kultúrotthonokba, egyéni írók lakására – anyaggyűjtésre.

Otthon estéken, éjjeleken át rendezgettem az anyagot, s összeállt minden, megnyerve a Torontói Egyetemi Kiadó tetszését. Példányai ott vannak szerte a világ könyvtáraiban Ethnic and Native Canadian Bibliography címmel.”

A könyvtáralapításért 1977-ben megkapta az egyik legnagyobb kanadai kitüntetést, a II. Erzsébet koronázási Emlékérmet, ezt követően Alberta tartomány Nagydíjával ismerték el teljesítményét.

Tizenegy évig, 1983-ig tartott életének lehtbridge-i szakasza, amit könyvtárosi pályafutása legboldogabb éveinek tart ma is. Akkor hívták meg Közép-Kanadába, tizenöt kutatókönyvtár vezetésére. Érdekelte a feladat, mert tervbe vette a Földművelésügyi Minisztérium tudományos kiadványainak teljes digitalizált bibliográfiáját. A minisztérium égisze alatt kétezer kutató dolgozott, akiknek a munkáját nagyságrendekkel tette hatékonyabbá ez a rendszerezés.

Ez idő alatt folytatni tudta a kanadai magyarság történetével kapcsolatos több évig tartó küldetését is. A Canadian Studies on Hungarians című bibliográfia első kötete 1986-ra készült el, s mint centenáris bibliográfia a Reginai Egyetemi Kiadó gondozásában jelent meg 1987-ben. Ennek olyan széles visszhangja támadt, hogy az elkövetkezett években egy nemzetiségi bibliográfiai kultusz alakult ki. Miska János két pótkiadást is elkészített, úgyhogy a magyar rész 2000-rel bezárólag tökéletes feldolgozással elérhető a történészek, szociográfusok, írók számára.

A bibliográfiák mellett a kanadai magyar irodalom további szervezésében is maradandó munkát végzett. Kiadás alá rendezte az ott élő magyar írók antológiáját, mely The Sound of Time címmel jelent meg.

Ez is nagy sikert ért el Kanada-szerte; példányai eljutottak a városi könyvtárakba, s az iskolákban az ajánlott irodalmak listáján szerepelt. Második angol nyelvű antológiája műfordításához a legkiválóbb angol anyanyelvű kanadai költőket sikerült megnyernie. Ezen a köteten 1985-ben kezdett dolgozni, és végül 2002-ben talált olyan kiadót, amelynek jóvoltából megjelenhetett a gyűjtemény.

– Tíz ujjunkon megszámolhatjuk az észak-amerikai földrész azon kiemelkedő nagyjait, akik ismerték és igazán szerették a magyar irodalmat. A nagyon kevesek közé tartozott az Egyesült Államok hajdani elnöke, Theodor Roosevelt. Kedves olvasmánya volt Mikszáth Kálmán regénye, a Szent Péter esernyője” – mesélte Miska János.

Az antológiákkal kapcsolatban megjegyezte János egyik barátja, Kenneth McRobbie egyetemi tanár, költő, szerkesztő és műfordító, hogy az irodalomban nincsenek kis és nagy nemzetek. S ha mégis volnának, Magyarország határozottan a nagy nemzetek sorába tartozna. A „száműzött” magyar művészek között abban az időszakban olyan nagyságok alkottak, mint Márai Sándor, Wass Albert, Kerecsendi Kiss Márton, Czigány Lóránt, Fáy Ferenc vagy Faludy György. Miska János a kanadai alkotók közül Kemenes Géfin Lászlót és Vitéz Györgyöt tartja az ottani magyar költészet legjelesebb képviselőinek, de hosszasan sorolja a többi kiváló tehetségű alkotó nevét is, akiket még mindig nem ismerünk Magyarországon.

Hatalmas irodalomtörténeti értéket képvisel az a több évtizedes levelezés is, amelyet irodalomszervezői munkája során folytatott. Az összegyűjtött és rendszerezett anyag nagy részét az ottawai levéltárban őrzik.

Óbudai házában szépen rendszerezve megtalálhatóak a 2000 után íródott ötezer levél; Ottawában további 15.000 levél vár digitalizálásra. A szegedi egyetem jelentkezett, hogy szeretnék elvégezni a feladatot. – Adná az Isten, hogy sikerülne! – sóhajt fel a szenvedélyes levélíró. – Így nem kellene hazahozatni az ottawai anyagot, ha azt egyáltalán kiadnák a kanadai levéltárosok.

Harminc éves könyvtárosi szolgálat után, 1991-ben vonult „fiatal” nyugdíjba, bár a minisztériumnál, ahol egyben a Miniszteri Igazgatótanácsnak is tagja volt, felajánlották, hogy a tetszése szerinti munkakörben maradjon tovább. Ő azonban úgy döntött, hogy feleségével a kellemes éghajlatú Victoria tartományba költöznek, ahol idejét regényírással tölti. Meg is írta 250 oldalas angol nyelvű emlékiratait. A nagyszabású családregényen még ma is dolgozik.

– Szeretnék egy regényt írni három nemzedékről – ismerteti terveit Óbudán. – Édesanyám nővére a 1930-as években került ki Kanadába. Róla, az ő másodgenerációs gyerekeiről és az én generációmról mesélnék.

A feladatok nyugdíjasként sem kerülték el. Folytatta a magyar bibliográfia harmadik kötetét, majd elvállalta a vancouveri magyar folyóirat, a Tárogató főszerkesztői feladatait. Négy és fél év után szervezete fellázadt, súlyos tüdőgyulladásba esett, de sikerült felépülnie. Ezután lemondott az újság szerkesztéséről, de a bibliográfia kiegészítő kötetét megjelentette.

Pihenésképpen folytatta a magyarságkutatást, jelesül azt vizsgálta, hogyan látja a befogadó ország a magyarságot. A kilencvenes évek második felében három kötetben jelentette meg válogatott írásait, majd meggyőzték arról, hogy vegye át a Szigeti Magyarság című kéthavonta megjelenő victoriai folyóirat szerkesztését.

– A külföldi magyarság talán nagyobb szenvedéllyel viseli a magyarságát, mint a hazaiak. Kanadában a Szűz Mária képe mellett ott volt Kossuth Lajos képe is.

Ha más nemzetek bántják a magyarságot, az nekünk jobban fáj, mint a hazai magyaroknak – ismertette majd hat évtizedes tapasztalatait a repatriált író.

Újra itthon

Magyarországra 1985-ben tért vissza először, az Országos Széchényi Könyvtár meghívásának téve eleget. Két év múlva édesanyja temetése miatt újra hazalátogatott. Élete párja, Marika (szerette, ha így szólítják) is egyre többet betegeskedett, orvosai későn vették észre, hogy tüneteit vastagbéltumor okozta. Nyolcvanhat évesen tért örök nyugalomra, negyvenöt év házasság után.

A veszteség nagyon megrendítette Jánost, de Magyarországon új erőre kapott. Ebben hathatós szerepet játszott második felesége, Erzsike is, akivel 2012-ben kötöttek házasságot. 2014-ben találtak egy szép házat Óbudán, Békásmegyeren, ahol itthoni életükre berendezkedtek. Itt kapott méltó helyet kanadai-magyar irodalmi archívuma is.

Miska János ma is szereti Kanadát, második otthonának tekinti, de úgy érzi, Kanadában elvégezte a legfontosabbakat, itthon nagyobb hasznára lehet hazájának, mint a tengeren túl. Munkásságáért számos kitüntetést kapott szülőhazájában is.

Kutatómunkásságáért a Magyar Tudományos Akadémia külhoni tagjává, a Nemzetközi Magyarságkutató Társaság tiszteletbeli tagjává választották. A két haza szolgálatáért a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét kapta 2012-ben.

– Nyírbéltek díszpolgára és Hajdúböszörmény tiszteletbeli polgára vagyok – mondja János. – Hálám jeléül évente egy-egy ösztöndíjat adunk feleségemmel mindkét város egy-egy tehetséges, rászoruló sorsú diákjának. Az ösztöndíjat Böszörményben az angol nyelvhez kötöttük. Tanuljanak a magyarok idegen nyelveket, ne legyenek elveszve a határon túl sem.

– Még sok elvégezni valóm van itthon – folytatja. – Ilyen a kanadai-magyar irodalom megismertetése Magyarországon. Először csak a magyar nyelvűekre gondoltam, de az angol nyelvűek annyira tehetségesek, őszinték, hogy ezt vétek volna kihagyni. Kedvenc szerzőim közé tartozik Payerle György, John Marlyn, Jónás György regény­írók. Tihanyi Éva, aki gyerekként került ki Kanadába, angol nyelven írt verseivel vált országosan elismert költővé. Nagyanyám kesztyűje és más, magyar emlékeket őrző verse igazán feledhetetlenek.

Haza csak egy van

– Mi abban a tudatban éltünk, hogy itt még mindig tragacsokkal járnak, pedig az ember Torontóban sem lát ennyi új autót, mint Budapesten. Ezt el sem lehetett onnan képzelni. Kollégáim aggódva mondták: visszamész Magyarországra? Azok még a múlt század elején élnek! Mily’ boldogsággal töltött el, hogy egy csodálatosan fejlett országra találtam. Az emberek barátságosak, udvariasak, akár Victoriában. Itthon újra kedvet kaptam az íráshoz. Szeretnék újra visszatérni a novellaíráshoz. Annak idején túlságosan személyes jellegűnek tartottam elbeszéléseimet, bár éppen ezért arattak nagy sikert. Akkoriban az irodalmi kísérletezésen volt a hangsúly, de számomra az volt az elsődleges cél, hogy a kanadai magyarságot megőrizzem a magyar nyelvnek, a magyar irodalomnak, és ehhez meg kellett alkotnom egy olyan stílusirányzatot, amelyik érthető az olvasók számára.

Az itthon megírandó novellákban igyekszem majd levetkőz­ni a korábbi magamra erőszakolt missziós szolgálatot, és szeretném megírni az életet úgy, ahogy volt.

Rettenetes korszak volt a Rákosi-féle, de közben fiatalok, bátrak voltunk, csintalanok, mit sem számítva az élet következményeivel. Talán van értelme, hiszen magam is meglepődtem úgy öt évvel ezelőtt, amikor az interneten megláttam, hogy az én angolra fordított novelláimat tanítják a brit-columbiai egyetem világirodalmi szakán, Hans Kafka, Jerzy Kozinsky írásai társaságában.

– Szerencsére van még rá ideje – teszi hozzá mosolyogva felesége, Erzsike. – Húsz éve mindenképp. Amikor megkapta a személyi igazolványát, figyelmeztették, hogy 2045-ben meg kell újítani.

Nem nyaralós regény. Hiába szorongatja az ember a tengerparti súrlófényben jól megérdemelt mojitóját, ha már az első novella úgy bepaszírozza a csíkos nyugágyba, hogy esélye sincs kiszállni, amíg végére nem ér a 31 „valóság” novellának.

Herczeg Szonja elsőkötetes szerző pedig nem ismer tréfát: ha már elkezdte, ha már volt bátorsága mögé nézni a metrón utazó, kocsmában könyöklő, padon lábat lógató, otthon porosodó, gyorséttermekben asztalt törlő emberek történetének, akkor úgy meséli el, ahogy van.

Pontosan úgy, ahogy van, úgy, hogy az összes tinilányt dédelgető anyuka gyomra görcsbe rándul, és azonnal újra olvassa az összes „veszélyek a közösségi médiumokban” esettanulmányt, és úgy, hogy minden robotoló nyugdíjas életébe azonnal bevizionáljuk magunkat, rosszullétig – talán ránk is ez vár.

A történetek feszesek, alig pár oldal egy-egy novella. A szerző egy mondattal gyakran éveket ölel fel, nincs idő a hosszas jellemábrázolásokra. Minden történet önállóan is megállja a helyét, de vannak kapcsolódások az írások között, mint például a Támadás és a Visszavágó, ahol mindkét szereplő szemszögéből meghallgathatjuk tragikus történetüket.

Herczeg Szonja hősei mind kiszolgáltatott emberek, ki a lusta gyerekének, ki a neurotikus szeretőjének, ki a külvilág felé való megfelelési kényszerének, ki pedig saját féltékenységének rabja.

Olyan sztorik, amik bármikor, bárkivel megtörténhetnek, persze velünk nem (de!), jobb is lesz, ha arrébb kapcsoljuk a tévét, lehalkítjuk a rádiót, becsukjuk az internetet és a könyvet.

Persze szembe is nézhetünk a valósággal, vagy akár csak ezzel a 31 happy end, megváltás, pomádé nélküli, igaz, itt-ott reménysugárral felsejlő történettel, és végig gondolhatjuk a sajátunkat is.

Herczeg Szonja kötete lenyűgöző olvasmány, külön köszönet a Scolar Kiadónak, aki L!ve sorozatával elsőkötetes szerzőknek ad lehetőséget a bemutatkozásra.

„Ma nagyot dumáltunk Mr. Dockkal. Elmagyaráztam, hogy csonka családban élő, összeférhetetlen, munkanélküli apával rendelkező, halmozottan hátrányos helyzetű gyermek vagyok. Azt felelte, azt sem bánja, ha egy leszbikus, féllábú, alkoholista néger anya meg egy leprás, púpos arab törpe ivadéka vagyok, amennyiben dolgozataim csillogóan értelmesek és intelligensen szerények. Ennyit arról, miként ügyel a pásztor a nyájra!” És ez még csak a kezdet!

Sue Townsend regénysorozatának első kötete, A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplója 1982-ben jelent meg, és azonnal bestseller lett, ami – a brit társadalom aktuális eseményeitől eltekintve – a kiskamaszok nyavalyáit figyelembe véve több mint 30 év után is maradéktalanul aktuális.

Ugyanis Adrian Mole minden kínszenvedéseit olvasva, a tizenévesek többsége ma legalább annyira megnyugodva sóhajt fel, mint tették ezt kortársaik anno ’82-ben: nem csak ő az iskola introvertált balfékje, nem csak az ő apját bocsájtották el megint az aktuális munkahelyéről, nem csak az ő anyukája lépett le a szomszéddal, nem csak neki kell percenként a kutyát műtétre vinnie, mert emészthetetlen dolgokkal tömi magát, hál’ Isten nem csak neki kicsi a pénisze és végül, nem, nem csak ő szerelmes reménytelenül az iskola legdögösebb csajába.

„Ma földrajz volt, egy egész órát ültem Pandora mellett. Napról napra jobban néz ki. Mondtam neki, hogy a szeme színe éppen olyan, mint a kutyáé. Azt kérdezte, milyen fajta. Megmondtam, hogy korcs.”

Az osztály is normál menetben oszlik intelligens és kevésbé érdeklődő tagokra, és a tanárok is hozzák az örök papírformát a gyűlöljük-kiröhögjük koordinátarendszerben.

Adrian és komplexusos családja története nem egy idealizált világ szüleménye, amivel a mindenkori tinédzserek azonosulni szeretnének (mint például a Szent Johanna gimi szereplői), hiszen tetszik, nem tetszik, éppenséggel pont benne élnek. Tipikus közhely: végre valaki (jelesül Sue Townsend) pontosan kimondja, leírja, elsírja, kineveti, letojja azt, amit ők is. Nem véletlen, hogy a ’80-as évek végére Adrian Mole nevével fémjelezve alakultak kulturális klubok, olvasókörök vagy épp a festői Komlón rockzenekar.

Hiszen az írónő profi módon szippantja be olvasóit: a fiktív naplóban zajló történet végig egyes szám első személyben szól mind az olvasóhoz, mind magához a naplóhoz is. Az első három kötetben a pattanásos, rigolyás tini Adrian Mole életét követhetjük végig – a gyötrő kamaszkori problémák mellett megjelennek a brit társadalom aktuális problémái is.

„Pandora és Pandora mamája beléptek anya nőmozgalmi csoportjába. Egyetlen férfi vagy fiú sem teheti be a lábát a nappalinkba. Apa felügyelt a bölcsődére az ebédlőben. (…) Apa szerint a nőknek otthon kéne ülni a fazék mellett. Súgva mondta, nehogy halálra karatézzák.”

A később megjelent három kötet már a felnőtt Adrian Mole életébe enged bepillantást nagyon plasztikusan, igaz, sokkal több szociális, politikai problémát boncolgatva. Bár Adrian kilépett az ifi-regény kategóriából, ugyanaz a kontrollmán mizantróp maradt, aki bár pocsék irodalmi vénával rendelkezik, mégis egyre inkább kiemelkedő entellektüelként tartja magát számon, spontán kinyilatkoztatásokra mindig készen.

„Vannak olyan hagyományok, amiket hagyni kell kihalni – ilyenek a madrigálok, a némajáték és a néptánc.”

Az írónő sajnálatos közelmúltban bekövetkezett halála miatt Adrian Mole kortalanná vált. Sose tudjuk meg, milyen lett volna negyvenesként vagy akár nyugdíjasként. Talán olyan, mint nagymamája, aki a világvégére beharangozott nap után ballagott át családjához közölni a vészjóslatot, mert a jeles napon nem ért rá, épp függönyt mosott. Vagy esetleg olyan, mint a céklát zabáló vén kujon, Bert Baxter, akit Adrian társadalmi munkában gondozott. A rafinált öreg halála előtt rábízta annak a titkos doboznak a kulcsát, amiben emlékeit tartotta. A dobozt azonban Adrian gyermekkorban bebetonozódott szerelme, Pandóra kapta. Az, hogy a kulcs valóban illett-e a zárba, és kinyílt-e végül Pandóra szelencéje, minden Adrian Mole rajongóban örök, gyötrő kérdés marad.

„Harmincöt éves lettem. Most már hivatalosan is középkorú vagyok. Újabb lépés a fogínysorvadás, a tolókocsi és a halál felé.”

Mindössze húszéves volt, amikor már nemcsak művelte, de tanította is a hangszert. Hogyan került közel a gitárhoz?

Amikor az ember fiatalon a gitárt választja hivatásául, nem is gondolja, hogy milyen szépségekkel teli, de viszontagságos útra téved. Zenei nevelésem már a legkorábbi években elkezdődött, hiszen Ercsiben egy polgári értékrendet valló, műszaki értelmiségi családban nevelkedtem öcsémmel, ahol a zongoratanulás, a balett és a nyelvtanulás szinte kötelező volt. Egyik sem volt ellenünkre, a szüleim a fővárosból béreltek zongorát, hogy első zongoratanárunk, Bánkövi Gyula zeneszerző édesapja elkezdhessen minket tanítani.

Nagy szívfájdalmam egyébként, hogy a későbbiekben nem mentem vissza hozzá, hogy elmondjam, zenei pályára léptem.

Tizenegy éves voltam, amikor felkerültünk Budapestre, Csillaghegyre, ahol a kóruséneklés az általános iskolai tanulmányok fontos eleme lett. Hetedikes lehettem, amikor még egy énekverseny negyedik helyezését is begyűjtöttem. Ekkori énektanárom ajánlotta, hogy az éneket gitárkísérettel gazdagítsam. A Körösi Csoma Sándor Gimnáziumban az első évben egy alkalommal el is jött egy gitártanár, aki új tanszak felépítését tervezte. Meghallgatást tartott, majd két másik társammal együtt engem is kiválasztott későbbi mesterem, a magyar gitároktatás egyik úttörője, Puskás Tibor.

Puskás Tibor nemcsak a hangszert szerettette meg önnel, de a tanítási módszerét is meghatározta.

Egy gitár első pillanatra könnyűnek, légiesnek tűnik, és csak sokkal később érzünk rá azokra az alapvetésekre, amelyek végigkísérik hangszeres életünket.

A gimnáziumi éveim során egyetlen pillanatra sem vált el számomra a gitár klasszikus olvasata és az a bohém szabadságérzet, amit a hangszer magában hordoz.

Ugyanúgy játszottam könnyűzenét a saját magam szórakoztatására, ahogy egy-egy iskolatársammal Paganini-szonátákat is. Amikor kikértem Puskás Tibor véleményét a jövőmmel kapcsolatban, nem akart álmokba ringatni, és azt mondta, hogy ha nem tudom elképzelni az életem gitár nélkül, csináljam, de ne legyek csalódott, ha nem lehetek szólóművész, hiszen ahhoz szerencse is kell, a tanítás lehetősége azonban mindig nyitva áll majd. Én ezzel tökéletesen meg voltam elégedve, és bár sokfelé elindulhattam volna, hiszen egy szakmát is kitanultam, közben pedig jelentkeztem a konzervatóriumba, utólag úgy gondolom, hogy semmi nem volt hiába, és a szálak végül a gitártanításnál futottak össze.

Mennyire érett egy húszéves fiatal arra, hogy hangszeres növendékei legyenek?

Ez egy remek kérdés, és gyakran megpróbálom végiggondolni, hogy mik voltak azok a tulajdonságok, eszközök, amelyek alkalmassá tettek arra, hogy a kezdeti években és a későbbiekben is eredményes kapcsolatot teremtsek a mindenkori növendékeimmel, akik eleinte alig voltak fiatalabbak nálam. Mindig próbáltam figyelni arra is, hogy az életkorom és a tapasztalataim előrehaladtával hogyan változott, változik a kapcsolatom a fiatalokkal. A későbbiekben, amikor már főiskolán tanítottam, gyakran megkérdeztem a növendékeimet és előadásaim során kollégáimat is, hogy szerintük ki a jó pedagógus, és azt kell mondanom, hogy aligha találták meg a megfelelő szavakat.

Én azt vallom, hogy a kíváncsiság kell, hogy a pedagógus legfőbb erénye legyen. Csak ez viszi előre a történéseket, ami ugyanúgy érvényes a hangszerre, a művekre és a gyerekekre.

Úgy látom, hogy különböző felvételeket őriz a telefonján. Vannak olyan jellemző tulajdonságok, amik egyértelművé teszik, hogy egy fiatal tehetségnek éppen a gitárt kell választania?

Nézze csak ezt! Szinte megmagyarázhatatlan, de nagyon izgalmas, ahogy például egy szülő át tudja adni a tudását, azt az ismeretet, amit nem feltétlenül lehet egy zeneiskolában megtanulni. Egyszerűen vannak olyan fiatalok, akiknek kezükbe adjuk a hangszert, és gyakorlatilag nem lehet többé elszakítani őket. De talán nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy meg kell hagynunk az örömöt, amit a zene és a hangszer jelent. Nem feltétlenül szeretem például a gyakorlás szót, de a motivációt sem. Meggyőződésem, hogy nem lehet valakit motiválni abban az értelemben, hogy a motivációnak saját magunkból kell fakadnia, és ha az létezik, egy tanár vagy szülő feladata és felelőssége, hogy ezt fenntartsa, mert létrehozni nem lehet. Az én olvasatomban a Kodály-módszer lényege egy olyan zenei anyanyelv élményszerű elsajátítása a népdalokon keresztül, amely tartalmazza a zenei, érzelmi és előadói tradíciókat, s amely lehetővé teszi, hogy ezután a hangszerünkön zenei tapasztalásaink alapján kikeressük a megfelelő hangokat, hogy azok a zene teljességében szólaljanak meg. A kotta majd csak ezután következik. A népzene, a gitár estében a flamenco hangszeres tradíciója tartalmazza a könnyűzene és a jazz elsajátításának és művelésének mechanizmusát is, ami régebben az úgynevezett klasszikus zene esetében is működött. Ezért miért lenne elítélendő, ha egy fiatal könnyűzenét játszik? A lényeg a zenei tevékenységben rejlik, a gitár esetében pedig ez fokozottan igaz. Azt látom, hogy a mai zeneiskolák és zenetanárok nagyrészt klasszikus zenetanítással foglalkoznak, ami nem feltétlenül jelenti az élményszerű bemutatás-utánzás folyamatának kialakítását és a legkomolyabban vett játékszerűség alkalmazását, sokkal inkább a rossz értelemben vett gyakorlás és a folyamatos számonkérés elriasztó jelenléte a meghatározó.

Úgy vélem, hogy a kívánt zenei eredmény csak határozott zenei világnézettel és tradícióval felvértezett zenepedagógusok biztató-segítő, terelgető, próbálgató, közös partneri „munkájával” érhető el.

Egy folyamatot kell látnunk, amelynek az elején természetesen nem szégyen a tisztátlan, koszos és pontatlan, kicsit rendetlen tevékenység és hangzás, amely az idő múlásával majd kitisztul, viszont végig tartalmazza a zenei tevékenységeink közös értékeit.

A már húsz éve működő Gitármuzsika sorozat a harmadik kerületben lelt otthonra. Hogyan találta meg az Óbudai Társaskört?

Sok szempontból nem is találhattunk volna jobb helyszínt ezeknek az ismeretterjesztő koncerteknek, nem beszélve arról, hogy a mai Óbudai Társaskör elődjében kaptam az első gitárórámat, és az épület falai között léptem először színpadra is. Elindult egy folyamat, egy művészeti műhely, amelynek Puskás Tibor volt a motorja. Olyan módszertant fejlesztett ki, amit még ma, öt évtized tanítási tapasztalata után sem tudok helyettesíteni. Módszerének fókuszában az a fajta ismeretterjesztés állt, hogy feltárta, tanította és művelte a kortárs zeneszerzők eredeti, gitárra írott pedagógiai műveit úgy, hogy közben egyre beljebb emelte a gitárt a klasszikus zenei instrumentumok perifériájáról.

Ezzel a helyzettel természetesen én is tisztában voltam, de úgy gondolom, hogy az ő példáján egy olyan attitűdöt sajátítottam el, ami a folyamatos frissességre és útkeresésre támaszkodva megoldást jelenthet.

Az elsődleges, hogy nem a hangszer-, sokkal inkább a zenespecifikus momentumokra kell helyezni a hangsúlyt.

Pontosan mit ért ez alatt?

A konzervatóriumban, amikor már komolyan kezdtem foglalkozni a gitárral mint hangszerrel, egy alkalommal Földes Imre kiváló zenetörténet tanárom kérésünkre meghallgatta a kvartettünket, amint egy kórusátiratot játszunk, majd a végén azt mondta: „Minden rendben van, de az egész egy kicsit múzeumszagú”. Ez a kijelentés újabb lökést adott, hiszen valójában én is éreztem, hogy valami hiányzik, valami nincs rendben, és nemcsak az én játékom körül, hanem átfogóan a gitárral kapcsolatban, de nem tudtam megfogalmazni. Kutatni kezdtem és tapasztalatokat gyűjteni. Későbbi barátom és zenei útmutatóm, Sárközy Gergely abban az időben kezdődő lant- és gitárjátéka nyitogatta fülemet, szememet az eddig hallottnál és használtnál gazdagabb előadói eszközökre, többek között az használatára és kivitelezésére, amivel kapcsolatban még Pernye András véleményét is kikértem. Egy másik alkalommal egy nagyszerű, idősebb zongoratanárnő kollégámat kerestem fel, hogy segítsen, mert egyszerűen úgy éreztem, hogy unalmas a játékom. Már első találkozásunk alkalmával is rávilágított néhány hiányosságra, majd olyan tanácsokkal látott el, amelyek életre szóló útmutatásul szolgáltak.

Hirtelen összefutottak bennem azok a korábban ösztönösen elsajátított ismeretek, eszközök, amelyek már a gyermekkori zongorajátékomban és kóruséneklésemben természetes módon léteztek.

Így vált hirtelen számomra is fontossá az a törekvés, hogy ki kell lépnünk a gitár elzárt interpretációs hagyományaiból, és a billentyűs, illetve szimfonikus repertoárban használt instrumentumok alapján kell gondolkodnunk a hangszerről. Arról van tehát szó, hogy csak úgy tudjuk növelni a gitár repertoárját és közben fejleszteni a játékmódot, ha átiratokat készítünk, és e műveket zenespecifikusan, az általános elvek alapján, de a gitár hangzásával gazdagítva, hangszerspecifikusan ültetjük át, hiszen ennek megfelelően nemcsak a meglévő repertoárt bővítjük, hanem az eredeti gitárművekben is található értékek mindenki számára érthető előadását is lehetővé tesszük.

Ezek a felismerések vezettek egy gitárzene sorozat elindításához?

Úgy gondoltam, hogy a fiataloknak tapasztalatot kell szerezniük, meg kell tanulniuk a koncertjátékot, ezért felmerült egy sorozat elindítása. Eleinte hat hangversenyt tartottunk egy évadban, majd ezek a számok az anyagi lehetőségeink, pontosabban a kezdeményezésünk támogatási lehetőségeinek függvényében változtak. Néha tudtunk sűrűbb évadot is tervezni, hol pedig elmaradt egy-egy koncert. Nagyon hálás vagyok azért a segítőkészségért, ami egyes emberek az ügy iránti elkötelezettségét fémjelzik, illetve az Óbudai Társaskör mindenkori vezetőségének és munkatársainak.

Büszke vagyok, hogy két évtizede töretlen a siker, a helyszín pedig tényleg nagyszerű, tulajdonképpen még rádiófelvételeket is tudunk itt készíteni.

Sárközy Gergellyel kezdtük el, de aztán számos hazai és néhány külföldi művész is megfordult nálunk. Fontos nekem, hogy olyan kollégákat hívjak, akikben nemcsak művészileg, de emberileg is megbízom, és akikért teljes felelősséget tudok vállalni.

Október elsején, a Zene Világnapján került sor a jubileumi gálakoncertre. Mivel készültek?

Nagy öröm számomra, hogy a sorozatunk egy-egy koncertje olykor egybeesik egy nagy fesztivállal, hiszen volt már a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül meghirdetett műsorunk, de részesei lehettünk a CAFe Budapestnek is. Az idén megtisztelő, hogy az Óbudai Társaskörben a mi koncertünkkel köszönthettük a Zene Világnapját.  Hat előadót hívtam meg, és be kell vallanom, hogy a koncert az ünnepi alkalomra való tekintettel talán egy kissé terjedelmesebb volt a megszokottnál (nevet). Elfogadták meghívásomat a nemzetközi koncertélet kiváló résztvevői, Pusztai Antal, Csáki András, Paulikovics Pál, Szilvágyi Sándor és Pavlovits Dávid, valamint a világhírű Katona Duó játékát is élvezhettük. A koncert házigazdájának feladatait természetesen most is én láttam el. Az ünnepi esemény elindított egy új évadot, amely további kerek évfordulókat tartalmaz, hiszen idén tanítok ötven éve, illetve ebben az évadban töltöm be a hetvenedik életévemet is.

Azt hiszem, nyugodtan állíthatom, számomra sorsdöntő szereppel bírt a San Marco utcai épület. A hetvenes évek vége felé jártunk, jó tanuló, szorgalmas és szófogadó kislány voltam, az elvárásoknak maximálisan megfelelni akaró. Így történhetett, hogy az orosztanárom benevezett a kerületi orosz tanulmányi versenyre. A ház megnyitása után lehetett ez közvetlenül, a termek nagy világosságára emlékszem, új és idegenszerűségre, olyan modern volt, de leginkább arra, ahogy a torkomban dobog a szívem a feleletem előtt, majd az eredményhirdetésre: második lettem. Az első egy orosz anyanyelvű kislány lett, szóval így majdnem első. És ezzel eldőlt, melyik gimnáziumban tanuljak tovább, gondolom, pedagógus szüleim megkönnyebbülve sóhajtottak fel, nem kell más szempontokat mérlegelni, különben is az orosz nyelvtudás egyenlő a biztos jövővel, és még jó, hogy nem messze a lakhelyünktől van az ország egyetlen orosz tanítási nyelvű gimnáziuma, a Kőrösi.

Bár invitáltak ifivezetőnek, hamar hátat fordítottam az úttörőmozgalomnak, az Úttörőházba is ritkán jártam, leszámítva, amikor kötelező volt, az iskolai szalagavatókra például. Az is a San Marco utcában esett meg, hogy nem táncoltam palotást: nálunk olyan kevés fiú volt az osztályban, hogy nem jutott partner, és akkor még nem volt divat külsős fiúkat hívni.

Emlékszem, eltolták a falakat, és én a karzatról néztem összefacsarodó szívvel a többieket. Ez az emlék sokáig kísértett, amikor beléptem az épületbe.

Még néhányszor hallottam otthon a házról, édesanyám lelkesen járt ode az osztályaival a Seregszemlékre, de akkoriban nekem már nem volt személyes élményem.

Kimaradtak az életemből a ’90-es évek változásai, az ifjúsági ház diszkói, klubeseményei, mint ahogy a kerülettől is egyre jobban eltávolodtam. Orosztanár lettem, mondanom sem kell, de akkoriban már az orosz nyelvtől is elválasztott a rendszerváltás.

Aztán mégiscsak úgy hozta az élet, hogy húsz évvel később, már két kislány édesanyjaként újra óbudai lettem. Először velük léptem át újra a ház küszöbét: maradt, ami volt, egyszerű – túlságosan is – vasszerkezetes épület, nagy alumíniumkeretes ablakokkal, ami valahogy mindig a huzat érzetét keltette bennem. Valószínűleg a világ színesedése tette szürkébbé, mint ahogy az emlékeimben élt. Újra mindennapos látogatók lettünk az akrobatikus rock and roll révén, de a lányaim iskolái is gyakran szerveztek ide műsoros esteket, tanulmányi versenyeket. Egészen megszerettük megnyugtató állandóságát. Közelebb kerültünk a házhoz, fizikai értelemben is, közel tíz éve a mögötte lévő házba költöztünk. Látjuk minden nap, az évszakok változásában hol egészében, hol csak részleteiben, és én egyszer csak leugrottam egy-egy jóga foglalkozásra, flamencózni is szerettem, édesanyámat is elkísérem egy-egy szombat délutáni nyugdíjas előadásra.

Mostani kedvencen az irodalmi kávéház, ha csak tehetem, elfogyasztok ott egy teát és néhány verset.

Sokszor, főleg nyáron élvezzük a kiszűrődő muzsika hangjait: görög népzenét, tánczenét vagy éppen egy rockkoncert dübörgését.

Idén 40 éves a ház, ami egyrészt borzasztó, mert galád módon árulkodik az én koromról is, másrészt tisztes kor, komoly múlttal, büszkeségekkel, jeles nevekkel, szép és gazdag emlékekkel.

A ház igazgatónőjétől, Lőrincz Edinától év elején megbízást kaptam arra, hogy ezt az elmúlt 40 évet dokumentáljuk egy kiadványban, próbáljam megidézni, megírni a ház történetét. Sok szekrényt kipakoltam, beszámolókat, ügyeleti naplókat, rendezvények forgatókönyveit, több száz plakátot, meghívót, fotót néztem át, és egyre elveszettebben próbáltam valami koncepciót találni, egy szamárvezetőt, ami mentén elindulhatok. Olyan sok minden történt, zajlott itt a San Marco utcai házban a gyerekkorom után, hogy csak ámultam-bámultam, és a jegyzeteim egyre csak bővültek újabb nevekkel, programokkal, jelentős dátumokkal.

Aztán beláttam, csak a ház munkatársai, az itt megforduló művészek, tanfolyamvezetők, tanárok, iskolaigazgatók és egykori gyerekek visszaemlékezései rekonstruálhatják – töredékesen és szubjektíven ugyan – a leghitelesebben a ház elmúlt negyven évét.

Ezekből a beszélgetésekből kibontakozik a ’80-as évek mozgalmi életének romantikája, finom lázongásai, mégis biztonságos és az elmúlt rendszer kiváltságait is élvező világa; aztán a ’90-es években a helyét kereső, önmaga megtartásáért küzdő intézmény képe, a piaci szemlélet begyűrűzése és az amatőr művészeti mozgalmak kitartása; a 2000-es évek túlélése és végül a 2000-es évek végi új lendület, amióta a számtalan, nívós gyerekműsoron kívül egyre több fővárosi szintű kiállítás, koncert, rendezvény hívja fel a figyelmet a házra. Mindez úgy, hogy 2008-ban döntötte el a harmadik kerületi önkormányzat, hogy a kerület kulturális centrumává teszi a San Marco utcai művelődési házat. Először három intézmény (az Óbudai Kulturális Központon kívül a Csillaghegyi és a Békásmegyeri Közösségi Ház) került közös irányítás alá Lőrincz Edina igazgatásával, majd néhány éven belül újabb két kulturális filiáléval – a kaszásdűlői 3K-val és a Civil Házzal bővült. Az elmúlt években felpezsdült Óbuda kulturális élete, a programoknak híre ment, az Óbudai Kulturális Központ neve rangot jelentően cseng, és szinte nincs hétvége, amikor ne lenne olyan program a kerületben, amit kár kihagyni.

Sok változás történt az elmúlt 40 év alatt, átalakuló, elhaló, megszűnő, elfelejtett intézményekkel és olyan helyekkel is, amelyek képesek voltak alkalmazkodni, változni, erőre kapni, mint a San Marco utcai ház. A szervezők munkája láthatatlan, a közönségsiker sem az ő nevük miatt olyan látványos. Lőrincz Edina igazgatónő a közművelődésben, kultúraszervezésben dolgozókkal kapcsolatos egyik beszélgetésünk alkalmával idézte ezt a Stendhal-mondatot az Érzelmek iskolája című regényből:

„Vannak olyan emberek, akiknek minden feladata kimerül a közvetítésben; s amikor ez megtörtént, átlépünk rajtuk, mint egy hídon, s továbbhaladunk, gondtalanul.”

A San Marco utcai ház programjait, rendezvényeit valóban magunk mögött hagyjuk, mint a folyót átívelő hidat, miután átmentünk rajta. De magunkkal visszük a tudást, az élményt, az érzelmeinket.

A ház által szervezett kulturális programok generációknak jelentenek kikapcsolódást, feltöltődést. A 40 éves évfordulón is így van ez, újra eljönnek Óbudára kicsik és nagyok kedvencei: Zorán, Für Anikó, Badár Sándor, Verebes István a Hello Dollyt hozza, és lesz Sárdy-est, Bocskor Bíborka a Magashegyi Undergrounddal szerez örömet, újra lesz Cimbora verskoncert és Domi Bábszínháza. Nincs olyan vendég, aki ne dicsérné a családias hangulatot, a munkatársak segítőkészségét, szeretetteli odafigyelését.

Valamit tud ez a ház, amellyel immár negyven éve fűzi kerek történetté a különálló éveket. Házbéli rezgések, energiák szerencsés áramlása? Vagy tényleg csak a lelkiismeretes, elhivatott munka áll a háttérben? Talán nem is kell megfejteni 40 év megtartó erejének mibenlétét. Élni kell a lehetőségekkel, amiket ad a ház, és ünnepelni, mert van mit.

1998. október 21-én mutatták be Szerelmi levelező címmel dokumentumjátékát Krúdy Gyula művei és levelezései alapján. Az adattárunk tanúsága szerint azóta 25 különböző esten mutatták be a műveit. Vagy olyat, amelyiknek ön volt a szerzője, vagy olyat, amelynek irodalmi szerkesztője volt. Több estet évekig műsoron tartottak.

Igen, a Szindbád kertje volt ilyen például: először egy hétig ment, utána kétszer öt alkalom, és aztán hat nyár lett belőle. Akkor én javasoltam, hogy vegyük le a műsorról, csak éppen elfelejtettem új darabot írni, így ez a sorozat megszakadt. Viszont igaz, hogy a csúcson hagytuk abba.

Húsz év alatt huszonöt bemutató talán bizonyítja, hogy valóban „házi szerző” voltam – ezt még Merényi Judit mondta, amit nagy megtiszteltetésnek fogok fel, és jólesik, hogy így gondoltak és gondolnak rám a Társaskörben.

Melyiket szereti jobban csinálni? Megírni egy rövidebb darabot, és megszólaltatni az irodalom nagy figuráit, mint akár a legutóbbi, Hölgyválasz című esten, vagy irodalmi összeállítást készíteni, amikor 10–15 szerzőtől is választ szöveget egy témához?

Egyiket jobban szeretem, mint a másikat. A szerkesztést azért, mert gyakorlatilag kész szövegeket kell összemontírozni, és kerek egészet alkotni anélkül, hogy magán a szövegen gondolkodni kellene; ez szerkesztői munka, valamivel gyorsabban megy, de ezek persze mégsem az én szövegeim. A másik változatban, amit általában Krúdy-születésnapokra írtam, ott is vannak Krúdy-sorok, teljesen önkényesen kiragadva az eredeti közegből, feltűnés nélkül belesimítva az általam kitalált-adaptált történetbe. Ilyenkor magamnak érzem az ő sorait is, bár a jobb mondatok persze mindig Krúdytól valók. Számomra az is nagyon megtisztelő, ha irodalmi szerkesztő vagyok, és az is, ha szerzőként jegyzem a darabot.

A nagy szerzők, akikről ír, mindig tudnak újat mondani, vagy mindig van újabb szempont, ahonnan vizsgálni lehet őket. Milyen formában szokott ez megmutatkozni? Vannak olyan momentumok, amelyekre még most, az összeállítások kapcsán derül fény?

Minden akkor dől el, amikor megkapom a megbízást, mondjuk abban a formában, hogy „valami kell Krúdyról”. Ha már kitaláltam a történetet, utána könnyen megy. Ha megadják a témát, mint a Szindbád Óbudán esetében, olyankor még könnyebb – csak meg kell nézni Krúdy utolsó óbudai írásait, és máris összeáll a kép. Igaz, hogy némi hamisítással, mert például az óbudai történet úgy kezdődik, hogy Krúdy lakást keres Óbudán, ami életrajzilag nem igaz, mivel kilakoltatták, és nem sokat válogathatott, a főváros kijelölte az új lakóhelyet. A kiegyenlítetlen tartozások miatt kénytelen volt elköltözni a margitszigeti szállóból a szerényebb Óbudára, szinte újra kezdve az életét. Krúdy hálás volt, hogy Óbuda befogadta, mint valami hajótöröttet, aki itt szállt partra, hogy elviselhető életet alakítson ki az „ódonságok városában”.

A szövegek szabad felhasználásával tudok új rálátást nyitni az ismert tényekre, vagyis lehet, hogy az egyes részletek nem úgy történtek, ahogy tálalom, de az egész mégis igaz, legalábbis remélem, nem idegen Krúdy szellemiségétől. Mondatokat, sőt bekezdéseket mozdítok el eredeti helyükről, új szöveggé gyúrom őket, önálló estté, ezzel pedig új jelentést nyernek, ezzel is lehet újat mondani.

Ott van például a Krúdy-recept – Hogyan kell élni?, amit a Társaskörben mutattak be; ehhez olyan idézeteket szedtem össze, amelyekben Krúdy szó szerint életvezetési tanácsokat ad, noha többnyire ő maga is csak vágyott arra, hogy ezeket betartsa. Amikor Krúdy és kortársai volt a téma, halvány árnyalatot tudtam módosítani azon a megrögzött képen, amelyen szeretjük az írót nagy magányosnak látni. Krúdy Gyula Ady és Móricz nemzedékéhez tartozott, ők az újságoktól kezdve a hetilapon át a folyóiratokig, mindenféle kiadványoktól a képes mellékletekig, mindenhova írtak. Krúdy is elképesztően sokat dolgozott, és részben nagy magányos volt, de mindig voltak elszánt hívei az olvasói vagy újságíró kollégái között. Szép Ernővel nagyon jó barátságban volt, a Margitszigeten valódi irodalmi környezetben élt, Molnár Ferenc, Szomory Dezső, Bródy Sándor, Hunyady Sándor szomszédságában, velük megvolt a maga társasága. Az esteken a szolid történettel mindig igyekszem valamire felhívni a figyelmet; természetesen nem kell nagy felfedezésekre gondolni, hiszen itt elsősorban Krúdyt ismerő és Krúdyt szerető közönség van jelen a Társaskörhöz eltéphetetlenül kötődő Krúdy-kultusz eredményeként.

Szép kihívás, hogy olyat mutassak fel a szövegekből, ami újdonságnak számíthat, miközben sohasem szeretnék Krúdyból se hírhedt kalandort, se életidegen, álmodozó lovagot csinálni.

Az estek túlnyomó többségében talán újdonságként hatott, a kertben bemutatott darabokban is, hogy a pódiumon, színpadon nagyon jól lehet érvényesíteni Krúdy humorát, amire nem szoktak felfigyelni, mert a hagyomány szerint főleg az idővel, idősíkokkal játszadozó, emlékező írót keresik benne, noha Krúdynak hol nagyon kedves humora van, hol gyilkos iróniája. Telitalálat, amit Hatvany Lajos írt róla: „Krúdy művei biedermeyerbe göngyölt bombák, olyanok, mintha nemes borok palackjában vitriol lenne”. Márpedig, ha Krúdy a betűk bonbonjába, sorai édességébe bombákat rejtett, érdemes törekedni arra, hogy az estekből kitűnjön, mennyi humorral, iróniával gondolkodott nőkről és férfiakról, szerelemről, irodalomról, életrendről, szokásokról. Egyik előadás sem volt sírdogálós, merengős, mindegyikben volt humor, ami ott van Krúdyban, csak észre kell venni.

Ilyen színdarabok írásához nagyon jól kell ismerni a szerzők köteteit, életrajzát és a korszak hátterét is, különösen, ha időnként még bele is bújik szereplői bőrébe. Formálódtak a szerzők az Ön számára, amióta dramatizálja életük egy-egy szakaszát?

Annyiban formálódtak, hogy nem elég megtanulni és megtanítani a tényeket, ugyanis az egyes szerelmi szálakat kibogozni, és bármely érzelmi kapcsolatot egészében szemlélni meglehetősen bonyolult, de ebben segítenek a levelek, naplórészletek, visszaemlékezések. A nagyvonalú életrajzi adatok kapnak tartalmat a dokumentumok felhasználásával, erre építek ezekben a játékokban is. S ha akad néhány mozzanat (mindig akad), ami kinyomozhatatlanul homályban marad, oda ki kell valamit találni. Egységes folyamatként szemlélve többet mondanak az életrajzi adatok, és ez óhatatlanul valamiféle értelmezés is, az életesemények jelentőségének, szerepének értelmezése. Ugyanígy jártam el Karinthy és Kosztolányi szerelmi történeteinek feldolgozásakor, ott is a naplókban fellelhető, igazolható tények vannak a pódiumjáték cselekménye mögött.

Sokan írnak manapság a szerelmekről, anekdotákat idéznek fel, mindkettő eléggé kedvelt műfajjá vált. Az ilyen írások, színpadi játékok segítik azt, hogy jobban megérthessünk egy szerzőt, és egy kicsit bővüljön a tudásunk az életrajzzal. Motiválhatják a közönséget, hogy kissé utána olvasson, akár egy-egy kötetet, akár az életrajzot.

A szórakoztatás mellett ez kifejezetten célja is az esteknek. A nézőnek nem kell felkutatni a leveleket, naplókat, különösen nem a kézirattárakban, de ha érdekes történetet tárunk elé, van remény arra, hogy elkezd olvasni valamit az adott szerzőtől. Részben szeretnék kellemes estét szerezni, és talán valameddig megmaradó élményt nyújtani a Társaskör vendégeinek, másrészt szeretném elérni azt, hogy keressék az előadás hangulatához, motívumaihoz kapcsolódó további műveket. Egyszer kaptam is visszajelzést, hogy valaki hazament, és levette Krúdy valamelyik kötetét a polcról.

Hasonló volt a legutóbbi, Hölgyválasz című est, ahol Hunyady Sándorról tudhattunk meg többet a darabbéli Krúdytól, belecsempészve a kevésbé ismert tényeket az estbe.

Igen, azt az előadást már eleve úgy terveztem, hogy bele fogom illeszteni, ahogyan Krúdy bemutatja Hunyadyt, mert manapság már nem túl ismert kortársáról van szó. Kár, hogy szinte elfelejtettük Hunyady Sándort, pedig az egyik legjobb magyar novellista. Már azt sem tudja mindenki, hogy két híres film irodalmi alapanyaga is tőle származik, az 1957-es Bakaruhában az egyik, a másik pedig Makk Károly Egy erkölcsös éjszaka című filmje, amely A vöröslámpás ház című elbeszélése alapján készült. A Hölgyválaszban két önéletrajzi ihletésű novellát is beépítettem Hunyady megszólalásába. Bízom benne, hogy a vallomásos részek beemelésével valamelyest sikerült felkelteni a kíváncsiságot az író művei iránt.

Talán az Óbudai Társaskör közönsége nyitott is erre…

Sőt, még Merényi Judit volt az igazgató, amikor az egyik est után hiányolták a nézők, hogy miért nem mondtuk el, mikor kinek a versét hallhatták, mert annyira tetszett nekik, hogy utánanézve még többet is olvastak volna.

Itt válogatott közönség van: nemcsak beülnek, hanem kérdeznek, figyelnek, érdeklődnek, és ahogy láttam, szerették ezeket az esteket.

Jó lenne, ha ez a már-már korosodó közönség magával hozná, vagy ki tudná nevelni az utánpótlást, hogy a nézők következő korosztálya valóban érdeklődő, igényes fiatalokból álljon.

Volt olyan társasköri bemutató, ami személyesen élmény maradt?

A Szindbád kertje mindenképp: hat nyáron át zseniális színészekkel (Béres Ilona, Varga Mária, Tóth Ildikó, Mácsai Pál) és rendezéssel (Máté Gábor), eddigi pályám csúcsa ez. Majdnem minden előadáson ott voltam, és nem tudtam betelni vele; nem azért, mert én írtam, hanem azért, mert a színészek fantasztikusan játszottak. A szerkesztett estek közül az Álarcosan volt számomra kiemelkedő, amikor Merényi Judit, aki nem éppen érzelgős típus, a versektől mégis meghatódott, és a műsor után szakszerűen megjegyezte, hogy „megríkattál”. Akkor éreztem, hogy érdemes.

A múlt század modern magyar irodalmán kívül foglalkozik a kortárs irodalommal is. A tízéves Apokrif folyóirat felelős szerkesztőjeként főleg a legfiatalabbakkal, a feltörekvő fiatal szerzőkkel. Nehéz ezen a téren mozogni?

Az Apokrifben régen nem szükséges már áldásom adni semmire, hamar beletanult mindenki a szerkesztésbe, sőt a tíz év alatt a lappal együtt a kitartó munkatársak is felnőttek a feladathoz. A beérkező kéziratokról most is közösen szavazunk. Nem kell meghasadnom, mert minden nagyon együtt van, irodalomtörténet és napi gyakorlat is. Az Apokrif szerkesztéséhez sokat tudtam meríteni abból, ahogy a Nyugatot szerkesztették. Azt sem olvasták annyira sokan, pár száz példányban jelent meg, de annál fontosabb volt. Ahogy a jellegzetes nyugatosságnak van, remélhetőleg egyszer az apokrifességnek is lesz irodalomtörténeti jelentősége. Minden számban közlünk egy induló szerzőt, aki életében először nálunk publikál, ezt állandóan napirenden tartjuk, ezért indult a folyóirat. A hajdani fiatalok azóta egy- vagy többkötetes szerzők lettek. Továbbra is örömmel fogadjuk a mindenkori húszévest, aki nálunk akar először megjelenni;

Én magam egyfolytában várom, hogy mikor küld kéziratot az új Ady vagy Babits, Kosztolányi, és az a gyanúm, lesz is a szerzőink között méltó utódja a nagy neveknek.

2015-ben jelent meg a Szerelmes Budapest című kötete, 2016-ban a Magyar irodalom fiataloknak. Jelenleg dolgozik újabb köteten?

Idén nem jelent meg könyvem, de Szálinger Balázs a Hévízbe kért tőlem esszét Karinthy Utazás a koponyám körül című regényéről, ezt nagy örömmel írtam. A Holnap Kiadónak köszönhető, hogy 2011-től sorra jelennek meg köteteim a könyvhétre. Pedig eléggé lusta, inkább csak felszólításra dolgozó szerző vagyok – ha nincs a kiadó, ezeket a könyveket nem írtam volna meg.

Tudtam, hogy Krúdy utolsó éveit Óbudán töltötte, Szomory Dezső hat évig élt a Lajos utca 5.-ben (nyilván azért – vélekedtem –, mert színdarabot írt II. Lajos királyról), és a Tímár utcában, majd a Beszterce utcában lakott Gelléri Andor Endre, akinek történetei többnyire a téglagyár és a Kiscelli kastély környékén játszódnak.

Már Budapesten tanultam, amikor eljutottam Óbudára. Egyik csoporttársunk javaslatára a félévzáró vacsorát és a vele járó ivászatot a Kerék vendéglőben tartottuk. A címet némi kétségbeesett keresgélés után találtam meg a lakótelepi tömbök között. Azt hiszem, a hely szellemének megfelelően túrós csuszát rendeltem, nem volt rossz, de nem volt hangulata. Kiábrándulásom csak fokozódott, amikor később azt olvastam, hogy Szomory már pályája hanyatló korszakában, kissé megrokkanva, kényszerből költözött a Lajos utcába. Krúdy hagyatékát hivatásszerűen kutatva, a felszólító levelek árnyékában már nem tűnt olyan regényesnek óbudai lakása a Margitsziget után. Be kellett látnom, hogy Gelléri sem a kalandos színtér kedvéért festette alakjai mögé Óbuda díszletét, hanem a szegénység tapasztalata miatt. Megtudtam, hogy az Óbudáról remek esszét író Halász Gábor, a kiváló kritikus gyermekkorától hű volt a Selmeci utca 25.-ös számú házhoz, ott is kapta meg a behívót 1944-ben munkaszolgálatra, ahonnan nem tért vissza. Óbuda romantikája szertefoszlott, maradt a panelházak romantikátlansága. Nem akartam többé Óbudára menni, sem jó túrós csuszára, sem azért, hogy bármilyen kerthelyiségben igyak valamit. Hallottam ugyan az Óbudai Társaskör zenei kínálatának különlegességeiről, de lemondtam róluk azzal az indokkal, hogy nem érdekel a lakótelepi művelődés, és egyébként is messze van.

Így telt el jó két évtized. 1998 tavaszára elkészült Krúdy viharos korszakáról szóló pódiumjátékom, a Szerelmi levelező. Valamelyik előadást látta Merényi Judit, a Társaskör akkori igazgatónője, és leültünk beszélgetni. Ekkor kezdődött az a másfél évtizedes, szinte szakadatlan munkakapcsolatunk, amelynek eredményeként egy időre házi szerző lettem. Ekkor változott meg a véleményem a mai Óbudáról.

A Társaskör épületében és kertjében, a Kéhli vendéglő és Krúdy lakása között megtaláltam azt a varázslatos világot, amelyről mindig is képzelegtem, és amelyet az igazgatónő a paneltengerből kiemelkedő szigetnek nevezett, a zene és az irodalom szigetének.

Rájöttem, hogy megvan még a régi Óbuda, és nem csak a fakuló emlékekben, a nosztalgiában. Legfontosabb eleme, a tevékeny, alkotó életmód és a polgármesterek kultúraszeretete mégiscsak megmaradt. A Társaskör és a Fő tér környéke korszerű elrendezésben, felújítva is őrzi a régi Óbuda hangulatát.

Miután az Óbudai Múzeum munkatársaival is megismerkedtem, sőt könyvheti programokon szerepeltem, annyira otthon éreztem magam, hogy kijelentettem, nyugdíjas koromra ide költözöm, itt fogom befejezni az életemet. A kedves muzeológusok méltányolták az ajánlatot, még biztattak is, hogy települjek csak Óbudára, nem fogom megbánni. Biztosítottak arról, hogy felvesznek a kiállítási tárgyak állományába, kapok leltári számot, jó helyem lesz a relikviák között. Ezt a lehetőséget azóta is fontolgatom, az idő egyre közeleg.

Már az elején érdemesnek tartom leszögezni: amióta az eszemet tudom, a gázosoknak szurkolok. Ebben persze semmi meglepő nincs, ha az ember édesapja és nagypapája is hosszú évtizedeket töltött el az egyesületnél, ő maga pedig szinte a pályán nőtt fel. A következő visszatekintés nagyon rövid összefoglalása és részlete egy készülő könyvnek, amely – reményeim szerint – hamarosan megjelenik.

A KEZDETEK

Az 1910 decemberében megalakult Budapest Székesfőváros Gázműveinek életében mérföldkőnek számított 1921. április 23-a, amikor a már nyolcadik éve üzemelő Óbudai Gázgyárban létrehozták a vállalat Dal- és Önképzőkörét. Ebben a fő hangsúlyt kezdetben még az olyan kulturálódási lehetőségek kapták, mint az éneklés, a zene és a színjátszás, de az intézményen belül külön sportszakosztályt is létrehoztak, ahol a labdarúgás rögtön vezető szerepet kapott. 1923 áprilisában a futballisták beneveztek a fővárosi intézmények számára kiírt Sipőcz-serlegmérkőzésekre, melyek fővédnöke Budapest főpolgármestere, dr. Si­pőcz Jenő volt. A versenysorozatnak a következő években rendszeres szereplői lettek, és 1924-ben meg is nyerték azt. A játékoskeret egy részét az akkoriban első-másodosztályú 33 FC játékosai adták, akik közül az Óbudai Gázgyárnál dolgozó Zsák Károly kapus és Zloch Gulya fedezet már sokszoros magyar válogatottnak mondhatta magát (előbbit Európa egyik legjobb hálóőreként jegyezték). Mivel saját pályával ekkor még nem rendelkeztek, a megszűnt Ferencvárosi Gázgyár koksztelepén kaptak játékfelületet, de azt hamarosan vissza kellett adniuk a Fővárosi Tanácsnak. 1931-ig biztosan szerepeltek a serlegmérkőzéseken, és valószínűleg ebben az évben adták át ma is meglévő otthonukat az Óbudai Gázgyár tőszomszédságában, az aquincumi romok mellett.

ÚJJÁALAKULÁS – A TÖRTÉNELMI DIADAL

Az 1930-as évek elején új alapokra helyezték a labdarúgók működését, amelynek eredményeként 1932/33-ban a vállalat óbudai és pesti részlegének munkásaiból álló két külön társaság egyesült. 1934-ben két edzőmérkőzést is játszottak az NB I-es Ferencvárossal, majd 1935-ben elindultak az országos versenyrendszerben, annak is akkori legalsó budapesti osztályában, a BLASZ (Budapesti Labdarugó Alszövetség)V-ben. Első bajnoki mérkőzésüket augusztus 25-én játszották a Drogistákkal, akikkel szemben 4:0-ra diadalmaskodtak. Ezt követően (egy évet leszámítva) minden szezon végén sikerült egy osztállyal feljebb lépniük, így 1940-re már a BLASZ I-ig jutottak. 1941. március 25-én a Magyar Kupa főtáblájának első fordulójában a magyar bajnoki címvédő Ferencvárossal csaptak össze az Üllő úton, és hatalmas meglepetésre 2:3-ra győztek, amely komoly visszhangot váltott ki a korabeli magyar futballtársadalomban. A két gólt szerző Füzi Gábort például egyedüliként egy amatőr csapatból behívták a nagyválogatottba. A kupában a legjobb tizenhatig meneteltek, a bajnokságot viszont megnyerték, így feljutottak az NB III-ba.

Itt vált meghatározó játékosukká az Aranycsapat későbbi legendája, az Újlaki FC-től igazolt Hidegkuti Nándor, aki 1943-ig erősítette az óbudai zöld-fehéreket.

KÖZBESZÓL A HÁBORÚ

Az NB III-ban frissen szerzett negyedik helyükkel már az NB II-be kaptak besorolást, azonban az aquincumi pálya nem felelt meg a másodosztály infrastrukturális követelményeinek, ezért hazai bajnoki meccseikre el kellett költözniük előbb a Millenárisra, majd a Latorca utcába. 1944 júliusában a fokozódó háborús állapotok miatt a fővárosi közműcégeket klubcsapataikkal együtt összevonták, ezért az Elektromos égisze alatt indultak a Körzeti bajnokságban, majd pár találkozó lejátszása után a Hadibajnokságban, ami gyakorlatilag az akkori első osztálynak felelt meg. 1945 augusztusában újjáalakították a Gázművek labdarúgó szakosztályát. A csapatba új, fiatal játékosokat toboroztak, akikkel a BLASZ II-be beosztva és ismét Aquincumban játszva ekkor még nem jöttek a várt eredmények. 1946-ban beolvadt a klubba az egy osztállyal feljebb szereplő Óbudai Barátság, akiktől közel egy tucat játékos ment át hozzájuk. Az egyesített társaság nagyszerű teljesítménnyel szerezte meg a fővárosi első osztály bajnoki címét, amivel újra NB II-es indulási jogot szereztek.

ARANYKOR 

1947-től hét éven át az NB II közép csoportjában szerepeltek, ahol hazai találkozóikat a III. kerülettel társbérletben használt Hévízi úti pályán rendezték meg. Az 1947/48-as szezonban rögtön, egyben először egy csoportba is kerültek velük, ahol 4:1-es és 2:2-es egymás elleni eredményekkel végül a negyedik pozícióban végeztek, hat hellyel megelőzve a kék-fehéreket. A következő négy kiírásban csak egyszer tudta megelőzni őket az óbudai rivális, a gázosok mérlege három-három győzelemmel és döntetlennel, valamint egy vereséggel egyértelműen pozitív. 1951-től a klubszíneiket központi utasításra a megszokott zöld-fehérről a Vegyipari Szakszervezet piros-sárgájára cserélték, amelyet hat éven keresztül viseltek. Az 1949-es harmadik helyezésük után, 1952-ben ezüstérmet szereztek, majd 1953-ban ezt is felülmúlva aranyérmesek lettek a másodosztályban. Az NB I-be jutásért vívott osztályozón az ellenfelek politikai hátszele is kellett ahhoz, hogy végül ne sikerüljön az élvonalba kerülniük. Szezon közben (1953. május 6-án) hatalmas élményben lehetett részük, hiszen edzőmeccset játszhattak a római Európa Kupa döntőre készülő magyar válogatottal (gyakorlatilag az Aranycsapattal) a még épülőfélben lévő Népstadionban, ahol végül 11:1-re maradtak alul. Ez volt a Népstadion első (nem hivatalos) labdarúgó mérkőzése.

A RÉGI DICSŐSÉG ÁRNYÉKÁBAN

1954-ben a meggyengült játékoskerettel kiestek a másod­osztályból, de a következő évben a Vörös Lobogó Textilfestőt (akkor éppen így hívták a III. kerületet) két ponttal megelőzve újra bajnoki címnek (ezúttal BLASZ I-esnek) örülhettek, és az öt osztályozómérkőzést sikerrel abszolválva visszakerültek az NB II-be. Ott azonban sok babér nem termett számukra, mert ugyan a forradalom miatt félbeszakadt pontvadászatban a bajnoki átszervezések miatt utolsó előtti helyezettként sem estek ki, viszont 1958-ban a középmezőnyben végezve is (rosszabb gólkülönbségük miatt) kénytelenek voltak az NB III-ban folytatni. A harmad­osztályban éveken keresztül a közvetlen élmezőny mögött végeztek, ám visszajutniuk nem sikerült, pedig olyan edző is irányította őket, mint a sokszoros válogatott és magyar bajnok egykori kapus, Tóth György. 1962-ben aztán váratlanul osztályt váltottak, de lefelé, hiszen kiestek a BLSZ (Budapesti Labdarugó-szövetség) I-be, ahova 1964-ben bajnokként kapaszkodtak vissza. A komplett 1965-ös kiírást az Újlaki FC Bécsi úti vendégségében töltötték, mert Aquincumban teljes földcserét hajtottak végre annak érdekében, hogy a gyepszőnyeg hosszútávon is jó minőségű legyen, és amellyel mai formáját is elnyerte a pálya talaja.

Ebben az évben került fel az első csapatba a saját nevelésű Horváth József, aki később az Újpest tizenegyszeres válogatott játékosa, továbbá 1974 legjobb magyar labdarúgója lett.

1966 tavaszán a szépen felújított játéktér avatására a Mészöly Kálmánnal felálló, bajnoki címvédő Vasast látták vendégül egy edzőmérkőzés erejéig.

UTOLJÁRA AZ NB II-BEN, ELŐSZÖR A BLSZ II-BEN

1967-ben Nyergesújfalun az utolsó fordulóban, egy végletekig kiélezett mérkőzésen 1:2-re verték a helyi Viscosát, amivel bezsebelték az NB III-as csoportjuk bajnoki címét, és jogosulttá váltak (máig utoljára) az NB II-es indulásra. Biztató kezdés után azonban a csapat lendülete megtört, ami végül a kiesésükhöz és legjobb gólszerzőik távozásához vezetett. Házi gólkirályuk az a Tamási József volt, akinek fia, Zoltán szintén a Gázművekben nevelkedett, majd 1998-ban magyar bajnok, 2002-ben kupagyőztes lett az Újpesttel. 1969-től öt éven át az NB III észak-közép csoportjában szerepeltek, ahol az élmezőny vetélkedésébe érdemben már nem tudtak beleszólni. 1970. május 13-án újra barátságos meccset játszhattak a Népstadionban, ezúttal a svédek elleni találkozóra készülő, Bene Ferenccel, Dunai Antallal és Fazekas Lászlóval felálló magyar válogatottal, akik 7:0-ra győztek ellenük. A bajnoki rendszer teljes átszervezésének következtében 1974-ben rögtön két osztályt váltva, közel harminc év után az ekkor már BLSZ II-nek nevezett budapesti másodosztályba estek, egyben tértek vissza. Itt hét szűk esztendő következett, mert az egyértelmű feljutási elvárások ellenére egészen 1981-ig nem találták a BLSZ I-be vezető ajtó kulcsát, akkor azonban egy ezüstérem formájában végre megszületett a várva várt siker.

A BLSZ I MEGHATÁROZÓ CSAPATÁVÁ VÁLVA

A nyitómeccset leszámítva nagyon hamar fel tudták venni az első osztály ritmusát, így végül egy téli edzőváltással tarkítottan, alapvetően védekező felfogással játszva biztosan harcolták ki a bennmaradást. 1982/83-ban már nem alakultak ilyen szerencsésen a dolgok, ezért két szezon erejéig kénytelenek voltak búcsúzni a budapesti első osztálytól, ahova 1985-ben bajnokként kerültek vissza. A következő hat évben a legjobb eredményük a hatodik hely volt, és ugyan kétszer is rezgett alattuk a kiesés léce, ám az csak 1991-ben esett le, akkor is úgy, hogy a labdarúgó szövetségben szeptember közepéig nem született döntés, hogy melyik osztályban szerepeljenek. Már első BLSZ I-es meccsüket is lejátszották az ősi rivális Elek­t­romossal, amikor a REAC újjáalakulása miatt mégis a másodosztályban kellett folytatniuk, ott azonban nagy fölénnyel, mindössze öt találkozót nem megnyerve zsebelték be az aranyérmet.

A BLSZ I-ben – sok saját nevelésű fiatallal a soraikban – 1994-ben bronzérmesek, 1995–1997 között egymás után háromszor is ezüstérmesek lettek, közülük a harmadik már NB III-as tagságot ért.

HELYTÁLLVA AZ NB III-BAN / A VÁLTOZÁSOK ÉRZŐDŐ SZELE

1997-től tehát az NB III Duna csoportjában szerepelhettek, ahol újoncként a kimagasló ötödik pozíciót érték el. A következő szezon viszont nem alakult ilyen fényesen (pedig arra az évre a III. kerület fiókcsapatává váltak), ugyanis csak egy ponttal kerülték el a kiesést az ősz végén érkező, a gárdának új lendületet adó Kisteleki István későbbi MLSZ elnök irányításával. Innen négy éven át stabilan a középmezőnybe tartoztak, és olyan játékosok játszottak soraikban, mint a Vasas korábbi korszakos középpályása, Galaschek Péter, vagy a későbbi háromszoros magyar válogatott támadó, Orosz Péter, aki a klubban töltött fél szezonja alatt tizenkét gólt lőtt (ebből négyet a RAFC-nak). Legjobb helyezésük ezen időszak alatt a 2003-as ötödik hely volt. 2004-ben utolsó bennmaradó helyezettként nem estek volna ki, ám a szakosztály anyagilag már nem tudta állni az NB III-mal járó költségeket, ezért visszaléptek, majd a labdarúgó szövetség előzetes ígérete ellenére, büntetésből még egy osztállyal lejjebb sorolták őket. A budapesti másodosztályban a keret jelentősen kicserélődött, meggyengült, nem is sikerült az azonnali feljutás a BLSZ I-be, ahhoz a 2005. nyári, Multi-Rocco csapatával kötött fúzió szükségeltetett.

ÚJABB NEKIRUGASZKODÁS / TELJES ÁTALAKULÁS

Egy osztállyal feljebb is tisztességgel szerepeltek, majd két szezon után, pénzügyileg rendeződve, növelve a tétet, újra az NB III-ba való feljutást tűzték ki célul.

Ebben 2007/08-ban elsősorban a szomszédos Csillaghegy, 2008/09-ben az egykori profikkal felálló Rákosmente akadályozta meg őket, így maradt a bronz-, illetve az ezüst­érem. Egy év dobogóról való lecsúszás után, 2011-ben azonban már nem volt pardon, és a legnagyobb rivális III. Kerületet oda-vissza verve, tizenegy pontos előnnyel nyerték meg a BLSZ I-es bajnokságot. Az NB III-at némi hezitálás után végül vállalták, de sok köszönet nem volt benne, mert megfelelő erősítések és belső széthúzás miatt mindössze öt pontot gyűjtve zuhantak vissza a budapesti első osztályba. 2012 nyarától a Fővárosi Gázművek megszüntette a szakosztály mindennemű támogatását, a futballcsapat működtetését pedig egyedüli pályázóként a klub közvetlen utánpótlását 2006 óta adó, 1990-ben kispályás gárdaként alapított ASR-nek (Atlétikai Sportegyesület Rómaifürdő) adta át. Ezért 2012/13-ban már ASR Gázművekként, teljesen kicserélődött, rendkívül fiatal játékoskerettel indultak el a BLSZ I-es pontvadászatban, ahol nem tudták elkerülni a bajnoki átszervezések következtében megnövelt számú kieső helyek egyikét.

ISMÉT A SIKEREK ÚTJÁN

2013 nyarán hivatalosan is megszűnt a Gázművek MTE labdarúgó szakosztálya, helyét az ASR vette át, és a továbbiakban ASR Gázgyárként kívánták indítani csapataikat, a színüket pedig a megszokott zöld-fehérről az ASR fekete-sárgájával vegyítve zöld-sárgára változtatták.

A BLSZ II-ben rögtön esély kínálkozott a visszajutásra, ám épp lecsúsztak a dobogóról, a következő évben viszont ezüstérmesként visszakerültek a BLSZ I-be, amit – pár jól sikerült erősítésnek is köszönhetően – hatalmas bravúrral, 2016 tavaszán újoncként rögtön megnyertek. Az NB III-as osztályozót a pillanatnyi infrastrukturális és anyagi lehetőségek tekintetében felelősséggel nem vállalhatták, így jelenleg is Budapest legfelsőbb osztályában szerepelnek. A klub jelenleg hat csapatot működtet: felnőtt, tartalék, öregfiúk, U16, U14 és mellettük a Bo­zsik Tornás korosztályt (U12, U10, U8).

A foci szeretete családilag kódolva volt?

Épp ellenkezőleg! A szűk családban rajtam kívül senki sem érdeklődött iránta, de különösebben a sport iránt sem, pedig négyen voltunk testvérek. Az Újlaki Téglagyár és a pálya közelsége miatt már korán értek olyan impulzusok, amik végül ebbe az irányba vittek el. Pontosabban az elején még nem is volt igazi pálya, csak egy üres placc, ahol nap mint nap játszottunk, mert az csak 1943–44-ben épült meg óbudai leventék és a téglagyár munkásainak segítségével. A csapat – 1920-as megalakulásától kezdve – egészen addig a szomszédos focipályákat bérelte, például a Gázművekét Aquincumban vagy az OTE-pályát a Hévízi úton. A házunk közvetlenül a Remetehegy lábánál, a pálya fölött, az erdő alatt állt, én meg a Kiscelli utcai óvodába, majd iskolába jártam, utóbbiba 1939-től. Itt a tanulók szüleinek döntő többsége a téglagyárban dolgozott, így rólam is mindenki azt hitte, hogy téglagyári gyerek vagyok.

Az osztálytársaim az akkori kor szellemének megfelelően csak fiúk lehettek, akiknek java része a délig tartó tanítás és a napközi után már rohant is rúgni a bőrt a környékre, én meg persze velük tartottam.

Abban az időben a téglagyárak még javában üzemeltek a Bécsi út mentén. A Szépvölgyi úttól az Óbudai Temető irányába sorrendben így következtek: Salgó, Újlaki, Bohn, Drasche Téglagyár.

Milyen anyagi körülmények között éltek?

Szegényesen, de kijöttünk, az ostromot és az azt követő időszakot leszámítva nem nélkülöztünk. Édesapám kőművesként dolgozott, egri származású édesanyám háztartásbeli volt, de a plusz kereseti lehetőség reményében gyakran eljárt takarítani. Apámat nem hívták be katonának, de a három öccsét igen. Egyikük tüzérként tűnt el a keleti fronton, a másik kettő viszont túlélte a háborút, és a temetőnél lévő, Bécsi út végi iskolából is – ahol az oroszok a hadifoglyokat gyűjtötték – meg tudtak szökni, ezzel elkerülve a Szovjetunióba szállításukat. Ennek ellenére apám mégsem úszta meg olyan könnyen a dolgot, mert ’44 végén, amikor az öccsével vízért mentek a kúthoz a hegyoldalban, nyilas gyerekek – akik valahonnan fegyverhez jutottak – a téglagyár irányából géppisztollyal feléjük lőttek, és egy sorozat oldalba találta. Szerencsére a tizenkét kapott golyóból egy sem ért létfontosságú szervet, az orosz katonaorvos ellátása után a Margit Kórházban folytatódott a felépülése, de combtájékon négy-öt golyó élete végéig benne maradt.

További közvetlen élmények is érték a háború kapcsán?

Az ostrom előtt a légiriadók jelentettek egyre gyakoribbá váló eseményt. Mivel a környékünkön nem volt légópince, ahová mehettünk volna, ott maradtunk, és gyakran még néztük is a hegyről, ahogyan a szövetséges repülőgépek támadják a fővárost. Egy idő után aztán bezárt az iskola, és a környékünkön is megkezdődtek a harcok. A németek a hegyoldalban, az erdő alatt foglaltak állást, onnan lőtték az oroszokat a Schmidt kastély és a város irányába. A házunk, ahová behúzódtunk, a Margit-híd felől találatot kapott, és az egyik oldalfala bedőlt, de szerencsére nem esett bántódásunk, mert akkor éppen nem abban a szobában tartózkodtunk. A továbbiakban viszont a nagybátyám szomszédos házában aludtunk, amíg a lábadozó édesapám egy széken ülve, a segítségemmel újra be nem falazta a bedőlt épületrészt. Az oroszokra amúgy nem lehetett egy rossz szavunk se: apámat rendben ellátták, bennünket, gyerekeket kifejezetten szerettek, és enni is adtak nekünk. Az utcán eggyel alattunk lévő házban rendezték be a konyhájukat, mi pedig vizes vödrökkel mindig mentünk ételért hozzájuk, ami szinte kizárólag káposztalevest jelentett.

A front elvonulása után milyen gyorsan rendeződtek az állapotok?

Viszonylag hamar, az iskola is rövidesen újranyitott. A fő gondot inkább a pengő elértéktelenedése és az élelmiszerhiány jelentette, ezért édesanyámmal kénytelenek voltunk vidékre menni, hogy a használati tárgyainkat (cipő, ruha) a helyieknél élelemre cseréljük. Ez akkor teljesen általános volt. Sokat jártunk Erdőkertes és Váckisújfalu felé. Természetesen focizni is újra elkezdtem a haverokkal, ’46-ban lettem az Újlaki FC igazolt játékosa a mezítlábas kölyök bajnokságban.

Azért hívták így, mert egységesen cipő nélkül kellett játszania mindenkinek, hiszen akkoriban közülünk csak keveseknek adatott meg lábbeli viselése. El lehet képzelni, milyen élmény volt így focizni a földes-salakos pályákon!

1947-ben fejeztem be az általános iskolát, és szerettem volna inasnak állni, de hiába adtam be az erre irányuló papírjaimat a Tanácsnak, azt mondták, meg kell várnom, amíg az üzemeket államosítják, és az iparitanuló-képzés megindul, utána próbálkozzam újra.

Addig mit csinált?

Igyekeztem bejutni az Újlaki Téglagyárba, ami nem ment könnyen. Minden reggel 40–50 gyerek várt arra, hogy fölvegyék, de csak 4–5 járt sikerrel. Mivel igen nehéz munka volt, nagy volt a lemorzsolódás, a fluktuáció. Sokáig hiába mentem el, nem vettek fel, míg apám meg nem elégelte a dolgot. Schram Pistának hívták a felvéte­lért felelős személyt, akit apám ismert, ezért munka után elment hozzá a Bécsi út másik oldalán lévő kocsmába, és elintézte, hogy másnap reggel engem is kiválasszanak. Szűk egy évig dolgoztam ott mint kocsihúzó. A feladatunk abból állt, hogy a présházból sínen kihozott nyerstéglát áttoltuk a Zápor utcáig hosszan elnyúló szárítóba (a „hitnibe”), ahol a női munkások lepakolták róla, majd üresen visszatoltuk. Mindezt persze mezítláb, legalábbis addig, amíg az egyik szíjgyártó képzettségű ottani srác fölös szállítógépszalagból egy forintért krisztus papucsot nem fabrikált nekem. Napi nyolc órán át melóztunk, egy óra ebédszünettel. Addigra már összeálltak a csapatok, és az otthonról vitt zsíros kenyérrel a zsebünkben kimentünk focizni a pályára, amit munka után folytattunk. Apám mondta is, hogy ha egy szelet zsíros kenyérrel a kemény munka mellett még erre is van energiám, akkor valójában én nem is dolgozom.

Végül bejutott az ipari iskolába?

Igen! A Rómaifürdői Facsavargyárba közvetítettek ki inasnak, itt délelőtt dolgoztunk, majd délután átmentünk a Kórház utcai és a Lajos utcai iskolába, ahol a tényleges képzést tartották. Az üzem a strand és a Roessemann-Kühnemann Gépgyár (ma az MVM székháza) között helyezkedett el a Szentendrei út mentén. Két év után, 1949-ben kaptam meg a szakmunkás bizonyítványomat mint géplakatos, utána már segédként dolgoztam. Huszonegy évig voltam ott karbantartó, 91 automata tartozott hozzám, amiknek a cserealkatrészeiből mindig akkora készletet tartottam fenn, hogy meghibásodás esetén gyorsan pótolhassam az elhasználódott elemet, és a gép hamar újraindulhasson. Szerettek is ezért nagyon! A termelési mutatóink meghatározott százaléka után kaptam a fizetésemet, míg a szalagon dolgozóknak normabér járt. A Remetehegyről jó időben biciklivel jártam be, rossz időben gyalog az Árpád hídig, majd HÉV-vel. Később már könnyebb dolgom akadt, mert 1962-ben megnősültem, és kiköltöztünk Csillaghegyre, a Naplemente utcába, ahol ma is lakom. Akkor ez még gyakorlatilag Budapest határa volt, miénk pedig az utolsó ház, a Békásmegyeri lakótelepnek híre-hamvát sem lehetett találni. A feleségemet a Facsavargyárban ismertem meg, ahol a szülei és ő is dolgoztak. Ő kezdetben a csomagolóban, majd gyors- és gépíróként az irodán. Két fiunk született, 1963-ban és 1964-ben.

A futballpályán és környékén közben hogyan alakultak a dolgok?

Haladtam szépen fölfelé a korosztályos ranglétrán. Szerencsére az első UFC-s szezonomat követően már cipőhöz is hozzájutottunk, bár azt rendszeresen az időben előttünk játszó korosztályos csapat játékosaitól „örököltük meg”. Mindenkinek megvolt a kiszemeltje: akinek a lábmérete és -formája a legjobban hasonlított a sajátjához, attól kérte el. Saját meccseink mellett természetesen jártunk a többi korosztály mérkőzéseire, de elsősorban a felnőtt bajnokikra is, így érthető, hogy elég hamar megismertem Budapestet, legalábbis azon részeit, ahol pályák voltak. Akkoriban ugyan nem kellett különösebben messze menni ahhoz, hogy találjon egyet az ember.

Csak a mai III. kerület területén vagy két tucat egykori pályát fel tudnék sorolni, melyeknek mára már hűlt helye. Ahogy a rajtuk játszó csapatok is megszűntek, miután kiment mögülük a bázis, ami szinte kizárólag az üzemeket és gyárakat jelentette (Goldberger, Pamut, Hajógyár, Vörös Szikra Gyár stb.).

Nekünk az UFC-ben az ötvenes években már remek körülményeket biztosított a téglagyár, az igazgató, Kohnhofer László mindenben támogatta a klubbot. Volt egy serdülő, két ifjúsági, két felnőtt (első csapat és tartalék), majd később öregfiúk együttesünk. Sőt, női kézilabda- és röplabdacsapat is, előbbi az NB I-ben!

Hidegkuti Nándorhoz nyilván személyes kapcsolat is fűzte. Mennyire látogatott vissza egykori alma materébe?

Nándit gyerekkorom óta ismertem, az öccsével, Imrével tíz évet együtt játszottunk a klub utánpótlásában. Agglegényként a szüleivel lakott a Körte utcában, a „cegajban” (a téglagyári munkáslakótelep helyi, „népies” elnevezése), nem messze a téglagyári óvodától; csak miután megnősült, költözött át a Kiscelli utcába. Többször tette tiszteletét a felnőtt csapatunk meccsein, nyilván akkor, ha éppen nem játszott az MTK-val. Nagyon rendes, közvetlen ember volt, baráti viszonyt ápoltam vele.

Laci bácsi milyen poszton játszott, és mikor került fel a felnőtt gárdába?

Az ifjúságiaknál szinte minden pozícióban kipróbáltam magam a kapust leszámítva, a felnőttben már a jobbhátvéd felé tendáltam. 1951-ben öregedtem ki az ifiből, és kerültem fel a tartalékba, az első csapat épp abban az évben esett ki másfél évnyi NB II-es tagság után a budapesti első osztályba (BLASZ I). Akkor az Újlaki FC-t már egy éve hivatalosan Óbudai Építőknek hívták, egészen az 1956-os forradalomig. 1953-ban hívtak be két évre katonának a Budaörsi úti Petőfi Laktanyába (1961-ben még négy hónapra berendeltek tartaléknak ugyanoda), ahol a hadseregbajnokságban szerepeltünk. Az UFC BLASZ I-es első gárdájában nem játszottam, ahogy az 1957 tavaszán NB III-ba jutott, majd 1959-ben bajnokként visszajutott együttesben sem, utána egy-két bajnokin, több edzőmeccsen ugyan szerepet kaptam, de alapvetően végig a tartalékban jutottam szóhoz. Sajnos az edzőnk Baranyai Pistát favorizálta a jobb-bekk posztján, aki a „csókosa” volt. A tartalékkal megnyertük a Budapest bajnokságot, ezért velük az NB II-ben szerepelhettünk. Utána az öregfiúknál folytattam, ahol nagyjából 56 éves korom környékén hagytam abba a focit. Kényszerűség is diktálta ezt, mert a munkahelyemen megemelten magam, és szétszakadt a hasfalam. Nyolcszor műtöttek sérvvel…

Mikor lett az Újlaki FC labdarúgó szakosztályának intézője?

Még fiatalon, az ifiben kezdtem. A klub elnöke kért meg, hogy segítsek be az akkori intézőnek, az idősödő Csízner Feri bácsinak, aki kezdte össze-vissza lekötni a csapatok mérkőzéseinek időpontjait. Jártam be vele a szövetség székházába, amely akkor még a Vadász utcában volt, eltanultam tőle a dolgokat. Aztán Feri bácsi pár év múlva elment tőlünk, én pedig egyszerre csak magamra maradtam. 1951–52-től a felnőtt együttes, és a saját pályánk 1997-es megszűnéséig minden korosztályunknak én intéztem az ügyeit. Sőt, még utána is évekig az utolsóként megmaradt öregfiúknak, akikkel a csillaghegyi focipályát béreltük. 1997 nyarán a Gázművek szakosztályvezetőjének hívására kék-fehérről zöld-fehérre váltottam, és 2007-ig az aquincumiak focistáinak kötöttem le a bajnoki találkozóit (ifit, felnőttet, öregfiúkat). Ezután pár évet kihagytam, majd Budapestről kimozdulva elmentem a leányfalui labdarúgócsapathoz.

Miért kellett ’97-ben megszűnnie az UFC-nek?

Annak ellenére, hogy 1973-ban bezárt az Újlaki Téglagyár, a szakszervezet és a régi UFC-sek továbbra is segítették a klubot, úgyhogy nem ez volt a fő oka. A gondok alapvetően Kohnhofer László halálával kezdődtek, az őt követő igazgatónő már nem támogatott bennünket. Pálya nélkül pedig nem lehetett tovább folytatni, így a BLSZ II-es felnőtt együttest is meg kellett szüntetni. A szívem szakadt meg! 2007-ben két, korábban az Újlaki FC kölyökcsapatában játszó srác újjáalakította a felnőtt gárdát, és elindultak a BLSZ IV-ben. Kicsivel több, mint három évig szerepeltek ott, a Fóti úti egykori Cérnagyár pályáját bérelték Újpesten, de a költségeket egy idő után a tagdíjból már nem tudták fedezni, ezért 2010-ben ők is befejezték. Bár konkrét kötődésem nem volt hozzájuk, azért egyszer-kétszer kimentem a meccseikre, ha a környéken játszottak.

Jól érzi magát a Leányfalunál?

Alapvetően igen, az UFC öregfiúk feloszlása után ők maradtak meg nekem egyedüliként. A megye II-es gárdájuk meccseinek lekötése mellett nemrég még a pályájukat is gondoztam (pl. felvonalaztam, füvet nyírtam), ám azt abba kellett hagynom, mert már nem bírtam erővel, az intézőséget viszont továbbra is végzem. Ha tart a futballszezon, akkor hétvégenként természetesen elmegyek a csapat aktuális bajnoki meccsére: hazai pályára tömegközlekedéssel, idegenbe elvisznek kocsival. Amíg élek, és az egészségem engedi, folytatom.

Mikor és miért költöztek Óbudára?

1983 nyarán. Lakáskérvényt nyújtottam be, három helyszín közül választhattunk. Óbuda mellett Újpesten és Újpalotán is körbenéztünk, de az a látvány, ami Kaszásdűlőn fogadott akkor, amikor először kinéztünk az ablakokon, a család összes tagját magával ragadta. Az is döntő szempont volt, hogy már akkor rengeteg barátom, ismerősöm volt a kerületben.

Nagyon sokszor jártam az óbudai pályákra, a kis kocsmákról és az éttermekről nem is beszélve. Életem egyik legjobb döntését hoztam meg akkor.

Két gyereke van, ők mit szóltak a költözéshez?

Nekik is tetszett a hely, idővel azt is pontosan megértették, hogy nagyon fontos szempont volt, hogy Kaszásdűlőn egymás mellett volt a lakás, az óvoda és az általános iskola is. A fiamat például sporttagozatos osztályba vették fel, de a lányom is remek képzést kapott az akkor még Darvas Józsefről (napjainkban Dr. Szent-Györgyi Albert Általános Iskola a neve – a szerk.) elnevezett intézményben.

Az igaz, hogy rendszeresen az Óbudai-szigetre jártak nyaralni?

A nyolcvanas években a Vasvári Pál Laktanyában vezettem az éttermet, mellette az ottani Honvéd Osztyapenkó SE technikai vezetője voltam. A szigeten volt egy Honvéd Üdülő, oda kaptunk nyaranta beutalókat. Nagyot néztek ránk, amikor első bejelentkezésünkkor nagy csomagok nélkül jelentünk meg, ennél már csak akkor volt még erőteljesebb a csodálkozás, amikor mondtuk a recepciós hölgynek, hogy azért érkeztünk „üres kézzel”, mert szemben lakunk, pár száz méterre.

A Vasas, a III. Kerület és a Honvéd technikai vezetője is volt az élvonalban. Melyik gárdánál érezte magát a legjobban?

Mindegyiknél más és más miatt. A Kerületnél az volt a legjobb, hogy mindannyian óbudaiak voltunk. Kétszer jutottunk fel az NB I-be, sajnos mindkétszer kiestünk. Amikor először harcoltuk ki az élvonalbeli szereplést, a magyar labdarúgás egyik fontos vezetője kijelentette, teljesen értelmetlen, hogy lesz újabb, hetedik pesti csapat a legmagasabb osztályban. Mi egyből jeleztük neki, nem pestiek, inkább budaiak, de leginkább óbudaiak vagyunk, és ez szerintünk nagyon fontos kitétel. Következő lépésként eldöntöttük, hogy vasárnap játsszuk majd a hazai meccseinket. Számításunk bejött. A többi fővárosi gárda szombaton játszott, így a meccshiányban szenvedők vasárnaponként még egy élvonalbeli összecsapásra ellátogathattak. A Ferencváros után nálunk volt a legtöbb néző abban a bajnokságban. A Kerület-pályán átlagban hétezer-hétszázan, míg a többi budapesti létesítményben két-háromezren voltak ott rendszeresen.

Az is remek érzés volt, hogy előre lesajnált csapatként bebizonyítottuk, szervezettséggel, megfelelő lokálpatriotizmussal sikeresek tudtunk lenni.

Lehet, mindkétszer kiestünk az NB I-ből, de már azt is csodának tartotta a szakma, hogy kiharcoltuk a legjobbak közötti szereplést, ráadásul kétszer is. Minden családias és nagyon barátságos volt, a meccseinken soha nem volt rendbontás. Kimentünk az utcára, mindenki megismert és szeretett minket – soha nem felejtem el ezt az időszakot.

Melyik óbudai csapat pályájára járt még sokat?

A Gázművekre. Ott is mindig nagyon szerettem lenni. Szinte az egész lakótelep ott volt, remek időpontban, szombat délelőtt voltak akkoriban a hazai meccsek! Így már reggel megvolt az indok, miért is indulnak el a férfiak és a fiaik ebéd előtt otthonról. Gyönyörű és nagyon jó pálya volt, remek hangulattal. Jókat lehetett beszélgetni meccs előtt és után a kerthelyiségben. Finomak voltak a borok, a legendás málnás fröccs híre pedig még Óbuda határain is bőven túljutott.

Ha jól tudom, amióta Óbudán él, van kutyája.

Tökéletes környezet Kaszásdűlő és szerintem az egész kerület a kutyázáshoz. Órákon át el lehet velük lenni az Óbudai-szigeten, a kanyargó kis utcákban, a Római-parton és az állatbarát helyeken.

De nagyokat barangoltam velük a Mocsárosdülő környékén és természetesen az óbudai hegyekben is. Nagyon szép tájak, tiszta levegővel, nagy zöld területekkel, örök emlékekkel.

A labdarúgásban a technikai vezetők azok, akik nem ellenségeskedtek soha egymással, munkájukból adódóan egymás állandó jellegű segítségére is rá vannak szorulva. Tartja a kapcsolatot a régi kollégákkal, barátokkal?

Amikor eldöntöttem, hogy nyugdíjba vonulok, tartottam egy búcsúztatót, amelyre a legfontosabb embereket hívtam meg az életemből és a szakmámból. Technikai vezetők, edzők, volt szövetségi kapitányok és újságírók fogadták el a meghívásomat, gyakorlatilag mindannyian. Az a pár óra visszaigazolás volt számomra mindenről, amelyre a sport és a labdarúgás megtanított. Az összejövetelre – családunk egyik legrégebbi barátainál – a Mészöly-família Római-parti bázisán került sor. Így bőven volt lehetőségem arra, hogy az adott esetben több száz kilométer távolról a bulimra elutazó kollégáimnak is megmutathattam, miért is nem akarom soha elhagyni Óbudát. Egyetértettek velem…

A vendéglő újkori romantikáját egy igazán szenvedélyes vendéglős, Cecei-Horváth Tibor teremtette meg úgy, hogy abban semmi giccses utánzás nem volt, csak Krúdy világának „újragondolása” az irodalmi élet és a gasztronómia feltámasztásával. De ugorjunk vissza még egy kicsit a múltba!

Gyerünk a Kéhlibe!

A vendéglő őstörténete nagyon hasonló, mint Óbuda számos egyéb kisvendéglőjének. A Kéhli család felmenői egy korai bevándorló csoporttal érkeztek Óbudára az 1700-as évek elején, a Baden-Württemberg tartományban lévő Kehl falucskából. (Ebből származik a család vezetékneve.) A falu a Rajna partján, Strassbourggal szemben volt, ma már a nagyváros része. Mint a legtöbb ős-óbudai család, kezdetben ők is földműveléssel, szőlőtermesztéssel és borászattal foglalkoztak.

A családból először Kéhli Károly nyitott bormérést a Kiskorona utca 8. szám alatt 1885-ben, ahol sokáig csak bort kínáltak, majd hideg ételeket is lehetett kapni náluk, mint a hasonló helyi kiskocsmákban.

A Bécs környékén még ma is élő és nagyon népszerű hagyomány, a Heuriger tehát már 120 éve jelen volt Óbudán. (A Heuriger valójában borozó, a szó pontosan újbort jelent. Bécs külvárosaiban ma is találhatók ilyenek, a leghíresebbek Grinzingben vannak. Nevéből adódik, hogy itt sört kérni illetlenség. Tavasszal, nyáron, ősszel a legjobb a kerthelységben borozgatni. Az ételeket általában egy pultnál kérheti az ember, onnan viheti az asztalhoz. Jellegzetes osztrák ételeket – májas hurkát, vérsajtot, főtt-füstölt marhanyelvet – lehet fogyasztani a jóféle borok mellé.)

A Kéhli család másik tagja, Kéhli Józsefné 1885-ben a Mókus utca 22. szám alatt nyitott bormérést. Ezt az üzletet vették át a Kéhli fiúk: József és Ferenc. József később a Ferencvárosban nyitott egy kisvendéglőt, a Mókus utcai pedig egyedül Ferenc irányítása alá került. Munkájában hamar segítőtársra és támogatóra talált feleségében, a későbbi legendás hírű és mindenki által tisztelt „Kéhli mamában”. A többi óbudai borméréshez, kocsmához hasonlóan eleinte a Mókus utcában is csak hideg ételt adtak a bor mellé. A melegkonyhát csak később vezették be a konyhában a főzőasszony, Tarcsa néni jeleskedett. Óbudán ekkor már sok helyen főztek kitűnő halászlét, így a Kéhliben is bevezették, de nem lett „halászcsárda” – csak pénteken volt halászlé túrós csuszával a menü, máskor inkább a hétköznapi ételek domináltak, mint a pörkölt, a gulyás, a káposztás ételek és a tartalmas húsleves.

Érdekes a Kéhli vendéglő korai ismertsége, de mi lehetett ennek az oka? A Kéhlihez hasonló kiskocsmák abban az időben tucatszám voltak Óbudán, minden utcában legalább kettő-három. A boruk is jó volt, berendezésük is szinte ugyanaz a „lakás-bútorzat”. És mégis kiemelkedett közülük a Kéhli, mert a család sokat foglalkozott azzal, hogy a hírnév szárnyra kapja őket.

Nagyon tisztelték a vendégeket, mélységes alázattal fogadták és kezelték a betérőket, ügyeltek, hogy mindenki jól érezze náluk magát és visszatérjen. A vendég kívánsága szent volt számukra.

Különös, hogy rengeteg mai vendéglős sohasem hallott erről az egyszerű módszerről, helyette a legdrágább konyhai eszközöket vásárolják, csicsás berendezéseket és zenéket alkalmaznak, szufitolnak (Sous-vide – vákuum alatti hőkezelési technika) és konfitálnak (lassú tűzön, hosszan, lehetőleg zsírban főzés, magyarul inkább abálásnak hívjuk) – de egy igazán finom marhapörköltet már nem tudnak főzni…

Híd a múlt és a jelen között

A régi házban lakott a család 1981-ig, a nagykaputól balra lévő lakásban. A vendéglő a jobb oldali részben volt. A házat azért nem vették el tőlük az államosításkor, mert Kéhli Ferenc még ez előtt visszaadta az iparengedélyét, és bezárta a kocsmát. Ezután nagyon nehezen tudott munkát találni, pincérként dolgozott haláláig. (Érdekes párhuzam, hogy a Krúdy írásaiban sokszor szereplő „Fridolin, az öreg pincér” is a valóságban egy tabáni vendéglős volt, aki tönkrement, és már pincérként találkozott vele az író.)

A vendéglő működése kisebb szünet után folytatódott: az Észak-Budai Vendéglátó Vállalat vette bérbe és üzemeltette tovább Híd vendéglő néven, majd 1981-ben a Kéhli család eladta a házat, később pedig a Kéhli név használatát is az új tulajdonosnak. És itt, a Híd vendéglőben kezdődött a Kéhli és Szindbád feltámadása és legújabb kori története, amikor egy szenvedélyes „reneszánsz” ember, Cecei-Horváth Tibor került oda vezetőnek (aki később nagy hitelekből megvette a házat).

A saját elképzelései szerint kezdte meg az átalakításokat, felújításokat: az évtizedes programban a valójában szűk kis vendéglőből és lehetetlenül kis konyhából egy gasztronómiai kombinátot varázsolt.

Az Óbuda-hangulatot cigánymuzsika, Oláh Sanyi hegedű- és Erdélyi Vili harmonikajátéka tette teljessé.

Emellett a Kéhli kulturális emlékhellyé is vált, de ez a történet is korábban kezdődött. Tibor „lázálma”, a régi Krúdys világ, hangulat feltámasztása már a ’80-as években elkezdődött. Némi tervezgetés és sok-sok beszélgetés után alapítottuk meg ketten a Pest-Budai Ínyeskör Asztaltársaságot. Nagyon sok ember találkozgat rendszeresen vendéglőben, de a régi mintájú Asztaltársaságok teljesen kimúltak. 1980. december 7-re megterveztem és meg is rajzoltam az Ínyeskör címerét, megírtam az „Alapító okiratot”, Tibi pedig összeállította a különleges ételsort, amivel az alapító tagokat az első vacsorán fogadtuk. Különleges hangulatú este volt, amit harminc éven át különleges alkalmak tucatjai követtek különleges vendégekkel, vacsoratémákkal és gasztronómiai élményekkel. Ennek történetét egy vaskos könyvben lehetne összefoglalni…

itt most csak annyit említek, hogy amikor Tibor átvette a Híd vendéglőt, amiből az újra feltámadó Kéhlit teremtette, átneveztük az Ínyeskört Szindbád Asztaltársasággá.

Szindbád Asztaltársaság

Az Asztaltársaságnak volt a Kéhliben egy olyan varázslatos találkozója, ami feltétlenül és szorosan kapcsolódik a vendéglő történetéhez is. 1991. október 22-én, Krúdy Gyula születésének 113. évfordulóján emlékestet szerveztünk. Díszvendégünk volt Krúdy Zsuzsa a férjével, Rózsa Györggyel és Zórád Ernő festőművész, a XX. századelő legjobb képi megörökítője. Ekkor nagyon sokat tudtam beszélgetni velük a múltról, az író és a Kéhli kapcsolatáról. Zsuzsa érdekes történeteket mesélt az óbudai életükről is. Elmondta például, hogyan lett itt törzs­vendég Krúdy Gyula: „Az emléktáblát látja, alatta volt a törzsasztaluk, ez majdnem minden este ’működött’. Három évig éltünk Óbudán, 1930-tól 1933 májusáig, a haláláig. Ő már azelőtt is járt a Kéhlihez, de nem olyan gyakran, kiesett a (Margit) Szigettől. Amikor ide­költöztünk a szomszédba, ez annyira adva volt. Nem csak azért, mert közel volt, mert ez még nem elég. Mert volt itt a közelben a Haszmann vendéglő, a kis Bródy, és Óbuda híres volt számtalan vendéglőjéről és kocsmájáról, mint ahogy egész Magyarország és egész Budapest.

Szóval Ő szívesen járt ide, és azt lehet mondani, második otthonává vált a Kéhli. Ez köszönhető volt a két csodálatos öreg hölgynek, Kéhli mamának és a nővérének, Anna néninek, akik úgy bántak Vele, mint egy kedves rokonnal. No, most kik jártak ki a városból? Hát írók, hírlapírók. Ez sokszor meg sem volt beszélve, tudták, hogy az Aput nyolc és tíz között biztosan itt találják. A leghűségesebb barátja, társa Várkonyi Titusz volt, Várkonyi Zoltán színművész édesapja. Egy rendkívül művelt hírlapíró volt, több nyelven beszélt. Úgy imádta az Aput! Olyan megható volt a ragaszkodása, hogy ma is elérzékenyülök. Titusz bácsi sokat betegeskedett, aznap is – május 12-én – feküdt az ágyban, amikor meghalt az Apu. Hogy milyen jó volt akkor a sajtó: Apu 10-kor halt meg, és délben benn volt az Est Lapokban az első oldalon, hatalmas betűkkel: Meghalt Krúdy Gyula. Várkonyi Titusz felesége azonnal eldugta az újságot, de délután már murizott, és kiabált a családdal az újságért.
A lánya, barátnőm, Várkonyi Noémi mesélte el, hogy a hír hallatán olyan rosszul lett a Titusz bácsi, hogy mentőket kellett hozzá hívni.

Kik jártak még a Kéhlibe Apu asztalához? Volt egy érdekes figura, úgy hívták, hogy Ring Pál. Egy egyszerű munkásember, az Edison féle gyárban dolgozott, de imádta az irodalmat és imádta Aput. A Babay József nevű költő, aki nem abból élt, hanem hogy zongorázott egy-egy vendéglőben, szegény flótás volt, régi család sarjadéka. Aztán kijárt hozzá Kállay Pista, ez is újságíróféle, azért mondom, hogy ’féle’, mert nagyon sokat nem publikált, és egy Hargitay Pista nevű, hát, ma úgy mondanánk, hogy hobó. Mert nemcsak, hogy szegény fickó volt, az óbudai hegyekben lakott valami kis kalyibában, de nagyon becsületes, tisztességes ember volt azon kívül, hogy nem volt egy vasa sem. Gondolom, hogy Apu is, mások is segítették. Ha tehette, ide jött, és ült az asztal végénél.

A törzsasztalhoz nem is ülhetett idegen, ki volt téve a Foglalt tábla. Ugyanilyen törzs­asztala volt a Krausz Poldi féle Mélypincében, ott az volt kiírva: Családi asztal. Az is Apunak volt fönntartva.

A Kéhlibe járt ki a Márai is. Sokáig nem is ismerte Aput személyesen, csak hírből. Egy másik asztalnál ült, és imádattal figyelte messziről, hogy telik egy estéje. S hogy ez az imádat nem volt futó kaland, az bizonyítja, hogy kinn, külföldön megírta a Naplóit, és minden Naplójában ír Apuról. Mostanában jelenik meg a Szindbád hazamegy, az egyik legjobb Márai-könyv, ami az Apuról szól. Az utolsó estéjét írja le. Halála előtt itt volt a Kéhliben, és innét ment haza meghalni. Ebben rólam is ír, mint Zsókáról. Na, ezek jártak ki, persze mások is, de ezekről mindig hallottam.”

Egy másik történetben Zsuzsa felidézte a korabeli Óbuda – ma olyannyira visszasírt – „békebeli hangulatának” egy nagyszerű példáját: „Egy mulatságos történetet is elmondok: akkor még nem volt ilyen rossz a közbiztonság, mint most. Az ablak nyitva állt nálunk. Egyik alkalommal elfogyott az Apu pénze, és a Ring Pált megkérte, hogy másszon be hozzánk, és innen és innen az íróasztalfiókjából vegyen ki pénzt, és hozza a Kéhlibe. S mit tesz Isten, egy rendőr meglátta bemászni, majdnem elvitték, végül Apu igazolta, hogy megbízásból mászott be.”

Az este hangulatát, vendégeit, a beszélgetés leírását különlegesen fontos emlékként őrzöm. A következő évben meghalt Krúdy Zsuzsa, és ővele eltűnt a Kéhli és az írófejedelem kapcsolatának utolsó tanúja is. Cecei-Horváth Tibor azonban élete végéig őrizte – és ma utódai, gyermekei teszik ezt – a szellemet, melyet így fogalmazott meg: „Boldogsággal és örömmel tölt el a tudat, hogy vendéglősi pályafutásomat ebben a kedves házban sikerre vihettem, és a nagynevű elődök után a nagyvilágból hozzánk érkező sok-sok vendéget családommal és munkatársaimmal elláthattam finom ételekkel, italokkal, muzsikával és azzal a szerető vendéglátással, amelyet szüleimtől, a régi jó vendéglősöktől és Krúdy Gyula úrtól eltanultam.”

Az abszurd humor mesterének története egy angol kisvárosban kezdődött 1939-ben, Weston-super-Mare-ben. Nem volt könnyű dolga a fiatal Johnnak, mert bár apjával nagyon bensőséges viszonyt ápolt, „omniphobiás” édesanyja folytonos szorongásával, pánikolásával nem könnyítette meg a család életét. Azonban a Cleese-humor már iskolás korában kiviláglott – bizarr viccekkel szórakoztatta osztálytársait, tanárait mindnyájuk örömére.

„Nem mintha a nevetés ne lenne goromba vagy pusztító. Ahogy az emberi viselkedés minden megnyilvánulása, ez is a szeretetteljestől a gyűlölködőig terjed. Utóbbi mocskos rasszista vicceket és durva ugratásokat takar, előbbi gyengéd és szívélyes tréfákat, és olyasféle együttérző humort, amely azt mondja, hogy „abszurd az emberi természet, de végül is mind egy csónakban evezünk”.

A könyvben sorokozó anekdoták, humoros sztorik nemcsak azt a mágikus folyamatot mutatják be, ahogy pallérozódott John Cleese humora az évek és a terhelés során, hanem egyben kiváló korképet is nyújt a korabeli angol társadalomról.

Bár tanárait kedvelte, sőt, volt, akiért kifejezetten rajongott, az oktatási rendszert azonban cseppet sem méltatta. Több ponton is kihangsúlyozza a történetek során, hogy gyakorlatilag semmi érdemi tudást nem szerzett az iskolapadban töltött évek alatt. Szerencsére a közös játék és sport szeretete is ebben a korszakban alakul ki, és felnőtt korára is megmaradt.

„Nem mondhatnám, hogy minden egyes szabályát értettem azoknak a játékoknak, amelyekben részt vettem, de ez a kisgyerekeket rendszerint nem nagyon érdekli. Egyszer néztem két sakkozó srácot, és észrevettem, hogy az egyik király nincs a táblán, és amikor ezt szóvá tettem, akkor annyit mondtak: ’Tudjuk.’ Szóval az van, hogy minden egyes alkalommal megtanul az ember egy új szabályt, és végül már eleget tud ahhoz, hogy rendesen játsszon.”

Cambride-ben tanult tovább, de nem csak jogot hallgatott, hiszen itt találkozott először a színjátszással, és bár érzése szerint nem volt meg benne az a bizonyos plusz, ami az igazi színészi vérmérséklethez kell, a színpadon ragadt, végérvényesen rabul ejtette az előadói pálya, és a Footligths tagja lett. Társaival Amerikába is eljutott, ahol megismerte első feleségét, Connie-t.

„A New York-iak sokkal inkább feszültek, mint durvák. Amikor bementem egy trafikba, és a magániskolás modorommal így szóltam: – Elnézést, hogy zavarom, de roppantmód szeretnék vásárolni némi cigarettát, és ha lenne olyan jó, s engedné, hogy egy pillanatra raboljam az idejét… – akkor rám üvöltöttek, hogy: – Mit akarsz? – mintha sértegetni kezdtem volna őket. De ha csak beléptem a boltjukba, és leplezetlen gyűlölettel mértem végig őket, majd annyit sziszegtem, hogy „Larks!”, akkor elmosolyodtak, szóba elegyedtek velem, és elmesélték, hogy miért hagyták ott a feleségüket.”
Miután nemzetközi hírnévre szert téve hazatért, kiemelkedő színvonalú írásai és rendkívül egyedi színpadi megjelenése miatt egyre többször hívták fellépni.

A jogász szakma tehát ugrott, azonban játszhatott a Brodway-n, és alkalmazta a BBC, ahol olyan sztároknak írt szöveget, mint például David Frost vagy Peter Sellers.

A BBC-nek különböző formációkban is dolgozott, míg végül összeállt néhány innen-onnan ismert szerzővel, név szerint Pelinnel,  Idlelel, Jones-szal,  Chapmannel, Gilliammel. A többi ugye már történelem.

„Arra jöttem rá, hogy (…) szerettem egy csapat tagja lenni – kedveltem az együttműködést, a ’csapatszellemet’, belső poénokat, az összetartozás érzését, a támogatást, és mindezek egy olyan család érzését keltették bennem, amilyet nem tapasztaltam meg életemben. Nyilvánvaló, hogy még mindig szeretem ezt. A 2014-es Python-összeállítás legszebb emléke az volt, hogy az előadás végén a Python-csapat együtt vonult ki meghajolni.”

Természetesen egy csodálatos brit író, színész és meglehetősen sovány, magas valaki, Monthy Python fenegyereke sem teheti meg rajongóival, hogy itt érjen véget a sztori. Korábbi nyilatkozatai szerint készül a folytatás, a második részben a tervek szerint a következő húsz év történetét meséli el, amiből nem hiányozhat majd a Monty Python, a Waczak Szálló vagy például a Hal neve: Wanda. Meglehetősen várjuk!

Hogyan jött létre a két, Óbudán is látható estje?

A Sárkány lehelet három éve, a Radnóti Színház Irodallam sorozatához készült: nyitva volt a lehetőség, hogy bárki a társulatból, akinek volt kedve és bátorsága, kiválasszon egy költőt, és létrehozzon egy önálló estet, én Weörest választottam. Elsősorban a sokfélesége, játékossága miatt, amit azt gondolom, színpadon is remekül lehet kamatoztatni. Az est azóta önálló életre kelt, sok helyen játszottam új felállásban, jazzdobos öcsémmel – fontos szerepet kap ugyanis a zene, Weöresnél cseppet sem meglepő módon. Az eladhatóság okán felvetődött, hogy nem lehetne-e egy zenés előadást is létrehozni, dafke nekiálltunk hát Adorjáni Bálinttal és Nagy Szabolcs zongoristával, így született meg a Kié vagy, mondd? című stílusjáték. A történetet én írtam Szép Ernő Lila akác című regényéből merítve, a harmincas évek filmslágereit fölhaszálva.

Ez az ősz, ez az évadkezdés szabadúszóként köszönti. A 18 nagy szám (korábban úgy fogalmazott, a nagykorúságot is jelezhetné akár), ennyi évet töltött el a Radnóti Színházban mint társulati tag. Most hogy érzi magát?

Köszönöm, jól vagyok. A színésznek biztonságot, védettséget ad, ha társulathoz tartozhat, ha van állandó alkotóműhelye, olyan kollégák veszik körül, akiket szeret, akikben bízik. De ez a védettség kicsit be is zárja. Az elmúlt évadom arról szólt, hogy megpróbáljak más léptékben gondolkodni, megtanuljam kezelni a változásokat.

Majdnem 18 évet töltöttem el a Radnóti Színházban, ez nagyon erős kötődést jelent, most mégis azt éreztem, váltanom kell, más keretek között szeretném kipróbálni magam.

Ezt a változást megélni nem könnyű, ugyanakkor felszabadít a kötetlenség érzése. Ellentmondásos személyiség vagyok: egyfelől erős megfelelés van bennem, működtetni tud az a helyzet, amelyben teljesíteni, kiszolgálni kell – nevezzük alázatnak, de ott van a másik oldalam is: az önállóság, szabadság, függetlenség iránti vágy. Az elmúlt időszakban a két énem szkanderozott egymással, és az öntörvényű kerekedett felül.

Mennyire könnyű átállni?

A kötetlenség önmenedzseléssel jár. Legnehezebb az irányokat meghatározni; ha ez megvan, az ember már bevonzza a lehetőségeket. Van átfutása a váltásnak, a szakmának is meg kell szoknia, tudomásul kell vennie, hogy vagyok, lehet velem gazdálkodni. Eleinte könnyen bele lehet esni abba a csapdába, hogy mindent elvállal az ember. Most tanulom az arányokat, hogyan osszam be az időmet.

Az az énje, aki a kötöttségeket szereti, fölényben volt eddig, hiszen a szentesi Horváth Mihály Gimnázium, a Színművészeti Főiskola és a Radnóti Színház egymásra épülve követték egymást egy klasszikus színészpálya állomásaiként. Mennyire volt ez törvényszerű?

Nem tudom, valahogy minden így alakult. Mezőtúron nőttem fel, ott élt a családom, de én egy percig sem akartam ottragadni. Hallottam, hogy a szentesi gimnázium milyen szabadelvű, laza hely, rettenetesen vonzott, 14 évesen eljöttem otthonról, és belevetettem magam a kamaszlét hülyeségeibe, így kb. 17 éves koromra úgy éreztem, kitomboltam magam. Segített gyorsan felnőni az a közeg. A drámai tagozaton kinyílt a világ, új impulzusok értek, és végérvényesen megérintett a színház, jelentkeztem a Színművészeti Egyetemre, de nem feltétlenül azért, mert mindenáron színész akartam lenni.  Azonnal felvettek – így a B terv, hogy művészettudomány szakra megyek Pécsre, okafogyottá vált –, 18 évesen ott találtam magam a Színművészetin, ahol minden vérre ment, és ott már tudtam: ebből nem lehet kiszállni. Diploma után a Radnóti Színház szerződtetett, az is valahogy magától értetődött.

Ezek szerint a nyugodt énje sokáig kapta a megerősítéseket. Mi az, ami mégis mozgásba hozta a rakoncátlanabbat?

Az az énem, amelyik szeret megfelelni, kényelmesen érezte magát egy olyan helyzetben, amikor a próbatáblára kitűzött új feladatot kell a legmaximálisabb módon teljesíteni. Egy idő után az emberben van némi elégedetlenség, hogy miért pont az a szerep, miért nem emez, magáról komplexebben gondolkozik, szeretné szélesebb spektrumban megélni a saját színészetét a pályán eltöltött évek tapasztalatával a háta mögött. Hosszabb ideje vágytam már új impulzusokra, ingerekre. 2004 előtt, amikor a lányom megszületett, kalandoztam néha más színházakban is. A lányom születése után viszont pont elég volt az a feladat, ami a Radnótiban megtalált. Azt pedig mindig is éreztem: ameddig Bálint András az igazgató, maradok. Olyan biztos kézzel és eleganciával vezette a színházat, ami minden lázadást és kritikát elnyomott bennem. Elképesztő lendülettel, tele kíváncsisággal, a megújulásra vágyó igénnyel ment neki a következő évadnak. Mindig adódott valami meglepetés. A jövő évadban továbbra is játszom a futó darabjaimat a Radnóti Színházban. Ez nem visszavonhatatlan, végleges szakítás, csak más keretek között működöm tovább.

Sok ismert és sikeres színész járta ki a középiskolát Szentesen. Mi az ottani iskola titka?

Különleges légkörű hely volt, akkor is, amikor mi jártunk oda 1990 után, az ottaniaktól tudom, hogy előtte ez még intenzívebben jellemző volt. Nagyon komoly szellemi nevelést kaptunk. A kamasz lázad, új utakat keres, érdekli minden, ami eltér a konvenciótól. Ebben a fogékony állapotban minket itt nagyon sok újszerű, izgalmas dolog ért. Azóta is táplálkozom ebből.

A mesterség és készség órák meghatározóak voltak, akkor kerültem kapcsolatba a saját képességeimmel, és jöttem rá, milyen egy másik ember bőrébe belebújni, megformálni a karaktert, aki nem én vagyok.

Itt derült ki: közöm van ehhez a pályához.

Milyen volt Benedek Miklós osztályában a Színművészetin?

Küzdelmes, embert próbáló időszak volt, nem voltunk jó közösség, ráadásul nagyon sokan, a párhuzamos Zsámbéki Gábor-osztállyal együtt egyszerre 24-en végeztünk. Mégis a pályán vagyunk szinte mindannyian. Azt gondolom: akinek megvan a tehetsége és főleg a kellő rátermettsége ehhez a szakmához, valahogy fönnmarad a szűrőn.

Hol töltötte a gyakorlati időt?

Sehol. Harmadéves korunkban három osztálytársammal felkerestük Ruszt Józsefet, aki akkor a Budapesti Kamaraszínház főrendezője volt, és megkértük, dolgozzon velünk a Színművészetin. Erre ő inkább minket hívott el a saját színházába, nagylelkűen biztosította, hogy létrehozzunk egy előadást, ez volt a Hamlet. Így kerültem kapcsolatba egy igazi színházi guruval. Nagyon örülök, hogy találkozhattam vele, az ő rendezői generációjával mi nem igazán tudtunk érintkezni. Rengeteget tanultam tőle, nagyon okos lépés volt, hogy akkor ezt az utat választottuk és megkerestük őt, nélkülözhetetlen dolgokat tanított a szakmáról. A Budapesti Kamaraszínházban Valló Péterrel is dolgoztam, az Isten Ágnesében rendezett. Ez is nagyon komoly, a pályám egészét meghatározó indító feladat volt.

Mitől lehet speciális egy rendező-színész kapcsolat?

Minden rendezőnek vannak színésztípusai, akivel jól tud együtt dolgozni, akivel egy rugóra jár az agya. Furcsa összeköttetés két ember között, nincs rá racionális magyarázat. Szerencsém volt a rendezőkkel, mindig jó érzéssel raktam le a másfél hónapos munka gyötrelmeit.

Van, amikor kifejezetten üdítő a találkozás egy rendezővel, és fél szavakból értjük egymást, mint például Mohácsi Jánossal, ilyenkor nagyon inspiráló a közös munka.

Az elmúlt évek nagy sikere a Csak színház és más semmi című sorozat, amelynek 3. évadát idén nyáron és kora ősszel forgatták. Ebben Petrát, a dramaturgot alakítja. Milyen ez a munka?

Mi és a közönség is nagyon szeretjük. A sorozat kicsit elrajzoltan, karikírozva beszél a színházról. Megmutatja, hogy mi is halandók vagyunk, csetlő-botló figurák, akik között rengeteg a konfliktus, kicsit több is, mint amit egyébként a valóságban a színház intézménye megenged. A harmadik évadra összeszokott a stáb, és hiába csak nyaranta látjuk egymást, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Kiismertük egymás vérmérsékletét, nyűgjeit, humorát, pontosan tudjuk, kinél hol van a határ. Jó a sorozat visszhangja, naponta megállítanak az utcán, nagyon sok pozitív visszajelzést kapok, ami azért vicces, mert a színházi szerepek kapcsán az embert ritkán szólítja meg a zöldséges, vagy egy járókelő a zebránál.

Figyeli a budapesti színházak műsorát?

Ha végigsöpör a városon egy fantasztikus előadás híre, megnézem, mert kíváncsi vagyok, de egyre kevésbé érdekelnek a borítékolható kőszínházi előadások. A színháztól meglepetést várok, nem szeretem, ha az első öt perc után tudom, mire számíthatok. A független színház jobban érdekel.

Azt látom, hogy kibontakozóban van végre egy öntörvényű, fiatal rendezői generáció, jó, hogy jönnek, mert borzasztó nagy űr volt rendezői vonalon hosszú évek óta.

Milyen tervei vannak az évadra?

Jön a Nemzeti Galériában a Textúra performansz-kiállítása, amiben már nagyon rég óta szerettem volna részt venni. Szerintem brilliáns ötlet: adott egy kiállított műalkotás, amihez egy kortárs író ír egy monológot, ezt a színész a turnusokban érkező nézőknek adja elő kb. ötször egy este alatt. Azután filmes munkák várnak, de erről kabalából csak akkor beszélek, ha már elindul a forgatás. A Radnótiban megtartottam két előadást, a Lear királyt és a Buborékokat, a Jelenetek egy házasságbólt pedig még kétszer eljátsszuk Szentendrén. A Sárkány lehelet a Magvető Kávézó műsorára kerül, a Kié vagy, mondd? pedig a most induló Hatszín Teátrumban lesz repertoáron. Valószínűleg visszatérek Óbudára is, nagyon kifinomult és értő közönség van itt.

Miért szeret az Óbudai Társaskörben játszani?

Nagyon jó élmény ott fellépni, érzem, ahogy jönnek velünk, átadják magukat, akarnak valamit kapni a színháztól. A színésznek mindig könnyebb és felszabadítóbb érzés, ha a közönség ennyire nyitott. Tartsák meg ezt a kíváncsiságot!

E nemzedék megjelenése előtt néhány évtizeddel Kassák hasonló utakat járt végig, ami később műveiben is megjelent, de a jelek szerint a megfelelő idő még nem jött el, ezért csendesebb fogadtatásra lelt, mint az 1940-es, ’50-es és ’60-as években érkezők esetében. Mire ez a beat-nemzedék a hatvanas években révbe ért, Kassák már idős volt, fizikai létét tekintve 1967-ben meghalt. Ennek éppen ötven éve.

Kassák Lajos 1909-ben elgyalogolt Párizsba, hogy egyfelől megtapasztalja a világot, másfelől pedig tanulni szeretett volna. Ha nem is a Sorbonne-on, de az életből, vagy ha másképpen nem, legalább észrevétlenül gazdagodni a lelkében. Huszonkét éves volt, amikor Ausztrián, Németországon és Belgiumon át Franciaországba gyalogolt. Ezen az úton megismerte a nehéz sorba jutott, csavargó életmódba kényszerült, vagy azt választó társadalmi csoport életét, amihez neki otthonról már előtanulmányai voltak. Amiként korábban hasonló élményekben volt része Jack Londonnak és Gorkijnak is.

Az utazásélményei, majd annak tapasztalataiból is leszűrt következtetései legélénkebben, egyben leginkább leülepedetten három művében jelennek meg.

Közülük az egyik A ló meghal, a madarak kirepülnek című híressé vált költeménye; a másik és legegyértelműbb az egyik önélet­írása, az Egy ember élete című regény harmadik könyve, a Csavargások című rész; míg a harmadik egy tanulmánya az egykori csavargó írókról. E három fontos alkotás az, amely Kassák sokrétű életművében a fiatalkori csavargásokra a legplasztikusabban utal vissza.

Leülepedés ide vagy oda, figyelemreméltó az a fáziskésés, az az időbeli eltolódás, a relatív hosszú idő, amely e művek megjelenését az átélt eseményektől elválasztja. Az 1909-ben tett nagy utazást követően a három említett mű legkorábbi darabja megjelenéséig, A ló meghal, a madarak kirepülnek nyomdába kerüléséig is több mint tíz év telt el, de a legegyértelműbb önéletrajzi regényrészlet még tovább érik, fejlődik – vagy felejtődik – addig, míg az élményből alkotás lesz, hiszen a Csavargók című fejezete a Nyugatban közölt folytatásokban is csak az 1920-as évek közepén lát napvilágot. A Csavargók, alkotók című tanulmány pedig a húszas évek végén kelt újságcikkre reagálva születik, amely szerint állítólag Európa csavargói kongresszust tartottak, ám az is elképzelhető, hogy ez a nagyszabású összejövetel csupán Kassák fejében jött létre, esetleg azért, hogy ismét megszólalhasson e témában. E fáziskésés oka sokrétű lehetett. A költői elismerésért folytatott harc, a folyóiratszervezés lekötöttsége, a politikai szerep és a vele járó vitái, majd az emigrációs évek mind-mind hozzájárulhattak a téma „pihentetéséhez”, de akár még magának Kassáknak és környezetének is érnie kellett az ilyen téma kibontásához.

Nyilván tudta Kassák is, hogy a költő élményekből alkot, a szerelem mellett pedig a leggyakrabban valamilyen nyomorúságból vagy egyéb szenvedésből építkezik, a fiatalkori csavargások mélységéhez, az ilyen fajta nehézségek élményéhez több mint tíz évig mégsem nyúlt vissza.

A ló meghal, a madarak kirepülnek című költeményére nem is lehetne Kassák és a csavargások témaköre nélkül tekinteni, mert egyértelműen benne van az utazás élménye már a kezdeti verssorokban, hiszen mikor máskor, s ki más mondhatná a búcsúsorokat, miszerint „… elmész Kasikám, és én kiszáradok a pódiumokon s nádler úr mázolmányaiban…”, mint Simon Jolán, akinek az útról, majd Párizsból is a mellé írt használati utasításokkal küldözgette haza verseit Kassák, hogy miként igyekezzen a budapesti lapokba elhelyezni a verseket a távoli szerető kedves. Az út kiábrándulásainak és nagyszerű pillanatainak hullámzásáról, vagy ahogy Kassák mondja: „… a görbe vonalak ho zsup ho zsup…”, valamint a költővé válás folyamatáról is hírt adó több száz soros költemény mint egy epikába öntött líra adja vissza az út viszontagságait és örömeit, olyanformán, mint ahogy néhány évtizeddel később a beat-nemzedék írói és költői szintén megtették ugyanezt.

A ló meghal, a madarak kirepülnek látomásai, képei erősen emlékeztetnek Ginsberg Üvöltésének évtizedekkel későbbi motívumaira. Igazából persze fordítva, hiszen Ginsberg emlékeztet Kassákra, mert az ő műve volt előbb. Mint ahogy Kerouac Útonja erősen felidézi bennünk a Csavargások című regényrészletet. A magyar irodalmi életben a beavatkozásoknak, a tiltásoknak, a megszakítottságoknak a következményeiként micsoda deformációnak kellett jelen lennie ahhoz, hogy előfordulhasson ez: vagyis két amerikai alkotó művei emlékeztetnek egy magyar művész előbb született írásaira, amelyeket előbb és jobban kellett volna megismernünk, ám valamiért ez talán sokunkkal mégis fordítva történt meg. Így ahelyett, hogy arra csodálkoznánk rá, milyen ügyesek is ezek a beat-nemzedék írói, költői, mert hasonló élményeik során hasonló művek alkotására voltak képesek, mint a mi Kassákunk néhány évtizeddel korábban, mi szinte Kassák fejét simogatjuk az amerikaiak árnyékában – mintha mindig minden tényleg nyugatról jönne.

Kassák mintegy négy évtizeddel Kerouac előtt gyalog és szekérrel, vagy ahogy tudott, átszelt egy kontinenst, mint ahogy a negyvenes években Kerouac is megtette mindezt egy másikon, majd a maguk idejében mindketten megírták élményeiket. Hogy melyikük milyen érdekesen és színvonalon, azon lehet vitatkozni, de az nyilvánvaló, hogy a beat-nemzedék előtt már más is felfedezte az út szabadságát, annak szépségeivel és korlátaival együtt, ez kétségtelen.

Kassáknak nem volt olyan szerencséje – vagy szerencsétlensége –, hogy az utazását követő évtizedben ikonná váljon, mint ahogy a beat-nemzedék képviselőit az utólag már diáklázadásairól és a szabad szerelemről, valamint a könnyűzenei kultúrájáról jól ismert „hatvanas évek” a szárnyaira emelte. Kassáknak nem váltak ilyen szempontból aktuálissá a művei, de ő nem is csak ezen az egy hangszeren játszott.

Lírájában és prózájában szerepet kaptak más jellegű témák is: festett, folyóiratokat szerkesztett és sokrétű kultúraközvetítő tevékenysége mellett közéleti szerepet is játszott.

A Csavargók, alkotók című tanulmány három főszereplője, Jack London, Gorkij és az előbbieknél ma kevésbé ismert Panait Istrati csavargásai Kassák számára több oldalról megközelítve is fontosak. Egyfelől a három igen-igen alulról induló, kevés iskolázottsággal rendelkező művész pályafutását elemzi, talán a saját indulásának hasonlatosságait és az alkotáshoz való megérkezés okait és esélyeit kutatva, másfelől az ugyancsak meglévő egyezést fürkészve, az immár négyüknél azonos élethelyzetet, az autodidakta létet vizsgálja. Ha esetükben az eredetét tekintve nem is választás kérdése az autodidakta fejlődésmód, de egy idő után ez is egyfajta lázadás, mint ahogyan Kassák végül is tettel, munkával és a fennmaradt dokumentumok alapján írószövetségi politikai megnyilvánulásaiban is többnyire lázadó maradt, amit mi a távolból, a 2×2 józanságával ma könnyebben beláthatunk, de igazából már a kortársnak is így kellett éreznie.

A lakatos szakmát kitanult Kassák, aki a költészet világában kezdte el megtalálni hivatását, 1909-ben tehát elindult vándorútra, hogy jó iparoslegényként a gyakorlatban tanulja ki a szakmát, de végül is nem valamiféle vasas fémtárgyat hozott haza mestermunkaként, hanem a kinti élményeiből születtek meg bő évtized múltával sorjában az említett mesterművek, remekek.

Az imént mintha elmarasztaltuk volna Kassákot azért, mert több mint tízévnyi késéssel kezdte el megírni fiatalkori csavargásainak történeteit, miközben pedig ötven év telt el a költő, író, irodalomszervező, festő halála óta, és még csak most reagálunk, s most is csupán futólag, „hippi korszakának” eseményleírásaira, most fedezzük fel egyes új arcait. Kasikám, itt hagytál minket kiszáradni… Már ötven éve halott Kassák. Ha sokan érezzük ezt a már-t, az azt is jelenti, hogy kevesebbnek gondoltuk az eltelt időt, azaz Kassák közelebb áll hozzánk, mint azt hittük. Vagyis él.

Sasvári Edit művészettörténész 2010 óta vezeti a múzeumot, munkája – az intézmény megújítása és a kerület kulturális életébe való bekapcsolása – elismeréseképpen tavaly megkapta az Óbuda Kultúrájáért díjat. A kassáki hagyatékról, a múzeum tevékenységeiről vele és fiatal munkatársaival beszélgettem, miközben egyre többet tudtam meg Kassák Lajosról, az emberről is. Pedig a múzeum állandó kiállítása szemben a korábbi, majd’ 35 évig látható Kassák-tárlattal nem a művészt állítja újabb piedesztálra, hanem új szempontok szerint szemléli munkásságát, azon belül is az általa szerkesztett folyóiratok közösségformáló munkáját veszi górcső alá.

Milyen koncepció alapján készült a jelenlegi kiállítás?

Volt a fejemben egy kép Kassákról, és a kérdés számomra az volt, hogyan lehetne a személyét és az életművét úgy aktualizálni, hogy ne csak a művészóriást állítsuk a középpontba. Az előző igazgató, Dr. Csaplár Ferenc harminc éves munkája során elsősorban a képzőművész Kassákot mutatta be, és ez nagy dolog, mert a korábbi évtizedekben volt egy merev elutasítás a festő Kassákkal szemben. A Kádár-korszakban ugyan íróként elfogadták, de mint festőt, egyáltalán nem ismerték el. Csaplár Ferenc tehát alapvetően a képzőművész Kassák széleskörű elfogadtatását, kanonizálását tűzte ki célul.

Számomra jó alap volt az ő munkája, ugyanakkor a hangsúlyt nem annyira a figurára, Kassák alakjára szerettem volna tenni, hanem arra, hogy a személye és a tevékenysége mit generált, hogyan hatott, és erre ma hogyan tekintünk.

A személynél tehát fontosabb lett a kontextus, maga az avantgárd mozgalom komplex kérdésköre és tágabb, nemzetközi környezete.

Aki nem ismeri Kassákot, és rákeres a neten, a wikipédia szócikkében számtalan meghatározást talál: költő, politikus, festő, író, újságíró, szerkesztő, műfordító is volt.

Kassák sokoldalú és főként eredeti gondolkodású művészfigurája a magyar művészetnek. Ha csak a hajviseletére, külsejére, attitűdjére gondolunk, láthatjuk, hogy egy új művészimázst teremtett. Számomra az volt a kihívás, hogy az ő szerteágazó munkásságában találjak egy olyan vezérfonalat, amivel életművének ezt a komplexitását jól meg lehet ragadni. Ezt a fonalat a folyóirataiban találtam meg. Kassák egész élete során lapokat szerkesztett az 1915-ben alapított első avantgárd és háborúellenes lapjától (A Tett) a két világháború közötti lapokig (MA, Dokumentum, Munka), majd később a Nagyvilágot és a Kortárst a háború után. A jelenlegi állandó kiállításon e folyóiratokon keresztül nemcsak Kassák személyét tudjuk bemutatni, hanem a húszadik század során létező különböző kulturális és társadalmi  miliőket is, amelyeknek ő aktív résztvevője, sőt, kifejezetten alakítója volt.

1915-ben, az első folyóirata elindításakor Kassák 28 éves volt. Verseiből és az önéletrajzi ihletésű Egy ember élete című regényéből is tudható, hogy küzdelmes fiatalkora volt. Vajon minek köszönhetően tudott többször is olyan művészeket, tudósítókat is közreműködésre bírni, mint Picasso, Chagall, Moholy-Nagy László vagy Kállai Ernő?

Az általa szerkesztett lapok közül talán a MA volt a legátütőbb, amit a Tett betiltása után alapított, és kis megszakítással bécsi emigrációs évei alatt, az 1920-as években is tovább szerkesztett. (Kassák 1920-ban emigrált a MA szerkesztőségének több tagjával együtt. A szerk.) Ezek az évek jelentették a történeti avantgárd mozgalom fénykorát, Malevics, El Liszickij és sokan mások elsősorban Berlinben szereztek hírnevet maguknak, és sokan közülük megjelentek írásaikkal vagy egy-egy reprodukcióval Kassák lapjában is. Kassák remek érzékkel választotta meg munkatársait, kitűnő fordítókat például, és a korra jellemző individuális művészeszménnyel szemben ő csapatban gondolkodott. Erős énje, határozott egyénisége, eredeti gondolkodása ugyanakkor egyfajta dominanciavággyal is együtt járt. Kortársai ezzel kapcsolatban nem rejtették véka alá kritikus véleményüket. Bortnyik Sándornak például van egy festménye, amelyen prófétaként ábrázolja Kassákot tanítványai körében.

A művészeti témákon kívül Kassák folyóiratai számos társadalmi kérdést is érintettek. A Tett antimilitarista jellegét már említettük, de melyek voltak még jellemzők?

Számtalan olyan témát felvetett, amelyek részben ma is aktuálisak: szociális kérdéseket, a peremen élők helyzetét, vagy  a munkáskultúra, a munkások egyenjogúsításának a kérdését. A Munka körben új műformák születtek, szavalókórus, itt keletkezett például a szociofotó műfaja is, amely programszerűen vállalta fel a nyomor jelenségének kritikus bemutatását. Kassák első felesége, Simon Jolán szavalta a minden korábbi irodalmi hagyományt felrúgó avantgárd szabadverseket, és ezzel mintegy előfutára lett a művészeti performanszoknak. Kassák egész élete során baloldali értékeket képviselt, de szuverén módon és sajátos, kritikus attitűddel. Soha nem köteleződött el párthoz vagy politikai mozgalomhoz. Ambivalensen viszonyult akár a Tanácsköztársasághoz, akár az 1950–60-as évek kultúrpolitikai elveihez. Éles bírálatai miatt többször  érte retorzió, a ’80-as évekig az Egy ember élete című regénye is csak cenzúrázva jelenhetett meg.

Egy kiállítás, ha nem műtárgyakat vonultat fel, milyen eszközökkel mutathat be korszakokra jellemző folyamatokat, jelenségeket?

A múzeum gyűjteménye olyan típusú archívumi anyagokban gazdag, amelyek a korábbi évtizedekben a múzeumi vagy művészettörténeti kiállításokon egyfajta „statiszta” szerepre voltak ítélve. A folyóiratok, levelek, különböző típusú dokumentumok presztízse az elmúlt évtizedben rendkívüli módon megnőtt, és komoly szakmai diskurzusok alakultak ki erről a kérdésről. Az avantgárd folyóirat kérdése nemzetközileg is aktuális, a Sorbonne-on, olasz egyetemeken és Európában számos helyen külön kutatócsoportok jöttek létre ebben a témában.  Ebből a szempontból tehát szerencsések vagyunk, hogy ebbe az újragondolási folyamatba mi  is becsatlakozhatunk.

Az avantgárd folyóirat egész kérdésköre azért nagyon izgalmas, mert az avantgárd szellemi szövete válik kutathatóvá általa. Viszont kiállításon megmutatni ezeket már nehezebb ügy, hiszen a leglátványosabb része egy avantgárd folyóiratnak a borítója. Folyamatosan azon gondolkodunk tehát, hogyan lehet kinyitni egy kiállításon a közönség számára egy régi folyóiratot. Az első komoly kísérletünk az elmúlt évben megrendezett Kassák első lapját, a Tettet  bemutató Jelzés a világba – Háború ∩ avantgárd ∩ Kassák című kiállítás volt, ahol egy fiatal képzőművész, Rudas Klára segítségével sikerült megtennünk ezen a téren az első komoly lépést.

Az elmúlt években általában nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy a bemutatni kívánt jelenségeket ne csak szöveggel, hanem vizuálisan is értelmezzük. Nevezhetjük ezeket infografikának is, amelyek a kezdetektől fogva fontos szerepet kapnak a kiállításainkban.

Persze számunkra, akik itt dolgozunk, nagy kérdés marad, hogy muzealizálható-e egyáltalán az intézménykritikus avantgárd, hogyan lehet múzeumi keretek között radikális művészeti formákat bemutatni.

Kassák, ma úgy mondanánk, szociálisan érzékeny művészként hangot adott az aktivista művészet társadalmi szerepvállalási kötelezettségének. Erre rímel a múzeum tavalyi „Összefogás a hajléktalanság kriminalizációja ellen” programja?

A Kassák-hagyaték azt erősíti bennünk, hogy ezzel a témával mi is foglalkozzunk. Az „Összefogás a hajléktalanság kriminalizációja ellen” programot, a Város Mindenkié (AVM) és a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogvédő szervezet közös kezdeményezését az ausztriai Sozialmarie program díjazta 2014-ben, és egy közös projektet kellett kidolgoznunk a magyar nyertesekkel. A projekt azzal a céllal jött létre, hogy erősítsük a hajléktalan emberek érdek- és jogvédelmét. Ezt  a munkát folytatni szeretnénk, mert ez nemzetközileg is egyike lett a múzeumok aktuális feladatainak.

Hol van ma Kassák a jelenkori magyar közgondolkodásban?

Érdekes módon Kassák mindig aktuális, és ez nekünk, akik ezt az életművet gondozzuk, óriási szerencse. Az elmúlt korok művészetében vannak olyan alkotók, akiket bizonyos érdeklődési hullámok hoznak felszínre, majd eltűnnek, és vannak örök klasszikusok – úgy tűnik, Kassák ez utóbbiak közé tartozik. Hogy a közgondolkodásban milyen helye van, azt pontosan nem tudnám megmondani, de van egy gazdag szubkultúrája, a civil emberektől az irodalmárokon, művészeken át sokan és sokféle szempontból foglalkoznak vele.

Külföldön mennyire ismerik Kassákot?

Aki valamelyest is érdeklődik az avantgárd művészet iránt, annak számára Kassák megkerülhetetlen. Azóta, hogy a ʼ60-as évek elején a párizsi Galerie Denise Renében kiállították a munkáit, és bekerült az avantgárd újrafelfedezésének hullámába, munkái eljutottak a legnagyobb összefoglaló kiállításokra Európától Japánig. Rengeteg külföldi látogatónk van, és szerencsére a szakmai kapcsolataink is jól működnek. Konferenciákat szervezünk, kutatók érdeklődnek a múzeum iránt: legutóbb a párizsi Centre Georges-Pompidou igazgatója látogatott meg minket.

A múzeum új arculata 2012-ben elnyerte a világ egyik legrangosabb dizájn elismerését, a Red Dot díjat. 

Kommunikációs dizájn kategóriában kaptuk ezt az elismerést, ami igazolja azt a koncepciót, amelynek alapján a munkánkat is végezzük. Kevesebben tudják, de az arculatunk megkapta a chicagói Good Design díjat is.

Múzeumi intézményként Magyarországon a Kassák Múzeum kapta meg elsőként e fontos elismeréseket.

Mi a legérdekesebb Kassák életművében, személyiségében?

Csatlós Judit muzeológus:

Számomra folyamatosan inspiráló a Kassák-életműben,  hogyan tudjuk megtartani azt az aktualitást, ami saját korában jellemezte az általa felvetett témákat, megközelítéseket, a használt eszközöket és formákat. Lehet-e érvényes és időszerű az 50–100 évvel ezelőtti frissesség és korszerűség? A Kassák által felvetett kérdések nagyon sokszor valóban kapcsolhatók mostani társadalmi kérdésekhez, olyan jelenségekhez, amelyekkel nap mint nap mi is találkozunk. De nem szabad abba a hibába sem esnünk, hogy kizárólag a mai olvasatát láttatjuk az életműnek, mert éppen attól veszíthetjük el a mondanivaló érvényességét. Ez a munka folyamatos egyensúlyozást, helyzet- és pozíciókeresést jelent, amihez folyamatos önreflexió is szükséges.

Őze Eszter művészettörténész, kurátor:

Kortárs időszaki kiállításokat rendezünk, amelyeken a kassáki szellemiséggel rokon alkotókat mutatunk be. Egy ilyen intézményben, amelynek saját gyűjteménye van, és egy olyan alkotó köré épült, aki máig meghatározó a kortárs művészeti életben, ez a munka különösen érdekes. A múzeumi kommunikációban igyekszünk pontosan meghatározni, kiket szeretnénk elérni. Sokan ismernek bennünket, jelentős múzeumok vezetői is – ezt a szakmai kört szeretnénk tovább bővíteni. Fontosnak tartjuk a helyi közönség elérését: a kezdetektől bekapcsolódtunk Óbuda múzeumi életébe, és a jövőben is szeretnénk különlegeset nyújtani azoknak, akik eljönnek hozzánk, legyen szó akár gyerekekről, akár nyugdíjasokról. Tárlatvezetésekkel, családi napokkal, előadásokkal és számtalan egyéb érdekes programmal várunk mindenkit. Aki már járt nálunk, szívesen jön vissza.

Dobó Gábor irodalomtörténész:

Múzeumi foglalkozásokat, rendhagyó irodalomórákat vezetek középiskolásoknak – nagy élvezettel. A gimnazisták rendkívül nyitottak az avantgárd művészek, így a Kassák Lajos által felvetett problémákra. Ennek az lehet az oka, hogy számos megoldás, amit az avantgárd művészek a huszadik század elején kitaláltak, a mai napig érezteti hatását. A középiskolásokkal ezeket a továbbélő stratégiákat fedezzük fel. Olyan, mindenki számára ismerős jelenségeket előlegezett meg a történeti avantgárd, mint az elektronikus zene, a street art vagy a web dizájn. A kutatási munkám, amely elsősorban a Dokumentum című folyóirathoz kapcsolódik, ugyanazt az izgalmat nyújtja, mint a múzeumpedagógia. Mindkét tevékenységben az inspirál, hogy mennyire élénken hatnak ma is sok évtizede létrejött avantgárd kezdeményezések.

Szeredi Merse Pál művészettörténész:

A tavalyi év legjelentősebb feladata számomra A Tett című folyóirat kiállítás formájában történő bemutatása volt, amelyet egy újfajta szemlélettel, új módszertannal és kortárs hozzáállással rendeztünk. Idén ősszel nyílik a következő Kassák-folyóiratot, a Budapesten 1916 és 1919 között megjelenő MÁ-t bemutató kiállítás. A klasszikus értelemben vett műtárgy kategórián kívül eső archív anyagokat is szeretnénk bemutatni, leveleket, szövegeket, fotókat, amelyeket problémák, témák köré csoportosítunk, kérdésként vagy akár állításként vizsgálva őket.  A történeti anyaggal úgy bánunk, hogy azok lehetőség szerint alkalmasak legyenek mai, aktuális kérdések felvetésére, továbbgondolására is. Számomra Kassák életművében éppen a nyitottsága, a nemzeti keretek közül való kimozdulás igénye és a nemzetközi tendenciák felé közelítése a legimponálóbb.

Hát, mert Gubcsák úgy érlelt, ahogy egy költő költ, ahogy egy festő fest, vagy, teszem azt, ahogy egy Johann Sebastian egy a-moll prelúdiumot csak úgy a fáskamrában összerak. Nem volt trükkje, nála mégis egyfolytában lányok remegtek izgalmukban, vasárnap délután a levesestányérok felett, pont, mint a szamóca, mikor a méhszárny rebegteti. Szoknyájukon langymeleg csík volt a nyár, harisnyájuk csupa elektromosság, és mire Gubcsák leszűrte a zöldséget, és egy fehér porcelánon mosolyogva eléjük rakta a külön szedett marhahúst francia mustárral és ecetes tormával, ezek a lányok már eldöntötték, hogy ők inkább a konyhára bolsojista balettosként rontó Gubcsákot eszik meg. Szopogatják ki belőle a velőt. Nyalogatják le a csontjáról a húst.

Pedig mi volt abban a levesben? Némi átforrázott csípő fartő, kettő darab velőscsont, némi belsőség meg sárgarépa, fehérrépa, zeller, karalábé, 1 közepes fej hagyma, 2 gerezd fokhagyma, 10–15 szem bors, 1 körömnyi cseresznyepaprika, 1 csapott mokkáskanál sáfrányos szeklice, 1 csokor petrezselyem – csak hát ez a leves nem rittyentve, és semmiképp sem főzve volt. Gubcsák érlelt: számító mód akár egy napig is táncoltatta a gázlángot a fazék alatt. És hogy az időt közben elüsse, pajkosakat képzelt – mert aki arra, ahogy a lángnyelv azt a többliteres, piros színű, fehérpettyes fazekat cirógatja, és teszi boldoggá becézéssel csupán, majd hergeli még veresebbre és veresebbre, pajkosat nem gondol, szakács sem talán.

Gubcsák pedig szakács volt, sejtszintig az. Olyan, aki akkor sem pörköltösítené el a lecsót, ha egyes moslékon tartott elemek válogatott eszközökkel kényszerítenék rá.

Olyan, aki szeggyel álmodik, és reggel arra receptet komponál. Aki simán rímet pattint a karalábé fanyarságára, a zsírra, ha pattog, vagy ha a piacon a lángos illata az orrába vackol el.

Nem csoda tehát, hogy a Gubcsák levese minimum romantikusakat muzsikált a szájban, kőszívek repedtek tőle mézeskalácsalakba, a merőkanál összes koccanása pedig úgy hatott, akár egy-egy picike, női mellkasra célzott haiku első sora, amiben szerepel a „felcsillan” szó, meg az, hogy „mackós méz”.

A többi dolgokban, amiket aztán Gubcsák ezekkel a lányokkal művelt a délután folyamán, olykor egyenest a konyhapulton, a levesestálba lógva, maradék zellerek között, már ennyi romantika nem volt.

Nem nagy dolog.

Van ilyen.

Szóval volt ez a Gubcsák Óbudán (ahol persze naponta lapogatta a kocsmáros és a pék, de még a Tímár utcai hentes is előre köszönt neki), elpancsikolt a világában úgy 40 évet, útját rúzsnyomok és lefejtett bugyik szegélyezték, aztán megszeretett egy lányt a sok közül, elvette feleségül, madárcsicsergésben lelegeltek együtt még huszonkét év boldogságot, majd egy nap fogta magát, és mosolyogva meghalt mind a kettő.

Utoljára Gubcsák rostélyosból főzött levest. Pirítóst pirított hozzá. Egy forró serpenyőben később kisütötte a húst, megkérgesítette, de úgy, ahogy az élet az ő szívét sose bírta ám. A felesége (öregkorára is égővörös hajú és mosolypogácsás) puszit adott Gubcsáknak.

Van ilyen ezer. Nem nagy dolog. Vagy az lenne? Nem is tudom. Nem is tudom, miért mondtam el.

A Bibedombi szörnyhatározó tagjai nagyon vegyes társaság, azonban inkább vicces, mint veszélyes figurák. Jobb a gyermeki félelmet elbagatellizálni?

Nem hinném, hogy a Hüjetinél létezik veszélyesebb kópé, a Japakobluk pedig maga volt nekem kölökkoromban a rettegés. Azt, hogy szimpla vicces pofák lennének, még ők is kikérik maguknak. Nem az elbagatellizálás a lényeg, vagy nem csak az – a „Ha megismered a szörnyedet” mondat inkább olyasmire szeretne utalni, hogy érdemes rákérdezni a félelem miértjeire. A rákérdezés ugyanis beszélgetést, sőt, olykor megértést eredményezhet, azzal pedig a szörnyek nemigen tudnak mit kezdeni. Maximum hangosabban ordítanak, de akkor már a kutya sem figyel rájuk. Illetve a kutya talán egy kicsit, de az is csak azért, mert jó fej.

Bibedomb lakói saját gyerekkori rémek, vagy ismerős gyerekek gyűjtésének köszönhetőek?

A helyzet az, hogy szerintem Alfred Brehm sem vágta egy évvel a tarajos mellcsontúak tanulmányozása után, hogy pontosan, de tényleg pontosan honnan van az infó – lehet, hogy a szakácsnőjével konzultálta meg a dolgot, aztán írta bele az egészet Az állatok világába, mit tudni már. Szóval van köztük ebből is meg abból is. Az, hogy végül melyikből lett melyik, meg nem mondanám, de azt tudom, hogy a faluban, amikor kicsi voltam, a haveromék kútjához azért nem mehettünk közel, mert akkor a haverom nagymamája szerint lerántott volna minket a topelec. Igaz is, a topelec nem került bele a lexikonba. Majd a 38. kiadásban javítjuk a hibát.

A bibedombi szörnycsősz, Talicska bácsi nyugalmazott kalóz is egyben. Az ő karakteréből nőtt ki Ördögbőr grófja – a rettentő kalózmesék főhőse?

Talicska Árpád sosem lenne annyira meggondolatlanul nyikhaj, mint Ördögbőr, úgyhogy nem hinném. Persze lehet, hogy távoli kuzinok. Annyi biztos, hogy mind a ketten bírják a Beatlestől a Strawberry Fields-t, de Ördögbőr inkább Ringo-, Talicska bácsi meg Lennon-párti. Persze lehet, hogy csak annyi az egész, hogy múlhatatlanul rajongok a kalózokért. Csörte meg minden.

Az Ördögbőr grófja – rettentő kalózmesék szereplői is olyan kedélyes, szeretni való brigantik, hogy a koncolás sem árt az imidzsüknek, és hitelesen adagolják a tanulságokat (is). Ezek mellett miért tartottad fontosnak a meséket összekötő gyerek-apuka párbeszédet?

Örülök, hogy ezt mondod, a Ferihajó meg örül, hogy megmaradt az imidzse, bár ő ezt valami hatalmas, zöld macskafélének képzeli, ami felépítésében egy több ismeretlenes matekegyenletre hajaz. (Pláne azért örülök, hogy szerethetőek a brigantik, mert a cím az első körben „Rettenetes kalózmesék”-ként futott, csak aztán szóltak, hogy annyira nem rossz.)

Az apa-fiú párbeszéd nyilván nem véletlenül lett olyan, amilyen: naná, hogy szeretnék majd olyan apuka lenni, aki nem elég, hogy ennyire baromira megértő, de még a sztorit is előre viszi.

Gördülékenyebb lett a párbeszédektől a szöveg. A dolog a kiadó ötlete volt, én meg egyelőre a macskán gyakorlok. Nagyon jó szándékú és figyelmes felnőtt állat lett.

A kalózmesék egyes történetei alaposan elgondolkoztatják még a felnőtteket is. Például Kiskartács kapitány, aki évtizedeken keresztül készül a kalandra. Addig-addig tanulja a kalózkodás fortélyait, míg megöregszik, és csendesen elalszik. Mit gondolsz, mennyire veszik a gyerekek az „üzenetet”?

Remélem, veszik, bár az „üzenet” kifejezés valahogy viszket nekem – a legkevésbé sem szeretnék metaforákkal meg üzenetekkel bombázni senkit, pláne gyereket nem. Kiskartács története így volt kerek – egyébként nekem is az egyik kedvencem. Ha ebből bárkinek leesett valami abból, ami szerintem kerekké és széppé tesz egy sztorit, annak nagyon örülök, és innen messziről adom érte a pacsit.

A Surfin’Zhiguli együttes énekeseként gondoltál már arra, hogy össze kellene hozni egy jó kis gyereklemezt?

A gondolat olyan szuper, hogy már nekünk is megfordult a fejünkben.

Túl nagy a „bélacsönd”, mikor várható az új meséskötet megjelenése?

Igyekszik az ember. Ötletek vannak meg – igazad lehet – bélacsönd is. Tudod, van az a helyzet, amikor az ember minden mondatával a tökéletességre törekszik, gyúrja, tölti, nade hogy lehetne valami jó, hogy lehetne egy fordulat meglepő, ha a felé vezető összes mondat olyan élesre van csiszolva, mint nagyapád borotvakése? Mindenesetre melózok: komisz mondatokat üldöző hawaii inges jegesmedve-detektív meg egy rémálommese, amik most foglalkoztatnak. Utóbbinál remélem, egyre közelebb kerül az utolsó mondat, de az első már megvan: „Amikor elromlott az éjfél, Papa nagyapó átjött, és megjavította”. Creepy lesz.

A Barlai féle iskola nem az avantgarde valamelyik új vagy régi vonulatához kapcsolódik, nem ül be a pillanat-életű divatok uszályába sem, hanem a hagyományos festészet manapság kevésbé becsült, természetelvűnek nevezett irányzatát követi.

Azt az irányzatot, amelyet a fényképezés, különösen a színes fotó megjelenése letaszított a tizenkilencedik században megszerzett trónjáról, s ma már csak lesajnáló hangsúllyal mondunk akadémikusnak.

Az első impresszionisták vagy éppen az expresszionisták teremtettek ugyan egy újfajta s időtállóbbnak tűnő tájképfestészetet, és számos más irányzat is hozzájárult a piktúra ezen ágának megújításához, néha fantasztikus eredményekkel (legyen elég a legjobb szürrealisták kísérleteire, vagy éppen a fotónaturalizmus kiemelkedő munkáira hivatkozni), de ezek az iskolák nem folytatták a konzervatív hagyományt, hanem a természet, a táj újfajta megközelítésére törekedtek. Az amatőr festészet java vissza-visszanyúlt a német akadémizmus eredményeihez, de többségükben az önálló invenció hiánya miatt nem jutottak túl egy jóindulatú epigonizmuson, s ma is ez jellemzi a tájképfestők jelentős részét.

Mi indokolja hát azt, hogy a természetelvű festők kiállításai iránt folyamatos az érdeklődés, és eladásaik is megközelítik, néha meghaladják a divatos irányzatok művelőinek eredményeit? Számos oka van ennek, s nem szabad csak a modern alkotások elszabadult árainak tulajdonítani a szolidabb árcédulákkal versenyző hagyományos tájképfestők kapósságát. Nem célom, hogy az okokat elemezzem, de ki kell emelnem néhány olyan vonást, amely a természetelvű festészet művelői mellett szól.

Meggyőződésem, hogy a mai természetelvű festészet nem a realizmus utóvéd-harca, hanem értékőrző folytatás, egy lehetséges megújulás ígéretével teljes átmeneti állapot dokumentum-gyűjteménye.

Ez az irányzat ugyanis nem tűri a szakmai felületességet, nem engedi meg a modernizmus ürügyén nem egyszer elburjánzó blöfföt. Megköveteli, hogy a művészek ismerjék a szakma minden csínját-bínját, tudjanak rajzolni, legyenek tisztában a kompozíció sajátosságaival, a színek világával, a fényviszonyok ábrázolásának fontosságával, a felhasznált anyagok tulajdonságaival, a különféle textúrák és faktúrák eltérő szerepével, és így tovább. Ha bármelyik elem hibádzik, a hiány azonnal kikiabál a képből, és leleplezi az alkotói felelőtlenséget.

Barlai László munkáinak alapvető erénye, hogy úgy konzervatívak, hagyománykövetőek, hogy egyúttal felsorakoztatják az elmúlt évszázad modern festészetének minden vívmányát a színhasználattól az ecsetkezelésig, a több szempontú kompozíciótól a sajátos felületkialakításig.

Ha szabad így fogalmazni: az obligát témaválasztástól függetlenül mintegy belülről modernek, huszonegyedik századiak.

Mi olyat tud Barlai, amivel kivívhatja a pályatársak tiszteletét, itt-ott irigységét? Órákig sorolhatnánk, s az olvasó csak akkor értené meg, ha minden jelző mellé odatennénk egy-két képet. Cikkünk illusztrációs anyagát úgy válogattuk össze, hogy a reprodukciók többségükben a barlais erényeket tükrözzék. Mik ezek az erények? Elsőként a fények használatát emelném ki. A fény-árnyék viszonyok tartalomhordozó jellege általában fontos eleme a festészetnek, a természetelvű alkotásoknál azonban minden más irányzatnál fontosabb pontos leképezésük. A másik kiemelendő erénye a festőnek az égi és földi vizek ábrázolása. Kevesen tudnak ilyen hitelesen felhőket, tavaszi, téli vagy éppen őszi egeket festeni; a felszíni vizek (folyók, tavak, lápok, kiöntések, patakok) ábrázolása is páratlan. A kettős táj, a valódi és a tükröződő olyan kontrasztokat eredményez, amelyekben az egyezés és különbözőség kompozíciós elemmé szerveződik, minden szemlélő gyönyörűségére.

Barlai László a mestereitől, a Rudnay-tanítvány Gera Gyulától, a nagy költő öccsétől, Váci Andrástól, a Munkácsy-díjas Végh Andrástól, a jóbarát Bálványos Hubától kapott, illetve az élete során önnön erejéből kimunkált, évről évre erősödő tudását szinte észrevétlenül, minden erőszak nélkül adja át tanítványainak. Szívesen állít ki néhány képet növendékei csoportos tárlatain, s ezeken jó követni, hogy iskolája hallgatói nem válnak egy csoportnyi apró Barlaivá, hanem mind témaválasztásukban, mind stílusukban önálló egyéniségekként mutatkoznak meg.

A mester keze nyoma ott van ugyan a műveken, de soha sem fedik zeuszi gesztusok a hallgatói akaratot, hanem a gondos idősebb testvér már-már gyöngéd útmutatása segít az alkotói gondok megoldásában.

Az évtizedek óta, 1951 szeptemberétől Óbudán élő Barlai mester tavasszal múlt nyolcvankét esztendős. Piktúráján nem érződik a kora: fiatalos frissességgel, lankadatlan szorgalommal alkot, minden évben új kiállításon mutatja be munkáit, de még nagyobb gondot fordít tanítványai rendszeres bemutatására mind az újbudai, mind az óbudai kiállítóhelyeken. Míg e sorokat írom, két komoly kiállításának előkészületeit végzi. Mondanom se kell, az itt bemutatott munkák csaknem kivétel nélkül ott lesznek a galériák falain.

Ön jelenleg az Óbudai Danubia Zenekar ügyvezetője. Hogyan került kapcsolatba az együttessel?

Hangszeres művésznek tanultam a Zeneakadémián, a nagybőgő mellett pedig másoddiplomaként a kulturális menedzsment képzést választottam az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. A zenekar első öt évében tulajdonképpen nem vállaltam komoly szerepet, de ott voltam az indulásnál. Az alapító Héja Domonkossal egy év különbséggel mindketten a Mókus utcai, akkoriban ének-zene tagozatos iskolába jártunk, és később is párhuzamosan végeztük zenei tanulmányainkat.

Jelenleg ügyvezetője vagyok annak a gazdasági társaságnak, amelyik az együttest működteti, korábban pedig ügyvezető titkára voltam a szervezetnek, amelyik az óbudai önkormányzat előtt fenntartója volt a zenekarnak.

Miután 2007-ben sikerült megegyezni a kerület vezetésével, úgy gondoltam, hogy a jövő innentől biztosított, és az én szerepem csökkenhet, a háttérbe vonulhatok abból a folyamatból, amiben 1999-óta vezető szerepet vállaltam. Alapítványból indultunk, és tulajdonképpen végigkísérhettem azt a jogi utat, ami a közszolgálati egyesületté való átalakuláson keresztül vezetett a most létező gazdasági társaságig. Volt szűk három év, amikor átadtam a munkát, de 2010-ben visszatértem, amikor az utódom úgy döntött – és ez alkati kérdés –, hogy nem vállalja azt a törvény által előírt, kötöttségekkel teli egyszemélyi felelősséget, amit egy klasszikus zenei együttes, vagyis tulajdonképpen egy gazdasági társaság irányítása jelent. Később az előadó-művészeti törvényben foglaltaknak megfelelően meg is pályáztam a pozíciót, és a megbízatásom most is tart.

Hogyan emlékszik vissza a zenekar indulására, kinek az ötlete volt?

A zenekar alapítása teljes mértékben Héja Domonkos ötlete volt, aki akkor már határozottan készült a karmesteri pályára, és az első néhány évben nagyon komolyan szervezte az együttest. Hamar alapítvány került a kezdeményezés mögé, de az első koncerteket neki köszönhetjük. Már tizenöt évesek voltuk, amikor 2007-ben óbudai fenntartásúak lettünk. Ekkorra komoly múlttal rendelkezett az együttes, hiszen 2000-ben jártunk Őszentségénél, a Pápánál, ahol koncertet adtunk, és egy misén is közreműködtünk, illetve 2004-ben ért véget egy hároméves időszak, amikor viselhettük a Nemzeti Ifjúsági Zenekar címet, ami nagyon komoly anyagi lehetőség volt a fennmaradásunkat tekintve. Több, a Warner Classicsnál megjelent felvétel is a hátunk mögött volt. Az ok, amiért felvettük a kapcsolatot az önkormányzattal, tulajdonképpen kizárólag jogi természetű volt, hiszen az állami támogatás igényléséhez szükségünk volt arra, hogy egy önkormányzattal szorosabb kapcsolatba kerüljünk. Ekkor Héja Domonkos állt a zenekar élén, és amikor elkezdtünk erről gondolkodni, rögtön egyértelmű volt, hogy Óbudával próbálunk meg egyeztetni, már csak azért is, mert Domonkos is és én is tősgyökeres óbudaiak vagyunk, és az együttes első meghirdetett koncertje is az Óbudai Társaskörben volt.

Kötődtünk tehát Óbudához több szálon, de ez akár le is szűkíthető a már említett Mókus Utcai Általános Iskolára, ahonnan maga a kezdeményezés kinőtt, és ahova a zenekar tagjainak jelentős része is járt.

Később, amikor 2006-ban felvettük a kapcsolatot az akkori polgármesterrel, Bús Balázzsal, aki egyébként most is a kerület vezetője, a támogatásáról biztosított bennünket. A több hónapos egyezetés után így 2007 elejétől kötődünk – már nem csak lelkileg, de jogilag is – ehhez a városrészhez.

Milyen kulcsfontosságú események zajlottak a zenekar életében az elmúlt időszakban?

Rövid távon a 2013-as év jelentett fordulópontot, amikor megjelent az életünkben Hámori Máté. Volt másfél-két év, amikor Héja Domonkos már az opera fő-zeneigazgatójaként, működött, ami egyrészről kihívást jelentett számunkra, másrészről el kellett gondolkodnunk a jövőnkről. Ebben az úgymond átmenteti időszakban mi csinálhattuk végig az Erkel Színház próbaüzemét, mert a Magyar Állami Operaháznak ekkor még nem volt meg a megfelelő zenekari apparátusa két ház párhuzamos és minőségi kiszolgálására.

Ez egy nagyon komoly iskola volt a számunkra, hiszen rengeteg előadást kellett vinnünk, aminek a csúcspontja az a gálakoncert volt, amit Marton Éva 70. születésnapjának tiszteletére rendeztek.

Szakmailag tehát gyümölcsöző és intenzív volt ez a pár év, de közben látszott, hogy Héja Domonkosnak nem lesz kapacitása arra, hogy továbbvigye az Óbudai Danubia Zenekart.

Ekkor került a látótérbe a jelenlegi fő-zeneigazgató, Hámori Máté.

Hámori Máté 2013 szeptemberében folyt bele a zenekar életébe, és bár rengeteg minden folytatódott a megszokott úton, mégis a legkomolyabb előrelépésként említhetem, hogy a zenészeinket elkezdhettük munkaviszonyban foglalkoztatni, próbajátékokat írtunk ki, amit Héja Domonkos és Hámori Máté még közösen vezettek le. Mondhatom, hogy 2013 óta mindegyik év kiemelten fontos a számunkra. 2014 azért, mert az új felállás próbaévét jelentette, és ekkor kezdődtek el a tárgyalások egy próbaterem kialakításáról itt, Óbudán.

Ezt a Flórián téri termet pedig a szükséges felújítások után, az előző év elején tudtuk gyakorlatilag is birtokba venni. Lépésről lépésre, de úgy gondolom, hogy nagy utakat tettünk és teszünk meg.

Az intézményi háttér rendbetétele után a jelenlegi cél a próbaterem leghatékonyabb kihasználása mellett a zenekari infrastruktúra kiépítése és fejlesztése, vagyis hangszerek vásárlása. Minden év tartogat újabb célokat.

Az önkormányzat terveitek között szerepel egy új óbudai kulturális központ kiépítése is.

A kulturális központ, pontosabban az Óbudai Platán Könyvtár tervpályázata már lezárult, ahol egy megfelelő méretű koncert- és színházterem is a tervek között van, hiszen érdekes, hogy Óbudának cca. 130 000 fős lakossága van, de ehhez mért befogadóképességű koncertterme, vagy olyan terem, ahol egy szimfonikus zenekar fel tud lépni, nincsen. Itt van nekünk az Óbudai Társaskör, ahol a magyar kamarazenei élet zajlik, de emellett csak egy olyan, a volt úttörőházból kialakított művelődési ház áll rendelkezésre, ami nem alkalmas nagyobb létszámú szimfonikus koncertek megrendezésére.

Csillaghegyen nemrég szűnt meg egy művészeti iskola, és a tervek szerint itt tudna egy olyan központ kialakulni, amelynek mi is fontos pillérét képeznénk.

Ez is egy következő cél, hogy az óbudai lakosságot helyben tudjuk megismertetni a koncertjeinkkel. A szándék és az irányvonal már megvan, és azt gondolom, hogy a kerület vezetése ezt véghez is fogja vinni, a többi, már létező kulturális tér igényeinek felmérésével, velük együttműködésben.

Nagy hangsúllyal van jelen az életükben a fiatalok támogatása. Milyen programokat kínálnak a közönség és a közösség számára?

Az előző szezonban majdnem negyven koncertet adtunk iskolákban itt Óbudán, és visszatérve az előző kérdésre, ha nincs koncertterem, akkor – úgy vélem – csinálni kell. Elmegyünk az iskolákba, és ott a tornatermeket használjuk erre a célra. Ez persze csak első hallásra egyszerű, hiszen ha kitelepülünk akár egy kamaraegyüttessel is, akkor gyakorlatilag az előkészületekkel és az elpakolással együtt három tanórát veszünk el az iskolai életből, ez pedig egy fontos dolog, mert tényleg olyan produkciókat szeretnénk elvinni a gyerekekhez, amelyeket kifejezetten nekik állítunk össze.

Általában valamilyen érdekesebb zenés színházi előadásról van szó, amihez szükség van egy rendezőre, énekesekre, adott estben díszletre, tehát nem egy egyszerű hangszer bemutatót kínálunk.

Olyan gyerekoperák hangzanak el, amelyekhez vetítés, magyarázat és interaktív játék is társul. Örülök, mert nagyon jók a visszajelezések, az iskolák szeretik a produkcióinkat, még akkor is, ha a már említett módon számukra ezt nem is olyan könnyű technikailag megvalósítani. A legnagyobb visszacsatolás pedig az, amikor újabb és újabb iskolák jelentkeznek be hozzánk. Éppen most áprilisban indul egy új produkciónk, ami egy pantomim játék lesz – remélem, az iskolák szívesen fogadják majd.

Legutóbb március elején Sztanyiszlav Kocsanovszkij orosz karmestert látták vendégül. Milyen nemzetközi kapcsolatai vannak az együttesnek?

Ez egy nagyon nehéz terület, de folyamatosan dolgozunk rajta. Ha külföldi karmestereket vagy szólistákat szeretnénk meghívni, akkor némileg könnyebb dolgunk van, hiszen már van annyi referenciánk és szakmai presztízsünk, hogy a művészek szívesen elfogadják a meghívásunkat. Itt az időtényező a legfontosabb, hiszen átlagosan három-négy évre előre kell tervezni, ha egy vendégművészt akarunk meghívni, a másik oldalon viszont azok a koncerttermek és intézmények, ahol játszunk, nem mindig tudnak ilyen időtávra előre időpontot adni.

Vannak ötleteink és terveink, elsődlegesen a fiatal tehetségekben gondolkodunk, de több, már elismert, legendás művész is a látóterünkben van. A lehetőségeink most azt engedik, hogy a 2018–19-es évadra tervezzünk.

Itt persze még mindig érződik, hogy az együttesek között mi a prioritási rendszer, de számunkra már az is egy előrelépés, hogy most ebben a pillanatban 2019-ről beszélgethetünk. Természetesen a jövő szezonban is lesz külföldi karmesterünk, rögtön ősszel, de erről majd később. Törekszünk arra, hogy a magyar szólisták közül is sokan megforduljanak nálunk, és igyekszünk úgy alakítani a koncertszezont, hogy egy évadon belül ne ismétlődjenek a vendégszólistáink. A zenekar külföldi szereplése már nehezebb, egy jó impresszáriós iroda nélkül ez nem működik, folyamatosan keressük a partnereket. Biztos pontként van jelen a Stuttgarti Kamarakórus, akikkel most volt harmadszor közös projektünk. Mi is megyünk hozzájuk, és ők is fellépnek Budapesten. Dolgozunk ezen: volt idő, amikor sokat szerepeltünk külföldön, de azt kell mondanom, hogy ezt akkor nem kezeltük kellő gonddal, amiért most ezeket a kapcsolatokat újra kell építeni.

Óbudának számos testvérvárosa van a világban. Velük milyen a kapcsolat?

A testvérvárosok közül a lengyelországi Bemowo városával a legszorosabb a kapcsolat, amit tovább kell ápolni, és természetesen mi is adtunk ott koncertet. Egy kamaraformációval léptünk fel, és bár nekik nincs zenekaruk, számos előadásunkat hallgatták már meg Budapesten.

Van egy vietnámi kapcsolat is, ami számunkra egyelőre nem reális, de a lengyel együttműködésben komoly lehetőségek vannak, amire különösen alkalmas az idei év, a lengyel-magyar barátság éve.

Ezek a kapcsolatok nagyon fontosak, és ahol megvan a párbeszéd, ott jó és gördülékeny az együttműködés.

Szinte kizárólag fiatalokból áll a zenekar, ami egybevág azzal a szellemiséggel, amit az együttes a programjain keresztül képvisel. A későbbiekben változik majd az arculat?

Körülbelül egyidősek vagyunk a Budafoki Dohnányi Zenekarral, de a tagjaink életkorát tekintve még mindig mi vagyunk a legfiatalabbak. Egy köztes állapotban vagyunk, mert úgy fejlődtünk, ahogy az anyagiak engedték. Most negyvenöt művész van a zenekarban állásban, amihez még tizenegy tagot fel kellene vennünk, hogy feljebb tudjunk lépni az előadó-művészeti törvény szerinti nagyzenekari kategóriába. Ezeknek a zenészeknek meglenne a helyük, de a fedezet nem áll még rendelkezésre. Az új tagok esetében fiatalokban gondolkodunk, de vannak olyan művészeink, akik tapasztalattal a hátuk mögött a társzenekaroktól érkeztek hozzánk. Számunkra a szakmai teljesítmény az elsődleges, és természetes, hogy örökké nem maradhatunk meg a legfiatalabb zenekarnak. Később majd újra kell gondolnunk a koncepciót, de messze van még az az idő, amikor az első muzsikusunk nyugdíjba megy.

Úgy vélem, hogy a vezetésnek kell előrelátónak lennie az utánpótlás tekintetében, a szólamvezetőknek pedig érdemes figyelmet fordítaniuk arra, hogy milyen hallgatóanyag áll rendelkezésre a Zeneakadémián az adott hangszerből.

A potenciális tagokat hosszabb időn keresztül el kell hívnunk magunkhoz kisegíteni, és elsődleges, hogy kommunikáljunk velük. Ez egy szép feladat.

Mi a legfontosabb személyes élménye a zenekarral kapcsolatban?

Az együttes adminisztratív dolgozói egyelőre egy VI. kerületi irodából támogatják a zenekar működését, de ahogy az elmúlt időszakban az óbudai iskolákat jártuk, egyre jobban törtek fel a gyerekkori emlékek, és egyre erősebb az akarat bennem, hogy megtaláljam az iroda átköltözésének lehetőségét. Óbudán van a próbatermük, az irodának is a közelben kell lennie, ha hatékonyan szeretnénk rálátni a folyamatokra és működtetni az operatív ügyeket.

Nagyon sokat jelent számomra az a furcsa, de szeretetteljes élmény, amikor azt látom, hogy egy-egy iskolai program alkalmával a saját muzsikusaink odajáró gyermekei is élvezik az előadásunkat.

Rajtuk tudjuk a leginkább lemérni azt, hogy jól működik-e, amit csinálunk. Ez az élmény ad erőt ahhoz, hogy megpróbáljam megteremteni annak a lehetőségét, hogy az óbudai baráti társaságok egyszer majd eljöhessenek a saját, óbudai koncerttermükbe, ahol az Óbudai Danubia Zenekar koncertjeit és programjait élvezhetik.

A Kolibri Kiadó gondozásában eddig három rész jelent meg Tom Gates ifjúsági képeskönyv sorozatából. Mind a három könyvet Dragomán Gábor, 13 éves srác fordította, kiválóan. A történet főszereplője egy igazi kis genyókapitány, aki megállás nélkül bosszantja nővérét, hamisítja a szülei aláírását, minden gond nélkül lenyúlja más munkáját, kizárólag egy dolog érdekli: Ebzombi nevű zenekarával gyakorolhasson – mégis szeretjük. Liz Pichon képesregényében nincsenek magasztos gondolatok, pusztán szórakoztat, de azt kiválóan. A fordító szerint is.

Mióta tanulsz angolul, hogy ennyire pazar a nyelvtudásod?

Nem tudom pontosan, de úgy emlékszem, hogy körülbelül 5-6 éve, de már kiskoromban is olvastak fel nekem angolul.

A Tom Gates volt az első könyv, amit megpróbáltál lefordítani?

Igen, mivel az volt az egyik legelső könyv, amit  én magam olvastam el angolul. Magamban mindent automatikusan lefordítok, de ez volt az első könyv, amit nem csak a fejemben fordítottam le. Sikerült.

Egyáltalán, miért fogtál bele a fordításba? Kihívásnak érezted, vagy csak úgy a saját szórakoztatásodra?

Inkább kíváncsi voltam. Otthon mindenki fordított, és én is ki akartam próbálni, hogy milyen. Először még nem gondoltam komolyan, aztán belejöttem, és akkor már szórakozásból csináltam.

Mit gondolsz, egy felnőtt nehezebben birkózott volna meg a szöveggel, a szlengek miatt?

Nem gondolom, hogy nehezebben ment volna egy tapasztalt fordítónak, mivel már más ifjúsági könyveket is jól megoldottak. Annyiban különbözne csak a szöveg, hogy nem lenne annyira mai, mert például régebbi szavakat használnak. Ennek ellenére szerintem egy jó fordító simán megbirkózna vele.

Hogy bukkantál rá a Tom Gates sorozatra?

Az első kötetet egy angliai barátomtól kaptam kölcsön. Miután elolvastam, és megtetszett, apám megrendelte a sorozat többi részét is.

Szerinted hasonlítasz a főszereplő srácra? Tudsz például gitározni?

Szerintem Tom inkább a régebbi énemre hasonlít. Régen felejtettem el mindig a házit, késtem a suliból, firkáltam tele mindent. Igaz, hogy ő is tud gitározni, meg én is, de most már nem hasonlítunk annyira.

Hogy tudod összeegyeztetni a sulit és a fordítást? Jut időd azért másra is?

Általában ez úgy szokott történni, hogy hazaérek a suliból, pihenek, megírom a házit, pihenek (például videójátékokat játszom, olvasok, gitározom). Ha van karate, elmegyek, utána egyből fordítás. Ezután már bármit csinálhatok. Hétvégén már lazább a helyzet, olyankor nincs így megszabva a szabadidőm.

A 13 és ¾ éves Adrian Mole minden kínszenvedéseit olvastad már? Ha jól tudom, te is körülbelül ennyi idős vagy.

Nem, még nem olvastam (főleg mivel nincs meg), de el fogom. És igen, tényleg körülbelül 13 és  ¾ éves vagyok, mivel márciusban leszek 14.

Magyar ifjúsági könyvek közül van kedvenced?

Igen, az Időfutár sorozat. Hihetetlenül jó, alig lehet letenni. Épp most olvasom az utolsó kötetet, és az is zseniális. Mindenkinek ajánlom, szerintem ez az egyik legjobb magyar könyvsorozat.

Ha történetileg állunk a dologhoz, és vizsgálódni kezdünk, mintha csak darázsfészekbe nyúlnánk. No, nem azért, mert olyan szúrós lenne, habár a gyerekek sokszor „csípős” víznek hívják. Nem ez az oka, hanem a fröccs körül az elmúlt néhány évben kialakult parázs vita.

Sokan kételkedve olvassák Fóti dal köré szőtt szép mesét, mely szerint Fáy András fóti pincéjében 1844 őszén a Vörösmarty által rögtönzött versben, a „fölfelé megy borban a gyöngy” passzus a fröccsről szólna.

„Fölfelé megy borban a gyöngy;
Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az,
Ami gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
A göröngy.

Testet éleszt és táplál a
Lakoma,
De ami a lelket adja,
Az bora…”

Valószínűbb az, hogy csupán a friss borban felfelé szálló buborékokat illette a gyöngy szóval, s ami még kínosabb tény: a verset bizonyíthatóan már korábban közreadta, s nem is ott ihlette az alighanem jelen sem lévő Jedlik Ányos szódájából készült ital.

Nyelvészeink szerint a spriccer csak az 1870-es évektől, míg zseniális hangutánzó szavunk, a fröccs az eddigi adatok alapján csak 1890 után terjedt el Magyarországon. Tekintsük tehát inkább legendának a közkedvelt történetet, de ez ne vegye el a kedvünket.

Mi magyarok a fröccsöt mindentől függetlenül, mindig és mindenhol szeretjük! Más kultúrákban is előfordul, hogy keverik a bort vízzel, olyannyira, hogy például az ókori görögök barbároknak tartották azokat, akik tisztán itták a bort.

A fröccstől kellemesen spicces és szellemesen kedélyes lesz az ember, akárcsak a pezsgőktől, mert nem a gyomorba száll alá, hogy ott ismét gerjessze étvágyunk. „Fölfelé megy”, a fejünkbe száll, s ott fejti ki hatását – ez legalább biztosan igaz. Mondják, hogy a fröccs elterjedése a borbarátok válasza volt a 19. század utolsó harmadában divattá vált sörözésre, de valószínűbb az, hogy a választás inkább ízlés és szokás dolga, nem pedig tudatosan folytatott csatározásé.

Kár lenne firtatni, hogy mely vidékünkről vagy mely néprétegből származtatható a fröccs, csak feltételezések csapnának össze egymással, nézzük inkább, hogy milyen sokféle típusa létezik! Vannak köztük közismert és hagyományos fajták, vannak új szülemények, sőt olyan is, amelyben szóda sincs, mégis fröccsnek nevezik. Felsorolunk itt néhányat – főleg a klasszikusokat, s azokat is a teljesség igénye nélkül, tudván, hogy egyeseknek vidékenként esetleg más elnevezése is létezik:

• Krúdy-fröccs: 9 dl bor + 1 dl szóda (Az író szerint ilyen arányban a víz “megnevetteti” a bort.)
• Rövidlépés vagy kisfröccs, más néven “fütty”: 1 dl bor + 1 dl szóda (azért, mert József Attila szerint egy “füttyre” lehet meginni.)
• Nagyfröccs, hajtás, vagy húzás: 2 dl bor + 1 dl szóda. (Móra Ferenc szerint egy hajtásra vagy húzásra meg lehet inni.)
• Hosszúlépés: 1 dl bor + 2 dl szóda (az előbbi fordítottja)
• Házmester: 3 dl bor + 2 dl szóda
• Viceházmester: 2 dl bor + 3 dl szóda (megint csak az előbbi fordítottja.)
• Háziúr: 4 dl bor + 1 dl szóda (hívták nagy házmesternek is, sőt a szocialista időkben tömbházmesternek is.)
• Polgármester: 6 dl bor, 4 dl szóda.
• Góré-fröccs: kis pohár (1 vagy 2 dl) borhoz épp csak egy kevés szóda
• Sóher fröccs: 9 dl szóda + 1 dl bor (másik elnevezése a „távolugrás”)
• Mafla: 1/2 liter bor + 1/2 l szóda
• Csatos: 1 liter bor + 1/2 liter szóda (ez az elnevezés a régi kristályvizes üvegekre utal)
• Lámpás: 1 1/2 liter bor és 1/2 liter szóda (Babay József írta róla egy elbeszélésében, hogy aki ezt mind megitta, az lámpással kereshette a józanságát)
• Málnás fröccs: száraz fehérbor + málnaszörp + szóda (ízlés szerint keverve)

Nem borral készült változatok:

• Színészfröccs: víz szódával langyosan (2 dl)
• Matrózfröccs: korsó sör fél deci rummal
• Postásfröccs: dupla feketekávé rummal
• Ecetfröccs: 2 dl-es pohárba 20-25 milliliter jó minőségű borecet + 2 kávéskanálnyi cukor + szóda

A következőknél a bor maradt, de a szódát helyettesítette valami más:

• Ujházy fröccs (Ujházy Ede találta ki a Wampeticsnél, hogy szóda helyett kovászos uborka adassék a borhoz. Így több bort lehetett meginni büntetlenül.)
• Kass- vagy Tisza-fröccs: vörösbor pezsgővel (szegedi eredetű)
• Kisvadász: 1 dl vörösbor + 1 dl kóla
• Nagyvadász: 2 dl vörösbor + 1 dl kóla

A variációk és az elnevezések száma valószínűleg végtelen. Befejezésül álljon itt legutóbbi gyűjtésem eredménye Szegedről, Stacho Istvántól, aki maga sem tudja hol hallotta:

• Harmatos: szódával ellövünk a boros pohár felett, és ami belehullik

Kínálják a szódát a nemzetközi gyakorlatban – és itthon is – kísérőként különféle tömény italokhoz is. A Campari Soda például kifejezetten fogalom a vendéglátásban, s ma már palackozva is kapható.

A fröccs palackozott árusításával is többen kísérleteztek, de mind a mai napig nem honosodott meg a magyar piacon, bár az utóbbi időben a törvényalkotás is igyekezett kedvezni ennek a műfajnak. Hiába, a frissen készült fröccsnek nincs párja, s készítése is igényel némi szakértelmet.

Hungarikum-e a szóda vagy esetleg (még inkább) a fröccs – parttalan vita. 2008 nyara óta mindenesetre többek között a szegedi Hungarikum Fesztivál egyik főszereplője ez a nemes ital is. Hogy joggal vagy jog nélkül, hogy egyáltalán mi is az a „hungarikum”, és hogy vajon tudják-e ezt értelmezni a külföldiek, akik miatt, és akiknek ezt a fogalmat létrehoztuk, arról bölcs vitákat lehet olvasni a nyomtatott és az elektronikus sajtóban. Mi természetesen a mellett tesszük le a voksot, hogy mindenképpen egy „magyar kultuszital”.

(A szerző az óbudai Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum igazgatója. Aki többet is tudni szeretne a témáról, keresse Kiss Imre: Szódavíz egy magyar kultuszital című könyvét.)

Diszkrét olajszag, kígyózó sor, jóllakott, mosolygós emberek – ez a látvány fogadja az arra járót a Flórián téri aluljáróban. A Krumplis Lángos nevű hely tíz éve üzemel egyre bővülő vendégkörrel.

Ide siet Molnár László is: a szemüveges, zömök férfi munkahelyéről lógott ki tíz perc erejéig, hogy lángost vegyen magának az aluljáróban. A nyitás óta jól ismeri ezt a helyet, az elmúlt tíz évben nem telt el úgy hét, hogy László ne nézzen be a Krumplis Lángosba. Az ablaknál jókedvűen köszön, s mint rég látott jó ismerőssel, úgy beszélget a kiszolgáló asszonnyal, Marcsival. László mindig ugyanazt, a sima lángost kéri. Amint a kezébe kerül a forró és könnyű tészta, óriásit harap bele, majd elégedetten hümmög.

– Most már csak szép lehet a napom – mosolyodik el. – Imádom ezt a lángost, ez az utánozhatatlan íz az életem részévé vált. Kis túlzással olyan szenvedély ez nekem, mint a dohányos embernek a cigi, hetente legalább egyszer, de inkább többször újra és újra meg kell kóstolnom – mondja a gázszerelőként dolgozó férfi, aki ahol csak tudja, népszerűsíti a lángossütőt. Így, szájról szájra terjed a hely híre, ahova idősek, családosok, fiatalok egyaránt jönnek. Sőt hírességek is akadnak a visszatérő vendégek között: Nagy Ferónak annyira ízlett a káposztás lángos, hogy többször is újra megkóstolta – tudtuk meg a kiszolgáló ablakban tüsténkedő Marcsi nénitől. Az asszony kilenc éve dolgozik a lángossütőben, egy profi gyorsaságával szolgálja ki a vendégeket. Akármekkora is a sor, mindig mosolyog, beszélget, és sok vevőnek fejből ismeri a kedvenc eledelét. A háttérben a tésztát dagasztja és szaggatja, a hozzávalókat darabolja Kovalcsik Pál, a tulajdonos. A lángossütő konyháján egy pillanatra sem áll meg az élet, fontos a gyorsaság és az összhang, ami tökéletesen működik Marcsi és Kovalcsik Pál között.

A férfi tíz évvel ezelőtt tért vissza Németországból, és elhatározta: színvonalas lángossütőt hoz létre.

Járta az országot, különböző lángosokat kóstolt, végül a Fény utcai piacon találta meg azt a minőséget, amiről úgy gondolta, érdemes a tulajdonossal felvenni a kapcsolatot.

– Náluk tanultam jó lángost készíteni és sütni, ők segítettek megnyitni nekem ezt az üzletet. Ifjú koromtól kezdve konyhafőnök szerettem volna lenni egy nagy étteremben. Ez a vágyam egyelőre nem teljesült, de kicsiben itt is minden úgy működik, mint egy nagy konyhában – magyarázza Pál, miközben folyamatosan az apró üzlet egyik sarkából a másikba futkos, öt percenként újabb és újabb feladatokkal birkózik meg. – Tíz éve megállás nélkül dolgozom, folyamatosan keresem a legjobb lisztet és alapanyagokat. A gyermekeim többet voltak velem vásárolni, mint a játszótéren. A jó tésztáért tenni kell, ugyanazok az alapanyagok mindenki keze alatt másként állnak össze. A mi lángosunknak az egyik titka, hogy egy kis krumplit is teszünk bele, amitől könnyebb lesz a tésztája.

Ha nehéznek is tűnik ez a szakma, és néha úgy érzem, hogy elfáradtam, mindig feltölt pozitív energiával, ha a vendégeink elégedett arcát látom.

Komolyan vesszük, hogy a lángossütőnk a mi házunk és várunk, ide jönnek a királyok és a királynők, és mi fejedelmien vendégül látjuk őket – csak pénzért. Nincs hatalmas kínálatunk, de amit adunk, az mindig kifogástalan minőségű. A küllemre is figyelünk, hiszen egy ilyen egyszerű étel is lehet szép, ezért szórjuk meg a kisült tésztát snidlinggel.

A lángossütőbe reggelizni is járnak, három néni – akik a közeli lakótelepen laknak – minden reggel hét óra előtt öt perccel már az aluljáróban várják a nyitást. Ugyanazt, a sima lángost kérik, számukra ez a kiadós reggeli, megunhatatlan és olcsó is.

Novák Csilla és két kisfia, András és Marcell elégedetten törölgetik a szájukat, az utolsó morzsáig elfogyott az ebéd.

– A fiaim nem jó evők, de ezt a hatalmas lángost mind a ketten megették – nevet gyermekeire Csilla. – Éppen az orvostól jövünk, mind a ketten egy hétig nyomták az ágyat, örülök, hogy végre valami ízlett nekik – szögezi le az anyuka, aki először evett lángost a Flórián téri aluljáróban, de biztos abban, hogy még visszatér, és legközelebb nemcsak a fiúkat, de a férjét is hozza magával.

Igen, ez is ő. Egy pirospozsgás, mindig jókedvű fiatalember, mindenki kedvence a környéken. Egy ember, aki nem a külsőségekre figyel. Mintha pontosan tudná, hogy ez a hely akkor is ízig-vérig „Dávid rétesezője” mindenki számára, ha a tábla a régi címet hirdeti. Nem foglalkozik ilyesmikkel.

Viszont mindennap hajnali fél háromkor kel – fél négyre már a boltban van, ahol saját maga gyúrja-dagasztja, húzza a rétestésztát, készíti a croissant-okat, pogácsákat.

A reggel hét órai nyitásra menetrendszerűen várja a munkába menőket a jól ismert választék: rétesek tizennégy ízben, croissant-ok és sajtos pogácsák. De olyanok ám, hogy a törzsvevők szerint közel s távol nincs párjuk.

Gyanítom, Dávid boltjának híre elsősorban szájhagyomány útján terjed. Én is úgy hallottam róla, családon belül: menjek el egyszer, de tényleg! Ilyet még nem kóstoltam!

Két évvel ezelőtt egyszer beállítottam Dávidhoz, azóta csaknem naponta látogatom a helyet.

Az illatokon és az ízek élményén túl az első, ami a helyben megragadott: a közvetlenség, a kis kuckó bensőséges, vendégszerető jellege. Legyen az ember soha nem látott idegen vagy évek óta odajáró vevő, Dávid egy állandóan mosolygó, piros arcú Buddha kedvességével és bölcsességével fogadja vendégeit, mintha régi ismerősök lennének. Mindenkihez van egy kedves szava.

A rétesező egyik különös varázsa, hogy – bár helyben fogyasztásra csak egy magasított szék és egy magas asztalka áll rendelkezésünkre – a vendégek valahogy vásárlás után is ott ragadnak.

Jellegzetes kép a rétesezőben: törékeny, nagykabátos néni kicsit reszkető kezével rámutat az illatos pogácsák halmára, és megkérdezi, mennyibe kerülne. Dávid rápillant az anyókára, dugig tölt egy zacskót pogácsával, és a néni kezébe nyomja. Az ijedten firtatja, hogy mégis mennyit fizessen – Dávid szelíden ránéz, majd elárulja a fél kiló pogácsa árát: legyen kétszáz forint. A néni örömmel konstatálja, hogy ebben a boltban még őrzi régi értékét a forint. Fogalma sincs, hogy másutt két szem pogácsát se kapna ennyiért.

Járnak ide munkába siető, szigorú (vagy annak látszó) tisztviselők, gyerekes anyukák, suli előtt beugró gördeszkás fiatalok, futárok… Utóbbiak mindig sietnek – de Dávidnál ők is lelassítanak, sőt megállnak.

Vendégként is mindig tapasztalom: tízből talán egyszer van úgy, hogy nincs senki az üzletben, de egy percen belül ilyenkor is mindig benyit valaki. Utána pedig marad. Valahogy mindig hosszabban, mint ahogy feltehetően eltervezte.

Magam se tudom, hogy van ez… – kezdi Dávid, amikor sikeréről, eddigi életútjáról faggatom. Tésztadagasztás, lisztszórás közben kezd mesélni magáról – eleinte óvatosan keresve a szavakat, majd egyre inkább belelendülve. Egy kis bakonyi faluból származik, Isztimérből – oda járt általános iskolába, ott élt egész gyerekkorában. Úgy érzi, egy kicsit másfajta értékrend szerint nevelkedett, más alapokból építkezett, mint általában a nagyvárosiak; korán észrevette, hogy a kommunikáció nagyon fontos számára.

Már régen is jellemző volt, hogy könnyen, gyorsan találta meg az emberekkel a hangot. A másik, amit már egészen kicsi kora óta észrevett, hogy a kézművesség, az élelmiszerek, de leginkább e kettő találkozása érdekeli igazán.

A Sütőipari Technikumot Székesfehérváron járta ki, az érettségi után elég gyorsan felkerült Pestre, és hamar kapott munkát is. Először pékként dolgozott, majd kürtős kalácsosként a Fény utcai piacon. Ma már kézzel húzza a házi rétestésztát saját üzletében. Eddigi munkái során voltak rossz és jó tapasztalatai is, de alapvetően örömmel teszi a dolgát.

– Ez a munkám és a hobbim is. Körülbelül hat éve vagyok már itt Óbudán, jelenlegi helyemen, de az igazi fordulópontot 2013 jelentette számomra. Ekkor született meg a kisfiam, és ekkor váltam a szakmámban teljesen önállóvá is, miután a főnökömtől átvettem a boltot – meséli a boldog rétessütő.

Hogy alakult ki ez a széles vendégkör, hogy teremtette meg ezt a sikert, ezt a szeretetteljes légkört itt Óbudán?

Nagyon szeretek beszélgetni az emberekkel. Még a legelején egyszer bejött egy – akkor még nem törzsvásárlónak számító – vevő, beszélgettünk, információt cseréltünk, és lassan kialakult köztünk valami kis kommunikáció. És így ment ez a továbbiakban is egyre több emberrel. Ők is tudnak rólam szinte mindent, hogy családom van, mi érdekel – és én is megismertem őket.

Egy kávé, egy rétes, egy pogácsa mellett sok dologról lehet beszélni, még akkor is, ha ez csak pár perc a napi rohanás során a bolt nyugalmában.

Vidéki gyerekként én nem a számítógépnek, a telefonnak vagyok a híve, hanem a személyes beszélgetésnek.

Mi az, amit még feltétlen megemlítene a kommunikáció erején kívül? Valamit, amiről úgy érzi, kulcsfontosságú a sikerhez.

Azt hiszem, mondhatom, hogy bármit, amit csinálok, szeretek úgy kiadni a kezemből, hogy az jó legyen. Aki ismer, ezt mindig észreveszi nálam, már a régebbi időktől fogva. Mindig egyfajta rendszerben dolgoztam. Sokan csak bemennek megcsinálni a napi adagot, közben unják a banánt, én viszont mindig igyekeztem átlátni az adott élethelyzeteket, közben élvezni is a munkát. Az emberek nagy része kedvel, szeret és örömmel fogyaszt nálam. Jó példa ez a kávégép. Amikor még nem ezt a jóféle masinát használtam, akkor is figyeltem, felmértem az igényeket. Észrevettem például, hogy az emberek szívesebben innának finomabb kávét, akkor is, ha ez elsősorban rétesbolt. Megfigyeltem például, hogy egyeseknek lenne igénye barna cukorra a hagyományos helyett, majd ezeket az „apróságokat” megvalósítottam a boltban.

Van egy másik példám is: amikor még a volt főnököm irányítása alatt állt a bolt, valahogy ellaposodott a délután, nem volt jellemző, hogy akkortájt forgalom legyen. Úgy érzem, én voltam, aki felismerte, hogy ez nem hagyható annyiban, ha fenn akarunk maradni. Később, amikor már én döntöttem a dolgok felől, beszereztem kávégépet, üdítőket, jégkrémet – hogy legyen egy kis plusz, amire igényük van a kedves vásárlóknak. Arra is figyeltem, hogy ezen belül mit szeretnek a legtöbben – és ehhez is igyekeztem maximálisan alkalmazkodni.

Sok vásárló érzi szerintem, hogy szívvel-lélekkel teszem a dolgomat, hogy beleadom magamat mindenbe. Egy kis törődés, odafigyelés egymásra – ami a mai világban nagyon ritka – meghálálja magát.

Többször hangsúlyozta az előzményeket, a neveltetését, a bakonyi létformát, az onnan felhozott, „elmentett” kultúrát, amit szívügyének érez a nagyvárosban is. A gyakorlatban milyen eredményét látja ennek? Fel lehet szakítani ezt a nagy általánosságban Budapestre jellemző, fagyosabb, hűvösebb viselkedést, távolságtartást az emberekben egy kis kedvességgel, odafigyeléssel?

Lehet, hogy ehhez egyeseknél idő kell, de a már sokszor említett jó kommunikáció mindennek a kulcsa. Ha az emberek jobban figyelnének egymásra, teljesen máshogy viselkednének. Egy mosoly, egy kis figyelmesség is nagyon sokat számít. Megdicséred valakinek a frizuráját, észreveszed, hogy új kabátja van – a férfiakat ugyanúgy meg lehet dicsérni, mint a hölgyeket. Ha megjegyzem, hogy nyaralni volt, vagy akár látszik is ez rajta, megkérdezem, hogy milyen volt? Meggyőződésem, hogy mindez rövid idő után kölcsönössé válik: ők is elkezdenek érdeklődni, és így beszélni hozzád, beszélgetni veled. És ez mindenkinek jólesik.

Jó példa erre kislánya születése…

Igen! Magam is meglepődtem, hány visszajáró vendégemet villanyozta fel ez az esemény. Mivel szinte az év összes napján nyitva vagyok hétköznaponként, tudtam, hogy esetleg érthetetlen lesz az embereknek, ha váratlanul kihagyok pár napot.

Kiragasztottam egy papírt az ajtóra, hogy a kislányom születése miatt nem jövök egy darabig. Nem hittem volna, hogy – mint egy üzenőfalon – hány gratulációt, pár szavas lelkes üzenetet találtam az ajtómon, amikor visszatértem.

Alig fértek el a papíron! És mindez csak folytatódott, még nagyobb lendülettel, amikor kinyitottam. Szinte senki se jött be úgy, hogy ne gratulált volna, ne említette volna a nagy eseményt. Sokan a fotókat is szeretnék látni, máig beszélnek a témáról, sokáig maradnak vásárlás után. Pár hét már eltelt azóta, de még mindig tartja magát a lelkesedés.

A fogatos kocsik sírbatétele idegen a római temetkezési szokásoktól, amelyek a síremlékállítást helyezték előtérbe. Nem is valódi rómaiak ápolták a kocsik eltemetésének költséges rítusát, hanem a Dunántúl északkeleti részén lakó kelta eraviszkuszok császárkorban élő elitje. Ennek a Róma-barát elitnek a tagjai ugyan külsőségekben igyekeztek átvenni a hódító rómaiak szokásait, de a halál torkában ragaszkodtak és visszatértek őseik túlvilághitéhez. Az eltemetett kocsi és a fogatos lovak a túlvilági utazás kellékeként kerültek a sírgödörbe. A helyi kelta őslakosság hitvilágában a halott vagy annak lelke hosszú utat bejárva jutott el a túlvilágra, amelyet a föld egy távoli vidékén – az írek például egy messzi szigeten – képzeltek el. Az igazán gazdagok igyekeztek ezt a hosszú és fáradtságos utat a lehető legkényelmesebben megtenni, ezért helyezték el sírjukba az egykor mindennapi közlekedésre és egyben státuszszimbólumként használt kocsijukat.

A csillaghegyi kocsisír sok új információval gazdagította a császárkori kocsisírokról eddig kialakult képünket. Újdonságot jelentett, hogy a kocsisír gödre mellett, annak közvetlen közelében egy kifosztott gyermeksír is előkerült, amely azonos tájolása és közelsége miatt nem lehetett független a kocsit tartalmazó gödörtől. A kocsisírok egyik megoldatlan rejtélye, hogy csak ritkán tudunk konkrét temetkezést, halottat hozzájuk kötni. Ezen kivételes esetek számát gyarapítja a csillaghegyi kocsisír. Ráadásul itt az elhunyt fiatal életkora nemcsak érdekes, hanem szokatlan is. Azt egyelőre nem tudjuk eldönteni, hogy ő volt-e a temetkezési hely „főhalottja”, akit a kocsival együtt temettek el, vagy csak későbbi betemetkezés történt.

Figyelemre méltó a kocsi eltemetési módja, amelyre eddig nem ismertünk példát. A kocsit a nagyméretű és mélyre ásott sírgödörbe, útra készen, felszerelt kerekekkel helyezték el.

A szertartás során azonban – szándékosan vagy csak véletlenül? – úgy borították bele a kocsit, hogy az átfordult, és kerekekkel felfelé érkezett a gödör aljára.

Régészeti szempontból ez nagy szerencse, ugyanis a felszíni bolygatások következményeként csak az alváz jól rekonstruálható szerkezeti elemei sérültek. Lent viszont a kocsiszekrény részei, a bronz díszek és vasalások az eredeti helyükön, sértetlenül megőrződtek. Miután a kocsi bekerült a sírgödörbe, magára a kocsira, illetve mellé elhelyezték a leölt fogatos lovak tetemeit is. Az egyik ló kantárját trombitamustrás áttört veretpár díszítette, a befogásukra szolgáló fajármot pedig makkos bronz szárvezető karikákkal látták el. A kantárveretek készítését az Antoninus korra tehetjük, amely a csillaghegyi kocsit előzetesen a Kr. u. II. század második felére, legfeljebb a III. század elejére keltezi.

A kocsi egyik különlegessége az a könnyűszerkezetű tetőkonstrukció, amelynek minden oldalát behúzott függönnyel lehetett takarni. Erre utalnak az íves kialakítású tető alá erősített vas karnis rudak, amelyekre felfűzve nagyszámú réz függönykarikát találtunk. Ez az első alkalom, hogy egy római kocsi tetőszerkezete régészeti feltáráson előkerült, s hogy azt nagy biztonsággal rekonstruálni lehet.

A csillaghegyi kocsi leglátványosabb meglepetését azonban kétségkívül rendkívüli díszítettsége okozta, amellyel a sírokban feltárt kocsik sorában a legszebb pannoniai darabok közé került. A díszítést alkotó tizennégy bronzszoborból négy teljesen egyforma rúdvég, amelyek közepére egy griffet és annak két oldalára egy-egy kígyót helyeztek. A csillaghegyi kocsi griffjei – amelyek oroszlán testtel és ragadozó madár fejével rendelkező szárnyas keveréklények voltak – madártípusúak. Tarajukat, hatalmas csőrüket a csillaghegyi szobrokat mintázó mester is hangsúlyozta. A griffeket – az oroszlánt és az elefántot leszámítva – minden állatnál erősebbnek gondolták, ezért találkozhatunk alakjával az állatküzdelmi jelenetekben, ahol az ellenfelei között néha kígyókat is ábrázoltak. A griffeket főleg őrző, bajelhárító tulajdonságaik miatt alkalmazták előszeretettel síremlékek, de bútorok, fegyverek és páncélok díszítésére is. A griffeket két oldalról kísérő sárkánykígyók minden bizonnyal a baziliszkuszokkal azonosíthatók, amelyek az ókorban arról voltak ismertek, hogy távolról, már a hangjukkal és a tekintetükkel is ölni tudtak. Ezeket a bronzból öntött alkatrészeket egy-egy ívesen oldalra kihajló, vaslemezekkel megerősített farúd végére illesztették. A fa karok bronzfejének kígyó formájú kampóira kötötték fel a kocsiszekrényt, amely így viszonylag szabadon mozoghatott. Ez a technikai megoldás egyfajta lengéscsillapítóként jelentősen tompította a kocsi rázkódását, s ezzel kényelmesebbé és elviselhetőbbé tette a nagyobb távolságokra történő utazást. A csillaghegyi kocsi funkcionális vasalkatrészeit is gazdag fémberakás díszítette, amelyet a kocsi hátsó oldalán díszes szoborgalériával egészítettek ki. Az itt látható tíz figurális bronzszobor Dionüszoszt, azaz a rómaiak Bacchusát (Liber Pater) és vidám kíséretét idézte meg.

A kompozíció központi alakja maga az istenség volt, aki kezében szőlőfürtöt és egy olyan edényt tartott, amelyből borfolyam ömlött. A bort az általa megszelídített tigrisek kinyújtott nyelvükkel lefetyelik. Bacchus egyik csodálatos tulajdonsága, hogy a félelmetes nagymacskákat olyan kezes háziállatokká bűvölte, akiket kocsija elé foghatott. A szelíd bacchikus tigrisek és párducok még azt is eltűrték, hogy az istenség kíséretének tagjai hátukra pattanva „meglovagolják” őket. A kocsi hátulján találkozunk Bacchus gyermekkori játszótársával, a kecskelábú, fuvolán játszó Pánnnal, de felvonulnak itt a duhaj szatüroszok és az istenség akaratának önmagukat teljesen átadó ledér bacchánsnők is. A mellkép formában megjelenő két szatürosz szemét ezüstberakással hangsúlyozták. A már elkészült röntgenfelvételek alapján a vasalkatrészek rézberakásai szőlő- és borostyánindákat ábrázolnak, ahogy benövik azok teljes felületét. A növények túláradó vegetációja, a növényi természet buja burjánzása mind Bacchus megjelenésének szimbóluma.

A kocsidíszekből tehát tiszta bacchikus mitológiai képprogram tükröződik, amely igazodott az Északkelet-Pannoniában élt őslakos eraviszkusz törzs elitjének túlvilágképéhez. A sírokból eddig előkerült kocsiknál, már ahol előfordult figurális szobordíszítés, mindig Bacchust és körét idézték meg, amely nem volt véletlen. Bacchus ugyanis olyan boldog, aranykort idéző túlvilági életet kínált követőinek, amely nagyon hasonlított a kelták egyik túlvilág elképzelésére.

A kocsisír feltárását követően jelenleg az abból kiemelt több mint kétszáz vas-, ólom- és bronzlelet restaurálása zajlik, amelyen az Aquincumi Múzeum és a Nemzeti Múzeum restaurátorai dolgoznak. Közös munkájuk várhatóan még évekig eltart. Különösen időigényes lesz a vasalások rézberakásos motívumainak kibontása. Bár a kocsi egykori kinézetét a megismert alkatrészei alapján már el tudjuk képzelni, a rekonstruálásához és újjáépítéséhez szükséges műszaki dokumentáció csak a leletek restaurálását követően lesz elkészíthető. Remélhetőleg a nem túl távoli jövőben a nagyközönség számára is megtekinthetők lesznek nemcsak a kocsi díszes alkatrészei és csodás szobrai, hanem maga az újjászületett utazókocsi is, amely egykor az Aquincum környéki utakat járta, és tulajdonosa hite szerint végül őt magát is a túlvilágra vitte.

(A szerző régész, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa)

1.

Megtorpant egy fényűző palota előtt, átlépte a kőkerítést, és felkapta a földön heverő virágszirmokat. Pár pillanattal később orgona- és rózsaszirmok keringtek az éles napfényben a kert fái között. A szél mosolyogva csodálta a színek kavalkádját, de hamar megunta a játékot. Már arra gondolt, hogy a hegyek messze kéklő lejtői és a szőlőtőkék végtelen sorai várják. Mielőtt elillant, a virágszirmokat a kertben álló kis ház falához fújta, néhányat pedig az épületbe repített egy nyitott ablakon át. A szirmok tétován lebegtek a fürdő illatszerektől terhes levegőjében, mielőtt leereszkedtek az öltöző mozaikpadlójára.

Három nő volt a helyiségben. A legidősebb talán harminc éves lehetett, fekete haját összefogva, lepedőbe burkolt testtel ült az ablak melletti padon. Az öltöző közepén néhány évvel fiatalabb nő hasalt egy kereveten, mellette rövid gyolcsruhában és fapapucsban barna bőrű lány állt. A szolgáló egy üvegfiolából olívaolaj és menta keverékét csepegtetett a kezére, odaadó szakértelemmel masszírozott. Ujjai fürgén, mégis erőteljesen járták be a meztelen testet.

– Az istenek szeretnek, Aelia – mondta a fekete hajú nő nagyot sóhajtva, hátát a falnak vetette.

– Ugyan, Lucilla! Fiatal vagy és szép, bőröd, mint az alabástrom, nem lehet okod panaszra.

– Tudom, hogy már nem vagyok a régi. A mellem megereszkedett, a csípőm szélesebb a kelleténél, de a te tested még mindig tökéletes, mintha Venust látnám  – egy pillanatra elhallgatott. – Mit szólsz Veneriához? Ugye, milyen csinos? Fiatal kora ellenére kimondottan ügyes, nem hiába került hatezer sestertiusba. Több hétig kellett udvarolnom a fürdőmesternek, míg ráállt az alkura, aztán már csak Antoniust kellett meggyőznöm, ami – mondanom sem kell – sokkal egyszerűbb volt.  –  Lucilla szája szélén cinkos mosoly játszott. – Ez a lány mestere a szakmájának, nemcsak ellazít, de el is kényeztet, csak egy szavadba kerül.

– Elmúltak azok az idők, Lucilla – nevetett Aelia. – Fiatal voltam és kíváncsi, borítsunk rá fátylat. Sappho verseit ma már inkább énekelni szeretem, mintsem megélni. Titus oldalán megtaláltam az igazi szerelmet, ahogy te is ráleltél Antoniusra, nem igaz?

Lucilla a virágzó kertet fürkészte a nyitott ablakon át, a kelleténél hosszabb ideig gondolkodott, mielőtt igennel válaszolt, végül tekintete a mozaikpadlón állapodott meg. Az apodyteriumot burkoló mozaik ökölvívó párt ábrázolt: a győztes izmait megfeszítve, diadalmas testtartásban pózolt, míg ellenfele vérző fejjel a földre rogyott. Mindkettőjük kezét szögekkel kivert szalagok borították. A padlón a pajkos szél jóvoltából most vörös virágszirmok hevertek.

– Lásd, a szelek istene, Aeolus kedvel téged, virágokat hintett a lábaid elé – mutatott rájuk mosolyogva.

– Az én múzsám Apollo és Amor. Az atléták istene Hercules, inkább ő küldte a szirmokat.

– Lehetne vér is – tűnődött Lucilla, és ismét halvány mosoly jelent meg az arcán.

– Ne mondj ilyet, megijesztesz! Örülj inkább, Floralia ünnepe van, az egész város felbolydult, este vendégséget adsz, ma nem illik búslakodnod. Hozz innunk! – szólt hirtelen a szolgálóhoz, aki a sarokban álló asztalkához lépett, és a kancsóból vizet töltött egy-egy üvegpohárba.

– Az ilyen cirkusz a pórnépnek való – jelentette ki Lucilla lekezelően, miközben elvette a felé nyújtott poharat. – Hiába a sok virág és a színes felvonulás, a végén a csőcselék otromba és részeg tivornyájába fullad az ünnep.

Aelia arcán meglepetéssel vegyes csodálkozás futott át, hangjában érezni lehetett a neheztelést.

– Régen másként beszéltél, sőt kifejezetten szeretted az ünnepségeket. Amikor Antonius nőül vett, kérkedtél, hogy személyre szóló helyed lesz az amfiteátrumban.

– Gyerekek voltunk.

– És barátok.

– Igen, jó barátok véd- és dacszövetségben, akik megosztottak egymással minden titkot, bánatot és örömöt. Emlékszel? Együtt nőttünk fel, együtt jártunk le a folyóhoz játszani. És ennek a szövetségnek volt tagja Titus is, aki… – Lucilla hangja megbicsaklott, éjbarna szemeiből eltűnt minden melegség. Az öltöző falai között érezhetően nőtt a feszültség.  Aelia felnyögött és felült.

– Jaj, ne kezdd már megint! – csattant fel, de barátnője meg sem hallotta szavait.

– … aki téged választott.

Aelia egyetlen intéssel kiküldte a szolgálót.

– Folytasd csak, magunk maradtunk! – meztelen testét elöntötte a forróság, a rámeredő tekintettől mégis megborzongott. – Ezerszer megbeszéltük. Ámor nyila nekem adta Titust, a te családod viszont a vagyont és befolyást tartotta előbbre. Antonius lett a te embered, a helytartói palota egyik legbefolyásosabb tagja, akit a császár a pénzügyek kezelésével bízott meg. Csak csettintesz, és ő megadja neked, amit csak akarsz, édes Lucillám. És te elég okos nő vagy, hogy ezt kihasználd.

Lucilla tekintete továbbra is fagyos maradt, csupán egy apró izom rándult meg az arcán.

– Igazad van. Megszerzem, amit akarok, sőt azt is, amiről te álmodni sem mersz. Egy percig sem élnék abban a szerény hajlékban, ahová téged vetett a sors.

– Milyen cinikus vagy!  – robbant ki a válasz Aeliából. – Apró ház, de nekem megfelel, ha pedig valami hiányzik, Titus szerelme kárpótol mindenért.

– Semmit nem tudsz az életről, Aelia Sabina! – kiáltott a fekete hajú nő, majd ellökve magát a faltól, felállt, lekapta a teste köré csavart lepedőt, néhány lépéssel a medencénél termett, és elmerült a vízben. Hirtelen csend vette körül, a víz hidege átjárta a bőrét, az izmait, egészen a csontokig hatolt. Nem emlékezett rá, hogy a hideg ennyire fáj. A sokktól kijózanodott. Néhány hosszúra nyúlt pillanat telt el, míg levegő után kapkodva kiemelkedett a vízből, majd az öltöző sarkában álló asztalhoz ment, és nagyot húzott a vizeskancsóból. Mintha mi sem történt volna, kedélyes hangon folytatta: – Az esti ünnepségre hozattam ezt a vizet a Lacus Pelso északi partján feltörő forrásból – bökte oda mintegy mellékesen a csodálkozó Aeliának. Veneriától átvette a lepedőt, és elindult kifelé. – Valamit mutatni akarok, mielőtt megérkeznek a vendégek – mondta, azzal hátra se nézve kilépett a fürdőház ajtaján. Aelia kisvártatva követte.

Az átriumban a család őseinek tiszteletére emelt házioltár várta őket, az apró szobrok között néhány mécses és füstölő égett. A palota tucatnyi helyiségében szolgálók sürögtek-forogtak, készültek az estére. Lucilla kézen fogta Aeliát, és a félköríves fogadóteremmel szemközti épületszárnyba vezette. Több egymásból nyíló szobán áthaladva egy csukott ajtóhoz értek. – Kíváncsi vagyok, mit szólsz – mondta izgatottan, és kinyitotta az ajtót. Aelia döbbenten nézett körbe. A helyiség, ami szürke és kicsi lyukként élt emlékezetében, egy módos és befolyásos ember dolgozószobájává vált. A fakazettás mennyezetről kör alakú réz mécsestartó lógott. A falakat bíbor színre festették, a lábazat és néhány függőleges sáv éjfekete volt, amelyeket zöld növényi motívumok és fehér darvak díszítettek. A padlót a többi szobához hasonlóan mozaik borította, a bútorokat úgy rendezték el, hogy a mozaik közepén lévő képet egy se takarja el.  Fából készült asztal, néhány szék, az iratok tárolására szolgáló nyitott polc és egy láda volt az összes berendezés.

– Lenyűgöző! – mondta Aelia őszintén. – Igazán büszke lehetsz rá.

– Az is vagyok. Most újítottuk fel a fogadótermet és a szobát, de először ezt kell látnod – mutatott a mozaikpadlóra. – A fogadótermet ráérünk később megnézni – tette hozzá.

Aelia tekintete a padlón kibontakozó képre vándorolt. – A múlt hónapban hozattam Alexandriából. Gondolj csak bele, micsoda munka lehetett, azt mondják, hatvanezer színes kőlapocskából áll  – büszkélkedett Lucilla.

A kép Hercules és Deianira történetét ábrázolta. A jól ismert monda szerint Hercules és ifjú felesége, Deianira az Euenus folyóhoz érkezett, amelyen – híd és csónak hiányában – a kentaur Nessus szállította át az utasokat, egyesével. A félig ember, félig állat teremtmény azonban nem bírta legyőzni vágyát, és a folyó közepén erőszakoskodni kezdett Deianirával. Hercules, Nessus tettét látva, felajzotta íját, és egy mérgezett nyíllal lelőtte a kentaurt.

– Mesteri munka, ámulatba ejtő! – mondta Aelia eltűnődő hangon.

– Tudtam, hogy tetszeni fog – ujjongott Lucilla. – Emlékszel a történet végére? A haldokló Nessus utolsó erejével megsúgta az ifjú feleségnek, hogy vére varázserővel rendelkezik, és örökre megőrzi számára Hercules szívét.

– Deianira pedig hitt neki.

– Így igaz. Amikor Hercules hosszú ideig távol volt, a hírek szerint nem vetette meg a fehérnép társaságát. Deianira féltékenységében egy inget küldött urának, melyet alvadt vérrel festett bíborszínűre. Hercules felöltötte az inget, ami a nap sugaraitól lángra kapott, és élve elégette. – Lucilla igyekezett titokzatos képet vágni. – Nézd meg jobban, nem veszel észre valamit?

Aelia közelebb lépett, alaposan szemügyre vette a képet, és lassan derengeni kezdett neki valami. Maga elé emelte a kezét, igyekezett úgy tartani, hogy a ráeső fényben jobban lássa az ujján lévő drágaköves gyűrűbe vésett arc körvonalait. A képre nézett, majd újra a gyűrűre, és elmosolyodott.  – Caracalla. – A férfi a múltból, a császár, akivel csak egyszer találkozott, örökre megváltoztatta az életét. Tíz esztendős sem volt, amikor egy este érte jöttek, a szigeten álló palotába vitték. Szorgos kezek megfürdették, tiszta ruhát adtak rá, és hosszú várakozás után egy zajos terembe lökték. Idegen és részeg emberek vették körül. Énekelni kezdett. Mire végzett, minden szempár rászegeződött. Tétován meghajolt, s mire felegyenesedett, egy férfi állt előtte. Rámosolyodott, megsimogatta a fejét, és a többiek felé fordulva, fennhangon kijelentette, hogy Augustus szerint áldott a gyermek, mert hangja az istenektől való, majd egy gyűrűt adott neki. – A császár küldi – mondta az egyik kereveten fekvő, szakállas férfira pillantva.  – Őrizd meg! Hatalmas kegy, egyszer majd megérted.

– Látom, emlékszel – mondta Lucilla jelentőségteljesen. – A császár, akinek oly sokat köszönhetünk, megérdemli, hogy megőrizzük az arcvonásait.

– Igazad van, az ötlet kissé bizarr, de tetszik – válaszolta Aelia.

– Akkor már csak választanod kell, mint gyerekkorunkban, amikor mesét hallgattunk. Emlékszel? Egymás szavába vágva kiabáltuk, hogy melyik hős szerettünk volna lenni. Nos? Ha választhatnál, Hercules és Deianira történetében ki lennél?

Aeliát váratlanul érte a kérdés, elgondolkodott egy pillanatra, majd csodálkozó arccal vállat vont.

– Rendben, hagylak, de ha nem haragszol, vár rám még néhány elintéznivaló, mielőtt megérkeznek a vendégek, és át is kell öltöznöm – mentette ki magát Lucilla. – Addig érezd otthon magad, pihenj! Hozatok étel, italt, szamoszi bort, amely édes, mint a nektár. Mindenképp kóstold meg! Mindjárt hozzák a lantod is, és ha Titus megérkezik, egyenesen hozzád küldetem – Lucilla sarkon fordult, kiviharzott a teremből. Vizes lábnyomok maradtak utána a mozaikpadlón.

Aelia megbabonázva nézte Hercules és Deianira történetét. Lelki szemei előtt újból és újból leperegtek a mitológiai események, észre sem vette, amikor a szolgák behozták a frissítőket. Csupán a kedvenc hangszerére lett figyelmes, amit valaki egy szék karfájának támasztott. A lant után nyúlt, a hangszer hűvösen simult a tenyerébe. Halkan pengetni kezdett, dúdolt hozzá, majd lassan formát öntött a dallam és ritmusára a gondolatok. Mire megnyúltak az árnyak a kertben, szinte maguktól összeálltak a strófák és a versszakok – megszületett egy új dal.

2.

A lebukó nap sugarai vörösre festették az eget, mintha Vulcanus, a kovácsok istene tüzet rakott volna a hatalmas hegygerinc mögött. A felhők ijedtükben a folyó irányába menekültek, de mire elhamvadt a parázs, kitisztult az égbolt, megjelentek az első csillagok, és a házak ablakaiban világosság gyúlt.

A sötétség beálltával a palota bejáratát és a házig vezető utat földbe szúrt fáklyák sora jelezte. A félköríves fogadóterem zsúfolásig megtelt színes ünneplőruhába öltözött vendégekkel. Vagyonokat érő keleti illatszerek felhője kavargott a levegőben. A gondosan válogatott, illusztris társaság tagjai magasított kereveteken foglaltak helyet, melyek között gyümölcsöktől és ételektől roskadozó asztalkák sorakoztak. Minden kerevet alatt egy-egy üres cserépedény állt. A mennyezetről lelógó mécsesek fénybe borították a termet, amelynek világos falát énekesmadarakkal és vízinövényekkel díszített bíbor sávok tagoltak.

A házigazda örömmel üdvözölte az egybegyűlteket, külön köszöntötte Caius Iulius Viatorinust, a tűzoltótestület elnökét, aki a saját költségén készíttette el egész Pannónia büszkeségét, a terem félköríves végén álló víziorgonát. Örömének adott hangot, hogy mindenki elfogadta a meghívást, aki e zajos nap után megnyugvásra, elcsendesedésre, művészetre és nem utolsó sorban kulináris élvezetekre vágyott. Biztosította a hallgatóságot a fácán és a vaddisznó kiváló ízéről, a hegy borainak zamatáról, nem mellékesen megemlítve a gyógyerővel bíró forrásvizet, melyet felesége a mai alkalomra hozatott. Majd bemutatta az este fellépőit: a II. légió orgonistáját, Titus Aelius Iustust és bájos feleségét, az énekesnő Aelia Sabinát.

Titus az orgonához lépett, a beálló csendben egy pillanatra lehunyta szemét, és játszani kezdett; ujjai lassan, szinte komótosan jártak a billentyűkön. Az életre kelt bronzsípok távoli múlt ködébe vesző dallamot idéztek, az ősi naphimnusz, mint egy hideg fuvallat, borzongással töltötte el a hallgatóságot.

Az egyik tanácsnok igazgatni kezdte a tógáját, zavarában körbe-körbe pillantott, végül tekintete a mozaikpadlóra vándorolt. A lába alatti képen a Dionüszosz tiszteletére rendezett szüreti menet elevenedett meg. A részegen tántorgó Herculest ketten is támogatták, mellettük bacchánsnők és szatírok táncoltak. A tanácsnok a poharáért nyúlt, úgy vélte, ez az élvezet ma este neki is megfelel.

Valaki halkan megjegyezte, Nero idejében az ünnepségeken huszonnyolc orgona is megszólalt egyszerre, a dolgot csak az súlyosbította, hogy a császár ilyenkor előszeretettel énekelt. – Ez most nem fordulhat elő – kacsintott, és a kerevet alatti edénybe hányt.

A közönség tapssal jutalmazta Titus játékát, de amikor felesége mellé lépett, hogy közösen előadjanak egy dalt, hangos éljenzés tört ki. Aelia túlvilági tünemény volt egyszerű kék ruhájában, arany övvel a derekán, fényes diadémmal a hajában, az ujján Caracalla gyűrűjével. Alakjából szinte áradt a szépség és a báj. Megjelentére a vendégek abbahagyták az evést-ivást, a halk suttogást, minden figyelmüket a huszonöt éves énekesnőnek szentelték. Aelia először Sappho szerelmes dalát énekelte, majd Catullus híres Lesbia dala következett.

A közönség hangos tapssal és éljenzéssel éltette a házaspárt. Mire újra csönd telepedett a teremre, Aelia egyedül állt a terem félköríves végén, ahol a mozaikpadló egy szőlőlugasban sétáló tigrist ábrázolt. Az énekesnő leült egy székre, kezébe vette lantját, egy pillanatra elgondolkodott, mielőtt megszólalt.

– A következő dal délután született, elsőként ti hallgathatjátok meg. Fogadjátok szeretettel! – ezzel lehunyta szemét, mély lélegzetet vett; hangja betöltötte a levegőt.

A dal maga volt a varázslat, felidézte Hercules és Deianira szerelmét, a féltékenységet, Nessus bosszúját, s mire véget ért, kétoldalt könnyek folytak le Aelia arcán. Tompa csend ült a teremre. Egy könnycsepp a néma húrokra hullt.

Az énekesnő felocsúdott, a hangszert maga mellé helyezte, felállt. A kirobbanó taps közben letörölte arcáról a könnyeket, boldog, de zavart mosollyal meghajolt, és a kert irányába kirohant a teremből. Titus követni akarta, de Lucilla a karjánál visszafogta. – Hagyd egy kicsit egyedül, mindjárt jobban lesz! – A férfi tétovázott néhány pillanatig, majd Aelia után sietett. A lobogó fáklyák fényénél szólongatta feleségét, de nem érkezett válasz. Az egyik fáklyát kivette a tartóból, körbejárta a kertet, de egy lelket sem talált, csak a vendégség zaja szűrődött ki a nyitott ablakokon át. Csalódottan tért vissza a házba. Az aulában Veneriával futott össze, aki a fogadóteremmel szemközti épületszárny felől érkezett, egy üvegfiola csillant a kezében, amit épp a ruhája mélyére csúsztatott. Azt mondta, látta néhány perce a kertből visszatérni Aeliát, de fogalma sincs, merre lehet. Talán kérdezzék meg a többieket. Titus szobáról szobára járt. A hátsó dolgozószobában talált rá kedvesére. Aelia arccal a hűvös padlón feküdt, szájából habos vér szivárgott, fejéről a diadém az egyik sarokba gurult, mellette összetört borospohár hevert.

A férfi odarohant hozzá, és letérdelt. Aelia próbálta felemelni a fejét, megfordulni, de hiába. Titus a válla alá nyúlt, az oldalára fektette. A nő zihált, hörgött, zavaros tekintete a távolba meredt, majd lehunyta a szemét. Titus ruhája szegélyével letörölte felesége sápadt arcáról a vért, félresöpörte a szemébe lógó tincseket, szólongatta, gyengéden rázta.

– Aelia!… Ébredj!… Mi van veled? – Titus tekintete kétségbeesetten vándorolt a berendezési tárgyakon, valamiféle megoldás után kutatott. Tehetetlennek érezte magát. Végső elkeseredésében segítségért kiáltott.

Lucilla jelent meg az ajtóban Veneriával az oldalán. A földön fekvő Aeliához futott, és a férfival szemben, a másik oldalról mellé térdelt.

– Óh, istenek! Mi történt…, mi történt? – hajtogatta, de választ nem kapott, csak újabb hörgés hagyta el Aelia ajkát. – Veneria! – szólt a szolgálóhoz. – Rohanj a kórházba Sextus Pompeius Carpusért. Mondd, hogy én kéretem, de azonnal! – Veneria szó nélkül sarkon fordult, és a medicusért szaladt. Lucilla a lebénult Titushoz fordult. – Hozz vizet, itassuk meg! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Tetess fel vizet forralni a konyhán, szükség lehet rá, ha a medicus eret vág. A férfi megszeppenve engedelmeskedett az utasításnak, az asztalon álló kancsóból vizet hozott, majd elsietett a konyha irányába.

Aelia kinyitotta a szemét, tekintete lassan kitisztult. Összeszorított ajkakkal elutasította a vizet, megpróbált feltápászkodni. – Maradj nyugton, ne mozogj! – csitította Lucilla, és szelíden visszanyomta a földre. Aelia hirtelen mindkét kézzel megragadta Lucillát, és magához húzta. A nő alig értette az elhaló szavakat.

– Tudom már – suttogta.

– Miről beszélsz? – kérdezte Lucilla meglepetten, a választ azonban nem értette, közelebb kellett hajolnia, úgy fülelt.

– Mint gyerekkorunkban…, amikor választottunk…, itt alattam…, a képen…

– Mit tudsz?

– Tudom, ki vagy.

– Ne erőlködj, kifáraszt a beszéd! – Aelia nem törődött a felszólítással.

– Te vagy Nessus, a kentaur.

– Ugyan már, az csak mese, gyerekes játék! – tiltakozott Lucilla.

– Ez az igazság! Bosszú vagy, métely – zihált Aelia. – Légy átkozott!

Lucilla szeme feketén villámlott.

– Nem tudsz te semmit, Aelia Sabina! – válaszolta eszelős dühvel, miközben nyála fröcsögve szállt a levegőben. Megpróbált felegyenesedni, de Aelia összekulcsolta ujjait, és utolsó erejével visszatartotta.

– Lehet, hogy az életről keveset tudok, de az igaz szerelmet ismerem, hidd el – suttogta. Akármiben mesterkedsz, ő soha nem lesz a tiéd.

– Majd meglátjuk – sziszegte a fogai között Lucilla, miközben lefejtette magáról Aelia kezét. Barátnője szája még mozgott, amikor felállt.

Titus néhány szolgálóval, forró vizes edényekkel és tiszta lepedőkkel felpakolva tért vissza. Aeliát óvatosan felemelték, a szomszéd hálószobába vitték, és ágyba fektették. A nő vacogott, fogai össze-össze koccantak. Férje az ágy szélére ült, és a keze ügyébe került takaróval gondosan betakarta.

– Nem érzem a végtagjaim – suttogta Aelia. Elhaló hangja alig volt több, mint az ajkain kiáramló meleg levegő. – Hajolj közelebb! – kérte. – Még!

Titus, amennyire lehetett, közel hajolt, és lélegzetvisszafojtva figyelt. A hosszúra nyúlt csendben Aelia kapkodva vette a levegőt, majd felnyögött, szája sarkán újabb vércsík buggyant elő. – Vigyázz vele! – hörögte, és elvesztette eszméletét.

3.

Aznap éjjel újra feltámadt a szél, füstszagot hozott a légiótábor felől, végigszaladt a kaszárnyák és a tribunusok házai között, majd a katonaváros előkelő épületei felé vette az irányt. Ismerősként köszöntötte a palotát, átugrotta a kerítést, eljátszott a bejáratot és utat szegélyező fáklyák lángjaival, majd nevetve felkapta a fürdőépület falánál felhalmozott virágszirmokat. A libbenő fényben körbejárta a házat, bekukkantott az ablakokon. Látta az előkelő és részeg vendégeket, a konyhában sürgölődő szolgák hadát, a hálószobához érve azonban megállt.

Sextus Pompeius Carpus az ágy mellett állt, óvatosan megszagolta a borospohár maradványait, majd Aelia ajkai fölé hajolt. Lemondóan széttárta a kezét, majd Aelia friss vágásokkal csúfított karját, mely élettelenül lógott le az ágyról, a test mellé helyezte, és lecsukta a halott szemét. Titus zokogva borult kedvesére, de ahogy ő, a szél sem értette, mi történt.

Csak Lucilla tudta az igazat. Kezét a férfi vállára téve próbálta megnyugtatni, de hasztalan.

– Még eljön az én időm – gondolta magában, véres kezét egy tiszta lepedőbe törölte, és visszament a vendégekhez. Nem látta, amint a vörös rózsaszirmok berepültek az ablakon, és elborították a szobát.

Mióta élsz Óbudán? Miért ragaszkodsz ehhez a környékhez?

Ötéves korom óta élek Óbudán, szerintem ez a legjobb kerület a fővárosban. Mert ugyan mi egy 49 nm-es panel­lakásban lakunk öten, ami elég szűkös, de körülöttünk minden zöld. A levegő jó, sok a játszótér, közel a Duna-part, minden szép és rendezett, nagyon családbarát. És minden közel van, a hegyek és kirándulási lehetőségek éppúgy, mint a belváros. A kultúra is egyre jobban virágzik. Ez az otthonom, nagyon szeretem.

Hogy csöppentél a mesék világába?

Az egyetemen elég hamar rájöttem, hogy az illusztráció vonz leginkább, és amikor 2005-ben beválogattak a nemzetközi bolognai Illusztrációs Kiállításra, akkor úgy éreztem, tényleg ez az én utam. Gyerekeknek alkotni csodálatos, de talán a legnagyobb kihívás és felelősség is egyben. Azt hiszem, sokat segít, hogy a szívemben gyerek vagyok én is: nagyon szeretem a meséket, a játékokat, nemcsak tervezni, de felhasználóként élvezni is.

A Kerge ABC-ben kiválaszthattad, hogy melyik vers mellé készítesz illusztrációt?

A Fekete-fehér állatok kollekciót még 2006-ban készítettem a Gyermek-játék pályázatra, ahol 1. díjat nyertem velük. Nagyon megtetszettek a figurák a Csimota Kiadónak, így válogattak belőlük a versekhez, illetve két állat külön a könyvhöz készült. Nem én választottam, de az óriáscincér azóta is a kedvencem.

A Millenáris Park fal dizájnja mellett hol találkozhatunk még munkáiddal?

A XVIII. kerületben egy panelház homlokzatán, beltéren gyermekrendelőkben, óvodákban és Agárdon, a tavaly épült korai fejlesztőközpontban. Nagyon szeretek falterveket készíteni. Ez egy hatalmas lehetőség az életterünk javítására mind esztétikai, mind környezetpszichológiai szempontból. Épp emiatt szomorúan figyelem az egyre gyakoribb panelfelújítási munkálatokat, hogy a falfestéseknél mennyire nem törődnek az épület és a környék adottságaival, de a megfelelő színek kiválasztásával sem. Talán ha egy vizuális szakember hozzászólhatna a tervekhez, mielőtt megvalósulnak, akkor – többnyire ugyanakkora munkával és költségekkel – a nyomasztó paneltömbökből is lehetne vidám, családbarát környezet.

Szása, a szibériai kistigris után újabb könyvet terveztek Vajda Évával. Mesélnél róla?

A Fecskekönyv című mese egyelőre csak digitálisan, a BookR Kids kiadásában valósul meg. Ez a műfaj viszont lehetőséget nyújt az illusztrációk interaktív megmozgatására is. Nagyon izgalmas munka, hiszen a könyvhöz fejlesztő játék is készül, aminek segítségével többek közt a madarak hangjával ismerkedhetnek a gyerekek (és szüleik).

Az első világháborút követően az idős Benedek Elek hazatért Kisbaconba, arra a földre, ahonnan vétetett, ébren tartani a magyar nyelvet és irodalmat a kisebbségi sorsban. Hasonlóan Kós Károly is hazatért Sztánára. A sikeres építész a biztos megélhetést, a professzori egzisztenciát és elismerést hagyta maga mögött a megszűkült ország fővárosában, ahol már sok értékes alkotás fűződött a munkásságához, többek között az egyik első a református parókia épülete Óbudán.

Lemondó levelében távozását így indokolta az Iparművészeti Főiskola igazgatójának: „hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten.” Visszatért, és ő is csatlakozott a szülőföldjükön maradókhoz. Azok közé sorolta magát, „akik itt Erdélyben a maguk erdélyi esze szerint építgetjük a magyar életet…” Ezután Erdély múltjának, kulturális, népi és építészeti emlékeinek gyűjtésére, megőrzésére áldozta éveit. Ebből fakadt az ő transzszilvanizmusa. Ugyanígy döntött 1944 végén: egykori otthonát, a kifosztott és feldúlt sztánai Varjúvárat odahagyva – szinte nincstelenül – Kolozsvárra húzódott, de Erdélyben maradt. Vallotta: az írót kell, hogy kösse „a maga kora, a maga társadalma, korának látása, hite vagy hitetlensége.” A szellem emberének a múlt hősi vállalásaiból kell példát mutatnia a jelenének.

Az elsősorban építész és grafikus Kós Károly pályája elején, az 1920-as években ezért is fordult a szépprózához.

Nehéz, útkereső évek voltak ezek, és az akkor felmerülő égető kérdésekre Erdély történelmi múltjának, egykori küzdelmeinek megidézésével próbált a jövőhöz erőt adni.

Az Önéletrajzomban így ír erről: „Életemnek ez az 1924-ben kezdődött és két évtizedes szakasza tartalmazza írói munkásságomnak summáját.” Szerény eredménynek véli az itt alkotott munkáit, s ha nem is ez lett termékeny életművének legdúsabb területe, számunkra mégis feledhetetlent alkotott. Ha csupán egyik – mint mondta, számára legkedvesebb – regényét, a Varju-nemzetséget írja meg, már akkor is maradandó, örök értéket teremtett, de még elkészült A Gálok, Az országépítő és a Budai Nagy Antal históriája is.

A Varju-nemzetség előszavában vall akkori élethelyzetéről és a mű céljáról: „Született ez az írás akkor, amikor körülöttünk furcsán-hirtelen megfordult a világ, és mi – alul maradtunk. Amikor az élő magyar hang erősen meghalkult.” 1925-ben járt az idő ekkor. Művével néhány szál virágot szeretett volna átnyújtani „abból a nagy cinteremből, amit Kalotaszegnek ösmer ezer esztendeje Erdély­ország.” Mindezt pedig olyan veretes, szép nyelven tette, ami az erdélyi szólás sajátja. Voltaképpen egy család, a Varju-nemzetség négy generációjának történetét nyújtja. Hősei Kalotaszeg emberei, és a krónika történelmi háttere olykor csak aláfestő szerepet kap. Kós Károly megmentett számunkra egy olyan emléket, kincset Erdély múltjából, ahogy az általa tisztelt Móricz Zsigmond az egykori tiszántúli paraszti sorsot, Krúdy Gyula pedig a Nyírség, Podolin és a régi Buda életét őrizte meg.

A cselekmény a XVII. századi Erdély világába visz minket, visszavarázsolja az elmúlt történelmi időt. „Időutazás” a történelmi múltba, arra a Kalotaszegre, amely számára a legtöbbet jelentette, és mindvégig az élmények forrása maradt: tája, történelmi múltja, építészete, nyelve, valamint a jövője is. 1629-ben kezdi történetét, amikor még élt Bethlen Gábor, és 1660 tavaszán zárul, amikor II. Rákóczi Györgyöt temették. Ebbe a három évtizedbe sűrítette a Varju-nemzetség sorsát és mögötte a sodró történelem eseményeit.

Feltűnik a feledhetetlen vidék: a hegyek, fenyvesek, a Pojána és a fölötte magasló Talharu. Mindez egyben jelképes is, tükrözi Kós Károlynak a magasba, a hegyekbe, a természetbe húzó vonzalmát.

Hőseinek küzdeniük kell a létért, életük harcok sora, azonban a pusztulás és halál mellett feltűnik az élet lírája, a szerelem is a törékeny alkatú Basa Anna eszményített alakja körül. Emellett ott a másik pólus, Vitéz Ilona: az erős, a családot, otthont összetartó, a férfiak mellett és helyett is helyt álló, az életet tovavivő asszony. Nem véletlen, hogy Kós Károly e könyvét a feleségének ajánlotta. Varju Gáspár és Maksai László érzelmi síkon kezdődő, majd a politikába szövődő tragikus, végül halálba torkolló ellentéte pedig a sors kiszámíthatatlan fordulatairól, a vétekről és a megkövetésről, az emberi lélek mélységeiről és a belső megtisztulásról vall.

Krónikának nevezi könyvét, amelynek hagyományai Erdélyben voltak a leggazdagabbak, s Apor Péter és Cserei Mihály szemléletének hatása érezhető is. Feszült, tömör, balladás hangú prózája társul ehhez, s emellett a kiváló építész-szerkesztő készsége is lemérhető a műben. Mesterien szövi a cselekményt: szinte aláfesti a történetet a drámai, leíró, lírai, epikus és reális elemek váltakozása. Azonban nem a fejedelmi udvar és a főnemesség krónikáját adja, hanem az alul élőkét: velük érez, hiszen minden gond és tragédia elsősorban őket érinti.

A protestáns kisnemesség, amely jelentős birtokkal már alig rendelkezett, a földközelben élők a hősei, akik generációkon keresztül őrizték a hagyományokat, féltették szülőföldjüket, és vállalták érte az áldozatot. Sokszor tragikus, de hősi, lángoló sorsokat ismerünk meg. Falusiak, hegyi emberek, havasi pásztorok, pakulárok, gornyikok, magyarok és románok, akiket összefűz a közös sors és élethelyzet. Közöttük nincsen elhatárolódás, egymásra utaltak küzdelmes életükben, ahol a sodró történelemmel, a természet erőivel, a gazdasági élet nehézségeivel szemben közösen kell helytállniuk. A szabadságvágy fűti őket, és az önkény ellen akár életük árán is fölkelnek.

Ahogyan távol kerültek a magyarországi politikától, és Erdély érdekeit tartották elsődlegesnek, Kós Károly véleményét fogalmazták meg: alulról vizsgált és onnan megítélt történelemszemlélet az övé. Ezért ítéli a külhonból érkező II. Rákóczi György regnálását ártalmasnak Erdély népére nézve. Hőseinek világa a hegyek, a havasok, nékik ez jelentette az életet, a szabadságot, a megmaradást. Bethlen Gábor hívei még a fejedelem holta után is, mert az ő politikájában vélték Erdély nyugalmát és függetlenségének zálogát. Minden történelmi katasztrófa után újjáteremtették az életet. Ilyenek voltak, s ilyeneknek kellene lenniük az utódoknak is.

Ebben a világban éltek a sokak által bolondnak tartott Varjuk, akik vállalták, amit reájuk mért az Úr, messzebbre láttak, sugárzó példát nyújtottak, értelmet adtak mindennapjaiknak. Egy romló, hanyatló világban, az őket ért tragédiák mellett is tudtak élni, újrakezdeni és megmaradni. A mű végén az egykori ellenfelek gyermekei, Varju Jankó és Maksai Katka egymás kezét fogva közelednek a virágos réten, jelképes az egymásra találásuk: a jövő, az új élet felé indulnak. A vérzivatarban megtisztul sok minden, és ők Kalotaszegen továbbviszik az életet. Kós Károly is ezért munkálkodott életének kilencvennegyedik évéig.

Mióta él a második kerületben?

Én itt születtem 1950-ben, és születésem óta élek ugyanabban a házban, ami 1908-ban épült. Schambach Gyula építtette, aki gimnáziumi művészettörténeti tanár volt. Ő tartott először vetítéses művészettörténet oktatást, amit még gyertyával csinált. Kinagyította a festményt, és föl tudta vetíteni a falra valami lencsével. Papíroszkóp­nak nevezte el. Az ő fia magyarosította a nevét, Zsámboki Miklósnak hívták, az Operaház első csellistája volt többek között. A Zeneakadémián is tanított, az ő növendéke volt Perényi Miklós egész kiskorában. Ez a Zsámboki Miklós a nagymamám nővérét vette feleségül, aki egyben az unokatestvére is volt. Így került ide a családunk. Négy gyerekük született, akik közül egyet itt lőttek le a Présház utcában a háború alatt, két lánya kiment Kanadába, elmentek az unokák, az én nagyapám pedig meghalt 1945-ben. Zsámboki Miklóst midig nagyapámnak szólítottam.

Vili tőle tanult csellózni, az egész játékos dolog, amit ő csinál, tulajdonképpen a nagyapától indult el, aki állandóan játszott, mókázott a gyerekeknek.

Polgári miliőben éltünk, mindig volt vonósnégyes, szombatonként Bach-korálfeldolgozásokat énekeltünk, és szerettük a bécsi klasszikusokat is. Az általános iskolában – a Lorántffy utcába jártunk – Kodály és Bartók kórusokon nőttünk föl. A gimnázium már nem volt annyira zenecentrikus, de ott is volt szimfonikus zenekar, amiben játszottam, és mellette énekeltem a Deák téri templom Lutheránia kórusában Bach-passiókat, -oratóriumokat. Ami nem jelenti azt, hogy engem nem érintett meg a Beatles fiatalkoromban.

Mikor alakult a Kaláka?

1969-ben és 1970-ben működési engedélyt is szereztünk. Akkor még nem volt divat, hogy mindenkinek menedzsere legyen. Saját magunk szerveztük a koncerteket, illetve én.

És a költészet? Mert végül is abból indul ki a Kaláka.

A költészet fiatalkorom óta mindig vonzott. A gimnáziumban Tóth Árpád volt a kedvenc költőm, rengeteg versét tudtam kívülről.

És a versekhez hirtelen kapcsolódott egy dallam?

Megszólal az ember fejében valami. Igazából Mikó Pista kezdte, már gimnazista korunkban énekelt verseket. Pista alapító tag volt, az első három évben játszott a Kalákában, aztán fölvették a Színművészeti Főiskolára. Nagyon tehetséges dalszerző volt, ma is sok olyat énekelünk, amit ő hozott annak idején.

Eleinte még sokkal inkább közösségi jellegű munkáink voltak. A kaláka mint közösségépítő szó, jellemző is volt ránk.

Mikó István édesapjának, Zoli bácsinak köszönhetjük, az ő ötlete volt. Az első fellépésünk a Bem rakparti Tolcsvay klubban volt. Nagyon örültek neki ők is meg mi is. Én előtte már jártam oda koncerteket hallgatni, és nagyon szerettem. Aztán elkezdtük a Kaláka Klubot a vízivárosi pinceklubban, ahová mindig vendégeket is hívtunk. Játszottak ott a Sebőék, a Vízöntő, a Kolinda, Sebestyén Márta, Ferenczi Évike, sokan már nincsenek köztünk… Aztán sokat léptünk fel a Marczibányi téren is.  Szóval a Vízivárosi Klubban kezdtünk, de tulajdonképpen otthon voltunk a többi kerületben is, Csepeltől Újpestig és Óbudától Újbudáig.

Mikor kezdtek Óbudán fellépni?

Óbudán, miután fölépült, a San Marco utcai művelődési házban – akkor még úttörőház volt – rendszeresen játszottunk, gyerekműsorokat is. Voltak irodalmi estek, karácsonyi koncertek, mindenféle. Régebben a Kandó Főiskolán is többször játszottunk, de ott csak felnőtt műsorokat. Azóta is nagyon jól érezzük magunkat Óbudán, otthon vagyunk a San Marco utcában, sokat játszunk Csillaghegyen, Békásmegyeren.

A Kobuci Kert bravúrosan jó hely, minden nyáron megyek, közönségként is, meg muzsikálni is, gyerekeknek is tartunk ott koncertet.

Kialakult Óbudán egy olyan miliő az Óbudai Nyár és az Advent Óbudán programsorozatokkal, a művelődési házakkal, hogy ennek a műfajnak is elég nagy a becsülete, ebben az óbudai hangulatban otthonra lelt.

Öt éve az Advent Óbudán programsorozatát is önök szervezik.

Sokan azt mondják, hogy végre van egy olyan szabadtéri vásár és rendezvény, és persze Óbudán, ahol igényes zenei kínálat van, ráadásul élő zenével. A polgármester felkérésére Lackfi Jánossal írtunk egy dalt adventre Óbudának, amit minden évben elénekelünk a közönséggel együtt az adventi gyertyák meggyújtásakor. Annak idején még az én felterjesztésemre szavazta meg a képviselőtestület Óbudán, hogy az önkormányzat által támogatott rendezvényeken nem szabad playbackről játszani. Először Kőbányán szavazták meg, ott Póka Egon felterjesztésére, aztán azóta már Egerben is Szabó Attila fölterjesztése nyomán. Ez nagyon egészséges dolog szerintem, büszkék is lehetnek, akik ezt bevezetik.

Hogyan kerültek kapcsolatba Tamkó Sirató Károllyal, aki a kerületben lakott?

Károly bácsi a Fő tér mögött, a Vöröskereszt utcában lakott. Sok versét énekeljük. A televízióban az 1970-es évek elején még nagyon sok irodalmi est volt, meg játékos, meg gyerekeknek szóló. Egy alkalommal – ha jól emlékszem, a költészet játékairól volt szó – megrendelte a tévé, hogy a Tengerecki Pál című versére írjunk egy dalt. Akkor már mi játszottunk néhány verset Tamkó Siratótól, például a Pinty és pontyot.

Tengerecki Pál nagyon érdekes és fontos figurája Károly bácsinak, mert Tengerecki kicsit saját maga volt, aki vándorolt, és aki sok nyelven beszélt.

Ez nem is gyerekvers volt, inkább honvágy-vers, akkor írta, amikor beteg volt. Most azt mondom, amit én tudok, mert van más, avantgárdabb változata is, ahol mindenféle bolygóközi nem tudom, micsodák vannak benne. Aztán van egy másik változata is, a Tengerecki hazaszáll – a lemezünkön elénekeljük mind a két verziót. Ezek tulajdonképpen gyerekversnek tűnnek, de Károly bácsinak mindig egy kicsit megcsillant a könny a szemében, amikor énekeltük, és hallotta. Valahogy nagyon ő volt az a figura.

Tamkó Sirató Károly: Gyermek dal

Szil szál

szalma szál,

fehér (mellű) testű lány,

merről késik a szeretőd,

Tengerecki Pál.

Tengerecky Pál,

merre merre vár

melyik ország, melyik táján

melyik földrész mely

lapályán,

merre, merre jár.

Nem is vár talán,

Elfogyott ajkán az ének

nincs már talpa cipőjének.

Nem tesz veled már több sétát,

szétrágták a spirochéták.

Rothadva rejti az erdő

nem nyílt ki az ejtőernyő.

Autója egy fának szaladt

elvérzett a műtét alatt.

Liverpoolból elmenőben

leszúrták a kocsmagőzben.

Felrobbant a fellegekbe

Hamis váltó,

csődbe ment a banküzlete

Hiába volt tiszta árja

véres mellét madár vájja

Kerítésen átvetődött

lelőtték a fegyházőrök.

Tokióból hazafele

gennybe lábbadt a vak bele.

Kikerült ő minden csapdát

s részegen a bárba hagyták.

Indult, hogy hajóra kapjon

s megölte a hindu asszony.

Hosszan nézett egy nő után,

s autó ment át rajta Budán.

Szil szál

szalma szál

fehér testű lány

hiába állsz kapud előtt

sose jön el a szeretőd

ecki

becki

tengerecki

Tengerecki Pál.

Később összeállított egy verseskötetet – gyerekversek óvodásoknak és kisiskolásoknak – a Kaláka együttes számára.

Nekünk azt is elmesélte, hogy ha írt új gyerekverseket, akkor legszívesebben a gyerekeknek olvasta föl, és a lakótelepi ház erkélyére hívta össze a gyerekeket a házból.

Ők voltak a közönség, de azt nem tudom, volt-e olyan, hogy a gyerekeknek nem tetszett, és korrigálta volna. Énekeltük a Pelikán című verset is, ami szintén nem gyerekvers, mert az egy szürrealista vers, Robert Desnos francia szürrealista költő írta, Tamkó Sirató pedig lefordította. Van egy kapitány, aki – kicsit pikáns mondanivalója van, mert – egy pelikánt a hajójába vesz, és a pelikán rejtélyes módon megtermékenyül. Aztán tojik egy tojást, amiből kikel egy másik, amelyik szintén megtermékenyül, s egy idő után Jonatán, a kapitány azt mondja, hogy na, ebből most aztán elég volt… De ezt senki se veszi le, mert mindenki az érdekes, vicces effektust látja, hogy ez egy ártatlan történet gyerekeknek. A Mikroszkóp Színpadon rendeltek tőlünk egy gyerekműsort Komlós János idejében a Szovjetunióból jövő gyerekeknek. Ott volt egy lektor, valamilyen szovjet elvtárs, aki kijött, és azt mondta, hogy ezt a szovjet gyerekeknek nem lehet bemutatni. Így aztán abban a műsorban nem szerepelt, de soha senki se előtte, se utána nem vett észre semmit, nem szúrt ez szemet senkinek.

Tamkó a költészet mellett jógázott is.

Egy időben nagyon beteg volt, szinte le is mondtak róla, és akkor elkezdett a jógával foglalkozni. Jobban lett, és amikor abbahagyta, megint visszazuttyant. Aztán nagyon komolyan vette ezt a dolgot, és amikor hazajött Párizsból, próbált is jógaiskolát csinálni, de nem nagyon engedték neki. Nem tudom, mennyire hiteles az információ, mert ezt egy koncert után egy öreg bácsi mondta el nekem, aki járt hozzá jógázni, hogy egészen addig nem engedték neki, ameddig ki nem derült, hogy a szovjet űrhajósok is jógáznak.

Hogyan merült fel, hogy emléktáblát avassanak a Vöröskereszt utcai házon, ahol lakott?

Azt szerettem volna elérni, hogy nevezzék el a Vöröskereszt utcát Tamkó Sirató Károlyról. De ez illúzió volt, mert azt mondta a polgármester, hogy tudod, hány ember lakik abban az utcában? Ahány ember, annyi iratot kell kicserélni a lakcím megváltozása miatt, és abban az utcában tízemeletes házak vannak, engem megölnek… Így aztán maradtunk egy emléktáblánál. 2007-ben, a költészet napján avattuk fel. Azóta is rendszeresen megkoszorúzzuk az emléktábláját.

Miért éppen Óbuda?

Egri születésű vagyok, és amióta, alig húszévesen Budapestre költöztem, sok helyen laktam, többek között Óbudán is. Ez jó pár évvel ezelőtt volt, még a kislányaim megszületése előtt. Jól éreztem magam itt, borzasztóan sajnáltam, amikor elköltöztem, és mindig nosztalgiával gondoltam a III. kerületre.

Aztán néhány évvel később, amikor kiderült, hogy bővül a családunk, mert ismét kisbabát várok, és az akkori otthonunk szűkössé vált, egyértelmű volt, hogy itt keresünk új lakóhelyet.

A Római-parton telepedtünk le, és nagyon boldogok vagyunk itt.

Meg tudnád fogalmazni, mi az, ami itt más, mint a korábbi lakhelyeteken?

Több dolog is. Egyrészt a közeli Duna nagy élmény a mai napig. A parton szoktam futni, és mindig hálával tölt el, hogy itt lehetek, a vízen játszó, fák között átszűrődő fény meghat és örömmel tölt el napról napra. Az itt élőkkel is jó együtt lenni, barátokra, jó ismerősökre találtunk itt, olyan embereket, akikkel valahogy közös nyelvet beszélünk. Gáborral, a férjemmel (Kiss Gábor zeneszerző) művész házaspár vagyunk, de az itteni közegből nem lógunk ki. Ha bemegyek a Cziniel Cukrászdába, nem érzem magam csodabogárnak, sőt az otthonossága az, amitől szeretem. Az itteni kapcsolatainknak köszönhetően – amelyeket az alatt az öt év alatt is ápoltunk, amíg nem laktunk itt – választottunk például ovit és iskolát a gyerekeknek.

Jázmin 12 éves, Emília 10, már mindketten iskolások. Melyik iskolába járnak? Az ovival kapcsolatban jó tanácsot kaptatok?

Nagyon is, és milyen jól tettük, hogy megfogadtuk! A mai napig szeretettel emlegetjük a Gyermekvilág Óvoda Kanóc utcai intézményét.

Murgács Kinga óvodavezető és munkatársai egyszerűen csodát „művelnek” ott a gyerekekkel, pedig ha jól tudom, Kinga három intézménynek is a vezetője.

Amikor otthagyjuk a gyerekünket egy idegen helyen, azt szeretnénk, hogy szeretgessék, simogatva terelgessék őket. Mi ezt kaptuk ettől az ovitól, még többet, jobbat is, mint amire számítottam, példamutató türelemmel és szeretettel foglalkoznak a gyerekekkel. Most a Béres József Általános Iskola két épülete között ingázunk, a Kiserdő és a Keve utca között, és szerencsére itt is jó kezekben vannak.

Az Óbudai Danubia Zenekar révén is kapcsolódsz a kerülethez. Tavaly májusi koncertjükön, a Zeneakadémián én is ott voltam, amikor a betegséged miatti távolléted csalódott morajlást váltott ki a nézőkből.

Életem egyetlen koncertje volt ez, amit lemondtam, de valóban nem tudtam volna végigénekelni a megbeszélt két számot. Mint minden énekes számára, nekem is az egyik legnagyobb félelmem, hogy mi lesz, ha éppen jön egy megfázás és elmegy a hangom. Volt már olyan, hogy mindenféle szteroiddal és csodaszerrel talpra állítottak egy-egy fellépésre, de ezt most tavasszal tényleg nem tudtam volna megcsinálni. Szerencsére a Danubiával nem ez volt az egyetlen közös produkciónk.

Ők voltak a kísérőzenekar Andrea Bocelli koncertjén, velük énekeltem december végén az Arénában és január elején a Müpá-ban rendezett jótékonysági hangversenyen is.

Bár már évek óta nem titok, hogy időnként egy-egy operaáriával ajándékozod meg a hallgatóidat, gyönyörű szimfonikus koncertjeidről nem is beszélve, Andrea Bocellivel duettet énekelni azért mindezek mellett is nagy dolog.

Először arról volt szó, hogy egyedül énekelek a koncertjén, majd jött a duett ötlete, méghozzá a Cinema című lemezéről az E Piu Ti Penso című dal. De hogy operát? Erre én sem számítottam, valószínűleg, ha engedik, hogy válasszak, a popdal mellett döntök.

Maestro Rota, Bocelli európai turnéinak karmestere csak annyit válaszolt arra a kifogásunkra, hogy én mégiscsak egy popénekes vagyok: “Meg tudja csinálni, jó lesz neki”.

Változtatott ez a bizalom és megmérettetés rajtad?

Életem egyik legnagyobb elismerését jelentette ez a felkérés, fantasztikus volt Andreával együtt énekelni a Traviata Pezsgőáriáját.

Magamtól talán csak hosszú évek múlva jutottam volna el idáig, pedig tíz éve foglalkozom operaáriákkal. Igen, ma már nem csak titkos hobbim, hiszen tavaly tavasszal a Danubiával is operaáriákkal léptem volna fel.

De a Bocellivel való együtténeklés, azt hiszem, valóban fontos pillanata az életemnek. Eddig úgy gondoltam, nincs átjárás a műfajok között, a popénekes popénekes, az operaénekes operaénekes.

Az utóbbinak nehezebb is popdalt énekelni, az évtizedekig gyakorolt, tanult operai stílust levetkőzni.  De egy popénekes? Miért is ne?  És én miért ne vállalhatnám ugyanúgy fel, mint Bocelli, ez a nagyszerű, világhírű művész, akinek a repertoárjába a könnyű műfaj dalai ugyanúgy beleférnek, mint a legnagyobb tenoráriák?

Te is énekelsz tenoráriát, a Nessun Dorma az egyik.

Mindig szerettem volna elénekelni a Nessun Dormát. Lehet, hogy az sem véletlen, hogy az első énektanárom is, még Egerben, klasszikus énektanár volt, aztán Sík Olgánál tanultam, aki maga is operaénekes volt, jelenleg – hosszú évek óta már – Kővári Judithoz járok énekórákra. Leginkább az ő buzdítására hangoltam magam az operák világára, igazi öröm számomra ez a tanulás, mint ahogy az olasz nyelvet is szeretem. Persze, a mai napig angolul is tanulok, hiszen például Bocelli menedzsmentjéval angolul tárgyaltunk. De mielőtt legelőször kiálltam volna a Nessun Dormával a közönség elé, hiába Judit és a férjem, Gábor győzködése, még Harazdy Miklóst, az Operaház korrepetitorát is felkerestem, mit gondol a hangomról. Azóta is folytatom a tanulást, szóval nem beszélt le róla.

Van néhány egészen kiemelkedően népszerű dalod – ki ne ismérné őket –, az Olyan mint te, a Híd a folyót, a Kikötők. Lesz újabb nagy sláger?

Remélem, már van. Az utóbbi hónapokban már játsszák a rádiók is az Örök láng című dalunkat, amit Gáborral közösen csináltunk. Ugyan ez a dal nem a szerelemről szól elsősorban, hanem önmagamról, önmagunkról.

Arról, hogy mennyit ér az ember, kikre számíthat, kik azok, akik lehúzzák, és hogy megtalálja-e az útját. Egy ilyen üzenetű dal megírásához meg kell érni, meg kell élni sok mindent. Mi most jutottunk el ide.

Teltházas koncertjeid vannak, mégsem lehet azt állítani, hogy a „csapból is Szekeres Adrien folyik”. Kiknek énekelsz, kikhez jutnak el a dalaid?

Arról szólnak a dalaim, ami engem is megérint, ami belőlem is érzelmeket vált ki. Szerelemről természetesen, összetartozásról, vágyról, álmokról. Az emberek úgy általában zenehallgatók, zenét szeretők, akikre hatnak azok a zenék, amelyeket szeretnek, amik megmozdítanak bennük rejlő érzelmeket, emlékeket. Ilyen hatóerejű énekes szeretnék lenni azokban a témákban, amik engem érdekelnek, hiszen csak azokban tudok jó lenni, azokkal tudok üzenni. Hiszem és hála istennek tapasztalom, hogy van közönségem.

Számodra mi a legnagyobb siker?

Amikor például egy-egy vidéki helyszínen gyakorlatilag mindössze az arcom kiplakátozásával már hetekkel a koncert előtt nem lehet jegyet kapni. Vagy ahogy a Bocelli-koncert után záporoztak rám a pozitív visszajelzések.

Az az igazi siker, hogy ott vagyok, ahová mindig is tartottam. Szép koncerteket csinálok, amelyeken a közönség és a magam örömére énekelek.

És ahogy az Örök láng-ban elhangzik: „odataláltam, ahol az otthonom az, ami vár”. (A Futok a szívem után Szekeres Adrien 2001-ben megjelent első szólóalbumának címe.)

2015. december 28. – Aréna koncert az Óbudai Danubia Zenekarral

Fotó: Óbudai Danubia Zenekar

Ahogy belépünk a főigazgatói irodába, és körülnézünk, vendéglátónk érdeklődő tekintetünket követve bemutatja, hogy miket láthatunk:

Babits Mihály iratszekrénye, rajta egy naiv szobrász Petőfi-alakjával. Heltai Jenő íróasztala, Ambrus Zoltán ülőgarnitúrája. A hosszú tárgyalóasztal melletti falon egy festményen Jókai tarokkozik, mellette Podmaniczky báró – akit Krúdy „Budapest vőlegényének” nevezett –, a főpolgármester, mögötte a fiatal Mikszáth szivarozik, a szemben lévő falon pedig az öreg Mikszáth Benczúr Gyula festményéről figyeli fiatalkori önmagát. Mindig igyekszem emlékeztetni magunkat, hogy Mikszáth bármikor írhatna rólunk egy vitriolos tárcát – hát ennek a felelősségnek a tudatában mondjunk bármit ebben a szobában. A kandalló fölött Csernus Tibor Három lektor című képe, amely ikonikus festmény: Réz Pált, Domokos Mátyást és Vajda Miklóst ábrázolja. Amikor Csernusnak 1951-ben kiállítása volt, Rákosi üvöltve bekérette magához a festményt a lekókadt vörös tulipán miatt, hogy ez nem lehet más, csak valami antikommunista provokáció.

A festményeken kívül ez a szőnyeg is igazi érdekesség, aminek ipartörténeti összefüggése is van. Aschner Lipóté, a Tungsram alapítójáé volt, egy XIX. századi antik iráni szőnyeg; különböző mitológiai motívumok, hősök díszítik. Letétben van nálunk, különleges mintázata miatt orientalisták jönnek vizsgálgatni időről-időre.

Ez az épületrész, ahol a főigazgatói iroda van a Károlyi-palotában, annak idején milyen szerepet töltött be?

Andrássy Katinkának, Károlyi Mihály özvegyének lakosztálya volt a haláláig, ez a szoba volt a szalon, ahol most ülünk. Itt az épület végében a kommunista időkben is fenntartottak nekik egy lakást, pedig ez nem államosított ingatlan, 1928-ban a Károlyi család eladta az államnak. 1933-ban került ide a Fővárosi Képtár. Érdekes hely, mert itt született Károlyi Mihály, az 1848-as szabadságharc leverése után pedig Haynau székhelye volt, itt tartóztatták le Batthyány Lajost is.

Akkor az ember ide minden nap egy szellemi panoptikumba lép be, és az a feladata, hogy minél élőbbé varázsolja ezt a panoptikumot?

Panoptikumról semmiképp sem beszélnék, abban van valami nagyon mesterséges. Itt egy nagyszerű épület szerves fejlődésével van dolgunk, ami évszázadokon át beleszövődött a város és a történelem szövetébe, immáron hatvan éve erős irodalomtörténeti hangsúllyal. A folyamatosság része az is, hogy mostanság a kortárs irodalom is otthon érezheti magát a falak között, mindenki, aki a Petőfi Sándor nevével fémjelzett irodalmi hagyományt a magáénak tekinti.

Az első Prőhle a XIX. század közepén vándorolt Magyarországra, és telepedett le. Lehet tudni az okot, amiért ide jött?

Igen. Amikor Németországban voltam nagykövet, mindenki azt hitte, hogy ezt csak romantikus túlzásból mondom, de az igazság valóban az, hogy szerelmi bánatában jött ide ükapám. A menyasszonya balesetben meghalt, s elkeseredésében Berlintől egészen Rábapatyig lovagolt. Ott gazdatiszti állást kapott, s rögtön az első hétvégén elment a sárvári evangélikus templomba istentiszteletre, ahol megismerte későbbi feleségét, akitől öt gyermeke született. Az egyik közülük az én dédapám.

Kötelezi-e valamire az embert, ha evangélikus családba születik?

Sok mindenre kötelez, aztán az ember sokszor gyenge és gyarló. Mindennek van persze egy kultúr- és mentalitástörténeti összefüggése is, amit különösen a reformáció 500. évfordulójának évében érdemes megemlíteni.

Anélkül, hogy ez nap mint nap megfogalmazódna, a lutheri tanítás, tehát a kegyelemben való bizonyosság, az Istennel való közvetlen kapcsolat, vagyis végső soron az evilági hatalmaktól való függetlenség lehetősége ad egyfajta autonómiát, önállóságot az embernek.

Ez persze nyilván jóval több, mint családi hagyomány, és mégis a családi kötelékek, a tradíció által élhető át a leginkább.

A zene és a nyelvtanulás is ennek a hagyománynak a része?

Igen. Azt szoktuk mondani, az evangélikusság Magyarországon egy különlegesen muzikális közeg, hiszen Kodály és Bartók országa, Johann Sebastian Bach egyháza együtt a zenei nevelésnek ideális terepet nyújt. De mivel a szüleim mindketten muzsikusok, természetes volt, hogy zenét is tanulunk. A húgom hegedült, és hegedül most is, a Nemzeti Filharmonikusoknál játszik. Volt otthon egy jó zongora, így aztán engem hatévesen zongorázni írattak be. A nyelveknél pedig elég kézenfekvő volt a német mint első idegen nyelv, egy rokon néninél kezdtem el tanulni hatéves koromban. Ez e két dolog természetes volt a családban.

Hogyan értékelték a szülei, hogy eltávolodik a klasszikus zenétől a jazz irányába?

A szüleim először hideglelést kaptak, de aztán megszokták a gondolatot. A József Attila Gimnáziumba jártam, és ott egy szalagavató bálon harmadikos korunkban álltunk össze, többek között Rókusfalvy Pali barátommal, aki azóta műsorvezetőként és etyeki borászként is elhíresült, ő szervezte ezt a bált. Volt egy tornatanárunk, akinél mindig egy furcsa tokot láttunk, amiről kiderült, hogy egy saját készítésű bendzsót rejt. Sajátos módon nemcsak az iskolából, hanem a kelenföldi evangélikus gyülekezetből ismertük a Győri testvéreket, egyikük trombitált, másikuk klarinétozott. Így állt össze a társaság, és aztán én vettem észre a hirdetést a Magyar Nemzetben, ami járt a szüleimnek, hogy Ki mit tud?-ot hirdetnek. A következő zenekari próbára vittem a hírt, s akkor döntöttük el, hogy elindulunk, amit a kubai utazás reménye csak nyomatékosított.

Mentünk előre fordulóról-fordulóra, aztán pont az érettségi bankettünk napjára esett a Ki mit tud? döntője. Elég vidám este volt…

A zenei érdeklődése továbbra is megvan?

Igen, nagy örömömre a gyerekeim is zenélnek. Én elég sok klasszikust hallgatok, játszom is olykor, a jazzt sem hagytam teljesen abba, amennyire lehet, követem, hallgatom, és néha játszom is. Lelkes műkedvelő vagyok. Ötévente megünnepeljük a Stúdium Dixieland születésnapját, most is így lesz november 24-én.

Miért a dixieland? És meddig játszottak rendszeresen?

Ez azért volt, mert a testnevelőtanár bendzsója és a fúvósok megadták az irányt a dixieland felé, ezekkel a hangszerekkel nem lehetett nagyon mást összerakni, mint egy tradicionális jazz együttest, ami aztán elment kicsit modernebb irányba is, de a Ki mit tud?-ot ezzel nyertük. S bár volt olykor változás a tagságban, közel 15 évig működött a zenekar. Aztán egyszer csak eljött a pillanat, amikor a műkedvelő és a profi tagok időbeosztása, érdekei már nem voltak összeegyeztethetőek. Én a Naumann Alapítványnál dolgoztam, majd állami tisztviselő lettem, aztán jött a diplomáciai pályafutás.

Milyennek látni belülről azt az intézményt, amelybe kívülről jövőként érkezett? Pályázatában a jubileumok köré építette mondanivalóját, többek között Kassák Lajos születésének 130. és halálának 50. évfordulójára.

A Petőfi Irodalmi Múzeum egy lenyűgöző intézmény, ezt mindig is tudtam. A gyűjtemény már önmagában is csodálatra méltó, de a munkatársak muzeológiai, irodalomtörténeti szaktudása az elmúlt években az ország egyik legkorszerűbb közgyűjteményévé tette. Nem véletlen, hogy a kiállítások számos elismerést kaptak. Ha az ember kívülről pályázik, bármennyire is követte évtizedek óta a múzeum munkáját, a munkába állás nap mint nap újdonságokat tartogat. A pályázatomban több szándékomról írtam, örülök, hogy ezek nem semmisültek meg a gyakorlatban, sőt! Ilyen például a Kassák Lajos születésének 130., halálnak 50. évfordulója alkalmából rendezett kiállítássorozat, ami október második felében nyílik.

A PIM nagyon sokrétű intézmény, s ez a Kassák-kiállítások kapcsán is nagy előnynek bizonyul, hiszen így tudjuk igazán, három különböző helyszínen bemutatni Kassák életművének sokszínűségét is.

A Károlyi-palotáról, a Zichy-kastélyban működő Kassák Múzeumról és a Bajor Gizi villában működő Színészmúzeumról beszélek, amelyeknek jobb integrációját nagyon fontos feladatnak tekintem. Belülről mindent másképp lát az ember, lehet, hogy máshova kerülnek a hangsúlyok, bizonyos dolgok kevésbé látványosan fognak előkerülni, mint ahogy én a pályázatomban írom. Nem véletlen, hogy amint elnyertem a főigazgatói állást, nyilvánossá tettem a pályázatomat, mert nem szerettem volna, ha bárki azt hiszi, hogy zsákbamacskát árulok. És akkor még nem beszéltünk a Kazinczy Múzeumról Sátoraljaújhelyen, illetve a Kazinczy Emlékhelyről és a Magyar Nyelv Múzeumáról Széphalmon, vagy az épp a minap ötéves fennállását ünneplő Mesemúzeumról a Vízivárosban, amelyek szintén a Petőfi Irodalmi Múzeum szervezetének részei. Mindegyik varázslatos hely, és mindenütt rengeteg a kihasználatlan lehetőség és a tennivaló.

Hogyan illeszkedik e hálózatba a Kassák Múzeum?

Az óbudaiak pontosan tudhatják, hogy a lehetőségeket és a feladatokat emlegetve mire gondolok, hiszen bármily büszkék is lehetnek az egyre bővülő múzeumi negyedükre, a Zichy-kastély állapota sajnos továbbra is lehangoló. Fontos lenne, hogy mielőbb megtaláljuk a birtokviszonyok rendezésének módját, mert még e patinás, mégis mostoha körülmények között is a Kassák Múzeum az elmúlt évek során az európai avantgárd kutatásának és bemutatásának egyik kiemelt európai helyszíne lett. Kassák Lajos hagyatéka a végrendelet nyomán a III. kerülethez kötődik; életműve nagyon összetett, hiszen képzőművészként és költőként, teoretikusként és politikai írások szerzőjeként egyaránt ismert. A Zichy-kastély egy felkapott kulturális helyszín már így is, de ez a közeg nem a romkocsmák világa. Sasvári Edit, a Kassák Múzeum vezetője és munkatársai egészen különleges színt hoznak a környék kulturális palettájára, ami méltó a meg- és elismerésre. Óbudán innen és túl mindenki büszke lehet erre.

Sosem laktam a III. kerületben, de mintha csak a sors rendezte volna így, lakhelyemről, a lágymányosi Kosztolányi Dezső térről a születésem évében, 1965-ben indult meg a 86-os busz, vagyis a közvetlen összeköttetés Óbudával. Gyerekkori sétáim így gyakran vezettek ide, a szülői, nagyszülői ambíció hamar megismertette velem a környék építészeti emlékeit, kultúrtörténeti érdekességeit. Az aquincumi kirándulások, a nyáresti hangversenyek a Zichy-kastély kertjében, vagy az ismerősök testvérhegyi kertjéből nyíló kilátás – benne az épülő lakótelepek abszurd látványával –, ez az én kis magán óbudai anzikszom, ami persze azóta sok mindennel kiegészült: többek közt a Társaskör koncertjeivel, a külföldi vendégekkel a Kéhli vendéglőben elköltött vacsorákkal, vagy a tévéstúdióból visszaváltozott zsinagóga megható megnyitásának emlékével.

De egy olyan dinamikusan fejlődő városrészben, mint Óbuda, az emlékek csak az inspiráció forrásai lehetnek, azt a tudatot erősíthetik, hogy mi magunk is ennek az ódon kövek által nap mint nap tudatosított évezredes történelmi folytonosságnak vagyunk a részei.

Hogy a Római Birodalom óta mi minden történt ezen a tájon, az jórészt közismert. Hogy a szerves fejlődésbe hogy nyúlt bele olykor vagy az erőszakos rombolás, vagy a modernizáció kényszeres tenni akarása, azt is láthatjuk. Most azonban, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójaként a Zichy-kastélyban működő Kassák Múzeum sorsával hivatalból is törődnöm kell, megtapasztaltam minden hanyatlás, romlás és erőszakos modernizáció ellenére e folytonosság erejét.

Mert bármilyen rossz állapotban is van a kastély maga, bármennyire is esetleges az udvart közrefogó épületszárnyak funkciója, ha az ember felmegy a XVIII. század hatvanas éveiben épült rózsaszín központi épület tetőterébe, és ott meglátja a jórészt eredeti faszerkezetet, belegondol abba, hogy az épületben valaha Mária Terézia is aludt – egyébként épp valahol ott, ahol mostanság a Kassák-relikviákat őrizzük –, akkor a régi mesterek munkája láttán nem érezhet mást, csak tetterőt. Azt a kötelezettséget, ami ennek a folytonosságnak a megőrzését, új tartalommal való megtöltését szolgálja.

Az egykoron a Dunára kifutó kert manapság töredezett aszfaltja, rajta a vidám fiatalok mulatozásainak nyomát magán viselő kiszolgálóhelységek otrombaságával, folyamatosan emlékeztet a feladat nagyságára s persze az utókor méltatlanságára. Kassák Lajos életművének nemzetközi jelentőségét egyre inkább elismerik a tudományos világban és a műkereskedelemben is. És amikor a világ leghíresebb múzeumainak vezetői – mint mondjuk a párizsi Pompidou Központ igazgatója – elzarándokolnak a Kassák Múzeumba, mert nagyra becsülik az itt végzett munkát, akkor világossá válik, hogy a lényeg, amit nem lehet csupán elszánással és néhány százmillióval megteremteni, az mégiscsak megvan: az épület évszázados nemes vonalai s az a szellemi tartalom, ami a barokk stílusú épületben Kassák és a hazai avantgárd bemutatására ilyen magas színvonalon képes.

Ilyen adottságok mellett szinte eltörpül a halaszthatatlan feladat, a Zichy-kastély felújítása. Hogy aztán hamarosan egy képzeletbeli anzikszon a kastélyt építő Zichy Miklós és az épület mai „lakója”, Kassák Lajos egy jóindulatú mosollyal nyugtázhassák az utókor igyekezetét.