Óbuda földje – pusztán földrajzi fekvése és sajátos adottságai miatt – ősidők óta ki volt téve a keleti oldalán hömpölygő Duna folyam szeszélyeinek. Ebből természetesen adódik, hogy az évezredek, évszázadok során sokszor sújtotta árvíz a sík, leginkább partmenti részeket. Ahogy a település fejlődött, az itt lakóknak meg kellett tanulniuk együtt élni azzal a problémával, hogy ez a természeti kataklizma időről időre veszélyeztetheti mindennapi életüket, otthonaikat, értékeiket, jószágaikat.

A település hosszan elterülő vízparti szakasza lényegében a Duna természetes árterülete, amely releváns példája annak, hogy egy folyó közelsége egyszerre lehet áldás és átok.

Már a római korban is feljegyezték a Duna kiöntését, hiszen Óbuda-Aquincum települését több alkalommal érte kisebb-nagyobb árvíz. A középkor folyamán szintén számos alkalommal kilépett medréből a folyam, elárasztva a település lapos területeit, jelentős károkat okozva az itt élőknek. Az óbudai népességnek nagy „előnye” volt, hogy a közeli domboknak, hegyoldalnak köszönhetően gyorsabban és könnyebben tudtak biztonságos helyre húzódni. Ez azt jelentette, hogy az életüket ugyan meg tudták menteni, ám ingóságuk, épületeik és jószágaik jelentős része az áradat prédájává vált. Az idők során ez a folyamat, túlélési mechanizmus vált természetessé árvizek idején.

A XVIII. század elejétől már több feljegyzésből ismerjük, hogy mikor, milyen méretű árvíz fenyegette Óbudát. Így tudjuk, hogy Óbudán 1712-ben, 1775-ben, 1799-ben, 1808-ban, 1811-ben, 1829-ben és 1830-ban is kiöntött a Duna. A folyók mentén élő, elsősorban mezőgazdasággal foglalkozó lakosság teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy évente mikor várható komolyabb áradás. Akkoriban is a legkritikusabb időszak a kora tavasz volt, hiszen a hóolvadás és az esőzések jelentősen megemelték a folyók vízszintjét. A Duna esetében is fontos tényező, hogy mekkora a télen lesett hó mennyisége az Alpok területén (bajor és osztrák területen), valamint milyen ütemű a tavaszi felmelegedés (hőmérséklet enyhülés) gyorsasága. Az anyatermészet kiszámíthatatlanságán túl az igazi árvízveszélyt a hazai folyók – főleg a Duna és a Tisza – szabályozatlansága rejtette magában.

A természetes vizekben gazdag ország az eltérő méretű folyók zabolátlansága okán gyakran vált ingoványos, mocsaras tájjá. Nem csoda, hogy a malária népbetegségnek számított Magyarországon.

A XVIII. század politikatörténeti, gazdasági és technikai változásai azonban megkövetelték, hogy szignifikáns transzformálások történjenek a folyóink hajózhatóvá és biztonságossá tételének ügyében. A korszak legnagyobb árvize 1775. február közepén érte Pest-Budát és Óbudát, tetemes pusztítást hátrahagyva. Több száz ház és egyéb épület összedőlt vagy megrongálódott, illetve az óbudai termőföldek jelentős mértékben károsodtak. Ezt követően végre tettek valamilyen progresszív lépéseket az ügyben, egy kezdetleges védelmi rendszert szándékoztak kiépíteni, amely több korabeli ábrázoláson is megjelent. Ferdinánd Pichler, a Mária Terézia királynő által létrehozott Duna Hajózási Igazgatóság tisztje több térképén (1781 és 1782) jelzi a Duna Pest- Buda és Óbuda szakaszán fekvő homokpadjait, illetve megrajzolta ezen terület szabályozását a védművekkel együtt.

Egy 1833-as térképen Vörös László ábrázolta a Duna vízhelyzeti rajzát, rajta többek között az Óbudára vonatkozó vízmérési adatokat, vízállást, sodorvonalat és az árvízi elöntés határát.

Az 1775-ös árvíz figyelmeztetés volt: ha nem tesznek valamit, nagyon nagy baj lesz. A Felvidékről származó kiváló vízmérnök, Vásárhelyi Pál (1795–1846) többször jelezte, hogy a Duna szabályozatlansága hatalmas károkat fog okozni. A szakember jól ismerte a hazai folyók, elsősorban a Duna és a Tisza, valamint mellékfolyóik szabályozásának égető problémáit. 1829-ben őt bízta meg a kormányzat a Duna víz- és terepviszonyainak feltérképezésével, felvételével, ennek köszönhetően reális képet alkothatott az esetleges veszélyekről. Vásárhelyit kiemelkedő szaktudása miatt gróf Széchenyi István is foglalkoztatta, hiszen az egyik szívügye volt a Duna teljes hosszának hajózhatóvá tétele. A mérnököt a gróf kérte fel a Vaskapu mederviszonyainak rendezésére, amely remek példája volt annak, hogy mennyire fontos egy folyó keretek (gátak) közé terelése és a szabad áramlás biztosítása. Vásárhelyi Pál utóbb a Tisza szabályozását tervezte meg, és azon dolgozott lázasan, egészen haláláig, harcosan kiállva igaza mellett. Amit viszont a nagytudású vízmérnök sem tudott befolyásolni, az az időjárás volt.

Napjaink technikai tudásának köszönhetően már elég pontosan tudják a szakemberek tanulmányozni az elmúlt évszázadok és évezredek időjárási viszonyait. Ennek köszönhetően ismert az a tény is, hogy a XIX. század elején hűvös és rendkívül csapadékos meteorológiai viszonyok jellemezték Európát, így hazánkat is.

1837–1838 tele a megszokottnál jelentősen hidegebb volt, december során óriási mennyiségű hó esett az Alpokban és a Duna vízgyűjtő területén. A sűrű havazások Óbudát sem kerülték el, amelyről írásos emlékek is fennmaradtak.

Krenn György óbudai szőlőbirtokos és pálinkafőző naplója sok kutató és érdeklődő számára igazán érdekes kordokumentum, ahol hosszabb-rövidebb bejegyzéseket olvashatunk a fontosabb óbudai eseményekről, történésekről, s mint jó szőlősgazda, gondosan feljegyezte a kiemelkedőbb időjárási viszonyokat is. Többek között megemlíti az 1811-es, az 1829-es, az 1830-as árvizeket, de csak röviden, amely valószínűsíti, hogy ez megszokott volt. Az 1837–1838-as télről viszont jóval többet jegyzett fel: „Az utcák két napig le voltak zárva, és nem lehetett rajtuk közlekedni. A hó házakat is összenyomott” – írta 1838. január 15-én naplójába.

A folyón gyorsan megjelentek az első jégtáblák, és Csepelnél, a Kopaszi- és Nyúlfutási-zátonyoknál megakadt a jég, főleg a homokpadok miatt. Ennek következményeként 1838. január 6-án kiöntött a Duna Budán, de ekkor még csak az alacsonyabb területeken fekvő részek kerültek víz alá (így Óbuda is), és a Duna pár nap múltán visszahúzódott. A hőmérséklet tovább hűlt, lankadatlan esett a hó. A Csepel-szigetnél, a szigetcsúcsnál a mederhez fagyott a folyó vize, ezáltal nagyban befolyásolva az igazi katasztrófát. A kor emberei, főleg a víz mellett élők tudták, hogy mekkora veszélyt jelentenek a jégtorlaszok (jégdugók), amelyek nemcsak Pest- Budát és Óbudát fenyegették, hanem a Duna teljes szakaszának partmenti településeit is. Különösen azok a területek voltak veszélyben, ahol a folyó sodrása lelassult, amely az egyik okozója volt a jégtorlaszoknak. Így az Óbudától északra fekvő Dunakanyar (Esztergom és Visegrád környéke), a váci térség, valamint a Szentendrei-sziget falvai voltak annak a veszélynek kitéve, hogy egy hirtelen jött áradás elönti földjeiket. Március 6-án ismét kilépett a Duna, és elárasztotta az alacsonyan fekvő (főleg budai) területeket, így a Tabánt, Újlakot és Óbudát is, közben a pesti oldalon folyamatosan erősítették a hirtelen felépített nyúlgátat. A Csepelnél felgyülemlett jeget a katonaság robbantással próbálta kimozdítani a helyéről, sikertelenül.

A jégtorlaszok veszélyével Pest-Buda lakossága szintén élénken foglalkozott, mivel felvetődött egy állandó kőhíd megépítése.

A viták leginkább a hídpillérek körül zajlottak, sokan ugyanis úgy tartották, hogy ezek lesznek a jégtorlaszok legfőbb okozói. Közvetlenül a nagy márciusi árvíz előtt Vásárhelyi cikksorozatban fejtette ki erről véleményét, sőt határozottan felhívta a figyelmet a leselkedő katasztrófára. Véleményét, észrevételeit az Athenaeum című újság hasábjain tette közzé, mely szerint a hídpillérek semmilyen veszélyt nem jelentenek árvíz szempontjából a településekre, viszont az 1838. évi jégjárás igen ritka, mert télidőben a víz apadni szokott, de most nem, jégakadások és dugulások pedig ott alakulnak ki, ahol nincs a folyónak sodrása. Az újság március 17-i számában lényegében pontosan megjósolta eljövendőt: „A folyamnak leírt állapotjára való tekintet valóban alapos aggodalmat gerjeszt, hogy a tavaszi olvadással, ha a jégindulás nem kedvező körülmények között megy véghez, még nagyobb áradások fognak bekövetkezni; ha p. o. (példának okáért) a felső Duna vidékeken meleg esőzések állanának be, minekelőtte az alsóbb részeken a Duna zaja megindulna.”

A hirtelen jött felmelegedés és olvadás Tirolban, a Kárpátokban és a Duna felső folyásánál azt eredményezte, hogy a nagy mennyiségű víz a tetején lévő jég miatt nem tudott hová elfolyni. A jégtorlaszok (a Szentendrei- és Csepel-szigetnél) ezt teljesen megakadályozták. Március legelején Bécsnél, majd Pozsonynál megindult a jeges vízáradat, amely megállíthatatlanul közeledett az ország szíve felé. Ez az áradat kimozdította azt a jégtorlaszt, amely a Szentendrei-szigetnél eddig visszafogta a folyó vizét, óriási pusztítást okozva Esztergom és Visegrád környékén. A fővárost már csak a váci gát védte, de az sem bírta sokáig a ránehezedő hatalmas nyomást, és átszakadt.

Március 13-ról 14-re virradóra eljött a pokol: a jeges víz elöntötte a városrészeket. A pesti lakosság bízott a gátak védelmében, így sokan otthon aludták az igazak álmát, vagy színházba mentek.

Hamar fejetlenség lett úrrá a pesti oldalon, mindenki menekülni próbált a jeges víz elől, leginkább az erősebb, emeletes házak védelmében bízva. A Duna vize szinte szabadon, akadály nélkül árasztotta el az utcákat, nem is beszélve a folyó egykori kiszáradt medréről, amely (bár nem teljesen pontosan) nagyjából a mai Nagykörút vonalát követte. Ez közel 2 méterrel volt a mederszint alatt, és ekkor töltődött fel természetes úton utoljára. Az akkori Pest legmagasabb pontja az utóbb megépült Szent István Bazilika helyén fekvő kis domb volt – sokan itt találtak menedéket. Egymás után dőltek össze a gyengébb építésű házak, a legkülönbözőbb csónakokon menekítették ki a vízben fuldokló szerencsétleneket.

Ez a katasztrófa is megmutatta, hogy ilyenkor erősen tompulnak az amúgy meglévő társadalmi osztálykülönbségek, a baj mindenkit ugyanúgy megérintett. Ennek szimbolikus alakja lett báró Wesselényi Miklós, aki önfeláldozóan mentette a bajba kerülteket.

A báró, „az árvízi hajós” naplója további fontos információkat ad az árvízről. Pesten március 15-én tetőzött a Duna, a Ferencvárosban elérte a 206 cm-t. Az jeges árvíz 151 ember életét követelte a pesti városrészben, közel 2300 ház összedőlt, 800 pedig súlyosan megrongálódott. A kereskedőket szintén hatalmas károk érték, amely nemcsak a pesti illetőségűeket érintette, hiszen már gyülekeztek vidékről az árusok a közelgő József-napi vásárra (március 19.), akik szintén itt veszítették el termékeik jelentős részét (a lábasjószágokat még időben el tudták hajtani). A vásár természetesen elmaradt.

A pesti történésekről viszonylag sok leírás, feldolgozás született. Ez elsősorban a születendő fővárosi szerepének, fejlődő iparának, kereskedelmének, rohamosan növekvő lakosságának volt köszönhető. Ezek közül is kiemelkedik a híres nyomdász dinasztia elismert tagjának, Trattner Jánosnak beszámolója – Pest városának prominens vállalkozása volt a Trattner-Károlyi féle nyomda –, aki személyesen élte meg, majd vetette papírra a katasztrófát, „Jégszakadás és Duna kiáradása Magyarországban, 1838. évi böjtmás haván” címmel még 1838-ban.

A budai lakosságot nem érte váratlanul az ár, hiszen a januári események figyelmeztettek a veszélyre. Aki csak tudott, még időben magasabb helyekre húzódott. Óbudán főleg a Kiscelli dombon találtak menedéket. A budai Tabán lakossága szintén a magaslatokra menekült, és tétlenül nézte házaik pusztulását. Bár folyamatosan figyelték a vízállást Óbudán is, a hirtelen jött váci gátszakadás olyan iramban gyorsította fel a Duna vizét, hogy szinte pillanatok alatt kellett cselekedni. A korábban idézett Krenn György erről így ír naplójában: „Rémisztő volt a rettenetes víz és a kis szigetként összetorlódott jég látványa. Az egyre emelkedő víz mindannyiunkat azzal fenyegetett, hogy egész Óbudát elpusztítja.” A szőlősgazda feljegyzésiből kiderül, hogy már március 13-án összepakolta a családját, és egy részük még időben a Kiscelli dombra ment, valamint tovább Solymárra a többi hozzátartozóhoz.

A rokonság másik része viszont a Korona fogadóban próbált számos más családdal menedéket találni (a fogadó a mai Óbudai Társaskör helyén állott), de végül őket is sikerült biztonságba helyezni.

A Kiscelli magaslat mellett a kőből épült házak (pl. a Selyemgombolyító), a téglavető és a közeli falvak jelentettek csak biztos menedéket. Március 14-én a jeges víz betört Óbudára, de a különböző magaslati viszonyok, az erősen eltérő utcaszintek miatt a vízszint nem volt egyenletes. Míg a Lajos utcában 316 cm, addig a mai Flórián tér–Vörösvári út elején mindössze 60 cm volt a legmagasabb mért vízmagasság.

Óbuda területe változatos domborzata ellenére teljesen sebezhető volt árvizek tekintetében, a mai Nagyszombat utca–Bécsi út–Pomázi út– Aranyhegyi út közötti földek ilyenkor biztosan víz alá kerültek. Az 1838. évi árvíz idején kb. 8 ezren lakták Óbuda mezővárosát, és a helyi lakosok közül senki sem veszítette életét a katasztrófában (egy idegen férfi azonban vízbe fúlt, egy asszony pedig a rémülettől halt meg). Az anyagi károk azonban óriásiak voltak. Óbudán a házak fele összedőlt (főleg a vályogból épültek). Ez azt jelentette, hogy a meglévő házakból 397 megsemmisült, 274 súlyos károkat szenvedett, 10%-uk maradt csak épen. Például a Tavasz utcában 20 házából csak 2 dőlt össze, amely azt jelentette, hogy itt erősebb téglaházak álltak, utalva vagyonosabb lakóira.

Nemcsak Óbuda, hanem az egész térség legfontosabb ipari üzemét, a Hajógyárat sem kímélte a Duna. A betörő jeges víz elöntötte a műhelyeket, elsodorta a főleg fából készült építményeket, valamint a felhalmozott faanyagot. Számos gép és szerszám megrongálódott, a termelés jó időre leállt, amely tovább növelte az anyagi károkat. A mentésből az Óbudai Hajógyár emberei is kivették a részüket. A holland származású Masjon, aki a Nádor gőzhajó kapitánya volt, csónakokkal mentette az embereket a vízből.

Az ár elvonulása után megkezdődött a károk felmérése és a rendrakás, ennek köszönhetően már erősebb, téglából és kőből készült épületeket emeltek az elpusztultak helyére.

A szörnyű eseményekről nemcsak Krenn György naplója számolt be, hanem a jelentős és nagyhírű óbudai zsidó közösség vezetői is fontosnak tartották az árvíz okozta károk feljegyzéseit. Az óbudai izraelita német iskola héber nyelvtanárát, Kohn Józsefet bízták meg a 1838. évi óbudai árvíz részleteinek megírásával, aki végül egy verses formában (elégiában), német és héber nyelven készítette el művét (német fordítása prózában íródott). A kis füzetkében Budán megjelent írásnak Az 1838. március 13, 14 és 15-i pusztító árvíz által okozott óbudai rémnapok leírása címet adta a szerző. Kohn művében a jeges árvízben, annak szörnyű vészében, illetve a víz visszavonulásában az isteni hatalmat látja, és magasztos átéléssel szemlélteti. „A purim ünnepe előtti héten ismét megsokasodtak a vizek, s a város utcáiba értek, olyannyira, hogy lehetetlen volt járni-kelni. Ismét elöntötte a mezőket is a víz, a hullámok újfent a házakig értek. Ekkor már minden szív megrendült. Félelem és rettegés fogott el bennünket. A veszedelem percről percre nőtt, ám a segítség forrásai kiapadtak. (…)

Súlyos sötétség borult reánk, s a Duna vize elárasztotta mind a házakat, a város egyik szélétől a másikig. A hullámok áthömpölyögtek a szobákon, és mintegy félóra múltán már nem lehetett szárazra lépni.

Mindenki fejvesztve menekült. Más sem hallatszott, csak sírás és jajveszékelés. Öregek botjukra támaszkodva, gyenge asszonyok, sokan csecsemőket karjukban fogva keresték a menekülés útját, de nem találták, úgyhogy sokan a háztetőkre húzódtak fel. Ám reményeik a menekülésre hiábavalónak bizonyultak, mert adár 17-ére (Gergely-naptár szerint március hóra esett – a szerző), keddre virradó éjjel egyre hatalmasabbakká duzzadtak a vizek, a házak összeomlottak alattuk, egész éjjel hallatszott a zuhanásuk, s közben a szívbemarkoló segélykiáltások. (…) A házak lakatlanokká váltak, és sokan a nagy templomba menekültek, a karzaton helyezkedtek el, férfiak, nők, kicsik, nagyok, ifjak, öregek, gazdagok, szegények, barát és ellenség egyaránt. Tekintet nélkül a vallásra, osztották meg kenyerüket az éhezőkkel. Sok ezren a hegyekbe menekültek, ahol a kaszárnyákban találtak menedéket, könnyezve és imádkozva a Mindenhatóhoz, atyáik Istenéhez, aki megesküdött arra, hogy nem fog végpusztítást hozni rájuk. (…)

De a pénteki napon estefelé – úgy tűnik, már meglátta az Örökkévaló teremtményeinek nyomorúságát, és megemlékezett arról a szövetségről, amely szerint többé nem pusztítja el teremtményeit özönvíz által – visszaparancsolta az áradó vizeket, s azok gyorsan engedelmeskedtek” – írja a tanárszerző.

Óbuda mezőváros zsidó lakosainak menekítését megemlíti Trattner János is korábban említett művében: „(…) Kiváltképpen köszönetet érdemelnek Österreicher Mózes és Hirsch Lázár, az első hasig gázolt vízbe, hová csónak nem juthatott, hogy a veszedelmezetteket és jószágaikat megmentse, az utóbbi jól tudván, hogy itt gyors segedelem a legszükségesebb, több ladikot szerzett azonnal, több éjszakát töltött egy ladikon, hogy tüstént kész lenne segedelmet hozni.”

A valóban kevés írásos dokumentum mellett más jellegű ábrázolások is fennmaradtak. Az egyik ilyen alkotás Johann Hainz képe (Fogadalmi kép), amelynek fókuszában az óbudai Selyemgombolyító látható, ahová lépcsőkön menekülnek az emberek, körülötte a jeges Duna, rajta a csónakokba szorult lakosokkal, jószágaikkal. A központi ábra felett a máriaremetei kegytemplom allegorikus képe látható. A kép alá írt német nyelvű szöveg fordítása szerint: „Emlékezés. 1838. március 15. és 16. borzalmas éjszakáján. És eljegyzés a máriaremetei Szűz Máriával. Johann és Éva Hainz.”

A másik ismertebb kép Klette Károly pesti árvízről készült rajzsorozatába tartozik. A művész József nádor udvari festője és rajzmestere volt (a gyermekeket is ő tanította rajzolni), aki részletgazdagon ábrázolta az árvíz által okozott pusztítást. Óbudát nagyjából a mai Flórián tér magaságából ábrázolja, háttérben a valamikori Kiscelli trinitárius kolostor épületével. Ezen az alkotáson szintén megfigyelhető, hogy az emberekkel együtt szarvasmarhák is vannak a csónakokban, és az összedőlt házak törmelékeit sodorja a víz. A rajzról Georg Scheth művész készített kőnyomatot.

A Duna március 15-én tetőzött 929 cm magasan. Március 18-ra a folyó visszatért az eredeti medrébe. „Halálos csend uralta az elpusztult várost, amikor március 16-ára hirtelen felülről segítség jött, és az új remény ismét felélesztette mindenki levert hangulatát. (…) A víz apadt, és 17-én és 18- án teljesen eltűnt az utcákról” – jegyzi fel Krenn György. A károk felmérése azonnal megkezdődött, József nádor elrendelte a segítségnyújtás megszervezését – Lónyay János kormánybiztost ruházta fel ezzel a nehéz feladattal. Felállított egy Segélyosztó Választmányt is, amelynek élére Cziráky Antal országbírót nevezte ki. Meglepően sok segély érkezett az otthonukat vesztettek megsegítésére, Dániától egészen Törökországig küldtek pénzt. Októberig 700 ezer forintot osztottak ki, az első adományt az uralkodó, V. Ferdinánd ajánlotta fel, 20 ezer forintot. Pest városának újjáépítését a nádor utasításának megfelelően a már 1808 óta működő Szépítő Bizottság munkájára és megtervezésére bízta. A Bizottság döntése nélkül senki sem építhetett új épületet a településen.

Az új koncepció alapján egy lazább beépítésű, szellősebb, árvízvédelemmel rendelkező várost kellett megalkotni.

Óbudán az óriási károk főleg a szőlőtermesztőket érintették, itt ugyanis szokás volt, hogy a kertek majdnem a Dunáig lefutottak. Az anyagi kárpótlással voltak problémák – kevés pénz jutott egy-egy károsultnak –, de a városrész hamar magához tért. Sorra épültek fel az új házak a település, a mezőváros szívében, a kerteket, a szőlősöket rendbe hozták. Az újkori Óbuda képe – kisebb változtatásokkal, például az Árpád híd építésének előkészítése miatt végrehajtott tereprendezések és szanálások – ebben az időszakban alakult ki.

A „nagy árvíz” furcsa mód hasznot is hozott Óbudának, a téglagyárak ugyanis nem győzték a megrendelések teljesítését. Az óbudai téglagyárak több mint 600 ezer téglát és 245 ezer tetőcserepet gyártottak rövid idő alatt, kiváló minőségben, amely jelentős anyagi haszonnal járt.

Az 1838. évi márciusi jeges árvíz pusztítása felnyitotta a vezetők szemét, hogy most már nem halogathatják az ország nagyobb vizeinek szabályozását.

Az 1839–1840. évi pozsonyi országgyűlés napirendi pontként tárgyalta a Duna-szabályozás opcióinak feltárását, amelyet egy „országos választmány” munkájára bíztak. A szintén a Felvidékről származó Lamm Jakab nagytudású magyar vízmérnök többek mellett a Tisza és az Ung folyók felvételén és szabályozásán dolgozott, megtervezete a Duna pest-budai szakaszának árvízvédelmi műveit. Ezek a védművek leginkább fából készültek, és nem jelentettek állandó biztonságot. Lamm ugyanis (nil novi sub sole) mobilgátat tervezett a Duna ezen szakaszára. Ezeket a faszerkezeteket csak a közelgő árvíz idején állították volna fel, más időben az erre a célra felépített raktárokban őrizték volna. Vásárhelyi Pál, bár elismerte Lamm ötletét és munkásságát, mégis több cikkben, illetve az Akadémián is ellenezte annak gondolatát, mert nem tartotta a faszerkezetű mobilgátat elég erősnek a biztonságos védekezéshez, illetve túlságosan költségesnek számolta annak fenntartását.

Az 1838-as márciusi árvíz pusztítása sokáig megmaradt az óbudai emberek emlékezetében. Ezt jelezték a házak falán, illetve annak belső oldalán vagy a kapualjban elhelyezett ún. árvíztáblák, amelyek a Duna vízmagasságát jelölték az adott utcában.

A szanálások és az átépítések során ezekből több elveszett, megsemmisült (pl. a régi Vörösvári úton, az Óbudai rakparton, a Föld utcában, a Zichy kastély falán). A Lajos utca 102/A számú ház falán és a Szent Péter-Pál plébániatemplom bejáratain a mai napig láthatók.

Az emlékezés másik motívuma az óbudai krumplibúcsú. Szép hagyománya van ennek az ünnepségnek, amelynek legelterjedtebb változata szerint a jeges árvíz elől a dombokra menekülőket kínálták meg a svábok sült krumplival és libazsírral.

Az eredeti változat szerint a tabáni vendéglősökhöz és a Margit körúton lévő ferences templom szerzetesihez kötődik, akik karácsony másnapján osztottak héjában sült burgonyát és libatepertőt a szegényeknek.

Erre emlékezve gyűltek össze ezen a napon a németajkúak valamelyik budai vendéglőben, ahol megválasztották a Krumplikirályt és Krumplikirálynét, és zenés mulatsággal, vacsorával – természetesen libatepertővel és sült krumplival – zárták az estét. Az óbudai hagyomány az árvíz elől futó, a svábok szőlődombjain oltalmat és meleg ételt találó menekülőkre emlékszik a karácsony másnapján megtartott mulatsággal (a krumplibúcsút hosszú évek óta Óbudán tartja a budai sváb közösség).

(A szerző történész, az Óbudai Múzeum muzeológusa)

Június 16–25. között Budapesten rendezték meg az 53. Bridzs Európa-bajnokságot. Ez már a negyedik világverseny volt, melyet Magyarországon rendeztek.

Az idei Európa-bajnokságot a Groupama Arénában rendezték. A versenyen 37 csapat indult a nyílt kategóriában, 23 csapat a női, illetve 24 csapat a senior versenyen. Minden kategóriában az első hat helyezett szerezte meg a jogot, hogy a jövő évi világbajnokságon részt vegyen.

A női csapat tagjai (baloldali képen balról jobbra): Toutenel Els, Fischer Brigitta, Csipka Szilvia, Hegedűs Orsolya, Ormay Krisztina, Zalai Ágnes és Kelen Károly (kapitány).

A versenyen külön erre az alkalomra készült kártyával játszottak. A kártyák hátlapját és az Európa-bajnokság logóját a magyar női csapat tagja, Fischer Brigitta tervezte.

A nyílt csapat tagjai (jobboldali képen balról jobbra): Talyigás Péter (kapitány), Winkler Gábor, Szilágyi László, Hegedűs Gál, Dumbovich Miklós, Szalka Tamás és Kemény György.

A senior csapat tagjai: Gál Péter, Jakab Sándor, Koltai Gábor, Kovács Mihály, Magyar Péter és Szappanos Géza. Kapitány: Bárány György.

A nyílt csapat végül a 11. helyen végzett, a női csapat a 14. helyen, míg a senior csapat a 17. helyen fejezte be a versenyt.

Mindennap 3–4 fordulót játszottak a csapatok, fordulónként 16 leosztással. Ez napi 7–8 óra kemény koncentrációt igénylő feladat, tíz napon keresztül.

A versenyről élő közvetítés volt a neten, minden fordulóban közvetítettek legalább egy magyar mérkőzést is. Lehetett szurkolni a csapatoknak, egyúttal összehasonlítani, hogy más mérkőzéseken milyen eredmények születtek, hogyan alakultak a partik.

A verseny minden napján Bulletin (elektronikus újság) készült, bemutatva a nap érdekesebb leosztásait, a sikeres és kevésbé sikeres megoldásokat. A sikeresebbek közül mutatok be kettőt.

3 : negyedik szín, treff fogást keres 3 szanhoz.

A felvétel ellen Nyugat a treff kettessel indul, ami a tizenegyes szabály szerint azt jelenti, hogy Nyugatnak csak négy treffje van, a szín nem túl veszélyes, legfeljebb kettőt tud ütni Kelet–Nyugat a színben.

A felvevő üt a kezében a királlyal, és tervet kell készítenie. Ha sikerül öt pikket ütni, akkor biztosan teljesíti a felvételt. Ehhez ülnie kell a dáma elleni impassz­nak, plusz kell a szín kedvező elosztása is (3-3). A két feltétel együttes esélye kevesebb, mint 20%. Ennél jobb esélyt kell találni. Ha ütni tud az asztali két káró figurával (szökteti őket), akkor elég négy pikk ütés. Arra kell csak vigyáznia, hogy ne kezdje pikk ász, pikkel. A kárót kétszer kell a kezéből meghívni, és a pikk ász lehívása után nem marad két kézi átmenete, hogy a káró figurákat megszöktesse. Érdemes azonnal az egyik káró figura szöktetésével kezdeni. Ha üt az asztali király, kipróbálhatja a pikk színt, az ászt hívja, majd impasszt ad a dáma ellen. Ha ez nem ül, az ellenfél valószínűleg treffet hív. Üt a királlyal, és meg tudja még szöktetni a másik káró figurát is. Ugyanúgy jó lehet azonnal pikk impasszt adni. Ha nem ül, és az ellenfél treffet hív, előbb megszökteti az egyik káró figurát, majd a pikk ásszal kézbe tud menni, és megszökteti a másik kárót is. Ha pedig az első pikket üti a bubival, a pikk ásszal kézbe megy és kárót hív a királyhoz. Ha szökik, kipróbálja a pikk színt. Ha ki kell adni a dámát, az ellenfél valószínűleg treffet hív, és így meg tudja szöktetni a káró dámát is.

A nyílt versenyen minden asztalon 3 szan volt a felvétel, és a legtöbb asztalon treffel indultak ellene. 23-an teljesítették a felvételt, míg 13 asztalon elbukták (volt ahol kétszer is).

A legtöbb asztalon 6 kőr volt a felvétel, amit nem volt nehéz teljesíteni. Pár asztalon megpróbálkoztak a 7 kőrrel, sőt néhányan a 7 szannal is.

Hogyan lehet tizenhármat ütni 7 kőr felvételben?

Van hat adu, három pikk és egy-egy treff és káró ütésünk. Ez tizenegy ütés. Először megpróbáljuk felmagasítani a káró színt. Ha kedvező a szín elosztása, két lopással magasak lesznek az asztali kárók, és a kézi treffeket el tudjuk dobni. A pikk ötös indulást megütjük a bubival. Utána lehívunk három nagy adut, majd káró ász, káró lopás következik. Látjuk, hogy a káró szín nem fog magasodni, a második káró hívásba Kelet pikket dob. Mindenképpen szükségünk van a treff impasszra. Sőt, az kellene, hogy elessen a dubló treff király. Pontosabban csak kellet volna, mert látjuk, hogy Nyugatnál van a káró király. Be lehet szorítani a két minor királlyal. Megadjuk a treff impasszt, kis treffet hívunk a bubihoz. Miután ütünk vele, a pikk királyt átütjük az ásszal, lehívjuk a pikk dámát és az összes adunkat. A kezünkben két lap marad, a treff dáma és a hármas. Az asztalon még három lapunk marad, a káró dáma és a treff ász a hetessel. Nyugatnak dobnia kell. Ha megtartja a káró királyt, akkor szingli lesz a treffje, és mi a felesleges káró dámát dobjuk el. A kis treff hívásba jön a király, és az utolsó ütést a treff dámával visszük. Ha pedig eldobja a káró királyt, akkor az asztalról treffet dobunk, és ütünk a treff ásszal és a káró dámával. Egy egyoldali beszorítással (a két kulcslap egy kézben volt) sikerül tizenhármat ütni.

A Bulletin szerkesztői azzal kedveskedtek a rendezőknek és az olvasóknak, hogy minden számban felidéztek egy-egy bridzsrejtvényt Ottlik Gézától, aki ezeket a feladványokat az 1977-es első ifjúsági bridzstáborra állította össze. Ott kellet a játékosoknak élőben lejátszani a partikat. Ifjú játékosként én is részt vettem a táborban, de nem sok feladványt sikerült megoldanunk. Most bemutatok egy partit az olvasóknak. Próbálja teljesíteni a felvételt, mielőtt elolvasná a megoldást!

Feladvány

Nyugat a káró ásszal indul, majd a káró hármast hívja. Teljesíteni fogjuk a felvételt? Fenyeget valamilyen veszély?

Megoldás és teljes kiosztás

Az a veszély fenyeget, hogy Nyugat lopásra indult. Valószínűleg kárót fog lopni, ha Keletnél van a szingli kőr ász. Ezt nem tudjuk megakadályozni, de próbáljuk meg kihasználni. Ha Nyugat lopja a harmadik kárót, ő fog hívni. Ha rákényszerítjük, hogy treffet hívjon, akkor nem kell félnünk attól, hogy nem ül a treff impassz.

A lopással elveszett ütést visszakapjuk azzal, hogy belehív a treff ász-dáma villába. Ehhez nem kell mást tennünk, mint lehívni a pikk ászt (beejtve a királyt), lopni egy pikket és csak utána hívni adut.

Ahogy vártuk, Kelet üt az ásszal. Hiába lopatja meg partnerét, Nyugatnak nem lesz jó hívása. Ha treffet hív, ütünk a dámával és az ásszal, a harmadik kézi treffet pedig eldobjuk káróra. Ha a treff helyett dob-lopot hív (pikket), akkor azt az asztalon lopjuk, eldobunk rá egy treffet, és az utolsó vesztő treffet ugyanúgy káróra dobjuk el. Vesztünk ugyan egy ütést a káró-lopással, de visszaszerezzük azzal, hogy Nyugatot végállásba hozza partnere a lopatással.

Világversenyek Magyarországon

Az első az 1937-es Világbajnokság volt, melyet egyben Európa-bajnokságként is jegyeznek. A versenyen 19 férfi (Amerikából 2 csapat) és 18 női csapat indult. A magyar férfi csapat az elődöntőben kikapott. A csapat tagjai: Alpár Imre, Cohen Rafael, Décsi László, Ferenczy György, Keleti Andor, Klór László, Szerviczky György.

Az előzetes várakozásoktól így elmaradt a csapat, hiszen pár évvel korábban megnyerte az Európa-bajnokságot. Ezen a versenyen rendezték az első páros világbajnokságot. A versenyt a Kovács László – Pór Andor páros nyerte.

A következő magyarországi világversenyre sokáig kellett várni. 1986-ban Budapesten rendezték az ifjúsági csapat Európa-bajnokságot. Abban az időben még csak egy versenyt rendeztek az ifiknek, 25 éves korhatárral. Azóta rendeznek külön versenyt a lányoknak, és több korcsoportban is meghirdetik a versenyeket. A magyar csapat a 19 csapatos mezőnyből a 14. helyen végzett. A csapatban Gellér János, Lakatos Péter, Quittner Gusztáv, Szőnyi György, Takács Gábor és Vikor Dániel játszott.

A harmadik világverseny a 2003 A harmadik világverseny a 2003-as ifjúsági páros világbajnokság volt. A versenyt a tatai edzőtáborban rendezték. 28 országból 189 pár vett részt a versenyen, köztük 15 magyar pár. A legjobb helyezést a Szegedi Balázs – Mráz Máté pár érte el, ők a 38. helyen végeztek.

– Légnyomást kapott a nagy háborúban – magyarázta nagyanyám.

Józsi bácsi ült a lépcsőn, fújta a töröksípot.

– Régebben beszélt is, mesélt erről-arról – legyintett nagyanyám. – Leginkább olaszokról, ott volt valahol Doberdónál. A fél város fiait odavitték, oszt vagy visszajöttek, vagy nem.

– Nagyapa visszajött – mondtam, végre valamit értettem az egészből.

– Nagyapád Galíciában volt, nem a taljánoknál – igazított helyre a mami –, de tényleg hazajött. Pedig megjárta Szibériát, biztos neked is mesélt róla.

Józsi bácsi új dalt kezdett a sípján.

– Nagyapi sokat mesél – bólogattam –, de se óriás, se törpe, még királyfi sincs bennük. Nem érdemes rá hallgatni. Apa tud igaziakat, tündérilonásat, sárkányosat…

– Igaziakat! – sóhajtott nagyanyám, s elment megetetni a tyúkokat.

1952 nyara volt, félelmekkel terhes, veszett nyár. Csak Józsi bácsi nem félt semmitől, ült a konyhájukba vezető lépcsőn, és muzsikált. Három lépcső vezetett fel a házba, sosem ült a felsőre, sosem az alsóra, mindig a középsőre huppant le, annak is a bal szélére, soha máshova. Fújta a töröksípot, elmélyülten, fújta szinte egész álló nap.

– Szépen tárogatózik az öreg – ismerte el nem egyszer apám, azt hiszem, egyedül ő gyönyörködött benne. Na, ja, csak hétvégén, szombat estére jött haza, vasárnap éjjel utazott is vissza, nem hallgatta egész héten a folyton ismétlődő műsort.

– Nem tárogató az – mondta neki olyankor anyám. – A tárogató későbbi, gyári hangszer, ez az igazi, ilyet fújtak Balogh Ádám táborában. Hej, Rákóczi, Bercsényi…

– Töröksíp – nagyanyám sokszor kiállt a lánya mellett. – Amíg makogott a szomszéd, mindig úgy hívta.

– Egykutya az – tett rendet nagyapi, előkotorva a disznóól pallásáról a demizsont. Disznó már három éve nem röfögött rá, kacsa, liba se keveredett a lába elé. Néhány tojós tyúk, pár izgága jérce meg egy vén kakas – erre olvadt a hátsó udvar gazdasága.

De bor még adódott a becehegyi komától, na, nem hordószámra, maga elől is dugdosta az öreg, mielőtt leengedte hűlni a kútba. Így is gyorsabban fogyott a kelleténél.

Békebeli rizling ez, mondogatta, nem látott egy árva kukoricaszárat sem. Azt rebesgették, hogy a bolti bor cirokból meg kukoricából készül, az igazi megy jóvátételbe. De én ezt sem értettem, miért is értettem volna.

– A Józsi bácsi egy hős és egy veterán – súgta meg nekem a titkot a karmolós Jóska, a szemben lakó menekült család nálam alig idősebb fia. A hős az – magyarázta –, aki legyőzi az ellenséget, a veteránt meg nem tudom, de az is ilyesmi. Négy-ötéves eszünknek ez több volt, mint elég.

Sokat voltam egyedül, sem anyám, sem nagyanyám nemigen ért rá napközben pátyolgatni. Az akkor még egyetlen öcsém ágyban fekvő beteg volt, fogyatékos, mint ma mondják, vele nem játszhattam, bátyáim meghaltak a negyvennégy őszi bombázásban, a velemkorú Árpád utcai gyerekekkel csatangoltam az utcán, de őket sokszor eltiltották tőlem. Hogy volt-e erre okuk az aggódó szülőknek, vagy csak a mindent átszövő félelem irányította őket, nem érdekes.

Így hát mindennap meglátogattam Józsi bácsit, aki egykedvűen fogadta ismétlődő átruccanásaimat. Nem szólt, hozzám sem szólt, csak fújta, fújta a töröksípot. Néha huncutul rám kacsintott, mutatta, látja, hogy megjöttem, de ebből állt minden társalgásunk. Pedig én kérdeztem tőle mindenfélét, hiszen a szomszédok között több isonzói, doberdói hadfi is akadt, akik kevésbé fukarkodtak a szóval, volt miről kérdeznem.

Többnyire kuruc dalok, betyár nóták, negyvennyolcas indulók helyettesítették a választ, akár azt kérdeztem, tényleg ettek-e macskát az olasz katonák, akár azt, hogy hány ellenséggel végzett naponta.

Ne maceráld már! – szólt rám a kerítés másik oldaláról a nemszeretem Sári néni – Mindenre válaszol a síp, csak figyelj!

Figyeltem én alaposan, máig fel tudom idézni az összes dallamot, később a legtöbbjükhöz szöveget is tanultam, de hogy valamire válaszoltak volna, nem hiszem.

– Mi az a légnyomás? – kérdeztem egyik este nagyanyámat.

– Az olyan katonai izé, nagyapit kérdezd – jött zavarba. – De megbolondítja az embert.

Nagyapi épp a kocsmában heveskedett, így a karmolós Jóskát faggattam ki. Ő tudta.

– A bicikli belsőben van, pumpával tesszük bele, tudhatnád – mondta az idősebb fölényével.

– Hogy kapja azt az ember? – firtattam tovább.

– Biztos a kerékkel együtt – vélte.

– Nagymami mondta, hogy Józsi bácsi olyat kapott… Attól nem akar beszélni.

– Nincs annak biciklije – intézte el a dolgot Jóska.

Próbáltam faggatni persze az öreget is, de ő csak fújta, fújta.

Másnap nagyapi otthon tett-vett, ideje volt, hogy megkérdezzem.

– Mi az a légnyomás, és hogyan lehet olyat kapni?

– Ja, a Józsi szomszéd légnyomása – hümmögött nagyapi.

Hát hallhattad, ágyúval, aknával lövöldözünk a háborúban, bombákat szórunk egymásra… A gránátok, bombák, lövedékek, tudod, az ágyúgolyók felrobbannak.

Honnan tudhattam volna, de azért okos képet vágtam.

– A robbanás hozza a légnyomást – magyarázta tovább. – Ölnyire veti az embert, beszakad a füle, elveszti a józanságát is.

– Mint nagyapi a becehegyi bortól – szólt közbe nagyanyám.

– Hallgass már, te! – morrant rá az öreg. – Okítom a lurkót, ne zavard össze.

Szombat este apámat is kikérdeztem. Tudtam, ő is hadviselt ember, csakhogy ő csak ebben a mostani háborúban vitézkedett. De erről soha egy szót sem akart mondani, ha más beszédbe hozta, azonnal másra terelte a szót. Pedig – mint később megtudtam – kis megszakításokkal 1939-től 1945-ig volt katona, aztán 1947-ig hadifogoly, tudhatott volna mesélni. Mesélt is később, tizenöt-húsz év múlva, többet is a soknál, és akkor mindig úgy kezdte: most már elmondhatom. De én akkor, ott voltam kíváncsi.

– Apu, mesélj a háborúról! – álltam elé. – Te is ott voltál a Józsi bácsival?

Apám helyre tette magában a kérdést.

– Józsi bácsi egy másik háborúban volt – világosított fel. – Több mint húsz évvel előbb, mint hogy engem elvittek.

Fogalmam sem lehetett a húsz évről, látta, így próbálta másként magyarázni.

– Volt egy régi háború, meg lett egy új.

– Aha – mondtam. – A nagy meg a mostani.

Most béke van – sóhajtott apám –, a nagy háború meg igazából kicsi volt a nemrég befejezetthez képest.

– A háború, az háború, akárhogy hívjuk – próbálta másra terelni a szót anyám. – Elfeledhetnénk már.

Apám már nem nekem magyarázott, de úgy megjegyeztem szavait, hogy máig pontosan tudom idézni. Mit érthettem belőle, nem tudom. Annyit biztos, hogy nem árt odafigyelni a Józsi bácsi sípjára, szólhat az valamiről.

– Nem lehet összehasonlítani a két háborút – nézett a semmibe apám, aki alig egy évvel az első világháború kitörése előtt született, tehát nem tapasztalhatta meg igazán azt a nagy háborút.

– Gyilkoltak akkor is, most is – vetette ellene anyám.

– Volt egy nagyon nagy különbség – nézett rá apám. – A mostaniban tombolt a gyűlölet. A régiben úriemberek harcoltak egymással.

– Úriemberek – mosolygott anyám -, a Józsi bácsi meg az api.

– A katonának a háborúzás a dolga. Nem gyilkolnia kell, hanem harcképtelenné kell tennie az ellenfelet – apám kereste a szavakat, talán, hogy értsem én is. – A harc szünetében az ellenséges táborok tisztjei együtt mulattak a kaszinóban, a bakák kvaterkáztak egymással a lövészárokban.

Biztos, hogy kérdezni akartam valamit, mi az, hogy baka, meg mi az, hogy kvaterkázás, de már nem igazán figyeltek rám. Nagyapi is beledörmögött az okfejtésbe.

– Ami igaz, igaz. Karácsonykor még meg is ajándékoztuk egymást a muszkákkal. Kétszer is, a mi karácsonyunkkor meg az övékkor. Ezt a hüvelyből eszkábált öngyújtót egy Medvegy csúfnevű mosolygós óriás csinálta nekem.

Én összeütöttem nekik egy rakasz deszkáiból valami betlehemi jászlat. A Füredi káplár faragott bele még Jézuskát is, fáintosat.

– A mi háborúnkban mindenki gyűlölt mindenkit – apám nem akarta részletezni a dolgokat, de néhány mondatot azért megkockáztatott. – Nemcsak az ellenséget gyűlöltük, arra folyvást dresszíroztak minket, de gyűlöltük a szövetségeseket is, a jobb szárnyunkon harcoló románokat, a menekülés közben az autóikról a bajtársainkat fagyhalálba lelökdöső németeket, az embertelen parancsnokainkat, azt a Grassy nevű állatot különösen.

Nagyanyám is megszólalt, pedig ritkán avatkozott a férfiak dolgába.

– Nem igaz, hogy Józsi szomszéd nem gyűlölt senkit – mondta halkan. – Nem a digókat, nem a muszkákat, nem is a többi ellenséget szidta, amíg beszélni tudott, hanem valami tiszapistát, azt szívesen kinyuvasztotta volna.

– Meggyilkolták azt helyette – bólogatott nagyapám.

– Ne mondd, hogy meggyilkolták! – csattant fel apám. – Ítélt a nép, és végrehajtotta ítéletét. Nekünk is így kellett volna tennünk. Grassynál feltétlenül.

Másnap mindent elmeséltem Józsi bácsinak, aki mintha figyelt volna rám egy darabig, a tiszapistánál a szemöldöke is megmozdult, de aztán fogta a töröksípot, kirázta belőle a nyálat, és már szólt is a Klapka-induló.

Közeledett Szent István, azaz az akkori nyelv szerint az új kenyér meg az alkotmány ünnepe. Apámhoz szombaton kijöttek a rendőrök, mint minden ünnep előtt, de most egy picivel tovább maradtak. A szomszédról faggatták, tudna-e az öreg az ünnepségen tárogatózni, meg hogy rá tudná-e beszélni a dologra. Hogyan jutottak dűlőre, jutottak-e egyáltalán, nem tudom.

Józsi bácsi így, kukán is eltartja a családot – magyarázta nagyanyám. – Ha nem kapta volna meg azt a trafikot, ugyancsak felkopna az álluk.

A hadirokkantaknak járó trafik a kastély hátsó bejáratától nem messze, a Hévízi úton szerénykedett, az egész Árpád utca oda járt szívnivalóért, pedig volt közelebbi bolt is. Mi, gyerekek is ott szereztük be a húsz filléres karamellát, a harminc filléres Balaton-kockát. Józsi bácsi felesége hajnaltól késő estig ült a pult mögött, kedves volt mindenkihez.

– Miért ne fújná a kastélykapunál azt a sípot, nem mindegy neki? – mondta sóhajtva apámnak, amikor vasárnap reggel közvetítette neki a hatósági kérést. – Majd odakísérem, huszadikán úgyis zárva tartok.

A kastélykertbe nem lehetett bemenni, ott még akkor az orosz laktanya terpeszkedett, csak a könyvtárba vezetett egy keskeny nyilvános út. A körúton motorversenyt terveztek, Józsi bácsinak a nagykapu mellett, egy tábori széken biztosítottak helyet.

Két helyi ávós jött reggel érte, oldalkocsis motorral vitték fel a dombra, leültették a vászonszékre, s mielőtt magára hagyták volna, a magasabbik ráförmedt.

– De aztán a Vörös Csepellel kezdje, papa!

Józsi bácsi nézett rá nagy, ártatlan kék szemeivel.

A másik ávós fiú – a Lehel utcai Molnárék unokaöccse – zavarba jött.

– Vagy az amuri partizánokkal, azt mindenki ismeri – tétovázott, aztán odébb állt. Tudta ő, amit tudott, de hát rendnek lennie kell, ő közölte az elvárást, a többi nem rajta múlik…

Apám ott maradt az öreg mellett, nyugtatgatta őt meg a feleségét, rendben lesz minden, ne aggódjanak, ezek sem esznek embert. Én meg türelmetlenül vártam a motoros versenyzőket.

Nagyapám is kijött velünk, de hamar kitelt az ideje. Megpillantotta az emelvényen azt a hajdani bukott inasát, aki elintézte, hogy államosítsák az asztalosműhelyét.

Hiába magyarázta akkor, hogy nem zsákmányol ő ki senkit, még inast is csak egyet vállalt, a két keze munkájából élt világ életében. Elég érv volt ellene az, hogy a Festetics hercegéknek, meg a szentgróti Almássy gróféknak, később a Batthyány családnak dolgozott. Hiába mondta, hogy a kiskeszthelyi cselédek nemigen rendeltek tőle műbútort meg falburkolatot a lépcsőházukba, a hajdani kétbalkezes inas ráripakodott, hogy ne viccelődjék az osztályharcon. A műhelyét lefoglalták, a ház melletti kis fásszínéből egy éjjel elvitték az összes stílszerszámot, de még az apjáról maradt régi gyalupadját is.

– Ahol ez a nyikhaj kokaskodik, ott én nem leszek publikum! – dünnyögte két káromkodás között az öreg, s elindult a Szalajtó utca felé.

Józsi bácsi meg közben fújta, fújta a nagy háború katonanótáit, meg a kuruc kesergőket.

A Szalajtó végén a vásártéri kocsma (az éberség mián) zárva tartott, nagyapinak ki kellett gyalogolnia a város utolsó házában tengődő Petőfi csárdába. Ott ivott aztán – hozomra, mint nagyanyám másnapi rikácsolásából megtudtuk – hajnalig.

Szólt a töröksíp, nem volt semmi baj. Józsi bácsi néhány (azaz pontosan három) egykori katonatársa is előkerült, odaálltak az öreg mögé, „Nem lehetek én rózsa, elhervaszt Ferencjóska” – énekeltek a dallam alá, amíg valaki rájuk nem szólt, hogy nem korcsma ez, elvtársak.

Jöttek a motorosok is, megdőltek a kanyarban, majdnem a földig, sírt a sok gumiköpeny, pattogott a bazaltzúzalék. Soha ilyen ünnepet! Még kakasos nyalókát is kaptam, pedig az egy forintba került, még a Józsi bácsiék trafikjában is.

Az egyik motoros – később mondták, hogy a Pintér Imi, de ez nem biztos – nekihajtott az útszegélynek. Megpördült a gépe, repült a motor úgy öt métert, neki a kastély kerítésének.

Kiütött vagy három babát a felső balusztrádból (ezt akkor nem tudtam, hogy onnan, később mondták így), a fiú pedig átrepült a tiltott területre.

Két orosz őr hozta ki, fektette le a kastélykapu elé, nem messze a szorgalmasan zenélő Józsi bácsi lábától.

– Meghalt – szörnyülködött a tömeg, s a fiatal motoros valóban meghalt.

A versenyt leintették, a műsort megszakították. Azaz megszakították volna, de Józsi bácsi semmit sem értett a körülötte zajló eseményekből, fújta, fújta tovább: „Híres Komárom be van véve…”

Az egyik ávós kikapta a szájából a sípot.

Józsi bácsi akkor mondta ki azt az egyetlen mondatot, amit én hallottam tőle:

– Fiaim, mi van, vége a háborúnak?

Aztán köd lett, évekig tartó köd. Megszületett a második öcsém, aki később híres ember lett (mások szerint politikussá züllött), meghalt az anyánk, elment nagyapi, majd nagymami is, a maradék családot Szentgrótra száműzték, mit sem hallottam Józsi bácsiról. Iskola, forradalom, mostohával nehezített sors – keveset forogtam szülővárosomban.

A nemszeretem Sári nénivel futottam össze, már nagyfiúként, talán kilencszázhatvan körül. Álltunk a Goldmark-ház előtt, idézgettük a semmibe hullt éveket.

– A Józsi bácsi? – csodálkozott a kérdésemen. – Semmit se tudsz róla? Pedig megírtam apádnak. A Csiderné vagy a Szép Annus, vagy tán a kettő együtt bepanaszolta őt a tanácsnál, hogy nem lehet a tilinkózásától pihenni. Erre még nem mozdult a hivatal, de amikor egy újabb förmedvényükben arról panaszkodtak, hogy irredenta, Horthy-fasiszta dalokat fúj naphosszat, megkezdődött az eljárás.

– Kossuth-nótákat játszott, kuruc dalokat – idéztem fel az egész napos koncertek műsorát.

– Meg katonai indulókat – bólogatott nemszeretem Sári néni. – De a hivatal nem azért van, hogy megkülönböztesse, szortírozza a muzsikákat. Éberség volt, intézkedtek. Zárt intézetbe vitték az öreget, Pózvára, Egerszeg mellé, ha jól emlékszem.

Vihette a töröksípját, fújhatta is, de a szobatársai nem ünnepelték érte. Pár nap után egy éjjel darabokra zúzták, taposták a hangszert.

– Szegény Józsi bácsi! – sóhajtottam.

– Pár nap múlva meg is halt. Én azt mondom, ebbe halt bele, de ki tudja, öreg volt, beteg volt… A Benedek főorvos hiába ígért neki egy új tárogatót, már nem tudta kivárni.

Elballagtam az Árpád utcába. Nagyapámék nádfedeles háza már rég nem állt, a szomszéd hosszú házat Józsi bácsi három lépcsőjével együtt éppen bontották. Az egyik munkás a Klapka-indulót fütyölte, annak ütemére csapott le a csákány. Elszorult a szívem.

Tudhattam volna, hogy ezekben a percekben ért véget az a bizonyos nagy háború. De nem tudtam, nagyfiúként sem tudtam, csak most, öregemberként érzem, bizony akkor ért véget.

Kelták, hunok, honfoglaló magyarok otthona, római provincia, királyi, egyházi és grófi birtok, becsületesen dolgozó sváb braunhaxlerek, kert- és szőlősgazdák, majd az ipartelepek munkáskolóniái és a polgárság, no meg a zsidóság is, boltostól a gyárosig – mind együtt tették azzá Óbudát, amire ma büszkék lehetnek a helybéliek.

A lokálpatriotizmus a legnagyobb erejük, innen erednek szívós gyökereik a Via Principalis és a Via Praetoria metszéspontján. Ez ma a Szentlélek tér és a Fő tér, azaz Óbuda origója. Rezervátum, sziget és szellemi agora egyaránt.

Új városházat Óbudának

Divald Károly 1905-ben készült remek felvételét a modernebb technikával sem volt könnyű megidézni. A tér mai arculatát meghatározó neobarokk homlokzatú Városháza (Óbuda-Békásmegyer Polgármesteri Hivatala) helyén akkor még egy emeletes polgárház állt. A Fővárosi Közlöny 1898-ban közölte az alábbi hírt: „Az óbudai elöljáróság épülete már annyira rozoga volt, hogy több helyiséget közbiztonsági szempontból le kellett zárni… Ezen épület eredetileg magánhasználatra emeltetett, s úgy építési anyaga, mint alapozása tekintetében is már a priori nélkülözte azon szolidságot, a mi a középületek biztosságának alapfeltételét képezi.” Szükségük volt tehát az óbudaiaknak egy nagyobb és korszerűbb városházára. Még azon év decemberében a pénzügyminisztérium elé terjesztették a szomszédos, Szentendrei úti, 352 négyszögöl kiterjedésű kincstári telek megszerzése iránti kérelmüket. Akkor a felsőbb hivatal nem akart belebocsátkozni az eladásba, mert az ingatlant pénzügyőrségi célokra kívánta fenntartani. Hosszú évek múlva végül 15.000 forint vételárért adták át az ingatlant.

A III. kerületi elöljáróság épületének megépítésére a közgyűlés 787/903. sz. határozattal megszavazta a szükséges 342.000 korona költséget, és elindulhattak a tényleges munkálatok. „Az 1905. március 2-i rendelettel a Fő-tér 3. számú 324. hrszámu, valamint az ezen épülethez csatlakozó Szt. Endrei utca 21. számú, 322. 323. hrszámu földszintes egyszárnyú épület és kerítésfalnak a megindítandó uj építkezés miatt történő lebontása elrendeltetvén; elöljáróság ezen fentebb felsorolt épületek lebontására nyilvános árverést hirdet. Dr. Bencze Benő elöljáró.” A pazar székház – amely ma is szolgálja a helybélieket – Barcza Elek (1853–1913) fővárosi mérnök, tanácsnok tervei szerint 1906-ra készült el. Igaz, talán a lépten-nyomon felbukkanó régészeti leletek miatt is némi csúszással. Az építkezésnél került elő egy szép oltárkő 62×30×14 centis darabja Jupiter és Juno tiszteletére szóló felirattal. „A kitűzött időre nem készülhetett el a harmadik kerületi elöljáróság épülete, s ezért a pénzügyminiszter engedelmet adott a főváros hatóságának, hogy az elöljáróság 1906. november 1-ig tovább használhassa az óbudai katonai ruhatár épületét” – írta a Pesti Hirlap még az év júliusában.

A „ruhatár” nem más, mint a XVIII. század közepére gróf Zichy Péter, majd fia, Miklós kezdeményezésére építtetett impozáns Zichy-kastély.

Mesebeli épület lehetett volna, de teljes pompájában szinte alig viríthatott, pedig Mária Terézia is megtisztelte látogatásával. Állami kézbe kerülve nem becsülték sokra, ruhatárnak, dohányraktárnak, szükségszállásnak használták, majd a HÉV is kiharapott belőle egy darabot. A részben helyreállított Zichy-kastélyba 1974-től költözhetett be a kultúra: ma a Kassák, az Óbudai, és a Vasarely Múzeumnak ad otthont. A kastély udvarán tavasztól őszig a népszerű Kobuci kertben rendezvényeket, koncerteket, filmvetítéseket tartanak. A közel két évtizednyi építkezés után, 1950-re átadott Árpád híd kettészelte a régi egységes városnegyedet, s ekkor tűntek el – többek között – a Fő téri villamossínek is. Ma máshol szerencsére újból egymásba fonódnak.

A régi elöljáróság

Óbuda 1766-ban a Zichy családtól a kamara birtokába került, és kellett egy megfelelő épület az elöljáróság, a prefektúra számára. Rupp Károly elöljáró 1787 júniusában a pesti kamarához benyújtott javaslatában a kastéllyal szemben álló épületet javasolta kisajátítani és átépíttetni. A derék polgár beadványában elfelejtette megemlíteni, hogy a ház (ma Fő tér 4.) a saját tulajdonát képezte 6450 forint értékben. Némi huzavona és Rupp váratlan halála után Hacker Xavér Ferenc ácsmester és Oelsner József Antal építőmester tervei szerint több lépcsőben sor került az épület bővítésére. Első lépésként az oldalszárnyakat alakították ki, majd évekkel később újabb szárnytoldásokkal létrehoztak egy zárt udvart, végül (1800 körül) a Fő tér felől és a Kórház utcai szárnyon hat tengely hosszan emeletet húztak rá.

Érdekesség, hogy Rupp özvegye és még egy család is lakott a földszinti helyiségekben, hiába tiltakozott Barta elöljáró az elosztás ellen. Óbuda centrumának műemléki megújítása során a hosszan elnyúló, földszintes hátsó szakaszt 1974-ben elbontották.

A copf-klasszicista stílusú gyönyörű sarokház 2010 júliusáig a Kun Zsigmond Lakásmúzeumnak adott otthont, ekkor a gyűjteményt Mezőtúrra vitték. Az épületben ma önkormányzati lakások vannak, és az önkormányzat irodái működnek. (Sisa József tanulmánya alapján. Műemlékvédelem, 1981/4.)

Karcképek a terekről

Kiragadtunk néhány nevet a napi sajtóból azok közül, akik anno a Szentlélek és/vagy a Fő téren éltek és dolgoztak. 1885-ből Melczer kávés és Kaspar Ferdinánd mészáros, akinél jó házból való keresztény fiú hentestanoncnak azonnal felvétetett. Prohászka Ignác lőporraktáros, özv. Patz Jozefa kifőző, Kovács Anna szülésznő, Unterberg Adolf dr. halottkém, Finály Árpád dr. ügyvéd, Panitza Ádám czipészkontár, Ecker István és Berthold Antal korcsmáros.

A hangulatos teresedésen nyilvánvalóan a vendéglők és kávéházak játszották a főszerepet. A vas- és fémmunkások önképző egylete 1892-től az Ingaórához címzett vendéglőben tartotta munkásgyűléseit. Itt kaphatták kézhez A szoczializmus alaptételei című könyvecskét okulás céljára 15 koronáért – már akinek tellett rá.

A Népszava – igaz, pár évvel később – felhívta a budapesti elvtársak figyelmét, hogy ne felejtsenek el személyesen jelentkezni a Fő téri elöljáróságnál az írás-olvasás vizsgára, mert utólagos jelentkezéseket nem fogadhatnak el.

A könyvtár, nem mellesleg, már 1923 óta áll az olvasók rendelkezésére. Az 5-ös szám alatt székelt Zalai Béla bookmaker fogadóirodája, aki nem a könyveket, hanem a lovakat részesítette előnyben. Varga János éttermében a teljesen békebeli minőségű müncheni Salvator sört csapolták a szomjazók korsóiba. Két év múlva ugyanebben a lokalitásban már Nedeczky Jenőné a tulaj, és ő is a világhírű, verhetetlen nedűt méreti. Naná, a keményfejű sváboknak csak nem fog kőbányai Dréhert adatni? Hlatky Sándor viszont már 1911-ben a Haggenmacher féle Szt. Gellért sört magasztalta egekig a vendéglőjében. Ujvári Miklós, majd Wittmann József, az első magyar nemzeti asztaltársaság alelnöke a Központiban volt kávés, őt követte Eger Gyula ugyanott. A Központi Kávéház ajtaját (ma Új Sipos Halászkert) 1898-ban Goldinger Márton tárta szélesre Óbuda polgárai előtt, aki jégszállító fuvarosként alapozta meg vagyonát. 1920 előtt, talán mert melegebbre fordult az idő, és már nem volt annyi jég a Dunán, visszavette a kávéház tulajdonosi jogkörét.

A Szentlélek tér 9. szám alatti lakásán megcsömörlött az élettől, a színpadtól és a szerelemtől a 26 éves Csömör Lajos színész, és öngyilkossági szándékból egy ollóval bal karján felvágta az ereket. Telefonon segítséget kérni akkoriban Goldschmied Zsigmondné dohánytőzsdéjében vagy a Steinfeld Miksa rum- és likőrkereskedőnél lévő nyilvános távbeszélő-állomáson lehetett. A Bródy Kávéház kerthelyiségében (Szentlélek tér 14.) 1929-ben ízletes meleg vacsora, naponta halpaprikás és rántott hal, fagylaltok, zamatos törökkávé, Kőbányai Polgári sörök és Járóka Feri muzsikája várta a betérőket. 1947-ben még kétségbeesve kerestette felesége Denkstein Béla munkaszolgálatost, aki 1943. január 17-én Volokonovka–Volocsanszk térségében tűnt el.

Emlékezik-e arra, hogy mikor járt először Óbudán?

1970 novemberében vagy decemberében, mert megpályáztam egy művészeti előadói státuszt.

Az biztos, hogy december másodikán kezdtem dolgozni ebben a házban, amit akkor Frankel Leó Művelődési Háznak hívtak.

Ez akkor még lepusztult épület volt?

Ez nem volt egy lepusztult művelődési ház, a kornak egy jobb külvárosi kultúrháza volt.

Óbuda külváros volt?

Óbuda külváros volt, akárhogy nézi.

Ma is az?

Ma nem, már nem az, de akkoriban ez külvárosi miliő volt, itt még nem a tízemeletes panelek, hanem pici házak álltak. Én végig is éltem a nagy pörölycsapásokat.

Hangulatos volt a környék?

Nagyon hangulatos környék volt – annak, aki kívülről nézte. Aki benne lakott, az kevésbé örült. Rettenetesen lerobbant, penészes, vizes, nem viskók, de földszintes házak álltak itt. Azokban lakni azért nem volt egy öröm. Az emberek akkoriban annak örültek, hogy beköltözhettek a betonházakba, amelyek akkor még legalább tiszták voltak például.

Az itt induló rehabilitációval párhuzamos volt a művelődési ház épületének felújítási igénye? 

Nem. Ez úgy történt, hogy már álltak ezek a szörnyű nagy házak, amikor 1977-ben, nem a kerület, hanem a Fővárosi Tanács úgy döntött, hogy felújítja az épületet.

Kellett ezért lobbizni, vagy egyszer csak jött a nagyszerű hír…

… egyszer csak jött a nagyszerű hír, hogy kifele innen, és akkor átmentünk a Zichy-kastélyba.

És lehetett tudni, hogy vissza is jönnek?

Olyannyira, hogy a tervezővel, Korompay Katalinnal és Kovács Zsuzsa műszaki ellenőr hölggyel együtt sokszor ültünk le, megbeszélendő azt, hogy ez az épület hogy újuljon meg. Sok apróságot sikerült egyeztetnünk azokból a hangulati elemekből, amelyeket a környezet megkívánt.

Ez izgalmas dolog lehetett.

Nagyon izgalmas volt, csak mi közben dolgoztunk a Zichy-kastélyban.

A Zichy-kastély épülete, milyen állapotban volt? 

A Zichy-kastélyt – magát a kastélyépület felújítását – Kurilla József tanácselnök-helyettes és Horváth Károlyné tanácselnök szorgalmazta. Kiköltöztették onnan a lakókat, fölújították és megnyitották a kastélyt, aminek az volt az ára, hogy beköltözött a Kassák Emlékmúzeum. A kis kastélyt körülvevő raktárépületben Pest, Buda, Óbuda egyesítésének évfordulójára felavatódott az a Helytörténeti Gyűjtemény, amely alapja az Óbudai Múzeumnak. A Helytörténeti Gyűjteményt többek között Sinkó László színész felesége, Gabi, aki itt dolgozott a kerületben, és megint csak Kurilla József – sok más segítővel együtt – szorgalmas munkával hozta össze.

Akkor volt egy tanácsi vezetői akarat a kulturális élet támogatására?

Bizony.

Mi történt a Zichy-kastélyban? 

A Zichy-kastélyban alakult ki tulajdonképpen az a stáb és profil, ami aztán az Óbudai Társaskör jellemzője lett. A kastélyban a földszinten volt három-négy olyan helyiség, ami a miénk volt. A nagytermet 11 hónapig mi használtuk, egy hónapig a Kassák Emlékmúzeum. A szárnyépületben működött a Helytörténeti Gyűjtemény, mellette klubszobák voltak, ahol az Óbudai Képzőművész Körtől kezdve, a sakk-körön át a zenebarátokig klubok működtek. Az akkor indult lemezgyűjtők például a mai napig itt vannak a Társaskörben. A Zichy-kastélyban jött létre az, ami aztán átjött a Társaskörbe: a Budapesti Vonósok a Zichy-kastélyban alakultak meg, a Muzsikás együttes a Zichy-kastélyban alakult meg, a Budapest Ragtime Bandnek ugyan volt már előélete, de a Zichy-kastélyban kezdtek el igazán dolgozni. A 180-as csoport is ott dolgozott. Irodalmi, zenés estek sora fantasztikus névsorral Fényes Szabolcstól Máté Péterig, Kálmán Györgytől a Benedek Miklós–Császár Angela–Szacsvay László Budapest Orfeumjáig alakította ki törzsközönségünket. A nyitó esten nem más, mint Simándy József énekelt.

De bálok is voltak! És a kastély előkertjében 1977 nyarától a filharmóniai koncertsorozat, amely a professzionális hangversenyrendezéssel színesítette zenei életünket.

Amikor ön idekerült Óbudára, és elkezdett dolgozni, mit tudott Óbuda kulturális életről?

Semmit. De amikor én idejöttem, akkor ebben a házban működött a feledhetetlen Till Ottó vezette, rangos III. Kerületi Zeneiskolára támaszkodó Óbudai Kamarazenekar, az Óbudai Kamarakórus. De itt működött az Ifjú Zenebarátok Klubja is, amelyet Varga Karcsi bácsi vezetett. Ez mind átjött a Zichybe, de a zenei alap már itt megvolt a Frankel Leó Művelődési Házban. A Zichy-kastélybeli működésünk során viszont zenei központ alakult ki. Annak idején a Fővárosi Tanácsban volt egy erős főosztály, jó szakemberekkel, akik kitalálták, hogy a művelődési intézmények különböző profilt kapjanak, ne legyenek mind vegyes felvágottak, hanem legyen arcuk. Miután nálunk elég sok volt a zene, ez zenei bázisintézmény lett. A bábos társaság a Csili Művelődési Központban Erzsébeten, a klubos társaság a Kassák Művelődési Központban volt a XIV. kerületben. Egyes művelődési házak különböző arculatot kaptak, mi a zeneit. És akkor beszüremkedett apukám. Mert mindehhez azért az is kapcsolódik, hogy én itt nem tudtam volna elindulni, ha nincs meg mindaz, amit otthonról hoztam. Apám a Keszthelyi Művelődési Házat vezette, és én mellette dolgoztam, mielőtt Óbudára jöttem. Tőle kaptam a kapcsolati tőkét, ami nagyon fontos volt, főleg az indulásomnál. Így lettek a koncertek is. De ahogy 1970 decemberében idejöttem dolgozni, 1971. január 3-án már Baranyi Ferenccel találkoztam az Astoriában, akit fölhívtam, és mondtam, hogy szeretném, ha egy olyan irodalmi estet tartana, mint Keszthelyen az elmúlt évben. Februárban az Óbudai irodalmi presszónak ő volt a vendége.

Őt ismerte Keszthelyről.

Keszthelyről, igen. De Simon Istvánt is gyerekkorom óta ismertem – Bazsiba való, majdnem földink –, mert a keszthelyi irodalmi színpadon, a Helikon Ünnepségeken ő zsűrizett. Vagy Czine Mihályt. Körmendi Vilmost, Felföldy Anikót, Alfonzót szintén. Hosszan sorolhatnám: Pécsi Ildikót, Kovács P. Józsefet is ott ismertem meg Keszthelyen, ahogy az Ex Antiquis együttest is. Ifjúsági Klubot vezettem, és ezek a művészek jöttek a Keszthelyi Művelődési Házba fellépni. Velük, sokakkal a művészvilágból édesapám baráti viszonyban volt. Apámat nagyon szerették, és az apám féle kapcsolatok ide jöttek a Zichy-kastélyba s aztán a Társaskörbe. A Liszt Ferenc Kamarazenekar is – bár még nem a későbbi felállásban – játszott Keszthelyen, az Óbudai Kamarazenekar szintén. Varga Karcsi bácsit Keszthelyről ismerem, mert a filharmóniai koncerteket vidéken ő vezette.

Én olyan szakmai háttérrel indultam Keszthelyről, ami miatt könnyebben vágtam bele Pesten, mint bárki más a szakmában. Ott nőttem föl ezek között az emberek között.

Leendő kollégáim közül is volt, akit még otthonról ismertem. A XVII. kerületi kultúrház-igazgatót, Horváth Emilt is például ott ismertem meg a Medosz fesztiválokon. Vásárhelyi Laci bácsival Keszthelyen találkoztam először, mert a Nemzetiségi Fesztiválokat ő rendezte. Apám 1975-ben meghalt, de addig mindenhol az kérdezték, hogy hogy van apád?

Mik voltak a legszebb élmények az itt töltött évek során?

38 évig dolgoztam itt Óbudán. Ugyanott, ugyanabban, csak közben ez volt művelődési központ, művelődési ház, a Zichy-kastély neve klubház volt rövid ideig, aztán visszajöttünk ide, és kiderült, hogy valamikor ezt a házat úgy is hívták, hogy Óbudai Keresztény Társaskör, de én úgy gondoltam, hadd jöjjön be mindenki. Ezért lett Óbudai Társaskör a nevünk. Én nem mozdultam el innen. Nagyon-nagyon sok mindenre emlékszem. Azt kérdezte, mire emlékszem a legszívesebben – nem tudom. Ugyanis, ha elkezdeném magának sorolni, hogy mire emlékszem szívesen, akkor holnap reggel esetleg hazamehetne.

Lehet, hogy érdekes lenne.

Elképesztő történetek sokasága, bájos és megkönnyeztető események. Azt talán összegezni lehetne, hogy sok kudarcunk nem volt. Nem azt mondom, hogy nem volt, de sok kudarcunk nem volt.

A szabadtéri kulturális rendezvények manapság jellemzői Óbudának. Jobbnál jobb programok vannak. A hetvenes években is voltak ilyen rendezvények?

A Liszt Ferenc Kamarazenekar 1962-ben kezdett el a Kiscelli-kastély udvarán koncertezni. A Kiscelli-kastély belső udvarának akusztikája egyszerűen fantasztikus, a szabadtéri helyszínek közül magasan a legjobb. 1999 nyarán már mi rendeztünk koncerteket ide a Liszt Ferenc Kamarazenekarral és más fővárosi és vidéki kamarazenekarokkal. Ebből nőtt ki 2000-re az Óbudai Nyár programsorozat, amelynek szervezése távozásom után került az Óbudai Kulturális Központhoz, Lőrincz Edinához.

1977 nyarán viszont az Országos Filharmónia rendezett koncerteket a Zichy-kastély udvarán, amely hangversenyeken az Állami Hangversenyzenekar, Kobajasi Ken­i­csiró, Ferencsik János és hasonló kaliberű művészek léptek fel. Így kezdődtek a szabadtéri rendezvényeink, 1200 fős épített nézőtérrel. Dolgoztunk, és elegáns koncerteket szerveztünk. A nők estélyi ruhában jöttek oda. Közben nyitva voltak a kiállítások, szünetben meg lehetett nézni a Helytörténeti Gyűjteményt, a hátsó kertben is kiállítások voltak. Eredetileg diszkót is akartak a barokk udvaron, én meg azt mondtam, hogy egy barokk kastély udvarán nem lesz diszkó. Amíg én voltam, addig nem is volt. A Kassák Emlékmúzeum is nyitva volt, meg a Pince­galéria is. Aztán kezdődtek az Óbudai Vigasságok a Fő téren, mely során még újságot is kiadtunk, s ez fordult át kulturális piacba, amit Pihe (Harsányi Mária, a Társaskör jelenlegi igazgatója – a szerk.) talált ki. Akkor már ő is itt dolgozott. A kulturális piac olyan rendezvény volt, amelyre nem fizettünk rá, de ezért nagyon meg kellett dolgoznunk! 1989-ben jöttünk át végleg a Társaskörbe, lezárult a Zichy-beli élet.

Előadóművészként is dolgozott.

Igen. Verset mondtam. Meg még néha ma is mondok, ha hívnak.

Előadóművészként nem lépett fel az Óbudai Társaskörben, de két lemeze is megjelent a Vándordal és Az én ajándékom című. Mindkettő válogatás lelki érzékenységre utal. Teljesen különböző út ez az intézményvezetőihez képest?

Persze, ez egy más történet. Vezetőként el kell számolni, ki kell nyitni, meg tisztaságnak kell lenni, meg időben el kell kezdeni, meg a számlát ki kell állítani, ki kell fizetni. Teljesen más feladat. Több hónapra előre tervezni… szervezői feladatok, satöbbi.

A mai napig fellép?

Ha hívnak, akkor igen. Bár az igazság az, hogy most már inkább csak felolvasok, mert annyira ritkán mondok verset, hogy nagyon megterhel, ha kívülről kell mondanom.

Most már felléphetne a Társaskörben is.

Volt is, hogy Pihe hívott. Volt egy nagyon szívem szerinti ügyünk, amit Pihe folytat. Kósa Gábor – zeneszerző, ütős zenész – édesapja, Kósa György egy legendás zongorista, zeneszerző, a magyar kulturális, szellemi élet egyik nagyon fontos figurája volt. Gábor – nagyon tisztességesen és meghatóan – őrzi és ápolja a papa emlékét. Az emlékesten mindig volt zene, kiállítás, és azokat a verseket, amelyeket Kósa György megzenésített, Jancsó Adrienn olvasta föl. Aztán Adrienn itthagyott minket, és Gábor megkért, hogy én olvassak fel.

Azóta én olvasom föl ezeket az általában nagyon nehéz verseket. Pihe folytatja a kezdeményezésemet, ezért léptem fel itt a Társaskörben.

2008-ban adták ki második verses lemezét Az én ajándékom címmel, ami időben nagyjából párhuzamos volt a Társaskörből való távozásával.  

Nem nagyjából, hanem egybeesett.

Ez a lemez egyben búcsúzás is?

Nem. Semmi köze nem volt a két dolognak egymáshoz.

A címadó vers József Attila költeménye, amelyet az ön nagynénjéhez írt 16 éves korában.

Ezt speciel nem hozzá írta, de abba a körbe illett bele, amely verseket a nagynénémhez írt.

Nagynénje, Gebe Márta 1985-ben adott interjút a Kritika folyóiratnak. József Attila első szerelmeként azonosítják ezt a kapcsolatot. A költő még öngyilkosságot is megkísérelt miatta.

Így van.

Gebe Márta édesapja, Gebe Mihály folyamatosan támogatta József Attilát.

Igen, József Attila az internátusban lakott Makón, és nagyapa volt az internátus igazgatója. Támogatta őt, 1922 karácsonyát például náluk töltötte. Gondolom, jobban odafigyelhetett rá, mint a többi gyerekre.

1922-ben jelent meg a Szépség koldusa…

… meg is van a családomnak egy olyan példány, amibe kézzel van beírva az ajánlás: „Versemmel hogyha megelégszel / – kínáltam úgyis már elégszer – / Fogadd el: véres, könnyes ékszer. Miska bácsinak”. És ez a kötet, megvan Süveges Gergő édesanyjánál. Süveges Gergő déd­unokája az én nagynénémnek.

2008-ban nem pályázott újra…

Nem bizony!

Azt mondta akkor, hogy már nem akar olyan harcokat megvívni, amikben az alapvetéseket kell újból elmondani. Tehát ez tudatos lépés volt?

Az. Nagyon elegem lett.

A megváltozott körülmények, a kultúrához való viszony, a generációs szakadékok? Vagy eddig, eddig, eddig!?

Ez az eddig, eddig, eddig! Elmesélek valamit. Abban az évben májusban hagytam abba, április táján lődörögtem az előtérben valamiért.

Mindig nagyon szerettem az emberek között lenni, keveset voltam hátul az irodában, az nagyon ritkán fordult elő, hogy én ott ültem volna.

Jött egy korombeli hölgy, kérdezte: Miért mész el? Nekem mániám volt, hogy nevetés nélkül az élet nagyon nehéz dolog. Ha humora nincs valakinek, az a nagyhalál, az borzasztó. Mi rengeteget nevettünk, mert mindig találtunk mindenben valamit… Nagyon össze voltunk szokva, félszavakból értettük a másiknak a hülyeségeit. A törzsközönség is tudta, hogy ez egy ilyen hely. Tehát, én nyugodtam mondtam az érdeklődő hölgynek, hogy mert elegem van belőletek, és akkor jót nevettünk együtt. Akkoriban még kurátor voltam az NKA fesztivál és nagyrendezvények kollégiumában, és amikor olvastam a pályázatokat, s a harmadik olyan került a kezembe, amiről láttam, hogy többé-kevésbé telehazudja a pályázatot, akkor becsuktam, és azt mondtam, hogy elegem volt belőletek. Nekem a szakmából is elegem volt. Ez egy nagyon szomorú vége egy jópofának indult történetnek. Azóta sem hiányzik. Megvannak a kapcsolataim, eljövök, találkozom azokkal, akiket kedvelek, szeretek. Rolláéknál, a Liszt Ferenc Kamarazenekarban felügyelőbizottsági elnök vagyok. De vannak dolgok, amiket nem vesz be a gyomrom, amiktől epeömlést kapok. És én ennek nem tudok nem hangot adni. Na, most manapság az emberek ugyanúgy hallgatnak, meg húzzák meg magukat, meg nem tudom, mit csinálnak, mint állítólag annak idején is.

Én soha nem fogtam be a számat. 25 éves koromban csípőre szorított kézzel pöröltem a kerületi párttitkárral, pedig soha nem voltam párttag, még szakszervezeti tag sem. Ennek ellenére nagyon jól együtt tudtunk működni.

Halála előtt azt mondta, hogy örül, hogy velem dolgozhatott és büszke rám. Ő szaktekintély is volt. A régi Népművelési Intézetben sokaknak segített 1956 után.

Hát van, aki ordíthat még egyszer, van, aki nem.

Mindig szabadúszó voltam, soha nem volt családom, voltam férjnél, de felelősséget csak magamért kellett vállalnom.

De akkor – már elnézést, hogy ezt kérdem – ez a vagányság megjelent minden tevékenységében?

Hát, hogy a fenébe ne! Néha elkapkodva, de rögtön véleményt mondtam. Sok helyen nem is nagyon szerettek. Megkaptam azt is, hogy hogy lehet a Merényivel együtt dolgozni? Erről a kollégáimat kell megkérdezni, akik itt együtt dolgoztak velem. Nem mentek el innen, itt nem volt fluktuáció. Wéber Éva 1977-től dolgozott itt, Pihe 1982-től, Parádi Tamás grafikusunk és Andrási Gábor szinte ugyanakkortól. Ez volt a régi stáb.

Azért ezt kedvelték is az emberek, nem?

Egy időben volt olyan pletyka, hogy valakinek vagyok a valakije, azért ilyen nagy a szám. Mondtam nekik, nem mindegy, hogy mitől?

Azért ez vonzó tud lenni, be kell látni.

Lehet. Nem tudom. Imre nagyon szeretett, Kiss Imre, akivel egy kicsit földik is voltunk, ő Tapolca környéki volt, az utolsó tanácselnök. Azt mondta állítólag Tarlós Istvánnak, amikor az átadás volt: Erre vigyázz! Nagyon jóban voltak. Én mindkettőjükkel jól tudtam együttműködni, de Bús Balázzsal is. Balázzsal sokat nevettünk, mert kitűnő humora van. (Remélem, megőrzi!)

Mondják az Óbudai Társaskörre, hogy országos és nemzetközi hírű. Egyetért ezzel?

Igen.

Az ön irányítása alatt vált országos és nemzetközi hírű intézménnyé.

Ez igaz. Akkor is, ha szerénytelenségnek hangzik. De nem azt mondom, hogy miattam, azt mondom, hogy a munkatársaimmal együtt értük ezt el… Nélkülük nem ment volna.

Tamás a bolygó szinte minden pontján járt, lanttal, kobozzal vagy énekesként, neves nyugati zenekarok tagjaként, vagy pedig párban, az említett zenésztársakkal.

Nagyon nagy rálátása volt a világra, de Erdély mindig is a szíve csücske volt. Nagyon büszke volt rá, hogy református létére bizonyos ősei unitáriusok voltak, például Kolozsvár egyik hajdani bírája.

Csíkszeredában pedig egyenesen valóban nem is dísz-, hanem valódi polgár volt. Azokban az években, amikor esetleg nem lépett fel a fesztiválon, mindig itt volt – azért is, mert Gyimesben háza van.

Egy 1985-ben adott interjúban Tamás maga meséli el, hogyan lett Kobzos: „Ezt az előnevet 1977 óta vallom a magaménak. Kecskeméten egy népzenei találkozón vettem részt, és az előadásomat bekonferáló Buda Ferenc költő barátom így szólított fel a pódiumra. Találónak éreztem a tőle kapott nevet, mert beszédes név. Arra utal, amit szívügyemnek tartok, a régi magyar zenére.”

Egy másik interjújában ennek a gondolatnak a folytatását veti fel: „Sose vettem föl hivatalosan ezt a nevet, sose iktattam be a személyi igazolványomba, de remélem, a síromra majd ráírják.” Ezt akkor viccből mondta. A sírkőre Raffay Dávid szobrászművész készítette a kobzot ábrázoló vésetet. Az eredeti tervet már rajzként megkaphattuk, és bekerült a könyvbe is.

Tamás talán a világ egyetlen régizenésze volt, akinek saját pajzsot is adott az élet. Ez egy eredeti, a Tinódi-címert imitáló kék-piros pajzs, amelyet egy hadi hagyományőrző klub készített neki. A gyönyörűen festett pajzs ott lógott a lakásában, szemben az ajtóval, ahogy belépett az ember. Most az Óbudai Népzenei Iskola emlékkiállításán látható. Úgy gondoltuk, hogy a könyv előzéklapján is ez legyen, sőt ugyanazzal a pirossal és ugyanazzal a kékkel készüljön a könyvhöz járó CD és a DVD is. A címer rajzát mindenki ismeri a Tinódi-kötet elejéből, metszetben, egyszerűen, puritánul kinyomtatva. Tinódi saját címerkérő levele viszont színes – ez ihlette a pajzsot.

Erről készült 2015-ben a Tinódi-emlékplakett, amelyet Tamás kérésére vele temettek el. A szíve fölött őrzi.

Tudjuk, hogy a XIX. század közepén már voltak Tinódi-előadások a Nemzeti Múzeum dísztermében Mátray Gábor jóvoltából, hárfa- és zongorakísérettel. Nagy, öltönyös közönség előtt énekelték az akkor újra felfedezésre váró magyar históriás énekeket. Azt, hogy a históriás énekek előadása valójában a legtermészetesebb dolog a világon, a magyar közönség előtt Tamás mutatta fel először. Ezt a megfejtést ő adta ehhez a réteghez. És az ő szerencsés követői, amilyennek vallhatjuk magunkat sokan, azt mondhatjuk, hogy ezzel valamit kiemelt a kövek alól, vagy a száraz papírlapokról. Tamás a históriás énekeket is a közönséggel való eleven, jelen idejű párbeszédnek tartotta, nem valami muzeális tárgynak.

Ez a kötet közös adósságunk. Azért közös, mert már Tamás is adósnak érezte magát vele. Az utolsó években sokat beszélgettünk arról, hogy díjak és elismerések ellenére félő, hogy az életműve szétpereg.

Ezzel a könyvvel az ő terve is az életmű összefoglalása volt, minket elsősorban hangfelvételek összegyűjtésére kért.

Különösen – és ezt már kórházban fekve mondta el nekem – azt a Balassi-CD-t emlegette, ami csak másolt példányokban létezik. Ez a stúdiófelvétel 2004-ben készült, de sose jelent meg hivatalosan. Gyújtópontnak elég volt arra, hogy az összes többit megpróbáljuk felkutatni, megmenteni. Ehhez a könyvalakot választottuk, mert a könyv neki is szívügye volt. Óriási könyvtára volt, tele bibliofil ritkaságokkal a világ ezer nyelvén, saját gyűjtésben és családi örökségből származó könyvekkel. Édesapja mint irodalmár rendkívül gazdag könyvtárat hagyott a családra. Tamás is legendás olvasó volt: amikor úton volt, és nem beszélgetett valakivel, rögtön könyvbe temetkezett, mint a régi peregrinusok, vándordiákok. A nap minden óráját tanulásra használta ki. Folyamatosan csiszolta a véleményét, az újdonságokra is nyitott volt. Vegyészként sem volt utolsó, s ha azon a pályán marad, ugyancsak nagyon sikeres lett volna. Föltalált például egy olyan szondát, ami sokkal kisebb százalékból kimutatja az alkoholt, mint amit a rendőrség használt. Erre nagyon büszke volt, de szerencsére nem gyártották, mert akkor már senkinek nem lenne jogosítványa. A restaurálást azért hagyta ott, mert elcsábította az énekmondó élet.

Addig munka mellett zenélt, nagyon sokat, de az éjjel-nappal akkor következett be, amikor megegyezett a családdal, hogy próbaként hadd legyen szabadúszó. Attól fogva valóban az énekmondó életét élhette.

Felkérésre soha nem mondott nemet. Együtt játszottunk iskolákban, falusi templomokban. Pályája elejétől gyűjtött népzenét; Erdélyt úgy ismerte, mint a tenyerét. Bárhová utazott, azt mind feltérképezte. Számára a világ nyitott könyv volt, és örömmel lapozott benne – ha kellett, akkor kettőt. Sose mondta, hogy „na, ez már így rendben, és túl vagyunk rajta”. A saját régi számait is újra és újra játszotta, formálta. Ezt a könyvet meg kellett csinálni: ez az ő megíratlan könyve. Nem írtuk meg helyette, mert nem lehet. De az ő hangján szólaltattuk meg a gondolatait, hiszen olyan gazdag interjúkincset hagyott ránk, amelynek még mi is csak a töredékét ismertük Bélával, s még rengeteg elő fog kerülni. Főleg, mivel a Rádió hangtárában is nagyon sok van, amiket célszerű lenne lejegyezni…

Miért érdekesek ezek az interjúk? A pályája elejétől az utolsó napokig készültek. Ő volt az a ritka népzenész, akit az élet rávett (sokak nevében), hogy elméleti dolgokról is nyilatkozzon. Korábban mindig olyasmiről kérdezték őt: „ezt hol tetszett gyűjteni, esetleg él-e még a Marika néni?…”, vagy pedig: „milyen forrásokat használt, és ki látott már ilyen hangszert”. Ő mindig a felületes kérdések mögé ment, bele a sűrűjébe, hogy miért csináljuk ezt. Szeretett új és új válaszokat adni.

Az évről évre vagy évtizedről évtizedre változó ars poeticáknak igyekeztünk egy szép füzérét összerakni. Ennek azt a címet adtuk, hogy Álmodtunk, sírtunk, ösztönöztünk.

Ez egy Ady-idézet, amit egy korai interjújában említ – hiszen Tamás „mellesleg” fejből tudta a magyar irodalmat.

Első ismert rádiófelvétele, ami a könyvhöz tartozó CD-n is szerepel, egyenes adásban ment le 1979 szeptemberében a sárvári várból. Ennél avatottabb helyen Tinódi sem szólalhatott meg, hiszen itt szolgált Nádasdy Tamás udvarában, itt is halt meg 1556-ban. Hanghordozón csak 1988-ban, tehát kilenc évvel később jelent meg az élő felvétel ebből az anyagból, az is Baselban, szamizdat kiadásban, az Énekelt történelem című legendás kazettán, ami aztán a rendszerváltás után Magyarországon is megjelent egy utókiadásban. Miért érdekes ez? Tinódi a jelennek szólt, a saját jelenének, Tamás a mi jelenünknek akart ezzel szólni. Azzal is, amikor közéleti vagy a néphez szóló, vagy kesergő témákat választott, meg akkor is, amikor magánéletről volt szó. Tehát a régizenét nem tartotta réginek. Régi, mert a régiek írták, de zene, mert a jelenben is működik. Ami nem működik a jelenben, az számára nem volt.

Mi, akik Óbudán ültünk az ő óráin, mind megtapasztalhattuk, hogy az idő könnyen átléphető, ha odafigyelünk, és ebben hiszünk. Ez a hit megmaradt. Ő irányított minket, hogy a valódit keressük.

Ezért gyűjtötte az emlékeket, az élményeket egy „kíváncsi nemzedéknek”, értve ezalatt a táncházas „nomád” nemzedéket, amihez magát is sorolta. Tamás tényleg nomád volt a gyűjtőútjai, illetve az életformája miatt.

Néha azért összeülhettünk, és voltak olyan nyugodt óráink is, amikor tervezgettünk: „Na, mit fogunk csinálni tíz év múlva, húsz év múlva? Figyelj, ezt ki kéne adni; kéne már valaki, aki amazt összegyűjti; el kéne nevezni erről vagy arról” – mondta ilyenkor. Nem volt intézményszerű ember, de úgy tudott gondolkozni, mint egy intézmény. Amikor Óbudán a koboztanári évek után, amik nagyon sikeresek voltak, igazgató lett, féltettük, hogy belőle is hivatalnokot csinál az élet. De Tamás, ez a végtelenül tehetséges, könnyed ember, aki szabad kézzel, irodalommal és zenével mindent össze tudott hozni, és fejből tudta a történelmet, ezt is simán megoldotta. Pillanatok alatt olyan virágzó iskolát csinált, amely mára Közép-Európa egyik vezető népzenei intézménye. Innen nőtt ki gyakorlatilag a hazai középfokú és a zeneakadémiai népzeneoktatás is. Nem véletlen, hogy tagja volt az első zeneakadémiai tantestületnek a népzenei tanszéken.

Ha valaki 1977-ben azt mondja neki a kecskeméti zenei találkozón, amikor fölhívják frissen kapott művésznevén a színpadra, hogy egyszer majd – ahogy szoktuk mondani – „minden dudás egyetemén” fognak a gyerekek tanulni, és kontrával meg kobozzal a hónuk alatt rohangálnak, és a zenész társadalom elismert alakjai lesznek, akkor legalábbis mosolyogtunk volna. És mégis végbement, mert ő abban a kodályi, bartóki galaxisban hitt és gondolkozott – és ez az életműve minden szegletére igaz –, aminek ez az egyik kijárata. Bizony eltelt negyven év a táncházmozgalom homályában és fényében, ami ezt kiállta. Van olyan fénykép a kötetben, ahol együtt ülnek Halmos Bélával és Sebő Ferenccel – utóbbival közös hangfelvételt is találtunk.

Látszik, hogy az alapító atyák valamit nagyon megtaláltak, valamit nagyon át akartak adni, és erre, ha várni kellett akár évtizedeket, érdemes volt.

Ma már másról szólhat az egész, s azok, akik ma belenőnek, már készen kapnak olyasmit, amiért valaha tényleg mocsáron s folyón át kellett járni.

Magát az Óbudai Népzenei Iskolát is számtalan támadás érte. Nem is így hívták régen, hanem az Óbudai Zeneiskolának volt népzenei tagozata. A függetlenné válás Tamásnak köszönhető. A kötet második részében olvasható cikkfüzér is jelzi, hogy komoly pedagógiai programja volt. Nem szabványosítani akart, csak sugallni. A népzenéhez a kíváncsiságon túl – ezt is többször hangsúlyozta – bizonyos vagányság kellett. Az, hogy lemenjünk a sárig, a porig, járjunk utána, s ne higgyük el, amit más állít róla. Legyenek saját élményeink. Tamás ennek ellenére „adós” maradt egy teljes saját népzenei lemezzel. Ez is érdekes – mennyit tett a népzenei mozgalomért, s nem volt egy önálló lemeze, ahol népzenét énekel.

Mai trubadúr

A kötet második fele egy terjedelmes lemezborító-sorozat. Egy nagyon ritka fotóval kezdődik, ahol Tamás első nagy vágya, a Régi magyar betlehemes lemez friss példányával üldögél egy padon, s tökciterán játszik. A lemez születése is csoda dolog volt! A Hungaroton lemezkiadónál abban az időben keresztülvinni, hogy egy falusi gyerekszínjátszó társulat, a budapesti Szent Imre templom kórusa és felnőtt régizenészek közös lemezt csináljanak az első magyar betlehemes játékból – több mint illuzórikusnak tűnt. A Régi magyar betlehemes 1988-ban az év hanglemeze lett. A szokatlan vállalkozás tehát mégis áthozott valamit az ormánsági gyerekek szavaival, mégiscsak „bevitt egy labdát abba a kapuba”, sőt nem is egyet. És csodaszépen megszólalt a zenekar.

Ezért volt fontos feladat, hogy azokat a szétszaladó kincseket, amelyeket a hangfelvételek őriznek Tamás életművéből, együvé tereljük.

Úgy gondolom, hogy csak tanultunk belőle, csak gazdagodtunk vele mindannyian, akik ennek a folyamatnak részesei lettünk, és közel sincs vége. Most azokat sikerült összeterelni, amelyekből megkaptuk a teljes eredeti kópiát a kiadóktól. Ez sem kevés: tizenöt teljes lemez. Ebből csak egy a Tinódi-összkiadás a maga kilenc és fél órájával, amelyen csorbítatlanul elhangzik az összes szöveg, ami önmagában világszenzáció. A Magyar Katolikus Rádió archívuma szerencsére megőrizte az eredeti mesterszalagokat, s szinte térítési díj nélkül átengedték nekünk. De megjelennek a régi műsoros kazetták is, amelyek ma már elérhetetlenek. Az Énekelt történelem címűt például Baselben vette föl egy koncert utáni este. Kapott két-három stúdióórát, és azokat a számokat, azokat a hangszereket tudta aktiválni, amelyek éppen ott kéznél voltak. Legendás album jött létre. Ennek az eredeti baseli mesterszalagjáról sikerült az eredeti kazettánál jobb minőségű felvételt közreadni, akárcsak a Vándorok énekei esetében, amelyet a Magyar Garabonciás Szövetség adott ki egy kis kottafüzettel együtt 1994-ben. A Szentegyházi dicséretek húsz éve jelent meg, gyakorlatilag azonnal elfogyott. Huszár Gál énekeskönyvének (1560–1561) válogatott énekanyagát mutatja be kórussal és énekmondó előadásban, váltogatva. Ez a szinte ismeretlen kazetta is meghallgatható, méghozzá az eredetinél jobb minőségben, ahogyan az 1992-ben kiadott Protestáns énekmondók is, amely első közös munkáink egyike.

Erdal Şalikoğlu barátunknak is sokat köszönhetünk. Tamás török orvos és énekmondó barátja az Óbudai Társaskörben nemrég egyazon színpadon állhatott Tamás provence-i régizenész barátjával, Miquéu Montanaróval. Ez Tamás életében sajnos soha nem fordult elő, de az emlékére sikerült ennek a könyvnek a kapcsán összegyűlni. Mindenki a maga területén közbenjárt egyes kiadványok jogaiért. A török kiadók egy szavunkra átadták a teljes, ott megjelent három CD anyagát, borítóstul. A DVD-n meghallgatható Balassi húsz éneke is, ami szamizdatban jelent meg, és másolt CD-ken terjedt. Részletek hallhatók a legendás erdélyi reneszánsz lemezről (Bakfark Bálint Lant Trió), amit 1979-ben vettek fel a Pannonhalmi Főapátságban, és 1982-ben látott napvilágot.

Tamás hidakat képezett műfajok között is. Ilyen hídképzés volt két újabb lemeze, melyek szintén bekerülhettek a gyűjteménybe a kiadók jóvoltából: a Főnix és bárány (2000) és a Nem megyek én innen sehova (2008). Az elsőn túlnyomórészt édesapja, Kiss Tamás megzenésített versei vannak, továbbá más, debreceni vonatkozású költemények. Ezeken a lemezeken a régi pol-beat örökségnek is emléket állított. Két-három akkordos, egyszerű számokat szólaltatott meg.

Az egyedi rádiófelvételek után hetekig ástunk megsárgult szalagos dobozokban, felvételi kartotékokban. Önmagában szellemi utazás volt bezárkózni egy-egy kis lehallgató szobába, és elmerülni a régi felvételekben. Remélem, hogy ez másnak is akkora örömet okoz, mint nekünk okozott ott.

Sikongatva hallgattuk a rádiós munkatársakkal, és mindenkinek leesett a tantusz, hogy micsoda kincseken ülnek. Ezeket digitalizálva kilenc albumot sikerült összerakni. Az összes DVD műsorideje 35 óra.

A könyv és a vele járó hangzóanyagok bevételéből a gyimesi zeneoktatást, az Óbudai Népzenei Iskola gyimesi zenei táborait és továbbképzéseit támogatjuk, amihez Tamás adta az ötletet. A kezdeményezésért fáradhatatlan szerkesztőtársamat, Szerényi Bélát illeti köszönet.

Kobzos Kiss Tamás rövid életrajza

A Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas énekes, hangszeres zenész és pedagógus Debrecenben született 1950. május 30-án. Édesapja Kiss Tamás költő, esszéíró és író. Zongorázni, majd magánúton gitározni tanult egyetemi évei alatt, miközben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem kutató vegyész szakát látogatta. A Főnix színjátszó együttes, majd a Délibáb népzenei együttes tagja lett, és az évek során több hangszeren is megtanult játszani, például citerán, kobzon, brácsán, tekerőn és reneszánsz lanton.

1974-ben a budapesti Néprajzi Múzeumba került restaurátornak, s rövid időre a Kaláka együttes tagja is volt, majd 1976 és 1986 között L. Kecskés András együttesében muzsikált. Gyakran fellépett az Egyetemi Színpadon, hanglemezklubokban, templomokban. 1976 és 1979 között vegyész restaurátorként dolgozott a Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központban; közben néhány hónapig a debreceni Déri Múzeumban is közreműködött Szentpál Monika és Erdélyi György előadóestjein. Évekig szerepelt a Radnóti Színpad Toldi előadásában Nagy Attilával. 1987 januárjától a bécsi Clemencic Consort tagja lett, és ezzel az együttessel több száz alkalommal lépett fel Európa számos országában. Legutóbb a Thomas Wimmer által vezetett Accentus Austria régizene együttes szólistája volt. Velük Jeruzsálemben, Bambergben és Citta de Castellóban is fellépett. A Jánosi együttessel, valamint Ferencz Évával is több hanglemezfelvételen szerepel. Miquéu Montanaro provence-i zenésszel 1982 és 2000 között sok népzenei és régizenei koncertet adott, Magyarországon és Franciaországban is készítettek hangfelvételeket.

1992-től adtak közös koncerteket Magyarországon, Erdélyben és Törökországban Erdal Şalikoğlu isztambuli énekessel, akit nem túlzás Kobzos Kiss Tamás fogadott testvérének nevezni. Három közös CD-t készítettek, s utoljára 2015 augusztusában, az Esztergomi Históriások rendezvényén léptek fel együtt. Kobzos Kiss Tamás énekes szólistája volt Szabados György zeneszerző több művének is. Szólistaként több száz koncertet adott Magyarországon, a környező országok magyarlakta városaiban, falvaiban. Játszott Európa majdnem valamennyi országában, továbbá Japánban, Kínában és az Egyesült Államokban. 1991 óta, amikor a Protestáns énekmondók című műsort, majd kazettát összeállították, gyakran lépett fel a Musica Historica együttessel is.

1986 óta tanított az Óbudai Népzenei Iskolában, amelynek 1991 januárja óta az igazgatója lett. 2013 szeptemberében UNIÓS támogatásból új épületet kapott a zeneiskola, amely addig egy társasház alsó emeletén működött. Az új épület méltó hely volt az ország egyetlen, csak népzenét oktató zeneiskolájának. 2007 óta Liszt Ferenc Zeneakadémián is tanított kobozjátékot. Több tanulmányt írt a népzene tanítás témakörében, előadásokat tartott, konferenciákat szervezett. 2007-ben a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli, 2012-ben levelező, majd 2013-ban rendes tagja lett.

Kobzos Kiss Tamás Budapesten hunyt el 2015. november 8-án.

(A szöveget szerkesztette: Vig György)

Dúdolj verset. Kobzos Kiss Tamás emlékezete, Magyar Hangszermíves Céh, 2018.

Hogy kezdődött az illusztrátori pályafutása? Ha jól tudom, eredetileg olasz szakra járt az egyetemen.

Két dolog érdekelt kiskoromtól, az olvasás és a rajzolás. Az anyukám eléggé szabadon hagyott engem ebben kísérletezni, ha akartam, egész nap rajzolhattam. A gimnázium után viszont egy évig Olaszországban voltam, kézenfekvőnek tűnt a bölcsészkar, ahová fel is vettek rögtön, amint hazajöttem. Csak aztán két év alatt rájöttem, hogy nem igazán nekem való. Közben megszülettek a fiaim, és úgy gondoltam, ez az utolsó lehetőség, hogy mégis megpróbáljak felvételizni az Iparművészeti Egyetemre (akkor így hívták a MOMÉ-­t). Másodszorra sikerült.

Hogy csöppent a mesék világába?

Mindig is illusztrátor akartam lenni, a szeretett könyvek miatt. Elég hamar, már az ovi elején megtanultam olvasni, és nagyon szerettem a könyvekben az illusztrációkat is nézegetni, és mostani szememmel nézve elég megdöbbentő módon továbbillusztráltam (telefirkáltam) az általam kedvelt könyveket. Nem is értem, hogy hagyhatta ezt a mamám…

Hogy született az első mesekönyv, a Kismadár és Kóró?

Felkérésre csináltam a képeket, de aztán a kiadó elállt a megjelentetéstől. A képek két évig fiókban voltak, amikor szerencsémre megismertem Adélt, aki átírta a népmesét, és a kész pdf­-et elküldtük néhány kiadónak. Az első a Scolar volt, és megtetszett nekik, ki is adták.

Várszegi Adéllal további két közös könyvük van, a Jakifészek és a Raptormese. Ilyen jól kiegészítik egymást?

Szerintem jól kiegészítjük egymást, főleg, hogy ez a munkakapcsolat közben párhuzamosan barátsággá is fejlődött.

Számos közös tervünk van, remélem, lesznek belőlük könyvek! Nekem nagyon fontos a humor, és szerintem kevés az ilyen vicces szerző, mint Adél.

Az Állatok abc­je rendhagyó lapozó, az első önálló könyve?

Igen, ez is felkérésre készült: a kiadó szeretett volna egy állatos könyvet. Nekem persze nem kellett kétszer mondani, állatokat bármennyit, bármikor! A továbbiakban szabad kezet adtak, és ez lett belőle. Erre a könyvre eléggé büszke vagyok.

Hogy találtak egymásra Danny Bainnel? Az Ez nem az apu hangja című kötet három afrikai történetet mesél el, merőben más, mint az eddig ön által illusztrált állatmesék.

A Betűtészta Kiadó kért fel a könyv illusztrálására, így ismertem meg Dannyt. Azért más ez a könyv szerintem, mert eléggé megkötötte a kezem az afrikai népművészet szín- és formavilága, amit bele kellett vinnem az illusztrációkba. Sok kutatómunka is áll mögötte.

Továbbá, ebben a könyvben emberek a szereplők, ezért is más. Nagy kihívás volt ez nekem, de legalább tudom, hogy tudok embereket is rajzolni, ha muszáj.

A kötet most, június 9-én kapott Szép Magyar Könyv oklevelet.

Van olyan, hogy „álomkönyv”? Amit szívesen illusztrálna, csak még nem keresték meg vele?

Persze, egy csomó, például Lázár Ervin dolgai, Poe, Andrew Lang Mafláziája, de ilyen volt Huxley-tól a Varjak is, és ez még meg is valósult! Szerencsére eddig nem kellett olyan könyvet illusztrálnom, amihez nem volt kedvem.

Munkáival nemcsak meséskönyvekben, hanem képeslapokon, kifestőkben, sőt gyerekbútorokon is találkozhatunk. Hogy bírja az iramot?

Hát, három gyerekem van, etetnem kell őket, így sokat kell dolgoznom. Nagyon örülök, hogy még az a szerencse is ért, hogy azzal kereshetek pénzt, amit szeretek csinálni.

Persze, alapvetően a könyvillusztrációt szeretném, de ha ásványvízcímkén van az állatka vagy egy gyerekszéken, az is öröm.

Mostanában azért kevés időm volt bútort festeni, inkább csak barátoknak. Gyerekcsoportot is tanítottam ebben az évben illusztrációs technikákra.

A legfrissebb mesekönyve, A varjak és a csörgőkígyó Aldous Huxley, a Szép új világ írójának egyetlen gyerekkönyve. Meséljen róla egy kicsit!

Ez a szöveg régi nagy kedvencem volt, mert az a fajta humor jellemzi, amit én igazán kedvelek. Egy varjúpárról szól, akiknek a tojásait rendre ellopja egy kígyó, míg végül leleplezik, és jól megleckéztetik. Magyarul persze nem volt kiadva, de ismertem. Álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer én fogom illusztrálni. Törekedtem a színpaletta redukálására, nagyon örültem, hogy használhatok feketét (a varjak), és próbáltam az illusztrációkba humort csempészni. Szerintem ez egy egészen különleges könyv lett, remélem, sokan felfedezik maguknak.

Mik a jövőbeli tervek? Van új könyv a láthatáron?

Igen, készül egy böngésző, egy újabb CD–­mellékletes könyv a Katáng együttes zenéjére, egy papírszínház a Csimota Kiadóval és egy újabb könyv, amit Adél írt. Remélem, néhány még idén megjelenik!

Azóta is sok időt tölt itt, mióta eladta a fesztivál tulajdonjogát?

Sokkal kevesebbet, mint régen, mostanában csak heti egyszer szoktam bejönni a hétfő délelőtti vezetői értekezletekre. A folyamatos pörgést már elengedtem, de nem azért, mert eladtuk a cég 70%-át, hanem mert már a befektető megjelenése előtt, tőle teljesen függetlenül eldöntöttem, hogy a 25. Sziget Fesztivál lesz az utolsó, aminek a szervezésében aktívan részt veszek.

Kiöregedtem, és már nem értem eléggé a mai fiatalok gondolkodását, ízlését ahhoz, hogy én határozzam meg továbbra is a rendezvényeink fő irányvonalát.

Ha fontos nekem a fesztiváljaink jövője – márpedig bizonyos értelemben a gyerekeimről van szó –, az is fontos, hogy mi lesz velük, ha már nem én vagyok a legnagyobb tulajdonos, tehát teret kell engednem a lelkes és innovatív gondolkodású fiatalabb kollégáknak.

Egy időben fesztiválokat „gyűjtött”, a Sziget mellett olyanokat, mint a Balaton Sound, a Telekom VOLT Fesztivál, a Gourmet Fesztivál, a Gyerek Sziget. De szerette a különleges autókat, meglehetős borgyűjteménnyel rendelkezik, és már egy komoly galériát megtölthetne a kortárs művészektől származó alkotásokkal.

Ami a fesztiválokat illeti, számomra a szervezés hobbi is volt, nemcsak munka. Velem mindig az történik, amikor valamibe belefogok, hogy közben még inkább megjön hozzá a kedvem. Mivel ilyenkor elmosódnak a határok a szórakozás és a teendők között, előbb-utóbb azon veszem magam észre, hogy egyre több fesztivált szervezünk, vagy újabb és újabb éttermet nyitunk. Ráadásul sok minden érdekel, ezért több dolgot is igyekszem egyszerre csinálni, aminek a vége viszont mindig az, hogy szembesülnöm kell azzal a szigorú ténnyel, hogy egy napba csak 24 óra fér bele. A legtöbb projektemet csak „kipróbálni magamat” alapon kezdtem el.

A műtárgy gyűjtés azért egy picit más sztori, mert persze ebben is benne van a sznobériám, de benne van az a személyes történet is, hogy sok olyan alkotó volt a környezetemben, aki multifunkcionális, azaz nemcsak képzőművészként próbálta ki magát, hanem zenészként is.

Rendezvényszervezőként, legalábbis az első időszakban főleg ezeket a zenei világban is jelen lévő művészeket ismertem meg. Mivel kialakult velük valamilyen személyes viszonyom, úgy gondoltam, hogy azáltal, hogy a képeiket is kiteszem a falamra, új szintet hozok be kapcsolatunkba.

Volt ebben karitatív motiváció is, úgy értem, hogy így támogatta az anyagilag nem igazán elkényeztetett képzőművészeket?

Volt, akinél benne volt ez is. Mivel az ismerősöknek beleláttam a magánszférájába is, tudtam, hogy jól jönne, ha vennék tőlük pár képet. A gyűjteményemben vannak olyan alkotások, amelyeknél inkább a művész emberi oldalát értékeltem, és azt gondoltam, hogy a vásárlásommal nemcsak magamnak szerzek örömöt, hanem neki is segíteni tudok, de túlnyomó részt persze azért vettem képeket, mert tetszettek. Ráadásul szerencsére elég gyakori az az eset, amikor ez a két dolog egybeesik, mármint, hogy tetszik is az alkotás, meg segítek is vele az alkotónak.

Elég személyes viszonyom van a képekkel, ezért amikor valamit megszerzek, sose gondolok arra, hogy majd valamikor haszonnal adhatom-e tovább. Sőt még a gondolatától is viszolygok, hogy eladjak bármit a gyűjteményemből.

Míg a legtöbb gyűjtőnek érthető módon az is szempont, hogy mennyire éri meg az adott kép, mennyire fő mű, mennyire emelkedik várhatóan az értéke, nálam ilyen nincs.

Gyerekkorában is gyűjtött dolgokat?

Persze, mindenfélét, gyufacímkét, bélyeget, fémpénzeket, matchboxot, még sörösdobozt is. Tehát valamit mindig gyűjtöttem, de egyik sem volt olyan kitartó tevékenység, amiről tényleg azt lehetne mondani, hogy érdemi gyűjtemény lett belőle.

A sörösdobozról jut eszembe, hogy sose szerette az alkoholt, gyakorlatilag absztinens, mégis nagy borgyűjteménye van. Miért?

Valóban gyűjtöm a borokat is, igaz ma már kevésbé lelkesen, mint korábban. Ez például úgy alakult ki, hogy bár tényleg nem iszom alkoholt, de szívesen megyek borkóstolókra a baráti társaságommal. Jó dolognak tartom a barátokkal járni az országot, a pincéket látogatni, megismerkedni a borvidékekkel, a borászokkal. Nyilván mindig én voltam a sofőr, de még így is hülyén éreztem magam, hogy mit keresek egy borászatban, ha nem iszom.

Zavaromban kitaláltam, hogy akkor legalább emlékbe veszek én is mindenhol pár üveg bort, aztán ahogy egyre több lett belőlük, elkezdtem tudatosabban gyűjteni a borokat, olvasni a szaksajtót.

Így már nekem is lett közöm ehhez az egészhez. Miután lett egy több ezer palackos gyűjteményem, már nem jövök zavarba, ha a borokról kell valakivel beszélgetni.

Meg se kóstolta őket?

Maximum egy kortyot kérek a borkóstolókon, de azt sem nyelem le, csak ízlelgetem, aztán kiköpöm. Visszatérve a történet gyűjtés oldalához, a tárgyakhoz való viszonyom mindig is meghatározó volt az életemben. Volt sok olyan vágyam, ami miatt a környezetem sokáig inkább csak megmosolygott, mint például az a gyerekkori ábránd, hogy egyszer nekem is lesz egy Maserati sportkocsim. Szerencsére sokat sikerült megvalósítani közülük még viszonylag fiatalon, viszont csak 40 éves koromban lett először saját tulajdonú ingatlanom. Persze előtte is laktam valahol. Amikor 16 évesen elköltöztem otthonról, a barátaim szülei fogadtak be. Amikor a gimi mellett dolgozni kezdtem, már lett keresetem, és albérletekben laktam, aztán ahogy családom is lett, és egyre sikeresebb lett a cégünk, már megengedhettem magamnak, hogy egész jó lakásokat béreljek, de úgy gondoltam, nem kötök kompromisszumokat, addig nem kell saját ház, amíg nem lesz lehetőségem olyat venni, amit megálmodtam magamnak.

Van bennem egy fura, nagyfokú sznobizmusból építkező tárgykultusz, ami az öngyújtótól kezdve az órámon át a családi házig egy csomó dolog kiválasztásánál működésbe lép.

Már gyerekkoromban kialakult bennem ezzel kapcsolatban egy csomó frusztráció. Inkább nem hordtam egyáltalán órát addig, amíg meg nem vehettem magamnak egy olyan darabot, ami végre kielégítette a vágyaim. Félreértés ne essék, egyáltalán nem vagyok az a típus, aki szereti, ha a ruháján lévő feliratról azonnal látják, hogy milyen drága volt. Nem magamutogató sznob vagyok, aki a világnak szeretné bebizonyítani, hogy mi mindent engedhet meg magának, inkább minőség- és márkafüggő vagyok. Nekem az számít, hogy a tárgyakban legyen meg a hozzáadott érték, az az anyagminőség, dizájn, technológia, innováció stb., de leginkább egyediség, amitől azt érzem, hogy ez a kategóriájában a legjobb. Ha valamiről ezt gondolom, akkor azt birtokolni szeretném, együtt akarok vele élni, használni, például hordani szeretném, vagy csak egyszerűen nézegetni. Néha már vicces, vagy másoknak inkább irritáló túlzásokba is esek. Lehet, hogy ez már a kapuzárási pánik, de nemrég vettem egy márkás gitárt és egy erősítőt, csak azért, mert mindig irigykedve néztem ezeket a tárgyakat a színpadokon a profi zenészeknél.

Az én esetemben elsőre még nem is tűnhet extrém dolognak egy menő gitárt birtokolni, csakhogy soha életemben nem tudtam gitározni. A boltban nem is mertem elárulni, hogy magamnak veszem.

Ez még mindig jobb, mintha egy 200 lóerős épített chopperrel állított volna haza. Fog rajta játszani is, vagy csak örül, hogy van?

Persze, remélem, hogy valamit majd prüntyögök. A feleségem rögtön kikötötte, hogy fogadjak egy gitártanárt.

Ebből is látszik, hogy valódi gyűjtő azért vadászsza le a tárgyakat, mert szeret gyűjteni, illetve, hogy a gyűjteményében található holmikra gyakorlatilag semmilyen praktikus szempontból sincs szüksége.

Amikor piszkálnak, hogy absztinens létemre miért gyűjtök bort, azzal szoktam példálózni, hogy a filatelista se nyalogatja fel borítékra a gyűjteményét, hogy elküldhesse egy levélen. A gyűjtői szenvedély nem arról szól, hogy használni is akarod azokat a tárgyakat, hanem arról, hogy elmondhasd, sikerült megszerezni őket.

Mikor kezdett műtárgyakat gyűjteni?

A legelső képet 20 éves korom körül vettem. Egy váci étteremben láttam meg egy orgonacsokrot ábrázoló Meiszter Kálmán festményt.

Édesanyám nem sokkal azelőtt halt meg autóbalesetben, és az orgona volt a kedvenc virága. Gyerekkoromban mindig szedtem neki egy csokrot hazafelé az iskolából.

Az alkotóról addig nem is hallottam, a stílusa teljesen más, mint amiket szeretek, de a kép akkor és ott megfogott, ezért megvettem ezt a festményt, kb. kéthavi bevételemet adva érte. Utána még 2–3 év eltelt, amíg megint vettem egyet.

Megvan még az az első?

Persze, eddig a konyhában volt, most egy nagy átalakítás miatt új helyet kell keresnem neki. Semmilyen szinten nem illeszkedik bele a gyűjteményembe, de az a festmény másról szól.

Mikor kezdte tudatosan gyarapítani a gyűjteményét?

Egy idő múlva már kicsit tudatosabban vettem a képeket, de még mindig nem azzal a céllal, hogy majd egy gyűjteményt fogok összehozni. Vásároltam pár dolgot Bada Dadától vagy Dr. Máriástól, a Tudósok zenekar két művészétől és az egykori Bizottság-tagoktól: ef. Zámbó Öcsitől, fe Lugossy Lacától, Wahorn Andrástól. Azért tőlük, mert személyesen is jól ismertem őket, és mivel kedveltem a zenéjüket, egyéniségüket, azt gondoltam, hogy ha már eredendően képzőművészek, azt az oldalukat is jobban megismerném. Később megismerkedtem újabb alkotókkal, és tőlük is vásároltam. Egy idő után annyi képem lett, hogy már az is számított, hova akasszam ki őket. A képnek nem jó, ha raktárban hever, azért készült, hogy lássák.

Alapvetően otthon, vagy az aktuális irodámban tudtam kitenni a gyűjteményem darabjait. Ahogy nőtt a cég, egyre nagyobb irodákba költöztünk, újabb felületek keletkeztek a képeimnek.

Fura versenyfutás, hogy éppen képből van több vagy szobából. Vissza is fogom magam a vásárlásban, ha éppen azt látom, hogy nincs hova tenni.

Ma már tudatosan gyűjt?

Nem igazán, hiszen a mai napig nem tudom megmondani, hogy inkább a figuratív vagy a nonfiguratív, a kortárs festészet vagy a fotó érdekel. Persze ha katalogizáljuk, akkor kijelenthetjük, hogy elsősorban nonfiguratív festményeim vannak, de nincsenek nálam tudatos szabályok. Mindenből azt választom, ami valamiért megtetszik.

Kiművelte magát a hazai a kortárs képzőművészetben elméleti szinten is?

Nem mondhatnám, hogy tudatosan próbáltam magam kiművelni, de mivel érdekel, igyekeztem utána olvasgatni a dolgoknak. Autodidakta módon megpróbáltam legalább annyira képezni magam, hogy ne feszengjek, hogy nem értem miről van szó, ha szakemberek beszélgetnek.

Azt gondolom, hogy a gyűjteményemmel már inkább egy középkategóriás gyűjtőnek számítok, míg a tudásommal még legföljebb egy érdeklődő amatőr szintjénél tartok.

Előképzettségem egyáltalán nem volt, a gimnáziumi rajzórákon nem különösebben kaptunk ilyen típusú képzést. Az a fura helyzet alakult ki, hogy előbb voltak szakemberek által jegyzett műtárgyak a birtokomban, és csak utána próbáltam megnézegetni, hogy mit is kell tudni róluk.

A kortárs képzőművészetet illetően egy laikus néha nehezen tudja eldönteni egy adott képről, szoborról, hogy valódi műalkotás-e vagy divatlufi. Egy bennfentesnek számító gyűjtő pontosabban érzi az értékeket?

Ez még „belsősként” is sokszor bizonytalan kérdés, hiszen önkifejezésről van szó, és az önkifejezés egy eléggé szubjektív és nehezen kategorizálható dolog. Én főleg azokat a jellemzően nagyméretű installációkat nem tudom hova tenni, amik ugyan a legtöbbször nagyon látványosak és érdekesek, de gyűjtői szemmel értelmezhetetlenek. Olyasmikre gondolok itt, amikor például valaki kifesti feketére a galéria falait, azaz olyan műalkotást készít, amiről már a kitalálás pillanatában egyértelmű, hogy sose lesz rá vevő.

Egyik oldalról bírom, ha valaki úgy csinál valamit, hogy annak aztán tényleg nincs gyakorlati haszna, de a racionális énemmel a másik oldalról meg azon gondolkodom, hogy ezek a művészek vajon az alkotói tevékenységükből szeretnének-e tényleg megélni.

Persze lehet, hogy csak túl földhözragadt vagyok, hiszen, ha valaki fölkerül a térképre azáltal, hogy valami igazán egyedi, érdekes dolgot csinált, akkor nem gond, hogy nem volt bevétele. Végül is a performance-ok is a legtöbb esetben a pillanatnyi hatásokról, érzelmekről szólnak, mégis sokan lettek általuk közismert művészek, akik aztán az így megszerzett hírnevüket már kamatoztatni tudták.

Mik a saját értékelési szempontjai?

Gyűjtőként azzal az alkotással tudok valamit kezdeni, amivel együtt lehet élni. Mindegy, hogy egy irodatérben vagy egy lakótérben, mert ebből a szempontból nyilván mások azok a műtárgyak, amiket az ember a hálószobájába is beenged, vagy amiket az irodafolyosón, egy tárgyalóban, esetleg egy étteremben helyez el. Az mindenképp fontos, hogy szeressem az adott műveket nézegetni, érzelmeket váltson ki belőlem.

Azt kifejezetten szeretem, amikor a képnek van valami története, amit elmesél az alkotó. Ettől megszemélyesül a számomra, ahogy azt is kedvelem, ha van mögöttes tartalma, ami valamilyen módon megérint, üzenet szinten is.

Azokat a festményeket is szeretem, amikben van egy kis groteszk humor, mert minden alkotás a maga módján reagál a világ dolgaira, a minket érő hatásokra. Van, aki versben vagy dalban mondja el a hangulatát, a gondolatait, van, aki meg inkább képben. Az nagyon sokat számít, ha ismerem az alkotót, mert innentől a műveivel is más a viszonyom. Van néhány számomra kedves művész, akik például ritkán üzennek valami direkt, konkrét dolgot a képeikkel, nekem mégis mondanak valamit. De ezt nem szeretném túlmagyarázni, nem tudok képeket elemezni, és nem is akarok. Vagy megfog valamiért egy kép vagy nem. Ha nem, akkor hiába magyarázzák a szakértők, hogy milyen jelentős mű, akkor sem vágyom rá.

Szokott festményt ajándékozni?

Erre is volt példa, de inkább fotókat szeretek adni. Meglátásom szerint a fotók jobban működnek a legtöbb közegben, kevésbé függenek a személyes ízléstől. Nem mondom, hogy nagy feneket kerítek a dolognak, de ha műtárgyat ajándékozok, akkor általában van bennem hátsó szándék. Volt olyan, aki képet kapott tőlem ajándékba, és később maga is vett ugyanattól a művésztől. Nagyon élvezem, hogy az ismeretségi körömből egy csomó mindenkit sikerült megfertőzni, sőt akad köztük olyan kolléga is, aki egész komoly gyűjteményt kezd építgetni.

Egy fiatal művészettörténész srác, Tóth Pali segít abban, hogy dokumentálva és katalogizálva legyen a gyűjteményem.

A munkatársaim megkeresték, és a távollétemben megszervezték, hogy Pali tartson nekik az irodában egy tárlatvezetést. Azt is fontos küldetésünknek tartom, hogy a Szigeten egyre nagyobb hangsúlyt fektettünk a látványvilágra. Azzal, hogy tehetséges művészeket, alkotóközösségeket vontunk be, nemcsak izgalmas és látványos installációk, műalkotások születtek, hanem ezzel együtt a fiatalok széles tömegei számára sikerült trendibbé és közérthetőbbé tennünk egy eddig általuk elvontnak gondolt műfajt.

Kizárólag olyan képeket gyűjt, amelyeknek ismeri az alkotóját?

Nem mondhatnám. Van például pár olyan műalkotásom is, amik még a korai gyűjtői útkereső időszakomban kerültek hozzám. Amikor az 1990- es évek vége felé eldöntöttem, hogy tudatosan elkezdek képeket gyűjteni, akkor még nem alakult ki bennem egyértelműen, hogy mit is akarok.

Akkoriban Kieselbach-aukciókon is vettem képeket, leginkább a XX. század első feléből, ma már inkább klasszikusnak mondható festők műveit.

Nem sok alkotásról beszélünk, tizenegynéhány képről van szó. Így utólag persze már látszik, hogy akiket akkoriban vettem – Kádár Béla, Scheiber Hugó, Bortnyik Sándor, Anna Margit, Országh Lili –, stílusban tulajdonképpen azoknak az előfutárai, akiket a maiak közül is a leginkább kedvelek. A kérdésre visszatérve, az aktuális kedvenceim egy részét már nem is ismerem személyesen. Például Várnai Gyulát, Nádler Istvánt vagy Bukta Imrét alig ismerem. Bár találkoztunk, de nem abban a minőségben, hogy emberi oldalukról is legyen lehetőségem megismerni őket. A korán elhunyt Mulasics Lászlóval sosem találkoztam, valamiért mégis nagyon megérintenek a képei. Persze vannak olyan lieblingjeim is, akikkel kifejezetten jóban vagyok, mint Tar Hajnival, Máriás Bélával vagy Bódis Barnával, de ma már a személyes ismeretség sokkal kevésbé fontos, mint az elején, amikor enélkül valószínűleg bele sem kezdtem volna a gyűjtésbe.

Csak magyar alkotásokat gyűjt?

Csak minimális számban van külföldi festményem. Azt a keveset, ami bekerült a gyűjteménybe, többnyire itt láttam valamilyen kiállításon, és megtetszett, vagy magyar galeristája van az alkotónak.

Azt tudom mondani, hogy 90 százalék fölötti a gyűjteményemben a hazai és a kortárs arány. Ahogy említettem, van egy kis rész, amit az elődei tesznek ki a mostani kortársaknak, illetve nagyjából hasonló mennyiségben szerepelnek a nem hazai művészek képei.

Olyan festőktől is vannak képeim, mint például Aatoth Franyo (Tóth István) vagy Tót Endre, akik ugyan magyar származásúak, de nem Magyarországon élnek.

Jár kiállításokra?

Kevesebbet, mint szeretnék, de ami nagyon érdekel, arra azért megpróbálok eljutni. Általában igyekszem nem a protokolláris megnyitóra menni, hanem véletlenszerűen benézni. Nem igaz, hogy egyáltalán nem, de csak ritkán megyek el olyan alkalmakra, ahol tudom, hogy csomó mindenkivel bájcsevegni kell, és kevesebb figyelmem jut majd a képekre, mint a látogatókra.

Mekkora most a gyűjteménye?

Kétszázötven felett van a művek száma, most már inkább közelebb a háromszázhoz.

Ezt mind el tudja helyezni?

Azért ennyi, mert ennyit tudok kitenni. Egy darabig próbáltam megtartani az arányokat, nem túlzsúfolni a tereket, de mára egyszerűen elbuktam. Azt mondtam, hogy a fenébe is, nem tudok egy csomó képet normálisan kitenni, pedig még ezt is és azt is szeretném.

Végül az történt, hogy otthon még feltettem a falakra plusz huszonvalahány képet, azokat a felületeket is megtöltve, amikről eddig úgy éreztem, hogy már megerőszakolnám a harmóniát, ha még oda is raknék.

Ha nincsenek terek, ahova felakaszthatom az új képeket, az mindig elveszi a gyűjtői ambíciómat is.

Alapítson egy saját múzeumot.

Nem akarok emlékművet állítani magamnak, inkább más projektekben gondolkodom. Az új vállalkozásoknak új iroda kell, ahol előbb utóbb mindig új falfelületek jönnek létre. Mondjuk a Lupa-stranddal például az az egyik nagy problémám, hogy ott nincs hová tenni képeket.

Nem hiányzik a Sziget, a világraszóló fesztivál?

Amíg aktívan részt vettem benne, irányítottam, nagyon élveztem. Valójában mindig is élveztem, amit csináltam, csak egyszerűen túlhúztam. Annyi mindent szerettem volna a Sziget mellett még csinálni, amennyit már nem lehet megfelelő odaadással és precizitással elvégezni. Nem vagyok egy lustálkodó típus, általában napi 5–6 órát alszom, de ha ennél is kevesebbet pihenek, akkor már nem bírom a strapát. Eljutottam oda, hogy már nemcsak olvasni nem maradt időm, hanem a barátaimra és a családomra se.

Tudomásul kell vennem, hogy úgy nőtt fel a fiam, aki most 24 éves, hogy gyakorlatilag alig találkoztam vele fiatalabb korában. Nem szeretném ezt a hibát a két kislányommal is elkövetni.

Maradtak azért az éttermek, a Lupa-tavi álmok, a fesztivál ügyekben is részt vesz…

Oké, de úgy érzem, hogy ez már kezelhető men˝ˇnyiség. A legnagyobb falat az elmúlt huszonöt évben a Sziget volt. Nagyjából az időm 45–50 százaléka folyamatosan azzal telt. Az elején persze a 99 százaléka, de még huszonöt év után is közel felét a kapacitásaimnak a Sziget cég irányítása tette ki. Ahogy a Sziget egyre önjáróbbá vált, mellette belekezdtem a Costes éttermektől a Budapest parkig, a WAMP-tól a Lupa-tóig mindenféle egyéb projektekbe. Ezekből mindenképp redukálni kellett, így a legtöbb időt elvevőt próbáltam elengedni, mert így tudtam a legkevesebb áldozattal a legtöbb kapacitást felszabadítani.

Mire redukált?

Munka szintjén most elsődlegesen a Lupa-tóval foglalkozom. Bármilyen hülyén hangzik is, de tényleg úgy van, hogy fiatal koromban jó fesztiválokra szerettem járni, később jó éttermekbe, most meg szép vízpartokra, strandokra szeretnék.

Ezért találtam ki, hogy csinálok Budapestnek is egy darabka pálmafás tengerpartot, amihez nem kell elvándorolni a világ végére, de ugyanazt az életérzést át lehet élni.

A Lupánál megteremthető mindaz, amiért az ember utazni akar. Olyan türkizkék a víz, olyan homokos a part, amit egyébként csak képeslapokon látunk, és mindez itt, 2,5 kilométerre Budapesttől. Emellett szeretnék sokat foglalkozni azokkal, akiket elhanyagoltam: a családommal, a barátaimmal. Ha kedvem van velük megnézni a mohácsi busójárást, akkor ne az legyen, hogy remélem, jövőre vagy jövő után majdcsak belefér, hanem mondhassam az utolsó pillanatban is, hogy üljünk be az autóba, és indulás.

S ha mégis előre vetették álom-tekintetüket az időben, aligha gondolhatták, hogy jó másfél évezred múltán az Óbudai Szeszgyár kihívóan magas főépülete néz majd szembe velük. Mert, igen, a kiegyezés évében alapított üzem pőre, fehér háza szinte épp szemközt áll a valahai helytartói palota nyugati szárnyával, amelynek (az eddigi feltárások és visszatemetések utáni) romjai talán láthatóvá és beszédessé válnak még a mi életünkben. Mivel az időutazás gondolata mindig is vonzott, ki óhajtottam próbálni, vajon régóta nem működő szeszgyárunk harmadik szintjének ablakában állva látok-e valamit a hajdani palota földbe takarodott romjainak körvonalaiból, ám nem tehettem így. Nem, mert az üzem mai kezelője, a BUSZESZ Rt. illetékese (a meg nem nevezett tulajdonos kívánságára) nem tette lehetővé a számomra ezt. (Már amikor megláttam a cégnevet, kissé értelmetlennek tetszett. Zavart az ékezet hiánya az U-n, s midőn este szomorúságomban a saját magam főzte pálinkámat ittam, rá is tettem képzeletben.)

A 2007-ben megvásárolt üzemterület elkerülhetetlen jövőjével – úgy nagyjában – magam is egyetértek. Budapest elmúlt kétszáz évének története végtére leírható a gyárak lakógyedekkel szembeni folytonos visszavonulása történeteként (is), s miért pont Óbudánk másfélszáz éves szeszgyára volna az utolsó bástya? Hiszen óriás, szemnek és tüdőnek egyaránt kedves területet foglal el ókori nevét elhagyó folyónk, a Duna partján, ahol a mai idők ízlése szerint tervezett majdani lakópark házaiba nyilván sokan törekednek megtelepedni majd élethelyzetük reményeivel. A bontás és építés által Óbudának most újra megvan az esélye Aquincum eddig sosem látott rétegeinek feltárására és megmutatására.

Fehér házunk másfélszáz éves csupán, ám a falai közt még mindig csodaszép belsőépítészeti elemeket őriz: öntöttvas lépcsőkorlátot, szegecselt tartóíveket, egyebeket.

Robosztus szépsége még inkább megmutatkozik, ha oldalról, mondjuk az Árpád hídi HÉV-megállóból nézegetjük. Ereszkedő gerincmagasságú, három traktusos, óriás mozdony körvonalai vetülnek így elénk, amelynek kéménye is van. Az épület fehérsége kivált jelentéses, azt közli csalókán a szemünkkel, mintha kései ipari forradalmunk rövid útja makulátlan lett volna, korom-, izzadság- és szenvedésmentes. Rátekintve ma már könnyű szívvel áltatjuk magunkat, és a démon muslincáktól zubogó, mocsaras cefréjére gondolunk, amely aztán a pálinkafőző üst csöpögtetőjéből átlátszó tisztán folydogál elő, és a töményes pohárkákba töltve kis időre megmutatja bűbájos nyakláncát.

Óbuda-Békásmegyer tudomásom szerint még érvényben lévő, 2013-as Építési Szabályzatában ezt olvassuk: „Ezek az épületrészek meghatározzák a terület távolabbi látványpontokból való feltárulását. Ezért ez a két épületrész mindenképp megtartandó.”

Az idők szeszei kissé bizonyára már elvették az eszemet: a próféta beszéljen a szabályzatból.

Emlékszel…?

„Mert robog a HÉV

Pomázról Pestre,

robog a HÉV

és hozza Beát.

Bizony a Bea,

a Bea bejáró,

Pomáz-Pest között

ingázik tehát.

Homlokát rányomja sokat

az ablak üvegére Bea,

bá-bá-bá-bámul,

hogy fut a táj.”

A dallamot jól ismerem, mellé is dúdolom, mert ez voltam én. A bejáró beja. Pontosan így. Pomáz és Pest között. Az ezerkilencszázhatvankettőt és hatvanhatot kitöltő években. Meg még utána sokáig. Igen, Cseh Tamás, Bereményi szövegével. Ismertek ők jól. De azt lehet, hogy nem tudták, hogy nemcsak a tájat bámulom, ami ugye fut, leginkább az embereket bámulom. Ahogy le-fölszállnak, helyet foglalnak, olvasnak, állnak, beszélgetnek, grimaszolnak, piszkálják az orrukat, nevetnek vagy integetnek. S aztán, ha reggelenként Pomáz felől jövet, a két Budakalászt és Békásmegyert elhagyva odaértünk Csillaghegyre – bámultam, hogy megváltozott a világ! Nem nagyon, de azért látványosan megváltozott. A csillaghegyi megállóban ugyanis más fajta utazók várakoztak és szálltak föl. Délutánonként meg le.

Itt a nők többnyire kalapot hordtak. Sportosat, elegánsat, régimódit. Vagy kézzel festett gyönyörű selyemkendőket. Horgolt cérnakesztyűk, régi brosstűk, bézs színű blúzokon zsabók, a felszálló utasokon ilyen kis elfelejtett csodákat lehetett felfedezni. A férfiakon fényesre suvickolt cipők, nadrágjuk szára élére vasalva. A diákok, fiúk és lányok kézzel kötött pulóvert hordtak, ezekre és a színes kötött sálaikra irigykedtem erősen. A sálak és pulóverek mögé kötögető nagymamákat gondoltam, vasárnapi ebédet madártejjel, kártyapartikat, délelőtti matinét és májusi litániát.

Emlékszem, a strand felé vezető úton fiatalok voltak a gesztenyefák, de lombjuk már öreg árnyékot adott. Ezen az úton mentem az úszóleckékre.

Tizenhárom éves voltam azon a tavaszon, amikor a csillaghegyi strand medencéjében rájöttem, hogy jé, fennmaradok a vízen! Azon a nyáron meg is tanultam úszni.

Sok év csavargás után egyszer csak megint Óbudára vetett a sors. Akkor már a családommal. A Bécsi út és a Vörösvári út sarkán kaptunk egy hegyre néző lakást a hetedik emeleten. Még láttuk szemben a téglagyár utolsó sóhaját. Órákig szállt a téglapor. A maradékokat elhordták. Télen a szánkózók birodalma volt a hegyoldal, tavasszal, ősszel zöld vadon. Évekig ott jártunk föl a Hármas­határ-hegyre. Aztán jött az Eurocenter, de akkor mi már rég idetaláltunk Csillaghegyre.

Mesél a ház, ahol lakunk. A szemben lévő is mesélne, ha nem bontották volna le. S a mellette lévőnek is legendás története volt, de már az sem tud megszólalni, ikerház áll a helyén. Ránk maradnak a mesék. Egyszer talán az új házak új lakóinak el kéne mondani Barna bácsit, a régi körorvost. Klári nénit és a jácintjait. S a szomszéd ház padlását, ahol valaha régen egy kicsi fiákert találtunk, elé csillaghomlokú kis ló befogva. Kiloptuk az üres házból. Ahogy annak a valahai kisfiúnak az emlékét is, aki ott ült a bakon, és nógatta a kicsi lovát: gyí, paci, paripa, nem messze van Kanizsa…!

Így volt, mese volt.

– Erről is beszélhetnénk, de most mást akartam a lelkedre kötni. Egy olyan szabályra figyelmeztetlek, amit a többieknek nem kell mondanom, ők tudják, csak te vagy mindig a kivétel.

– Itt a Balogh Tamás-törvény – vigyorgott Gutentág. –  Becikkelyezzük, csak mondjad.

– Igen egyszerű. Csak az nézheti itt a meccseket, aki közben fogyaszt is. Nem nehéz betartani, csak van néhány Balogh-féle csóró…

– Csóró a nénikéd! – fortyant fel Balogh Tamás. – Szerezd csak be a muskotályosokat, nem fog a nyakadon maradni.

– Meglátjuk, meglátjuk – kételkedett Tóbi.

– Összekaparja valahogy – nyugtatgatta Burma. – Ha másként nem, megvágja a Tanárurat.

– Én nem vágok meg senkit, és ha arra a néhány napos baráti kölcsönre gondolsz, azt megadtam.

– Három hónap múlva, igen – bizonyította a Törpe.

– Szaladnak a napok – sóhajtott Sunya, aki még csak egy hete élvezte újra a szabad levegőt. – Bezzeg odabent vánszorogtak.

– Ez a relativitás – kezdte magyarázni Burma, de a berobbanó Pofapénz megállította.

– Óriási ötletem van! – kiáltotta.

– Ja, ja, tuti tipp. Ismerjük – legyintett Gutentág. – Csak befizetjük a pofapénzt, aztán nem nyerünk semmit, mint a totó-variációiddal.

– Sőt, még a pofapénz sem jön vissza – tódított egyet rajta a Törpe.

– Mi most a foci-világbajnokságról beszélünk, nem a totódról – magyarázta Balogh Tamás.

– Épp arról van szó! Ha figyeltek, lejátszhatjuk mi a világbajnokságot. – Mindenki értetlenül bámult a hajdani újságosra.

– Világbajnokság magyarok nélkül? Kit érdekel! – kezdte a magyarázatot Pofapénz. – De ha mi játszunk, mindjárt lesz sava-borsa az egésznek.

– Mi? – hüledezett a Törpe. – A mi fiaink már rég elintézték, hogy ne legyünk ott.

– Nem a válogatottról beszélek, hanem rólunk! – hadonászott a papírjaival Pofapénz. – Itt van a csoportbeosztás, az összes meccs, ezeken a papírokon. Lemegyünk a pincehelyiségbe, ott van egy jó csocsó, asztali foci, az a pörgetős fajta…

– Azon csak a kölykök játszanak – vélte a Törpe.

– Hát most mi fogunk, ők délelőtt úgysem járnak be – jelentette ki Pofapénz. – Mindenki választ magának csapatot, annak a nevében játszik. Itt van mindjárt az A csoport beosztása, meccsekkel, dátumokkal. Minden parti hat gólig megy, lehet is kezdeni. Oroszország – Szaúd-Arábia. A pincében vár minket a Luzsnyiki Stadion.

– Miért ne? – egyezett bele a dologba Burma, s a többiek is olyan jóváhagyás-félét dörmögtek.

Tanárúr és a Rabbi a szélső asztalnál valamiféle teológiai problémába merítkezett, de nyakig, s természetesen szokás szerint nem jutottak dűlőre. Most kezdtek csak a vébé-tervekre figyelni.

– Nekünk is játszani kell? – csodálkozott a Rabbi. – Az Úrnak nemigen tetszik a verseny. A játékban örömét leli, gyönyörködhet benne, persze, de a vérre menő csatákat nem szíveli.

– Burma játssza az első meccset Pofapénzzel – intézkedett Gutentág, aki igencsak magáévá tette a házi vébé ötletét. – Burma medve-formájú, ő lesz Oroszország, Pofapénz mint sémita Szaúd-Arábia. Míg lejátsszák, kérek két jelentkezőt Uruguay és Egyiptom szerepére.

Megkezdődött a nagy torna, az első két mérkőzésen fölényes hazai sikerek születtek, Sunya mint Egyiptom hat nullára lelépte a Törpét (Uruguayt, ugye), Burma Oroszországként négy-kettőre verte Pofapénzt. A második fordulóban folytatódott Burma sikersorozata, öt–egyre győzte le Sunyát. Csodák csodájára a Törpe győzedelmeskedett Pofapénz felett, négy–kettőre.

Pofapénz az esélytelenek nyugalmával játszott Sunya ellen, s végül döntetlenre hozták a meccset. Burma öt perc alatt elintézte a Törpét, a kiérdemesült zenebohóc újra hat gombócot könyveltetett.

– Továbbjutott Burma, azaz Oroszország – hirdette ki az eredményt Pofapénz. – Kezdhetjük is a B csoport meccseit.

Kis vita támadt, hogy kik legyenek a szereplők, csaknem mindenki Portugália akart lenni, de aztán megegyeztek, Gutentág kapta a luzitánokat. Tanárúr a Rabbival mérkőzött, mint Marokkó és Irán gurigázták három–háromra a nyitó mérkőzést, Gutentág szégyenletesen kikapott (öt–egyre) a Spanyolországot választó Tóbitól. Ez a csoport egyébként is a csaposé volt, Tanárurat és a Rabbit egyaránt hat nullára mosta le, míg Gutentág is hozta a kötelezőt: a két öreget egyaránt négy–kettőre verte. Természetesen Tóbi jutott tovább.

A C csoport beosztása megint vitákhoz vezetett. Balogh Tamás még nem játszott, így az ő választása (Franciaország) nem volt kétséges, de a három másik csapatot olyanoknak kellett vállalni, akik már egyszer szerepeltek. No, de megoldották a dolgot, miután Burma nem akart játszani: Sunya, a Törpe és meglepetésre a Rabbi vállalta a kört. Nem tartottak sokáig a meccsek, Balogh Tamás két győzelemmel és egy döntetlennel továbbjutott. A D csoport meccsei vita nélkül zajlottak, Burma újra játszott, Pofapénz, Gutentág és a Tanárúr voltak a partnerei. A kört persze Burma nyerte, de mivel ő már az A csoportból továbbjutott, most a második helyezett Gutentág került az egyenes ágra.

Az E csoport meccsei előtt Tanárúr rövid előadást tartott Kalinyingrádról, azaz a porosz Königsbergről, meg a matematika, vagy inkább a topográfia örök problémájáról, amiben a königsbergi hidak nagy súllyal szerepeltek, de a mérkőzések izgalma nem hagyta, hogy rá figyeljenek. Megint Burma győzött (mint Brazília), így újra a második helyezett, azaz Törpe jutott tovább.

Az F csoportot Sunya nyerte Németországként, a G csoport valamennyi mérkőzése döntetlenre végződött, így az egyetlen olyan versenyző mehetett tovább, aki az előző fordulókból kiesett, azaz a Tanárúr.

A H csoport meccseit nem lehetett lebonyolítani, mert megjöttek a pince profi játékosai, a botcsinálta vébé-csapatoknak meg sürgős ihatnékja támadt. De megállapodtak a másnap reggeli találkozókban.

– Nem igazság, hogy magyarok nélkül játsszuk a vébét – morgott Gutentág. – Legalább a saját mundiálunkon legyen ott a mi csapatunk.

– Legyen! Úgyis a H csoport jön, férjen bele H, mint Hungária – döntött Pofapénz. – És Burma legyen a mi csapatunk.

– Nekem forgatásom van kora délelőtt, így csak az egyenes kiesési szakaszra érek ide – sóhajtott a valahai filmrendező. – Sajnálom.

– Akkor legyen Gutentág, vagy akit akartok… – Pofapénz láthatólag csalódott volt.

– Legyél te! – engedte át a megtiszteltetést a hajdani csónakházas. – Én már nyolcaddöntős vagyok.

– Köszönöm! – emelte poharát Pofapénz. A többiek természetesen vele ittak. Már akinek még volt mit, Balogh Tamás muskotályosa igencsak elfogyott a mérkőzések izgalmától. De Pofapénz hozott neki egy kisfröccsöt, ki ne száradjon, amíg ő örvendezik.

Reggelre a kiérdemesült újságos elkészítette a nyolcaddöntő párosítását (persze a H csoport nélkül), a többiek értették is, nem is, mik voltak az elvek, de senki sem tiltakozott. Bekapták a reggeli kötelezőt, aztán nekiálltak a H csoport mérkőzései lebonyolításának. Öt csapat küzdött, Lengyelország (Sunya), Szenegál (Balogh Tamás), Kolumbia (Tanárúr), Japán (Tóbi) és persze Magyarország (Pofapénz). Bizony, nem érvényesült a papírforma!

Pofapénz mind a négy mérkőzését simán megnyerte, hármat hat–nullára, egyet öt–egyre, az a kapott egy öngól volt, így Magyarország a legjobb nyolc között folytathatta.

– Helyreállt az igazság – dörmögte a Rabbi. – Aztán mire mentek vele?

Pofapénz kiteregette a párosítás papírjait.

– Mindenki tudja, milyen ország színeiben játszik, így csak a saját neveteket írtam be. A legjobb négy közé jutás a tét, elsőként Burma játszik, ha már a kedvünkért ott hagyta azt a forgatást.

– Elzavarták – vigyorgott Gutentág. – Másnaposnak találták.

– Adok én neked két olyan fülest, hogy három napig másnapos leszel tőle! – horgadt fel valami Burmában, de aztán legyintett egyet.

– Tehát az első meccs Burma–Gutentág – vette vissza a szót Pofapénz.

– Meglátjuk, ki a másnapos – dünnyögte a hajdani filmes. – Itt az első dugó, édesapám!

Nem tartott sokáig a mérkőzés, bár három–nullánál Gutentág még szépíteni tudott, de máris jött a negyedik, majd az ötödik Burma-löket.

– Továbbjutott Burma! – hirdette ki Pofapénz. – Most én játszom a Tanárúrral.

Tanárúr éppen azt magyarázta a mérsékelt élénkséggel figyelő Balogh Tamásnak, hogy egyszer a híres königsbergi professzor, bizonyos Immánuel Kant egy diplomaosztó után sikeresen végig próbálta a porosz, a brandenburgi, s talán még a bajor söröket is, és hatásuktól átlelkesedve végigjárta a hidakat, s mégpedig úgy, ahogy a feladványban volt: egy hidat csak egyszer érintett. Csak az volt az érdekes, hogy másnap – józanul – nem tudta megismételni ezt a teljesítményét, sőt, azóta sem sikerült senkinek.

Tanárúr félbeszakította kiselőadását, s hogy hamar túlessen a dolgokon, hat–nullára kikapott Pofapénztől, aki be is jelentette saját továbbjutását, s máris hirdette a következő nyolcaddöntőt.

– A Törpe következik, az ellenfele Sunya.

Talán a legizgalmasabb játszma lett a simának ígérkező találkozóból. Támadások és védések, gólpárbajok (egy–nulla, egy–egy, egy–kettő, kettő–kettő, három–kettő, három–három).

– Az egyenes ágon nincsen döntetlen – mondta ki a hirtelen eluralkodó zavarodottság közepén Burma. – Aranygólig még játszaniuk kell.

Így is lett, a negyedik, döntő találatot a Törpének sikerült bevinnie.

– Apró embernek apró siker – próbálta kisebbíteni érdemét Gutentág, de a többiek lehurrogták, valaki még azt is megjegyezte, hogy savanyú a szőlő, amiért egy asztal alatti rúgás lett a jutalma.

– Kezdődnek a negyeddöntők – hirdette ki Pofapénz. Az országot már nem mondom, nyolcan maradtunk, az első derbit Burma vívja Balogh Tamással.

– Nem igazság! – tiltakozott az egykori kemencés.  – Csak ki akartok ejteni!

– Ezt adta a sorsolás – legyintett rá Pofapénz. – Egyébként is, a labda gömbölyű, győzhetsz is.

– Ja, pont a Burma ellen, szépen! – morgott tovább Balogh Tamás, de mit volt mit tenni, odaállt az asztalhoz, s ahogy sejtette, három perc alatt ki is kapott hat–nullára.

– Tóbi jön, az ellenfele Gutentág! – kiáltotta a hajdani újságos.

Tóbi is hozta a formáját, ha nem is simán, de négy–kettőre diadalmaskodott a csónakházas felett.

– Most én játszom – vakarta meg a fejét a totókirály. – A Törpe a párom. Hajrá magyarok!

Nem tartott sokáig ez a meccs sem, Pofapénz öt–egyre diadalmaskodott, s máris szólította az asztalhoz az utolsó párost, Sunyát és Tanárurat. Sunya jó formában volt, így Tanárúr távozott az egyenes ágból. Nem bánta, kiöregedett ő már ebből a játékból.

– Kisorsoltam közben a döntőbe jutáshoz szükséges párosítást – emelte fel a szavát Pofapénz. – A döntőbe jutásért először én játszom, Tóbi az ellenfelem.

Nagy meccs kerekedett, három–három lett az eredmény, az aranygólt hogy, hogy nem, Pofapénznek sikerült bekotornia.

– Bunda! Bunda! – rikkantott a Törpe, de nem figyeltek rá, pedig igencsak bunda-gyanús volt ez az aranygól. Mindenki már a másik döntősre várt, a Burma–Sunya meccs győztesére. Burma eddig minden meccsét nagy fölénnyel nyerte, most is a favorit nyugalmával gurított ötöt Sunyának, egy utolsó becsületgólt engedélyezve az önkéntes piacfelügyelőnek.

– Következik a bronzmérkőzés – Gutentág átvette a szót az újságostól. – Tóbi és Sunya vívja.

Tóbi korábbi formájának megfelelően hozta a meccset, így ő kapta a képzeletbeli bronzérmet. Következett a döntő.

– Már megint másodikak leszünk… – veregette meg Pofapénz vállát Balogh Tamás. – Ver a turáni átok.

– Meglátjuk, meglátjuk – mosolyodott el Burma. – Nyugtával dicsérd a napot!

Csoda történt, mert a fociban is akadnak csodák, Pofapénz kettő–kettő után átvette a vezetést, s nem is engedte ki a kezéből, négy–kettőre verte az eddig száz százalékos Burmát.

– Magyarország a világbajnok! – ujjongott fel Gutentág, és sem ő, sem más nem kiáltott bundát. – Hozzátok a kupát!

– Hát kupa az éppen nincs – vakarta meg a fejét Tóbi. – Ha Sunya nem újít egyet, kénytelenek lesztek egy söröskorsóval megelégedni.

– Ha tele van, az is jó! – rikkantott a Törpe. – Persze jóféle pálinkával.

– Rám ne számítsatok! – rázta meg a fejét Sunya. – Nem megyek vissza a savanyítóba.

– Én azt hittem, hogy a győztes közpénzen bemehet Manökennel a kisraktárba – vélte ártatlan képpel Sunya. Gutentág visszaemlékezett egy hajdani fájdalmas injekciókúrára, és elfojtotta az ötletet.

– Az inkább büntetés lenne – morogta.

– Végre világbajnokok vagyunk! – tért vissza a nagy eseményre Tanárúr. – Én pedig a győzelem örömére mindenkit meghívok arra, amit kér.

– Értettem – Tóbi már sietett is vissza a pultba.

Rövidesen felzengett a magyar himnusz, nem is egyszer, fújták győztesek és vesztesek, s most az egyszer Tóbi sem szólt a hangoskodásért.

– Akkor kilenc helyett tízen zajongtunk volna – mosolygott Burma. – Az Orsósék sincsenek többen.

– Hogyne lennének! – tromfolt Balogh Tamás. – Éppen tizenketten voltak, és mind a Tónit látogatta. Hoztak csülköt, kétféle combot, hájas tésztát, rántott varjúszárnyat, vaníliás karikát. Kínáltak minket is.

– És ti mit vittetek a jó öregnek? – Burma csak beleszólt a levegőbe. Tudta jól, hogy semmit.

– Legalább némi brendit? Konyakot? – firtatta a beállt csöndben. – Vagy mint én, egy kis flaska vodkát?

– Á, azt tilos bevinni – lélegzett fel Balogh Tamás. – Narancsot vihettünk volna, de azt meg utálja.

– Mint a kukorica-gölödint – kuncogott Pofapénz. – Úgy a… De azért újságokat vittem neki.

– Ma én is bemegyek – fogadkozott Gutentág. – De egyedül, nem valami falkával. Legalább elbúcsúzom tőle.

– Elbúcsúzol? – csodálkozott Balogh Tamás. – Jobban van már, mint te.

– Átmenet – húzta el a száját Gutentág. – Arról az osztályról csak egyféle szabadulás van. Hány éves is a Tanárúr?

Heves vita kerekedett. Volt, aki hetvenet saccolt, volt, aki kilencvenegyet, nagy nehezen kiegyeztek nyolcvankettőben.

– Szép kor az – bólogatott a Rabbi. – Én is afelé tartok.

– Csak lassan, lassacskán – a Törpe is úgy gondolta, nem maradhat ő sem szótlanul. – Csak a Tanárúr már odaért.

– Nyolcvankettő vagy kilencven – legyintett Gutentág. – Az a lényeg, hogy nemigen jön ki onnan. Nem szoktak.

– Én meg azt mondom, kijön – erősködött Burma. – A korához képest erős, egy kis gyulladás nem fogja legyűrni.

– Naná, hogy kijön! – rikkantotta Balogh Tamás. – Már itt is van!

Valóban, Tanárúr lépett be a faház ajtaján, talán sápadtabb volt a megszokottnál, de ahogy a brendijét kikérte, látszott, hogy túl van a dolgok nehezén.

– Hál’ isten, én is tévedhetek – dünnyögte Gutentág, és nagyot kortyolt a söréből.

– Csak nem temettetek már? – villant rá a csónakházasra a tekintete. – Korai volt, még több évre való dolgom van.

– Dolgod? – kételkedett a Törpe.

– Várj csak – tüntette el a konyakját Tanárúr. – Van erről egy példabeszédem.

– Ne hagyj hülyén meghalni! – tért magához Gutentág.

– Mesélj! – sürgette Pofapénz is.

– Csak az jön ki épségben, aki odabenn is hasznossá tudja tenni magát. Akinek szeme van, láthatja, ki hogyan lesz túl a maga baján. Aki elhagyja magát, meg a személyzetre bízza minden dolgát, nagy eséllyel feldobja a bakancsot.

Én folyamatosan figyeltem a szobatársaim, és igencsak hasznos tapasztalatokat gyűjtötten. Talán meg is írom egyszer.

– Tapasztalatokat? – kételkedett a Rabbi. – Örülj, hogy nem újfajta baktériumokat gyűjtöttél. Most az a szokás.

– Hagyd végigmondanom! – intette le Tanárúr. – Volt, aki az első pillanattól kezdve igyekezett a nála súlyosabb eseteken segíteni. Etetett, itatott, mosdatott, még a legszorgalmasabb nővérkén is túltett. Ki is jött, előbb, mint én. Aztán volt velünk egy neves költő, elég súlyos nyavalyával. Ő meg – hiszen kezdő korában karbantartóként dolgozott valahol – nem tudta elnézni az eldugult vécét, egy óra alatt úgy rendbe hozta, hogy azóta is hiba nélkül működik. Egy József Attila-díjas entellektüel, mit mondjak.

– És te mit szereltél? Fűtést vagy ablakot? – göcögött Gutentág.

– Ki mihez ért – sóhajtott Tanárúr. – Én beszélgettem a többiekkel.

– Nőkről meg konyakokról? – találgatott Balogh Tamás.

– Hát nem éppen. Valahogy a régi királyok kerültek szóba, s attól kezdve nem volt megállás. Egy nap Luxemburgi Zsigmondról, két nap Hunyadi Mátyásról. Aztán a többiekről is, persze. Még a főorvos úr is odaállt a hallgatóság közé, amikor elmagyaráztam, hogy ott siklott ki a magyar történelem, hogy Hunyadi Mátyást nem választották meg német-római császárnak.

– Meggyilkolták előtte, nem? – kérdezte Burma.

– Még az is meglehet – bólintott az öreg tanár. – De nem akarom a kiselőadásaim nektek is elmondani, igen verekedős hangulatot érzek – mosolygott. –

A lényeg az, hogy sikerült magamat hasznossá tennem, ahogy a botcsinálta ápolónak meg a neves költőnek is, és ki is jöttünk mind a hárman.

– Nem tudom, fontos-e – gondolkodott el Burma –, de valamit el kell neked, jó, jó, nektek mondanom. Amikor legutóbb benn voltunk nálad…

– Igen, igen, a falka – vigyorgott Gutentág.

– A baráti kör – helyesbített a Rabbi.

– Odajött hozzám az az idősecske nővér – Burma nem hagyta eltéríteni magát. – Kérdezte, ki ez a ketteske, mármint a Tanárúr, mert olyan okosnak látszik, mintha tényleg mindenki tanítója lenne. Kifaggatott, ki honnan ismerheti, s amikor mondtam, hogy engem a gimnáziumban tanított, a Balogh Tamást meg az általános iskolában, úgy bólogatott, mint aki mindent megértett. Csak annyit kérdezett: – És a többieket?

– A faházban, hol másutt – tette helyre a dolgot Pofapénz.

– Meg a pléhgomba-tanszéken – egészítette ki Balogh Tamás. – És a nagy pénzszűkék idején a parti stégeken, a kidöntött fűzfatörzseken üldögélve.

– Jó lett volna nekem is egy ilyen tanár – ezzel zárta a nővérke az érdeklődését, fejezte be Burma a mondandóját. – S azt hiszem, mi mind elmondhatjuk, hogy igencsak szerencsések vagyunk, hogy mellésodródtunk itt, az utolsó években.

– Ő a szerencsés – vitatkozott Pofapénz. – Hol talált volna másutt ilyen hűséges hallgatóságot? Hol tisztelték volna mesterként?

– No, a mi tiszteletünkkel aztán messze jut – dünnyögte a Rabbi. – Kitűzheti a kalapja mellé.

– Ha lenne kalapom, oda is tűzném – mosolyodott el Tanárúr. – Nem is hiszitek, milyen nagyszerű élmény volt a kórházban átélni azt a figyelmet, amit legutóbb tán a középiskolában tapasztaltam…

– Meg a faházban – sértődött meg Balogh Tamás.

– Bocsáss meg, de nem, itt nem, itt mindig beleszóltok a legszebb gondolatmenetekbe, félreviszitek a témát – Burma szokatlanul komoly lett. – A múltkor, még a kórház előtt, Tanárúr a finn-orosz háborút elemezte, s éppen neked jutott eszedbe az a kérdés, amivel az egész estét tönkretetted.

– Tönkre, én? Azt mondta a Tanárúr, kérdezzünk bátran.

– És arra emlékszel, mit kérdeztél?

– Hát elég muskotályos volt már az idő – vigyorgott Gutentág.

– Valami izékről – próbált emlékezni Balogh Tamás. – Medvékről, azt hiszem.

– Azokról – igazolta Burma. – Azt kérdezted, hogy az orosz vagy a finn csapatok ettek-e több medvetalpat, és a kinn lévő magyar segédcsapatoknak adtak-e belőle…

– És ez miért siklatta ki a beszélgetést? – háborodott fel az egykori kemencés. – Az élelmezés a hadviselés legfontosabb kérdése. Az olasz fronton macskát és patkányt is ettek.

– Az egy másik háború volt – intette le a készülő vitát Tanárúr. – Ha akarjátok, mesélek róla.

– Nem akarjuk – szögezte le Gutentág. – Majd máskor.

– Hallottátok, hogy Sunya is kórházba került? – tért új vizekre a Rabbi.

– A napokban szabadulna, kedvezménnyel – fontoskodott Pofapénz. – Mi lelte pont most?

– A zárkatársával együtt kanalat nyeltek – próbálta magyarázni a Rabbi. – Csak félrement a kanál.

– Az egy olyan börtönszokás – szólt át a szomszéd asztaltól Stabil, a dózeres. Észre sem vették, hogy figyel rájuk.

– A szabadulás helyett operáció – csóválta a fejét Gutentág. – Az sem kerül ki onnan, csak lábbal előre.

– Rutinműtét – legyintett Stabil. – Nem is hívnak hozzá orvost, a folyosóőr egy felesért megcsinálja.

Ezen elvitatkoztak egy darabig, volt, aki az egy felest kevesellte, volt, aki az őrség szakértelmét. Azt azonban senki sem vonta kétségbe, hogy drága pénztárca lett Sunya utolsó fogásából.

– Meglátjátok, nem jön ki… – erősködött Gutentág. – Kétszer egy héten nem téved az ember.

– Az ember általában nem – helyeselt Burma. – De te igen, te egy hét alatt akár hétszer is…

Gutentág néhány pofont ígért Burmának, a Törpe bokán is rúgta, s bizony Tóbi, a csapos határozott ordítása („Kifelé!”) kellett ahhoz, hogy helyreálljon a rend.

– Szóval azt hiszed, Sunya nem jön ki? – tért vissza az alapkérdéshez Pofapénz.

– Én azt. Nem csak hiszem, tudom – Gutentág halkabb lett ugyan, de a határozottsága megmaradt. – A rabkórház, ne tudd meg…

– Tudnék róla mesélni – kezdte volna Stabil, de nem figyeltek rá.

– Kijön az, naná, hogy kijön! – erősködött Balogh Tamás. – Olyan még nem volt, hogy a Sunya valamiből vagy valahonnan ki ne jött volna.

Mindenki az ajtóra nézett, de Sunya persze nem lépett be.

– Nem most, eszenagyok, most épp operálják, vagy mi, majd a jövő héten vagy azután – találgatta a Törpe. – De azt hiszem, Tamásnak most az egyszer igaza van.

– Egyszer? – háborodott fel Balogh Tamás, de időben rájött, hogy Törpe az imént mellé állt. – De nem csak most az egyszer – csendesedett el. – Tanárúr is kijött, ugye? Pofapénz is kijönne, a Burma is. Mi olyan kijövősek vagyunk, na.

Erre inni kellett, Burma legutóbbi előlegéből futotta még egy körre, csendesen elszopogatták.

– Kijön – bólogatott Burma.

– Az ki – erősítette meg a Rabbi.

– Ha, ha… – kételkedett Gutentág.

– Vészmadaraknak is van kiszolgálás? – kérdezte Burma Tóbitól.

– Ha fizetnek – tárta szét a karját a csapos. – Persze, ha nincs miből… Megfontolom.

– Jól teszed – helyeselt a Törpe, bár nemigen tudta, miről esett szó. Csak nem szerette volna, hogy az önkéntes piacfelügyelőtől ilyen rondán váljon meg a csapat.

– A Tanárúr mennyivel öregebb, és itt van, erőben, egészségben… – győzködte magát Balogh Tamás is. – Legyen csak ez a rend. Gutentágot meg majd csak elveri valaki.

Már az első versszak varázslatos téli képében, ahol mindent beborít a hó, „mint egy álom lép eléd sok ó csuda, / régi váru Ó-Buda.” A vers megjelenésekor a költő még közel volt az elhagyott gyermek- és ifjúkor idejéhez. Még elevenen éltek az emlékei: „mindenre emlékszem, a múltamat világosabban látom, mint ami előttem van.” Felmerültek az ősei, „akik vidéken éltek-haltak, kis szobák ódon asztalain, horgolt arabeszkes terítőin hagyták az életük és a kezük nyomát.

A vidék a csodák földje.” Óbuda pedig ekkor még kicsit „vidék” volt, családias, otthonos, és mint írta: „az élményeim ma is gyermekélmények.”

A vers már a címében jelzi, hogy idill következik, tehát derűs, érzelmes, a jelenségeket szépítve, eszményítve bemutató zsánerkép. Ugyanaz a meghitt, szeretetteljes hang szólal meg, mint A szegény kisgyermek panaszaiban, amelyik művét legjobban szerette, s amely egy költői bűvölet: nosztalgiával átszőtt kötődés a múlthoz, az egykori otthonához és az emlékeihez. A Budai idill hangulata, a rímek összecsengő muzsikája, az érzelmi azonosulás mind azt mutatják, mennyire meghatározó a családi hajlék emléke az életében, amely végigkíséri földi útja során.

Édesanyja, Brenner Eulália gyermekkorának világát, a régi német polgári otthonok atmoszféráját, berendezését igyekezett megteremteni szabadkai otthonukban. A bútorok, szőnyegek, órák, képek, horgolt terítők, nippek, a háztartása mind ezt sugározták. „Ódon, ónémet cifra óra / áll a szekrényünk tetején, / szálló korok bölcs bámulója… az Alt-Wien porcelán, / parókás, farsangos időknek / parfümjét leheli reám.” Hasonló légkörben nevelte gyermekeit. Kosztolányi mindvégig emlékezett erre, lélekben kötődött ehhez, feltehetően utóbb mindez meg is szépült, s boldog volt, amikor hasonlóra lelhetett.

Az emlékeiben élő gyermekkori világra valahol Óbudán talált rá. Szabadka, a „csöndes, álmos kisváros” után Óbuda hangulatában és régi házaiban vélt némi hasonlatosságot fölfedezni. Valóban itt járt, vagy csupán a képzelete szülte mindezt? Már nem fontos! Ami lényeges: ide helyezte, és megalkotta a vallomással fölérő versét. Egy pillanatnyi benyomás keltette hangulatot örökített meg olyan közvetlen hangon, olyan láttatóan, mint a gyermeki kitárulkozás.

Érezni a „rátalálás” örömét, amikor egy régen elhagyott, már csak az emlékeiben élő, hasonló hangulatú lakás és életforma tűnik elő.

Gyermekkorának emléke támad föl, nosztalgiája a régi, elhagyott vidéki élet után. Mindegy, hogy ilyen volt-e a régi szabadkai, és teljesen hasonló-e a most látott, a lényeg: egy varázslatos hangulat megteremtése, ahol visszatér a vidék, a meghittség, az otthon melege. Ez pedig több bárminél.

Ebben a fehérré szépült téli világban egy idős ember nyit ajtót Óbudán a költőnek, és barátságosan invitálja a lakásába, bort tölt a kancsóból, majd elkezdődik a környezet bemutatása. Minden régi: a bútorok, az óra, a könyvek, épp csak a kredenc tetején illatozó birsalmák hiányoznak a leírásból; a parázsló tűz és a lámpa ernyője alól kisugárzó fény teremt sejtelmes hangulatot, barátságos légkört. A német és magyar szavak barátian összefonódhatnak, mint az emberek érzései; sajátos csönd, sajátos nyugalom és sajátos illatok veszik körül. Nyugalom, béke árad ebből az otthonból, amire a költő is mindig vágyott. Gondoljunk a Boldog, szomorú dal című versére.

A szobában megjelenik a gazdasszony, majd visszatér a konyhába, utóbb a leányuk is belép; minden barátságos, mértéktartó, látomásszerű hangulatot sugároz. A konyhában közben készülnek a Szindbád asztalára is odaillő ételek. Biedermeyer stílus, Weber hangjai a kis zongorán és a gondokat, a hideget, a telet messze űző életérzés tölt el.

A szoba berendezése, hangulata épp olyan, mintha Szindbád múltjából tűnne elő, akár egyik régi szerelmének a szobája lehetne valamelyik Krúdy-regényben, és mintha mi is oda érkeznénk.

Huszárik Zoltán sem találhatott volna méltóbb környezetet egy múltat idéző, meghitt, egy kort és egy életformát megörökítő miliőhöz.

Kosztolányi Dezső a család, az otthon vonzalmában élő ember maradt. Ilyen impresszionista színekkel átszőve, ilyen hangulatot teremtve és ilyen szeretettel csak az írhatott, aki mélyen kötődött a vidékhez, az ifjúsága világához és az emlékeihez. Már a fővárosban élt, de újrateremtette a múltat: egy óbudai hajlék berendezése, hangulata egykori otthonának ízét, békéjét, nagyanyja szobáját varázsolta vissza. Derű, béke, életöröm és idill a századfordulót követő években, s egy szobába varázsolva. Mindezt pedig nemsokára elmosta a történelem, az első világháború, és már többé sosem tért vissza. Ami pedig a helyébe lépett: „Rongyselyembe kárhozottan… / háborogva, zúgva Pest.” A költő pedig utóbb, bár mindene megvolt, mégis kereste gyermekkora hitét és vágyait: „jaj, valaha mit akartam, / mert nincs meg a kincs, mire vágytam…”

Elbeszélésnek hőse, az egyedülálló, családtalan agglegény az óbudai Lajos utcában élt, és onnan indult délutáni sétáira. Forintos órabér fejében egy asztalosmester kislánya kísérte,  akivel egy házban lakott. Az író által jól ismert régi utakon ballagtak. A háromórás séták után a kislány keresete naponta három forintot hozott népes családjának. A Lajos utcából indultak, egy régi, sárgára festett óbudai házból, ahol az udvarban az asztalos műhelye és lakása volt, szemben az öregember szobájával.

„A ház udvara hosszú és keskeny, amellett rideg és dísztelen. Magányos ecetfa áll az udvar mélyiben, megkopasztva és csupaszon, akár egy csonttá soványodott, oszlófélben lévő nagy madár. A fa alatt zöldre mázolt, kopott hordóban oleánderbokor. A sarokban vízcsap, csatorna és fából összetákolt illemhely, melyet a lakók közösen használnak, mert ez még régi ház, talán több is, mint százéves, talán kétszáz éves is van már; a gazdát, a ház tulajdonosát még sohasem látták a lakók. A szomszéd házban kocsma van, túl azon egy híres halászcsárda, ahonnan éjszakánként zene szól, tambura vagy cigányzene… Most még csend van, csak a közeli Dunáról hallható egy-egy elnyújtott kiáltás, vonuló hajók ütemes pöfögése, és időnként vijjogó sirályok.”

Az udvar sivárságát fokozták az őszi hangulatú képek; ez is az egykori Óbudához tartozott: a kétkezi szegény emberek világa. Mégis megható melegség búvik meg ebben a szomorúságban, amikor a kislány és az öregember kapcsolatát megismerjük.

Sétáik a Hármashatár-hegyre, a Margitszigetre és az óbudai Duna-partra, a Hajógyári-sziget közelébe vezettek, ahol a lassan gördülő hullámokat és a vonuló hajókat nézték. Miután a férfi nyugdíja megérkezett, amit már mindketten nagyon vártak, kávét és friss kalácsot vettek a szigeten. A megtört öregember és a kislány lélekben egyre közelebb kerültek egymáshoz. Hasznos volt ez a belső kötődés mindkettőjüknek. Bácsinak szólította, és az idős ember sok mindent elmondott néki a világ dolgairól. Értékeket akart átadni, melyeket a hosszú élete során szűrt le. A szigeten egy padra mutatott: itt üldögélt Arany János.

„– Itt írta öregkorában a szép verseket. Azután ő is meghalt, mint általában a többi tisztességes öreg emberek… Ez a világ rendje, és ez ellen az emberek közül senki sem tiltakozik.

– A bácsi is meghal? – kérdezte a kislány.

– Bizony – válaszolta az öregember, és egy pillanatra megállt a nagy fák alatt. – Méghozzá, ha lehet, szeretném, ha tisztességesen. Ha lehet, minden szörnyűséges jajgatás nélkül, számomra ez lenne a legkívánatosabb dolog ezen a világon – a tizenkét éves kislány most találkozott először az elmúlás gondolatával.

– Utazott már a bácsi hajón?  – kérdezte később a kislány, s az öregemberben ekkor feltámadt a múlt.

– Végig a tengereket! – válaszolta; látott indián falvakat, őserdőket, ahol kívüle talán még senki sem járt.

– Ez az, amit tőlem nem vehet el senki. De ennek most már vége, elmúlt és nem jön vissza többé soha…”

A kislány pedig, aki eddig csak a maga szűk kis világát ismerte, csodálattal tekintett az öregemberre. Az öreg azonban megnyugtatta, hogy elég az, amit már ismer.

„– Az a te korodban éppen elég. Nem kell föltétlenül mindenkinek bebarangolnia a világot, mint ahogy én tettem ifjúkoromban.

Az effajta vállalkozás teméntelen szenvedéssel jár, szenvedéssel, keserűséggel, megaláztatással. Amellett, hogy az emberek itt is, ott is egyformák. De még a hegyek is, az erdők is, a mezőségek is és a folyók…

Ez afféle játék csak az életben, aminek a tanulságait mind meg lehet találni fenn a Széchenyi-hegyen éppúgy, mint a szigeten, vagy akár itt a Duna-parton, Óbudán.”

Amikor utóbb fogyott az idős ember ereje, egyre rövidültek a séták, a kislány végül reája segítette a kabátját, és már csak az udvaron járkáltak, kézen fogva. Az öregember pedig mesélt:

„– Itt, ebben az utcában, nem is messze ettől a háztól lakott egy magyar író, Krúdy Gyula volt a neve. Általában az írók nagyon szerették ezt a környéket, sokan élték le az életüket itt Budán. Egy egész nemzetet tanítottak, az egymást soron követő emberiséget. Tisztességre, becsületre, egymás iránti megértésre tanították az embereket, és még arra is, hogyha meghalnak, haljanak meg nyüszítés nélkül, ahogy emberhez illik, tisztességesen. Mint ahogy az öregek után, akik kidűlnek, jönnek a fiatalok, ahogyan én is jöttem az én apám, anyám, elődeim után… Egyszóval ebben nincs semmi hiba, semmi csodálatos dolog, ami ellen lázadozhatnának az emberek. Csak ezeknek az íróknak, ezeknek a szegény íróknak a tanításait ne felejtsék el soha…

– Megértetted ezt, kislányom? – kérdezte az öregember, miközben még mindig a kapufélfának dőlt, háttal a keskeny Lajos utcának.”

Azután nemsokára mindent beborítottak a falevelek, és lassan közelített a tél. Hetek múltán, ebben az őszvégi szomorúságban a kislány már hiába várta idős barátját, elmaradtak a séták.

Napokig kereste, az utcán közeledőkben a bácsi hajlott alakját vélte fölfedezni, majd a Duna-partra is kiment, de mindhiába, végül mindent megértett: megeredtek a könnyei, és sírt keservesen.

Remenyik Zsigmond munkásságát végigkísérte a földi élet teljességének, értelmének, értékének és színeinek megismerési vágya, munkáiban talán ezért tűnnek elő gyakorta az önéletrajzi elemek: nem térhetett ki előlük. Így történt ez élete helyszíneinek megjelenítésével is, ahol – többek között – feltűnnek az óbudai képek. Egy helyen az újpesti rakpartról ír, ahol a kikötött uszály felé, amikor „… már késő este van, kilenc óra is elmúlt, vagy éppen most van kilenc óra, mert a túlsó óbudai partról gyenge harangkongást sodor az újpesti rakpart felé a szél valamelyik szegény óbudai templomból. A sziget és mögötte az egész óbudai part sötét, alig egy-két lámpa világít csak hunyorogva, homályosan és messziről. Az égbolt viszont tele van csillagokkal.” (Hajók a Dunán, 1960). Az író mindenütt a hangulatteremtés mestere. Ott is, ahol egy vidám evezős társaság az óbudai partról indul Leányfalu felé.

A magányosság érzése – amit az előbbi munkájából is megérezhettük – már gyermekkorában jelentkezett az írónál. Remenyik mindig a maga útját járta, amely a szerénységgel, a gyakori nélkülözésekkel és a belső magánnyal volt kikövezve.

Az alkati vonások mellett a családi örökségben, göröngyös életútjában és a környező világ szorításában is sejthetjük a hátterét ennek az életérzésnek, a fájó egyedüllétnek. Az öregedő író bévül, lélekben még inkább magára maradt, s éppen olyan szerényen élt, mint novellájának idős embere.

Remenyik Zsigmond élete végén a rövidebb lélegzetű prózai művek, az elbeszélés és a kisregény felé tért, melyekben a múlt átélt élményei elevenednek fel: gyermekkorától kezdve, a Dél-Amerikában töltött évein át az idős kori megtörtségig. 1960-ban, két évvel halála előtt „szakadt ki” belőle az Őszi séták, ő is az öregemberrel együtt szemlélte a múló életet. Hasonlóan búcsúzó és egyik legmeghatóbb írása Az idegen. Utolsó éveiben bévül formálta ezt a munkáját, majd egy budai kórházi ágyon, végső napjaiban fejezte be. Távozóban e földi világból, lélekben visszatért oda és azokhoz, akik között valaha a kalandot kereste, akik között egy ideig boldog és otthon volt. Dél-Amerika nincstelenjeihez, valamint sosem felejtett halottaihoz: Águidához, a fiatal indián lányhoz, egykori élettársához, és korán elhunyt gyermekükhöz, a még karonülő kis Izabelhez. Szívszorító ez a látomás: úgy érezte, már várják őt, és képzeletében feléjük indult, belépve a limai temető kapuján. „Vártalak, egyetlenem… – mondotta az indián lány. – Most együtt vagyunk… Nézd, itt a kis Izabel! Neked is közöttünk van a helyed.” Szinte megírta saját halálának látomását: az életét summázta a részben önmagáról formált Máhner Antal sorsában, mert aki magányos és idegen volt az életben, az magányos és idegen a halálban is.

Pedig Remenyik Zsigmond, aki egyidős volt a XX. századdal, életútja során sokat tett az emberekért, a közösségért; írását ezzel a tanulsággal fejezte be: nem lehet magányosan élni a világban, idegenül az emberek között…

A földi sorsot lezáró írások ezek, bennük a számunkra is értékes vallomásokkal. 1962. december 30-án hunyt el, immár ötvenöt éve nincs közöttünk, s az író, életművével együtt, részese lett az utókor feledésének.

– Miért lógatjátok mind az orrotok? Egyikőtöknek sem jutott dinnyeföld?

– Meleg van – vonta fel a vállát Burma.

– Kánikula – magyarázta volna meg Balogh Tamás, de az első szónál nem jutott tovább.

– Akik rég láttak bennünket, nemigen ismernének ránk – tűnődött el Gutentág. – Mi voltunk az egész parton a legvidámabb banda.

Ha beültünk valahová, pár perc múlva már mindenki dőlt a röhögéstől. Most meg… A nézésetektől is megsavanyodik a bor.

– Te vagy a hibás – vélte Pofapénz. – Régen szüntelenül ugrattad a Törpét, vagy ő téged…

– Ja, ja – bólintott Gutentág. – Ha én ugrattam, ő rugdosta a bokámat, ti meg röhögtetek. Eszement szórakozás volt, mondhatom.

– Nem is rúgtam nagyokat – emlékezett a Törpe. – Csak éppen akkorákat, hogy tudja, merre hány méter… Persze arra nem emlékeztek, amikor ő akart tíz centit nyújtani rajtam.

– A füleden majdnem sikerült – vélte Balogh Tamás.

– Rágalom! – legyintett Gutentág. – Azóta szűnt meg a vidám világ, mióta Csuri elhagyott bennünket.

– Nem vagyok rá büszke, de tényleg rengeteget derültünk rajta – emlékezett Tanárúr. – Más kárán nem szép nevetni, de ki állta volna meg fapofával, amikor Baloghék előtt a legnagyobb faágat úgy vágta le, hogy közben rajta ült. Kartörés, lábtörés, vittük a kórházba, sajnáltuk is, de hetekig vigyorogtunk, ha eszünkbe jutott.

– Ritka volt az a hónap, amikor nem érte valami vicces baleset – emlékezett Rabbi is.

Lábtörés, ilyesmi ritkán történt vele, de kisebb baj szinte hetente. Ki tudja, hol szerencsétlenkedik mostanában?

– Én – jelentkezett Balogh Tamás. – Emlékeztek a kemencés lakatosra, a Lenorics Jóskára? Amikor nyugdíjba ment, visszaköltözött a szülőfalujába, Gelsére. Ő csalogatta magával a Csurit, nagy a háza, elférnek ketten.

– Gelse… – ízlelgette a szót Tanárúr. – Valahol Zalában van, Kanizsától északra…

– Ott, ott – erősítette meg Balogh Tamás. – Egyszer már majdnem meglátogattam őket, de hirtelen másra kellett az útiköltség.

– Egy kanna muskotályosra – vélte Pofapénz, és senki sem kételkedett igazában.

– Nemsoká’ te is ingyen utazhatsz, elmegyünk hozzá együtt – ígérte a Rabbi. – Benézünk Sunyához is, nem lesz nagy kitérő.

– Sunyához? – csodálkozott Gutentág. – Tényleg, hová tűnt a Sunya? Mióta kijött a savanyítóból, egyszer, ha járt itt. Pedig az ő piaci kincskereső történetei is fel-felderítettek bennünket.

– Mellékbüntetésként lakhelyelhagyási tilalmat szabtak ki rá… – mesélte Burma.

– Nem hagyhatja el Óbudát, na és? – fortyant fel Balogh Tamás. – A faház eléggé Óbudán van.

– Ott a bibi – folytatta Burma -, hogy Sunya sohasem volt a papírjai szerint óbudai. Az anyjához van bejelentve, Csörnyeföldre.

– Elég belőled! – vigyorgott Gutentág. – Olyan helység nincs is.

– Dehogy nincs, ott van Nekeresd mellett – röhögött Pofapénz.

– Nekeresd van, nincs is olyan messze, a nyolcas útról megtalálod – vette vissza a szót Burma. – És Csörnyeföld is van, az előbb emlegetett Gelsétől délre, a Muránál.

– Nekem meghagyta a címét – mondta halkan a Rabbi –, bizonyos megbízásokat is adott.

– Nahát, még van valakinek ilyen titka? – kérdezte Gutentág. – Hol a Törpe? Neki biztos van, vagy ha nincs, kitalál egyet.

– Tényleg, hová lett a kis ember? – néztek körül a teraszon, benéztek a belső terembe is, kérdezték az új csapost, akit jobb híján egyelőre Pótinak hívtak a háta mögött, mert ugye Tóbit pótolta, kis embert ő sem látott.

Az egyik szabadnapos zenész sietett segítségükre.

– Itt sündörgött az előbb – mondta. – Valamit dünnyögött arról, hogy csinál ő nektek mindjárt valami vígasságot.

– Hajajj! – sóhajtott Tanárúr. – Hátidob cintányérral, no meg a trombita…

– Nem, nem! – javította ki Balogh Tamás. – A dob a mi tárolónkban van a működtető szerkezettel, a cinekkel együtt, a tároló kulcsa itt van a zsebemben. A trombitát meg már rég eladta.

– Vehetett újat – találgatta Burma.

– Vehetett? – vigyorgott Gutentág. – Tudod, mennyi a muskotályos árfolyama trombitára átszámítva?

– Vagy a trombitáé muskotályosra – fontoskodott Pofapénz, de senki sem volt otthon az átváltások piacán, most tehetett volna jó szolgálatot Sunya.

– Felhívhatom, ha valamelyikőtök ideadja a mobilját – ajánlotta a Rabbi. Az ajánlat semmibe veszett, hiszen a kérdés tulajdonképpen az volt, hova lett a Törpe. Találgatásban nem volt hiány, kereső brigád is alakult (Gutentág és Burma összetételben), de a nagy elhatározáshoz néhány korty is szükségeltetik, s amíg azzal végeztek – természetesen nemcsak a kereső brigád ivott, hanem az egész csapat –, titokzatos képpel feltűnt a sétányon az elkóborolt alany.

Méretes kerekes bőröndöt vonszolt maga után, a ládányi alkalmatosságot sűrű lyukak tarkították, s alul meglehetősen nagy fémháló borította.

– Macskát szereztél? – kérdezte a Rabbi.

– Ekkora macska nincs – intette le Gutentág. – Kutya ez, és legalább komondor.

– Nézzük meg! – javasolta Pofapénz.

– Csak kint az utcán – utasította őket Póti, az új csapos.

– Csak a rácson nézzetek be – javasolta a Törpe, de hiába. Pofapénz és Gutentág már ki is nyitotta a ládát.

– Micsoda szörny ez? – csodálkozott a Rabbi. – Fusson, ki merre lát!

– Dehogy szörny – javította ki Tanárúr. – Majom ez, mégpedig törpecsimpánz, kedves rokon.

– A Balogh Tamás rokona – tette volna helyre a dolgot Pofapénz.

– A te vasporos seggű nénikédé! – állította le a volt kemencés, és máris helyettesítő ötlete támadt. – Ha törpecsimpánz, akkor csak a Törpe rokona lehet.

A Törpe kivételével ebbe mindenki belenyugodott, a majom pedig – megérezve a szabadságot – nagy rikkantással kiugrott a bőröndből, és egy pillanat múlva már a szemközti nyárfa csúcsáról vicsorgott rájuk.

– Le kell csalogatnunk – esett kétségbe a Törpe. – Csak egy órára kaptam kölcsön.

– Ki volt az az őrült, aki neked majmot adott kölcsönbe? – csóválta a fejét Tanárúr.

– Itt az Auchan parkolójában táborozik a cirkusz, régi cimborám Bernát, az idomárjuk. Tőle, hm, kértem el.

Mindenki értette a dolgot. Kölcsön, mint a Vakegér pincéjéből a Balogh Tamáshoz szegődött muskotályosok.

Kölcsön, nem kölcsön, le kellett a kedves rokont csalogatni. A sétány elejére települt zöldségesnek hirtelen megnőtt a forgalma. Néhányan almát vettek, mások banánt, narancsot, sárgarépát, Gutentág még ananászt is.

– Matyi! – kiabált a Törpe, miközben a majom ládájába pakolta a gyümölcsöket. – Gyere, ez mind a tiéd, csak gyere.

Az állat (most már tudjuk, hogy Matyinak hívják) egy pillanat alatt lekúszott a ládához, kikapott egy fürt banánt, és máris újra a fa csúcsáról vigyorgott rájuk.

– Induljunk el a cirkusz felé! – javasolta Balogh Tamás. – Ha elfogy a banánja, lejön az ananászért, akkor rácsapjuk a tetőt.

Matyi valóban lejött az ananászért meg az almáért is, de olyan gyorsan, hogy a kompániának esélye sem volt a fogságba ejtésére. A csapat lassan végigsétált a sétányon, a majom meg felettük ugrált díszfáról díszfára, amíg csak a pléhgombához nem értek. A kocsma ajtaja tárva volt, s mielőtt bármit tehettek volna, a majom már a söntéspultról ágált.

Stabil, a hajdani dózeres a pultra könyökölve éppen arra készült, hogy egy stampedli vodkával megalapozza a napot, amikor egy szőrös kéz átnyúlt a válla fölött, elkapta a pohárkát, s máris üresen tette vissza.

– Hé! – tiltakozott Stabil. – Az az én vodkám volt. Azonnal vegyetek helyette egy másikat!

Jobb a békesség, gondolta a faházi csapat, s máris ott párásodott az új pohár a károsult előtt. Igen ám, de Matyi gyorsaságával nem számoltak, a dózeres még meg sem köszönhette az italt, az már eltűnt a majom torkában. S mivel harmadik pohárra nem számíthatott, átlendült a könyöklőre, és szép békésen elfogyasztotta a gyümölcsök maradékát.

Balogh Tamásban feltámadt valami vitézi ösztön, elhatározta, hogy elfogja a garázda majmot. De Matyi olyan vicsort rögtönzött, hogy menten inába szállt a bátorság.

– Ne menj a közelébe! – kiáltott rá Tanárúr. – A majomharapás, ha elfertőződik, halálos lehet.

– A vadonban – vélte Pofapénz. – De ez egy civilizált városi majom…

– Igen, naponta kétszer mos fogat – mérgelődött Tanárúr. – Akárcsak a Rabbi.

– Én egyszer sem mosok fogat – mosolygott a Rabbi. – Nincs is már fogam.

Ezen egy percig elvitatkozgattak, közben Gutentág kölcsönkérte a pultos fiúk biciklijét, és elviharzott vele.

– Hát ez hová siet? – csodálkozott Pofapénz.

– Megrémült a majomharapástól – találgatta Balogh Tamás.

– Eszébe jutott, hogy buli lesz valamelyik csónakházban – vigyorgott Burma. – Várja őt a Manöken a kisraktárban.

Ötletben nem volt hiány. Közben Matyi kapott egy igazi felest Stabiltól, ezt most önként, jó szívvel adta, ne búsuljon a jó rokon.

Nagy csengőszóval megérkezett Gutentág, a bringa vázán utast is hozott.

– Ő Bernát, az idomár, a Törpe haverja – mutatta be a vézna kis embert. – Jött a majmáért.

Tanárúr szemrehányások tömegével fogadta a vendéget.

– Hogy lehetett ennyi eszed, kölcsönadsz egy veszedelmes állatot egy hencegő törpének? Meg is ölhetné, tudod, milyen erős egy csimpánz!

– Én aztán tudom – vonta meg a vállát Bernát. – És eszembe sem jutott kölcsönadni. Tegnap arra őgyelgett a cirkusz táján, összefutottunk, mondtam, hogy egy majommal és öt fókával dolgozom, nézze meg a produkciót, ilyesmi. Hogy jutott eszébe Matyit kölcsönkérni, fogalmam sincs. Látszólag belenyugodott az elutasításba, de ma egyszerűen ellopta tőlem. Amíg átmentem az áruházba a fókák halaiért – nem volt az több tíz percnél –, Matyi ládástól eltűnt. Mert ha elmegyek, mindig beparancsolom a ládájába, jobb félni, mint megijedni.

– Mit szólsz, Törpe? – kérdezte Burma.

– Én azt hittem, Bernát csak kéreti magát, hajlik a kérésemre, és azért ládázta be a majmot, hogy könnyebben el tudjam hozni.

– Tehát leskelődtél, értem – szólalt meg a Rabbi is. – Nem az Úrnak tetsző dolog.

– Sejtettem én, hogy ez a kiszolgált zenebohóc a ludas, s nem akar rosszat, de egy ilyen majom félmilliónál is többet ér, be kellett jelentenem a lopást a körzeti rendőrnél. Ismer benneteket, mert mindjárt azt kérdezte, ti nem jártatok-e a közelben.

– Én elszaladok a zászlóshoz – vállalta Pofapénz. – Megmondom, hogy megkerült a majom, törölje a bejelentést, s jöjjön ide, győződjön meg róla a saját szemével.

– Hát ide inkább ne jöjjön – dohogott Gutentág. – Találkozzunk a cirkusznál.

Ebben maradtak.

– Egyébként jámbor jószág – vakarta meg Matyi füle tövét az idomár. – Figyeljetek!

– Matyi, megyünk megetetni a fókákat.

A majom hatalmasat ugrott, egyik kezével megragadta a ládája fogantyúját, a másikkal Bernát kezébe kapaszkodott, s már indult is a cirkusz felé.

– Imádja a fókaetetést – szólt vissza Bernát.

– És hogy ne legyen harag – mondta Pofapénz –, holnapután valamennyien megnézzük az előadást. A feleségeinkkel együtt.

– Tudod, hogy háromezer a beugró? – suttogta Balogh Tamás.

– Holnap kap nyugdíjat a Tanárúr, kifizeti azt a vacak harminc ezrest, mi meg apránként megadjuk neki.

– Ahogy szoktátok, apránként – sóhajtott Tanárúr. – Látom, megtaláltátok a saját majmotokat. De én nem apránként fizetek: ha nem jönnek a részletek, agyoncsapom a Törpét.

– Annak igencsak ideje – vélte Gutentág.

– Csak piszkáljatok, holnapra kerítek nektek egy másik szörnyet – sértődött meg a Törpe. – Aligátorteknőst, krokodilt, úgy éljek.

– Elég lesz, ha bejössz a faházba – vigyorgott Gutentág. – Teljesíted a szörnyfelhozatalt.

A lüktető tavasz és az érlelő nyár után ősszel lassul az idő járása, az élet ritmusa. Távolabbról érkező napsugarak melegítenek, kékebb és tágasabb az ég fölöttünk. A kertekben a gyümölcsfák érett terhüket kínálják: a szilvát, körtét, almát és a diót, utolsó gyümölcseit a távozó nyárnak; a szőlőszemek pedig egyre duzzadtabbak és édesebbek. Betakarításuk és a szüreti készülődés üteme is lassúbb az előző évszakénál. Végül pedig a szürke felhőkből érkező fonáleső tisztítja meg a földet, ahogy a tél felé tartanak a napok.

Gondolkodásra, sorsunkkal és a világ dolgaival történő számvetésre pedig ez az idő a legalkalmasabb, hiszen sehol sem oly közeli és tapintható az elmúlás érzése.

A lelki „betakarítás” ideje is ez. A létünknél lényegesebb, nagyobb összefüggések megértése. Az évszakok lassú változásának látványa az egyéni életünk múlásával és az általános törvénnyel simul egybe. Vonzza a gondolatokat az élet értelmének összegzéséhez, szűkre mért voltának elfogadásához, a mulandósághoz.

Az Ősz azonban nem csupán az elmúlás tényét hordozza magában. Néha még hosszabbítanánk kimért idejét a közelítő tél előtt.

Hangulata, illata, kék-arany színei változatosak és varázslatosak. Sokan érezték ezt, s ezért szerették ezt az évszakot.

Már Horatius is bölcsen szemlélte az őszbe forduló napokat, ajándéknak tekintvén mindegyiket. Berzsenyi Dániel pedig Kemenesalján, öreg diófája alatt ülve várta ilyenkor az ereszkedő alkonyatot, hallgatta az őszi bogár, a tücsök cirpelését, miközben asztalán egy mázas agyagkorsó őrizte borának hűvösségét. Megfogalmazta: a gyorsan tovatűnő „szárnyas idő” sodrában „Minden csak jelenés, minden az ég alatt / Mint a kis nefelejcs, enyész.”

Szerette Ady is: „Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött, / Talán legszebb ősze a világnak… / csiklandós-szomorús, / Ragyogásos…” Még Párizsban, a Szajna felé ballagva is az Ősz lépteit vélte nesztelenül átsuhanni Szent Mihály útján, melyek a várható elmúlás érkezését jelentették. A Szilágyságban és Csucsán is megérintette az Ősz, melynek „Ódon és nemes muzsikája… / Tud altató szépet mesélni, / De fölvág régi sebeket is.” Ady őszének hangulata, színei felejthetetlenek.

Krúdy Gyula az Ősz különös hangjairól írt: „Így ősz felé eszembe jut a száraz falomb, amely kísérteties hangjával ott csörög, ott zörög mindnyájunknak a sarkában… hangja támad az érett mákfejnek; vén betyár módjára, megértően sóhajtozik a kincseitől megfosztott kukoricás.” Őszi nyírségi tájai szintén tüneményesek: a rőt avar és a színeződő fák, ahol ezernyi árnyalata van a sárgának, barnának és az aranynak. „Külön illata van ősszel mindennek, ami Magyarországon tavasszal és nyáron termett, amint a búcsúcsók a legédesebb minden csók között.” A vörös postakocsin többször indult őszi utazásra.

Nem kell ennyire a múltba merülnünk, majdnem mindenkinél felleljük az ősz képeit, Mednyánszky László festményein éppúgy, mint Vas István Őszi stancákjában.

„A meleg ősz, a déli napsütés, / a reggelek jó, hűvös ébredése, / minden, mint lassú emlékeztetés, / mint éber mákony, úgy hatol a vérbe.”  Áprily Lajos az Őszi rigódal című versét így kezdi: „Megeste már a dér a bokros oldalt, / fenn vadlúd-ék húz vadlúd-ék után. / Ragyog az ősz.” Ezt a színpompát váltják majd fel a ködök, esők és a szürkeség.

Első kötődésem az évszakhoz gyermekkoromban, a régi lévai őszök hangulatában fogant, ahogyan „beszökött” a város fölötti szőlősdombok apró présházai közé, és színezni kezdte a közeli temetőkert öreg vadgesztenyefáit. Utána az alföldi, Körös-parti őszi napok szépsége következett, ahogyan a néma víz tovaúsztatta a föléje hajló fűzfák sárguló leveleit. Majd a Balaton-parti ősz varázsa érkezett az életembe: az egyre néptelenebb füredi part, a víz és az égbolt összeolvadásának színei, amikor távoli harangszó szőtte át a tó fölötti esti párákat. Végül pedig, az utolsó stációmon, Óbudán érkezik felém az Ősz. Ahogyan az ablakomból látom a Hármashatár-hegy fáinak színváltozását, csúcsának összeolvadását előbb a fehér, majd a sötétszürke felhőkkel, a fények és árnyak őszi játékát, s nézem a közeli Duna méltóságteljesen ballagó, hűvösödő vizét; érzem Óbuda – Krúdy Gyula soraiban megelevenedő – egykori őszi hangulatát.

Kedves évszakom, ifjúkorom óta kötődöm hozzá. Ősszel születtem, majd pár hét múlva anyám egy ősz végi napon távozott e világból.

Talán több okom van a töprengésre, s átérezni az elmúlás fájdalmát, ahogy egyre több évtized rakódik a vállamra. Gyakrabban jár az ember az avaron, az emlékek őszi erdejében.

Egyre többször támad fel a múlt: édes és fájó, kedves és szívszorító emlékek. Helyek merülnek fel, ahol boldogok és fiatalok voltunk, és helyek, ahol megpróbáltatások, fájó megalázások értek. Gesztusok, melyekre jó visszagondolni, hogy megtettük, és az elmaradt mozdulatok, ölelések búcsúzáskor, melyeket immár pótolhatatlanul elmulasztottunk. Az önfeledt odafigyelések, olykor méltatlanokra, és az elengedett, meg nem hallott szavak a hozzánk közelállóktól. Volt, akinek a kinyújtott kezét még szorosabban kellett volna fognunk, s volt, aki felé nyújtanunk sem kellett volna. Úgy váltakoznak ezek az emlékek, mint a mosoly és a könny az arcunkon, földi életünk során. Ezek is az Ősz számvetései.

Életem nagy búcsúzásai is zömében őszre estek. Azonban a megbékélés, a belenyugvás az Úr szándékába könnyebb, látva a természet színpompás múlását. Érzem, hogyan fonódik össze a természet és az élet őszének kapcsolata. Valahogy úgy „úszik el” minden velünk és körülöttünk, ahogyan a vonuló felhők tűnnek távolba a magasban.

Egy korábbi cikkem készítése során derült ki számomra, hogy gyerekként a Csillaghegyben focizott. Ezzel kezdődött a sportpályafutása?

Így van! Kezdetben nem is igazán lehetett más választásom, hiszen édesapám a Csillaghegyi MOVE-ban futballozott, majd az 1950-es évek első felében az NB II-ben szerepelt klub elnöke lett.

Én kis túlzással a pályán nőttem fel, és a kölyökcsapatban középpályást játszva egészen a Budapest válogatottságig eljutottam.

Ám édesanyám egy idő után felülírta a labdarúgással kapcsolatos terveimet. Nagyon családcentrikus és vallásos asszony volt, aki a vasárnapi közös ebédet szentnek és sérthetetlennek tartotta, és mivel a meccseink rendszerint ebbe az idősávba estek, végül meg kellett hajolnom az akarata előtt. Amúgy anyai és apai ágon is tősgyökeres csillaghegyi vagyok: apai nagyapám a Kínai-tengeren szolgált hajógépészként, hazatérve pedig a csillaghegyi téglagyárban dolgozott, majd a községházán pénztárosként helyezkedett el. Egyik alapítója volt az 1910-ben létrehozott és mai nevét felvett településnek.

Édesapja miből látta el a családot?

A Shell Kőolaj Rt. főkönyvelői posztját töltötte be a háború végig, amivel havi 800 pengőt keresett, így nem szűkölködtünk. Viszonyításképpen: ebben az időben még igaznak számított a „Havi 200 pengő fixszel, ma egy ember könnyen viccel” refrénű sláger. Mivel osztályidegennek számítottak, 1945-ben a Shell komplett vezetőségét elbocsátották, ami után apám a nagy ismeretségi körének köszönhetően a filatorigáti Leipziger Szeszgyárban (a BUSZESZ jelenleg bontás alatt álló üzeme – a szerk.) talált munkát mint anyagbeszerző. Itt persze jóval kevesebbet keresett, így anyám – pedagógiai főiskolai végzettségének megfelelően – elkezdett tanítani Csillaghegyen, a nagyanyám meg elment távírásznak a főpostára, hogy tisztességgel meg tudjunk élni.

A háborúban nem esett bántódásuk?

Szerencsére atrocitások nélkül vészeltük át. A bombázások elől a főjegyző állású keresztapám segítségével, anyámmal és öcsémmel közösen a trianoni  magyar-szlovák határ közelében fekvő Drégelypalánk és Ipolynyék környékén, az ottani fővadász mester tanyáján, egy vízimalomban szállásoltak el bennünket. Ahogy közeledtek az oroszok, elvitt bennünket Visegrádra, majd a pilisszentlászlói községházán bujkáltunk, ahol egyszer csak megjelent két muszka „davajgitárral” a kezében, azzal a hírrel, hogy fel vagyunk szabadítva.

Érdekes módon ez velünk kétszer is megtörtént, ugyanis ezek után hazamentünk Csillaghegyre, aminek a szomszédságában még hátravolt a főváros ostroma.

Nagyon féltünk, ezért elköltöztünk a közelben lakó rokonokhoz. Hamarosan megérkeztek az oroszok, és az üresen álló házunkat felfedezve a szomszédtól kiderítették, merre vagyunk, majd átjöttek megkérdezni, hogy használhatják-e. Egy szökött német tiszt vezette őket. Mielőtt továbbálltak, kitakarították a házat, és visszahozták a kulcsot. Egy rossz szavunk nem lehetett rájuk.

Miután abba kellett hagynia a focit, rögtön az öttusa irányába indult el?

Dehogy! Előbb elmentem úszni a csillaghegyi Árpád fürdőbe, és vízilabdázni az Újpestbe, majd atletizáltam, de utóbbinak külön története van. A csillaghegyi négy elemi elvégzése után anyám vallásos beállítottságának köszönhetően a Keleti Károly utcai Budapesti Érseki Katolikus Gimnáziumba jártam, ám az új rendszer ideológiájának megfelelően az intézményt átnevezték II. Rákóczi Ferencre, a papokat pedig kirúgták, ezért nem volt értelme tovább ott maradnom. Átiratkoztam a hozzánk jóval közelebb fekvő Árpád Gimnáziumba, ahol egy október 6-i, aradi vértanúk emlékére tartott iskolai ünnepség helyett jobbnak láttam hazamenni: átmásztam az iskola kerítésén tátongó lyukon, és indultam volna tovább, azonban Iglói Mihály testnevelő tanár („civilben” a Honvéd atlétikai edzője) észrevett. Rám fütyült, de nem álltam meg, mire ő is átmászott a kerítésen, és elkezdett utánam futni. Én táskával, ő táska nélkül tartottunk a Tímár utcai HÉV-megálló felé, ahol pont nem jött a szerelvény, így kénytelen voltam továbbfutni Csillaghegy irányába.

Nem lehettem tisztában vele, hogy ekkoriban még szenior mezeifutó-versenyeken indult, és csak tesztelte, hogy meddig bírom szuflával.

Végül Aquincumig jutottam, ahol teljesen elkészültem az erőmmel, leültem egy római kori sírra, ott csípett fülön. HÉV-vel visszamentünk az iskolába, ahol eldönthettem, hogy visz az igazgatóhoz, vagy – elismerve a futóteljesítményemet – beiratkozom a Honvédhoz atletizálni. Utóbbit választottam, de utáltam az egészet.

Hogy lett ebből mégis öttusa?

Az iskolában tartottak egy tehetségkutató versenyt, ahol háromtusa csapatot kellett kiállítani. A futás és az úszás jól ment, a lövészeten viszont tíz találatból csak hatot értem el. Apám ezután beszélt Iglóival, aminek eredményeként két-három hónap atlétika után eldönthettem, hogy a Honvédnál, „házon belül” öttusára térek-e át. Én persze azt választottam, hamar megtetszett a vívás és a lovaglás is. Ez az időszak a középiskolai tanulmányaim végére esett, ami után felmerült a „hogyan tovább” kérdése.

1953-ban érettségiztem, és szerettem volna matekos irányban továbbtanulni, mert mindig is az állt közel hozzám.

Az országos Rákosi matematika versenyen például bejutottam a legjobb nyolc közé. A többi tantárgyban viszont nem voltam igazán jó, így a Műszaki Egyetemre próbáltam volna bekerülni, de apám miatt osztályidegennek számítottam, ezért be sem hívtak a felvételire. Beadtam hát a kevésbé szem előtt lévő jogra a jelentkezésemet, ahol eredetileg Pécsre vettek volna fel, ám addig jártam a Honvéd nyakára, amíg elintézték, hogy egy megüresedés miatt pár hét után átvegyenek az ELTE-re.

Mennyiben volt más ekkoriban az öttusa, mint napjainkban?

Nagyon! Megadták a módját, hiszen nem egy nap alatt zavarták le az egész programot, hanem minden sportágnak egy teljes napot szántak. A lovaglás 5 km-es távon 30 db verhetetlen, fix akadályból állt, a vívás 14 órás versenyből, a lövészet 25 m-es távolságból 4×5 lövésből (forgó és robbanófegyverrel), az úszás 300 m-ből, a futás pedig 4 km-ből terepen/erdőn keresztül, ráadásul egyedül. Keményen fel kellett készülni rá. 1956-ban a rádió ostromának híre a Semmelweis utcai vívóteremben ért minket, másnap az egyetemen megalakult a forradalmi bizottság. Mivel a tömegközlekedés hamarosan leállt, Csillaghegy és az egyetem között megszűnt számunkra az összeköttetés, illetve anyánk is zokogott, hogy nehogy belekeveredjünk a harcokba, így az öcsémmel – aki szintén öttusázott – inkább otthon maradtunk, és edzettük magunkat.

Egy ilyen alkalommal kétkezes súlydobást végeztünk, amikor a súllyal véletlenül tarkón találtam az öcsémet, aki összeesett, és rövid időre a látását is elveszítette.

Nagy nehezen szereztünk egy mentőautót, amivel bevitték a Sportkórházba. Mindenki azt hitte, hogy a harcokban vett részt. Szerencsére teljesen felépült a dologból.

Mik voltak az első sikerei a sportágban?

1957-ben a budapesti junior világkupán csapatban elsők lettünk, én meg egyéniben negyedik. 1959-ben már a felnőttben megnyertem a magyar bajnokságot, ki is vittek tartalékként a hersheyi világbajnokságra. Mi voltunk az első csapat, amit a forradalom után kiengedtek az USA-ba. „Természetesen” jött velünk elhárítótiszt, és pszichés vizsgálatoknak is alávetettek bennünket, hogy hazatérünk-e. A versenyre kilátogatott Maléter Pál emigrált szárnysegédje, akit a katonaságból már ismertem. Bár honvédesként az egyetem alatt katonai zászlóaljhoz tartoztunk, mégis el kellett töltenem egy hónap szolgálati időt Nyíregyházán. Itt egyszer az volt a feladatom, hogy dobtáras gépfegyverrel hetes sorozatot lőjek egy bábu mellkasába.

Mivel a lövészet miatt az öttusában addigra már ellőttem vagy tízezer töltényt, elég finom ujjakkal bírtam ahhoz, hogy mind a hét golyóval célba találjak.

Ezt ő nem hitte el, azt gondolta, csalok, ezért közeli szemkontaktus mellett újralövetett velem, aminél ugyan már csak hatot találtam, de így is nehezen hitte el. Szóval vele futottam össze odakint, és hozott magával egy kedves teremtést, egy texasi milliárdos lányát, akivel rögtön szerelembe estem. Felajánlották, hogy ha kint maradok, akkor fizetik az ötéves egyetemi tanulmányaimat. Csábító ajánlat és nagy dilemma volt, de végül nem éltem a lehetőséggel.

Miért maradt le az 1960-as római olimpiáról?

Mert eltiltottak. Hershey-ből hazafelé New Yorkon át vezetett az utunk, onnan indult a repülőnk, de addig még egy napunk hátra volt. Elég rövid pórázon tartottak bennünket, vacsora után egy óra múlva a szállodában kellett volna lennünk. Azonban Ferdinandy Géza csapattársam kint élő rokona elvitt minket a New York-i éjszakába, majd nála aludtunk, és hiába adtunk magunkról eközben folyamatosan életjeleket telefonon, amíg másnap délre oda nem értünk az indulásra kész buszhoz, mindenki azt hitte, hogy disszidáltunk.

Itthon fegyelmi eljárás indult ellenünk, aminek következtében két évre eltiltottak a válogatottól, nem utazhattam külföldre, így Rómába sem.

Annak ellenére, hogy magyar ranglista vezető voltam. Mivel az olimpián a csapat és Németh Feri is győzött egyéniben, amnesztiát kaptam, és 1961-ben már tartalékként ott lehettem Moszkvában a világbajnokságon, ahol be kellett ugranom a lovaglásnál, végül pedig ezüstérmesek lettünk. 1962-ben Mexikóvárosban immár teljes értékű csapattagként megismételtük az eredményt, miközben egyéniben bronzérmet szereztem.

Ezután állt össze a legendás Balczó–Móna–Török trió?

Egész pontosan 1963-ban. Módszertani újításként Hegedűs Frigyes szövetségi kapitánnyal szakosítottuk a felkészülést, azaz minden versenyszámnál sportági szakedző koordinálta az edzéseinket. Mindössze két „lyukas” számunk volt: nekem az úszás, Móna Pistának a futás. Ez meg is látszott az eredményeinken, hiszen 1963–1967 között sorozatban négy világbajnokságot, majd 1968-ban olimpiát nyertünk csapatban, én meg 1964-ben feljutottam egyéni pályafutásom csúcsára, amikor Tokióban olimpiai aranyérmet akasztottak a nyakamba.

Itt a sors visszaadta, amit korábban elvett, mert ekkor Móna és Balczó Bandi nem indulhatott eltiltás miatt, miután lebuktak, hogy nyugatról behozott ka­r­órákat vittek értékesíteni Romániába. Velük együtt persze én is „űztem ezt az iparágat”, és akkor csak azért nem voltam benne a buliban, mert a spórolt pénzemen egy évvel korábban Svájcban egy autót vettem. Az olimpia előtt Kutas István sportvezető magához hívott, hogy a többiek kiesése miatt nekem kell megnyernem az olimpiát, és megkérdezte: mi kell hozzá? Azt válaszoltam: intézze el, hogy a vívómesteremet, Vass Laci bácsit magammal vihessem.

A vívás volt ugyanis az a sportág az öt közül, ahol a legnagyobb előnyre lehetett szert tenni az ellenfelekkel szemben.

Bár sportági berkeken belül botrány lett belőle, de betartotta a szavát. Meg is hálálta magát a dolog: tizennyolc győzelemmel kezdtem, amit három vereség követett, ekkor Laci bácsi odajött hozzám, és olyan lelki támogatást adott, amitől a hátralévő összes párbajomat megnyertem.

Az 1968-as olimpiai csapatgyőzelemmel egyben utolsó aranyérmét is nyerte öttusában.

Rendesen meg kellett küzdenünk érte Mexikóban. Nagyon „vegyes” lovakat kaptunk, én például mindig tartaléklovat húztam. A lovaglás után 360 pont volt a lemaradásunk a szovjetekkel szemben, és ők már pihentek, amikor mi a bolgárokkal vívtunk. Minden egyes ellenünk aratott győzelemért 100 dollárt ígértek nekik, végül azonban 9:0-ra győztünk, amivel ismét a saját kezünkbe vettük a sorsunkat, és éltünk is vele. 1969-ben még szerettem volna elindulni a budapesti világbajnokságon, de a szövetség fiatalítani akart, én meg megsértődtem a bánásmódjukon, és abbahagytam.

Ekkor kaptam egy meghívást a Német Öttusa Szövetségtől, hogy legyek a válogatottjuk szövetségi kapitánya Berlinben.

Leo Becker, a német öttusasport „motorja” írt számomra egy meghívólevelet, amire központilag válaszoltak, a nevemben is visszautasítva az ajánlatot. Ez csak akkor derült ki számomra, amikor később személyesen beszéltem Beckerrel, és sajnálatát fejezte ki, amiért nem vállaltam. Felháborodásomnak próbálva hangot adni, bebocsátást kértem Kádár személyi titkárához, Sándor Józsefhez, aki megértett, majd elintézte, hogy kapjak útlevelet, amivel kimehetek külföldre. Igen ám, de ekkor már néhány hónapja beindult az ügyvédi irodánk, jöttek folyamatosan a megbízások, így végül mégsem utaztam el.

Ügyvédkedett már a sportolás mellett is?

Igen. Miután 1957-ben megszereztem a jogi doktorátust, fogalmazóként dolgoztam a II. kerületi bíróságon, azután pár évig a XI. kerületben lettem bírósági elnöki titkár, 1966-tól bírósági ügyvéd. A sportpályafutásom ellenére ugyanúgy bejártam dolgozni, mint mások, csak munkaidő-kedvezményt kaptam. 1988-ban az Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) jogtanácsosa lettem, 1992-ben nyitottam saját ügyvédi irodát, ami jelenleg a Batthyány utcában működik. Belekóstoltam a politikába is, amikor 1990-ben az SZDSZ színeiben elindultam az országgyűlési képviselő választáson Újpesten, amit 65%-kal megnyertem. 1994-ben szerettem volna ott folytatni, de Mécs Imrének kellett a hely, így ki akartak tenni Vácra, ott viszont nem nyertem. Erre a pályára egyébként Darvas Iván biztatott, akivel családilag jóban voltunk, de más legendás színészekkel ugyancsak baráti kapcsolatot ápoltunk (például Zenthe Ferenccel, Szirtes Ádámmal), akikkel a különböző magyar filmek lovas jeleneteinek forgatásán ismerkedtünk össze, ahol mi, öttusázók voltunk a dublőrök. A futball irányába is tettem lépéseket: 1998-ban megpályáztam az MLSZ elnöki posztját, azonban a sok megígért szavazat ellenére csak harmadik lettem.

Közben az öttusától sem tudott távol maradni?

1976–1992 között kisebb megszakítással én voltam a magyar öttusa válogatott szövetségi kapitánya. Versenyzőként hozzá voltam szokva a sikerekhez, a kemény munkához, amit edzőként is megköveteltem.

A filozófiám, hogy annyit tudsz kivenni a dologból, amennyit belefektetsz. Szigorú és szókimondó vagyok, de következetes, amiért sokan nem szeretnek, viszont sokan igen.

A Martinek–Mizsér–Fábián 1988-as szöuli aranycsapatra vagyok ebből az időszakból a legbüszkébb. Igyekeztem úgy „forgatni” őket, hogy egyéniben is mindegyik nyerjen valamilyen nagy versenyt, ami végül össze is jött. 1989–1996 között a szövetség elnöke voltam, jelenleg pedig tiszteletbeli elnöke vagyok.

Sporteredményei mellett mire a legbüszkébb?

Elsőként is a családomra: az első házasságomból három nagykorú gyermekem van, akiktől kilenc unokám és három dédunokám született, de a jelek szerint ez utóbbi szám hamarosan gyarapodni fog. 1996-ban megözvegyültem, majd újranősültem, és elvettem Zsuzsát, aki szintén jogász. Közös kincsünk a csaknem tizenhat éves kislányom, Fannika, aki már elsős gimnazista. Másodszor a kitüntetéseimre, amikből nagyon sokat kaptam.

A régebbi időkből a Haza Szolgálatáért és a Munka Érdemrendre, illetve az Olimpiai Érdemrendre, a közelebbi múltból a Magyar Érdemrend középkeresztjére polgári tagozaton, valamint a Budapest díszpolgára címre.

A munkán kívül mivel tölti mindennapjait?

Igyekszem fitten tartani magam: hetente többször teniszezem, úszom és gyógytornázom. Szerencsére mindenben kedvemet lelem, így a jogászkodásban is, különben nem csinálnám. Ugyan 1982 körül házat építtettem a Rózsadombon, és elköltöztem a III. kerületből, de rengeteg itteni ismerőssel, baráttal a mai napig tartjuk a kapcsolatot, így nyugodt szívvel állíthatom: sohasem szakadtam el Csillaghegytől!

– A program elindításához nagyban hozzájárult a 2017. év végén forgalomba került Nagykarácsony sorsjegy sikere, hiszen a játékosok vásárlásukkal sorsjegyenként 25 forinttal támogatták A játék összeköt! programot. Az így összegyűlt mintegy 75 millió forintból a csillaghegyi után további két inkluzív, az egyetemes tervezés szabályai szerint kialakított játszótér kerül átadásra – ismertette az előzményeket Rosner Imre, a Szerencsejáték Zrt. Karitatív Osztályának vezetője.

– 2015 decemberében írta alá az együttműködési megállapodást a Szerencsejáték Zrt. és a FESZT (Fogyatékos Emberek Szervezeteinek Tanácsa) – mondta el Földesi Erzsébet, a FESZT a főtitkára. – A megállapodás több olyan társadalmi célt tűzött ki, mint a  fogyatékossággal élő emberek foglalkoztatásának elősegítése, az iskoláskorú gyerekek érzékenyítése a  fogyatékossággal élő gyerekek iránt, valamint az egyetemes tervezési elv minél szélesebb kiterjesztése. Ez utóbbi lényege az, hogy olyan tárgyak, szolgáltatások vagy épített környezetek jöjjenek létre, amelyek mindenki számára alkalmasak, fogyatékosságára vagy képességekre való különbség nélkül. Az egyetemes tervezési elv jó példája az új játszótér. A játék összeköt! program egyik legfontosabb célja, hogy a fogyatékosággal élő és az ép gyerekek természetesen játszhassanak együtt, megismerhessék egymást, és magától értetődővé váljon számukra egymás elfogadása.

– Részt vettünk a tervezési szakaszban is, segítettünk kiválasztani azokat a játékokat, amelyek a lehető legjobban megfelelnek a többségi, illetve a valamilyen érintettséggel élő gyerekek igényeinek egyaránt – folytatta Horváthné Illés Barbara, a Budapest III. Kerületi Csillagház Általános Iskola és Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény vezetője.

–  Fontos szempont volt, hogy minden játékot meg lehessen közelíteni kerekesszékkel, bottal, vagy akár azoknak a gyerekeknek is, akik csak feküdni tudnak. Épül egy kis házikó, ahová a kerekesszékesek is be tudnak menni egy rámpán az ép gyerekekkel együtt. Kerekesszékes hintánk már van, az is része lesz az integrált játszótérnek. Oldalra olyan falak kerülnek, amelyek a különböző érzékleti megtapasztalásokat segítik. Lesz például egy hangfon két virág alakú játékkal: ha valamelyikbe beleszól a gyerek, a másik hallja. Az egyik pont olyan magasságban lesz, hogy a kerekesszékes gyerekek tudják használni, a másik egy picikét magasabb. Készül olyan trambulin, amin kerekesszékkel is lehet ugrálni. Nagy játszóvár emelkedik majd az egykori homokozó helyén, emellett felépül egy megemelt homokozó, ahol az ép gyerekek állva tudnak játszani, de aki kerekesszékes vagy csak hasalni tud, szintén hozzáfér. Lesz egy fészekhinta is, amibe szintén több gyerkőc belefér. Tulajdonképpen az egész kert játéktér lesz.

Mivel a hozzánk járó gyerekek nagy része a sérülése miatt nem beszélő, olyan piktogramokat helyezünk el – afféle képes használati utasításokat –, amiket a gyerekek használni tudnak az egymás közti kommunikációra, illetve itt az is találkozik ezekkel a jelekkel, aki ilyet még soha nem látott. Ez is egyfajta képzés.

Egész napos iskola vagyunk, a gyerekeink reggel 8 órától 16 óráig itt vannak, a mozgásórákon, illetve az óra közti szünetekben is gyakran kimennek játszani. Az új játszótéren a tanáraink kiváló kinti foglalkozásokat szervezhetnek majd. A nyitvatartási időben a környékbeli családok, gyerekek is szabadon jöhetnek – folytatta az igazgatónő.

Bokor Györgyi gyógypedagógus, az Egyesület az Inkluzióért alapító tagja elmondta: az egyesület segít kialakítani a befogadó játszóterek oktatási programját és kommunikációs stratégiáját, emellett elvégzik az elkészülő játszóterek működésének kiértékelését és jó gyakorlatainak továbbadható elemzését. Az egyik általuk kitalált és a MagikMe Kft.-vel közösen létrehozott játék az a megemelt homokozóbucka, amelyhez azok a gyerekek is hozzáférnek, akik kerekesszékkel sem tudnak mozogni.

A Szerencsejáték Zrt. által kezdeményezett játszótérépítési program megvalósításának szakmai partnere a Fogyatékos Emberek Szervezeteinek Tanácsa (FESZT), mely a különböző fogyatékossággal élő személyek érdekképviseletét ellátó országos, illetve regionális szervezetek ernyőszervezete, és egyben tagja az Európai Fogyatékosügyi Fórumnak (EDF). A FESZT partnere a Mozgássérültek Budapesti Egyesülete (MBE), ők hozták létre az Egyetemes Tervezés Információs és Kutatóközpontot (ETIKK) abból a célból, hogy az egyetemes tervezés eszméjét terjessze. A játszótér-program tervezésekor vált partnerré a MagikMe Kft., amely inkluzív játszótéri játékokat tervez és árusít.

A hatvan évvel ezelőtt indult játék első öttalálatosát hazánkban özvegy Ring Sándorné érte el. A hatvanhat éves asszony 23, 26, 33 és 37 éves gyermekei, illetve saját életkorát játszotta meg az akkor 3 forint 30 fillér árú szelvényen, melynek révén 855 ezer forinttal gazdagította a családi kasszát. A nyeremény akkori értékét mutatja, hogy 1957-ben egy kiló cukor ára 7 forint, a kenyéré 96 fillér volt, a normál benzin literjéért pedig 1 forint 60 fillért kértek. 

Három évvel később, 1960-ban az év 15. sorsolásán három nyertes szelvényt találtak, de valójában két nyertes örülhetett szerencséjének. Az egyik szerencsés játékos ugyanis mindkét szelvényén ugyanazt az öt számot jelölte be. A boldog duplázó egy bányász 16 éves leánya, Kovács Ildikó volt, aki így több mint egymillió forintot nyert a 6, 11, 53, 59, 83 számokkal.

Városi legendák szerint a lottózóból hazatérve nem találta az igazoló szelvényt, ezért a biztonság kedvéért újra megjátszotta a kiválasztott számokat. 

Az első autóért zajló lottó külön sorsolás főnyereménye egy Wartburg 311-es gépkocsi volt, amelynek egy akkor 13 éves kunszentmártoni fiú, Molnár Tibor lett boldog tulajdonosa. Arról nem szól a fáma, hogy ki vezette a kocsit, de a nyeremény valóban örökre megváltoztatta életét, hiszen az autószerelést választotta szakmájának – derült ki egy húsz évvel későbbi interjúból. 

Az első magyarországi lottómilliárdot, egészen pontosan 1 059 489 762 forintot 1999-ben nyerte meg egy szerencsés kezű fogadó. Azóta született egy újabb rekord: minden idők legnagyobb hazai Ötöslottó-nyereménye 5 milliárd 92 millió 890 ezer 758 forint volt, amit 2003-ban fizettek ki a 4, 15, 46, 49, 59 számokra.

Ekkora nyereménnyel ugyan még nem találkozott, de tízmillió forintot érő szelvényt már fogott a kezében Kócza Kinga, aki egy éve vezeti a Bécsi u. 38–44. szám alatt található 404. lottózót az Új Udvar Bevásárló Központban.

–  Előtte egy kávézóban dolgoztam, ahol a tulajdonos szeretett volna lottózót is nyitni – mesélte Kinga –  Letettem az ehhez szükséges vizsgát, és elkezdtem a fogadószelvényekkel dolgozni. Mivel megtetszett az a munkakör, „szerencsét próbáltam” a Szerencsejáték Zrt.-nél, és fel is vettek. Helyettesként kezdtem, ahogy mindenki a cégnél, egy évig változó munkahelyeken dolgoztam aszerint, hol volt éppen szükség helyettesítőre. Aztán kaptam egy állandó helyet, ahol a legjobb tudásom szerint végeztem a munkám, amit talán a feletteseim is értékeltek, így kerültem ebbe a beosztásba.

Arra a kérdésre, hogy milyen tulajdonságokra van szüksége annak, aki ezen a területen szeretne sikeres lenni, a talpraesettséget és a naprakész tudást említette. Nagyon fontos a személyes kapcsolat kialakítása a vendégekkel – tette hozzá az üzletvezető, amit azonnal igazolt is a valóság. Egy negyvenes úr lépett be az ajtón, hangos – Megjöttem, Kinga!  – köszönéssel. Látszott rajta, hogy ide szívesen tér be megtenni fogadásait.  – A vendégeink többsége szereti, ha barátságosan fogadjuk – folytatta Kinga – Nagyon kedves kapcsolat alakult ki például az idősebb törzsvendégeinkkel, akik többnyire tősgyökeres óbudaiak.

Ők általában lottóznak, és amíg kitöltik a szelvényt, vagy ellenőrizzük a gépen, van-e nyeremény a játékszelvényeiken, megbeszéljük, mi újság az unokákkal, és ők hogy érzik magukat. 

Sok huszonéves is jár hozzánk, akiket leginkább a Tippmix érdekel, velük is már-már baráti a viszonyunk.

– Azok is örülnek, akiket néhány ezer forintos nyereménnyel jutalmaz meg a jószerencse, de volt már dolgom olyan játékossal is, akit tízmillió forinttal lepett meg Fortuna. Talán azért szeretem ennyire a munkámat, mert sokszor élhetem át mások őszinte örömét – mesélte az üzletvezető. 

Ezek a pillanatok különösen gyakran fordulnak elő az olyan időszakokban, mint a hatvanadik születésnap, amikor rengeteg rendkívüli nyereményakció is van – folytatta Kinga. – Sokan talán nem is tudják, hogy ilyenkor az át nem vett nyereményeket forgatja vissza cég, hiszen az így felgyülemlett összeget természetesen nem tartja meg a Szerencsejáték Zrt.  Kinga időnként maga is megtesz néhány számot, csak a játék kedvéért, de igazán nagy nyereményt még nem ért el. Arra a kérdésre, hogy abbahagyná-e a munkát, ha megütné a főnyereményt, gondolkodás nélkül nemmel válaszolt. Talán venne egy házat a Balaton-felvidéken, de egyébként nem változtatna az életén. Nem kizárt, hogy kedvenc tájára költözne a fővárosból, mert fiatal kora ellenére vonzza a nyugalom, de biztos, hogy azon a vidéken is találna lottózót, ahol folytathatná munkáját. 

(A CIKK ELKÉSZÍTÉSÉT A SZERENCSEJÁTÉK ZRT. TÁMOGATTA.)

– A Szerencsejáték Zrt. karitatív hálózatában országszerte 180 megváltozott munkaképességű munkatársunk dolgozik, ami a cég munkavállalói létszámának mintegy 10 százalékát teszi ki – mondta el lapunknak Rosner Imre, a Karitatív Osztály vezetője. 

A hálózat létrehozásával a Szerencsejáték Zrt. olyan embereknek kívánt munkalehetőséget biztosítani, akik egészségügyi problémáik miatt már évek óta nem, vagy csak nagyon nehezen tudtak elhelyezkedni a munkaerőpiacon.

Sokuknak a lottótársaság által működtetett sorsjegy-értékesítési hálózat jelentette az első lépést életük rendezésében, társadalmi beilleszkedésük segítésében.

– Vannak köztünk mozgásukban korlátozottak, illetve olyanok is, akik valamilyen tartós betegség miatt váltak megváltozott munkaképességűvé – ismertette a részleteket Rosner Imre. – Siket kollégák is árusítanak Nyíregyházán és Barcson, Pakson pedig egy erősen hallássérült munkatársunk dolgozik. Az online rendszer, illetve a már létező technikai segédeszközök bevezetésével a közeljövőben a látássérültek számára is megteremtjük a munkalehetőséget.

Bilicska Lászlóné, Ildikó a III. kerületi Csobánka téri Spar üzletben árulja a sorjegyeket. Tizenkét éve a Szerencsejáték Zrt. munkatársa a Karitatív Hálózat sikeres eladójaként.

– Sajnos 2000-ben porckorongsérv miatt leszázalékoltak, és az akkori jövedelmem bizony nem volt fényes. Tizenkét évvel ezelőtt váratlan szerencse ért, amikor attól a sorsjegyárustól, akinél én is vásárolni szoktam, tudomást szereztem erről a lehetőségről. Jelentkeztem, és felvettek. A békásmegyeri piacnál kezdtem a munkát, négy éve dolgozom az óbudai Csobánka téri Spar üzletben. Ez újabb szerencse, mert a közelben lakom, és mivel a porckorongsérvemhez társult újabban egy kis szédülés is, messzebbre már nem szívesen mennék.

Ildikó legszerencsésebb vásárlója 1 millió forinttal lett gazdagabb az Aranytojás nevű sorsjegyjáték révén.

Ő maga még nem nyert komolyabb összeget játékon, de a Szerencsejáték Zrt. által biztosított munkalehetőség számára önmagában is főnyeremény.

– Arról is mesélt Ildikó, amikor itt jártak a spanyolok? – kapcsolódott be újra a beszélgetésbe a karitatív osztályvezető. – Az ONCE, a spanyol vakok és gyengénlátók szövetsége, akik hetvenegynéhány évvel ezelőtt kapták meg a sorsjegyértékesítés monopóliumát Spanyolországban, ma Európa legnagyobb olyan vállalatának számít, ahol szinte kizárólag megváltozott munkaképességű embereket alkalmaznak. Amikor a vezetőik Magyarországra látogattak, a Csobánka téren tartottunk számukra egy kis bemutatót arról, hogy is néz ki a mi értékesítési helyünk. Nagyon tetszett neki, amit tapasztaltak, és ez természetesen a további együttműködésünk számára is hasznosnak bizonyult. A FESZT – a Fogyatékos Emberek Szervezetének Tanácsa, az ONCE és a Szerencsejáték Zrt. háromoldalú megállapodást kötött arról, miként támogassák együtt a fogyatékossággal élő embereket Magyarországon. A program egyik fontos része olyan, úgynevezett befogadó játszóterek létrehozása, ahol együtt játszhatnak a fogyatékossággal élő és az ép gyerekek. A tavalyi évben minden egyes eladott Nagykarácsony sorsjegy után 25 forinttal támogatták a játékosok ezeknek a közös tereknek a létrehozását. Visszatérve a Szerencsejáték Zrt. karitatív hálózatának sorsjegyértékesítésére – folytatta Rosner Imre –, 15 év alatt egyértelműen bebizonyosodott, hogy megváltozott munkaképességűként is tökéletesen helyt lehet állni a kereskedelemben. Ezeket a tapasztalatainkat igyekszünk más munkáltatóknak is átadni.

Van egy szervezetünk, az INSERTA Klub, aminek egyik fő feladata, hogy minél több vállalattal ismertesse meg, miért érdemes és hogyan lehet foglalkoztatni a fogyatékossággal élő kollégákat.

Elmondjuk, és meg is mutatjuk, mire kell figyelni a felvételkor, milyen hátrányokat kell leküzdeni közösen, mi az a partnerség, hogyan találunk megfelelő munkaerőt, milyen felvételi beszélgetéseket folytatunk, és azoknak az eredményét hogyan csatoljuk vissza, és így tovább. A Szerencsejáték Zrt. eredményes munkája bizonyítja, hogy a Karitatív Hálózatban meghonosított módszer a kereskedelem más területén is magabiztosan alkalmazható.

(A cikk elkészítését a Szerencsejáték Zrt. támogatta.)

 Óbudán épülhet meg az első Játék összeköt! játszótér

A Szerencsejáték Zrt. támogatásának köszönhetően a III. kerületi Csillagház Általános Iskola területén épül majd meg az ép és fogyatékossággal élő gyermekek integrációját célzó Játék összeköt! program első játszótere. A fiatalok fogyatékosság iránti korai érzékenyítését célzó kezdeményezését tavaly indította el a hazai lottótársaság, amelynek keretében idén további két integrált, az egyetemes tervezés szabályai szerint kialakított játszótér kerül átadásra vidéken is.

A Fogyatékos Emberek Szervezeteinek Tanácsának közreműködésével kialakított program elindításához nagyban hozzájárult a tavaly év végén forgalomba került, több milliós darabszámban eladott Nagykarácsony sorsjegy sikere, hiszen a lottótársaság az ünnepi sorsjegy értékesítéséből származó bevételeiből járul hozzá a játszóterek megépítéséhez.

Czigány György: AELIA SABINÁHOZ  

Clausa iacet lapide coniunx pia cara Sabina: a sírkő latin szavainak ritmusa zümmög most a vén síneken. Drága Sabína!  Utaznál-e velem Héven, zöld vonatunkon Aquincumból ki a Dunához, el a Flórián térig? Kipróbálnád-e az óbudai plébániatemplom három-manuálos barokk orgonáját?  Ijedten rezzensz majd meg, amikor sarkad a bal szélső pedálhoz ér, mert földrengés moraját kelted, remegést: a mély-basszus oszlopnyi sípja szólal meg mögötted, kezed pedig elvész, bolyong a billentyű-rengetegben.  Kedvesen játszottál te kicsi orgonádon, öt ujjal talán, mégis a dallam két oktávnyi század csöndjén ível át, finom szárnycsapással, – hallgatunk téged!  Azt is kérdezem ám: lennél-e jó barátnője az én Erikámnak? Duna-parti cukrászdában ízlelnétek-e a meggy és citrom hó hidegét, fagylaltot kanalazván kristály fényű pohárban?  Vagy állnál-e vele Dunába bokáig, valahol a Római-parton bámulva hajót, vízisízőt?

S föl se kacagnál hű kavicsok közt járva, de szólnál:

hű, de hideg víz, éppen olyan, mint kétezer éve!

Emlékezik-e arra, hogy mikor járt először Óbudán?

Diákkoromban már jártam itt, a Fő téren. Krisztinavárosban laktunk az ostrom után, ott volt az én kamaszkoromnak az ideje a Vérmezőn, a Petőfi Gimnáziumban, ahová jártam és a Krisztina templomban, ahol orgonáltam. Persze, nem vagyok orgonista, de a kántort helyettesítettem, olvastam a kottát, tudtam kórust kísérni vagy szólistákat, népénekeket lejátszani. Volt egy kedves kislány, a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba járt, akinek elkezdtem a tánciskolában udvarolni, lehettünk olyan 15 évesek. Ő hívott el a nagymamájához Óbudára. Kijöttünk a Fő térre, sétálgattunk, s az egyik nagyon méltóságteljes, gyönyörű öreg ház udvarán napoztunk: az volt a nagymama otthona.

Séta közben fedeztem fel Óbuda érett, régi szépségeit, amikkel tele van, a római emlékektől kezdve a barokk házsorokig és hagyományokig, amelyek Óbudához később kötöttek engem.

Ez a kamaszkori első látogatás akkori kis szerelmemmel volt az első óbudai élményem.

Később Óbudára költözött.

Igen, aztán Óbudán laktunk. Krisztinavárosban a szüleimmel éltünk egy kétszobás lakásban, ami már hetünknek, amikor megnősültem, és a gyermekeim megszülettek, egy kicsit szűkös volt. Akárhogy szeretetben szeretne az ember élni, azért az együttélés szűk helyen feszültségekkel és nehézségekkel jár.

Akkor Óbudán kaptunk a Miklós utca 1. szám alatt, egy kis lakótelepi épületben, a negyedik emeleten egy lakást, ami nagy dolog volt számunkra, nagyon örültünk, hogy önálló lakásunk van.

Az első feleségem, Jámbor Erika gyógypedagógus volt, a Szellő utcai iskolában logopédusként tanított. A gyerekek mind itt jártak iskolába, Ildikó, Zoli, Gergő is; Gergő a Mókus utcai zenei általánosba, a nagyobbak a Martos Flóra Gimnáziumba, amit most már Óbudai Gimnáziumnak hívnak. Megszerettük az óbudai életet. Volt egy prózaversszerűségem, amit a Kortárs közölt, abban éppen Óbudáról írtam, aztán később volt olyan, ami Krúdy Gyulához kötődött, mert Krúdy regényeiből kivett motívumokból egy verset komponáltam Díszlet-darabok Szindbád színpadáról címmel. Így indultak az óbudai kötődések.

Díszlet-darabok Szindbád színpadáról

Ahol a hold
glóriáját egy poros akácra kötözte,
mint anyád barátnői ölelkeztek össze
a fűzfák, templomuk a kert, lám félik
az Urat, mint a félhomályban félig
elhalt sikoly szökik, ahogy meleg
szél bujdosik az élveteg
petúniák között. S ott a sötét
udvar mélyén, mint rejtelmes denevérek, köréd
gyűlnek csapongva e halk sikoltások.
A fogadó folyosóján már mások
futkosnak, halk viháncolásuk átfon,
kövérkés és lágy tapintású bársony
keblű fiatalasszonyok víg lihegése átcsal
(tán eléd sietnek szagos kaláccsal)
miközben gyúlnak mindenütt az orcák.
A langyos tavaszi esők fehérre mosták
a menyecskék térdét, testüket is megmártva
a zápor valcerében. Eső után hársfa
leheletként a dáma, a hajnalodó
liget szagával, mint mohó
ölelkező rímei ama Vitéz
verseskönyvében, tovaleng. Kinéz
felhő ablakain, felhő világol
(s míg lakodalmi méz csorog az ágról)
égi gázlámpa gyúl most pont ott,
ahol a jókedv úgy csapódott
falnak, mint űzött kismalac –
csak a csend nyüzsög, álmodó piac.
Már ismeretlen – mosolytól válunk…
De ha föl nem kopik az álunk
még láthatunk csodát,
hogy alvó mezőn át a folyó partja
felé sárga szamarait mint hajtja
amott a hold.

Aztán amikor már televíziós voltam javában, sokszor innen a televízió garázsából, a nagy fűtőtelepről, ahol a kémény van, a Kunigunda utcából – most is ott van a TV, akkor még inkább csak a garázs volt ott – jött mindig egy busz, és ment be a Szabadság térre, gyakran azzal mentem én is, ha nem a saját kocsimmal vagy szolgálati kocsival – egy időszakban az is jutott nekem.

Nagyon sok óbudai emlékem van! Valamikor még kis telkünk is volt itt Óbudán, amit győri, révfalui telekről cseréltek el a szüleim.

Ott volt, ahol a Hajógyár vége van, ahol a keskeny híd átvezet az Óbudai-szigetre, de azt kisajátították, a telek nem maradhatott meg, mert oda építkeztek, valami kártérítést azért kaptunk. Ami még Óbudához, az óbudai Duna-parthoz köt, az rádiós emlék. A Rádiónak volt Rómaifürdő elején egy csónakháza, és én nagyon gyakran jártam oda barátaimmal, barátnőimmel meg ismerőseimmel, még a szüleimmel is. Apám nagy evezős volt a Dunán, a Budai Csónakázó Egyesületben az 1920-as, ’30-as években versenyszerűen evezett. Van is egy fényképem, hogy nyolcas hajóval mennek. Ma már nem nagyon látni nyolcast a Dunán, de hát akkor az igazi sport volt – szép látvány, amikor nyolcan eveznek egy hajóban. Jó csónakháza volt a Rádiónak, szkiffek, dublók, mindenféle olyan hajók, amikkel érdemes volt evezni, én is elég jól eveztem. Édesapám még 70–80 éves korában is a Krisztinából mindig fölkapaszkodott a villamosra, kiment HÉV-vel Aquincumig, kisétált a Dunához, levetkőzött és úszott egyet, aztán felöltözött és hazajött. Ezt minden nyáron, minden nap, ha jó idő volt, megcsinálta, el nem halasztható szórakozása volt. A Duna nélkül nem nagyon tudtunk meglenni.

Aztán egy darabig, amikor ide költöztünk, az óbudai Szent Péter Pál templom szépségei is izgattak, meg a hangszere, gyakran segítettem itt is orgonálni. És ez a helyszín, ahol most vagyunk, az Óbudai Társaskör, ez aztán tényleg óbudai létem szíve közepe, mert rádiósként, televíziósként műsorok tömegét sugároztuk innen, de volt itt nekem saját előadásom, szerzői, költői estem is. Ezek mind ide kötődtek, a Társaskörhöz, barátokhoz, még a Merényi Judit által vezetett esztendőkkel kezdődően.

De most is minden hónapban jövök még Játékos muzsikát tartani a Társaskörbe. Játékos, mert valami jogi okból nem merték a Játék és muzsika címet használni, nehogy belekössön a Rádió.

A Játékos muzsika lényegében a Ki nyer ma? melléklete élő zenével, ami még kedvesebbé teszi, mintha felvételek szólnának, mert eleve természetesebb, izgalmasabb.

Komoly zeneértő közönséggel lehet találkozni a Játékos muzsika során.

Szinte klubbá szerveződött spontán, mindenféle szervezettség nélkül. Ugyanazokat az arcokat is gyakran lehet látni, meg újakat is. Mindig összejön 50–70 főnyi közönség, és remekül tudnak válaszolni a nem is mindig könnyű kérdésekre, hiszen nem csak azt kérdezzük meg, hogy adott esetben mi az a zene, amit a muzsikusok játszanak. Az is fontos, hogy ugyanakkor szereplési lehetőséget ad sok fiatal művész, de az idősebbek számára is. A nézők pedig lehetőséget kapnak arra, hogy gondolkozzanak az asszociatív kérdéseken, sok irodalmi, képzőművészeti vonatkozás merül fel egy-egy évszámhoz köthetően. Nagy kedvvel, néha kórusban válaszolnak, mondom, na, ez a kórus örvendetes, ez a legértékesebb, ha mindenki tudja a jó választ.

Nevezhetjük tudományos ismeretterjesztésnek azt a tevékenységet, amit folytat?

Élményszerzőnek. A tudományost azért nem merném mondani, inkább élményszerző ismeretterjesztést, aminek nem a lexikális adatok vannak a központjában, azok csak az eszközei.

Egy kis élmény, egy kis öröm, egy kis érdekesség, amire az ember kíváncsi, de nem tudta, hogy érdekli, és egyszer csak azt gondolhatja, hogy jé, ez milyen érdekes, akkor ennek utána nézek! A kíváncsiság ébresztgetése ez!

Arra gondoltam, hogy mindig ad egy kultúrtörténeti hátteret is.

Sok újdonságot nem mondunk, ezeknek utána lehet mindenütt nézni, de ebben a szituációban, ebben az élő közegben, ebben a zenélő, házi muzsika hangulatban, ebben a közvetlen légkörben azért más a lexikális tudás lehetősége. Itt semmilyen feszes műsorrend nincsen, nagyon spontán, családias az együttlét, és én igyekszem mindig az élmény, az öröm felé vinni az embereket. Zenét érdemes hallgatni, mert az valami nekünk való szép dolog, és ráadásul, mint minden művészet, életünk legfontosabb kérdéseiről, indulatairól, érzelmeiről szól.

Említette Zoltán gyermekét, aki sajnálatosan fiatalon meghalt. Ő rendező és író is volt, s mindkettejük írásaiból kiderül, hogy a család rendkívül fontos szerepet tölt be az életükben.

Zolinak a novellái is tele vannak óbudai motívumokkal, minthogy ő a kamaszkorát itt élte, itt voltak a szerelmei, itt alapítottak kis együttest, itt muzsikáltak a barátaikkal, tehát rengeteg óbudai élménye volt. Igen, hát Zolival volt egy családi és irodalmi rezonancia is, egymás dolgait elolvastuk, és azt mondhatom, hogy kölcsönösen hatással voltunk egymásra, talán ez így természetes. A gyermekeim ebben a légkörben nőttek föl. Az egyetlen fényképet, ami otthon megvan Mándy Ivánról, Ottlikról és rólam, azt Gergő fiam 12 éves korában készítette, szinte véletlenül. Ebben a világban nőttek fel, Zoli is ismerte Ottlikot – mi Cipinek hívtuk –, majszolgatott vele süteményt a Zöldfa Étteremben, a Krisztinában, hallgatta a beszélgetésünket, tehát neki is erős élményei voltak.

Én is igyekeztem – nem különösebb pedagógiai elszántsággal, csak úgy, az élmény megosztása jegyében – belevinni őket abba a világba, amelyikben én élhettem;

film, rádió, írók, barátok, művészek társasága számukra bizonyos szinten természetes volt. S ez nagyon hatott rájuk. Zoli 14 éves korában nézte, hogy mit olvasson a könyvek közül, mert a kötelező olvasmányokhoz nem volt olyan nagy kedve, én meg szinte játékosan levettem neki a könyvespolcról Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését, mondom, olvasd el ezt. Elkezdte olvasni, hihetetlen élmény volt számára, később azt mondta, ez volt az a könyv, ami véglegesen az irodalomhoz kötötte az életét. Azt hiszem, hogy a gyerekek nyitottak, ha nem is érettek, de nyitottak arra, hogy megismerjék az igazi nagy irodalmat, talán már korábban is, mint ahogy gondoljuk. Az, hogy pedagógus didaktikus módon nekik való irodalmat adjon, nem tudom, helyes-e, én azt hiszem, amihez kedve van, azt kéne olvasnia. Van, aki későn jut el ezekhez a könyvekhez, van, aki már egész fiatalon, ebben hagyni kell egy kis szabadságot az embereknek.

Nemcsak zenei, hanem irodalmi ismeretterjesztő műsorok is fűződnek a nevéhez, amelyeknek kapcsán a korszak kiemelkedő íróival került kapcsolatba, nem egyszer baráti viszonyba is. Gondolok itt Ottlik Gézára, Vas Istvánra, Pilinszky Jánosra, Illyés Gyulára, Weöres Sándorra, akikkel költőtársként is együttműködött.

Weöres Sándorral több műsorom volt Óbudán, és volt úgy, hogy meglátogatott otthonomban is, a Miklós utcában. Akkor sokan laktak itt Óbudán a művészeti élet személyiségei közül. Toldalagi (Toldalaghy) Pál például a Tábor-hegyen lakott, voltam ott többször is, de nem nála, hanem Pilinszky Jancsinál, ő dolgozgatott nyáron ott, nyaralt, pihent ebben a kölcsön kapott villában, ami szép környezetben volt. Jöttek oda színészek, Venczel Vera, Törőcsik Mari és Maár Gyula is meglátogatta Pilinszkyt.

A Kedves lemezeim című rádióműsorom kapcsán találkoztunk Toldalagi (Toldalaghy) villájában a Tábor-hegyen, itt Óbuda fölött, a hegyekben. Nagyon kedves emlékem, hogy Pilinszky gyermeki precizitással készítette ki kedves lemezeit, mintha azoknak meg kellene ottan szólalniuk, pedig a zenéket a rádióban tettük hallhatóvá, itt csak a beszélgetést vettük föl, de hát mégis, azért a lemezek fontosak voltak számára, ott voltak tárgyi valóságukban, ha némán is… Akkor láttam az asztalán egy kötetre való nyomtatott lapot, a Szálkák kötet korrektúrája volt. Nagy kedvességgel, szeretettel emlékszem erre.

A rádiófelvétel megtörténte után fölolvasta hihetetlen lassan, nyugodtan, az ő előadói stílusában azt az ötvenegynéhány verset… legalább másfél-két órát tartott. Olyan suttogó intenzitással mondta ki a vers szavait, mint egy pap az átváltoztatás igéit.

Lenyűgöző élmény volt, ugyanakkor kimerítő, mert nagy figyelmet is igényelt. Eléggé elvont, furcsa, különös, nehezen megközelíthető, sűrített szövegű versek ezek, tehát a figyelmet nem nélkülözhetik. Nagy boldogan fölolvasta – ugye a költők szeretik megmutatni a műveiket, hát ő is, ha itt egyetlen embernek is, de fölolvasta –, s hát, a végén néztük egymást boldogan, az öröm lázában, kis sört is ittunk, és csak nézett-nézett engem mosolyogva. És egyszer csak azt mondja: Gyuri, fölolvassam még egyszer? Annyi gyermeki áhítat volt benne és annyi öröm, ő úgy érezte, hogy ezt ismételni kell, még egyszer… de hát mondtam neki, még egyszer másfél órát nem tudunk elviselni a legszebb versekből sem.

Máskor Vas Istvánnal az Óbudai Művelődési Házban zajlott le egy televízióműsor, vele volt felesége, Szántó Piroska is természetesen. Aztán voltunk Nemes Nagy Ágnessel, Lator Lászlóval, Ottlik Gézával, Rónay Lászlóval a Zichy-kastély valamelyik szép termében, ezekben is gyakran voltak tévéműsoraim. Egyik adásban Bella István költővel játszottuk két zongorán Bach c-moll concertóját.

Galsai Pongráccal a piacon sétáltunk, Somogyi Jóskával is gyakran találkoztam itt. Mondjuk, egy nagyon otthonos világ volt ez, ahol nagyszerű emberek jöttek-mentek, az utcán lehetett velük találkozni, beszélgetni. Amikor ideköltöztünk, akkor még nem épült fel ez a városközpont, hanem még kicsit a régi Óbudát mintázta, tehát az emlékeimben benne vannak az apróbb házak is, bár mi már a lakótelepen laktunk.

Aztán volt egy műsorom, amit éppen valamelyik születésnapi ünnepségre az Óbudai Társaskör vezetősége keresett nekem elő, és egy DVD-n átadott.

Egy nyári nap percei Óbudán, ez volt a címe, és hát persze ebben is jelen voltak az emlegetett szereplők. Hegedült a műsorban Illényi Katica is: talán tíz éves lehetett… Az volt az alapötlet, hogy a város különböző pontjairól, különböző közlekedési eszközökkel indulnak gyerekek, és jönnek az Amfiteátrumba hajón, busszal, villamoson, biciklin és gyalog. Az volt a műsor legvégén a meglepetés, hogy egy hatalmas kórussá nőve, szinte az egész Amfiteátrumot betöltve elénekelték Berzsenyi Dániel Forr a világ bús tengere, ó magyar! kezdetű versét, amelyet Kodály zenésített meg remek kánon formájában. Darus kamerával föntről filmeztük ezt a hatalmas szabadtéri hangversenyt, sokfele a világban bemutatták, sugározták. Megmutattuk Óbuda szépségeit, a római emlékeket, de nemcsak ezt, hanem ahogy a gyerekek csapatokban jönnek a Halászbástyától, a Budai Vártól, a Duna-partról. Elég nagy szervezőmunka volt szerte a városból az iskolák énekkarait megszerveznünk, hogy Óbudán gyülekezzenek össze, egy órányi kórusfesztiválra.

Említette Berzsenyi Dánielt és Galsai Pongrácot, akik költészetében is visszaköszönnek, Berzsenyi kedvese című versében a szapphói strófát idézi meg…

… hát egy szabad változatban…

… Galsai sírjára című versében pedig disztichonokban fogalmaz. Mégsem erőlteti költészetében ezeket a klasszikus formákat.

Valóban így van, hozzám a klasszikus forma nem áll közel, mesterkéltnek sejtem a saját hangomon. Élvezem, ha Weöres Sándor erotikus hexametereit olvasom, az nagyon odavaló, remek dolog, de valahogy énnekem nem volt olyan témám, amihez úgy éreztem volna, hogy keresettség nélkül illik az időmértékes vers, ezektől a játékos alkalmaktól eltekintve. Pedig itt Óbudán, Aquincumban vannak költői fesztiválok, azokon részt vettem többször mint az Írószövetség Költői Szakosztályának akkori elnöke, hivatalból is.

Nagyon jó darabokat mutattak be a romok közt, szép nyári ünnepség keretében, és a nyertes költőt, mint egykor Rómában, megkoszorúzták.

Galsai sírjára

Hallod-e jó pajtásom, kedves Galsai Pongrác! –
Megvan-e bő köpenyed Szigliget partja ölén?
Merre csapong rác szíved, hol lett égi hazája,
szép-e a mennyei táj, hangzik-e ott nevetés?
Mindig is szentül hittél angyalaid humorában –
vicceket mondsz odafönn: könnyeit törli az Úr.

Berzsenyi kedvese

Bőrén át benső nap fénye világít
Sárgabarackos kert ballag utána
Leple-föld mentén mákos mosolyánál
Látni a fákat

Déli nap s éjjel egymáson cikázik
Robban az árnyék repeszeit szórja
Nyárfa-torony sor árnyai madárként
Érte repülnek

Mielőtt kővé válik remegése
Mozdulatában tündérek mulatnak
Mennyei kényszer dédelgeti táncát
Fény-tremolóval

Költészetének témái közül két dolog szembetűnő: az egyik a hittel, a másik pedig a halállal való állandó kapcsolat. Mindkettőből valamiféle bölcs belenyugvás hangzik ki, hogy nem lehetünk nagyobbak a saját árnyékunknál. Létezni hiány – írja egy helyen. Ez egy állandó belső világ megnyilvánulása?

Valószínű. Gyerekkoromtól kezdve jellemző rám ez a filozofikus gondolkodás, ami a költészettől elválaszthatatlan. Ha egy költő nem nyíltan filozófiai problémákkal, a halál meg a létezés kérdéseivel foglalkozik, az kimondatlanul akkor is mögötte van. Emlékszem, hogy gyerekkoromban – talán valahol meg is írtam –, még Győrben, elemi iskolásként kivittek minket egy parkba futni és sétálni.

Ősz volt, és egy gyönyörű, leveleit hullatni készülő bokor látványára úgy belém dermedt az elmúlás és a pusztulás szépsége, döbbenete, hogy hirtelen azt éreztem, ezt én meg akarom valahogy írni. Hogy hogyan, azt nem tudtam, de hát hatéves voltam.

S akkor kétség kívül ugyanazok az élmények érdekeltek, mint azóta is, és nyolcvanegynéhány éves koromban is. Az ember hat­éves korában már szembesül a létezés alapkérdéseivel és ellentmondásaival, avval, hogy élni valami nagyszerű dolog, ahogy Ottlik Géza mondja, meg azzal is, hogy ez nagyon sok tragédiával, szomorúsággal, szorongással jár, és mégis valamilyen öröm is benne van. Összekapcsolódnak, összeölelkeznek ezek a dolgok, egymást nem tudják föloldani, nem tud vigaszt nyújtani a szomorúságra az öröm, hanem valamilyen párhuzamos módon a létezésünkben mindig jelen vannak. Ezekkel a dolgokkal a magam módján, a magam adottságai és lehetőségei szerint próbáltam küszködni egész életemben, és ezeket megírni, nem programszerűen, hanem ahogy egy-egy élmény erre inspirált.

Feltűnő, hogy rendkívül intenzív képeket használ költészetében, nagyon erőteljes metaforikus világot jelenít meg: „szétrobban az árnyék”, „bomlásba kulcsolt fény a dög-bűzben”, „lélegző láva a testünk”, „sikolyok kristály törmeléke”. Ez egy belső feszültség megnyilvánulása?

Nem tudom, biztos, valami feszültség van ebben…

… mert feszültséget a megjelenésében, megnyilatkozásaiban nem látni, sőt pont az ellenkezőjét…

… talán így egészül ki a belső és a külső világ, s talán így természetes, hogy az ember az indulatokat és érzelmeket és azokat a feszültségeket esetleg éppen a költészetben tudja kifejezni.

Szoktam mondani, hogy nincs is a létezés drámájára, tragédiáira más rehabilitáció, mint a művészet, a zene, a képzőművészet, az irodalom.

És hát valamiképpen lehet, hogy az ember személyes sorsában is az adja a rehabilitálást, hogy erről beszélni tud. Illyés Gyula mondatát gyakran idézzük, hogy „… ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja” (Bartók). Valamilyen módon a kifejezésnek, úgy látszik, a létezésünkben tudatosan és nem tudatosan nagy szükségszerűsége és szerepe van.

A 80 nyár című könyvében írja, hogy a technikai fejlődéshez hasonló fejlődés nincs a művészetben. „Minden remekmű jelen idejű élőlényként szólít meg bennünket, akár régen keletkezett, akár csak napjainkban.”

Igen, mert arra gondoltam – talán ezzel is folytattam –, hogy Puccini autóját ma megmosolyogjuk, pedig a XX. század elején volt minden technikai vívmány, már villany, minden volt, mégis, egy öreg autóra megértő mosolygással nézünk. Puccini 40 km-es sebességgel száguldott vele, igaz, hogy ott a Lucca környéki hegyekben össze is törte magát valamelyik kanyarban alaposan, a Pillangókisasszony komponálása közben. Erre gondoltam, hogy ilyen értelemben nincs technikai fejlődés a művészetben, nem mosolygunk meg egy Bach kantátát vagy egy Monteverdi madrigált, hogy szegény ilyet írt, ma pedig milyen nagyszerűeket írunk már. Minden jelen idejű, minden tökéletes volt már akkor is, kezdve az ókori nagy eposzoktól a maiakig. Tehát valamiképpen ezek együtt vannak itt, a modernség a szellemi életben nem olyan, mint a technikában.

Van Babitsnak egy nagyon szép, jellegzetes mondata az Ezüstkor tanulmánykötetben, azt írja: a humanista nem azért nyúl vissza a múltba, mert sokallja az újat, hanem mert kevesli.

Így a múltból veszi az ember elő, ami modern és új, mert az megvolt és megvan. Egy kis esszébe illő gondolatot akartam kifejezni ezzel.

A Kalitkám is madár kötet Tíz mondat az időről című szövegében azt írja, hogy „a múlt és a jövő közti jelenlétnek nincs időtartama, ez az átmenet túl van bármely mérhető sebességen”. Szent Ágoston a Vallomások című művében elmélkedik az időről, és pontosan ezt mondja, hogy a jelen időnek nincsen terjedelme.

Érdekes, hogy Szent Ágoston, mert az ember ma rögtön Bergsonra gondol, a Babits által és Dienes Valéria által népszerűsített időelméletére. Természetesen, amit kedvesen idézett tőlem, az laikus mondat, ha mint filozófiát nézzük, ezek a költő megnyilatkozásai. Természetesen nem gondolom magam filozófusnak, nem akarok hozzászólni se Bergsonhoz, se Szent Ágostonhoz, ezekhez a nagyszerű elmékhez, mert erre nincs felkészültségem meg rendeltetésem, de ahogy egy versszerű tíz mondatban megfogalmazom ezeket az észleleteket, akár újat mondok ezzel, akár csak megismétlem azt, amit már sokan régen tudnak, az inkább egy szituációnak és hangulatnak a gyümölcse, így kerültek ezek a gondolatok a szövegeimbe.

Tíz mondat az időről

Isten nincs jelen az időben, csak az által, hogy várakozik szeretetünkre – írta Simon Weil annak idején. Mi a „semeddig” és az „örökké” feszültségében létezve tűnődünk az időről. Van múltunk: emlékezünk rá, bár töredékesen, változóan, költői sűrítéssel, vissza-visszahajló képzeletünkkel módosítva létfilmünk képsorait.

Van jövőnk: tudjuk, hogy azonnal leszünk, de a múlt és a jövő közti jelenlétnek nincs időtartama, ez az átmenet túl van bármely mérhető sebességen. Az időn belül ez az időtlenség dinamikája, jelen: szikrája talán annak, ami örök.

Időhalandóságból, a pusztuló test, az anyag rabságából halálunkkal lépünk csak át a végleges jelenbe. Amelynek cselekvő alkotórésze vagyunk, a mindenki egységének misztériumában egyetlen személyként: az Isten képére teremtett lény tudatának megszentelt lehetőségeivel. Tudatunk homályából a színről-színre látás kozmikus jókedvébe, örömébe érkezhetünk. A teremtő idő és a haldokló világ, múltunk és jövőnk közös lendületével léphetünk ki az időből majd mi is, a szakadatlan újba, az ifjúi lét szabadság mámorába. A teljes szeretetbe, mely minden maradandóság titka.

Mikor járt először Óbudán?

Ez nagyon érdekes dolog… Az unokabátyám az Árpád Gimnáziumban tanult. Elsős gimnazista koromban jártam ott először. Néztem a gimnázium kinyitható nagy helyiségét, amely a tornateremből, az aulából és a másik tornateremből állt, s ki gondolta akkor, hogy én egyszer ott fogok tanítani. A másik Óbudához köthető érdekesség, hogy a feleségem, Kati – vele is táborozáson ismerkedtem meg a Balatonon – óbudai volt akkor, amikor megismerkedtünk. Ez 1963-ban volt, azóta tart a kapcsolatunk.

Idén személyesen Tiszavölgyi igazgató úrtól vehette át pedagógusnapon a Tiszavölgyi István-díjat. Ha jól tudom, régóta ismerik egymást.

1969-ben kezdtem tanítani az Árpád Gimnáziumban, és 1971-től ő volt az igazgató. Gyakorlatilag egy halódó iskolából lett egy fantasztikusan jó intézmény: egy csomó olyan – akkor – fiatal pedagógussal kerültem össze, akikkel egy nagyon kellemes légkörű iskolát sikerült kialakítani Tiszavölgyi István vezetésével. 1986-ban vele együtt jöttem az akkor induló Veres Péter Gimnáziumba tanítani. Az Árpádban lenyomtam 17 évet, a Veresben 1986 óta vagyok, azaz 32. éve. Az összesen 49 év tanítás Óbudán. Előtte két évet tanítottam még másik kerületben.

A Testnevelési Egyetemen tavaly kaptam meg az ötvenéves oklevelet. Elhoztam és megmutatom édesapámét is, mert ő is 50 évet töltött a pályán testnevelőként.

Gondolom, nem gyakori, hogy apa és fia is testnevelő tanárként kapja meg az ötven éves oklevelet, s ha már így elkezdtem, a fiam, Etele is testnevelő tanár, bár Ausztráliában él. De már az apai nagyapám is tanár volt.

Meg tud-e fogalmazni valamit azzal kapcsolatban, hogyan alakult az, hogy négy generáción keresztül is pedagógusok lettek a családban?

Persze, a minta. Én mindent a szüleimnek köszönhetek. Egyrészt a háború alatt vállalták a születésemet, és felneveltek. Én elég nyavalyás gyerek voltam, 1944-ben születtem, így egész kigyerekkoromban nagyon sok időt töltöttem a légoltalmi pincében. Aztán a nagynénémékhez voltam lecsapva, levegőváltozás miatt. Szolnokon születtem, és ők Besenyszögön laktak. Nagyon szerettem az alföldi tájat, az embereket, az állatokat. Később a nagynénémék is felköltöztek Pestre, kilencen laktunk velük együtt egy kétszoba hallos lakásban. Ez egy jó világ volt, de a jót idézőjelben kell érteni, mert politikailag, gazdaságilag a mai szemmel nézve szörnyű volt.

Politizáló család volt a miénk, amiről otthon beszéltünk, azt nem lehetett nyilvánosan elmondani, ezt tudtuk mi, gyerekek is, hiszen olyankor be kellett csukni az ablakot.

Előfordult, hogy éjjel kettőkor csöngetett a rendőr, és akkor adta a büntetőcédulát édesanyámnak, mert kirázta a porrongyot az utcára. A rendőrség épülete mellett laktunk, akit oda bevittek, mindenkit megvertek. Sokszor be kellett csukni az ablakot, hogy ne halljuk a jajgatást. Ez volt a rossz része, a jó pedig a grund, ahol megtanultam focizni – alaphelyzet volt, ott fontos dolgokat kapott az ember, főleg a közösségi életben. Meg a nagycsalád. Zsúfolt is volt, meg voltak konfliktusok is, de látom mai szemmel, hogy a családban, a szüleimmel, nagynénémékkel és az unokatestvéreimmel való együttélésben sokkal több volt a jó, mint a rossz. Nem voltam például elveszett gyerek, aki felügyelet nélkül kallódik, aki se itt nincsen, se ott. Az én helyzetem sokkal stabilabb volt. Az kemény volt, hogy minden alapvető élelmiszert jegyre adtak, viszont rendkívül összetartó volt a nagycsalád. Velük kezdtem a táborozást is. Nagyon sokat jártunk a Dunára, az újpesti részre, szép tiszta volt még a víz akkoriban, lehetett fürdeni hétvégén és hétköznap is. Vagy pedig a hegyekbe. Egy ilyen családi kirándulás során 15–20 fő is összejött, és az a gyerekeknek mindig vidám dolog volt. Hétközben volt zsíroskenyér, vajas kenyér, és nem mondom, nagyon szerettük, de a vasárnapi közös főzések a kirándulásokon óriási élményt jelentettek.

A együtt végzett tevékenység és a feladatok megosztása alapértéke, alapkövei lettek később az általam vezetett közös táborozásoknak.

Édesapám, ahogy említettem, testnevelő volt, és Balatonberényben vezetett tábort, így gimnazista koromban már engem is vitt magával, segítettem sportversenyek lebonyolításában, sportjátékok vezetésében, úszásoktatásban. Mellette szerettem meg a táborozást. Fiam, Etele gyermekkorától sportolt, és ugyanígy jött velem a táborokba is, és diákként a Veres Péter Gimnázium tanulója lett. TF-es korában pedig már ő segített nekem. A Testnevelési Főiskola óriási és meghatározó élmény volt mindhármunk életében.

A táborozást tanárként is folytatta?

Azt gondolom, hogy a táborozás során együtt lenni a gyerekekkel a nevelés szempontjából szélesíti a lehetőségeket. A diák-tanár kapcsolatban akár baráti viszony is keletkezhet, ami gyakran meg is marad. Nemcsak az iskolában, hanem utána is. A közös élmények segítik elő a kapcsolatok erősödését. Az Árpádban érdekes módon kezdődött, mert olvastuk az újságban, hogy milyen nagyszerű munkalehetőségek vannak az NDK-ban.

Kérdeztük a németes kolléganőt, hogy nem tud-e valami diákmunkát szerezni. Talált is idénymunkát, termékbetakarítást, eperszedést. Aki csinálta már, az tudja, hogy milyen…

Ez például olyanfajta munkakapcsolat volt, hogy mi, pedagógusok, akiknek igazából az volt a dolguk, hogy felügyeljék a gyerekek munkáját, beálltunk dolgozni a gyerekek közé. Nagyon jól kerestek a gyerekek a munkával, s bár reggel ötkor kellett kezdeni, kora délután már azt csináltunk, amit akartunk. S mivel tényleg sok pénzt kerestek – nagyon olcsó volt akkor az NDK –, először érezhették, hogy beülhetnek vendéglőbe akárhová, vagy ajándékokat hozhatnak haza a családnak. A nagymamának, a szülőknek, a testvéreknek, mindenkinek hozhattak ajándékot, egy kicsit visszaadva abból, amit korábban kaptak tőlük.

Ez a hetvenes évek?

Igen, 1977-ben kezdtük az Árpádban, és amíg meg nem szűnt az NDK, addig jártunk, tehát még négy évet a Veresből is. Ott az első évben a nem egészen 130 fős iskolából 58 diák jött velünk, a következő években 67, 75, 74 volt a létszám. Karig Zsuzsa, Jakab József, Pozsgai Olga és Molnár Orsolya tanártársaimmal nagyon jó kapcsolatot tudtunk kialakítani a gyerekekkel. Szemtanúi lettünk annak a folyamatnak, amikor egy ország megszűnik, és emiatt a mi táborozásaink is befejeződtek.

És csináltam még erdélyi táborozást is – ez sokféle indíttatású volt. Részt vettünk egy erdélyi körutazáson, ami mély benyomást tett ránk, ráadásul az anyai nagyapám és édesanyám is ott született, feleségem, Kati pedig a Partiumban, de el kellett jönniük. Az én nagyszüleim és szüleim átéltek két világháborút, egy tanácsköztársaságot, a második háború utáni borzasztó nehézségeket, egy ’56-ot… Csak egy dolgot hagy említsek: a második világháború alatt édesanyámnak élelemért kellett lemennie Békéscsabára, s annak ellenére, hogy tériszonyos volt, a vonat tetején kellett utaznia, mert nem volt máshol hely. Rendben, hogy nem olyan gyorsan mentek a vonatok, mint ma, de azért mégis… Sok szenvedés mellett azért sok öröm is volt. Az én nemzedékemet a szüleink szerették volna megmenteni a sok szenvedéstől, talán el is rontottak ezzel valamit, és az én generációm is folytatta ezt a gyerekeik terén. Sok helyen sült el rosszul, hogy a szülők szerették volna megmenteni gyerekeiket a szenvedésektől.

Az én nevelési alapelveim közé tartozik, hogy a gyerekeknek feladatot kell adni, amit meg kell oldaniuk. Ha sikerül, azt lehet dicsérni vagy jutalmazni.

A legfontosabb nevelési elv, hogy dicsérni lehessen valakit, és valamiért lehessen dicsérni, a közös örömöt kinyilvánítani, ha eljutottunk valahonnan valahová. Bizonyosfajta erőfeszítést meg kellett tenni. Mai napság sok szülő örül, hogy adhat a gyereknek, ami nem baj, de az baj, ha nem jár vele semmiféle viszonzás. A visszajelzés, hogy igen, ezt megérdemlem, mert én is tettem valamit ezért, sokszor hiányzik.

A díj átadásakor kiemelték, hogy oktatói és oktatásszervezői munkája mellett az iskola hagyományainak kialakításában és fenntartásában is kiemelkedő munkát végzett az elmúlt évtizedekben. Milyen többletet ad a táborozás a nevelés folyamatában?

Az azonnali visszajelzést, a cél és a feladat értékelését naponta. A hagyomány egyenlő a folyamatossággal. A sítábor, a vízitábor és a turisztikai tábor jó választás volt, testnevelőknek való feladat. Ha jók a programok, vannak résztvevők (hál’ istennek ez így volt, így van most is), az utódaim jól folytatják, és mai napig sikeres. Kellett, hogy illeszkedjen az iskola nevelési elveibe, és az iskola vezetése támogatásáról biztosítsa ezt a fajta tevékenységet.

Soha nem éreztem, hogy visszaéltek volna a gyerekek a táborozások során kialakult bizalommal. Ezekben a helyzetekben a pedagógus sokkal többet megtud a diák személyiségéről, megismerheti azt, hogy mit lehet tőle kívánni, hogy olyan feladatot jelölhessen ki számára, amivel meg tud birkózni, ami sikerélményt jelenthet. Persze vannak kiváló pedagógusok, akik nagyon hamar ráéreznek a gyerekekre, s nagyon tudják, hogy kitől mennyit lehet kívánni, és azok a jó pedagógusok, akik úgy tudják meghatározni a feladatokat, hogy abban legyen egy bizonyos fajta erőfeszítés, aminek megvalósításáért dicsérni lehet. Nem kell mindenkinek mindenből jónak lennie, de ismerje fel a diák, hogy miből tud erőfeszítéssel jó eredményt elérni.

Fel kell fedezni – és igazából ez az iskola feladata –, hogy a diák miben tehetséges, mihez van készsége, és el kell érni, hogy mindent megtegyen annak fejlesztéséért, mert minden gyereknek van készsége valamihez.

Az iskola pedig segítse a diákot, hogy azzal tudjon foglalkozni, amiben jó. Tiszavölgyi igazgató úrnak óriási érdeme volt, hogy megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy széles alapról indulva folyamatosan váljon pontosabbá a választási lehetőség a gyerekek számára. Először mindent kell csinálni mindenkinek, ez utána egyre ritkul, később pedig mindenki afelé mehet, amit csinálni szeretne. Ha valaki sok mindent kipróbálhat, pontosabb képet kap arról, hogy mihez van készsége. Vannak olyan gyerekek is, akik szenvedélyesen szeretnek valamit, és tudják, hogy azzal akarnak foglalkozni – őket ennek elérésében lehet segíteni. De aki nem tudja, azt abban kell segíteni, hogy megtalálja. A gyerekek nem egyformák a fejlődésben, és a pedagógusnak ezt figyelembe kell tudni vennie, és annak megfelelően reagálni a dolgaira. A tanításnak nem csak a tanterem a helyszíne, és ha kimozdulunk a tanteremből a természetbe – például a Tiszára, ami nekem nagy kedvencem –, akkor ott olyan környezettel találkozik az ember, ahol nyugalom, békesség, csend van.

Lemegyünk a kenukkal, és a színes lepkék, a vízcsobogás, a halak az áttetsző vízben, a vadászó madarak elvarázsolják az embert, ha jó az idő. De amikor jönnek a viharok, sátorban van az ember, arra is fel kell készülni.

Az egészen más, mint a szobában vagy a tanteremben, ahol becsukva az ablakot, kizárom a valóságot. Mondják, hogy manapság a valóság helyett egyre inkább virtuális valóságban élünk, sok gyerek még azt sem látta, hogy milyen, amikor egy csirkét levágnak, hogy annak folyik a vére, meg kell tisztítani stb. Az ő élménye annyi, hogy látja külön a combját, mellét vagy az egész grillcsirkét, de lehet, hogy élő csirkét még nem látott, az érző lénnyel nincsen kapcsolata. Vagy Erdélyben az a természeti környezet, a virágok, az a rengeteg fa – annyira csodálatos. Nem véletlen, hogy Tamási Áronnak, aki ebben nőtt fel, ilyen a nyelvezete. Az a szépség, ami a magyar nyelvben benne van, mind megtalálható azokban az egyszerű történetekben.

Említette az erdélyi táborozást. Idén március 16-án Székelyudvarhelyen a Tamási Áron Gimnáziumban emléktáblát avatott a Veres Péter Gimnázium küldöttsége Szőcs Péter tanár úr emlékére. Hogyan ismerkedtek meg a kollégával?

1973-ban a Pedagógus Szakszervezet szervezett tanároknak körutazást Erdélyben, és Székelyudvarhelyen találkoztunk Szőcs Péter testnevelő tanárral. Hálát adunk a sorsnak, hogy találkoztunk vele. Miről beszél két testnevelő tanár? Hát a sportról. Szóba került a sízés is, nekünk itthon nem sok lehetőségünk volt rá.

Akkor mesélte, hogy a Madarasi Hargitán sokszor már szeptemberben leesik az első hó, utána novembertől nagyon jó sílehetőségek vannak. Gyönyörű a környezet, igaz, igen puritánok a körülmények.

Volt egy olyan időszak is, amikor önellátó tábort kellett szerveznünk, magunkra főztünk, s ennek megszervezésében, lebonyolításában mindig Kati, a feleségem járt élen; Márton Zsuzsa, Pados Csilla, Fekete Bálint, Berta Tamás és a gyerekek közreműködésével segítettük az ebéd és vacsora elkészülését. Kezdetben a feljutásunk is csak gyalogosan volt lehetséges. A buszvégállomástól (Ivótól) teljes menetfelszereléssel – hátizsákkal, síléccel és egy hétre való élelmiszerrel megrakodva – kb. 12 km-t gyalog tettünk meg a Menedékházig (szintkülönbség 855 m., 795 m – 1650 m). Lefelé szerencsés esetben az út egy részén síelhettünk. A negyven év során több mint ezer tanár és diák jött velünk Erdélybe táborozni.

Szőcs Péter egy idő után szinte már idegenvezetőként kísért minket, amikor busszal mentünk gyerekekkel, s elámított, mennyit tud a környezetéről, a természetről, történelemről, irodalomról. Nagyon sok mindent tanultunk tőle: mint egy élő történelemkönyv, olyan volt Péter, mindig érdemes volt odafigyelni arra, amit mondott. Bejártunk a Gyilkos-tótól kezdve a Nyerges-tetőn át a Szent Anna-tóig mindent, ami látható volt. Nyáron javaslatára Szelterszfürdőre is járunk már több mint húsz éve – Székelyudvarhely és Csíkszereda között van félúton –, onnan jutottunk el a Fogarasi-havasokba is, ráadásul egy hatalmas csuklós busszal, ami külön élmény volt.

Péter már hat éve nincs közöttünk, megérdemli, hogy emlékezzünk rá, és mi ezt szerettük volna állandósítani azzal, hogy emléktáblát állítottunk neki iskolája tornaterme előtt.

Ő a Tamásiba járt diákként, és testnevelő tanárként harminc évet dolgozott ott.

Mi a közös ezekben a különböző helyszíneken tartott táborokban?

Ezeknek a táboroknak az is nagy értéke például, hogy azt eszünk, amit főzünk, hozzá kell tenni a gyerekeknek is a munkát. Sok gyerek mondta, hogy ott hámozott először krumplit. De a táborozás során az ének is nagyon fontos dolog. Rengeteg népdalt tanulunk meg a tábortüzek mellett. A tűznél beszélgetés, gitározás, éneklés nyújt valami különleges melegséget, ami nagyon fontos egy közösség számára. A táborozásnak másik különlegessége, hogy nem egy korosztályból vannak a gyerekek, hanem jönnek kicsik, nagyobbak és nagyok, akik esetleg már végeztek a gimnáziumban, de visszajárnak velünk táborozni. A nagyok már tudják, mi a dörgés, toleránsak a kicsikkel, ügyesen foglalkoznak velük, és mindenre megtanítják őket. A hajóban például mindig a kormányos a felelős az egész hajóért. Amikor jó az idő, és beborítják a csónakot, fürdőznek, az jó játék, de amikor jön a vihar, az már nem játék, akkor már az életről van szó, akkor tudni kell, hogy mit csinálj. A felmenő rendszer nagyon fontos, hogy a régiek át tudják adni a tudást az újaknak. De kellettek mindehhez a jó igazgatók és a jó pedagógusok is.

Egy ilyen elit iskolában, mint a Veres, nagyon sok feladat van, sokkal több, mint egy másik iskolában, de megtérül, mert a gyerekek sokkal kezelhetőbbek, és nagyon szép eredményeket tudnak elérni.

Fontos, hogy a diákok érettségi után se szakadjanak el az iskolától, a sporttól. Sok olyan sportprogramot is szervezünk, ahová öregdiákok és szülők is bekapcsolódnak.

És az is nagyon fontos, hogy egészen más dolgozni olyan munkahelyen, ahol a kollegáidat barátaidnak érzed. Itt a Veresben szakmailag és emberileg is nagyon jól tudunk együttműködni, és biztos vagyok benne, hogy ez a munkánk minőségét is jó irányba befolyásolja. Amit én csináltam, az soha nem jött volna létre, ha nincsenek partnereim a tanárok és a diákok között. Nagyon sok kollégám jött az NDK-ba, a Tiszára, Erdélybe nyáron, télen – nélkülük semmi se lett volna ugyanaz. És nemcsak én csinálok táborokat, hanem sok kollégám – az irodalmi, történelmi táboroktól a néptáncig van mindenféle.

Ahogy említette szülei kapcsán, a mintaadás is nagyon fontos a nevelői tevékenységben…

… igen, és sportolók közül is lehet példaképeket állítani a gyerekek elé. Én például André Agassit nagyon szeretem mint embert és sportolót is; olvastam az életrajzát, és abból egy nagyformátumú sportoló képe rajzolódik ki.

Olyan sportiskolát üzemeltet, ahol azokat a hátrányos helyzetű gyerekeket tudja támogatni, akik soha az életben nem tudtak volna kitörni azokból a körülményekből, ahol éltek.

Ő fogalmazza meg a könyvében a Tisztelet szabályát, amit ki is írtam magamnak: „A jó értelemben vett fegyelem lényege a tisztelet, a tekintély tisztelete és mások tisztelete. Az önmagunk iránt érzett tisztelet és a szabályok tisztelete. Ez a viselkedés otthon, a családban kezdődik, az iskolában megerősödik, és egész életünk során ezt követjük.” Ugye, milyen szép gondolat?

Honnan a Guli név?

Amikor születtem, a karomra rá volt írva, hogy Hajdu Gula – a Gyula helyett. Ebből a Gulából lett a Guli, ami végigkísért az életem folyamán. Amikor vízilabdáztam, és megnyertük a bajnokságot, s az edzőnk osztotta ki az érmeket, mondta: „Hajdu Gyula, az ki? Ja, a Guli!”

Budapestet ma méltán fürdővárosnak tartjuk, és büszkék vagyunk fürdőváros múltjára is. A fürdésnek, a kiváló gyógyvizek felhasználásának azonban nemcsak újkori és török kori előzménye van, a terület az ókorban is fontos fürdőhely volt. Erről tanúskodnak a feltárt fürdők építészeti maradványai és az ásatások során előkerült, a fürdőélethez kötődő tárgyi leletek is.

Mi látható a római kori múltból? A fürdők romjai, kő- és téglafalak, mozaikpadlók, freskótöredékek, továbbá a fürdők maradványai közül előkerült egykori használati tárgyak, valamint olyan fürdőfelszerelések, amiket az itt lakók sírjaiba mellékletként tettek. Hogy ezek a leletek ne csak a szakemberek számára legyenek érdekesek, segítségül hívtuk az ókori szemtanúkat.

A rómaiak ugyanis hihetetlenül bőbeszédűek a témáról, műszaki leírások, történeti beszámolók, magánlevelek, versek, csípős epigrammák egyaránt arról tanúskodnak, hogy a fürdőknek és a fürdőbeli életnek a rómaiaknál kiemelkedően fontos szerepe volt.

Ezért a kiállításon az antik szerzőktől vett idézetek segítségével mutatjuk be a rómaiak fürdőkultúráját, amelyet az Aquincumból előkerült régészeti leletekkel szemléltetünk.

A főváros területén az elmúlt 238 év kutatásai során huszonnégy fürdőt vagy fürdőnek meghatározható épületrészt tárt fel a régészeti kutatás, ebből öt helyreállítva meg is tekinthető. A katonaság, az itt állomásozó II. Segítő legio (legio II Adiutrix) fürdőjének impozáns maradványai a Flórián téri Fürdőmúzeumban látogathatók, míg a polgárvárosban előkerült fürdők az Aquincumi Múzeum régészeti parkjában tekinthetők meg.

Mi kellett az ókori wellneshez? Először is egy strigilisnek nevezett, bronzból készült görbe vakarókés. Ezt az eszközt a görög atléták használták először, hogy sportolás után a beolajozott testükre tapadt port, izzadságot, szennyeződést eltávolítsák vele.

Idővel a rómaiak is átvették, a fürdőfelszerelés elengedhetetlen részévé vált, gyakran többet is vittek magukkal karikára fűzve. Aquin­cumból három strigilis került eddig elő, ezek egyike a katonaság nagy közfürdőjéből származik. Emellett a rómaiak különböző kerámia, üveg, fém, kő edénykékben, palackokban olajokat is vittek magukkal, amellyel a fürdés előtt vagy után bekenték testüket, de illóolajokat adhattak a fürdővízhez is.

A római kori fürdőzők nem felejtették otthon a törülközőt és a fürdőpapucsot sem! Utóbbi gyakorlatilag csak anyagában különbözik a mi láb­ujj közepi strandpapucsainktól. Ezeken kívül tükröt, fésűt, csipeszt, körömreszelőt és egyéb pipere-felszerelést is vihetett magával a fürdőbe igyekvő. Az ókori írások tanúsága szerint a rómaiak meztelenül fürödtek, legfeljebb egy kis subligarnak nevezett köténykét használtak.

A római fürdők általában a kora délutáni órákban nyitottak és napnyugtakor zártak, bár vannak adatok éjszakai fürdőzésre, illetve arra is, hogy a fürdőket délelőtt a nők, délután a férfiak látogathatták. A közfürdőkben belépődíjat kellett fizetni, igaz, ennek összege kezdetben nagyon alacsony volt, egyes becslések szerint egy pohár bor ára lehetett. Az is előfordulhatott, hogy egy gazdag ember, például az aedilisi hivatal viselője megfinanszírozta a többiek számára a fürdést. A fürdő látogatói először az apodyteriumnak nevezett öltözőben levetkőztek, majd könnyű testmozgást végeztek.

Kedveltek voltak a különböző labdajátékok, a boksz, a birkózás, a súlyemelés, a fémkarika hajtása, a vívás, a futás. Akinek mindez megerőltető volt, az legalább kicsit sétált.

A fürdőkhöz nagy tornacsarnokok, ún. palaestrák, esetleg labdajáték terek csatlakozhattak, mindezek híján a fedett előcsarnokban (basilica thermarumban) is lehetett sportolni. Nagy palaestrája volt Aquincumban a légiótábor fürdőjének. Ha a Flórián téren az üzletháztól átmegyünk az aluljárón a Kórház utca felé, a tornacsarnok déli fala mellett vezet utunk. Az aluljáró e szakasza az egykori tornacsarnoknak csupán egyharmada. Bár nagyobb fürdőkben – így a katonai fürdőben vagy a régészeti parkban megtekinthető ún. kettős fürdőben – nagyobb méretű medencék is voltak, a rómaiak úszni inkább természetes vizekben szerettek, a medencék általában ehhez túl sekélyek is voltak. A jóleső testmozgás után következett a fürdés.

Az emberek egy kellemes, langyos hőmérsékletű helyiségen, a tepidariumon keresztül először a forró, száraz levegőjű szaunát (latinul sudatoriumot) vagy a forró, magas páratartalmú gőzfürdőt, azaz a caldariumot keresték fel.

Utóbbiban forró vizes medencék is álltak. Egy mérnöki becslés szerint itt a padló hőmérséklete 56–57 C°-os lehetett, a víz pedig 50–52 C°-os volt. Mérsékeltebb elgondolások 42–45 C°-kal számolnak. A magas hőmérséklet elérését fejlett épületgépészet, az ún. hypocaustum rendszer tette lehetővé. Ennek lényege az volt, hogy a helyiséget alulról fűtötték. Dupla padlója volt, a felső, lebegő padlót, amin az emberek jártak, kis kő- vagy téglaoszlopok, pillérek tartották. Aquincumban ezek leggyakrabban a magas hőmérsékletnek ellenálló trachit kőből készültek. A kazán egy falazott csatorna (praefurnium) volt, amely bevezetett a fűtött helyiség lebegő padlója alá. A fűtött helyiség falainak belső oldalára üreges téglákat vagy kis lábakkal rendelkező téglalapokat rögzítettek, így üreget képeztek. Ezek az üregek alulról nyitottak voltak a lebegő padló alatti tér felé, felül pedig bizonyos helyeken kéményként működő csöveken keresztül a külső tér felé. Amikor a fűtőcsatornában fát égettek, a fa égésével keletkezett forró füstgáz és az általa felmelegített levegő a kémények keltette huzat miatt a fűtött helyiség lebegő padlója alá és üreges falaiba áramlottak, és fokozatosan átadták hőjüket a padlónak és a falaknak. A fürdőmedencék számára a vizet a fűtőcsatornák fölé épített, bronzból készült bojlerekben melegítették.

A forró helyiségekben történt izzadás után a fürdőzők a kellemes hőmérsékletű tepidariumban, esetleg annak langyos vizű medencéjében temperálódhattak, majd a fűtetlen frigidarium hideg vizes medencéjében hűthették le magukat. A fürdési folyamat egyes szakaszait kedv szerint akár többször ismételhették, a fürdés sorrendje nem volt meghatározott, bár általában a hideg fürdővel ért véget, orvosi szakírók is így ajánlották. A tepidarium vagy külön erre a célra épült helyiségek adtak helyet a masszázsnak, kozmetikai, esetleg orvosi kezeléseknek is. A fürdők a társadalmi élet színterei is voltak, az emberek itt találkoztak ismerőseikkel, beszélgettek, esetleg játszottak – ez utóbbiról a fürdők szennyvízcsatornáiból gyakran előkerülő dobókockák, játékzsetonok is tanúskodnak. Aki pedig megszomjazott, megéhezett, felkereste a fürdők bejárata előtti büféket.

A tisztálkodásra szolgáló fürdők mellett a rómaiaknak gyógyfürdőik is voltak, amelyeket akár messzi földről látogattak, vagy amelyek éppen a katonaság rekreációs helyei lehettek.

Budapest területén erre eddig kevés régészeti adatunk van, de tekintve, hogy a rómaiak termálforrást nem hagytak kiaknázatlanul, valószínűleg itt is éltek a természet adta lehetőségekkel. Egy olasz humanista a XV. század végén rajzolta le azt az oltárkövet, melyet egy Marcus Foniacius (Foviacius) Verus nevű ember állított a későbbi Szent Lukács és Császárfürdők forrásainak közelében a nimfáknak. Feltételezhető, hogy a gyógyító források közelében ez éppen úgy a gyógyulásért kifejezett köszönet megnyilvánulása volt, mint évszázadokkal később a Szent Lukács fürdő épületén elhelyezett hálatáblák. A rómaiak gyógyfürdőjét a hagyomány az egykori Fürdő-szigetre helyezi. Ez a dunai homokzátony a Hajógyári-sziget mellett, a pesti oldal felől volt. A XVIII. és XIX. századból származó leírások szerint ezen a szigeten 50–60 magas hőmérsékletű kénes forrás fakadt, és falakat is láttak itt, amelyeket Rómer Flóris is megtekintett és római eredetűeknek tartott. Ezt a homokzátonyt azonban 1872 és 1875 között a hajózási útvonalak biztosítása miatt elkotorták, így a korabeli információkat ma már nem tudjuk ellenőrizni.

Ha a római kori fürdőkultúra folytonosságát érezni szeretnénk, sétáljunk ki a Római Strandfürdőbe. Itt ugyan a rómaiaknak nem fürdőjük volt, de innen indult ki az a vízvezeték, mely átszelve a polgárvárost, a katonai tábor felé tartott, és az aquincumi fürdők egy részének vízellátását is biztosította. A terület a maihoz hasonlóan fás, ligetes berek lehetett, ahol a források foglalata felett kútházak álltak, a rómaiak pedig a források iránti tiszteletüket isteneknek állított oltárokkal és a források foglalatába bedobált áldozati ajándékokkal fejezték ki.

(A szerző régész, az Aquincumi Múzeum munkatársa)

Seneca LVI. erkölcsi leveléből

 „Lám, zaj, zsivaj, lárma kellős közepébe jutottam: pontosan a fürdő felett lakom. S most idézz fel képzeletedben mindenféle hangot, ami csak elkeserítheti a füledet: mikor edzést tartanak az izomemberek, ólomsúlyzókkal hadonásznak, ha erőt fejtenek ki, vagy erőkifejtést mímelnek, hallom a nyögést; valahányszor kieresztik visszatartott lélegzetüket, sípoló, kínkeserves fújtatást hallok; ha akad afféle lomha, aki beéri olcsó kenekedéssel, hallom a paskolást, amikor a vállára csapnak – aszerint változik az ütés hangszíne, hogy lapos vagy homorú részekre ér. Ha pedig ehhez jön egy labdázó, és elkezdi számolni a leütött labdákat, végem van. Adj hozzá még egy fenegyereket, egy rajtakapott tolvajt, no meg azt, aki a fürdőben saját hangját élvezi. S mekkora lármát üt a hatalmas vízcsobbanás, amikor beugranak a medencébe! Ezen kívül, akiknek egyebük nincs is, de legalább a hangjuk természetes! Képzeld még a szőrtépdesőt: hogy jobban észrevegyék, átható fejhangon szüntelenül kiáltozik, és sohasem hallgat el, csak mikor hónaljat tép, és maga helyett mást kényszerít sivalkodásra. No és, ahogy a lepénysütők kurjongatnak összevissza, a kolbászos, a cukrász meg mindenféle csemegeárus, jellegzetes hanghordozással kínálva portékáját.” (ford. Kurcz Ágnes)

A fentieket csaknem kétezer éve Seneca írta az ókor legdivatosabb fürdőhelyén, Baiaeban. Sorai fülünkbe idézik egy római fürdő mindennapjait, ami nem is áll messze a mai fürdőktől.

Save

Életútjuk igen távolról vezetett ide. Mindketten az Alföld déli vidékéről, Bajáról kerültek Budapestre. Szurcsik János a déli országhatárhoz közeli Hercegszántón született. Szoros kötődése a természethez és a művészethez gyermekkorának élményekben gazdag helyszínén alakult ki.

A Duna közelsége, a csatornák és ártéri erdők, szántóföldek és legelők jellemezték azt a tájat, ahol nevelkedett, s ahol az élet a paraszti munkák révén szervesen kapcsolódott össze az évszakok váltakozásának ritmusával.

Már gyermekként sokat rajzolt, eredendő vonzódása a rajzoláshoz, festészethez a bajai gimnáziumi évek alatt erősödött meg. Ekkoriban rendszeresen látogatta Rudnay Gyula művészeti szabadiskoláját. Itt, a Rudnay-iskolában ismerkedett meg későbbi feleségével, Sárkány Annával, aki Apatinból származott, s a háború viszontagságai között menekült édesanyjával Bajára.

A bajai művészeti tanulmányok után, 1950-től mindketten a Képzőművészeti Főiskolára kerültek. Az ötvenes évek elején – a kényszerű szocreál időszakában – a főiskolán olyan nagyszerű művészek oktatták a diákokat, mint Szőnyi István, Bernáth Aurél, Berény Róbert, Kmetty János, Barcsay Jenő, Fónyi Géza, Domanovszky Endre. Szellemiségük, művészi tartásuk túlmutatott a zárt, szürke, politikától meghatározott hétköznapokon. A látványra figyelő, de azt tudatosan értelmező, átíró képalkotói metódust sajátítottak el tőlük. Ez a szemléletmód változó, egyéni stílusjegyekkel alakított, meg-megújuló formában végigkísérte alkotói útjukat.

Anna érdeklődése idővel a szövés felé irányult, s a festészettel felhagyva szövött képeket készített.

A vidéken még élő, gyakorolt népi szövés, illetve a szőttesek tanulmányozása és a technikák elsajátítása révén a fonástól a gyapjúfestésen keresztül a felvetésig és a szövésig megismerte és végezte a műveleteket.

De emellett megtanulta és gyakorolta a gobelinszövés kifinomult technikáját is, és számos gobelint szőtt. Gobelinjeinek egy részében festőművész férje monumentális terveit ültette át a kárpit anyagába, később saját, textilbe álmodott terveit szőtte meg. Témáit a környezetéből, a természetből merítette, növények, állatok lettek jellemző motívumai.

Szurcsik János realizmusa is mindenkori környezetéből táplálkozott, s e látványokból származó, impulzusokkal telített, eleven festészetet hozott létre. A természet, a vidék mindig fontos volt a számára, szülőföldjével szoros kapcsolatban maradt. Festette a tájat s a környezetében élő, munkálkodó embereket, családja tagjait. Bár a főiskola elvégzése után Budapesten telepedtek le, a városi életforma, az angyalföldi műteremben végzett alkotótevékenység mellett szükségük volt a természet közelségére. Ekkoriban találtak rá az óbudai hegyoldalban egy vidéket idéző, kukoricatáblával szomszédos eladó telekre és a rajta álló nyári házra. Nagyobb lakóépületek ekkor, az 1970-es évek elején még ritkábban fordultak elő a Táborhegy oldalában húzódó Máramaros út környékén. A méretes telkeken, a villák mellett, a hajdani szőlőskertek helyén veteményeskertek, gyümölcsösök, nyári lakok váltakoztak. A nagyváros fölött elterülő falusias környezet, az erdő közelsége és a kukoricaföld otthonos látványa ragadta meg a festőt.

Ez a hegyoldali utcákat jellemző, természetközeli állapot különös kontrasztban állt a hegy alatt fekvő ipari létesítményekkel, melyeket maga mögött hagyva jutott föl a hegyre az odalátogató.

Környékbeli sétáinak eredményeként születtek a külső Bécsi utat, vagy a Bécsi út – Farkastorki út sarkát ábrázoló képei, melyek Szurcsik János igen ritka budapesti városi utca- és látképei közé tartoznak.

Képein erőteljes hangsúlyt kapnak a gyárkémények magasba törő építményei, ezek az akkori Óbudának még eleven ipari jellegét tükrözik.

Az azóta lassan felszámolásra kerülő ipari múltat örökítette meg egy másik vásznán, amelyen a Victoria-Bohn téglagyár kiterjedt épületegyüttese jelenik meg.

A magasból megfigyelt vöröslő gyárépületek még bontás előtti állapotban láthatóak. A gyár fölötti hegyoldalban, a kép előterében terül el az agyagkitermelésre szolgáló bányagödör, s a távolban, a kimagasló kémények mögött felsejlenek az épülő lakótelepek toronyházai.

Szurcsik János művészetében, amelynek egyik fő motívuma az alföldi táj és a paraszti élet ábrázolása, az ipari környezet inspirálta óbudai képek kuriózumként hatnak. A nagyvárosi élet sajátosságaival szemben Óbudán a természet közelsége jelentette a legnagyobb ihlető forrást mindkettejük számára.

Noha a művészpár az alföldi sík vidék helyett itt, az enyhén lejtős hegyoldalon alakította ki puritán városi édenkertjét, a fentről kitáruló panoráma az Alföld végtelenjét is felidézte nekik.

A művészet mindenütt körülvette őket, alkotásra inspirálta a napsütötte, virágzó kert vagy a havas téli hegyoldal látványa, faragásra ösztönözte egy kivágott fatönk, mintázásra az agyagos föld – ami évtizedeken keresztül a téglagyár számára is kiváló nyersanyagot kínált.

Óbudára kerülésük idején vett nagyobb lendületet a városrész átalakulása. Nap mint nap nyomon követhette a megfigyelő, ahogy eltűnik a múlt, a gyár, a régi óbudai házak, melyeknek falai még római köveket őriztek, s felépül a hegy alatt az új lakótelep. A modernizálódó nagyváros közelsége új életformát is jelentett. A közvetlenség, ami az egykori falubeli életet idézte meg ebben a vidékies, mégis a nagyvároshoz kötődő környezetben, lassan átalakult, s a művészek is egy intimebb, zártabb belső világot alakítottak ki maguk körül. A környék idővel benépesült, újabb és újabb házak épültek az erdő alatt, a megnövő fák, növények is körbezárták a házukat. Egyre jobban érvényesült a „hegy“ sajátossága, a zártabb, zárkózottabb, befelé figyelő életforma, az elemelkedés a hétköznapoktól. A nap már kora délután eltűnt az erdő mögött, s a reggelek és a délelőttök napsütését különös, szórt fény váltotta fel, ideális műteremmé alakítva a kis „birtokot”, ami a városi élet kötöttségeitől való elszakadás, a kivonulás, feltöltődés és alkotás helyszíne lett. János festett, szobrokat mintázott, faragott fát és követ, a madaraknak itatót. Számos képen örökítette meg a kertet és a ház lakóit, családtagjait. Felesége, Anna akvarelleket festett, és gobelineket szőtt a kert vadvirágairól, a maga ültette gyógynövényekről, a kertbe látogató madarakról.

Az alkotás mellett mindennapi életük szerves része volt a kerti munkálkodás. A köves, vékony termőtalaj nem könnyítette meg a kertészkedők dolgát, de megtalálták a kert adottságait kedvelő növényeket.

Míg Anna a virágokat, a gyümölcsöst, a veteményest gondozta, János fát vágott, fát ültetett fiaival. Gyermekkorából hozott emlékeket idézett föl benne az örömmel végzett munka, a kaszálás, a szénagyűjtés, a kazalrakás. Képein fel-feltűnnek a hegyoldalban megülő boglyák, s egy apró birkaólnak szánt fakalyiba, melyben végül sosem laktak jószágok.

A szemközti Angyalföldről át-átköltözködve három évtizeden keresztül töltötték a nyarakat a „hegyen”. Szurcsik János a gyümölcsfákkal, virágokkal, veteményekkel, szobrokkal és szénaboglyákkal „teleültetett” kerti világtól felesége halála után búcsúzott el.

(A szerző művészettörténész)

Mielőtt a legendás festőiskola történetét átbeszélnénk, nem árt dióhéjban belemélyedni Gyémánt László regényes élettörténetébe. A most 82 éves, Kossuth-díjas festő- és grafikusművész a budapesti Képzőművészeti Gimnáziumot követően tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskolán folytatta és fejezte be diplomával. Pályakezdőként pop-art hatású, montázsszerű, szürreális-naturalista képeket festett.

Fenegyereknek kiáltották ki a volt diktatúrában: 1965-ben a bécsi Europahausban állított ki, 1966-ban a bécsi Fuchs Galériában lett volna kiállítása, találkozhatott volna Salvador Dalíval, de nem kapott útlevelet;

1968-ban hivatalosan hívták a hollandiai Magyar Napokra kiállítani, de mást küldtek helyette; 1968-ban személyesen Aczél György tiltotta be kiállítását az Eötvös-klubban… A három „T” közül általában a tiltott kategóriában szerepelt.

Csoportos tárlat résztvevőjeként utazott Kölnbe a Künstler aus Ungarn című kiállításra 1970-ben. Amikor hiába kérte tartózkodási engedélye meghosszabbítását, Londonba ment, politikai menedéket kért, és megalakította a Group Five nevű művészeti csoportot. Önálló kiállításai voltak Londonban, Bristolban, Bishops Stordfordban, miközben Magyarországon visszatérés megtagadása címmel távollétében elítélték. Három évvel később Bécsbe települt, magánrajziskolát nyitott, galéria társtulajdonosa és művészeti vezetője lett, tagja az Osztrák Művészek Egyesületének, önálló kiállításai után megkapta az osztrák állampolgárságot. 1982-ben hazatért, rá három évre sikeres gyűjteményes kiállítása volt a Műcsarnokban. Egy évvel később alapította az Óbudai Festőiskolát.

Nevezetesek jazztárgyú képei, jó néhány híres jazz- és rockzenészről készített portrét, szívesen festi művésztársait, színészeket, színésznőket, írókat, filmrendezőket.

Kitalált egy új képalkotói eljárást a fotóemulzió felhasználásával, ami azóta ,,gyémánto­gráfia” néven ment át a köztudatba. Mindemellett díszletet is tervezett: Samuel Beckett Godotra várva című drámájához, Darvas Iván felkérésére. Művei hazai és külföldi múzeumokban, híres magán- és közgyűjteményekben találhatóak.

Mielőtt tető alá hozta a festőiskolát Óbudán, megfordult a fejében, hogy az alkotás mellett tanítson is?

Mindig voltak álmaim, és hittem azt, hogy nemcsak festeni, de tanítani legalább ugyanúgy tudok, hála Balás Lászlónak, akitől még a Képzőművészeti Gimnáziumban mindent megtanultam. Tanítványaim közül, akik valaha voltak, nagyjából mindenki a pályán van, és büszke vagyok rájuk. Főként azért jöttem haza Ausztriából, mert Somogyi József rektor hívott tanítani a főiskolára. Nekem ez jólesett, ennek érdekében mindenféle lépéseket tettem, Horváth István belügyminiszternek írtam kérvényt, hogy engedjenek el engem a büntetett előéletből. Ez nem volt egyszerű dolog, és mire sikerült mindent elintézni, és hazatelepültem, Somogyi már nem volt rektor. Ekkor bementem Köpeczi Béla kulturális miniszterhez elmondani neki, hogy azért jöttem haza, hogy a főiskolán lehessek tanár. Erre azt mondta, hogy ezt nem gondolhatom komolyan!  Nem vagyok megbánós fajta, azt sem bántam meg, hogy kint maradtam, azt sem bántam meg, hogy visszajöttem. Végül is, az ötvenedik születésnapom alkalmából kiállításom nyílt a Műcsarnokban, ami nekem a Parnasszust jelentette.

Belenyugodott abba, hogy nem taníthat?

Azt azért nem: bujkált bennem a kisördög. Az említett kiállításon az I. kerületi tanács művelődési osztályának vezetője, Markó Aranka felajánlotta, hogy ha kedvem van, tanítsak a Fő utcai képzőművész körben. Megállapodtunk abban, hogy ingyen tanítok, de csak olyanokkal szeretnék foglalkozni, akikben fantáziát látok.

Nem akartam az időmet kiszórni az ablakon, és bizony nem sokáig tanítottam ott. Kiderült például, hogy nincs modellre pénz, el sem lehet férni, annyian vannak, főként műkedvelő tehetségtelenek.

Ráadásul egy hölgy bepanaszolt, hogy én nem korrigálok neki, ami igaz volt, mert nem láttam értelmét. Csakhogy a férje valami nagy potentát volt, úgyhogy ezzel be is fejeződött pályafutásom a Fő utcában. Viszont a tehetséges tanítványaim, akikkel ott foglalkoztam, tovább akartak nálam tanulni, ami az én kis műtermemben nem volt lehetséges, de tettem egy könnyelmű ajánlatot: amennyiben tudnak szerezni egy megfelelő helyiséget ingyen, és lesznek annyian, hogy össze tudják adni a pénzt a modellre, akkor vállalom.

Erre ők mit tettek? Ki mit lépett?

Fenyves Gabi, aki azóta izraeli festő, bejáratos volt valamikor a San Marco utcai úttörőházba, beszélt a vezetőjével, Badinszky Ernővel, aki nagyon kedvesen fogadott. Elmondtam, hogy kellenének nekem festőállványok, bakok és olyan szekrények, amibe a gyerekek elrakhatják a holmijukat, egy dobogó és egy terem, ahol elférnek. Végül azt kérdezte, hogy mennyi honoráriumra tartok igényt, de én nem kértem semmit. Megegyeztünk, legyártatta a festőállványokat, és amit kértem, mind megkaptam.

Így lett 1986-tól 1994-ig abszolút önfenntartó intézményként az Óbudai Festőiskola az úttörőházban, a San Marco utcában.

Amikor az igazgatót kirúgták, jött helyette egy másik, aki kitalálta, hogy neki kell a mi helyiségünk.

Hányan és milyen korúak jutottak be?

Átlagban tizennyolc-huszonhat évesek, fiúk-lányok vegyesen. Tizenketten, mert ennyi növendékkel tudtam foglalkozni. Keményen dolgozniuk kellett, nem volt demokrácia, megmondtam, vegyék úgy, mintha ki lenne írva az ajtó fölé: ide bejönni nehéz, kimenni könnyű, de aki kimegy, az többé nem jön vissza. Magamért soha egy lépést nem tettem, de irántuk felelősséggel tartoztam. Mindennap öt órakor odamentem, és nyolc-kilencig ott voltam.

Mit csinált a tanár úr napközben?

Nem lehet egy fenékkel két lovon ülni, de meg kellett próbálnom. Festenem kellett, és szerencsémre volt annyi munkám, amiért pénz is járt, valamiből fedeznem kellett a költségeimet, ugyanakkor mindennap készültem az iskolába, mindennap balhéztam velük, mindennap dühöngtem, és közben örültem az eredményeiknek.

Egy ellenfőiskolát akartam csinálni, és azzal bebizonyítani, hogy mennyit veszített a főiskola, hogy nem engedtek engem oda tanítani. Összességében nyolc éve volt az életemnek, amire igazán mondom: tartalmas volt!

Múltak az évek, a tanuláson túl mi minden történt ott?

Szerveztem például dzsessz esteket, hetente jöttek az akkori legjobb előadók: Vukán Gyuriék, Bontovics Kati énekelt, Berkes Balázs bőgőzött, Kőszegi Imre dobolt, és még sokan játszottak. Minden évben mentünk művésztelepre, a tatabányai nemzetközi dzsessztáborba, pénzt kunyeráltam a minisztériumtól, hogy ki tudjam fizetni. Elvittem őket a Collegium Hungaricumba, Bécsbe, ahol kiállítást rendeztem nekik – szóval, menedzseltem is a társaságot. Volt olyan is, hogy együtt buliztam velük. Befejezésként katalógust is nyomattam az iskola történetéről.

Aztán szétszéledt a társaság, ki-ki járta a maga útját. Összejött valamikor a festőcsapat?

Hosszú idő után, 2014-ben nyílt alkalmunk az Újlipótvárosi Klub Galériában a néhai Óbudai Festőiskola emlékkiállításán találkoznunk: Adorján Attila, Ardey Edina, Federits Zsófia, Fenyves Gabriella, Garai Tamás, Kő Ferenc, Mészáros Ágnes, Pálvölgyi Rita, Pifkó György, Székely Annamária, Törőcsik Eszter, Zoltai Bea, Votin Dóra voltak a kiállítók, az emlékkiállítás szervezését egyik volt tanítványom, Zoltai Bea vette a nyakába. Ő állította össze a névsort, és amikor előzetesen átküldte, észrevettem, hogy hiányzik az utolsóként felvett és ráadásul egyik legtehetségesebb tanítványom neve, Ardey Edina, ezért kérdőre vontam. Arra hivatkozott, hogy nem tudja a címét.

Igaz, Edina már tizenhat éve Németországban élt, de 2011-ben elvesztett, imádott feleségem, Krisztina címjegyzékében szerencsére megtaláltam az elérhetőségét, ugyanis Edina és Krisztina, jó barátnők lévén, sűrűn leveleztek egymással.

Ha már itt tartunk, meséljen innen Ardey Edina!

Sárospatakon születtem, a Sárospataki Református Gimnáziumba jártam, amikor az egyik nyáron az Óbudai Festőiskola városunkban tartotta művésztáborát. Rajztanárom azt ajánlotta, hogy ha a rajztudásomat tovább szeretném fejleszteni, jelentkezzem a táborba. Én megfogadtam, és így ismerkedtem meg Lacival. Portrékat rajzoltunk, ami engem régóta nagyon érdekelt, így akkor ott ki tudtam kicsit bontakoztatni a tehetségemet. 16 éves voltam, és amikor elvégeztem a gimnáziumot, felvételiztem az Óbudai Festőiskolába. Mindennap bejártunk az iskolába, Laci pedig teljesen önzetlenül, minden ellenszolgáltatás nélkül tanított. Portrékat festettünk, akvarell is volt, és jazz szólt a műteremben. Két évig jártam oda.

Mi lett utána, merre sodorta az élet?

Nem jelentkeztem a főiskolára, úgy láttam, nem tudnék senkitől többet és jobbat tanulni, mint Lacitól. Münchenbe mentem, portréfestéssel és porcelánfestéssel foglalkoztam. Rettenetes tragédia Laci életében, amikor feleségét, Krisztinát elveszítette. Ismertem és nagyon szerettem őt. Annak idején, amikor ők Amerikában voltak, a műtermükben laktam és dolgoztam, megvan a 23 évvel ezelőtt ott festett csendéletem – ahová költöztem, vittem magammal. Aztán kaptam egy meghívót az emlékkiállítására, ennek kapcsán jöttem vissza.

Látom, Laci is nagyon szeretne valamit mondani.

Annyival kiegészítem, hogy egyszer csak szólt nálam a telefon, fölhívott Edina Németországból, mondta, megkapta a meghívót a kiállításra, de neki túl nagyméretűek a képei, azokat nem tudja elhozni. Erre felajánlottam neki, hogy jöjjön, itt a műtermem, ahol nyugodtan festhet. Megérkezett, és megfestette a képét. Én éppen meghalni készültem, mert a feleségem, akivel huszonkét évig úgy éltem, hogy nem volt egy óra, amit nem együtt töltöttünk, az egész világot közösen utaztuk be, meghalt… Emlékére Kárpáti Tamás, családunk barátja Krisztina-díjat alapított 2011-ben. Azok kaphatják, kik gondoskodó társként, múzsaként sokat tettek azért, hogy remekművek vagy kiváló művészi teljesítmények születhettek. 2017-ben Esterházy Gitta, Esterházy Péter író özvegye kapta.

És még annyit: megkértem Edina kezét, és megint kedvem van élni. Ennek is már több mint két éve. Közös a műtermünk, egymás mellett festünk, és már sok közös kiállítás áll mögöttünk.

Egymást inspiráljuk, együtt utaztunk Amerikába, és az onnan hozott élményekből születik képeink jó része. Edina sikeres portréfestő is, de vannak drámai képei, mint a Saul fia, és persze országos kiállításokon, biennálékon szinte állandóan jelen van. Régen volt, hogy Edina is a tanítványaim egyike volt, ma nagyon büszke vagyok az eredményeire, mintha közöm lenne hozzá. A legtöbbször csak ülök mögötte, és csodálom, ahogy fest. Azt hiszem, hogy boldogok vagyunk egymással. Végül is vitathatatlan, hogy minket ez az iskola hozott össze, és mint kiderült, nagyon megérte nekem, hogy annak idején ingyen tanítottam, mert én kaptam ettől az iskolától a legtöbbet.

A lengyel parlament 2007-ben nyilvánította április 13-át a Katinyi Bűntény Áldozatainak Emléknap­jává. A katinyi vérengzés áldozatai emlékének méltó megörökítésére Budapest Főváros Önkormányzata és a Lengyel Köztársaság Kormánya nyilvános nemzetközi pályázatot írt ki 2008. szeptember 29-én. A pályázó magyar, lengyel, német és norvég alkotók összesen 64 pályaművet nyújtottak be.

2008. október 29. óta a tér a Katyini mártírok nevet viseli, ezzel a közép-európai fővárosok közül először Budapesten került sor katinyi emlékhely kialakítására.

Ezzel egyidejűleg a Lengyel Köztársaság nemzeti zászlajának színeivel és állami címerével ellátott magyar-lengyel-angol háromnyelvű üvegtáblát helyeztek el az Árpád Gimnázium falán, a tér Szőlő utcai oldalán pedig egymás mellett lobognak a magyar, a lengyel, a főváros és a III. kerület zászlói. A park Bécsi út felőli oldalán két emléktölgyet ültettek a mészárlás két magyar származású áldozata, Korompay Emánuel Aladár tartalékos százados és Kühnel (Kuehnel) Oszkár Rudolf tüzértiszt emlékére.

A magyar mártír

Korompay Emánuel Aladár (Budapest, 1890. március 23. – Katiny, 1940 tavasza) a lengyel hungarisztika egyik magyar úttörője, az első  magyar-lengyel szótár szerkesztője családjával együtt ért tragikus véget. A Varsói Egyetem Hungarológiai Tanszékének magyar lektorát, a magyar nagykövetség kulturális tanácsosát 1939-ben mozgósították, majd a keleti fronton szovjet hadifogságba esett.  Márta lánya életét egy német bomba oltotta ki 1939 szeptemberében Varsóban, másik leánya 1943-ban a Gestapo fogságában a kegyetlen kínvallatások következtében lett öngyilkos, felesége, Mieczysława koncentrációs táborban vesztette életét. A második világháborút csak a legidősebb lány, Ilona élte túl. A család utolsó, varsói lakhelyének és a Varsói Egyetem Hungarológiai Tanszékének falaira Korompay Emánuel Aladár emlékét idéző táblák kerültek.

Az Árpád Gimnázium falára – a már meglévő emléktábla mellé – került 2017 áprilisában Andrzej Przewoznik, a Lengyel Nemzeti Harc és Mártíromság Emlékét Őrző Tanács egykori főtitkárának Emléktáblája.

A kiváló történész azon a 2010-ben Szmolenszk közelében lezuhant repülőgépen vesztette életét, amely a lengyel államfőt és kíséretét szállította.

A szerencsétlenség 96 halottja között az egykori áldozatok rokonai mellett a lengyel közélet prominens képviselői voltak. A két nemzet történelmének kapcsolatát kutató történész magas állami tisztségekkel felruházva dolgozott az óbudai Katinyi Mártírok Emlékmű létrehozásáért, de annak avatási ünnepségén már nem vehetett részt. Az emlékművet 2011. április 8-án szentelte fel Janusz Juliusz apostoli nuncius a lengyel és a magyar államfő jelenlétében.

Széri-Varga Géza

1951-ben Budapesten született, Komáromban nőtt fel, ahol tízéves korában egy ottani szakkörben kezdett el rajzolni. 1966 és 1970 között járt a budapesti Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba, majd 1971 és 1976 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán végezte tanulmányait ötvös, illetve szobrász szakon. Mesterei Borbás Tibor, Mikus Sándor és Somogyi József voltak. 2004-től a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola tanára. 1976-tól 2002-ig Békéscsabán élt, 2002-től Csobánkán lakik.

Első kiállítását 1978-ban rendezte. Az elmúlt négy évtizedben munkáit – itthon és külföldön – több mint 30 díjjal tüntették ki. Készít emlékműveket, domborműveket, portrékat, kisfigurákat, plaketteket, egyszerűbb és összetettebb kompozíciókat. Legkedvesebb anyaga a bronz, a sokféle kő és fa, de vasat, acélokat és üveget is használ, illetve gyakran ezek kombinációit.

A művész alkotói munkásságáról így vall: „Minden feladatban az új megoldások lehetőségét keresem, talán ezért elég különbözőek. Ha a kifejezés érdekében fontosnak tartom, szívesen használok számomra új anyagokat, technikákat, például acél és vízsugaras vágást a Katinyi Mártírok Emlékművén, vagy üvegbetont a kitelepítettek emlékművéhez. Amennyire csak erőmből és lehetőségemből telik, a tervezéstől a szobor felállításáig magam végzem a munkákat, természetesen megfelelő kivitelező műhelyek segítségével. Kisplasztikáim bronzöntését nagyrészt saját műhelyemben végzem, ugyanígy a faragásokat is.”

Szerte az országban számos Széri-Varga Géza szobor látható, Békéscsabán például 15 plasztikai alkotása díszíti a köztereket. A III. kerületben ez az első munkája?

Óbudán ez az első szobrom, de Budapesten több alkotásom is megtalálható: a pesti rakparton áll Bibó István mellszobrom, a Szarvas téren pedig A Hortobágyra kitelepítettek emlékműve. Ezekre az alkotásokra pályázaton nyertem el a megbízásokat. További budapesti köztéri műveim, Janikovszky Éva síremléke a Farkasréti temetőben és Probocskay Endre portréja a Kertészeti Egyetem parkjában található.

A győztes terv a zsűri megfogalmazása szerint „egy hatalmas fekete gránitkockát magába foglaló, áttört felületének rajzolatával erdőt imitáló, megbillent rozsdás vas kubus, a valóság egyszerű, világos, közérthető, didaktikus átirata”. Honnan származik az ötlet, hogy vasból formálja meg az erdőt?

Évezredek óta kőbe és bronzba álmodjuk az emberi testet, a húst, a csontot, miért ne lehetne rozsdás corten acélba álmodni a borzalmak erdejét? Építészmérnök fiamnak, Széri-Varga Zoltánnak is része volt az anyagválasztásban.

A bírálat hangsúlyozza, hogy a koncepciót a bizottság tagjainak többsége, a lengyel szakértők pedig egyértelműen az emlékmű céljaira leginkább alkalmas tervnek ítélték. Mi tudható a szobor anyagairól és méreteiről?

A szoborhoz felhasznált anyagok – beton, gránit, vas – befoglaló mérete nagyjából 4x4x4 méter. Ehhez számolandó a kompozíció szerves részét képző, a „dőlt kocka” alapra vetett burkolati „árnyéka” 2–3 méteres kiterjedéssel.

Hogyan oldották meg a világítás problematikáját?

Zoltán fiammal készítettem az emlékművet, vele együtt törtük a fejünket a legoptimálisabb, leghatásosabb megoldáson. A beépített világítással rengeteget kísérletezgettünk a megfelelő pozíciók megtalálása érdekében. Több fénytechnikával foglalkozó szakember is részt vett ezeken a megbeszéléseken, és természetesen a szerelést is ők végezték.

Úgy érzem, hogy a rejtett világítást végül nem tudtuk kompromisszumok nélkül, a kedvünk szerint megoldani.

A BDK (Budapesti Dísz- és Közvilágítási Kft.) akkori szabályzata szerint nem építhettünk be kisméretű, nagyobb fényerősségű LED világítótesteket, pedig olyanokkal is kísérleteztünk. Fontosnak tartom, hogy legyen elegendő fényerő. Szeretném megélni a világítótestek LED-re való kicserélését.

Mi a véleménye a helyszínről?

Tökéletesen elégedett vagyok vele. Először féltem az amfiteátrum közelsége miatt, nem szerettem volna e romjaiban is csodálatos római építmény környezetét, méltóságát háborgatni, de úgy érzem, nem zavarják egymást. Az Árpád Gimnázium közelsége szintén adottság, de szerintem az emlékmű stílusában illeszkedik a gimnázium épületéhez.

Szerencsés a helyválasztás azért is, amit az amfiteátrum szintén erősít, mert itt a diákok számára nap nap után megadatik a találkozás a történelmi események mementójával.

Milyen történelemi előtanulmányokat folytatott a mű elkészítéséhez?

Hosszasan foglalkoztam ezzel a sötét, kegyetlen és sokáig titkolt eseménnyel. Megismertem a katinyi borzalom pontos történetét és utóéletét is. Természetesen hatással volt rám Andrzej Wajda Katyn című filmje is. Mindaz, amit megtudtam, erősen hatott az emlékmű kialakítására, az emlékmű mondanivalójának megfogalmazására. Nagy örömmel tölt el, hogy a sztálini önkény ellen emelt monumentális szoborművem megvalósulhatott, és hogy így fejezhettem ki, adhattam hangot véleményemnek, ami bizonyosan sokakéval egyezik. „A katinyi mártírok budapesti emlékműve az igazság bizonyítéka, győzelem a hazugság felett” – jelentette ki Bronisław Komorowski lengyel államfő. Tudom, hogy lengyel és magyar delegációk folyamatosan koszorúzzák. Ezért is volt fontos, hogy elkészülhetett Magyarországon, Budapesten, Óbudán ez az emlékmű, a lengyel katonákat és értelmiségieket likvidáló szovjet különleges osztagok katinyi erdőben elkövetett gyilkosságai mementójaként.

Óbudai felállítása, ahogy azt beszédében a lengyel államfő is kiemelte, erősíti a  magyar-lengyel barátságot, kifejezi együttérzésünket.

Az igazságot nem lehet föld alá rejteni

Lengyelország 100 éve, 1918-ban nyerte el a függetlenségét, és egyesítette azokat az országrészeket, amelyek a Napóleoni háborúkat lezáró Bécsi kongresszuson 1815-ben történt feldarabolását, államiságának megszüntetését követően a Habsburg Birodalom, Németország és Oroszország uralma alá kerültek. A Harmadik Birodalom 1939. szeptember 1-jén azzal a céllal indított háborút Lengyelország ellen, hogy a Párizs környéki békediktátumban elcsatolt lengyel területeit visszaszerezze. Az agressziót elítélő Franciaország és Nagy-Britannia pár napra rá hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, így a háború helyi konfliktusból előbb európaivá, később pedig világméretűvé terebélyesedett. Az 1939. augusztus 23-án Moszkvában aláírt Molotov-Ribbentrop Paktum értelmében a Vörös Hadsereg 1939. szeptember 17-én keletről indított támadást Lengyelország ellen a keleti területekért.

A harcok során fogságba esett mintegy 200 ezer lengyel állampolgár közül a szovjet hatóságok 1940 áprilisában és májusában közel 22 ezer hadifoglyot – akiknek többsége katonatiszt volt – meggyilkoltak a Katiny melletti erdőben.

A Szovjetuniót 1941-ben megtámadó német egységek 1943-ban találták meg a tömegsírokat, és az általuk létrehozott nemzetközi vizsgálóbizottság egyértelműen bizonyította, és a sajtón keresztül közzé is tette a sztálini rendszer rémtettét. Orsós Ferenc (Temesvár, 1879 – Mainz, 1962) nemzetközi hírű magyar professzor, aki az első világháborúban katonaorvosként szerzett tapasztalataira alapozva a törvényszéki orvostan nemzetközileg ismert és elismert szaktekintélye volt, fontos szerepet vitt a katinyi tömegmészárlás áldozatainak azonosítása, a cselekmények elkövetési időpontjának meghatározása során.

A katinyi Nemzetközi Szakértői Testület tagjai a fronthelyzet alakulása miatt munkájukat csak részben tudták elvégezni. 1943 végén Katiny ismét szovjet kézre került, és az általuk létrehozott bizottság – amelyet Nyikolaj Burgyenko neurológus professzor, igazságügyi orvosszakértő vezetett, és tagjai voltak többek között Alekszej Tolsztoj író, Nyikolaj kijevi és halicsi pátriárka, Kalasnyikov fegyverkonstruktőr és Szurov orvostábornok is – a halottakat újra exhumálta, és azt nyilatkozta, hogy a kivégzéseket nem 1940-ben, hanem később a német hadsereg követte el.

A németeket elmarasztaló szovjet vélemény nyilvánosságra kerülése után Dr. Orsós Ferenc 1944. február 27-én a Magyarország című lapban cáfolta a katinyi tömegsírokkal foglalkozó szakszerűtlen nyilatkozatot.

Orsós professzor 1944. december 6-án hagyta el Magyarországot a Halléba telepített Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karának kormánybiztosaként, majd 1945-ben amerikai fogságba került. A nála lévő – katinyi eseményeket bizonyító – dokumentumokat valószínűleg ekkor adta át a szövetséges hatóságnak.

A nürnbergi perben a szovjetek vádat emeltettek az 537-es számú Wehrmacht alakulat ellen arra hivatkozva, hogy a katinyi vérengzést ez az egység hajtotta végre. A törvényszék előtt az 537-es számú Wehrmacht alakulat parancsnoka, Ahrens ezredes dokumentumokkal bizonyította, hogy egysége híradós zászlóalj volt, és a tömeggyilkosság szovjetek által megadott időszakában nem tartózkodott Katiny körzetében.

1945 februárjában a szovjet titkosszolgálat Orsós Ferencet kereső különleges megbízottai lefoglalták a budapesti Törvényszéki Orvostani Intézet teljes történeti és szakmai iratanyagát, majd a Szovjetunióba szállították, ahonnan azok többé nem is kerültek vissza. Orsós professzort itthon a Népbíróság háborús főbűnösként kívánta perbe fogni, azonban kiadatását a nyugati szövetségesek megtagadták. 1945. július 20-án kezdeményezték Orsós Ferenc MTA-tagságának megszüntetését, a testület ki is zárta tagjainak sorából. A professzort 1946-ban a Mainzi Egyetem Képzőművészeti Kara meghívta a művészeti anatómia tanárának. Törvényszéki orvostannal többé nem foglalkozott. Ez alól kivételt képezett 1951-ben az Egyesült Államok Képviselőházi Bizottságának meghallgatása, amely megállapította a sztálini diktatúra felelősségét.

Jaruzelski lengyel államfő 1990. áprilisi moszkvai útja alkalmával a Szovjetunió hivatalosan is elismerte, hogy 1940-ben az NKVD (Belügyi Népbiztosság) különleges alakulatai követték el a tömeggyilkosságot.

Gorbacsov szovjet pártfőtitkár ekkor adta át a terhelő dokumentumok egy részét, amelyek között szerepelt az az 1940. III. 5. keltezésű, Lavrenytij Berija által készített jegyzék, amely javasolja a lengyel hadifoglyok bizonyos tagjainak likvidálását. Az előterjesztés Sztálin, Vorosilov, Molotov és Mikojan aláírásával került jóváhagyásra.

Andrzej Wajda 2009-ben bemutatott Katyn című filmje szuggesztív módon és történelmi hűséggel idézi fel a lengyel tisztek és értelmiségiek megsemmisítésének tragédiáját, a katinyi erdő szörnyű titkát.

Közel egy időben ezzel a filmmel került a Magyar Televízió műsorába a lengyel történészek Katinyról szóló dokumentumfilmje, amely a fogolytáboroktól követi a lengyel tisztek és értelmiségiek sorsát a tömegsírok feltárásáig.

Mindkét filmalkotás kiemeli Orsós Ferenc professzor törvényszéki orvosszakértő szerepét az elkövetők beazonosításának, a halál okának és az elkövetés idejének bizonyításában. 2009-ben jelent meg Allen Paul Katyn A sztálini vérengzés és a lengyel feltámadás ígérete című könyve, amelyben a történész-szerző aprólékos elemzése tárja fel a tényállást, értékelve Orsós Ferenc orvosszakértői munkásságát is. Kapronczay Károly orvostörténész írása – Orsós Ferenc és Katiny tömegsírjainak azonosítása – időrendi sorrendben követi és foglalja össze a katinyi tragédia eseményeit, és rámutat Orsós Ferenc vitathatatlan szerepére az áldozatok törvényszéki orvostani vizsgálatában (Három történész köszöntése, szerk.: Gazda István, Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 86., Budapest, 2010). Dr. Sótonyi Péter és Dr. Sótonyi Gergely a MediArt szakfolyóiratban 2010-ben megjelent Orsós Ferenc, a katyini tömegmészárlás főszakértője című cikke szintén fontos adalékokkal szolgál a témában.

A hatvanas-hetvenes években, ha húszéves zenészek összejöttek, természetes volt, hogy rockzenekart alapítottak. Nagyon nem is tehettek mást.  2010-ben, az elektronikus zene és az effektbajnok DJ-k korában ez már nem annyira nyilvánvaló. Hogyan találtak egymásra az együttes tagjai, akik a rock and roll jegyében egy húron pendültek?

Szerintem a legerősebb kötelék az ilyen baráti zenekarokban, amilyen a miénk is, a gimnáziumi ismeretség. Egy gimibe jártam a dobosunkkal, Simon Bálinttal a Városmajorba.

Csináltunk egy iskolai együttest haverokkal, és játszottunk a Led Zeppelintől a Jethro Tullig nagyon sok mindent.

Ezzel párhuzamosan volt a dobosunknak általam akkor még nem ismert arcokkal egy másik zenekara, amiben funky és jazz témákban impróztak. Ott játszott a billentyűsünk, Beke István és a basszusgitárosunk, Tarnai János, aki sajnos pár hónapja megbetegedett, és nem tarthat velünk az élő koncerteken. És a harmadik fonál az egészben egy zeneiskola, ahová mindannyian jártunk rövidebb vagy hosszabb ideig, és ahol megismertük Balla Mátét, a szólógitárosunkat. Ez a három fonál egyszer csak keresztezte egymást, és lett belőle az Ivan & the Parazol.

Négyen huszonévesek, a billentyűsük jó pár évvel idősebb. Hogyan került ő a tejfölösszájúak közé?

Beke István volt az egésznek az atyja. A nevünket is ő találta ki. A banda első két évében óriási szerepet vállalt a koncertszervezési, logisztikai munkákban. Tíz évvel idősebb nálunk, fellépett már itt-ott a korábbi együttesével, így egy-két szereplőt már ismert, például az akkori Gödörben meg a Dürer Kertben a programigazgatót, ami komoly segítséget jelentett nekünk az elején.

Azt hiszem, mindenkit furdal a kíváncsiság, honnan ez a név?

Beke, amikor kicsit álmatlanabb napjait élte, egy ELMŰ-plakátot félreolvasott, amin az állt, hogy Ön pazarol? Á, igen, parazol… nincs semmi értelme. Ez király, mondta, és akkor SMS-ben körbeküldte, hogy: „Na? Ivan & the Parazol milyen lenne?” És akkor mondtuk, hogy kurva jó!

Ön „Ájvennek” ejti a nevét, sokaktól simán Ivánt hallani…

Engem nem zavar. Az egyetlenegy érv, ami az „Ájven” mellett szól, hogy a zenekar nevében angolosan írjuk, tehát nincs benne ékezet.

Ettől függetlenül a kétféle kiejtést már réges-régen elfogadtuk, ahogy azt is, amikor a Volt Fesztivál hivatalos programjában úgy voltunk kiírva, hogy Iván pazarol.

Ez nagyon szép! De ugorjunk vissza kicsit a gyerekkorába, illetve a szülei kamaszkorába is, a hetvenes évekbe, amikor a fiatalok lázadásának egyik fő megjelenési formája a rockzene volt, és nem hallgatták, mert ki nem állhatták az idősebb korosztályok által kedvelt könnyűzenét, a hagyományos tánczenét. Önnél ez rendhagyó módon alakult. Mivel az otthon hallott rockon nőtt föl, és megszerette, ilyenformán a lázadása elmaradt?

Egy furcsa paradoxon állt föl. Nekem apukámmal arról kellett vitáznom, hogy a Fonográf menő, vagy nem annyira az. Én imádom, de ő azt mondta, hogy 16–18 évesen inkább Queent hallgattak, és nem mentek mondjuk Fonográfra. Ettől függetlenül Szörényi munkásságát ő is szereti nagyon, meg elismeri – de igen, értem, mert a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején nem biztos, hogy Fonográf klubba járni volt a legvagányabb. Már csak azért sem, mert pont akkor jöttek azok a zenekarok, amik az egész addigi beatmozgalmas – az akkor kicsit már öregedő – generációval szembementek: Európa Kiadó, URH, Balaton…, és ha te akkor azt mondtad, hogy Fonográfra jársz meg Koncz Zsuzsára, akkor lehet, hogy kiröhögtek. De nem éltem akkor, szóval csak tippelek. Én voltam Fonográfon, egyszer, mert egy koncertet adtak csak az elmúlt huszonhét évben, amióta élek.

Amikor még nem ismertem az Ivan & the Parazol számait, és csak híreket hallottam az együttesükről, konkrétan, hogy öt fiú a klasszikus rockzenéhez visszanyúlva őrjíti a fiatalokat, azt hittem, hogy biztosan valamelyik régi banda, talán a Uriah Heep vagy a Led Zeppelin nyomvonalán haladnak. Erről ugye szó sincs. Már a megalakuláskor rátaláltak a saját hangjukra, vagy folyamatosan alakult ki a stílusuk?

Egyből meglett. Lementünk az első próbákra, bedugtuk az erősítőt, a gitáros lefogta az első akkordokat, én ráénekeltem valamit, és rögtön ez jött ki. 2010 februárjában alakult meg a zenekar, és hamarosan megszületett három-négy számunk, amik az első, 2012-es lemezünkön rajta vannak.

Nem kellett óriási kompromisszumokat kötnünk, mert nem voltak igazán ellentétes elképzelések a csapaton belül. A stílus talált ránk, az formált olyanná minket, amilyenek most vagyunk.

Az évek folyamán már leosztódtak a feladatkörök, amikbe lehet, hogy valaki nem folyik annyira bele, mert érzése szerint csak feltartóztatná a munkafolyamatot, de a zeneírásba, hogy formailag hogyan nézzen ki egy dal, abba mindenki egyenlő arányban beleszól.

Melyik nagy előd inspirálta a legjobban?

A Uriah Heepet is nagyon szerettem, de a Deep Purple a szívem csücske. A zenélést is szinte amiatt kezdtem el, hogy tizennégy éves koromban meghallgattam a Made in Japan albumot, amit karácsonyra kaptam egy osztálytársnőmtől. Beraktam ezt a másolt CD-t, elkezdődött a Highway Star, és akkor azt mondtam, hogy ilyen nincs…, ilyen nincs! A Made in Japanben olyan nyers erő van, hogy szerintem a valaha készült egyik legjobb koncertlemez. És technikailag úgy szól, mintha tényleg ott állnék a színpad előtt. A zenekar itt nagyon együtt van; akkor kapták el ezt a felvételt, amikor a csúcson voltak. Későbbi énekesük, Coverdale is fantasztikus, de nekem Ian Gillan volt az Isten.

Amikor meghallottam az eredeti Jézus Krisztus Szupersztárban énekelni, akkor teljesen kész lettem, elgurult a gyógyszerem örökre, belegurult egy lefolyóba és eltűnt.

Énekel olyan Deep Purple-t, ami Gillan hangján szólalt meg?

Én nagyon szívesen énekelnék, de ez utoljára a gimnáziumi csapatban fordult elő. Az Ivan & the Parazollal még nem játszottunk soha egy darab Purple-t sem.

Miért nem? A két énekes különböző hangfekvése miatt?

Nem. Úgy érzem, a legtöbbet el tudom énekelni. Persze vannak dalok, amiket biztosan nem vállalnék be, de az öt tag döntése a lényeg, hogy melyik együttes melyik dala legyen, így találjuk meg, ami a zenekarunknak jól áll. Amúgy érdekes, hogy a gitárosunknak Ritchie Blackmore volt az egyik nagy példaképe. Balla Máté játékstílusa néha emlékeztet az öregére, a szólókban fel lehet fedezni, ám már annyira kialakított magának egy saját zenei világot, egy gondolkodásmódot, hogy tényleg csak nagyon pici a hasonlóság. Gondolom, ez velem is így van az éneklésben. A dobosunk is szereti a Deep Purple-t, de a többieknek már nem a number one-ja.

Amikor csinálunk egy feldolgozást, az akkor működik jól, ha minden tag nagyon jól bele tudja tenni a maga részét úgy, amitől a mi verziónk több lesz, mint az eredeti dal. És ha működik együtt a kémia, az a legjobb.

Az Illéstől az Add a kezed erre az élő példa, amiről egyébként sokan azt hiszik, hogy a mi számunk. Bródy mondta is egyszer, hogy hát, ezt jobban játsszátok, mint mi. Szerintem csak másképp játsszuk, ennyi, bár ez nagyon nagy elismerés.

Elsődleges szempont a feldolgozandó nóta kiválasztásakor, hogy az eredetinél jobbat kell összerakni?

Igen. Abszolút. Az egész Syriusos történetünk is arról szólt. Született sok Syrius-feldolgozás és az életművet feldolgozó koncert fantasztikus zenészektől, nagyon jó előadások, csak ezek az interpretációk teljesen más képet adtak a Syriusról, mint amilyen mondjuk bennem él. Szerettem volna olyat csinálni, amivel meg tudjuk fogni a Syrius lényegét, és remélem, hogy 2016 decemberében a Müpában ez sikerült. A fennmaradt felvételek alapján azt éreztem, hogy amellett, hogy mennyire kiforrott, mennyire bonyolult, nehéz és újító zenét csináltak, iszonyatosan lazák és alázatosak voltak. Az eddigi Syrius-feldolgozásokra jellemző volt az óriási tisztelet, hogy ez most a Syrius… és Úristen… és ünnepélyesség – ez persze bennünk is megvan, csak amikor előadjuk a dalt a színpadon, akkor ezt a karót nyeltséget szeretném elengedni.

Mert a Syrius egy felszabadító, forradalmi beatzene, csak bonyolultabb, progresszív rockba ágyazva. És azt a felszabadultságot és azt a szexualitást, amit ők sugároztak, nem lehet ebből kihagyni.

Ez akkor lesz jó, ha az a coolság, ami maga Orszáczky Jackie vagy Ráduly volt, létrejön. Ha nincs benne görcs. A Syrius nem március 15-e. Nem egy gránitszobor, ami elé koszorút helyezünk. Az ördög álarcosbálja tényleg olyan lemez, ami megelőzte a kortársait. Itthon is, nyugaton is. Ez a furcsa blues-os, dzsesszes, rockos, beates dolog olyan, hogy ha valaki most felteszi Los Angelesben ezt az LP-t, akkor csak néz, hogy mi van? És Jackie angolja is olyan volt, hogy nem lehetett nagyon belekötni.

Nem hétköznapi az az elhivatottság és az a szenvedély, amivel a „Syrius-hagyatékhoz” nyúlt. Kár, hogy Orszáczky ezt nem érhette meg. Hány éves korában hallotta először őket?

A Syrius nem családi vonal. Otthon nem volt lemezünk tőlük. Tizenévesen elkezdtem olvasni beatlegendákról, könyveket, lemezeket gyűjtöttem, és már megvolt a zenekarunk, amikor húszévesen eljutottam a Syriushoz. A lemezgyűjtésem során már tudtam, hogy van Az ördög álarcosbálja, igen, a beszerezhetetlen, a drága bakelit, és akkor beleástam magam a Syrius-sztoriba, mert láttam, hogy minden rockszakíró és minden zenész mindenhol emlegeti őket.

A szülei kedvenc rockzenéi mikor ragadták el?

13–14 éves koromban. Nálunk mindig szólt a zene, otthon, autóban. Nekem az volt a vicces, hogy amikor később találkoztam egy-egy klasszikus rockfelvétellel, rájöttem, hogy ja, ez a Pink Floyd, ez a Frank Zappa vagy ez az AC/DC megvolt a szüleim lemezgyűjteményében. Odahaza nagyon ment a Loksi, az Illés, az István, a királyon 827-szer voltunk, az Illést 2005-ben láttam a Szigeten.

Mekkora lemezgyűjteménye van?

Körülbelül 250 bakelitem lehet. A magyar lemezekre koncentrálok elsősorban, sok ritkaságot sikerült beszereznem.

Megvan a teljes Illés-diszkográfia az összes verzióban, amin megjelent, kivéve Szörényi betiltott borítós Utazás-lemeze.

A Szyksznian Wanda tervezte borítón drogos utalást véltek felfedezni az elvtársak, egy nap után beszedték a boltokból, bezúzás. Ma ez az egyik legkeresettebb a piacon. Börzéken kutatok, és külföldön is vásárolok. CD-ket nem gyűjtök, talán 30 darab van. Az Ördög álarcosbálját a Hollán Ernő utcában vettem meg egy lemezboltban. Egyszer megláttam ott a betiltott borítós Szörényi-lemezt – az orrom előtt vitték el.

A fellépéseiken nem csempésznek be egy-két Syrius-nótát a saját számaik, az Illés és az LGT-feldogozásaik közé?

De igen, már többször is előfordult.

Ez a jóval fajsúlyosabb zene nem okozott meglepetést, esetleg meghökkenést a nagyon fiatal hallgatóságban?

Meglepődtek, de azért mégis örültek. Ügyesen kell beépítenünk a többi közé, és akkor jóérzéssel vegyes csodálkozással mennek el, hogy hú, hát ez mi volt, meg hogy is volt. Azért is jelentettük meg külön a Szép lányok, ne sírjatok című Syrius-feldolgozást, mert az egy beat daluk. Persze benne van a matek, de populárisabb, könnyebben fogadták be az emberek.

A koncertjeiken milyen a saját számok és a feldolgozások aránya?

Általában nyolcvan százalék a saját.

A májusi Óbuda Napján a Fő téren a közönség keménymagja már félidőtájt a Kislány, add a kezedet követelte…

Nagyon szeretik, de azt mindig a végére tesszük. Óbuda Napján játszottunk Loksit és Kexet is. Vannak saját magyar szövegű dalaink is: Jól áll nekem az élet, Dobd ki, Ha megnyitod a szíved – ezeket mindig hallhatja a közönség, a többit pedig cserélgetjük. Piramist akkor játszottunk, amikor Závodit elhívtuk vendégeskedni a Budapest Parkba és a Szigetre.

A számaik túlnyomó része azért szólal meg angolul, mert már a kezdetektől az országhatáron túlra tekintgetnek?

Arról is szól. Meg arról is, hogy a festő egyik nap pirossal dolgozik, másnap meg kékkel. A két nyelven mások a lehetőségek, más a kifejezésmód, és mi ezt szabadon kezeljük.

Ha olyan ihlet jön, amit magyarul tudok megfogalmazni, akkor az magyarul lesz, ha meg angolul, akkor angolul.

Hogyan veszi a közönség a kétnyelvűséget?

Nagyon különböző véleményeket hallottam. Például: „végre valaki meri vállalni az angol szöveget”, vagy „jaj, annyira jó, hogy vannak magyar szövegeitek, miért nincs több?” Előfordul, hogy bekiabálnak koncerten, hogy a Love is like-ot miért magyarul éneklem. Erre azt mondom: írjon neked is a Bródy János magyar szöveget, és utána próbáld meg angolul énekelni!

A Love is like című számukra az a Bródy János írt magyar szöveget, akinek a hatvanas évek közepén elévülhetetlen szerepe volt abban, hogy az angolszász beat végre magyar nyelven szólalhatott meg. Elképzelhető, hogy Bródy a Ha megnyitod a szíved szövegével azt üzente önöknek, hogy gyerekek, gyertek szépen vissza…

Nem csak elképzelhető, hanem így van. 2015-ben játszottunk Bródyval az Akvárium Klubban, ami nagyon jól sikerült. Mindenki tök jó hangulatban ment haza, és akkor reggel látom, hogy jött egy e-mail tőle, a tárgya: ajánlat. Azt írta, hogy szerinte a közönségünk nagyon igényelné még a magyar szövegeket, és akkor tessék, itt van egy. A célzása egyértelmű, hogy igen, ti is írjatok még magyarul. Nem sokkal később írtam is, ez a Dobd ki című számunk.

Jó látni, hogy Bródy János nyitott a fiatalok felé, eljön koncertekre, több együttesnek is ír szövegeket. Szerintem pont emiatt tud „tini” maradni.

A rockzenében, amit játszanak, értelmezhető még a lázadás most, a 2010-es évek vége felé?

Abszolút. Úgy gondolom, hogy a beat- és a rockzene a világban és Magyarországon is kezd visszakerülni a lázadás kategóriájába. Vannak felületek, helyek, médiumok, ahol jelzik, hogy szeretnék látni és hallani, amit mi csinálunk, és van, ahol azt mondják, hogy nem. Miért nem? Mondjuk azért, mert rockzene.

Ezt nem egészen értem. Lemaradtam valamiről?

Leginkább a médiára gondolok, ott léteznek bizonyos irányelvek, amikbe vagy beleférünk vagy nem. Rádiós lejátszásokba bekerülni manapság elég nehéz. Lehet említeni a Petőfi Rádiót, ami egy óriási változáson ment keresztül. Mi nagyon sokat szerepeltünk az MR2-n, ahogy más fiatal együttesek is; például 2012-ben az első nagylemezünk anyagát élőben mutathattuk be a 8-as stúdióban, és ezért a mai napig nagyon hálásak vagyunk például Horváth Gergőnek. Sok más műsorvezetőt, szerkesztőt is említhetnék, akiknek köszönhetően nagyobb közönséghez eljuthattak a dalaink. Kb. másfél éve profilváltáson ment keresztül a rádió, a zenei szerkesztési elvek is megváltoztak, egy sokkal kevésbé progresszív, rock- és beatzenét alig sugárzó adó jött létre.

Ahogy látom, velünk gyakorlatilag már nem számolnak. A Petőfi nagyon sokat adott ahhoz, hogy ismertek legyünk.

Neki köszönhetjük, hogy a Take my Hand, ami az első slágerünk volt, toplistás lehetett, mert lement mondjuk naponta háromszor abban a rádióban, amit mindenki hallgatott, és cool volt azt a rádiót hallgatni.

Rendszeresen fellépnek Óbudán, és úgy tudom, hogy évről-évre nagyobb közönség előtt.

Szerintem az egész óbudai történetből nagyon jól látszik az, hogy ha bíznak bennünk a szervezők, akkor sok és nagy eredményt lehet elérni. 2014-ben elkezdtük az első Óbuda Napunkat délután a Kobuciban, és aztán évről-évre, egyre följebb jutva eljutottunk oda, hogy idén a Fő téren játszottunk főidőben, fél kilenckor, nem tudom hány ezer ember előtt. Marha jó koncert volt! Nagyon gondolkodom azon, hogy lehetne az Óbuda Napjából egy új Tabánt csinálni.

És jöhetnének Presserék előzenekarnak…

Ha lenne megint Loksi, boldogan mennénk eléjük, de ez már nem lehetséges. Nekem a Tabán az egyik etalon rendezvény Magyarországon, a fantasztikus hangulatával, amit az LGT és a Mini produkált a hetvenes-nyolcvanas években. Felvételeken láttam: őrületes muzsikálás! Az egyik Loksi búcsúkoncerten már ott voltam. De visszatérve Óbudára: első megjelenésünkkor már komolyabb publikum előtt játszhattunk. Korábban is próbáltuk megfogni az olyan lehetőségeket, ahol közönséghez juthatunk, például 2012-ben a Dürer kertben 5–600-an voltak, az Irie Maffia előtt léptünk fel. Összehasonlításképpen mondom, Óbuda mellett a számunkra másik fontos rendezvény a BelFeszt, a Belvárosi Fesztivál. Oda nem mentünk el minden évben, rotálták a fellépőket.

Kiváló lehetőség volt, viszont Óbudán megvan valami barátságosság, valami családiasság, ami nekem tetszik.

Hogy érti azt, hogy családiasság?

Koncert után átmegyünk a Kobuciba, és akkor ott van a közönségünk egy része, fiúk, lányok, akik nem sietnek haza. Beszélgetünk, és le lehet mérni, hogy jók voltunk-e, tetszett-e nekik, vagy nem tetszett.

Az Óbuda Napján, ahogy láttam, több generáció is kíváncsi volt a programjukra. Egy sima Ivan & the Parazol bulin leginkább a tízen- és huszonévesek vannak jelen?

Igen, főleg. De örülök annak, ha idősebbek is megnéznek. 2014-ben a Deep Purple előzenekaraként játszottunk az Arénában, aztán az Illés beatünnepen, vagy akár a Müpás Syrius-bulit is említhetem, ahol negyven fölöttiek is hallgattak minket.

Az tök jó, hogy ott vannak emberek a nézőtéren, akik a beatzenén nőttek föl, és megtalálják azokat a régi dalokat a műsorunkban, amiket szeretnek, és a mi feldolgozásunkban esetleg ugyanúgy tetszik nekik.

Rengeteg a fiatal lány a koncertjeiken…

Az a jó!

Ők már magukévá tették a Parazol klasszikus rockból merítő zenéjét, vagy inkább önnek, a régi rocksztárokat idéző, lobogó hajú, ugráló frontembernek tudható be a hangos lelkesedésük?

Minden számít. Biztos, hogy a zenekar összes tagjának van olyan kisugárzása, amit a lányok adóvevői érzékelnek. Én azért úgy veszem észre, hogy egy zeneileg eléggé művelt és figyelmes közönségünk van. Pont Óbuda Napján legutóbb egy nagyon jó fej társasággal dumáltam hosszabban, akik abszolút képben voltak a Parazollal. Elmondták, hogy milyennek látnak minket, ami nagyon érdekes, mert én belülről nem úgy érzékelem, mint ők. Számunkra nagyon fontos a kommunikáció a közönségünkkel. Például játszottunk Győrben, tök sokan voltak, eljött a 16 és 25 év közötti korosztály, és velük társalogva kiderült, hogy ami az elmúlt 4–5 évben történt velünk, arról az égvilágon semmit nem tudtak. Csak annyit mondtak, hogy ők azt hallották ismerőseiktől, hogy az Ivan & the Parazol jó. De az, hogy Szigethimnusz, az, hogy három lemezünk jelent meg, az, hogy hol itt, hol ott léptünk fel külföldön, nem tud eljutni az emberekhez. Az Ivan & the Parazol ma Magyarországon szájhagyomány útján terjed.

Hogy is volt ez a Szigethimnusz?

2014-ben megkerestek minket, hogy a második nagylemezünkről, a Mode Bizarre-ról kiválasztották a Together című dalunkat himnusznak. Tök érdekes volt. Gyerekkori élményekből írtam meg, és történetesen marhára illett a Szigethez: hogy együtt vagyunk, szabadon, és Szigetköztársaság, ha bent vagyunk, minden rendben van – jó egymásra találás volt.

Rendszeresen koncerteznek külföldön, az együttes többek között eljutott New Yorkba és Londonba is. Gondolom, kijutni egy fesztiválra, vagy klubkoncertet adni valahol Európában a szervezés szempontjából nem egyszerű dolog.

A zeneipar vezető képviselői tartják egymással a kapcsolatot, és főleg ismeretség alapján üzletelnek. Kiépült egy rendszer, ami Amerikában már 1950-ben is jól működött; sajnos ebben a körben Magyarország kicsit a perifériára szorult.

Nagy örömünkre létrejött a Budapest Showcase Hub, ami egy zeneipari találkozó, ahol megjelentek koncertszervezők, menedzserek, kiadók, hivatásos tehetségkutatók, és a Hangfoglaló Program is részt vállal a nemzetközi megjelenés támogatásában.

2016 novemberében a négynapos rendezvényen a magyarokon kívül fellépett még a közép-kelet-európai régió számos rockegyüttese. A lényeg, hogy Magyarország zeneipara elindult egy olyan úton, ahol fel tudunk zárkózni a nyugati országokhoz, ami azért jó, mert megismerik a zenei kultúránkat, a zenekaraink kijuthatnak külföldre, vagyis bekapcsolódunk a nemzetközi vérkeringésbe.

Mit érez, hol tartanak?

Sok mindent elértünk, ami számunkra eredmény, és dolgozunk azon, hogy ez folytatódjon. Most vettük fel Los Angelesben a negyedik lemezünket az EastWest stúdióban, ami egy legendás hely, Michael Jackson, Frank Sinatra, a Stones is dolgozott már itt.

Miért volt szükségük amerikai stúdióra?

Egy nagyon egyszerű példát mondanék. Egyik kedvenc lemezem a Loksitól a Bumm – meg kell hallgatni a magyar lemezt, meg a kint fölvettet. Egyik így, másik úgy szól.

Úgy érti, hogy 45 év elteltével a hazai technikai feltételek ugyanúgy le vannak maradva az amerikaitól?

Nem lemaradásra gondolok, csak a mai napig nagyjából ugyanakkora a különbség. Nem azt mondom, hogy itthon nincsenek kiváló szakemberek, nincsen jó stúdió, csak azt a fajta hangzást, amit mi kerestünk, a Los Angeles-i stúdióban tudtuk megtalálni.

Mondana egy példát?

Az egyik számhoz egy elég érdekes visszhangos hangzást találtunk ki, kemény basszusalappal, és nekem annyi volt az ötletem, hogy szóljon úgy az ének, mint a Doors első lemezén. És akkor a producer mondta, hogy ezt kell beállítani… meg izé… meg olyan mikrofon kell – és aztán amit felénekeltem, az egy az egybe úgy szólt, ahogy kértem.

Egy gasztronómiai hasonlattal élve úgy mondanám, hogy a Doors egy szarvasgombás tagliatelle-t főzött az első lemezén, abból én csak a szarvasgombát vettem ki, és beleraktam a mi kajánkba.

Hogy a végén mi lesz belőle, azt még nem tudom. Azt tudom, hogy az összetevőket megpróbáljuk úgy összeválogatni, hogy olyan új étel jöjjön ki belőle, aminek az alapanyagai baromi régiek.

Hogyan élnek? Úgy értem, a rocksztár allűrök szükségképpen megtalálják a zenészeket, vagy lehet azok nélkül is létezni?

Legtöbben egyetemet végzett emberek vagyunk, én kisebb-nagyobb szenvedéseket követően végül tavaly ipari termék- és formatervező mérnök lettem. Szerintem mindannyiunkban megvan a rocksztár… nem allűr, hanem attitűd.

Hogyan tervezi a jövőjét, egyáltalán tervezi?

Nagyon örülnék, ha idős koromig tudnék a rockzenével foglalkozni, vagy a zene körül tevékenykedni. Nem tudom kijelenteni, hogy hatvanévesen mit fogok csinálni. Nyolc éve sem tudtuk megmondani, hogy eljutunk idáig, vagy hogy a basszusgitárosunk 2017-ben lebetegszik, és hosszú időre ágyhoz lesz kötve, és négyen kell tovább mennünk másik zenész segítségével. Egyébként meg minden az ihleten múlik, hogy mondjuk tíz év múlva milyen állapotba kerülök vagy kerülünk, hogy musicalt vagy színdarabot írunk esetleg, mert éppen az érdekel minket, vagy az Ivan & the Parazollal annyira sikeresek leszünk, hogy nem lesz időnk semmi másra. Ezek mind jó dolgok. Bárhogy is alakul, állok elébe!

Tősgyököres óbudai?

Jelenleg is a Római-parton élek, de szinte az egész gyermekkoromat ebben a kerületben töltöttem. A Szentendrei úton laktunk hatéves koromig, utána a Kerék utcába költöztünk, ott éltem 1982-ig, tizenöt éves koromig. Ez az időszak elég intenzíven megmaradt bennem.

Lakótelepen laktak?

Tízemeletes panelben. Ott volt az iskola nem messze, ahova jártam. A nagyszünetben, ha a kerítésen átugrottam, hamar hazajutottam, körülbelül huszonöt méterre volt a lépcsőház.

Miért ugrott haza?

Valamiért mindig haza kellett menni a nagyszünetben. Valójában csak úgy felszaladtunk a barátokkal tíz percre, negyedórára. Az első zenekarom is ideköt.

Egészen fiatalon csöppent a punkzenébe.

Lejártam a térre, ott ismertem meg barátaimat, és egyszer csak mindenki zenélni kezdett. Én voltam a legfiatalabb, tizenhárom és fél éves, a többiek két-három évvel idősebbek.

El lehet mondani, hogy Óbudáról indult az alternatív zenei élet. Megkérdezték, hogy nem tudok-e valamilyen hangszeren játszani, mondtam, hogy szájharmonikázok és énekelek. Kicsit gitároztam is már akkoriban.

Hogyan került szájharmonika a kezébe?

Négyéves koromban kaptam. Nyaraltunk a szüleimmel, talán egy SZOT-üdülőben, játszott ott egy country zenekar, összebarátkoztam az énekesükkel, aki nekem ajándékozott egy szájharmonikát. Látta, hogy nagyon megtetszett nekem ez a hangszer. Elkezdtem rajta játszani, aztán minden Télapóra kaptam egy újabbat. Azért igazából a zongorához kötődtem.

Panelházban zongorát tartottak?

Nem. Ott kezdeném, hogy egy elég komoly fülműtéten estem át hároméves koromban. Kinyitották kétoldalt a fejemet, ráment a hallásom. Fertőzést is kaptam, sokáig voltam kórházban, nem beszéltem rendesen, az összes beszédhiba kijött rajtam. Hatéves koromig jártam vissza hallásvizsgálatra és logopédushoz. Az utolsó vizsgálaton, mielőtt mentem volna általános iskolába, azt mondta az orvos, hogy a hallásom nagyjából rendbe jött, beszélni majd megtanulok, zenész viszont nem lehetek. Megmaradt bennem ez a mondat, mert már tudtam, hogy nem így lesz. Ugyanis négyéves koromtól nyaranta levittek a szüleim vidékre a nagymamámhoz, akinek volt egy régi hangversenyzongorája.

Állandóan a zongoránál ültem, hallás után játszottam, írogattam, megtanultam darabokat. Nagyon zárkózott kis ember voltam, és úgy éreztem, a zene lehet az egyetlen kapocs a világgal.

Több hangszert kipróbáltam – harmonika, zongora, orgona –, a szüleim támogatták az elhatározásomat, így eldöntöttem, hogy ez lesz az életem. A téren megkerestek, hogy van egy zenekaruk, egy szeméttároló helyiségben próbálnak. Lementem, és láttam, hogy elektromos gitáron játssza az egyik fiú a Johnny B. Goodot, egy házilag eszkábált nyolcszáz forintos hangszeren.

Használtak erősítőt a szeméttárolóban?

Akkoriban rádióra kötöttünk rá, ennyire tellett. Beleszerettem az elektromos gitárba. De a mi együttesünk, a Kretens mellett a Vágtázó Halottkémek is Óbudán alakult meg, nagyjából velünk egy időben.

A punk úgy zenében, mint szövegben, külső megjelenésben akkoriban már radikálisabb lázadási forma volt, mint a hagyományos rockzene. Valami különösen kihozta a sodrából? Vagy csak a hirtelen jött lehetőség vonzotta?

Nekem csak egy jó kiindulópontot jelentett a punk, imádtam, hogy zenélhetek, hogy így tudom megmutatni magam. Nem azért csináltam, mert a lányoknak majd tetszik, hogy gitározom a színpadon… éjjel-nappal gyakoroltam, ez volt a lételemem. A feleségem azt szokta mondani, ha ledobnának egy lakatlan szigetre, akkor ott is zenélnél, zenét írnál. Ez tesz boldoggá, ettől lesz teljes az életem.

A szocialista kultúrpolitika felelősei homlok ráncolva figyelték a punkok szárnypróbálgatásait. Megfigyelték a zenészeket, fellépéseket tiltattak le. A Kretens-nek viszonylag szerencséje volt. A legtöbb punk zenekarhoz képest sokat játszottunk.

Első koncertünket egy ruhaipari szakközépiskolában tartottuk. Egy év múlva az első rock tehetségkutatón a hivatalos zsűrinél is sikert arattunk. Teltházak után néha egy láda sört kaptunk, később már pénzt is kerestünk a zenénkkel, de nem ezért csináltuk. Aztán 1985-ben felléphettünk a Pecsában is.

Miért hagyta ott az együttest?

A punk zene már nem elégített ki, több műfajt is ki akartam próbálni.

És akkor az egykori punk zenész a pop-rock mainstream világában folytatta…

Először meghallgatásokra jártam. Abban az időben, a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején a lemezek nagy részét még nem zenekarokkal vették fel, hanem stúdiózenészeket hívtak az előadók mellé a kiadók. Évi negyven-ötven lemezen is játszhattam, a dzsessztől a popig sok műfajban kipróbálhattam magam, rengeteg zenészi tapasztalatot szereztem. Bekerültem Tátrai Tibor helyére Lerch István Supergroupjába, megismerkedtem a nagyokkal, többek közt Solti Jánossal, akivel azóta is barátok vagyunk. Egy idő után a szimpla zenélés sem elégített ki, saját dalokat kezdtem írni, és szép lassan ezekre tettem át a hangsúlyt.

Akkoriban kezdett dolgozni a reklámműfajban is?

Összebarátkoztam Szentmihályi Gábor dobossal, közös stúdiót működtettünk, és egy kapcsolat révén írtunk egy kis reklámzenét. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Magyarország elosztóbázisként működött, tehát a nyugati világmárkák is eljöttek idáig, felkérésre készítettem nekik a reklámzenét, ha tetszett, akkor több keleti, később több nyugati országba vagy az egész világra kiterjedően megvásárolták a zenéimet. Elég fiatalon világcégek zenei arculatát csináltam – Coca Cola, Pepsi Cola, Pannon, alkoholforgalmazó és autógyártó cégek… Megtanultam még több hangszeren játszani, hiszen a reklámon belül nagyon sok mindenre kaptam lehetőséget, szimfonikus zenekarral, népzenekarral dolgozhattam együtt. A gazdasági válság elejéig nyomtam gőzerővel. Azt hiszem, pont jókor voltam jó helyen, az egyik legfelkapottabb szerző lettem ebben a műfajban.

Közben a fiatal reklámrendezők felnőttek, és elkezdtek játékfilmeket forgatni. Herendi Gáborral is a reklámfilmekből ismertük egymást, így írhattam én a Valami Amerikához, a Magyar Vándorhoz és a Lorához a filmzenét.

Rájöttem, hogy én ezt nagyon élvezem. A szimfonikusok iránti vonzalmamat a Kincsemhez írt zenémben mutathattam meg igazán.

Gondolom, a hosszú stúdiózenészi előélete segítette a többféle műfajban való boldogulásban.

Sokat profitáltam belőle. Aztán rájöttem, hogy a reklám- és filmzene sem elégít ki, és 2001-ben beindítottuk Jamie Winchesterrel a közös zenekart. Korábban, a kilencvenes évek elején már volt egy együttesem Jamie-vel, ott is érzelmes, dallamos rockzenét játszottunk, de abból még nem lett turnézó zenekar.

A második formációból annál inkább…

Azt gondoltuk, miért ne rakjuk össze újra nagyjából ugyanazokból a tagokból az együttest – próbáljuk meg! Az első koncerten nyolcvanan-százan jelentek meg, a következőn dupla annyian, aztán azt vettük észre, hogy turnézunk, és teltházak várnak minket szerte az országban.

A koncertjeiket túlnyomórészt a női közönség látogatta, és a csajos túlerő a későbbi szólókorszakára is jellemző volt.

Azt mondják, romantikus alkat vagyok vagy lírai. Eleinte a közönség kilencven százalékát nők tették ki, köztük rengeteg fiatal lány, később azért eljöttek a fiúk is.

A Jamie Winchester & Hrutka Róbert dalok mindig angolul szólaltak meg. Miért?

Az angol anyanyelvű Jamie öt év alatt gyönyörűen megtanult magyarul, akcentus nélkül beszélt. Próbált magyarul énekelni, de nem érezte hitelesnek magát. Végül is az anyanyelvén jöttek a gondolatai, és azt mondtuk, miért ne, hiszen a közönségünk zöme úgyis tud angolul.

Az angol szöveg később aztán gátat jelentett, mert a rádiók nem tudtak hova tenni minket. Eleinte még játszottak, később már nem tudták eldönteni, hogy melyik szekcióba soroljanak – magyarok vagyunk, de angolul éneklünk –, ezért mellőztek minket.

Persze mi nem is pedáloztunk a médiánál, sőt, a sajtótól egy idő után elzárkóztunk, mert a bulvárlapokban folyt a sztorigyártás, naponta írtak rólunk olyanokat, amik meg sem történtek. Például megjelent, hogy egy forgatáson fiatal lányokkal orgiát rendeztünk. Nekem mint családos embereknek ez különösen nem hiányzott.

Viszont újra hiányozhatott valami, mert szélesebbre nyitotta a zenei palettáját.

Megismerkedtem Bereményi Gézával, a színház felé is kacsingattam, színész előadóknak kezdtem zenéket írni.

Meséljen a színészekkel folytatott közös munkáról!

Für Anikót ismertem meg először, rajta keresztül lettünk jóban Gézával.

A 2006-ban megjelent Nőstény álom című lemezünk annyira sikeres lett, hogy négy év múlva elkészítettük a következőt, a Kitalált világot. A dalok, ahogy a későbbiekben más színész előadóknál is, unplugged szólaltak meg.

Tompos Kátyával a Valami Amerika 2 forgatásán találkoztam, és azonnal feltűnt, milyen jól énekel. Mivel én imádom a klasszikus magyar költőket, Kosztolányit, Pilinszkyt, rábeszéltem Kátyát, hogy legyenek versfeldolgozások is az első lemezen. Közben már összehoztunk egy Pilinszky-estet Alex Fenderrel is, bár nagyon féltem megzenésíteni. Nem tudtam, hogyan is kellene hozzányúlni, Bereményi is azt mondta, hogy hú, Pilinszky veszélyes terep. Emlékszem, elvittem neki két dalt megmutatni. – Van értelme, Géza? – kérdeztem. Bólintott, van. 2014-ben jött Udvaros Dorottya a képbe, szeretett volna velem dolgozni, megkeresett, hogy csináljunk Bereményivel egy közös lemezt. Azonnal egy hullámhosszra kerültünk.

Tehát bő harminc évvel a nagyon sikeres Dés– Bereményi album megjelenése után a Hrutka– Bereményi szerzőpáros készíthette a színésznő második lemezét.

Igen, és ez is aranylemez lett. Az ember mindig izgul… mindhárom színésznőnek megálmodtam egy-egy zenei világot, óriási a felelősség, hogy működjön, hogy ő jól érezze magát benne és szeresse. Nem úgy csinálom, hogy a fiókból előhúzok néhány régebbi szerzeményt, hanem igyekszem megismerni az előadó lelkét, vágyait. Aztán összerakom a projektet, amiben lemez és koncert is szerepel.

Bereményivel másféle zenei útra is rálépett.

Cseh Tamás halála után, 2010-ben Bereményi össze akart hozni egy emlékkoncertet. Kiválasztottunk színészeket, akik szerintünk hitelesen tudják előadni a dalokat, és Géza megkért, hogy hangszereljem át a számokat.

Fiatal korában, mint számos kortársa, Cseh Tamás-rajongó volt?

Tudtam, hogy Cseh Tamás létezik, de kimaradt, akkoriban más stílusú zenéket hallgattam. Miután nagyon sok dalát meghallgattam, Géza ajánlott néhányat, én is kiválasztottam jó párat, szabad kezet kaptam a családtól, és éreztem, hogy ebből tudnék valami érdekeset csinálni hangszerelésileg. Létrejött az est, amiből film is készült, és azóta is szervezünk évente pár nagyobb koncertet.

Kik voltak a kiválasztott színészek?

Az első körben Kulka János, Nagy Péter, Udvaros Dorottya, Für Anikó, Tompos Kátya, később jött Rudolf Péter, Cserhalmi György.

Cseh Tamás egy szál gitárral nagyon személyes hangon szólalt meg. Hogyan tudták megoldani, hogy hangszerelve, különböző előadókkal is működjenek, értelmet kapjanak a dalai?

Már a próbafolyamat elején megbeszéltük, hogy senki ne akarjon Cseh Tamás lenni. Előfordult, hogy egy-egy előadó ugyanolyan stílusban akarta megidézni azt a világot, ami aztán egyáltalán nem működött. Amikor viszont az előadó a maga képére formálta, a hangszerelt dal egyszerűen elrepült valahová, ahol értelmet nyert. Hogy miért szeretem a színészeket, miért akartam velük dolgozni? Ott volt például Cserhalmi esete. A Születtem Magyarországon című dalt kapta meg. Legyünk őszinték, ő nem egy aranytorkú énekes. Mindig meg is kérdezte: hamis vagyok vagy nem?

Ne foglalkozz vele, te ismered ezt a kort, minden rezdülését, ismered Géza minden szavát, tudod miért írta le, egyszerűen azonosulj vele. Elénekelte, és álló vastapsot kapott.

Ha az előadóban megszólal a saját hang, és az érzéseit át tudja adni, azt meghálálja a közönség.

A munkái közül melyekre emlékszik a legszívesebben, melyiket tartja a legjobbnak?

Nem mindig a legismertebb volt a legszebb. Filmes vonalon a Kincsem zenéjét említeném, amiért a legtöbb elismerést kaptam a szakmától, a közönségtől. Filmzenéknél, előadóknak készített lemezeknél mindig az utolsót szeretem a legjobban. Ráhangolódom az éppen aktuális zenei világra, és nagyon izgulok, hogy megvalósuljon az elképzelésem. Az első egy-két koncerten, amikor kiállok a színpadra, kiderül, hogy mi született meg. Nézem az emberek arcát, és nagyon örülök, amikor látom rajtuk, hogy megtörténik a csoda, hogy igen, átment, megérintettük őket, és velünk vannak. Bár volt egy pillanat az életemben, amikor megbillentem. 2008-ban feloszlott a Winchester–Hrutka projekt, túl sok volt a koncert, a turné, mellette filmzenéket írtam, előadóknak lemezeket, plusz színházi munkáim is voltak, és akkor azt gondoltam, végleg abbahagyom a fellépéseket.

Fél év sem telt el, és annyira hiányozni kezdett a színpad, hogy először csak egyet, aztán még egyet vállaltam, és aztán újra jöttek a turnék.

Ennyi elfoglaltság és munka mellett egyáltalán van magánélete?

Hát éppen ez az! Volt olyan időszak, amikor a határidők vették át az irányítást az életemben. Megesett, hogy három napig ültem a stúdióban, és félórákat aludtam. Éreztem, hogy ennek rossz vége lehet az egészségemet illetően is. Koncertezni nagyon jólesett, de a többi munkámmal együtt már sok volt. Pár év eltűnt számomra a két fiam életéből, és akkor azt mondtam: ha így múlik el az életem, akkor mi értelme dolgozni? Visszavettem. Ahogy lett egy hét vagy tíz nap szabadidőm, azonnal kiválasztottunk egy helyet a világban, és elutaztunk a családommal pihenni.

Jól tudom, hogy a feleségével még a gimnáziumi években ismerték meg egymást?

Az óbudai Martos Flóra gimnáziumba jártunk. Megláttam, odamentem hozzá, és közöltem, hogy te leszel a feleségem. Ezután két évig nem állt szóba velem, került, azt gondolta, hogy nem vagyok normális.

Két évvel később egyszer eljött egy koncertemre, egy barátom elhozta. Beszélgettünk, találkoztunk, aztán nyolc év múlva újra megkértem a kezét, és már nem mondott nemet. 1994-ben házasodtunk össze.

Ön nagyon felkészült zenész, de mit gondol, mi kellett még ahhoz, hogy ennyire szaladjon a szekér, hogy ilyen nagy mértékben foglalkoztatott legyen a szakmában, idestova harminc éve?

Egy kis szerencse biztos nem ártott, de azt gondolom, nagyon nagy alázat kell. Mivel többnyire egyedül dolgozom, az előrelépés érdekében meg kellett tanulnom adott helyzetekben felülbírálni és nagyon hamar dönteni. A magánéletemben a döntéshozatal nehezebben megy, de a szakmában muszáj, nem lehet másképp. Kitalálok valamit, projektet, zenei világot, és kitartok mellette. Megálmodok valamit, ahogy gyermekkoromban is megálmodtam, hogy zenész leszek. Minden az álmaimról szól, és az álmaimmal fokozatosan felépül az életem is. Néha bizonytalanná válok, de valahogy a sors mindig segít. Kellenek az apró kudarcok is, mert azok által megyek előre, és nem hagyom el magam, bizonyítanom kell. És egyszer csak a sors odarakja a lehetőségeket, vagyis meghálálja a kitartásomat. Mindig tanulok. Figyelem a külföldi zeneszerzőket is, hol tartanak, miben tudnak újat hozni. Már ráismerek, hogy egy-egy filmzene kinek a munkája.

A rendezők vissza is hívják a következő filmjükre.

Igen. Valamelyik barátom böngészgette a legnézettebb magyar filmek listáját, és azt mondta, hogy a nagy részének én írtam a zenéjét. Ahogy már mondtam, tényleg szerencsés vagyok.

Azért is raktuk össze tavaly a Hrutka Symphonicot, mert a repertoár már óriásira nőtt, és azt szerettem volna, hogy legyen egy dalokból és filmzenékből felépített Best of-koncert.

A rockos vonalat mostanában mintha egy kicsit hanyagolná.

2017-ben Jamie-vel csináltunk három koncertet, két nagyzenekarosat és egy rockosat. Már nagyon hiányzik a rock. Ha felvesszük a következő LP-t, az már biztosan ilyen lesz. Szólóban ez lesz a harmadik lemezem.

Jamie Winchesterrel tavaly újra összeálltak. Nem gondolt arra, hogy a Kretens-szel is felelevenítse a múltat?

Tíz év szünet után a Kretens 2006-ban visszatért, az alapítótagok közül ketten játszanak még benne. A régi szövegek ma is jók, abszolút vállalhatók. Pár éve egy punk fesztiválon három szám erejéig felléptem velük.

Milyen érzés volt tépni a gitárt?

Élveztem. Szeretem őket. Nekem a fiatalságom volt. Teljes koncerteken már nem léphetek fel a Kretens-ben – nem lennék hiteles. Már teljesen más az életem, a Kretens megmarad régi óbudai emléknek. Azóta lett sok más is, ami a mai Óbudához köt: a szüleim és a feleségem szülei is itt laknak, és a próbatermünk itt van a Kiscelli úti posta aljában.

Több helyen is nyilatkozta, hogy nem érzi magát sztárnak.

Volt olyan időszak, hogy az utcán odajöttek az emberek, megöleltek, megköszönték a dalaimat. De a munkásságom nagy része olyan történet, hogy névtelenül játszottam, vagy apróbetű voltam lemezek hátsó oldalán. Nem mindenki olvassa el, ahogy moziban a vége főcímet sem, a tévében meg le is vágják a filmek, sorozatok végét. Persze jólesik, ha ismernek, de mást mondanék. Nekem az a fontos, hogy megtaláljam azt a közönséget, aki szereti a zenémet. Az emberek megköszönik, hogy vagyok, hogy adok nekik valamit, írnak pár sort, vagy éppen egy hosszú levelet.

Elmondják például, hogy az én zenémmel párosult egy-egy élmény, ami elkíséri őket életük végéig. És akkor azt mondom, hogy ez a legszebb dolog, amit elérhetek. Picit halhatatlanná válhat az ember, mert szétszór magából darabokat a világba.

Nem zavarja, hogy csendesen, kicsit félrehúzódva dolgozott sokáig?

Nem, mert benne volt a lehetőség, hogy kísérletezhetek. Ma már nem kísérletezem, hanem szeretnék magam után hagyni valamit. Egy kedves barátom megkérdezte, tudom-e, mennyire irigyel engem. – Felmész a színpadra, lejátszol a hangszereden egy dallamot, elindulnak a hanghullámok, és elérik a befogadót. Körbeveszik, majd az érzelmek kikódolják, és ez csodálatos – mondta. É n tovább megyek az ő gondolatmenetén. A hanghullámok aztán mennek tovább a világmindenségbe, feleződnek, de nem tűnnek el, körülölelnek minket, mint a gondolat. Ha létezik az a bizonyos közös akarat valahol, akkor ott minden értelmet nyer. Tizenvalahány éve eldöntöttem, hogy nem akarok magam után hagyni már mást, csak szép dolgokat. Felelősségel tartozom minden hangért.

A klasszikus költők után kortárs költőket is megzenésített, aztán egyikükkel szorosabb kapcsolatba is került…

Grecsó Krisztiánnal 2016-ban ismerkedtem meg. Beválasztottak a Kiválóságok Klubjába, ott futottunk össze, azt mondta, azért jött el, hogy velem találkozzon. Előző este pont őt olvastam, mondtam is Tompos Kátyának, milyen jó lenne vele együtt dolgozni. Aztán egyszer csak felkértek minket egy közös színdarabra, ez volt a Stop. Megcsináltuk, közben kitaláltuk, hogy összehozunk egy irodalmi estet, ami egy év múlva meg is valósult. A produkció kinőtte magát, mindenhol telt házzal megy, az egész országban fellépünk, nagyon élvezem. Februárban az Esernyősben is bemutattuk.

Szem- és fültanúja voltam a sikerüknek. Visszatérnek?

Persze, jövünk még Óbudára, más helyekre is hívtak minket a kerületbe. Mind a ketten gitározunk, nagyon személyes hangvételű produkció, kapom a pozitív visszajelzéseket a közönségünktől. Van benne költészet, zene – olyan már, mint egy koncert, de mégsem csak annyi, mert többet is ad, beszélgetünk, történeteket mesélünk.

A legtöbb dal az én szerzeményem Grecsó verseire, de már ő is bemutatkozott zeneszerzőként. A műsorunkon szerepelnek még novellarészletek, verskollázs az ő aláfestő zenéivel, és van három saját dalom is saját szövegeimmel.

A zenéit nagyon sokan ismerik, de hogy szöveget is ír, arról talán kevesebben tudnak.

Nagyon szeretek írni, másoknak is, de általában nagyon személyesre sikerülnek. Előfordult, hogy amit írtam valakinek, nem adtam oda, bekerült a fiókba. Nem bírtam megválni tőle.

Kit fosztott meg a szövegétől?

Nem mondhatom meg, mert akkor megtudja.

Visszatérve még a megzenésített verseire: hogyan választja ki a költeményt?

Az a pillanat dönt, az a hangulat, ami elkap este egy kötettel a kezemben. Amikor egy verset olvasva könnyezem, akkor azonnal érzem, hogy ezt meg kell zenésítenem. Azt gondolom, hogy a zene a csúcspontokon vagy a mélypontokon születik. Amikor egy vers ezt váltja ki belőlem – legyen az öröm vagy fájdalom –, akkor megnyílnak a kapuk, és így születnek a leghitelesebb dalok.

Wrabel Sándor hirtelen vált felnőtté, hiszen 1944-ben, amikor Magyarországon a világháború harci eseményei zajlottak, lett 18 éves. A munkatáborok embertelen körülményeit is kevesen élték túl, de mindezen életveszélyek ellenére Wrabel Sándor hazatért, és elhatározta, hogy képzőművészeti tehetségét a budapesti Képzőművészeti Akadémián fejleszti tovább. Mesterei Pór Bertalan és Kisfaludi Strobl Zsigmond voltak. A végzést követő időszakról kevés adatunk van.

Segítségül hívtuk , aki a Wrabel Sándorral foglalkozó Tehetség – talonban című, 1964. augusztus 9-én a Szabad Föld újságban megjelent egész oldalas cikkében elmondja, hogyan próbálta a művész a tanulmányait befejezve megélhetését biztosítani: „… Volt már anyagmozgató munkás egy kulturális intézményünknél, mázolt hajót az újpesti hajógyárban, sőt egyik állami gazdaságunk juhászaként is tevékenykedett. A 38 éves Wrábel Sándor viszont már négyszer kért alkalmat a Képzőművészek Szövetségétől, hogy kiállításon mutat(koz)hasson be a közönség előtt – hiába. A helyi tanács, bár megjutalmazta népművelő munkájáért, ez ideig nem vette észre, hogy ez a nem mindennapi tehetségű művész, megfelelőbb hely híján, egy megszüntetett temető ravatalozótermében dolgozik…”

A művész valóban a békásmegyeri – használaton kívül helyezett – temető hullaházában alakította ki műtermét, sőt egy ideig lakhelyét is.

Befogadta, támogatta őt Zámolyi László atya – a békásmegyeri Szent József Plébánia papja –, akinek e barátság révén az évek során egy kis Wrabel-gyűjteménye alakult ki. A plébánia tulajdonában álló volt iskolaépületben, amely ma a Szent József Ház nevű közösségi tér, Bús Balázs III. kerületi polgármester jelenlétében 2012 húsvétján állandó kiállítás nyílt a művész nevét viselő Wrabel-teremben.

Wrabel az 1956-os forradalom fegyveres harcaiban nem vett részt, de a magyar nép heroikus harca, illetve az azt követő megtorlás festészetéhez témául szolgáltak.

Nehéz lenne megállapítani, hány forradalmi képet is készített, mivel feltételezhető, hogy a Legfőbb Ügyészség Politikai Osztálya által 1965-ben „ellenforradalmi izgatás” címén ellene indított eljárás kezdetén ezekből, amit lehetett, bizonyosan megsemmisített.

A feljelentés, a nyomozás, a büntetőeljárás alapjául szolgáló Forradalom (Akasztás), 1956 című festmény, ami Artner Tivadar az Évezredek művészete című több mint 18 ezer példányban kinyomtatott könyvének 585. oldalán szerepelt, bűnjelként lefoglalásra került, majd miután a művész 1966-ban visszakapta, egy magyar magángyűjtőnek eladta. Artner Tivadar könyvét 1965-ben úgy kapta kézbe az olvasóközönség, hogy az 585. oldalon Wrabel képe helyét Ferenczy Béni rajza foglalta el. A könyv 1968-as és 1972-es „átdolgozott, bővített” kiadásából pedig kimaradtak a Wrabel Sándort méltató alábbi sorok:„… Mai festészetünkben tovább él a múlt századi realizmus hagyománya is. Ennek szellemében alkot a békásmegyeri Wrábel Sándor, aki a Nagykevély festői hegyvidékén alakította ki bensőséges erdőkép-festészetét, mely stílusa révén a barbizoni mesterek, kiváltképpen Paál László borongós hangulatú vásznaival rokon…”,illetve a művész Erdei táj, 1953 című festményének reprodukciója is.

Nagy Ferenc 1993-ban az alábbi módon emlékezik meg Wrabel Sándor 1991-ben rendezett csepeli kiállításának előkészítéséről: „… Természetesen, a hatalom nem maradt tétlen, megbüntette a bűnösöket. Artnert és Wrábelt állandó zaklatások érték, gyakori látogatói voltak a Gyorskocsi utcai kihallgató helyiségeknek, s a művészeti életből teljesen kiszorították őket. Wrábel budai műteremlakását elvették, a városból is elűzték. Így került Pomázra, ahol lakcímének hiányában a kocsmában próbálkoztunk az iszogató helybeliektől megtudni a szükséges információkat. Jól tettük, mert bár nevét nem ismerték, tudták, merre lakik a hallgatag és furcsa művész. A szinte lakatlannak tűnő házhoz érve hosszas kiabálásunkra előbb kutyaugatás volt a válasz, majd megjelent egy borostás arcú férfi, aki bemutatkozásunk után közölte, hogy jó helyen járunk, ő maga Wrábel Sándor.

Bizalmatlanul fogadott, s még jobban meglepődött, amikor közöltük, hogy képeit szeretnénk kiállítani. Feszültsége lassan feloldódott, s hosszabb beszélgetés után őszintén kitárulkozott. (…)

Lassan sor került arra is, hogy elénk tárja kiállításra alkalmas festményeit is, melyekből azonnal rájöttünk, hogy Dr. Losonci Miklós jól választott, amikor Wrábel Sándor műveit ajánlotta…”

Dr. Losonci Miklós művészeti írót személyes ismeretség, barátság fűzte az elfeledett művészhez, aki nagyfokú tisztelettel foglakozott művészetével. 2002-ben megjelent írásában Wrabel Sándorról az alábbiakat írja: „… Élete gyötrelmes volt, művészi felemelkedése nagyszerű, utóélete is késedelmes, de lassan immár tisztuló, igazságosztó. Jellem és sors keresztezte életét, sújtotta a történelem, nyomasztó teherként nehezedett rá a személyiséget, nemzetet sorvasztó vörös despotizmus. Ehhez járult még valami.

Nem volt szerencsés ember, semmi tehetsége nem volt az érvényesüléshez, csak a művészetekhez. Sorsa éppen jellemtisztasága miatt az lett, hogy jelentőségét nem kora, csak utókora fedezte fel.

Nem, nem a pártállam, hanem a demokrácia. (…) 1991-ben nyílt meg önálló kiállítása a Csepel Galériában, ahol a kiállítás katalógusába a következőt írtam fő művéről, a Magyar Golgota című festményéről és művészetéről: Ölyv őrzi külön szobában ezt a megrendítő, 1956-os, mesterművé fokozott emléket Wrabel Sándor pomázi műteremotthonában. Bosch, Goya és Vörösmarty A vén cigány látomása folytatódik a csontvázak táncában, a keresztfára szögezett madár­ember-testben. Nemcsak a festészet, hanem a történelem ismétlődő szürrealizmusa e mű, innen, hogy a rajz expresszív vágtába kezd, a színek vörös-fekete sávokká, tömbökké forrósodtak. (…) Látszólag paradoxonnak tűnik a megállapítás, mely igaz: A magyar 1956 szabadságharc-forradalmának legnagyobb festője volt, ő, aki nem volt forradalmár, nem akart forradalmár lenni, egyszerűen csak azzá lett az emberség belső parancsából. (…) Ő nem hősködésből festette 1956 magyar tragédiáját, ezt látta, és így, ezért így, csak így örökítette meg festményciklusában a valóságos képsort. E festői ténymegállapításért gyötörték mindvégig. Kivégzés-pszichózisban élt, mint egykor Radnóti, e sorsrokonság okából festette meg nagy művét, a Radnóti emlékére címűt.”

Wrabel Sándor pályájának alakulását 1965-ös meghurcolása visszavetette, szó sem lehetett arról, hogy műveit itthon a közönség elé tárja, illetve hogy az állam vásároljon alkotásaiból. Egy út maradt számára nyitva – mivel a magyar államnak valutára volt szüksége, és az akkori szigorú szabályozás szerint az általa „termelt” külföldi fizetési eszközt a MNB árfolyamán kellett forintra váltani, népgazdasági érdek is volt –, a külhoni érvényesülés. Wrabel Sándor, mint a XX. században életre kelt Don Quijote, hatalmas elszánással a művészetek hazájában, Olaszországban próbálta tehetségét kamatoztatni, kibontakoztatni. Ezért nem ismert, elismert művészete Magyarországon, mivel a vele való foglalkozás a diktatúra éveiben veszélyes volt. Ezzel szemben 1965-től két évtizeden keresztül változó intenzitással, lehetőségeihez mérten szerepelt olasz kiállításokon, önálló tárlata nyílt Milánóban, Bertinoróban, Nápolyban, Faenzában. Milánói művészekkel együtt olaszországi tárlatokon kívül dél-amerikai vándorkiállításon is részt vett műveivel, amit az olasz állam kitüntető oklevéllel honorált. Míg a művész életében alig jelent meg itthon méltatás, addig Olaszországban tisztelték, díjakat kapott, vásárolták festményeit, cikkek kísérték kiállítási szerepléseit, munkásságával komolyan foglalkoztak, sőt ő maga is írt cikkeket.

Gyermekkora óta természetbúvár volt, különösen a vadászmadarak élete érdekelte. Sok időt töltött az állatok, a madarak megfigyelésével, később tartásukkal, idomításukkal.

A ’60-as évek elején költözött a Budai-hegyekkel határos Békásmegyerre, ahol a közeli erdőkben töltötte idejét, illetve az ottani élővilággal foglalkozott. Az általa vezetett művészcsoport tagjaival vasárnaponként az erdőt, a hegyeket járta. Azért végezte el 1962-ben a Magyar Vadászok Országos Szövetsége által szervezett vadgazdálkodási tanfolyamot, majd 1964-ben a szintén általuk szervezett preparátori tanfolyamot, hogy gyarapítsa ismereteit e tárgykörben. A tanfolyamok tagsága, tanárai közt hasonló érdeklődésű barátokra lelt, akik segítették, támogatták művészetének alakulását, külföldi utazásait és képeladásait.

Özvegye, Wrabelné dr. Gulla Etelka úgy egy évtizede azzal a kéréssel keresett fel – akkori munkahelyemen, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus Úri utcai irodájában –, hogy tekintsem át férje hagyatékát, foglalkozzak művészetével.

A rendszerváltást követően a Lektorátus már nem úgy működött, mint a pártállami időkben, amikor osztályharcot folytatva Wrabel Sándor és mások érvényesülését, kiállítási szereplését akadályozta.

Amikor áttekintettem a művész családjánál őrzött hagyatékát, szembesültem azzal, hogy Wrabel Sándor egyedi, gazdag, közreadásra méltó életművet hozott létre. Felmértem, hogy habár műveinek egy jelentős hányada hazai és külföldi gyűjtőkhöz került, a családnál őrzött kollekcióból kiállítások szervezhetők, illetve erre, valamint a művészetét dokumentáló, gondosan összegyűjtött anyagra támaszkodva összegző tanulmány írható.

A művész halálának 20. évfordulóján két kiállítást is rendeztek a III. kerületben. Az első egykori lakhelyén, Békásmegyeren húsvétkor nyílt a Szent József Házban, a második 2012 novemberében a San Marco utcai Óbudai Kulturális Központban. Az első tárlat egyben a művész alkotásaiból kialakított Wrabel-terem felavatását is jelentette, ahol egy tucat festménye állandó kiállításon tekinthető meg. Itt túlnyomórészt tájképei láthatók, míg az általam válogatott és rendezett reprezentatív emlékkiállításon bemutatott mintegy 26 festmény megpróbálta Wrabel művészetének széles palettáját bemutatni. Szerepelt az anyagban 3–4 önarcképe, egy, a feleségéről és egy, az édesanyjáról készült finom portré, vagy két tucat tájkép, 2–3 csendélet, 2–3 állatábrázolás, egy bibliai tárgyú kép, valamint a Radnóti Miklós kivégzését ábrázoló, a ’60-as évek végén készült, 90 x 192 cm-es méretű, megrendítően monumentális kompozíció. A részben historizáló, bensőséges portrék, a lírai tájképek és természethű állatképek kifejezésvilágával homlokegyenest ellentétes hatású, expresszív nyugtalansággal, feszültséggel rendelkező, a vér és a tűz vörösében izzó, a költő életét kioltó sortüzet ábrázoló festmény a többi alkotástól elkülönítve volt megtekinthető.

Wrabel Sándor, aki átélte a háború borzalmait, a kiszolgáltatottságot, valamint jogfosztottságot, akire többször is rávetült a halál árnyéka, megélt tapasztalatai alapján a kivégzésről autentikus, riasztóan naturális képet festett.

Ez a megdöbbentő, megrázó festmény, valamint az ehhez hasonló színvilágú, drámaiságú Magyar Golgota, 1984 című, 122 x 255 cm-es méretű képe, illetve a Forradalom (Akasztás), 1956 című kompozíciója művészetének expresszív, szürreális vonulatához tartozik.

Megítélésem szerint – habár műveinek többsége tájkép, sok portrét, vadászati témát, állatábrázolást, illetve zsánerjelenetet is festett – ezek a programképei jelzik művészetének csúcspontját. Fontos említeni, hogy a művész 1969-ben olasz nyelven, Milánóban folyóiratcikket jelentetett meg In memoriam Radnóti címmel, frissen készült festményéről. Ebben a művész nem csupán festményének reprodukcióját adja közre, hanem leírja a munkatáborba kényszerített, Németország felé erőltetett menetben hajtott költő sorsát, akit a háború vége előtt nem sokkal Abdán végeztek ki. Wrabel írása közli az exhumálásának azon megrázó részletét is, amikor a mártír költő zsebében megtalálták azt a füzetet, amely utolsó verseit tartalmazza.

Dr. Losonci Miklós művészeti író találóan állapítja meg 2007-ben papírra vetett együttérző soraiban, hogy „… Wrábel Sándornak mindig beilleszkedési zavarai voltak, melyet a Gulág, az ÁVH, az Ügyészség komponált. Kisebb-nagyobb mértékben minden öl, önérzetet sért, zavart okoz, eltántorít a személyes küldetéstől.

Wrábel Sándornak szenvedést okozott, de nem pusztította el – sajátos esszenciát adott művészetének, miközben élete merő kínlódás lett…

Vitathatatlan, hogy a magyar társadalom egészét sújtó XX. századi megpróbáltatások Wrabel Sándort fokozott mértékben érintették, de a művész életének alakulását áttekintve számos pozitív eseményre is felfigyelhetünk. A sors csapásainak elviselését a boldog családi háttér, a békásmegyeri otthonból való kilakoltatást követően a pomázi lét megteremtése, az erdővel, a természettel, az állatokkal való szoros együttlét, a művészetpedagógusi feladatok ellátása, a művész tehetségének olaszországi elismerése tette lehetővé.

Itthoni reputációja csupán 1989 után kezdődött, több kiállítása nyílt, azokról írások jelentek meg, és 2001-ben, születésének 75. évfordulóján Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata emléktáblát helyezett el egykori otthonának falán. 2003-ban Pomáz városa az 1956-os forradalom és szabadságharc 47. évfordulója alkalmából „a településsel kapcsolatos munkásságáért” Pomáz díszpolgára posztumusz címmel tüntette ki, 2006-ban pedig, a forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján Csepel Önkormányzata posztumusz ’56-os emlékérmét adományozott neki. 2011-ben az Óbudai temetőben található sírját a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság, 2012-ben, halálának 20. évfordulóján Békásmegyer-Ófalu közösségi háza, a Szent József Ház egyik termét róla nevezték el, ahol állandó kiállítás fogadja a látogatókat.

(A szerző művészettörténész)

Wrabel (Wrábel) Sándor festő

Budapest, 1926. június 28. – Budapest, 1992. június 25.

Díjak, elismerések

1965 • ezüstérem, Bertimoro

1965 • aranyérem, Milánó

1967 • az olasz Minisztertanács kitüntető oklevele

1975 • a római Francia-Olasz Intézet díja

2003 • Pomáz díszpolgára cím (posztumusz)

2006 • ’56-os Emlékérem, Csepel Önkormányzata ’56-os Emlékbizottsága (posztumusz)

Egyéni kiállítások

1965 • Mostra dei pittori ungheresi, La Rotunda [P. Bak Jánossal, Blaskó Jánossal, Fáy Győzővel], Milánó (kat.)

1965 • La Travernetta di Montemaggio [P. Bak Jánossal, Blaskó Jánossal, Fáy Győzővel], Bertinoro (leporelló)

1966 •  Galleria Totti, Milánó (kat.)

1968 • Fiera d’Oltremare, Nápoly (leporelló)

1978 • Angyalföldi József Attila Műv. Központ

1982 • Villa Prati, Bertinoro (leporelló)

1983 • Galleria Voltone della Molinella, Faenza (leporelló)

1985 • Sala Lega, Brisighella (leporelló)

1991 • Csepel Galéria, Budapest (leporelló)

1995 • MDF Székház, Óbuda

1999 • Vadászati napok, Nagymaros

2004 • Magyarok Háza, Budapest

2004 • Testvérmúzsák Galéria, Pomáz

2004 • Hotel Pest, Budapest

2005 • Keresztény Múzeum, Esztergom (leporelló)

2008 • Vallomások, Postamúzeum, Budapest

2011 • Csillaghegyi Közösségi Ház, Budapest

2012 • Óbudai Kulturális Központ (San Marco Galéria), Budapest

2014 • Magyarországi Németek Háza, Budapest

Állandó kiállítás

Szent József Ház, Békásmegyer-Ófalu

Önarcképek

Wrabel Sándor alkotómunkásságában nagy számban található önarckép. Példaképei közül Rembrandt szintén kiemelkedően sok önarcképet készített. Érdekes módon Wrabel Sándor saját magáról festett képei között többnél a művész különböző szituációban, historizáló öltözékben, vagy különböző lények társaságában jelenik meg. Hol Tartarin de Tarasconként, Don Quijoteként, Miltonként, szentként tekint reánk. De, mint szőnyegárus vagy állataival, illetve bibliai személyekkel együtt is ábrázolja önmagát. Ezeken a festményeken saját jellemző, lényeges vonásai, a művész személyisége, öntudata meghatározóan érvényesül.

Barkó Gyula 1918. február 27-én született Kispesten, majd Pestszentimrén cseperedett. Édesapja szobafestő, mázoló volt, édesanyja háztartásbeli. Négyen voltak testvérek, a legidősebb István volt, aki apjuk példáját követte, Gusztáv képkeretező lett, Magdolna pedig varrónő.

Gyuláról viszont már nagyon korán kiderült, hogy kivételes tehetsége van a képzőművészethez.

Az elemi, majd a polgári iskolákat 1934-ben fejezte be, és egy fennmaradt ajánlólevél tanúsága szerint már akkor egyértelmű volt, hogy az élete összeforrt a művészettel:

„Barkó Gyula […] művésztelepünknek a Képzőművészeti Főiskolára előkészítő tanfolyamán 1934. IX. 11-től 1937. I. 18-ig részt vett, s az elért eredményeinél fogva a főiskolai felvételi vizsgájára érdemesnek találtam […]

Budapesten, 1937. november 27.

Krivátsy-Szűts György

festőművész-tanár, a Városmajori Művésztelep festőiskolájának igazgató-tanára”

Mégsem a főiskolán folytatta tanulmányait: szülei megkeresték Vaszary János festőművészt, aki megnézte Gyula rajzait, és tanítványául fogadta.

Négy évig tanult, rajzolt, festett Vaszary festőiskolájában. Valószínűleg ott dőlt el, hogy az akvarelltechnika áll hozzá a legközelebb.

–  Gyerekkorában is készített vízfestményeket, ebből három darab szerencsére megmaradt – mutatott egy képre a családi gyűjteményből Gábor. – Az akvarelltechnika szeretete, amelyet egész életében leginkább használt, magyarázható az impresszionistához közeli ábrázolásmódjával – vízfestékkel kiválóan lehet rögzíteni a pillanatnyi impressziót még a helyszínen. Később textiltervezőként a napi munkája is inkább a vízfestékhez, illetve a temperához kötötte.

A II. világháború az ő sorsát is befolyásolta, katonaként a Don-kanyarhoz vezényelték. – Sokszor mesélt a Don-­kanyarban átélt időszakról – emlékezett lánya, Magdolna. –  Ott borzasztó körülmények között kellett életben maradniuk, mínusz 40 fokban kellett menetelni. A testvére küldött neki egy meleg zoknit, ami sajnos annyira szoros volt, hogy elszorította a lábát. Menetelés közben hóval dörzsölte a kezét, így azzal nem is történt semmi baj. A lábát viszont nem tudta felmelegíteni. Amikor már őrjítő fájdalmat érzett – a bakancsot természetesen nem vehette le –, egy autó sárhányójába kapaszkodva tudta folytatni az utat, de néhány nap múlva már az is meghaladta az erejét. Végül valahol összegyűjtötték a sérülteket, őt is megvizsgálták, látták, hogy súlyos fagyása van, ezért egy autóval Nürnbergbe vitték.  A kórházba érve azonnal amputálták, arra ébredt, hogy mindkét lábfeje hiányzik, csak a sarkai maradtak meg.

Ahogy kicsit jobban lett, rögtön vásznat és festéket kért. Fennmaradt egy olyan fotó, amikor ül az ágyon, és a főorvos ült modellt. Aztán hegedűt kért, és elkezdett játszani betegtársainak.

Napsugaras ember volt, mindig vidám. Ha belegondolok, hogy milyen lehetett 26 évesen elfogadni fiatalemberként, hogy csonkolták a lábait!

Kapott egy protézist, ami a térdéig ért. Egy Ilonka nevű ismerősöm mesélte, hogy a háború után a Corvinnál találkoztak, látta az apukámat mankóval, és utána szólt: Gyuszikám, te vagy?

Apukám átölelte, azt felelte, hogy igen, én vagyok, ha csonkán is, de megjöttem a frontról, élek.

A fiatal művész megtanult mankó nélkül, egy bottal járni, biciklivel közlekedni. Kerékpárral járta be a Kecskemét, Mártély, Zsennye, Csongrád, Hódmezővásárhely körüli tanyákat, amiket megfestett. Ráadásul teniszezett, pingpongozott, és mindig jókedvű volt.

A PANYOVA

Hazatérte után egy ismerőse elvitte őt a Pamutnyomóipari Vállalathoz, ahol annyira megtetszett neki a rajzterem, hogy azt mondta, ott szeretne dolgozni.

Föl is vették, textiltervező lett. Azt is szerette, és magas fokon művelte, hiszen az 1958-as brüsszeli világkiállításon aranyérmet kapott egyik tervéért.

Miután megnősült, Óbudára költözött, itt született lánya, Magdolna és fia, Gábor a textilgyártól kapott szolgálati lakásban, a PNYV közelében, a Fényes Adolf utcában. Első felesége ápolónő volt.  – Apukámnak kötözte a lábát, és szerelem szövődött kettőjük között – mesélte Magdolna.  – Aztán megromlott a házasságuk, anyukám otthagyta a lakást, és engem is édesapámnál, hogy én, a kisleány örömet adjak a tragédia után, no és boldogabb életem legyen, minthogy anyukámmal albérletbe költözzek, iskolát váltsak stb.

Második felesége, Gábor édesanyja sokat betegeskedett, ezért gyakorlatilag egy keresetből kellett négy embernek megélni. Barkó Gyula volt a családfenntartó, sok maszek munkát vállalt, hogy biztosítsa a legszükségesebbeket.

Filmnyomó kisiparosoknak készített szitázó fóliát, karácsony előtt pedig képeslapokat festett kézzel, amit két forintért adtak tovább a viszonteladóknak.

Később nagy segítséget jelentett, hogy festményei is kelendőek lettek.

– Emlékszem, hogy Maglódon egyik képét egy csirkéért cserélte el, amiből a mami húslevest főzött – mesélte Magdolna. – Különben grízes tészta, krumplis tészta, lekváros tészta volt a napi menü. Nagyon szerényen éltünk, nehéz világ volt akkoriban.

A Pamutnyomóipari Vállalat rajztermében a munkarend némileg eltért az abban az időben szokottól – hétfőtől péntekig hosszú munkanap volt, viszont pénteken alkotónap, a szombat pedig szabad volt.

Az alkotónapon az egész műterem kivonult valahova a városba vagy a város környékére rajzolni, akvarellezni.

Az évi szabadságon felül még további két hét tanulmányút is járt valahol vidéken, amikor festettek, rajzoltak, néprajzi anyagot gyűjtöttek. Egy-két alkalommal a családja is elkísérte a művészt.

– Míg mi kirándultunk, vagy a faluban sétáltunk, ő elindult vázlatokat vagy akvarelleket készíteni – idézte fel emlékeit Gábor és Magdolna. – Szokásos felszerelése ilyenkor egy háromlábú összecsukható vadászszék, egy rajzmappa és egy bőr oldaltáska volt, amiben a festékeket, ecseteket és egy üveg vizet vitt magával.

Ha megtalálta azt a helyet, ahonnan a téma megfelelőnek látszott, letelepedett, és munkához látott. Ebben nem zavarták a mellette megálló kíváncsiskodók, vagy mint például Zsennyén, a Rába partján a szúnyogok tömege sem.

Egyszerűen tüzet rakott, és a füsttel elkergette őket. – Már a szúnyogokat, nem a kíváncsiskodókat – nevetett Magdolna.

Az alkotónapokra és a tanulmányutakra biztosított jó minőségű akvarellfesték és a papír tették lehetővé, hogy alkotásai ma is egykori szépségükben ragyogjanak. Ezek a képek az alkotók saját tulajdonát képezték, csak egy megbeszélés erejéig vitték be a textiltervezők műtermébe, ahol megnézték és kiértékelték egymás munkáit.

Barkó Gyula a festészet és Óbuda szerelmese volt. Tagja volt az 1965-ben alakult Óbudai Képzőművész Klubnak is, ahová rendszeresen járt modell után rajzolni. Megvan még a meghívója a klub 1969. decemberi Képző- és Iparművészeti Kiállításának, amelyet a Frankel Leó Művelődési Házban, a mai Óbudai Társaskörben tartottak. Szabadidejében, ha csak tehette, járta a kerületet, és szinte minden szegletét megfestette.

Amikor elkezdődött a régi házak, utcák bontása, hogy a helyüket elfoglalja a panelrengeteg, fényképezőgéppel is igyekezett megörökíteni a régi Óbudát.

Sok évi rajztermi munka, majd később rajzteremvezetés után a nyugdíjas évek hozták meg számára a szabadságot. Minden idejét a festésre fordíthatta, járta az ország művésztelepeit. Óbuda átalakulása után felfedezte magának az Alföld tanyavilágát. Legsikeresebb kiállítását Kecskeméten rendezték, ahol gyakorlatilag minden kiállított képét megvásárolták.  Óbuda és az élet szerelmese 1982. augusztus 17-én halt meg. Csodálatos akvarelljeiből szerencsére sokat megőriztek gyermekei.

Amikor bekerült a szanatóriumba, a Képzőművészeti Főiskola könyvtárában kifüggesz­tették befejezetlen diplomamunkáját, a Festőmű­terem című képét (a következő oldalpáron: Festőműterem (diplomamunka) vászon olaj, 202,5×301 cm, Magyar Nemzeti Galéria, 1962). Akkoriban a nyugati művészetről nem sokat tudtunk, illetve csak a könyvekből, folyóiratokból tájékozódhattunk. Mivel a külföldi könyveket nem vihettük ki a könyvtárból, sok időt töltöttünk ott. Az albumok mellett egyre többet néztem ezt a remek képet.

Tulajdonképpen idővel megértettem Béla képi gondolkodását, színhasználatának, festékhasználatának rendjét. Felismertem a szándékot, hogy meg akarja teremteni benne a klasszikus képi fogalmazás és a modern festészet egységét. Magam is gondolkodtam már akkoriban azon, mennyire lehetetlen, hogy a művészet szétszakadjon darabjaira, a szerkezet, a gesztus, az indulat mind önálló életet éljen egy újabb izmus alapját képezve.

A tasizmus, a kubizmus, az expresszionizmus és a többi „izmus” mind a képalkotás egy-egy elemét kiemelve keres új kifejezési formát, Gruber Béla viszont szintézisre törekedett.

Döbbenetes felismerés volt számomra, hogy bár még nem volt kész a kép, de már minden elemében ott volt a szándék, hogy összefogja a konstruktív szerkezetiséget, a tasiszta festékhasználatot, az expresszív kifejezőerőt és a kubista formálási módot. Szerintem ez az első, már megfogható kísérlete annak, hogy egy művész a modern festészet meglévő részeredményeit szintézisben próbálta összefogni.

Magam részéről szinte egész életemben ezzel foglalkoztam, hogy újra összeálljon az egész, de közel sem jutottam odáig, mint Béla. Ő egy ösztönös zseni volt, egyszerűen ráérzett. A zsenialitását lehetetlen volt nem észrevenni, és azt az ösztönös képalkotást, hogy nála mindenből kép lesz. Ha három színt letesz, az már kép. Gruber képei evidenciák voltak: amikor az ember meglátta őket, akkor azt gondolta: te Úristen, ez tényleg így jó! Bernáth Aurélt is nagyon megfogta Bélával való kapcsolata. Azt hiszem, utána már másképp tanított, mint előtte.

Nincs még a helyén Gruber Béla. A szakma nagy része jóváhagyólag tudomásul veszi, hogy egy jól induló festő volt, de nem akarja felismerni vagy inkább elismerni a mögöttes értékeit. Lehet azon gondolkodni, hogy mi lett volna belőle, ha… De talán érdemesebb azon: mi lett!

„Legnagyobb művét, a Festőműterem címűt, amely egyébként diplomamunkája lett volna, nem tudta befejezni. De még így is a legnagyobb remekművek közé kell sorolnunk.” (Bernáth Aurél)

Biztonság antik módra

A római korban élt emberek számára természetes volt, hogy a világ tele van látható és láthatatlan veszélyekkel. A balesetek, betegségek, szerencsétlenségek mögött gyakran természetfölötti hatalmak neheztelését, emberi rosszakaratot, szemmel verést, vagy akár ártó varázslatokat sejtettek.

Az ilyen veszélyek ellen már a születéstől kezdve védekezni kellett.

Az újszülötteket és kisgyermekeket különösen veszélyeztetetteknek tartották, ezért nyakukba csontból, fémből vagy borostyánból készült bajelhárító amuletteket, nyakláncokat helyeztek.

Ezeken az ékszereken gyakoriak a fallosz alakú medálok, amelyeket különösen hatékonynak véltek az ártó szándékú lények elűzésre és a szemmel verés elleni védekezésben.

Védőerőt tulajdonítottak továbbá egyes ékszereken viselt apró egzotikus istenszobrocskáknak, vallási szimbólumoknak vagy mitológiai alakoknak is. Bizonyos anyagokat, így például a borostyánt, korallt vagy az állatfogakat különösen alkalmasnak véltek arra, hogy távol tartsák az ártó erőket. Ezeket nyers formában vagy gondosan megmunkálva gyakran hordták nyakláncokon, karkötőkön.

Az amulett-tartók legelterjedtebb változatai a kerek vagy ovális alakú, fémből vagy bőrből készült bullák voltak. A bullákat újszülött kortól viselték a csecsemők bajelhárító céllal. A szöveges források alapján a polgárjoggal rendelkező fiúk a felnőtt kor határán, 14–16 éves kor körül ünnepélyes szertartás keretében, gyermeki ruhájukkal együtt váltak meg bullájuktól, és helyezték azokat a házi oltárra, mielőtt felnőtt tógájukat magukra öltötték volna. A nők estében nincsen ilyen szertartásra vonatkozó szöveges adat, de a császárkori sírleletek alapján felnőtt nők is viseltek amuletteket.

A bullák belsejébe mágikus feliratokat tartalmazó fémlemezeket és valószínűleg szerves anyagból készült varázsszövegeket, bajelhárító tulajdonságúnak vélt anyagokat, így tüskéket, növényi magokat, ásványdarabok, vagy akár érmeket helyeztek.

Nyakláncon viselték azokat a hosszúkás, irattartó alakú, több ponton felfüggesztett kapszulákat is, amelyek belsejében fémlapokra karcolt vagy papiruszra írt rövid varázsszövegek lehettek.

De hogy pontosan hogyan is „működtek” ezek a varázseszközök, azt megmutatja két aquincumi lelet.

Tüskék a sírban

2001-ben az aquincumi katonaváros romjai között ásott egyik késő római temetőből olyan kerek bronzbulla került elő, amelynek a belsejében lévő szerves anyag szerencsés módon sértetlenül vészelte át az elmúlt több mint másfél ezer évet. Az igen rossz állapotú, vékony bronzlemezből készült kapszula belsejéből egy kis golyót formázó, három textilszállal átkötött textil csomagocskát sikerült kibontani. A botanikai vizsgálatok alapján kiderült, hogy csomagban lévő szerves maradványok varjútövishez (Rhamnus cathartica) tartoznak.

Fotó: Szilágyi Nóra

A latin szövegekben „fehér tövisként” szereplő gyógynövényt bajelhárító funkcióval ruházza fel a hagyomány. Pedaniosz Dioszkoridész ókori botanikai művében hashajtó és bőrbetegségek elleni tulajdonsága mellett azt írja a varjútövisről, hogy annak ága ajtóra vagy ablakokba helyezve alkalmas arra, hogy távol tartsa a varázslatokat.

Ez a bajelhárító funkció szerepel Ovidiusnál is, miszerint Janus Cranaenak, az elcsábított nimfának lányságáért cserébe ajándékként adta azt: „Szólt és néki tövist nyújtott át, tisztafehéret, / hogy vele ajtóból messzire űzze a bajt.” (Ovidius: Római naptár, Gaál László fordítása).

Plinius Természetrajzában a varjútövis gyógynövényként szerepel, amely szülés utáni felépülésben, és sebekre alkalmazva segít.

A Kr. u. IV. század második felére keltezhető gyermeksírból előkerült amulett tartalma jól mutatja, hogy ezek a hagyományok ismertek voltak Pannoniában is, de néprajzi adatok szerint sok helyen a növénynek démonűző hatást tulajdonítottak még a XX. században is.

A Napfény a nyakban

A Vályog utcaihoz nagyon hasonló, szerény kivitelű amulettartót talált Nagy Lajos az Aranyhegyi-patak menti temetőben zajló ásatáson 1927–28-ban. A bulla felbontására csak a második világháború után került sor, belsejében egy apróra hajtott, fólia vékonyságú ezüstlemez és egy ezüst érme volt. A lemezbe hat, szabálytalan sorba karcolt karakter értelmezésére több kísérlet történt. Az első komolyabb olvasatát Németh György, a legújabbat pedig Fehér Bence adta.

Az első sorokban Iao, a legfőbb istenség héber nevének görögös változata és a feltételezés szerint egy további egyiptomi istenalak, Paknouphisz neve olvasható. A továbbiakban két óegyiptomi hieroglifát, a lelket jelentő „ka”-t és a horizonton álló napkorongot ábrázoló „ahet” jelet vélik felismerni a kutatók.  A rajzolatok alsó része héber karakterek utánzatát tartalmazza, amelyek olvasata talán „lélek” és „fény” lehet, de nem kizárt, hogy Hórusz isten neve.

A bullában található érme Traianus császár verdefényes, azaz csak nagyon kevés ideig használt denárja volt, amely a Kr. u. II. század elejére keltezi az amulettet.

Az érem hátoldalán Sol, a napisten sugárkoronás büsztje látható, amely ritkaságnak számít a kor érmein.

Ha a lemezen szereplő háromnyelvű felirat fénnyel, nappal, a szoláris istenségekkel kapcsolatos szavait összevetjük az érme hátoldalán látható napisten ábrázolásával, világosan látszik, hogy az amulett a fény erejével igyekezett megvédeni viselőjét a negatív hatásoktól.

A bullák használata a Római Köztársaság kortól egészen a késő római korig általános volt a római birodalomban, de a forma a népvándorlás korában is tovább élt Európában. Hasonló amulett-tartók a mai napig megtalálhatók a Közel-Keleten, az arab világban és Afrika egyes részein is.

(A szerző régész, az Aquincumi Múzeum munkatársa)

De arra akad egy optimista történet, hogy apró, tipegő léptekkel csak-csak mehet a könyvek által a világ elébb.

2012-ben a rendszerváltás óta immáron a sokadik utcanév-változtatási hullám öntötte el a fővárost. Hogy a képzavart fokozzam: ahol fát vágnak, ott hullik a forgács.

Így a magyar történelem és irodalom olyan nagyjaira próbálták az utcanevek elvételével rábocsátani a feledés homályát, akikről tudva tudható, hogy a legnagyobb ködfelhőn is átvilágítanak.

Így esett, hogy Budapest XVI. kerületében az egyik „íróáldozat” Gelléri Andor Endre lett. Nevét az utcatáblán Regele János egykori királyi főtanácsos, a szentmihályi templomépítő bizottság vezetője vette át. Van benne logika, hiszen az új Regele utca a szentmihályi templom mögött halad.

A korabeli sajtó egy része természetesen élesen kritizálta a feltűnő és az értékeket a politikának alárendelő utcanév-változtatásokat. Közöttük a korszakos tehetségű és mártírhalált halt Gelléri Andor Endréét és a zsidómentő Tersánszky Józsi Jenőét.

Éppen abban az időben fogtunk össze Tevan Ildikóval, a híres könyvművész, nyomdász és könyvkiadó Tevan Andor leszármazottjával, hogy újra elindítsuk a Tevan Könyvtár sorozatot. A különleges szépségű, kivitelezésében igényes, de áraiban olcsó füzetek a két háború között a kortárs irodalom bemutatkozásának legnépszerűbb fórumai voltak. Így merült fel, hogy a középiskolai irodalmi anyagból is szinte teljesen kimaradt Gelléri Andor Endre megtépázott becsületét egy novelláskötet megjelentetésével adjuk vissza. Az író lánya is örömmel állt mellénk. (Gelléri Ágnessel készült interjúnkat az Óbudai Anziksz 2018 tavaszi számában olvashatják – a szerk.) Készséggel adott át köteteket, és vett részt a válogatásban, szerkesztésben. Magamnak is régi hiányt kellett pótolnom, mert egykori iskolai éveimből kevés emlék maradt meg írásaiból, novelláiból.

Amint haladtam előre az újraolvasásban, sorra villantak fel előttem saját gyermekkorom képei az egykori Óbudáról. Gelléri Andor Endre írásai irodalmi útikönyvként szolgáltak számomra.

Innen már csak egy lépés volt, hogy megkeressük Bús Balázst, Óbuda-Békásmegyer polgármesterét, hogy nyújtson támogatást könyvünk kiadásához. Úgy tettünk, mint minden más civil szervezet ebben az országban. Még igazából el sem kezdtünk türelmetlenkedni, amikor meglepő gyorsasággal érkezett a válasz és a támogatás. Rövidesen kézbe tudtuk adni „Nekem szeretet kell” címmel Gelléri Andor Endre novellafüzérét. Amikor az első, még friss nyomdaszagú példánnyal a kezünkben Tevan Ildikóval felkerestük a kerület polgármesterét, csak akkor árultuk el, hogy mi volt a kötet létrehozásának igazi indítéka. Ez egy dafke könyv volt.

Mindez azonban semmit nem vont le a támogatók és az irodalmi kritika kedvező fogadtatásából. A jótékony figyelemfelkeltést az író emléktáblájának ünnepélyes koszorúzása, szobrának felújítása és újraavatása követte. Úgy érezhettük, tettünk valamit.

De a történetnek itt még nem volt vége. Kis idő elteltével az Önkormányzat kezdeményezésére az egykori III. kerületi Tégla utca Gelléri Andor Endre nevét vette fel. Ott, azon a tájon, ahol született, élt, és ahol hősei többségét is életre keltette.

Egy kis lépéssel, de ment elébb a világ a könyvek segítségével.

(A szerző a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület elnöke)

Ezeket a szerencsét hozó üveggolyókat apukámtól kaptam. Egészen véletlenül maradtak meg egy fáskamrában, őket nem vitték el…

A porcelánokat is tőle kaptam, ezt épp a Baumgarten-díj árából vette nekem. Ez (is) a mi kettőnk élete. Így éltünk, és ma is így élünk. Lélekben.

Édesapja mesélt Önnek?

Mindig csodás meséi voltak. Ha meglátott, már mesélt. Egyszer kint vártam az erkélyen (Beszterce utca 25., harmadik emelet). Állandóan beszélgettem az utcával, fontos közlendőim voltak. Apukám pedig felkiabált, hogy hozott nekem egy mesét Maki Majomról, aki hajósinasként járta a tengert, kivételes dolgokra volt képes, és mindenkivel szeretetben élt. Mese-szőttes lehetett bármiből. Volt például egy nagy akváriumunk, amit a születésnapomra csempészett nagy titokban a komódra. Úgy él bennem a látvány, hogy a csillogó kis halak ki-kiugráltak a levegőbe, mintha táncolnának örömükben, hogy nálunk lehetnek. Minden aranyhalacskának volt külön neve, de nagyon hasonlítottak egymásra, én pedig mindig másik nevet adtam nekik. Ő mégis pontosan tudta, hogy épp melyiket mondtam. Róluk is kitalált nekem kis meséket. A kanárimadarunkat, aki egyedül volt, vigasztalni kezdte. Azt suttogta neki: „hamarosan nem leszel egyedül”. Nem kedvelte a magányt, ahogy én sem bírom. A kanárinak is mesélt, ahogy nekem – rólam, anyukámról, arról, hogy milyen érdekes hely ez az Óbuda, ahol laktunk. A Kiscell-hegyre járt festeni.

Rippl-Rónai és Pátzay Pál is nagy ígéretnek tartotta őt. Biztosra vették, hogy jelentős festő lesz belőle. De a muzikalitása is páratlan volt.

(A szemét figyelem, miközben mesél. Vidám szomorúság van a tekintetében.)

Szerelmetes-boldogan vártak engem, kilenc hónapon át vidáman csengő hangokat hallottam csak. Anyukám hegedült, apu bársonyhangon énekelt. A méhen belüli életről, a külvilág észlelésének lehetőségeiről klinikai pszichológusként van tudomásom. Schubertet, Schumannt szerettek játszani-énekelni – apu az Operaházban tanult is énekelni. Házi koncerteket tartottak a nagyszüleimnek. Az egyik ilyen este másnapján, kedden délután három órakor anyukám azt mondta, „Andor, indulni kell”. És mentek, illetve mentünk Hirschler doktor „bácsihoz”.

Hogyan ismerkedtek meg a szülei?

Apám meghódította anyámat! Több legendárium is van. Az egyik, hogy apu felszállt a Bécsi úton a villamosra…

Ez lehetne egy Gelléri-novella kezdőmondata is.

Legyen az! Én abban hiszek, amiben szeretnék hinni.

Az a legjobb!

Tehát: a Nagyszombat utcai villamosmegálló. Az emberek várták a villamost. Apu nagyon szerette a nőket, és a nők is őt. Megpillantotta anyut tizenhét évesen (ő akkor épp huszonhét volt). Egy valóságos porcelánbaba állt előtte a peronon, akinek addig nem volt udvarlója, ezért aztán apunak elég sokszor kellett kimennie a villamoshoz. Ráadásul olyan öltözékben, hogy tessék is ennek a leányzónak. Találnia is kellett valakit, aki bemutatja őket egymásnak – az bizony még olyan világ volt… Ennek az egész helyzetnek olyan a csengése, akár a hajdani villamosnak, nem?

Amikor végre valaki bemutatta őket egymásnak, már minden nap együtt villamosoztak. Utána pedig együtt kajakoztak, bicikliztek. Anyu kosarazott, apu diszkoszt vetett az MTK színeiben.

Feleki László írta egy visszaemlékezésében, hogy a százkilós apukája, a gyengéd óriás hosszútávfutó szeretett volna lenni.

Mivel négy évig udvarolt édesapám anyunak, ezt nyugodtan tekinthetjük akár hosszútávfutásnak is. 1937-ben házasodtak össze. 1939-ben születtem én, Jóska öcsém 1942-ben, aput pedig 1940-ben vitték el először munkaszolgálatra.

Kisgyerekként ebből mit érzékelt?

Anyai nagyszüleim, a tündéri Dreierék vigyáztak ránk. Azt mondták, hogy apukám egy „kicsit” elutazott. Nagyon sokszor utazott el „kicsit”. Úgy emlékszem vissza rájuk, mint akik mindig angyali puha mosollyal óvtak engem. Szivárványburok vett körül; színek és hangok simogattak… Apukám mindig vidáman jött haza a munkaszolgálatról, ahogy a vegytisztítóüzemből is. Ügyes kezű ember volt, a szobám ajtajába belevájt egy kis ablakocskát. Ha megérkezett, akkor egy mókás kis semmiséget vagy egy falevelet bedugott az ablakon. Egyszer pedig pipafüstkarikákat fújt be nekem. Ez a játék a mi kis titkunk volt.

Emlékszik az utolsó találkozásra?

A Vörösmarty utcában történt, és kissé homályos a kép, vagy talán csak hárítok… Egy gyűjtőpincébe kellett lemenni. Az Eichmann-vonat előtt egy nappal vitték el, máshová. Reménykedett, akkor is, ahogy mindig. Andersen és Csehov könyvei voltak nála az utolsó hetekben. Ezt csak később tudtam meg, ahogy azt is, hogyan élte meg a tábor felszabadulását, és hogyan próbált hazaindulni, de közbejött a tífusz.

Önök hogyan vészelték át 1944-et?

Minket kilakoltattak a Beszterce utcából. A közelben apu anyjának, Sárikának volt egy pénzszekrénykészítő műhelye a Tímár utca 24.-ben. Apai nagyapám, Gelléri József a születésem előtt egy évvel meghalt. A nagy földszintes házban Lill bácsi asztalos műhelye izgalmas titkokat kínált. Nagy bajsza volt Lill bácsinak, röpködtek a forgácsok erre a nagy bajuszra. Ha evett, akkor is a bajszát figyeltem. Aztán nehezebb lett az élet. Bombázáskor mi, a kilakoltatottak elvileg nem mehettünk le a légópincébe. Velünk szemben volt egy háromemeletes ház, onnan valaki szólt a rendőrségnek, hogy a tilalom dacára mégis leosontunk. Aztán jöttek is a rendőrök „intézkedni”. Meg mások is jöttek, fegyveresek, nem értettem, mi történik, csak azt érzékeltem, hogy izgatott mindenki.

A nagymamával kinyittatták a széfet, amiből kigurult néhány pénzérme… Ez is érdekes volt nekem, a kisgyereknek, akár egy varázslat. De sok időm nem maradt a csodálkozásra.

A fáskamrához állítottak bennünket. Aztán amikor értékeket nem találtak, 15 percet engedélyeztek nekünk a csomagolásra. Ezt a felszólítást puskatussal is nyomatékosították, amiből nekem is kijutott, de ezt nem részletezem. Aztán letelt a negyedóra, és nem jött senki értünk. Akkor. Később kitereltek minket a Duna-partra, ahol újabb csoda történt: egy puskás férfi közeledett felénk, megismerte anyut, a „gyönyörű Juditkát”. „Jaj, a Sárika néni hogy engedhette magukat ide?” – kérdezte. Apai nagyanyám a megmentett javakkal ekkor már kimenekült Rákospalotára. Anyu régi ismerőse oldalra terelt minket, aztán személyazonosító papírokkal tért vissza. Vajda Vera lettem, anyukám Vajda Anna, testvérkém Vajda Milán. Ez az ember kísért minket a Pannónia utca 56.-ba, ami védett ház volt. A Pannónia utca után öcsém és én a gettóba kerültünk, anyu pedig az Ezredes utca 16.-ban lett cseléd, hamis papírokkal. Itt egy repeszsérülés miatt elvesztette a lábát, de nem lehetett kórházba vinni. Az egyik bombázáskor jött egy ember „fekete szárnnyal”, afféle reverendaszerűségben. Meglátta haldokló anyámat, akiről egy varjúszerű, károgó asszony épp a jegygyűrűjét akarta elorozni. A fekete szárnyú emberről 2016-ban tudtam meg, hogy ő volt a csodálatos Sztehló Gábor evangélikus lelkész. Szánkón vitte el anyámat a Széher útra, a Szent Ferenc Kórházba, ahol megműtötték. Az öcsém és én felkerültünk az Istenhegyi útra, a tüdőszanatóriumba Sztehló Gábor jóvoltából, aki szintén a lécekből összetákolt szánkón húzott el bennünket anyámhoz hegyen-dombon át. Korábban a Nagyszombat utcában is sokat szánkóztunk, de ez egészen más volt.

Erre a szánkóútra úgy emlékszem, mintha milliószor néztem volna meg egy filmet, beszélni viszont eddig nem beszéltem róla. Sem arról, amit útközben láttam…

(Hosszú csend. Mindketten hallgatunk. Mintha Ágnes kitalálná, hogy mit akarok mondani, folytatja.)

Aztán ott állt az én szépséges anyukám – fél lábbal. Egész életemben soha semmiért nem kiabáltam, nem hisztériáztam. Se gyerekként, se felnőttként. Akkor viszont teli torokból ordítottam. Anyám a műtét után sokáig betegeskedett, tébécés lett. A Korányiban doktor Barát Irén igazgató kezelte, és a pályakezdő doktor, Kulka Frédi, Kulka János édesapja. Embernek és orvosnak egyaránt kiválóak voltak, ők vigyáztak anyura. Mi a testvéremmel intézetbe kerültünk. A Beszterce utca 25.-be ugyanis mások költöztek be.

Azóta járt ott?

Pár éve, édesapám emléktáblájának avatásakor nagyon szerettem volna. Felmentem a harmadik emeletre. Kértem, hadd menjek be a lakásba. Nem volt otthon a tulajdonos. Kértem, hogy esetleg máskor, alkalmas időpontban felkereshessem. Nem lehet, mondták, „a tulajdonos nem szereti mutogatni a tulajdonát”.

Mi lett az anyai nagyszüleivel?

Pipi és Izidor úgy haltak meg Bergen Belsenben, akár a halhatatlan szerelmesek. Két menet támolygott egymás mellett, külön a nők, külön a férfiak.

A nagymamám összerogyott. A nagyapám ezt meglátta a másik menetben, kilépett a maga sorából, és elindult a nagyanyám felé. Rögtön agyonlőtték.

Tehát egyikük sem tért vissza, így hamar elvesztettem őket is. A Szentendrei úti lakásukat is elvették.

Amikor az apai nagyanyja visszajött Rákospalotáról, miért nem vette önöket magához?

A felszabadulás után az elsők között indulhatott meg újra a nagyanyám pénzszekrényjavító üzeme. Fantasztikus volt, mindent újra tudott kezdeni és újjávarázsolni. De nekünk valahogy nem lett helyünk nála, és persze nem firtattuk a dolgot. Ő volt az anyja az én csodálatos szívű apukámnak, így mindenre megkapta tőlünk a felmentést. Ráadásul tudtuk, hogy örökbefogadott gyerek volt, egy lévai család nevelte fel. Ebből meg lehet érteni, miért volt ilyen kemény.

És most is mosolyog, miközben erről beszél…

Eszembe jutott róla egy igazán pompás történet. A nagymama megfigyelte, hogy egy bizonyos nap bizonyos órájában a nagyapám mindig kicsinosította magát, és úgy ment el otthonról. A nagymama magánnyomozót fogadott, és a gyanú be is igazolódott: kézhez kapta egy hölgy személyleírását.

Mit tett erre Sárika? Varratott a leírás szerint egy ugyanolyan ruhát, a fodrásznál egy ugyanolyan frizurát csináltatott, és még a cipőjét is hasonlóra cserélte. Nagyapám egy nap hazaérve ebben a jelmezben találta Sárikát.

Megértette a diszkrét, de határozott üzenetet, és ezután mindig otthon maradt. Minden kreativitása dacára Sárika soha nem lett igazi nagymama. Gondolom, nem tudta, mit tesz nagymamának lenni, ezért nem ítéltem el soha.

Valaha beszéltek erről?

93 éves korában, amikor haldoklott, azt kérte, egyenként menjünk az ágyához. Én mentem először. Sokáig nem szólt semmit. Aztán végigpuszilta a kezemet, a karomat, megsimogatta a fejemet. Lehanyatlott, és azt mondta: bocsáss meg, Ágika, bocsáss meg. Sírt ő is, sírtam én is. Utánam jött Jóska, aki zokogva futott ki. Nem tudom, mit mondott neki a nagymama. Aztán ment be anyu, aki nyilván nem tett neki szemrehányást a halálos ágya mellett, bár joggal tehetett volna. Elnézést kért tőle is.

Bevallotta neki, hogy amikor anyám már menyasszonya volt az apunak, Sári nagyanyám bizony elhívott egy színésznőt a Gellért Szállóba, hogy vele hozza össze aput.

Azért is a bocsánatát kérte, hogy a másik nagymamám, Pipi „kincseit” sem adta vissza. Ezért vagy sem, de tény, hogy soha nem volt bennünk egy szikrányi harag sem iránta.

1945 után a hároméves öccsével intézetbe kerültek.

Legalább tíz intézetben voltunk. Nem tűrtem, ha vernek, azt se, ha másokat vernek. Se azt, ha kenyeret akartak lopatni velem. Ilyenkor mi Jóskával „kicsikét elmentünk”. Magyarul: megszöktünk. Egyszer Popper Péter anyukájának az intézetébe kerültünk. Popper néninél jó volt, ő szeretett bennünket, ezt sokszor kedvesen a tudtunkra is adta. Amikor tehettük, meglátogattuk anyukámat. Barát Irén nénitől kaptunk vitaminokat a Korányiban. Az 56-os villamossal mentünk jó darabon. Soha nem volt pénzünk jegyre, de felengedtek minket.

Egy újabb villamos, ráadásul Gelléri egyik legszebb novellája játszódik ezen a járaton, a Hűvösvölgyi nászutasok…

Noha nem tudok kedvencet mondani apukámtól, ez nekem is különösen fontos írása. Az érzelmek egyszerűségét és puritánságát, a szeretet szimfóniáját, ahogy mindig, megteremtette ott is. A történet utolsó mondata és képe: „Ezalatt az este járja az utcákat, mint a kormos kéményseprő. Szerencsét hoz a részegekre, majd magas létráját az égnek támasztva, hajnalban kimászik Óbuda kocsmái közül, a felhők közé.” Egyszerre lett festmény és zene minden írása, amelyekben ezek a gondolathullámok, mesehullámok és mindenekelőtt a szeretethullámok a legfontosabbak.

(A néma utcáról hallani, ahogy elmegy a ház előtt a 27-es busz.)

1948-ban jött ki anyu a kórházból. Ugyanebben az évben Pozsonyba utaztunk anyukám unokatestvéreihez. Gazdag textilkereskedők voltak. Segítették volna, hogy továbbmenjünk Svájcba vagy Izraelbe. Azt is, hogy ott maradjunk náluk. Anyukám azt kérdezte: „Ágika, te mit gondolsz?”

„Anyu, mi óbudaiak vagyunk. Menjünk haza!” És hazajöttünk. Radnóti Fifike segített nekünk lakást szerezni a San Marco utca 12–18.-ban. Visszakerültünk Óbudára.

Közel a gyerekkori helyhez…

… és mégis távol. Tudja, csak arra szeretek emlékezni, hogy anyukám és apukám egymásnak teremtődött. És épp emiatt lehet azt is tudni, hogy az ember kegyetlensége is végtelen. Hogy őket elszakították egymástól. Hogy embereket elszakítanak egymástól. Fizikailag, erőből nem lehet ez ellen tenni, csak példaadással, tanítással. A tanítás nekem mindig nagyon fontos volt. Amikor filmben akart szerepeltetni egy nem is akármilyen rendező, nem álltam kötélnek. Inkább elmentem egy kis iskolába magyart tanítani. Hogy tovább adjam mindazt, amit kaptam gyerekkoromban a szüleimtől, a nagyszüleimtől, elsősorban apámtól.

Önérzetek történetei…

Képzelje, meg akartam írni a folytatását a fájdalmasan rövid Gelléri-regénynek, az Egy önérzet történetének. Aztán azért nem írtam meg, mert megkérdőjeleznék az igaz szándékot, és pontosan a lényeget nem értenék, amiért tettem volna.

Enélkül is úgy élem az életem, hogy ő áll a középpontban, ő határoz meg mindenben, még a pszichológusi munkában is. Az írás, a versírás másról szól.

Önnek az írás mintha lelki szükséglet is lenne.

Életem két szakaszában írtam verseket. Két veszteségnél léptem át az írás-nem írás határát. Testvérem halálakor, 1995-ben, aztán az ő drága fia, Bandika halála után 1997-ben. Csodálatos emberek voltak. Apukám után Bandikám volt hozzám a legközelebb. Végig a támasza lehettem az utolsó másfél hónapban. Az életem tanárként, dramaturgként, pszichológusként természetes folytatása lett annak, amit a szüleimtől örököltem. A mai napig sokak bizalmát élvezhetem, és rengeteg szeretetet kapok a volt tanítványaimtól, pácienseimtől. Hálás vagyok nekik ezért.

(A szerencsehozó üveggolyókon megcsillan a fény.)

G. Komoróczy Emőke alapos, kiterjedt kutatásokat folytató tudósként több könyvében is feltárta már Kassák Lajos munkásságának rejtettebb oldalait, pályája küzdelmes szakaszait. Mindig az vezérelte, hogy az objektív szemlélet révén a megismerhető értékeket nyújtsa át a befogadó olvasónak, a képeket szemlélőnek. Az egyszerűség, a közérthetőség nyelvén fogalmazva, felesleges ál-intellektualizmus nélkül közvetíti a Kassák Lajosra olyannyira jellemző világszemléletet.

G. Komoróczy Emőke tiszteletet érdemlően mutatja meg nekünk Kassák Lajost, az örökké kísérletező, megújulásra kész, ám elveihez ragaszkodó embert.

Már Kassák indulásának ismertetésénél fontosnak tartja a személyiség fejlődése, humanista szemlélete okán a művész etikai zsinórmértékének bemutatását. Kassák Lajos első verseiben a kultúra iránti elkötelezettség a mások sorsával való azonosulással párosul, és korai alkotásaiból is kiviláglik, hogy az író mennyire tisztában volt az egyetemes kulturális irányzatokkal; meg akarta ismerni és kontroll alá kívánta vonni a világ szellemi gyümölcseit. G. Komoróczy Emőke hívta fel a figyelmet Kassák Lajos más társművészetek felé nyitó, a be­gubózódást kritikával illető gondolataira. Az Eposz Wagner maszkjában című, a maga korában rendkívüli expresszivitású költemény mérföldkő voltára az elsők között fókuszált G. Komoróczy Emőke. Mindezek révén egyúttal Kassák Lajos rendkívüli műveltségét is felvillantja előttünk. (A lét egészét átfogó, intellektuálisan poétikus szemlélet bemutatására szolgáljon az egyik alkotásában a zene szavakkal történő megfogalmazására tett nagyon találó kísérlete: „Íme a zene, a világűr és az én csillagom”.)

Ugyancsak G. Komoróczy Emőke írásai révén vált ismertté, hogy az Egy ember élete című Kassák-önéletrajzban a minduntalan tetten érhető művészi felelősség – szerepvállalással nyomatékosított – jelei a költő becsületkódexének elemei is.

Kassák Lajos küldetésnek érezte az alkotást. Sokszor szólalt meg prófétaként, amit az aktuális hatalom nehezen viselt el.

Rimbaud Egy évad a pokolban című, lényegében a költészettel leszámoló művében emeli fel a lécet az írástudók előtt, nevezetesen azzal, hogy kinyilvánítja: modernnek kell lenni mindenestül. Kassák Lajos híven hallgat erre az intelemre: akkor is a legmodernebb marad, ha ezt csak az asztalfióknak tudja bebizonyítani. Éppen eleget kényszerítették szilenciumra, mégsem adta fel, alkotott tovább. G. Komoróczy Emőke a rendíthetetlen, megingathatatlan ember archetípusát látja a poétában, aki nem idea vagy ideál – nemes egyszerűséggel olyan kiveszhetetlen, eltüntethetetlen homo erectus, aki bármilyen viharban, bármilyen vészhelyzetben talpon tud maradni, másoknak követhető magatartást kínálva.

Kassák Lajosnál az ember a szakralitás hordozójává lesz. Új tartalmat kap az élet, univerzumok és profán, akár szűk kereteket adó terek betöltője lesz. G. Komoróczy Emőke kiemeli azt a költői elvárást, hogy minden egyes megismételhetetlen pillanatban áhítatot, bensőséges tiszteletet kell kapniuk a kassáki világképben a versbeli teremtményeknek, és ezt meg is kapják. Ez azért figyelemre méltó, mert az egységesen tartalmi és formai modernség ma is tökéletesen kifejezheti mindnyájunk számára a humanitást, humanizmust, ahogy a kassáki életmű ezt alátámasztja. A modernség sohasem gátja a szenzualitásnak.

Veled vagyok

Előtted megyek / te énelőttem / a koranap aranylánca / csilingel kezemen. / Hová mégy – kérdezem / feleled – nem tudom. / Siettetném lépteim / de te jobban sietsz. / Előtted én / te én előttem. / Egy kapu előtt mégis megállunk. / Megcsókollak / te nekem adsz csókot / aztán elindulsz szótlanul / és magaddal viszed életem.

A kivételes életmozzanatok pátosz nélküli megjelenítése a költő helyét is kijelöli a világban. Teremtő egyéniség, nem tömegszellemű személyiség a művész Isten és a gyakorta masszává sűrűsödő, uniformizálódó sokaság között. Talán, ha őszinte szándékai vezérlik és nem az igazodás, a megfelelés vágya, akkor a genezis része lehet.

Minél inkább a szakrális mikrokozmoszokban keres magának teret, tehetsége szerint az univerzum teljességében, annál inkább képes felfogni küldetésszerepét.

Nem spekulatív, hanem cselekvő teremtménnyé kell válnunk. Kassák Lajos ma is megszívlelendő iránymutatására G. Komoróczy Emőke a Tisztaság könyve opus soraival figyelmeztet minket:

„Íme a nagy gyűjtőlencse is én vagyok

én vagyok az elveszett fűzfasíp

és a nagy állatszelidítő is én vagyok

csak akarnom kellene és

árnyékommal letakarhatnám a világot.”

Ez az öntudat és öneszmélet ebben a kontextusban kiapadhatatlan kúttá vált a kilencvenes évekig az alkotói függetlenséget szem előtt tartó írástudók számára. Csak akaraterővel, önálló személyiséggel vághatunk neki a Parnasszus felé vivő útnak. Kassák Lajos a magányos, de a céljait ismerő embernek is ad támpontot, kapaszkodót. G. Komoróczy Emőke tudatosítja bennünk, hogy az író már a múlt század harmincas éveiben az Emberfiát tekinti példaképnek, a hozzá mint költőhöz szegődő társnak. Felhőtlen éjszaka című remekében Kassák így összegez:

„Te is itt ballagsz velem az éjszakában

éppen olyan szegény és elhagyatott vagy, mint én

vérzik a szíved, kezeid és lábaid is véresek.”

Komoróczy Emőke elsőként tárt fel az Istennel való kapcsolatra törekvést Kassák Lajos szakrális indíttatású verseiben. Hiszen, tehetjük fel a kérdést, választhat-e méltóbb kísérőt az élete útján az ember, mint az Emberfiát? Kassák Lajos túlfűtöttség nélküli, a valóságos belső vívódást is kimondani merő lírájához G. Komoróczy Emőke értő gondolatai utat nyitnak nekünk, rajtunk múlik, rálépünk-e, elfogadjuk-e ajánló szemléletét.

Hogy voltak, akik nemcsak hasonlóan, hanem egyazon módon gondolkodtak a modernségről, Kassák Lajosról, azt másokkal együtt G. Komoróczy Emőke szerteágazó kutatásainak, nyitott személyiségének is köszönhetjük.

Az avantgárd irányzatok megismertetésére és elismertetésére tett erőfeszítései köztudomásúak, neki köszönhetjük még a hetvenes, nyolcvanas években is keményen üldözött vagy éppen háttérbe szorított leginkább újat, legkevésbé hagyományosat alkotó, a nonkomform szemléletmódot nyíltan felvállaló művészek alkotásainak köztudatba emelését. A nyolcvanas, kilencvenes évek fordulójáig a Kárpát-medencében tiltott, még az emlékezetből is kitörölni akart avantgárd a képviselőivel együtt a jól ismert kultúrpolitikai kényszer elől külföldön talált befogadásra.

Leginkább a Párizsi Magyar Műhely ma már legendás, alapjaiban hazaszeretettől vezérelt eszmeköre éltette tovább az avantgárd örökké újat akaró szellemiségét. Az avantgárd művészekre olyannyira jellemzően önmagukat mindig közösségben gondolkodó, autonóm emberek szabad körének tekintették.

A Párizsi Magyar Műhely a hatvanas évek elejétől a kilencvenes évek derekán igényelt hazatelepülésének végéig folyóirat volt, olyan agora, amelyik a kultúrát közkincsként határozta meg.

Vezető személyiségeinek gárdája révén fórumot, társadalmi teret biztosított a magyar szellemi élet jeleseinek és munkáiknak, függetlenül attól, hol alkottak. G. Komoróczy Emőke alapművében, az Avantgárd kontinuitás a XX. században című kötetében méltán emeli ki a három szerkesztőt, azokat a jeles személyiségeket, akik a semmiből teremtették meg közösségüket, a modern szellemiségnek otthont adó szerkesztőséget, az akkori ellen-kulturális szűrőkön gyakran fennakadó értékeket haza is közvetíteni akaró, a világban végbemenő intellektuális folyamatokat megismertető mikrokozmoszukat. Bujdosó Alpár, Nagy Pál és Papp Tibor testi-lelki motorjai voltak a folyóiratnak és a köréje szerveződő kulturális törekvéseknek. Triászuk gondoskodott arról, hogy műhelyük eleven köldökzsinór legyen a vasfüggöny két oldalán élő alkotók, befogadók között.

Bujdosó Alpár performanszai önéletrajzi motívumokkal, széles vizuális eszköztárral az élhető haza hiányát fogalmazták meg egy olyan érában, amikor a hazatérés az alkotói, sőt a személyi szabadság elvesztésével fenyegetett. G. Komoróczy mutatott rá elsőként Bujdosó Alpár képverseinek, tárgyköltészetének olyan elemeire, amelyek a hagyománytiszteletet magukban hordozva az emberiség azon korszakainak állítanak emléket, amelyekben a szellemi szabadság természetes, megkérdőjelezhetetlen volt.

Bujdosó Alpár összeveti az ókori görög filozófusok lehetőségeit a maga korában tapasztalható valósággal: „Ikarosz álmát hiába dédelgetjük magunkban, még csak Daidaloszként sem szárnyalhatunk” (Nagy Sommázs).

Társa, Nagy Pál a szöveghordozó felületek, elsősorban a papír rabságába zárt gondolatok kiszabadítására tett kísérleteivel vívott ki magának figyelmet és elismerést, elektrovizuális képszövegei a varázslás és a ferdítés lehetőségeire, a megmásítás jövőbeli elkerülhetetlenségére kívánják ráirányítani figyelmünket. Munkásságában mindig szerepet kapnak a határesetek, a se itt, se ott valóságának és valótlanságának attribútumai. Phoé című videó-kollázsa Perszephoné alvilágban, majd a földön megélt időváltásaira épül, tele találós kérdésekkel. Nem tudhatjuk, hogy a videó jelzései, jelképei között kivel is találkozunk, kinek a nyomait láthatjuk. Ez hát a szabadság? Ha róla nem is válthatunk szót – micsoda abszurd: videó-szót –, akkor legalább az esélyekről fantáziáljunk. G. Komoróczy Emőke Nagy Pál alkotómunkássága kapcsán érzékelteti:

a mindennapi, legprofánabb élethelyzetek döntései is lehetnek sorsfordítók, nem mindegy, hogyan, legfőképpen miért akarunk valamiben, valami miatt döntést hozni.

Papp Tibor, a triumvirátus harmadik tagja leginkább mint a térképversek egyik első meghonosítója ismert. Ilyen alkotásait a TÉR/VERS/KÉPEK című kötetében gyűjtötte össze. Ennek legismertebb darabja párhuzamot von a Walesi bárdok világa és az 1956-os forradalom vérbe fojtása között (Újmontgomery). Papp Tibor minden képi és szövegbeli eszközt megragad ahhoz, hogy az idősíkokat, a tettek síkjait egybefonja, így tegye kitörölhetetlenné és eltörölhetetlenné a múlt, a jelen eseményeit. A költészeti szintézis jellemző más munkáira is. Fónikus, kinetikus, vizuális versfolyamai a konceptuális művészet jegyében születtek, egy-egy gondolat többféle kifejezési formában kerülhet a befogadókhoz, a műalkotássá válás kimeríthetetlen számú lehetősége mindenki számára adott, a művész bármilyen befogadásra alkalmas eszközt felhasználhat az esztétikum keretein belül olyan élmény, katarzis kiváltására, ami gazdagabbá teszi életét. G. Komoróczy Emőke a művészi szabadság elismertetése érdekében is okkal hivatkozik Papp Tiborra.

A formai, eszköztárbeli megkötöttségek nélkül alkotó személyiség létfeltétele, hogy műveinek tartalmát is szabadon választhassa meg, szabad hazában, szabad értékrend, de értékrend szerint létezhessen.

Komoróczy Emőke igen nagy érdeme, hogy a világba tekintés képességével megáldottan új meg új művészi aspektusok felé fordít minket, vigyázó szemeinket a segítségével vethetjük mi is Párizsra, a Párizsi Magyar Műhelyre. Nincs mit szégyenkeznünk – a magyarság kulturális hagyományaiban mindig ott volt az avantgárd, a modernség. Nemcsak nyomaival, a teljes horizontjával képviselteti magát honi művészetünkben. Íme, a bizonyíték: bár óriási erőfeszítések árán, sok lemondással, dolgos hétköznapokkal elérhető az elérhetetlennek látszó is, azaz elérhető a nagyvilág.

Komolyan azt terjesztette kisiskolásként, hogy magáé a Kiscelli kastély?

Az 1880-as évek végén Ópapa kaszárnyaparancsnok volt, ezért az egész család a Kiscelli kastélyban élt. (Óbudai Anziksz, 2017 nyár, Tisztelt szerkesztőség! című írása – a szerk.) Így a lánya esküvője is ott volt a kastély oldalánál lévő kápolnában. Gyerekkoromban sokszor hallottam ezt a történetet, ezért mindig úgy tekintettem a Kiscelli kastélyra, mint a jogos családi örökségemre.

Amikor kijártunk oda a napközisekkel – mivel a Kiscelli Általános Iskolában tanultam –, akkor az osztálytársaimnak többször kifejtettem, hogy a kastély az enyém.

Olyan kislány voltam, aki folyamatosan sztorikban él, folyamatosan zajlottak a történetek, amikre most már nehéz azt mondani, hogy nem valóságosak, pedig leginkább a fejemben játszódtak, és kimondottan sok minden történt velem a Kiscelli kastélyban várúrnőként.

Mondhatjuk, hogy inspiráló környezetben nőtt fel.

Abszolút! A legjobb barátnőmmel, Kovács Melindával, akivel osztálytársak voltunk, nagyon szerettünk vad, fiús játékokat játszani. Ő kettes tanuló volt, én meg ötös. Igazi belevaló, talpraesett, nagyon jófej lány volt, aki helyett – hogy ne bukjon meg, és ne legyenek ebből komolyabb családi zűrök – mindig megírtam a házi feladatokat. Cserébe folyton együtt lóghattunk. Kovács Melindával éveken át tervezgettünk egy olyan földalatti átjárórendszert, ami a Kiscelli közi házunkból levezet a kastélyba, majd a kastélyból egészen az iskoláig, a kijáratot pedig a kórház tövébe képzeltük el. Térképeket rajzoltunk, komolyan dolgoztunk a megvalósításon.

Innen egyenes út vezetett a meseíráshoz.

Szinte. Angol–magyar szakra jártam az ELTE-re, később drámát is tanultam. Anyukám a Kiscelli Általános Iskolában tartott színház szakkört a helyi gyerekeknek. Azok a srácok, akik az óbudai lakótelepen kallódtak volna délutánonként, eljöttek inkább Éva nénihez a szakkörbe. Anyukám elég hamar belátta, hogy egy színház szakkör nem teheti meg, hogy nincsen év végén előadás. Viszont az is egyértelmű volt, hogy Moliére-rel nem tud mit kezdeni ez a csapat 10–14 éves kis vad emberpalánta, ezért vállaltam, hogy írok nekik színdarabot. El is készült az Artúr király és a kerekasztal lovagjai. A fiúk csinálták a koreográfiát, pont annyi lovag és ádáz harcos volt benne, ahány fiú. Rendkívül látványos csaták zajlottak a színpadon, sőt ezek a „rosszfiúk” Éva néni kedvéért hajlandók voltak még szöveget is tanulni.

Három éven át ment ez a szakkör, és persze a következő két évben is én írtam a darabot, ha már ilyen sikerünk volt.

Arra gondoltam, hogy ha befejezem az egyetemet, akkor felvételizek a Színművészeti Egyetemre, dramaturg szakra, és gyerekszínházzal fogok foglalkozni. Csak az történt, hogy egyetemista koromban terhes lettem. A lányom már tizenkilenc éves elmúlt.

Ha követné a mamáját, lassan nagymamaként írhatná a könyveit.

Számomra is döbbenetes, de tényleg van egy érettségizett lányom. Amikor megszületett, lőttek a dramaturg szaknak, örültem, hogy éjszakánként meg tudtam írni a szakdolgozatomat az ELTE-re. Kész csoda, hogy le tudtam államvizsgázni egy pici gyerek mellett.

Rettenetesen nehéz időszak volt, mert az apukájával nagyon hamar szétmentünk, és ott álltam teljesen egyedül, diploma nélkül, munka nélkül, egy pici babával, akit még szoptattam.

Hogyan lépett tovább? Mi volt a mentőöv?

A kényszer volt a mentőöv. Beláttam, hogy ezt a gyereket valakinek fel kell nevelnie, aki nem lehet egy depressziós, boldogtalan, életunt nő. Igenis meg kell találni egy ilyen helyzetben is, hogy mitől jó az élet, és azt, hogy hogyan tudom átadni mindezt ennek a gyereknek. A hétköznapi praktikus dolgokról nem is beszélve, például miből veszek pelenkát. Beálltam újságírónak, mert arra épp volt kereslet, emellett éjszakánként fordítottam, napközben pedig angolt is tanítottam. Bevágtam szerencsétlent egy bölcsődébe, mert nem volt más lehetőségem – és ő ezt nagyon megsínylette, rettenetesen hisztis lett. Persze nem az a hisztis gyerek, aki szívatja az anyukáját, hanem olyan, akinek valami nagyon nagy baja van az egész létezésével. Nincsenek rá szavai, csak azt érzi, hogy valami nem jó.

Erre jött a Hisztimesék?

Rájöttem, egyetlen módon tudom ezt a kislányt pacifikálni: hogyha mesélek neki. Ettől valahogy megszűnt a külvilág, és lett körülöttünk egy olyan burok, ami mindkettőnket védelmezett. Nem volt más választásunk, a mesék vérre mentek, mert ez volt a túlélésünk záloga. A gyerek elkezdett működni, rendben lenni a világban, ezért folyamatosan fent kellett tartani azt a mesehömpölyeget, ami körülvett minket. Lépten-nyomon meséltem, ami pont ezért borzasztó béklyó is volt, hiszen semmi más módja nem volt annak, hogy a kislányom rendben legyen.

Egy barátom, aki hallott engem mesélni – és történetesen van egy könyvkiadója –, biztatott, hogy írjam le ezeket a meséket, mert szerinte jó könyv lenne belőle. Ez lett a Hisztimesék, ami új dimenziót nyitott meg előttem.

Eleinte úgy gondoltam, hogy addig foglalkozom meseírással, amíg a lányom pici és igényli. De aztán újra férjhez mentem, és sorra érkeztek a gyerekek. Közben kiderült, hogy a meseírás mindennél erősebb késztetés, annyira kiteljesedem, és most is annyira boldog vagyok benne, hogy tulajdonképpen miért váltanék?

Elég jó ütemben hömpölygetődnek a történetek, hiszen épp a negyvennyolcadik meséskönyve megjelenésére várunk, röpke tizenkét év alatt. Mi adja ezt a lendületet? A gyerekei?

Eleinte igen, minden sorozat indulásában szerepük volt. A Maszat akkor indult, amikor a kisfiam, aki Lilunál kilenc évvel fiatalabb, kétéves volt, és nem találtam neki a Boribonon kívül megfelelő mesét. Igazából minden gyerekemhez kapcsolódik valami, ami miatt az ő aktuális életkorához fordultam, és onnan indítottam el valamit.

Ugyanakkor nincs is nagyobb vágyam, mint ifjúsági regényt és felnőtt dolgokat írni, miközben persze folytatom a régi sorozatokat is. A könyvhétre például megjelent egy új Maszat is.

Írás közben is segítenek a gyerekei, ha elakad?

Igen, van olyan, hogy nem tudok továbblépni, vagy épp nem elég erős az ötlet. Ilyenkor a közös vacsoránál elmondom, min akadtam el, és összeül a családi brainstorming, ahol remek ötletek születnek. Olyan is van, hogy odaadom nekik a kéziratot, elolvassák, és őszintén megmondják a véleményüket. Mondják például „Ez itt szerinted vicces? Mert igazából nem az…”. Bori, aki most nagyon kamasz, tizenöt és fél éves, szokta mondani, hogy: „Anya, most őszintén, szerinted így beszélnek a mai fiatalok? Na, ne fárasszál már.” Aztán Dalma, aki most tizennégy éves, szerencsére ő is nagyon kamaszodik, kitalálta, hogy a kevésbé megnyerő figurákhoz vonzódik. Kifejtette, hogy elege van a Ruminiből, aki egy szerethető kis béna, úgyhogy legyek szíves a következő kötetbe beépíteni egy figurát, aki ki nem állhatja Ruminit. Úgyhogy Dalma ötlete nyomán lesz is a következő részben egy kifejezetten bunkó stílusú ugróegér, akinek Kuszkusz a neve, és összehaverkodik Balikóval, de Ruminit nem bírja.

Rumini amúgy is az abszolút kedvenc, nem?

Kicsit mindig az a kedvenc, amit éppen írok, de azért vannak masszív szerelmek, mint például a Rumini-sorozat teljes egészében.

Ha egyetlen könyvemet csaphatnám a hónom alá, akkor az a Galléros Fecó naplója lenne. De szeretem a Lengemeséket, nagyon szeretem írni a Két kis dínót, mert más lelkiállapotban írom, és az a lelkiállapot nagyon kedvemre való.

Az eddigi legnehezebb könyvem az Alma, amire iszonyú büszke vagyok. A folytatásán dolgozom, ami rátett még egy lapáttal, mert nagyon nehéz megírni, úgyhogy azt hiszem, ilyen értelemben az lesz az etalon, amiért a legtöbb szellemi erőfeszítést kellett tennem. Nagyon szeretem a Négy madár titkát is, ami Kertész Erzsivel közös könyvünk.

Hogy indult a közös munka Kertész Erzsivel?

Az ötlet a Pagony Kiadóé volt, mi gyakorlatilag alig ismertük egymást. Most már persze jó barátok vagyunk, de a megkereséskor annyit tudtunk egymásról, hogy nagyjából egyidősek vagyunk. Alapvető szakmai bizodalmunk volt egymás felé, hiszen olvastuk egymás könyveit. A mesetenisz koncepciója az volt, hogy egyikünk elkezdi a mesét, majd átpasszolja a történetet a másiknak, és hat váltásban együtt megírunk egy aranyos kis történetet.

Egy bekezdés egy kalandregény-írónak nagyon kevés, nem?

Persze! A harmadik váltásnál kiderült, hogy eleve nem bekezdéseket írunk, hanem rövid fejezeteket, és mivel a harmadik résznél már egy komplett bűnügy közepén tartottunk, világossá vált, hogy nem fogjuk a meseteniszt hat bekezdéssel megúszni, sokkal inkább negyven-ötven lesz belőle. Így felajánlottuk, hogy könyvvé kerekítjük. A kiadó örült, rajtunk pedig elképesztő láz lett úrrá. Nem tudtam, hogy mit fog írni Erzsi. Megírtam a magam részét, amivel feldobtam egy labdát, amit ő lecsaphatott. De bármerre lecsaphatta, és persze direkt úgy írta, hogy ne számítsak a végeredményre, és persze én is. Úgy írtuk közösen ezt a könyvet, hogy a közepéig egyáltalán nem egyeztettünk, és fogalmunk sem volt arról, hogy mi lesz belőle.

A saját részünkkel adtuk az inspirációt egymásnak, de a legjobb az volt az egészben, hogy az írás hatalmas felelősségét is teljesen levettük egymás válláról.

Okosan úgy fejezem be az én bekezdésem, hogy azokat a részeket, amikhez nekem nem fűlött a fogam, Erzsinek kelljen megírnia, és ő ugyanígy rám tolta, amihez neki nem volt kedve. Így egyszerűen felépült és megíródott az összes nemszeretem rész.

Az ember azt gondolná, hogy az írás magányos dolog.

Szembe mentünk minden klasszikus szabállyal. A könyv elkészült, nagyon sikeres lett, úgyhogy rögtön a folytatáson gondolkoztunk. A kiadó ötlete nyomán újabb játék indult: beleraktunk az első kötetbe egy kódot, amiről rá lehet jönni, hogy melyik fejezetet ki írta. Aki elküldte annak a fejezetnek a számát, amit közösen írtunk – mert ilyen is volt –, azok közül kisorsoltunk egyvalakit, akit beleírunk a Négy madár folytatásába. Szerencsénkre egy elképesztően cuki 8 éves kislányt dobott ki a gép, akinek nagyon-nagyon jó kis szerepet adtunk a könyvben.

Ezek szerint már készül is a folytatás?

Arra kértem Erzsit, hogy írjuk most a folytatást, mert olyan lendületet ad, ami segít átbillennem egy másik könyvvel kapcsolatban, amivel épp elakadtam.

Az Alma című sakkregény folytatásán dolgozom, amiben a mesterséges intelligencia a fő ellenség.

A Facebookon keresztül sikerült felvennem a kapcsolatot egy biztonsági szakemberrel, akivel napi szinten konzultálok, mert magamtól eddig nem tudtam, hogyan képes egy gép megzavarni egy egész hálózat működését, vagy bankkártyák adatait leszedni a netről, amikor pénzre van szüksége. Persze most már bármilyen tizenhat jegyű számsorról ki tudom számolni fejben, egy algoritmus segítségével, hogy bankkártya-e vagy sem. Nagyon ki vagyok képezve.

Kalandregényt csinált az életéből is. Nem akar esetleg erről is írni?

Nagyon szeretnék, régi álmom. Idő hiányában azonban ezt átmenetileg elengedtem, de csak átmenetileg, mert annyi csodálatos tervem van, amihez 150 évig kell élnem, hogy mindet véghez vigyem.

Pontosan ilyen magasságból nézi A vicces lány történtet is. A főszereplő Barbara Parker, aki megnyeri a blackpooli szépségversenyt.

Nem akarja a vidéki szépségkirálynők báli rendjét felvenni, hisz élete álma, hogy megnevettesse az embereket, akárcsak imádatának tárgya, a híres amerikai komika, Lucille Ball.

A koronát visszaadja, és azzal a lendülettel Londonba költözik. Elmegy egy induló vígjáték szereplőválogatására, ahol azonnal elkápráztatja az írópárost, plusz leendő szereplőtársát is. Hipp-hopp ő lesz a Barbara (és Jim) ünnepelt komikája, és innentől kezd érdekes lenni a sztori. Mert már rég nem Barbara (immáron művésznevén Shophie Straw) a főszereplő, hanem a sorozat és az azt létrehozók minden tagja. Az írópáros, Tony és Bill, akiket anno homoszexuális találkozóhelyen kaptak el, ami igencsak megpörgette az életüket, Dave, a sorozat producere, akit felesége nyomaszt vérig hatóan és Clive, a hiú színész, Sophie sorozatbéli férje.

És igen, cseppet sem lepődünk meg azon, hogy Barbara körülbelül öt perc alatt futja be ezt a nem kis ívű karriert, mert ez itt a ’60-as évek Londonja.

Anglia végre kezdi felszívni magát a háború után, pezseg a kulturális élet, dőlnek a tabuk, hurrá szexuális forradalom, ráadásul Beatles.

Ebben az időszakban tényleg gond nélkül be lehetett sétálni a BBC-be egy-egy jó ötlettel, és ami igazán jó volt, meg is valósult – lásd az öreg ikonikus arcokat: Monthy Phyton.

Hornby amúgy is lubickol, hiszen Barbara személyében egy újabb rajongó bőrébe bújhat, és ez az, ami igazán fekszik neki. Mert Barbara Lucillért és a jó vígjátékokért való rajongása nem képletes. Kívülről tudja a párbeszédeket, a megjelenési időpontokat, rádiósávokat, amin kedvencei hallhatók.

A londoni első hetek egyetlen igazi gyötrelme, hogy nincs TV-je, és nem nézheti kedvenc sorozatainak ismétléseit, amiket eddig amúgy 6783-szor látott.

Ilyen rajongó volt a Fociláz Arsenal drukkerja, is, vagy éppen a Pop, csajok, satöbbi Robja zenefanatikusban – az első geekek, akik Hornbynak azonnal meghozták a sikert.

Pontosan azt kapjuk az írótól, amit eddig is. A könyv rendkívül szórakoztató, igaz, nem is kínlódik szereplői szupervíziózásával. Senki nem kényszeríti Barbarát, hogy azon agyaljon, milyen ebben a férfiak uralta iparágban csinos nőként berobbanni. Persze tesz egy-két megjegyzést, hogy pl. a nőket inkább nézni szeretik, mint nevetni rajta, de tovább nem feszegeti a témát. Mint ahogy Tonyt és Bill sem ér rá hosszasan a homoszexualitás problémáin időzni, igaz, a teljesen különböző életútjuk adja közös írói létük dinamikáját. Nem feszegetjük külön Clive morális értékeit a 143 ágyba döntött színésznőjelölt után sem. Mégis igazi, hiteles képet kapunk a ’60-as évek Londonjáról, az ott zajló kulturális életről, a társadalmi élet változásáról.

A sikeres BBC sitcom befutja várható útját, a sztori igazi meglepetést nem tartogat. A végjátékban közel 50 évvel később szereplőink újra összeállnak egy színpadi darabban. Barbara közel 70 éves, és egy pillanatra összesűrűsödik a Hornby által magasabb perspektívából tekintett valóság. Rájön, hogy igazából nem a nosztalgia az, ami visszahúzza a pódiumra, és még csak nem is 1964-et akarja visszalopni. Egyszerűen járni akarja tovább az utat, dolgozni, nevettetni, szeretett emberek között, ahogy eddig is.

Ezt nemcsak az óvatos fészkelődésből kapiskálja ki (ficánkolna némelyik úr óvatlanabbul is, hanem hát ki huszár, míg beretvakés korcsolyázik a gigáján?), de ő maga is bele-belesandít a tükrökbe, vigyázva, srévizavé. És olyan, de olyan elégedett e sandítások eredményével, hogy legszívesebben az összes miskulanciáját odahordaná az utolsó tükör melletti polcra, és naphosszat kígyózna, külön ollóért, külön fésűért, külön pamacsért, külön beretváért. Manó bácsi viszont sehogy sem kedveli e végetlen vonaglásokat.

Márpedig Manó bácsié a Laktanya utcai üzlet, kevés híján félszáz éve már. Segédként kezdte egykoron a figarói pályát, mesterlevelet szerzett és műhelyt, azután addig nyesett és nyírt, gön­dörített konya fürtöket és pödrött hetykére hosszú báli éjszakák elernyesztette bajszokat, míg keze remegése egyszer csak eszébe nem juttatta a folyton növő szőr mögött folyton fogyó időt.

Sokáig nem retirált mégsem: állt rendületlenül a szék mellett, régi, nobilis körszakállak vagy peckes Tegetthoff-bozontcsodák emléke suhant el párás szeme előtt, és verte a cintányérban a habot, és fente a szíjon a beretvát.

Amidőn pedig citerázó keze még a legelszántabb törzsvendégekben is vándori hajlamokat ébresztett, szomorún leült egy hokedlire, és várni kezdte az ismeretlen ifjút, ki hamarost bezörget, elébb a segédje lesz, azután feleségül kéri egyik leányát, átveszi a boltot, és… hanem ez a bizonyos ifjú csak nem köszönt be – így esett, hogy Manó bácsi merész elhatározással leányait tanította ki a mesterségre.

A kopott boltocska csakhamar csilingelő kacagásba öltözött. Sturcz Imre, Óbuda legkeresettebb úrifodrásza fuldoklott mérgében. Nemcsak hogy elnézett Manó bácsi feje fölött, amikor legközelebb összetalálkoztak a Hickmann-vendéglő kerthelyiségében, de még egy epés cikket is küldött a Fodrászok és Borbélyok Szakközlönyének. Éppen ő, aki köztudomásúan akként növelte forgalmát, hogy illetlen fotográfiákat dugott a Magyar Figaró régebbi számaiba, úgy tette ki őket Kecske utcai üzletének asztalára. Ám mint vetekedhetnének akár a legszemérmetlenebb képek is a cserfes Helga, a locska Tilda és a pergőnyelvű Lujza fecsegős kacarászásával, de főképp Margitka búgó hallgatagságával? A Szakközlöny nemhogy elrekkentette a vitriolos fenekedést, de hatoldalas, képes híradást szentelt a négy leány mestervizsgájának s az azt követő, zajos dínomdánomnak, külön tirádát zengvén a végtére emancipálódó szakma Laktanya utcai üdlakáról.

Még az is felmerült, hogy szobrot emeljenek a négy leánynak a Laktanya utca boldogabbik végén, de ezt végül elhalasztották: az elöljáró másféléves unokahúga miatt minden fillért az épülő kisdedóvóra kívánt fordítani.

Hanem innentől a Manó-üzlet napja megállott a zeniten. Az óbudai úri közönség kiválóan pártolta, és vendégköre újpesti, sőt lipótvárosi hajzatokkal és bajuszokkal is gyarapodott. Sturcz fogcsikorgatva rejtezett el pomádészagú odújában.

Az öregúr pedig, ki egyik szemével üzlete felvirágzásán őrködött, de a másikkal leányai révbe érését fürkészte, hokedlijén gubbasztva elégedetten dörzsölte rezge kezét. Hiszen eltervezte ő azt okosan, hogy e vidám csevej vidor lagzikhoz vezet majd, és csakugyan: a cserfes Helgán egy újpesti bútorgyáros szeme akadt meg, a pergőnyelvű Lujzának egy szedő kezdte szedni a virágot, nyárra már dupla lagzit terveznek! És ha a locska Tildának meg a hallgatag Margitkának egyelőre nincs is keletje, de előbb-utóbb mégiscsak jelentkezik valaki – olyasvalaki, aki utódjává is lesz, mert azért az üzletet mégsem szabad fehérnépre bízni. Gyönyörködik tehát három leánya buzgó locsogásában, nyüzsgő fecsegésében, csak éppen a búgón hallgatag Margitka kígyózásait ítéli illetlennek. Hiába, Sturcz egy keserű tréfája, mely a borbélyüzletet bordélyüzletre csavarta, elkedvetlenítette: őrá aztán senki ne mondhassa, hogy erkölcsre-illemre fittyet hány! Így hát fésű, borotva, pamacs mind-mind ott sorakozik Margitka saját polcán, és ha a Szicíliai Álmot nem másfél literes, megbonthatatlan üvegben árulnák, az is odakerülne – ekképpen azonban csak az utolsó tükör melletti, magas polcon fér el. Az még az ő nagyszerű leleménye volt, hogy a négy leány négy különféle illattal dolgozzék, ezeket csereberélni ugyanoly képtelenség volna, mint asztalaik rendjén változtatni.

Így Margitkának megmaradt a vendégenkénti egy kígyózás, se több, se kevesebb – még ennyi se kellett azután ahhoz, hogy egy bizonyos csütörtök délelőttről hosszú esztendőkig beszéljenek Óbuda-szerte.

Ki hinné pedig, hogy Sajbán Dani, ez a buta faesztergályos a San Marco utcából, ilyen cifra tohuvabohut csinál? Egyelőre békésen vár a sorára, és legfeljebb combján táncoló ujjai dobolnak hírt szédült izgalmáról és bősz elszántságáról, amellyel kész Margitka védelmére sietni, olyan hévvel, mintha nem másodszor látná mindössze életében. Amúgy jókedélyű, derék fiú, akinek – Tóni öccsével közösen – nővére rendezett be egy apró műhelyt a hosszú kert hátsó traktusában. Szék- és asztallábakat esztergáltak ott hét- és százszámra, esténként meg békén eliszogattak, amihez jobban csúszott nekik a rizling-spriccer, mint a nehéz, vastagsörényű sörital (Hubahabúnak nevezték ezt Huba úrról, aki a sörgyárat igazgatta). Soha nem történt volna velük semmi nevezetes, és ez így maradhatott volna az idők végezetéig, ha Dani egyszer, hiába zörgetvén Sturcznál (vajon merre csavaroghat az a bájgúnár?), be nem téved Manó úr üzletébe, és ott meg nem pillantja a kígyózó Margitkát.

Dani oly epedő narancsillatba fülledve érkezett haza, hogy a Répássyék Kati cselédje egész este Zerkovitz-nótákat dalolt miatta. Meg is próbált szóba elegyedni a fiúval másnap, azután harmadnap, azután a további napokon, a Jóistentől eltérően még a hetediken sem pihenve meg, de mindhiába. Dani csak elnézett a feje felett, messzire, ahol a narancsfák éppen illatos, fehér virágokat bontanak, és rá se hederített. A munkájában sem volt sok köszönet: furcsa, kacskaringós széklábak kerültek ki a keze alól, egyik sem hasonlított a másikra, ezeket kiadni a kezükből egyet jelentett volna a szerény vállalat csődjével. Tóni, akinek Dani motyogva és ügyetlenül megvallotta, miféle tüneményt próbál az otromba fadarabokon megrögzíteni, mégsem bántotta érte egy szóval sem. Kétannyit állt az eszter­gapad mellett, és kétannyi deszkát kerekített egyformára, amilyennek a sóhajtalan emberek álmodják a széklábat. Dani pedig kiült a verőfényes kertbe, és hunyorgott, mint aki Napba néz a szívével.

Egyszer pedig elmentek a Kisfaludy Színházba, a Parasztbecsületre – Dani elbűvölve hallgatta a muzsikát, és azt a narancsillatot érezte belőle, amelyet pedig mind-mind ő vitt oda a lelkében.

Így múltak a napok, egyetlen hangos szó nélkül, csöndes hajnövesztéssel.

Minthogy ugyanis a mindennapi borbélynál borotválkozás fényűzését nem engedhették meg maguknak, Dani csak egy újabb loboncos üstökkel juthatott ismét Margitka elébe. De végtére, amikor a messzi Taorminában talán már az első vörös-fehérre repedt fügét szüretelték, ennek is elérkezett a napja. Dani felöltötte ünneplő ruháját, és peckesnek remélt, enyhén rogyadozó léptekkel elsétált a Laktanya utcába. Amint befordult az üzletbe, megtorpant: valami nagyon más volt, mint ama régi, szerpentin-ívű napon.

Pedig látszólag minden a helyén van: a gavallérok a székekben, a leányok a székek mögött, Manó bácsi az örök hokedlin, a Szicíliai Álom a hátsó polcon, az utolsó asztal mellett. Azután rájön: a csönd másmilyen most. A beléptét jelző csengettyűre nem felel csilingelő kacagás, de még Margitka hallgatása sem búg harmóniát a nyárba. Körülnéz, és hátrahőköl: Margitka székében nem mást lát terpeszkedni, mint Sturczot, a Kecske utcai frizuragyalázót! A szégyentelen fogta magát, és személyesen látogatott el a konkurenciához, s akár ő maga, még a haját is megnövesztette erre az alkalomra. Lám, kacér hagyma a hajé, mereng talán Dani: mindegy neki, szerelem táplálja vagy gyűlölet, csak gyarapodhasson! Helyet foglal, éppen Sturcz háta mögött – Manó bácsi üzletében nem félreeső zugokban, szemérmetlen képekre kacsintva szokás várakozni, hanem elöl, Isten és az emberek szeme előtt. Olyannyira Sturcz mögött ül, hogy Sturcz feje éppen eltakarja előle Sturcz képmását, így csak húsos fülcimpáit látja, hátulról. Már rövid szemlélődés után is bizonyos benne, hogy soha életében nem látott még ezeknél önelégültebb, ellenszenvesebb fülcimpákat.

Elképzeli, ahogy Margitka ollója apró mozdulatával belecsíp az egyikbe – vagy éppen, ha már álmodunk, minek spórolni: egyetlen nagy mozdulattal lenyesi előbb az egyiket, majd a másikat is.

Tudja persze, hogy ez a két fül sérthetetlen: nemcsak leffentyűk egy ellenszenves koponyán, de egyszersmind Margitka szakmai hozzáértésének zálogai is, és ily módon épségük minden jóérzésű ember közös ügye. Ennyit van ideje végiggondolni a maga komótos eszejárásával, mire Margitka végez. S ha a leány könnyű kezei ezúttal talán merevebben zsonglőrködtek is ollóval-fésűvel, az eredmény megfellebbezhetetlen. Sturcz Imre immár nemcsak émelyítőn jóképű, de a haja is úgy hullámzik, miként a tenger Siracusánál, gondolja Dani, ki újabban mindent elolvas a Nap szigetéről, amihez csak hozzáférhet. „Most indul a Szicíliai Álomért” – bizsereg fel, ám ebben a pillanatban sisteregve lecsap a mennykő.

– Nem egyforma a két barkó – közli diadalmasan Sturcz, és úgy forgatja szégyenletes fejét a tükörben, mint holmi harci kakasok a palermói arénában. – A bal legalább fél centiméterrel lejjebb ér.

Ám mielőtt Margitka lehajolhatna, Manó bácsi felpattanhatna, a kakas kakasára talál, és az Etna megébredése pimasz torokköszörüléssé halványítja az iménti mennydörgést.

– Mit merészelsz, te brávó? – dübörgi a kígyózástól megrabolt Dani. – Hol ferde az a ványadt tetűlétrád?

– Már engedelmet – emelkedik ültéből szólásra Sturcz, holott éppen azt nem remélhet. Dani, akiben most egyetlen székláb sem ismerne merengő mesterére, nagy lendülettel ráveti magát, és beléharap a húsos fülcimpába, így adva tudtára a hitvány brigantinak, hogy a szép frizőrleány becsületén esett foltot csak az életre-halálra vívott párbaj moshatja le.

Székre, asztalra fröccsen a fiatal vér, eleve sok-sok vér, de a tükörben még meg is kétszereződik.

Ordítás veri fel a Laktanya utcát: ordít a fülét markoló Sturcz, a timsóért kapkodó Tilda, és Manó úr is, az ajtó felé taszigálva a szintén ordító faesztergályost: – Meg ne lássalak itt még egyszer, te senkiházi!

Csengettyűszó kíséri a kiűzetést Margitka paradicsomából.

Mindezalatt egyedül a leány marad néma. Csupán a haját leszorító, narancsszín kendőt oldja le, és bugyolálja be vele a véráztatta fület.

– Köszönöm, kisasszony – vált csöndes mélába Imre ordítása, amire Margitka álmatagon bólint. Jó, hogy ezt a bólintást Dani már nem láthatja, ahogyan Margitka kígyózását sem, soha-soha többé.

Mit tehet mást, téblábolva hazaindul, azon morfondírozván, mikor küldi el hozzá Sturcz a segédeit. Olvasott róla, hogy párbajoknál kötelezők a segédek, s tudja azt is, hogy a rivális borbélynak három segédje is van. Megrendítette, ami történt, és tisztában van azzal is, hogy hőstettének súlyos következményei lehetnek. De nem bánja: ismeretlen erő feszíti a mellét és szegi fel az esztergapad elcsüggesztette fejét.

Végre egyszer nem a macskaköveket nézi, hanem a kövek fölött az utcát, a Fő teret, amire egyszer csak egy robajosan száguldó fiáker kanyarodik ki, éppen a Laktanya utcából, éppen őfelé.

– Le akar gázolni a csibész! – jut eszébe az ostorát pattogtató Alfio, egyenest az operából. S ekkor veszi észre a gesztenyefás gyalogútról előkeveredő, babakocsit toló dadát is. Azzal a délszaki mersszel, ami csak fertályórája sajátja, de máris lénye leglényegeként becsüli, rohan vissza, taszítja félre a dadát, a babakocsit, s hagyja magát csakugyan legázolni a fiákertől, amelyet a saját sörétől spicces Huba úr csent el a drosztról. Nagyot koppan szegény, bátor feje a kövön, a dajka pedig visítani kezd – s ettől a visítástól már csak egy lépés a nevezetes medália.

Szenzáció lett az esetből, Dani bepólyált feje Óbuda dicsőségévé vált. Minthogy a babakocsiban az elöljáró unokahúga utazott, még az országos lapokból is kiszorította a többi érdekességet – elsőül mindjárt Sturcz bepólyált fejét. Dani egy derűs őszi vasárnapon, a Városháza dísztermében kapott érmet a mellére. Előtte ágált az elöljáró, a hálatelt nagybácsi. Dani mégis oldalt pislogott folyton, a nagy, kitárt ablak felé. A Fő tér túloldalára lehetett látni onnét, épp a gázolás helyére, ahol szomorú narancsillatban két boldog ember fotografáltatta éppen magát, egy hármas esküvő legszebbik nászpárja. Margitka hallgatagabb volt, mint valaha. Némán búgó vággyal nézett vőlegényére, aki mostanra már csak diszkrét flastromot viselt bal fülén.

A pincérleány – Palikámnak, a gazdának leánya, amúgy Piroska nevezetű – nem nevetett föl. Meghökkent pillantást vetett a nyegle ismeretlenre, aki nem sokkal ezután olyan sápkóros, pörcehagyott túrós csuszát kapott, amilyenre nem akadt még példa a konyhájára büszke vendéglő krónikájában. Még most is szalad tőle a hasa, ha közben meg nem állt.

Pedig hát mi volt a vétke, istenem? Megakadt a szeme a leányon, és könnyű markával beszédszöcske után kapott. Ennél érdekesebbet meg nagy hirtelen nem bírt fölfedezni ezen a piros-fehér kockás, rizlingillatú világvégén.

Hanem azért még, mert valaki nem óbudai, nem való hetykélkednie, sem kapkodnia, egyik sem vezet jóra. Annyi téma lapul szanaszerte, fölpattanni készen, mint szeplős varrólány az iparosok rendes évi bálján. Egy mopszot utánzó felhő lebegett éppen arra, abból is üde, nyárias nyitás kerekedett volna. A Schwabinger-malom végtelen kelepelését sem nevezte ma még senki a Duna szívverésének. Miért kellett ennek a sportsapkás csábkocsonyának éppen Muskátira ráhibáznia? – a nevezetes piktorra, kinek nagyérmet nyert főműve, az Annabella vízre száll a Bagolyvár belső termében függ? S ha ez nem volna elegendő, még azzal is meggyanúsítania Muskátit, hogy vár?

Holott a mester, mióta az első tavaszi reggelen kiült a folyó partjára, hogy azután minden nap órákat töltsön ott, soha, egyetlen pillanatig sem várt. Ha egyszer, másfél év előtt Annabella szelíden kérlelő tekintetére kurta biccentéssel megfogadta, hogy nem vár, akkor nem is fog várni, punktum. Élni fog és mulatni, ezt is megfogadta szépen, engedelmesen. S ugyan mi volna annál különb élet és virgoncabb mulatság, mint ülni nádszékében a parton azzal a komisz, csökönyös pipával a szájban, és a legmegfelelőbb szöget keresni az újabb remekműhöz, amely még az Annabella vízre száll sikerén is túltesz? Muskáti dolgozik – ezt mindenki így tudta ezen a tágas óbudai világon, s egyszerre tisztelték őt e nagyszabású rákészülésért és az állhatatos nem-várásért.

Türelmetlenkedni senki nem türelmetlenkedett. Nincs is nagyon divatban errefelé, de meg emlékeztek is reá, hogy az addig tevékeny piktor, miután belehabarodott Annabellába, nemhogy újabb festménnyel nem jelentkezett, de még a helyi vendéglők és korcsmák cégéreire kanyarított, színes felírásoknak és kacskaringóknak is búcsút mondott.

Festek én, hogyne festenék – felelte Palikám dohogására gyöngéd, holdkóros mosollyal. – De mostanság Annabella zöldbarna szemébe festem a képeimet.

Ebben lehetett is igazság, mert a néma leány, ki vászonfehér, riadt kíváncsisággal foglalt helyet a nádszék mellett, és nézett folyót, fakoronát, felleget, amit Muskáti dörmögve mutogatott neki, lassankint színesre, kacskaringós mosolyúra elevenedett. Meg ugyan nem szólalt soha, de az a nap csak elkövetkezett, amikor tekintete nem a mester kezét és szavát követte, hanem a maga tétova, fürkész irányaiba merészkedett. Muskáti szíve gyors igeneket kopogott őszülő bozontú mellkasában, mert akármerre vezette őt a leány szeme, ott zölden friss szépséget és a most esztergált gesztenyékéhez hasonlatos, barna derűt talált. A piktor szeme csillogott, és gömbölyű, okos pipáját Annabella felé nyújtotta – úgy, mintha adna még, holott kért már.

Annabella ugyanis megtanult pipát tömni, ami nem potomság. Először szelíden, finoman kell a kazán aljába töltögetni a göndör, jóillatú, nedves szűzdohányt, mintha gyermek tenné ártatlan, de kíváncsi kezével; középütt már feszesebbre, mégis ruganyosan puhára való nyomni, az asszony tapasztalt, értő ujjaival; s csak a tetejét szabad tömörre, kérgesen keményre gyömöszölni, bölcsen szomorú férfiakarattal – ez az utolsó rész persze Muskátira várt. Kacskaringózós füstgomolyban ültek napjukhosszat, Annabella olykor aprót, mosolygót prüsszentett.

Köröttük hajómalmok kallóztak, felhők vonultak, jegenyék bólogattak a szélnek, dereglyék úsztak messzire – egyszóval semmi sem moccant, csak a világ gömbölyödött panorámává. Muskáti tárlatává Annabella szemében.

Aznap kezdődött-e a változás, amikor Annabella először perdült táncra a Bagolyvár nagytermében, Muskáti pedig nagyot szentségelve kifordult a vendéglőből, és palettájával úgy csapta orrba az ott bámészkodó kecskét, hogy az négy napig szivárványt mekegett? Lehetséges, bár kezdetnél és végnél rejtezőbb jószágok nemigen motoznak az emberi élet bozótjában. Csak annyi bizonyos, hogy Annabella pillantása egyszer egy lélegzettel hosszabban pihent meg valamelyik dereglyén, amelyik a Fekete-tengerig, Bajáig, vagy talán egészen Lágymányosig merészkedett a csillogó, pakfon ismeretlenbe.

Hogy vajon e dereglye látványából, a kötélzet csikorgásából, a vitorla leffenéséből kezdte-e pedzeni, hogy nővé csak férfiak bánatán átkelvén lehet válnia a leánynak, s hogy ezért bocsánatot kérni, ha nem is kellemesebb, de gyorsabb, mint dacolni vele – nos, mindez szintén nem sejthető, mert Annabella erről sem beszélt. Csupán kiült egy reggelen Muskáti mellé a partra, kétharmadig megtömte a pipát, szájon csókolta a piktort, megsimogatta az arcát… Azután felnézett a fellegekre, de most először úgy, hogy Muskáti elvonulni lássa őket; és lenézett a folyóra, de immár nem az örök, hanem az örökkön elsodródó vízre.

És megszólalt:

– Elmegyek.

– Egy hajszálon függ minden összeharácsolt, egybekuporgatott boldogságunk – bődült el Muskáti aznap este Palikámnak, amire a kecske, amelyik mostanság amúgy is félénkebben kandikált csak be a Bagolyvár ablakán, fejvesztve menekült. – Csak azon, kikandikál-e éppen valaki egy kajütablakon, míg te a Vizafogó kéményein számolgatod a végtelenséget. Ennyin múlik minden, amit nagyképűen a magadénak gondolsz.

– De csak megmarad a… – kezdte Palikám.

– Micsoda? – torkolta le a mester. – A csiklandós diadal, hogy velem tüsszentette el a lányságát?

– Alamuszi macska nagyot ugrik – köpött ki a kajlabajszú gyepmester, akit másnap hajnalban a Margitsziget csücskénél halásztak ki a vízből, a torkát valamely vékony, hegyes faeszközzel, talán ecsetnyéllel szúrták át.

Gyanakodnom kellett volna – ingatta a fejét Muskáti, és ahogy a semmibe révedt, szeme egy pillanatra megpihent Piroska elébe hajló keblein, amint a leány az asztalra tette a rizlingspriccert. – Észre kellett volna vennem, hogy egyre forróban ölel.

– Már az is baj? Nyilván nem ölelne, ha… – de ez az este nem Palikám befejezett mondatairól vált emlékezetessé.

– Ha nem mardosná a lelkiismeret – sóhajtott a piktor, megsejtve a szomorúságot a szenvedély, a bűnbánatot a szeretet mögött. Mintha Annabella szemében látná magát: megajándékozottnak és kisemmizettnek.

Ezen az esten készült el az Annabella vízre száll.

A képen durván ácsolt fedélzet, rajta matrózok csoportosulnak víg, asszonytaláló kedvben. Csillog a foguk, a szemük, a karjuk izmos, a nevetésük még annál is izmosabb. Messzire készülnek: a Fekete-tengerre, Bajára vagy pláne Lágymányosra. Hosszú útra, annyi bizonyos. Óbudáról minden út hosszú út, Óbudáról minden nagyvilág. Annabella nincs rajta a képen – miként is lehetne? Hiszen ő nézi őket, az ő szeme fényétől kapja a kép szokatlan, zöldbarna koloritját. Arról azután még Palikám vélekedése is megoszlik, melyik legény is lenne ama Rácz nevezetű, aki végtére szóra bírta Annabellát – az a jóképű, szakállas-e amott, az árboc tövében, netán az a másik szakállas, jóképű-e, amelyik egy kötélcsomón ül? Utóbbi mellett szól, hogy Muskáti egyszer úgy beszélt a fájdalmáról, mint egy hajókötélről, mely annyira megcsavarja őt gyomortájon, hogy kétrét görnyed bele. Hanem ez gyönge érv, komoly műértő csak legyintene reá.

A festményt, mint arról már esett szó, hiába érkeztek reá szemkápráztató vételi ajánlatok, Palikám lógathatta föl a Bagolyvár nagytermében, ahol Annabella annak előtte mind többet táncolt jóképű, szakállas matrózokkal. Csupa olyannal, aki semmit nem jelent neki, üzente a szemével Muskátinak, egy-egy sikerült forgás sodrában feléje pillantva. Az meg, minthogy világ csúfjára nem elegyedhetett a táncba, jobb híján hinni kezdett ezeknek az üzeneteknek. És amint egyre fürgébbre fordult a tánc, egyre elszántabb lett hite és bizalma, mert úgy váltak egyre forróbbá Annabella ölelései is. Mígnem egy napon, Muskáti rendíthetetlen bizalmának fénylő delelőjén, Annabella megszólalt, a kecske megfutott, a kép pedig alig néhány óra alatt megfestetett. Nagy napja volt ez a kisvárosnak.

Hát ezért nem nyugtalankodtak most sem az óbudaiak, hogy Muskáti rendre csak a vizet és a jegenyéket figyeli. Időbe telik egy ilyen nagyszabású műalkotás kigondolása – vélekedtek, s tán nem is botorul; mert a piktor, ki egész nap ott dolgozott a parton, maga is végtelen türelemmel nézett fölfelé, a Fekete-erdőig, vagy ki tudja, tán egészen a Hajógyári-szigetig.

– Árral szemben nem jöhet – dörmögte Piroskának, amikor az kiült mellé. – Az hamis lenne, mint a hazudott fiatalság vagy a Péter-Pál templom sekrestyésének török cigarettái. Körbe kell járnia a világot, hogy megint ide érkezhessék.

– Mit csinálhat most? – kérdezte Piroska, épp csak annyi dallammal, hogy a kérdés mellett a kérdezőnek is jusson némi figyelem.

– Táncol – vont vállat Muskáti. – Szökdécsel körbe-körbe valahol egy nagy teremben vagy éppen a szabad ég alatt, mintha az ördög bújt volna belé.

Vagy csillogó szemmel hallgatja a harmonikaszót. Csupa olyasmit, amire mellettem nem volt módja, e miatt az izgága szemöldököm és könnyen gyűrődő homlokom miatt – és mintha mutatni akarná, csakugyan összevonta a szemöldökét, és ezeregy ráncba redőzte a homlokát, úgy nyögte ki végül: – És beszél.

– Nem segíthetek? – simogatta Piroska hangja a piktorét.

– Nem – felelte az rögtön, és tömte tovább elkomiszodott, buta pipáját, oly keserű keményre, mintha sosem akart volna hallani gyermeki kézről, asszonyi kézről.

– Meglássa, visszajön.

– Az ő dolga – vont vállat Muskáti, azután majdnem mégis odaadta Piroskának a pipát, de azután mégsem adta oda. – Én elmulatok így is.

– Bemegyek – állt föl Piroska.

– Persze – helyeselt Muskáti. – Én még nézem kicsit a folyót meg a szelet.

Pedig nem folyó lesz azon a képen, nem is a szélre bólogató jegenyék. Ő maga lesz rajta, a nádszékben ülve. A szemében azok öröme, akik mertek annyira távol engedni valakit, hogy annak elég útja legyen hazatérni. Messzire néz ez a szem, amelyet persze Annabella szemében látunk: egy olyan vidékre nyílik, ahol a hét nyelven beszélő, gyönyörű leányok legfőbb gondja, hogy visszataláljanak régi, gyűrthomlokú piktorokhoz, ahol sosem áll meg a csilingelő ringlispíl, és ahol ingyen mérik az aszúízű mustkolbászt is.

Azt viszont, hogy e festményt megint Annabella szeme színezi-e zöldbarnára vagy Muskátié, mely amazzal egyazon árnyalatú, azt már igen nehéz eldönteni. Főképpen, mert az Annabella partra száll nem maradt reánk.

Első belépés után garantált a meglepetés, mert a lejtős kertben mindenféle figurák bukkannak fel elszórtan és váratlanul. Apró hippi házaspár egy padocskán; Schluck Béla szippantós kocsija, no meg egy széttárt kabátos szatír. Leesett az állam, amikor a ház alatti műhelyben megpillantottam az ott tanyázó változatos szoborsereget, és nem győztem mosolyogni a kerámiaszobrok változatosságán és mondanivalóján.

Nagyon jellegzetesek a szobrai, aki egyszer látta, biztosan nem felejti el őket. Már kiskorában is ilyen jó kézügyességgel rendelkezett?

Akkor profibb voltam! Gyerekkoromban gyurmából készítettem meglehetősen jó figurákat, és a rajzkészségemre se lehetett panasz. De akkor még álmomban sem gondoltam, hogy képzőművészettel keresem meg a napi betevőt. Mindenesetre a gimnázium után, a kézügyességemre alapozva gipszminta készítő lettem egy soroksári üzemben. Ez a rabszolgamunka persze nem tartott sokáig, és később elvégeztem az egri tanárképző főiskola rajz-vizuális kommunikáció szakát.

Itt szerencsére kiváló művésztanárokkal hozott össze a sors, sok mindent kipróbáltam, és már nagyjából láttam, merre visz az utam. A sors kegyeltjeként még a sorkatonaságot is a főiskola kerámiaműhelyében tölthettem.

Miután összekuporgattam egy saját kemencére, jól bedurrantottam a bérelt pincehelyiségben, és szabadjára engedtem az állataimat. Innen egy emelettel feljebb lépve, egy IX. kerületi régi bérház földszintjén – korábban a nagyapám lakása volt – rendeztem be a műhelyt. Lassan hat éve költöztünk Óbudára a családdal, ahol megtaláltuk az ideális kertes otthonunkat. Óbudainak lenni jobb, mint eddig bárhol máshol. Nem is értem, hogy tudtam Pesten lakni.

Ön új értelmezést adott az állatos alkotásoknak – kutyák, macskák, halak, sárkányok, elefánt, gekko, kakas stb. –, szinte emberi szintre emelte őket. Ezen kívül persze kiemelt szerep jut a kerti törpéknek. Mulatságos és groteszk szobrok, nincs két egyforma közöttük. Honnan jön ez a szórakoztató szobrászat?

Igyekszem észrevenni az élet szórakoztató dolgait, fonákságait, az egyszerű és vidám történéseket. Akár egy mozdulat is lehet humoros vagy groteszk. Vannak dolgok, amik szemet szúrnak és vannak, amik nagyon mulattatnak.

Vicces például, hogy még mindig sláger nálunk a kerti törpe, ezért rátettem még egy lapáttal, és megcsináltam a saját verzióimat, a giccsfricskákat.

Ezeket eltúlozva, karikírozva formázom meg, felskiccelem a papírra, és már alakítom is. Nem agyalok sokat, gyorsan dolgozom, már csak azért is, mert az agyag képlékeny anyag, hamar kiszárad, repedezik. Az 1050 fokos égetés után jöhet a festés, színezés. Persze amikor kinyitod a kemencét, akkor érhet meglepetés, pozitív és negatív is. Az egyik kapolcsi fesztiválon a szobrok közé „rejtettem” egy kamerát. A felvétel sok vidám arcot örökített meg, ahogyan reagáltak a figurákra, és ez engem is vidámsággal töltött el. Sokan mondták már, hogy hasonlítok a szobraimra. Remélem, hogy az alkotásaimmal tudok másokat szórakoztatni.

Külön kategóriának tűnnek a „csinálós” szobrai, amiket dekorációs elemekkel is kiegészít. Tollasozó pufók angyalok, a függőágyban ringatózó törpe sörösüveggel és cigarettával a kezében, a láncfűrészes gnóm vagy a napozó hölgyike. Ezekkel egyfajta tükröt tart a társadalom felé, kifigurázza a hétköznapi cselekedeteinket?

Bizonyos értelemben igen. Van véleményem a minket körülvevő világról. Szeretném megmutatni az embereknek, hogy amit látnak, nem biztos, hogy valóságos vagy fontos, talán érdekesebb, igazabb, ami mögötte van. Nem direkt persze, csak az én szerény eszközeimmel.

Hozzá lehet mérni ezeket a poénos jószágokat a „nagy” szobrászok alkotásaihoz?

Nekem nincs receptem arra, hogy honnantól szobor, meddig ajándéktárgy. Ha azt veszem, ez egy viszonylag gyors technika, nem kell hónapokig farigcsálni súlyos tömböket.

Lehet műalkotásnak vagy ajándéknak is tekinteni, ebből a szempontból teljesen mindegy az anyaghasználat, a kész mű nagysága, mert nem kilóra mérik a művészetet.

Lehet öntől szobrot rendelni?

Lehet, de vannak bizonyos korlátok. A művészi szabadságot nem lehet teljesen feladni.

Pályája kezdetén több galériában is láthatók voltak a munkái, évről-évre számos kiállításon vett részt itthon és külföldön is. 2007-ben Lengyelországban elnyerte a Satyrykon rangos karikatúrafesztivál első díját. Mostanában azonban mintha kevesebb lenne a megjelenés, mi változott?

Nem pörögnek annyira a galériák. Néhányan nagyon szűk keretek közé akartak szorítani, és elszálltak az áraikkal is. Már csak a nevemet mentek be megkérdezni. A zsűriztetés meg számomra sosem volt vonzó, nem a cédula miatt vesznek. Izegni-mozogni kell, meg kell találni a vevőket. Van saját honlapom, egy amerikai oldalon is vannak fent alkotásaim. Tényleg kevesebb szobor talál gazdára, de meg tudunk élni belőle. Még szerencse, hogy a párom is keres (nevet).

Tudhatjuk, ki ő?

Természetesen, Kálmán Anna grafikusművész, könyvillusztrátor. Az országszerte híres Rumini rajzolója.

Gratulálunk, szeretjük a munkáit! De most azokról a kitűnő versekről kérdezném barátját, Győrei Zsoltot – aki itt ül velünk –, amelyeket a szobrai ihlettek. Bár ezek nem szorulnak támogatásra, de a tréfás rímekkel remekül erősítik egymást.

Egy Király utcai kirakatban láttuk meg a – közben volttá lett – feleségemmel Péter munkáit, és teljesen beléjük habarodtunk. Többször odazarándokoltunk megnézni őket. Amikor azután közeledett Gabesz születésnapja, magától adódott az ötlet, hogy egy ilyen szobrot szerezzek neki. Kitudtam Péter nevét, és rögtön ráleltem a honlapjára. Meglepett, hogy nemcsak szobrokat csinál, de ő maga is ír verseket.

Minthogy éppen egy Szakállszárító című kortárs kabaré anyagát válogattam össze, el is kértem három versét, és a tetejébe rendeltem tőle egy tacskót is.

A Szakállszárító dicsőségesen kimúlt azóta, a házasságból szívmelengető barátság kerekedett, de a tacskó még ma is ugyanaz. Az első verset is ő ihlette.

Csodálatos kettős játszma, méltó partnerei egymásnak. Tehát a versek mellett rendez is, ráadásul kerületi lakos.

Régi óbudai famíliából származom anyai ágon; Brünnből indult, pallér ükapám az 1890-es években vett házat a San Marco utcában, ahol 1970-ben megszülettem, nyulakat viszont a Zápor utcában tenyésztett, három sarokra a mostani lakásomtól. Nem tudom, Újlakot nem New-laknak hívták-e eredetileg – ha igen, nem kizárt, hogy az ükapám nyulairól kapta a nevét. Rendezni amúgy csak elvétve rendezek, leginkább a soraimat: miközben a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanítok, igyekszem minél többet és többfélét írni: verset, novellát, Heltai Jenő-monográfiát, Schlachtovszky Csaba barátommal drámát, regényt is, de a Kosztolányi kritikai kiadásba is szerkeszthettem már könyvet.

Péterrel igen könnyen hangolódtunk össze, kiállítását is nyitottam már meg, könyvszekrényemet is építette már, de igazán ezek a versfigurálások tanúsítják, hogy félszóból-félszobor is értjük egymást.

Tényleg, mester, mi lehet a következő lépés, van hová fejlődni a törpe invázió, a lepkehálós angyal, az expanderes figura után?

Nem biztos, hogy kell, de elképzelhető. Én nem akarok senkivel lépést tartani, versenyezni. Ma még fogalmam sincs, hogy holnap mit formázok meg, de biztos vagyok benne, hogy reggelre már tudni fogom. Vannak kimeríthetetlen témák. Vonz a bronz, az súlyosabb anyag az agyagnál, lehet, próbálok majd valamit kezdeni vele. Szatíra 3D-ben – ez a legjobb dolog, amit csinálhatok.

A következőkben Győrei Zsolt Molnár Péter Salamon szobraira írt verseit olvashatják.

Mikor a bőgőt épp pengetem,

szerelmi bánat tép engemet.

Kinyögöm – minek is himezném? –:

Szeretem remegőn Inezt én!

Nem lelem számban a síp helyét,

ha lesem gömbölyű csípejét.

Kibököm, csöppet sem szinezve:

beléhabarodtam Inezbe!

Azt ütöm fehéren, feketén:

nálánál nincs szebb lány e tekén!

Csak ennyi a titok – im ezért

püfölöm zongorám Inezért!

Helyes és aranyos gyerekek –

kár, hogy mind hiába nyekereg.

Ha szívem együknek kínálom,

az imád. Így pedig mindhárom.

 Most, hogy végre válásomat kimondták,

fogom magam, s fölcsöngetem Ilonkát.

Ha nem felel, hát fölhívom Piroskát,

hogyha él még, ha a gyomrát kimosták.

Végcsöngetem összes régi metreszem,

el nem hagyom addig üvegketrecem.

Telefonos könyvecskémet fürkészem –

s tantuszi kín: mindhiába fülkézem!

Azt reméltem, életem most fölpörög,

és naphosszat fűvel-fával flörtölök.

Füleimbe hangorkán s vad moraj zúg,

erre tessék: csak a foglalt vonal búg!

Nohát, hogyha nem kellek már semmiképp,

s szerelmemből mindegyikük kilábolt,

vállat vonok, és irány a virágbolt:

visszamegyek, s hopp, fölszedem Nellikét!

 Borongós téli délután

Elrévedek, s némán kutakszom

Barátom kajtatom tunyán:

Hol kódorogsz, Esetlen Taksony?

Barlanglakó, morcos különc,

Apró, mérges-zöld, mint a vadsom,

A társaság kinek kölönc –

Ilyen fiú Esetlen Taksony.

És el tud bújni emberül!

Dühödten túrok és furakszom.

Nagy balhé lesz, ha megkerül

E nyamvadék Esetlen Taksony!

Megrettenek: mért nem lelem?

Tán messze jár? Szerencsen? Pakson?

De felnevet, és hirtelen

Ujjamra ül Esetlen Taksony!

Isteni

itt ez a kis tenisz,

fent az egekben,

körbelehelve éteri langgyal!

Játszadozunk – két szép, steril angyal:

Glória itt,

Lórija ott,

Röpke tökélyünk vetjük a latba.

Most az eredmény negyven-egál,

szufla se rebben,

s hoppla! a játszma megáll –

földre potyolt le a labda.

Félre-ledobjuk könnyü rakettünk,

s érte leszállunk. S benne rekedtünk

máris a sűrű, bús kulimászban!

Mennyi teremtmény jajgat a bajba’,

és segedelmet kajtat abajgva.

Egyre imádkoz’,

vagy pedig átkoz,

csöpp vigaszát meg nem leli másban.

„Merre az Isten?”

„Fent, a teniszben

ő a mi bírónk,

harminc-semmit s negyvenet írónk.

Nézd ceruzája hegyét: csupa nyál az”

– ennyi a válasz.

S így lecsitítva tömérdek lenti

kétségbeesettet,

fölrepülünk, s folytatjuk a fenti

kékségbe’ e szettet.

A mi öreg mesterünk munka nélkül maradt, utóbb megözvegyült, lányát is elvesztette, s valahonnan az Alföld vidékéről került Óbudára. A veje hozta magával, a falusi kovács, aki a hajógyárban kapott munkát, és az emberségről mutatott példát: „Ahol kettő eszik, ott jut harmadiknak is”. Erről az öregemberről szól Ambrus Zoltán 1900-ban alkotott elbeszélése.

Ambrus Zoltán küzdelmes fiatalkora után jogásznak indult, majd író lett: regények novellák, kritikák és műfordítások kerültek ki tolla alól.

Nem az egyetlen ilyen életpálya a századforduló körül jelentkező, s a Nyugat folyóirathoz térő íróinknál. Az apai székely örökség és az anyai ág német polgári szelleme szerencsésen egyesült benne. Párizsban a francia légkör, Flaubert, Maupassant és Anatole France hatása alá került, ami ábrázolásmódjában, hőseinek lélektani elemzésében nyilatkozott meg. Témáiban a modern nagyvárosi élet egyik első ábrázolója lett. Ahogy Krúdy Gyula megfestette Pest-Budát, s benne a tegnapok ködlovagjait, Ambrus Zoltán tollrajzai is az egykori fővárosról és annak jellegzetes alakjairól nyújtanak képet. Éppúgy képes hangulatot teremteni, megeleveníteni, bár merőben más alkotói módszerrel, pergőbb eseménysort és több párbeszédet alkalmazva.

Az akkor közel negyvenéves író útja Óbudára vezetett, a Római-partra, s a novellában egyik barátjával mondatja el benyomásait. Gyakorta kereste fel a Rómaifürdőt, előbb egy vicinálison döcögve, majd fiákeren érkezett. Kiválóan megrajzolt figura Gáspár úr, a konflisos, aki az esti órákig mérhetetlen mennyiségű italt képes magához venni, mert a várakozás során „az ember nem tud mit csinálni, hát iszik”.

Leírja az egykori fürdőt: „A víz… de miért magasztaljam? Legjobban szeretném, ha megtarthatnám magamnak. Hogy a budapestiek még most sem fedezték fel ezt a vizet – a rómaiak óta! Mintha folyó smaragdban fürdenék, malachit falú medence ölén: ez a cseppfolyóvá vált drágakő. És vannak, akik meghalnak anélkül, hogy megtudnák: micsoda boldogság igazi vízben fürdeni.” Valóban, méltán becsülték már a rómaiak ezt a vizet. Az úszóházban együtt található, ami a legfontosabb: „a víz meg a csend”. Főleg a nyári hétköznapokon és az őszbe forduló időben. Ez a fürdő egy apró, zöld, békés oázis a pusztában. A környezet leírása után pedig megemlíti a források előtt található vendéglőt.

Vasárnaponként azonban nincs ekkora béke, megelevenedik a környék, és mint a legtöbb helyen, az emberek a víz mellett és helyett inkább a vendéglőben múlatják az időt.

Az író kitér az ivó emberek lelkivilágára: aki egyedül ül egy asztalnál, „aki magában szokott iddogálni, az legtöbbször nem született iszákos, csak szerencsétlen”. Ezzel készíti elő az elkövetkező történetet.

Egy asztal mellett, magányosan helyet foglalva tűnik fel a „jóképű öregúr”, az egykori gombkötő mester. Takaros, tiszta öltözetet, régimódi magyar ruhát viselt: „fekete atilla, vitézkötéses nadrág és aranypaszomántos nyakkendő”. A cigányzenekart figyelte; először csak dúdolva kísérte a nótákat, és dobolta a taktust, majd lassan emelkedett a kedve, mulatni kezdett, rendelte a nótákat: „Ég a kunyhó, ropog a nád!”, utóbb táncra perdült, a vendégek csodálkozására. Mutatósan járta a táncot, majd visszaült, fizetett, és hazafelé baktatott. A hétvégeken megismétlődött mindez. Az írói ábrázolásból érezzük az emberszeretetet, a megértést és az együttérzést. A jelenség egy darabja, emléke az elmúlt időknek és egy kerékbe tört emberi sorsnak.

Hazafelé menet, a lassan guruló fiákeren ismerte meg az író az öregúr szomorú történetét, családjának elvesztését és későbbi sorsát, vejének megértő szavait: „Hadd igyék, szegény!” Kiváló az áttételesen megoldott lélekábrázolás, a műgond és egy életút megformálása. Az író tollrajzaiban a századforduló társadalmának számtalan karakteres alakja tűnik fel.

Végül lezárja történetét: „Az a gondolat, hogy ha az emberek még most is magyar ruhában járnának, a részeges gombkötő meg talán virilista volna, és unokákat ringatna a térdén – egy darabig még nem ment ki a fejemből.” A szelídebb, lassúbb sodrású múltat idézi.

Ambrus Zoltán hetvenegy évet élt, s amilyen népszerű volt, amilyen tekintélynek örvendett korában – nyelvismerete, műveltsége, tehetsége következtében –, olyan mértékben és olyan gyorsan sújtotta életművét már életének utolsó éveitől kezdve a feledés. Öregkorát visszavonultan, csendes magányban töltötte, éppúgy „kikopott” az irodalmi életből, mint az öreg gombkötő a mesterségéből.

Menet mintha megsütnék, jövet mintha bepácolnák az embert. Senki se mondaná, hogy fürdőből jöttél; olyan vagy, mint egy szegény ördög, aki a kályhából bújt elő. S az út odáig, nappal, mindjárt Óbudától!

Ha Aquincumnál kitekintesz a kocsi ablakán, megesküszöl, hogy ez a világ legszomorúbb környéke. A sivatagba értél; csak jobb kéz felé látszik valami kis moszat, nem messze a pályától. Az a kis moszat a Római fürdő.

Amikor először tértem meg erről a tanulságos utazásról, elvégeztem magamban, hogy ezt a kis moszatot sohase látom többé. És mindjárt másnap megint csak kimentem, ezúttal azonban – okulva a tapasztalaton – már fiákeren. Természetesen hamar kitudódott, hogy milyen sokba kerül az a szenvedély, mely tegnap hirtelen kicsírázott bennem. Gáspár úr, a kocsisom nyolc forintot fizettetett magának, s ezen kívül uzsonnát, vacsorát, öt korsó sört, két liter bort és megfelelő számú pántlikás szivart. Csak éppen hogy kisasszonyt nem hozatott, egy társalkodónőt, aki csevegésével unalmát eloszlassa.

– Úgy van itt, kérem – mentegetőzött –, mint a hajón: az ember nem tud mit csinálni, hát iszik.

Ebben igaza volt: a Római fürdőn csakugyan nincs mit keresnie annak, aki nem kedveli a folyadékot, már akár belső, akár külső használatra. A források előtt ott ugyan a vendéglő, ahová kirándulók is járnak cigányzene mellett sörözni, de ez a liget csak vasárnap délután hangos. Hétköznap, különösen már szeptemberben nincs ott egyéb, csak a víz meg a csend.

A víz…, de mért magasztaljam? Nem akarom, hogy a sokaság megrohanja; legjobban szeretném, ha megtarthatnám magamnak. Hogy a budapestiek még most se fedezték fel ezt a vizet – a rómaiak óta!

Mintha folyó smaragdban fürdenél, malachit falú medence ölén: ez a cseppfolyóssá vált drágakő. És vannak, akik meghalnak anélkül, hogy megtudnák: micsoda boldogság igazi vízben fürdeni!

Az ifjú szerelem mohóságával és telhetetlenségével adtam át magamat e víz örömeinek. Az az egypár ácsorgó, aki véletlenül be-betekintett az úszóházba, s látta, hogy odabenn mindig ugyanaz az ember lubickol, azt képzelhette, hogy a víz titkait tanulmányozom, s ebben a – felfedezőknek való – nagy magánosságban újra kitalálom az úszás törvényeit.

De minthogy egész nap mégse lehet fürödni, még jobban kiélveztem az oázis másik nagy jelességét: a hétköznapi csendet. Ez a csend távol van a tökéletességtől. A Római fürdő nem őserdő; nem, éppen nem. A területe egy arasznyi: egypár fa, egypár bokor, egy hosszú fasor a pályaházig, s aztán körös-körül megint a sivatag. De aki szereti, ha minél kevesebb élőlény botorkál körülötte, meg fogja kedvelni ezt az egypár fát s egypár bokrot. A fürdőt gyűrűző kis szahara távol tartja az emberi lármát, s maga az oázis hétfő reggeltől szombat estig olyan, mint a Tüskerózsa parkja.

A vízzel való első ölelkezés után, s várva a másikat, leheveredtem a fűbe kutyámmal, akit bölcsességéért Sheiknek neveztem. Lustálkodtunk és nagyokat hallgattunk. Én az eget néztem; Sheik még bölcsebb volt, mint én: ő nem nézett semmit, csak hunyorgatott s emésztett.

Mesebeszéd, hogy a víz susog, s hogy a falevelek panaszosan zizegnek. Ők már nem vádolják az alkotót, ők már belenyugodtak mindenbe. Csak az ember van ébren.

Egyszer eszembe jutott, hogy megnézzem, miképpen fest az én fürdőm vasárnap délután.

Hát ilyenkor nem különbözik egyéb kirándulóhelyektől. Az emberek hátat fordítanak a víznek, és sört isznak.

A vörös abrosz közönsége a túlnyomó elem, de vannak fehérek is. A cigány folyton húzza; ezek az emberek sokat kívánnak élvezni egypár óra alatt, mert máskor nem érnek rá muzsikát hallgatni.

Amint körültekintettem, az egyik szomszéd asztalnál egy különös alakot vettem észre. Legelőször az tűnt fel rajta, hogy ebben a sokadalomban, ahol az asztalokat nem társaságok vagy családok, hanem egész törzsek veszik körül, egyedül van, és nagyokat iszik. Mindig sajnáltam azt az embert, aki magában szokott iddogálni. Az ilyen ember, úgy tapasztaltam, a legtöbbször nem született iszákos, csak szerencsétlen, mert nem tud megbirkózni valamely nagy, állati érzéssel, amely erősebb, mint az ő feje; s ha iszik, nem torkosságból cselekszik, hanem azért, hogy hadd gyűrje le ezt az érzést a bor. Azt mondhatnám, hogy szinte tisztelem a magános ivót, mint ahogy a vademberek tisztelik az őrültet.

Az arca még inkább fölkeltette a figyelmemet. Jóképű öregember volt: szelíd nézéséhez, széles, ősz bajuszához s szépen megnyírt fehér szakállához egy cseppet se illett a sok borosüveg. De legjobban az öltözete lepett meg. Magyar ruha volt rajta: fekete atilla, vitézkötéses nadrág és aranyrojtos nyakkendő. Atilláját és mellényét kötött magyar gombok díszítették, csizmája fénylett, mint a tükör. Mit keres ez a magyar itt, a Római fürdőben, a fölötte vegyes, de olyan kevéssé magyar Óbuda közelében?

A magyar mulatott. Nyelte a bort, s ami az eszéből még megmaradt, azt egészen átadta a zenének. Szinte szítta magába a hegedű síró-rívó hangjait, s meglátszott az arcán, hogy a cigánynak egy hangját sem ereszti el a füle mellett; meglátszott, hogy nemcsak a dallamok visszhangoznak a fejében, hanem a zenének minden apró cifrázata végigcikázik az agyvelején. Eleinte egyéb nem is árulta el rajta a zene és bor hatását. De később elkezdett izegni-mozogni: fölegyenesedett a székén, hátraszegte a fejét, ivott, s aztán a poharával kopogtatta a taktust. A szomszéd asztaloknál, ahol már előbb is szemet szúrt az öregúr magyar ruházata, az emberek összemosolyogtak.

Ekkor a cigány azt a nótát kezdte játszani, amely így kezdődik, hogy: „Káka tövén költ a ruca”. Ez a nóta az öreget végképpen kihozta a sodrából. Felkönyökölt az asztalra, odafordult a cigányhoz, s dúdolni kezdett.

A közelben ülők nevettek. Furcsa is az, hogy a bús magyar elérzékenyedik, amikor azt hallja, hogy: káka tövén költ a ruca; mi köze a rucához?!

Az öreg nem törődött vele, hogy nevetik; mintha nem is látta volna a rajta csüngő bámész szemeket. Végigdünnyögte a szomorú nótát, s mikor a prímás, aki maga is mosolygott, egy szilaj mozdulattal rágyújtott arra a másikra, hogy: „Kis szekeres, nagy szekeres, / Mind megissza, amit keres…”, a mulató magyar a dúdolgatásból átcsapott a vidám danolásba. Valami sajátságosan fakó, másvilági hangon énekelt – ha a kísértetek énekelnének, az lehetne ilyen.

Már mindenki csak őt nézte, a távolabb levők felállottak, hogy jobban lássák. A magyar nem törődött senkivel, mulatott tovább. Néha odaszólt a cigánynak, s megrendelte a nótát: Vékony deszka kerítés…, Ég a kunyhó, ropog a nád… És hol mosolyogva nézett maga elé, mintha egy táncoló menyecskében gyönyörködnék, hol elandalodva danolt, a sötétlő falombokra tekintve, mintha szeme egy örökre eltűnő, szétfoszló valamit követne a magasba.

A cigány, főképpen, hogy a közönséget mulattassa, most már csakis neki húzta – amit rendelt, ameddig akarta. Kedvet kapott a mulatótól, s olyan fáradhatatlanul hegedült, mint a sátán a részeg búcsúsoknak. Végképpen el akarta áztatni a mámoros embert, s egyre közelebb bújt hozzá. Utoljára már csak a fülébe húzta; a magyar ütötte a taktust, arca kiderült, s a hangja mintha fölengedett volna.

Egyszerre felugrott, kiállott a cigány elé, intett neki, s elkezdte az andalgót járni. Majd, amint a zene a frissbe csapott át, gyorsabb táncra perdült. Csak egy kis körben forgott, de mintha egy láthatatlan táncosnővel évődnék: néha hívogatta, néha utána kapott, s aztán tüzesen megforgatta.

Mindenki nevetett, a cigány is alig türtőztette magát. De nekem úgy tetszett, hogy sohase láttam illedelmesebb táncot.

A közönség azt leste, mikor fog összeesni. De nem ártott meg neki se az ital, se a forgolódás. Mikor a cigány végére ért a frissnek, abbahagyta a táncot, s visszaült a helyére. Megelégelhette a mulatságot, mert elkomolyodva nézett körül, mintha keresne valakit. Ki-ki csalódással tért vissza a söröspoharához, a magyar tánc közben mintha kijózanodott volna.

Egypár percig pihent – s ezalatt nem lehetett ráismerni, hogy ő volt az, aki előbb olyan vigasságot keltett –, aztán fizetett, és szivarra gyújtott. Majd körülnézett, mint aki csak most érkezett, fölkelt, odavitt a cigánynak egy ezüstforintost, és lassan útnak indult. Mialatt végighaladt az asztalok mellett, minden tekintet követte, de ő nem viszonozta ezt a figyelmet. Rá se nézett senkire, mint egy márki.

Már esteledett. Körüljártam az oázist, s jó messzire a vendéglőtől kiszemeltem egy alkalmas helyet, ahol majd egy darabig elhallgatom a tücskök ciripelését.

De nem maradhattam ott sokáig. A hold nagy vörös tányérja éppen akkor bukkant fel a már sötét látóhatáron, és Sheik, a kutyám rémségesen kezdett ugatni. Sheik, tudniillik, valami megmagyarázhatatlan gyűlölettel viseltetett ez iránt a szelíd égitest iránt. És bármilyen bölcs állat volt különben, ebben a pontban nem engedett. Most se tudtam a kedélyére hatni.

Hiába kérleltem szép szóval: „Te szamár kutya, azt ugyan ugathatod!”, s hiába mordultam rá a parancs zordon hangján: „Elhallgatsz, bestia?!”, Sheik csak nem akart kibékülni a holddal.

Pár percnyi kóválygás után elhatároztam, hogy hazamegyek. A kocsimat könnyű volt megtalálnom. Gáspár valahol a vendéglő tájékán üdült, élénk társalgásban egy nem éppen megnyerő külsejű úrral.

– Ez a fájós lábú ember – szólt, mialatt a pokrócot levette a lovakról – Óbudára igyekszik. Nem ültethetném fel a bakra?

–Hát csak hadd jöjjön.

A gentleman átkozottul rongyos volt. De ha Sheik urat a kocsiban viszem, az embert nem tilthatom le a bakról.

Felültem, Gáspár közéje csapott a lovaknak, s aztán gyí!… végig a fasoron, majd balra kanyarodva, elvágtattunk az amfiteátrum mellett.

A rongyos emberből kikívánkozott a szó.

– Itt egyszer színház volt – magyarázta Gáspárnak –, kár, hogy már nem játszanak benne.

De nem kapott feleletet, hát csak elhallgatott megint. Kevésbe telt, s elértük Óbuda első házait. Alighogy behajtottunk a falak közé, megpillantottam az én magyaromat. Csöndesen bandukolt a gyalogjárón, nyilván hazafelé. Elég egyenesen járt; nemigen látszott meg rajta a mulatság.

– Hé, atyafi – szóltam a rongyos emberhez –, nem ismeri ezt a magyarruhás bácsit, aki itt kocog előttünk, és most erre néz, látja?

– Hogyne ismerném, kérem – felelt a fájós lábú –, ismeri azt itt minden gyerek. A nevét bizony nem tudom, mert csak a részeges gombkötőnek híjják…

– Gombkötő?

– Az volt. De most már csak a veje tartja. Tetszik tudni, nincsen ki egészen. Nem vét ugyan senkinek, de ha egy pohár bort iszik, egészen megzavarodik. Azt mondják, hogy másképpen is félkegyelmű szegény.

Nem kérdezősködtem tovább, de a fájós lábú ember örült, hogy szabad folyást engedhet a beszélő kedvének, s magától folytatta:

– Kint mulatott a Római fürdőben, s mert megint benyakalt, a népek nagyon nevettek rajta. Most hazamegy, és egész éjszaka dolgozni fog. Mert amikor igen berúg, azt képzeli, hogy sietős munkája van. Egész éjszaka tesz-vesz, s folyvást motyog magában: „Meglássátok, asszony, gyerek, megint magyar világ lesz!” Pedig a felesége is, meg a lánya is már rég meghaltak.

– Jól van, köszönöm.

A rongyos ember megértette, hogy vége a kihallgatásnak. De nem állott meg benne a szó, s hogy elmondhassa a magáét, most már Gáspárhoz fordult a közlékenységével.

– Mert úgy kell felvenni a dolgot – folytatta halkabban, hogy tolakodónak ne lássék –, hogy ez a részeges ember egyszer nagyon jómódban élt. Valahol az Alföldön, már nem tudom merre. Volt háza, földje, derék felesége; s a mestersége szépen hozta a pénzt, mert dolgos ember volt, s a munkájának, azt mondják, nem volt párja.

Hanem egy szép nap beütött a német világ: az emberek levetették a hazai ruhát, nem kellett többet se a sujtás, se a szép gomb, se a vitézkötés. A mesterségébe beleütött az istennyila.

– A legjobb a péknek – vélte Gáspár. – Az, ha másnak nem kell, legalábbis megeheti a mesterségét.

– Persze, legjobb lett volna, ha más mesterségre adja magát. De már nem volt gyerekember, aztán meg sehogy se akarta elhinni, hogy vége a magyarságnak. „Majd lesz még más világ is! Lesz még szőlő lágy kenyérrel!” – biztatta magát meg a feleségét. De az emberek bizony nem jöttek, s a gombkötő csak nézett a világba; nem értette a dolgot. És múlt az idő, lassankint darabonként el kellett adni a földecskét, utoljára dobra került a ház is. Akkor aztán bújában elitta magát. Nem dolgozott semmit, kocsmából ki, kocsmába be, s csak bámult, hogy napról napra rosszabb a soruk. A felesége jó asszony volt, mosott, vasalt, varrogatott, s valahogy csak megéltek. Egyszer aztán az asszony is meghalt: egy nagymosásban nagyon meghűlt, tán mert nemigen volt hozzászokva, hektikás lett, és elment.

– Az baj, ha a dolgos asszony meghal – jegyezte meg Gáspár.

– A gombkötő csak bámult a világba, s nem értette, hogy az asszony meghalt, pedig hát fiatal volt. Azért nem állott be szolgálatba, csak még többet ivott. Hiába beszéltek neki: „Legyen az úrnak esze, az úrnak gyereke van!” Nem fogott rajta a jó szó. Egyre csak azt hajtogatta: „Meglássák, lesz még magyar világ! Nem lehet az, hogy ne legyen többet magyar világ!”

Hébe-hóba aztán keresett is valamit, mert ügyes munkás volt, mondom. De mindig kevesebbet meg kevesebbet keresett, s a lányának mindig többet kellett varrogatnia.

– Azért jó, ha az ember dologhoz szoktatja a gyereket – elmélkedett Gáspár. – Ha kicsi korában megszokja a munkát, később nem esik neki olyan nehezen.

– Csakhogy ennek megártott a munka. Ámbátor nem lehessen tudni. Mert mások meg azt mondták, hogy elkapta a hektikát az anyjától, amikor ápolta. Annyi bizonyos, hogy kiütött rajta, mindjárt azután, hogy férjhez ment. Pedig kovács volt az ura, tűz mellett lehetett egész nap.

– Aztán most a kovács tartja az embert? – kérdezte Gáspár.

– Igen, mert nagyon szerette az asszonyt. Csodálkoztak is a népek (mert a mai világban ritkán látni ilyet), hogy amikor helyet kapott itt a hajógyárban, s felköltözött az anyjával, magával hozta a részeges vénembert is. De minden beszédre csak azt felelte: „Ahol kettő eszik, ott jut a harmadiknak is.” Azt mondják, még pénzt is ad neki, s ha szó esik róla, hogy az öreg itt vagy ott leitta magát, mindig csak azt feleli: „Hadd igyék, szegény!”

– Ebben igaza van – szólt Gáspár.

– De nincs igaza – vitatkozott a rongyos ember –, mert az öregnek a fejébe ment a bor, s most már az esze sincs helyén. Nem bánt ugyan senkit, s ha józan, hasznát lehet venni a ház körül, de ha egy pohárral megiszik: csupa nevetség. Ilyenkor egész éjszaka zörög, jár-kel, szorgoskodik, kergeti az inasgyerekeket, beszélget a feleségével meg a lányával, pedig hol vannak már azok! Én nem tudnék tőle aludni.

– Hát én csak azt mondom – szólalt meg Gáspár egy kis gondolkozás után –, hogy hiába hozzák ide a villamost meg az ördög tudja miféle magától járó kocsit, az úr mindig lovon fog járni, már aki úr.

– Nekem sincs okom búsulni – felelt a másik büszkén. – Mert ameddig csak emberek lesznek a világon, koporsószegre mindig szükség lesz.

A rongyos ember elhallgatott, nemsokára le is szállt a kocsiról. De az a gondolat, hogy ha az emberek még most is magyar ruhában járnának, a részeges gombkötő ma talán virilista volna, és unokákat ringatna a térdén – egy darabig még nem ment ki a fejemből.

(1900)

A falmaradványokra a helyi adottságok, téglatöredékek, kövek hívhatták fel a figyelmét, miközben szisztematikus terepbejárást folytatott a Duna-parton.

Az ásatás leletanyaga és dokumentációja sajnos elveszett. Az alaprajzot egy üvegnegatívról ismerjük, a leleteket pedig néhány adattári céduláról és rövid publikációkból.

A rajz szerint egy 8,2×8,2 méteres (belmérete 5,8×5,8 méter), négyszög alaprajzú őrtorony állt itt, amelynek csak kiszedett, 1,2 méter széles falait tudták azonosítani. A rajz elárulja, hogy nem az egészet, csupán a keleti szélét és nyugati falának középső szakaszát ásták meg. Funkciójára és építésének idejére, vagyis egy Commodus-kori őrtoronyra az itt talált téglák alapján következtetett Nagy Lajos. A burgust a II. századi őrtoronyrendszer ezen szakaszának eddig egyetlen megásott tagjaként tartja ma is számon a kutatás. Ehhez legközelebb a Lajos utca 71–89. alatt tártak föl Commodus-korinak meghatározott, kisebb méretű (6×6 méteres) őrtornyot ugyanilyen széles falakkal. A Római-parton, Csillaghegyen és a Barát-pataknál találtak ezeknél sokkal később, a Kr. u. IV. században épültek. Közülük kettőt szintén Nagy Lajos tárt fel, s valamennyivel jobb állapotban maradtak meg, mint a jelenleg tárgyalt. Az egykori Berlinger vendéglő kerthelyiségében 2010-ben előkerült burgus falait szintén erősen visszabontották.

2016–2017-ben egy üdülő épült a Kossuth Lajos üdülőpart 58. számú telken, így a munkálatok közben régészeti kutatásokat folytattunk. Ennek során először az őrtorony körüli árkokat találtuk meg. Az árkok alján számos lelet, főként kerámia edények töredékei feküdtek, amelyekből többet ki is lehetett egészíteni.

Egy objektum korát nemcsak érmekkel, feliratokkal, hanem ezekkel az edényekkel is keltezhetjük, így nyilvánvalóvá vált, hogy a területen Commodus uralkodásakor korábban is állhatott valamiféle római kori építmény.

Ehhez tartozhattak az árkok és a bennük lelt, összetört korsók, fazekak is, amelyeknek a kora egységesen a Kr. u. I. század végére – II. század elejére tehető. Minthogy kevéssé valószínű, hogy az őrtoronyban csak 60–80 éves edényeket használtak, egy korábbi katonai objektumra, vagy egyéb rendeltetésű épületre utalhatnak a leletek. A kora római kori járószint 20–30 cm mélyen, vagy helyenként szinte közvetlenül a felszín alatt volt megfigyelhető, így a Commodus-kori periódust mára már nagyrészt elhordták, elbontották. Ezen kívül az őrtorony helyén, ahol Nagy Lajos kutatott, a Duna-parti kerítés mellett később egy ház állt – az építkezéssel tovább bolygatták, károsították a romokat. Az árkoktól nyugatra egy másik üdülőépület és annak melléképületei, emésztője tüntette el a római kori és őskori objektumokat.

Ezen a területen csak egy kis részen tudtunk feltárást végezni, ahol egy késő bronzkori (késő halomsíros – kora urnamezős időszak, Kr. e. 1350–1100) ház oszlophelyeit tártuk fel. Az őrtorony teljes északi felén ma egy sólya húzódik, ennek helyén mindent elpusztítottak. A felszínről, újkori rétegekből, a falkiszedések körzetéből előkerültek későbbi leletek is, amelyek a II. század második feléhez közelebb állnak. IV. századi leleteket azonban egyelőre sehol sem találtunk, az őrtorony késő római kori továbbélése, úgy tűnik, továbbra is kizárható.

A Commodus-kori határvédelem

Pannonia Inferior szomszédságában, a Duna bal partján, a Pesti-síkságon a Kr. u. I. században iráni eredetű szarmata népcsoportok telepedtek le. A hosszú háborús időszakokat megtörve időnként békében, a rómaiakkal szövetségben, kereskedelmi kapcsolatokat kialakítva éltek itt több évszázadon keresztül. Budapest területén Káposztásmegyeren, Soroksáron, Mátyásföldön, Cinkotán, Rákosszentmihályon, Rákos­csabán, a Péceli út mellett, az Ajtósi Dürer soron kerültek elő hosszabb-rövidebb ideig használt telepeik, temetőik.

A rómaiak és a jazigok (szarmata törzs) közti egyik összecsapásról (Kr. u. 172–173) és a békeszerződésről Cassius Dio ad leírást:

„A rómaiak a jazigokat akkoriban szárazföldön, azután a folyón is legyőzték. Nem úgy értem, hogy valami vízi csata lett volna, hanem hogy a befagyott Dunán keresztül menekülő jazigokat nyomon követve úgy harcoltak ott, akár a szárazföldön. Mikor ugyanis a jazigok észrevették, hogy üldözik őket, szembeszálltak a rómaiakkal, remélve, hogy könnyen elbánnak velük, hiszen azok nem voltak hozzászokva a jéghez. A jazigok egy része szemben, a többiek meg oldalról támadták meg lovon a rómaiakat. Lovaik ugyanis be voltak tanítva az ilyen terepen való biztonságos futásra is. Látták ezt a rómaiak, de nem ijedtek meg, hanem egybetömörültek, és egyszerre szembefordulva valamennyi ellenfelükkel pajzsukat legtöbben letették, és azon vetették meg az egyik lábukat, hogy kevésbé csússzanak, és így várták amazok támadását. Egyesek azok kantárát, mások a pajzsukat vagy a hosszú lándzsájukat megragadva húzták őket maguk felé, s így közelharcba bonyolódva a lovakat is, az embereket is a földre rántották. Mert az erőszakos rángatás következtében nem tudtak megállni többé a lábukon. A rómaiak is elcsúsztak ugyan, de ha valaki hanyatt esett közülük, magával rántotta ellenfelét is, és a lábával hátralökte, ahogy a birkózók szokták, és így kerekedett fölébe. Ha pedig előre esett, az előzőleg leesett ellenfelet fogával ragadta meg. A barbárok járatlanok lévén az efféle küzdelemben, és könnyebb fegyverzetűek voltak, nem tudtak helytállni, úgyhogy igen sok emberük közül csak kevesen tudtak elmenekülni.” (LXXI.7; Boiss. III. 258. Ford. Nagy I.)

„A jazigok, miután vereséget szenvedtek, megegyeztek a rómaiakkal, maga Zantikos könyörgött Antoniusnak. Pedig korábban fogságba vetették Banadaspost, a második királyukat, mert tárgyalásba bocsátkozott vele. Most azonban minden előkelő eljött Zantikosszal, és békét kötöttek ugyanolyan feltételek mellett, mint a quádok és markomannok, kivéve azt, hogy nekik még egyszer olyan távolságra kellett lakniuk a Dunától, mint azoknak. A császár valójában ki akarta őket irtani.

Hogy még akkor is milyen erősek voltak, és a rómaiaknak milyen nagy károkat okoztak, már abból is kiderül, hogy százezer foglyot szolgáltattak vissza.

Ennyit tartottak még mindig fogva, miután közülük már sokakat eladtak, sok meghalt, sokan pedig elmenekültek, és azonnal ki tudtak állítani Marcus számára szövetséges segédcsapatként 8000 főnyi lovast. Közülük 5500-at Britanniába küldött a császár.” (Kr. u. 175. LXXI.16; Boiss. III. 263. Ford. Nagy I.)

Később Marcus Aurelius császár, „mivel a jazigoknak igen jó hasznát vette, sokat elengedett a békefeltételekből, jobban mondva mindent elengedett, kivéve azokat a pontokat, amelyek a gyűléseikre és a közös vásárokra vonatkoztak, és arra, hogy ne járjanak saját hajóikon, és tartsák magukat távol a Duna szigeteitől. Továbbá megengedte nekik, hogy a roxolánokkal Dacián keresztül érintkezzenek, valahányszor ezt a tartomány helytartója megengedi nekik.” (Kr. u. 179–180. LXXI.19.1-2; Boiss. III. 273–274. Ford. Nagy I.)

A Commodus-kori őrtornyok építése nem sokkal a Kr. u. 166/167–180 között zajló markomann-szarmata háborúk után kezdődött, miután a császár békét kötött a legyőzött népekkel.

Mivel nem volt célja új tartományokat, Marcomanniát és Sarmatiát létrehozni, a meglévő folyami határ megerősítésére, az alakulatok átszervezésére törekedett.

Ekkor a Pannoniában állomásozó 4 legio, a hajóhad (classis), 12 lovas (ala), 26 gyalogos alakulat (cohors) és egy ismeretlen csapat majd’ 50 ezer katonát tett ki.

Az építési feliratok tanúsága alapján Kr. u. 183–185 között kezdődött meg ennek a szakasznak a megerősítése. A táblák szerint az ellenség illegális dunai átkeléseinek megakadályozására, alkalmas helyeken újonnan létesítettek őrtornyokat (burgi) és kiserődöket (praesidia).

A cohors I milliaria Aurelia Antoniniana Surorum sagittaria equitatát, a Kr. u. 175-ben Keleten felállított egyik új, szíriai íjászokból álló lovasegységet 176-ban vezényelték Ulcisia Castrába (mai Szentendre). A fő ok a szomszédos szarmaták ellen alkalmas harcmodoruk volt. Ennek a csapattestnek a téglabélyegeit találta meg a jelenlegi telken Nagy Lajos az Aquincumban állomásozó legio II Adiutrix korai tégláinak társaságában, s így hozta összefüggésbe az őrtornyot a Commodus-kori építkezésekkel.

Hogyan nézett ki egy római őrtorony?

A központi tervek alapján készült őrtornyok a helyszíni adottságokhoz, egymástól való távolságuk a látási viszonyokhoz alkalmazkodva minden helyen kissé eltérőek lehetettek. Egy esztergomi feliratból megtudjuk, hogy Kr. u. 371-ben a Commercium nevű burgust a legio I. Martiorum 48 nap alatt építette fel. A kisebb, négyzetes alaprajzú tornyok oldalfala általában 6–12 méter hosszú volt, kerek tornyok viszonylag ritkán fordulnak elő. A IV. századi, nagyobb méretűek között akad, amelynek közepén négy belső pillér az emeleti födém alátámasztására szolgált.

A tornyok a korai időszakban rendszerint fából épültek, a Traianus oszlopon ábrázoltakhoz hasonlóan, később kőből vagy részben kőből. A két-háromemeletes építmény bejáratát némelykor – biztonsági okokból – az emeleti szinten helyezték el. A felső részen körerkélyt emeltek, amely alkalmas hely volt a megfigyelésekhez, jelzések leadásához is. A tetőcserepekkel fedett födémre bizonyítékul a csillaghegyi őrtoronynál is talált nagy mennyiségű tegula (tetőfedő tégla) és imbrex (kúpcserép) szolgált.

A rendszeres váltásban idevezényelt, illetve őrjáratozó katonák szállásán raktárhelyiségeken, fekvőhelyeken kívül elvileg nem sok berendezésre volt szükség.

A helyi adottságoknak megfelelően a tornyokat kerítéssel, palánkfallal, négyzetes (kivételes esetben kör vagy rombusz alakú) árkokkal övezhették, védhették. Esetünkben a II. század végi torony védműveiről nincs információnk, az árok, illetve kerítőfal a feltáratlan vagy későbbi korokban bolygatott részen húzódhat. Egy esetleges korábbi torony, amelynek árkait megtaláltuk, szintén kevés nyomot hagyhatott, amelyet a lehetséges zónán belül húzott 30 cm mély árkokban lehetetlen volt azonosítani. A mindennapi élet elhagyott tárgyaiból azonban találtunk néhányat: bronz érmeket, ruhakapcsoló tűket, gyűrűt, lószerszám veretet, ún. kanálszondát és egy agancsból faragott kulcsot.

A jellemző leletek rendszerint mindenhol edény- és téglatöredékek néhány fémtárggyal, de Nagy Lajos a budakalászi őrtorony feltárásakor igen szerencsés volt. A tűzvészben elpusztult, padláson felhalmozott, majd lezuhant „mázsányi” gabonát (búzát, rozst, kölest, borsót stb.) az edényekkel együtt érintetlenül találta. A Kossuth Lajos üdülőpart 21. szám alatt (az Országos Központi Hitelszövetkezet Üdülőjének telepén) 1934-ben megásott őrtornyot ezzel szemben még idejében kiürítették, igen kevés használati tárgyat hagytak maguk után.

Falaiba viszont korábbi időkből származó köveket – feliratos oltárkövet, építészeti rendeltetésű faragványokat – építettek be.

A Római Birodalom határvédelme ezen a szakaszon nagyrészt a Dunára épült. A folyó jobb partján haladt az ún. limes út, amely mentén sorakoztak a katonai táborok. Ezeket őr-, illetve jelzőtornyok, kis­erődök, hídfőállások, kikötőerődök láncolata kötötte össze – esetenként a folyó két partján egymással szemben. A négy lokalizált Római-parti őrtorony ennek a határ menti sávnak a stratégiailag fontos pontja. Noha például a Hadrianus falnál meghatározott távolságban helyezték el a castellumokat, tornyokat, ezen a részen egyelőre nem tudjuk, hogy a szabályszerűség vagy a látótávolság, terepviszony volt fontosabb a rómaiak számára, így nehéz kitalálni, hol rejtőznek még a Duna-parton római kori katonai objektumok.

(A szerző az aquincumi múzeum munkatársa)

Jelentés a békásmegyeri téglagyár agyagbányájában folyó leletmentésről:

„Fent említett helyen agyagbányászás során a mai műúttól nyugatra húzódó területen római épület maradványait termelték ki, s kőanyagát az Illatos árok menti Duna-védgáthoz szállították el. Mire a leletmentést elkezdtük, a római épület keleti traktusa már leomlott, s az egész épület leszakadással fenyegetett. Minthogy mindössze két ásatási munkaerő áll rendelkezésünkre, a júniusi esőzések során még egy középső helyiségsor is leszakadt.

A földkitermelés során súlyosan megrepedt és összeszakadozott agyagfalban már csak az épület északi szegélyén folytathatjuk régészeti megfigyeléseinket.

Eddig hét helyiséget bontottunk ki, egy csatornát a villa déli szegélyén. Észak felé még mindenütt falcsonkok állnak ki a szakadékos partfalból.”

Miközben a békásmegyeri Duna-parton már évek óta ásatások folytak, Kőnig Antal egyik terepbejárása alkalmával, 1961 májusában fedezte fel a téglagyárnál a faragott köveket, nagy mennyiségű tegulát (tetőfedő téglát), imbrexet (kúpcserepet) és terrazzo padlómaradványokat. A helyszíni szemlén kiderült, hogy korábban „már sok durván faragott követ hordtak ki a töltéshez”, s nyilvánvalóvá vált, hogy éppen egy római kori villaépületet bontanak szét a munkagépekkel. Nem sokkal ezután, május 26-án Póczy Klára vezetésével indult meg a rövid ideig tartó leletmentés. Június 15-én már arról értesülünk, hogy „Békásmegyeren, a Téglagyár melletti ásatásnál sem a Vállalat, sem a Múzeum nem dolgozik, ellenben az érdeklődők sok kárt tesznek az ásatásban”. Kőnig Antal a gyár felett húzódó dűlőút mellett, a bokrok alatt újabb római téglákat és falmaradványokat látott június 23-án, de úgy tűnik, soha többet nem folyt régészeti kutatás a területen. Naplója szerint ősszel csak kotrógépekkel és földgyaluval dolgoztak itt, s a kitermelt földdel feltöltötték a Barát-patak (Büdös-árok) és a fővárosi üdülők közötti területet.

A római kori villák

A villa elnevezés a római korban nem fényűző lakóházat jelentett, bár ismerünk számos luxus kivitelű épületet is. A villák önálló gazdasági egységként működtek (egyfajta majorságként), amelyek az önellátáson kívül eladásra is termeltek. A vidéki földbirtokon található épületegyüttest Columella, a Kr. u. I. században élt szerző gazdasági szempontból három részre osztotta.

A villagazdaság főépülete (villa urbana) a tulajdonosok anyagi helyzetétől függően Pannoniában is rendelkezhetett fürdőtraktussal, vízöblítéses illemhellyel, padlófűtéses szobákkal, amelyeket színes falfestményekkel és stukkókkal, esetenként mozaikpadlókkal díszíthettek.

A földbirtokos háza mellett különféle gazdasági rendeltetésű épületek (istállók, kocsiszínek, pajták), a birtokon dolgozók szállásai (villa rustica) álltak. A pars fructuariához tartoztak a terménytárolók, sajtolók, borospincék. Ezek körül kisebb műhelyek, kemencék, őrlőmalmok, tavak és trágyadombok helyezkedhettek el. A villákhoz szorosan tartozó földterületen folyt tehát az állattenyésztés, növénytermesztés, bor- és olívaolaj termelés, fakitermelés vagy egyéb gazdasági, kézműves és ipari tevékenység. Vitruvius a falusi házak kapcsán ír a legcélszerűbb elrendezésről. Eszerint például az udvarban a konyha a legmelegebb helyen, a marhaistállók pedig a konyha mellett legyenek, „s ezek jászlai a tűzhelyre és kelet felé nézzenek, mert ha az ökrök fényt és tüzet látnak, nem lesznek ijedősek”, míg „ha az igáslovakat a tűz közelében tartjuk az istállóban, borzasak lesznek”. A fürdők legyenek összekapcsolva a konyhával, az olajprés a konyha szomszédságában működjön, a hozzá kapcsolódó borospince ablakai pedig északra nézzenek.

Ezeket a logikusan hangzó ajánlásokat egyelőre nem tudjuk hasznosítani az Aquincum környéki villák esetében. A legtöbb csupán részben kutatott, néhány épületrészletet sikerült csak közülük feltárni, a melléképületek elhelyezkedéséről vagy funkciójáról többnyire nincsenek ismereteink.

A békásmegyeri villa

Római kori villák egyre nagyobb számban kerülnek elő a budai hegyek lankáin. A környéken, a békásmegyeri villától északra, Budakalászon, Pomázon, Szentendrén, délre Csillaghegyen, a Pusztakúti út mentén, a Mocsárosdűlőnél, az Aranyhegyen, a Csúcshegyen, a Harsánylejtőn, a Testvérhegyen, a Kapucinus dombon, az Ürömi úton, a Szépvölgyit úton sorakoznak az eddig ismert lelőhelyek.

További villagazdaságokra utalhatnak helyenként a domboldalakban előkerült sírok is, hiszen sok esetben a tulajdonos családok a birtokaikon temetkeztek.

Mivel a békásmegyeri villáról az említett jelentéseken kívül egyéb dokumentációval nem, csupán néhány fotóval rendelkezünk, az ásatásról egyedül Póczy Klára Budapest Régiségeiben megjelent cikkéből tájékozódhatunk. Ennek során a 4 méter széles sóderes út mellett sikerült a 12×12 méteres alapterületű főépületet körülhatárolniuk. Ebben az esetben tehát a közeli villákhoz képest egy igen kisméretű, szegényesebb épületről van szó. Az alaprajz azt sugallja, hogy teljes kiterjedését sikerült felmérni, illetve a leszakadt részeket kiszerkeszteni. Az ásatási fotókból és a korabeli falkutató módszerekből kiindulva azonban elképzelhető, hogy a későbbi bolygatások, kimarkolt részek, az erózió vagy a szűkös keret miatt nem volt mód észrevenni további falmaradványokat. A Kőnig Antal által későbbi terepbejárási naplóban említett, bokrok között megbúvó további falakról s főként elhelyezkedésükről nincs információnk.

A teraszosan, több szinten épült szobasorokat fél méter vastag omladékréteg borította. A legfelső és a legalsó megtalált padlók közötti szintkülönbség 380 cm volt. Lehetséges, hogy a lezuhant oszloptöredékek és kőbázisok a villa keleti oldalán oszlopos tornác részeit képezték. Az udvarról lépcső vezetett az alacsonyabban fekvő házba. Az egyik küszöbkő az eredeti helyén feküdt, néhány falon megmaradt a fehér vakolat is. A 3. helyiség felől eredetileg szintén nyílt kijárat az udvarra, ezt azonban később az ajtókerettel és az északi oldalon lévő ablakkal együtt befalazták. Elképzelhető, hogy földcsuszamlás miatt volt szükség erre, illetve a meredek lejtő felőli fal 50–55 cm-esről 80 cm vastagságúra szélesítésére. Az 1. helyiségből a 4. helyiségbe egy csatorna nyúlt, amelyből átfolyhatott a víz, s így – az ásató feltételezése szerint – a középső sor keskeny kamrái lehettek a fürdőszobák. Az 1., 4. és 5. helyiség padlója alatt kőlapokat találtak, amelyek a hegyoldalba behúzódó üregeket – feltehetően pinceként szolgáló helyiségeket – fedték le. A pincébe az 1. helyiségből is nyílhatott egy csapóajtó, amennyiben a kemence melletti 80×90 cm-es felületen a kőlapok hiánya erre utal.

Az előkerült kevés leletanyag és a falazási technika alapján a villa a III. század közepe táján épülhetett.

A III. század végén – IV. század elején bizonyos részeket még átépítettek. Az ásatás során talált 33 darab érem többségét a III. század második felében verték, de a 2 darab II. Constantinus és egy Valens érme alapján a villát a 374. évi kvád betörés előtt valószínűleg nem hagyták el. A lándzsa és zabla Póczy Klára szerint arra utal, hogy a lakók elmenekülése után a katonaság, kisebb helyőrség vette birtokba az épületet. Így a villa, amely korábban a dombon a szobák szintkülönbsége miatt szép kilátást nyújtott, a római uralom végén magaslati erődként szolgálhatott. Az épületet tűzvész pusztította el, a helyenként megmaradt, megszenesedett tetőgerendákra omlott a beszakadt tető, erre pedig rádőlt az északi külső fal. Néhány kora népvándorlás kori és középkori lelet későbbi, rövid ideig tartó használatról tanúskodik.

Újabb római épület a Rózsadomb utcában

A 2006-ban Békásmegyer-Ófalu dimbes-dombos részén elsőként előkerült római kori objektumok kulcsfontosságúak a kutatás szempontjából. Egy pince és gázcsőárok árkában falmaradványokat, omladékrétegeket, terrazzo padló- és tégladarabokat találtak. A falakat a felhagyás után kőbányaként használták, így a legtöbbnek csak kiszedett nyoma maradt. Az építéstechnika és a néhány lelet elárulja, hogy egy római kori épületet rejt a föld.

A leletmentésből származó kevés edénytöredék között nincsen késő római korra keltezhető, ilyen kevés nyomból azonban egyelőre nem vonhatunk le egyértelmű következtetéseket az épület funkciójáról és pusztulásának idejéről.

Több információhoz akkor juthatunk, ha a környékbeli bejelentett építkezéseken régészeti megfigyelést végzünk, s ki tudjuk deríteni, hogy egy újabb villagazdaságról, útállomásról, fogadóról, esetleg településhez tartozó épületről van-e szó.

A környék villatulajdonosai

Gyakran előfordul, hogy a régészek olyan települést találnak, amelynek sosem derül ki a neve, ugyanakkor iratokból, kőemlékekről ismert településneveket nem tudnak beazonosítani lelőhelyekkel. A kutatás régóta feltételezi, hogy a vicus Vindonianust, egy Aquincum territoriumához tartozó falusias települést Békásmegyeren vagy Csillaghegyen kell keresni.

Az elmélet alapja egy oltárkő, amelyet valahol Békásmegyer mellett, Kissing területén találtak a XIX. század elején.

Theodor Mommsen külön megjegyezte, hogy baromfikkal harcolva sikerült lejegyeznie a feliratot, amelynek megfejtésére több megoldás is született. Az oltárkövet Iupiter optimus maximusnak, luno reginának, Minervának és az összes többi istenségnek állították a vicus Vindonianus birtokosai. A mára már megkopott, töredékes kövön felsorolták az előkelő, possessorokként megnevezett aquincumi polgárok neveit is. Eszerint az egyik oltárt Aurelius Vettianus római lovag birtokán állították. A másik oldalon, amelyen a possessorok oltárkövéről emlékeznek meg, első helyen szerepel M. Aur(elius) Aepictetianus, akinek hivatali pályafutása alapján kikövetkeztethető, hogy a feliratok 229-ben készülhettek. Minthogy villatulajdonosok rendszerint leszerelt katonák, illetve a városi vezetőréteg tagjai voltak, amennyiben a kő az eredeti helyéről került elő, nem kizárt, hogy a békásmegyeri villa egyik birtokosának nevét is az oltárt állítók között kell keresnünk.

(A szerző az aquincumi múzeum munkatársa)

Emlékszik-e arra, hogy mikor járt először Óbudán?

Nem emlékszem pontosan, de egészen kisgyerek voltam, amikor édesanyám arról beszélt, hogy az ő gyerekkori, családi kirándulásainak célja az óbudai polgárvárosi amfiteátrum volt.

Ide jártak piknikezni, ott folyt az Aranyhegyi-patak, a patakban lábat áztattak, pancsoltak. Így Óbuda nekem a kezdet kezdetén az amfiteátrumot és annak környékét jelentette.

Budapest másik végén születtem, Pesterzsébeten, s 14 éves koromig ott éltem. Az általános iskolával (bevallom, nem emlékszem) biztos jártunk Aquincumban, már csak azért is, mert nagyon jó történelemtanárom volt, Devecseri Lászlónak hívták. Az 1956 utáni időszakban nagyon sokan a perifériára kerültek tanítani, így sok jó tanárral volt dolgom. A történelemóra két részből állt: egyik része az ismeretek átadása volt, a másik része pedig mese, azaz mitológiai, bibliai történetek. Ezeket mi nem tanultuk, hanem hallgattuk és ittuk. Így már az általános iskolában megalapozódott érdeklődési köröm.

A gimnáziumban – ugyancsak Erzsébeten, a Bagi Ilona Gimnáziumban –, ahol Sallai Gézáné volt a történelemtanárom, a történelem iránti vonzalmam csak erősödött. Mint sok régész, először én is egyiptológusnak készültem, rettenetesen vonzott az a misztikus világ, Tutanhamon fáraó sírjának feltárása, de a maja kultúra is nagyon érdekelt. Ekkor még elsősorban a régészet egzotikus oldala vonzott. Harmadik gimnazista koromban, amikor már tudtam, hogy régészettel szeretnék foglalkozni, kíváncsi lettem egy hazai régészeti ásatásra. Mivel nem volt régész ismerősöm, 17 évesen vettem a bátorságot, és bementem a Nemzeti Múzeumba, a régészeti osztályra, hogy: jó napot kívánok, én egy gimnazista vagyok, aki régész szeretne lenni, és szeretnék ásatáson részt venni. Itt nem sok sikerrel jártam, már csak azért sem, mert a múzeum régészeti feltárásai nem Budapest területén zajlottak, hanem vidéken, ami bonyolította a részvételt. Viszont nagy készséggel átirányítottak a Budapesti Történeti Múzeumba. Az akkori régészeti osztály vezetője ajánlott egy olyan régészeti feltárást, ahol önkéntesként dolgozhatok. Ez a feltárás pedig Óbudán, Békásmegyeren volt. Még nem volt meg a lakótelep, s a Római-part folytatásán, a Kossuth Lajos üdülőparton egy nagy bronzkori település és temetőjének feltárása folyt. Mint utólag megtudtam, a Schreiber Rózsa és Kalicz Nándor vezetésével feltárt lelőhely világhírű. Az ásatáson befogadtak. Természetesen először csak nézhettem az ott folyó munkát, majd spaklit (a régészek jellegzetes bontó eszközét) is kaptam a kezembe. Már elfelejtettem, hogy ezt a munkámat az ásatás után „dokumentáltam” is.

Kb. három évvel ezelőtt kolléganőm a pesterzsébeti helytörténeti területen kutatott, és talált az Erzsébeti Diák 1969. évi egyik számában egy beszámolót, amit én írtam a régész munkájáról, 17 évesen.

Ez volt az első „régészeti publikációm”. Most, negyven éves szakmai pályafutás után újraolvasva, kiderült belőle, hogy a régészeti munka lényegét megértettem, és többé-kevésbé szakszerűen írtam le azokat a folyamatokat, amelyeket a régésznek végig kell csinálnia, végig kell gondolnia egy régészeti feltárás során. Ez egyébként nem az én érdemem volt, hanem annak a szakszerű munkának köszönhető, amit Schreiber Rózsa és Kalicz Nándor végzett. Az ő munkájuk alapján vonta le következtetéseit, tette megállapításait a régész munkájáról egy 17 éves gyerek. Ez volt az a pont, amikor visszavonhatatlanná vált, hogy ezen a pályán indulok el. Ettől kezdve érdeklődésem a hazai régészeti területek felé irányult. Kik, miért és hogyan éltek itt, ahol most éppen a mi világunk van? Akkoriban jelentek meg László Gyula ismeretterjesztő írásai, amelyeket elkezdtem bújni. Amikor jelentkeztem az egyetemre, teljesen egyértelmű volt, hogy a bölcsészkart választom. A régészet akkoriban még B szak volt, így történelem–orosz szakon kezdtem az egyetemet, és aztán történelem szakos tanárként és régészként diplomáztam 1975-ben. Egy hónapig dolgoztam az egyetemen adminisztrációs munkakörben, de inkább szerettem volna ásni, kutatni. Adódott is egy nagyszerű lehetőség: az Aquin­cumi Múzeummal szemben megkezdődött a római kori polgárváros területén keresztül haladó 11-es út építése. Az egyetemen László Gyula és Bóna István tanítványaként ugyan népvándorláskort végeztem, de érdekelt a provinciák régészete is, így hallgattam egy-két szemesztert Mócsy Andrásnál, a római kor régészetének professzoránál is. Az első régészeti munkám ide hozott, Óbudára, az Aquincumi Múzeumba, ahol 1975. június 16-a óta dolgozom. Nekem más munkahelyem azóta nem is volt.

Ez már a Budapesti Történeti Múzeum égiszén belül volt?

Így van, bár akkor az Aquincumi Múzeum még csak kiállítóhely volt, a háború után megvonták múzeumi rangját, gyűjteményét bevitték a Károlyi-palotába, a régészeti osztály raktárába. Csak 1989-ben sikerült újra visszakapni az intézménynek a múzeumi rangot, s ekkor új lendületet vett fejlődése. A feltáró munka során azonban végérvényesen beleszerettem a római korba. Az 1970-es, ’80-as években a régészet izgalmas időszaka volt Óbudán.

Ekkor zajlott a nagy óbudai lakótelepek építése, akkor került elő az aquincumi légiótábor a Flórián téren, ami nemzetközi szenzáció volt.

Hogy látja, mit veszít ez a feltárási terület Óbudán a modern város terjeszkedésével?

Óbudán még nagyon sok lehetőség van. Egyrészt Aquin­cum polgárvárosi része ma is többnyire beépítetlen, ezért ez a terület szabadon kutatható. Körbenőtte már a város, de azért még vannak feltárási lehetőségek, csak arra kell vigyázni, hogy ez a terület ne zsugorodjon. Az óbudai lakótelepek cölöpözési technikával épültek, ami ugyan átlyuggatja a területet, de nem épültek pincék és mélygarázsok. Így kicsit „perforált” a római kori, illetve a középkori réteg, de azért ott van, megmaradt a modern épületek alatt. Sok minden került elő például Újlak lebontott régi épületei alól is. Amikor Újlak revitalizációja zajlott, az aquincumi katonaváros déli elővárosának épületei és temetői kerültek napvilágra. Ez bizonyította számunkra is, hogy a föld – ha töredékesen is – megőrzi a múltat. Kicsit bolygatva, kicsit pusztítva, de a múlt nyomai nekünk, régészeknek még sokat mondanak. A régészeti lelőhelyeken a beépített területek alatt is érdemes kutatni. Az építkezők, fejlesztők félnek a régészektől, mert úgy tartják, hogy lassítják és drágítják munkájukat. Egy jól előkészített, a múlt feltárására tekintettel lévő fejlesztésnek azonban nem válik hátrányára a múlt felszínre hozása, sőt tartalmilag gazdagíthatja a beruházást. Óbuda olyan terület, ahol minden beruházónak, fejlesztőnek számolnia kell ezzel a körülménnyel.

Sajnos vagy szerencsére?

Ez nézőpont kérdése. Én nemcsak a személyem miatt örülök az óbudai díszpolgári címemnek, hanem azért is, mert úgy gondolom, hogy ez a régész szakmának is szól. Ugyanis a régészek nagyon sokat tudnak hozzátenni a saját tudásukból, ismeretükből egy városrész fejlődéséhez. A régész munkája csak részben az, hogy a múltat kutatja, s a leleteket tudományosan feldolgozza és kiállítja a múzeumban, ahol az megtekinthető. Ennek a munkának van egy nagyon fontos, közösségépítő ereje is. Óbuda jó példa lehet erre. Az a három-négy kisvárosnyi ember, aki idekerült a lakótelepekre, nagyrészt gyökértelen volt ezen a helyen. A terület római és középkori értékeinek megismerése talán hozzásegíti őket ahhoz, hogy jobban kötődjenek Óbudához, megtalálják a kapcsolódási pontot, a közös múltat.

Óbudának pedig olyan múltja van, mely nemcsak helyi, hanem országos, sőt nemzetközi jelentőségű. A római korban már főváros, provinciaszékhely volt, mely olyan emlékeket és városképbe beépíthető építészeti elemeket hagyott ránk, amilyenekkel nem sok európai város dicsekedhet.

Központi szerepét a középkorban is sokáig megtartotta, Óbuda nagyon fontos helyszíne a magyar történelemnek is.  Remélem, ezt majd az elkövetkező években sikerül még jobban felszínre hozni és bemutatni a közönségnek. Ezek az attrakciók nemzetközi szinten is felhívhatják Óbudára a figyelmet, turisztikai vonzerőt jelentenek, és ez már gazdasági tényező is.

Mit gondol, miért volt Óbuda a régmúlt időkben is vonzó hely, miért itt telepedtek meg már ezer évekkel ezelőtt is? Mi volt a vonzerő?

Több tényező van Óbudán, ami vonzotta az emberek megtelepedését. Az egyik egészen biztosan az, hogy a Duna ezen a területen viszonylag széles, szigetekkel tagolt. Itt haladt egy ősi, a Dunán átkelő, kelet-nyugati kereskedelmi útvonal. A másik fontos telepítő tényező a Duna vonala maga. Partján végig településnyomok láncolata húzódik, Békásmegyertől egészen a Zsigmond térig. A 11-es út magasságában volt egy kiemelkedő homokpad, ami védelmet nyújtott az árvizekkel szemben. A dombok lábánál és a Duna közelében törnek fel a források, Csillaghegy, a Rómaifürdő, Pünkösdfürdő forrásai, melyeket a rómaiak is használtak. Ezek mind-mind olyan telepítő tényezők voltak, melyek vonzották ide a lakosságot az őskortól kezdve. A római hódítók egyébként először nem itt vetették meg a lábukat Budapest területén. Első központjuk a Gellérthegy közelében, majd északabbra, a Vízivárosban volt. Fokozatosan bővítették településrendszerüket északi irányban. Így jutottak el az első század utolsó harmadában a mai Óbuda területére, ahol kiépítették katonai és közigazgatási központjukat. Itt találták meg azt a helyet, ami elegendő teret nyújtott, s ahonnan évszázadokon keresztül védték és irányították a provinciát. Nagy körültekintéssel, a római városépítészet előírásainak megfelelően építették be a területet.

A mai Flórián téren volt a légiótábor, körülötte a katonaváros, ami, az amfiteátrumot is beleértve, egészen a Szépvölgyi útig tartott. A katonai tábortól és az azt körülvevő katonavárostól északra pedig kialakult a polgári település.

Az új kutatási eredmények szerint a kezdeti időszakban a tradicionális kelet–nyugati útvonal mentén parcellázták fel a területeket, később, Traianus idejében, amikor provinciaszékhely lett Aquincum, a falusias jellegű településből várossá lett. Hadrianus császár meg is adta a településnek a városi rangot, valamikor 120 és 124 között.

Van-e még olyan kutatási terület, melyet mindenképpen szeretne feltárni?

Igen, volt kettő, de az első már valójában teljesült is. Az aquincumi polgárvároshoz tartozik egy nagyobb terület, a 11-es út nyugati oldalán, amely csak kis részben kutatott. Nemrég georadar segítségével műszeres vizsgálatot végeztünk itt az Osztrák Régészeti Intézettel közösen. Ennek eredményeképpen már kirajzolódott a polgárváros nyugati oldalán is az úthálózat nagy része, az épülettömbök, és bizonyítást nyert az is, hogy a nyugati városfalig húzódott a város sűrűn beépített területe. A nemrég befejezett kutatáshoz kapcsolódott egy műszeres leletfelderítés, melyhez az NKA biztosított forrást. A műszeres leletfelderítést, mely kiegészíti a georadaros kutatásokat, Lassányi Gábor kollégámmal végeztük. Mindkét módszer a lelőhely állapotának megőrzését szolgálja, ugyanakkor jelentős tudományos eredményeket is hozott.

Került elő a kutatások során valamilyen szenzációs lelet?

Ez a terület még sok kincset rejt, mert – ahogy mondtam – nagyon kevés feltárás zajlott itt korábban. Az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején Vasas-stadiont akartak ide építeni, aminek következtében villámgyorsan be kellett bizonyítaniuk a régészeknek, hogy nem „üres” a terület, hanem az aquincumi polgárváros másik része húzódik a felszín alatt. Akkor kezdtek kutatásokat Póczy Klára és Hajnóczi Gyula vezetésével. A feltárások eredményeit látva az akkori politikusok letettek arról, hogy ide stadiont építsenek. A főváros ma is tudatában van annak, hogy ez milyen értékes terület, hiszen hozzájárul a kutatásainkhoz, bár a pénzügyi támogatást az NKA biztosította. A műszeres leletfelderítés során több száz fémlelet került felszínre, pontos előkerülési helyüket geodéziai felméréssel rögzítettük. Többségük viseleti tárgy, fibula, ékszer vagy használati tárgy, bronz edény részlete, használati eszközök.

Kiemelkedő leletnek számít egy leszerelő katona „obsitja” a II. századból, vagy egy istenség képét viselő ólomsúly, csakúgy, mint egy ólom fogadalmi tárgy.

Az őrizetlen területről szakszerűen mentett tárgyak ma már a múzeum biztonságos falai között pihennek, s egy ideig a múzeum kiállításán a nagyközönség is láthatta. Az az adottság, hogy egy európai főváros területén, Óbudán a római kori városelőd maradványai nagy számban és összefüggően bemutatva bejárhatók, egyedülálló lehetőségeket hordoz magában. Persze a bemutatás jellege és módszere időről időre változik, a felszíni jelzéstől akár a rekonstrukcióig. Pénz és szándék kérdése. Megoldandó probléma sajnos, és nem csak Óbudán, hogy közterületen, a felszínen látható emlékek helyzete sokszor méltatlan.

Ez is szándék vagy pénz kérdése?

Véleményem szerint ez alapvetően közbiztonsági és szabályozási kérdés. Fájdalmas, hogy nemcsak az időjárás, hanem a szándékos rongálás is nagy kárt okoz az emlékekben. A játszótereket vigyázzák, mert érték a gyerek, érték a játék, és fontos azok biztonsága. A római kori emlékek is értéket képviselnek, de ezek egyelőre a köztereken mindenféle védelem nélkül állnak. Tudom, hogy nem szép mindig egy kerítés, de célszerű. Azt azért tisztáznunk kell, hogy a közterületen lévő romok nem tartoznak a múzeumi intézményrendszerhez. Így a Flórián téri üzletközpont előtti tiszti ház maradványai vagy a Harrer Pál utcában látható táborkapu sem múzeumi terület. A múzeum szakmailag figyelemmel kíséri állapotukat, ha problémát észlel, azt jelzi a tulajdonosnak, kezelőnek vagy a hatóságnak, de nincs sem jogi, sem pénzügyi eszköze a beavatkozásra.

Nagyon jó lenne, ha ezeknek az emlékeknek nemcsak a városképbe illesztését oldanánk meg, hanem a védelmét is.

Ez egy többszereplős megoldandó kérdés, amelyben szakmailag a múzeumnak, jogilag a hatóságoknak van feladata, a finanszírozást pedig a helyi és fővárosi kezelőknek kellene biztosítani. Az igazság az, hogy ebben az ügyben csak kiterjedt és harmonikus együttműködéssel és szabályozással lehetne továbblépni. A múzeum igyekszik lépéseket tenni, de egyedül nem megy. Minden partnerre szükség van. Még Óbuda is kevés hozzá önmagában, hiszen nem is minden óbudai emlék kezelése tartozik hozzá (például a Nagyszombat utcai amfiteátrum sem).

Említette, hogy van még egy vágya.

A régész, ha elkezd ásni egy városban, nem áshatja fel az egészet kénye-kedve szerint, hanem korlátoznia kell magát, helyesebben az építkezés kiterjedése korlátozza a régészt. A Ladik utca és a Szentendrei út találkozásánál lévő római kori temető egy részét én tártam föl, amikor benzinkút épült ott. Csak akkora területet lehetett megvizsgálni, amekkorát a földmunkák érintettek. Nem mehettem tovább se jobbra, se balra. Ott került elő egy szokatlanul nagyméretű gödör, feltehetőleg szintén egy sír részlete, amelynek az alja agyagtéglákkal volt kirakva. Belőle nagy vasabroncsok, érdekes sírleletek kerültek elő. Ezt a sírt csak félig tárhattam fel, az anyaga itt van a múzeumban, és én nagyon szeretném, ha annak a sírnak a másik felét még életemben kiáshatnám.

A Seuso-kincsről mi a véleménye?

Nagyon nagy dolognak tartom, hogy visszakerült. Én is azok közé tartozom, akik azt mondják, hogy igen, ez a kincs hazánk területéről származik, és igen, ennek itt van a helye. Ez a készlet legalább kétszáz darabos kincs lehetett, hozzávetőlegesen negyven darabját találhatták meg, ebből tizennégy darab jelent meg a piacon, és hét darabot sikerült megszerezni. Azt se felejtsük el, hogy a Nemzeti Múzeum őrzi a szintén Polgárdi mellett, 1878-ban előkerült ezüst quadripust, ami készítéstechnikailag, kivitelezés alapján minden valószínűség szerint ehhez a kincskörhöz tartozik. Ez az utóbbi lelet az, amelynek léte feljogosít bennünket reménykedni abban, hogy egyszer majd sikerül a kincs további darabjait felszínre hozni. Hasonló kincs került elő például Kaiseraugstban, Svájcban, az egykori Augusta Raurica római kori településén. Ez olyan szenzáció volt, amely még ma is jelentős turistaforgalmat generál a kis településen.

Nem tartom kizártnak, hogy Óbudán is lehetnek hasonló kincsek, melyeket a késő római kor viharos éveiben rejtettek a földbe gazdái, reménykedve a visszatérésben.

Kerültek elő itt ugyan kisebb számban és értékben kincsleletek, például a népvándorlás korából, éppen a Nagyszombat utcai amfiteátrumból. Ugyanakkor városi legenda a kilencvenes évek közepéről, hogy a Föld utcában egy építkezés során ezüstkancsókat, ékszereket ástak ki, de a rendőrségnek nem sikerült a tárgyak nyomára bukkanni.

Van kedves helye Óbudán?

Nagyon szeretem a Gázgyár területét a múzeum mellett, a lakótelepet, a Duna-partot. A gázgyári lakótelep az egyik kedvencem Óbudán. Ez egy elszigetelt terület, békés sziget, de modern lakásokként már nem igazán funkcionálnak az épületek. Szeretném, ha élőbbé válna a telep. Mindig azt vizionálom, hogy a lakófunkció helyett inkább műtermeket, műteremlakásokat, galériákat lehetne kialakítani. Hosszú ideje reménykedem, hogy talán megtetszik valakinek ez az ötlet. Óbuda jellegzetessége, hogy területét beépítették a lakótelepekkel, de még mindig maradtak közöttük gyönyörű kis szigetek, mint például a gázgyári lakótelep, a Selyemgombolyító épülete vagy a Krúdy-ház környéke. De említhetem a Szeszgyár ipari épületegyüttesét, ami szintén csodás lehetőségeket rejt magában. Nincs még egy ilyen hely a fővárosban, ahol ekkora területen megtalálható a Duna-part a szigetekkel, a források, fürdők, s a természeti értékek mellett a gazdag történeti-építészeti értékek a római kortól a középkoron át egészen a barokkig.

Ezek a helyek Óbuda ékkövei, de olyanok, mint egy csomó szétgurult gyémánt, drágakő, melyek ékszerré azért nem tudnak igazán válni, mert a foglalat hiányzik.

Sok hely van még Óbudán, ami egyedi érték, s ami még nincs elrontva. Méltó hasznosításuk nyilván nagyon sok pénzbe kerülne, és tartok tőle, hogy nagyon sok érdekkel ütközne. De egy értékalapú városrendezési koncepció nyomán Óbuda egyedülálló természeti és történelmi adottságai kiemelhetők, és nagy vonzerőt biztosítanának a városrésznek.

Óbuda csillagvizsgálója fontos helyet tölt be a csillagászat népszerűsítésében: jelenleg ez az egyetlen közösségi bemutató csillagvizsgáló a fővárosban. Magát az intézményt a Magyar Csillagászati Egyesület (MCSE) működteti lelkes önkéntesek segítségével.

Az ideérkező látogató először a csillagvizsgáló teraszát ismeri meg. Itt zajlik a közösségi élet, az amatőr csillagászok itt állítják fel saját távcsöveiket, és nagyobb látogatószám esetén bemutatókat is tartanak égboltunk csillagképeiről.

Tavasszal talán a legizgalmasabb az égbolt: még fent vannak a téli kedvelt csillagképek, de már kelnek a nyárt idézők is.

Annak, aki először látja, nagy meglepetés lehet a Hold távcsöves látványa, amely az első negyed táján a legérdekesebb (ilyenkor D betűre emlékeztet, vagyis a hold épp dagadófélben van). A látvány feledhetetlen, különösen a gyerekek számára. Mintha csak űrhajó fedélzetéről szemlélnénk az ezüstös Hold krátereit, hegyvidékeit, régen kihűlt vulkánjait. A Holdat szinte három dimenzióban láthatjuk, érzékelhetők a magasságok és mélységek, mintha fölötte lebegnénk. A legszebb részletek a fény és árnyék határán, a terminátoron találhatók (nem tévesztendő össze az Arnold Schwarzenegger által játszott akcióhőssel!). Szinte percről percre változik a látvány, szemünk előtt világítótoronyként tűnik fel egy központi csúcs, vagy tárul fel egy kráter igazi kiterjedése. Aki egyszer így látta a Holdat, garantáltan visszatér hozzánk.

Tavaszi látványosság legfényesebb bolygónk, a Vénusz is. A magyar nyelvben Esthajnalcsillagként ismert égitest hajnalban vagy napnyugta után egy-két órával figyelhető meg.

Látványát csak egy együttállás fokozhatja. Habár bolygótestvérünk sokban hasonlít Földünkre, távcsőbe pillantva meglepő lehet, hogy ugyanúgy fázisokat mutat, mint a Hold. Létezik tehát félvénusz és televénusz is. A tavasz előrehaladtával látszó mérete egyre nagyobb lesz, fázisa viszont csökken, egyre vékonyabb és vékonyabb lesz.

A többi bolygó ezen a tavaszon nem kényeztet el bennünket. A legnagyobb, a Jupiter csak május végétől lesz megfelelő magasságban. Érdemes azonban kivárni a bolygókirályt – már egy egyszerű kézi látcsővel is megfigyelhetők a Galilei-holdak, nagyobb távcsőben pedig a gyorsan forgó bolygó felhősávjai is jól látszanak. Aki szerencsés időben és időjárásban látogat fel a Polarisba, még a több évszázada tomboló vihar miatt kialakult nagy vörös foltot is saját szemével láthatja a Jupiter légkörében.

Holdtalan és bolygó nélküli időszakban is van látnivaló. Az észlelőteraszról megismerkedhetünk a csillagképek világával, a kupolába lépve pedig a nagy távcsővel a Tejútrendszer csillagait, csillaghalmazait, a távoli galaxisokat is közel hozzuk.

Most tavasszal is vár minden érdeklődőt a Polaris keddi előadássorozata, amelynek estjei nemcsak a témában járatos szakmabeliekhez szólnak, hanem mindenkihez, akit érdekel a csillagok világa.

A sokféle téma között kiemelten foglalkozunk a júliusi Mars-közelséggel. 2003 óta nem volt annyira közel hozzánk a vörös bolygó, mint amilyen júliusi látogatása során lesz.

A jó idő és remélhetőleg jó időjárás beköszöntével havonta egy szombaton saját csillagunkat, a Napot figyelhetik meg saját szemükkel, de biztonságos eszközökön keresztül a fellátogatók. Bár Napunk a minimum felé jár, aktivitása is csökkent, az MCSE speciális naptávcsöve olyan hullámhosszon mutatja be csillagunkat, amit máskülönben sohasem láthatnánk. Ez a naptávcső már csak azért is kedves az egyesületnek, mert közösségi hozzájárulással, adományokból sikerült megvásárolni.

A csillagvizsgáló számos szakkörnek ad otthont, hattól százhat éves korig. A kicsiknek szánt gyermekszakkör, a diákszakkör és a felnőttek számára tartott észlelőszakkör egyre nagyobb érdeklődésnek örvend. Az utóbbi talán a legkedveltebb az ös˝ˇszes között, aminek valószínűleg az lehet az oka, hogy innen nem lehet kiöregedni.

A csillagvizsgáló gyakran ad otthont kiállításoknak is. Jelenleg az Európai Déli Obszervatórium által készített felvételeket lehet megtekinteni az előadóterem falain.

Nem feledkezünk meg a jeles napokról sem. A világszerte megünnepelt Csillagászat Napján, április 21- én este minden érdeklődőt ingyenes programokkal várunk, június 23-án pedig, a Múzeumok Éjszakáján nálunk is érvényesek lesznek a jól ismert karszalagok.

„Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz, a vén Duna karcsú gőzösökre gondol” – írta József Attila, mi pedig fent a Polaris Csillagvizsgálóban a derült égre és a sziporkázó csillagokra figyelünk, és alig várjuk, hogy ezt másoknak is megmutathassuk.

A csend és a környező kertek illata… úgy érzem magam, mintha legalább száz kilométerre Budapesttől üldö­gélnék a kisvendéglő teraszán. Pedig csak húszpercnyi hévútra vagyok a Batthyány tértől. Gallai Máté ófalui lokálpatrióta invitált meg, hogy töltsek egy délutánt Békásmegyer-Ófaluban.

– A fővárosban valóban kuriózumnak számít, hogy egy egész negyed megőrizze eredeti, falusi jellegét. Békásmegyer első említése 1368-ból való, a terület ekkori tulajdonosai az óbudai apácák voltak – meséli a település történetét Máté. – A falu a török hódoltság végére, a XVII. század második felére szinte teljesen elpusztult.

Az 1740-es évek körül kezdték német telepesekkel ismét benépesíteni, és hamarosan virágzó községet építettek itt. Az épen maradt parasztházak, köztük négy műemlék és az utcák ennek a kornak az arculatát idézik.

Arra is büszkék vagyunk, hogy a tudomásunk szerint az egyetlen magánkézben lévő budapesti műemlékház szintén Ófalut gazdagítja.

Falurombolás és elűzetés

Persze, ez az arculat is sokat változott. Amit az évszázadok megőriztek, azt a huszadik század néhány tíz év alatt szétrombolta. Ám ezúttal senki ne gondoljon a II. világháború kegyetlen pusztítására!

A fővárosra záporozó bombatámadásoknak, szinte a csodával határos módon, Békásmegyeren egyetlen kápolna esett áldozatul. A többi hatot az ötvenes években dózerolták el.

– A sváb falu otthonainak igazi megsemmisítése még hátra volt: az a hetvenes évek panelprogramja során történt meg, ekkor épült Békásmegyer óriási lakótelepe – folytatja Máté. – Ófalu Fő utcájának egyik oldalát, házak sokaságát tették a földdel egyenlővé, hogy helyet adjanak a szovjet mintára készülő házgyári lakásoknak, egészen a Dunáig, még a mocsár területét is bekebelezve. Békásmegyer nevében is őrzi egykori természeti környezetének emlékét: a környező települések lakói állítólag nem tudtak az itt élő békahadak soha sem halkuló kuruttyolásától aludni. Ezt a területet törmelékkel és sittel töltötték fel, ma is ezen áll a lakótelep. – A németajkúak háború utáni kitelepítése Békásmegyer svábságát sem kímélte. A háromezer lelket számláló sváb közösség kétharmadát Németországba toloncolták 1946-ban – idézi fel Gallai Máté a sorstragédiát. – Kétezer, magát magyarnak valló, háromszáz éve magyar gyökerekkel rendelkező honfitársunkat terelték marhavagonokba. A szétszakított családok itthon maradottjai a lakótelep-építést megelőző faluromboláskor veszítették el házaikat, és a főváros különböző kerületeiben szétszórt panellakásokba kényszerültek költözni, a korábbitól teljesen idegen életformára ítélve.

Mi itt, ebben a mesterségesen szétzilált, gyökértelenné tett faluban kezdtünk az új évezredben közösséget építeni…

Mezítlábas Nagybánya Békásmegyeren

Az ötvenes években a megbízhatatlannak ítélt művészektől, értelmiségiektől – belső emigrációba kényszerítve őket – igyekeztek megszabadulni. Így került Kassák Lajos Békásmegyerre, ahol egy kitelepített család házát utalták ki neki.

– Ám az akkori hatalom elszámította magát – meséli Máté. – A hallgatásra ítélt Kassák művészbarátait maga köré gyűjtve, köztük a szintén itt élő Gadányi Jenő festő-grafikust, valódi szellemi műhelyt alapított. „Mezítlábas Nagybánya”, csak így emlegetik művészettörténészek az akkori Ófalut, utalva arra, hogy Kassákék a legendás nagybányai festőiskola hagyományait folytatták, amely a modern magyar festészet bölcsője volt. „Hogy ne kelljen meghasonlanom a külvilággal, nyugtalan energiáimnak ismét a festészet adott kiélhetési lehetőséget” – így ír Kassák a Békásmegyeren töltött nyolc évről. Egykori otthonát a Kőbányai utcában ma is lakják.

Ófalu népe tehát megpróbáltatásai ellenére is mindig helytállt emberségből, befogadta és közösséget vállalt a számkivetettekkel.

Plébánosaik példája is erre kötelezi őket: Heisenberg Richárd atya 1946-ban nem hagyta magára a nyáját a szülőföldről való elűzetéskor, maga is beszállt a Németországba induló vagonok egyikébe, hogy híveivel tartson. A szent hivatalban Zámolyi László plébános követte, aki 47 esztendőn át szolgálta a közösséget, ő több börtönből szabadult paptestvérének adott otthont. A hatalom által „száműzött” művésznek, Wrabel Sándornak szintén ő segített. Az ’56-os forradalom és szabadságharc festőjeként emlegetett alkotó Radnóti Miklós halála című festménye és a forradalmat ábrázoló grafikasorozata miatt állandó zaklatásoktól, majd mellőzéstől sújtva Ófalu plébániáján lelt menedékre.

Szent József és a jóga

„A bújtatást, az anyagi és erkölcsi támogatást képekkel hálálta meg.” Ez a mondat már az ófalui Szent József Ház Wrabel-termében olvasható, ahol állandó kiállítással emlékeznek a külföldön elismert, hazájában perifériára szorított festőóriásra.

A minigaléria nemcsak főhajtás Wrabel Sándor zsenije előtt, az itt látható alkotások művészettörténeti különlegességnek is számítanak, ugyanis még a munkásságát jól ismerő szakértők sem találkozhattak velük korábban.

Ezen művek közül a békásmegyeriek számára talán a legbecsesebb Zámolyi László plébános portréja és a mester önarcképe.

– Ahogyan az már lenni szokott, egy különleges sorsú művész alkotásainak is megvan a maguk különleges sorsa – mondja Máté, ahogyan körbesétálunk a teremben. – A nélkülözés éveiben Wrabel olykor dióbélből készített festékkel, farostlemezre kényszerült festeni, s képei sokáig a plébánia padlásán hevertek a porban. Aztán az özvegye, Dr. Gulla Etelka összegyűjtötte és elvitte őket. Majd egy év múlva újra megjelent, hozta a festményeket, valamennyit restaurálva, bekeretezve, s a plébániának adományozta a műveket.

– Elnézést kérek a kisebb felfordulásért, holnap baba-mama klub lesz – mutat körbe Máté a teremben, az összetolt bútorokon.

Merthogy a Szent József Ház – azaz az Ófalu szíve, ahogyan találóan fogalmazott egy helybéli – nemcsak az emlékezet őrzője, hanem a jelen szolgálója is.

Hiszen jól megfér itt például a mesekuckó – bábsimogatással, maszatolással – a könyvbemutatókkal és időszaki képzőművészeti kiállításokkal. De mediátor is várja a családi vagy iskolai konfliktusaikkal egyedül megbirkózni nem tudókat, ahogyan a Születés Hete rendezvény és újabban hatha jóga tanfolyam is helyet kap a Szent József Házban. A közös munkára, amelynek e sokszínű kulturális élet is a gyümölcse, Máté először itt lakó barátait hívta meg, majd egyesületet is alapítottak céljaik megvalósításához.

Petőfi körtefája

– A Szent József Ház valahogyan mindig közösséget tudott maga köré gyűjteni. Anno a falu svábjai azzal a céllal építtették és adományozták a plébániának, hogy iskola működjön itt, és még az államosítás után is akként funkcionált, de aztán az enyészeté lett – idézi fel Máté az 1865-ből való romantikus stílusú épület történetét. – Tizenöt éve, amikor elhatároztuk, hogy helyrehozzuk, egy kicsit mi magunk is kilátástalan küldetésnek láttuk, annyira rossz állapotban volt. A padláson bokrok nőttek, egyszer alattam is beszakadt, az egyik lábam beszorult a mennyezeten tátongó lyukba, úgy kellett kihalászni… De azért csak haladtunk: még nem volt se ajtónk, se ablakunk, amikor adventkor már karácsonyi vásárt és koncertet tartottunk itt.

A ház megint csodát tett: nemcsak közös teret adott nekünk, hanem a közös munkálkodás során valamennyiünkben megszületett az együvé tartozás érzése is.

Innen már nem volt megállás, egyik feladat hozta a másikat, vagy ha éppen nem, akkor valaki egy újabb ötlettel állt élő.

– Tenk László festőművészt kiállítással köszöntöttük a hetvenedik születésnapján, amelyre ellátogatott hozzánk Szarvas József színművész is. Tudtam, hogy a Tündérkert-mozgalom elkötelezett híve, amely iránt magam is nagyon érdeklődtem, így odaléptem hozzá: „Jóska, van egy perced?” Aztán az egy percből három és félórás beszélgetés lett – emlékezik vissza Máté, hogyan is született Tündérkert az óriási lakótelep árnyékában.

Bevallom, korábban nem tudtam, mit is jelent a huszonegyedik században tündérkertet telepíteni, később azonban megismerhettem Kovács Gyula kezdeményezését. A pórszombati erdész elhatározta, megmenti a kipusztulástól a Kárpát-medence őshonos gyümölcsfáit: amolyan génbankot hozott létre. Kevesen tudják, hogy csak ősi körtefajokból legalább hatszázféle létezik.

– A fővárosban mi alapítottunk először Tündérkertet – büszkélkedik teljes joggal Máté, amikor körbekísér a Szent József Ház melletti gyümölcsösben. – Itt minden fának külön története van, s mindegyiket örökbe fogadta valaki.

Így ültettünk mi például batur almafát, amely a Kárpát-medence egyik legrégebbi almafajtája, és nevelünk egy példányt Petőfi körtefájából is.

Ez annak a székelykeresztúri fának a leszármazottja, amely a legenda szerint árnyékot adott a poétának utolsó költeménye születésekor. Megható, ahogyan megfigyelhetjük, amint a kicsiny vesszőből fa növekszik, s egy almányi termésről már be is számolhatunk. A Tündérkertben sétálva mutatja Máté az egész Ófalut behálózó vízelvezető árokrendszert, amely hajdan megoldotta az esővíz elvezetését. Ezért minden telektulajdonost arra biztattunk, keresse meg ő is kertjében a régi árkot, tisztítsa ki. A régi tudás így szolgálja a modern kor emberét.

– Közösségi kertünket is igen szeretjük – mutatja Máté a következő utcában a termetes cukkinikat és az érett paradicsomoktól pirosló palántákat. – Ez nem felülről szerveződött, ezt a falu legaktívabb civil szervezete, az Óbor-kör kezdte el, és működteti a mai napig.

Itt, a közös kertben segítséget kap bárki, hogy megtanulja a kertészkedés fogásait, teljes családok csatlakoztak már.

Éppen ezért nagyon elkeserítő volt szembesülni a ténnyel, amikor valaki megelőzte a gazdálkodó családokat, és lelopta a kert termését. Ekkor határozták el a kert művelői, hogy elektromos csősszel, azaz kamerával védik meg a közösségi kertet. Mert valljuk, a helyi problémákat helyben kell megoldani. Ugyanezen elv alapján igyekszünk az egykori kamionparkoló helyén létrehozott játszótér és a pihenőpark kapcsán a szomszédos családi házak tulajdonosaival is egyeztetni.

– Tanulunk egymástól, és tanulunk egymás mellett élni. Tudom, ha egyszerre húsz-huszonöt kisangyal hancúrozik, vagy egy falka kamasz focizik önfeledten, azt nem mindig boldogság a szomszédos kertben pihenve hallgatni – mondja Máté, ezért lerövidítették a nyitvatartási időt, a focipályát hálóval fedték be – így védekezve az átrepülő labdák ellen –, és megemelt kerítésekkel igyekeznek biztosítani a környékbeliek nyugalmát.

Budapest legrégebbi működő orgonája szól a Szent József templomban

– Pedig nem is ide épült – mutat rá Máté. – Ezt a hangszert 1792-ben vásárolták, s hogy ide beférjen, egész egyszerűen derékban kettéfűrészelték. Hányattatott sorsa ellenére Budapest legrégebbi működőképes orgonája szépen szól értő kezekben.

Templomunk másik büszkesége Szent Flórián, Óbuda védőszentjének képe, amelyen a naiv festő az 1891-es békásmegyeri tűzvészt örökíti meg.

(Nyomtatott kiadásunkban ezt az évszámot tévesen jelentettük meg. Köszönjük Palásthy Józsefnek, hogy felhívta rá a figyelmünket. – szerk.) Nemcsak művészettörténeti, hanem helytörténeti kincs is, hiszen szépen ábrázolja a korabeli házak, utcák elhelyezkedését.

Mit keres Boldog Salamon Békásmegyeren?

Korábbi bűneit őszintén megbánó, és hátralévő életét az elesettek megsegítésének szentelő Árpád-házi királyunkról kapta nevét a Czakó Gábor író által alapított egyesület, amely 2001 óta váltja valóra a cikkben említett csodákat. A Boldog Salamon Kör, amelynek elnöke Gallai Máté, tizenöt éves működése során az önkormányzat és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával újította fel a plébániatemplom orgonáját, mentette meg a teljes pusztulástól a műemléképület Szent József Házat, és üzemelteti is azóta. Szintén a „Salamonosok” álmodták, tervezték meg és önkormányzati támogatással hozták létre a kétezer négyzetméteres játszóteret és pihenőparkot, Budapest első Tündérkertjét, és a T-Art Alapítvánnyal együtt számtalan kiállítást, hangversenyt, kulturális programot, falunapot, adventi vásárt, közösségi eseményt szerveztek.

2015-ben a Balázs Lajos Óbudai Civil Díjat a Boldog Salamon Körnek ítélte oda az Önkormányzat képviselő-testülete. Az indokolás többek között arra hivatkozott, hogy az egyesület tagjai aktívan részt vesznek a városrész civil életében, és jó kapcsolatot ápolnak más helyi szervezetekkel.

Gallai Máté beszélgetésünk során maga is többször említette közös munkájukat az Óbor-kör Kulturális és Környezetvédelmi Egyesülettel. Barátságuk, összefogásuk érthető, elég ehhez csak az Óbor-kör jelmondatát idéznünk: „Élő kultúra, élhető világban.”

– A templom mellett álló eklektikus plébániához pedig különleges emlékek fűznek, ugyanis kamasz koromat töltöttem itt. Volt idő, hogy nem volt plébánosunk, és az akkori plébániai kormányzó megbízott bennünk, szüleink szintén, így szinte itt laktunk, és a barátaimmal felejthetetlen éveket tölthettünk a plébánián.

Így találkozhattam például elsők között a padláson az elfeledett, a későbbi állandó Wrabel-kiállítás képeivel. Talán innen ez az erős kötődés Ófaluhoz, és persze onnan is, hogy három hónapos korom óta élek Békásmegyeren.

Betemetett stációk

– Sokat elértünk, élvezzük is, de azért még mindig nem kell azon gondolkodnunk, milyen hobbit válasszunk – mondja Máté. – Ilyen feladat, egyben fájdalmas korrajz a békásmegyeri keresztút története is. A kálvária 1897-ben a helyi lakosok kezdeményezésére és adományaiból állíttatott fel. A kádári időkben, 1962-ben a Kálvária-hegy új tulajdonosa, az Óbudai Téglagyár ledöntette a három keresztet, azokat helyben elásták, majd a gyárban keletkező agyagot egy hosszú szállító szalagon a keresztek helyére, a domb tetejére szórták. A stációk tégláit széthordták, és házakba, disznóólakba építették be. A bronzöntvényeket, amelyek a keresztút jeleneteit ábrázolták, szintén széthordták. A kő timpanonok közül többet sikerült megmentenünk, s következő tervünk, hogy a hegy gyomrába temetett kőkereszteket megkeressük. Helyükön most egy fából ácsolt feszület áll, a hívek maguk készítették.

Annak, hogy a fenti történetek nem merültek feledésbe, hogy a közösségi élet itt oly eleven és gazdag, oroszlánrésze van vendéglátómnak, Gallai Máténak.

A fiatal, háromgyerekes édesapa családja és munkája mellett a motorja Békásmegyer-Ófalu színes hétköznapjainak és varázslatos ünnepeinek. Amikor többször is arról kérdeztem, hogyan bírja idővel, energiával és kedvvel, azt vártam, a közösség erejéről, az elvégzett munka öröméről vagy valami hasonló fennkölt, kevéssé megfoghatóról beszél majd, ám mosolyogva azt válaszolta:

– Akkora bulik vannak itt! Szinte mindenhez kapcsolódik valami vidám emlékünk. Amikor például nekiláttunk, hogy a kálvária megmaradt nyolc, darabonként háromszáz kilós timpanonjait az Óbor-körrel lementsük a Kálvária hegyről, tanácstalanul álltuk körül a kőtömböket, hisz a háromszög alakú kőóriások sehogy sem akartak szépen, hordóként legurulni. Végül valamelyikünk felvetette, hogy kéne valami, amin leszánkóztathatnánk a kőtömböket, erre Zsolt barátom szó nélkül eltűnt, és pár percen belül megjelent egy, a helyszínen talált karosszéria darabbal a kezében, amit a szemétdombon talált. De igen emlékezetes volt az első közösségi disznóvágásunk is a helyi kultúra fellegvára, a Szent József Ház udvarán, ott is pörzsöltünk, és maga a plébános úr szúrta le a malacot!

Most az Óbudai Kulturális Központ kertjében vagyunk, ahol jelenleg is zajlik a munka. Mire megjelenik ez a cikk, már megnyitják a legújabb kertet is.

Valóban, Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata élenjár a kertmozgalom meghonosításában és támogatásában, ez már a második közösségi kert lesz a kerületben. Az évek óta nagyon sikeres Békási kertben idén kezdik a negyedik szezonjukat, jól működik a közösség, és szép a kert. Már évek óta készülünk az Amfikert megépítésére, úgy tűnik, jövőre elindulhat. Hamarosan átadjuk a Zápor kertet itt, a Kulturális Központ parkjában. Sokat várunk ettől a helyszíntől, mert mintaértékű tervezési feladat lesz. Nemcsak közösségi kert kerül ide, hanem átalakul az egész környezet, számos közösségi funkció fog megjelenni benne. Ez mindenképpen továbblépés a korábbiakhoz képest. A parkot elcsúfító betonplaccot eltávolítottuk, végrehajtottuk a termőföldcserét, bekerítettük a terepet. Kihelyeztük az ültetőládákat, növényeket telepítünk a közösségi részre, kialakítjuk a fedett pihenőrészt. Lesz egy játszótér, amelyet most kicsit arrébb helyeztünk, és van egy terület a rekreációs edzőmasináknak is.

Ezzel a kertkoncepcióval újabb mintát adtunk, hogyan működhet a városi-közösségi kert szélesebb perspektívában, több funkcióval és több lehetőséggel.

Eddig a közösségi kertek nagyjából önmagukban léteztek, a szezonális és a kerti események a kerítésen belül történtek. A Zápor kert viszont egy meglévő parkba tagozódik bele, ahol sok funkció és közösség fog hatni egymásra – ez egy teljesen új helyzet. Meglátjuk, a nyári idény alatt alakul majd ki a működés, és nyilvánulnak meg a hasznok. Érdemes lesz megnézni a parkot és a közösségi kertet, nem fognak ráismerni az óbudaiak!

Honnan jött az ötlet a városi kertek mozgalom magyarországi elindításhoz?

Válságmenedzsmentet tanítottam a Zsigmond Király Főiskolán, és a hallgatóimnak készítettem egy előadást az 1929-es nagy válságról. Akkor találtam rá a válságkertekre, és jöttem rá, hogy szép párhuzamot lehet vonni a 2008-as tőzsdei összeomlás és az akkori között. Azaz, milyen válaszokat adott az akkori társadalom arra a helyzetre, például a kertekkel. Az ezredforduló után valamelyest változott a városi kertalapítási mozgalom. A válság más megjelenési formákat vett fel, például elidegenedés, gazdasági nehézségek, dologtalanság, környezeti sivárság és sorolhatnánk.

Ugyanakkor mára teljesen elszakadtunk azoktól az alapvető tevékenységektől, melyek az emberiséget évezredeken át éltették és fenntartották. Nincs közünk a földhöz és ahhoz az élelmiszerhez, amit megeszünk.

A városi emberek többségének fogalma sincs, hogyan kell termelni. Azért alapítottuk az egyesületünket, hogy városi-közösségi kerteket alapítsunk, az egymás közelében lakó emberek megismerjék egymást, és közben megtanuljanak növényeket ültetni, és részesüljenek a kertek hasznaiból, akár városi környezetben is.

Ez a városi kertészkedés egyfajta „gyógymód”, a két legyet egy csapásra módszer alapján?

A szomszédsági közösségek egy jó válasz a nagyvárosi elmagányosodásra és a gazdasági, ökológiai szemléletválságra. A válság fiziológiai megközelítésben is értelmezhető. Aki kertet művel, folyamatosan interakcióban van a többi kerttaggal, fontosnak és értékesnek érzi magát a kertben, több időt tölt a szabad levegőn, tehát egészségesebb, teljesebb életet él. Van az életükben egy pont, amire feltétel nélkül büszkék lehetnek, és javítja az életminőségüket. Az elmúlt évtizedek folyamatos külföldi működése alatt számos felmérés, kutatás készült a kertek eredményességéről, sokoldalú hasznáról.

Exter­náliáknak hívják a pénzben nem kifejezhető hasznokat, és meglepően sokféle hasznot hajtanak ezek a városi kertek.

New Yorkban 1973 óta működnek városi közösségi kertek, s ma már kétezer felett jár a számuk, köztük néhány a felhőkarcolók tetején. Washingtonban, a Fehér Ház parkjában a jelenlegi amerikai elnök felesége hozott létre veteményest: nem véletlenül, mert ennek nagyon erős szemléletformáló hatása van. A minta adva volt, nagyjából ezt ültettük át a magyar földbe.

Ön már két fontos könyvet is jegyzett a témában – A városi tanya és Közösségi kertek –, de ezeken kívül milyen kézzelfogható szakmai segítséget tudnak nyújtani?

A közösségi kertek tervezését a Budapesti Corvinus Egyetem Tájépítész Karán a Kert- és Szabadtértervezési Tanszék mesterszakos hallgatóival és vezető tanárainak bevonásával végeztük el. A koncepcióterveket a leendő kertközösség és az önkormányzat is véleményezte. Elengedhetetlen a működéshez a kertterv pontos, alapos és minőségi kivitelezése.

A kezdetekkor négy alkalommal oktató előadást szervezünk a közösségnek, illetve az általunk felkért szakkertészektől bármikor tanácsot lehet kérni. A varosikertek.hu honlapon is minden információt megtalálnak az érdeklődők.

Ugyanakkor a Városi Kertek Egyesület ernyőszervezetként segíti a kertek hosszú távú fejlődését.

Tizenöt évig magam is panellakó voltam, nem gondoltam, hogy működhet egy ilyen rendszer. De látva az eddigi munkájukat, ez egy sikertörténet.

Lehet így is nevezni, és ez szerintem még csak a kezdet! Közösségeket építünk, és visszaadunk az embereknek valamit, amit korábban elveszítettek. Ezek a mintakertek a város szövetében javítják az ökoszisztémát, kellemesebb mikroklímát alakítanak ki, hűtik a környezetüket. Városépítészeti szempontból és látványként is egyaránt szépek, életet visznek az épített környezetbe.

Az ágyások összehozzák az embereket, a kisnyugdíjast a gyermekes családdal, akik évek óta egymás mellett laktak, de nem ismerték egymást.

Baráti társaságok alakulnak ki, akik néha együtt töltik az idejüket a kerten kívül is. És az sem mellékes, hogy a maguk által termesztett zöldség vagy fűszernövény élelmet és sikerélményt ad számukra. Közös ügyük van, és ennek kapcsán közös a beszédtéma, a cselekvés és a sikerélmény. Ettől válnak közösséggé.

Nehéz ilyet alapítani?

A fővárosban eddig mi öt működő közösségi kertet indítottunk útjára. Kispest, Óbuda és Szentendre játssza a főszerepet, mert kifejezetten lakótelepi környezetet kerestünk, és a továbbiakban is erre fókuszálunk, ugyanis itt van a legnagyobb szükség a művelt kertekre és közösségekre. Az önkormányzatok pozitívan fogadták a kezdeményezést, azonban hamar kiderült, hogy a kertek megvalósulása előtt még sok akadályt le kell győzni. Az önkormányzati jogrendszerben ki kellett alakítani a jogi hátteret, az ingatlangazdálkodást módosítani, képviselőtestületi szavazásokat előkészíteni stb. Szóval rengeteg papírmunka is van. Az első kertnyitóra két évet kellett várni, mert nem voltak meg hozzá a jogi és gazdasági keretek.

Bárkiből lehet városi kiskertész?
Igen, de a közösség kialakításánál fontos a lokalitás, hogy mindenki a közelben lakjon, mert így könnyebb időt szakítani a kerti munkára.

A panelkörnyezetben a saját kertet helyettesíti a közösségi kert. A kerteknek van egy kertszabályzata, amit mindenkinek el kell fogadnia.

Ebben szerepel például az, hogy kábító vagy mérgező növényeket nem lehet termeszteni, ez biokert, nem használhatnak kemikáliákat, és a közös területek művelésében mindenkinek részt kell vennie, és még sok egyéb.  A kerttagok nem adhatják át másnak a parcellát, ha valaki kilép, akkor az ágyása visszaszáll a közösségre, és ők választanak a várólistából. A tulajdonosok számos egyéb programot, összejövetelt is „rászerveznek” a munkákon kívül, és akkor mások előtt is nyitva áll a kert. Pl.: kertmegbeszélések, ültetési nap, bútorépítő napok, kerttakarító napok, ünnepélyes szezonzáró, kerti partik, iskolás csoportok fogadása a kertben stb. A népszerűséget mutatja, hogy folyamatos az érdeklődés, hosszú várólisták vannak, mert a 20–30 hely azonnal elfogy.

1956 októberében ön Óbudán az Árpád Gimnázium tanulója volt. Miként csatlakozott annak idején a forradalmi eseményekhez?

Már október 23-án kimentem a Bem térre, onnan pedig a tömeggel együtt átmentünk a Kossuth térre. Közben találkoztam egy szintén óbudai barátommal, aki akkor már főiskolás volt, az akkori Kertészeti Főiskolára járt. A barátom, H. Sándor előző este a főiskola delegáltjaként ott volt a Műegyetemen, ahol részt vett a tüntetés megszervezésében. Én aztán ezekkel az egyetemistákkal voltam a tüntetésen, akiket a barátomat leszámítva korábban nem ismertem. Az ablakokba kitett rádiókból hallottuk közben a Gerő-beszédet, amin felháborodott a tömeg, mert Gerő csőcseléknek nevezte a tüntetőket. Az egyetemisták egy jelentős létszámú csoportja a Rádió épületéhez ment, hogy az adásban beolvassák az akkor már tizenhat pontra bővült követeléseket. Mi azt a feladatot kaptuk, hogy a Kossuth Nyomdába menjünk, és ott nyomattassuk ki a 16 pontot.

A nyomdába egy küldöttség ment be, amelyről utólag tudtam meg, hogy a vezetője Obersovszky Gyula volt, akinek irányításával lefoglalták a nyomdát, mint ahogy azt a másikat annak idején, 1848-ban.

A nyomdászokra elég sokat kellett várni, s már éjfél is elmúlt, amikor megkaptuk a hírt, hogy a Rádió épületénél lőnek. Aztán hallottuk, hogy közben ledöntötték a Sztálin-szobrot. Sándor barátommal elindultunk haza, ami nem volt könnyű dolog, mert ekkor már a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Nagykörúton és mindenütt orosz tankok voltak, ezért kerülőkkel, a Nyugati pályaudvaron keresztül – mintha utazni akarnánk –, a Váci utat keresztezve, a mellékutcákon át sikerült ellopakodnunk a Margit hídhoz, ahol meglepő módon nem volt őrség, így átmenve rajta haza tudtunk érni.

Mi történt másnap?

Másnap reggel megint elindultunk a pesti oldalra, közben egy csoportosulásba ütköztünk a Margit híd budai hídfőjénél. A tömeg közepén egy embert rángattak, akire azt kiabálták, hogy ÁVO-s. Én felismertem, mert egy óbudai cukrászmester volt. Szegény hangosan tiltakozott, hogy semmi köze az ÁVO-hoz, de rángatták tovább, mert nem hittek neki, és azt mondták a hangadók, hogy fel kell koncolni. Emlékeztem a nevére is a cukrásznak – Kőrösi Sándornak hívták –, mert gyerekkoromban tetszett a cégtáblája. A vezeték- és keresztneve közé odaírtam, hogy „Csoma”, amiért annak idején megpofozott.

Most hangosan kimondtam a nevét, mire felnézett, és megkérdezte: – Maga ismer engem? – Igen, ismerem, maga cukrász Óbudán.

– Ekkor a barátom azt mondta: – A forradalmi ifjúság nevében felszólítok mindenkit, hogy azonnal engedjék el! – Erre a határozottságra aztán el is engedték, majd egy darabig még Óbuda felé elkísértük, mi pedig indultunk át Pestre. A Nagykörúton a Blaha Lujza térig jutottunk el, de már messziről lehetett hallani a kongást, ahogy kalapáccsal, mindennel bontották szét a Sztálin-szobrot, amelyet odavontattak, s amelyből mindenki akart magának egy darabkát emlékbe. Utána tankok jöttek, vaktában lövöldözni kezdtek, mi pedig elindultunk a Duna irányába. Ekkor találkoztunk össze a volt általános iskolai tornatanárunkkal, akin nemzetőr karszalag és fegyver volt. Kérdezte, hogy beállnánk-e az Engels téri (ma Erzsébet tér) csoportjába, ahol ő parancsnokféle volt. Csatlakoztunk hozzájuk, kaptunk fegyvert, megmutatták, hogyan kell használni a Molotov-koktélt, de aludni onnan is mindig hazajártunk. A támaszpontunkat később úgy szétlőtték az oroszok, hogy a téren foghíj telek volt évtizedekig a helyén.

A kommunista hatalom számonkérését megúszta. Minek köszönheti ezt, illetve hogyan sikerült továbbtanulnia egyetemen, hiszen akkoriban ennél kevesebbért is sokakat kizártak minden felsőoktatási intézményből?

Egyrészt annak köszönhetem, hogy megúsztam a számonkérést, hogy nem jelentem meg sehol fotón. Másfelől pedig azok, akik a mi Engels téri csoportunkban nemzetőrként harcoltak, lényegében szinte mindannyian kimentek nyugatra. Még részt vettünk a nagykovácsi csatában, majd a hegyeken keresztül Herceghalom térségébe mentünk, ahol Király Béláék megszervezték, hogy az egész csapatot kivigyék nyugatra. Mi hárman Sándor barátommal és egy székely fiúval – aki román állampolgárként a zöldhatáron átjőve csatlakozott a csoportunkhoz – visszajöttünk Budapestre, ahol később Sándor barátomat keresték a főiskoláról, ezért ő is disszidált, a székely fiúval pedig nem tudom, mi lett. Egyedül maradtam tehát, és nem bukott le senki, aki esetleg rám vallhatott volna.

A harmadik oka az volt, hogy évtizedekig nem beszéltem róla. Még a családban sem. A saját három fiamnak sem mondtam el 18 éves koruk előtt.

Ezért nem volt akadálya az egyetemi felvételének?

Az egy külön történet, ugyanis volt nekem az Árpád Gimnáziumban egy irodalomtanárom, dr. Tóth Pál László, aki – egyetlenként az iskolában – tudta, hogy nemzetőr voltam, mert összetalálkoztam vele a városban úgy, hogy géppisztoly volt a nyakamban, karszalag a karomon. Megállított, s kérdezte, hogy mi a helyzet, mi várható, és elbeszélgetett velem az utcán. Az első tanítási napra csak valamikor januárban került sor, s az első magyarórán kihívott engem a táblához, és ezt mondta az osztály előtt: – Ma Petőfiről lesz szó. Írd fel, fiam a táblára, hogy a haladás első kritériuma a nemzeti függetlenségért való harc. – Felírtam, és az óra végéig fent volt a táblán ez a mondat, ami részéről lényegében forradalmi tett volt. Ez a tanár ettől kezdve engem – aki jó négyes tanuló voltam – úgy igyekezett segíteni, emelni felfelé, hogy jeles tanuló lettem. Ő írta alá az egyetemi felvételi kérelmemet is, így 1957-ben felvettek az egyetemre.

Evezzünk békésebb vizekre! Hajómérnökként milyen hajók tervezésében vett részt?

Magyarországon hagyományosan Óbudán, Angyalföldön és Balatonfüreden voltak hajógyárak, ahol szükség volt hajómérnökökre.

Először az Óbudai Hajógyárban dolgoztam, majd átmentem a MAHART-hoz, ahol 25 évet töltöttem el.

Vezető tervezőként részt vettem a balatoni katamarán hajók tervezésében is. Abban az időben három nagy katamarán közlekedett a Balatonon: a Siófok, a Balatonfüred és a Badacsony. Ezek 300 személyesek voltak, ma már több ekkora méretű is van. De a MAHART-nál születtek Dunai hajók tervei is, mint például a Hunyadié, a Rákóczié és a Táncsicsé. Ezeken kívül úszó munkagépeket és egyebeket is terveztünk. Közben hajóztam is a tengeren, majd fejlesztési területre kerültem. Amikor ezelőtt húsz évvel nyugdíjba mentem, egy hajótervező irodát alapítottam, amely aztán 18 évig működött. A rajztáramban 140 hajó tervei voltak, amelyeket végül átadtam a konkurenciámnak.

Ezt miért tette?

A terveket tulajdonképpen felajánlottam a Közlekedési Múzeumnak, de kiderült, hogy ha odaadom nekik, akkor én nem juthatok többé hozzájuk, bele sem nézhetek a tervekbe, mert amíg a dokumentáció nincs feldolgozva, addig nem kutatható.

A feldolgozás pedig sokáig eltart, hiszen még csak most munkálkodnak az Óbudai Hajógyár, utána az Angyalföldi Hajógyár tervein, így az én életemben ezekre nem került volna sor.

Ezért gondoltam azt, hogy inkább odaadom a konkurenciának, akiktől azóta időnként kapok kisebb munkákat.

A MAHART-nál tervezőként, fejlesztőként és hajógépészként is dolgozott. Hogyan került tengerre, és tengerészként milyen élményekben volt része?

Tengeri hajón 1984–1985-ben voltam hajógépész. Korábban, még amikor elkezdtem a hajómérnöki tevékenységemet, az volt a szokás, hogy az embert kezdetben kiteszik valamelyik hajóra tapasztalatot szerezni. Először a Jégtörő IV-esen teljesítettem szolgálatot, ahol egy kis gyakorlatot szereztem. Amikor később a MAHART-nál el akartak küldeni tengeri hajón tanulmányútra, tudtam, hogy ebből jó nem sülhet ki, mert a hajón – ahol mindenki dolgozik, én pedig csak szaladgálnék egy jegyzetfüzettel – engem nagyon utálnának, hiszen a tengerészeknek a központtal szemben egyébként is erős ellenérzésük volt. Ezért kértem, hogy rendes gépészként hajózhassak be, ahol szabályosan szolgálatot is adok, mert így többet tudok tanulni. Így is lett: az egyik legnagyobb MAHART-hajón, az Ady tengerjárón szolgáltam gépészként.

Amszterdam volt az anyakikötőnk, s rendszeresen valamelyik távol-keleti kikötőbe mentünk. Így sikerült aztán Bangkokba, Szingapúrba és más távol-keleti helyekre eljutnom.

Olyan kalandos a tengerjárás ma is, mint ahogy azt laikusként elképzeljük?

Nem. De annak idején, amikor én az Ady tengerjárón hajóztam, akkor még negyvenketten voltunk a hajón, és az akkori gépesítés miatt mindenkinek volt munkája. Szabadidő is jutott, mert a legénység egyharmada volt szolgálatban, a többiek pedig élték az életüket – a mi hajónkon még úszómedence és bár is volt. Amikor pedig kikötöttünk, akkor kint a parton folytatódott…

Akkor mégiscsak kalandos volt a tengerészélet…

Akkor. Ma egy ugyanekkora hajó hat emberrel megy. Gépesítve van minden, és nyugodtan lefeküdhet aludni a gépész is, mert ha valami gond van, abban a pillanatban jelzi az automatika. A kikötők sem olyanok, mint régen. Annak idején a rakodásra várva napokat, heteket eltöltöttünk például Bangkokban, ahol ment a „turizmus” – így hívtuk a kikötői életet.

De volt olyan tengerész, aki ki sem ment a partra, mert céltudatosan spórolt, hogy itthon lakást vagy valami mást vegyen, ezért nem akart költeni. Én tudtam, hogy csak rövid ideig hajózok, ezért kihasználtam a „turizmust” a kikötőkben.

A hobbija pedig a vitorlázás. Ezt is a tengeren műveli?

A vitorlázás volt a hobbim a Balatonon, de négy évvel ezelőtt eladtam a hajómat, mert olyan árak vannak, amiket az ember nyugdíjból nem engedhet meg magának. Amikor pedig dolgoztam, időm volt kevés rá. Annak idején kalózzal kezdtem, aztán sárkányhajóval versenyeztem, végül pedig a saját hajómmal indultam a versenyeken. Jártam a tengerre is vitorlázni, de Magyarországról hosszú ideig nem lehetett a tengerre jutni. Aztán az első magyar hajó, amely a tengerre jutott, a Túravitorlás Sportkör Argo nevű Balaton 31-es vitorlása volt, amin váltott csoportokkal vitorláztunk 1980-ban a tengeren. Azóta többször is voltam több tengeren, amelyek során a legnagyobb utam Itália megkerülése volt.

Két könyve is megjelent. Az Üzenet című, ’56-ról szóló történetét regény formában írta meg. Miért?

Ez a regény lényegében a mi történetünk, a barátomé és az enyém, még ha nem is egyes szám első személyben íródott. Nem minden velünk történt meg, ami benne szerepel, ezért választottam a regényformát, hogy így tömöríteni tudjam az eseményeket. Azért lett Üzenet a címe, mert üzenetnek szántam a mai fiataloknak az akkori fiataloktól. Írogattam én már korábban is, és van két másik regényem is, amelyek nem jelentek meg.

Ezt a könyvet a forradalom ötvenéves évfordulójára szerettem volna megírni, amivel sajnos elkéstem, de azt követően Püskiék kiadták 2007-ben.

A Búcsú a tengerektől című könyve a Bem nevű óceánjáró hajó sorsáról szól. Mennyire kitalált történet ez, illetve mennyi benne a valós elem?

Ilyen hajó nem létezett. Amit benne megírok, annak 99 százaléka megtörtént, de nem pont ott és akkor. A helyszíneket és a neveket megváltoztattam itt is, hogy ne legyenek felismerhetők a szereplők. A regényben a hajó időbeosztása, az indulások és az érkezések az Ady egyik útját követik, amelyen én részt vettem hajógépészként, amikor naplót írtam, és ezt használtam fel az íráskor.

Dolgozik újabb regényen?

Igen. Amikor édesanyám meghalt, a hagyatékából előkerült az öccse harctéri levelezése. Ebben az ő teljes levelezése benne van, amit a II. világháborúban a keleti frontról írt, mielőtt elesett a Don-kanyarnál. Ő a Bolyai Akadémián végzett műszaki tiszt volt, aki részt vett a felvidéki és az erdélyi bevonulásban, majd kivitték az orosz frontra, ahol 1943 januárjában esett el.

A teljes harctéri levelek között olyanok is vannak, amelyek nem a cenzúrázott hivatalos tábori postán keresztül jöttek, hanem a hazajövő bajtársakkal küldte el, amelyekben nagyon érdekes dolgok szerepelnek az ottani helyzetről és az egésszel kapcsolatos véleményéről.

Ebből írok most megint csak regényt, mert úgy érzem, hogy a Don-kanyarban történtek személyes vélemény alapján érdekes történetté állhatnak össze.

Nemrégiben, a forradalom 60 éves évfordulója alkalmából ’56-os érdemrenddel tüntették ki. Hogyan fogadta az elismerést?

Nagyon büszke vagyok rá. Nemcsak azért, mert a 60. évfordulón, 79 évesen ez életem első kitüntetése, hanem azért is, mert Wittner Mária adta át.

Visszakanyarodva Óbudához, milyen itt élni?

A szüleimmel 1941-ben kerültem a III. kerületbe, az akkori Szerzetes utcába. Ez az utca ma a II. kerülethez tartozik, 1950-ben hűtlen lett hozzám a kerület. A Szerzetes utcai lakásban laktam egészen 2000-ig, ott neveltem fel a gyerekeimet is.

Az utcát az ötvenes években Kolozsvári Tamás utcának nevezték el. A „szerzetes” utcanév a kommunista időkben nem volt éppen kívánatos, ezért másik után néztek.

A Kolozsvári Tamás nevet javasolta valaki, mire megkérdezték, hogy mégis ki a csuda volt az a Kolozsvári Tamás. A javaslattevő elmondta, hogy festő és grafikus volt, és vannak az Óbudai Múzeumban is képei. Csak éppen azt hallgatta el, hogy Kolozsvári Tamás egy szerzetes volt. Iskoláimat az Ürömi Utcai Elemi Iskolában, a Fényes Adolf Utcai Általános Iskolában, majd az Árpád Gimnáziumban végeztem. Az Árpád fejedelem útján is laktam 2000-től, és most már két éve élek itt a Tímár utcában. Barátaim nagy része is óbudai volt, én tehát nagyon szeretem Óbudát, amiben a feleségemmel nem mindig értünk egyet, mert ő Újbudán nőtt fel. Mégis évtizedek óta itt lakik ő is.

Egykori francia szakos tanárként, műfordítóként hogyan lett fontos számára, hogy kinyomozza, tudományos igénnyel kikutassa, mi történt a közel-és a kicsit régebbi múltban a családjával, a városában, illetve kedvenc közegében, a kávéházakban? 

Rettentő kíváncsi kisgyerek voltam. Persze nem hiszünk a horoszkópokban, de azért ez az Ikrek nagyon gyanús jegy. Az ember mindig egyszerre szeretne két helyen lenni, egyszerre két dolgot csinálni.

Hatalmas hajlamom van óriási lendülettel elkezdeni dolgokat, majd azokat nem befejezni, vagy csak irtó nyögvenyelősen, és nagyon kemény külső hatásokra.

Tehát az elkezdés, félbehagyás, ott lenni, máshol is lenni, mindent egyszerre csinálni, sajnos ez nekem gyerekkoromtól kezdve így volt. Nagyon kellett magamat fegyelmezni felnőtt koromban, amikor fontosak lettek a lábjegyzetek és pontos idézetek. Kölyökkoromban állandóan szekáltam a nagyanyámat, hogy meséljen családi dolgokat. Ötéves koromban tudtam a dédszüleim testvéreinek a nevét.

Szerencséje volt, hogy a nagymama nemcsak emlékezett, de mondta is. 

Igen, nagyjából minden ment volna a levesbe, a nagypapa tönkremenetele, az ő kivándorlásuk, a hazajövetelük, az ostrom, ’56, minden. A régi családi fényképalbumok mindent túlélve maradtak meg, és lehetett nagymamát nyaggatni, hogy nézegessük, és mondja el ezredszer is, hogy kik vannak a képeken. Aztán egyszer csak már fölírtam a fotók hátuljára ceruzával a neveket, hogy ha egyszer elpatkolok, akkor is maradjon meg, hogy Öfi és Fafi.

Mikor kezdte el ráírni? Hány éves volt? 

Körülbelül harminc.

Korábban nem jegyzetelt? 

A nagyit hároméves koromban faggattam, akkor még nem. Kamaszkoromban pedig inkább a város izgatott. Nagyon vicces, hogy a történelmet mint tantárgyat az iskolában körülbelül ugyanúgy utáltam, mint a fizikát. Hogy jönnek nekem ezekkel az évszámokkal meg az összes hadvezérrel, a pápákkal, menjenek a fenébe! Kit izgat, hogy mikor volt az a csata, meg hogy ott lövik egymást? Viszont a hétköznapi történelem, a hétköznapok régisége nagyon érdekelt.

Amiről szinte semmit se tanítottak. 

Így van, amiről semmit se tanítottak. És akkor volt még az utcánkban egy csomó klassz öreg, akikkel lehetett dumálni, akiket lehetett faggatni.

Az első kvázi tudományos igényű kutatás, amit a helytörténet műfajában végeztem, hatodikos koromban történt, amikor beiratkoztam helytörténet szakkörre, amit nem az én saját történelem tanárnőm, hanem a párhuzamos osztályt tanító Kati néni vezetett.

Első házi feladatnak azt adta, hogy mindenki dolgozza föl a saját lakóházát, részemről azt a házat, ahol most is lakom. Ki kellett deríteni, mikor épült, a felnőttektől meg kellett tudni, hogy ki a legrégebbi lakó, őt levadászni, leültetni, meséltetni. Akkor az alattunk élő Ilonka néni bizonyult a legrégebbinek, és ő nekem nagyon sokat mesélt. Ezt már lejegyzeteltem, és a mai napig megvan egy kis szürke füzetkében, ami abszolút forrásértékű, és nagyon fontos adatok vannak benne.

Ugráljunk az időben: nemrég mesélte, hogy ismét a ház történetén dolgozik. 

Igen, mert a Budapest 100 nevű civil kezdeményezés, amelyben százéves házakat mutatnak be az érdeklődőknek, kicsit problémás lett, mivel az első világháború alatt semmi se épült. Már tavalyelőtt sem voltak 1916-os házak, tavaly se 1917-esek, idén se lesznek 1918-asok mert alig van ilyen épület, ezért inkább tematikus egységekben gondolkoztak a szervezők. Tavalyelőtt a Nagykörút, tavaly pedig a rakpartok kerültek sorra. Ebbe én is beszálltam, és azt mondtam, hogy a mi budai rakparti házunkat is megnyitom. Azt fundáltam ki, hogy én leszek a házvezetőnő, és kiteregetem a ház szennyesét.

Az alsó térben, a földszinten ruhaszárító köteleket feszítettem ki, arra lepedőket lógattam, és azokra biggyesztettem fel biztosítótűkkel, A4-es papírokon a legjobb történeteket a házról.

Hatalmas arcom volt, hogy Ilonka néni jóvoltából már mennyi mindent tudok. Na de aztán beléptem az Arcanumba (digitalizált szöveg- és képgyűjtemény, ahol egyebek mellett régi újságcikkekben is lehet böngészni – a szerk.), mondtam neki, hogy kis szolgám, akkor Döbrentei 8., de serényen, mire az okos gépállat észveszejtő mennyiségű nevet, adatot, újságcikkeket, sztorikat kotort elő nekem, és ebből akkora anyag lett, hogy én rögvest eldöntöttem: ezt meg fogom írni rendesen.

Manapság már nem nagyon szokták az emberek abban a lakásban leélni az életüket, ahol születtek. Hogy került a család ebbe a különleges házba? 

Mami 1947-ben került oda, akkor még a rádióban dolgozott, miután apámat 1945-ben elvitték a Gulágra.

Újabb ugrás: miért vitték el? 

Apa egy tízest húzott le ott, névre szólóan vitték el, mert nagyon tehetséges és hatékony ellenálló volt a nyilasokkal szemben, viszont igazságosan és egyformán utálta mind a két bagázst. Haditudósítóként és mint rádiós újságíró kint volt a Donnál végig.

Látta a sztálini rezsimet meg a háborút alulnézetből, és erősen utálta azt is. Emiatt a kommunisták számára is veszélyt jelentett, úgyhogy vitték, mint a szél, és bevarrták tíz évre.

Milyen váddal? 

A nép ellensége volt mint a megszállt Kijev rádiójának a parancsnoka, és mint ilyen, ugye ott a mételyt nyomta. A métely abból állt, hogy leadták a hivatalos híreket, amiket kötelesek voltak leadni, utána pedig azzal folytatták, hogy: „a példátlanul hazug és arcátlan angol rádió nem átallotta azt a minden valóságalapot nélkülöző hírt légbe röppenteni, miszerint…”, és jöttek a BBC hírei. Tájékoztattak, azt csinálták, ami a dolguk volt. Az igazat is elmondták, a másik oldal híreit is elmondták, szóval, papa egy nagyon veszélyes csóka volt.

Magának gyerekként mennyi jutott belőle? 

Két év. Amikor hazajött, akkor engem gyorsan össze is eszkábáltak, 1956 nyarán születtem. Aztán persze a forradalomban is benne volt. 1958- ban vakbélgyulladásban halt meg. Három verzió van a haláláról, mind a három teljesen egyforma értékű, és pont egyformán valószínűek. Az egyik az, hogy ugyan a tíz lágeréve alatt orvosként dolgozott – a jogi diplomájával –, de azért megviselte őt az az évtized, tífuszon is átesett, és a szíve nagyon rossz állapotban volt. Tehát egyszerűen nem merték műteni, mert nem bírta volna ki az altatást. A második verzió szerint ő nem engedte, hogy megoperálják, mert pontosan tudta, hogy ha ezt most túléli, akkor beviszik, agyonverik, brutálisan megkínozzák, fölakasztják, és a család is hatalmasat fog szívni.

Miért? 

Az 1956-os közreműködése miatt. Akkor már, 1958 nyarán elkezdődtek a letartóztatások.

Arról nem volt szó, hogy irány nyugat? 

Dehogynem, ott állt a teherautó a ház előtt ’56 őszén, de apám azt mondta: nem azért vártam tíz évig a hazatérésre, hogy most megint elmenjek. A harmadik magyarázat pedig az, hogy az orvosoknak meg volt tiltva, hogy megműtsék apámat. És ez is pont ugyanannyira lehetséges. Tehát rövid úton, viszont iszonyú kínok között meghalt. Perforált vakbél, szepszis, kész. Így esett ez a dolog.

Emlékszik rá? 

Mielőtt meghalt volna, megtanított beszélni. Már kétéves koromban közel ilyen folyékonyan beszéltem. A papáról én ilyen „állatka”-emlékmorzsákat tudok összekaparni. Hogy megpuszilt, bajusza volt, és az az érintés az arcomon. Tömör angol bajuszt hordott, és azóta, ha megérint egy ilyen bajusz, akkor tévedhetetlenül tudja a bőröm, hogy ez a papa bajusza. A másik, hogy nem a hónom alá nyúlva emelt föl, hanem úgy, hogy két oldalról hozzászorította a felső karomat a törzsemhez, és én valami állati biztonságban éreztem magam, ahogy ott lógok.

Erre emlékszem, ahogy ő engem így fog, az állapotot föl tudom idézni, ahogy a törzsemhez szorulnak a karjaim, és lógok.

És van még két kép, amik nagyon homályosak. Az egyik otthon, a nagyszoba sarkában a szülői ágy, fehér cihák, fehér ágynemű és abban apám sötét haja, szeme, bajusza, valahogy egy ilyen fekete-fehér kontraszt, hogy ő ott van, és én bemászom az ágyba, mint egy kutyakölyök. És még egy, a lépcsőházban, mert a papa a beteg szívével már nem bírt a harmadikra csak úgy följönni, és amikor a sétából hazamentünk, akkor a második emeleten, az Ilonka néni ajtaja előtt, mint afféle volt rab, simán leült a lépcsőre pihenni, és akkor ahogy mellette álltam, pont egy magasságban volt az arcunk, és meg kellett várni, hogy ő kicsit kiszuszogja magát, aztán feltápászkodott, és hazamentünk. Tehát az a helyzet, hogy ő ül a legfölső lépcsőn, és én ott mellette állok, és a fél papa akkora, mint én vagyok. Ennyi van konkrétan.

Nem furdalja a lelkiismeret amiatt, hogy ennél sokkal gyengébb anyagból írtak már nagy családregényeket, és maga kávéházakkal és szakácskönyvekkel foglalkozik? 

Valamit már írtam ezekről. Amikor a Literában lejöttek a Példabeszédek, abból tulajdonképpen egy robbantott családregény lett.

Az apja, Saly Géza története önmagában is őrületes, a nagyapjáéval együtt, aki magyar mérnökként Iránban került hadifogságba, és deportáltként egy kazahsztáni kórházban találkozott először a vejével. De órákig tud mesélni a déd- és ükszüleiről is. Ebből lehetne akár egy magyar Száz év magány. 

Nagyon jó fejek, ezt is meg kell írnom, és meg kell írnom egy Tabán-monográfiát is.

Várom, hogy nyugdíjba menjek, vágom a centit. Onnantól kezdve ugyanezt fogom csinálni, amit most, csak akkor, amikor én akarom. Az egy olyan ajándék lesz a sorstól, hogy csuda!

Ugrás vissza: tehát a mamája 1947-ben szerzett egy lakást, ahol ön ma is él. 

Igen, Mami ott állt egyedül, akkor még a rádiónál dolgozott, a papáról meg nem lehetett tudni, hogy él-e, vagy mi van. Az egyik kollégája, aki ott lakott az utcánkban, szólt neki, hogy Ilikém, van egy üresen álló, romos lakás. Erre a 24 éves Ili felnyargalt a harmadikra, és ott azt találta, hogy a három szobából egynek van mennyezete, illetve a fürdőszobának is volt, de később leszakadt, viszont a konyhának nincs fala. Mami kiment az erkélyre, mind a huszonnégy évével, és – ezt ő így mondta el nekem egyszer, nagyon sokkal később – „Akkor még a híd is a vízben volt, de olyan kék volt a Duna, gondoltam, maradok.”

Ez még az államosítások előtt történt, tehát volt tulajdonosa a háznak? 

Persze, fölkereste a Gschwindtéket, egy nagyon gazdag likőrgyáros családot, bejelentkezett a titkárságon, hogy ezt a lakást bérbe venné tőlük, és rendbe is hozná. A Gschwindték szépen lekáderezték anyámat, nehogy valami ordas cemende költözzön a tulajdonukba, rábólintottak az egyezségre, majd jött a Saly nagypapa, aki akkor még Budapest Székesfőváros Közlekedési Részvénytársaságának, köznyelven a Beszkártnak volt a vezérigazgató-helyettese, és ott sok pénzért, de tudott szerezni építőanyagot és munkás kezet. Tehát hétvégenként jöttek a beszkártos szakik, akik a nagypapa által gavallérosan fizetve fölújították a kéglit. A Gschwindtékkel az volt a deal, hogy Mami rendbe hozza a lakást, és cserébe valameddig nem fizet lakbért. Már nem lakhatta le az invesztíciót, mert jött az államosítás, velük meg az albérlők, hogy ne legyünk társbérletté alakítva a tanács által. Ők 1949–1950-től 1968-ig, illetve 1970-ig éltek velünk.

Ki tervezte a házat? 

Hauszmann Alajos, aki sok más egyéb mellett a fiumei kormányzói palotát is felépítette. Azért ezt említem, mert ennek még szerepe lesz a ház történetében. A mellettünk lévő volt a saját háza, ezt pedig Kégl Györgynek, akkor már barátjának építette.

Ki volt Kégl György? 

Székesfehérvári földbirtokos, országgyűlési képviselő, nagyon gazdag és marha rendes ember, utca is van róla elnevezve Székesfehérváron. Ő alapította a fehérvári kórházat. Hauszmann épített neki egy kastélyt Székesfehérvár határában, és az Andrássy úton megépítette Kéglné bérházát is, azt, amelyikben a Lukács cukrászda működött. Ezt befektetésnek szánták a két nagyobbik lánynak, a két kisebbik számára pedig az én házamat emelték 1894–1895- ben. Volt még két fiuk is, az egyik öngyilkos lett, mert a papa nem finanszírozta az elképesztően költséges bolondériáit, de a másik fiú átvette a családi birtokot, és ott gazdálkodott.

Később eladták a házat a Gschwindtéknek? 

Egészen vicces módon pont azon a száz évvel korábbi napon, amikor nálunk a házbemutató meg a házbejárás volt. 1917-ben vagyunk, akkor azért már látszik, hogy itt nagyon borul minden a háború után. Kégl egyik lánya az utolsó horvát bán felesége lett, aki aztán előkészítette az egész elszakadást, ők Horvátországban éltek. A másik lány, Paula nem ment férjhez, de azt nem tudtam kideríteni, hogy ővele tulajdonképpen mi is történt. Vöröskeresztes ápolónőként a háborús években még látszik, őt hatalmazta meg a testvére, hogy járjon el a házeladás ügyeiben.

Ki volt az a lakó, aki miatt fontos a fiumei kormányzóság épülete? 

Abele Rezső volt az a fiumei kormányzó, akinek a hivatali idejében Hauszmann megépítette Rijeka máig nevezetes épületét.

Utóbb visszajött Budapestre, beköltözött a Hauszmann-ház mellé egy Hauszmann-házba, és továbbra is vizet látott az ablakból. Ő az egyik kedvencem.

A másik a Medve bácsi. Medve Zoltán, Krassó-Szörény Vármegye főispánja, az utolsó hongyarapító. 1913-ban felsőbb utasításra felveszi a szebbik atilláját, felövedzi magát a díszkardjával, átcsolnakázik Ada-Kalé szigetére, ahol csendben üldögél a helyi kormányzó, egy fezes török atyafi, csibukozik – nem bírom másképp elképzelni az egész jelenetet –, és azt mondja neki, Te, Juszuf, én most benneteket annektállak. Zoltán bátyám, az nagyon jó lesz már végre – bólogat a derék török. Ezen a szigeten játszódik Jókai Aranyembere. Ma már nincs meg, a Vaskapu vízierőmű építése során elárasztották. Medve bácsi is Trianonnal jött Budapestre, és ő is ott lakott a házban.

Minden lakót megtalált? 

Nem, mert a belügyben valamikor megsemmisítették a budapesti lakónyilvántartó könyveket. Vagy úgy eldugták, hogy azóta se mondják meg, hol vannak. Innentől kezdve csak a népesség-összeírási adatokra tudunk támaszkodni, de abból meg nagyon kevés létezik, összesen három vagy négy van meg a levéltárban.

Tehát készül a ház története. 

Ez megint olyan munka, hogy minden szereplőből ki lehetne bontani egy komplett regényt, de ezt nem tervezem. Viszont egy csomóról fénykép van, meg lehet nézni a fejüket, hogy kik voltak a néhai szomszédaim.

Állati jók! Abele Rezsőnek akkora toll van a sapkájába tűzve azon a fotón, ami fönnmaradt róla, hogy nem fér rá egy oldalra.

Van egy másik „hatalmas falat” is, a gasztronómia területéről. Nemrég mesélte, hogy egyszer csak eljutott magához egy szenzációs szakácskönyv. 

Most is éppen ezzel szórakoztam. A döbbenetes szakácskönyv úgy lett, hogy valaki betagelt engem a Facebookon. Kiderült, hogy egy kedves mosoni házaspár örökölt egy nagyon régi szakácskönyvet. Kézzel, gyöngybetűkkel írott, látszik, hogy ezt valaki nagyon gondosan előkészítette, szerkesztette. A felépítése olyan, mint a hagyományos szakácskönyveké, de nem fordítás és nem másolat. Dunántúli magyar nyelven beszél. Molnár Júlia – ez a név szerepel rajta – teljesen egyértelműen magyar anyanyelvű.

Mikori? 

1851, bele is írta a dátumot. Iszonyú érdekes, mert ebben a korszakban van egy nagy fekete lyuk a magyar kulináriában. Az 1700-as években használnak egy szakácskönyvet, ami a csíki ferencesektől indul és jár be egy csodálatos diadalutat. Ez a Misztótfalusi Kis Miklós kiadásában protestáns szakácskönyvként terjed, de én tudom, és bizonyítani is tudom, hogy ez a csíki klastromból jön. Például tele van olyan receptekkel, amelyek nagyon böjtösek. Tehát nem simán nem eszünk húst, hanem vízleves meg kenyérleves, „ha kinek olyan fogadalma vagyon” – ezt mondja. Ez protestáns közegben elképzelhetetlen.

Mindenesetre ez a szakácskönyv nagyon hosszú ideig él, 1810-ben még Landerer kiadja. Több mint száz évig ezt használják.

Utána van egy hosszú szünet, és az 1880-as évektől meg elszabadul a pokol. Akkor már nagyon sok van. De az 1840-es, 1850-es évekből gyakorlatilag semmi nincs. Azért marha érdekes, mert látszik, hogy ezt valóban egy nagyon jómódú dunántúli háztartásban működő nő írta. Az összes süteményrecept úgy indul, hogy végy 8 tojást, végy 12 tojást, iszonyat mennyiségű tojást.

Van a receptek közt leves, hús, sütemény is? 

Igen, de nagyobb arányban szerepelnek a sütemények, tészták, édességek, és azok között nagyon sok nagyon drága. Rengeteg mandulát használ, érdekes módon szinte semmi diót. És nagyon jó alapanyagok vannak a húsoknál is. Látszik, hogy rangos háztartásban gondolkozik a szerző.

Mivel fűszereztek? 

Mindennel, amivel mi is, de nem viszi túlzásba a szerző.

A só, bors, paprika szentháromságán túl a süteményekben sok a vanília, ánizs, használ színezőként alkörmöst, gyömbért is, kaprot is használ, a húsoknál is és a tésztáknál is előfordul, de az édes tésztába is tesz kaprot.

Használ persze petrezselyemzöldet, fokhagymát, szegfűszeget, sütiknél fahéjat.

Tárkony, babér… 

Babért igen, de azt valami olyan néven hívja, hogy alig jöttem rá, hogy mi az. Sok mindennek csak a német nevét tudja, de magyarul írja le fonetikusan. Lestyán, tárkony nincs, az erdélyi fűszerek nem nagyon szerepelnek. Viszont kakukkfű, az van, meg talán rozmaring.

Milyen leveseket írt le? 

Például barna-levest tüdőstáskával. „Szélessz el hat lat libazsírt”, így indul. „Rakj hegyébe leszeletült vereshagymát, elhasogatott vereshagyma és petrezsíron gyökeret, sárgarépát, zellert és mindenféle aprólékos húsokat. Borítsd be fedővel és hadd pirulni, és fordíts rajt gyakran, hogy le ne égjen. Ha jól megpirult, töltsd fel húslével, tégy rá egy kis egész borsot, sót, valamint kis szegfűszeget, szerecsendió-virágot, gyúrj bele egy megtisztított fiatal tyúkot vagy libaaprólékot és hadd lassan forrdogálni. Ha ki akarod tálalni, szűrd le és főzhetsz bele tüdőstáskát vagy májagombócot, vagy ha akarsz, sült tésztát.” És akkor elmeséli, hogy a tüdőstáskával mi van. Van csokoládéleves is. Tégy bele két darab csokoládét, cukrot, tojássárgáját, és tálald fel kockás zsemlyére. Lényegében kakaó pirított zsemlyével.

Mihez kezd ezzel a könyvvel? 

Először is az egészet leírom, és mindent megpróbálok megérteni belőle, közben megpróbáljuk kideríteni, hogy kicsoda Molnár Júlia.

Ha kiadják, érdemes lenne leírni, hogy ezek a receptek hogyan értelmezhetőek a XXI. században. 

Azt egészen biztosan nem fogom megcsinálni, hogy minden egyes receptbe beírjam a mai mértékegységeket, de az elején megadom az átváltást. Nyilván körülbelül kell számolni, mert ott indulunk, hogy egy tojás nem ugyanakkora.

A 2 krajcáron élesztő, ezek a kedvencek. Azt már marha nehéz itt kiokoskodni, hogy 1851-ben ennyiért mennyi élesztőt adtak.

Ház, szakácskönyv kerekedik. Van még más befejezhetetlen munka is a keze ügyében? 

A harmadik őrület a New York Kávéház vendégkönyve, ami három éve került be a múzeumba, és óriási kincs. Ez a Tarján Vili féle aranykor vagy ezüstkor néhány évét mutatja be az 1920-as évek végét, a 1930- as évek elejét. Aki él és mozog Budapesten, az mind vacsorázik Tarján Vilinél. Egészen zseniális figurák jelennek meg. Azt, hogy benne van Thomas Mann meg Josephine Baker, eddig is tudtuk, de ahogy kutattam, kiderült: Thomas Mann összesen ötször járt Budapesten, amiből én kettőről tudtam. Minek jött, kihez jött? Ezeket mind érdemes lenne kapargatni. De a 365 aláírásból ne csak a nagyon híreseket nézzük meg. Rengeteg olyan aláírás van, amit nehéz megfejteni, mert firkák, autogramok, a 365-ből még mindig van 60, amire nem jöttem rá.

Mit tervez a könyvvel, ha minden nevet megfejtett benne? 

Még nem tudom pontosan, hogy milyen lesz a fölépítése a könyvnek, ami ebből készül, egyelőre az sem világos, mennyire tudok összeszedni egy időrendet, mert soknál nincs dátum. Az lenne a vicces, ha össze lehetne rakni napról napra, hétről hétre, hogy ebben az időben milyen koncertekre, milyen politikai eseményekre jöttek a New York neves és névtelen vendégei, mivel töltötték az idejüket.

Ebből a vendégkönyv-névsorból egy újabb életművet lehetne felépíteni, és akkor a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumról, a munkahelyéről még nem is beszéltünk. 

Itt teszek-veszek, a dolog vendéglátóipari részébe vagyok belegabalyodva. Úgy is kerültem ide, hogy a kávéházi kutatásaim nyomán megismerkedtem az azóta is meglévő főnökömmel (Kiss Imre – szerk.), aki engem mint kávéházológust hozott ide az irodalmár diplomámmal. Nem voltam sose történelem szakos sem, csak nagyon megszerettem.

Hogy lett kávéházológus? 

Amikor Zeke Gyula szerkesztette a Budapesti Negyed kávés számát, fölvetette, miért nem írok meg én is egy kávéházat. Mire azt mondtam, rendben, megírok egyet, de a lerágott csontokat látni se szeretném, olyat választok, ami még nincsen földolgozva.

Felhorgadt bennem a budai bennszülött, tudtam, hogy semmiképp se lesz pesti. Kiválasztottam a Philadelphiát, mert az virtigli irodalmi kávéháznak tűnt.

Kiderült róla, hogy irodalmi kávéház abban a tekintetben, hogy Szabó Dezső meg Márai Sándor meg Kosztolányi járt bele, de annyira nem erről szól, hogy nagyon nem. Néztem a háta mögé, hogy kik a vendégek, miből tevődik össze ez az egész, és akkor kiderült, hogy tényleg az egész Krisztinaváros, a péktől, a bádogostól az altábornagyig mindenki oda járt. Megint az történt, hogy kinyitsz egy ajtót, és hihetetlen, mi van még mögötte.

A kávéházológiából jött a tabánológia? 

Nem. A tabánológia gyárilag volt, ott születtem. Szisztematikus kutatás szempontjából viszont valóban a kávéház volt előbb. Aztán amikor jött a tágabb várostörténet, azt mondtam, hogy jó, egész Budapest érdekel, és érdekel engem minden, de azért a Tabán, az a Tabán…

Most megint ugrok egyet: sokáig tanár volt, 12 évig a szegedi egyetemen tanított francia irodalmat, és emellett iszonyú mennyiséget fordított is. Ezekkel felhagyott már? 

A tanítás sajnálatosan véget ért, a másikkal kapcsolatban pedig az van, hogy tizenöt könyvnél megálltam, és azt mondtam, hogy ebben a műfajban én letettem a nemzet asztalára, amit le akartam tenni, úgy érzem, fordítottam eleget, fordítson már más is. Borzasztó vastag társadalomtudományi szakkönyveket magyarítottam. A legbüszkébb a nagy Lévi-Straussra, a két kötetes Strukturális antropológiára vagyok, amit ketten csináltunk Szántó Diana antropológussal, kiváló barátnémmal.

Úgy készült a két kötet, hogy az egyiket ő fordította, a másikat én, és utána cseréltünk, és gyúrtuk, amit a másik csinált. És ebből lett egy nagyon egységes stílusú és a terminológiáját tekintve is szakszerű könyv.

Rábírtam Gyurgyák Jánosékat, hogy a kiadó küldjön a szerzőnek egy példányt. Lévi-Strauss egy bűbájosan kedves és udvarias, öreguras levélben – akkor már kilencven valahány éves volt – válaszolt nekünk, hogy őneki még egy könyve se jelent meg ilyen szép kivitelben – erre meg a grafikus lett nagyon büszke –, és bár a fordítás minőségét nem tudja megítélni, de így az egészből azt gondolja, hogy az egy nagyon derék dolog, és hálás, és köszöni. Annyira boldogok voltunk, hogy nagyon. Odaadtam Diánának az eredeti levelet, elvégre ő az antropológus, nálam egy másolat van.

Ezt azóta egyetemi tankönyvként használják? 

Persze. Tankönyvként használnak több mindent is, Eliade háromkötetes nagy Vallástörténetét is, azt is én fordítottam. Sokat fordítottam tőle, a sámánokat is meg még kisebb köteteket is. De az a háromkötetes nagy Vallástörténet, az egy cudar valami volt. Abban az volt nagyon jó, hogy a kezdeti nehézségek után egy csodálatos szerkesztő házaspárt kaptam a kiadótól Puskás Ildikó és Simon Róbert személyében. Ők ketten tudtak összesen vagy nyolc nyelvet. Az, hogy latinul, görögül, teljesen természetes, de Ildikó alapjáraton indológus volt, Robi meg arabista. Szóval, ők ketten együtt mindent tudtak, és amit nem, arról azonnal megmondták, hogy kihez forduljak. Kaptam egyiptológust is, meg tudták nekem mondani, hogy melyek azok a már létező magyar kiadások, amelyeknek a névátírásai, a terminus technikusai jók, azokat használhatom. De minden fejezethez el kellett olvasnom három-négy nagy böszme könyvet, hogy értsem, mit fordítok, miről beszélünk. Nagyon sokat tanultam ebből, és nagyon sokat tanultam tőlük is, és nagyon hálás is vagyok nekik ezért. Egyáltalán, én nagyon sokat tanulok másoktól.

És amivel még tetézi a bajt, munkásságában nem elhanyagolható a klasszikus szépirodalom sem. Az hagyján, hogy forgatókönyveket jegyez, novellákat ír, de időnként Nádas Péter váltótársa… 

Az volt mindennek a teteje, amikor ez a keblen melengetett áspiskígyó – Nagy Gabi – behúzott engem ebbe a csőbe. Arról volt szó, hogy a Litera nevű irodalmi portál 2flekken című rovatába írjak, ami úgy néz ki, hogy kéthetente váltogatják egymást a szerzők. Tehát egy embernek havonta egyszer kell írnia valamit, két héttel később ír a másik állandó szerző egyvalamit, a köztes hetekben meg teljesen változó, hogy kik írnak. Tehát Gabi fölkért engem, hogy legyek kéthetente, mire én tökre meghatódtam, és gondoltam, hogy havonta egyszer csak kiizzadok két gépelt oldalt. Amikor már azt mondtam, hogy igen, akkor megörült, és közölte, hogy a másik állandó Nádas Péter lesz. Vele váltjuk egymást. Azt a rémületet, azt a jeges rettegést, ami akkor engem elkapott, hogy most mi lesz! Hát, az borzalmas volt.

Ebből született a korábban említett „robbantott családregény”? 

Igen. Aztán jött Pataki Jutka, az AbOvo Kiadó, aki adta már ki korábban könyvemet – a Pesti csodabogarak náluk jelent meg –, hogy akkor ő ebből is könyvet szeretne. Mondom, ember, ebből a tizenkét kis két flekkes izéből? Azt mondta erre, hogy majd írsz hozzá. Aztán tényleg párat még írtam hozzá, és így lett a Példabeszédek című könyv.

Ezek a történetek mind a saját családi legendáriumából származnak? 

Szerintem nagyon bölcs és pontos gondolat, hogy kétféle író van. Az egyik tud kitalálni olyat, amihez semmi köze, és szeret is ilyeneket kitalálni, a másik csak saját magát tudja írni.

Én egy ilyen utóbbi vagyok, nagyon ragaszkodom a valósághoz, és nem is szívesen alakítok rajta, mert szégyen ide vagy oda, gáz, esetleg ciki, de akkor is, én nem bírok hazudni, nem bírom ezeket elkenni.

Égő, hogy nagypapa kártyázik, de akkor is ez van, és minden, ami ebből következik, az teljesen más színt kapna, hogyha én azt elhazudnám. De miért is tenném?

Még nem érintettük se a befőtteket, se a recepteket, se a Spájzot. Külön kiadás kellene ahhoz, hogy megemlítsünk minden „apróságot,” amivel még foglalkozik. 

A recept-ügy úgy kezdődött, hogy jött Vinkó Jóska, hogy írjak a Magyar Konyhába. Na, de mit írjak, nem vagyok egy ilyen gasztro-izé. Azt mondta, hogy neki mindegy. Mondtam, hogy na, jó, az egyetlen dolog, amit tényleg jól csinálok és szeretek is csinálni, az a lekvár. Így lett a rovat címe Spájz, így lett aztán belőle könyv, és így lett az én kapcsolatom a Magyar Konyhával. Gyümölcsöző és nagyon jó, és szeretem csinálni, de amikor éveken át minden februárban, márciusban ott toporzékoltam a piacon, hogy mi a túrót tudok befőzni ilyenkor, mikor már az összes citrusos receptemet ötször elhasználtam, az nem volt mindig könnyű. De alapjában véve élveztem, és főleg nagyon élvezem utólag. A Spájz egy ihletforrásnak való könyv. Mindenkit azzal biztatok, hogy a receptek 80 százalékát egy tizenkét éves fiú is el tudja készíteni. És a fiúk rákapnak, amit helyeslek, mert amelyik fiú jól főz, az mást is jól csinál. Szóval, a főzés nagyon fontos dolog.

Amikor nem ír, kutat vagy lekvárt főz, mivel üti el az időt? 

Nagyon sokat utaztam. Volt egy olyan időszak, amikor az orvosi egyetemen voltam kollégiumi tanár, hétfejű aligazgatónő, és mellette volt egy nyelviskolánk a barátaimmal, ami akkor nagyon menő dolog volt, és ahol én akkori magamhoz képest elég sok pénzt kerestem. Ebből tudtam utazni. Indiába például az egyik kollégista hívott meg az esküvőjére, miután lediplomázott. Csodálatos dolog volt.

Akkor vérszemet kaptam, és elmentem Dél-Amerikába, végig egy hátizsákkal a Tűzföldtől az Egyenlítőig.

Algériában kétszer is voltam. Azt is úgy, hogy volt helyi ismerős, barátok lettünk, és náluk voltam. Utaztam egyedül is, de az nem volt olyan egyszerű egy iszlám országban fiatal nőként, harminc évvel ezelőtt. Bejártam így nagyjából egész Európát. Portugáliában akkoriban voltam, amikor még éppenhogy kijöttek a legnagyobb córeszből. Aztán két haverommal elmentünk az Egyesült Államokba, parttól partig csináltunk egy hathetes borzalmat. Rettentő fárasztó volt, de nagyon-nagyon jó. Kenyában hivatalos úton voltam, de lehetett korábbra vagy későbbre kérni a repülőjegyet, úgyhogy a kongresszus után elmentem a maszájokhoz – piszok jó volt.

Most tud utazni? 

Most állandóan dolgozom, és nincs úgy szabadságom, ahogy régen volt. Várom, hogy ha majd nyugdíjba megyek…

A déli találkozó az Óbudai Társaskörben későinek tűnhet, de egy kiadós szombat este után mindenki megérdemel pár óra pihenést, mielőtt nyeregbe pattan, és a hegyek felé veszi az irányt. A vénasszonyok nyara szerencsére idén is a legszebb arcát mutatta, 25 fok és ragyogó napsütés kényeztetett.  A megbeszélt időponthoz képest alig 10 perces késéssel mindenki megérkezett, és nekiálltunk lehordani a bringákat az emeleti szerkesztőségből. Jézusom, ez milyen nehéz! – volt az első benyomásom, aztán ahogy ráléptünk a pedálra, a mozdony erejével ugrott meg alattunk a kerékpár. Játszi könnyedséggel tekertünk 25 km/órás átlaggal a Római-part felé.

Az elektromos rásegítéses rendszert Miskolcon gyártott Bosch-motor hajtja, mely nyomatékérzékelő segítségével a pedálra gyakorolt nyomás alapján a monoblockot, azaz a hajtómű csapágyat pörgeti.

A bicajozás élménye tehát megmarad, csupán a haladás válik könnyebbé.

Ennek köszönhetően a Pünkösdfürdői Gátra toronyiránt felhajtani is gyerekjáték volt, és indulástól számítva fél órán belül már a Lupa-révnél szürcsöltük a sportfröccsöt. Az Ebihal büfétől az ártéri erdőn át tekereg a bicikliút a töltés irányába, ahonnan pazar kilátás nyílik a Pilis és a Visegrádi-hegység bérceire. A gátról jobbra lehajtva rövid erdei szakasz következett. Úgy döntöttem, kicsit tesztelem a gépet.

A nyeregből kiállva közel negyvenes tempóval szaggattam végig a fák közötti nyomvályús földúton. Hihetetlen élmény! Adrenalin szint az egekben.

Az elektromos hajtást amúgy négy különféle rásegítési fokozat végzi, amit a bal oldali markolat melletti nyomógombokkal tudunk kényelmesen állítani. A kiválasztott módot és az összes többi fontos információt (akkumulátorok töltöttségi szintje, megtett út, sebesség stb.) a kormány közepén található kijelzőről lehet leolvasni. A Turbo mód értelemszerűen ette is a lítium akkukat, de miután visszaváltottunk a hátsó fogaskoszorún, a legkeményebb siratófalakon is felsegítette a bicajt. Eco módban tekerve akár 100 kilométert is megtehetünk, a Tour és a Sport fokozat pedig átmenetet képez a két szélső érték között.

Pedelec

Az elnevezést a pedal + electric + cycle szavak összekapcsolásával képezték. Ez a bicikli a pedálozás közbeni elektromos rásegítés elvét kamatoztatja a gyakorlatban. Az elektromos rendszer kizárólag tekerés közben nyújt támogatást. A motor teljesítménye 250 W és a rásegítés 25 km/h felett kikapcsol. Az általunk kipróbált kerékpárokban 400 wh akkumulátorok voltak, de elérhető ennél nagyobb teljesítményű is. Az első teleszkópos villa alkalmassá teszi terephasználatra is.

A szolidabb terepviszonyok közé visszaérve, a Dera-patak mentén végigfutó kerékpárúton haladva tekertünk tovább, mely a Szentendrei-Duna fenséges látványával kísérve vezetett minket a barokk építészetéről híres festők városának központja felé. Rövid pikniket tartottunk a Bükkös-patak partján, igyekeztünk feltöltődni az előttünk álló hegyi szakasz csaknem 400 méteres szintemelkedésére. A pilisszentlászlói leágazásnál hagytuk el a 11-es főutat, majd egészen a Szabadtéri Néprajzi Múzeumig egyenesen haladtunk, ahonnan már tábla is jelezte a Pap-rétre vezető közúti forgalomtól elzárt erdészeti útvonalat, mely a Sztaravoda (Öreg-víz) vízfolyással közel párhuzamosan vitt minket felfelé. A jelzett kerékpárútként is funkcionáló, aszfalt borítású pálya a menő országútisok körében is kedvelt, akik sokszor meglepődött arckifejezéssel méltatták csapatunkat, mikor 15–18 km/órás sebességgel haladtunk el mellettük kényelmes, városi szerelésünkben.

A nyárias meleg ellenére kisimult arccal vágtattunk a sűrű tölgyerdőben kanyargó emelkedőn közel háromszor gyorsabban, mint amit egy hagyományos bicajból kisajtoltunk volna.

Rövidesen a pap-réti elágazáshoz értünk, majd balra kanyarodva az erdészház mellett folytattuk utunkat Pilisszentlászló felé. Az emelkedőt természetesen jól megérdemelt lejtőzés követte. Ötvenes tempóval száguldottunk lefelé, amit az olajos tárcsafékeknek köszönhetően ezeknél a megszokottnál közel tíz kilóval nehezebb bicajoknál is remekül tudtunk kontrolálni. A tesztelt típusoknál a motor 25 km/óráig gyorsítja a gépet, utána már olyan lendülete van a kerékpárnak, hogy nem érzékelhető az említett súlykülönbség, és a rásegítés automatikusan kikapcsol.

A Szentendrét és a termálvizéről híres Lepencét összekötő főútra kiérve perceken belül elértük a minden oldalról hegyekkel körülvett Pilisszentlászlót (Senváclav). A Visegrádi-hegység legmagasabban (360 méter) megbújó települése ma is jelentős szlovák kisebbséget tud felmutatni, annak ellenére, hogy az 1947-es csehszlovák-magyar lakosságcsere keretein belül legalább négyszázan visszatelepültek a Felvidékre.

A falu határában, a főútról balra letérve találjuk a házias ízei és a remek kiszolgálásáról méltán híres Kis Rigó Vendéglőt. Mire megérkeztünk, korgott már a gyomrunk rendesen.

A fedett kerthelyiségben felszolgált remek fogások az utolsó morzsáig elfogytak. A jól megérdemelt ebéd után a Dömörkapu felé gurultunk tovább, és a lőteret elhagyva a Bükkös-patakkal párhuzamos úton tértünk vissza a szentendrei óváros macskaköves sikátorai közé. Mivel későre járt már, a szürkület tette izgalmassá a hazafelé vezető utat, de a rásegítésnek hála, sötétedés előtt már Pünkösdfürdőnél jártunk. A harmadik kerület egyik kultikus helyén, a Rómaifürdői HÉV-megállóban található Szarvas Büfében söröskorsókkal a kezünkben zártuk 70 kilométeres túránkat. Remek nap volt ez is, méltó folytatása az eddigi sorozatnak.

Kölcsönzés a Bergusonban

A Berguson kerékpárszaküzlet szerint az elektromos rásegítésű kerékpárok népszerűsége a közeljövőben meredeken emelkedni fog. Az érdeklődés már most is jelentős, viszont az e-kerékpárok kipróbálására nagyon kevés helyen van lehetőség. A Berguson Kft. Óbuda-Békásmegyer lakosai részére ingyenes, 1–3 napig terjedő tesztlehetőséget biztosít. Így minden érdeklődő ki tudja próbálni ezeket a szabadidős tevékenységre, sportra, de akár mindennapos használatra is alkalmas e-bringákat. Az ingyenes bérléshez szükséges az előzetes időpontegyeztetés valamint bankkártya a kaució biztosításához. A kaució összege 50.000 forint.

Milyen kerékpáros élet van Óbudán?

Óbudán szerintem nagy kerékpáros élet van. Én itt nőttem fel a kerületben, ide születtem, és amikor 8–10 éves koromban először indultunk el kemping kerékpárunkkal a környéket fölfedezve a Római-partra, a Hajógyári-szigetre, aztán pedig Szentendre fele kacsintgatva, mikor volt egy-egy hosszú délutánunk, alig-alig jöttek szembe kerékpárosok. Visszagondolva, amikor 1995-ben megnyitottuk a kerékpárüzletünket, még ritkaságszámba ment, hogy bicikliznek az emberek.

Ha kikerékpároztunk a Római-partra vagy a Dunakanyar irányába, akkor meg-megnéztek minket az emberek, mert kerékpáros sisak volt rajtunk, meg kerékpáros ruha.

Sőt, sokan idegenkedtek is – tekerj majom, minek rajtad az a tökhéj –, megvoltak a vélemények, nem értették, hogy mit látnak. 2000 tájékán éreztük azt, hogy előbb-utóbb robbanni fog a kerékpározás országos és budapesti szinten is. Az iskolába, munkahelyre is egyre többen járnak kerékpárral, és a kerületen átmenő forgalom is megnőtt.

Kikkel kerékpározott együtt annak idején?

Szüleimmel és testvéremmel. Kemping kerékpárt hozott nekünk a testvéremmel a Jézuska, és azzal kezdtünk el bringázni a lakótelepi panelok árkádjai alatt, ahol ki volt írva, hogy kerékpározni és labdázni tilos. A szüleim az egyik hétvégén letekertek a mi biciklieinkkel Kisorosziig és vissza, ami jelentős távolság.

Mindenféle előkészület nélkül indultak útnak, ezért visszafelé az utolsó egy kilométeren, az Árpád hídtól már tolták a bringát a Tímár utcáig, de akkora élmény volt ez számukra, hogy mindenképpen meg akarták osztani velünk is.

Vásároltak maguknak is kerékpárt, és innentől együtt indult túrázni a család. Először a Római-partra, aztán a Hajógyári-szigetre, hiszen elég kicsik voltunk, aztán pedig – ahogy nőttünk – a Dunakanyar irányába is megindultunk.

Családi együttlét volt a kerékpározás. A kerékpáros üzlet is családi vállalkozás?

Az egész úgy indult, hogy édesapám egy nagy állami cégnél dolgozott, és amikor a rendszerváltás során jöttek a leépítések, akkor munka nélkül lett. Ez idő tájt kezdtük el a biciklizést is családilag. A munkahelyéről gyalog indult haza az utolsó nap, és sétált haza a XI. kerületből a Duna-parton, és eszébe jutott, hogy van egy kerékpárbolt fönn a Várban, a Hunyadi János utcában – most már nincs meg az az üzlet –, amely arról volt híres, hogy csak jó minőségű kerékpárokat árultak, akkoriban százezer forint alatt nem nagyon volt ott kerékpár.

Felsétált a bolthoz, és az üzlet ajtaján észrevett egy kiírást, hogy fiatal, harminc év alatti angolul, németül beszélő, szakmai gyakorlattal rendelkező eladónőt fölveszünk.

Egyből magára ismert…

… hát igen, azon kívül, hogy németül viszonylag jól beszélt, semminek nem felelt meg a kiírásból, de beszélgetett a tulajdonossal egy kicsit, aki azt mondta egy fél óra múlva, hogy tudja mit, holnap jöjjön be nyitásra, megnézzük, mi lesz ebből. Az lett ebből, hogy ottmaradt, és rövid időn belül üzletvezető lett abban az üzletben. Aztán egy Shimano kerékpáralkatrész-nagykereskedésben dolgozott. Ekkortájt jött édesanyámnak egy ötlete, hogy foglalkozzunk használt kerékpárok bizományos adás-vételével.

Befektetendő pénzünk ugyan nem volt, de volt egy kis kapcsolatunk a szakmában édesapám révén, én meg világ életemben vállalkozni szerettem volna.

Apukámat ismerték már 7–8 kerékpárüzletben Budapesten, ahol csak új kerékpárok forgalmazásával foglalkoztak, és ezekben elhelyeztünk szórólapokat, hogy bizományba átveszünk használt kerékpárokat. Kölcsönkértünk 300.000 forintot ismerősöktől, két-három helyről, kibéreltünk egy 22 m²-es üzlethelységet a Szél utca 14. alatt – lényegében egy babakocsi-tároló volt korábban –, kifestettük, kerékpártárolót építettünk bele, 30.000 forintért vásároltunk árukészletet, gumiragasztót, egy pár apróságot, és kiírtuk, hogy használt kerékpárok adás-vétele bizományos formában. Az üzletekből valóban jöttek érdeklődők, akik eladni vagy vásárolni akartak használt kerékpárokat, és lassan elindult az üzlet, aztán mindez kiegészült a kerékpáralkatrészekkel.

Mennyi ideig tartott, amíg használt kerékpárokkal foglalkoztak?

Mi 1995-ben nyitottunk, és ’98 körül elkezdtünk néhány új márkát is forgalmazni. Három év alatt fölhalmozódott annyi kis tőke, hogy 7–8 új kerékpárt tudtunk vásárolni.

Egy ideig párhuzamosan ment a használt és az új kerékpárok forgalmazása, és ’99 év végén a Szél utcai kis üzletből átköltöztünk a Vihar utca 12. alá, egy 100 nm-es üzlethelyiségbe, ahol most is vagyunk. Onnan kezdve egy-két éven belül kiszorultak a használt biciklik az üzletből, és az újak vették át a területet. Ennek két oka volt: akkor indult meg a használt kerékpár kereskedelem az interneten keresztül, ami kiszorította az üzletekből, és akkor robbant lényegében a kerékpározás Budapesten, divat lett.

Említette, hogy mindig vállalkozó szeretett volna lenni. Miben nyilvánult ez meg?

Az egyik első emlékem erről általános iskola negyedik osztályából van, amikor kezdtek kis üzleteket nyitni a tízemeletes lakótelepi épületek aljában. Gyerekként mindig arról ábrándoztam, hogy nekem is lesz egy ilyen üzletem, mindegy, hogy mivel foglalkozik. Mindig kérdezgettem a tulajokat, hogy mennyibe kerül egy ilyet nyitni. Aztán ötödikes voltam, amikor bementem egy zöldséges boltba, és megkérdeztem a zöldségest, besegíthetek-e iskola után. Fodor Lacinak hívták, rám nézett, és azt mondta, gyere le délutánonként – kirakod az epret, a cseresznyét, áttörölgeted az almát, segítesz.

Majdnem minden délután lementem, töltöttem az árut, hatodikos koromban már előfordult, hogy negyed órára magamra hagyott, amíg kávézott, és én kiszolgálhattam a vendégeket. Nagyon élveztem.

Akkor döntöttem el, hogy mindenképpen vállalkozó leszek, saját üzletet szeretnék minél hamarabb, bármi is legyen a profilja.

Most mekkora az üzlet?

Huszonegy évesek voltunk most március elsején. Tizenhetedik éve vagyunk ebben az épületben, ahol terjeszkedni is tudtunk. A pince hátsó részében kis sufnik voltak, amikben a lakók tároltak ezt-azt, s majd minden évben sikerült megszerezni 10–20 nm-t, mely területekkel bővíteni tudtuk az üzletet. Aztán előbb-utóbb megszereztük az egész pincét a ház alatt, ami 120 nm.

Időközben akkora szerencsénk lett, hogy a három lakás közül, mely felettünk van, eladóvá vált az egyik, majd a másik is, és meg tudtuk vásárolni őket, ahol irodákat alakítottunk ki, illetve az eladóteret bővítettük.

A kapu túloldalán pedig egy 60 nm-es helyiséget vásároltunk meg, ahol kerékpáros ruházati és túrafelszerelés üzletet nyitottunk.

Ez komoly, dinamikus fejlődést tükröz.

Igen, mindig vannak terveink – rövid és hosszú távúak is –, s azok megvalósítása előrelépést jelent számunkra. Az is hozzátartozik az üzleti sikerhez, hogy édesapámmal és párommal családi vállalkozásban visszük az üzletet. Kellő időben sikerült indítani, a minőséget mindig fontosnak tartottuk, egy bizonyos szint alá nem mentünk, és nagyon jó érzés, hogy visszajönnek olyan vásárlók, akik tízegynéhány évvel ezelőtt vásároltak nálunk, és mondják, hogy azt a közvetlen, segítőkész és szakszerű légkört kevés helyen tapasztalják, amit nálunk. Mi pedig azt valljuk, hogy a közvetlen, személyes kapcsolatnak nagyon nagy jelentősége van a kereskedelemben. A kollégák kiválasztásában is talán fontosabb ez a hozzáállás, mint a szakértelem, hiszen a szakmát meg lehet tanulni.

Azért az is fontos, hogy megéreztük a változásokat: ahogy jó időben váltottunk a használt kerékpárokról az újakra, 2009 tájékán megéreztük a webáruházakban rejlő lehetőségeket is, és az elmúlt hat év alatt 11 webáruházat nyitottunk és üzemeltetünk a kerékpáros szakmán belül.

Fejlesztési terveink következő lépése az e-kerékpárok népszerűsítése. Idén első lépésként 15 jó minőségű e-kerékpárt tartunk készleten tesztelés és kölcsönzés céljából.

A kerékpárkölcsönző, melyet az önkormányzat támogatásával működtetnek, hogyan indult?

2009-ben párommal támadt egy ötletünk, ami Budapest első nonprofit kerékpárkölcsönzőjét célozta. Látva a nyugati példákat a közkerékpározással kapcsolatban, arról álmodoztunk, hogy szeretnénk ezt itthon is megvalósítani. Hamar rájöttünk azonban, hogy mi kicsik vagyunk ahhoz, hogy budapesti szinten megvalósíthassuk. Így gondoltunk a kerületre, amit amúgy is nagyon szeretünk, mert itt nőttünk fel mindnyájan. Az elképzelés az volt, hogy aki munkába jár, és kerületi lakos, az lehetőleg naponta minimális összegért, 200 forintért tudjon kerékpárt kölcsönözni. Ezzel kerestem meg Bús Balázs polgármester urat, lát-e benne fantáziát. A beszélgetésünk végén azt mondta, hogy az önkormányzat szívesen támogatja a kezdeményezést, ha összefoglalom, mire van szükség ehhez. Így indult az óbudai kerékpárkölcsönző, ami idén már hetedik szezonját éli, és sikeres nonprofit tevékenységünk.

A sikeressége miben mérhető?

Hatvan-hetven kerékpár áll rendelkezésre. A használatuk nagyon időjárásfüggő, egy szép tavaszi vagy nyári napon az összes kerékpárt kikölcsönzik. Sőt, hétvégén még várakozni is szoktak a visszahozott kerékpárokra. Kilenckor nyit a kölcsönző hétvégén, fél tizenegy környékén már nincsen szabad kerékpár. Van, aki nálunk hagyja a telefonszámát azzal, hogy sétál egy kicsit a környéken, és ha visszajön valaki, akkor csörgessünk rá, hogy ők is visszajöhessenek a kerékpárokért. Ráadásul nagyon jó minőségű kerékpárokról van szó. A kölcsönzés tényleg nonprofit vállalkozás, hozott másfél millió forintos veszteséget az induláskor, de ma is csak nullszaldós. Néha megkérdezik, hogy akkor miért csináljuk. Úgy fogalmaztuk meg ezt magunknak: ha egy vállalkozás sikeres, és meg tud élni belőle egy család, munkát tud adni több embernek is, akkor az nagyon jó dolog. Hogyha a vállalkozás annyira sikeres, hogy tud nyereséget felhalmozni, és tud fejlődni, nagyobb üzletet nagyobb áruválasztékkal vinni, az már talán az átlag feletti dolog, akkor már nagyon elégedettnek kell lennünk.

De ha folyamatosan tudunk fejlődni, akkor én azt gondolom, hogy azon a területen, ahol egy vállalkozás sikeres, vissza kell forgatnunk abba, amiből élünk. Nekünk ez a kerékpárkölcsönző.

Lehetőséget adunk azoknak, akiknek nincsen kerékpárjuk, a panellakásokban nem tudják hova tenni, vagy nem tehetik meg, hogy jó kerékpárt vásároljanak. Úgy gondoljuk, hogy ha a maga területén, aki ezt megteheti, minden cég megvalósítaná, akkor sok dolog másképp működhetne.

Debreczeny István éppen tíz éve lett a sikeres fogadóiroda vezetője és tulajdonosa. – A kezdetekhez egy kis szerencse is kellett – meséli. – Akkoriban Csillaghegyen nyitottuk meg családi vállalkozásunkat, egy kis újságos boltot. Idegenforgalmi, szálloda szakos közgazdász diplomám van.

Ismerőseim közül sokan nem értették, miért akarok ezzel a végzettséggel újságot árulni. Egyszerű a válasz: mivel a szüleim mindketten vállalkozók voltak, nekem is a véremben van ez a szakma.

Majd egyik vásárlóm elújságolta, hogy a békásmegyeri lottózó bezárt. Ezen felbuzdulva még aznap este, zárás után átjöttem ide, és körbejártam a környéket. Másnap reggel felhívtam a Szerencsejáték Zrt. területi képviselőjét, hogy megérdeklődjem, mik a pályázási feltételek. A gyors reakciónak köszönhetően miénk lett a lehetőség, hogy megnyissuk az üzletet. Ennyi szerencse szerintem jár annak, aki szerencsejátékkal foglalkozó boltot üzemeltet – mosolyog a boltvezető. 

Miért volt jó ötlet belevágni egy ilyen jellegű vállalkozás üzemeltetésébe? – teszem fel a laikus kérdést. 

– Egyrészt a Szerencsejáték Zrt. tiszta, átlátható, szabályszerű működése az, ami vonzóvá teszi ezt a vállalkozást – feleli a fiatalember. – Kiszámítható, korrekt, stabil vállalat, biztosan lehet építeni a velük kötött megállapodásokra. Másrészt gyakran fizetünk ki szép nyereményeket és okozunk a játékosoknak sikerélményt. Ez nagyon jó érzés! Egyszer zárás előtt öt perccel jött be egy fiatal srác, és vett egy Buksza sorsjegyet. Lekaparta, és ötmillió forint mosolygott vissza rá. Hasonló élmény volt, amikor egy idős bácsi nálunk tudta meg, hogy négy találata van az Ötöslottón. Nem akart hinni a szemének! Aznap is nagy örömünneplés volt, mikor egy sportfogadó csaknem kétszázezer forintot nyert egy kétszáz forintos Tippmix szelvénnyel.  

Ezek a nagyszerű élmények arra is rámutatnak, melyek most a legnépszerűbb játékok – előzi meg a kérdést a fiatalember. – A Tippmix iránt egyre nagyobb az érdeklődés, főleg, mióta bevezették az élő sportfogadást. Ez a lehetőség fölgyorsította a játékot, hiszen az egyéb számsorsjátékokhoz képest pár perc alatt kiderül, hogy nyert-e valaki, vagy éppen nem. Amikor bejönnek a játékosok, és megteszik fogadásainkat, akár együtt is izgulhatnak tippjeik sikeréért, majd ezt követően rögtön ki is válthatják nyereményeiket. Ennél a játéknál nagyon gyorsan pörögnek az események, a hangulat pedig nagyszerű. A fiatal játékosok többsége az ehhez hasonló, gyors fogadásokat szereti jobban, de az olyan hagyományos lottójátékok is megőrizték népszerűségüket, mint az Ötöslottó és a Hatoslottó.

Debreczeny István elárulja, ő más játékát élvezi a legjobban, ezért saját maga nem is szokott fogadni. – Az a ritka tulajdonos, üzletvezető és terminálkezelő vagyok, aki nem szokott játszani. Nekem más a feladatom, én a boltot vezetem – fogalmaz István. 

Békásmegyeren meghatározó üzlet vagyunk, egyrészt a minősített, kiemelt partneri címünk, másrészt a stabilitásunk miatt. A Szerencsejáték Zrt.-nél eltelt tíz év alatt boltvezetőként mindig a legjobb minősítést kaptam.

Ez az osztályozás alapvetően a működési rend betartásán, a fegyelmezett munkavégzésen és a zökkenőmentes együttműködésen alapul – sorolja a fogadóiroda vezetője.

– A Szerencsejáték Zrt. nagyon konkrét és szigorú szabályok betartását várja el partnereitől. Rendszeresen küldenek próbavásárlókat, és  ha tudomásukra jut, hogy egy játékos valami miatt elégedetlen, azonnal kivizsgálják az ügyet. Minket érintően még sosem volt olyan panasz, ami megalapozott lett volna. Számomra egyértelmű, hogy mind a játékosoknak, mind az anyacégnek és a saját vállalkozásomnak közös érdeke a szabályok betartása. Bár a sportfogadás és a lottójátékok alapvetően a szórakozásról szólnak, nekem üzletemberként arra is figyelnem kell, hogy saját vállalkozásommal a Szerencsejáték Zrt.-t is képviselem.

(A cikk elkészítését a Szerencsejáték Zrt. támogatta.)

Adok egy törlőt – nézett rám kedvesen Rabi Györgyi, a csillaghegyi lottózó vezetője, amikor egy kánikulai napon megérkeztem az interjúra, ő pedig azonnal észrevette, hogy szakad rólam a víz. A közvetlen, barátságos gesztus egyúttal világgossá is tette számomra, miért volt olyan népszerű korábbi munkahelyén, Pasaréten is, és hogyan sikerült egy év alatt törzsvendégkört kialakítania a csillaghegyi Mátyás király utcai lottózóban is. A visszatérő játékosokat természetesen már itt is név szerint ismeri, és a munkája részének tekinti azt is, hogy mindenkivel váltson néhány kedves szót.

A tapasztalt szerencsejáték-értékesítő csaknem tíz éve választotta ezt a hivatást, és ennyi idő alatt természetesen több alkalommal is találkozott kiemelkedően szerencsés játékokkal.

Volt a kezében tízmilliót érő nyertes szelvény is, de talán ennél is szebb emléket őriz egy középkorú hölgyről, akit ötmillióval lepett meg Fortuna.

A boldog nyertes csak hosszú percekig tartó biztatás után merte elhinni, hogy ezúttal valóban őt fogadta kegyeibe a sors. Az óbudai Mátyás király utca 16. alatt található üzlet hagyományosan szerencsés helynek számít. A Szerencsejáték Zrt. széleskörűvé nőtt játékkínálata (Tippmix, Skandináv lottó, Luxor és számtalan új sors­jegy) lehetőséget adott a korábban ott dolgozó értékesítőknek – Barthos Mariannak és Czenki Péternek –, hogy a hozzájuk járó törzsjátékosoknak testreszabott ajánlatot kínáljanak. Talán ennek is köszönhető, hogy a Mátyás király utcai üzletben szinte minden játéktípusból került már ki milliomos nyertes.

Sokáig táblák hirdették a 48-as lottózóban, hogy milyen nagy nyereményeket nyertek a hely korábbi fogadói. Természetesen a nyeremények nagysága egyenesen arányos az általuk keltett helyi szenzációval. A kilenc éve itt nyert Skandináv lottó főnyeremény hagyta a legmélyebb nyomot a játékosok emlékezetében, kiváló biztatást jelentett számukra a lottózóban elhelyezett hatalmas tábla, amelyen ott díszelgett a 45 millió 504 ezer 390 forintot érő szelvény híre. Hasonló reményt jelentett a másik felirat is, mely az egy évvel korábban a Hatoslottón megjátszott szerencsés szelvény emlékét őrzi. Akkor 23 millió 648 ezer 606 forinttal lett több a nyertes bankszámláján. Leírni is hihetetlen, de a csillaghegyi lottózó valóban vonzhatja a szerencsét, hiszen majd félszáz milliomossá vált játékos nyereményét plakátozhatták ki az ott dolgozók. Csak az Ötöslottó jóvoltából 27 játékos lett hatszámjegyű összeggel gazdagabb ebben a lottózóban.

A sportfogadók sem panaszkodhatnak Csillaghegyen, hiszen a legnagyobb helyi totónyertes 17 évvel ezelőtt a 13+1-gyel és a kombinációban elért többi nyereményével együtt 2 millió 349 ezer 626 forinttal gazdagodott.

Itt, a Mátyás király utca 16-ban született nyereménymilliók sorát 1999-től napjainkig nyilvántartják.

A szerencsés játékosok között minden évben akadt milliomos, de volt olyan esztendő, amikor öten is beléptek a több tízmilliomosok klubjába. 

Azok sincsenek kevesen, akik „csak” 2 millió forintot nyertek ebben a helyiségben, Kenóval, Skandináv lottóval, Ötös- és Hatoslottóval vagy Totóval.  Ebben a lottózóban négy játékosnak még a Joker is milliókat hozott. 

Nem csoda tehát, hogy a csillaghegyi értékesítő hely már a ´90-es évek elején nagyon népszerűvé volt a környékbeli lakosok körében. Az 1993-as gépesítés bevezetése előtt is a legforgalmasabb lottózók közé tartozott az akkor még Totózónak nevezett szakbolt. Akkor még nem voltak a környéken bevásárlóközpontok, így sokan Békásmegyerről is ide jártak bevásárolni, és ott jártukban próbára tették a szerencséjüket is.

A kedves és szakszerű kiszolgálóknak köszönhetően az eleinte csak alkalmi ürömi, budakalászi lottójátékosok közül is egyre többen rendszeres vendégei lettek a 48-as lottózónak. Rabi Györgyi és munkatársa szakértelmének és emberi kvalitásainak köszönhetően a törzsvendégek és az alkalmi játékosok ma is szívesen betérnek a csillaghegyi lottózóba.

(A cikk elkészítését a Szerencsejáték Zrt. támogatta)

Hogyan emlékszik vissza a Budapesti Vonósok Kamarazenekar megalapításának időszakára?

Az együttes egy öntevékeny csoport kezdeményezésére jött létre. A Zeneakadémia befejezése előtt álló fiatalok egymást segítették a diplomakoncertjeiken, a hangversenyek repertoárjának megfelelően különböző formációkat alakítottak, s így alkalmi koncerteket adtak, amelyből később kezdett kialakulni a tulajdonképpeni együttes.

Én ekkor már az Erkel Színházban játszottam szólócsellistaként, amikor is egyik este bejöttek hozzám a növendékek koncert után, és előadták egy zenekar megalapításának ötletét.

Egy olyan vonószenekart képzeltek el, amely kamaraformációként, karmester nélkül működik.

Hogyan fogadta a kezdeményezést?

1977-et írtunk, amikor is hirtelen nagyot fordult velem a világ, és azt kell mondanom, hogy nem feltétlenül jó irányba. 1957 óta voltam a Bartók Vonósnégyes tagja, amivel éppen egy sikeres nyugat-európai turnéról érkeztünk haza, és már adtuk is volna a következő koncertünket a Zeneakadémián az éppen aktuális Mozart-sorozatban, de mialatt külföldön tartózkodtunk, sok miden megváltozott. Arra lettem figyelmes, hogy a koncertet hirdető plakátokon a saját posztomon nem az én nevem áll, amiről eleinte azt gondoltam, tévedés, de rá kellett jönnöm, hogy ez a valóság. Hamarosan megszűnt az állásom az Országos Filharmóniában is, törölték a Magyar Televízió Archívumából a szólófelvételeimet, vissza kellett adnom az állami hangszeremet, és azt az úgynevezett barna útlevelet, amely külföldi munkavállalásra is jogosított. A valódi indokokat a mai napig homály fedi, de azt kell mondanom, hogy a legszomorúbb élmény az emberi kapcsolatok megromlása volt, hiszen a tényekhez hozzátartozik, hogy nem az egész vonósnégyes cserélődött le. Nagyon sajnáltam a hangszeremet is, hiszen ez a munkaeszközöm, és korábban magam választhattam ki.

Több világhírű hangszerész cég jött el az Operaházba, kiállították mesterhangszereiket a színpadra, és én magam dönthettem el, hogy melyiken szeretnék játszani. Egyedülálló élmény volt.

Nem adta fel, hiszen ekkor jött a hallgatók megkeresése.

Igen, a sors úgy hozta, hogy engem találtak meg az ötlettel, ami azért is szívet melengető, hiszen egy vonószenekar művészeti vezetésére általában egy hegedűst, illetőleg egy koncertmestert kérnek fel. A fiatalok azt szerették volna, ha az alkalmankénti koncertjeiknek valamiféle keretet adunk, így elkezdtük a közös munkát, és néhány évvel később, 1982-ben már a Belgrádi Nemzetközi Kamarazenei Verseny élvonalában végeztünk neves, elismert nyugat-európai zenekarok oldalán. A siker megnyitotta előttünk a külföldi turnék lehetőségét.

Egészen 80 éves koráig játszott a zenekarban, az utóbbi években pedig kívülről figyeli a működést. Minden célt sikerült elérni, amit évtizedekkel ezelőtt kitűztek?

Idén 40 éve, hogy megalakult a Budapesti Vonósok Kamarazenekar, és nagyon remélem, hogy még nagyon sokáig fog működni, hiszen mi a kezdetektől fogva hosszú távra terveztük. A tagok természetesen cserélődnek, hiszen az első generáció most közelít a nyugdíj felé, de úgy gondolom, hogy a folyamatos fejlődés mellett meg tudtuk őrizni a magunk elé kitűzött legmagasabb művészi színvonalat, minden, a létezést veszélyeztető körülmény ellenére. Fontos tudni, hogy az együttesben senki nem rendelkezik státusszal, csak projektek vannak, vagyis meglehetősen nehéz a zenészeknek tervezni az ebből a munkából érkező anyagiakat. Ha már az eredményekről kérdez, nagy szívfájdalmam, hogy a négy évtizedes kimagasló zenei tevékenység ellenére nem tudtunk legalább olyan kondíciókat elérni, amelyek biztonságossá és tervezhetővé tették volna a zenekar jövőjét, vagy akár egy életpálya modellt tudtak volna felmutatni.

Azt kell mondanom, hogy csak a zene szeretete, az alkotás létrejöttének izgalma és szenvedése tartotta és tartja a mai napig össze a Budapesti Vonósokat, ami, ha nem szerencse, akkor az egyik legnagyobb eredmény, amire érdemes büszkének lennünk.

A mi életünk a zenétől függ, hiszen a zenekar akkor él, amikor játszunk. Akkor nyugodnék meg, ha a folyamatosan fennálló létbizonytalanság valamelyest idővel megváltozhatna, kiegyensúlyozottan tervezhetnék hosszú távra, és nem kellene koncertről koncertre gondolkodnunk.

Az együttesnek gyakorlatilag a kezdetektől Óbuda ad otthont. Ebben is szerencséjük volt?

Eleinte nagyon sokat próbáltunk a Zeneakadémia falai között. Amikor én diákkoromban először belépem oda, még láthattam Dohányit – Bartók ekkor sajnos már külföldön volt –, illetve Kodályt, akihez népzene órára jártam. Az egyik legnagyobb megtiszteltetés volt, hogy a Bartók Vonósnégyessel egy amerikai turné előtt elmehettünk hozzá a Köröndön lévő lakására, és eljátszhattuk neki a kvartettjét, majd az ő áldásával vihettük a tengerentúli bemutatóra. Eleinte tehát nagyszerű helyszín volt ez a zenekar számára is, de idővel megismerkedtünk Merényi Judittal, a Zichy-kastély akkori igazgatójával, aki lehetővé tette, hogy ott próbáljunk. Később együtt kerülhettünk át a felújított Óbudai Társaskörbe, amit mind a mai napig az otthonunknak tekintünk a jelenlegi vezető, Harsányi Mária jóvoltából.

Én különösen kedvelem a Társaskör kerthelyiségét is, ahol nyáron igazán kellemes hangulatú koncerteknek lehet tanúja a közönség, és nem mellesleg, meglepő módon az akusztikai adottságok is kiválóak.

Említette, hogy a hosszú távú anyagi kondíciók a mai napig megoldatlanok. Voltak nehezebb időszakok?

Nagyon büszke vagyok rá, hogy ha voltak is nehéz és csendesebb időszakaink, de immár negyven éve a magyar zenei élet szerves és a közönség, valamint a szakma által megbecsült része vagyunk. Amikor éppen a teljes zenekarnak nincs koncertje, akkor kisebb csoportokban kamarazenei koncerteket adunk, ami az éltető eleme és személyes bemutatkozási lehetősége tagjainknak. Az Óbudai Társaskör mellett egyébként nagy hálával tartozunk a Molnár C. Pál Galériának is, hiszen ezen a helyszínen is rendszeresen találkozhat a közönség az együttessel.

Milyen műveket válogattak a zenekar tavasszal megjelent jubileumi hanglemezére?

Fontos elmondani, hogy a válogatás CD úgy reprezentál minket, hogy nem a korábbi felvételeinkből állítottunk össze egy lemezt, hanem nagyjából egy évvel ezelőtt beköltöztünk a BMC stúdiójába, hogy friss és átfogó anyagot készítsünk a zenekar munkájának elmúlt időszakáról. Mindjárt egy Michael Haydn Notturnóval nyitjuk a felvételt, aki egy igazán nagyszerű komponista volt, és kevesen tudják róla, hogy egy ideig szerves része volt a nagyváradi zenei életnek. Játszunk Grieg-kompozíciót, a magyar kortársak közül pedig Orbán György művét, valamint lemezre vettük Bartók Divertimentóját, ami, ha lehet mondani, a legjobban fémjelezi az együttes munkáját, hiszen szinte minden külföldi szereplésünk alkalmával el kellett játszanunk a meghívó fél kérésére.

Mi az, ami mostanában foglalkoztatja?

Már említettük, hogy néhány éve kissé távolabbról, a pódium széléről figyelem a Budapesti Vonósok mindennapi munkáját, hiszen úgy döntöttem, hogy át kell adnom a helyet fiataloknak, de a hangszert nem tettem le.

Professor Emeritusként tanítok a Zeneakadémián, és az alapítástól fogva részt veszek a Tatai Nemzetközi Zenei Mesterkurzuson, amit egykori zeneakadémiai évfolyamtársam, Schiffer Ervin brácsaművész alapított, és ma már az ő nevét viseli.

A főként külföldi fiatal hegedűsök, brácsások, csellisták és zongoristák azért érkeznek ide, hogy egyéni, illetve csoportos kamarazenei feladatokban vegyenek részt, és azokat a zárókoncertek alkalmával bemutassák. A csellisták közül leginkább a magyar fiatalokat szoktam Tatára invitálni, de igazán jó érzés, hogy például percekkel az idei gálaműsor után a világ különböző részeiből kaptunk elismerő szavakat azoktól a szülőktől, akik az internet segítségével élőben követhették a koncertet. Mondhatom, hogy az évente Tatán eltöltött időszak a nyaralásom egy része.

Húsz évig volt a Bartók Vonósnégyes tagja változatlan felállás mellett, szintén két évtizeden át működött az Új Budapest Vonósnégyes muzsikusaként, valamint több évtizedes operaházi munkája mellett két év múlva lesz negyven éve, hogy tanárként lépte át a Zeneakadémia kapuit. Mi a legemlékezetesebb élménye?

Nagyon sok olyan emlékem van itthon és a nagyvilágban, amit szinte azonnal az első helyre tudnék tenni, de most, hogy itt a Zeneakadémia közelében beszélgetünk, és éppen rálátok Solti György szobrára, a vele való első találkozásunk jut eszembe. Amikor felkerültem Budapestre, ő már messze járt, így soha nem gondoltam, hogy valaha személyesen is köszönthetem, de egy alkalommal, amikor az Egyesült Államokból repültünk Svájcba a vonósnégyessel egy kétemeletes Jumbo Jeten, odajött hozzám a légiutas-kísérő, és azt mondta, tudja, hogy magyarok vagyunk, és van számunkra egy meglepetése. Nem tudtam mire vélni, mindenesetre a szomszédos ülésen volt a csellóm, amiből kilógott a névjegyem. Néhány perc múlva visszajött, és közölte, hogy Solti György vár minket az emeleten. Felmentünk, megismerkedtünk, és a lehető legjobb hangulatban végigbeszélgettük az egész utat. Sosem felejtem el.

A Liszt Ferenc Kamarazenekar egy templomi pincehelységből indulva, Óbudán keresztül hódította meg a világ klasszikus zenei színpadait, és lett az egyik legismertebb vonós kamarazenekara, amely a kezdetektől méltóan viseli Liszt Ferenc nevét. A zenekar gyökeresen kötődik Óbudához, még akkor is, ha sok éven keresztül nem a kerületben volt az együttes próbaterme.

Sándor Anna: A kötődés valóban nagyon régre nyúlik vissza, mert nemcsak a zenekar 1963-as alapítása köthető Óbudához, de éppen a napokban jutott tudomásomra, hogy az alapító tagok közül hárman, Frank Mária, Lovas György és Som László is tősgyökeres óbudaiak. A hatvanas évek elején főiskolásként ők hozták létre az Óbudai Barokk Kamarazenekart, amelyik leginkább az Újlaki templomban adott koncerteket.

Később bennük merült fel az ötlet, hogy egy patinásabb helyszínen is szeretnének koncerteket adni, ekkor esett a választás a Kiscelli kastély udvarára, amit egyébként ők saját maguk, mondhatjuk úgy, hogy a saját kezükkel tettek alkalmassá a koncertezésre.

Később gyakorlatilag ebből alakult a Liszt Ferenc Kamarazenekar, és arra már én is nagyon élesen emlékszem, hogy sokat játszottunk a kastély udvarán, amihez később még a Zichy-kastély is csatlakozott mint helyszín. Van egyébként egy mellékszál is, amit talán érdemes megemlíteni, hogy édesapám, Sándor Frigyes, aki az alapító karmester és az együttes vezetője volt egészen haláláig, nagyon sokat dolgozott a most is létező Óbudai Kamarazenekarral.

Tfirst Péter: A két együttes között egyébként ma is élő a kapcsolat, hiszen régi kedves kollégánk, Gazda Péter vette át Till Ottó halála után az Óbudai Kamarazenekar vezetését, miután tőlünk hegedűsként ment nyugdíjba. Később valóban eltávolodott a zenekar Óbudától, mert a próbaterem egy, a Margit körúthoz közeli pincehelyiségbe került át, ami az Országúti Ferences templomhoz tartozott. Nagyjából 1973 és 1990 között próbált itt a zenekar.

Amikor új otthont kerestek, az Óbudai Társaskör fogadta be őket, ami most is a próbatermünkként szolgál.

Én személy szerint nagyon boldog vagyok, hogy itt készülhetünk a koncertjeinkre, mert a hely igazán ideális, minden adottságát beleértve, még az akusztikait is (nevet.) Ennek a teremnek, úgy mondanám, hogy „vetkőztető” akusztikája van, vagyis minden egyes hiba vagy szétszólás azonnal a felszínre jön, így pedig ezeket nagyon könnyen ki tudjuk javítani, hogy egy jóval összetettebb hangzású teremben már igazán jól szóljon az előadásunk.

Gondolták vajon az alapítók, hogy a szó valódi értelmében vett világszínvonalú és világhíres együttest álmodnak meg?

SA: Az igazság az, hogy ez egy baráti társaság volt, akik saját jóérzésük miatt döntöttek úgy, hogy létrehoznak egy zenekart. Akkoriban Lovas György volt a koncertmester, és ő kereste meg édesapámat, hogy álljon az együttes élére. Főiskolások voltak, lelkesek, tele önbizalommal.

Az első koncertre 1963. március 18-án került sor, aztán a fokozatos építkezés időszaka következett, mígnem a Liszt Ferenc Kamarazenekar lehetőséget kapott külföldön is.

A sikertörténet kezdete az 1970-es évek elejére tehető, amikor is a zenekar földközi-tengeri hajóutakon vehetett részt mint koncertező együttes, ahol aztán olyan zenészekkel ismerkedhettek meg, mint Maurice André, Msztyiszlav Rosztropovics, Jean-Pierre Rampal vagy Isaac Stern, akik zenei barátsága jelentette a belépőt a nemzetközi komolyzenei életbe. Hozzá kell egyébként tennem, hogy az indulásunkban az egyik legnagyobb szerepet Vásáry Tamás játszotta, aki tulajdonképpen lehetővé tette, hogy egyáltalán kijussunk külföldre.

Hogyan alakult a Liszt Ferenc Kamarazenekar repertoárja az évtizedek során?

TP: Eleinte főleg barokk műveket és Mozartot játszott a zenekar, aztán különböző zeneszerzők számos darabot dedikáltak kifejezetten az együttes számára. Azt azért figyelembe kell venni, hogy a kamarazenekari irodalom legnagyobb része a barokk zenében keresendő, ami miatt egy kicsit nehéz dolgunk is van, mert ahogy haladnánk előre a zenetörténetben, egyre kevesebb és kevesebb művet találunk alkalmasnak a formációnkra. Igyekszünk a barokk sorozatainkba kortárs zenét is csempészni, hiszen azért az 1980–90-es évek ilyen szempontból viszonylag termékeny volt, gondoljunk csak Veress Sándor műveire. Próbálunk a műsorainkkal vegyes képet nyújtani, de tradicionálisan a mi szempontunk mindig az volt, hogy valamiféle tematikát járjunk körbe.

Nagyon nehéz egy tisztán kortárs koncertre beinvitálni a közönséget, a barokknak viszont töretlen a népszerűsége.

SA: A közönség számon is kéri rajtunk a barokk repertoárt, mert tényleg voltak olyan periódusaink, amikor elszakadtunk ettől a hagyománytól, mégpedig azért, mert az utóbbi évtizedekben, amióta feléledt és népszerűvé vált a régizene korhű-hangszeres előadásmódja, a külföldi fellépéseken nincs igény egy olyan együttesre, amely modern hangszereken játszik barokk zenét. Itthon ezzel a felfogással nem vagyunk külön utasak, hiszen hazánkban nem, vagy csak még nem terjedt el annyira az autentikus előadásmód – gondolok itt arra, hogy Londonban vagy Németországban egész iskolákat építettek ezekre a hagyományokra.

TP: Manapság már mi is más felfogásban játszunk barokk zenét, mint évekkel ezelőtt, de arra sosem gondoltam, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak korhű hangszereken kellene játszania. Tudom, hogy létezik egy ilyen iskola, sőt több is, és hallgatom is ezeket az előadásokat, hogy ötleteket merítsek, de nem szabad elfelejteni, hogy a bélhúros hangszereken teljesen más technikával kell játszani. Más a hangszerkezelés, nem véletlenül vannak erre iskolák, amit egyébként számos magyar kollégám ismer és el is végzett.

Említették, hogy az évtizedek során változott a művekhez való viszony. A zenekar egy-egy vezetőjének művészeti elképzelése is ilyen jól körvonalazható?

SA: Nem gondolom, hogy ezek az időszakok nagyon elkülönülnének, hiszen bár minden emberrel jön egy új szín, egy másik látásmód, ez nem okoz stílusváltást. Akkor sem történt ilyen, amikor Rolla János átvette a vezető szerepet édesapám után, és most sem, hogy Tfrist Péter lett a koncertmester.

TP: Van itt egy nagyon lényeges dolog, mégpedig az, hogy a korábbi zenekari tagok ugyanazon az iskolán nőttek fel, egy generációt képviseltek, mára viszont ez a kép sokkal vegyesebb, ami önmagában alakítja a hangzást és a játékmódot.

A mostani összetétel az életkort tekintve meglehetősen széles skálán mozog, hiszen a legfiatalabb tagunk alig harminc, a legidősebb pedig, aki történetesen az édesapám, már hetven is elmúlt.

Ennek a változatosságnak én nagyon sok előnyét látom, hiszen a fiatalok rengeteg mindent megtanulhatnak az idősebb kollégáktól – nemcsak szakmailag, de emberileg is. Hihetetlen tapasztalattal rendelkeznek, ami elsősorban élettapasztalatot jelent, ez utóbbi pedig elengedhetetlen bizonyos darabok adekvát előadásához.

Tfirst Péter tavaly vette át Rolla Jánostól a stafétát az együttes koncertmesteri posztján. Milyen út vezetett idáig?

TP: Több mint tizenöt évvel ezelőtt kerültem a zenekarhoz, először Rolla János mellett játszottam, majd évekig a második hegedűszólam vezetője voltam, majd újra a koncertmester mellé kerültem. Rolla János az elmúlt években egyre több szerepet adott nekem, a külföldi turnékon szinte kizárólag én irányíthattam az együttest. Azt kell mondanom, hogy nem voltak koncertmesteri ambícióim, de a sokéves közös munka után nagyon megtisztelő volt, hogy Rolla János engem gondolt a legalkalmasabbnak a feladatra. Ez egy nagyon komplex feladat, és az eddigiekhez képest is sok újdonsággal kell szembenéznem.

Azt hiszem, ezek sokszor nem is kizárólag szakmai feladatok.

TP: Egy társaság vezetőjeként sok esetben fontos, hogy tudjak a zenekari tagok lelkével is foglalkozni, kezelnem kell bizonyos helyzeteket, amelyek sokszor nem is olyan egyértelműek egy közel húszfős közösségben.

Örülök annak, hogy amellett, hogy vezetőként kell viselkednem, képes vagyok egy maradni a zenekarból, és minden esetben a közös sikerre koncentrálni, hiszen hiba lenne azt gondolnom, hogy én tudok mindent a legjobban.

A műsor összeállítása például nem mindig megy könnyen, ezért nagy segítségemre van a brácsa szólam vezetője, Várnagy Mihály, aki rendkívüli érzékkel tudja figyelembe venni a koncertprogramok összeállításánál a közönség vélt igényeit és a zenekari tagok komfortérzetét.

Mik a következő időszak legfontosabb projektjei?

SA: A legutóbbi Barokk+ koncertünk április 8-án volt, miután márciusban befejeztük a zeneakadémiai sorozatunkat, ahol egyébként Várjon Dénes volt a rezidens szólistánk. Nem kevés vidéki koncertünk van, amelyekhez neves szólisták is csatlakoznak, elég, ha csak Miklósa Erikát említem.

A közeljövő feladatai közé tartozik egy ausztriai turné is, ami külön öröm, hiszen a zenekar egészen hihetetlen módon meglehetősen alul reprezentált volt eddig a szomszédos országban.

A mostani koncertkörút is egy együttműködés, pontosabban egy lemezfelvétel eredménye, amelyen Rácz Ödönnel, a Bécsi Filharmonikusok bőgősével dolgoztunk együtt, és a Deutsche Grammophon gondozásában jelent meg.

TP: Készülőben van egy lemezünk David Fray zongoraművésszel, valamint az ő tanárával és tanítványával, hiszen Bach többzongorás műveket fogunk felvenni; a rend kedvéért persze megjegyzem, hogy természetesen ezek a művek csembalóra készültek, az akkori hangszer­ismereteknek megfelelően. Ezeket a darabokat egyébként már hallhatta tőlünk a közönség, hiszen egyszer már eljátszottuk őket, méghozzá Szokolay Balázs közreműködésével.

Beszéltünk már barokk, illetve kortárs zenéről, amelyek talán közrefogják azt vagy azokat a zenetörténeti időszakokat, amelyekben olyan alkotások születtek, amelyeket inkább közönségbarátnak gondolnunk. Mik a tapasztalataik a saját koncertlátogató közönségükkel kapcsolatban?

SA: Természetes, hogy mi is próbálunk nyitni a fiatalok felé, mert azt tapasztaljuk, hogy a komolyzene közönsége szerte a világban elöregedett.

Különböző helyszíneken tartunk ifjúsági koncerteket, és minden esetben a különböző korosztályoknak megfelelő koncerttel készülünk.

TP: A közönség és különösen a fiatalok nevelése fontos, hiszen belőlük lesznek a jövő zeneművészei, de legalábbis a komolyzene közönsége. Ami az utánpótlást illeti, hadd mondjam el, hogy nem értek egyet azzal a megállapítással, hogy aki bekerül a Zeneakadémiára, az csak azért megy oda, mert szólista szeretne lenni. Ha csak magamból indulok ki, tudom, hogy mindig a társas zenélés felé vonzódtam, merem mondani, hogy ezzel a nagy szólistáink is így vannak. Ebből következik, hogy talán mi vagyunk azon kevés együttesek egyike, akiknél nagyon nehezen értelmezhető a próbajáték. Úgy gondolom, hogy utóbbi csak a hangszeres tudásból tud felmutatni egy pillanatfelvételt, ami pedig koránt sem garancia arra, hogy valaki jó kamarazenész. Azt szeretem, ha egy kiszemelt muzsikusnak próbaidőszakot biztosítunk, hogy eldönthesse, tud-e velünk együtt zenélni, együtt gondolkozni és lélegezni. Az elmúlt évek azt mutatják, hogy ez a módszer működik, és rövid időn belül kiderül, hogy ki illik bele a csapatba, s kinek vannak esetleg egyénibb céljai a karakteréből adódóan.

Burma sokatmondó tekintettel végigpásztázta a díszes társaságot, és gúnyosan meg is szólalt.

– Nocsak, hogyhogy nem a faházban gyülekeztek? A pléhgomba is zárva lenne? – kérdezte.

– Ne játszd itt a bazári majmot! – vigyorgott Gutentág. – Jól tudod, mi van, hiszen nagyrészt te vagy az oka…

– Én? Az oka? – háborodott fel a hajdani és reménybeli filmes. – Csak nem arra gondolsz, hogy vége a filmgyári megbízásomnak, és ma már nem tudtok megvágni?

– Dehogy gondol arra! – békítgette Pofapénz. – Reggel nagy elhatározásra jutottunk…

– Balogh Tamás nélkül? – mosolyodott el végre Burma.

– Itt volt ő, meg a Törpe is – dünnyögte Gutentág. – Rajtad kívül csak a Tanárúr hiányzott.

– Na meg a Sunya… – bökte közbe Pofapénz.

– Sunya igazoltan van távol, elcsípték az új békási piacon, az ideiglenesen – szólalt meg kisvártatva a Rabbi is. – Rossz helyen talált egy kövér bukszára… Most magyarázkodik az őrszobán.

– No, igen, még nem ismeri fel az új piacfelügyelőket – magyarázta Gutentág –, azok meg máris vitték a főtörzshöz.

– Már rég zászlós – jegyezte meg Tanárúr.

– Örült is neki a zászlósotok – folytatta a hajdani csónakházi gondnok. – Sose felejti el neki azt a régi pisztolylopást, régóta feni a fogát Sunyára. Most törleszthet a lefokozásáért.

– Pisztolylopást? – csodálkozott a Rabbi. – Sunya felfegyverkezett a kofák ellen?

– Régi történet – legyintett Burma. – Még nem jártál közénk, azért nem emlékszel. Néhányan az urak közül voltak szívesek leitatni a főtörzset, nem kicsit, nagyon. S hogy, hogy nem, Sunyához került a fegyvere…

– De visszaadta – vette védelmébe Pofapénz a pórul járt önkéntes piacfelügyelőt.

– Vissza – bólintott Burma. – És hogy mennyire önként, arról a jobb öklöm tudna mesélni. Így is becsukták néhány hétre, a főtörzsből meg hipp-hopp a város legöregebb őrmestere lett. No de rég volt, tán igaz se volt.

Most ellenben nem tudta időben visszaadni a talált tárcát, hiába magyarázta a közegnek, hogy épp a talált tárgyak osztályára indult.

– Van még olyan? – mélázott el Gutentág. – Nemigen lehet munkája az ott dolgozóknak.

Ezen egy kicsit elvitatkoztak, de Burmát már igen furdalta az alapkérdés, miféle nagy elhatározásra jutottak a cimborák. Rá is kérdezett.

– Hát – kezdte Pofapénz –, hogy így jártunk, te nem filmezel egy darabig, a Sunya sem lel több tárcát a napokban, nekem sem jött be a telitalálat, ugye… Szóval nem mehetünk be egyik műintézménybe sem.

– A Balogh Tamás az oka – vigyorgott Gutentág. – Mindenhol akkora sarat hagyott, hogy amíg valamelyikünk ki nem perkálja, egy korty nem sok…

– Nem az Úrnak tetsző cselekedet bukszákat lopni – ébredezett a Rabbi. – Más keresményére számítva piálni, az se szép. De az főleg nem az, hogy a Balogh tartozásait rajtunk kérik számon. Fizessen a Tamás, s újra él majd a hitelünk.

– A Balogh Tamás akkor fog fizetni, amikor piros hó esik, ezt te is tudod. A mi hitelünk meg nemigen indul újra, amíg legalább egyszer nem fizetünk.

Pofapénz elmagyarázta volna részletesebben a dolgok állását, de Burma továbbra is a nagy ötletre volt kíváncsi, és már Tanárurat is izgatta a rejtély.

– Zenés sétákról lenne szó – oldotta fel a titkot Pofapénz. – A Törpe kiszabadítja a Balogh Tamásék tárolójából a nagydobját, azt a cintányérosat, tudjátok, kiváltja a zálogból a trombitáját, azt a Bözse tán már meg is oldotta, szegény…

– Aztán zenés körútra indulunk – bólintott Gutentág. – Elől megy a Törpe, mi meg utána. A sort Balogh Tamás zárja egy irdatlan keménykalappal, abba gyűlik majd a pénz.

– Aha – értette meg a dolgot Burma. – De hol késnek?

– Nem késnek, már jönnek is – mutatott a közeledők irányába Tanárúr. – De ahogy a Bözsét ismerem, nem hagyta, hogy olyan koszosan, rozsdásan hozzák az instrumentumokat…

– Nem bizony – lihegte a cipeléstől kipirult Törpe. – Egy óráig sikálta szidollal a csavarokat, a lábgépet, a cintányért meg mindent, ami rézből van… De ragyog is, mint a Salamon töke!

– Az én Bözsém! – húzta ki magát Balogh Tamás. – Ő már csak ilyen. Nem ad ki félmunkát a kezéből.

– Nem értem, rajtad miért nem dolgozgatott még egy kicsit – vigyorgott Gutentág. – Mert te eléggé félbe maradtál.

– Hagyd abba – intette le Tanárúr –, inkább halljuk részletesebben a tervet!

– Nincsenek részletek – vonta meg a vállát Balogh Tamás. – A Törpe megigazítja a fellépőruháját, a hátára feladjuk a dobot, összeszereljük a dobverő meg a cintányér kallantyúit, aztán előkapja a trombitáját, s már indulhat is a menet.

– És hová megy ez a híres menet? – kérdezte Burma.

– Azaz hová megyünk, így akartad kérdezni – pontosította Pofapénz.

– Hát ugye körbe-körbe – hunyorgott a Törpe. – Itt a telepen, mondjuk. A Monostori úttól a patakig, a Szentendrei úttól a Nánásiig, vagy akár le a Dunáig. Hadd élvezzék a népek.

– Nem fognak, hogy is mondjam, megkergetni bennünket? – hümmögött a Rabbi.

– Még az is előfordulhat – vigyorgott Gutentág. – Akkor elinalunk.

– Kishitűek – horgadt fel Balogh Tamásban a tettvágy. – Óbuda a kultúra városa! Akármit megadnak errefelé egy kis muzsikáért. Nem győzöm majd ürítgetni a kalapot. És nem tízesekkel, húszasokkal lesz tele, úgy éljek, ötszázasok, ezresek potyognak bele… Főleg, ha az Il silenciót fújja a Törpe, meg a Radeczky-marsot vagy a Klapka indulót…

– Körképet mutattunk Balogh Tamás zenei műveltségéről… – Burmának tetszett is, nem is az ötlet, de nem akarta a kis ember kedvét szegni. – Mikor indulunk?

– Most! – rikkantotta a Törpe. – Figyeljetek! Énekelhetitek is: Híres Komárom be van véve… Ez a nyitány.

Ballal lépett, csinn, jobbal lépett, bumm. Bohócruhája alól kihúzta a trombitát, s már fújta is a közismert dallamot.

Először a faház felé kanyarodtak, hiába, nagy a szokás hatalma. A csinnadrattára Tóbi, a csapos előbújt az ivóból.

– Világosan megmondtam, mikor akarlak látni benneteket – kiabálta. – Engem nem vesztek le a lábamról az ilyen cirkuszi parádéval.

Látták, hogy komolyan gondolja a dolgot, így átvágtak a nagy füvesen, ahol a kutyasétáltatók körében okoztak némi kavarodást. Gutentág bokáját meg is kóstolta az egyik mérges törpe-vakkancs, s már-már a német juhászok rájuk uszítására is sor került, ám akkor a Törpe jó érzékkel szünetet tartott.

– Csupa barbár – dünnyögte bokáját vakargatva Gutentág. – Na, majd beljebb… Nincs valamelyikőtöknél ragtapasz?

Nem volt senkinél, hogy is lett volna. Burma egy tiszta papírzsebkendőt ajánlott fel, de Gutentág elutasította.

– Már nem is vérzik – állapította meg. – De ha legközelebb látom azt a vakarcsot, rálépek.

– Inkább harapd vissza – javasolta Pofapénz. – Fogat fogért…

– Csak a dolgát végezte – mondta kétértelműen Rabbi. – Ő is az Úr teremtménye.

– Hát csak ne tartozzon a dolgához az én felkoncolásom – fortyant fel a kiérdemesült csónakházas. – És az Úr sem azért adta az ember mellé a kutyát, hogy az engem kóstolgasson.

Ezen eltöprengtek egy kicsit, meg is beszélték a kutyák eredendő hivatását a házőrzéstől a farkasvadászatig, s már a játszótérnél jártak, amikor a Törpe újra felemelhette a trombitát.

Harcias anyukák hada támadt rájuk, seperc alatt menekülniük kellett.

– A gyerekek imádják a zenebohócokat – magyarázta volna a Törpe, de hiába.

– A bohócokat lehet, a csavargókat, koldusokat annál kevésbé – összegeződött a közvélekedés.

– A kultúra városa, mi? – nevetett Burma. – Szinte isszák magukba a zenét.

– Talán rosszul választottuk ki a helyszínt – Tanárúr hangosan gondolkodott. – Lenn a parton víg az élet, ott kéne megpróbálnunk.

– Persze, útközben itt-ott belefújhatsz – reménykedett Balogh Tamás, az üres kalapot lengetve.

A lakóparkok népe sem fogadta ovációval a menetet. Honnan, honnan nem előbukkant három délceg közterület-felügyelő, mögöttük ott közeledett a zászlóssá emelkedett főtörzs is.

A szürkeruhások illően köszöntötték őket, ahogy kell, és máris a lényegre tértek:

– Van maguknak közterület-foglalási engedélyük?

– Utcazenéhez nem kell – kezdte volna Tanárúr, aki konyított valamit a joghoz.

– Ahhoz kell, amihez én mondom! – mérgelődött a parancsnok-külsejű legdélcegebb.

– Á, á, a rendbontók! – ért oda a zászlós. – Meg akarják látogatni a komájukat a kapitányságon?

– A Sunyát? – kérdezte teljesen feleslegesen Balogh Tamás.

– Ki mást? – intette le őt a közeg. – Az a briganti már biztosan ülni fog. Ti meg mehettek mellé.

– De miért? – kérdezte nem éppen udvarias hangon Burma. – Ez rendőri túlkapás!

– Na, na! Majd mindjárt túlkapok, ha hergelnek! Hogy miért? Egy: csendháborításért. Kettő: bejelentés nélküli demonstrációért. Három: adócsalásért! Ennyi csak elég!

Tanárúr, magának lehetne több esze, vigye el őket a Piroska utcáig, az már nem az én területem, ott vonulgathatnak.

– Csendháborítás? – füstölgött a Törpe. – Az én zeném csendháborítás?! Ezrek tapsoltak nekem…

– Demonstráció? – csodálkozott Burma. – Sétálunk a Duna felé. Bár lennének jó jelszavaim!

– Ki ne mondd, – szólt rá Gutentág–, mert még tényleg bevisz! Én csak az adócsalást nem értem…

– Pedig az a legegyszerűbb – düllesztette ki a mellét a zászlós. – Mit szorongat ez a félnótás? Egy kalapot. Miért tartogatja? Hogy pénzt dobjanak bele. És az a pénz adóköteles. Fizettetek utána adót?

– Nem – rázta a fejét Balogh Tamás. – De nincs is benne egy megveszekedett forint sem…

– És ha lenne, máris vinnétek az adóhivatalba, ugye? – diadalmaskodott a rendőr. – A nulla forint is adóalap, bárki megmondhatja, azt is be kell vallani. Na, takarodjatok, azt a dobos szerkentyűt meg nem akarom többet látni. Értve?

A díszes menet visszakanyarodott a lakótelepre. Hol volt már a csinn, hol volt már a bumm! A trombita visszaköltözött a bohócruha kebelébe, reményteli jókedvük meg felröppent a szarkák után a fák csúcsára.

– Mégsem volt jó ötlet – dünnyögte a Rabbi.

– Ötletnek jó volt – vélte Gutentág. – Csak elvadultak a népek.

– Megpróbálhatnánk a Fő téren vagy a Kolosyn – gondolkodott el Burma. – Ott szokva vannak a produkciókhoz.

– Csak nem a miénkhez, édes úr! – csóválta a fejét a hajdani tanár. – Csak nem a miénkhez.

– Akkor most mi legyen? – kérdezte Pofapénz.

– Maradunk az eredeti tervnél – jelentette ki Gutentág.

– Volt olyan? – ámult el Burma.

– Naná! – vigyorgott újra Gutentág. – Hosszú séták ideje jön, sétálunk hát, vidáman, frissen.

– Szárazon és szomorúan, s persze zene nélkül – pontosította Pofapénz.

– A hangszereket meg a fellépőruhámat… – kezdte a kérdést a Törpe, de Balogh Tamás oldalba bökte.

– Azokat visszahozod a tárolónkba, ellesznek ott még a jobb időkig.

– Jobb időkig? – sóhajtott a Törpe. – Mondd, Tanárúr, jöhetnek rám jobb idők?

– Jöhetnek – válaszolt Tanárúr helyett a Rabbi. – Jöhetnek, ha az Úr is úgy akarja

– Addig meg itt ez a gyönyörű nyárvég, s jön az értünk ragyogó langyos ősz – mosolyodott el Tanár­úr. – A hosszú, bölcs séták lélekemelő ideje.

Zarándoklatok (búcsújárás)

A zarándoklatok, a búcsújárás évszázadok óta fontos eleme a népi vallásgyakorlatnak, amelynek célja általában egy kegykép, illetve az azt őrző kápolna, templom, szent hely meglátogatása. (A kegykép azoknak a vallásos ábrázolásoknak az összefoglaló megnevezése, amelyekhez valamilyen természetfeletti jelenségek, imameghallgatások, csodák fűződnek, és ezért vallásos tisztelet veszi körül őket.)

A kereszténységet felvett magyar népnek – saját kegyhelyek hiányában – az első évszázadokban csak arra volt lehetősége, hogy az európai búcsújárásokhoz csatlakozzon.

A korabeli magyar zarándokutaknak hét kiemelkedő célállomása volt: Szentföld, Róma, Santiago de Compostela, Szent Patrik purgatóriuma, Aachen, Czestochova és Mariazell. Az utolsó három kegyhely annyira népszerű volt, hogy szinte magyar nemzeti búcsújáróhelynek számított.

A későbbi századok folyamán jelentős számban jöttek létre magyarországi kegyhelyek, pl. Szent István székesfehérvári, Gellért püspök csanádi, Kapisztrán Szent János újlaki sírjánál, vagy olyan helyeken, ahol a néphit szerint valamilyen csoda, látomás ment végbe. Kiemelkedő fontossága miatt külön meg kell említeni a Mária-tisztelethez kapcsolódó kegyhelyek zarándoklatait. Magyarországon jellemző volt, hogy nagyon sok templomot Szűz Mária tiszteletére, oltalma alá szenteltek fel, pl. Andocs, Márianosztra, Baja, Búcsúszentlászló stb.

A XVI. század első felében a reformáció és a török megjelenése miatt csökkent a búcsújárás gyakorlata, majd a század második felében a tridenti zsinat határozatai ismét új lendületet adtak a kegyhelyek látogatásának.

Természetesen a törökök által elfoglalt területeken ebben az időszakban továbbra sem volt tömeges búcsújárás. A török kiűzése a zarándoklatok tekintetében is fontos momentum volt, és a XVIII. század folyamán a búcsújárás megint népszerű eleme lett a népi és hivatalos vallásgyakorlatnak – a régi kegyhelyek újjáéledtek, illetve több új jött létre.

Mariazell

Óbuda szerepe a zarándoklatok történetében kettős. Egyrészt az óbudaiak is rendszeresen részt vettek különböző magyarországi vagy az országhatáron túli kegyhelyek búcsújárásaiban, másrészt a XVIII. századtól kezdve a település önálló zarándokhelyként volt számontartva.

Az egész magyarság – és az óbudai hívek – körében az egyik legkedveltebb és ezáltal leginkább látogatott kegyhely a stájerországi Mariazell volt.

A kegyhely története a XII. századig nyúlik vissza, amikor Magnus sankt-lambrechti bencés szerzetes Mariazell vidékére érkezve ott letelepedett, és napi imádságait a magával hozott, hársfából faragott Szűz Mária-szobor előtt végezte. A völgy pásztorai szintén a szobor előtt végezték el a napi ájtatosságaikat, és az időjárás viszontagságai miatt gallyakból és deszkából kis kápolnaszerű építményt (cellát) emeltek föléje. Henrik morvaországi őrgróf – súlyos köszvényből való csodálatos gyógyulása miatt – a XIII. század elején egy kápolnát emeltetett a kegyképnek, amelynek hatására a kegyhely híre rohamosan terjedt, és rövidesen a római pápák is elismerték hivatalos búcsújáróhelynek. A XIV. század folyamán I. Lajos király a pogányok felett aratott győzelmének hálájául templomot építtetett a kegyhelyen, ettől kezdve a magyar zarándokok kiemelt úti célja lett Mariazell. A török időszak viszontagságai után újult erővel indultak meg a zarándoklatok, amit jól jelképez, hogy 1691-ben 8765 résztvevőből álló zarándokmenet érkezett Magyarországról.

Az óbudai kegyhely

Egy Zichy-anekdota szerint 1622-ben Zichy Pál veszprémi várkapitány a Mariazelli Madonna közbenjárására szabadult ki Bethlen Gábor fogságából.

Hálából fogadalmi képet ajándékozott a stájerországi kolostornak, és ettől eredeztethető a Zichy család és Mariazell szorosabb kapcsolata.

1659-ben a Zichy család birtokába került Óbuda. Közel ötven évvel később az uradalom két ifjú ura, a két Zichy testvér, Péter és László egy, a XVIII. század legelején tett zarándoklatuk alkalmával fogadalmat tettek, hogy a Mariazelli Madonna szobráról hiteles másolatot készíttetnek, és annak elhelyezésére kápolnát építtetnek. László 1703-ban bekövetkezett halála miatt azonban a szobor elkészítésére és a kápolna alapítására több mint két évtizeddel később, az 1720-as évek közepén került sor. Ekkor az óbudai szőlőhegyen helyezték el az eredeti kegyszobor másolatát.

Nem sokkal később a másik testvér, Zichy Péter is meghalt, ezt követően özvegye átvitette a szobrot Zsámbékra, az akkori uradalmi központba, ahol egészen 1733-ig őrizték. Az óbudai katolikusok folyamatos könyörgése miatt, illetve Barwick Keresztély Ignác óbudai plébános hatékony közbenjárása eredményeképpen a kegyszobor visszakerült Óbudára, és ettől kezdve mindinkább elterjedt csodatévő erejének híre, ebből kifolyólag pedig meredeken emelkedett népszerűsége. Még ebben az évben az Óbuda-Kiscelli kegyhely XII. Kelemen pápától elnyerte Kisboldogasszony napjára (szeptember 8.) a teljes búcsútartás jogát, amely egyben azt jelentette, hogy a hivatalos egyház is maradéktalanul elismerte és széles jogkörrel ruházta fel a zarándokhelyet.

1738-ban a trinitárius rend két képviselője szerződést kötött az özvegy grófnővel, amelyben megegyeztek abban, hogy a rend kolostort alapít Óbudán, amelynek legfőbb feladata a kegyhely gondozása.

Két évtizeddel később, 1758-ban felépült a trinitárius kolostor és rendház, majd 1760-ban a templomot is felszentelték, amelynek a főoltárán helyezték el a kegyszobrot. Mindezeket követően a kegyhely tisztelete és híre tovább növekedett, így egyes alkalmakkor többezer zarándok látogatott el Óbudára. Szintén jól mutatja a zarándokhely kultuszának megerősödését, hogy egyre több csodaszámba menő eseményt jegyeztek le vele kapcsolatban. A trinitáriusok által vezetett mirákulumos könyvben az 1742–1777 közötti időszakkal kapcsolatban 51 csodás gyógyulásról és megmenekülésről adtak hírt.

A csodálatos történeteket tartalmazó könyvecske, illetve a trinitárius rend óbudai kolostorának protocolluma alapján megállapítható, hogy az ide zarándokolt hívek elsősorban a bűnbocsánat elnyerése, vagyis a purgatóriumi szenvedés lerövidítése céljából, betegségekből való gyógyulás érdekében és a lelki megnyugvás elérése miatt keresték fel a kegyhelyet. Ennek érdekében különböző fogadalmakat tettek a Madonnának – a legtöbb esetben szülők a gyermekeikért. A fogadalmak másik része olyan típusú ígéret, amikor többen egyszerre, egy cél érdekében tettek bizonyságot. Emellett voltak olyanok, akik az óbudai zarándoklat tekintetében fogadták meg, hogy minden évben felkeresik a Kiscelli Madonnát, illetve mások a stájerországi Mariazellbe tett zarándoklat helyett látogattak Óbudára, azonban ez utóbbihoz külön pápai engedély kellett.

Óbuda kapcsán az is megfigyelhető, hogy vallásos élmény megélésének következtében sokkal több volt a köszönő, mint a kérő zarándoklat.

Szintén érdekes kimutatás állítható össze arra vonatkozóan, hogy milyen típusú adományokat ajánlottak fel az óbudai kegyhely számára. Szép számmal találhatóak festett képek, kisebb mértékben ruhák, illetve szöveges, írott formában rögzített tanúságtételek. Ugyanakkor a tárgytípusok között hasonló arányban fedezhetőek fel a bajra szimbolikusan, illetve közvetlenül utaló emlékek is.

Izgalmas a kegyhely vonzáskörzetének vizsgálata, amely azt mutatja, hogy Óbuda tekintetében volt egy szűk (Buda, Pest, Óbuda, Tétény) és egy tágabb körzet (Komárom-Esztergom), ahonnan rendszeresen jártak ide zarándokok. Azonban az egyéni zarándoklattétel szempontjából lehetett találkozni északi irányból, Szlovákia felől, délről pedig Kecskemét, sőt Pécs környékéről ide érkező búcsújárókkal.

Voltak kiemelkedő létszámú búcsújárások is: egy 1749-es leírás arról számolt be, hogy Kisboldogasszony napján tízezer fős tömeg érkezett Óbudára, hogy tiszteletüket tegyék a kegyszobor oltára előtt.

Az Óbuda-Kiscelli kegyhely – az előzőekben olvasható elemzések által kimutatott – „aranykora” azonban csak az 1780-as évek elejéig tartott. 1783-ban ugyanis rendeletben feloszlatták a trinitárius rendet, a következő évben pedig az óbudai kolostort és a templomot is kiürítették. Az évtized közepén a kegyszobrot és a főoltárat elárverezték, amelyek Kühtreiber Antal óbudai molnár birtokába kerültek, aki a Szent Péter és Pál Főplébánia templomnak ajándékozta őket, ahol – egy mellékoltárként – még napjainkban is megcsodálhatóak.

Trinitáriusok Óbudán

A trinitáriusok özv. Zichy Péterné Bercsényi Zsuzsanna hívására 1738-ban telepedtek le Óbudán. A Mathai Szent János és Valois Szent Félix által a XII. században alapított rendet rabváltó vagy fogolyváltó rendnek is nevezték, mert szabályzatuk előírta, hogy az éves bevételük legalább egyharmadát a muzulmán/török fogságban lévő keresztény rabok kiváltására kellett fordítaniuk. Alapításuk ideje az európai keresztes hadjáratok virágkora volt, így létrejöttüket a keresztes hadjáratok alatt fogságba esett rabok kiszabadítása inspirálta. A keresztes hadjáratok elmúlta, illetve a török XV–XVI. századi erőteljes terjeszkedése miatt figyelmük egyre inkább a közép-kelet-európai területekre irányult. 1688-ban Bécsbe helyezték át központjukat, majd első magyarországi rendházukat 1693-ban alapították Illaván.

A trinitárius szerzetesek több nyelven beszélő, tudós szerzetesek voltak, akik széleskörű ismereteik és utazásaik során szerzett tapasztalataik miatt szívesen látott vendégek voltak a főúri családok által rendezett lakomákon.

Óbudára, illetve a Zichyekhez a komáromi rendház képviseletében érkeztek, ahol a grófi család hamar a pártfogásába vette őket, aminek eredményeként az 1700-as évek közepén megalakult óbudai rendházuk is.

Óbudai betelepedésük után rögtön nagy hasznára voltak a helyieknek, hiszen nagyon fontos szerepet töltöttek be az 1738–1739-es pestisjárvány idején a lelkipásztori teendők elvégzésében és a betegek ápolásában. A járvány elmúltával hozzáláttak a grófnőtől kapott feladatuk megvalósításához, a Kiscelli kegy- és zarándokhely kiépítéséhez, gondozásához és felügyeletéhez. A század közepén az erre a célra épített kéttornyú templomot és kolostort egészen az 1780-as évekig ellátták, azonban II. József sok más szerzetesrendhez hasonlóan az ő magyarországi működésüket is beszüntette, épületeiket katonai célokra lefoglaltatta.

Kegyszobor

A kegyszobrot az 1720-as évek közepén készíttette el Zichy Péter. Az eredeti szobor őrzője a kiscelli másolaton elhelyezett írással igazolta annak hiteles voltát. (A hitelesítéshez többek közt a másolatot az eredetihez kellett érinteni.) A festett faszobor az ülő Madonnát ábrázolja, jobbján a gyermek Jézus alakjával. Mária kék köpenyes, aranyszegélyű ruhát, Krisztus pedig aranyszínű ruhát visel, mindkettejük fején ékköves korona látható. Jézus jobb kezében almát tart, ami az eredendő bűn szimbóluma, és amit Jézus a világ megváltásáért magára vett.

A kegyszobrok öltöztetése a vallásos áhítat egy külön megjelenési formája, amelynek célja, hogy a liturgikus év eseményeihez illő színű ruhába öltöztesse a kegyképeket.

Az óbudai kegyszobor számára is több ruhát készítettek, a legrégebbi az aranyszínben pompázó, gazdagon hímzett, Szűz Mária és külön a gyermek Jézus részére kialakított öltözetek.

Mirákulumos könyv

Az 1777-ben kiadott könyvecskét egy rézmetszetes tábla rajza díszíti, amelyen a sugárzó felhők felett álló kiscelli Madonna látható, karján a gyermek Jézussal, alatta pedig a gyógyulásra váró betegek láthatóak. A metszet készítője Binder János Fülöp pozsonyi születésű rézmetsző mester, aki a korszak egyik legkeresettebb illusztrátoraként 1777-ben Nagyszombatról költözött Budára.

A címoldalt a rend provinciális engedélye követi, majd Szűz Máriát dicsőítő vers és ajánlás olvasható.

A bevezetés után a kegykép eredetének történetével ismerkedhetett meg az érdeklődő, a Zichy fivérek fogadalmától kezdve egészen a kegyszobor 1738-as elhelyezéséig.

A kötet többi lapja az Óbuda-Kiscellhez kötődő csodálatos gyógyulások, illetve balesettől való megmenekülések történeteit írja le, mégpedig típusonként csoportosítva. Összesen 51 csodáról tesz említést, utolsóként Hindebrandt György gyöngyösi lutheránusról, aki teljes elgyengülésében a kiscelli Máriához könyörgött, meghallgattatott, és meggyógyulván hálából katolizált.

(A szerző történész, az Óbudai Múzeum munkatársa)

Az óbudai Szent Péter és Pál római katolikus Főplébánia 1698-ban alakult meg, amelyhez 1756-ban emeltek egy egyemeletes, barokk stílusú épületet Schadt János Mihály budai építőmester tervei szerint. A templom 1749-re épült fel Pauer János György tervezésében. Valószínűleg már a korai időkben is a plébánia földszintjének reprezentatívabb helyiségeiben, illetve a templom karzatának üvegezett vitrinjeiben díszelegtek a katolikus szertartások során használatos szertárgyak, liturgikus ötvöstárgyak, amelyek a plébánia kincseit, kincsestárát alkották.

A templom ötvöstárgyainak nagy részét – azok felszentelése után – a mise szertartásában a hívek előtt használták, kisebb részüket használaton kívül egyrészről reprezentációs, másrészről dekórum céllal tartották és állították ki a plébánia fogadócsarnokában.

A középkori kézművesipar ötvöscéhei nemcsak Budán, hanem az ország több városában is jeleskedtek, leginkább a királyi és főúri központokban. A főurak mellett az egyház is nagy megrendelőnek számított. Ezt jelzi, hogy a kereszténység bástyáinak számító kolostorok, kolostorhálózatok alapító okleveleiben is gyakran szerepeltek az ún. „aurifarberek”, vagyis ötvös- és aranymesterek. A legtöbb kolostornak és székesegyháznak jelentős kincstára volt. Amikor I. István király törvényben rendelte el a templomok építését, előírta azok javadalmakkal, kincsekkel történő felszerelését is. Bár az újkori katolikusság időben igen messze van a XII–XIII. századi kereszténységtől, e tárgyak alaptípusai, első forma és stílus etalonjai a romantika és gótika európai művészetének egyetemességében születtek meg. Mivel a keresztény egyház szertartásrendje korán kialakult, a liturgikus tárgytípusok funkciójukat tekintve napjainkig is csak minimális mértékben változtak.

A középkorban megalkotott liturgikus tárgycsoportok a következők: monstrancia (Úr- vagy szentségmutató), cibórium (ostyatartó edény), kehely (utazókehely, misekehely, áldozókehely stb.), gyertyatartó, kereszt (talpas és körmeneti), füstölő, ereklyetartó, pacificale (ereklyét tartó kereszt), apáca- vagy kolostormunka és a votív (fogadalmi) tárgy.

Kölcsönhatások

Az olyan tárgytípusok, mint kehely és a gyertyatartó, egyaránt megjelent a világi és az egyházi, a liturgikus környezetben is. Esetükben a forma és a díszítés minősége és mennyisége segítheti a tárgyak funkciójának és környezetének meghatározását. A világi és az egyházi tárgyakon is megfigyelhető a dekórum (díszítés) és a reprezentáció (szemléltetés). Egyházi területen a katolikus egyház és a kereszténység erejének demonstrálásaként, világi környezetben pedig a király, az udvar, a nemesség hatalmának szimbolikus bemutatásaként. Utóbbira a XV. században egy jellegzetes szokás, az uralkodók és vagyonos főurak vetélkedésének példája, az ún. „pohárszékállítás” terjedt el, s tartotta magát egészen a XIX. század elejéig.

Mátyás király krónikása, Bonfini is beszámolt egy olmützi pohárszékről, amely valójában egy üveglapokkal fedett lépcsőzetes, zárható faragott fa szekreter, vitrin volt vörös, drága textilbéléssel.

Ebben állították ki a gazdagon díszített ötvöstárgyakat, a drágakövekkel kirakott serlegeket, kupákat, a vert aranyozott tálakat és különleges leleteket. E pohárszékállításnak köszönhetően számos új – csupán a dekórumot és főúri származástörténetet (genealógiát) igazoló – képekkel, ábrákkal is ellátott tárgytípus jelent meg. Ezek a barokkban újabb lendületet kaptak a vanitas (az élet és a világ hiábavalóságát hangsúlyozó művészeti ábrázolások) csendéletek és reneszánsz kori allegóriák szimbólumokban gondolkodó művészetének eredményeként. Arra, hogy e folyamat milyen erőre kapott a XVII–XIII. században, példaként megemlíthetjük az Esterházy-kincstár Magyar Iparművészeti Múzeumban őrzött és restaurált darabjait: a halhólyagos fedeles kupákat és serlegeket, a nagyméretű ovális, aranyozott, csatajelenetes tálakat, valamint a középkori műgyűjtés különleges tárgyait felhasználó, a kunst- und wunderkammerek világát tovább­örökítő nautilus házas vagy kókuszdiótestű talpas magas serlegeket.

A templomi kincsek egy részét az uralkodó, illetve gazdag főúri családok rendelték meg a számukra kedves és becsült ötvös mesterektől, majd a templomnak ajándékozták azokat.

Ilyen esetekben jól látható, hogy a tárgytípusok díszítését nemcsak a kor és a több irányból érkező stílusjegyek, hanem a személyes ízlés is befolyásolta. Óbudán az újkorban több olyan ötvöstárgyról maradtak feljegyzések, amelyeket arisztokrata családok készíttettek és ajándékoztak templomoknak. Ezeken a tárgyakon összetett és bonyolult forma- és stílusszintézis mutatható ki.

A jezsuiták hatása az iparművészetre

Az óbudai Szent Péter és Pál Főplébánia és templom, valamint a kincstár középkori ötvös relikviáinak díszítéseinél a barokk hatás a legerősebb. A XVIII. században a jezsuita rend szellemi irányítása alatt működő katolikus egyházban a hívek tömegei megszerzésének igénye a művészetben is éreztette hatását. Az ellenreformációhoz kapcsolódó egyházi és politikai törekvés olyan művészeti programot hívott életre, amely a vallási intézmények falain túl is hatott, párhuzamosan haladt vele. Megjelent a világi környezetben is, például a Napkirály, XIV. Lajos udvarában.

A francia, az olasz és az osztrák barokk eredményeképpen letisztult formák és minták jelentek meg a kor iparművészetének világi rendeltetésű és egyházi liturgikus tárgyain is.

Ide sorolhatók a lángoló formák és a kartusokba foglalt örvények, amelyet a rokokó technikájával, a tűzaranyozással láttak el. Érdemes megemlíteni, hogy a reformáció terjedésével az egyházi és világi ötvöstárgyak között megszűntek a korábban fennálló, nagymértékű funkcionális különbségek.

Ötvös dinasztiák és remekbe készült „tömegcikkek”

Az első budai ötvös céh a török uralomtól való felszabadulás után, 1689-ben alakult meg, hasonló Pesten 1759-ben jött létre. Később a reformkori vagyonosodó polgárság növekvő keresletének kielégítése érdekében a céhek fokozatosan áttértek a kézműves jellegű termelésről a manufakturálisra. A céhen belüli mesterek száma is emelkedett, Pesten és Budán ötvös dinasztiák alakultak ki. Legnagyobb megrendelőjük a főnemesség és az egyre tehetősebb polgárság mellett a katolikus egyház volt, amely az újonnan épülő vagy felújítandó templomokba ötvöstárgyakat rendelt. Ezek közül több a mai napig használatban van.

A legtekintélyesebb pesti ötvösdinasztiák egyike a Prandtner volt, míg Budán a Gretschl család játszott vezető szerepet. Mindkettőtől fennmaradtak ötvös kincsek az óbudai Szent Péter és Pál kincstárában is. Prandtnertől egy 1823-ban készült füstölő, Gretschl Venceltől egy 1815-ös asztali ezüst feszület.

A manufakturális gyártásra való áttérés során, illetve az egyszerűbb formákat és olcsóbb termékeket kereső polgárság, valamint a szerényebb anyagi eszközökkel rendelkező plébániák igényének kielégítésére a XIX. században megjelentek az ún. „szerelvények”, vagyis a sorozatgyártással készült ötvös termékek. Barth Ferenc egyházművész is szólt a „semmitmondó, sima tömegcikkek” problémájáról. Minden tárgyrészt külön, nyomtatott, rézmetszetes ábrákkal illusztrált képes katalógusokból lehetett összeállítani, a részek kidolgozottságától és díszítettségétől függött az ár. A plébániák már az 1830-as évektől saját anyagi és ízlésbeli lehetőségeik birtokában választhatták meg liturgikus tárgyaikat.

Az óbudai Szent Péter és Pál Főplébánia gyűjteményében is található ilyen szerelvény tárgy, egy sárkányos gyertyatartó, amelyet mívessége emel a rangos öntvények sorába. Ez a figurális gyertyatartó a fehér templomi gyertyák megtartására szolgál. Általában kettő vagy négy, ritkább esetben hat darabot helyeztek el az oltáron vagy az oltár mellett a mise alatt vagy egyéb időben. Az óbudai katolikus templom gyertyatartója párban állt, s valószínűleg a XIX. század első felében készülhetett, az eklektikus ötvöstárgyak historizáló stílusjegyeinek felhasználásával. A gyertyatartó középkori (román kori) sárkányos lábazatra támaszkodik, közepén a nódusz körbe foglalt rozettái, felső részén pedig a kosártagozat kelta és germán mintakincsből származó, szecesszióssá alakított levél- és virágmintával kiegészített elemei helyezkednek el.

A katolikus ötvöstárgyakról összességében elmondható, hogy a vallás által meghatározott szempontok és előírások érvényesülnek a formaalkotás és díszítés esetében.

Méretét és megmunkálási módját tekintve a régi keresztény művészet kereszttartóival mutat funkcionális és formai rokonságot. Eredetét a XII. században kell keresnünk, Európában ekkor terjedt el ugyanis a körmeneti keresztek kereszttalpra állításának szokása.

Calix és monstrancia

A liturgikus ötvöstárgyak közül két típusnak jut kiemelt szerep a szent mise során. A kehely és a monstrancia is Krisztus megváltástörténetében játszik fontos szerepet, az átlényegülés miatt tehát ezen tárgyaknak kell a legdíszesebbeknek lenniük. Az óbudai plébánia legrégebbi relikviái között is fennmaradt egy-egy olyan kehely (calix) és monstrancia (Úr- vagy szentségmutató), amelyek gazdag barokk formai és stiláris jellemzőkkel bírnak.

A kehely az egyik alapvető szimbolikus tárgy a keresztény liturgiában, hiszen Jézus Krisztus Atyjától a Keserűség kelyhét fogadta el, hogy helyette az Élet kelyhét nyújthassa át az emberiségnek az újszövetségi áldozatban.

Az utolsó vacsorán a bor Krisztus vérévé alakult át, miként a katolikus szent mise alatt is a pap consecratio szavainak hatására. A plébánia gyűjteményében található kvalitásos ötvöstárgy, a trébelt, tűzaranyozott, ezüst mise­kehely feltehetően 1766-ban, egy bécsi ötvös remekeként készülhetett, amelynek kuppáját 1890 körül kiegészítették. Barokk láng­nyelves díszítésű, háromkaréjos talpán rokokó kartus látható, nódusza volutás, archaizáló díszváza idomú, kosárján késő barokk-rokokó kartusokban sugaras napkorongsor vonul körbe.

Vele egykorú a hasonló stíluselemeket mutató, smaragdokkal díszített, főnixmadaras Úr- vagy szentségmutató, amelynek lába és nódusz része igen nagy formai és stílushasonlóságot mutat az 1766-os rokokó kehely alsó részének kiképzésével.

A monstranciák története a XIII. századra nyúlik vissza, ekkor vezették be ugyanis az Oltáriszentség ünnepét, amelyre az egyházak a templomaik stilizált, tornyos makettjeiként finoman megmunkált díszes ötvösműveket készítettek, öntött szentek szobraival, angyalfigurákkal, tömött inda- és levélornamentikával. E liturgikus edénydísz közepén kezdetben az ostyát, Jézus Krisztus megszentelt testét helyezték el kristály- vagy üveglap mögött. A monstranciák eredeti gótikus forma variánsai (torony vagy kápolna alak) a reneszánszban tömött növénydíszítményekkel egészültek ki. A barokk művészetben ezek a tárgyak is jelentős változásokon estek át. Az aranyozott hátlap elé terebélyes sugárkoszorús napkorong került, melyet a barokk-rokokó építészetből átvett motívumokkal és elemekkel díszítettek. Megjelentek a volutás oszloppárok, a rocaille-ok, valamint szentek figurái és biblikus, szimbolikus állatfigurák.

A monstranciák díszítései a középkorban kialakult keresztény ikonológiát és szimbólumrendszert követik. A drágakövek, igazgyöngyök, a nemes fém anyagok az istenség jelenlétét hivatottak jelképezni.

Fogadalmi felajánlások

Fontos beszélnünk egy olyan tárgycsoportról is, amely a középkori zarándoklatok hagyományát felelevenítve kötődik a XVIII. századi Óbudához. Ekkor vált elterjedtté az a hagyomány, hogy a különféle betegségek, bajok ellen a szentek segítségét kérték, vagy épp a csodás gyógyulás reményében hosszabb zarándokútra vállalkozva, az út végén, a zarándokhelyen felállított (kegy)szobor lábánál elhelyezték votívjaikat, fogadalmi felajánlásaikat. A hívek a betegségtől való megmenekülés vagy éppen a gyógyulás reményében ezüstlemezekből készült apró ötvöstárgyakat adományoztak szentjeiknek.

A gyakran finom, részletesen kidolgozott ötvös remekek nagy része Mária-kegykép volt, vagy az adományozó személyét donatio közben ábrázoló, figurális domború ezüstlap.

Leggyakrabban azonban a gyógyulást váró testrészeket – szem, fül, orr, szív, láb – formálták meg, s apró feliratokkal, jelzésekkel látták el őket, amint azt az óbudai Szent Péter és Pál templom 1820 körül készült apró votívjai is mutatják.

(A szerző az Óbudai Múzeum munkatársa)

Gyömörén, egy nagyon pici Győr-Sopron megyei faluban járta ki az általános iskolát, Ménfőcsanakon kezdett komolyan énekelni gimnazista korában. Már akkor is álmodott arról, hogy a népzene lesz az élete?

Ilyesmin én sosem gondolkoztam, eszembe sem jutott, hogy mit is érhetek el, csak azt éreztem, hogy az embereknek tetszik, és örömet okozok az énekemmel. Tizenöt évesen nem gondolkoztam a távlatokon. Örömmel énekeltem a népdalokat, tanulni is nagyon szerettem őket.

Akkoriban jóformán még el sem indult a táncházmozgalom, a népzene, népművészet itthoni reneszánsza is később kezdődött. Kitől lehetett autentikus népdalokat tanulni, hallani?

Gyakorlatilag senkitől. Volt egy nagyszerű magyar-orosz szakos tanárnőm, Asbóth Márta – hál’Istennek még él –, aki akkor került ki az egyetemről. Egyszer tartott egy rendhagyó Csokonai-órát, amin elénekeltem A tihanyi echóhoz című megzenésített verset. Nagy sikere volt, még a tanfelügyelőknek is tetszett. Akkor kérdezte meg tőlem Márta néni, hogy ismerek-e népdalokat is, mire elkezdtem énekelni, amit az általános iskolában tanultunk. Azt mondta erre, hogy ez mind nagyon szép, majd elénekelt nekem valamit, amitől szemem-szám elállt. Ez volt talán a Szivárvány havasán című Kodály által gyűjtött gyönyörűséges, szép gregorián gyökerekre utaló népdalunk, és gyakorlatilag itt dőlt el a sorsom.

Itt lettem szerelmes ezekbe a dalokba, csodálatos szövegekbe, dallamokba, díszítésekbe. Márta néni eldöntötte a sorsomat, bár én ezt akkor még nem tudtam.

A gimnázium után meredeken szárnyalt fölfelé nép­dal­énekesi karrierje, jött a Ki mit tud?, utána a Nyílik a rózsa, aztán az 1970-es Röpülj Páva. Ez utóbbi fantasztikus siker volt, hiszen nagyon erős mezőnyben nyert első díjat, ráadásul Kodály Zoltánnétól különdíjat is kapott. Akkorra már ismerte az autentikus népdalokat, éneklési módokat. Hogyan közelítette meg ezt a világot?

Márta nénivel csak kottából tanultunk. Neki nem is voltak ilyen jellegű anyagai. Az érettségi után az óvónőképzőben Törzsök Béla bácsi mutatott nekem először dalokat és az énekeket a Pátria hanglemez sorozatból, akkor hallottam először autentikusan felcsendülő népdalokat. Tehát ő volt az, aki az eredeti anyagot megmutatta nekem, és felhívta rá a figyelmemet, hogy azon az úton kellene haladnom, amin a régi énekeseink. Béla bácsi mindig hangsúlyozta: nem másolunk, szűrd át magadon, amit hallasz, és próbáld meg kialakítani azt az énekstílust, amiben jól érzed magad. Gyakorlatilag húszéves koromtól kezdve foglalkoztam eredeti anyagokkal, huszonegy évesen el is jutottam Erdélybe.

Akkor már elkezdődött a saját gyűjtés is?

Így van. Akkoriban még nagyon keveset tudtam Erdélyről, a határon túli magyarokról, mert ez nálunk tabu téma volt. Márta néni mint irodalomtanár adta először kezembe Koós Károly Varju nemzetség című regényét, ami óriási élmény volt. Folyton mentem hozzá, hogy még szeretnék olvasni, akkor jött Tamási Áron és a többi erdélyi író.

Szép lassan befolytak a tudatalattimba, az életembe, úgy éreztem, el kell mennem felfedezni Erdélyt, ami ennyi csodát és titkot őriz.

Mikor és kivel ment először?

Egy aranyos társasággal jártam először Erdélyben 1971-ben. Baross Gábor kórusában énekeltek az ELTE-n, egy szereplés alkalmával ismerkedtem meg velük, és nagyon jó barátságot kötöttünk. Tehát egy 8–10 fős baráti csapattal jutottam el először Mezőségre, Székre, ami gyakorlatilag a táncházmozgalom fészke volt. Onnét indult el ez az egész, úgyhogy nagyon jó helyen kezdtem.

Bekopogtattak családokhoz, házakhoz?

Egyetlenegy ismerősünk volt, aztán sorba adtak bennünket. Olyan szerencsém volt, hogy egy csodálatos, gyermektelen házaspárhoz kerültem, Sóspál Mártonékhoz. Zsuzsi néni nagyon szépen énekelt, ráadásul szinte szülő-gyermeki barátsággá mélyült a kapcsolatunk. Amikor Széken jártam, nem is mentem máshová, csak hozzájuk.

Magnóval dolgoztak?

Először az ember csak jegyezgette, kottázta a dalokat. Később éreztem, hogy fontos lenne a hangfelvétel is, az egy dolog, hogy a szolmizációs hangok megvannak; de jobb, ha tudom kötni a hangot az archoz, az emberhez, a történethez, ezért később már magnóval dolgoztam.

Akkoriban Erdélyben a románok gyanakodva fogadták a magyar látogatókat, sőt volt egy időszak, amikor tilos is volt magánszemélynek magyarokat fogadni.

Az 1980-as évek elejétől kezdve már nagyon veszélyes volt, de a ’70-es években még érdekes módon békén hagytak. Később viszont ajtó-ablak becsukva, vastag pokróc feltéve az ablakra, nehogy kihallatszódjon, és csendben próbáltunk énekelni.

Első önálló népdalestjét Nagy László nyitotta meg egy önnek ajánlott verssel. Milyen kapcsolatban volt a költővel?

Kiss Ferenc irodalomtörténész hallott valahol énekelni, megkeresett, és elmondta, hogy író-olvasó találkozókat szervez könyvtárakba, művelődési házakba. Az is szép – mondta, amikor az írók, költők elmondják a saját verseiket, felolvassák műveiket, de jó lenne, ha valaki a versek között énekelne, netán olyasmit, amit ezek a költők-írók is szeretnek, tehát népdalokat. Azt válaszoltam, hogy megtisztelő a feladat, nagyon szívesen vállalom.

Ferenc rengeteg programot szervezett a ’80-as évek elejétől, főleg vidéki nagyvárosokba, Veszprémtől, Pécstől, Győrön át Kaposvárig, Nyíregyházáig. Így találkoztam Nagy Lászlóval, Csoóri Sándorral, Páskándi Gézával, Ratkó Józseffel, nekik énekeltem.

Veszprémből jöttünk haza egy író-olvasó találkozóról Nagy Lászlóval, amikor az első önálló estemre készültem az Egyetemi Színpadon. László itt lakott Óbudán, az Árpád fejedelem útján, és mielőtt kiszállt volna a kocsiból, félve megszólítottam. László, lenne egy nagy kérésem – kezdtem bele, ő hátrafordult: – Na, mondjad. Vettem egy nagy levegőt, és belevágtam: nemsokára lesz egy önálló estem az Egyetemi Színpadon, nagyon szeretném, ha ön nyitná meg. Kiszállt a fájós lábával és a botjával, visszahajolt a kocsiba és azt mondta: meglesz, kislány. Én csak egy bevezetőt reméltem, de ő egy gyönyörű verset mondott el. Az a címe, hogy Szólítlak hattyú – Énekes Budai Ilonának.

Nem tudom, melyik a nagyobb boldogság, egy Kossuth-díj vagy Nagy László verse, amit önnek címzett, magához írt.

Nem is lehet összehasonlítani a kettőt, ám ha soha életemben nem kaptam volna semmi más elismerést, „csak” ezt a verset Nagy Lászlótól, akkor is boldog ember lennék, és boldogan halnék meg.

Az éneklés, népdalgyűjtés mellett a tanítás is élete meghatározó része, ráadásul ebben is az úttörők közé tartozik, hiszen másfél évtizeden át a rádióban volt egy énekóra sorozata. Ez kinek az ötlete volt?

A ’70-es évek elejétől kezdve minden nyaramat azzal töltöttem, hogy négy-öt népzenei táborban tanítottam éneket.

Többek között Hajdúszoboszlón is, ahol a népzenei tábor szervezését a debreceni Délibáb Együttes vállalta Joób Árpád vezetésével – Isten nyugosztalja, nemrég temettük el –, és ennek a zenekarnak tagja volt Dévai János is. Amikor megszűnt a zenekar, Dévai János felkerült a Magyar Rádióhoz népzenei szerkesztőnek. Felhívott, és azt mondta: Ilona, lenne egy feladat – népdalt kellene tanítani a rádióban. Máder László volt a rovatvezető, összeültünk, és kitaláltuk az Énekeljünk együtt című műsort, amit a Vikár Béla Népdalkör segítségével készítettem. Ott ültek előttem, nekik beszéltem arról, mire kell figyelni, hogyan kell énekelni, és meg is tanultunk egy dalt 15 perc alatt.

Milyen visszajelzések jöttek? A hallgatók ültek a rádió előtt, és visszaénekelték?

Rengeteg levelet kaptam, nemcsak Magyarországról, hanem a határon túlról is. Odaültek a rádió mellé kis magnóval, és fölvették, amit tanítottam. Kaptam egy levelet Nyíregyháza mellől, egy tanító nénitől, aki egy versenyre abból az anyagból állított össze a gyerekeknek egy népdalcsokrot, és első helyezést értek el.

Ez tulajdonképpen kísérlet volt, ami bevált?

Így van. Kezdetben mi is úgy gondoltuk, ha egy-két évig kitart a műsor, akkor már célt értünk. De annyi volt a pozitív visszajelzés és a betelefonálás, hogy heti rendszerességgel 12 évig műsoron maradt.

Ezt követte egy másik hosszú életű műsora.

Igen, amikor úgy éreztük már, hogy egy kicsit fárad az Énekeljünk együtt műsor, újítani kellene, akkor Kondor Katalin, aki akkor a Kossuth adó vezető szerkesztője volt, azt mondta, hogy Budai Ilona nélkül nem tudja elképzelni a Kossuthot. Üljön le a népzenei rovat, és beszéljük meg, mi lehet a folytatás. Akkor találtam ki a Fúvom az énekem című műsort. Az volt az alapötlet, hogy mesélek az élményeimről, amiket több, mint 30 éves gyűjtőútjaim során megéltem, és azokhoz kapcsolódóan egy-egy dalt is megszólaltattam.  Ez is csak egy próba volt, ami 11 évig ment.

Annyi szép élmény gyűlt össze bennem, hogy úgy éreztem, ezekkel példát is tudnék mutatni emberségből, hitből, szeretetből, tisztességből.

A gyűjtés közben megismert emberek megosztották velem szívük féltve őrzött titkait is, közel engedtek magukhoz. Amikor ez a műsor is megszűnt, harmincezer aláírás gyűlt össze a folytatásért.

Miért szűnt meg?

Megváltozott az adó műsorstruktúrája, politikai lett, ahol nincs szükség ilyen jellegű műsorra.

Azt hiszem, hogy ezzel sokan vitatkoznánk. De a tanítás megmaradt.

Igen, megmaradt, a táborok is megmaradtak. Ugyan most már nem négy-öt táborba megyek, csak kettőt tartottam meg, és maradt a népzenei iskola is, ami már 31. éve működik Óbudán.

Csodálatos dolog, amit ebben az iskolában fölépítettek, de mielőtt rátérnénk, eszembe jutott, hogy ön nemcsak dalokat gyűjtött, hanem népmeséket is.

Amikor az ember elmegy gyűjteni, akkor összeszaladnak a rokonok, szomszédok, mindenki szeretne mondani vagy énekelni valamit. Amikor elfogy az ének, vagy pihenésképpen, valaki elkezdi azt, hogy „Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, Erdély­országban, és mi történt, hogy történt…” Eleinte én is kacagtam rajta, vagy elgondolkoztam, de ilyenkor kikapcsoltam a magnót. Ezek a mesék elszálltak.

Egyszer csak rájöttem, hogy tündéri dolgok, nem szabad, hogy elvesszenek. Attól kezdve hagytam a magnót szaladni.

Ezekből a mesékből állítottunk össze az Allprint Kiadóval 12 éve egy gyerekkönyvet Székely mese-beszéd címmel. Járt hozzá egy CD is, ami akkor újszerű dolog volt.

Megfigyeltem az előbb, amikor beidézte az erdélyi mesélőket, azonnal átváltott arra a csodálatos, zenei, archaikus tájszólásra.

Ha az ember sokat jár arrafelé, jó füle van, és élvezi hallgatni azt a gyönyörű tájszólást, amit ők még beszélnek, akkor egy idő után belemászik a fülébe.

Most voltam otthon édesanyámnál Győr-Sopron megyében, kimondottan arra figyeltem, ő hogyan beszél, és rájöttem, hogy az édesanyám is nagyon szép tájszólást használ, csak nekem már természetes, ha őt hallgatom.

Fel sem tűnik, milyen gyönyörűen kerekíti, ejti, ritmizálja a szavakat meg a hangokat. Ha egy kicsit ráhangolódom, én is tudom ezt a szép szigetközi nyelvjárást.

Amikor belevágtak, hogy fölépítsék az Óbudai Népzenei Iskolát, ami, ha jól tudom, Európában is egyedülálló, hogyan kezdte el a munkát a gyerekekkel?

Az az igazság, hogy amikor elkezdtem tanítani, akkor együtt tanultam a gyerekeimmel. Azt mindenképpen tudtam, illetve mindannyian tudtuk, akikkel együtt indultunk, hogy a tanítási-oktatási metodikánk alapja az eredeti anyag. Tehát azt hallgassanak, eredeti anyagról tanuljanak a gyerekeink, ahogy én Törzsök Béla bácsitól Sopronban tanultam. Szépen áteresztik magukon, amit hallottak, tehát nem másolva szólaltatják meg a saját hangjukon. Abban a kezdetektől biztos voltam, hogy én ezt így szeretném csinálni.

Ekkorra már rengeteg saját maga által gyűjtött anyag állt a rendelkezésére.

Rengeteg gyűjtött anyagom is volt, saját is, meg Kallós Zoltántól és a MTA-tól is. Ma körülbelül 200–250 ezer összegyűjtött népdalunk van, a világon nincs még egy nép, amelyiknek ennyi lenne. A németeknek van hatezer, és az is úgy, hogy a fele a magyarországi sváboktól gyűjtött anyag, mert az ő archívumuk tönkrement a II. világháborúban. Ezt csak összehasonlításképp mondom, tehát nincs szégyenkeznivalónk. Bőségesen volt mit a gyerekek kezébe adni.

Azt viszont nem tudtam, hogy itt nemcsak tanár vagyok, hanem bizonyos értelemben pszichológus is. A gyerekek lelkével, mindennapi kis gondjaival is foglalkoznom kell ahhoz, hogy tudjam a másik oldalukat erősíteni.

Tehát az órák nagy része eleinte azzal ment el, hogy megismertem a családjukat, életüket, problémáikat, és ezekre próbáltam valamiféle gyógyírt vagy tanácsot adni. Csak miután ezen túl voltunk, tudtunk igazán foglalkozni a népdalokkal, az énekkel, de megérte. Néha el szoktam mondani a szülőknek: ha nem beszélgetnek velük, el sem tudják képzelni, milyen fantasztikus gyerekeik vannak. Mindegyik egy kis gyémántkő, és mi, tanárok és szülők lennénk azok, akik elkészítik a foglalatot a gyémánthoz. Ez lenne a mi faladatunk, de nem mindig sikerül.

Az 1970-es években, amikor gyűjteni kezdték a népdalokat, népzenét, akkor az itteni és a határainkon túli magyar falvakban még könnyű volt élő hagyományokra bukkanni. Úgy tudom, hogy itt az iskolában ma is nagyon fontos, hogy olyan előadókat találjanak, akik még nem iskolában tanulták a népzenét, hanem természetesen jön belőlük a dal. Hol találnak még ilyen előadókat?

Nagyon érdekes, mert mindig azt mondjuk, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk, már nem lehet találni, már nincsen, pedig még mindig találunk, ha nem is teljesen új dalokat, szépséges variációkat, csodálatos szövegeket, dallam- és ritmusvariációkat. És még mindig vannak énekesek, akik így énekelnek. Fábián Éva kolléganőm például mindig tud hozni olyanokat a váraljai táborba, akik archaikusan, szépen éneklik a gyimesi dalokat, de például Somogyban is vannak ilyenek.

Ez azt jelenti, hogy modern korunk őrült világában is él a népzene?

Ha csak az országszerte működő népdalköröket nézzük, amiket sajnos többnyire a hatvannál idősebb korosztály működtet, akkor azt mondhatom, hogy még mindig él. Nézem a 60–70–80 éves néniket, férfiakat, akik kijönnek a színpadra és énekelnek, és azt mondom, hogy még mindig csoda, ami nálunk működik.

Ez egyszerűen csoda, hogy még több ezer ember énekel az országban, népdalkörökben és azon kívül is! Különleges helyzetű nép, ország vagyunk.

Ezen belül a népzenei iskola különösen fontos oktatási központ, ráadásul ide fiatalok járnak.

Igen, fiatalok és gyerekek, akik vagy szülői indíttatásra, vagy a saját igényük alapján jelentkeznek hozzánk, mert valamiért fontosnak érzik a népzenét és a népdalokat. Idén hetven új gyerek jelentkezett az iskolába. Nem baj, hogyha nem lesznek mind hivatásos énekesek, de biztos, hogy jó tanár, jó szülő válik belőlük, mert úgy nőnek fel, és olyan értéket kapnak a szívükbe, lelkükbe, amivel egész eljövendő életükben tudnak gazdálkodni. Szebb és gazdagabb lesz az életük, és ezt továbbadják a gyerekeiknek is. Szoktunk panaszkodni, hogy hat év után kiengedünk egy gyereket, és kezdhetjük elölről. De épp az a csoda benne, hogy kezdheted elölről, és tovább csepegtetheted a nyelvhez, hazához, népzenéhez való szeretetet, hűséget. Szerintem csodálatos a pedagógus élete!

Könyvet is írt, ha jól tudom.

Pontosabban készült velem interjúkötet, ami a Kairosz Kiadó Miért hiszek? sorozatában jelent meg. Ha a Jóisten erőt és időt ad, akkor idén szeretnék megjelentetni egy kis saját könyvet a találkozásaimból. A rádióműsoromból válogattam ki hatvan anyagot, már elkészültek a hangfelvételek, a szövegeket begépeltük, most már csak a tördelésre és a nyomtatásra várunk. A kötetet természetesen CD-melléklettel és kottával egészítjük ki.

Szinte mindenki ismeri Széchenyi István hatalmas életművének legfontosabb eredményeit, a Magyar Tudományos Akadémia megalapítását, a Lánchíd megépíttetését, a folyamszabályozásokat, a balatoni gőzhajózás beindítását, a Budapesti Kaszinó létrehozását, a hazai lóversenyzés beindítását és természetesen írott műveit – a Hitelt, a Világot és a Stádiumot, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Az életműnek azonban van egy igen jelentős, szűkebb pátriánkat, Óbudát érintő vonatkozása is.

Az óbudai Hajógyári szigeten, az egykori Első Duna-Gőzhajózási Társaság épületének falán emléktábla készteti megállásra az arra haladókat.

A Széchenyi István bronz domborművét is tartalmazó táblát halálának 150. évfordulója alkalmából Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata és az Óbudai Széchenyi Kör állíttatta 2010-ben, emlékezve a nagy újítóra, az Óbudai Hajógyár létrehozásának kezdeményezőjére.

Az Óbudai Hajógyár

Széchenyi korán felismerte, hogy a magyar gabonaexport fejlődését a hagyományos szállítási formák gátolják. A hazai gabonaszállítmányok jó részét lóval vontatott fahajókkal bonyolították, szemben az osztrák oldalon gyorsan terjedő gőzhajókkal. Széchenyi az Első Duna-Gőzhajózási Társaság (DGT/DDSG) részvényesévé, majd igazgatósági tagjává tudott válni. Ebben a minőségében a fejlesztés legaktívabb szorgalmazója lett. Felismerte, hogy a hajózás fejlesztésének előfeltétele a folyók szabályozása. (1830 nyarán egy evezős bárkán maga is végighajózott a Dunán Pesttől egészen a folyó torkolatáig, így szerezve személyes tapasztalatokat). A szabályozási és medermélyítési munkák irányítására Vásárhelyi Pált nyerte meg. Még ebben az évben Londonba utazott, ahol kotróhajót és egyéb gépeket vásárolt. A Vidra névre keresztelt első folyamkotró itthoni összeszerelésére Angliából egy fiatal szakembert hívott meg, aki nem más volt, mint Clark Ádám, és aki aztán a későbbiekben a Lánchíd építésének vezetője is lett.

A következő lépés az Óbudai Hajógyár létrehozása volt, amely 1837-től kezdte meg működését. Az első itt készült fatestű gőzhajót Árpád névre keresztelték.

A gyár gyorsan fejlődött, vontatóhajók és uszályok gyártását is megkezdték. 1839-ben megépítették Európa első vastestű hajóját, amit Sophie névre kereszteltek. A gyár – hála a piaci igényeknek és a magas színvonalú szakembergárdának –  gyorsan fejlődött, és néhány év alatt az ország egyik legnagyobb iparvállalatává nőtte ki magát.

A gyár történetében jeles dátum 1844. augusztus 10. Ezen a napon bocsátották vízre a Széchenyi névre keresztelt gőzhajót, és ez alkalomból csendült fel először nyilvános ünnepségen a Himnusz az Erkel Ferenc által komponált zenével – a Nemzeti Színház énekkarának előadásában.

Az Óbudai Hajógyár a későbbiek során politikai rendszereken átívelve, változó cégnevek alatt, változó feltételek között több mint másfél évszázadon keresztül működött. A legújabb kori rendszerváltozás után a piaci viszonyok és a gazdasági szabályozók változásai miatt működése fokozatosan ellehetetlenült, míg végül 1999-ben megtörtént a gyár bezárása és végelszámolása.

Az Óbudai Hajógyárral és a Széchenyiekkel kapcsolatosan feltétlen meg kell említeni az itt készült Hableány nevű gőzbárkát, illetve Széchenyi István második fiának teljesítményét. Széchenyi Ödön az 1867-es párizsi világkiállításon egyedülálló utazással hívta fel a figyelmet az európai folyami hajózás fontosságára és lehetőségeire. A Hableánnyal Pestről a Duna–Majna–Marne–Szajna útvonalon, vízi úton eljutott Párizsba. Jelzésértékű volt, hogy ott elsőként a nagy újító-gondolkodó író, Jules Verne üdvözölte őt. A rendkívüli érdeklődést mutatja, hogy a gőzössel III. Napóleon császár és Eugénia császárné is kirándulást tett. A Hableányt a világkiállítás aranyérmével jutalmazták, Széchenyi Ödön pedig a kontinens első áthajózásáért megkapta a francia Becsületrendet. Hiába, az alma nem esik messze a fájától…

Az Óbudai Egyetem és Széchenyi mérnöki hagyatéka

A főként műszaki tudományokat oktató Óbudai Egyetem (elődje a 2000-ben három főiskola, a Bánki Donát Műszaki Főiskola, a Kandó Kálmán Műszaki Főiskola és a Könnyűipari Műszaki Főiskola összevonásával létrejött Budapesti Műszaki Főiskola volt) kezdettől fogva fontosnak tartotta a Magyarország modernizálását gyors léptékkel megindító Széchenyi-életmű oktatását. Ennek érdekében 2016-ban beindította a Széchenyi István munkássága című tantárgyat, amely minden karon, minden szakon szabadon választható tantárgy. Természetesen kiemelt hangsúlyt kapnak a Széchenyihez köthető műszaki alkotások, amelyeket egyébként a kor legnevesebb mérnökeinek bevonásával valósított meg.

Az Óbudai Egyetem, csatlakozva a Széchenyi István születésének 225. évfordulóját ünneplő Széchenyi-emlékév programjaihoz, 2016. július 9-én konferenciával és kiállítással állított emléket a „legnagyobb magyar” életművének.

A konferencián neves tudósok tartottak előadásokat Széchenyi műszaki alkotói tevékenységéről, személyiségéről és magánemberi vívódásairól is. Egyetértettek abban, hogy Széchenyi munkásságának köszönhetően Magyarország az infrastruktúra, a közlekedés, a gazdaság és nem utolsó sorban a kultúra területein soha nem látott gyors fejlődésen ment keresztül a XIX. században. Az előadások egyértelműen rámutattak, hogy Széchenyi gondolatai, törekvései ma is időszerűek.

A Széchenyi-életmű hungarikum

A Hungarikum Bizottság 2014. március 18-án Széchenyi István szellemi hagyatékát mint egyedülálló nemzeti értéket hungarikummá nyilvánította. Széchenyi életműve nemcsak saját korában volt kiemelkedő, hanem az utókor számára is fontos értékeket hordozó forrás is. Csodálatra méltó állandó és kitartó munkálkodása a jobbítás érdekében. Cselekvő hazaszeretete minden magyar számára példaértékű. Szinte páratlan dolog, hogy személye nem osztja meg a magyarságot, ma is általános tisztelet övezi. Életműve a magyarság csúcsteljesítményei közé tartozik. Írásai, szellemi hagyatéka, megvalósult fejlesztései révén kezdődött a modern, polgári Magyarország kiépítése.

Az Óbudai Széchenyi Kör és hagyományőrző tevékenysége

Az Óbudai Széchenyi Kör 2000. október 4-én alakult meg dr. Varga László, a KDNP országgyűlési képviselője és vezéralakja kezdeményezésére, dr. Szabados Pál tanár úr, a KDNP III. kerületi elnöke ösztönzésére. Kitűzött célja természetesen Széchenyi emlékének ápolása és egy olyan civil szervezet működtetése, amelyben a hasonló – Széchenyi szellemében gondolkodó – emberek rendszeresen találkozhatnak, véleményt cserélhetnek.

Támogatni kíván minden olyan kezdeményezést, amely a nemzet egységét és hazánk felvirágoztatását szolgálja, különös tekintettel a III. kerület vonatkozásában. Tiszteletbeli elnöke a megalakulás óta Tarlós István, Budapest főpolgármestere.

A szervezet jelenleg Csom István olimpiai bajnok sakk nagymester vezetése alatt folytatja munkáját. A Kör havonta (minden harmadik szerdán 18 órakor a Szalézi Rendház kultúrtermében – 1032 Budapest, Bécsi út 175.) tartja összejöveteleit, melyekre vendégelőadónak neves közéleti személyiségeket – a tudomány, a művészet és a sport jeles képviselőit – hívnak meg.

Hagyományőrzés, az I. Széchenyi sakk emlékszimultán

Kevesen tudják Széchenyiről, hogy szenvedélyesen szerette a sakkot. Az 1850-es években figyelemmel kísérte a nagy nemzetközi versenyek eredményeit, sőt sok esetben azok játszmaanyagait is tanulmányozta, elemezte. A bécsi uralkodói levéltárból előkerült iratok tanúsága szerint 23 sakk-könyv és számos sakk-kiadvány volt a birtokában, ami az akkori időkben párját ritkító gyűjteménynek számított. Hozzáértését jól mutatja, hogy az akkori élsakkozókról leírt értékelései ma is helytállóak. A Magyar sakktörténet (Budapest, 1975) I. kötete szerint: „Ő a sakkirodalom első nagy és műértő barátja a magyarok között”, majd máshol: „Ő a mi sakkbölcselőnk, a sakk hasznáról, káráról, értékéről szóló gondolatoknak első, filozofikus mélységű megszólaltatója”.

Széchenyi döblingi évei alatt egészségi állapotának javulásával gyakran sakkozott. A halála előtti napon – ami nagyszombatra esett – délelőtt fogadott fiával, gróf Zichy Gézával, este pedig titkárával, Kiss Mártonnal több játszmát váltott, és majd mindet meg is nyerte. Alig pár órával később, Húsvétvasárnapra virradóan oltotta ki életét a gyilkos golyó.

Hogy öngyilkosság vagy gyilkosság történt, mind a mai napig vitatott kérdés, amelynek elemzése természetesen nem témája jelen írásnak.

Az idei Széchenyi-év keretében, április 9-én Csom István, az Óbudai Széchenyi Kör elnöke az Óbudai Kulturális Központtal közös szervezésben, Bús Balázs III. kerületi polgármester támogatásával emlékszimultánt játszott. A szimultán megtartásával Csom nagymester emléket kívánt állítani a „legnagyobb magyarnak” mint sakkozónak, és egyben hagyományt is kívánt teremteni egy évente, április hónapban megtartandó szimultánnak abban a reményben, hogy az emlékezés mellett az hozzájárulhat Óbuda sakkéletének fejlesztéséhez is.

(A szerző közgazdász, nemzetközi sakkmester, az Óbudai Széchenyi Kör tagja)

Emlékek, emlékek, emlékek… pezsgő élet gazdálkodókkal, sváb iparosokkal, zsidó kereskedőkkel és másokkal.

Szobotka Józsi bácsi bicikli üzlete, Zboray patika, Tomasek cukrászda, Szadeczki néni libás boltja a Hídfő utcában, Zweig Simi delicatesse, Jordán bőrdíszműves, Gubicza vas-, edény-, porcelánboltja, Rábl hentes a Flórián téren, Szigethy Klári zeneiskolája a Weiss Sámuel házban, a Flórián téren, Handl István kövező, útépítő a Pacsirtamező utcában, Wiest kőműves a Kiskorona utcában, Weith pék a Szőlőkert utcában, Henninger gyógycipész, Szeim férfi-, női fodrászüzlet, Guttmann Márkusz bádogos és vízszerelő, Frei fürdőszoba szalon, Kuglbauer lónyíró, Juhos Vitus pompás cipóüzlete, Nebenführer fuvaros – nem beszélve a sok kis vendéglőről: Kéhli, Schlosser, Wittmann, Gittinger, Bródy kávéház és a Gigler Vendéglő.

Az óbudai temetőben járva egy fekete gránit síremléken olvasom: Idősebb Gigler István, aki 1943. április 12-én, életének 83. évében halt meg, körülötte a többi Gigler nyugszik. Gigler István volt Gigler Károly esztergomi kanonok édesapja. Amikor Óbudán elhangzik a Gigler név, az idősebb korosztály tagjai rávágják: vendéglő a Föld utcában.

Ma már kevesen emlékeznek e népes család rendkívül művelt, kiváló pap tagjára, dr. Gigler Károly esztergomi kanonokra, Mindszenty bíboros hercegprímás bizalmasára.

Óbudai földim, Zentai (Ziegler) István 2017 júniusában megajándékozott dr. Gigler Károly esztergomi kanonok élete és munkássága című, általa összegyűjtött, szerkesztett kéziratával. Hirtelen fel sem tudtam fogni, hogy milyen értékes dokumentációkkal, hiteles történelmi adatokkal fogok találkozni. Biztos vagyok benne, hogy ha barátom nem vette volna a fáradságot, ezt a munkát így soha senki nem végezte volna el. „Emléket akartam állítani megboldogult nagybátyámnak” – mondta. Terveiben szerepel, hogy egyszer majd rövidített formában kiadásra kerül.

A Keresztény Élet, a vallásos családok hetilapja 2017. október 22-i számában Van vértanúság vérontás nélkül is – Emlékezés Gigler Károly esztergomi kanonokra címmel közölte írásomat. Ezt a meghatározást Mindszenty József hercegprimástól vettem át, amelyet Beer Miklós, a váci egyházmegye püspöke jegyzett fel még annak idején. Úgy érzem, hogy dr. Petró László pápai kamarás tanítványaként, dr. Gigler Károly esztergomi kanonok ministránsaként meg kell ismertetnem Óbuda lakosságát, az országot Károly atya életével is, akivel személyesen először 1945-ben találkoztam Óbudán, a San Marco utca 48–50.- ben lévő Irgalom Házában, ahol kápolnaigazgató és lelkész volt. Az Irgalom Háza Nékó Mileva, San Marco hercegné 1900-ban tett alapítványából épült gyógyíthatatlan betegek ellátására az irgalmasrendi apácák szolgálatával. (Ld. Óbudai Anziksz, Horváth Gabriella: San Marco hercegné hagyatéka, 2016/2017 tél – a szerk.) Itt, ezen a helyen először 100, később 120 beteget gondoztak, láttak el. Államosítására 1950-ben került sor. Jelenleg a Csalogány Óvoda, Általános iskola, Készségfejlesztő Speciális Szakiskola, EGYMI, Diákotthon és Gyermekotthon működik benne. (Ld. Óbudai Anziksz, Vig György: Hétköznapi csodák a San Marco utcában, 2015/2016 tél – a szerk.)

Az épület tervezésénél nagy súlyt helyeztek a betegek lelkiállapotára, ezért a kétemeletes ház közepén alakították ki a kápolnát, amelynek ablakait a napi szentmisék alatt a kórtermek felé kinyitották, így annak sugárzó kegyelme, az áthallatszó szent énekek, a pap imái jótékonyan hatottak a szenvedőkre.

Szentáldozáskor a pap a kórtermeken áthaladva szolgáltatta ki az Oltáriszentséget. A kórtermeken áthaladó Úrnapi körmenetek, a négy égtáj felé kialakított oltárok valódi szakrális élményt nyújtottak.

Jeles ünnepeken hárompapos koncelebrációs főpapi szentmisét tartottak a kápolnában, amelyre 1934 után dr. Petró László, az Irgalom Háza templomigazgatója, lelkésze, a budai Toldy Ferenc Gimnázium hittanára rendszeresen meghívta elődjét, jó barátját, dr. Gigler Károlyt. Csak megjegyzem, hogy az irgalmasrendi apácák olyan példás rendet, tisztaságot, bánásmódot biztosítottak, amelyet azóta sem láttam kórházakban, egészségügyi intézményekben.

Dr. Gigler Károly 1897-ben született Óbudán vendéglős, kisbirtokos családból, 1965-ben halt meg Győrben. Apja Gigler István, anyja Schlosser Teréz. Az Óbudai főplébánia templomban Kirschhoffer Károly plébános idejében keresztelték, Sagmüller József plébánossága alatt oda járt hittanra, és ott volt elsőáldozó. Iskoláit Óbudán kezdte, az esztergomi bencés gimnáziumban érettségizett. Teológiai tanulmányait Budapesten, a Központi Papnevelő Intézetben folytatta, 1920- ban szentelték pappá Esztergomban. Hittanár volt a budai Várnegyedben, a Werbőczy István Gimnáziumban, kápolnaigazgató, lelkész Óbudán, a San Marco utcai gyógyíthatatlan betegek Irgalom Házában. Esztergomban szemináriumi spirituális, a Hittudományi Főiskola tanára, egyházmegyei censor, 1935-ben zsinati bíró, pápai kamarás, kanonok, Serédi Jusztinián hercegprímás titkára, irodaigazgatója. Mindszenty József bíboros, hercegprímás bizalmasa volt, akinek 1944. április 2-án történt püspökké szentelése és beiktatása után, április 12-én Őeminenciájától kanonoki stallumot kapott, Őszentsége, XII. Pius pápa az esztergomi főszékesegyházi káptalanba előléptetés címén a stallumok közül egyet dr. Gigler Károly irodaigazgatónak adományozott. Károly atyának komoly szerepe volt dr. Tóth Tihamér püspök boldoggá avatási perében.

Mindszenty József bíboros, hercegprímás 1947- ben hirdette meg a XX. század egyik kiemelkedő magyar lelkiségi eseményét, a Boldogasszony Évet – közismerten Mária-évet –, amely 1947. augusztus 15-től 1948. december 8-ig tartott.

A Mária-év rendezvényeiből legjobban az 1947. augusztus 20-i Szent Jobb-körmenet emelkedett ki, mely a Szent István bazilikától a Hősök teréig haladt mintegy félmillió hívő részvételével.

A Hercegprímás dr. Gigler Károly kanonokot bízta meg a Mária-év programjának kidolgozásával. Mindszenty 1948. január 7-én kelt, saját kezűleg írt végrendeletének hitelesítésére egyik tanúként Gigler Károly kanonokot kérte fel. Ugyancsak őt nevezte ki 1948-ban az Actio Catholica megbízott igazgatójának. Czapik érsek mint az A. C. egyházi elnöke közölte, az A. C. kereteit minden körülmények között fenntartják, és vezetésével a hercegprímás javaslatára Gigler Károly prelátus kanonokot, Serédi Jusztinián hercegprímás volt titkárát bízzák meg. Büszkék lehetünk arra, hogy 1949. június 29-én az óbudai Szent Péter és Pál templom fennállásának 200. évfordulójára szervezett nagy ünnepség keretében a mi főpapunk is szerepelt. A délelőtt 10 órakor kezdődő ünnepi főpapi szentmisét Drahos János esztergomi általános érseki helytartó celebrálta, a szentbeszédet pedig dr. Gigler Károly protonotárius kanonok mondta. Erről megemlékeznek a főplébánia templom építésének 250 éves évfordulójára kiadott könyvben, továbbá bejegyzést találni az óbudai Szent Péter és Pál templom historia domusában, háztörténetében is. Az eseményről egyébként az Új Ember 1949. július 10-i számában Óbuda ünnepe címmel emlékezett meg.

1950 elején Mindszenty prímás közli, hogy akadályoztatva van, ezért a főegyházmegye kormányzását első helyen Gigler Károlyra bízza. Így lett Gigler Károly 1950-ben rövid ideig, vagyis egészen letartóztatásáig érseki helynök.

1950 júniusában demokrácia- és népellenes tevékenység vádjával Kistarcsára internálták, ahol több mint három évet raboskodott.

A rosszemlékű Kistarcsa Pest megyében, a Gödöllői dombságon terül el. A Rákosi-rendszerben hírhedtté vált Központi Internálótábor eredetileg rendőrtanodának épült, később elítélt vagy tárgyalásra váró politikai foglyok gyűjtőhelye lett. A papok szobája 57 személyes volt. Ebbe zsúfolták be őket, prelátust, espereseket, irodaigazgatókat, teológia tanárokat, különböző beosztású papokat, papnövendékeket. Az így összezártaknak volt köszönhető, hogy jó volt a szellemi légkör, sőt még teológiai iskolát is működtettek P. Mócsy Imre SJ vezetésével.

Elképesztő, hogy hogyan bántak a foglyokkal Kistarcsán: recski fogvatartása után, 1951. március 4-én itt halt meg dr. Meszlényi Zoltán címzetes püspök, akit szándékosan a többiektől elkülönítve, hideg, nyitott ablakú cellában tartottak. (Magyar Katolikus Lexikon, 2003., Szent István Társulat, VIII. kötet, 1008. oldal.) Óbudán 1951 nyarán szivárgott ki a hír, hogy a táborban raboskodik Gigler Károly is.

Szüleimtől tudtam meg, hogy néhányan meglátogatták, de beszélni nem volt szabad vele, csak kerítésen keresztül látták, amint talicskát tol, és nagyon rosszul néz ki.

Híre ment annak, hogy Gigler Károly egy év alatt húsz kilót fogyott. Az ÁVH jelentéséből tudtuk meg, hogy destruktív magatartása miatt 1952. januárjában két órai kurtavassal fenyítették meg, kezeit a bokáihoz bilincselték. Vida István dunakömlődi plébános kistarcsai emlékezéséből tudjuk, hogy: „A fürdőben láttam: csak csont és bőr.”

1953-ban amnesztiával szabadult, majd visszakerült Esztergomba. Az 1956. évi forradalom és szabadságharc idején, november 5-én Mindszenty dr. Beresztóczy kanonokot minden egyházi és közéleti tevékenységétől eltiltotta, a pannonhalmi kolostorba való vonulásának intézésével dr. Gigler Károlyt bízta meg. Esztergomból 1958-ban Dunaszentpálra helyezték, ahol öt évig szolgált. 1965 április 10-én hunyt el Győrben, beszentelt teste az esztergomi bazilikában nyugszik.

Gazdag szellemi hagyatéka, a hitoktatásért kifejtett munkássága, mint a Katolikus Nevelés szerkesztője, imakönyvek írója, szerkesztője és kiadója, lelki olvasmányok szerzője, vallási kiadványok cenzora, egyházunkért hozott önfeláldozó tevékenysége, óbudai származása, valamint nem utolsó sorban mártíromsága alapján példaképként szerettem volna bemutatni dr. Gigler Károly esztergomi kanonokot.

Köszönetemet fejezem ki Zentai (Ziegler) István úrnak, Gigler Károly unokaöccsének, hogy dokumentációjával, családi fényképekkel segítette, lehetővé tette írásomat.

(A szerző 2003 óta rendszeresen publikál, eddig közel ötven írása jelent meg. Többek között üldözött papokról, Regőczi Istvánról és a 2017- ben 98. évét betöltött, kiváló szellemi képességgel rendelkező dr. Barlay Ödön Szabolcsról is írt, valamint két könyve jelent meg a Kairosz Kiadó gondozásában Óbudáról: Svábok és zsidók Óbudán a XX. század első felében és Fiúk, fel a fejjel, a harsona zeng… – Emlékezés az óbudai 21. számú Gárdonyi Cserkészcsapatra címmel.)

Ludi Florales – Floralia az antikvitásban

Flora a római mitológiában a virágok, a növényvilág, a rügyező fák, a fiatalság, a tavasz és a termékenység istennője.

A képzőművészetben virágokkal díszített, sugárzóan szép fiatal nőként ábrázolták. Az istennőt más istennőkkel és nimfákkal is kapcsolatba hozták.

Gyakran együtt tisztelték Ceresszel, a gabonaültetés és az anyai szeretet istennőjével vagy Tellusszal, a föld istennőjével, a termőföld termékenységének biztosításával kapcsolatban. Ovidius, a római aranykor költője a görög Khloris (a zöldellő, viruló) nimfával azonosította. Egyes elképzelések szerint férje Zephyros, a virágzást segítő langyos nyugati szél istene. Mások Faunusnak, az erdők-mezők urának párjaként tisztelték. Tőle kapta a mezők és a kertek fölötti uralmat. Ő adományozta az embereknek a mézet is.

Flora kultuszát a rómaiak a szabinoktól vették át. Titus Tatius, a szabinok királya (Kr. e. 779–748) vezette be nem sokkal Róma alapítását (Kr. e. 753 után) követően. Így már Róma második királyának, Numának korában (Kr. e. 756–673) is imádkoztak hozzá. Az istennő tiszteletére állított első szentélyt Rómában építették fel a Kr. e. 241–238 körül pusztító szárazság után. A tiszteletére állított egyik templom a Quirinalis dombon állt, a másik az Aventinus domb alsó lejtőjén, a Circus Maximus közelében. A kultusz tiszteletének ápolására saját, államilag támogatott főpapja (flamen Florialis) volt.

Flora ünnepét, a Ludi Floralest a szenátus Kr. e. 238-tól rendelte el, amikor is a szél és a jégeső elpusztította a virágok jelentős részét. Az ünnep a megismétlődő terméskárok hatására Kr. e. 173- tól már évente került megrendezésre. A játékok megtartására az első templom felszentelésének napjától, április 28-tól került sor.

Az évek során több nappal bővülve végül május 3-ig tartott, és a Római Birodalom egyik legelterjedtebb termékenységi ünnepévé vált.

A Ludi Florales magába foglalt színi előadásokat, mímuszokat is, ahol gyakran pikáns témájú színdarabokat adtak elő. Az ünnep része volt a mókás cirkuszi játék, ahol vadállatok helyett nyulakat és kecskéket eresztettek egymásnak. A résztvevők színes ruhákba öltöztek, virágkoszorúkkal díszítették magukat, melyek közül a rózsa volt a legkedveltebb növény. A nők a virágok pompáját utánozva tarka ruhákban, virágkoszorúzott fővel jelentek meg. A gyakran pajzánná és kicsapongóvá váló tavaszünnep idején obszcén ábrázolásokkal bíró érméket, babot, lencsét, csillagfürt és bükköny magot szórtak a nép közé. A hat napon át tartó táncos mulatozás során bőséges lakomákat rendeztek a szabadban. Floralia alkalmával a római városok lakossága gondtalan örömben úszott.

A római tavaszünnep – Floralia napjainkban

A Floralia az Aquincumi Múzeum legnagyobb római hagyományőrző rendezvénye, 1989 óta minden évben megrendezésre kerül. Szervezője a múzeum egyesülete, az Aquincum Baráti Kör, amely megalakulásakor célul tűzte ki, hogy feleleveníti a római hagyományokat. Ezek szellemében került sor többek közt a bor ünnepére (Vinalia/Dionüszia), a nimfa ünnepre (Fontanalia), Apollo ünnepére (Ludi Apollinares) és a Saturnaliára is, amelyben a karácsonyi ünnepkör ősét tisztelhetjük.

Az Aquincumi Múzeum 2012-ig szezonálisan nyitvatartó múzeum volt, így a Floralia időpontja egybeesett a májusi szezonnyitással.

Aquincum ezzel a rendezvénnyel kívánta felhívni a nagyközönség figyelmét az évenkénti új szezonnyitásra.

Az ókori ünnep hangulata az előkerült régészeti, történeti emlékek segítségével idéződik fel. A programok utalnak a hajdan volt Ludi eseményeire: tömegeket szórakoztató mulatságok, színházi, amfiteátrumi játékok. Ünnepi menet idézi fel a hajdani zarándoklatot a római-parti forráscsoporttól a város főutcáján a város nagy szentélyébe. Tisztelgő áldozat várja Flora istennőt az aquincumi forumon.

A Floralia mind az előadások, mind az életmód-bemutatók tekintetében igyekszik hű maradni az ókori hagyományokhoz, és minden korosztály számára élményszerű programot nyújtani. Minden év májusában egy hétvégére újra életre kel az ókori Aquincum. A kövezett utcák mentén árusok jelennek meg portékáikat kínálva. A kézművesek asztalainál a korabeli mesterségek technikái ismerhetők meg. A nyüzsgő városi forgatagban előkelő római patríciusok, polgárok, rabszolgák, kézművesek, művészek jelennek meg. A kíváncsi látogató bepillanthat a legiosok, a gladiátorok és a barbár törzsek életébe. A város romjai közt a hagyományőrző csapatok táborai kereshetők fel, ahol bárki felöltheti felszerelésük tárgyait. A két nap során az Aquincum városát védelmező legiok katonái, rómaiak és barbárok csapnak össze, gladiátorok mérkőznek meg.

A gyermekeknek és felnőtteknek szóló előadások antik témájú darabokat dolgoznak fel, majd a színházban sor kerül a rabszolgavásárra is.

A város piacánál a levegőt római ételek illata járja át. Két napra ismét benépesülnek a 2000 éves város utcái, megelevenedik az aquincumi forum, és egy rövid időre minden érdeklődő római polgárrá válhat.

Az ünnep virágos vonulatát fiatal virágkötők munkái képviselik. Ők az egykori polgárváros utcáit, tereit, épületeit díszítik. Kötészeti alkotásaikkal mutatják be, mi mindent sajátítottak el a római kor virágkötészetéből és díszítőművészetéből.

Az elmúlt három évtized alatt napjaink Floralia rendezvényein generációk nőttek fel, kialakult a program törzsközönsége. Egyre nagyobb részük óbudai lakos. Műfajában az esemény iskolát teremtett: több római kori gyűjteménnyel rendelkező intézmény tekinti mintának.

A hagyományőrző ünnep mint a múzeumi bemutatás egy fajtája élményszerűen, szórakoztatva-oktatva ismerteti meg a látogatókkal azt a kulturális környezetet, amely létrehozta a Ludi Floralest.

Az egykor a Római Birodalom-szerte, így Aquincumban is megtartott római ünnep napjainkban is tovább él – életben tartja a modern kori aquincumi Floralia rendezvények sora, de korunk népszerű tavaszköszöntő majálisainak ősét is üdvözölhetjük benne. Mint annyi más, a római kulturális örökséget képező elem, ez is beépült és részévé vált közös európai-magyar kultúránknak.

(A szerző az aquincumi múzeum munkatársa)

További cikkek az Aquincumi Múzeumról:

Szétgurult drágakövek

Zsidi Paula: Mithras isten titokzatos kultusza Aquincumban

Fényes Gabriella: az aquincumi víziorgona

A sárospataki Szeplőtelen Fogantatás Bazilika homlokzatára általa tervezett másfél méteres zománcberakásos vörösréz kereszt 2014-ben került a templom oromcsúcsára, amihez a tartószerkezetet szintén ő készítette. A sárospataki bazilika déli homlokzata feletti tetőn további munka dicséri Rácz Gábor művészetét: a harangjátékot fedő 27 négyzetméteres zománcozott ablakfelület, amelyet 54 vörösréz rózsavirág díszít.

Egyik legfontosabb alkotásának a debreceni Megtestesülés templom liturgikus terének 2006-os megtervezését tartja, amely egyben egyik legmonumentálisabb, 5,50 méter magas zománcművészeti munkájának megvalósulását is eredményezte.

A templom szentélyét életfa motívum díszíti, amelynek részeként a Megváltó Krisztus, Szűz Mária és Szent János apostol alakja zománcozott vörösréz lapokból lett kialakítva.

Nem tőgyökeres óbudai. Mikor és hogyan telepedett le a III. kerületben?

Rákospalotán, a XV. kerületben nőttem fel, ahonnan gyakran jártunk kirándulni a Budai-hegyekbe. Gyermek- és fiatalkoromban a 33-as villamos és a 84-es busz, később a bicikli és a motorkerékpár hamar áthozott Pestről az Árpád hídon vagy az Északi összekötő vasúti hídon. Idővel evezni is jártunk a Római-partra. Az óbudai Híd Vendéglőt igen megkedveltük. Így került hozzánk közel Óbuda, ahol feleségemmel több mint 30 éve, 1985–1986-ban házépítésbe kezdtünk. Ekkor már négy gyermekünk volt. Sok segítséget kaptunk a szomszédoktól, a helyi mesteremberektől, az önkormányzattól is. Megbízások is érkeztek, pl. négy alkalommal kértek fel Óbuda címerének elkészítésére. Viszonzásul, latba vetve kapcsolataimat, segítettem pénzt előteremteni az óbudai Szentháromságszobor helyreállításához. Középiskolába a Török Pál utcai Képzőművészeti Szakiskolába jártam, majd felvételt nyertem a Magyar Iparművészeti Főiskolára – amelyet most Moholy-Nagy Iparművészeti Egyetemnek hívnak –, ahol szilikát szakon Schrammel Imre Kossuth-díjas művész volt a mesterem. 1974-ben diplomáztam.

Több mint négy évtizede tevékenykedem zománcművészként és liturgikus terek tervezőjeként. A mesterségbeli tudásomat itthon és külföldön – Ausztriában és Németországban – kurzusokon adom tovább.

1989-ben léptem be a Creativ-Kreis International nemzetközi zománcművészeti egyesületbe, amelynek 1992 óta magyarországi elnökeként tevékenykedem. Alapító tagja vagyok a Tűzzománcművészek Magyar Társaságának, vezetem a Szent Lukács Céhet, és felvettek a Kunstverein Coburg tagjai közé.

Úgy tudom, a III. kerületben több megbízást is sikerrel teljesített, kérem mutassa be ezeket a munkáit!

Három egyházművészeti feladatomról szólnék. A legkorábbi a hányatott sorsú Zaránd utcai Rómaifürdői Karácsonyi Kis Jézus plébániatemplom új liturgikus terének kialakítása volt 1977-ben. Festettem ezen kívül a templom díszítésére egy életnagyságú Krisztus-seccót, illetve a tabernákulumot és az oltárt tűzzománc díszítéssel láttam el. A következő III. kerületi egyházi megbízásom a Szőlő utcai Jó Pásztor Nővérek templomigazgatójától, Bakonyi József atyától érkezett.

1991-ben a rend alapításának 100. évfordulója alkalmából elkészítettük a diófa-zománcozott vörösréz díszítésű szembemiséző oltárasztalt, ambót (szószéket), papi székeket, ministráns zsámolyokat.

Nyolc évvel később elbontásra került a régi oltárépítmény, és helyére zománccal díszített pastofórium (szentségház) került. Ekkor több művész is bekapcsolódott az átalakítási munkálatokba: Kecskés Ágnes elkészítette a Jó Pásztor gobelin oltárképet, Kun Éva halott Krisztust ábrázoló kerámiaszobrot alkotott, Krajcsovics Károly ötvösművész a keresztelőmedencét és a tabernákulum fejezetét az örökmécsessel alkotta meg, Gajzágó Sándor festőművész a Jó Pásztor Rendet alapító Szent Eufráziáról festett képet.

Néhány évvel később megterveztem a templomteret nyugati oldalon lezáró, életfa szimbólummal díszített szekrényfalat, amely fölé megfestettem a kereszténység 2000. évének szimbólumát és az azt közrefogó két angyalalakot.

Később a templom kert felőli külső falára 210×90 cm-es méretű Szent Kristóf-ábrázolást készítettem tűzzománcból.

A harmadik óbudai feladatomat a szalézi rendtől kaptam. 1994- ben átépítették, bővítették Bécsi úti kápolnájukat, és Peish Ferenc házfőnök atya megbízott, hogy végezzem el a Segítő Szűz Mária templom szentélyének elrendezését, tervezzem meg a szembemiséző oltárt, az ambót és a padokat. 1995-ben valósulhatott meg a 380 cm-es, széttárt karú Krisztust ábrázoló tűzzománc oltárképem. A 2000-es évek elejétől a templom bécsi úti homlokzatát díszíti a Segítő Szűz Máriát megjelenítő 210×60 cm-es tűzzománc képem.

Milyen hazai és külföldi megbízatásai voltak a fentieken kívül?

Első jelentős munkafeladatom a Maulbertsch mester által kifestett sümegi plébániatemplom térrendezése, a zománcdíszítésű oltár, ambó megvalósítása volt 1978-ban.

Az esztergomi Szemináriumi Kápolnában, Debrecen két templomában, Hernádnémeti, Ózd, Sárospatak, Segesvár és Hága templomaiban folytatott egyházművészeti, belsőépítészeti munkáim érdemelnek említést. Profán megrendeléseim közül a jelentősebbek: Ráckevén a vízműtelep központi fogadóterébe került 28 négyzetméteres zománcképem; a Magyar Külkereskedelmi Bank központi épületének pénztárhelyiségében látható két nagyméretű zománcképem. Megterveztem továbbá a németországi Himmerod ciszterci kolostor fogadóterének zománcdíszítését. Himmerod Zománcmúzeumában és a kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely gyűjteményében találhatók meg munkáim. Gyakran tartok tűzzománc-művészeti kurzusokat itthon, Ausztriában és Németországban.

Jéger úr boldogan bicegve nyújtotta felénk a pulton kissé áthajolva e megfelelően keserű gombócokat, az egyik lábát ugyanis Doberdónál – avagy Isonzónál, ebben már nem vagyok bizonyos – hagyta, boldog pedig ezért volt, mert jól csinálta a szakmáját, melyet szeretett, és a hazafias népfront oklevelénél mindig fontosabb volt számára a csillogás, amely megjelent a szemünkben, amint sorban álltunk a pultja előtt. Nem tűnt el teljesen az életemből az a boldog keserűség azóta sem, hisz ehettem sokszor Brüll úrék, valamint még a kilencvenes években is a Vörösvári út harmincvalahány alatti kicsiny Kakadu cukrászda hasonmód megfelelően keserű csokoládéfagylaltjából,

szóval azóta is gombóc van a torkomban, ha ezekre a hideg, sötétbarna gömbökre gondolok, és a fülemben, mintha őz lépne ágra, halkan visszhangzik a tölcsér ropogása.

Na, a jó Isten tudja, hogy e képről miért jutott eszembe az a megfelelően keserű csokoládéfagylalt, tán – mint rendre – itt is késésben van a tudomány, és csak ezután fogja kimutatni fehér köpenyében Amerikában valaki, hogy megfelelő erősségű és megfelelő szögben eső fénynél némely óbudai ház faláról is endorfin sugárzik, fotós legyen a tölcséres gépe mögött, aki elkapja. S ha ez így van, ezer szerencsénk, hogy itt élünk Aquincumban, és felvetett fővel sétálva a katonai amfiteátrum környékén, ilyen megfelelően boldog házra akadhatunk.

Nézzék csak, a zöld levelek épp annyit takarnak belőle, amennyit a teljes látás érdekében takarniuk is kell, s orrcimpánkat szinte megcsapja a dús levegő, melyet e kicsiny, zöld erőművek a Lajos utca felől bőven érkező széndioxidból készítettek. Elektromos vezetékek adnak találkát egymásnak a falon, jelezvén az aggódók számára, hogy a ház be van kapcsolva a Föld energiahálózatába, és ha a falak mögött olyanok is élnének, akiket nem boldogítanak eléggé a fönti emlékek, hát estéről estére törököt foghatnak kedvenc csatornájukon.

Az erkélyek úgy, oly lassan vonulnak az ég felé, mint a Budapest épületeiből mára kiveszett páternosterek, amelyek a nevüket – ugye hallják? – a halálfélelemben támadó vallásos érzületből kapták.

(Vajon hová dobták ki ezeket a rejtelmes örökmozgókat, s miként volt lehetséges, már ha így volt, hogy amíg őröltek, egyetlen embert sem szabdaltak szét?) Itt kapaszkodik végül a falon ez a kecses, rozsdásan is fiatal zászlórúd, amely – formája-anyaga tanúskodik róla – egyidős magával a negyvenes évek elején épült házzal, amely légiós hadijelvény tartórúd is lehetne, és akkor is szemszűkítőn szép, ha e sorok írója semmilyen zászlót nem látna szívesen lengeni rajta.

Kivéve talán, igen, azt mégis, a Jéger úr fehér köpenyét.

Az Óbudai Evangélikus Egyházközség története a reformáció kialakulása és magyarországi elterjedése folytán a XVI. században kezdődött, azonban az óbudai hívek jegyzett közösséggé alakulása 1844-ben ment végbe. Korábban, az óbudai reformátusok vonatkozásában már olvashatóak voltak a XVI–XVII. századi település- és társadalomtörténeti előzmények, így az elkövetkezendőkben elsősorban az evangélikus közösség XIX–XX. századi változatos és szerteágazó történetét mutatjuk be. Ezt megelőzően a reformáció kialakulásával kapcsolatban érdemes áttekinteni egy elnagyolt helyzetjelentést azokról a jelenségekről, amelyek előzményként szolgáltak a reformáció létrejöttéhez, elterjedéséhez és az óbudai gyülekezet kialakulásához.

Előtörténet: keresztény eretnekmozgalmak

Ha a keresztény egyház történetét nézzük, akkor elmondható, hogy az egyház megalakulásának pillanatától kezdve jöttek létre olyan megmozdulások, amelyek eltértek az elfogadottaktól, az előírtaktól, és más elvek, értelmezések, tézisek, vallásgyakorlat alapján működtek.

Néhány eretnekmozgalom felsorolásából is láthatóvá válik, hogy az egyház megreformálásának gondolata nem előzmények nélküli, hirtelen felbukkanó jelenség volt, hanem hosszú évszázadok megmozdulásai előzték meg.

A IV. században a donatisták az eltévelyedett papok kizárását hirdették, az arianusok pedig a Szentháromság fogalmát értelmezték eltérően. Az V. században a pelagianizmus hívei a bűn természetéről gondolkodtak másként, a nesztoriánusok Krisztus emberi mivoltát vallották, a monofiziták pedig Krisztus isteni természetéről értekeztek. A VII. században a bogumilok a jó és rossz teremtéstörténetét és küzdelmét hirdették, a XII. századi valdensek pedig tagadták a papság szerepét. Az ekkoriban feltűnt beginák és begárdok a tökéletességre törekedtek, és a szabad akarat eszméjét vallották; a XIII. századi flagellánsok pedig vezekléssel és önsanyargatással gondolták elérni az üdvösséget. A reformáció megjelenése előtt, a XV. században a husziták mozgalma elutasította a szentekhez való könyörgést, a képek, ereklyék tiszteletét és a szerzetesi életet.

Európa a XV–XVI. században

A XV–XVI. század a korábbi évszázadokhoz képest megújuló, nagyon izgalmas, pezsgő időszaka az európai történelemnek, amelynek a tudományra, a kultúrára és a vallásra tett hatása hosszú évszázadokon keresztül meghatározta a további fejlődést. Ebből kiindulva mindenképpen érdemes pár szóban kitérni arra, hogy milyen körülmények közé, milyen légkörben született meg a reformáció. A korszak uralkodó eszmeisége a humanizmus, ami elfordul az istenközpontúságtól, és mindenek mértékévé az embert teszi meg. Szintén megjelent és nagy felfordulást eredményezett a heliocentrikus világkép, amely a Napot teszi meg a Naprendszer és egyszersmind a világegyetem közepének.

Ekkor bukkant fel az alkímiai orvostudomány, amely a filozófia, a bölcsesség szeretetét, az asztrológia ismeretét, az anyag átalakításának elvét és az erkölcsös, önzetlen orvos eszméjét hirdette.

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy ez volt a nagy földrajzi felfedezések időszaka, aminek következtében Európa és az addigi emberek világképe jelentősen kitágulhatott. Végül, de közel sem utolsósorban ekkor jelent meg a nyugati civilizációban a könyvnyomtatás, ami az írott munkák elterjedését és tömegkiadását is jelentette.

A vallás szempontjából a könyvnyomtatás legfontosabb eredménye, hogy a Szentírás sokak számára elérhetővé vált, ami által a papság addigi szerepe is megváltozott. Az egyházi megújulásra gyakorolt hatását pedig jól mutatja az elterjedt mondás, miszerint a reformáció a könyvnyomtatás gyermeke.

A reformáció születése

Ebben a mozgalmas és forrongó eszmék által uralt, a korábbi évszázadok vallási előzményeitől átitatott Európában jelent meg a reformáció, amelynek létrejötte, megszületése Luther Márton fellépésével vette kezdetét. Luther Márton 1483. november 10-én született Eislebenben. 1501-ben iratkozott be az erfurti egyetemre, és 1505-ben szerzett licenciátust. Néhány hónappal később egy villámcsapásban majdnem meghalt, és a halálközeli élmény hatására megfogadta, hogy a szerzetesi pályát választja hivatásul. Az erfurti ágostonrendi kolostorba vonult, ahol 1507-ben pappá szentelték, majd erkölcsfilozófiát tanított a wittenbergi és az erfurti egyetemen. 1510-ben római utazást tett, amely során döbbenten szembesült az egyház dekadenciájával, és ez a tapasztalat nagymértékben meghatározta későbbi gondolkodását. Eddigi tanulmányai és tapasztalatai tükrében egyre inkább tudatosult benne, hogy az egyházon belül megújulásra és változásra van szükség. 1517. október 31-én kiszögezte 95 pontját a wittenbergi vártemplomra, amelyben a búcsúcédulák elleni határozott fellépést hirdette.

Luther nem gondolt egyházszakadásra, ő a téziseit vitaindító iratnak szánta, amelyben a bűn és a megtérés területét boncolgatta.

Az egyházi vezetés azonban határozott fellépést sürgetett a lutheri tanok ellen, és a pápa 1518-ban Rómába rendelte tanainak kivizsgálására. Luther nem hátrált meg, tovább folytatta elméleti és gyakorlati munkásságát, amelynek – és más egyházszervező hittársai és követői (pl. Melanchton) tevékenységének köszönhetően – későbbi eredménye lett, hogy ebben a zaklatott és (vallási) háborúkkal szabdalt Európában megszületett az evangélikus egyház.

Óbuda korabeli vallási élete

Óbuda török időszak utáni élete gyakorlatilag 1688-ban kezdődött, amikor 40 magyar református család visszaköltözött a településre. Ebből is kitűnik, hogy a protestantizmus ismert jelenség volt Óbudán. Luther Márton 1517-ben bekövetkező wittenbergi fellépése után a reformáció hamar, már a XVI. században egyre jobban elterjedt Óbudán is, azonban a török megszállás a város életével együtt a protestantizmus fejlődését is korlátozta. A török kiűzése után, a XVII. század végétől a visszatelepült református magyar családok mellett egyre markánsabban megjelentek – az Óbudát 1659-ben megszerző és birtokló Zichy-család telepítési politikájának következtében – a katolikus német telepesek.

A már amúgy is izgalmas helyzetet tovább színesítette, hogy a Zichyek a zsidóság betelepítését is felkarolták, hiszen adójuk külön bevételt jelentett a földbirtokos családnak, így egy újabb vallás térnyerésére is sor kerülhetett.

Óbudai fiókegyház (1844–1909) – Martin Konrád

Amint a korábbiakból is kitűnik, a XVI–XVIII. századi óbudai vallástörténetet áttekintve evangélikus gyülekezetről vagy intézményesült közösségről nem beszélhetünk, ugyanakkor valószínűsíthető, hogy ezekben az évszázadokban is voltak Óbudán a lutheri tanokat követő személyek, családok. A XIX. század közepéig mégsem beszélhetünk szervezett keretek között működő óbudai evangélikus közösségről, az itt élő lutheránus tanokat követő hívők a budai vagy a pesti gyülekezetekhez csatlakozhattak.

Nagy változást hozott a főváros evangélikus közösségei szempontjából az 1844-es esztendő, mivel ebben az évben vált önállóvá a Budai Evangélikus Egyházközség, illetve lett gyülekezete – mint a budai egyházközség fiókegyháza – az óbudai közösségnek.

Szükség is volt egy helyi gyülekezet megszervezésére, hiszen az evangélikusok nagyobb mértékben az iparosodás előretörésével, a 1840-es években jelentek meg Óbudán. A hajógyár megalapítása nyomán több evangélikus vallású munkás, tisztviselő telepedett le a településen, ők jelentették az alapját az 1844-ben megalakult gyülekezetnek. Mivel a kezdeti időben nem volt önálló anyaegyház, ezért a lelkészi szolgálatot részben a budai, részben pedig a pesti lelkészek látták el. Saját templomuk nem lévén, az összejöveteleiket, istentiszteleteiket ebben a kezdeti időszakban magánházakban tartották.

Martin Konrád (1823–1895)

Martin Konrád 1823. április 9-én a Tolna megyei Varsád községben, egy birtokos családba született. Elemi iskoláját szülőfalujában végezte, gimnáziumi és felsőbb oktatásban pedig Gyönkön részesült. 1839-ben lett tanító, és pályája első éveiben Kis-Tormáson, Mekenyersen, illetve Bonyhádon segédtanítóként dolgozott, majd 1846-ban az evangélikus hitközség hívta Óbudára tanítónak. Részt vett az 1848–49-es szabadságharcban, amelynek következményeként hosszú éveken keresztül bujkálnia kellett. A rejtőzködés éveit követően, 1861-ben már a városi bizottság tagjának választották, és új pozíciójából fakadóan még hatékonyabban tevékenykedhetett a népoktatás fejlesztése érdekében. 1863-ban, a főváros egyesítése alkalmával a III. kerületi Vörösvári úti községi iskola vezető tanítójának nevezték ki, amely pozíciót egészen 1894-ig töltötte be. Tanítói működésének 50. évfordulója alkalmával, 1890-ben érdemei elismeréséül megkapta az arany érdemkeresztet. Martin Konrád 55 év tanítás után, 72 éves korában, 1895-ben hunyt el, és az óbudai köztemetőben helyezték nyugalomra.

A vallási közösségek egyik fontos feladata, hogy tanításaikat, nézeteiket, hagyományaikat átadhassák a fiatalabb generációknak, ezért kiemelten fontos, hogy e közösségek rendelkezzenek iskolákkal. Annak ellenére, hogy az óbudai gyülekezet a közösségi szerveződés elején járt, már az 1840-es évek közepén létrehozták az iskolát (Zichy u. 7.), és e korai időszaktól kezdve itt tevékenykedett a gyülekezet egyik legjelentősebb és legfontosabb személye, Martin Konrád tanító. Ő az iskolaalapítás idején, 1846-ban került Óbudára, és több mint 50 éven keresztül nevelte az ifjúságot az ágostai hitre, illetve a magyar nyelv ügyének élharcosaként ennek szépségeire.

A gyülekezet megalakulása után másfél évtizeddel, 1859-ben már felmerült a budai egyházközségtől való elszakadás és az önállósodás gondolata, azonban az óbudai közösség helyzete ekkor ezt még nem tette lehetővé.

Ebben az időszakban a templomépítésre egyáltalán nem gondolhatott a gyülekezet, hiszen anyagi helyzete ezt nem tette lehetővé, így az óbudai evangélikus hitélet központját ezekben az évtizedekben is a Zichy utca jelentette.

A szűkös viszonyokat érzékelteti az 1868-ban kiállított szegénységi bizonyítvány, amelyben a városi tanács elismeri az óbudai evangélikus közösség helyzetét. Az iskola 1869-ben átkerült a főváros fennhatósága alá, így ennek terhei a továbbiakban a fővárost illeték. A megváltozott helyzetnek köszönhetően az óbudai közösség pár évtizeddel később, 1896-ban az iskolaépületet gyülekezeti házzá alakíttatta át, ahol egy oltárral ellátott imaterem is helyet kapott. Ezt követően a templom felépítéséig – közel négy évtizeden keresztül – itt tartották istentiszteleteiket az óbudai lutheránusok.

Önálló anyaegyház (1909–1948) – Móhr Henrik

A XX. század első éveiben azonban egyre határozottabban megfogalmazódott a budai anyagyülekezettől való elszakadás és az önálló anyaegyház létrejöttének igénye. 1908-ban új gyülekezeti felügyelővé Dr. Szalay Sándort választották meg, aki már beköszönő beszédében célul tűzte ki, hogy az óbudai közösség minél előbb önálló anyaegyházzá alakuljon át. Ennek érdekében kérvénnyel fordultak anyaegyházukhoz, a budai egyházhoz, amelyben a földrajzi fekvésből fakadó közlekedési viszonyokra, a hozzájuk kapcsolódó szórványközösségekre és az időközben megerősödött anyagi helyzetre hivatkozva kérték az önállósodás engedélyezését. A Budapesti Evangélikus Egyházmegye beleegyezése után a Bányai Egyházkerület 1909 szeptemberében közgyűlési határozatban fogadta el a kérvényt, és engedélyezte a III. ker. Ágostai Hitvallású Egyházközösség anyaegyházzá alakulását. Az engedély arról is rendelkezett, hogy Óbudához csatolják az újlaki közösséget és a pomázi járásban található szórványtelepüléseket. A megalakulás utáni években már 18 szórványgyülekezet tartozott Óbudához.

A frissen megalakult egyházközség mindenekelőtt saját lelkészt szeretett volna, ezért lelkészválasztás céljából pályázatot írt ki, majd három jelölt közül novemberben kiválasztották és kinevezték első saját lelkészüket, Móhr Henriket, aki 1910 januárjától állt szolgálatba.

Megválasztották az első tisztikart is, amelynek felügyelője az önállósodás korábbi élharcosa, Dr. Szalay Sándor lett. Az egyre inkább szerteágazó és növekvő létszámú közösségi élet kiszolgálására pedig énekkart alapítottak, és könyvtárat hoztak létre.

Móhr Henrik (1879–1967)

Móhr Henrik 1879-ben született a szlovákiai Szentgyörgy településen evangélikus családba. A Pozsonyi Evangélikus Líceumban érettségizett, majd ezt követően a Pozsonyi Evangélikus Teológiai Akadémia hallgatója lett. Lelkésszé avatása után, 1903-tól a Budai Evangélikus Egyházközösség segédlelkészi és vallástanári szolgálatába állt. 1909-ben megpályázta a frissen alakult III. ker. Ág. Hitv. Evangélikus Anyaegyház lelkészi hivatalát, amelyet 1910. január 1-től kezdve egészen 1948-ban kérvényezett nyugdíjazásáig betöltött. Ez alatt a közel négy évtized alatt kiemelkedő szerepet töltött be az óbudai evangélikus egyházközösség kiépítésében, felvirágoztatásában, illetve újjáépítésében. Lelkészi elhivatottsága és munkássága elismeréseként 1937-ben a Budapesti Egyházmegye alesperesének választották. 1948-ban, a gyülekezet élén eltöltött közel négy évtizednyi szolgálatot követően kérte az egyház vezetőségétől nyugdíjazását, amelyre még ebben az évben sor került. Az idős lelkész ezt követően még több alkalommal tartott istentiszteletet a főváros különböző gyülekezeteiben, végül 1967-ben, közel 90 évesen érte a halál.

Az előző korszakban említett Zichy utca 7. szám alatt működő gyülekezeti imaterem már a XX. század elejétől szűkössé vált az egyre bővülő közösség számára, hiszen a lelkigondozás nemcsak az óbudai evangélikusok összefogását jelentette, hanem a gyülekezet a 18 környékbeli település lutheránus lakosságának az irányítását is ellátta. A folyamatosan növekvő létszámból kifolyólag már ebben az időszakban felmerült a templomépítés lehetősége, a gondolatot rövidesen tett követte, és az anyaegyházzá alakult gyülekezet a templomépítés céljára aktív gyűjtésbe kezdett. A befolyt adományoknak és néhány ingatlan értékesítésének köszönhetően pár éven belül jelentős összeget sikerült gyűjteni, azonban az ígéretes előzményeket követően az I. világháború az egyházközség terveit is keresztülhúzta. A háború egyre nagyobb terhet rótt az országra, a lakosságnak és különböző közösségeinek egyre szélesebb körben kellett áldozatot hozni a gazdaság működőképessége és a háborús termelés érdekében. Az óbudai evangélikus közösség is meghozta a maga áldozatát, mivel a templomépítésre eddig összegyűjtött összeget felajánlotta az ország számára vissza nem térítendő hadikölcsönként. Ennek következtében a közösség tagjainak még közel két évtizeden keresztül kellett szorongania a Zichy utcai imateremben istentiszteleteik alkalmával.

A két világháború közötti időszakban a világháború okozta trauma és nyomor enyhítésére a gyülekezeten belül karitatív tevékenységek elvégzésére különböző egyesületek jöttek létre, illetve megindult a belmisszió tevékenysége is. A megfelelő vallási nevelés biztosítására és a szegényebb sorsú diákok részére vasárnapi iskolát alapítottak, a szervezettebb szeretetszolgálat érdekében létrejött a helyi evangélikus nőegylet, 1931-ben pedig a Lajos utca 138.-ban szeretetotthont létesítettek. Mindeközben a lelki élet fejlődésének biztosítására a közösség könyvtárában található kötetek száma 2200-ra emelkedett.

Ugyanakkor a saját templom építéséről sem mondott le a közösség, és már az 1920-as évek elején újra megalakult a templomépítő bizottság, amelynek szervezésében ismét elindult a gyűjtőmunka; ennek egyik legjelentősebb irányítója Dr. Szalay Sándor gyülekezeti felügyelő, illetve utódja, Dr. Fabinyi Tihamér kereskedelemügyi miniszter volt. A bizottság hatékony munkájának és jelentős állami támogatásnak köszönhetően 1934-ben – Friedrich Lóránt építész tervei alapján – megindultak az építkezési munkálatok.

Néhány hónappal később, 1935. június 16-án legújabb templomának avatására ébredt Óbuda, hiszen ezen a napon szentelte fel Dr. Raffay Sándor püspök Isten legújabb házát.

Az építkezés folytatásaként a következő évben átadták a templom mögött elhelyezkedő új gyülekezeti házat és lelkészlakot.

Az óbudai evangélikus templom külsejének meghatározó eleme a terméskő, ebből építették a campanileszerű tornyot is. A homlokzat simaságából a középen elhelyezett kőkereszt emelkedik ki, a templom belső tere tágas, karzata pedig a torony felőli oldal mellékhajójában található. Az oltár mögötti márványtömbökből épített halom a Golgota hegyét jeleníti meg, ebből magasodik ki a fakereszt, rajta Jézus nevének feliratával. A templom és a korabeli gyülekezeti élet megkoronázásaként 1940-ben adták át az orgonát, amely rövidesen az ország egyik legszebb hangú orgonájaként lett nyilvántartva, és ettől kezdve számtalan orgonahangversenynek adott otthont a zsúfolásig megtelt templom.

A háború azonban ismét közbeszólt, és 1944. december 31-én bombatalálat érte a templomot, amelynek következtében az orgona teljesen elpusztult – összeolvadt fémhalommá vált –, és a templomból is csak négy üszkös fal maradt meg. Visszaemlékezések szerint Móhr Henrik, az akkor már idős lelkész egyedül küzdött a tűzzel – megfelelő felszerelés hiányában, vödörben hordott vízzel próbálta megállítani a tűz terjedését, mindhiába.

A tűz pusztítása mintegy előre jelezte az elkövetkező időszak hányattatásait, a felülről vezényelt egyházellenes államhatalom intézkedései által beszűkített életteret, amely időszak alatt sokszor a puszta fennmaradás volt a tét. A háború utáni időszakban a templom újjáépítése jóval több időt vett igénybe, mint maga az eredeti építkezés.

Annak ellenére, hogy a tetőt még 1946-ban sikerült rendbe hozni, a templomi istentisztelet megtartására egészen 1948 tavaszáig kellett várni. Ezekben az években az alagsori nagyteremben tartották az istentiszteleteket, itt állították fel még a Zichy utcai házban használt régi oltárt.

Ez az átmeneti „alagsori” időszak 1948 tavaszáig tartott, amikor Ordass Lajos püspök átadásával a templom ismét teljes használatba kerülhetett. Móhr Henrik a templom újbóli átadása után nem sokkal kérte a nyugdíjazását, és még ebben az évben elköszönt az óbudai gyülekezettől.

Az átkosban (1948–1989)

A fordulat éve, 1948 után az állami hozzáállás nem könnyítette meg az egyházak munkáját, az Állami Egyházügyi Hivatal minden apró – általuk ellenségesnek tartott – megnyilvánulást ki akart vizsgálni, és ezeknek a kivizsgálásoknak nem ritkán semmi más céljuk nem volt, mint a vizsgálatban szereplők ellehetetlenítése és a puszta megfélemlítés. A rendszer működésének várható következménye lett Móhr Henrik lemondása, az utána következő időszakban pedig a lelkészek folyamatos „vándorlása” az óbudai parókia élén.

1949 januárjától Óbudán a lelkészi feladatokat Dezséry László látta el, és az év kiemelten fontos eseménye volt, hogy a gyülekezet ekkor ünnepelte fennállásának 40. évfordulóját. A következő évben Nagy-Budapest létrejöttével megváltoztak a főváros kerületeinek határai, a III. kerület is kibővült, hozzá csatolták Csillaghegyet és Békásmegyert, amelynek hatására – habár a gyülekezet területileg nem változott – megváltoztatták az óbudai evangélikus közösség elnevezését, ettől kezdve Óbuda-Újlaki Ágostai Hitvallású Evangelikus Egyházközösség lett a hivatalos megnevezés.

Az ezt követő négy évtizedben a politikai és pártállami intézkedések miatt a vallásos életet minél inkább a templom falai közé próbálták szorítani, sőt az Állami Egyházügyi Hivatal és a kiépített besúgóhálózat által mindenféle működést próbáltak felügyelni, és amennyire lehet, korlátozni.

Ez természetesen rányomta bélyegét az óbudai közösség életére is, mindamellett, hogy ezen időszak lelkészei (Dezséry László, Komjáthy Lajos, Fülöp Dezső, Görög Tibor, Nagy István) a lehetőségeikhez képest próbáltak minél teljesebb egyházi és vallási életet biztosítani a gyülekezet megmaradt tagjai számára.

Új időszak (1989 óta)

Az oltár 1989. évi renoválása már az új idők jeleként a nyugodt, félelem nélküli vallásgyakorlat eljövetelét vetítette előre, azonban a második világégés oltáron hagyott nyomai emlékeztetik a látogatót arra, hogy nem mindig volt ez így. Az ezekben az években itt dolgozó lelkészek (Bálint László, Bálintné Varsányi Vilma, Jakab Béla) hivatástudata, szervezőképessége, kiegészülve a gyülekezet tisztségviselőinek munkájával, hozzájárult ahhoz, hogy negyven év elnyomás után a közösség újból megerősödjön, lépést tudjon tartani a XXI. századi kihívásokkal és – többek közt egy, a templomtérben látható állandó kiállítás létrehozásával – méltó módon ünnepelje meg a reformáció 500. évfordulóját.

(A szerző történész, az Óbudai Múzeum munkatársa)

Annak okait, hogy Luther 1517-ben a wittenbergi vártemplom kapujára kiszögelt 95 tételével meginduló reformáció ilyen hamar ismert lett Óbudán – és Magyarországon –, a korszak eseményeiben és ezek következményeiben lehet fellelni. Egyrészt II. Lajos egyik gyámja, Brandenburgi György őr­gróf a reformáció és Luther tanainak lelkes követője lett, illetve Lajos későbbi felesége, Mária szintén támogatta az új hitet, így az udvar köreiben részben támogatásra találtak a megújult hitelvek. Mária királyné révén pedig Óbuda – mint királynéi uradalom – szintén hamar kapcsolatba került a reformációval. Másrészt az 1526-os mohácsi csatában a magyarországi (katolikus) egyház vezetőnek jó része elpusztult, amelynek következtében ideiglenesen meggyengült a katolikus egyház belső felépítése.

Ez abban a formában közvetlenül is érintette Óbudát, hogy az itt lévő középkori egyházi intézmények 1526 után sorban elhagyták a települést, így az itt maradt lakosok a vallási életüket tekintve magukra maradtak, megteremtve a lehetőséget az új eszmék iránti fogékonyságra.

Végül 1541-ben, az ország három részre szakadásával Óbuda is a török hódoltság része lett, így tovább gyengült a korábbi (katolikus) egyház fennhatósága, ami szintén segítette az új vallási mozgalmak letelepedését és megerősödését. Mindemellett a törökök budai bevonulása következményeként a budai protestánsok is Óbudán találtak ideiglenesen menedéket.

A török hódoltság ideje alatt nem volt könnyű az élet Óbudán, hiszen a budai vilajet részeként a település török fennhatóság alá tartozott, ugyanakkor a helyi lakosoknak a komáromi uradalomhoz tartozván is kellett adót fizetni, sőt egy időben a váci várkapitány is megkövetelte az ingyenmunkát, a robotot. Ráadásul a Buda visszafoglalására indított hadjáratok alkalmával Óbuda rendszeresen hadszíntérré vált, ami együtt járt a lakosok kötelező kitelepítésével. Két hosszabb időszakról tudunk, amikor az óbudaiak elhagyták lakhelyüket: először 1596-ban, amikor Pálffy Miklós gróf egyetlen éjszaka alatt 195 megpakolt szekérrel együtt megszöktette a lakosokat, és csak 1606 után tértek vissza, illetve 1684 és 1688 között szintén el kellett hagyniuk házaikat. Természetesen azokban az időszakokban, amikor különböző katonai konfliktusok következtében fegyveresek támadtak a városra,

hosszabb-rövidebb időre az itt lakók ismételten kénytelenek voltak elmenekülni a településről, azonban amint lehetőség adódott, mindig visszatértek.

A Magyarországi Református Egyház megalakulását követően több egyházkerületből állt, amelyek közül a Dunamelléki Egyházkerület megszervezése Szegedi Kis János nevéhez fűződött. A XVI. században az egyházkerülethez öt egyházmegye tartozott, amelyek közül az egyik az óbudai (majd fehérvári, később vértesaljai) egyházmegye volt. Annak ellenére, hogy erre a korai időszakra vonatkozóan, Óbuda tekintetében konkrét adatokkal nem rendelkezünk, már az előbbiekből is kitűnik, hogy ezekben az években is létezett református közösség a településen. Az 1620-as évektől kezdve pedig már több óbudai református lelkész neve is ismert, mint például Simándi Bodó Mihály (1622), M. Kecskeméti István (1628) vagy Esztergomi S. Miklós (1629).

Ellenreformáció és protestáns üldözés

A XVII. század folyamán, a katolikus reformok (ellenreformáció) megerősödésével a hazai protes­tantizmus egyre nehezebb helyzetbe került, újból felerősödött a protestánsok üldözése.

Jóllehet ebben az időszakban már törvényes keretekben biztosították a protestánsok szabadabb vallásgyakorlását, a mindennapi életben mégis folyamatosak voltak a reformáció híveit érő atrocitások.

Ugyanakkor ezek az erőszakos tevékenységek a hódoltság területén lévő gyülekezeteket kevésbé érintették, hiszen itt a királyi hatalom és a katolikus klérus nem gyakorolhatta hatalmát és befolyását. A török kiűzése után azonban ezeken a területeken is megváltoztak a viszonyok.

Óbuda esetében ezt az időszakot egy korabeli óbudai jobbágy, bizonyos Madarassy Gergely életén keresztül lehet érdekesen bemutatni. A Madarassy élettörténetével kapcsolatban fenn­maradt adatokat mintegy mozaikszerűen össze­illesztve kirajzolódik, hogy milyen lehetett egy XVII–XVIII. században élt óbudai református jobbágy élete. A család már valószínűleg Gergely születését (kb. 1650) megelőzően is Óbudán élt, tehát a família óbudai története bőven a török időszakba nyúlik vissza. Azt is lehet tudni, hogy – sok más helybeli családhoz hasonlóan – a Madarassyak reformátusok voltak, és a török uralom alatt a település egyetlen használható középkori templomában, a Margit kápolnában (mai Szent Péter és Pál plébániatemplom helyén állt) tartották istentiszteleteiket.

Mivel a törökök nem foglalkoztak azzal, hogy a kereszténységen belül ki milyen felekezethez tartozott, ezért – 1686-ig – a pesti és a budai gyülekezetek mellett Óbudán is viszonylag nyugodtan tarthatták összejöveteleiket a református gyülekezet tagjai.

Holott 1659-ben jogilag a Zichy-család birtokába jutott az uradalom, de a török fennhatósága miatt ez nem változtatott a mindennapok menetén.

Madarassy Gergely az 1680-as évekre a település egyik legjobb módú jobbágyává vált, aki egy XVII. század végén készített adóösszeírás alapján egész telkes jobbágy volt, és egy vízimalom, öt ló, hat ökör, hét tehén, négy sertés, 170 juh és 20 kapásnyi (kb. 1600 négyszögöl) szőlő tartozott a birtokába. Egy 1697-es tanúkihallgatási jegyzőkönyv alapján az is kiderült, hogy a török időszak alatt öt-hat éven keresztül Budajenőn is bérelt földeket. Ezekben az évtizedekben az itt élt családok életének megkeserítője – az adók mellett – a település hadszíntér jellege volt, emiatt kellett többször is elhagyniuk házaikat, ami egyben azt is jelentette, hogy visszatértükkor az elejétől kellett kezdeni egy-egy jobbágygazdaság kialakítását. Az utolsó, 1684-es elköltözés után egészen 1688-ig, Székesfehérvár visszafoglalásáig vártak a visszatelepüléssel.

Amikor 40 magyar református család – köztük Madarassy Gergely – visszaköltözött Óbudára, újból birtokba vették a Margit kápolnát, és elkezdték újrateremteni korábbi életüket.

A viszonylagos béke és nyugodt vallásgyakorlás kb. tíz éven keresztül tartott, ekkor azonban a Zichyek erőszakkal elvették a reformátusok által használt templomot, és átadták a frissen betelepült, nagyobb létszámú katolikus németeknek. A templomuktól megfosztott reformátusok Madarassy Gergely telkén találtak arra alkalmas helyet, ahol szertartásaikat, összejöveteleiket – erőteljesen korlátozott keretek között – megtarthatták. A földesúri rendeletek miatt templomot, oratóriumot ezekben az időkben nem használhattak, istentiszteleteket nem tarthattak, és lelkész sem gyakorolhatta itt hivatását. Egy 1681-es királyi rendelet miatt a Zichyek nem tilthatták be teljesen a református vallás gyakorlását, de amennyire tudták, megnehezítették azt. A helyzet egészen odáig fajult, hogy a XVIII. század elején több magyar család, köztük Madarassy Gergely is kénytelen volt újra elhagyni Óbudát, és csak közel tízévnyi „száműzetés” – és könyörgés – után térhetett vissza a településre. Az 1710-es években visszatért protestáns családok – szűkös keretek között egy celláriumban – újból a Madarassy-telken tartották összejöveteleiket, gyakorolták hitéletüket.

Minden felekezet életében fontos szerepet kap a hitelveknek megfelelő tanítás. Óbuda református egyházközösségének esetében ettől az időszaktól kezdve folyamatosan kimutathatók az itt szolgálatot teljesítő iskolatanítók, akiknek sora 1716-ban Pátkay Györggyel kezdődött. Az ezt követő időszakban nem sokat változott a helyzet: III. Károly és Mária Terézia sem könnyítette meg a protestáns felekezetek vallásgyakorlását, érvényesülését.

Óbuda esetében mégis érdekes ez az időszak, mert ettől kezdve maradtak fenn a gyülekezet anyakönyvei, amikből már részletes és pontos kimutatásokat lehet készíteni az egyházközösség mindennapjaival, a gyülekezet tagjaival kapcsolatban.

Óbuda, a protestáns fellegvár

Az 1730-as évek végén Madarassy Gergely meghalt, és mivel utódja nem született, ezért birtoka a földesúrra, vagyis Zichy Péter özvegyére, Bercsényi Zsuzsannára szállt. A grófné éves adófizetés (25 forint árenda) ellenében megengedte a reformátusoknak, hogy továbbra is használják a Madarassy-fundust, sőt 1740-ben engedélyt adott egy oratórium építésére is, ami a korábbi viszonyokhoz képest jelentős előrelépés volt. Mindenképpen szükség volt erre az imaházra, hiszen a törökök kiűzését követően a szabad királyi városi rangját visszakapó Pesten és Budán gyakorlatilag betiltották a protestáns vallásgyakorlást, így az itt élő reformátusok is az óbudai gyülekezetbe jártak.

Az ezt követő évtizedekben változatlan körülmények között élték életüket a gyülekezet tagjai; a település – és így e közösség – életében is annyi változás történt, hogy 1766-ban a Zichyek, egészen pontosan Zichy Miklós özvegye, Bercsényi Erzsébet visszaadta a kamarának Óbudát, és ettől kezdve a település kamarai mezővárosként működött. Ez a mindennapi életben nem sok változást eredményezett, viszont a református gyülekezet létszáma – az idevezényelt, illetve Pesten és Budán állomásozó katonaság református hitű tagjai miatt – folyamatosan növekedett. Többek közt ennek a következménye, hogy 1777-ben a közösség a kamarai prefektushoz fordult, hogy felújíthassák és kibővíthessék imaházukat. A prefektus engedélyezte a kérelmet, így el is kezdődtek a munkálatok. Rövidesen azonban kiderült, hogy minden törvényellenesen történt, mivel a prefektus jogköre vallási kérdésekre nem terjedt ki, ezt csak királyi engedéllyel tehették volna meg. Rögtön vizsgálatot indítottak az ügy felderítésére, amelynek következményeként a gyülekezet felszámolása is felmerült.

A vizsgálat folyamán több tanúkihallgatási jegyzőkönyvet vettek fel, amelyekből számos fennmaradt, és részben ezeknek a jegyzőkönyveknek köszönhető, hogy megrajzolható az egyházközösség XVII–XVIII. századi története.

A vizsgálat évekig eltartott, de szerencsére pozitív eredményt hozott, hiszen engedélyezték az oratórium kibővítését.

Iskola és templom épül

Időközben 1780-ban II. József került az ország trónjára, aki – szemben a felmenőivel – a protestáns vallásokkal is toleráns volt, és ennek értelmében adta ki uralkodása elején híres türelmi rendeletét. Ebben engedélyezték a protestáns felekezeteknek vallásuk gyakorlását, sőt a 100 család feletti gyülekezetek – ha ki tudták fizetni a költségeket – templomot is építhettek (igaz, ekkor még torony és harangok nélkül, illetve azzal a kikötéssel, hogy a templom bejárata nem nézhetett az utcára).

Az óbudai reformátusok a változó körülmények között előbb elérték, hogy a Madarassy-telek használatáért ne kelljen a továbbiakban adót fizetniük, majd – bár a helyi gyülekezet létszáma nem érte el a kívánt létszámot – a környező településekről annyian látogattak ide, hogy ebből kifolyólag előbb engedélyt kaptak egy iskola felállítására, később pedig egy kőtemplom építésére is. 1785. május 18-án, Túrós Péter prédikátorságának második évében megtörtént az alapkőletétel, majd tizenegy hét alatt felépítették a templomot, amelyet 1786. augusztus 27-én szenteltek fel. Még ebben az évben II. József engedélyezte a protestáns templomokhoz a tornyok építését és harangok elhelyezését, így

1788-ban Óbudán is felépítették a tornyot, és ebben az évben elhelyezték benne a kisebb, majd a következő évben a nagyobb harangot is.

Ezzel teljes valójában elkészült az óbudai református templom, ami egyben fővárosunk legrégebbi református temploma is. Az épület homlokzata a kornak megfelelően copfstílusban készült, egyhajós belső terének kialakítása egyszerű, síkmennyezetes, oldalfalai tagolatlanok, amelyeken 3–3 ólombetétes, színes üvegű ablak található. A bejárattal szemben az orgonakarzat helyezkedik el, ahová 1848-ban helyezték el az orgonát. A templom egyik legrégibb berendezése, belső építménye a szószék, amely szintén az 1780-as évekből származó copf asztalosmunka.

Az 1838-as árvíz hatalmas pusztítást okozott Óbuda református lakosai körében is, összesen hét ház maradt érintetlen, a többi „elázott”. A templom is sérült: korabeli visszaemlékezések arról szólnak, hogy belsejében két méter magasan állt a Duna vize. A teljes helyreállítása a hívek adományiból, csak több évtizeddel később, 1878-ra készült el. A torony is ebben az évben kapott faszerkezetű süveget.

Az óbudaiak mindig is büszkék voltak arra, hogy különböző felkezetek itt élő tagjai mennyire békésen éltek egymás mellett.

Ez a békés együttélés már 1838-ban is megnyilvánult, amikor az árvíz elől egymást kisegítve mentették értékeiket, illetve az 1840-es évek közepétől egyre nagyobb méreteket öltő óbudai evangélikus közösség is közel 90 éven keresztül – egészen 1935-ig – a református templomban tarthatta meg istentiszteleteit.

A református templom mellett álló parókiát 1908–1909-ben tervezte Kós Károly (1883–1977) és Zrumeczky Dezső (1883–1917). Az építkezés alatt tárták fel a középkori királyi várat, aminek megőrzése céljából építtette meg Kós a parókia pincéjét, amelyben napjainkban is megtekinthető a vár maradványának kis része. Megemlékezve Kós Károly munkásságáról, akinek építész életműve az óbudai parókiával indult, hiszen ez volt az első megvalósult terve, 1983-ban az épület falára egy Csúcs Ferenc szobrász által készített emléktáblát helyeztek el.

Érdekesség, hogy az 1930-as években felmerült a templom bővítése, csakhogy az is ekkoriban vált nyilvánvalóvá, hogy a templom az Árpád híd tervezett útvonalának útjában helyezkedik el, ezért felmerült a lebontásának gondolata is. Azonban a II. világháború megakadályozta a hídépítést, majd a háborút követő újjáépítés közben megváltoztatták a híd tervezett útvonalát, így Budapest legrégebbi református temploma megmenekült.

Egyházi élet a szocializmusban

Annak ellenére, hogy a templom elkerülte a lebontást, az 1948 utáni időszakban a különböző egyházak, felekezetek életének, így az óbudai reformátusok életének is egy igazán embert és hitet próbáló fél évszázados időszaka következett. Vallási, egyházi szempontból ezt a korszakot leginkább az 1951-ben létrehozott Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) szimbolizálja, amelynek szervezetén keresztül az állam ellenőrizte és befolyásolta a felekezetek, gyülekezetek életét.

A korszakot jól jellemző intézkedések az egyházakat is elérték: a különböző koncepciós perek által vezetőit ellehetetlenítették, az államosítások következtében pedig a hozzá tartozó intézményeket (iskolák, kórházak, épületek) elvették.

Ebben az időszakban a templom és a parókia épületén kívül az óbudai gyülekezettől is elvették minden ingatlanukat, és elkövetkezett az az időszak, amikor a hitéletet – legalábbis ennek közösségi, gyülekezeti gyakorlását – minden eszközzel a templom falai közé akarták beszorítani. Az 1956-os forradalmat követően a Kádár-kormány is rendkívül alaposan megszervezte az egyházak ellenőrzési rendszerét, és az 1960-as évek végére gyakorlatilag teljesen kiszorították őket a társadalmi élet magasabb, állami színtereiből.

A vallás gyakorlásának ténylegesen szabad voltára – vagyis arra, hogy senkit nem érhet a vallása miatt hátrányos megkülönböztetés – Magyarországon, így Óbudán is egészen 1990-ig kellett várni. Ennek köszönhetően viszont egyre inkább visszatér Óbuda vallásos életének színes kavalkádja, és az évszázadok óta jelenlévő egyházi közösségek, köztük az Óbudai Református Egyházközösség is újult erővel gyakorolhatja hivatását, és méltóképpen ünnepelheti meg a reformáció születésének 500. évfordulóját.

(A szerző történész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)

Gyula bácsi ötéves koromban is úgy beszélt velem, mint egy felnőttel, Pannika pedig isteni süteményeket csinált –

az Ürömi utca az a ritka hely volt, ahol mindig maradéktalanul boldognak éreztem magam.

Utána hosszú évek teltek el anélkül, hogy ide tettem volna a lábam. A Tabánból a világ végének tűnt, és nem volt itt semmi. Pontosabban fogalmam se volt róla, mi van itt, de nem is érdekelt. Amilyen nagyképű és hülye tud lenni az ember mondjuk 13 és 23 éves kora között.

Aztán felfigyeltem a trinitárius kolostorra, fölkaptattam a múzeumba, megtekintettem – és rondának találtam – szülő-kórházamat, és föltettem Óbudát a felfedeznivalók listájára. Mert ahogy bérletem lett, hatodiktól (1968/69-es tanév) kedvenc játékom lett eltévedni. Fölszálltam mindenféle villamosokra, és addig mentem, amíg csak lehetett, aztán elkezdtem csavarogni az ismeretlenben, és a nálam lévő várostérképet csak akkor volt szabad elővenni, ha már tényleg minden kötél szakadt. Sötétedésre haza kellett érni, de a nyári délutánok szerencsére jó hosszúak.

Kirándulni is jó volt, gyönyörűség a város a Hármashatár-hegyről, imádtam a Pál-völgyi-barlangot, egy nyári vasárnapon átkutyagoltam Ürömre, de a „rendes” Óbuda még hátra volt. És le is késtem. Akkoriban tűnt el minden a régiből, és épültek a panelek, amelyeket akkori eszemmel is utáltam. Egyszer megnéztem a szörnyeteg Faluházat: eltakarta a hegyeket, nem lehetett elképzelni, hogy találnak itt haza az emberek – na, kösz, ezt nem.

Így volt ez sokáig. Aztán tagja lettem egy civil szervezetnek, amelynek üléseit az Óbudai Társaskörben tartottuk.

És akkor végre megpillantottam azt a kis maradék Óbudát, amelyikbe szerelmesnek lehet lenni. Ezeknek az ablakoknak és kapuknak minden szavát értem, tabáni, aki vagyok.

Jött a Zichy-kastély, Kassák, Varga Imre, Harrer Pál, a Cella Trichora, a zsinagóga, a régi Sipos, a Kéhli, a piac, a lángosos az aluljáróban. De azért mégis hiányzott még valami.

Merényi Judit felkért egy előadássorozatra Krúdy és a budai városrészek kapcsolatáról. Krúdy karján Óbudán, ez volt az első. (Aztán jött a Vár, a Tabán, a Krisztina.) Faltam, nyeldekeltem Krúdy Óbudáját, és végre minden összeállt, miatta még azt a szelet is megszerettem, ami garantáltan elfújja az embert a Péter-Pál templom oldalában. Bár még mindig nem lehetett sejteni, hogy hamarosan minden áldott nap megfoghatom a kilincsét, összerakhatom róla a kis emlékkiállítást az ő hajdani szobáiban, és rámosolyoghatok, ahogy kikönyökölve társalog a szomszéd suszterrel. Aztán az is eljött. Kulcsom van, belépek, hazaértem.

A kiállítás címe, a „fikciótól a valóságig” arra a XVI–XVIII. században jellemző komplex gondolkodásra kívánja ráirányítani a figyelmet, amelyet ezen metszeteket létrehozó rajzolók és metszőmesterek alkalmaztak az információkra éhes korigény kielégítése végett.

Mi volt ez az „éhség” valójában, és hogyan nyilvánult meg az ezt kiszolgáló korabeli „sajtó”?

A tárlat tematikus kiállítási egységekbe rendezve (W. Dilich metszetek, Ostromképek, Mikoviny Sámuel terem, Duna tematika, Város egység, valamint a Földmérő, illetve a Metsző- és kartográfusműhely kiállítási enteriőr), szisztematikusan válogatva közli a képes anyagot, valamint az igen sokrétű és komplex kutatások eredményeit, és rövid fali szövegekben összegzi az adott egységekre vonatkozó fő problémákat, csoportosítási szempontokat, a tudomány jelenlegi álláspontjait. A kiállítás nyitóképe egy, az egész kutatást összegző enigma.

Ez a madártávlatra komponált, színezett városlátkép, amelyet 1819-ben metszett rézbe Petrich András hadmérnök rajza alapján Richter Antal Fülöp metszőmester, a budai hegyekből felvett nézőpontból Buda és Óbuda partjait mutatja a Margitszigettel és az ezeket szimbolizáló eklatáns épületekkel. A metszet előterében egy – a tradicionális veduta komponálási elveknek megfelelően – kis hegyrészleten sétáló, beszélgető, nyájat vigyázó figurákból, staffázsalakokból álló zsánerjelenet látható, amelynek alakjai mintegy kapcsolatot teremtenek a kép nézője és a metszetkép belső világa között. Ez az életkép felfokozza, felerősíti a plan veduta monumentalitását, és e korai, XVI–XVII. századi vizuális sokk lesz az a válasz, amelyet az 1600-as évektől Európa lakosai egy várost bemutató látképtől elvártak.

Petrich rajza az itáliai („tájkép veduta”) és a németalföldi („zsáner veduta”, donátorkép) perspektíva szabályait is alkalmazó táj- és városlátképek típusát örökíti tovább, kiváltképp, mivel a kép nézője egy repülő madárhoz hasonlóan egy magaslati pontból tekint ki a horizontig húzódó, hegy alatt fekvő városra.

A korabeli utazó tájrajzoló vagy hadmérnök pontosan így tett az ilyen fajta veduták megszerkesztése során. Az installáció ezt a képtípust úgy modellezi le, hogy a színezett óbudai látképrészletet egy historizáló, ikerablak mögötti világként ábrázolja, vagyis két látványvilágot ábrázol egyidőben: a kontemplatívabb enteriőrt és a dokumentarista igénnyel, jelen esetben precízen megrajzolt látványos exteriőrt.

Az első kiállítási egységben Óbuda egyfelől egy letisztult, a románkori és a gótikus épületekkel tarkított középkori városrészként, a középkori szellemben fogant várábrázolások formájában látható, másrészről egy statikus, vagy éppen mozgalmas hadszíntérként jelenik meg az ún. ostromképek esetében.

Az a két, etalonná váló metszet (és képvariánsai), amely a legkorábbi fennmaradt Óbuda-ábrázolásokat képviseli, és amelyeket aztán több mint 200 éven keresztül átrajzoltak, és újrametszett formában publikáltak, Wilhelm Dilich nevéhez fűződik. A rajzoló, rézmetsző, geográfus és később udvari krónikássá kinevezett hesseni születésű, tanult fiatalember, Dilich pályaképe egy „klasszikusnak” mondható, XVI. századi polihisztor útját mutatja.

Életútjának végigkövetésével nemcsak egy rajzoló és történész fejlődésére, státuszának változására, presztízsének emelkedésére, hanem egy korabeli bibliofil gondolkodásra és a XVII. századi „történelmet” dokumentáló könyvalkotásra is példát láthatunk.

Wilhelm Dilich (eredeti nevén: Schaffer vagy Scheffern) 1571-ben vagy 1572-ben a hesseni Wabernben született. A kasseli iskolák után a wittenbergi, marburgi, majd a lipcsei egyetemeken tanult. Húszéves korában végigjárta szülőföldjét, és Hessen jelentős városairól és várairól rajzokat készített, amelyeket aztán földrajzi-, illetve történeti kiegészítésekkel látott el. Az e korban divatos, metszetekkel kiegészített, ismereteket közlő könyvek sorába csatlakozik Dilich vár- és városlátképes metszetsorozata, amelyek olyannyira elnyerték Moritz hesseni őrgróf tetszését, hogy Dilichet udvari geográfussá és történésszé nevezte ki. Ő ezután Hollandiában hadmérnöki tanulmányokat folytatott, majd – az uralkodói kegyvesztés és börtönfogság után – 1621-ben Szászországba menekült. Drezdában már udvari építészként, kartográfusként (térképész) és hadmérnökként tevékenykedett. Jelentékeny hadmérnöki és építészi munkásságán túl számunkra metszetkészítői pályája érdekes, amelynek egyik csúcspontja az 1591-ben Kasselban megjelent Hesseni Krónika (Hessische Chronik) volt. Ehhez hasonló szellemben készült el a Magyarországot és a magyarok történetét „feldolgozó”, először 1600-ban, majd 1606-ban kiadott Ungarische Chronica, amelyben a két Óbudát ábrázoló metszet eredetileg közlésre került.

A lassan fejlődő és differenciálódó középkori alapokon nyugvó krónikairodalom helyét lassan átvette a humanista, átfogó ismereteket is közlő történetírás, és ez a szemléletváltás meghozta azt a városok és lakosaik, kultúrájuk felé irányuló érdeklődést, amelynek eredményeképpen a német krónikairodalom illusztráló műfaját követve részletes és szépen rajzolt metszetek, vár- és városlátképek egész sora jelent meg. Ebben az időszakban egy város politikai, gazdasági, művészeti erejét és befolyását a politikai központok és épületegyüttesek (várak, erődítmények), illetve a vallási építmények (egyházkerület, templom, kolostor) jelentették. Természetes tehát, hogy a középkor végének illusztrációi – legyen az fametszet vagy rézkarc technikával készült, a sokszorosított grafikai eljárásokat igénybe vevő –, könyvek, vagy önálló metszetes lapok formájában kereskedelmi célzattal forgalmazásra kerülő kép a korai sajtó szerepét betöltő, messzi tájakra eljutó, mindenféle (gazdasági, kulturális, politikai és egyéb) információkat és híreket is egybefogta.

Amit a szöveg, a nagyarányú írástudatlanság miatt nem volt képes közvetíteni Európa lakosai felé, azt az amúgy is könnyebben befogadható, részlet- és többletgazdag képes leírással pótolták vagy egészítették ki.

A középkori metszetrajzolás és -készítés megértéséhez tekintsük át Óbuda (Alt Ofen) fennmaradt két, 1600-ban és 1606-ban készült ábrázolásának hátterét. A kutatások kimutatták, hogy a mindkét metszet eredeti rajzát elkészítő Wilhelm Dilich valószínűsíthetően sosem járt magyar földön. A magyar várakhoz, városokhoz – így Óbudához is – olyan képeket használt fel, amelyeket a magyar hadsereggel mozgó külföldi, udvari rajzolók készítettek, s e rajzokat aztán a metszetkészítők sokszorosított formában egész Európában forgalmaztak. Ezek a kép prototípusok képezték az egyes ábrázolások alapjait, így a XVI–XVII. század vizuális élményszerűségének megfelelően átrajzolták őket, több-kevesebb sikerrel hűen lemásolták, esetleg két metszetből összerajzolták a képet, a látvány fokozása érdekében „meghamisították” a tájat, megnagyobbítottak épületeket és így tovább. A fikciószerű tájképek, vár- és városlátképek egész sora került ki a gyakran teljes műhelyeket foglalkoztató metszők és nyomdászok kezei alól.

Dilich első műve a fikciószerűség egyik jellegzetes példája: a vizualitást fokozandó kúp alakú hegyhátakkal, a központi szabályos hegyre emelt, feltehetően középkori királynéi várral, az előtérben látható épületromokkal, amelyek az 1500-as évek végére a török háborúk miatt sem állhattak itt ilyen állapotban. A 1606-os Alf Ofen képvariánshoz már pontosabb rajzot használhatott fel, feltehetően egy, az 1602-es hadjárat során készült metszetet, amely a terület topográfiáját, illetve az egyes épületek egymáshoz való viszonyát is helyesen mutatja. Dilich és az illusztrált, „metszetes krónikairodalom” sikerességét bizonyítja egyfelől a számos kiadást megért Ungarische Chronica, de még erőteljesebben a számtalan metszetvariáns, amelyeket még az 1800-as években is újra rajzoltak és nyomtattak, vagy tájkép formájában megfestettek.

Dilich Alt Ofen-metszetei a maguk eredeti, figurális jelenet nélküli „krónika illusztráció” formájukban 1664-ben jelentek meg Sigmund Birken német nyelvű Der Donau-Strand (…) című munkájában, amelyhez Jakob Sandrart német metszetkészítő és kiadó készítette el az átmásolt, átrajzolt Dilich-metszeteket.

A több német és olasz kiadást megélt művet az itáliaiak is átvették a nürnberg-bolognai kiadású L’ Origine del Danubio címmel, amelyhez Lodovico Mattioli prezentálta a képeket. Dilich metszeteinek több másolata tovább élt a szintén nagy népszerűségnek örvendő Birken-műben, amelyet már megrendelésekor nagy várakozás övezett, s a gyors kiadás miatt magyarázható, hogy a nagy művészi tudással rendelkező Sandrart kénytelen volt az idő rövidsége miatt korábbi városábrázolásokhoz, így Dilich metszeteihez fordulni, hogy a már kész képeket felhasználva időben elkészülhessenek a könyv illusztrációi. A XVII–XVIII. században Birken műve volt – Sandrart metszeteivel – Dilich képeinek és a Dilich-feelingnek az egyik eklatáns tovább örökítője.

Domenico Zenoni 1567-ben félbemaradt munkáján kívül az Ungarische Chronica nevezhető az első, Magyarországot képekben és rövid leírásokban, a lakosok életmódját és öltözködését is bemutató illusztrációkkal ellátott műnek. Ilyen átfogó jellegű munkák majd csak a XIX. században jelennek meg a nagyobb méretű metszetekkel ellátott, Duna városait feltérképező utazóalbumok, illetve az ún. „honi albumok” formájában.

Míg Dilich és követői metszetvariánsain a várak és erődítmények tisztán, figurák nélkül, a város, a táj és az épített erődítmények, templomok szépségét és presztízsét a maguk nagyszerűségében ábrázolták, addig az ún. „ostromképek”, ostrom- és alaprajz veduták a meglévő, már elkészült metszettípusokat alapul véve figurákkal, ostromágyukkal, sátortáborokkal, vonuló és harcoló lovas figurákkal kerültek benépesítésre.

Az Óbudát hadszíntérként bemutató első kiállítási egységben látható metszetek tanúságai szerint ez a városrész a hadi események egyfajta peremkerülete, illetve a keresztény seregek állomáshelye volt.

A metszetek között egyrészről Dilich-képtípusokat láthatunk átrajzolt, újrametszett formában. Európában a XVI–XVII. században – tekintettel a felfokozott, a török háborúk és események iránt megnövekedett információigény kielégítésére – tömegesen jelentek meg az íves „röplapok” és könyvbe kötött haditudósítások műfajához sorolható metszetek. Ezeket kis füzetekben, a textilnyomódúcokhoz hasonló mintakönyvecskékben lehetett vándorkereskedőktől, illetve bolttal rendelkező könyvkereskedőktől megvásárolni. Ilyen formában kerülhettek az Ungarische Chronica metszetei Wilhelm Peter Zimmermann rézmetszőhöz, aki 1602-ben megrendelésre készítette el az 1603-ban Augsburgban megjelent Eikónographiát című könyvet. A kor érdekessége volt, hogy a már előzetesen elkészült metszetsorozathoz íródott a szöveg, amelynek elkészítésére Samuel Dilbaum történész kapott felkérést.

Mindezekből jól láthatjuk, hogy a XVI–XVII. századi, specifikusan a haditudósításokhoz, valamint a korabeli tudományos igénnyel készült átfogó történelmi, földrajzi, topográfiai, kultúrtörténeti és politikai állapotokat is prezentáló könyvek és kiadványok mind írásaiban, mind képeiben meglehetősen pontatlanul, szóbeszéd és szájhagyomány útján, általában megfelelő kutatás, terepfelmérés és várostörténeti dokumentáció nélkül készültek. Ennek ellenpólusaként állnak a XVI–XVII. századi átmeneti műfajként jelentkező, a haderők dokumentálását szolgáló alaprajz veduták, valamint a katonai céllal megszületett kartográfiai művek. A tizenötéves háború (1591/1593–1606) idején a birodalmi seregekkel olasz és pápai csapatok is részt vettek a magyar városok védelmében, velük pedig külföldi, elsősorban itáliai hadmérnökök és rajzolók is utaztak, akik a hazai városok – Budát és Óbudát bemutató – térképeit helyszíni rajzok, felmérések alapján a terepen rajzolták meg, vagy a műhelyben metszették rézbe, és metsző-, illetve nyomdászmesterek segítségével nyomtatták le.

A nagy műveltségű, világlátott olasz hadmérnök, Luigi Ferdinando Marsigli gróf 1682 őszén csatlakozott I. Lipót német császár és magyar király udvarához azon célból, hogy a „kereszténység ügyét” szolgálhassa. Marsigli sokirányú munkássága alatt végig utazta a Dunát, hadijelentéseket készített a török által ostromolt magyar városokról, állomásozott Óbudán a keresztények katonai táborában, valamint felmérte a víziváros utcáit járva a budai vár bevételének lehetőségeit. Marsigli térképei az olasz kartográfiai hagyományokat követve, a precíz topografikus és vízügyi állapotokat a városrészek veduta ábrázolásaival egyesítve közölte őket. Ez a kettős képalkotási mód még ikonikusabban jelentkezik Louis Nicolas Hallart olasz hadmérnök Óbudát is ábrázoló, 22 lapból álló metszetsorozatán, amelyen Buda 1686-os ostromát rögzítette több felvételi pontból és képvariánsban. A városlátképeken feltüntetett szám- és betűjelzések, valamint a középkori ún. mondatszalagokon, illetve díszített szövegdobozban felsorolt helymutatók és magyarázószövegek a későbbi kartográfiák tematikáját előlegezték meg. (A veduta térképek, alaprajz veduták, ostromkép veduták szöveges magyarázatai is ezt a tényt bizonyítják.)

Az 1686-os, Budát felszabadító eseményeket még sok évtizeden keresztül reprezentatív „képes” albumok és önálló metszetek formájában évenként vagy évtizedenként közölték, ennek révén az európai köztudatban egy jelentős memorandumnak számított.

Unikálisnak mondható továbbá az utrechti rézmetsztő, Justus van der Nypoort a város 1686-os állapotát bemutató ostromkép vedutája, amely egyedüliként ábrázolja Budát óbudai nézőpontból.

A hazai kartográfia csak a XVIII. század első felében, Mikoviny Sámuel (1698/1700–1750) tevékenységével született meg, addig külföldi mérnökök és térképészek kezei alól kerültek ki az általában főúri megrendelésre, konkrét céllal (telekhatár kijelölés, bányászati, vízrajzi) készült térképfóliánsok.

Mikoviny korának egyik legműveltebb polihisztoraként mérnök, matematikus, építész és kartográfus volt, aki a bécsi Jacopo de Marinoni csillagásszal is kapcsolatban állt.

A magát csak egyszerűen „nobilis hungarus”-nak (felvidéki „magyar nemes”) hívó, Abelován (Ábelfalva, Nógrád megye) született férfi iskoláit a korszak nívós egyetemein végezte. Az aldorfi egyetemen térképészetet, csillagászatot, matematikát, Nürnbergben rézmetszést tanult, majd a jénai egyetemen folytatta bölcsészet-filozófiai tanulmányait. 1723-ban a szász-jénai hercegség térképésze lett, dolgozott Eszterházy József grófnak, majd az alsó-magyarországi főkamaragrófság kinevezésében udvari kamarai mérnök lett. 1735–1742-ben készítette el a bizonyíthatóan pontos helyszíni rajzok alapján megrajzolt, Budát és Óbudát három rézlemezen megörökített klasszikus barokk dekórumú vedutáját, amelyet III. Károly megrendelésére, Bél Mátyás Notitia Hungariae (…) opusába szánt, és amely a mai napig a legpontosabb és legteljesebb Buda-Óbuda városrészét ábrázoló városlátkép.

Mikoviny fellépéséig Magyarország földrajzi és területi felmérésével és térképezésével nagyrészt francia, német és olasz mérnökök foglalkoztak, s az ő fölvételei komoly fordulópontot jelentettek a magyar kartográfia történetében: ő volt ugyanis az első, aki pontos, helyrajzi méréseken alapuló térképeket készített, s jelentős elméleti szakirodalmat is létrehozott az utókor számára. A fölmérés és a térképkészítés magyar földön használatos elveit négy tudományra alapozta: az asztronómiára, a geometriára, a magnetikára (mágneses megfigyelések) és a hidrográfiára (vízrajz). Elméleteit, gyakorlatban is alkalmazott tudományos elveit világosan megfogalmazott írásaiban közölte: a topográfiai térképezés alapjait az Epistola (1732), míg az Irányelvek a térképkészítéshez tanulmányt a Monitium I-II.-ben publikálta.

A kiállítás kuriózuma, hogy az elméleti kutatáson túl szerettük volna megvilágítani az egész metszetkészítés és térképrajzolás problémáját, gondolati, művészi és technikai alapjait annak érdekében, hogy a képek fikciószerű konstruálása, a többszöri másolás, átrajzolás, „tömörítés” utáni torzítása is érthetővé váljon.

A földmérés külső helyszínen, csillagászok és földmérők által használt eszközeit és mérőműszereit korabeli térképeken, a humanista, művelt polihisztort a különböző tudományágak attribútumaival illusztrált metszetek előtt mutattuk be.

A földmérők igen korai, 1730–1750-es években térképeken ábrázolt eszközei az évszázadok során alig változtak, ezek a következőek: mérőasztal, mérőlánc, mérőléc, dioptria, kitűző rúd, körző, térképészeti vonalzó, szögmérő, iránytű (busszola), napóra, távcső és kvadráns. E mérőműszerekből a kevésbé díszes és súlyos, általában az egyszerűbb fa, vagy olcsóbb kivitelben készült fém eszközöket vitték magukkal terepre, hiszen a földmérés nehéz, fárasztó és utazást igénylő munkának számított, amely olykor hónapokig tartott. Az alap eszközkészlet mellett a XVIII. század végén, XIX. század első felében megjelentek a differenciáltabb, összetettebb mérésekre is alkalmasabb szerkezetek (pl. teodolit, asztrolábium), amelyek közül készültek könnyebb kivitelben terepre szánt műszerek s olyanok is, amelyeket például csillagászati megfigyelőállomásokon vagy főúri rezidenciákon, kastélyok mellett elhelyezett földmérő műhelyekben használtak.

A másik enteriőr egy, a XVI–XVIII. századi, de egyébiránt „kortalan” metszetkészítő és kartográfus műhelyt kívánt prezentálni. Erről a polihisztorságot, azaz több mesterségben való jártasságot megkívánó szakma kapcsán, már a térképkészítés és metszettorzítás kapcsán szóltunk. Annyit azonban érdemes tudni még róla, hogy e műhelyek a középkorban a főleg német és itáliai mesterekkel szoros együttműködésben dolgoztak, és a budai vár körül csoportosultak, illetve Budán működtek. Fő tevékenységük az udvar számára, a humanista műveltség igényeit kiszolgáló, megrendelésre készült könyvek, kódexek és udvari krónikák képes illusztrációinak megrajzolása vagy lemásolása, illetve sokszorosított grafikai eljárással – fametszet formájában való – nyomtatása volt. A reneszánsz budai kultúra eltűnésével, illetve a török háborúk idején a magyar földön dolgozó művészek és mesterek vagy elmenekültek, vagy olyannyira kevés megrendelést kaptak, hogy műhelyt sem tudtak fenntartani. Egyedül a magyar főúri megrendelések, illetve az egyházi mecentúra jelentett egészen a XVIII. század végéig egy biztosabb megélhetési módot számukra, de ők – a kevésbé képzett és kvalitásos hazai mesterek hiánya miatt – metszeteiket inkább a jelentős, presztízsértékű művészeti és metszőközpontokban készítették el (Augsburg, Bécs, Nürnberg stb.).

A XVIII. században Buda mellett a Bécs közelségében lévő Pozsonyban folyt élénk könyv-, térkép- és metszetkereskedelem. A magyarok közül itt dolgozott Zeller Sebestyén, azon Schutzerek neves osztrák rézmetsző mestere is, aki Mikoviny Sámuel rajzait (veduták, térképek) ültette át lemezre.

Látjuk tehát, hogy a rajzoló és metsző személye ugyan találkozhatott egymással, de a legtöbb esetben külön munkafázisokat és folyamatokat jelentett a képes illusztrációk és térképnyomtatások során.

A térképeken és vedutákon gyakran különböző nyelvű és betűtípussal ellátott szövegek is olvashatóak voltak, vagyis az ötvösök között helyet kapott betűszedők és éremvésők, valamint nyomdászmesterek munkája szoros együttműködésben volt a metszetkészítő és kartográfus műhelyeken belül.

A kiállítás első nagy teremegysége tehát az Óbudát ábrázoló metszeteken és térképeken keresztül bemutatja a középkori, újkori vizuális gondolkodást (torzítás, a vizuális „sokk” létrehozása), a képalkotás elméleti (hagyományos kompozíciószerkesztés, kanonizált vedutarajzolás), gyakorlati (terepfelmérés, földmérés) és technikai hátterét, valamint egy XVII–XVIII. századi földmérő és egy ugyanebben a korokban dolgozó metszetkészítő, -rajzoló munkáját és eszközeit.

A kiállítás következő, Város egységében már a töröktől való felszabadulás utáni városújjáépítés korából, a XVII–XIX. századból származó, klasszikusan az óbudai városrészt bemutató, a városi életmódot prezentáló metszeteket válogattunk össze, amelyek mellett már a fejlettebb és differenciáltabb magyar térképkészítés eklatáns példáit is bemutattuk. E metszetek esetében a téma és az alkalmazott művészeti műfajok sajátos keveredéséről, illetve sokszínűségéről beszélhetünk. Óbuda újkori városújjáélesztése dacára az ábrázolás tekintetében egyrészt a városhoz még mindig a középkori szellemiségben készült térkép veduták típusait, illetve a Buda ostromához készített rajzokat használták fel, s a művészek jellemzően a tájba életképeket, staffázsalakokat, sétáló és beszélgető figurákat helyeztek el (Binder János Fülöp Budát Pest felől ábrázoló metszete). Binder volt a XVIII. században az egyetlen Budán működő rajzoló és rézmetsző mester, aki több metszetén is megörökítette Óbudát épületeivel és a táj topografikus jellemzőivel, általában egy budai esemény kisugárzásaként.

Binder és kortársai munkássága révén a magyar sokszorosított grafikai művészetet sokáig uraló barokk stílus is megjelent, amely elsősorban a szakrális, nyomtatott ima- és tézislapokon, valamint kalendáriumok képes mellékleteiben került kiadásra, és ezeken egy-egy épület- vagy városrészt vedutaszerűen mutattak be, amint az egy, a kiscelli trinitárius kolostort ábrázoló kegyképen is látható.

A veduták és azok átmeneti műfajai (ostrom veduta, alaprajz veduta stb.) mellett a térképek is fontos szerepet kaptak már ebben a korszakban. A török hódoltság előtti időkből származó, klasszikus értelemben vett várostérkép jelenleg nem ismert, csak városias jelleget mutató veduta térképek maradtak fent. A XVII–XVIII. század fordulóján Pest, Buda és Óbuda az újjáalakulás, az újjáépítés útjára lépett, azonban a Rákóczi-szabadságharc (1703–1711) idején megtorpantak a földmérési és térképészeti munkafolyamatok, és majd csak a birtokrendszerek kialakulásával kezdődtek újra az átfogó kartográfiai munkák. A hétéves háború (1756–1763) már célzottan és nyomatékosító erővel sürgette a császári hadvezetést arra, hogy elrendelje egy, az egész országot bemutató, központosítottan irányított, részletes katonai térképsorozat elkészíttetését. Mária Terézia és II. József uralkodása alatt indultak el az egész országot érintő katonai felmérések, amelyek közül az első 1863-ban kezdődött el. A XVIII. századtól a katonai felmérésekkel együtt számtalan térképtípus jelent meg, amelyekre méltóképpen kívánunk reflektálni a tárlat egyes egységeiben.

A települések földbirtokosai – így Óbudán a Zichyek is – uradalmuk felmérése céljából mérnököket és térképészeket fogadtak, hogy birtokuk területéről és annak viszonyairól tényszerű adatokat kaphassanak, amelyek kivéltképp a telekügyi vitákban kerültek elő saját igazuk bizonyítására. A XVIII. század második felében Óbuda kamarai uradalommá vált, és ennek következményeként kamarai földmérők és mérnökök több alkalommal is felmérést készítettek a településről és annak környékéről. E metszett, színezett, de sokszor csak kéziratos térképek formájában elkészült fóliánsok a precíz mérések alapján rögzített topografikus viszonyokon, határokon túl a korszak fontos dokumentumai is, mivel kiegészítésként társadalom- és kultúrtörténeti adatokat tartalmaznak (pl. jobbágynévsor, épületalaprajzok stb.). A XIX. század folyamán egyre több Óbuda területét érintő, önálló térképészeti alkotás is készült, amelyek különböző szempontok – pl. a rendszeressé váló kataszteri felmérések – alapján mutatták be a települést, majd a század második felében kiegészültek az egyre szükségesebbé váló területfejlesztési tervekkel, amelyek szélesebb spektrumban a főváros egyesítésének vonatkozásában bontakoztak ki.

A XIX. században e fentiekben vázolt, a térkép és veduta sajátos műfaji keveredésére kínálkozik példaként a spanyol gróf, Carlo Pinto Vasquez megrendelésre készült, a kor művészeti igényeit is kiszolgáló, Pestet, Budát és Óbudát is bemutató, holland típusú kompozíciós sémákat követő keretlátképekkel, vedutákkal tarkított térképsorozata (1837), valamint egy különleges, az ideal-vedute-t és plan vedutát ötvöző, korai metszetvariánsokat felhasználó, ovális keretképes, színezett látkép, amelyet V. J. A. Schlosser készített el 1870 körül.

Schlosser műve már a XIX. század megváltozott, új szellemiségű, a bécsi udvar által irányított és az osztrák, a francia, valamint a brit művészetek által meghatározott, az alkalmazott művészetekben (az iparművészetben, az illusztrációművészetben, a metszetes albumok műfajában, a képes sajtó tekintetében) jelentkező tendenciák eklatáns példáját képviseli. A Petrich által készített, több külföldi rajzoló utazó által lemásolt városlátkép már a korábbi kisebb metszetekhez képest plakát méretben jelent meg, körülötte szintén kész metszeteket ovális keretképek sorláncában közölt miniatürizált vár- és városképekkel. A magyar művészetben kuriózumnak számító metszet gigantikus és reprezentatív mérete egyértelműen utal annak kereskedelmi értékesítésének céljára.

A két kiállítóteremrészt átfogja, és padlómatrica formájában vizuálisan is összeköti az a Duna-tematika, amely a tárlat öt egységének egyike.

A Duna folyó minden térképen, városlátképen megjelent, a hazai kartográfia történetében a török utáni időszakot követő városújjáépítést követően megszületett vízrajzi térképeken konkrét módokon is, az árvíz elleni védműépítések és folyószabályozások kapcsán, meder keresztmetszetes térképek, átépítési rajzok révén.

Pest, Buda és Óbuda területének vízrajzát egységesen bemutató térképek mellett Óbuda területével, pontosabban a Duna óbudai szakaszával kapcsolatban már a XVIII. század második felétől készültek felmérések, vízrajzi térképek, amelyek a folyó érintett szakaszát a szárazföldekkel és a szigetekkel együtt ábrázolták. A Dunával kapcsolatos veduták ebben a korban egy új igény kielégítésére születtek meg, elsősorban osztrák és német rajzolók, festők és metszők műveiként. Az 1820–1830-as években osztrák mintára tömegesen jelentek meg az önálló metszetlapként árusított, esetleg a nyomtatott sajtóba színezett, reprezentatív formában bekerült, önálló mellékletként funkcionáló város veduták. Leggyakrabban azonban képes albumban kerültek publikálásra, amelyek utazóalbumként vagy földrajzi, etnográfiai és művelődéstörténeti ismereteket is közvetítő, magyar területen ún. „honismereti albumként” vagy „viseletkódexként” terjedtek el. Az albumokat aztán színezett és igen magas művészi fokon elkészített, topográfiailag hű vedutákkal látták el, amelyeken kosztümös staffázsalakok és zsánerjelenetek illusztrálták az itt lakók mindennapi életét. E metszetek elkészítése évtizedekre biztos megélhetést nyújtott számos, még a XIX. században is elsősorban osztrák és német művészek és egész műhelyek számára. Így volt ez Jacob Alt és fia, Rudolf Alt mesterek esetében is, akik kezdetben közkedvelt, festői szépségű tájakat és városokat örökítettek meg, s a biedermeier táj- és veduta festészetet a szárazabb, de igen játékos és élénk rajzi tudással ötvözték. Az 1820 és 1826 között Bécsben kiadott, nagy népszerűségre szert tett Donau-Ansichten (…) című utazóalbumban két Óbudát ábrázoló metszet is elkészült, amely tipikus, kedvelt veduta nézőpontból, a Margitszigetről tekintett az óbudai partok felé. Franz Jasche ugyanabból a nézőpontból festi meg tájképét. A magyar és osztrák művészeti akadémiák és iskolák tájképfestői közül Telepy Károly és Brodszky Károly képsorozatként Óbudát is rögzítő, jellemzőbb látképeit megfestett kisméretű, a magas művészeti kategóriában számon tartott olajfestményei a szintén presztízsértékű sokszorosított grafikának műfaji átültetését, átörökítését jelentik.

A kiállításon a felnagyított képmásolatokon és a műhelyeket bemutató eredeti műtárgyakon túl az egységekben kubusok alatt elhelyezett, korabeli könyvek is láthatóak, amelyek a metszetek valódi méretét és állapotát hívatottak prezentálni. Ezen kívül két hanganyag is meghallgatható a falakon elhelyezett füleseken, amelyekből az egyik Mikoviny kartográfiai elméleti munkásságának rövid kivonatát tartalmazza, míg a másik két külföldi utazó Óbudával kapcsolatos emlékét hivatott rögzíteni.

A vizuális fikciószerű veduták a szövegfikciót is bemutatják, vagyis azokat a különböző pontatlanságok, hibák és áltézisek alapján, XVIII–XIX. századi külföldi utazók által Óbudáról szóló „meseszerű” történeteket, mint amilyen az is volt, hogy a budai várból kis idő alatt át lehet sétálni az óbudai városrészbe.

Az Óbudai Múzeum 2018. április 30-ig látogatható kiállítása – a hagyományos, a tudományos kutatásokat összegző kiállításrendezésen túl – egy XVII–XIX. századi sokrétű vizuális látás- és gondolkodásmódra kívánt reflektálni, valamint ennek produktumait bemutatni úgy, hogy a műhelyenteriőrökkel a technikai eszköztárat és eljárásokat is prezentálja.

(A tanulmány részleteiben felhasználta az Óbudai Múzeum „A fikciótól a valóságig” kiállítás faliszövegeit.)

A szerző művészettörténész, muzeológus, az óbudai múzeum munkatársa

Az épület története összefonódik egy főnemesi család életével, akinek a nevét ma is őrzik az utcatáblák. Nagyszentmiklósi Nákó Mileva grófnő Macedóniából származó és az akkori Magyarország déli részére költözött családban született 1837. augusztus 30-án. Amikor eladósorba került, Capece Zurló Gyula nápolyi kamarás kérte meg a kezét, aki a San Marco hercege címet viselte. A házasság létre is jött, ám gyermekük nem született. A herceg, aki sokat betegeskedett, 59 éves korában halt meg az ausztriai Bad Ischlben 1888-ban.

Férje halála után a hercegné jótékonysági céllal megvett egy három katasztrális holdnyi területet Budapesten, a Bécsi út és a Szőlő utca között. Ezen a nagyméretű telken két egymástól független intézményt hozott létre. Előbb a Jó Pásztor Házat a hozzá tartozó templommal (jelenleg Szőlő utca, illetve Zápor utcai bejárattal), majd a gyógyíthatatlan betegek számára az Irgalom Házát. Mivel a két intézet egymás közelében működött, alapítója is azonos, gyakran összemosódik a köztudatban az intézetek neve, funkciója. Ezért szeretnénk különválasztva tisztázni rendeltetésüket.

Bűnbánó nők menedéke

A Jó Pásztor nővérek magyarországi megtelepedését 1892. július 31-i időponttal az Angersi-anyaház Évkönyve a következőképpen örökítette meg: „Őfelsége San Marco hercegné szeretett volna létrehozni egy menedéket azon leányok és nők számára, akik miután rendezetlen életet éltek, megtérve bűnbánatot akarnak tartani. E célból Budapest III. kerületében megvásárolt egy kb. 4100 négyzetméter nagyságú telket, s azon egy szép házat épített pincével, két emelettel, manzárddal és padlással. Őfensége mindezt a Jó Pásztor nővérek rendelkezésére bocsátotta, hogy ezek intézményük szabályzata szerint olyan bűnbánó leányokat és nőket fogadjanak be és neveljenek, akik ide vissza akarnak vonulni. A házat a nemes alapító rendezte be 6 nővér és 30 penitens számára.”

Mivel a ház néhány év elteltével már kicsinek bizonyult, a hercegasszony 1903-ban újabb pavilont építtetett a kertben, ahol 200 növendék nevelését végezték.

A Jó Pásztor generáció feladata: bármilyen korú és rendű (rangú), állapotú nők nevelése és szociális védelme. A nevelés terén a nővérek világszerte jelentős eredményeket értek el. A menedékházat nem tekintették végleges otthonuknak, növendékeik 3, 4, 5 év múlva visszatérhettek a világi életbe.

A Házban cseléd nem volt, minden házimunkát az ott lakók, a szerzetesnők és a növendékek végeztek. Külön munkateremben kézimunkával foglalkoztak: fehérneművarrás, csipkekészítés, szőnyegszövés, miseruhák hímzése, illetve más intézetek, többek között kórházak részére foltozást, javítást végeztek. A kézimunkán kívül a kertek művelését is közösen végezték. Az épületegyüttes később még egy kis monostorral, a Magdolna házzal bővült. Itt azok a Magdolna nővérek éltek, akik „egészen Istennek és szolgálatának” akarták adni magukat.

A II. világháború alatt a zárdát és a hozzá tartozó templomot bombatalálat érte. A zárda helyén, illetve kertjében átmeneti leánynevelő intézetet létesítettek 1950-ben, majd fiú nevelőintézetként működött. Az 1990. évi IV. törvény alapján – amely a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházról szól – a rend visszakapta az eredeti területet és a fennmaradt épületeket.

Az Irgalom Háza

A másik nagy intézet, az „Irgalom Háza” kórházként működött. A telek vásárlására utaló első kérelmet az Esztergomi Prímási Levéltár őrzi, mely San Marco hercegné megbízásából íródott Vaszary Kolos Hercegprímás Úrnak. A felterjesztés szerint az alapító a plébánia területén gyógyíthatatlan betegek részére menedékhelyet szeretne létesíteni. A kérelemhez helyszínrajzot csatoltak, valamint az alapítványi oklevelet és az Igazgató Bizottsági tagok névsorát és adatait. Az Alapítvány Főfelügyeletét az alapító rendelkezése értelmében Magyarország Bíboros Hercegprímása gyakorolná.

A ház alapítványi okiratát a hercegné 1900 nyarán írta alá Nagykomlóson, majd Balatonfüreden Vaszary Kolos hercegprímás hagyta jóvá. Az eredeti, kutyanyelv formájú, barna és piros tintával, kézzel írott okiratot az épület előterében zárókővel együtt helyezték el 1901. október 30-án. Az épület átépítése során az alapítólevél 1975-ben az Orvostörténeti Múzeumba került. Másolata és az új zárókő az épület főbejáratánál található.

ISTEN DICSŐSÉGÉRE

A Magyar Kath. Egyház 900-ik évfordulójára boldolgult szülei és férje kegyeletes emlékére gyógyíthatatlan betegek számára alapította e menedékházat özv. San Marco hercegné, szül: Nagyszentmiklósi Nákó Miléva. (1900) Boldogok az irgalmasok, mert ők Irgalmasságot nyernek. Sz. Máté 5. 7.

Az intézmény célját az alapítólevel első pontja tartalmazza. „Alulírott özv. San Marco hercegné, született Nagyszentmiklósi Nákó Miléva Istenben boldogult szüleim és áldott emlékezetű kedves férjem emlékére, a keresztény egyház 1900 éves s a magyar katolikus egyház 900 éves fennállásának ünnepe iránt táplált kegyeletéből ezennel jótékony célú alapítványt teszek „Irgalom Háza” elnevezés alatt, gyógyíthatatlan betegek részére Budapesten létesítendő menedékhely felállítása céljából.

Nemzetiségi és valláskülönbség nélkül, csakis teljesen szegények ingyen vétessenek fel, tehát olyanok, akik családjuk körében szorult anyagi helyeztük miatt megfelelő ápolásban és gondozásban nem részesülhetnek.

Ki vannak zárva ennél fogva azok, akik elég vagyonosak arra, hogy más intézetben, vagy másként ápoltassanak.”

Az Irgalom Háza 2200 négyzetméter területű telken épült fel. A terveket „Jordán építész” készítette el, és Hofhauser Elek építőmester 300.000 korona értékben „Ottó Adolf, a hercegné gazdasági tanácsosának felügyelete alatt hajtotta végre.”

Az épület magasföldszintes és kétemeletes, a századforduló hagyományos stílusában épült. 1919 márciusában az Új Lap így írt róla: „Óbuda egyik legszebb szegletében, a San Marco utcában az ütött-kopott vityillók tömkelegéből mint a templom, az emberi irgalmasság temploma emelkedik ki a maga egyszerű komolyságával, az Irgalom Háza.” A magasföldszinti részben kapott helyet az ápoló személyzet, itt volt az iroda és a nappali, valamint az istentiszteleteket végző és a lelki gondozást ellátó pap, továbbá néhány világi kisegítő lakása is. Az alagsorban működött a konyha a hozzá tartozó kisegítő helyiségekkel. Az udvarban külön épületben történt a mosás, és itt voltak a gazdasági épületek is.

A kórházi rész eredetileg 4 betegosztályból állt. Az első emeleten két 25 ágyas kórteremben helyezték el a nőket, a második emeleten hasonló létszámban és megosztásban a férfiakat. Későbbi feljegyzések szerint egy 20 ágyas teremben a született gyengeelméjűek éltek, a gyerekek, valamint azon betegek, akik a többiek ápolásában még tudtak segíteni. A betegek és a különböző felszerelések szállítására az épületben felvonó működött.

Az intézet központi részét a kápolna foglalta el, melynek ablakait mindkét szinten nyithatóan alakították ki, így a kórteremben fekvő betegek is részt vehettek a szertartásokon, azokba be tudtak kapcsolódni. A kápolna színes ablakai és a mennyezet freskói jó állapotban vannak. A freskók a négy evangélistát, Mátét, Jánost, Lukácsot és Márkot ábrázolják. A kápolna boltívei, oszlopdíszei s a kórus festett motívumai is eredetiek. Megjegyzendő, hogy a kápolna kitűnő akusztikával rendelkezik. Az épületben még most is szép régi, eredeti részleteket találhatunk másutt is, mint pl. a lépcsőház díszrácsai, szellőzőrácsok.

Az előcsarnokban valamikor egy nagyméretű Pieta állt, mely az 1900-as párizsi világkiállításról származott. Eredetileg egy Borsod megyei plébános hozta falujának, de mivel híveinek nem tetszett, a kórháznak ajándékozta. A szobor jelenleg az Óbudai Szent Péter és Pál templomban található. Az épület tehát alapításakor az akkori igényeknek és kitűzött céljának színvonalasan megfelelt. Ma is reprezentatív hatást kelt, és műemlék jelleggel tartják nyilván.

Kohl Medárd püspök 1901. április 23-án az Igazgató Bizottsági Tagok és a magyar királyi belügyminisztérium képviselője jelenlétében ünnepélyesen megáldotta az intézetet, amely ekkor már 100 ággyal rendelkezett. A megnyitáskor a kórházban 18 beteg nyert elhelyezést. Erről az eseményről az 1902-es Bucsánszky-féle Nagy Képes Naptár is megemlékezett, felvillantva az intézet későbbi perspektíváját is: „A hatalmas háromemeletes épület központját a kápolna foglalja el. Attól jobbra és balra helyezkednek el a betegek termei, amelyekbe 100 egyén helyezhető el. Ha azonban a betegek számának szaporodása követelni fogja és adakozások útján a szükséges költség rendelkezésre áll, a főépületet két oldalt egy-egy szárnnyal kiegészítik, hogy a menedékházba még 100 beteget lehessen felvenni.” A nagy bővítésre sohasem került sor, de 1919-ben már 120 ággyal működött a kórház.

A hercegnén kívül ún. „ágyalapítvánnyal” mások is hozzájárultak az intézet működéséhez. Az alapítványok összege kezdetben 10.000, majd 12.000 korona volt.

Az ágyalapítók természetesen a helyekre kijelölési jogot gyakorolhattak. Az alapító célját megörökítő és az ágyalapítók névsorát rögzítő két fekete márványtábla eredetileg az épület homlokzatán volt elhelyezve. (Az ágyalapítók között szerepel Ferenc József császár is.)

1909 májusában az alapító okirathoz „kiegészítő pontozatokat” csatoltak, majd 1910-ben „Módosító alapszabályt” hagytak jóvá. Ezzel az ápoltakkal kapcsolatos feltételeket pontosabban határozták meg, illetve azokat szigorították: „A felvételre alkalmas betegek közül is elsőséggel azok bírnak, kiket bajuk állandóan az ágyhoz köt, így ápolásra inkább rászorulnak, mint azok, akiknek betegsége kevésbé súlyos természetű.” „A betegek felvétele állapotokat igazoló orvosi bizonyítvánnyal lehetséges, mely szerint őket más kórházba nem vették fel.” Kizárja viszont az okirat az:

• elmebetegeket,
• elmezavarral egybekötött epilepsziában szenvedőket,
• a fertőző, ragályos betegeket,
• a buja kórosokat,
• a hülyéket és az idiótákat.

Azokat a betegeket, akikről ápolás közben kiderült, hogy gyógyíthatók, illetve magaviseletük vagy egyéb okok miatt bennmaradásuk a többi beteg ápolását hátráltatja, az intézetből eltávolították.

A Ház gyakorlati működését is pontosan szabályozták. Az alapítványi menedékház és az alapítványi vagyon igazgatása és felügyelete egy öttagú Igazgatósági Bizottság feladata volt. Az intézet költségvetésében a betegek tartási és ápolási költsége az 1901-es adatok szerint 400 korona. A ház kiadásainak fedezéséhez, illetve bővítés céljára az alapító rendelkezése szerint gyűjtéseket rendezhettek. Ezzel a joggal főként az 1920-as években éltek. A Bizottság feladatai közé tartozott az orvosok kiválasztása, azok alkalmasságának megállapítása is. A betegek felvétele iránti véleményezéssel igazgató tagsági minőségben is megbízott orvos 1901-ben Dr. Diescher Ferenc volt, a betegek kezelőorvosa pedig Dr. Tauszk Ferenc egyetemi magántanár. Később az intézet orvosi teendőit a Szent Margit Kórház orvosai látták el. Az utolsó Dr. Czimbecz László főorvos volt.

Az intézmény fő feladatát az ápolás jelentette. Ezt a legfontosabb tevékenységet a Paulai Szent Vincéről elnevezett irgalmas nővérek gyakorolták.

Létszámuk változó volt, mintegy 12–20 fő. Világi ápolót nem foglalkoztatott az intézet, csupán néhány kisegítőt.

A rend magyarországi tartományi központja Budapesten, a Ménesi úton volt. A nővérek itt kapták az első kiképzést, és ott egy évig tartózkodtak. A szemináriumban ez alatt az elöljárók és közvetlenül az igazgató főnöknő megfigyelte a növendékeket, hogy alkalmasak-e a rendi szellem elsajátítására. Egy év után különböző rendházakba kerülve öt évig kellett dolgozniuk s bizonyítaniuk a rend szolgálatát. A fogadalomtétel a belépéstől számított ötödik évben történt egyszerű keretek között. Ez nem volt örök fogadalom, minden évben meg kellett újítani a főnöknő előtt. A rendi intézkedés a nővérek védelmében történt: amennyiben nem bírják a rendkívül nehéz munkát, lehetőségük legyen más közösségben más jellegű tevékenységet folytatni.

Ebben a rendben négy fogadalom létezik: szegénység, tisztaság, engedelmesség, szolgálat. Kötelességük minden emberi nyomorúságon segíteni – ennek tükrében idézet az egyik nővér vallomásából: „Kell a szegénység olyan értelemben, hogy ne legyünk harácsolók. Kell a tisztaság, kell a tisztesség a családon belül, munkahelyen belül és kell az engedelmesség: törvények mindenütt vannak, és azoknak eleget kell tenni, másképp nincs rend. A mi negyedik fogadalmunk a szegénység szolgálata. Semmink sem volt, amit magunkénak mondhattunk volna. Mindenre úgy kellett vigyázni, hogy az tartson minél tovább. Nem dobtuk el azonnal a holmit, ha már egy kicsit hibás volt. Megjavítottuk. Volt egy köznapi ruhánk és volt egy ünneplő ruhánk. Az kitartott a halálig.”

A hercegné és a Paulai Szt. Vincéről nevezett irgalmas testvérek Grazban székelő tartományi főnöknője között létrejött szerződés részletesen tartalmazza – magyar és német nyelven – a nővérek feladatait és a Ház működésének feltételeit. A szerződés szerint az Irgalom Háza főnöknője a mellérendelt testvérekkel az Igazgató Bizottságtól teljesen függetlenül és önállóan dolgozott. Az Irgalom Háza főnöknőjének feladatai közé tartozott a betegek ápolásához szükséges létszám biztosítása, a betegfelvételi könyv vezetése, a pénzadományok átvétele, valamint az általános adminisztrációs teendők ellátása. Az adományokat az alapító által megnevezett Magyar Földintézet pénztárába kellett befizetni, erről a főnöknő az Igazgató Bizottság elnökének elszámolással tartozott. A főnővér a betegápolásra és a házi teendőkre alkalmas irgalmas testvér jelölteket felvehetett.

A szerződés értelmében a nővérek, akiket Irgalmas Nénéknek, illetve Szürke Nénéknek is neveztek, a betegápolás fejében teljes ellátásban részesültek. Ebbe tartozott: a bútorzattal berendezett lakás, a világítás, a fűtés, asztal- és ágyneműhasználat, a törülköző, a ruhanemű és az élelmezés. Évi 168 korona illette meg őket. A nővérek a földszinten közös hálószobában laktak, melyhez nappali, iroda és egy fürdőszoba tartozott. A nappali falán San Marco hercegnét megörökítő nagyméretű olajfestmény függött, mely sorsáról sajnos semmit nem sikerült felderíteni.

A nővérek szinte emberfeletti munkát végeztek. Az élet fintora, hogy a kórház első halottja még a megnyitás előtt Unger Flóra irgalmas testvér volt.

Hogyan látták ezt a munkát a kívülállók? Az Est 1920. február 5-i számában megjelent tudósítás szerint: „Átlag 50 embert tesznek tisztába minden két órában. A sebek nem gyógyulnak meg, egyedüli orvosság számukra a koporsó. Ekkor 134 olyan beteget ápoltak, akikre a halál várt. Az Irgalom Házából csak egy út van, az, amely az Óbudai temetőbe vezet, mégis százakra tehető azoknak a száma, akik a havi 1–2 üresedő helyre várnak… Borzasztó érzés a halálra ítélt emberek között menni, akik legnagyobb része tehetetlenül, mozdulatlanul fekszik az ágyán. Van olyan, aki 19 éve fekszik itt… Az emeleten vannak a férfitermek, az egyikben a háború munkájaként száz százalékos rokkant katonák. Ezek a betegek kint pár nap alatt elpusztulnának.”

Ezek az önfeláldozó nővérek megérdemlik, hogy legalább néhányukat név szerint is megemlítsük. Az önálló szerzetesi közösség vezetője alapításkor Norberta főnővér volt, majd Josephin, Leopoldina, Leontin és Notbung főnővérek következtek. Egy 1944. április 15-i feljegyzés szerint Pallatin Teréz nővért iktatták be utolsóként. Ugyanekkor helyettesként Párvi Lucia nővért osztották be. Az ő neve azért is érdemel említést, mert e tanulmány készítésekor ő volt az egyetlen még élő nővér a házban szolgáló Vincések közül. A Jászberényi Szeretetotthonban vele személyesen is beszélgethettünk a Ház működéséről és életéről, a betegek felvételéről és ápolásáról, a háborús idők gondjairól, gazdasági nehézségeiről, illetve saját életük alakulásáról.

Az Irgalom Házában az irgalmasság gyakorlásának nemes gondolata a gyakorlatban is megvalósult, de a XX. század változásai, viharai ezt az intézményt sem kímélték. A kórház működése az I. világháború után került először veszélybe. A hercegné megszállt területen élt, és kapcsolata megszakadt az intézettel. Az alapítványok is megszűntek, a tőkét 1919-ben elköltötték, így kölcsönökből éltek. Érdekes, hogy a Tanácsköztársaság idején ez a kórház volt az egyetlen, ahol meghagyták azokat az apácákat is, akik nem léptek ki a rendből. Nem találtak ugyanis senkit, aki e betegek ápolására vállalkozott volna – egy munkanap után minden civil ápoló megszökött. A már idézett újságcikk felhívja a figyelmet az intézmény szorult helyzetére is, az alcíme a következő: „Ha gyors segítség nem érkezik, utcára kerülnek a gyógyíthatatlan betegek.” Ekkor szervezték meg az első gyűjtéseket, és külföldi missziótól kapott adományból fizethették ki adósságaikat. Segített, hogy a betegek egy része járadékkal rendelkezett, így ők saját költségeikhez hozzá tudtak járulni.

1926-tól az intézet ismét működőképes lett, az alapító hercegnő halála után a ház fenntartása és irányítása az alapítványi társulat kezébe került.

A II. világháború idején, a bombázások alatt a betegeket az alagsorban helyezték el és ápolták. Az ostrom következtében keletkezett károkról egy 1945-ös feljegyzés számol be: „Az épület egyik sarokrészét kisebb bombatalálat érte, mely a tetőzetet teljesen tönkretette, és a felső emeleti szobákat részben megrongálta. A lépcsőház erősen megsérült, valamennyi ablaküveg betörött. A kápolna 3×12 m-es nagyméretű mozaik ablaka a külső védőüveggel együtt teljesen tönkrement. Mindkét felvonó (személy, teher) használhatatlanná vált. A gazdasági épületek leégtek, állatokkal, kocsikkal, takarmánnyal együtt.”

Az ostrom alatt elvesztett 29 beteget az intézet udvarán, a helyeket megjelölve ideiglenesen eltemették, majd a háborús események után az Óbudai temetőben kerültek végleges nyughelyükre. A háború utáni újraindulásoz a Népjóléti Minisztériumtól 4.000 pengőhöz jutottak, az esztergomi egyházi szervektől pedig az évente szokásos 3 vagon hasábfa és 1 vagon burgonya hozzájárulás mellett egyéb segítséget is kaptak. Ebben az időben a betegek jó része MÁV nyugdíjas volt, akik főleg háborús sérüléseik miatt kerültek ide.

A következő években az intézmény életében is nagy változások következtek be. A Népköztársaság Elnöki Tanácsának egy 1949-es rendelete alapján a gyógyíthatatlan betegek Irgalom Háza elnevezésű és célú alapítványát megszüntették. A megszüntető határozat indoklása a következő: „Az a cél, melynek szolgálatára a tárgyban írt alapítvány rendeltetett, a megváltozott viszonyok folytán olyan közfeladattá vált, amelynek megvalósításáról a legcélszerűbben Budapest főváros tud gondoskodni.” Az alapítvány vagyonát a főváros tulajdonába adták át. Velics Ferdinanda nővér, tartományfőnöknő kérte a fenti határozat visszavonását. A kérésnek nem adtak helyt. A betegek egy részét különböző kórházakban helyezték el az ország különböző városaiban (Szentgotthárd, Máriapócs, Budapesten a VIII. kerületi Kun utca), az otthonmaradókról egy ideig világi ápolók gondoskodtak. 1950. május 16-án a rendet is feloszlatták.

1953-ban a kórházi jelleg végleg megszűnt. Az épületben az Egészségügyi Minisztérium felügyelete és irányítása mellett meginduló orvossegédképzés nyert elhelyezést.

Ennek a középfokú oktatásnak a formája és tartalma a későbbi években többször módosult, míg 22 év után, 1975-ben végre megvalósult a régi vágy és célkitűzés, az intézmény főiskolai rangot kapott.

A gyógyíthatatlan betegek és haldoklók helyét az egészségügy különböző területein történő helytállásra készülő fiatalok és oktatóik foglalták el. Az ő szolgálatuk más jellegű ugyan, de nem nélkülözheti a humánus beállítottságot. A főiskola elköltözése után, 2008 óta az épületben a Csalogány Óvoda, Általános Iskola, Készségfejlesztő Speciális Szakiskola, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény, Kollégium és Gyermekotthon kapott helyet, ahol méltón folytatják elődeik munkáját.

A San Marco házaspár végső nyughelye – akaratuknak megfelelően – az általuk alapított másik intézmény, a ma ismét eredeti céljának megfelelően működő Jó Pásztor Házhoz tartozó Szőlő utcai templom. Ennek kriptájában található a hercegi pár két fém szarkofágja. Itt olvashatók személyes adataik, itt látható a család címere és az emlékfelirat is. Ezt a helyet a hívők és érdeklődők egyaránt felkereshetik. Megérdemlik tiszteletünket és megemlékezésünket.

(A szerző nyugalmazott főiskolai docens)

ÁGYALAPÍTÓK

Ő Cs. És Ap. Kir. Felsége I. Ferencz József

Vaszary Kolos Bíboros Herczeg-Prímás, Érsek

San Marco Herczegné, Nagyszentmiklósi Nákó Miléva

Forster Gyuláné Luczenbacher Erzsébet

Nezettei És Boronkai Boronkay Mária És Ilona

Császka György Kalocsai Érsek És A Kalocsai Káptalan

Gróf Andrássy Dénesné Francziska

Liptó-Teplai Dvornikovich Celestina Emlékére

Báró Hornig Károly Veszprémi Püspök

Gróf Wenckheim Dénesné Sz. Wenckheim Rika Grófnő

Gróf Zichy Nep. Jánosné Kray Irma Bárónő

Mayer Károly Cs. És Kir. Számtanácsos

Staffenberger István Emlékére Leánya, Mária

Horváth Ferencz Pénzügyigazgató Emlékére Nővére, Júlia

Natter Ferencz És Neje, Török Emília, Andor Fiuk Emlékére

Gróf Wenckheim Frigyesné Sz. Wenckheim Krisztina Grófnő

Báró Wodianer Albertné Sz. Atzél Zsófia

Hogyan kezdett el zsidó kultúrtörténettel foglalkozni?

Egy olyan zsidó családban nőttem föl, ahol én voltam az első, aki Budapesten született, így nagyon sokat jártunk vidékre látogatni a rokonainkat.

Ez meghatározó volt az életemben, mert viszonylag korán szembesültem az elhagyatott zsinagógák és temetők problémájával, a megcsonkított zsidósággal.

Tetszett ez a letűnt kor, ahová visszavágyódtam, így elindult bennem az érdeklődés a zsidó történelem és elsősorban az észak-kelet magyarországi orthodox-haszid életmód iránt – apai nagyszüleim innen származtak, akikkel sokat beszéltem erről a zárt, letűnt életről, miliőről. Az első diplomámat a Műszaki Egyetemen szereztem, de emellett autodidakta módon sokat olvastam zsidó témában, a századforduló környékén írt forrásokat, monográfiákat tanulmányoztam. Aztán zsidó kulturális és ifjúsági szervezetekbe kerültem, ahol a tudásommal némi nevet is szereztem magamnak. Eleinte barátoknak szerveztem vidéki zsidó túrákat, erre figyelt fel a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (Mazsike), és felkértek, hogy írjak egy könyvet a vidéki zsidóságról. Nagyon érdekel a városok zsidó története, különös tekintettel az embereké. Egy idő után úgy döntöttem, hogy formális keretek közé terelem a személyes érdeklődésem. 2017-ben szereztem abszolutóriumot kultúrtörténész szakon a Rabbiképző Egyetemen.

Miért érdekli Óbuda?

Mivel Budapesten élek, természetesen az itt élő zsidóság története is foglalkoztat, ráadásul Óbudán szinte már olyan érzésem van, mintha vidéken lennék. Amikor nemrég meglátogattam egy frissen ide költözött barátomat, magával ragadott az az érzés, hogy fel kell hívnom a feleségem, hogy tudassam vele, jól vagyok, megérkeztem, pedig csak húsz percig tartott az utazás. Ennél persze fontosabb, hogy Óbuda tulajdonképpen a budapesti zsidóság bölcsője. A magyar zsidó történelemre jellemző, hogy szakaszokra osztható, nincs feltétlenül folytonossága. Menórás sírkövek tanúsága szerint már a III–IV. században élhettek zsidók az Óbudához tartozó Aquincum területén, a középkorban több feljegyzés is beszámol az ittlétükről, de az újkorban is ez volt az egyik első hely, ahol zsidók letelepedhettek a Zichy család engedélyével, az 1700-as évek első negyedében. A Zichyeknek ehhez elsősorban gazdasági érdekük fűződött, merthogy tudták, hogy – ellentétben más csoportokkal – a zsidók pontosan fizetnek, így nem meglepő, hogy támogatták őket.

Az első rituális központ a zsinagógával, mikvével és vágóhíddal az uradalmi birtok központjában épülhetett ki. Fontos adalék, hogy a szabad királyvárosokba csak 1840-től telepedhettek be zsidók, tehát a nagyvárosoknak ez előtt nem is lehetett zsidó lakója.

A városok körüli településeken, melyek főképpen nemesi birtokok voltak, inkább élhettek zsidók, és nagyjából ez a helyzet állt fent Óbuda és Pest relációjában is. Az 1840-es törvény azt eredményezte, hogy a régi zsidó hitközségek gyakorlatilag elnéptelenedtek, de mindenképpen veszítettek jelentőségükből, hiszen tagjainak többsége beköltözött a legközelebbi nagyvárosba. A főváros területén sem történt ez másképpen, csupán annyi volt a különbség, hogy Pestre már 1783-tól betelepülhettek zsidók, ezek a „telepesek” pedig elsősorban Óbudáról érkeztek – ők rakták le apránként a pesti hitközség alapjait. Így az óbudai hitközség is fogyatkozni kezdett az 1800-as évek végére, de a XX. század elején még így is több ezer emberről beszélhetünk.

Milyen épített zsidó emlékek vannak Óbudán?

Az első imaház a XVIII. század első évtizedeiben épült az úgynevezett Bolgár-telken, amit Wagenmeisernek is hívtak. Ez nagyjából ugyanazon a területen volt, ahol ma is áll a zsinagóga. Az első zsinagógának nevezhető épület 1733-ban épült. Akkor már létezett a Juden platz, a „zsidó tér”, ami a mai zsinagógától délre, a Duna felőli oldalon helyezkedett el, valahol a mostani HÉV-sínek környékén. A korból vannak hiteles adataink is, ugyanis 1737-ben volt egy népszámlálás, ami szerint 43 családban 198 zsidó élt itt. 1740-ben jegyezték fel az első rabbit, a valószínűsíthetően morvaországi Iszakhar Dov Juda Oppenheimet (?–1745), később Nathan Günsberget (?–1783), de az ő működésükről nem tudunk sokat. Mindenestre az, hogy rabbit hívtak és alkalmaztak, azt jelzi, hogy ez egy releváns létszámú közösség volt már a XVIII. század első felében.

A második zsinagóga 1767 és 1769 között épült fel, amit az özvegy Zichy grófnő nemcsak engedélyezett 1765-ben, hanem még anyagilag is hozzájárult felépítéséhez.

Sok esetben a nemesi családok vagy anyagilag, vagy nyersanyagban támogatták a zsinagógák építését. Ennek lelki háttere is lehetett: addigra úgymond hozzájuk nőttek a zsidók, valószínűleg egy-két elöljáróval jobb, személyes kapcsolatot is kialakíthattak.

1769-ben Nepauer Mátét – aki a kor egyik legnevesebb építésze volt – bízták meg egy nagyobb zsinagóga tervezésével. Ez a felkérés már azt is jelzi, hogy a zsidóknak elfogadott státusza volt az óbudai társadalomban, különben Nepauer nem vállalta volna a feladatot. Ez a második óbudai zsinagóga egy kívülről egyszerűbb, a korra jellemző centrális elrendezésű, kilenc boltozatos barokk stílusú épület volt, amelyben a bima (Tóra-olvasó emelvény) középen helyezkedett el, a boltozatot pedig az emelvény körül oszlopok támasztották alá. Méretét tekintve körülbelül 300 fő befogadására volt alkalmas, de nem volt nagyobb egy polgárháznál. Nagyon közel van a Duna, ezért a talaj nedves, az alapozás pedig nem volt túl jó – oszlopok ide vagy oda –, az épület megroggyant, ezért 1807-ben egy részét le is kellett bontani. Egyes vélemények szerint a második zsinagóga bizonyos elemeit beépítették a harmadik, ma is álló épületbe.

A harmadik rabbit (Itzak Kitze, 1786) 1789-ben követte a negyedik, aki a kor egyik legjelentősebb rabbija volt, Münz Mózes (1750–1831). Ő avatta fel a ma is csodálható zsinagógát. Az épület tervezésével Landherr András helyi építészt bízták meg, aki klasszicista stílusban hívta életre az imaházat. Az alapkőletétel 1820 elején történt. A zsinagógát Münz Mózes rabbi szentelte fel. Akkoriban ez a zsinagóga a város egyik büszkesége volt. Landherr egyébként az óbudaival egy időben tervezte a hunfalvai zsinagógát is.

Kívülről klasszicista, ám belülről késő barokk és empire elemekből építkezett, a belső tér légies: itt már nincs szükség arra, hogy a bima négy sarkából induló oszlopok támasszák alá a födémet. A Tóra-olvasót napóleoni sasokkal díszített obeliszkek és Dávid király hárfájának másai díszítik. A zsidó tárgyak nagyon gyakran reflektálnak koruk uralkodóházainak szimbólumaira. Az empire stílus és a sasok inkorporálása Napóleon szeretetéhez és tiszteletéhez fűződik, hiszen ő volt az első uralkodó, aki egyenjogúsította a zsidókat.

Magyarországon ekkor emancipációról még álmodni sem mertek a zsidók, gondoljunk csak arra, hogy a szabad költözködéshez való jog is csak 1840-től lehetséges.

1848-ban ugyan felvetődött az emancipáció lehetősége, de ez végül csak 1867-ben történt meg, a recepciós törvényt pedig csak 1895-ben fogadták el. A festések is gyönyörűek, a Tóra-szekrény körüli a korban kedvelt trompe-l’œil technikával készült. Az L-alakban futó női karzatot sűrű rácsozatú mihice (nőket eltakaró rács) zárta le.

Fennmaradt személyes történet ebből a korból is?

Említettem már Münz rabbit. Az ő tekintélyét jól példázza a következő történet, ami messziről indul, de végül Óbudára érkezik. 1782-ben a prágai és a temesvári rabbik megvizsgálták a kecsegét, és kósernek nyilvánították a fogyasztását. Miután a temesvári rabbi 1797-ben meghalt, a morvaországi főrabbi azon nyomban megtiltotta a kecsegeevést. Ekkor jött a képbe Chorin Áron aradi rabbi – a kor egyik legnagyobb reformer rabbija –, aki elhatározta, hogy halálában is megvédi a temesvári rabbit: bebizonyítja, hogy a kecsege mégis kóser, és írt is erről egy pár oldalas kis könyvecskét. Válaszul 40 konzervatív rabbi átokkal fenyegette meg Chorint és minden kecsegeevőt. Erre az aradi rabbi kiadott egy második könyvet is, amelyben további reformtörekvéseit írta meg, aminek eredményeképp Márkus Benedikt morvaországi főrabbi nyomban kiátkozta. Chorin úgy döntött, hogy elmegy a kor legmeghatározóbb zsidó közösségébe, Óbudára, és Münz rabbira bízza, tegyen igazságot.

1805. szeptember 1-jén Münz rabbi magához hívta Chorint, akinek nagy meglepetésére nemcsak Münz rabbi volt jelen, hanem az aszódi és a zsámbéki rabbik is. Ekkor már sejtette, hogy nem egy könnyed csevejről lesz ott szó, hanem bét dint (vallási bíróság) állítottak fel ellene. Münz arra kérte, adja írásba, hogy az ítéletet, amit hoznak, el fogja fogadni. Másnap az óbudai község nagytermében – ahová az eljárás sok érdeklődőt vonzott – Chorint füttykoncert és fenyegető mozdulatok fogadták, ami azt jelzi, hogy az óbudai egy konzervatív, hagyományőrző közösség volt.

Az ítélet az volt, hogy ha nem vonja vissza a reformokat tartalmazó könyvét, akkor mindenki előtt levágják a szakállát, ami az egyik legnagyobb megszégyenítés, amit egy vallásos zsidóval el lehet követni. Végül is Chorin visszavonta tanait, így megőrizhette a szakállát.

Ezen a történeten keresztül láthatjuk, hogy Óbuda ekkortájt milyen fontos helyet foglalt el a Monarchia zsidóságában. Egyébként kecsege ügyben a mai napig nincs általános konszenzus – van, aki eszi és van, aki nem.

A következő rabbik is ilyen konzervatívak voltak?

Münz halála után Cvi Hirsh Heller (1776–1834) hatalmas talmudista, a korábbi bonyhádi rabbi került a közösség élére, akit távozásáért a volt közössége meg is gyászolt, de hamarosan az óbudaiak is gyászoltak, mert alig egy évvel később Heller rabbi meghalt. Ő még egyértelműen a régi világot képviselte. Hellert a tiszabői származású Hirsch Márkus (1833–1899) követte, aki jesivai (vallási iskola) tanulmányai után két évig Prágában járt egyetemre, óbudai működése után vissza is tért Prágába, végül Hamburgban lett rabbi, ahol világhírnévre tett szert. Ugyan ő is konzervatív volt, de nem annyira szigorú, és a világ változásaira nyitottabb, mint Münz. Az 1869-es magyarországi zsidó szakadás után kialakult hazai orthodox-neológ viszálykodásban gyakran állították Márkus hamburgi közösségét példának, hogy ott a tagok különböző vallási gondolkodásuk ellenére is képesek voltak egységesek maradni.

Klein Gyula (1850–1895) volt a következő a rabbiszékben, Óbudán ő vezette be a magyar hitszónoklatot viszonylag későn, 1887-ben. Az első magyar zsinagógai beszéd feltételezhetően 1817-ben, Nagykőrösön hangzott el. Klein volt az első rabbi, aki magyar nyelven jelenített meg fordításokat a Talmudból. Klein rabbi már doktorátussal rendelkezett, több egyetemre járt, tanult haladó és konzervatív gondolkodású rabbiktól egyaránt. Utána 1896-ban egy évig Ádler Illés (1868–1924) volt a közösség vezetője, akinél szintén karakteres volt a hagyománytisztelet, orthodox jesivákban nevelkedett, híresen jó szónok volt, aki rövid itteni működése után a Rumbach Sebestyén utcai nagyzsinagóga talán leghíresebb rabbija lett. Őt Wellesz Gyula (1872–1915), a budapesti Rabbiképző, vagyis egy specifikusan neológ intézmény végzettje követte, aki irodalomtörténész és a francia glosszák nagy ismerője is volt.

A következő rabbi a tragikus sorsú Schreiber Ignác (1891–1922) volt. 1922-ben ő avatta fel az új óbudai zsidó temetőt. Beszédében kitért arra, hogy „vajh, ki lesz itt az első temetett? Vajh, nagy ember lesz vagy egyszerű ember? Tóraismerő vagy egyszerű asztalos?”

A sors fintora, hogy néhány nappal később ő lett az első, mert a zsinagóga előtt elgázolta az 51-es villamos.

Ezután egy ideig rabbi nélkül maradt a közösség, míg végül Neumann Józsefet (1890–1964) hívták meg, de a rabbiszék betöltése akadályokba ütközött. Az volt ugyanis a probléma, hogy Neumann Brassóban élt, és mivel ekkor már túl vagyunk Trianonon, lezárultak a határok, nem kapott sem állampolgárságot, sem beutazási engedélyt a csonka Magyarországra, ahogyan ez történt felvidéki és erdélyi papokkal is. Trianon az egész országot sújtotta, tehát ennek semmi köze nem volt az ő zsidóságához. Csak akkor kaphatott menekültstátuszt és ezzel beutazási engedélyt, ha az erre való jogosultságát be tudta bizonyítani. A bürokrácia kanyargós útvesztőiben több évig is kallódott az ügy, végül csak 1927-ben sikerült Óbudára költöznie.

Ő volt a közösség rabbija a vészkorszakban is, és a Holokausztot túlélve, a háború után is ő maradt a poszton 1956-ig.

Utána az 1960-as évek végéig már csak vendég rabbik jártak ide, mígnem hosszú évtizedekig megszűnt az óbudai zsidó hitélet.

2010-ben vett új fordulatot az óbudai zsidóság története, amikor az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) a zsinagógát újra használatba vette, ekkortól működik itt Köves Slomó (szül. 1979) orthodox rabbi is, aki felélesztette az addig szunnyadó óbudai zsidóságot. Ma már nemcsak a rendszeres imádkozás biztosított az Óbudai Hitközségben, hanem a kóser étkeztetés, a gyerekeknek vasárnapi iskola, sőt 2017 szeptemberben a Tímár utca 16-ban megnyílt a Maimonidész Angol-Magyar Kéttannyelvű Zsidó Gimnázium is.

Milyen más zsidó intézmények voltak Óbudán?

Érdemes beszélni az Óbudai Zsidó Múzeumról is, amit 1934. április 22-én nyitottak meg. Igazgatója Gálosi Soma volt, egy jó nevű mosonmagyaróvári helytörténész és újságíró, akiről szülőhelyén utcát is elneveztek. A gyűjtemény anyagát képezték az arany és ezüst gyertyatartók, Tóra-koronák, Tóra-vértek mellett a római kori sírkövek, okiratok a Zichy családtól és IV. Károlytól, valamint óbudai zsidó céhek lobogói. A múzeum ünnepélyes megnyitójának meghívóján a Zichy utca 9.-es számú cím szerepel, ami a mai Óbuda utca 6. számnak felel meg. A kerület ezen részét sajnos teljesen ledózerolták, ma orvosi rendelő van a helyén. A cím alatti épületben volt a zsidó hitközség székháza, melyről fennmaradt egy fotó, amin egyébként az 1842-es alapítású evangélikus iskolát kívánták megörökíteni, ami a szomszédos épület volt. A fotó szép bizonyítéka annak, hogy sokáig harmonikusan tudtak egymás mellett élni a különböző felekezetű emberek. Az Egyenlőség egy 1943-as cikke szerint a zsidó múzeum már a zsinagóga első emeletén, a női karzat melletti teremben működött.

A zsidó iskolát Magyarországon az elsők között, 1784-ben alapították II. József rendelete nyomán. A felvilágosult uralkodó kötelezte a zsidó hitközségeket, hogy saját iskolákat tartsanak fenn, ahol a vallási tárgyak mellett világi ismereteket is oktatniuk kell. Az iskola egy utcára néző egyszintes kis épület volt. A tantárgyak közt szerepelt a betűismeret, szótagolás, héber olvasás, folyékony német nyelvű olvasás, a német helyesírás elemi szabályai, a német szépírás és az elemi számtan. Magyar tárgy ekkor még nem volt. A tanítás heti 22 órában folyt 2 osztályban. Még nem volt szakképzett zsidó tanító sem, aki a világi tárgyakat tudta volna tanítani, ezért keresztény tanítók oktatták a zsidó gyerekeket.

A csodájára jártak az emberek, a szülők naphosszat álltak az iskola előtt, és néztek be az ablakon, hogy vajon mi történik ott, közben pedig nagy hangzavart csaptak.

Végül ki kellett függeszteni a zsinagóga ajtajára, hogy botütés jár mindazoknak, akik hangoskodással zavarják a tanítást. Emellett persze megmaradtak a régi, úgynevezett zugiskolák is, de azokban nem tanítottak világi tárgyakat, csak héber olvasást, írást, Tórát, esetleg számtant.

Amikor II. József 1790-ben a halála előtt a nevezetes tollvonással visszavonta rendeleteit, a zsidók nagyon örültek, mert ezt az iskolát sok pénzbe került fenntartaniuk, úgyhogy azon nyomban fel is számolták, még a padokat is eladták. Bizonyára elkeseredtek, amikor jött a hír, hogy az iskolát vissza kell állítani. Legközelebb 1869-en zárt be az iskola, miután a zsidó gyerekek mehettek bármelyik másik iskolába is. Ez alapvetően jó dolog volt: így már nem is volt szükség a tisztán zsidó iskolára, a hittanórákra a rabbi járt ki. Az iskolát az 1920-as években újraalapították, és ez a Holokauszt utánig, 1948-ig működött, amíg az államosítás el nem érte.

Fontos helyszínek a zsidó temetők is. Az első a mostani Laktanya és Kő utca sarkán állt. 1737-ben vásárolták meg a területet a Zichy családtól, és nagyjából 1870-ig használták. Ide temették az 1831-es kolerajárvány áldozatait és Münz Mózes rabbit is. Az itt dolgozó sírásók többször jelentették, hogy „bélyeges téglákra” bukkantak a földben. Valószínű, hogy egykor a területen római fürdő lehetett, bár ezt részletes ásatások sosem támasztották alá. A temetőt 1950-ben felszámolták, és tűzoltó laktanya, valamint lakóházak létesültek itt. A Laktanya utca 33. alatt 2015-ben elhelyeztek egy emléktáblát az első óbudai zsidó temetőre emlékezve.

A Bécsi út és a Laborc utca sarkán is volt egy zsidó temető a keresztény mellett. 1888-ban nyitották meg, és építettek hozzá egy hagyományos hármas osztatú ravatalozó házat, ami azt jelenti, hogy középen van maga a ravatalozó rész, ettől jobbra és balra a férfi, illetve a női előkészítő rész, a táhárá helyiségek.

Ezt táborhegyi vagy öreg temető néven is említik a források. Ezt 1938-ig használták, majd 1950 környékén felszámolták.

Ezt követően még évtizedekig sírkőmaradványok hevertek a területen – innen a testeket a későbbi új temetőbe exhumálták. Érdekes módon, bár mindent eldózeroltak, még a keresztény kápolnákat is, valamiért a zsidó ravatalozó megmaradt, amit az útról most is látni. Ma irodaház, szépen felújították, és a mózesi kőtáblák is a helyükön maradtak.

A harmadik temetőt, elterjedtebb nevén a szépvölgy-ároki zsidó temetőt az 1820-as évek táján kezdték el használni, és sokáig párhuzamosan működött a másik kettővel. Ezt szintén 1938 körül számolhatták fel. Érdekessége, hogy a temetőről két művész is megemlékezik. Ámos Imrének tollrajzai vannak a pálvölgyi temetőről, Szerb Antal pedig a Budapesti kalauz marslakók számára című 1935-ös művében ír róla, tehát ekkor még biztosan megvolt. Azt írja: „Óbudán már csak az emléküket őrzi a lejtős elvadult gyönyörű pálvölgyi temető. Azóta beköltöztek Pestre, majd Budára, mert a németek már nem akadályozták meg őket ebben. Óbudán már nem maradtak zsidók.” Nyilván ez erős túlzás, mert maradtak, de jelenlétük annyira már valóban nem volt jelentős.

A ma is létező temetőt 1922-ben a külső Bécsi úton nyitották, ide exhumálták a többi felszámolt temető halottait, ezért lehetséges, hogy régebbi sírok is vannak itt.

A zsidó hagyomány alapvetően tiltja a sírok megbolygatását, az exhumálást csak kivételes esetben teszi lehetővé, de ha felszámolnak egy területet, nincs mit tenni. Tehát Óbudán négy zsidó temető volt, amiből mára egy maradt.

Hogyan vészelte át a közösség a nagy háborúkat?

Az első világháborúba az óbudai zsidó közösségből 257-en vonultak be, ebből 55-en hősi halált haltak. A második világháború során az óbudai zsidóknak más volt a sorsa, mint azoknak, akik a pesti gettóba voltak zárva 1944 őszétől. A Szálasi hatalomátvétel után a németek 40.000 munkást követeltek a nyilas hatóságtól, akik a kérést készségesen teljesítették, és az óbudai téglagyárban gyűjtötték össze őket. Ebből 3–4 ezer fő lehetett óbudai. Arról nincs pontos kimutatás, hogy hány áldozata lett Óbudának, de nagyjából 3000-re tehető ez a szám.

Mi történt a zsinagógával?

Valószínűleg kifosztották, mint ahogy általában a többi zsinagógát is. Az ostrom alatt több sérülést is elszenvedett az épület.

Beszéljünk a jelenről!

A zsinagóga nagyjából az 1960-as évek végéig működött, majd a Magyar Izraeliták Országos Képviselete (MIOK), kijátszva a maroknyi közösséget, eladta az imaházat a fejük felől. A Talmud egyébként kitér a zsinagógák eladásának problémakörére. Különbséget tesz vidéki és városi között. A vidéki zsinagógát bizonyos megkötések mellett el lehet adni, ha a befolyt összeget szent célokra fordítják, például Tórát vásárolnak. Ám városi zsinagógát egyáltalán nem lehetne eladni, ami ennek ellenére sokszor megtörtént a Holokauszt után. Viszont ami fontos, hogy a XXI. századra újra zsinagógaként funkcionál, az EMIH a 2010-es újranyitás óta az eredeti tervek alapján szinte teljesen felújította, és aktív hit- és közösségi életet tart fenn.

Franz Schams 1820-as évek elején megjelent, Pest és Buda legteljesebb korabeli leírását tartalmazó köteteiben olvashatóak e dicsérő sorok, amelyek az óbudai zsinagóga ma is látható épületével kapcsolatban fogalmazódtak meg a kiváló szakemberben. Jóllehet túlzásnak tűnhet Schams kijelentése, azonban mégis felkelti az érdeklődést az olvasóban az épület és közösségeinek története iránt, és egy kicsit elmélyedve az ehhez kapcsolódó históriában, cseppet sem csalódunk, mert egy jelentős és összetett múlt körvonalai rajzolódnak ki előttünk.

Előzmények – ókor, középkor

Óbuda több ezer éves történelmének majdnem kétezer éve része az itt élő zsidó közösségek története, hiszen már az ókori Aquincumban is éltek zsidó családok, amelyek létezéséről többek közt egy III–IV. századi – menórát ábrázoló – sírkő ad bizonyosságot.

Az ezt követő történelmi korra ugorva, Óbuda zsidó lakosságának középkori történetével kapcsolatban az első biztos adat egy 1349-ben keltezett oklevél, majd egy XV. századi leírás már egy működő zsidó közösségről számol be. Azonban a mohácsi vész után Óbuda izraelita lakói eltűntek, és mivel a török hódoltság alatt sem települtek vissza, véget ért az óbudai zsidóság történetének „középkori szakasza”.

A XVIII. századi hitközség kialakulása és vezető szerepe – a XIX. század közepéig

Az óbudai zsidóság újkori története gyakorlatilag együtt született meg Óbuda török utáni történetével, hiszen a település első lakosai között nagyon hamar megjelentek az izraeliták is. Magyarországon az újkori gyülekezetek általában földesúri birtokokon születtek, mivel a szabad királyi városok többségében nem telepedhettek le zsidó lakosok. Óbuda esetében a Zichy-család szívesen és oltalompénz ellenében befogadta őket, így a zsidóság földesúri védnökség alatt élhetett, cserébe bekapcsolta Óbudát a kereskedelmi hálózatba. A XVIII. század elejétől így újra kialakult a zsidó közösség Óbudán, amit héberül Oven Jósénnak vagy Ofen Jásánnak hívtak.

A XVIII. századdal kapcsolatos szakirodalomból és összeírásokból kiderül, hogy a betelepült zsidó lakosság nagyrészt Cseh- és Morvaországból, kisebb részt Lengyelországból származott. Elenyésző számban jöttek más tájakról is, például osztrák vagy olasz területekről, illetve különböző magyarországi uradalmakból.

Az egyre növekvő közösség Óbudán belül elsősorban a zsinagóga körül helyezkedett el, ahol a Duna mellett kiöblösödött a mai Lajos utca. A népnyelv ezt a területet akkoriban „Juden Platz”-nak, az utca egy részét pedig „Judengasse”-nak hívta. Az 1730-as évek végére az óbudai közösség vagyonosság alapján túltett a teljes jogi helyzetébe visszakerülő és ismét fővárossá váló budai hitközség vagyonán.

A XVIII. századi óbudai zsidó község rendjéről, belső életéről először az 1746. január 1-én, Zichy Péterné által kiadott kiváltság és rendszabályból értesülhetünk. A rendelet szabályozta a templomi viselkedést, megtiltotta a civakodást, a zenebonát és a verekedést. A temetőt, a zsinagógát és a közösség két házát a hitközség birtokában hagyta, illetve engedélyezte a zsinagóga újjáépítését és megnagyobbítását. A rendelkezés megtiltotta idegenek temetését, illetve szabályozta a bíró, az esküdtek és a kisbíró választását. Egy korabeli összeírásból az is kiderül, hogy a hitközségnek már saját rabbija is volt, mellette kántor, tanító és templomszolga állt alkalmazásában.

1765-ben a Zichyek újabb szerződést kötöttek a zsidó közösséggel, illetve 1766-ban Óbuda új tulajdonosa, a kamara is kiadott egy védlevelet, amelyben megújította és kibővítette az előző évi kontraktust. A település kamarai fennhatóság alá kerülése után az óbudai zsidó lakosok jog- és tevékenységi köre kibővült, mivel ettől kezdve más kamarai birtokokon és a szabad királyi városokban is szabadon kereskedhettek, korábbi romos zsinagógájukat pedig újjáépíthették.

Az óbudai hitközség szerepének országos jelentőségét mutatja, hogy Magyarország többi hitközsége sokszor fordult az óbudaiakhoz közbenjárásért, segítségért, 1788-ban pedig Óbudán tartották a magyarországi zsidók vezetőinek országos tanácskozását.

A dinamikus fejlődés eredményeként kijelenthető, hogy a XVIII. század utolsó harmadára Óbuda lett a korabeli Magyarország egyik legnépesebb és gazdasági értelemben egyik legerősebb zsidó közössége.

A XIX. század közepétől a rohamosan fejlődő pesti zsidó közösség miatt, ami elcsábította és „elszipkázta” az óbudai lakosokat, az óbudai hitközösség háttérbe szorult. Az óbudai zsidóság Pestre áramlása már a XVIII. század végén, II. József intézkedéseinek hatására megindult, majd az 1820-as évekre az átköltözés folyamata felgyorsult, aminek az 1838-as árvíz újabb lendületet adott, hiszen az óbudai zsidóság élettere jóval kiszolgáltatottabb helyen volt, mint Pesten.

Ugyanakkor országos viszonylatban az óbudai hitközség lélekszáma továbbra is magasnak számított, ráadásul 1820-ban kezdték el az izraelita templom felújítását, aminek eredményeként 1821-ben már fel is avatták az új, minden tekintetben impozáns, ma is látható óbudai zsinagógát.

Zsinagóga

Izraelita szentély már a XVIII. század elejétől kezdve megtalálható Óbudán, hiszen egy 1727-es irat már az óbudai zsidó lakosok imaházának lerombolását említette. Ennek mészkőből és márványból való újjáépítésére valószínűleg az 1730-as években került sor, majd az ezt követő közel 100 évben a közösség még többször megújította zsinagógáját.

Az 1766-os kamarai védlevél engedélyezte a romos óbudai izraelita templom újjáépítését, amelyre Neupauer Máté tervei alapján került sor. Az 1769-ben felavatott zsinagóga centrális elrendezésével, négy pilléren nyugvó, kilenc boltszakaszos építményével a Lengyel- és Morvaországban elterjedt zsinagógatípust testesítette meg. Az építkezés mellett a berendezést is megújították, és 14 kandelábert állítottak a templom mellé. A nagy költség és a látványos kivitelezés ellenére már 1817-ben a lebontásról és egy új templom építéséről határoztak, mivel a rossz alapozás és a kedvezőtlen talajviszonyok miatt a falak megrepedeztek.

Landherr András tervei alapján 1820-ban indult meg az építkezés, amely eredményeként – alig másfél évvel később – 1821. július 20-án ünnepélyes keretek között avatták fel az új óbudai zsinagógát. A zsinagóga berendezéseit és díszítését Goldringer X. Ferenc ácsmester és Maurer János stukkátor végezték. Az új templomban 364 férfi és 298 nő számára volt ülőhely. A díszes főbejáratot hat korinthoszi oszlop tartotta, amelynek homlokzatán egy óra volt elhelyezve. A homlokzat tetején márványból készült kettős kőtábla volt látható, amelyen a tízparancsolat kezdő szavai kerültek megjelenítésre. A templom belső terében szembetűnő volt a gipsz díszítéssel borított oldalfalak, boltozatok és a lángoló Szinaj-hegyet ábrázoló oltár összhangja. A belső teret a középen felállított, lengyel-morva hagyományt követő, négy obeliszkes, baldachinos bima (a tóraolvasó pultot magába foglaló emelvény) uralta.

A zsinagóga épületét először 1900-ban renoválták, akkor készült a timpanon szecessziós díszítése, ami Ullmann Gyula építész tervei alapján valósult meg.

A II. világháború alatt az épület erősen megrongálódott. Annak ellenére, hogy 1946–47-ben helyreállították a háborús károkat, a gyülekezet egyre csökkenő létszáma azt eredményezte, hogy 1958-ban már nem is használták a nagy zsinagógát, hanem egy kisebb teremben tartották összejöveteleiket. Végül az 1960-as évek közepén az épület állami tulajdonba került.

1972-ben átmenetileg itt kezdte meg működését a Textilmúzeum, azonban hamar kiderült, hogy az épület alkalmatlan muzeális célokra, ezért 1978-ban a Magyar Televízió vette használatba. A Tóra-tekercseket ismeretlen helyre szállították, a zsinagóga eredeti berendezését pedig lerombolták. Az MTV fennhatósága alatt az épület előbb díszletraktárként, majd 5. sz. stúdióként, ezt követően pedig újból díszletraktárként funkcionált.

2010-ben azonban az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség használatába került, ami egyben azt is jelentette, hogy az épület visszakapta eredeti funkcióját, és ismét egy zsidó hitközség szenthelyévé vált.

A pesti közösség árnyékától a pusztulásig – XIX. század közepétől az 1960-as évekig

A század második felétől kezdve Óbuda erőteljesen lemaradt a pesti zsidósággal szemben, bár országos tekintetben még jelentős közösségként tekintettek rá ekkoriban is. A hitközség hanyatlását jól szimbolizálja az a tény, hogy ebben az időszakban 23 éven keresztül nem volt betöltve az óbudai rabbi állás.

Az emancipációs változásokat, illetve az 1868–69-es nagy kongresszust követően az óbudai gyülekezet a kongresszusi irányzatot (neológ) képviselte, annak viszont egy konzervatívabb ágát, amiről egyrészt a zsinagóga hagyományos elrendezése, az orgona hiánya, illetve rabbijainak iskolái és munkásságuk is tanúskodott.

A XX. század elején, de még inkább a két világháború közötti időszakban az óbudai hitközség élete a korábbi pangás ellenére ismét fellendült. Ebben az időszakban több új közellátási, közösségi intézet jött létre, mint például az „Aggok háza” vagy a „Szeretetház”, illetve a XIX. század ’80-as éveiben megszűnt népiskola 1920-ban újra megnyitotta kapuit. Emellett egyre több egyesület, szervezet is alakult (Solos-Szeudosz, Talmud-Tóra), ami a helyi kulturális, társadalmi élet fellendülését jelezte. Mindezt alátámasztja az is, hogy 1929-re az óbudai hitközség létszáma 5500 főre emelkedett, ami azt jelentette, hogy országos szinten a tíz legnagyobb létszámú hitközség között tartották számon.

Ehhez a fejlődéshez a hitközség vezetői is nagymértékben hozzájárultak, többek közt dr. Stern József kir. tanácsos, dr. Vörösváry Miklós ügyvéd, illetve Kemény Lajos. Az ő elnökletük alatt, amellett, hogy megszilárdult a közösség gazdasági élete, több új intézmény (pl. napközi otthon, óvoda) létrehozása ment végbe. Az óbudai hitközség II. világháború előtti utolsó főrabbija dr. Neumann József volt, aki 1927-től kezdve töltötte be a tisztséget.

A korábban már tárgyalt, az 1930-as években bekövetkező változások miatt egy 1944. március végén készített kimutatás alapján az óbudai hitközségnek 3600 tagja volt. A látványos létszámcsökkenés számos okra vezethető vissza. Egyrészt volt egyfajta természetes biológiai fogyás, másrészt jelentős méreteket öltött az elvándorlás, illetve a felerősödött kikeresztelkedési hullám is éreztette hatását.

A holokauszt Óbuda és az óbudai zsidóság életében is kiemelt szerepet játszott, hiszen az Óbudai Téglagyárban gyűjtötték össze, és a Bécsi úton vitték munkaszolgálatra a fővárosi zsidóság egy részét.

A Pilisen keresztül Szőny és Győr irányába vezetett gyalogmenetek papíron leírt célja, hogy az osztrák határ erődítési munkáihoz emberanyagot biztosítsanak. A „Soá, a szenvedések útja” mintegy 3000 áldozatot követelt Óbudán.

1945-ben, közvetlenül a háború után a korábbi rabbi, Neumann József vezetésével újjáalakult az óbudai hitközség, de erejét nem tudta visszaszerezni, hiszen híveinek nagy része odaveszett a háborúban. A helyzet súlyosságát növelte, hogy 1948-ban államosították az iskolát, majd a következő évben az óbudai hitközség beolvadt a nagy budapesti hitközségbe. 1956-ig még Neumann volt a főrabbi, de a közösség egyre jobban elnéptelenedett, míg végül 1958-ban elveszítette önállóságát, és a budai körzethez csatolták. A zsinagóga az 1960-as években került az állam fennhatósága alá, és ezek után az óbudai hívek a Frankel Leó utcai templomot látogathatták.

A megújulás

Annak ellenére, hogy a korábbi óbudai zsidó közösség nem tudott újjáéledni, az elmúlt években mégis újra megjelent az izraelita közösségi hitélet Óbudán. Több évtizedes hányattatás után, a XXI. század elején a zsinagóga az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) használatába került, majd 2010 szeptemberében sor került a részlegesen felújított épület újraszentelésére, így a közel kétszáz éves templom ismét egy izraelita hitközség szolgálatába került. Az épületet folyamatosan újítják fel, idén áprilisban a belső tér szépült meg.

A szakírók ugyan fanyalogtak, hogy messze nem olyan erős a mezőny, mint az 1896-os versenyen, de a közönség már nem emlékszik a múlt századra, és ha megnézzük ezt a „gyenge” társaságot, kiderül, hogy a szakírók nem értik a szakmájukat.

A húszas évek top 5 játékosából kettő eljött: Alekszandr Aljechin már a háború előtt is komoly játékerőt képviselt, de igazából pont ez az év, 1921 rakta fel a sakktérképre, annak is a tetejére, valamint Jefim Bogoljubov, az Aljechinnél négy évvel idősebb hol orosz, hol német, ez időben éppen németországi orosz identitású sakkozó. Az 1914-es mannheimi tornáról a háború kitörésekor Aljechinnel közösen internálták őket Tribergbe, csak amíg Aljechin, ahogy tudott, lelépett onnan, addig Bogoljubov beleszeretett a helyi iskola tanárnőjébe, és kisebb-nagyobb megszakításokkal élete végéig ott maradt. A középmezőnyt olyan fiatalok képviselték, akik az évtized második felére meghatározó játékosokká nötték ki magukat:  a holland Max Euwe, aki később világbajnok is lesz, az osztrák Ernst Grünfeld, akinek a nevét a róla elnevezett védelem miatt minden sakkozó ismeri és a német megnyitás-specialista, Friedrich Saemisch. A magyarok szintén fiatalokat indítottak, hiszen Maróczy Géza, a kor legnagyobb magyar sakkozója – ahogyan erről a korabeli sajtó taktikusan hallgatott – a Tanácsköztársaságban vállalt szerepe miatt jobbnak látta európai, majd amerikai körutazásba kezdeni, és csak 1927-ben tért haza. De ezek a fiatalok sem voltak akárkik, Vajda Árpád és Steiner Endre is az 1927-es és az 1928-as sakkolimpián győztes magyar csapat tagjává erősödnek majd. A verseny kezdete előtt egy nappal lemondta a részvételt Réti Richárd, a csehszlovákiai nagymester, a helyére beugró Boris Kostic váltig állította, hogy ő csak véletlenül van Budapesten, őt csak berántották. De ha már így esett, a hét nyelven, köztük magyarul is folyékonyan beszélő, szerb, most éppen amerikai, később jugoszláv zászló alatt játszó Kostic egészen a bronzéremig duzzogja magát.

A szálloda hathatós noszogatására a lapok sokszor és terjedelmesen számoltak be a versenyről. Mindenképpen rá szerették volna venni az úri közönséget, hogy látogasson el a mérkőzéseket megnézni, ezért különféle cseleket eszeltek ki.

Az Est például úgy írta le a versenyzőket, mintha a legényvásár portékáit kellene feldicsérni.

„Selyem divatzsebkendő lila hetykesége villan meg a beáradó napban: megérkezett Aljechin, a sakkverseny favoritja. Pár másodperc, s minden tábla előtt ott görnyednek az ellenfelek. Az egyik asztal közönsége közt hölgyfejek mosolyognak. Talán véletlen, de csakugyan ennél a táblánál mérkőznek a legcsinosabb mesterek: a tenorista-fürtözetű Kostics s a lányosan hamvas képű Euwe. Ámbár a gladiátor mellkasú Bogoljubow is számot tarthat a hölgyek külön szépségdíjára.”

Az Ujság mást eszelt ki, ők lóversenyként mutatták be az eseményt. Fogadási lázról, bookmakerről, oddsokról írtak, sőt, konkrét fogadási tippeket is megosztottak a nyájas olvasóval, abban a reményben, hogy ezután rohan a versenyre szelvényeket lobogtatni.

A Magyarország című lap sznobériában utazott: „A nemzetközi mesterverseny negyedik napján a versenyteremben szorongó közönség soraiban politikai és társadalmi életünk nem egy kitűnőségét láttuk, akikről nem is sejtettük, hogy szabad óráikban a sakkozás nemes tudományának hódolnak. Egy dél-amerikai körútjáról visszatért, ismert nevű sakkbarát két darab 50–50 pezetás (a mi pénzünkben 5300 korona) díjat tűzött ki a verseny legszebb és legkorrektebb játszmájára.” Pár évvel vagyunk csak a háború után, nem csodálkozhatunk (na jó, egy kicsit mégis), hogy egy volt haditudósító tájékoztat minket a verseny állásáról: „Az északi fronton ugylátszik rövid tusa után felgöngyölítették a hadállást.”

A versenymeccsek után, a közönség szórakoztatására szimultánokat szerveztek, illetve olyan bemutató mérkőzéseket is tartottak, amelyekre már nem vonatkozott a szigorú csendszabály, így már nem csak a két háború közti sakkesemények elmaradhatatlan figurája, a süketnéma Gasché bácsi zajonghatott kedvére.

A bemutató játszmák leglátványosabb formája a vaksakk: a játékosok nem nézik a táblát, csak bemondják a lépést, és meghallgatják, hogy az ellenfél mit lépett.

Egy ilyen alkalmat ragadott meg Vajda Árpád, aki egyébként a versenyen közepesen teljesített, de egy vaksakk partiban elkapta magát a nagy Aljechint.

Vajda Árpád – Alekszandr Aljechin

Vaksakk

Spanyol megnyitás (C61)

Budapest, 1921

1.e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fb5 Hd4 4. Hxd4 exd4 5. O-O (Ezért szeretjük a spanyol megnyitást, már az elején nyíltsisakos küzdelem alakul ki, potyognak a bábuk. Aljechin úgy gondolta, hogy egy vaksakk partiban inkább meglepőt kell lépni, mint kiszámíthatóan jót: a következő huszárlépés ideiglenesen bezárja teljesen az állását.) 5… He7 6. Fe2 (Vajda felveszi a kesztyűt: ő is tud passzívat lépni.) 6… d5 7. d3 g6 8. f4 Fg7 9. Hd2 f5 10. e5 Fe6 11. Hf3 c5 12. Hg5 Vd7 13. b4 cxb4 14. Fb2 Hc6 15. Hf3 Ff8 16. Ve1 Fc5 17. Vf2 Vc7 18. Kh1 a5 19. Hg5 Vd7 20. Vh4 O-O (Sötét sáncával tisztázódtak a szerepek, világos a királyszárnyon próbál áttörni, míg sötét a vezérszárnyon tuszkolja a gyalogjait.) 21. Bg1 a4 22. Baf1 a3 23. Fc1 b5 24. Bf3 Ba7 25. Bh3 Ve7 (Ehelyett biztos mást lép, ha látja is az állást. Hozni kellett volna a védekezésbe a futót, pl. 25. Fb6 későbbi d8 tervekkel. Így most fenyeget. 26. Vxh7 Vxh7 27. Bxh7 Bxh7 28. Hxe6 és sötét választhat, hogy két futó fogja kergetni a bástyáját, vagy ledarálják a gyalogjait.) 26. g4 (De világosnak más terve van, vagy nem látta a Hxe6 erejét. Hát persze, hogy nem látta, haha!) 26… fxg4 27. Fxg4 Fxg4 28. Bxg4 Bf5 29. Hxh7 Vxh7 (Ha ehelyett leüti világos vezérét, 29… Vxh4, akkor tovább tarthatott volna a parti.)

(Adjuk meg Vajdának a tiszteletet, és nemcsak azért, mert rendőrfogalmazóként dolgozott: ha nézzük a táblát, akkor sem egyszerű megtalálni a nyerő lépést, pláne, ha csak elképzeljük.)

30.Bxg6+ (Sötét előtt két út áll, mindkettő a pusztulásba vezet, ezért adta fel Aljechin. Ha vezérrel üt: 30… Vxg6 31. Vh8+ Kf7 32. Bh7+ Vxh7 33. Vxh7 + Ke6 34. Vg6+ után világos vezére uralja a táblát. Ha királlyal ellép: 30… Kf8 31. Vg4 Vf7 32. Bh8+ Ke7 33. Bg7, utána már a matt elől kell menekülni sötétnek, tisztek potyogtatásával.)

1–0

És a médiakampány működött, valóban folyamatosan teltház előtt zajlott a verseny. Aljechin végül, ahogy ebben az évben szinte mindenütt, veretlenül győzött. Elméleti szempontból is hozott újdonságot a bajnokság, a 9. fordulóban Aljechin egészen újfajta védelmet mutatott be Steiner Endre ellen, akit annyira meglepett sötét látszólagos bénázása, hogy nem találta „asztalnál” a jó válaszokat, és kikapott.

Ezt a megnyitást később Aljechin-védelemnek nevezték el, és hamarosan komoly népszerűségre tett szert, hiszen illeszkedett az akkor divatos hipermodern eszmék világába.

Kihasználva, hogy a sakk ismét divatba jött, 1921 novemberében újra, immár sikeresen megalakították a Magyar Sakkszövetséget, még éppen időben ahhoz, hogy 1924-ben alapító tagja legyen a tizenöt ország sakkszövetsége által létrehozott Nemzetközi Sakkszövetségnek (Fédération Internationale des Échecs – FIDE).

Max Euwe – Friedrich Saemisch

Budapest, 1921

Benoni védelem (A56)

1.d4 Hf6 2. c4 c5 3. d5 d6 4. Hc3 g6 5. e4 Fg7 6. f4 O-O 7. Hf3 Hbd7 (Az rendben, hogy élénken él az első világháború emléke a fejekben, de ha sötét 7… e6 lépéssel felszakítja világos gyalogszerkezetét, akkor nem alakult volna ki az állóháború. Az első 22 lépéspárban nem volt ütés!) 8. Fe2 Vc7 9. O-O a6 10. h3 b6 11. Vd3 Fb7 12. Fe3 Bad8 13. Bad1 Kh8 14. g4 Fc8 15. Ff2 Hg8 16. Fg3 Bde8 17. Bd2 Va7 18. Kh2 f6 19. Fd1 Hh6 20. Fa4 Bd8 21. Be1 Hf7 22. Bde2 g5 23. fxg5 Hde5 24. Fxe5 Hxe5 25. Hxe5 dxe5 26. Ve3 fxg5 27. Vxg5 Bf4 28. Bg2 Bd6 29. He2 Bg6 30. Vh5 (Sötét úgy dönt, hogy vége a passzivitásnak; ha csendben csordogálna tovább a parti, akkor világos érvényesítené kedvezőbb gyalogszerkezetét és gyalogelőnyét, inkább robbant: lenyeri a vezért! De milyen áron?)

30…Fxg4 31. hxg4 Bh6 32. Hxf4 exf4 33. Vxh6 Fxh6 (Eldugott vezér a centrumgyalogok mögé felsorakozó bástyák ellen. Saemisch pár hónapja egy bécsi tornán sötéttel legyőzte Euwe mestert, talán abban reménykedhetett, hogy emlékezni fog rá, hogy ki a jobb.) 34. g5 Fg7 35. e5 (És igen, elszúrta! Bármennyire látványos a centrumgyalogok nyomulása, pont annyit ér, mint a lövészárokból kiugráló gyalogroham: csak lélektanilag hatásos. Az oldalszárnyi ellencsapás, 35… b5! kiegyenlíti a gyalogokat, és újra játékba hozza a vezért. Például 36. cxb5 f3 37. Bd2 axb5 38. Fc2 Va5 39. Bdd1 Vxa2 40.d6 Vc4 után már sötét áll kedvezőbben.) 37…  f3 (Sötét elkapkodta, valóban megijedt a rohamozó gyalogoktól, akik most már tényleg félelmetesek.) 36. Bd2 Vb8 37. d6 exd6 38. e6 Vf8 39. e7 (És vége. Ezt a gyalogot már nem tudja megállítani. Saemisch belekapaszkodik a bajban lévő sakkozók utolsó szalmaszálába: adjunk sakkot, hátha örökösen tudunk adni.) 39…Vf4+ 40. Kg1 Vg4+ 41. Kf2 Vh4+ 42. Kxf3 Vh3+ 43. Ke4 Ve6+ 44. Kd3 Vf5+ 45. Be4 Vf3+ 46. Be3  Vf5+ 47. Ke2 Vg4+ 48. Kf1 (Sötét belátta, hogy hamarosan elfogynak a sakkok, feladta.)

1–0

Laci bácsi világsztárokkal parolázik

1927 júniusában Aljechin újra Budapestre érkezett, tehát a Gellért Szállóban éjszakázott. Azt megírta a szervezőknek, hogy melyik nap jön, de azt elfelejtette pontosítani, hogy melyik vonattal, így az egész Magyar Sakkszövetség egy napon keresztül a budapesti pályaudvarokon kereste-várta Aljechint, aki ráadásul levágta angolbajszát, amiről 1921-ben áradoztak a lapok, így nehezebben találtak rá a kétségbeesett sakkozók. Csak rövid időre maradt Pesten, mert igazából Kecskemétre utazott, a város első (és azóta is egyetlen) komoly nemzetközi sakkversenyére. Tömegek voltak kíváncsiak a rendezvényre, hiszen eddig csak könyvekből és újságokból ismerhettek olyan sakkozókat, mint a lett-dán Aron Nimzovitschot, a hipermodern iskola nagy alakját, vagy a lengyel-francia Savielly Tartakowert, akinek többek között a legjobb sakkaforizmákat köszönhetjük. De Ernst Grünfeld és Dawid Przepiorka is színesítette a mezőnyt, akárcsak a magyarok közül Asztalos Lajos, Vajda Árpád és Steiner Lajos.

Óhatatlanul felmerül a kérdés: hogyan sikerült ilyen erős mezőnyt elhozni Kecskemétre? Egyrészt ragyogóan időzítették a versenyt: a rá következő héten kezdődött az első sakkolimpia Londonban, Kecskemét ideális felkészítő tornának bizonyult. Aljechin a szeptember közepén kezdődő, Capablanca elleni világbajnoki döntőre készült, a kecskeméti volt az utolsó verseny, amelyen elindult előtte. Másrészt kellett egy szervező, aki mindezt tető alá tudta hozni, aki előteremtette a kellő pénzügyi feltételeket (800 pengő volt a fődíj), aki rá tudta venni a városvezetést, hogy jó lesz nekik egy sakkversenyt támogatni.

Ő volt Tóth László, aki mint újságíró és nyomdász már 1921-től Kecskeméten adta ki a Magyar Sakkvilág című lapot.

1919-ben politikai okokból börtönbe került, és a családi legendárium szerint dédapám, Kemény Salamon, aki éppen börtönorvosként praktizált, intézte el, hogy hamarabb szabadulhasson. Így történt, hogy a családunkba betört a sakk: nagyapámat és apámat is Tóth László – vagy ahogy egész Kecskemét hívta: Laci bácsi – tanította meg sakkozni.

A versenyen, ha nem is fölényesen, de vereség nélkül Aljechin végzett az élen, Nimzovitsch és Steiner előtt. A magyar sakkozók jó szereplése már előrevetítette, hogy az olimpián is jól fognak játszani: az 1927-es londoni olimpiát a visszatérő Maróczyval az éltáblán Magyarország nyerte.

Alekszandr Aljechin – Savielly Tartakower

Kecskemét, 1927

Caro-Kann védelem (B15)

1.e4 c6 2. d4 d5 3. Hc3 dxe4 4. Hxe4 Hf6 5. Hg3 e5 6. Hf3 exd4 7. Hxd4 Fc5 (Erre a megnyitásra jellemző módon a centrum kiürült, a következő lépések során ezt kihasználva mindketten kötéseket alakítottak ki.) 8. Ve2+ Fe7 9. Fe3 c5 10. Hdf5 O-O 11. Vc4 Be8 12. Fd3 b6 13. O-O-O Fa6 (Milyen jól tette világos, hogy kivárt a sáncolással! Sötét elkövette azt a hibát, hogy a feltételezett rövid sánchoz igazította a tervét, sőt, amikor szembesült a hosszú sánccal és az ebből adódó fenyegetésekkel, akkor sem módosított elképzelésén. Vagy ahogy a mindig mindenre felmentést adó Tartakower-aforizma fogalmaz: „A hiba ott van a táblán, csak meg kell lépni”. A következő áldozatvihar ellen persze semmilyen bölcs mondás, beszólás vagy szózuhatag nem segített)

14.Hh6+ gxh6 15. Fxh7+ Hxh7 16. Vg4+ Kh8 17. Bxd8 Bxd8 (Bástya és két könnyűtiszt a vezér ellen elég kompenzáció lenne, ha közben nem lenne ilyen pocsék a helyzetük: szinte mindegyik sötét tiszt arra vár, hogy leüssék. És Aljechin megfelel az elvárásoknak.) 18. Ve4 Hc6 19. Vxc6 Ff8 20. Hf5 Fc4 21. Fxh6 Fd5 22. Vc7 Bac8 23. Vf4 Bc6 24. Fxf8 Bxf8 25. Ve5+ Hf6 26. Hd6 (Sötét nem várta meg, amíg újabb tisztje esik le, feladta.)

1–0

Erről a tornáról éveken, évtizedeken át mesélték a történeteket egymásnak Kecskeméten, a végén már el is hitték őket. Karinthy Frigyes, amikor meglátogatta Tóth László híres sakk-könyvtárát, fel is jegyzett egy ilyen sztorit. „Tóth Laci elmeséli, amit Aljechintől hallott, hogy odaát, Amerikában, mikor sikereinek hatása alatt egy vállalkozó felszólította, rendezne szimultánversenyt, és hogy mennyit kér érte, a kért két- vagy háromezer dollárt szó nélkül kifizette, és csak azután kérte meg Aljechint, hogy most már árulja el bizalmasan a trükköt, amivel minden ellenfelét megveri. Kiderült, hogy valami olyan bűvészfogásnak, dzsiu-dzsicu svindlinek képzeli a sakkművészetet.”

Egyébként Aljechin a kecskeméti verseny után is szívesen adott szimultánokat, sőt, miután ő volt az egyetlen versenyző, aki nem rohant a következő versenyhelyszínre, egy egész alföldi turnét járt be.

A szentesi állomásról így számolt be a helyi sajtó: „Pontosan háromnegyed tíz volt, mikor a szimultán megkezdődött. Ember ember hátán szorongott a teremben, nők, férfiak, gyerekek, kívül pedig népes közönség szállta meg az ablakokat, hogy legalább így lássák Aljechint. (…) Csak harminckilenc tábla volt Aljechin ellen, de játékos tulajdonképpen vagy kétszáz. Minden tábla mögött népes csoportok keletkeztek, és öten-hatan magyaráztak, vitáztak minden lépés előtt. Az amúgy is ideges, drukkoló játékosokat valósággal terrorizálták a kibicek.”

Capablanca vigaszra lel

1929 szeptemberében újból Budapesten rendeztek versenyt, ezúttal a Gellért Szálló csak a versenyzők lakhelyeként szolgált, a mérkőzéseket a Vigadó kistermében játszották. A verseny sztárja Jose Raul Capablanca volt, aki az 1927-es páros mérkőzésen elvesztette világbajnoki címét Aljechinnel szemben, de a sakkvilág továbbra is a legjobbnak tekintette. Az előző két évben Capablanca a visszavágásra készült, de valahogy nem sikerült megszervezni a mérkőzést, egyre halasztódott, és lassan a kubai mesternek is leesett a tantusz: nincs visszaút. Aljechin már új ellenféllel küzdött, 1929 nyarán elfogadta a nem túl szerény Bogoljubov kihívását. Ez annyira feldühítette Capablancát, hogy az augusztusi karlsbadi versenyen nem tudott megfelelően a mérkőzésekre hangolódni, csak második lett. A budapesti versenyre úgy tekintett, mint vigasztalási lehetőség, feleségét Karlsbadban hagyta, hogy jobban tudjon koncentrálni a játékra – persze, persze, mondta erre a New York Kávéház sokat látott főpincére.

Tény, hogy Capablanca magabiztosan, vereség nélkül győzött a tornán – mint ahogy az is tény, hogy be-benézett a pesti éjszakába.

A karlsbadi győztes, Nimzovitsch nem jött el, de Tartakower és Akiba Rubinstein igen, meg is szorongatták az exvilágbajnokot.

Az újságok már nem akarták eladni a rendezvényt valami sosemlátott elitista sportkülönlegességként, csak konstatálták, hogy kialakult egy sakkszerető szubkultúra. Kellér Andor így ír: „Különösen sok öreg nőt látni. Kezükben táblázat, orrukon mérges szemüveg, bírálják a játékot, és egy-egy lépést bejegyeznek táblázataikba. Nem sajnálják az egy pengőt a belépődíjért, sőt sakk-könyveket is vásárolnak, és buzgón tanulmányozva távoznak a lépcsőn. Érezni lehet, hogy otthon vacsora közben is a sakk-könyvet fogják majd majszolni, és magukkal viszik az ágyba a kis sakk-kötetet, babusgatva és becézve az írást, amiből meg lehet tanulni a hatvannégy kockás játék bűvészetét. A legnagyobb érdeklődés most is a cubai mester, Capablanca felé száll. Vagy ahogy mondják: Capa.

Ő a nők bálványa. Elég csinos fitt. Bank cégvezetőnek néz ki, akire szép jövő vár, pláne, ha jól nősül. Nem sakkmester-típus. Felé repül a nők csodálata.

A sakknak is megvan a maga női publikuma, és a sakkgörlök egytől-egyig Capába szerelmesek.”

Jose Raul Capablanca – Vajda Árpád

Budapest, 1929

Vezércsel (D30)

1.d4 d5 2. c4 e6 3. Hf3 Hf6 4. Fg5 Hbd7 5. e3 Fb4+ 6. Hbd2 c5 (Megnyitási pontatlanság, kapkodás. Sötétnek előbb be kellett volna sáncolni, aztán robbantani a centrumot. És még akkor sem biztos, hogy c5 a nyerő bomba.) 7. a3 Fxd2+ 8. Vxd2 He4 9. Fxd8 Hxd2 10. Hxd2 Kxd8 11. dxc5 Hxc5 12. cxd5 exd5 (Izolált gyalog, középen rekedt király – ez lett az eredménye a korai c5-nek. Capablanca meg sem erőltette magát, máris jobban áll.) 13. Bc1 Ha4 14.b3 Hb6 15. Hf3 Fe6 16. Kd2 Bc8 17. Fd3 Bxc1 18. Bxc1 Kd7 19. Hd4 a6 20. h4 h6 21. f4 Kd6 (Nem látványos, de hiba. Vajda azt gondolta, hogy már a végjátékhoz közelítünk, itt az ideje a királlyal nyomulni. A gyalogvesztés nem szerepelt a tervben.)

22.Fxa6 Fc8 (Nem érdemes ütni, 22… bxa6-ra 23. Bc6+ a válasz) 23. Fd3 Fd7 24. Ff5 Fc6 25. a4 g5 26. a5 Ha8 27. g4 Hc7 28. h5 gxf4 29. exf4 Hb5 30. Hxb5+ Fxb5 31. Bc8 Fe8 (Hamar veszít. Igaz, hogy sikerült elkerülni a bástyacserét, viszont a szélső gyalog befutását nem tudja megakadályozni. Igazából a fülét sem tudja megvakarni, annyira lebénította magát.) 32. b4 Bg8 33. b5

1–0

A magyar sakkbarátok a húszas években egészen közelről láthatták az időszak két legnagyobb játékosát, össze tudták hasonlítani Aljechin hűvös, arisztokratikus modorát és vibráló, kockázatvállaló, a kortársak által neoromantikusnak nevezett stílusát Capablanca elegáns világfi külsőbe csomagolt, egyszerűségre törekedő, letisztult játékával.

Először mintha nem tudná, mi legyen, csak feküdt ott a porban egy törött, műanyag szék mellett. Majd kis percegés után karcos, kellemetlen üvegcsörömp hallatszott: a mondatnak lába nőtt, aztán kezei, a kezekre ujjak, az ujjakra pedig fekete, sosemosott, hatalmas karmok. Aztán céklafejet, aztán szájat növesztett a mondat, és amikor megvolt a kancsal, sanda szeme is, az éjszakából ballonkabátot tekert, magára kapta, majd elindult, neki Óbudának, sántítva, gonoszul verdesve a világot azokkal a girbegurba mancsaival, s közben a következő dalra gyújtott rá:

Megverem! Széttépem! Harapom! Nem adom! Tekerem, nyakalom, szívére lakatot, szájára nyaklevest, kaparom, rárakom, nyekerem, nyakarom, a táblát kaparom, haragom, haragom, megverem, széttépem, harapom, harapom!

Észre sem vette, mikor a falról egy szóvirág szökkent a hátára, és nem engedte el.

Később

valahol messzebb, a frissiben rákezdett eső alatt, egy sáros, szomorú buszmegállóban, mondjuk a Lajos utcánál öten gyülekeztek: egy kéményseprő, egy boltos néni cekkerrel, egy nyugdíjas kalauz, a sarki pék, valamint egy szobafestő- és mázoló, piros festékpecsétes munkásruhában.

Esernyő csak a boltos néninél volt, s mivel a buszmeg­állónak nem volt teteje, szépen lassan mindenki más bőrig ázott.

A pék egy hirdetőoszlop mellett álldogált, a nyakát jó mélyen a zakójába húzta – pont úgy nézett ki, mint egy pödrött bajszú, öreg teknős, amint ki-kiles a páncéljából néha, hátha végre jönni talál a kilences busz. Már azt sem bánta volna, ha orvul lefröcsköli a pocsolyalével, csak jönne már – ekkor azonban egyenesen a háta mögül azt suttogta a fülébe valaki kopott, rozsdás hangon:

– Hogy a pók hálózná el ezt az irigy nénét! Hogy nőne ecetfa a kertjébe, és takarná el a kilátást, hát miért nem ad nekünk is az esernyőből, PFŰŰŰŰŰŰŰŰŰŰ!

A pékek füle, mivel nem krumplival, hanem liszttel dolgoznak, köztudomásúlag igen jó. Fel is kapta a fejét, ijedten nézett hátra – mégsem látott senkit sem.

Csak valami éles, kellemetlen szagot érzett, pont olyat, mint amilyen a távirányítóba beleszáradt elemek szaga szokik lenni, mikor ördögös filmet vetít a tévé.

Ugyanakkor ez a különös gondolata támadt:

– A hétszentségit, a teremburáját ennek a világnak, de milyen igaz!

És azután már nem az utat, hanem az ezüstkontyos boltos nénit figyelte sandán. És észre sem vette, hogy miközben úgy hergelte magát, akár valami rossz autó a Csillaghegyre föl, a barna zakó helyébe lassan egy éjszakából varrt ballonkabát tekeredik, feketelyuk gombokkal. Ahhoz pedig már végképp túlontúl mérges volt az esőre, a nénire, a néni esernyőjére, a hottentottákra meg úgy az egész világra cuzammen, hogy rájöjjön: ő bizony már nem is pék, hanem csak egy nagy, dühös, céklafejű, koszoskörmű, lepcses szájú, dohos szívű vircsaftjóska.

Valami suttogott és susogott és uszította a népet, s a buszmegállóban igen hamar ugyanígy járt mindenki. A kilences busz egyáltalában nem érdekelt már senkit sem: a nénit kezdte korholni az összes, a néni pedig, mint akit a búbánat puszilt szájon, visszakorholta őket, hogy mit szólnak bele az ő dolgába, és hogy milyen cudar, piszkos világ ez – ekképp pedig szépen, ráérősen fekete lett ő is, akár egy gonosz firka egy sötét helyen, mondjuk pont egy híd aljában.

Mindenki fekete lett, mint a szurok. Fekete, fekete, fekete.

Egyikük sem vette észre, hogy igazából hatan vannak, s a hatodik, a legnagyobb dorgálpál mind közül a nagy zavarodás közepén azt röhincséli a markába sunyulva, hogy– Höhöhö! Harapom!

Szépen lassan

egyre, egyre, egyre többen jártak így. Jaj lett a világnak, Óbudának vége volt, befeketült, egymással veszekedett boldog-boldogtalan. „Micsoda, hogy virágot én, neked, akinek olyan a haja, mint a szénaboglya???” – rikoltozták Kaszásdűlőn. „Menjél már arrébb azzal a tragaccsal, vagy istenuccse begorombulok!” – kiabálták a villamosnak a Bécsi úton (aki szegény nem is értette, hogy mit csinált rosszul.). „Én meg mán’ azt sem tudom, mi a bajom, de akkor is ordibálok magával, hiszen idejött tejfölért!” – sipítozta a fekete pacába öltözött Margit eladó néni a kisboltban, majd a földhöz vágott egy amúgy is meggyötört salátát.

És minden esetben álldogált ott egy főkabátos feketeség is, és alig győzte dörzsölni a mancsát a fenenagy elégedettségében.

Lassan mindenki egy sötét ballonkabátban találta magát. Egész Óbuda. Ennyi volt. Kész, vége.

Illetve majdnem mindenki. Volt egy pici lakás a Bécsi úton, egy egészen kis pösznyi garzonka, ahol egy macska és egy csomó, összegyűrt papírdarab társaságában egy csupakóc fiatalember medvés pulcsiban némi dühöngés mellett inkább keresgélt.

Kihúzta a fiókokat. „Itt sincs” – brummogta. Benézett a hűtőbe. „Ide sem tettem.” Aztán azt dünnyögte hajtépősen, amikor felforgatta a konyhaszekrényt, hogy „GRDHSJBJBKS!”

A cica érdeklődően pislogott egy ideig, aztán azt kérdezte, de pont úgy, mint akit tényleg érdekel a dolog, hogy mit keres a medvepulcsis.

– Jaj, hát mit keresnék? – válaszolt a fiú, és beleroskadt egy rojtos fotelba. – Elvesztettem a legszebb rímemet. Itt volt valahol, azt hittem, hogy a zsebemben van, de nem, mert ott csak két szálkás metafora meg egy pici kis hasonlat volt, meg egy buszjegy. És az se jó.

Az bizony szomorú, közölte a cica, de pont úgy, mint aki azt mondja: tök hülye vagy te, édes fiam.

Igen, és akkor mi van?! – förmedt rá a cicára a fiú, aki költő volt, pont ilyen förmedős. Ha dühös volt, olyan csapkodós sorokkal verte a világot, hogy öröm volt nézni – a fővárosi főokosság meg is dicsérte ilyenkor, hogy jaj, milyen eredeti, adjunk neki díjat. Ha meg szerelmeset írt, mint például most, akkor meg úgy olvadt a költeménye, mint az eperfagyi, ha szeretik:

Este ha

bedurcul

reggelre

morka

Virágbort

iszik ha

szomjas

a torka

Elnézést

Kisasszony

tudom, hogy

LOLka

egy picike

puszihoz

kedve

nem volna?

Virágbolt

illatú

hajába

túrka

vattacukor

van a

szívében:

PLÖMPLÖM

PLÖMPLÖM!!!! HÁT EZ AZ! NEM JUT AZ ESZEMBE! – kiabált a fiú, és a haját tépte. – Hogy az ég rakná tele kövekkel, és mondaná a fejemre, hogy talicska!

A cica közölte, hogy ez azért már hiszti.

Hiszti! KRISZTI! Csakhogy nem az, hanem! – fortyogott a fiú fel s alá a pösznyi kis garzonban. Ahhoz képest, milyen pici kis lakás volt, a medvepulcsis lebaktatott benne csak ezen a délutánon 26.7 kilométert. – Nem jut eszembe! Csak az az utolsó rím, az nincs meg! Pedig az volt mindennek a teteje!!! Úgyhogy el is megyek világgá.

Fel is kapta a ballonkabátját. El is ment. Becsapta az ajtót, a cicának azt se mondta: szevasz.

Először a kiskocsmába ment világgá. Ledübörgött a lépcsőn, és a fémpultnál rögtön kért egy macifröccsöt.

Macifröccsöt? NEKED? – recsegte valaki a pult mögül, aki biztos nem a szokásos vörösfejű Laci pácsi volt, mert a vörös fejű Laci pácsinak beszédhibája volt meg csibészes mosolya, nem pedig fekete fogai és dohos szagú, fekete kabátja. – Ha lenne se adnék, de neked nem is volt, te borzosbirka, TE!!!!

A medvepulcsis költő a homlokát ráncolva nézett körbe, és akkor jött rá, hogy bizony lemaradt valamiről.

A szokásos törzsvendégek helyett ugyanis csupa-csupa fekete figura fortyogott a kiskocsmában. Zümmögtek, dörmögtek, durrogtak. A mancsukat karmolászták. Páran egy-egy meglepően praktikus, hordozható gázrezsón forralták a bosszút. És mindegyiknek volt egy rossz szava a medvepulcsishoz.

Szájszagú mimóza! Tehetségtelen ripők! Gazosszívű mameluk! – ordibálták, és egyre-egyre közelebb gyűltek a költőhöz.

A medvepulcsis úgy döntött, ideje kiállni magáért, úgyhogy illaberek, már futott is elfele. Fel a lépcsőkön, ki a térre, el a Bécsi úton, és ott állt meg csak lihegni, meg fejet törni, meg szétnézni kicsit. Belebambult tehát a furcsa, eddig sose tapasztalt, csontos óbudai csöndbe, egészen bele abba a veszélyes, csillogó bongásba, ami azoknak a helyeknek a sajátja, ahol készül valami, sőt, ahol a Valami már ott álldogál a sarkon, pislog és leskelődik kifelé, de még nem ugrott elő, nem kezdődött el,

ám csak másodpercek kérdése a dolog.

És jöttek is egyszerre a fekete ballonkabátos mindenkik. Hömpölygött a feketeség a likakból, mélygarázsokból, a kapualjakból, a szaküzletekből és a postáról, a bokrok alól, a szobrok mellől, az aluljárókból és a villamosmegállóból.

De mindegy is, honnan jöttek, egy közös volt bennük, hogy láthatóan mind-mind a legsötétebb banyacúgos éjszakát hordták kabát helyett, és úgy tüsszögték magukból a dühöt, mint influenzás a náthát (amikor nem jut neki mézes tea, mert senki sem szereti, és nincs aki főzzön).

– Megverem! Széttépem! Harapom! Nem adom! Tekerem, nyakalom, szívére lakatot, szájára nyaklevest, kaparom, rárakom, nyekerem, nyakarom, a táblát kaparom, haragom, haragom, megverem, széttépem, harapom, harapom!

Ezt kántálták.

A medvepulcsisnak most illett volna megijednie. Ott állt egy nagy, fekete pocsolya közepén, körbenőtte az üvöltözős éjszaka, ragadt körülötte a düh, ott fortyogott a legnagyobb rosszindulat közepén. Élete történetének fonala láthatóan elröpült.

De elfelejtett megijedni. Eltátotta inkább a száját.

– Hjakskní – közölte, aztán megrázta a fejét. – Illetve, hogy ezt én írtam.

– Bizony, hogy te írtál! – döndült egy hang. A csirizes feketeség szétvált, mint egy ijedős függöny, és egy nagyon-nagyon-nagyon sötét figura sétált a medvepulcsis elé.

A karmai sosemosottak.

A feje cékla.

A szeme szürke és kancsal.

A szíve pedig göcsörtös, mint egy kiszáradt fának a törzse.

– BIZONY, HOGY TE ÍRTÁL, AZTÁN JÓL OTTHAGYTÁL A HÍD ALATT A HIDEGBEN! – üvöltözte a legnagyobb dorgálpál mind közül, a többiek pedig, akik korábban óbudai pékek, nénik, tacskók, szakácsok, buszvezetők, semmirekellő himpellérek és polgármesterek voltak, azt sziszegték vissza, hogy IGENNNNNNN. – NEM ILLIK ÁM ÍGY BÁNNI AZ EMBERNEK A SAJÁT MAGA BABUSGATTA DÜHÉVEL, NEM BIZONY!!!

A medvepulcsis költő becsukta a száját. Aztán kinyitotta. Aztán megint.

– Hm – közölte végül. Arra gondolt, hogy tényleg, mennyire, de mennyire dühös is volt, amikor ezt a buta kis klapanciát írta.

Végignézett a falból kiszakadt, méregtől remegő dorgálpálon, aki (nézd csak, és tényleg!) firkált betűkből lett összerakva: minta ákombákomokkal töltöttek volna tele egy ormótlan nagy zsákot.

Emlékezett arra az éjszakára, amikor szomorúan és tele csupa-csupa grrrrr-vel és jajjal és most mi lesszel a falra firkálta, csak azért, hogy ne legyen benne tovább – aztán most tessék, itt van a dühe az orra előtt, és miatta gonoszkodik és pocsolyafekete itt az egész Óbuda.

Pedig csak egy hosszú mondat, semmi más. Amibe jól beleírta magából, mi az, ami annyira, de annyira fáj,

hogy

csak

na.

Majd megpillantott valamit. Mennyit kereste, és most itt van!

Egy szóvirág lóbázta a lábát a dorgálpál vállán. Egy rím, ami, mint mikor régi havert pillant meg az ember tömegben, felpattant, és a medvepulcsis felé integetett. Sárgán ragyogott, vagy inkább csak pulzálgatott, akár egy villanykörte, mikor nagyon próbálkozik. És akkor elindult. Tudta, mi a dolga! Olyan volt, akár egy picike, napfénnyel dobogós búgócsiga, amelyik egyre és egyre közelebb pörgött a mackópulcsis költő dühének céklafejéhez.

Az azonban mit sem törődött vele. Észre sem vette talán – tudvalevő, hogy dühök meg effélék tudomást sem vesznek, meg sem pillantanak olyan apróságokat, mint az öröm meg a szeretet. A dorgálpál most épp azon morfondírozott, hogy fogja felfalni a medvepulcsis költőt:

– Talán petrezselyemmel eszlek meg. Meg sóskrumplival – hümmögött. A csupa fekete pocsolyatömeg helyeselt, hogy IGENNN (mintha tényleg, de tényleg nem tudtak volna mást nyekegni, csak ezt). – Vagy beleteszlek egy nagy cserépedénybe, és napokig meg hetekig a kemencében párollak.

– Sajnálom, édes öregem – húzta ki magát a medvepulcsis költő. – De belőlem nem eszel.

A dorgálpál nem értette. Tőle most félni illenék.

– Tessék rettegni tőlem! – dörögte. – A dühtől remegni kell! Meg haragudni rá, hogy jó sok kis düh legyen!

És akkor kapott egy puszit. Úgy megijedt tőle, hogy azt sem mondta, bikkmakk.

– Jaj, te kis veréb, te! – cincogta marcipánegér-hangon a szóvirág, és átölelte a dorgálpál céklafejét. És vigyorgott. És akkor volt egy nagy, banánillatú durranás. Meg egy mézeskalácsszív alakú detonáció.

És aztán már semmi sem volt.

Csak a Bécsi út. Meg a kivirágos kivirradt Óbuda. Meg a napsütés meg a rengeteg sok ember, akik már nem voltak feketék egyáltalán, és csak mosolyogtak és nevettek és ölelgették egymást, hogy jaj, de jó, hogy vége van!

És jaj, de jó, hogy végre nem haragszunk egymásra, meg szidjuk a másikat!

És ott állt középen a medvepulcsis költő, kezében a rímmel, amit annyit keresett.

Jobban megnézte magának. A rím visszavigyorgott rá. Jobban megnézve egy lánynév volt az. A költő pedig a homlokára csapott:

– Ó, de hülye vagyok!

PLÖMPLÖM.

Hogyan jött az ötlet, hogy a régi kollégákkal heti rendszerességgel összejöjjenek?

Úgy indult, hogy Nepp Józseffel, akivel majd ötven évig egy szobában dolgoztunk, a Pannónia Film­stúdió megszűnése után a Batthyány téri Angelika presszóban kezdtünk el találkozgatni. Idővel több kollégánk is csatlakozott, majd felvetődött a kérdés, miért nem a Kerék utcában ülünk le.

Tíz éve alakult ki a keménymag: Jankovics Marcell, Mezei Bori, Eleőd Bernadett, Bleier Edit, Ordódy Judit, Kő Edit és jómagam, és a társaság mindig kibővül alkalmi vendégekkel is. Sajnos október óta Nepp József nélkül beszélgetünk.

A MARA, a Magyar Rajzfilm Kft. felfogható a Pannónia rajzfilmes részlege utódjának?

Amikor 2000-ben eladták a Hűvösvölgyi úti épületet, a részleg ideköltözött, és hozta magával a Pannónia nevet. Itt élte utolsó éveit a filmstúdió. Itt készült A rege a csodaszarvasról, Az ember tragédiája és különböző sorozatok. Aztán a Pannónia Filmvállalat lassú agónia után megszűnt, a maradványa MARA néven itt folytatta. Én már nem voltam a Pannónia tagja, Nepp Józseffel és néhány kollégámmal egy kft.-t hoztunk létre Stúdió 2 Kft. néven. A MARA most már inkább egy produceri cég, tehát nem állományban tartott munkatársakkal dolgozik, hanem produkciókra pályázik, illetve, ha egy rendezőnek van egy ötlete, felkéri a céget, hogy pályázzon, és gyártsa le a filmjét. A MARA bérel egy termet az épületben, ahol a rajzfilmes tanfolyamokat tartják.

Készül még máshol is animációs film?

Szerencsére igen. A kecskeméti stúdiót Mikulás Ferenc kollégám egyben tartotta, és léteznek kisebb filmstúdiók is. Pályáznak, vagy nagyobb külföldi bérmunkát vállalnak. Sok film készül, csak nem olyan egy helyre koncentrált formában, ahogy az egykori Pannóniában történt. Akkoriban ennek rengeteg előnye volt:

Ismertük egymást, tudtunk egymás munkáiról, módunkban állt alkotó módon, nemcsak kritikusan beleszólni, és tanultunk a másiktól.

Emlékszem, a rajzfilmek stáblistáin sokszor ugyanazok a nevek bukkantak fel, a néző talán nem is tudja az emlékeiben különválasztani a forgatókönyvírót, animátort, rendezőt…

Foki Ottótól Nepp Józsefen át Dargay Attiláig dolgoztunk egymás filmjeiben, például Jankovics Marcell János vitézében. A rendező személye adott volt, a többiek, ki mihez értett a legjobban, tették a dolgukat. Én az animációban, a mozdulattervezésben, a rajzolt figurák színészi játékában voltam a leginkább otthon.

A Mézga család készítésében animátorként kezdett, aztán bekapcsolódott a rendezői munkába.

A Mézga család volt az első fecske a későbbi nagyon gyümölcsöző, a Magyar Televízió és a Pannónia Filmstúdió együttműködésében készült sorozatok sorában. Amikor a tizenhárom epizód szinopszisával és a pilótafilm forgatókönyvével a hóna alatt Nepp József ellátogatott a televízióba, az illetékesek azonnal rámondták az áment. A kiszabott rövid határidőre nem volt felkészülve a stúdió, a forgatókönyvek írása közben már fel kellett álljanak a stábok, és új kollégákat is alkalmaznunk kellett.

Az első széria rendezését Nepp maga is el tudta látni, viszont az óriási siker után olyan gyorsan rendelte meg a tévé a folytatást, hogy egybefolyt az összes munkafázis.

A Vakáción a Mézga család már meghaladta egy ember teljesítőképességét, és a rajzi folyamatok irányítására szükség volt egy társrendezőre.

Úgy képzelem, hogy a figurák karakterét, kinézetét létező személyek ihlették. Jól képzelem?

Természetesen minden figurának megvolt a modellje. Konkrét személy is, de többnyire a mindenki ismeretségi körében fellelhető, több jellegzetes karakter összegyúrásából születtek. Például a szekánt, mindenen zúgolódó szomszéd; a tulajdonképpeni családfő, az erélyes anya; a munkahelyén és otthon is meghunyászkodó, szervilis apa. Hiszen ezek archetípusok. Az én családomban sértődéshez vezetett Hufnágel Pisti bekerülése a sorozatba. Apám unokatestvérének a férjét ugyanis Hufnágel Imrének hívták, és nem lehetett meggyőzni őket, hogy nem én sugalltam Neppnek, hogy az egykori kérőt, később rendőrség által körözött szélhámost róla nevezzék el.

Ez nagyon tetszik. Előfordult, hogy egyes szereplők fizimiskáját hús-vér ember ábrázatához igazították?

Kevés lehetőség van a figura arcát premier plánban megmutatni, pedig az arc rengeteg mindent kifejezhet. Nekünk szimbólumokkal kell operálni, gesztusokkal, egész testtel és mozgással. Ilyen szempontból talán nehezebb dolgunk van. A Walt Disney-nél színészekkel előre lejátszatják a jeleneteket. A mimikát, a közeli arckifejezéseket is átrajzolják a színész arcáról.

Nálunk erre nem volt se pénz, se mód, kénytelenek voltunk a saját rejtett vagy nyilvános színészi adottságainkat bevetni, illetve élni vele.

Egy összeszokott kollektíva sok mindenre képes…

Az együttlét a Pannóniánál az évek során nagyon progresszív eredményt hozott. Amikor elindult a kereskedelmi televíziózás, azt hittük, hogy most jött el a Kánaán, sorra kapjuk a megrendeléseket, és a rajzfilm­gyártás újabb reneszánsza következik be. Pont az ellenkezője történt. A királyi televízió megrendelései megszűntek, az állami dotáció helyett a piaci alapú finanszírozás lépett be, a kereskedelmi tévéknek pedig sokkal olcsóbb volt a reklámidő áráért külföldről vásárolni sorozatokat és egész estés filmeket.

És önök nyilván nem tudtak faragni a saját gyártású filmjeik költségvetésén…

A saját gyártású film elég macerás dolog. Először is minimum két évig készült egy sorozat. Amikor teljes egészében a tévé rendelkezésére áll, csak akkor kezdik el vetíteni. Nem kockáztatnak, hogy esetleg a gyártó félbehagyja. Két évig viszont benne van a pénz.

Az alkotók addig nem is tudnak mással foglalkozni?

Általában tíz-tizenkét ember intenzív munkájáról van szó. Ha nagyobb stábbal, nagyobb kapacitással rendelkezik a filmkészítő produceri cég, akkor több projektet is tud csinálni egyszerre.

A Pannóniás korszakban egy időben készültek tévésorozatok, egész estés filmek, de hát akkoriban közel háromszáz ember dolgozott állományban.

Az egész estés filmeket mennyi idő alatt hozták tető alá?

A János vitézt Petőfi Sándor születésének százötvenedik évfordulóján, 1973-ban kellett bemutatnunk, így az időtől sürgetve, kényszerből egy év alatt elkészült. A normál átfutás a mi technikai feltételeink és kapacitásaink mellett, ahogy a sorozatok esetében is, két év volt.

Gondolom, a komputertechnika elterjedésével felgyorsult a munkafolyamat.

Valamennyire igen, és közben a munkatársak létszáma redukálódott.

A 1986-os Macskafogó még hagyományos kézi munkával készült, de a harminc évvel későbbi második rész készítésében már komputert is használtak. Olvastam, hogy ön kicsit beleásta magát az új technika rejtelmeibe, aztán „feladta”.

Megtanultam kezelni a számítógépet egy bizonyos szintig, de az animációs programokat már rábíztam fiatal kollégákra, ők anyanyelvi szinten beszélik, némi képzavarral szólva, a komputertechnikát. Megtörtént az a csúfság velem, ami még korábban nem. Olyasmit nem kértem soha animátortól, operatőrtől, sem senkitől, amit én magam ne tudtam volna megcsinálni. Eljött az idő, amikor azt mondtam, hogy van egy elképzelésem, ti tudjátok, hogy kell, csináljátok meg! És akkor ők mozgásprogramok segítségével kivitelezték. Például valaki beleesik a vízbe. A feladat az, hogy a csobbanást, a vízgyűrűket ábrázoljuk, milyen tempója legyen, milyen legyen a fröccsenés koronája – ennek elkészítéséhez anno bizonyos fizikai elveket kellett tanulmányoznunk. Ma a számítógépes program megcsinálja a vízcsobbanást, és olyan tökéletes hullámzási gyűrűket produkál, hogy már vissza kell butítani.

Biztos, hogy jó ez a tökéletesség? Régen megvolt a bája a kis bizonytalanságnak, félrecsúszásnak.

Mi ezzel áltattuk magunkat, hogy van bája, érződött a jelenet megoldásán a kézművesség és az eredetiség. Ez olyan, mint a zenészeknél az élő koncert. Ha esetleg az angolkürt egy kicsit mellévisz, vagy egy tempót késik az egyik hangszer, annak egész más a varázsa, mint amikor a stúdiófelvételen minden tökéletes, olyan túl steril. Mi hízelegtünk magunknak, hogy az a kis baki, karakterelcsúszás teszi eredetivé és hitelessé. De van olyan program is, amelyben a hibát is beprogramozzák, hogy ilyen szempontból is a tökéletesség látszatát keltsék. A számítógépes technika ellen senki nem ágál, hogyha így a manuális munkája könnyebbé válik, vagy kevesebb időt kell ráfordítani. A korosztályom tagjainak zömét már nem érdekli, nem akarja megtanulni – amit csinál, azt a hagyományos kézi módszerekkel oldja meg.

Mennyire lehetséges még a hagyományos módszerekkel dolgozni?

A kihúzás, kifestés megszűnt, a kézi rajzolás létezik, a rajzokat beszkennelik, és a komputer végzi el a kifestést, a színezést, sőt, a hagyományos értelembe vett operatőri munka is feleslegessé vált, és még folytathatnám a technikai részleteket. A néző tökéletes produktumot lát, és ma már ez elvárás is.

Az ön filmjeinek elengedhetetlen kelléke a vicces hangvétel, a poén, a morbid humor. El tudna képzelni „komoly” rajzfilmet is?

Nem. Az engem nem érdekel. Vannak kollégáim, akiket a filozofikus tartalom, vagy a társadalmi problémák rajzfilmbeli boncolgatása érdekel, példának Jankovics Marcell Sziszifuszát említeném. Egyébként kialakult egy nézői elvárás, tehát amikor annak idején a Miki egér vagy a Popeye népszerűvé vált, az emberek körében megnőtt az igény a gegfilmek, a humoros filmek iránt.

Magyarországon ez a vonulat a Gusztáv-filmekkel terjedt el a moziban: a híradó és a nagyfilm között vetítették, és amikor a Gusztáv főcímzenéje fölhangzott, már kacagás futott végig a nézőtéren.

Ezt az elvárást semmibe venni dőreség lenne. Van olyan rajzfilmes, aki azt mondja, na, nem, ez a blődli és viccelődős műfaj neki primitív.

Az ön filmjei közül talán csak a Pumukli az, ami egyértelműen gyerekközönségnek szól. A többi, a Mézga család, a Doktor Bubó, a Macskafogó vagy éppen a Gusztáv megcélozza a felnőtt nézőket is, és a gyerekek számos részletet nem értenek, illetve nem is érthetnek. Gondolok például a Doktor Bubó vicces orvosi diagnózisaira, az epizódok végén elhangzó tanulságokra.

A Bubó, ahogy a Mézga is, nem a televízió ifjúsági főszerkesztőségének megrendelésére készült, hanem a szórakoztató főszerkesztőség számára. Családi filmeknek hívtuk, ahogy a Macskafogó-filmeket és az Egérút című egész estésemet is, amelyek kortalan korosztálynak szólnak. Olyan filmeket csinálok, amiket nemcsak mint néző élvezek, hanem miközben készítem, akkor is.

Hatéves kortól a gyermek számára is élvezhető, mert van egy primér filmes cselekmény, mese, plusz vannak adalékok, finomságok, poénok, amik az idősebb korosztályok számára ínyencségek.

A Pumukli rendelt film volt, tehát nem én választottam ki. Mondhattam volna nemet is, de teljes mértékben azonosulni tudtam a bájával, a kedvességével, a hangulatával, és remek német színészek játszottak benne. Technikailag nagyon bonyolult volt összehozni az élő szereplőket a rajzolt figurával, például ahogy Éder mester tenyerében ficánkol Pumukli, de kellemes és szórakoztató film, egy jó végeredményt produkáló munka lett belőle.

Kapott visszajelzéseket, hogy a gyerekközönség hogyan reagált a rosszcsont Pumuklira? Nem kezdtek el otthon ők is dorbézolni, és nem próbálták szeretteik idegrendszerét tönkretenni?

Nem igazán rosszcsont Pumukli. Nem ártó szándékkal rossz, inkább egy csintalan, az emberi világot nem teljesen ismerő gyerek, és így követ el csíny­tevéseket. Nagyon szerethető kis rosszcsont, ha már így említette. A ténykedéseinek kétségtelenül van hatása a fiatalokra, de ezek elenyészőek és nem bántóak.

Ausztriában voltam síelni, és egy Pumukli nevű hotelbe jártam ebédelni. Ott kiderült, hogy ő az én figurám, és onnantól kezdve állandóan rajzolnom kellett az ottani gyerekeknek.

Amúgy a rajzfilmmel kapcsolatban vádként el szokott hangzani, hogy agresszivitásra neveljük a gyerekeket, és ne csináljuk ezt.  Hogy a Tom és Jerryben állandó az agresszió, egymás gyilkolászásáról szól. Én azt mondom, jó, jó, de hát mindent túlélnek…

És ők barátok egyébként…

Persze. Például a Macskafogó első részében az amerikai producer kérésére ki kellett hagyni egy jelenetet. Amikor Teufel és Safranek az ajtó mögött üvölt, az ajtón lefelé svenkelt volna a kamera, és az ajtó alatti résen vér folyt volna ki. Nem, vér ne legyen! Végül is csak minimális változtatásra kényszerültünk. Nagyfokú szabadságot élveztünk, mert a producer időszakosan tönkrement és eltűnt, és addig mi békésen megcsináltuk a filmet.

A filmjeikből számos bemondás, duma, poén elhíresült és szállóigévé vált az idők során. Kriszta tiszta gyagya, egy forintért megmondom. Hogyan viselte ezt a fajta generációkon átívelő sikert?

Ez egy jó érzés. Jó érzés, hogy ezek akár harminc-negyven év távlatából is működnek, és van tanulsága is.

Az, hogy az animációs film kopása sokkal kisebb, mint az élőszereplős filmé, ami már nem hat úgy, idejétmúlt, a tempója, a ritmusa elavult. A Hófehérke vagy a 101 kiskutya, vagy akár a Mézga, a Bubó ugyanúgy friss ma is, és nem érzi rajtuk az ember a port, az elöregedést. Időtállóbbak.

A MARA-nál folyó rajzfilmes oktatásban részt vesz?

Nem. Pannóniás kollégák egy-egy évfolyamot elvállalnak, de ők már a fiatalabb garnitúra.

A tanfolyam elvégzése után milyen papírt kapnak kézbe a fiatalok?

OKJ-s képesítéssel fognak rendelkezni. Otthon, számítógépen ma már gyakorlatilag mindenki tud rajzfilmet csinálni. A tanfolyamra bárki jöhet, de azért valamennyire tudjon rajzolni. Itt megkapja azt az alapképzést, amivel, ha mázlija van, talál munkát. A képzés munkalehetőséget nem biztosít a továbbiakban. Egy tanfolyam időtartama egy vagy másfél év.

A manuális rajzfilmkészítésből mennyit tanítanak még meg?

Kézzel rajzolnak, a rajzokat beszkennelik, a további tanulás a számítógépes animáció világában folytatódik.

Kihúzást, színezést már nem tanítanak, szaktörténetet, művészettörténetet, bábkészítést, képesforgatókönyv készítést igen. A magasabb fokú képzés az Iparművészeti Egyetemen folyik.

Ön már régebben is kötődött Óbudához, hiszen lakott itt.

Fiatal korunkban Zuglóban laktunk a feleségemmel, ő gyártásvezetőként dolgozott a Pannóniában. A harmadik lányunk megszületése után kinőttük a Kacsóh Pongrác úti lakást. Az ideális az lett volna, hogy Budára, a Pannónia közelébe költözünk. Anyagi lehetőségeink a félmegoldáshoz voltak elégségesek, tehát maradtunk a fele távolságnál, és sikerült egy négyszobás lakást vásárolnunk. 1982-től tizenöt évig éltünk a Viador utcában. Amikor a lányok nagyok lettek, vettünk Pomázon egy házat, hogy nyaranta kint legyünk, majd pár év után úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy kint is maradunk. Az óbudai lakás a lányaimé lett, és ma is megvan.

A nyolcvanas, kilencvenes években akkor belakta itt a környéket.

Hát hogyne! Nagyon szerettem a kertvendéglőket, a Kerék, a Fenyőgyöngye a kedvencem volt. Itt teniszeztem a Pamutnyomóipari Vállalat egyesületének pályáján, Peterdi Pál újságíró volt a szakosztály vezetője. Aztán a III. Kerületi TTVE teniszpályáján is ütögettem a labdát, ma már nem tudom, mi van a helyén. Lejártunk a Római-partra, azt a területet nagyon szeretem és jól ismerem. Gyerekkoromban Pomázon laktam, HÉV-vel jártam be gimnáziumba, utazás közben láttam, hogy a Hajógyári-sziget kis Duna-ágában nagy fürdőzős élet folyt. Harminc évvel később már nem voltak fürdőzők a folyó erős szennyezettsége miatt. Kimentem a kutyámmal a Duna-partra, a Hajógyári-sziget végében megfürdött, és kapott egy olyan bőrfertőzést, amibe évek múltán bele is pusztult. Mostanra már rengeteget tisztult a Duna, és élvezhető, állandóan járunk ki Szentendrére és a Rómaira is fürdőzni.

Tervez filmet készíteni?

Nem. Részt veszek az MTVA Mecenatúra bírálóbizottság munkájában, és ezzel már ki is zártam magam a pályázat lehetőségéből, mert összeférhetetlen a kettő. A Magyar Művészeti Akadémia tagja vagyok. Azt hittem, hogy ez csak titulus és rang, de nem. Az MMA aktívan működő szervezet, programok vannak és agilitást igénylő feladatok. Pomázon önkormányzati képviselőként dolgozom, szóval aktívan lefoglalom magam a mindennapjaimban. Van két lovam, lovagolok. Olyan nagyon nem hiányzik a manuális munka.

És a város? A kötelező dolgain kívül azért bejön Budapestre?

Be-bejárok a faluba, édes Iluskám – ahogy János vitéz énekli a daljátékban. Be-bejárok egy-egy programra, például, ha egy barátom azt javasolja, hogy nézzem meg ezt vagy azt a filmet, egy-egy koncertet, kiállításmegnyitót. Különben nem vágyom már be.

Kezdjük azonnal a világnapokkal: milyen viszonyban áll velük?

Leginkább mosolygok rajtuk. Mármint az igaziakon. Persze vannak komoly és valóban fontos világnapok is, amelyeknek érdemes figyelmet szentelni, de a mai ember már csak a vállát vonogatja a legtöbbre. Egyfajta fricskaként készült el az első fiktív világnapom, ha jól emlékszem, konkrétan a karácsonyi bevásárlási hisztéria ihlette. Akkora sikere volt, hogy továbbiakat is megkockáztattam. És lőn, az emberek nem csak bosszankodni szeretnek.

És a rókákkal?

De szívesen mondanám, hogy rókamentő vagyok, vagy egy kedves rókapár nevelt fel az erdőben, de itt is csak ugyanolyan átlagember vagyok, mint az élet többi területén.

Tetszenek a kis ravaszdiak. Büdösek, rendben, de ezt el lehet nézni egy vadon élő állatnak, nem?

Egyébként az érzelmeim rabjaként gyűlölöm, hogy ketrecekben tartják őket, csak azért, hogy mi, emberek láthassuk, milyen is egy róka. Városi ember vagyok, mégis egyszer volt szerencsém látni egy veszekedő rókapárt a kukoricás szélén. Szerencsére nem érdekeltem őket, pedig még nem is voltam ilyen öreg tyúk, mint most.

Pumukli is vörös volt.

Igen, bár annak idején, amikor rajzoltam, engem nem igazán befolyásolt a hajszíne, mert tőlem maximum a testalkatát vagy az arcát kapta, a kifestők foglalkoztak a frizurájával. Egyébként érdekes, hogy még mindig sokat kérdeznek Pumukliról. A Rajzfilmgyárban csak egy aprócska porszem voltam. Igaz, a rajzfilmes pályára ott álltam rá, de amit mostanában csinálok, azt sokkal fontosabbnak érzem.

Miszerint?

Nem egy gépezet egy alkatrésze vagyok, aki bármikor pótolható. Ma azt és arról írok, amit szeretnék. Egy ideje a Mikkamakka Magazinban is megjelennek írásaim, rajzaim. Ők is abszolút szabadságot adnak nekem, olyan, mintha játszótéren lennék. És amikor az ember játszik, akkor mást pöfög ki magából, mint amikor előre megírt szabályok szerint végez sablonmunkát. Ha egyszer kipróbáltad a szabadságot, nem akarod alább adni, még ha ez áldozatokkal is jár. Mert amúgy van biztonságod, tartozol valahová, egy közösségbe, de itt csak én magam vagyok. Mindenféle támogató háttér nélkül. Így viszont az összes szavam, az összes vonalam 100%-ig öntisztaságú.

Nincs benne hozzáadott adalék, csakis az adott pillanat sűrítménye. Lehet, hogy más jobban szerkesztené meg, szebbet rajzolna hozzá, de vállalom minden butaságom és elrajzolásom.

Mi volt előbb, az írás vagy a rajz?

Hivatalos minőségben a rajz, már ha azt vesszük, hogy azért kaptam először fizetést. Bár írni is ugyanúgy írtam mindig. Persze nem meséket – iskolaújságokba írtam, később blogoltam, és ott kezdték a fülemet húzni, hogy írjak már könyvet vagy valamit, ami megmarad az utókornak. Már van néhány hivatalosan is publikált írásom, de ez az út még bejáratlan előttem.

Melyik létszükséglet?

Ha a belső késztetésre gondolsz, és nem a megélhetésre, akkor mindenképp az írás. Gondolatok milliói cikáznak az ember fejében, és már ki sem kell tennie a lábát otthonról, hogy eljussanak hozzá a külső ingerek. Persze mindenre van ezernyi újabb gondolat, válaszreakció, és ha valaki olyan, mint én, annak fontos, hogy visszacsatolást kapjon, vajon jól gondolkodik-e. Ezért elkezd írni, de persze manapság nem lehet csak úgy mindent direkt mód az emberek nyakába zúdítani, mert akkor sértődés van, támadás, értetlenkedés, butaság, olykor agresszív megnyilvánulások. Az én mesékkel tarkított világomba ez nem férne bele.

Így – kikerülvén a nyílt háborúkat – bepanírozom a véleményem egy világnapba. Például csinálok egyet az újra betonozásról.

Mennyire tartja fontosnak a közösségi médiában való részvételt alkotóként?

Nekem egyelőre ez a legoptimálisabb lehetőség, ha szélesebb körben szeretném megismertetni a munkáimat. Eddig fantasztikusan működött. Igaz, hogy rengeteg időmet veszi el a kommunikáció és az egyszemélyes ügyintézés, de most ez van. A közösségi médiumok igazi nyerőkártyák az alkotók kezében, ha jól használják őket. Állítólag van, aki meg is tud ebből gazdagodni, nekem még nem sikerült. Viszont, ha azt nézzük, hogy manapság már a legtöbb hírt az internetről szerezzük be, és egyre több időt töltünk el a gép előtt, akkor egyszerűen kötelező ott lenni valamelyik oldalon. És akkor még nem is beszéltünk arról, micsoda lehetőség, hogy már valóban nem léteznek határok. Amerikában, Ázsiában, Afrikában is vannak követőim. Az is nagyszerű, hogy kapok visszajelzéseket, üzeneteket, beszélgetni tudunk egymással. Nekem mindig fontos volt a személyes kapcsolat, akár egyetlen ember véleménye is, így amikor csak tehetem, mindig válaszolok a kommentekre.

A Facebookon gyakran olvashatunk Béla bácsiról, rókákról szösszeneteket, de mikor vehetünk kézbe egy Egri Mónika-könyvet?

Mostanában mindenki ezt kérdezi, köztük jómagam is. Szerintem lenne már vagy két kötetre való is, „csak” össze kell szerkesztenem az anyagot.

Több kiadó is érdeklődött régebben saját könyv ügyében, reméljük, lesz is köztük olyan, aki komolyan gondolta a megjelentetésüket.

Sokan úgy vélik, hogy egy könyvet csak meg kell írni, és majd kiadják magánkiadásban. Nekem egyrészt erre pénzem se lenne, másrészt bízom abban, hogy egy kiadó sokkal jobban átlátja, mennyire van igény egy adott könyvre. Profi szerkesztőkkel, stábbal dolgoznak, ismerik a nyomdákat, a marketinget is ezerszer jobban tudják futtatni, mint én a Facebook-oldalamon. Nekem nem elég, hogy az egómat lecsitítsam azzal, hogy kiadtam egy könyvet. Annak jónak kell lennie szövegben és rajzban, minőségi papíron, minőségi kiadásban. Ha összejön, boldog leszek.

Kit olvas a kortárs gyerekirodalomból?

Kortárs gyerekirodalommal leginkább az Író Cimborák blogon találkozom, vagy amikor megkeresnek adott szöveggel illusztrálásra. Ritkán olvasok kortárs gyerekirodalmat, mert kicsit úgy érzem, hogy befolyásol. Nem szeretnék senkit még csak kifejezésekben sem utánozni. Csak így maradhatnak az én szövegeim frissek és függetlenek.

Az eddig illusztrált könyvei közül van-e kedvence?

Sopotnik Zoli Fahéjas kertje az egyik, mert hagytak kiszakadni a komfortzónámból. Sőt, még tologattak is rajtam. Az eredménye egy különleges atmoszférájú könyv lett, ami remélhetőleg méltó a szöveghez. A másik Toon Tellegen Mindenki más születésnapja című kötete, ami szintén bravúros szövegű.

A rajzok nagyon gyorsan, szinte hobbiból készültek el. Fekete-fehérek lettek, légiesek, viccesek.

A Kalligram Kiadónak két könyvet is készítettem, az Elveszett nagymama szintén nagy kedvencem, ott két színnel dolgoztam. Sajnos ez a könyv se igen jut el az átlag olvasóhoz. Tulajdonképpen azokat a lehetőségeket szeretem, amikor engednek kísérletezni, és nem csak a tömegigény a döntő.

Milyen munkája van készülőben?

Többek között a Kabóca Magazin egy könyve, amit még tavaly folytatásos meseregényként jelentettek meg az újságban, hajós mesekönyv, és lesz benne aranyos gyermekszakácskönyv melléklet is. Kijön ősszel egy mesekönyv, még titok, hogy kinél és kikkel, de egy kis mesével én is beszálltam a nagy egészbe.

Leginkább a saját könyve(i)men dolgozom. Ez már nem is csak az én ügyem – megígértem, úgyhogy megcsinálom.

Kinek tett ígéretet?

Leginkább azoknak, aki szeretnek és biztatnak. Páromnak, barátaimnak, az olvasóimnak. Plusz egy nagy ígéret az égben hangzott el, amikor Írország felé repültünk. Megígértem az Égieknek, hogy ha nem zuhanunk le, most már tényleg megírom a saját könyvemet. Sokáig tartott, de végül földet értünk.

Ha elkészítjük a tárgy lenyomatát, egyértelműen kirajzolódik Danaé ismert mitológiai történetének meglehetősen szókimondó feldolgozása. Argosz királyának, Akrisziosznak lánya volt. Sajnos azonban a királylány születésekor megjósolták, hogy unokája végezni fog vele, ezért Akrisziosz egy földalatti ércszobába záratta be leányát, hogy semmiképp se eshessen teherbe. Zeusz azonban szemet vetett a szépségessé cseperedett lányra, és az istenek királyának természetesen nem állíthatta útját holmi ércszoba. A mítosz szerint a buja főisten aranyesővé változott, amely a szoba tetejéről hullott a lány ölébe és megtermékenyítette őt. Ebből a nászból született a hős Perszeusz.
A múzeumban őrzött lepénysütő forma azt a pillanatot örökíti meg, amikor Zeusz egyesül Danaéval. A szépséges királylány lemeztelenített alakja egy kereveten fekszik meglehetősen kihívó pózban, egyik lábát egy zsámolyon nyugtatva. Az ágy mellett egy korsó és egy kétfülű ivóedény áll.

A jelenet pikantériáját az adja, hogy az agyagműves az isteni aranyeső cseppjeit falloszformájúként ábrázolta. Ezáltal a már önmagában is termékenységet szimbolizáló jelenet egészen nyersen jeleníti meg az isteni nászt.

A tárgy pontos korát és megtalálásának körülményeit csak a közelmúltban sikerült összeillesztenünk apró információmorzsákból. A fennmaradt feljegyzések szerint Nagy Lajos régész 1925-ben az Óbudai Gázgyár területén, az új koksztörő építésekor bukkant rá két kisméretű, díszítetlen kőszarkofágra. Ezek egyikéből került elő két kerámia lepénysütőforma és egy gyönyörű, díszes vörös kerámiaedény. Az említett terület igen gazdag római emlékekben, hiszen ott fekszik az aquincumi római polgárváros legnagyobb temetője.
A kőládában talált lepénysütő formák közül az egyik a Danaét ábrázoló darab volt. A másikon szintén egy furcsa mitológiai ábrázolás látható a koson ülő Mercurius istennel, amelynek értelmezése még ma is homályos. A vörös színű edény pedig a római luxuskerámiák közé tartozó, úgynevezett terra sigillata tál, amelyet a mai Franciaország keleti felében gyártottak a Kr. u. 230–240-es években. Ezek szerint a tárgy a harmadik század közepén kerülhetett a földbe. De mire is használták ezt a lepénysütő formát?

A római korban szokás volt apró kerek süteményeket készíteni kultikus események, istenségek ünnepei vagy akár császári felvonulások idején a résztvevők számára.

A Danaét ábrázoló darab esetében elképzelhető, hogy valamelyik termékenységet elősegítő istenség, például Venus kultuszához tartozó tárgyról lehet szó, de lehetett valamilyen házi termékenységi szertartás mágikus eszköze is.
Hogy a történet teljes legyen, 2006-ban nagy valószínűséggel sikerült újraazonosítanunk az 1925-ben már egyszer megtalált kőszarkofágokat is. Történt ugyanis, hogy a Graphisoft Park fejlesztése kapcsán az egykori Gázgyár területén ásatásokat folytattunk. A feltárások egyik napján az akkor még bozóttal benőtt első világháborús emlékmű tövénél arra lettem figyelmes, hogy a földből félig betemetve két, virágládának használt kis kőszarkofág lóg ki. A szarkofágok formája és előkerülésének ideje alapján nagyon valószínű, hogy ugyanazokról a kőkoporsókról lehet szó, amelyeket itt a Gázgyárban 1925-ben már megtaláltak.

Az emlékművet azóta felújították, a földből újra kiemelt, megtisztított kőemlékeket a Graphisoft Parkban állították ki, a kerámiatárgyak pedig az Aquincumi Múzeum Látványraktárában tekinthetőek meg.

(A szerző régész, az Aquincumi Múzeum munkatársa)

A kultuszt a római időszakban is homály vette körül. A csak nevében perzsa eredetű vallás előzmények nélkül és hirtelen bukkant fel Rómában és a Duna mentén, valamint a Rajna vidék katonai érdekeltségű területein. A mithraikus közösségek általában 20–50 fő körüli, egymással szoros kapcsolatban álló csoportot alkottak. A szentélyek méretéből nagyobb közösségekre nem lehet következtetni, mivel a kultuszesemények a falakon belül tartózkodó hívők jelenlétében történtek. A közösséghez tartozást nagy valószínűséggel titokban tartották. Ez lehet az oka annak, hogy a kultuszhelyek a városon belül, kerítés mögötti magánházak szomszédságában vagy városon kívüli birtokok kerítésfalain belül, elrejtve a kívülállók szeme elől helyezkedtek el.

Az aquincumi légiótáboron belül, egy magasrangú tiszt házában feltárt mithraeum ritka és különleges helyzete egyértelműen utal a vallás katonasághoz fűződő szoros kapcsolatára.

A közösség tagjai, akik csak férfiak lehettek, beavatási szertartásokon estek át. Ennek részletei csak nagy vonalakban ismertek. A beavatás egymást követő hét fokozata, a legalacsonyabbtól a legmagasabbig: a holló, a nymphus (jegyes), a katona, az oroszlán, a perzsa, a heliodromus (napfutár) és az Atya. A vallás külsőségeiben uniformizált, tartalmában kanonizált volt, amit a templomok egységes kialakítása és a benne található szobrok, reliefek, freskók tudatos kompozíciói is mutatnak Rómától Germániáig, Britanniától Kis-Ázsiáig. A képek elmesélték a hívőknek Mithras sziklából való születését, életét, ugyanakkor a képek és ábrázolások jelképei is voltak a hatalmas kozmikus körforgásnak. Az ábrázolások a szertartásokon folyt cselekményekről adnak némi felvilágosítást, azonban a „Mithras-liturgia” szöveges részei nem maradtak ránk.

Míg a keresztény gyülekezetek összejöveteleinek színterei a városban a magánházak egyelőre meghatározhatatlan helyiségei lehettek, a Mithras-hívők közösségei számára jellegzetes kultuszhelyek, úgynevezett Mithras-szentélyek épültek. Ezek feltárt maradványai és a maradványok között előkerült kultusztárgyak, feliratos emlékek alapján tudjuk nyomon követni a vallás aquincumi kultuszát. A Mithras tiszteletéhez kapcsolódó kultuszesemények és a gyülekezet befogadására is alkalmas szentélyek a polgárváros feltárt területén, körzetek szerinti egyenletes elosztásban helyezkednek el. Az ásatások eddig négy Mithras-szentély maradványát hozták felszínre, azonban az előkerült feliratos és szobrászati emlékek alapján ennél több helyszínen is tisztelték az istenséget a városban és közvetlen környékén. Egy-egy szentély állt az északi és a déli városfal közelében, valamint egy a város keleti szegélyén, míg egy szentély a városközpontban került elő.

Néhány mithraeum feliratos emlékei megörökítették a szentélyalapító nevét is. Így az északi városfal közelében, egy mozaikkal díszített lakóház maradványainak társaságában álló épület több fogadalmi oltárkövének tanúsága szerint a mithraeum gazdája Caius Iulius Victorinus, az akkor már colonia rangú város önkormányzatának tanácstagja (decurio) volt. De Mithrasnak szentelt kultuszhely állt Marcus Antonius Victorinusnak, az aquincumi városi önkormányzat tagjának háza mellett is. Symphorus és Marcus dedikációja áll a déli városfal közelében feltárt mithraeum kultuszképén. A többször átépített szentély a mithraeumok jellegzetes téglalap alakú alaprajzát mutatja. Az előcsarnokból nyíló, fogadalmi tárgyakat is tartalmazó cella két hosszanti oldala mentén egy-egy megemelt pódium volt a szertartást figyelemmel kísérő hívők számára. A barlangszerűen kiképzett, befelé lejtő helyiséget a nyugati oldalon a kultuszkép és a szentélyberendezés számára kialakított szentélybelső zárta le. Ez rejtette egykor a misztériumok központi jelenetét, a bikaölést ábrázoló kultuszképet. A jelenetben Mithras a bikán térdelve annak nyakába tőrt döf. A küzdőket számos mellékalak veszi körül, kutya, skorpió, kígyó.

A Mithras-misztériumok leggyakrabban előforduló ábrázolása mind asztrológiai, mind pedig misztikus jelentéstartalmat hordoz, a fény és a sötétség, a jó és a rossz harcát mutatja be.

Az apró darabokra tört fragmentumokból összeállítható kultuszkép a szentély egyéb berendezésével együtt feltehetőleg a IV. század elején szándékos rongálásnak esett áldozatul.

A két vallási irányzat, a Mithras-hívők és a keresztények közösségei – annak ellenére, vagy éppen azért, mert mindkettő a kis közösségek tagjainak személyes vallásos élményt ígért s az isten előtti egyenlőséget – harcban álltak egymással a hívők megszerzéséért. A harc a keresztények javára dőlt el, ahogy az Jeromos írásából is kiderül, nem küzdelem nélkül: „Néhány évvel ezelőtt a ti rokonotok, … Gracchus, amikor a Város praefectusa tisztségét viselte, ugyebár átkutatta és felforgatta Mithras barlangját, és szétverte minden csodás erejűnek tartott kultuszképét, ahol a holló, nymphus, katona, oroszlán, perzsa, heliodromus és atya beavatást nyertek, és ezekkel ez előzetes biztosítékokkal elérte, hogy ő maga megkeresztelkedhessen.” (Levelek, 107., ford. László L.)

(A szerző régész, a BTM főigazgató-helyettese)

Megalakulás

A Gepárd Jégkorong egyesületet Péter Róbert alapította 2002-ben a Budapesttől nem messze, északkeletre fekvő Veresegyházon. Ez volt az az esztendő, amikor a magyar jégkorong válogatott a hazai pályán megrendezett B csoportos világbajnokságon – Kína, Nagy-Britannia, Norvégia és Románia legyőzésével – majdnem csodát téve feljutott a legjobbak közé, ám Dánia a mindent eldöntő mérkőzésen végül megakadályozta ebben. A hokiláz azonban elindult, és napjainkig is tart, olyan mérföldkövekkel szegélyezve, mint a végül valóban bekövetkezett 2008-as szapporói és 2015-ös krakkói feljutás, illetve az azokat követő 2009-es svájci és 2016-os oroszországi A csoportos világbajnokságon való részvétel. Mindezek hatására mára megsokszorozódott a jégkorongozni vágyó gyermekek száma, akik immár Óbudán is kifogástalan körülmények között űzhetik választott sportágukat, és válhatnak egyre jobb játékosokká. Tizenhat éve ugyan még szerényebbek voltak a Gepárdok lehetőségei, de a klubvezetés lelkesedése már akkor is töretlennek mutatkozott: a normál méretű jégpálya harmadán kezdték meg a munkát kilenc gyermekkel, sátortető alatt.

Az egyesület nevének és színeinek (fekete-sárga) kiválasztásánál azért a gepárdra esett a választás, mert a leggyorsabb szárazföldi emlős, rövid ideig 100 km/h körüli sebességre képes,

ami párhuzamba állítható a jégkorongozóval, akinek egy csere erejéig kell mindent kiadnia magából, majd a következő bevetésig a kispadon pihenhet.

Költözés a fővárosba

2005-re mind a játékosállomány, mind a szakmai stáb kibővült, és elérkezettnek látták az időt ahhoz, hogy felköltözzenek Káposztásmegyerre, a nem sokkal korábban átadott AstraZeneca jégcsarnokba (jelenlegi nevén Vasas Jégcentrum), ahol a jobb feltételek mellett több jégidőhöz is hozzájuthattak. 2006-ban támadt az az ötletük, hogy olyan „hokiszűz” terület irányába nyitnak, ahol nem található a környéken fedett jégpálya, és nagy utánpótlásbázis építhető ki – így esett a választásuk Óbudára. Kezdetben még a Laborc utcában felhúzott sátorban edzettek, amelyet 2009 márciusában nyitottak meg. Ám az intenzív játékostoborzásnak nagyban köszönhetően igen hamar kinőtték a létesítményt, ezért egy évre rá áttelepültek a Kalap utcába, a III. kerületi TVE sporttelepére. Itt a nagyobb pálya és sátor mellett már nézőtér kialakítására is sor kerülhetett, és – látva a komoly szakmai munkát – Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata is felkarolta a tevékenységüket.

Az igazi álom azonban egy saját jégcsarnok megépítése volt, amihez a 2010-ben bevezetett, látványsportágakat (köztük a jégkorongot) érintő társaságiadó-támogatási forma (TAO) kiváló alapot teremtett.

2013-ban az Önkormányzattól megkapták a Bécsi úton (cím szerint: Kubik utcában) lévő egykori Fonógépgyár focicsapatának pályáját, amely akkor már közel húsz éve baseballpályaként működött. A 3,6 hektáros terület beépíthetősége 20%, azaz 7200 m².

Az új csarnok

A frissen megkapott területen 2013 októberére felállítottak egy normál méretű, sátras jégkorongpályát, és elkezdték felújítani a teljesen lepusztulva talált klubházat, ahol ma (még) az egyesület irodái és öltözői találhatók. Egy szezon elteltével, 2014 április elején vágtak bele a sátor helyén csarnok építésébe (ekkor történt meg az alapkőletétel), amit rekordidő alatt, szeptember végére átadtak és használatba vettek. Az immár könnyű fémszerkezetes fedésű csarnokba egy szabványméretű nagypálya került beépítésre, ami mellé egy gyakorló kispálya fért be, a két jégpálya között részben már elkészült háromszintes új főépületben pedig még jelenleg is folynak a munkálatok, melyek várhatóan egy-két éven belül fejeződnek be. Itt többek között nyolc öltöző, étterem és a legfelső szinten egy közel 400 m²-es metodikai központ kap helyet. A klub működését korábban civil összefogásból, szponzorpénzekből és havi tagdíjakból biztosították (a játékosoknak saját magunknak kellett a felszerelést megvenniük), de a TAO bevezetése óta különböző vállalkozások töltik fel a pénzkeretet, amik segítségével a 2017–18-as szezonban például közel 173 millió forint támogatást gyűjtöttek össze, melyet a jégkorong utánpótlásra fordítanak.

Növekvő játékoslétszám, gyarapodó csapatok

A kezdeti kilenc fős játékosszám a Kalap utcában már 60–70 főre növekedett, majd a Kubik utcába költözéskor elérte a 80 főt. A csarnok megépülése után a létszám megduplázódott, és jelenleg 200 regisztrált gyermek kergeti a korongot az egyesület keretein belül. Ez természetesen a csapatok számában is megmutatkozik: a most zajló országos bajnokságban tíz-tizenegy csapattal vesznek részt az U8-as (nyolc év alatti) korosztálytól az U18-asig bezárólag, illetve felnőtt női együttesük is van. Utóbbi kivétel nélkül fiatalkorúakból áll, akik 2017–18-ban a magyar első- és másodosztály mellett az osztrák másodosztályban (DEBL) is elindultak, jövőre pedig az osztrák elsőosztály (EWHL) a cél.

A minőségi munkát már most tizennyolc edző biztosítja, és a helyes technika elsajátítása érdekében a játékosokkal – a jégkorongedzőkkel együtt – külön műkorcsolya-oktatók is foglalkoznak.

Alapelvük a kezdetektől fogva olyan pozitív légkörű, gyermekközpontú képzés, amely nemcsak a játékosok technikai tudását, hanem emberi értékeit is fejleszti, és amellyel követendő példává válhatnak a szakmán belül. A feladatok összefogására és koordinálására szakmai igazgatónak 2016 novemberében azt a Géczi Gábort kérték fel, aki a Magyar Jégkorong Szövetség stratégiai programjának vezetője. Erőfeszítéseik eredményeként a 2016–17-es szezonban már a magyar utánpótlás válogatottakba is bekerültek Gepárd nevelésű játékosok.

Kapcsolatfelvétel a helyi tanintézményekkel

2017-től külön figyelmet fordítanak arra, hogy a környékbeli óvodákat, általános iskolákat is bevonják a korcsolyaoktatásba, amely a délelőtti tanrend keretein belül valósul meg. Céljuk a jeges sportok népszerűsítése, a hazai jégkorongsport bázisának növelése, továbbá a III. kerületben és az agglomerációban élő 3–9 éves gyermekek legalább felének bevonása a korisuli-programjukba. Középtávú terveik között szerepel, hogy akadémiai rendszer keretein belül folytatják nevelőmunkájukat, azaz megteremtik a lehetőségét a tanulás melletti versenyszerű jégkorongozásnak. Reményeik szerint az új képzési forma akár már a 2018–19-es szezonban elindulhat, amelynek érdekében bizonyos kerületi iskolákkal elkezdődtek az egyeztetések az együttműködés lehetőségéről.

Komoly vonzerőt jelenthet a fentebb említett, minden igényt kielégítő metodikai központ, amely a játékosok egyéni fejlődését szolgálja.

Másik komoly célkitűzésük, hogy a 2017–18-as szezonban először elindított U18-as csapatuk lépcsőzetesen fejlődve középtávon a magyar U18-as bajnokság meghatározó együttesévé nője ki magát, egyben a leendő U20-as Gepárd-csapat gerincét adja. Emellett szándékukban áll a Magyar Jégkorong Szövetség tervezte, közeljövőben megvalósítandó U25-ös ligához is csatlakozni, ahol velük együtt főként egyetemi csapatok indulnának. Itt a játékosok egyetemi tanulmányaik mellett űzhetnék a versenyszintű jégkorongot, és nem kellene felhagyniuk vele akkor sem, ha még nem tudnának egy elsőosztályú (jelenlegi nevén: ERSTE Liga) klub keretébe bekerülni.

A lakosság szolgálatában

Jégkorongképzésükbe 4–5 éves kortól várják azoknak a fiúknak és lányoknak a jelentkezését, akik rendszeresen, versenyszerűen szeretnék űzni a sportágat. Céljuk, hogy a tehetséges gyermekek felkarolása mellett teret adjanak azoknak is, akik esetleg nem annyira ügyesek, vagy későn, 10–12 évesen gondolnak arra, hogy megismerkedjenek a jéghokival. A sportolás mellett a hozzájuk járó gyermekek jó tanulmányi eredménye legalább olyan fontos számukra, ahogyan az is, hogy egészséges, talpraesett felnőtt embereket neveljenek. Felnőtt csapatok, társaságok, egyesületek megkeresését is örömmel veszik, akiknek kis- és nagyjégpálya bérlési lehetőséget biztosítanak.

A jégkorong mellett Óbuda-Békásmegyer lakosságának számos további lehetősége van jeges sportok űzésére az év mind a tizenkét hónapjában üzemelő jégcsarnokukban.

Hétvégenként közönségkorcsolyázást rendeznek, míg a 4–12 éveseknek minden csütörtökön (18:10–19:00) és szombaton (10:00–10:50) korcsolya- és jégkorongoktatást (Kori/Hokisuli) tartanak, de előre egyeztetett időpontban egyéni korcsolyaoktatásra szintén van lehetőség. Az egyesület a korcsolyázás népszerűsítése érdekében családi nyílt napokat szervez, valamint a korcsolyázást, jégkorongot kedvelő cégeknek, társaságoknak – igény szerint oktatással egybekötött – jeges csapat­építést vagy rendezvényeket is vállal.

Az eddig elhangzottak tükrében nem tűnik túlzónak a klubvezetés azon szándéka, hogy az elkövetkezendő években a jégpályákban nem bővelkedő Észak-budai térség jeges centrumává váljanak, ahová sok szeretettel várják a jeges sportok jelenlegi és jövőbeni szerelmeseit.

Ábrahám István, a három helyszínen, Békásmegyer mellett a Margitszigeten és Bicskén is működő Oázis SC egyik alapítója szerint elsősorban a TAO (társasági adó) támogatásoknak köszönhető, hogy ennyi fiatal pólózhat náluk – persze a megfelelő szakmai háttér nélkül nem tudták volna életre hívni az egyesületet.

– Az aktív játékkal párhuzamosan már elkezdtem edzős­ködni, Dömötör Zoli bácsi hívott a KSI-be, ahol hét évet töltöttem el – mondja Ábrahám. – A hét évet szokták misztifikálni, valahogy én is ennyi idő után éreztem, hogy váltanom kell.

Kimentem edzősködni Kuvaitba, ahol az iszlám vallás által teljesen más világba kerültem. 45 fok volt, felhőt nem láttam az égen, viszont kaptam az araboktól egy teljes utánpótlást, akikkel dolgozhattam.

Nehezítette a helyzetet, hogy arrafelé a melegtől, a kedvtől és a vallási ünnepektől függ, hogy a gyerekek járnak-e edzésre, ezek miatt elég sokszor nem jöttek… Mindezek ellenére sokat tanultam kint, hiszen több csapatot kellett összefognom.

A kuvaiti tapasztalatokkal felvértezve, az egykor az Újpest első osztályú csapatában is pólózó Ábrahám úgy gondolta, eljött az idő, hogy idehaza is komolyan belevesse magát valamelyik klub utánpótlásműhelyébe. Rövid kitérőt tett a Vasasba, majd az OSC-ben már egy komoly utánpótlás-szakosztályt épített fel a kollégáival.

– Innen vándoroltunk el a stábbal, és megalapítottuk az Oázist. Nagyjából ugyanazzal az edzőgárdával, hasonló mentalitással dolgozunk, mint az OSC-ben. Eleinte olyan gyerekeket szedtünk össze, akik máshol nem kellettek, azóta már mi is toborozzuk a fiatalokat, elsősorban iskolákból. Óbudán kilenc utánpótlás csapatunk van, amelyek egyre szebb eredményeket érnek el, a Budapest Bajnokság felsőházába jutnak. Büszkék lehetünk a srácokra. Két felnőtt csapatunkba azokat várjuk, akik régebben vízilabdáztak, vagy még sosem próbálták ezt a játékot, de szeretnék közelebbről megismerni. Női csapatunk még nincs, bár lányok is járnak hozzánk – egyelőre a fiúkkal együtt készülnek. Hálásak vagyunk a III. kerületi önkormányzatnak, amely példamutatóan segíti a munkánkat.

A békásmegyeri uszoda medencéje 25 méteres, ami kicsinek számít, de ha minden jól megy, hamarosan nagyobb, új helyszínen készülhetnek az óbudai pólós növendékek.

A Vízművek területén épülhet az új fedett uszoda, ami nemcsak az Oázis SC vízilabdázóinak otthona lehet, de az edzések mellett a III. kerületi polgárok is használhatnák.

Az új uszoda hiánypótló kezdeményezésnek számít, hiszen Óbudának strandjai (Pünkösdfürdő, Római, Csillaghegyi) bőven vannak, uszodái azonban még nincsenek, leszámítva a csillaghegyi kismedencét, ahol a Római SE úszóedzéseit tartják. Az Oázis SC pólóedzései­re elsősorban a békásmegyeri lakótelepről és vonzáskörzetéből járnak a gyerekek, akikre nagyon jó hatással van a vízilabdás közösség.

– Nagy segítség a gyerekeknek a sport. A szülő pedig legalább tudja, hogy hol van délután a gyermeke. Jó lenne, ha visszajönne az a világ, amelyben még biztonságosan el lehetett engedni a gyereket edzésre.

Ábrahám Istvánra is építő hatással volt az uszodai környezet, a III. kerületből pedig szép emlékei vannak.

– Édesanyám egyedül nevelt fel, amiért rendkívül hálás vagyok neki. A Frankel Leó utcában nőttem fel, ami ugye Óbuda szomszédságában található. A III. kerületbe, a Kolosy térre jártam általános iskolába és hittanra, az ottani templomban voltam elsőáldozó. Óbuda számomra mindig is egy csoda volt.

Érdekes, hogy a feleségem, négy gyermekem édesanyja is III. kerületi kötődésű, többgenerációs evezős család sarja. Az ő nagymamája alapította 1936-ban a sportág első magyar női egyletét.

Sajnos én már csak az elbeszélésekből hallottam, valamint a régi filmekben láttam, hogy micsoda élet volt annak idején a Rómain.

Azt viszont a saját bőrén tapasztalhatta a pólószakember, hogy milyen volt gyermekként a híres utánpótlásműhely, a Császár-Komjádi uszodában működő Központi Sportiskola edzéseit látogatni.

– Ez egy nagyon meghatározó időszak volt számomra. A legendás edző, Kőnigh Gyuri bácsi keze alatt játszottam. Voltak mondatai, amiket átvettem és én is használtam edzőként, de ügyesen kellett szelektálni, vagy más csomagba bújtatni a mondandóját, hiszen ott elég kemény dolgok hangzottak el. Most már más világot élünk, ezért nem tudunk mindent ugyanúgy csinálni, ahogy akkoriban mi kaptuk. A módszerek sokat változtak, a tudást azonban igyekszünk átadni. Örülünk annak, ha valakiből jó vízilabdázó lesz, de a tanulás is fontos. Ha valaki nem ér el kiugró eredményeket a medencében, de megtalálja a számítását a civil életben, azt is sikerként könyveljük el.

A kezdetek

A magyar labdarúgásnak számos tehetséget és több sokszoros válogatott játékost adó csillaghegyi piros-fehér egyesületet 1904-ben alapították Csillaghegyi Football Club néven. Ennek ellenére kezdetben még az úszásra helyezték a fő hangsúlyt, a labdarúgócsapat csak 1911. július 16-án alakult meg, és augusztus 2-án tartotta első közgyűlését. Innentől szűk tíz évet kellett várniuk arra, hogy nevük mellé felkerüljön a MOVE (Magyar Országos Véderő Egylet) elnevezés is, amelyet 1945-ig viseltek. 1931-ben egyesültek a velük azonos pályán játszó KTC-vel, azaz Kissingtelepi Torna Clubbal (Kissing a középkorban itt lévő, majd elnéptelenedett község neve volt, ami több helyrajzi névben megmaradt). Ez a pálya a Mátyás király úttól nem messze, a Fodros és Hunyadi utca közötti területen helyezkedett el, amit 1936-ban hagytak ott, mert átköltöztek a Szentendrei út túloldalán megépült új otthonukba, a Rókahegy lábához, a mai Márton utcába. Miután közel másfél évtizedet eltöltöttek a Közép-magyarországi Labdarúgó Alszövetség bajnokságaiban, végül a MOVE I. osztály megnyerésének köszönhetően kerültek fel az NB III-ba 1940-ben, ahol a háború végéig vitézkedtek.

Cél az első osztály

1945 tavaszán, az új idők szellemének megfelelően az akkori HÉV-megálló épületében működő Csúcs Vendéglőben megalakult a munkás tömegbázisra építő Csillaghegyi MTE. 1946-tól az országos harmadosztályba kaptak besorolást, 1949 nyarán egyesültek a Csillaghegyi SzDSE és a Békásmegyeri MTE gárdájával. 1950-ben a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökségi határozatával egy osztállyal feljebb, az NB II-be osztotta be őket. Itt a nevük már Csillaghegyi Textil, majd Vörös Lobogó lett, és a klub patrónusául központilag a Kalászi úti Csillaghegyi Lenárugyárat jelölték ki.

A gyárnak egy tehetős orosz katonaparancsnok volt az igazgatója, aki imádta a focit, és fejébe vette, hogy feljuttatja az együttest az NB I-be.

Ez végül nem sikerült, mert 1951-ben és 1952-ben „csak” bronzérmesek lettek, 1953-ban pedig három pont választotta el őket az első helytől. Egyes visszaemlékezések szerint a feljutó hely sorsát döntő mértékben befolyásoló rangadót Szepesi György közvetítésével élőben adta a Magyar Rádió, és Csillaghegyen hangszórókat állítottak fel, hogy a mérkőzésre ki nem jutók együtt hallgathassák az eseményeket. Ugyanezt a meccset állítólag felsőbb utasításra el kellett veszíteniük, ami nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az orosz gyárigazgatónak elment a kedve az egésztől, és otthagyta a csapatot. Ebben a korszakban, 1946–1953 között focizott a klub utánpótlásában a későbbi kétszeres nagyválogatott Pál Tibor, aki az NB I-ben a Csepel és a Vasas színeiben tíz évig szerepelt, miközben az olimpiai válogatottal 1960-ban Rómában bronzérmes lett.

Az NB III és a Budapest bajnokság osztályai között ingázva

A Lenárugyár (amit később, 1963-ban Csillaghegyi Szövőgyárra neveztek át) következő igazgatója is támogatta az egyesületet, de már nem olyan mértékben, mint elődje. A csapat 1954-ben kiesett a harmadosztályba, majd – immár újra Csillaghegyi MTE-ként – 1958-ban a negyedosztályba (budapesti I. osztály = BLSZ I). 1961-ben ugyan bajnokként sikerült visszakapaszkodniuk az NB III-ba, azonban a szezon végén megint búcsúzni kényszerültek. Ezután bő hét évig, 1969 őszéig kellett várniuk az újabb aranyéremre és feljutásra, az NB III-as kaland ezúttal két szezonon át tartott. A bajnoki átszervezések miatt 1974-ben és 1975-ben már a budapesti másod-, illetve harmadosztályban találták magukat. Az ingázás napjainkig is tart: 2004-ben a BLSZ II-t, 2008-ban a BLSZ I-et nyerték meg, így szűk négy évtized elteltével ismét az NB III-ban szerepelhettek, ám azóta három osztályt visszaestek, és idén csak a BLSZ III-ban indulhatnak. Az Esterházy fivérek közül Péter és György a Csillaghegyben nevelkedtek, 1964-ben közösen megnyerték a serdülő bajnokságot, amit Péter 1969-ben a felnőtt csapattal megismételt. 1974-ben utóbbi alkotta a közben oda igazolt, későbbi huszonkilencszeres válogatott öccsével, Mártonnal a BLSZ II-es gárda csatárkettősét.

Visszaemlékezések szerint Péter tehetségesebb játékos volt Mártonnál, és még többre is vihette volna, ha végül nem az írói pálya mellett teszi le a voksát.

Dunai Lajos szintén itt kezdte pályafutását: 1953–1966 között szerepelt az utánpótlás együttesekben, tíz évet töltött az élvonalbeli MTK-ban, kétszeres felnőtt nagyválogatottságig vitte, és 1968-ban olimpiai bajnok lett Mexikóvárosban.

Korszakos csillaghegyi játékosok a „hőskorból” – Kindl „Dodi” József és Szöllősi Imre

Kindl József 1934. március 21-én látta meg a napvilágot a Szent Margit Kórházban, és azóta is a kerületben él. Húszéves koráig a szüleivel lakott a Szentendrei út mentén, a Csillaghegyi HÉV-megállótól pár háznyira. Édesapjának – egészen a második világháború végéig – saját, helyi hentesboltja volt, ami mellett futballozni is akadt ideje a KTC-ben, majd öregfiúként a Békásmegyerben. 1938-ban lábát törte, amire kisfia megfogadta, hogy ő bizony sohasem lesz focista, ám az élet és a környékbeli játszótársak mégis ebbe az irányba terelték. A háború után az állami gyermekgondozás részeként közel egy évig Biharkeresztesre került. Innen visszatérve csatlakozott a Csillaghegy focicsapatához, ahol a kölyök korosztálytól kezdve az ifjúsági gárdán át végigjárta a ranglétrát egészen a felnőttig, kezdetben balszélsőt játszva.

Az első csapatban 1953-ban játszott először, rögtön az NB II-ben, és a szezonban nagyjából tíz meccsen kapott játéklehetőséget.

Az 1954-es Nyári Kupa I. csoportját ugyan megnyerték, de utána szétszéledt a társaság, és a szezon végén – a bajnoki átszervezéseknek nagyban köszönhetően – ki is estek a harmadosztályba. 1955-ben bevonult katonának a Budaörsi úti laktanyába, a forradalom után pedig áthelyezték Vácra a híradósokhoz, szakácsnak. 1957 őszén tért vissza a pályára, hogy immáron centerként tovább lődözhesse a gólokat az ellenfelek hálójába. 1960-tól térdbántalmai miatt inkább már csak a tartalék együttesben szerepelt, majd 1964-től még néhányszor kizárólag az öregfiúkban. Mivel a nyolc osztály elvégzése után, 1949-ben rögtön munkára jelentkezett a Lenárugyárba, ezért csak jóval később, az 1968–69-es tanévben érettségizett. A Kalászi úti üzemben sorrendben szövőként, szerelőként, segédmesterként, végül mesterként dolgozott, elsősorban éjszakai műszakban. 1994-ben vonult nyugdíjba, egy évre rá költözött mostani lakhelyére, egy Veder utcai panellakásba.

Szöllősi Imre 1937. július 14-én született a Békásmegyer ófalui Kőbánya utcában Zurmühlként. A névváltoztatásra a svábok 1946-os kitelepítése adott okot: a német név közvetlenül a háború után nem csengett túl jól. Négyen voltak testvérek, édesapja helyi szíjgyártóként és nyergesként kereste a család kenyerét. Kissrácként a békásmegyeri futballpályán rúgta a labdát, egészen addig, amíg az egyesület 1949-ben be nem olvadt a Csillaghegybe – ekkor pár csapattársával átment a szomszédos pályára, ahol a serdülő edzőnél jelentkezett, hogy szeretne „beiratkozni”. Annyira fiatal volt azonban ekkor, hogy még nem tudtak igazolást adni neki. A serdülő csapatban együtt játszott azzal a Török Ferenccel, aki 1964-ben és 1968-ban olimpiai bajnok lett öttusában. 1955-ben úgy mutatkozott be a felnőtt együttesben, hogy ifistaként, civilben lement megnézni a Magyar Kábel elleni mérkőzésüket, amikor szólt neki az intéző, hogy az egyik játékos megsérült munka közben, akinek a helyére be kellene ugrania. A debütálás olyan jól sikerült, hogy jobbhalfot játszva 4:0-ra győztek, és két hosszú átadással két gólpasszt adott pont a korábban bemutatott Kindl Józsefnek. Innentől egészen 1966-ig szerepelt aktívan az első csapatban, de a következő években még a tartalékcsapatban való szereplés mellett be-beugrott kisegíteni a gárdát.

Felnőtt pályafutása alatt előfordult, hogy ő lett a házi gólkirály, amiben segítséget jelentett számára, hogy a 11-eseket is ő rúghatta.

Ugyancsak 1955-ben végezte el a kohó- és gépipari technikumot, majd a pesterzsébeti ATRA-nál helyezkedett el technikusként. Innen azonban – a sok utazási idő miatt, már befutott csillaghegyi focistaként – 1961-ben átkérte magát a Csillaghegyi Szövőgyárba, ahol előbb energetikusként, 1982-től pedig műszaki osztályvezetőként dolgozott mint főmechanikus. 1966–1977 között edzősködött a klubnál, a serdülők 1969-ben vele lettek bajnokok. Öt év kihagyást követően, 1982-ben kisebb rábeszélésre elvállalta a Pomáz vezetőedzői tisztségét. 1996-ban ment nyugdíjba, családjával a mai napig Csillaghegyen lakik, nem messze a Szentendrei úti HÉV-átjárótól. Legszebb csillaghegyi emlékei közé sorolja azokat a bajnoki meccseket, amikor zsúfolásig telt tribün mellett 1500–2000 szurkoló buzdította őket hazai pályán, és ami után a csapattal mindig elmentek megvacsorázni törzshelyükre, a jelenlegi házukkal szemközti egykori Arany Bárány étterembe.

A csillaghegyi futball életben tartója – Boldizsár Imre

1948-ban született Budapesten, sportos családba. Édesapjához hasonlóan végül a futball mellett kötelezte el magát, kapus poszton. Fiatalként védett az MTK-ban, az Építőkben, a Vasasban, és edzett az FTC tartalékban – utóbbiba azért nem igazolták le, mert nyíltan nem szimpatizált az akkori rendszerrel, így nem kaphatott útlevelet, és nem utazhatott a csapattal külföldre. Felnőttként a BKV Előrében és a Postásban játszott, majd edzői pályára lépett, amikor 1976-ban megkapta a III. kerületi TTVE ifjúsági csapatának irányítását. Innen került 1980 januárjában egy „árukapcsolás” révén a Csillaghegyhez, miután felkérték, hogy vállalja el a Szövőgyár anyag- és áruforgalmi osztályvezetői pozícióját. Amikor átvette az együttest, kieső helyen álltak a budapesti harmad­osztályban, és mindössze hét-nyolc játékosuk volt, akik közül már senki nem dolgozott a Kalászi úton. Vezetésével bennmaradtak a BLSZ III-ban, majd egy évre rá feljutottak a BLSZ II-be. 1981 nyarán toborzót hirdetett olyan fiatal futballistáknak, akik klubjukban kiöregedtek az ifiből, de a felnőttbe nem fértek be.

A felhívásra – nagy örömére – vagy 40-en jelentkeztek, akikből megerősítve a gárdát a szezon végén bennmaradtak a BLSZ II-ben.

1987-ben hét évre elköszönt az egyesülettől, mert belefáradt a Szövőgyár igazgatójával folytatott „napi harcba” és abba, hogy játékosainál jobban akarta a győzelmeket. Közvetlenül a rendszerváltás után sikeres vállalkozásba kezdett: baromfihúst importált nagykereskedéseknek Németországból. A bevétel egy részéből 1994 őszi visszatérése után a csapatot segítette, tartotta életben, amit kiegészített a III. kerületi Önkormányzat párszázezres évenkénti támogatása is.

Boldizsár Imre egyik nagy bánata a helyi lokálpatriotizmus hiánya: Békásmegyer és Csillaghegy határán fekszik a sporttelep, de egyik városrészben sincsenek olyan támogatók, akik helyi kötődésük miatt, érzelmi alapon áldoznának a klubbért. Békásmegyeri oldalról valamelyest érhető a helyzet, hiszen a ’80-as évek elején megépült lakótelepre főként Budapest más részeiről érkeztek a lakók. Az egyesületet Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatának évi egymilliós segítsége mellett még a játékosok, illetve azok ismerősei támogatják. Másik szívfájdalma, hogy az ifjúsági együttest a kevés játékos miatt tavaly meg kellett szüntetni, pedig mindig kiemelt fontossággal kezelte, hogy legyen saját utánpótláscsapatuk. A játékoshiány fő okát a csökkenő gyermekszám és a modern kor elszívó hatásai mellett abban látja, hogy a szomszédos lakótelepen felnőtt első generációs gyerekek időközben családot alapítottak, és a második generációval elköltöztek a környékről.

Hiába a jelképes tagdíj, a világítással ellátott műfüves edzőpálya és a saját busz, a felnőtt csapatba is egyre nehezebb megfelelő játékosokat találni.

A bajnokságoknak szinte mindig a feljutás szándékával vágnak neki, ám az elégtelen edzéslátogatottság már a szezon elején elveszi ennek esélyét. A helyzetet tovább nehezíti, hogy 1980 körül a Szövőgyár átadta a sporttelep használati jogát a Külkereskedelmi SC sportszakosztályának azzal a kitétellel, hogy a Csillaghegyi MTE ötven évig térítésmentesen használhatja, ám ennek ellenére tavaly ki akarták tenni őket a sporttelepről, és csak a bíróságon sikerült elérniük maradásukat. Nem véletlen tehát Boldizsár Imre azon kijelentése, hogy amióta a klubnál van, az élet egy hatalmas és örök küzdelem a fennmaradásért. Munkásságát a Budapesti Labdarúgó Szövetség és a III. kerület Önkormányzata egyaránt elismerte: előbbitől kétszer is megkapta a „Budapest labdarúgásáért érem” arany fokozatát, utóbbitól pedig az „Óbuda sportjáért” kitüntetést. Bár egészségi állapota az utóbbi időben megromlott, változatlan elszántsággal veti bele magát a csapatért folytatott munkába, és a meccseken folyamatosan irányítja játékosait a kispadról. Utolsó, BLSZ I-es bajnokcsapatuk sokat látott edzője a következőt mondta róla: „Nála a futballt önzetlenebbül szerető és támogató embert nem ismerek.”.

A Színház megszületéséről e lap hasábjain önök már olvashattak egy remek cikket, kedves olvasók. Korábban is olvashattunk a színházról az Óbuda-Békásmegyer Helytörténeti füzetek sorozatában 1997-ben megjelent nagyszerű tanulmányban Alpár Ágnes tollából, Régi idők színjátszói címmel. Jómagam egy, a fenti írásokban nem említett, de érdekes adalékot találtam a teátrum megszületéséről.

Egy korabeli tanú a színház megszületéséről

A tanút Veres Sándornak hívták, és kollégája, jó barátja volt Serly Lajosnak, a Kisfaludy Színház alapítójának. Róth Mórként született Hejőcsabán 1859 áprilisában, és Rákospalotán temették el 1913-ban, 54 évesen.

Apja mészárszékénél dolgozott Miskolcon, Klár József karnagy fedezte fel énekesi tehetségét, az ő segítségével került a pesti Népszínházhoz.

Itt kapta a Veres(s)? Sándor nevet. 1878-ban a budapesti Népszínházhoz szerződtette Rákosi Jenő. Az intézményt Puks Ferenc karmesterrel történt afférja (tettleg bántalmazta) miatt elhagyta, és folytatta vándorszínészi pályáját Pécsett Károlyi Lajosnál, majd Szegeden Aradi Gerőnél. Feleségül vette Molnár Erzsit, és Székesfehérvárra szerződött Jakab Lajos társulatához. 1883-ban Kolozsvárra ment Bölönyi Józsefhez, itt Ditrói Mórral került összetűzésbe. Pesten 1890. szeptember 1-jén Mahler Gusztáv a Magyar Királyi Operaházhoz szerződtette. Öt év után a Serly-féle ősbudavári zene- és daltársulatnál működött, majd Szatmáron és Kecskeméten játszott. Visszatért a fővárosba, ahol 1898–99-ben kabaré- és kávéházi énekes volt. Ezután Serly Lajossal Londonba ment, majd New Yorkban is tartózkodott másfél hónapig, és ott is énekelt. Veres ezután visszatért, és Budapesten a Royal-Orfeum portása lett. Könyvet írt az életéről, amely 1913-ban jelent meg Egy énekes emlékiratai címmel. Ebben az óbudai színház­alapításról a következőképpen ír:

Serly meg az én direktorságom

„A Bánatosan zeng a madár dal nagynevű szerzője már a második évben nem fogadta el az ősbudavári dal és zenetársaság igazgatóságát. Újra üzleti szellemét vette elő a lomtárból. A nyert 6000 forint nem hagyta nyugodni. Színház alapítás terve fogamzott meg lelkében. Van Ó-Budán a Lajos utca végén egy elhagyott épület (akkor kékfestő műhely volt, ma Kisfaludy szobrával ékesített színház), erre vetette szemét Serly Lajos. Intenciója valóban megbecsülendő volt, mert a németek által lakott Ó-Budát meg akarta magyarosítani. És ezt csak kitűnő színielőadással lehet elérni.

Példa erre a Népszínház. Mikor Rákosi odaépítette, palánk szemétgödör terjedt köröskörül. Alig kezdték a hatalmas múzsatemplom megépítését, a József körúton rohamosan működésbe jöttek a csákányok.

Rövid évek alatt a palánkok és szemétgödrök helyett már palotasorok emelkedtek ki a földből egyenesen a Népszínház kedvéért.

Ez csábította el Serly Lajost is. Azt hitte, hogy az elhagyott Duna-sor be fog épülni palotákkal, ha az ő színháza megkezdi működését ott a Lajos-utca véges-végén.

Ismét számított a felsőbb hatalom, a miniszterek és a városi közgyűlés szubvenciójára. Jól előre számítást csinált. Az ő icipici plajbászdarabkája szerint a bevétel messze túlszárnyalta a kiadást. Szegény Dankó Pista, aki akkor halottbetegen tért vissza Arcoból meg Abbáziából, ismét figyelmeztette Serlyt hogy gazda nélkül számol. A losonci keményfejű féltót azonban most is fitymálva vette a figyelmeztetést. A festő műhelyből színház lett, Kisfaludy nevére keresztelve. A megnyitás fényes is volt. Megjelent a székesfőváros minden számottevő tekintélye (meghívott vendégek voltak, egy krajcárjukba sem került), de azután, mikor csengő belépődíjakat kellett leszurkolni, mind gyérebben látogattak a Lajos utca véges-végére, hátul az udvarban épült Kisfaludy színházba.

Bizony szegény Serly szépen elveszítette a 6000 forintját, de még a mellé egész apai örökségét. (Sokan azt mondják, hogy művezető-rendezője, Ilosvai Hugó volt a bukásnak főokozója). Ámde a Serly után következő színidirektorok (egy Kövessy Albertet leszámítva, a ki Szulamith-jával vagyont szerzett) mind otthagyták a pénzüket, meg a becsületüket. A Kisfaludy-színház ma (1913-ban – pedig ezután még 31 évig működött! – a szerk.) már festő műhelynek sem jó. Az egerek és patkányok tartanak már ott évek óta koncertet, de zárt ajtók mögött.”

Különleges premier

Alpár Ágnes fent említett írásában bemutatja a Kisfaludy Színház teljes repertoárját az 1897-es megnyitó előadástól 1946-ig, az épület lebontásáig. Felsorolja évről évre a színház igazgatóit, szereplő színészeit és az előadott színdarabokat, sőt esetenként a műsort hirdető plakátokat is. Az időrendi táblázatban jelzi, hogy 1935 és 1944 között Erdélyi Mihály és társulata játszott a színházban, de a részletesebb ismertetésből kimaradtak az előadott darabok – feltehetően az ekkor már háborús idők viszontagságai miatt. Nekem viszont a kezembe került a színház egyik 1942-es plakátja, amelyen az éppen bemutatandó új darabot ismertették a nagyérdeművel. Háborús idők voltak, a 2. Magyar Hadsereg 200 ezer katonával harcolt a fronton a németek oldalán. A hátországi béke és idill szimbóluma lehetett tehát az előadás, amit Erdélyi Mihály igazgató meghirdetett 1942. január 16-án, péntek délutánra és estére. Nagyon bízhattak a sikerben, hiszen már a meghirdető plakáton jelezték, hogy „a következő hétköznapokon pontosan ½ 6 és ½ 9, vasárnap ¼ 4, ¾ 6 és ½ 9 órakor, január 22-ig, csütörtökig bezárólag 1 hétig” szerepel majd az új darab a műsoron. Valószínűleg erre az időre szerződött az igazgató a résztvevő zenészekkel és színészekkel.

A remélt teltházas előadásokat Erdélyi úr arra építhette, hogy ezt a Rigó Jancsi hegedűje című darabot „Eredeti bemutató!”, illetve „Itt először!” hangzatos felvezetéssel hirdették a plakátokon és a napilapokban.

A színdarabról annyit elárult még a reklám, hogy ez „a Dankó Pista nótafája nagysikerű operett szerzőjének új romantikus énekes-táncos nagy operettje – Ünnepi előadás!” Nézzük meg, miért is volt olyan híres ez a Rigó Jancsi nevű cigányprímás, hogy 100 éve foglalkoztatja a legjobb zeneszerzőinket, sőt cukrászainkat is!

Rigó Jancsi valódi története

A maga idejében minden lehetséges hírközlési felületet lefoglalt a pákozdi születésű cigányprímás és a belga hercegné szerelmének története. Hamar megszületett a róla elnevezett cukrászsütemény, és elsősorban ennek köszönhető, hogy a magyar emberek zöme ma is pontosan ismeri a mesét, ezért itt csak nagy vonalakban ismertetem – az egyébként sok izgalmas részlettel teli – esetet.

A XIX–XX. századforduló tájékán sok pesti cukrász tett tekintélyes bevételre szert a kor egyik legnagyobb botrányához kapcsolódó sütemény készítéséből és eladásából. A világraszóló események főhőse Rigó Jancsi cigányprímás volt, aki szakmája egyik legnevesebb képviselőjévé küzdötte fel magát igen rövid idő alatt. A későbbi prímás a Velencei-tó partján lévő Pákozd község cigánysorán született, s elég korán egy nagykanizsai cigányzenekarhoz került, majd rövidesen külföldön játszott az együttesben, amelyiknek vezetője felismerte a kisfiú tehetségét.

A kiváló tehetségű prímás hamarosan saját bandát alapítva zenélt London, majd Párizs előkelő éttermeiben. 1883-tól járta Európát a zenekar, s az előkelő világ prominens képviselői ismerték meg általa az egzotikus magyar zenét. 1895-ben Párizsban szerepeltek egy féléves szerződéssel a Champs-Élysées igen elegáns éttermében, ahol mindenki megjelent, aki akkoriban számított Európa fővárosában. Többek között gyakori vendég volt itt Chimay-Caraman belga herceg is feleségével és barátaival. A hercegnét a korabeli lapok „csodaszépségű és nagyműveltségű” asszonyként említették.

Az aranyszőke hajú hölgyet hamarosan rabul ejtette Rigó Jancsi – először gyönyörű hegedűjátékával.

Pedig a prímás nem volt igazán szép, himlőhelyes arca és félszegsége miatt sem ábrándozott hercegnék meghódításáról.A zenerajongás azonban hamarosan olyannyira felerősödött, hogy Rigó Jancsi a Chimay-hercegek otthonában is zenélt előbb a meghívott főnemesek, nagykövetek és bankárok, majd kizárólag a hercegné szórakoztatására. A zenehallgatásból szerelem lett, majd 1896-ban Budapestre szökött a regényes pár. A lázadó hercegné elhagyta csúnya, házsártos és beteges férjét, de még két kisgyermekét is a dadákra bízta.

A kaland a kor egyik nagyszerű művészét is megihlette – Toulouse-Lautrec csodás rajzot készített a szerelmespárról. Az újságok címoldalaikon adták hírül a szenzációs eseményt, s természetesen újságírók hada ostromolta a párt interjúkért, fotókért – ők azonban nem nagyon engedtek közel magukhoz senkit sem. Pesten Markó Miklós szerkesztő volt az egyik kivételezett, aki beszélhetett velük, sőt egy fényképet is ajándékoztak neki aláírásukkal és néhány soros szöveggel. A kevés fennmaradt kép közül ez a legérdekesebb, amely róluk készült együttlétük ideje alatt. (Markó Miklós volt a Régi magyar urak és híres cigányzenészek históriái című könyv szerzője és kiadója 1927-ben.)

A belga herceg rövidesen megindította válóperét, amelynek tárgyalásain a legnevesebb francia és belga ügyvédek mellett a legjobb amerikai ügyvédek is megjelentek Ward amerikai milliomos – Clara hercegné édesapja – megbízásából. A per tárgya nem is annyira a vagyonmegosztás volt – ebben hamar megegyeztek, hiszen Rigó Jancsi ekkorra már jómódú embernek számított, illetve a menyasszony is rendelkezett a saját (Ward) vagyona felett. Sokkal fontosabb volt a Chimay név jó csengésének a megőrzése. A válópernél már csak az esküvő jelentett nagyobb eseményt.

Az akkoriban Magyarországon legnagyobb egyházi méltóságnak számító Rotelli bíboros, pápai nuncius eskette az ifjú párt, és tanúként az angol és az amerikai nagykövetek kísérték őket az oltárhoz.

Az esküvőn sokezren vettek részt, utána a lakomán már „csupán” 450-en fértek el a Duna-parti Hungária Szálló báltermében terített asztalok körül. A szenzációs esküvő és főszereplői mindenki figyelmét magukra vonták. Az élelmes kereskedők és iparosok igyekeztek kihasználni az üzleti lehetőségeket, sok mindent elneveztek róluk, és kirakataikat is az alkalomhoz illő feliratokkal rendezték be. (Weisz Divatáruházában, a Kossuth Lajos utca 18.-ban például a Párizsból frissen hozatott női ruhákat úgy tálalták, hogy „Clara hercegnő is ilyeneket visel”.)

Fennmaradni azonban egy mára ismeretlen pesti cukrászmester alkotása tudott, aki egy különleges süteményt talált ki és készített el az esküvő idejére, amit még ma is Rigó Jancsi szeletként látunk néhány cukrászdában. A csokoládés tésztával és habkrémmel készült sütemény olyan gyorsan elterjedt a város cukrászmesterei között – egy-két nap alatt, hiszen jó üzlet volt –, hogy ezért nem maradt fenn az alkotó neve.

A világraszóló szerelemnek néhány év után vége lett. A válás után Rigó Jancsi karrierje – miután szerelmi bánatát kipihente – még rövid ideig felfelé ívelt. Végül 1927-ben Amerikában halt meg, ahol már évek óta New Yorkban tengődött szegény sorban, muzsikus társai támogatásából.

Rigó Jancsi színpadi tündöklése – az óbudai Dankó-premier

A romantikus történet természetesen hamar megjelent a daljátékokban, népszínművekben, sőt az operettekben is. És ebben az óbudai Kisfaludy Színház járt az élen. Dankó Pista egyetlen önálló népszínműve, a Cigányszerelem dolgozta fel az újsághírekből ismert Rigó Jancsi és Chimay hercegné romantikus történetét, melyet 1898. május 6-án mutatott be Óbudán a Kisfaludy Színház. Pestről is érkező és helybéli kíváncsiak tömege lepte el a színházat,  ám a Dankó-nóták behízelgő dallamai sem voltak képesek tíz előadásnál többet megtölteni nézőkkel.

Viharos – Budapest elfeledett krónikása

Grünhut Ödön, alias Viharos 1863. szeptember 13-án született Pécsett. Középiskoláit és műegyetemi tanulmányait már Budapesten végezte, s mérnöki oklevelet szerzett. Ám az írás jobban a kezére állt, mint a tervezés, így két-három év gyakornokoskodás után újságíró lett. Nagy meglepetést keltett, amikor első cikkeit álnéven beküldte a Pesti Hirlaphoz: „Olyan ismerős kézírás és olyan »céhbeli« szellem, hogy a szerkesztőség összes tagjai megesküdtek, hogy önt ismerik. Csak az a baj, hogy mindenki másra esküdött.” A Budapesti Ujság zenei referense lett, később a Neues Pester Journal német nyelvű lap munkatársaként írt tárcákat. Édesanyja, özvegy Grünhut Miksáné, Böke Mária, pécsi illetőségű budapesti lakos 1883-ban kapott engedélyt a belügyminisztériumtól, hogy Ödön, Béla és Károly nevű fiai vezetéknevét Gerőre magyarosíthassa. Gerő – hasonlatosan számos kortársához – feltörekvő, zsidó gyökerekkel rendelkező magyar polgári családba született, akit felvilágosult szülei taníttattak, szinte együtt növekedett Budapesttel, és aktívan közreműködött annak társadalmi és kulturális felemelkedésében. Fiatal kortársaival 1891-ben együtt alapította meg az Élet című szemlét, amely a radikális modernség hirdetője volt, s amelynek fönnállásáig, hat éven át dolgozott. 1893–1899 között a Pesti Napló, a Pesti Hírlap és az Esti Újság politikai, társadalmi, művészeti és irodalmi cikk- és tárcaírója, valamint színházi kritikusa. 1910-től a Világ című lap megalapítója, főszerkesztője és vezércikkírója, amit az irodalom- és sajtótörténet egyaránt jelentős szabadkőműves alapítású, radikális hírlapként emleget.

Különféle álnevek alatt dolgozott, mint például Viharos, Mártha, Lakatos Endre, Virágh Ilona, ami részben jelezte a lapot, ahová írt, és jellemezte cikkei témáját is. Viharos még 1891-ben jelentette meg szellemes, szociográfiai hitelességgel megírt művelődéstörténeti munkáját Az én fővárosom címmel, melyet a korabeli sajtó így hirdetett: „Budapest főváros életét már hosszabb idő óta nem dolgozta föl senki az irodalomban, s Gerő Ödön azonfelül már nem a régi, hanem az új főváros ismertetője, a ki nem elégszik meg az utcai élettel, hanem behat az egyes városrészek és környékek sajátszerű társaséletébe is.”

“Érdekes egymásutánban vezeti át az olvasót a nagyváros minden életmozgalmán, mulatóhelyein, termein, kávéházain, műintézetein, s mindenütt hirtelen bemutatja a változatos keretek közt élő embertípust, sok helyütt szelíd iróniával, rendesen gyöngéd humorral, de sehol sem bántó vagy visszataszító alakban.”

A Művészetben, a Magyar Művészetben, a Házban, a Magyar Iparművészetben, valamint irodalmi folyóiratokban terjedelmes és értékes tanulmányokat írt a legkiválóbb magyar művészekről. Sokoldalú irodalmi tevékenységéből ezek a képzőművészeti vonatkozású írásai emelkednek ki leginkább. Gerőt ezért a képzőművészeti kritika hőskorának kiemelkedő és megkerülhetetlen alakjaként tisztelhetjük, aki ötven esztendőn keresztül alkotott. Arra törekedett, hogy gazdag ismereteit minél több olvasójával megossza, utat egyengetve számukra a művészetélvezés világába. Figyelemreméltó Gerő Ödön kritikai magatartása ott, ahol szembekerült a konzervatív felfogással, a korlátolt akadémikus látással, ami vezérfonalat jelentett saját kritikusi gyakorlatában is: „A látás önállóságát, szabadságát a közönségnek megszerezni.” S hogy ő maga mindig „… a modernség legelszántabb verekedői között legyen. A századfordulót követően kitartóan népszerűsítette Lechner Ödön művészetét, bátran szállt síkra az építészeti haladás ügyéért.

Az ő meghívására kereste fel Budapestet akkor a híres norvég drámaíró, Henrik Ibsen, s ő szervezte meg találkozóját Jókai Mórral. Ugyancsak ő pendítette meg először a kezdetben nagy hullámokat vert önálló leánygimnáziumok indításának eszméjét is. Felesége élete végéig Hermann Leona volt, akitől András, Béla, Zsófia és Klára nevű gyermekeik születtek.

A Lechner Ödön Társaság elnök-igazgatójaként és számos művészeti társaság vezető tagjaként is ténykedett. Mint a Budai Izraelita Hitközség elöljárója, megszervezte a kultúrestélyek intézményét, és a zsidó tudományok művelésére alakult Jehuda Halévi Társaságot is igazgatta. Életének utolsó éveiben egy félezer oldalas kötetbe foglalta össze tanulmányait és emlékezéseit (Művészetről, művészekről), hogy maradandóbb alakban még egyszer megajándékozza közönségét. Szívroham végzett vele 76 éves korában, 1939. november 9-én, a farkasréti izraelita temetőben nyugszik. Farkas Zoltán a Nyugat folyóiratban így búcsúzott tőle: „Gerő azok közé tartozott, akik hamar felismerték e változások szükségességét és értékét. Szívvel-lélekkel támogatta az új művészetet, de nem vált hűtlenné azokhoz, akik első mély képzőművészeti benyomásait szolgáltatták. Így történt, hogy Munkácsy, Székely, Lotz, Zichy, Ybl rajongója maradt, és ugyanekkor lelkes híve volt Rippl-Rónainak, Szinyeinek, Ferenczy Károlynak. Ilyen széles befogadóképességre nem sok példa volt nálunk. Sohasem feltétlen ünneplője az újnak csak azért, mert új és más;

…a világháborút megelőző és követő forradalmi légkör művészetének életképtelen, tiszavirág-életű kísérletezéseiben nem hitt. Gondolkodását meleg humanizmus hatotta át.”

Részletek az én fővárosom című könyv Ó-Buda fejezetéből

„Félig földből ásott tegnap, félig földhöz ragadt ma. Egyik része város, a másik része falu, együttvéve egy egész világ, amelynek szokásai és nézetei egyebek a többi világénál.

A Lipótvárosé a jelen, a körutaké a jövő, a váré a múlt, Ó-Buda a megtestesedett régmúlt.

Emlék az ókorból, melyre a középkor is ráírta a maga sorait. Nagy ideig nem fogta az újkor betűit, csakis legújabban látszik meg rajta annak az írásnak a nyoma, amelyet a régi lapra a jelenkor véseget.

Ezek a nagybetűk a gyárak. A sugár kémények körül gomolygó füst olyan, mint a széllel mulató zászló. Rövid idő alatt sokat változtattak Ó-Budán. Nem maradt a régiekből egyéb, csak a házak, a megtagadott tradíciók és a szegénység. Másutt az utczai illat mint szerves egész hat a szaglóérzékre, itt megmarad elemeire bontva. A szeszgyáré elszédít, a bőrgyáré elfacsarja az orrot, a kékfestő fanyar illata könnyeket csal a szemekbe. Valóságos nagy gépház, ahol jár és forog és zúg-búg az ezernyi masina.

A házai szürkék, a levegője szürke, csak az emberek java része kék, mert a festőgyárakba járnak munkára. Fél Ó-Buda napszámból él, a másik fele tengődik.

Csupa nyomorúság. Nem czifra, mint egyebütt, hanem kiáltó. S az ó-budaiak mégis csendes emberek. Nem örülnek másnak, csak annak, hogy élnek. A szegény ember reménykedik (Isten) protekcziójában. S ezért Ó-Budán a plébános és a rabbi az első emberek. Utánuk a kerületi orvos következik. Nem mondanak élczeket rája, mint másutt. Hiszen ingyen gyógyítanak, az emberek pedig csak pénzért hazudnak. Sehol sincs olyan kevés beteg, mint Ó-Budán. Itt a lakosság nem ér rá megfeküdni az ágyat. Egyéb dolga van: meg kell keresnie a holnapi nap betevő falatját. Nem is egyet, hetet-nyolcat.

A Lajos-utcza Ó-Buda főutczája. Most valóságos kígyóvonal, amely minden ötödik-hatodik háznál megbánja irányát és nekifordul az ellenkező vidéknek. Van benne vagy tíz emeletes ház, a többi rozoga viskó. Hosszú, keskeny udvaraikba nem fér levegő, annyi bennük az ember. Az ó-budai asszony mindent az udvaron végez: mosást, takarítást, még a gyermekei fésülését is. Nincsenek családi titkaik, nem félnek a nyilvánosságtól.

A dörgős udvarburkolat csupa víz, ételmaradék, madártoll, dinnyemag. Ez a környék a gyári munkások lakóhelye, a Tavasz utca tájékán a boros gazdák laknak. Az elsőnek több a gyereke, az utóbbinak a vagyona. Mind a kettő németül beszél. Az egyik zsidóul, a másik svábul. Mégis megértik egymást. Mindegyik átvett valamit a másiknak a nyelvéből. Megalkották volna a külön ó-budai dialektust, ha be nem köszöntött volna a magyarosodás. A Lajos utcza legnagyobb büszkesége az izraeliták imaháza. Görög templomcsarnokban dicsérik az istent. Czifrasága viszont az az öles, kétfejű sas, amely a hadsereg ágyraktárán terjesztgeti szárnyait.

Ó-Budán csak a boros gazda neveli a fiát a maga mesterségére. Legyen úr a saját szőlődombján. Nem fél senkitől, csak az istentől – és a filoxérától.

Az a bogár olyan kicsiny, hogy csak nagyítóüveg alatt látszik, mégis tönkre tesz egy világot. És megöli a legszentebb igazságot és a legmagasztosabb inspirácziót. Azokat, melyek borban születnek.

Pedig ennek a régi földnek szüksége van a mámorra. Maholnap a szüretet is az emberiség eljátszott gyerekjátékai közé sorozzák. Oda jut, ahova az olympusi játékok, a lovagi tornák. Az emlékezet lomtárába. Ahol régente szüretelők kedve virágzott, a jövőben szilvaízt kevernek, s a kóstoló pinczegádor helyén aszalógyárak füstölik majd telibe a hegyi levegőt. A nagyhangú kapásfiú, akit „braunhaxlernek” nevez a kerületi dialektus, neki adja majd magát a szerénységnek, és nem lesz már különbség közötte és a Lajos utczai polgártárs között.

Az ágyrajáró bérlő a legnagyobb úr: legényember, ki maga költheti el a szerzeményét. Mégsem okul tapasztalatain. Amint szerét ejtheti, megházasodik. Ha a leánynak annyi a pénze, hogy bútort vehet rajta, s a lakodalom költségét megfizetheti: elveszi. A szerelem vak, a hozomány vakít. Az első mindent szépnek lát, a másodikért semmit sem látnak csúnyának. Az első csalódhat, a másikért csalnak. Az ó-budai nem vesz macskát zsákban, de nem is árul.

Sehol se vénülnek meg olyan hamar az asszonyok, mint Ó-Budán. A szépség áldozatokat kíván, itt pedig nem áldoznak érette semmit. Az orczák hírhedt rózsái elfonnyadnak a szobák és házak rossz levegőjében, a mosolygást pedig megszegi az a temérdek dolog, amit a gyerekhadsereg okoz.

Az ó-budai nők még a férjeiknek sem akarnak tetszeni. Nem is tetszenek nekik: a férjek csak szeretik a nejüket. Ó-Budán a házassággal megszűnik az aesthetikai érzés. Az élvezeteket megölik a kötelességek.

Egész Budapesten sehol sincs annyi szatócs és sehol olyan kevés a pálinkamérés, mint Ó-Budán. Pedig a lakosság legnagyobb része munkásember. Azt tartják róla, hogy a munkagépét pálinkával keni. Az ó-budai munkás mértékletes, józan és takarékos. Nem a takarékpénztárba teszi a pénzét, hanem a felesége kezébe adja. Az ó-budai asszony se tudósa a mathematikának, de művésze a beosztásnak. Kimegy a hetivásárra, keresgél, ókumlál, alkuszik, esküszik, és néhány garas árán megszerzi a hosszú hétre való életet. És Ó-Budán szégyen dolog nélkül lenni. Az ó-budai azért dolgozik, hogy élhessen, mégis azt hiszi: azért él, hogy dolgozzék.

Az ó-budaiak nem törődnek a költőkkel. Nincs érkezésük az olvasáshoz, pénzük se, de kedvük sem. Újságot is kevesen járatnak. A híreket elmondják a szomszédasszonyok, s a hetivásár felér a Times-szal. Ó-Budán az írók csakúgy éhen halhatnának, mint akár Kecskeméten. A legjobb, ha meg sem születnek. Hanem eddig nem kérdezték tőlük, meg akarják-e látni a napvilágot?”

Nagy Endre: Nehéz a giccs! (részlet)

„Nézze, Kálmán Imre… a múlt héten a redakcióban lelkendezve mesélte Gerő Ödön, hogy van a Zeneakadémián egy csodálatos ifjú, tizenkilenc éves, Bartók Bélának hívják, a tanárai azt jósolgatják róla, hogy ő lesz az új zene prófétája és az az ifjú nyomorog. Kenyéren és szalonnán él. Nógatott hát bennünket, hogy hajszoljuk föl gazdagabb ismerőseinket, próbáljunk segíteni rajta. Nyomban neki is láttunk az ember-mentésnek és sikerült néhány gazdag bankárral megértetnünk, hogy micsoda dicsőség lesz a számára, ha valaha elmondhatja, hogy a nagy Bartók Béla tanította a leányát zongorázni. Összeverbuváltunk neki néhány leckeórát, fejedelmi honoráriumot, harminc koronát alkudtunk ki érte óránként és Gerő Ödön jóságos örömmel rohant el Bartók Bélához a jó hírrel. Bartók Béla fölháborodva utasította vissza. Hogy ő elkényeztetett kisasszonykákat tanítson pötyögtetni? Soha! Gerő Ödön dadogva magyarázta neki, hogy csak néhány óráról van szó, ez semmi esetre se zavarhatja művészi munkájában és sok pénz forog kockán – legalább nem kell ezután nyomorognia. Bartók tágra meresztette a szemét. Hogy ő nyomorog? Hát ezt ki találta ki? Kinyitotta a szekrényét, kivett belőle egy pohos kenyeret és egy hosszú rúd szalonnát, megmutatta, hogy legalább két hétre való ennivalója van még. Hogy ő nyomorog? Nevetséges! Mindene megvan, ami a szimfóniacsináláshoz kell!”

Hogyan lett keramikus?

Véletlenül. Apám grafikusként végzett, de hát inkább festett. Kiskorom óta tudtam, hogy én is valamilyen művész leszek. Nagyon szerettem a műtermét, a festék, a nyomatdúcok illatát, a papírokat. A Kisképzőbe – hát ez elég régen volt – 1992-től 96-ig jártam.

A nyílt napon azt láttam, hogy a festő szakon punkok itták a pálinkát, az asztalon egyetlenegy kész munka sem hevert. Gondoltam, ez nem lesz jó.

A grafika és a kerámia szak is nagyon tetszett, mindkettő nagyon erős volt. A kerámiában az anyagok fogtak meg, illetve az, hogy strukturált a munka, ezt írtam be második helyre, és oda vettek fel.

Bevált?

Az első nyári alkotótáborban alakult ki bennem valódi kötődés a kerámiával. Kemencét építettünk, amiből méteres láng jött ki, éjszaka raktuk a tüzet, és a végén láttuk, hogy lesz ebből valami kész alkotás – ez az anyag­átalakítás beszippantott.

Hogy került Óbudára, és miért lakik egy régi gyártelepen?

Amikor nagyobb teret kerestem a műhelyemhez, az egyik barátom bérelt itt egy fotóstúdiót, így találtam rá.  Azóta itt dolgozom és itt is lakom.

Nagyon kellemes, hogy éjfélkor is átmehetek megnézni, mennyi a hőfok a kemencében, viszont, ha külön laknék, nem olvadna össze a munka és a magánélet.

Milyen kemencével dolgozik?

A saját műhelyemben elektromos kemencével, de szoktam néha fatüzesben is égetni. Ilyenkor elmegyek Kecskemétre, a nemzetközi kerámiastúdióba, ott lehet kemencét bérelni.

Mi a különbség a kettő között?

Teljesen más technológia, más hőfok, másképp néz ki a tárgy. Van egy TAME nevű bútorkollekcióm, ehhez csatlakozik egy limitált kiadású, egyedi darabokból álló, exkluzívabb tárgysorozat is, amit fatüzes kemencében égetek ki. Négy állat jelenik meg a tematikában: a róka, medve, farkas, szarvas. Az volt a célom, hogy olyan használati tárgyakat készítsek, amelyek egyszersmind műtárgyak a tömegtermelt áruval szemben, amik szépen öregszenek, időtálló anyagból készülnek, UV-állók, fagyállók, vízállók, „mindenállók”, tehát megőrzik az esztétikai minőségüket.

Nem a trendkövetés a lényeg, hanem olyan önálló  funkcionális alkotások létrehozása, amelyek bármilyen időben, időszakban meg tudják őrizni a helyüket a világban.

Úgy hívom ezt a stílust, hogy örökölhető design, mivel ezek olyan tárgyak amelyeket akár az ükunokáinknak is örökbe hagyhatunk.

Ilyen szinten a tárgykészítés egyszerre művészet és tudomány?

Persze, de huszonegynéhány év alatt be tudtam gyűjteni annyi szakmai tapasztalatot, hogy biztonsággal eligazodjam a technikai részletekben. Ráadásul a BME anyagkísérleti tanszékén is teszteltettem az anyagot, hogy pontosan kiderüljön, mit bír, milyen a nyomó-, hajlítószilárdsága, fagyállósága. Fontos volt, hogy a technológiai rész is a helyén legyen, praktikusan is működjön. Persze mindent szét lehet rombolni, kalapáccsal ezt is össze lehet törni, de nagyot kell hozzá ütni. Ezeket a tárgyakat döngölt technikával készítem, tehát beledöngölöm az agyagot egy gipszformába, ami által az anyag sűrűsödik, összepréselődik, és annyira erőssé válik a nyomószilárdsága, mint a nagyon kemény hídbetonoknak. Végeztünk egy aranyos tesztet is: beraktunk két ilyen bútort a Budakeszi Vadasparkban a medvékhez. A macik nagyon élvezték az új játékszereket, pofozták, gurították őket a köves domboldalon, és semmi bajuk nem lett a bútoroknak.

Mivel foglalkozik még?

Egyrészt épp készítek egy új ajándéktárgy sorozatot. Ezek igazából szobrok, az egyéb munkáim dísztárgy verziói. Picit piackutatásnak is szánom, mindig érdekes, ha bizonyos tárgyak ugyanolyan érzelmeket váltanak ki különböző emberekből, műveltségtől, kortól, nemtől függetlenül. Nagyon jó ezt tapasztalni, ez az egyik fő belső motivációm. Sokszor kapok visszajelzést, jól működik a módszer.

Alapvetően pedig építészeti kerámiával foglalkozom leginkább, nagy méretű tárgyakkal, amelyek valamilyen funkcióval szervesen részt vesznek az építészeti térben. Gyakran dolgozom együtt építészekkel, tájépítészekkel.

Ők is nagyon szeretnek olyasvalakivel együttműködni, aki formákban képes gondolkodni, és egy picit színesíti az ő tervüket. Voltak ilyen típusú megrendeléseim, például ivókút, medencébe betervezett vízzel kombinált szobrok és hasonlók. Sokat foglalkoztam burkolatokkal, a doktori témám is egy akusztikai burkolat volt. Mindig valami olyan terület izgatott, ami nem bejárt útvonal. Több mint tíz évvel ezelőtt, amikor a doktori képzést csináltam, ez még furcsaságnak számított –  kerámiából akusztikai burkolat? Kiderült, hogy nagyon jól működnek a termékek. Engem az építészet érdekel, csak nem építész vagyok, hanem az építészethez kapcsolódó valamilyen térbe illeszthető tárgyat készítek.

Mi is az akusztikus burkolat, és honnan tudta, hogy ez valóban működni fog?

Van arra egy matematikai számítás, hogy hogyan kell ívgörbéket tervezni, illetve milyen formaváltásokat kell csinálni. Ki lehet számítani, hogy bizonyos frekvencián hogyan diffuzál az a felület. Konkrétan a 11-es prímszámmal dolgoztam, ez teljesen műszaki dolog volt, de épp ez tetszett benne.

Az akusztikus burkolatnál nincs önkényes formafelület, itt minden valamilyen frekvenciatartományra van beállítva. Ez a termék be is épült anno egy házimoziba.

Ez anyagilag is sikeres projekt lett?

Egyáltalán nem, többek közt azért sem, mert nem tudtam szerződést kötni nagy akusztikai cégekkel, mert ők kizárólagosságot akartak, viszont semmit sem ígértek cserébe. Mivel ilyen szerződést nem voltam hajlandó aláírni, nem tudtam együttműködéseket kicsiholni.

Mit takar az építészeti keramikus fogalom?

Ha beírod a google-ba, hogy építészeti kerámia, akkor kijönnek a csempék, tehát az építészeti kerámia általánosságban leginkább burkolatot, gyári termékeket jelent. Az én fogalmam szerint viszont olyan szerves térszerkezeti elemeket, amelyek kerámiából készülnek. Ami lehet burkolat, vagy bármi olyan tárgy, ami kontextusba van helyezve, és ebből kifolyólag van egy léptéke, ami kapcsolódik az építészeti térhez. Ez a titulus, megfogalmazás nem könnyíti meg az életem. Az egyértelmű lenne, ha azt mondanám, hogy keramikus vagyok vagy keramikus iparművész, mert akkor beugrik a tányér, bögre, satöbbi. Én viszont sok éve nem csinálok ilyesmit, nem ez a területem. Szóval nincs olyan egyszavas titulus, amit használni tudnék, és egyértelműen jelölné, hogy mivel foglalkozom.

Mennyire gördülékeny az építészekkel való együttműködés?

Változó. Az építész alapvetően szereti kontrollálni a teret, mert érthető módon úgy érzi, hogy övé a felelősség. Az sem biztos, hogy van jó tapasztalata a társművészekkel. Sokszor akkor hívnak fel, amikor már minden ki van találva, és igazából már csak kivitelezni kéne. Ezt általában nem szoktam elvállalni, mert tervező vagyok, nem kivitelező. Viszont sok kortársammal, fiatal építészekkel mozogtam együtt. Elkezdtünk együtt gondolkodni, közösen pályázni, és rájöttünk, hogy ez milyen jól megy. Nagyon jó, amikor két más irányból hozott tudást összerakunk közösen. Ezek ideális együttműködések, amiknek szerintem az a kulcsa, hogy már a terv legelején benne voltam.

A tervezés legeslegelején együtt kell működni, együtt kell gondolkodni, és akkor keletkeznek nagyon jól integrált tárgyak a térben.

Milyen az üzleti szemlélete?

Az üzleti modell számomra inkább belső dolog, nem annyira anyagi. Például nem dolgozom olyan megrendelőnek, akinél érzem, hogy nincs meg a tisztelet a munkám iránt, vagy aki úgy érzi, hogy nagyon tudja, hogy kell ezt megtervezni, és én csak a végrehajtó keze vagyok. Az a tapasztalatom, hogy ezek nem működnek hosszú távon, ezekből nem lesz jó üzleti partnerség. Már nem megyek bele mindenbe, annak ellenére, hogy néha igencsak jól jönne anyagilag. Nem csinálok olyan tárgyat, amelyet úgy nevezek, hogy „követő design”, holott tudom, hogy nagyon menne, vagy nagyon el lehetne adni. Nagyon fontos, hogy önazonos legyen, amit csinálok, persze az is érdekel, hogy mire van szükség, vajon megveszik-e. Elég nehéz megtalálni a metszéspontot, de az biztos, hogy ez a pálya túl nehéz ahhoz, hogy ilyen szintű kompromisszumba belemenjek. Ha lehet ilyet mondani, akkor számomra büszkeség, hogy azt csinálok, amit szeretek, és megpróbálok ebből megélni. Nem könnyű, de nekem így éri meg. Nekem fontos, hogy ne érezzem az életemből kiesett szakasznak a munkaidőt.

Hol vannak az elkészült tárgyai?

Elsősorban magánszemélyek vásárolják őket. Két kiállításom volt Sanghajban, ott nagyon érdeklődnek. Ők ebből a szempontból sokkal lazábbak és nyitottabbak, kísérletezőbbek. Ezt a bútorzatot egyébként két éve kezdtem, sok évbe telik, míg be lehet futtatni egy ilyen dolgot, és én még az elején vagyok. Most azon dolgozom, hogy bekerüljön néhány galériába, voltam különböző vásárokon, majd meglátjuk.

Külföldön könnyebb?

Külföldön jobban értik és könnyebben tudják adaptálni, csak nagyon sokba kerül elvinni, kiállítani, kifizetni egy standot. Nyugat-Európában ez már egy külön ágazat, van erre egy kialakult piac, erre épülnek fel galériák.

Nincs ennyire különválasztva a művészet és a funkció. A keletiek nagyon-nagyon érdeklődnek, és nagyon tudnak azonosulni, annak ellenére, hogy nem is szakmabeliek.

A tradíciójukból kifolyólag jobban értik, hogy egy nagyméretű kerámiatárgyat nehéz megcsinálni, hogy ennek van értéke, míg egy európai mondjuk megkérdezi, hogy ez műanyagból van-e.

Ez nekem is furcsa, hiszen a kerámia törik, nem?

Nem törik jobban, mint akár egy IKEA-s szék. A hétköznapi anyagtapasztalatunk a törékeny edényekhez társul, de ez nem feltétlen vonatkozik a más típusú kerámiákra. Keleten vannak tradicionális kerámia bútorzatok, nálunk viszont nincs meg ennek a háttere, nincs mögötte ez a történetiség.

Mi a munkamódszere, hogy osztja be az időt?

A technológia oszt be engem, a naptár teljesen független az én ritmusomtól, életemtől. Általában évben gondolkodom: tehát egy évben hány új dolgot hozok létre, igyekszem legalább két új terméket kifejleszteni. Az éves időbeosztás mellett van a havi, amit meghatároz az égetési struktúra, illetve a szövegek, a gondolatok, amelyeket írok; találkozókra járok, próbálok tanulni, tanulmányozni vagy bizonyos témákban kutatást végezni. Amikor épp megy a kemence, vagy hűl két napig, akkor ezeket csinálom. Elég gyakran nem tudom, hogy milyen nap is van, szerda vagy péntek. Van egy angol kifejezés: kiln opening cry – kemence nyitási sírás. Kinyitod a kemencét, és elbőgöd magad, mert nem az történt, amire számítottál.  Nincs 100%. Nem olyan, mint a festészet, hogy húzok egy vonalat, ez egy piros szín, és az tuti, hogy olyan lesz, mert azt odahúztam és az olyan.

A kerámiánál mindig van valami, amit meg kell tanulni, vagy valami másképp működik, adott formánál a szerkezet torzul a tűzben, de ezt is szeretem benne.

Ez nem olyan, hogy jó, majd egy hétben összesűrítem, mert a tárgynak idő kell. Egy bútor egy hónapig készül. Azt nem tudom lerövidíteni, mert akkor tönkremegy, megreped. Ezt nagyon élvezem, mert egy picit engem is strukturál.

Illetve az is egy életstratégiám, hogy minden évben valami újat tanuljak. Most például kitaláltam, hogy nekiállok kínaiul tanulni. Nem tudom, milyen lesz, biztosan nagyon nehéz, de a vizuális képzettség miatt nekem könnyebben megy a jeleket értelmezni, kitalálni, vagy emlékezni arra, hogy kell leírni. Az írás része jobban is érdekel, mint a beszéd, habár praktikusan azt kellene inkább tanulni, de az a célom, hogy legalább egy újságot megértsek. Ahhoz, hogy tudjak olvasni, legalább 2000 jelet kell megtanulni.

A Fő tér 2. egy patinás, szép bérház volt, a másodikon laktak egy szép nagy polgári lakásban. Akkor ott lakott még férje, az olasz fordító, Telegdi Polgár István és Erzsi néni, a mamája. Erzsi néni is klasszika-filológus volt, apró, szikár néni parancsnoki tartással és szigorral. Ő hozta be a kakaót, mondván, hogy Grácia nem tud kakaót csinálni, aztán magára hagyott bennünket. Így kezdődött 1966-ban barátságom Kerényi Gráciával, mely haláláig, 1985-ig tartott. Erzsi néni túlélte lányát öt évvel, vele is haláláig tartottam a kapcsolatot. Grácia először nyárra pesztonkaságot szerzett nekem Gdanskba, majd segítette ottani, varsói egyetemi felvételemet. Senki sem tudja, hány magyar fiatal tanult a hatvanas-hetvenes években „illegálisan”, nem hivatalos úton kikerülve Lengyelországban, s ezeknek az odakerült diákoknak jórészt Kerényi Grácia segített. Barátai zömmel fiatalok voltak, a tanítványait is barátként kezelte. Útjaim már csak a Farkasréti temetőbe vezethetnek hozzá, ahová mindig kimegyek, ha az életemben történik valami fontos. Megköszönni. Mert hiszem, hogy akiket szerettünk, vigyáznak ránk ott fent.

Kerényi Grácia író, költő és műfordító a huszadik századi lengyel–magyar kapcsolatok legnagyobb alakja volt.

Ki is volt ez a lengyelek és magyarok közé aranyhidat építő írónő? Milyen sok barátja és milyen sok ellensége volt! És két hazája: „édes kis Magyarország” – ahogyan sokszor leírta – és Lengyelország. Utóbbi nem az utazásokat jelentette számára, hanem az életet.