A helyszín Budapest, azon belül is a gázlámpákkal szegélyezett, Duna-parti korzóval határolt Petőfi téri park. Az időpont a XIX. század legvége, szűk egy évvel a millenniumi ünnepségek után. Boldog békeidők, egyben felhőtlen gyermekévek a nyolcéves Schlosser Imre számára, aki társaival együtt ebben a környezetben, a különböző tereptárgyakat kerülgetve igyekezett minél jobb barátságba kerülni a rongylabdával, és ilyen módon elsajátítani a labdarúgás alapjait. Kivételes tehetsége már itt, a késhegyre menő egymás közötti meccseken megmutatkozott. Közeli, Párizsi utcai lakásukból az útja – ha csak tehette, és általában valahogyan megoldotta – szinte mindig ide vezetett.

A kezdetben vézna, sportolásra alkalmatlannak tartott kisfiút igencsak megedzette a folyamatos, kora délutántól gyakran késő estig tartó mozgás.

Legnagyobb ellenfelük a tevékenységüket rendszeresen ellehetetleníteni próbáló, labdájukat többször tönkretevő csősz, azaz parkőr volt, míg legnagyobb támogatójuk az a Podmaniczky Frigyes báró, aki egyik sétája alkalmával egyszer csak a szurkolóik közé tévedt, és akitől azután számtalan alkalommal kaptak pénzt gumilabdára, végül pedig saját, igazi bőrlabdára is. Az idő múlásával, néhány év alatt kezdték kinőni a park nyújtotta kereteket, így kénytelenek voltak új pálya után nézni, ahol vasárnaponként összegyűlhettek.

A célra megfelelőnek tűnő grundot a budai oldalon, az akkori Hadik laktanya mellett, a mai Bartók Béla út szomszédságában találták meg, majd tették rendbe, és próbálták minél hasonlatosabbá tenni egy valódi futballpályához. Itt már egyletet alakítottak, amelynek az évtized sokszoros angol bajnokcsapata, az Aston Villa nevét adták. Egy idő után viszont ezt a játékteret is kinőtték, ezért megkezdték a „zöldrét” kiépítését, ami már egy szabványméretű füves pálya paramétereivel rendelkezett. Az addig inkább csak baráti összetartáson alapuló „egyesület” helyett 1901-ben létrehozták a Remény Futball Klubot, amiben már komolyabb alapokra helyezték működésüket. Mindehhez új szerelés is szükségeltetett, aminek költségét abból fedezték, hogy felváltva ministrálni kezdtek járni a belvárosi görögkatolikus templomba – ahol nem mellesleg a frissen alakult Ferenczvárosi Torna Club futball szakosztály játékosának, intézőjének, Malaky Mihálynak az édesapja volt a sekrestyés –, és az így kapott aprópénzből hónapok alatt összespórolták a mezrevalót. Középiskolai csapatok ellen álltak ki, szinte verhetetlennek számítottak. Nem egyértelmű, hogy az első két magyar bajnokság gólkirálya, a játékukat egy alkalommal megleső Manno Miltiades, vagy az idősebb testvérek, esetleg mindannyijuk közbenjárására, de Malaky egy meccs megtekintése után, 1905-ben leigazolta Schlossert a Ferencvárosba. Pályafutása innentől egy kisebb döccenőt leszámítva, meredeken ívelt felfelé.

Tizenhat évesen az FTC harmadik csapatába tették a bal oldalra, ám már az első mérkőzése után felhívták a kettesbe.

Mivel ekkoriban az első csapatok sérülés esetén innen, a posztjuknak megfelelően pótolták játékosaikat, ezért szerencsés esetben jó esély kínálkozott a gyors feljebb lépésre. Schlossernél erre mindössze néhány meccset kellett várni, az első fellépése azonban nem sikerült túl jól: komoly lámpalázzal küzdött, a Postás védelme fizikailag egyszerűen bedarálta, és 1:0-ra kikaptak. Ezek után három hónapig ismét a kettes gárdában kapott játékidőt és lehetőséget a megerősödésre, amivel élt is. Első teljes szezonjában már kezdőként számoltak vele, melynek végén, az 1906/1907-es bajnokság befejeztével I. osztályú bajnoki címet szereztek, két ponttal megelőzve a MAC-ot és az MTK-t. Mindezt edző nélkül, heti két gyakorlással, egy rendkívül egységes, jó szellemiségű társasággal. Ugyanebben a szezonban, még az ősz folyamán behívták a nagyválogatottba is, ahol előbb Prágában a csehek ellen (4:4), majd a Millenárison az osztrákokkal szemben (3:1) lépett pályára, utóbbin élete első válogatott gólját is meglőtte. Tizennyolc évesen tehát egyszerre mondhatta magát magyar bajnoknak és válogatott játékosnak, de abban az időben Magyarországon még nem létezett profizmus, ezért a klubtól a futballdresszen kívül semmit nem kapott, a cipőt és az edzésre járáshoz szükséges villamosjegyet is magának kellett megvennie.

Ami egy év megszakítással következett, az egy diadalmas időszak első felét jelentette: 1909–1913 között sorozatban öt bajnoki címet nyert a zöld-fehérekkel, és mindannyiszor gólkirály lett, négyszer Európa legeredményesebb focistája. Ezalatt 95 bajnoki találkozón összesen 174 gólt lőtt, ami meccsenkénti 1,8-as gólátlagnak felel meg. Legtöbb gólját egy meccsen a III. kerületi TVE ellen szerezte, szám szerint nyolcat. Ezeket a rekordokat sem fogják egykönnyen megdönteni, de van egy cím, amit biztosan nem vesznek el tőle: ő rúgta az 1911-ben átadott Üllői úti Fradi-pálya első gólját. Gólérzékenységét a válogatottban is kamatoztatta, a Svájc elleni 1911-es hazai mérkőzésen (9:0) egymaga hat gólt vágott. Mivel akkoriban még nem rendeztek labdarúgó világ- és Európa-bajnokságot, illetve nemzetközi kupasorozatok sem voltak a klubcsapatok számára, így a válogatott szinte kizárólag barátságos meccseket vívott, az FTC pedig a téli-nyári holtszezonban külföldi túrákra, úgynevezett portyákra ment, vagy fogadott otthon híres ellenfeleket. Kivételt jelentett az olimpiai torna, ami 1912-ben Stockholmban zajlott, ahol a futball tanítómestereitől, az angoloktól elszenvedett súlyos vereség után végül a vigaszágon az ötödik helyet sikerült elérniük. Slózi – merthogy egy jól sikerült, osztrákok elleni válogatott meccsen történt beszólást követően így kezdték el hívni – ekkor már Európa-szerte ismert és elismert játékosnak számított, a londoni Tottenham Hotspur profi szerződést ajánlott neki, amit ő visszautasított.

A pályán kívül 1909-től Budapest Székesfőváros Vízműveinek kezelőtisztjeként dolgozott, 1912-ben feleségül vette együttese kapusának húgát, Fritz Erzsébetet, vagyis Elzát, akitől két fia született.

Népszerűsége nem ismert határokat, mai értelemben véve igazi sztárnak számított, az újságok rendszeresen foglalkoztak vele, és tettek közzé karikatúrákat róla, fókuszálva legendás karikalábaira.

A ferencvárosi szurkolók pályájuk és a mellette lévő teniszpálya közötti kis utcát Slózi utcának nevezték el. A meccsek előtt rajongói levelek és ajándékok garmadájával látták el. Rengeteget tett a labdarúgás magyarországi népszerűsítéséért, hiszen sokan miatta jártak ki mérkőzésekre, vagy követni a sportágat, fiatalok százai, ezrei úgy akartak focizni, ahogyan ő tette. A már említett, Svájc elleni hat gólja után a szurkolók a vállukon vitték le a pályáról, majd a lovaskocsin csendben hazaindulni próbáló Slózit felismerte a tömeg, és a lovakat a kocsi elől kifogva, maguk húzták el a találkozó legjobbját a Keleti pályaudvarig. Mindezek ellenére hősünk élete végéig végtelenül közvetlen, emberi maradt, mindenkivel szóba állt, mindenkin segíteni próbált, aki őt arra kérte, és nem fogadott el érte pénzt. Szerény körülmények között, káros szenvedélyektől mentesen élt, nem dicsekedett magáról, nem kérkedett eredményeivel. Az utókor szemével mondhatnánk, hogy ugyanakkor túlzottan előrelátó sem volt, mert hiába nem verte el a pénzét, mégsem tudott megfelelő egzisztenciát teremteni magának és családjának a labdarúgás utáni időkre. Igaz, komoly pénz a magyar futballban csak pályafutása vége felé jelent meg.

A kirobbanó első világháború miatt két bajnoki szezon elmaradt, helyettük egyéb serleg- és hadi mérkőzéseket rendeztek. 1916/1917-ben indult újra az éles pontverseny, de Slózi ekkor már általános meglepetésre és országos megdöbbenésre a nagy rivális MTK játékosa volt.

1915-ben ugyanis összekülönbözött az FTC vezetőségével, állítólag azért, mert egy osztrákok elleni válogatott meccsre nem tudtak szerezni számára plusz tiszteletjegyet.

Először a fővárosi köztisztviselők klubjánál, a BSE-nél próbálkozott, végül azonban az MTK vállalta fel a Fradival szembeni konfliktust. Hathónapos várakozási idő, profizmussal gyanúsítás, majd hosszas tárgyalássorozat után a szövetségnél nagy nehezen zöld (illetve pont, hogy kék) utat adtak neki. A Ferencváros sokáig nem volt hajlandó kiállni az MTK ellen. A Hungária körútiaknál élte fénykorának második felét, ahol 1917 és 1922 között megszakítás nélkül hatszor lettek bajnokok, első évében 16 mérkőzésen szerzett 38 góljával (ez a közel 2,4-es átlag máig magyar bajnoki rekord) pedig gólkirály. Az MTK tagjaként is részt vett sikeres külföldi portyákon, ahonnan sokszor veretlenül tértek haza, annak ellenére, hogy erős ellenfelekkel mérkőztek meg. Közben a válogatottbeli eredményessége valamelyest csökkent, azonban így is rendszeresen meglőtte a maga gólját. A háborúban érdemben nem kellett részt vennie, mert bár egyszer propaganda jelleggel, katonaruhában pár napra kivitték a frontra, ám utána bevetés nélkül rögtön vitték is haza.

1922 elején, a harmincharmadik életévében úgy döntött, edzőnek áll, és a MAC ajánlatát visszautasítva a VAC (Vívó és Atlétikai Club) irányítását vállalja el. Számítása nem igazán jött be, egy év után fájó szívvel, egy előnyösnek érzett szerződést aláírva külföldre távozott, ahol sorrendben a svéd Kamraterna Norrköping, a lengyel Wisła Kraków és az osztrák Wiener AC trénere lett, változó sikerrel. Ausztriában próbajáték után ismét a pályán bizonyíthatott, ami mellett a klub ifjúsági csapatával párhuzamosan a másodosztályú Brigittenau edzőségét is elvállalta (utóbbival bajnokként feljutottak az első osztályba), egyben kinevezték a WAC klubkávéházának igazgatójává. A bécsiekkel egy alkalommal Budapesten vendégeskedtek, ahol jól ment neki a játék, és a szezon végén megkereste szeretett klubja, az FTC, hogy igazoljon haza hozzájuk az 1926/1927-es, első alkalommal kiírt professzionista ligabajnokságra. Örömmel tért vissza, és nem is okozott csalódást: 14 meccsen 11 gólt lőtt, bajnokok lettek, de a szezon végén nem marasztalták. Útja innen az óbudai bejegyzésű, szintén elsőosztályú Budai 33 FC-hez vezetett. A főleg fiatalokból álló fekete-fehér egyletben ketten képviselték a rutint: a 38 éves Schlosser mellett a legendás Zsák Károly kapus (aki civilben sokáig az Óbudai Gázgyárban dolgozott) tornázta fel a korátlagot. Régről ismerték egymást, hiszen együtt szerepeltek a stockholmi olimpián és utána többbször a magyar válogatottban. Novemberben két komolyabb vereségbe szaladt bele a Harihárom, előbb a Fraditól kaptak egy sima nyolcast, rá egy hétre az MTK tömte ki őket 6:1-re.  Schlossert a Budai 33 azzal tudta leszerződtetni, hogy a fizetésen túl azt ígérték, hogy tisztviselői állást is intéznek neki. Végül sem állást, sem pénzt nem tudtak adni, így Schlossernek elment a kedve a játéktól, ahogy a novemberi mérkőzések is mutatják. Ezért és így ért véget a szezon, amelyet  a tizenkettőből a nyolcadik helyen zárták, de már Slózi nélkül, aki a pénzhiány miatt otthagyta, majd feljelentette az egyesületet.

A válogatottban a hazai búcsúmeccsét 1926 őszén a svédek ellen, idegben 1927 tavaszán az osztrákok ellen játszotta. A maga ekkor 37 évével sokáig ő volt a magyar nemzeti tizenegyben legidősebben pályára lépett labdarúgó. Első és utolsó válogatott fellépése között több mint húsz év telt el, ami alatt 68 hivatalosnak számító mérkőzésén (a hét darab nem hivatalossal együtt 75-ön) 58 találatot ért el. Jubileumi válogatottságai alkalmával számos értékes ajándékot és személyes emléktárgyat kapott. Klubszinten a világháború miatt kiesett két bajnokság idején játszott tétmérkőzéseket is figyelembe véve 318 első osztályú bajnoki találkozón 417 gól ért el, ezzel máig a világ hatodik legeredményesebb játékosa az első osztályú bajnokságok tekintetében. Tizenhárom hazai bajnoki címe és hétszeres gólkirálysága megdönthetetlennek tűnő magyar csúcs.

Játékát gólérzékenysége mellett labdakezelési és cselezési készsége, munkabírása, valamint önzetlensége emelte a legnagyobbak közé.

Számos búcsúmeccset és jutalomjátékot rendeztek a tiszteletére, még évek múlva is, jó párszor azért, hogy a mérkőzés bevételével anyagi helyzetén segítsenek. Hivatalos búcsúmeccsét a Magyar Labdarúgó Szövetség az Üllői úton rendezte számára 1928 nyarán az I. és II. osztály ligaválogatottjai között, amire jóval a várakozások alatti, mindössze 3.600 néző váltott belépőjegyet. Így múlik el a világ dicsősége…

Visszavonulása után időről időre folytatta már korábban megkezdett futballtréneri tevékenységét mindenféle hivatalos képesítés, azaz edzői papír nélkül. Sőt, alkalmanként – ha úgy ítélte meg – a pályára is visszatért. Először a Pesterzsébet FC gárdáját irányította, 1932-ben Budafokon tűnt fel, 1943 őszén a Kaposvári Rákóczi kispadjára ugrott be, ahol kisebbik fia, Norbert volt a kapus. Utóbbi helyen együtt kerültek egy Győr elleni bajnoki meccs után házon belüli bundagyanúba, majd léptek közösen pályára a magyar katonaválogatott ellen 1944 nyarán, Slózi valószínűleg tényleg utolsó búcsúmeccsén. A háború után állítólag Orosházán is edzősködött, illetve a Fradi amatőröket ugyancsak trenírozta valamikor. Játékvezetői képesítést viszont szerzett, és e végzettségét időszakosan gyakorolta is.

1928-ban ismét munkát kellett vállalnia, az Országos Társadalombiztosító Intézetnél helyezkedett el, de a béréből nem tudtak tisztességesen megélni, az 1930-as évek legelején, a nagy gazdasági világválság közepette – mondhatni – nyomorogtak Baross utcai lakásukban. Helyzetüket végül valamelyest az konszolidálta, hogy 1933-ban újra a főváros alkalmazásába került mint kezelőtiszt, azonban a gyakorlatban több kerületi elöljáróságon dolgozott irodatisztként. E minőségében számos emberen segített azzal, hogy hamis papírokat állított ki nekik, ezzel elkerülve származásuk miatti meghurcoltatásukat, végső soron megmentve az életüket. 1938-ban tevékenységéért letartóztatták, miután valaki – akin nem tudott segíteni – feljelentette a hatóságoknál. Fia elmondása alapján volt időszak, amikor kis sportszerboltot üzemeltetett, ám jószívűségét nem lehetett összeegyeztetni az üzleti élettel, gyerekeknek nem egyszer áron alul adott el futball labdát, és olyan is sokszor előfordult, hogy tiszteletdíját szétosztogatta a téren focizó legügyesebb gyerekek között.

Schlosser 1937-ben nevét a kor megfelelési kényszerének engedve Solymosira magyarosíttatta. 1941-től heti rendszerességgel járt ki hétvégén nagyobbik fia, Imre családjához Csillaghegyre, és általában ott is aludt menyééknél, akik 1935 óta éltek a Zöldfa utcában. Tőlük nem messze lakott feleségének, Elzának a húga, Irma is. 1944 végén, az ostrom idején két hónapra kiköltözött a fiáékhoz, amire az ostromon túl számos jó oka lehetett. Az említett hamisításos eseten kívül például az, hogy egyes visszaemlékezések szerint valamilyen formában részt vett a Dallam ellenállási szervezet tevékenységében, aminek feladata a Duna-hidak megvédése lett volna. Továbbá az, hogy az MTK-ban játszott, még ha nem is volt zsidó, az igazoltató nyilasoknak ki tudja, mire adott volna okot – jobbnak tűnt nem kideríteni.

Slózi 1955-ben vonult nyugállományba, így több ideje maradt látogatni örök szerelmét, az FTC-t, ami akkor éppen még Kinizsi néven szerepelt az Üllői úton, ahol szinte minden nap megjelent.

Utolsó nyilvános fellépésére 1955. október 16-án itt került sor, amikor a századik magyar-osztrák mérkőzésen, 104.000 néző ovációjától kísérve, válogatott mezben ő végezhette el Puskás és Kocsis között a kezdőrúgást. Szűk négy évre rá, 1959 nyarán az akkori Sportkórházban távozott el végleg közülünk, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. Sírkövét két csodálója ingyen készítette el, rajta a felirattal: „Slózi 75x a hazáért”.

Unokája, sorban a harmadik Imre 1947-ben született, Csillaghegyen nőtt fel, ma a Kiskorona utcában lakik. Gyerekként a Csillaghegyben focizott, nagyapja büszkeségére, aki legnagyobb rajongója volt. A klub sokszor Slózival mint az együttes elsőszámú szurkolójával a plakátokon hirdette aktuális bajnoki összecsapásait. Elmondása alapján nagyapja soha nem gondolta, hogy a futball egyszer akkora üzlet lesz, hogy abból meg lehet majd élni. Idős korában hétvégenként a haverokkal a Corvin köz sarkán lévő totó-lottózóban gyűltek össze, ahol a kis Imrével is nem egyszer töltetett ki egy-egy szelvényt. Sokan, akiknek segített, még évtizedes távlatból is látogatták, ajándékot vittek neki, megköszönték, amit értük tett. Nagyságát a magyar labdarúgás pantheonjában talán Puskás Ferenc kijelentése adja legjobban vissza, aki egyszer azt mondta, hogy ha az égi pályákon valamikor összeáll majd egy mindenkori legjobb magyar labdarúgó válogatott, akkor – amennyiben őt is beválasztanák – Slózi kedvéért átengedné neki a balösszekötő posztját, és kihúzódna balszélsőnek. Ennél nagyobb megtiszteltetés magyar labdarúgót aligha érhet.

Annak, aki lassan akar belemerülni a városrész történetébe, gyalog érdemes Óbudára érnie. Körülbelül a Lukács fürdőtől kell elindulni, hogy láthatóan lassan változzon a várostáj. Azt mondják, a Lukács környéke Buda egyik szíve. Sok van neki. Ott van a Vár, a Rózsadomb, a Sas-hegy, a Margit körút környéke, a Móricz a Gombával, a Feneketlen-tó vagy akár Kelenföld – innen, Óbudáról néha úgy tűnik, Buda voltaképp nem tudja eldönteni, hogy micsoda. Leginkább talán egy központ nélküli világnézet, amely Pestről érthető meg igazán. Onnan jobban látszik az a sok Buda. A Márai-Buda, a Kosztolányi-Buda meg Ottlik: Buda.

Az Óbudára vezető Buda-szakasz a Lukácstól a Császárig, esetleg a Frankel Leó úti zsinagógáig tart. Egy 1935-ös, a Nyugatban megjelent városrajz szerint akkoriban a Császár fürdőtől – ma Császár-Komjádi Sportuszoda – számolták Óbudát. Attól a fürdőtől, amelyben egykor oly sokszor áztatta ki magából az éjszakát Krúdy Gyula. Ha már a fürdő sem segített rajta, a legendák szerint le-lepihent a Császár Hotel 100-as számú szobájában, amelyet fenntartottak neki.

A Császárnál már érződik, hogy kifelé megyünk. Ritkul a budasűrűség, hogy lassan átadja a helyét a köztességnek valahol a Zsigmond tér és a Kolosy tér között, ahol érezhetően egy másik városrész kezdődik.

A Kolosy tér közigazgatásilag Óbuda határa, de Óbudáról nézve épp csak Újlak kezdete. Idegen territórium, ahová óbudai ember nyolcvan vagy száz éve is legfeljebb vásárolni vagy ügyeit intézni ment, mint ahogy ma is még. Mostanában mű-romantikus, ká-európai patyomkingiccs, a rendszerváltás körüli időszak kicsinyes álmai­nak groteszk maradványa, alóla kilóg a betonlóláb. Annál, ahogy Újlakkal elbántak az 1990-es évek elején, még a lakótelep is jobb: ott a Kádár-korban megszokott slendriánság miatt, szinte véletlenül, még mindig több maradt meg az egykori hangulatból a betonházak között.

Valahol az Amfiteátrum magasságában, szinte váratlanul aztán tényleg Óbudára érünk.

A Zápor utca vagy a Szőlő utca elején kinyílik a városi táj.

Óbuda: tér és levegő, ezért tud nehezen élni máshol még az is, aki itteni panel lakója.

Sehol sem ilyen hatalmas ugyanis az ég, sehol sincs ilyen rálátás a hegyre, sehol sem kanyarog ilyen kézközelben a természetes árterű Duna, sehol sem ekkora a lélek tere, sehol sem ekkora a szem által befogható távlat Budapesten belül.

De hol is kezdődik pontosan ez a városrész? Nem véletlenül hívták a mai Nagyszombat utcát egykor Határ útnak: ez választotta el Újlakot, Neustiftet Óbudától, Altofentől, mint ahogy ma is még.

A Szőlő utca és a Zápor utca bevezető szakasza a kis utcákkal – Viador, Kenyeres, Selmeci, Föld, Solymár, Beszterce és a többi – véletlenül itt felejtett régi Óbuda-darab új pótlásokkal. Keveredik itt a Krúdy-világ az ötvenes-hatvanas évek pragmatizmusával és napjaink minimalizmusával: a belső udvaros régi házak mellett a hatvanas években, még a háború előtti építésziskola által tervezett társasházak mellett itt-ott feltűnnek a XX–XXI. század fordulójának leginkább semmilyen épületei is.

Azok, akik siratják a „magyar Grinzinget”, itt mégis megszimatolhatnak valamit a régi Óbuda, vagy ahogy Krúdy nevezte, az Ódonságok városának hangulatából.

Igaz, az a régi Óbuda nem egészen olyan volt, mint amilyennek ennyi idő távlatából, a mesék messzeségéből tűnik.

Olyan is volt. Hiszen nincs okunk rá, hogy ne higgyünk Krúdynak, aki három évig élt itt.

De nincs okunk arra sem, hogy ne higgyünk Gelléri Andor Endrének, aki megmutatja a Krúdynál tündéri külváros téglagyár környéki szegényeinek mindennapjait.

Így lehetséges, hogy a muskátlis, zöldvendéglős, kisházas, sváb-magyar-zsidó, macskaköves, sramli­ze­nés, szőlőműves, hangulatos régi Óbuda emlékezete összecsúszik a rosszul fűtött hosszúházakban vagy viskókban lakó gyári munkások, kis cselédek Óbudájával. Az ember csak úgy tud emlékezni arra, amit nem ismerhetett, ahogy a mesélők emlékeznek. Meg kell hát hallgatni részrehajlás nélkül az összeset.

Krúdynál Szellő Szilvia kopog végig harminckét másik lánnyal egy délelőtt a Kiscelli utcán. Szoknyájuk alá bemotoz a szél, és a római korból az utcasarkon itt ragadt férfifő arra inti őket, szerető nélkül holnaptól ne mutatkozzanak, míg az álmos városkára a templomtorony nagybajszú óramutatója vigyáz. A csöndes kis házak szobáinak asztalain csipke, a szekrények tetején birsbefőtt, a nyári udvarokon ecetfa árnyékol, míg télen a jégvirágos ablakú vendéglők asztalán forró a leves.

Gelléri mást mutat. Nála a földre köpi a vért a mosómester a dohogó gőzben, és a varázsló nem segít a tébécés munkásasszonyon. Tüdőbeteg és éhes a felnőtt, a gyerek. A szegények viskói bűzösen állnak a mocsár mellett. A Szentlélek térnél halott csecsemő ereszkedik le dobozban a cselédszoba ablakán: megfojtotta az anyja azon nyomban, ahogy kijött. Maga is alig él meg, az apa munkanélküli.

Krúdy a görbe, kövezetlen Szőlőkert utcán egymásnak simuló szerelmeseket nézi, vagy a Duna-parton nyugodtan legelésző kecskéket. Azt az Óbudát, ahol, „ha az a száradásra kiakasztott néhány fehérnemű nem lebegett volna a dunai szélben a veteményeskertek sövényén, azt lehetett volna hinni, hogy innen minden lakó elköltözött.” A fecskéket látja, mert errefelé „minden fecskepárnak megvan a maga házszáma”, azt a városkát látja, ahol a fecskéknél korábban már csak a Szentlélek téri zárda apácái kelnek, akik messze elnéznek reggelente, talán a hegy felé.

Gellérinél Óbuda utcái közül „négyből kettő szűk, és árnyékkal van beszőve; dohos színű, mint a pincék… kettő pedig fényes és villogó, mint az éles kard.” A munkások hitelbe isszák a pálinkát a pipafüsttől ködös gyári kantinban, részeg asszony kezében koppan az üres pohár a pulton, és verekedés után a téglaszárítókon túl a „vaksi bányaúton” távozik az idetévedt vándor. Az óbudai tájat kémények csipkézik az agyagbánya és a gyár közt, ahol a drótvezetéken „dermedten lógnak a vascsillék”, mert a gyár áll, és „se szén, se munka, se ennivaló harmadik hónapja”.

Krúdynál az óbudaiak motoszkálnak, bandukolnak, nekifeszülnek az örökké a hegy felől fújó szélnek. A szél és a hegy megmaradt, a gyárak romokban, a mesterek kimérik a mozdulatot, a kocsmárosok szűk messzellyel a bort, a lányok szökkennek és trilláznak. Gellérinél az óbudaiak köhögnek, vánszorognak, vagy dühükben óriás munkásként, mint az Uitz-plakáton, a fejük fölé emelik a szerszámot, magasra, hogy lesújtsanak erre a rohadt életre.

Kétféle Óbuda létezett hát egy időben a panel-Óbuda előtt: egy, amit siratni szoktak azok, akik Krúdyval emlékeznek, és egy másik, amelyre a legtöbben nem emlékeznek. Talán nemcsak azért, mert nem olvasták Gellérit.

Az az Óbuda pedig, amelyet ily módon makacsul, ám megbocsáthatóan „Krúdy Óbudájaként” őriz a szépítő emlékezet, viszonylag új képződmény volt a végtelen időben.

Ott hagytuk el, hogy Krúdy Gyula nosztalgikus, szép, női cipők kopogásától hangos Óbudája az igazi, ahol kecskék legelnek a folyó partján, és ahová a fecskék hazajárnak, vagy Gellérié, akinél a szűk utcákban éhesek a pincelakók, és a tébécések köhögése innen is, onnan is kihallatszik alkonyatkor.

Alighanem mindkettő. Ám az időben visszafelé Krúdy és Gelléri Óbudája előtt számtalan más Óbuda is létezett. A rómaiaké, például. Aztán a bátor, középkori magyaroké, akik református hitüket mindenkivel dacolva is őrizték, a török hódítók elől pedig csellel szöktek meg. Aztán az első német telepeseké, aztán a gyáralapítóké és így tovább…

De hogyan is kezdődött? Mint minden a limesen innen, Pannóniában, ez is a rómaiakkal kezdődött. Meg a keltákkal.

Hiszen az Aquincumot és az Amfiteátrumot, a földből az építkezéseken rendre kiforduló sírkődarabokat, pénzérméket örökül hagyó rómaiakon kívül ők is itt hagyták nyomaikat, hogy aztán egy időre elnéptelenedjen a terület.

Regélhetnénk arról, hogy kik és hogyan éltek Pannonia provincia fővárosában, Aquincumban, miután Tiberius leverte a lázadó pannonokat, és megjelentek Krisztus előtt 9. körül a rómaiak, de folytonosságot a római kor és a jelen kor között nehezen lehetne felmutatni.

Pedig a településen többször megfordult Marcus Aurelius, a bölcs császár is. Utódai alatt tovább fejlődött Aquincum, amely körül a mai Nagyszombat utca, a Bécsi út és a Bogdáni út határolta területen telepedtek meg a civil lakók, de rajtuk kívül az első legátus, Hadrianus, a későbbi császár is örökül hagyott ezt-azt a városrésznek, például az Óbudai-szigeten található palota romjait.

Aztán, mint a történelemben mindig, lassan hanyatlásnak indult a meghódított terület, akárcsak a hódító birodalom.

A honfoglaló magyarok már az egykori római épületek közé telepedtek be: Anonymus Árpád fejedelem társa, Kende fia, Kurszán váráról tesz említést krónikájában, amelyet a kutatók a Nagyszombat utcai Amfiteátrummal azonosítanak. Hogy a település valóban lakott volt, azt az is bizonyítja, hogy Orseolo Péter társaskáptalant alapított „Attila városában”, ahogy sokáig emlegették Óbudát.

A település rangját mutatja, hogy a III. Bélánál vendégeskedő Barbarossa Frigyes krónikása 1189-ben feljegyezte, hogy a király a karácsonyt Óbudán töltötte.

A király utódai sem nagyon akartak innen elköltözni – úgy tűnt, hogy a stratégiailag megfelelő helyen lévő, vízben, erdőben gazdag terület éppen megfelelő.

Így még IV. Béla is az akkori időkre virágzásnak indult Óbudán tartotta központját, míg meg nem érkeztek a tatárok. A védelem nélküli várost pillanatok alatt földig rombolták, a király pedig, mint tudjuk, Záráig menekült. Mire visszatért, romok és pusztulás volt Óbuda helyén. Batu kán és barátai alaposan elintézték a városrészt, amelynek több év kellett, hogy újra benépesüljön, de a régi fény nem tért vissza.

IV. Béla tanult az esetből, és a nehezen védhető régi óbudai királyi vár helyett a megközelíthetetlen budai Várhegyen kezdte építtetni az új királyi központot. Innentől a régen mindenhol Buda néven említett előző központ már mint Vetus Buda (Óbuda) jelenik meg a forrásokban – innen ered hát a városrész máig ismert neve. A két új központot (budai Vár, Visegrád) is tovább építő király, Nagy Lajos az anyjának, Piast Erzsébetnek adományozta a régi székhelyet, aki klarissza kolostort alapított, és megépíttette a Mária-templomot a mai Fő téren, amely állítólag olyan szép volt, hogy messziről csodájára jártak. Mégsem volt nyugalom Óbudán: a káptalan, a királyi várnagy és a polgárság közt állandósult a viszály, mígnem 1355-ben Lajos király felosztotta Óbudát a király, a káptalan és a királyné között. A polgárság azonnal menekülni kezdett a szétszabdalt városrészből, amely annyifelé adózott, hogy követni is nehéz volt, így hiába a gótikus építészeti remekek, a fénykor már csak az emlék emléke volt, amikor a törökök – pillanatok alatt – bevették a sem fallal, sem katonasággal nem védett Vetus Budát 1541-ben.

Különös szerencse vagy a sors fintora, hogy mégis itt, a később panelekkel teleszórt városrészben maradt meg viszonylag ép állapotban egy középkori lakóház.

A régi piactéren – a Krúdy-házhoz közel – álló Ferenc deák háza 1500-ban már biztosan állt, ekkor cserélte ugyanis a klarisszák szolgálatában álló deák Vas megyei birtokát erre az épületre, amelyet átépíttetett. (A szintén ezen a környéken található egykori ferences kolostornak és templomnak, a klarissza kolostornak csupán a romjai maradtak meg, a pálos kolostor maradványai pedig a Bécsi úton, a Viktória téglagyár udvarán kerültek elő.)

A törökökkel – az elején úgy tűnt – ki lehetett egyezni. Adózás szempontjából talán még jobban is jártak a lakók, amit az mutat, hogy a török hódítás után az elvárhatóval szemben nőni kezdett a beköltözők száma. Ekkor azonban a Habsburg-Magyarországon megfogant a haditerv, hogy visszafoglalják Vetus Budát. Csakhogy Pálffy Miklós, akire rábízták a feladatot, úgy akarta megoldani mindezt, hogy a civil lakosság ne szenvedje meg a háborút, ezért elhatározta, hogy kiköltözteti a lakókat.

Egy hideg, januári hajnalon a szó szoros értelmében evakuálták a térséget: a lakosok az 1596-os év elején az Esztergomból kiküldött katonák védelme alatt titokban, 195 szekérre pakolva értékeiket költöztek át a királyi Magyarország területére – az öregek és a gyerekek a parton sorakoztak fel, őket ugyanis hajón szállították Esztergomba.

A török őrség, ki tudja, mit látott és mit nem, de Óbuda a szó szoros értelmében kiürült. Egy lélek sem maradt a régi királyi vár környékének kis házaiban.

A területet mégsem sikerült visszafoglalni sem 1598-ban, sem 1602-ben – a háborúskodás csak arra volt jó, hogy az ostromban megsemmisüljön még az is, ami addig megmaradt. A lakók egy része az 1606-os zsitvatoroki béke után ugyan visszaköltözött a romok közé, de akkor meg a nyomor és a pestis tizedelte tovább a lakosságot. Ahogy Gál Éva vonatkozó tanulmányában említi, a zömmel református magyarok lakta Óbuda ennek ellenére lassan talpra állt. Sokatmondók azok a források, amelyekben fennmaradtak a már a török időkben is a területen élők nevei: mások mellett Madarassy Gergely, Varga György, Petre István, Nemes György, Budai András és családja élt Óbudán a XVII. században – igaz, fel-felbukkantak már ekkor is a német nevek az összeírásokban.

Előző cikkünkben akkor hagytuk el Óbudát, amikor a református magyarok lassan visszaköltöztek a török által felprédált, a harcokban súlyos károkat szenvedett városrészbe. Még be sem rendezkedtek, amikor 1684-ben a meginduló keresztény seregek elől – pontosabban a háború elől – megint menekülniük kellett. Bár Vetus Buda 1686-ban felszabadult, ezután még két évig lakatlan maradt.

Végül negyven bátor család költözött vissza egy 1688. október 9-én kelt menlevéllel, bő egy évtized múlva pedig, 1699-ben megérkeztek az első német telepesek is. 1703-ban már német volt a bíró és a lakosság nagy része, a terület földesurai, a Zichyek pedig mindent megtettek, hogy a Habsburg betelepítési politikával összhangban minél több lakost költöztessenek be Óbudára. Aki itt telepedett le, három évre adómentességet kapott, aki szőlőt is telepített, annak pedig öt évig nem kellett adóznia. Az első betelepülők „szabad évei” 1701-ben jártak le, ekkor összeírták a lakosságot.

A fennmaradt forrásokból kiderül, hogy addigra többségbe kerültek a katolikus németek a kálvinista magyarokkal szemben – akik a sorozatunk előző részében említett Madarassy Gergely azonos nevű leszármazottja birtokán alakítottak ki maguknak oratóriumot, miután az először nekik adományozott Péter-Pál templomot a földesúr visszavette, és átadta a katolikus németeknek.

Aztán 1700-ban becsapott a ménkő Óbudára. Meghalt a jó gazda, Zichy István, örököse, Péter pedig olyan volt, mint a mesék gonosz földesura: az utolsó csepp vért is kisajtolta jobbágyaiból. 1703-ra elmenekült a lakosság fele – aki nem a terhek miatt menekült, hát menekült azért, mert reformátusként nem gyakorolhatta a vallását. A református közösségnek ugyanis nem engedélyezték, hogy prédikátort tartson, sőt azt sem, hogy kérelmének megfelelően beköltözhessen a néptelen Békásmegyerre. A Rákóczi-szabadságharc, a pestis és az árvíz aztán tovább tizedelte a XVIII. századi óbudai népességet, de Zichy Péter csak nem javult meg: amint véget ért a Rákóczi-szabadságharc, és visszaköltözött birtokára, ismét prés alá helyezte jobbágyait.

Thomas Hientzmal vezetésével ekkor az óbudai polgárok a császárhoz folyamodtak, hogy állítsa vissza Óbuda koronabirtok státusát – aminek az udvarban is örültek volna, hiszen a terület szép nagy falat lett volna a kincstár számára. Ám a fondorlatos Zichy Péter addig járta a bécsi köröket, megkenve néhány hivatalnokot, míg a császár visszautasította a menekülni vágyó óbudaiak kérését. Hientzmal házát Zichy elkobozta, őt magát elűzte.

Volt azonban egyetlen jótette is ennek a mesebelien kegyetlen Zichynek: ő fogadta be a városrészbe a zsidókat. Mielőtt meghatódnánk, felhívjuk a figyelmet arra a levélre, amelyben Péter gróf kifejti, hogy a kegyes gesztus oka annyi volt, hogy a zsidók jó sok készpénzbeli adót fizetnek…

1726-ban meghalt a gonosz gróf. Mintha még holtában is átkot szórt volna: örökösei csúnyán összevesztek Óbuda birtokjogán, végül Zichy Miklós került ki győztesként a harcból.

Egy 1727-es összeírás szerint 237 telkes jobbágy, 53 zsellér és 24 zsidó családfő élt ekkoriban itt, abból pedig, hogy kilencedként 1000 akó bor folyt be, arra lehet következtetni, hogy a lakosság ekkor már nagyrészt szőlőtermelésből élt. Óbudának ekkor a Lajos utca – Kiskorona utca környéki része volt lakott, illetve a Fő tér, valamint a Laktanya utcai rész.

Nemcsak a braunhaxlerek, a szőlőtermelő-kocsmatulajdonos németek Óbudájának alapjait sikerült ekkor, a XVII. században lerakni, de Zichy Péter özvegye, Bercsényi Zsuzsanna a legendás kiscelli kék agyagra alapozva 1737-ben létrehozta Óbuda első téglagyárát is, aminek köszönhetően megjelent egy új társadalmi csoport, a gyári munkásoké. (Bár ebben az időben még aligha beszélhetünk XIX–XX. századi értelemben vett „munkásosztályról”.)

1739-ben a pestis ismét kipusztította a lakosság felét, a lassan magához térő városrész azonban a Zichy Péternél emberibb Miklós – Bercsényi Zsuzsanna és Zichy Péter fia – uralma alatt mégis virágzásnak indult. A szűken vett Altofen – a német lakosság számaránya miatt ekkor már így, német nevén említik a legtöbbször Óbudát – az 1740-es években új városrésszel bővült. Neu Altofennel, amely a mai Kiscelli utca, Pacsirtamező utca, Föld utca, Szőlőkert utca, Vörösvári utca, Raktár utca, Harrer Pál utca jelentette részt foglalta magában. Zichy Miklós, megépítve Fő téri kastélyát, ekkor helyezte végleg Óbudára uradalmi központját.

A kastély azonban üres maradt. Zichy Miklósnak nem született fiú utóda, az özveggyel kiegyező kamara pedig pillanatok alatt visszaperelte a koronának a szép adót fizető Óbudát, hogy megkezdődjön az évtizedekig tartó harc a lakosság és a kamara között. Az akkor már módos óbudaiak mindenáron szabadulni akartak a terhek alól – a kamara pedig mindenáron adóbevételt akart.

A II. József-féle népszámlálás adatai alapján Óbudán 1784–85-ben 871 keresztény és 285 zsidó család élt. A szőlőművesek, kocsmárosok, hagyományos mesterségek képviselői – csizmadiák, vargák, szabók, takácsok – mellett megjelentek a patikusok, órások, könyvkötők és az első kékfestő manufaktúrák is, köztük a Goldberger műhely. Ekkoriban keletkezett a selyemgombolyító épülete is, amelyet egy olasz vállalkozó építtetett, és a másik selyemgombolyító, amelynek latin nevére – filatolum – ma egy egész óbudai városrész, a Filatorigát emlékeztet.

Vagyis a XIX. század már egy polgárosodó német–magyar–zsidó Óbudára köszöntött rá: a katolikus szőlőtermelő németek mellett református magyarok és az egész akkori Magyarország legnagyobb zsidó közössége élt itt, utóbbi mesteremberei külön kézműves céhbe tömörültek már a XVIII. században.

A patikusok és órások mellett az 1836-ban alapított hajógyárnak köszönhetően megjelentek a kis házakban a lakatosok, gépészek, asztalosok családjai, de ekkoriban már tánctanító, mosónő, kesztyűs, bábos és két „kávés” is számon tartatott Altofen lakosai között a nyolc pap és a huszonkét tanító mellett. A bortermelők aránya 1840-ben már mindössze 27 százalék volt, amiben a szőlőket kipusztító filoxérajárvány nagy szerepet játszott. Ekkor már nyomuk sem volt a régi jobbágy- és zsellérházaknak.

Az 1838. évi jeges árvíz úgy elmosta a régi Óbudát, hogy a lakosok csónakokon menekültek az összedőlő épületekből. Az újjáépítés nyomán alakult ki az az Óbuda, amelyet Krúdy-regényekből ismerünk – és ekkorra tehető a Gelléri Andor Endre-féle „munkáskerület” alapjainak létrejötte is.

Folytatjuk.

A pusztulás nagy mértékű volt: a városrész – amelynek ekkor még csak a korabeli Határ út és a mai Fő tér közti területe volt lakott – épületeinek tíz százaléka maradt csak meg, a többi a víz áldozata lett. A település nagy részét kitevő vályogházak azonnal megadták magukat.

Aztán, ahogy az lenni szokott, levonult a víz, és az „altofeni” szorgalmas lakosok elkezdték az újjáépítést. Alig pár év múlva, az 1840-es évekre megint benépesült a javarészt katolikus németek, kisebb részben református magyarok lakta városka – ekkor épült olyanná, amely arcát a Krúdy-szövegekből ismerjük. A zsellérházak mellett immár megjelentek az emeletes házak is, a részben falusias, részben városias „kettős” arculat azonban egészen a huszadik század közepéig megmaradt – sőt a vasútállomás és a Mocsáros környékét ismerve kijelenthető: akár ma is megvan. (A korabeli „falusi” Óbudát Erdélyi Mór fotóiról ismerjük.)

A szabadságharc után, 1849-ben Óbudát koronai mezővárosként Budához csatolták, majd bő tíz év múlva ismét Pest–Pilis–Solt–Kiskun vármegyéhez. A szőlőműveléssel, zöldség-gyümölcstermeléssel foglalkozó német ajkú lakosságot ez valószínűleg nem rázta meg különösebben – ám az 1873-as városegyesítésnél már gondot okozott, hogy Óbuda „német” város. Az épp a modern értelemben vett nemzetté válással elfoglalt pestiek egy része ugyanis mindent elkövetett volna, hogy a német ajkú budai és óbudai résszel ne kelljen egy várost alkotni, az egyesítés ellenzői attól tartottak, hogy az új város ezáltal teljesen „elnémetesedik”.

Ez a félelem nem volt teljesen alaptalan. Ugyanis az óbudai katolikus németek, az úgynevezett braunhaxlerek, akiknek betelepülését még a Zichy grófok támogatták a XVIII. században, lassan eltolva a főleg református magyarok lakta városkát a németesedés felé, olyannyira rátartiak voltak, oly mértékben őrizték különállásukat és sajátos kultúrájukat, oly annyira magukénak tekintették Óbudát, hogy egy legenda szerint, amikor küldöttségük Ferenc József császárnál járt, a császár azon kérdésére, hogy „Sind Sie aus Ungarn?” (Magyarországról vannak?), azt válaszolták: „Ná, wir sán von Altofen!” (Nem, Óbudáról.)

De vajon miért braunhaxlerek, azaz „barnalábúak” a főleg szőlőműveléssel, borkereskedéssel foglalkozó óbudai németek? Az óbudaiak emlékezetében két magyarázat is él: az egyik szerint a szőlőtaposás miatt barna a lábuk, a másik szerint barna lábszárvédőjükről kapták a nevüket.

A takarékos, munkás, a szőlőművelésről a filoxérajárvány miatt szűk ötven év alatt kényszerűen a vendéglátásra áttérő braunhaxlerekről a legtöbbet a szintén Óbudán élt Halász Gábor mesél egy 1935-ben a Nyugatban megjelent írásában: „Az igazi braunhaxler = barnalábú, ahogy becézik őket, még oda (Pestre – a szerk.) sem kerül el. Itt élik le életüket szűk utcáikban, alacsony házakban, kis lakásokban, amelyek téglalap alakú, hosszú udvarokból nyílnak; az udvarban leanderfák és körülöttük nyáron hancúrozó gyerekek, trécselő szomszédasszonyok, házi fúrást-faragást végző férfiak. Ha sétálni akarnak (már a fiatalabbja), ott az óbudai Dunapart, a halászcsárdából kiszűrődő zenével, néhány pislákoló lámpájával, látványosságul a helyiérdekű át meg át kígyózó testével.”

Hogy meddig élt a német hagyomány Óbudán és milyen formában, az máig vitás kérdés. E sorok szerzője a cikk megírása kapcsán találkozott olyan óbudaival, aki családja emlékezetére hivatkozva állította, hogy a szigorúan egymás között házasodó braunhaxlerek kultúrája már a XX. század első felében sem volt meghatározó; mások – köztük a városrész történetéről könyvet jegyző szintén óbudai Gulyás Miklós – pedig azt közlik, hogy még az ötvenes években is pontosan lehetett tudni, hogy mely családok a braunhaxlerek leszármazottai, ezekben a családokban pedig nem egyszer még ekkor is németül beszéltek a csukott ajtók mögött. (Szintén Gulyás idézi Bibó azon 1945-ös mondatát, hogy egy olyan országban, ahol a népszámlálási adatokat az elűzés, a szülőföldtől való megfosztás alapjának tekinti egy kormány, nem igazán lehet objektív adatokat várni legalább száz évig…)

A XIX–XX. század fordulójára Óbuda azonban elveszítette német túlsúlyát és addigi mezővárosi arculatát is. Ahogy egyre több és több gyár épült fel a területen – hiszen a téglagyár mellett már itt üzemelt a Széchenyi-féle hajógyár vagy 1856-tól a dinamikusan bővülő Goldberger textilgyár, hogy csak a legfontosabbakat említsük –, megindult a betelepülés.

Míg a cseh, morva, osztrák szakmunkásokat a gyárosok hívták be, a magyarok és a környékbeli falvak szlovák lakosai, egy-egy szerb család, valamint a bolgárkertészek – utóbbiak főleg az 1870-es évektől – a munka és a megélhetés reményében özönlöttek be a mind szűkebbé váló Óbudára, hogy a századfordulóra igazi „multikulturális” városnegyed jöjjön létre, amelyben – részben az időközben kötelezővé váló magyar nyelvű közoktatás miatt – a második generáció érintkezési nyelve már a magyar volt. Ettől persze még mindenki őrizte, amit „von Haus aus” hozott – olyannyira, hogy a már említett Gulyás Miklós még az 1940-es évekbeli óbudai piacot is úgy írja le, mint a „nyelvek káoszát”, ahol azonban „magyarul beszél a tót a svábbal”.

A braunhaxlerek Óbudáját azonban nemcsak a gyárépítés nyomán beözönlő új-óbudaiak, de a filoxérajárvány is alaposan átalakította: a szőlők nagy részét kipusztította a járvány a XIX. század végén, így megszűnt az addigi megélhetési forrás, a bortermelés. Aki nem ezért kényszerült a gyárakba, azt másként fojtotta meg az épülő új világ: a kékfestők, a kisüzemek sorra mentek tönkre a gyárak árnyékában.

Aki tudott, kocsmárosként, vendéglősként próbált meg boldogulni az egykori szőlőműves családok sarjai közül, így legalább eladhatta azt a bormennyiséget, amit még megtermelt. Ekkor alakult ki a „magyar Grinzing” mítosza és az „óbudai idill” máig makacsul élő képzete, amelyről Halász Gábor a már idézett írásában így beszél: „Az ipari forradalom gyárkéményekkel szórta tele, mégsem tudta megfosztani falusiasságától, nem torzította kietlen külvárossá; a munkáslakások kertek közepén voltak, és a szőlősgazdák lépésenként adták fel földjüket.

A nagy elmaradottság adta meg Óbuda ízét; a milléniumi gőgös Budapesthez tapasztva is megmaradt kisvárosnak, a kávéházak ragyogásában a kiskocsmák lelőhelyének, fényes kirakatok között a csöngető boltajtók mentsvárának.

Girbe-görbe utcái úgy dobálják a villamost, mintha még mindig nem nyugodtak volna bele a technika fejlődésébe.”

De mi volt a valóság? Egyáltalán egy Óbuda volt? Egy valóság volt? Vagy a parasztpolgárok, a kismesterek, a kocsmárosok, a zöldvendéglők, a Péter-Pál napi híres vásárok, a fél-falusi életforma, a város a városban Óbuda ugyanúgy valóság volt, mint a másik, a gyári munkások formálódó Óbudája? Az utóbbi Óbuda emlékezete mintha elenyészett volna az időben. Innen folytatjuk.

Miközben Harrer Pál, Óbuda mint önálló város első és utolsó polgármestere – az egyesítés után a városrész elöljárója – hivatali ideje alatt egyre-másra nyíltak az új iskolák, felépült a Margit Kórház és az Irgalom háza, a mai városháza, beindult a helyi érdekű vasút Szentendre és Óbuda között, a braunhaxlerek vendéglőiben pedig fel-fel tünedeztek már a pesti családok, akik Óbudára jártak kirándulni, a munkások nem mindig élvezték a romantikát. „Fél Ó-buda napszámból él, a másik fele tengődik. Csupa nyomorúság” – idézi Létay Miklós tanulmányában a korabeli szemtanút.

Bár a városegyesítéskor, figyelembe se véve az addigi városhatárokat, Újlakot és a Császár-fürdőt is Óbudához csatolták, a beköltözők miatt a lakáshelyzet egyre szorítóbb volt, így a századfordulón megkezdődött a munkáslakások építése. Ekkor lett kész a Bécsi út 88–92. szám alatti nagy tömb és a Miklós tér 2. is, ezzel egy időben pedig az egykor a Filatorigátig húzódó Óbuda határa kitolódott a Bogdáni útig, majd a kiköltözők létrehoztak egy kisebb falut a mai Kaszásdűlőn, a Szérűskert utca környékén. Ezt a területet korábban is használták az óbudai németek, a „Tretplatz” a mai Zab utca – Búza utca – Szérűskert utca által közrefogott területen volt, itt dolgozták fel és tárolták a gabonát, mivel lakóházaik udvara ehhez túl szűk volt.

A munkások beözönlése azonban nem állt meg, és a szerencsésebbeknek a gyár külön lakótelepet épített, így jött létre a Hunor utcai lakótömb és később a Tímár utcában egy egész háztömb, utóbbi a Goldberger gyár munkásainak.

A klasszikus Óbuda határain jóval túl eső Gázgyárat – fővárosi beruházásként – 1910-ben kezdték el építeni, 1913-ra elkészült a gázgyári lakótelep is. A két telep két oldalról vette körbe a gyár egységeit: a Duna felőli oldalon laktak a tisztviselők, míg a HÉV felőli oldalon a munkások. A férfiak a gyárban dolgoztak, feleségeik a tisztviselőtelepen vállaltak háztartási munkát. Épült posta, munkáskaszinó, óvoda, elemi iskola is a telepre.

Ha egy kvízben tennénk fel a kérdést, hogy melyik magyar írótól tudhatjuk meg a legtöbbet arról, hogy milyen volt a második világháború előtt Óbuda, valószínűleg sokan rávágnák: Krúdy Gyulától. Tévednének. Míg Krúdy 1930-tól élt Óbudán, és csak ebben az évben indította el Az ódonságok városa, avagy mit várnak az óbudaiak az új hídtól? című cikksorozatát – az Árpád-híd felépítését 1908-ban rendelték el törvényben, de 1939-ig nem kezdődött meg az építkezés –, Gelléri Andor Endre már 1915-ben, kilencévesen óbudai lakos volt. Családja üzemeltette az egyik téglagyár kantinját, majd 1923-ban apja lakatosműhelyt nyitott a Tímár utcában. Az író 1937-ig lakott Óbudán. Vállalom a szentségtörést: Gelléri Andor Endre teljesebb, valóságosabb képet festett a korabeli Óbudáról, mint Krúdy.

Itt nőtt fel, kantinos gyerekként pedig belelátott a melósok mindennapjaiba. Aludt téglaszárítóban, apja műhelyéből el-elkódorgott a mosodákba, az egyéb kis üzletekbe, ismerős volt a cselédszobákban és a kisvendéglőkben is. Mosodás novelláiban facipős melósok csoszognak a gőzben, kénsav és benzin, klór és egyéb anyagok marják véresre a torkukat, köpik a vért a tébécés betegek – a helyzetről árulkodik, hogy 1918-ban itt nyílt meg az ország negyedik tüdőgondozója.

Gelléri tanúsága szerint az óbudai munkás, ha nem volt munka, azért ivott, ha volt, annak örömére, akár férfi volt, akár nő – utóbbiak Gellérinél „meszelnek, mosnak, gombát szednek, fát vágnak és isznak rendületlenül”, még a spórolós öregasszonynál munkát vállaló mosó­nőnek is járna a pohár bor az ebédhez – ha el nem csalná a fukar vénasszony. A férfiak vagy „luftolnak” – munka nélkül kódorognak –, vagy alkalmi munkát végeznek, amiből viszont nem nagyon lehet eltartani a családot.

Gelléri – aki a nyomor összes regiszterét végigjárta, mielőtt íróként elismerték – leírja például azt a napját, amikor a Bécsi úti téglaszárítóból, ahol éjjel meghúzta magát, munkát keresni indul, és amikor meglátja a táblát, hogy ma sincs munkásfölvétel, kétségbeesésében eljátszik a gondolattal, hogy csak azért is beáll reszelni, így hátha kap valamit a nap végén. De leírja az előtte toporgó vénasszony életét is, aki minden reggel elmegy gyalog a közvágóhídra, a Soroksári útra, ahol egy lábosnyi vért kap, azt gyalog hazacipeli, és abból főz ebédet a családnak.

Megannyi sors, arc villan fel az író novelláiban a fillérekért hímzést vállaló, télen kis híján halálra fagyó vénkisasszonyétól a Flórián téri józan kereskedőasszonyéig, a fűtetlen hosszúházakban lakó nyomorgókétól a saját műhelyt, megélhetést megteremtő kispolgárokétól a csavargókéig.

Ha meg akarjuk tudni, milyen volt az ideális Krúdy-­Óbuda árnyékában élő melós-Óbuda, nem árt figyelni a nüanszokra is, arra például, hogy a munkások Gellérinél németül kiabálnak, a kelmefestő mester nem zöldet, hanem „malachitgrünt” kér a dézsába, a szűk járdáról meg azt mondják a helyiek, „az is olyan utca, ahol elöl megy a sváb, mögötte meg a felesége”.

Míg Gellérinél huszonhárom év van ott a novellákban, Krúdynak mindössze három év adatott 1930 és 1933 között a Templom utca 15-ben Óbudán, hogy a képzelet és a valóság határán megteremtse az Ódonságok városát a kiskocsmákkal és a Vendelinekkel.

Kiket vesz még észre Krúdy? Az óbudai kisasszonyokat, Natáliát, akit szeretője bezár a Flórián téri kisházba, a Pomázról és az egyéb környékbeli falvakból be-betévedő cigányokat, a tyúkszemvágónőket és a jósnőket. Előbbiekre azért van szükség, mert az iszonyatos óbudai macskakövek elferdítik az itt élők lábát – mellékesen, jegyzi meg, a tyúkszemvágó asszonyok férjei egytől egyig kövezők.

Megmutatja a Szentendrére közlekedő vicinálist és a régi temetőt, „amely olyan, mint egy utca, napközben is járnak erre piacra, boltba” – végül a Krúdy-tükörcserepekből összeáll egy olyan Óbuda, amely hasonlít ugyan Gellériére, de mégis mintha élhetőbb, bájosabb, emberibb, sőt hovatovább óbudaibb lenne, mint a gyerekkora óta itt élő Gellérié.

Milyen volt hát a huszadik század első felében Óbuda? Melyiknek higgyünk? Mindkettőnek.

Ha nem vagyunk képesek egyszerre látni a zöldvendéglős, öntudatos mezővárosi polgárok, mesteremberek, tanítók, Krúdy-kisasszonyok, apácák és tyúkszemvágók bájos Óbudáját, meg a munkanélküli, fagyoskodó vörös Óbudát, akkor nem értjük meg azt sem, ami ezután történt.

Ami ezután történt, arra ugyanis máshogy emlékszik, akinek emlékezetében a tisztes külváros összekeveredő német–magyar–zsidó kultúrája, a kisvendéglők deszkaasztalain párálló söröskriglik, a saját ház és saját kert nyújtotta biztonság emléke él, mint az, aki egy nyolc-tíz fő által lakott egy szoba-konyhában, tébécés gyereket temetve élte meg a világháború kitörését, majd a következő időszakot. Innen folytatjuk.

Krúdy Gyula nem sokkal 1933-ban bekövetkezett halála előtt költözött a Margitszigetről a Templom utcába. Abban az időben a régi Óbuda, az Ódonságok városa, ahogy ő nevezte, utolsó óráit élte. A harmincas évekre a lakók nem fértek el a Filatorigát és a Nagyszombat utca között, így új házak jelentek meg a külterületeken, a mai Szérűskert utca helyén, majd a Bécsi úton túl. Benépesült a Remetehegyi út – ide költözik majd 1937-ben Hamvas Béla feleségével, Kemény Katalinnal – és a Vörösvári út és a Bécsi út közti terület is, míg Csillaghegy és a Római-part üdülővárossá vált. 1938-ban bontani kezdték a Királydombon álló házakat is, hogy pár év alatt kiássák az alattuk megbújó amfiteátrumot.
Hogy Óbuda ekkoriban mennyire volt német és mennyire magyar, arról nem egységes a forrásanyag. Annyit mindenesetre megjegyeznénk, hogy a nyelvhasználat, sőt a név alapján sem mindig lehet dönteni: Gulyás Miklós Óbudai utcák című kötetében leírja, hogy az Árpád Gimnázium tanulói még az ötvenes években is pontosan tudták, hogy osztálytársaik közül kik a magyarosított nevű németek. A területen jelentős neológ zsidó közösség is élt, s a környező településekről alkalmi munkákra be-bejártak a szlovákok, ezen felül éltek itt bolgárkertészek is zárt közösségben a városrészen belül.

Óbuda Janus-arculatú városrész volt: míg az újratelepített szőlőkben módosabb magyar és német lakók dolgoztak, akiknek saját házuk, falusias háztáji gazdaságuk volt, a gyárak munkásai egyszoba-konyhás, rosszul fűtött munkáslakásokban éltek. A hosszú házakban az egy-egy udvar mentén kétoldalon húzódó lakássor kislakásaiban háromgenerációs családok húzták meg magukat. Ezek a komfort nélküli, dohos, nem egyszer földpadlós lakások még az ötvenes években is megvoltak. Az egyik legismertebb nyomortanya a mai Lajos utcában állt. Az állapotokról sokat elárul, hogy abban a fennmaradt jegyzőkönyvben, amelyet az elöljáróság emberei készítettek az óbudai gyári munkások lakásairól, a jelentéstevők már a negyvenes években sürgetik a változást. A kis magánházak és a szegénynegyedek között ekkoriban már állt egy-két nagyobb bérház is, például a Kiscelli utca 66.-ban, amelyek azonban csak óbudai mércével mérve voltak előkelőek – cselédszoba volt a lakásokban, de cseléd nem. És itt van a kulcs ahhoz is, hogy miért kétféleképp él az óbudaiak emlékezetében a panelépítés kora. Azok, akiktől elvették a kisházaikat, a generációk alatt megteremtett egzisztenciájukat, szőlőműves-gazdálkodóból, mesteremberből tették őket panellakókká, apokalipszisként élték meg a hetvenes évek elejét. Mindenük pusztult: a ház, a kert, a nagyszülők, dédszülők által rájuk hagyott tudás, a szőlő, az állatok, a közösség. A munkáslakások tüdőbetegei, akiknek száradni tett ruháin kivirágzott a penész ősztől tavaszig, akik lavórban fürödtek a konyhában, míg az udvar végén álló közös vécéhez ki kellett gyalogolniuk, máshogy emlékeznek: nekik az új nagyházakban lévő fürdőszobás lakások a menekülést jelentették.
Az Óbudai Helytörténeti Füzetek sorozatban jelent meg Gálosfai Jenőné visszaemlékezése, amelyben az Óbudán a negyvenes években töltött gyerekkoráról írva feleleveníti a városrész német kultúráját, míg Gulyás Miklós már említett, Óbudai utcák című kötetében egy tipikus óbudai zsidó család negyvenes-ötvenes évekbeli sorsába pillanthatunk bele. Gulyás visszaemlékezését tovább színesíti a 2B Galéria pár évvel ezelőtt az interneten még fellelhető, azóta sajnos már nem megtekinthető virtuális kiállítása. A tárlaton a Zichy utcai zsidó általános iskola egykori diákjainak élettörténete volt olvasható a negyvenes évekből.

Gálosfai Jenőné visszaemlékezése azért is érdekes, mert választ kapunk arra a kérdésre, mennyire magyarosodtak el a helyi németek a huszadik század közepére.

Nos, bár a nyelvet őrizték, és csak egymás között házasodtak – amikor a szerző 1956-ban bemutatta a vőlegényét otthon, aki nem óbudai német volt, szülei megdöbbentek –, jelentős részük magyarnak vallotta magát már az 1840-es évektől. Életmódjukban, foglalkozásaikban mégis őrizték a német gyökereket, kötődésük a német, katolikus nyelvterülethez pedig nem szűnt meg: a szerző családja, a Wittmann–Weber család például tartotta a kapcsolatot a bécsi rokonokkal, és évente elzarándokoltak Mariazellbe, de az egyházi ünnepeken magyar ruhában vonultak végig az óbudai zárda növendékeiként a Kórház utcán. A helyi németek nagy része vagy kiskereskedő volt, vagy szakmunkás, a legtöbben azonban még ekkor is szőlőművelésből, illetve kocsmatartásból próbáltak megélni.

Az óbudai kocsmák száma megfogyatkozott a negyvenes évekre, de a megtermelt bor még azoknak sem volt elég, amelyek megmaradtak, így hamar megjelentek a borkereskedők az egykori óbudai szőlőtulajdonosi körben – a negyvenes években mások mellett Prósz György és Weber József látták el borral a városrészt. „A Flessert” is, amelynek tulajdonosát egyszerűen csak Szent Flessernek nevezte Óbuda: a legenda szerint nem bírta a ronda beszédet, így mindenkit kidobott a kocsmából, aki káromolni merte a teremtőt. Rá is szoktak az óbudaiak, hogy miután beittak, verekedést provokáljanak, majd a megfelelő pillanatban szitokáradatban törjenek ki, ami miatt azonnal az utcán találták magukat, anélkül, hogy fizettek volna.

Bár Óbudát a kiskocsmák és kisvendéglők tették híressé, volt egy igazi kávéháza is a harmincas években: a Csortos Gyula, Fedák Sári, Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc és Somlay Artúr, valamint Krúdy Gyula által is sokat látogatott Bródy.

„Egy óbudai sváb és katolikus, hitték a svábok. Pedig mi sem voltunk kevésbé azok” – írja Gulyás Miklós, a helyi zsidó órás Svédországba szakadt fia visszaemlékezésében, aki otthon németül beszélt az édesanyjával. Tartották nyelvüket a szlovákok is, így – ahogy Gulyás fogalmaz – a lingua franca a magyar lett: az óbudai piacon „magyarul beszélt a tót a svábbal”. Arról, hogy Óbudán, ahol egyébként neológ – nemrég újranyitott – zsinagóga is áll a katolikus templom közvetlen közelében, milyen erős volt a zsidóság jelenléte, az is tanúskodik, hogy külön héber és jiddis nevei is vannak a településnek: Ofen Jásán, Oven Jósén, Alt Ofen, Alt Ovn.
Ez az örökség aztán majdnem nyomtalanul semmisült meg a magyar történelem legsötétebb évében, 1944-ben.

„Azt szokták mondani, hogy a zsidók nagyon gazdagok. Náluk (Az Andauer családnál – a szerk.) a mama munkás volt a Goldberger gyárban, ezen kívül mosni járt, hogy eltartsa a gyerekeit. Szamek Ani szüleinek a Flórián mozival szemben volt egy nagy divatáru-üzletük.” – mondja egy név nélküli visszaemlékező abban az interjúsorozatban, amely pár évvel ezelőtt virtuális formában volt látható a 2B Galéria honlapján, és amely az Óbudai Zsidó Elemi Iskola 1920 és 1944 közötti diákjainak visszaemlékezéseiből állt.
Az osztálynyi egykori gyerek meséjét összevetve Gulyás Miklós Óbudai utcák című visszaemlékezésével jól kirajzolódik a negyvenes évekbeli óbudai élet – az utolsó pillanatig békés együttélésről olvasva pedig szinte hihetetlennek tűnik, ami a vészkorszakban történt. A mesélők egyöntetűen azt vallják, hogy a helyi lakosság inkább szociális helyzet alapján rétegződött, mint vallási-nemzetiségi alapon.

Nem volt ritka a vegyes házasság sem: a Kolosy téren Rosenberg Zsigmond háztartási boltjában a férfi zsidó, az asszony keresztény volt, ugyanígy az Unger-kocsmában, a Galagonya utca sarkán, ahol a feleség szintén keresztény volt.

A területen nem volt gettó, a zsidó családok Óbuda belterületén laktak. A visszaemlékezők szinte egyöntetűen vallják: az antiszemita megnyilvánulások 1944 előtt nem igazán voltak jellemzők. Egészen addig, amíg feltűntek az első feliratok…
„Volt még egy osztálytársam a Kolosy téren, akinek az apja élelmiszerbolt-tulajdonos volt a Lajos utcában, nála volt először kiírva, hogy zsidót és kutyát nem engedek be. Menzer nevű volt az illető” – mondja egy visszaemlékező. Másokat leköptek, megvertek a csillag miatt. Gulyás Miklós ugyanakkor elmeséli, hogy mivel apja megalázónak tartotta, hogy a hatóság által meghatározott időpontban járjon a piacra, bevásárlásait kifutófiújával végeztette, aki nem más volt, mint a Wer­macht óbudai német tisztje.
A németek bevonulásával aztán elszabadult a pokol. „Óbudát erősen svábok lakták, úgynevezett Braunhax­lerek. Nem voltak valamennyien antiszemiták, túloznék. De arra határozottan emlékszem, hogy amikor 1944. március 19-én bevonultak a németek, és az Árpád fejedelem útján vonultak, óriási éljenzés fogadta őket.” – meséli Kramer Vera. A csillagviselés kötelezővé tétele után hamar kijelölték a csillagos házakat – a leghírhedtebbet a Laktanya utcában, de zsidó ház volt a Perc utca 5., a Nagyszombat utca 6., a Vörösvári út 56., a Flórián tér 4. és a Szentendrei út 10. is –, majd egyeseket a hírhedt óbudai téglagyárakba és onnan a halálmenetekbe, másokat a pesti gettóba irányítottak. Különös, hogy a 2B Galéria honlapján visszaemlékezők közt majdnem ugyanannyian idézték fel a keretlegények arcát, mint azokét, akik menteni próbáltak.
„Mellettünk lakott egy férfi, akinek volt egy házvezetőnője, aki nagyon vallásos volt. Minden nap elment az Újlaki templomba. Anna néninek hívták, átadta a szobáját, bújtatott minket két napig” – mondja egyikük, akit utána a téglagyárba hajtottak. „Az egyik rendőr odaszólt nekem, hogy nem néz oda, ha akarok, menjek el. De nem mertem” – meséli.
A Laktanya utcában lévő katonai kirendeltségen a rendőrfőkapitány írnoka, aki Kovács bácsiként szerepel az elbeszélésekben, Gottlieb Gábort (későbbi nevén Gulyás Ottót) és Goldstein Tibit nappal az íróasztalában, este a szenes pincéjében bújtatta. A történet folytatását már Gottlieb Gábor öccse közli, a már többször idézett Gulyás Miklós, aki leírja: amikor Kovács bácsi visszatért a Felvidékre, megkérte az óbudai rendőrséget, hogy vigyázzanak a két zsidó fiúra. „A zsidótlan Óbudán a hekusok a felszabadulásig bújtatták őket, valahol a Fő térnél” – írja, míg az egyik bújtatott fiú megmaradt levelében meséli el, hogy nemcsak Kovács bácsi, de Palásty főhadnagy és egy Ese Erwin nevű őrmester is segített.

Nem volt mindenki ilyen szerencsés. Szálasi hatalomra jutása után a zsidó házakban rendszeressé váltak a nyilas razziák, 1944 októberének végén pedig Óbudát hivatalosan „zsidótlanították”.

A zsidók begyűjtését már korábban megkezdték: az egyik túlélő elmondta, hogy 1944 nyarának végén már beterelték őket a Zichy utca 9. szám alatti gyűjtőházba, amely az iskola épülete volt. Javarészt nőket tereltek össze, hiszen a férfiakat már elvitték munkaszolgálatosként. „Utána megint jöttek a nyilasok és a rendőrök, akik a Zichy utca 9.-ből transzportot állítottak össze a téglagyárig, onnan pedig nyugat felé. Én akkor hétéves voltam. Anyám megbeszélte az egyik keresztény nővel, hogy ha a zsidókat elviszik, akkor bujtasson el. (…) Egyszer csak megjelent Ganz néni, és az anyám kilökött a sorból a Ganz nénihez a járdára. A Ganz néni megfogta a kezemet. Anyám később, a háború után, 46 végén, 47 elején, amikor hazajött a mauthauseni koncentrációs táborból, mesélte, hogy ezt a jelenetet látta egy idős, ősz hajú rendőr, aki őrködött, és elfordította a fejét. Így kerültem a Ganz nénihez a Kiskorona utcába, ahol egy hét múlva a házmesterné azt mondta a Ganz néninek, hogy ezt a zsidó gyereket vigye be a gettóba, mert ha nem, akkor följelenti a körzetnél” – meséli.

A nyilasok Óbudán is többeket a Dunába lőttek: a Tímár utcai partszakasz volt az, ahol rendszeresek voltak a gyilkosságok, míg másokat saját házukban lőttek agyon. Weisz Katalin gyerekként a Körte utca sarkán lévő Vörösvári úti iskolából nézte végig, hogy a szemben lévő oldalon álló csillagos házban élő Baron családot hogy mészárolják le. „A 14 éves Zsuzsit, a 18 éves Ervint, a szülőket, a rokonokat: egy halom volt a ház előtt. Baronék egyetlen túlélő rokonát, Kiss Arankát később Tometz doktor húzta ki a Zsinagóga előtt fölhalmozott halottak közül, hallva nyöszörgését. Tometzre rászállt egy nyilas, hogy ne avatkozzon be, de Tometz orvosi esküjére hivatkozva segített és életet mentett” – meséli.
A vészkorszak egyik legkülönösebb mentési kísérlete a szaléziakhoz kötődik. Amikor menetben terelték a zsidókat a téglagyárak felé, a Bécsi út sarkán lévő Segítő Szűz Mária-templomnál rendszeresen belehajtott egy autó a menetbe.

A templom nyitott ajtaján át ekkor, aki tudott, berohant, a menekülőket pedig a szerzetesek engedték ki a túlsó oldalra, a Kiscelli utcára a szomszéd gyermekotthonon keresztül.

A szalézi rendfőnököt, Kiss Mihály atyát a nyilasok ezért halálra kínozták. Akárhányan is voltak azok, akik az életük árán is mentettek, a többség végignézte a „zsidótlanítást”. 1944 telére, ’45 tavaszára Óbuda zsidó lakossága gyakorlatilag eltűnt. Akik maradtak – magyarok, németek –, azokra pedig az ostrom jött. 1944. december 28-án jelentek meg az első szovjet katonák a Kórház utcában.

A városvezetés igyekezett a kerületet jobban bekapcsolni a főváros életébe: a háború lezárása után három évvel megindult a hatos buszjárat, amely a Flórián teret kötötte össze a Nyugati pályaudvarral. 1950. november 7-én átadták az Árpád-hidat (Sztálin-hidat), amelyen nemsokára megindult az 55-ös buszjárat a pesti oldalra, s ugyanebben az évben Óbudához csatolták az addig önálló Békásmegyert is. Arra azonban, hogy meginduljon a lakótelep-építés ezen az akkor még kieső területen is, további húsz évet kellett várni, csak ekkor kezdték feltölteni az Ófalu és a Duna közti árterületet.

Ugyanakkor az 1952-es államosítás ellehetetlenítette a vendéglátóhelyeket, és megteremtette az uniformizált, szocialista vendéglátóipart: ezek a negyvenes évektől az ötvenes évek elejéig lezajló változások teljesen átformálták a városrész arculatát, amelynek az új vezetés teljesen új szerepet szánt. Ezt részben a kényszer eredményezte. Mint arról a korábbi részekben már szó esett, az emlékekben romantikus Óbuda kisházai közül nem egy inkább nyomortanya jellegű volt. Így állt elő az a helyzet, hogy amikor központi utasításra 1957–61 között megindult a panelépítés első hulláma, a lakók közül azok, akik embertelen körülmények közt éltek, örültek az új házaknak – feltéve, ha azokban lakást kaptak –, mások, a takaros házak tulajdonosai, a módosabb őslakók nem annyira.

Építeni azonban kellett: ahogy Branczik Márta és Keller Márkus az óbudai kísérleti lakótelepről szóló könyvükben arra felhívják a figyelmet, 1958-ban 310–470 ezer lakás hiányzott Magyarországon.

A lakástervezés-tipizálási programot már 1954-ben meghirdették, hamarosan pedig pénz is szabadult fel az építésre, amikor az ötvenes évek elejének iparfejlesztési lendületét – „a vas és acél országa leszünk” – felváltotta a forradalom utáni konszolidáció, s az ötvenes évek végén beindult a szocialista lakótelepek építése.

Az első óbudai telep, a kísérleti lakótelep szerződését 1958-ban írták alá, s 1960-ra el is készült az épületek nagy része, majd a közelben megkezdődött a Zápor utcai pontházak – kis alapterületű magasházak – és az úgynevezett csontházak kivitelezése is. (Utóbbiak hosszan elnyúló, a két végükön kiszélesedő épületek.)

Az első építkezések nyomán alaposan összekeveredett az akkori legmodernebb Budapest és a legrégibb Óbuda. Míg az új, átlagosan 43 négyzetméteres lakásokban modern konyha, zuhanyozó, új bútorok között élt az amúgy nagyon vegyes lakosság, nem egyszer többgenerációs családokban – ily módon alaposan átszabva a típustervekben javasolt életteret, például nem egy helyütt az étkezőből lett a gyerekszoba –, a külsőbb területeken még álltak a viskók és a kis házak. Ezek fokozatosan tűntek el az évek alatt: a Hévízi úti és a kísérleti lakótelep után a hatvanas évek közepén épültek az Árpád fejedelem úti házak, a hetvenes évek első felében pedig a központi terület paneljei és Békásmegyer.

A Berend utca egyik lakója, aki azt kérte, ne szerepeljen a neve ebben a cikkben, ötven éve él Óbudán, Tokajból került ide 1963-ban. A rokonai éltek Kaszásdűlőn, amely a hatvanas években földszintes kis házakkal volt tele. – Mi Kaszásdűlő legvégén laktunk, a másik oldalon már a kukoricaföldek kezdődtek. A vécé kint volt, az asszonyok a kerti csapról hordták a vizet a mosáshoz. De a kaszási házak még mindig jobb állapotban voltak, mint a belsőbb területek épületei.

A férjem nagyapja például a Szőlőkert utcában lakott egy besüppedt fedelű vizes, dohos házban, amely annyira lesüllyedt, hogy az utcáról lépcsőn kellett lemenni a ház udvarára.

A körülmények olyan iszonyatosak voltak, hogy egy idő után új lakást utalt ki neki a tanács a Lajos utcában, igaz, mai szemmel nézve a Lajos utcai hosszú ház sem volt egy csúcs. Az a házsor egy, a Lajos utca és a Duna között elterülő telekre épült; az elnyúló udvart két oldalról határolta a két, egyszintes házsor, amelyben mindét oldalon húsz-húsz lakás sorakozott. Nem volt bennük se vécé, se fürdőszoba, a lakók egy közös illemhelyet használhattak, amely a házak végében volt, és mindenkinek volt hozzá kulcsa. Ezt a lakást aztán mi örököltük meg – derékig vizes volt a fal itt is, és amikor sikerült átköltözni a panelbe, hónapokig szellőztettem a ruháinkat – meséli.

Ahogy azt a gyerekkora óta óbudai, nyolcéves koráig a Krúdy-ház szomszédságában élő Heidum Tünde meséli, hasonló állapotok uralkodtak az ő környékükön is.

– 1973-ban költöztünk el. Akkor nyolcéves voltam, de arra emlékszem, hogy mindenki örül annak, hogy panelba kerülünk, azok a házak ugyanis, amelyekben éltünk, nagyon rossz állapotban voltak. Ha valaki nem is emlékeszik arra, hogy a Krúdy-ház környékén vagy a mai Kerék utcában, esetleg a Szentendrei úton milyen épületek álltak, az biztosan sokaknak megvan, hogy milyen rozoga, megsüllyedt tetejű romokat bontottak le a Bécsi úti, újlaki részen a kilencvenes évek elején. A szüleim akkor költöztek be a Krúdy-ház melletti házba, amikor összeházasodtak. A házban, amelyben kilenc lakást alakítottak ki, nem volt se fürdőszoba, se vécé. Egyetlen konyhai falikút volt, hideg vízzel, a fürdéshez, a főzéshez, a mosogatáshoz melegíteni kellett a vizet. Engem egy bádogteknőben fürdettek a szüleim. Olyannyira nem volt megszokott, hogy valakinek fürdőszobája van, legalábbis Óbudán, hogy amikor látogatóba mentünk a nagybátyámhoz, aki a Matróz utcában lakott az egyik első panelben, külön program volt, hogy megfürödhettünk a kádjukban.

Nemcsak a víz hiánya okozott azonban gondot a kívülről romantikusnak tűnő házacskákban: általában nem volt rendes fűtés sem. Ahogy Heidum Tünde meséli, ők egy olajkályhával próbálták kifűteni a lakást, amely egy hatalmas konyhából és egy annál kisebb lakószobából, valamint egy külön cselédszobából állt. A hatalmas udvart négyzet alakban vette körül a ház – a vécé itt is a hátsó udvarban volt, és létezett egy külön mosókonyha is.

A lakók még a hatvanas években termeltek ezt-azt a félfalusias külvárosban, Tünde például kakast tartott az udvaron, a többi lakó pedig tyúkot, de a Krúdy-ház környékén volt olyan is, aki veteményezett.

Az óbudai lakosok a panelkor előtt nemcsak saját fogyasztásra, de piacra is termeltek még, Kaszásdűlőn többen foglalkoztak zöldségtermeléssel.

Óbuda a hatvanas években még egyértelműen munkáskerület volt. Ahogy Heidum Tünde emlékszik, nem nagyon voltak különbségek. – A legtöbben azok közül, akiket ismertem, a Goldberger gyárban dolgoztak, de még működött a harisnyagyár vagy a hajógyár is, és az ecetgyár, amelynek édeskés szaga betöltötte a levegőt – mondja. Kaszásdűlő lakóinak legnagyobb része a Goldberger textilgyárban dolgozott, de szintén sokan jártak a hajógyárba is, valamint a Selyemkikészítőbe, amelyet az óbudaiak csak Sekinek hívtak.

A munkások gyermekeiről ugyanakkor jól kiépített hálózat gondoskodott: a hatvanas-hetvenes években minden gyárnak saját óvodája volt – a hajógyáré például az akkor még búzával beültetett Hajógyári szigeten. Iskolába ugyanakkor messzire kellett járni: a Dugovics Titusz térről például a Tímár utcába, át a Pacsirtamező utcán, ami egy felnőtt embernek is legalább félórás séta.

Az új házak első csoportjai közül, mint említettük, először a kísérleti lakótelep épült fel a Bécsi és a Vörösvári út között, majd a Vörösvári úti cikkcakk-ház, a Faluház, a Matróz utcai blokkok, aztán a Kerék utca és a Szentendrei úti tizenöt emeletesek.

– Amikor ezek épültek, már a Kerék utcai lakásban laktunk. Anyám, ahogy megszületett a testvérem, beült a tanácsba, és kiülte a lakáscserét, amit úgy lehetett megoldani, hogy egy idős néni, akinek lerombolták a házát, megkapta a miénket, mi pedig a Kerék utcai panellakást. Akkoriban kétféle lakáshoz lehetett hozzájutni, szövetkezeti és tanácsi lakáshoz. Az elsőnél a vásárló vállalta, hogy nagyobb összeget fizet be, cserébe saját lakáshoz jut a lakásszövetkezet tagjaként, míg a tanácsi lakások bérlakások voltak. A környéken mindenki tudta, hogy melyik a szövetkezeti és melyik a tanácsi ház. A szövetkezetiek rendben voltak, a lakók elvégezték a szükséges javításokat, míg a tanácsi házak nem egyszer voltak szemetesek, elhanyagoltak – meséli a szemtanú.

A szövetkezeti és a tanácsi panelek közti különbség egyben a korabeli, szocialista társadalom megosztottságát is kirajzolja. Ahogy a panelprogramnak köszönhetően a Lajos utcából a Berend utcába kerülő idős hölgy mondja, míg a tízemeletesekben általában az egyszerűbb emberek, gyári munkások kaptak tanácsi lakást, a négyemeletes panelekbe a középréteg költözött, amely ki tudta termelni a szövetkezeti lakás beugró részletét. Itt is megfigyelhető volt a gyárak szerinti elosztás, a Berend utca 9.-ben például hajógyári mérnökök kaptak lakást.

Azt, hogy az elvett házaikért cserébe pénzt kérnek vagy cserelakást, a lakók dönthették el. Vagy megkapták a pénzt, vagy befizették azt egy alapba, és kaptak egy panellakást az új házakban – sokan egyébként elköltöztek, majd később visszajöttek.

– Nekünk szerencsénk volt, mert a Berend utcában ajánlottak fel csere­lakást, a négyemeletesekben, ahol nagyon jó társaság jött össze. Mindannyian harminc év körüliek voltunk, és általában kisgyerekesek – és akkoriban még velünk laktak a szüleink is, így egy-egy panellakásba általában egy háromgenerációs család költözött be – mondja az idős hölgy, aki azóta is a hetvenes években kapott lakásában él, és szintén fontosnak tartja kiemelni, hogy az egyik legnagyobb élményük az volt, hogy a csapból meleg víz folyt.

– A Berend utca, ahová mi költöztünk, korábban családi házas övezet volt, az utca elején lévő házak pedig akkor épültek, amikor a kísérleti lakótelep. Ezek mellé a téglaépületek mellé húzták be az utca két oldalára a négyemeletes panelsort 1970 és 1980 között, a beköltöző lakók közt pedig hamar elindult a barátkozás. A Berend utcába amúgy is inkább a középosztály költözött be, itt lakott Kéhli doktor úr is, a Krúdy-féle Kéhli vendéglős családból. Azok között, akik itt laktak, szoros kapcsolat alakult ki: vigyáztak egymás gyerekeire, együtt jártak kirándulni, egyesek a mai napig tartják a kapcsolatot – mondja. Az ő gyerekeik közül azonban sokan elhagyták Óbudát – érdekes jelenség viszont, hogy java részük nem a Belvárosba vagy Budára, hanem az Óbuda környéki falvakba, főleg a Pilisbe költözött.

– A tizenöt emeletesek épülését mindenesetre már az ablakból néztük – akkor még nem sejtettem, hogy később az egyikben fogok lakni. Míg a Szentendrei út 34.-et időre, gyorsan felépítették, a 36.-nál hiába verték le újból és újból az alapot, minden reggelre elöntötte a gödröt a víz. Az a ház a mai napig süllyed – később ott laktam, és ha esett az eső, nem lehetett bezárni az ajtókat. A tizenöt emeletesekbe egyébként akkoriban, amikor elkészültek, a téglagyáriakat költöztették be – meséli Heidum Tünde, aki azóta a harmadik óbudai lakásban él.

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulója már egy teljesen más Óbudára köszöntött rá. Addigra állt a békásmegyeri lakótelep, megvolt a HÉV-végállomás, s 1978-ban megkezdődött a Zaj utcai és a Kaszásdűlői telep építése is, amelynek utolsó házait már a rendszerváltás évében fejezték be, csakúgy, mint a Bogdáni úti buszvégállomás környékének totális átépítését.

A nyolcvanas évek közepén tömegével költöztek be az új telepekre a kisgyerekes családok a város legkülönfélébb részeiből, ily módon rendkívül kevert közösségek alakultak ki a százlakásos házakban. Míg 1970-ben nyolcvanezren laktak itt, az 1980-as évekre az állandó lakosok száma meghaladta a 122 ezer főt.

Noha e sorok szerzője részletes írásos forrást nem talált erről a korról, arra emlékszik, hogy 1983-ban a kaszásdűlői Darvas József Általános Iskola elsős évfolyamában még 1. L osztályt is indítani kellett, annyi volt a gyerek, a nyolcadik évfolyamból viszont alig egy-két osztályt tudtak kiállítani.

A telepek 1980 és 1989 közötti történetének feltárása a jövő kutatóira vár, mint ahogy Óbuda rendszerváltás utáni történetének feldolgozása is.

Észak a pikk hármassal indul. Első ránézésre a káró király szöktetése biztosíthatja a tizenkettedik ütést. Ütéseink száma: három adu, három kőr és három treff. Plusz lopni tudunk egy-egy treffet és kárót. Ehhez jön még a káró király, ami együtt tizenkét ütés. Van-e más esélyünk?

A káró király szöktetése csak egy 50%-os esély. A tizenkettedik ütés megszerzésére a kőr szín is kínál esélyt. Ha 3–3 a kőr szín elosztása, nem lesz szükségünk a káró király szöktetésére, az egyik kárót el tudjuk dobni a magasodó kőrre. Előbb ezt kell kipróbálnunk, ha pedig kedvezőtlen a kőr szín elosztása, még mindig marad végső lehetőségként a káró király szöktetése.

Az indulást megütjük a tízessel. Még kétszer aduzunk, elvesszük az ellenfél összes aduját, majd kipróbáljuk a kőr színt. Vigyázzunk, milyen sorrendben hívjuk le kőr figuráinkat! A király-tízes villa plusz lehetőséget kínál. Ha a bubi Északnál van, azt el lehet fogni. Persze csak akkor, ha ez kiderül. Hívjuk le az ászt, majd hívjunk kis kőrt a dámához. A második kőrbe Dél kárót dob, így a harmadik kőr hívásban meg tudjuk adni az impasszt Észak bubija ellen. Bár a kőr szín nem volt 3–3, a negyedik kőrünk magas, arra el tudunk dobni egy kárót a kezünkből. Amikor lehívjuk treff ütéseinket, a treff bubi is elesik, nem kell a negyedik treffet ellopni. Egy kárót azonban még ki kell adnunk. Különösebb nehézség nélkül, ütéseink megfelelő sorrendben történő lehívásával ütünk tizenkettőt. Ha szanzadu felvételre vállalkoztunk volna, abban is sikerült volna tizenkettőt ütnünk.

Kelet kőr ötös indulása után kellene kilencet ütnünk.Biztos ütéseink: két pikk, két kőr, két káró és egy treff. Ez hét ütés. A káró színben tudunk még két ütést szerezni, ha 3–2 a szín elosztása. Ez elég jó esély, érdemes kipróbálni.

Az indulást megütjük a királlyal, és nekilátunk a káró szín felmagasításának. A királlyal kezdjük, majd az ásszal folytatjuk. Nincs szerencsénk, a második káró hívásba Kelet pikket dob, ezért nem folytathatjuk tovább a káró szín felmagasítását. Egyrészt csak egy kárót tudnánk felmagasítani, ami kevés a teljesítéshez. Másrészt, ha kiadjuk az ütést, az ellenfél biztosan kőrrel folytatja. Felmagasítják kőr színüket. Ha még egyszer ütésbe kerülnének, túl sok kőrt tudnának lehívni, megbuknánk a felvételt.

Új tervet kell kitalálnunk. A treff szín kínál egy halvány esélyt a szükséges két ütés megszerzésére. Ez ugyan kisebb esély, mint a káró szín volt, de talán szerencsénk lesz. Lehívjuk a treff ászt, majd kis treffet hívunk a dáma felé. Elrontani sem tudjuk, mert Nyugatnál van a harmadik király-bubi. Ha a második treffbe Nyugat kis treffet tett volna, el kellett volna találnunk, hogy szöktessük a dámát, vagy impasszt adjunk a bubi ellen. Akár egy pénzdarabot is feldobhattunk volna.

Az ellenfél a pikk dámával indul. Feltehető, hogy nem lesz kedvező a pikk szín elosztása. Ha ki kell adnunk egy adut, veszélybe kerülhet a felvétel teljesítése. Ütünk az adu királlyal, és az adu ásszal folytatjuk. Ahogy sejtettük, baj van. A kézi vesztő kárót el tudjuk lopni, a kőr vesztőt pedig elkerülhetjük, ha ül a dáma elleni impassz. Az 50%-os esély nem túl biztató, vagy sikerül, vagy nem. Van más lehetőségünk, hogy elkerüljük a kőr impasszt?

Egy ütésre van szükségünk, amire el tudjuk dobni a kőr vesztőt. Ha valamelyik ellenfélnél harmadik a treff dáma, egy lopással magas lesz az asztal bubija. Mielőtt kipróbálnánk a kőr impasszt, lehívjuk a treff ász-királyt, a káró ásszal asztalra megyünk, és lopunk egy treffet. Dél dámája beesik. A kőr királlyal asztalra megyünk, és a treff bubira eldobunk egy kőrt. Lehívjuk kőr és káró ütéseinket. Később kőrt lopunk a kezünkben és kárót az asztalon. Dél bármikor beüthet adu dámájával, de ez lesz egyetlen ütésük. Ütünk tizenkettőt.

A pikk dáma indulás után kell megtervezni a felvevőjátékot. Ha ül a treff impassz, jó eséllyel teljesíteni fogjuk a felvételt, hacsak nem lesz nagyon kedvezőtlen a szín elosztása. Nem vesztünk semmit, ha kipróbáljuk. Ütünk a pikk ásszal, és treffet hívunk a dámához. Ütünk.

Számoljuk meg újra ütéseinket! Van két pikk, egy kőr, két káró és két treff ütésünk, ez hét ütés. Csábító folytatni a treff színt, de biztosak lehetünk benne, hogy ült a király elleni impassz? Lehet, hogy Kelet kihagyta a királlyal, elvágva minket treff ütéseinktől. Ha újra megadjuk a treff impasszt, lehet, hogy csak egy treffet ütünk. Van jobb ötletünk a treff szín folytatásánál?

Káró színben is szerezhetünk pár ütést, nyolc lapunk van a színben. Ha kedvező a szín elosztása (3–2), két ütést magasíthatunk fel, ha kiadjuk egyszer a kárót. Ezzel a két ütéssel teljesíteni tudjuk a felvételt. Lehívjuk a káró ász-királyt. Látjuk, hogy a szín elosztása 3–2, káróval folytatjuk. Így biztos a kilenc ütés, nincs szükségünk az újbóli treff impasszra.

Ha a sikeresnek vélt treff impassz után másodszor is megadtuk volna az impasszt, Kelet ütött volna a királlyal, és pikk hívással felmagasította volna partnere pikk színét. Hiába próbálkoztunk volna a káró szín felmagasításával, az ellenfél ütött volna három pikket, egy treffet és egy kárót, megbuktuk volna a felvételt.

Az ellenfél a kőr dámával indul. Tervünk egyszerű. Aduzás után megadjuk a káró és a treff impasszt. Ha valamelyik sikerül, lesz tizenkét ütésünk. Jó tervnek tűnik, kb. 75 %-os az esélyünk a teljesítésre. Ennél jobbat nem biztos, hogy találunk.

Lehívjuk az adu ászt és a királyt. Nézegetjük lapunkat, és látjuk, hogy milyen jó is a treff szín. Jó lenne a treff impasszal kezdeni, mert ha sikerül, lehet, hogy öt treffet ütnénk, és eldobnánk káróinkat az asztalról. A két impassz helyett elég lenne egyet megadni. A baj, hogy nincs, csak egy átmenetünk az asztalra, a káró ász és a treff impasszt többször is meg kéne adnunk. Erről a lehetőségről lemondhatunk, de a jó treff színt ki tudnánk használni. Ha lemondunk a treff impasszról, a magas treffekre el tudjuk dobni az asztal összes káróját az ászon kívül, és a végén ellopjuk utolsó kézi kis kárónkat. Ha lemondunk a treff impasszról, biztosan teljesítjük a felvételt, nem kell se a káró, se a treff impassz.

Az indulást megütjük a kőr ásszal. Kétszeri aduzás után a treff ászt, majd a dámát hívjuk. Hiába hív az ellenfél kárót, beütünk az ásszal, kőr lopással kézbe jövünk, és a magas treffekre kárókat dobunk. Ütünk tizenkettőt.

A tanácsköztársaság idején a közoktatási népbiztosságtól megbízást kapott az állami tulajdonba vett színházak és egyéb kultúrintézmények számvevőségének megszervezésére és vezetésére. Horthy hatalomra jutása után egy ideig nem érte retorzió, védte a hírneve. De az alábbi, keserédes történetből is sejthető volt, hogy előbb-utóbb őt is utolérik.

Tanúnak idézték be a Reinitz Béla ellen indított perben. Reinitz, többek között  Ady verseinek első megzenésítője az állami színházak igazgatója volt, Maróczy főnöke és mellesleg lelkes sakkozó. Maróczy visszaemlékezése szerint a per során Reinitz „végighallgatta az ellene felhozott vádakat, a hamis tanúvallomásokat, azoknak a hamis tanúskodását, akik állandóan ott tanyáztak hivatali előszobájában, akikkel csak jót tett. A sok terhelő vallomásra nem volt egy szava sem. Amikor rám került a sor, természetesen én semmi terhelőt nem mondtam, nem is mondhattam. A bíróság elnöke végül is megkérdezte tőlem:

– Mondja kérem, mint embert milyennek ismerte meg Reinitz Bélát?
Mit felelhettem erre: – Nagyon derék, tisztességes embernek!
– Önök a sakktábla mellett gyakran találkoztak. Hát csak tud valami közelebbit mondani?
– Rossz sakkozó volt, ennyit tudok mondani.
Reinitz elsápadt, majd arca tűzpirossá vált. Szenvedélyesen csapott a korlátra:
– Ezt kikérem magamnak! – rikoltotta. – Mindent mégsem lehet rám mondani!”
Nem sokkal később Maróczyt elbocsátották a Munkásbetegsegélyező és Balesetbiztosító Pénztárnál betöltött tisztviselői állásából, a nyugdíjától is megfosztották.

Így aztán útnak indult, elsőként, régebbi kapcsolatait felelevenítve Hollandiában keresett menedéket. Rögtön egy komoly versenyen indult Amszterdamban, és egy második helyet csípett el Réti Richárd mögött.

A sakkverseny alatt Rétivel sokat beszélgettek: felelevenítették régi csatáikat, utolsó közös versenyüket, az 1908-as bécsi húszfős körmérkőzést, ahol a versenyzéstől búcsúzó Maróczy még utoljára elnáspángolt mindenkit, a tinédzser Réti pedig tapasztalatokat gyűjtött (értsd: nyeretlenül tökutolsó lett), kivesészték az új európai trendet, a hipermodernek újításait, és Réti felhívta a figyelmet az egyik fiatal holland sakkozóra, egy bizonyos Max Euwe-re, aki szerinte nagy jövő előtt áll. A verseny után Réti össze is barátkozott a holland fiatallal, és bevezette őt a hipermodern megnyitások titkos világába. Maróczy egy évvel később, Hágában barátkozott össze Euwe-vel, négy hónapon át intenzív munkát végeztek: klasszikus partikat elemeztek, megnyitásokban mélyedtek el (csak semmi hipermodern! – próbálta visszaterelni a vélt helyes útra ifjú tanítványát Maróczy), párosversenyt szimuláltak, a végére Euwe apusnak kezdte szólítani mesterét, és magyarul is meg akart tanulni. Visszaemlékezése szerint Maróczytól tanult meg uralkodni magán a sokat ígérő, izgalmas állásokban, amelyeket korábban gyakran túl hevesen és élesen próbált kezelni.

Maróczy legfőbb tanácsa egyébként az volt, hogy Euwe ne csak és kizárólag sakkozon, legyen tisztességes szakmája is, a tanulmányait pedig fejezze be. Euwe ennek megfelelően matematikus lett, és csak emellett, amatőrként sakkozott. De milyen szinten! Még 1921-ben, húszévesen megnyerte a holland bajnokságot, a húszas években egyre több nemzetközi versenyen indul, és egyre eredményesebben szerepelt; ugyanakkor az amatőr státuszát nem adta fel, félévekre, évekre a matematikatanítás és a doktori védése elvonta a játéktól. Igazi fordulópontot az jelentett a pályafutásában, amikor 1926-ban Aljechin őt választotta felkészülési ellenfélnek a Capablanca elleni világbajnoki mérkőzés előtt. A 10 meccsből álló párosmérkőzésen játékról játékra erősödött Euwe, végül csak 5,5:4,5-re, a lehető legszorosabban kapott ki. És innentől kezdve jóval magabiztosabban kezdett játszani:

1927-ben az első sakkolimpián a holland csapat éltáblásaként meggyőző eredményt ért el, és a csapatát is a negyedik helyre húzta fel,  1928-ban megnyerte az amatőr világbajnokságot (amit az amszterdami sakkolimpia kísérőrendezvényének találtak ki).

Az időközben köréje szerveződő menedzseri csapat sorra szervezte neki a párosmérkőzéseket, komolyabbnál komolyabb ellenfelekkel. 1928-ban Bogoljubovval mérte össze erejét, és bár kikapott, a körülményeket megismerő közönség szimpátiáját világszerte elnyerte: a korabeli lapok arról írtak, hogy a harmadik meccs közben Euwe elkapta a spanyolnáthát, de így is nyert! Az 1918-as spanyolnátha után évekig minden influenzára azt hitték, hogy visszatér a gyilkos világjárvány, az 1928-as esetében ráadásul a kezdeti megbetegedési számok valóban ijesztőek voltak.

A harmincas évek közepére beverekedte magát a top10-be, de még így is meglepetés volt, hogy éppen az ő kihívását fogadta el Aljechin, és 1935-ben párosmérkőzést vívtak a világbajnoki címért. A felkészülésben Maróczy sokat segített Euwe-nek: feldolgozta Aljechin összes komolyabb partiját, kielemezte a világbajnok kedvenc megnyitásait, középjátékbeli erősségeit, gyengeségeit, az ebből készült könyvecske (nem a terjedelme, hanem az olvasóközönsége volt kicsi) Euwe féltve őrzött kincse lett. Az ellenfélspecifikus felkészülés részben a kor információs nehézségei, részben a sakkozók hozzáállása miatt nem volt jellemző, világbajnoki döntő előtt kifejezetten újdonságnak számított. A párharc alatt két szekundánssal dolgozott együtt Euwe, Salo Flohr elsősorban a megnyitások kezelésében nyújtott segítséget, Maróczy pedig a végjátékkezelésben adott tanácsokat. És a világ megrökönyödésére a 30 partiból álló párosmérkőzést az unalmasnak, tisztes iparosnak (=tehetségtelen, de szorgalmas) kikiáltott Euwe nyerte meg. Igaz ugyan, hogy két évvel később Aljechin a visszavágón alaposan elkalapálta, és ezzel visszavette a címet, de azt senki nem veheti el Max Euwe-től, hogy ő volt két éven át a sakkvilágbajnok! Lehet, hogy nem ő volt a legizgalmasabb, a legkreatívabb, a paradigmaváltó, a művészi, a zseniális, de az biztos, hogy ő volt minden idők legnagyobb világbajnoka a maga 190 centis magasságával…

Maróczy Géza – Max Euwe
Scheveningen, 1923
Szicíliai védelem (B83)

1.e4 c5 2. Hf3 Hc6 3. d4 cxd4 4. Hxd4 Hf6 5. Hc3 d6 6. Fe2 e6 (A szicilíai védelem scheveningeni változatának megszületését látjuk ebben a partiban, és bár nem vezetett eredményre, Euwe ragaszkodott az elgondolásához, ugyanebben a bajnokságban még kétszer kipróbálta ezeket a lépéseket, nagyobb sikerrel. A következő években divatba jött ez a variáció, nem is lehet pontosan érteni, miért nem Euwe nevét viselve.) 7. O-O Fe7 8. Kh1 O-O 9. f4 Vc7 10. Hb3 a6 11. a4 b6 12. Ff3 Fb7 13. Fe3 Hb4 14. Ve2 d5 15. e5 He4 16. Fxe4 dxe4 (Apró pontatlanságok sötét részéről, és világos máris támadásba lendül.) 17. Vf2 b5 18. axb5 axb5 19. Hd4 Fc6 20. Vg3 Bxa1 21. Bxa1 Bb8 (Inkább hagyni kellett volna a gyalogot veszni 21… Hd5 22. Hxe4) 22. f5 exf5 23. Hxf5 Ff8

(Maróczy két erős támadás közül választhatott, a direktebb ez lett volna: 24. Ba7 Bb7 25. Hh6+ Kh8 26. Ba8 Bb8 27. Hxf7+ Kg8 megteremti az e gyalog útját az átváltozás felé)

24.Ff4 Ba8 25. Bc1 g6 26. e6 Vb7 27. e7 Fg7 28. Hxg7 Kxg7 29. Vh4 f6 30. Vh6+ Kg8 31. Fd6 (Fenyeget a matt f8-on, csak 31… Vc8 véd, de akkor 32. Fxb4 tiszt­előnnyel folytatja világos a támadást.)
1–0

De térjünk vissza Maróczyhoz és az 1920-as évekhez. 1922-ben Angliába tette át a székhelyét, hogy visszaszerezze régi játékerejét, és hogy ott is kineveljen egy világbajnokot. Angliában a magyar sakkozók komoly megbecsülésnek örvendtek, hiszen az 1850-es évektől Löwenthal János Jakab, majd az 1880-as évektől Günsberg Izidor szervezték és uralták az angol sakkvilágot. Utóbbival találkozott is Maróczy, egészen különösen élték meg közös magyarságukat. Ahogyan azt Vécsey Zoltán, szlovákiai magyar krimiíró és levelezési sakkozó, az eset szemtanúja elmesélte:

„Gunsberg bácsi egy ezüsttálcán a szalvéta alá valamit elrejtett, és a pincérrel a zenészekhez küldette. A karmester felénk fordult, s a vonókon megcsendült egy dal. Gunsberg bátyánk átszellemülten nézett ránk. Mi azonban nem nyilatkoztunk. Végre Gunsberg nem állhatta szó nélkül. – Ugy-e, jól játsszák ezt a csárdást? – kérdezte Maróczytól. Nagymesterünk nem akarta kedvét szegni vendéglátónknak: – Akárcsak a Tisza mellett – mondotta. A csárdás veszedelmesen hasonlított a bécsi erdő keringőjéhez.”

Maróczy a nagy elődökhöz hasonlóan bejárta egész Angliát, szimultánokat adott, előadásokat tartott óriási közönségsikerrel. Az egyik előadás után a hallgatók közül egy fiatal hölgy különösen rajongó módon közelített hozzá.

Kiderült, hogy a 16 éves lány nemrégen költözött át a családjával Hastingsbe, eddig a képzőművészet érdekelte igazán, de most elhatározta, hogy a sakkozásnak szenteli az életét.

Ööö, szegény Maróczy egy ilyen lehengerlő szöveg után kénytelen volt játszani is a kisasszonnyal – és most jött a meglepetés: tehetségesnek bizonyult. Annyira, hogy Maróczy különórákat adott Vera Menchiknek, hiszen róla van szó, és a többi már a sakktörténelem legfényesebb lapjaira kívánkozik. Két év alatt, 1925-re annyit fejlődött, hogy Angliában már ő számított a legerősebb női játékosnak (csak azért nem lehetett angol bajnok, mert nem kapta meg az állampolgárságot). Maróczy tanácsára férfiakkal is összemérte tudását, elindult a nagyobb tornákon, és egyre jobb eredményeket ért el. Persze a férfisoviniszta sakkozói világ nehezen viselte, hogy egy nő is győzhet ellenük; egy bécsi mester, bizonyos Albert Becker az 1929-es karlsbadi torna előtt ironikusan-gőgösen megalapította a Vera Menchik Klubot, amelynek azok lesznek a tagjai, akik vereséget szenvednek Menchiktől – és ahogy egy ilyen sztoritól elvárja az ember, természetesen Becker lett az első tagja a klubnak.

Később nagyobb nevek is csatlakoztak a vert sereghez: az öreg Jacques Mieses, a csodagyerek Samuel Reshevsky, a mi Steiner Lajosunk és igen, a későbbi világbajnok Max Euwe is. Euwe 1930-ban, Hastingsben csatlakozott a klubhoz, a hírre, hogy egy nő legyőzte a hollandot, Euwe felesége felkerekedett, és elutazott Angliába, hogy megnézze, milyen női csábítási trükköknek nem tudott ellenállni hites ura. Aztán megnyugodott: Vera Menchik csak a táblán volt veszélyes, és tényleg csak a sakkozásnak élt. A FIDE 1927-től női sakkvilágbajnokot is hirdetett, pontosabban világbajnoki körmérkőzéseket szervezett meghívott versenyzőkkel. Az első ilyen versenyt Menchik toronymagasan, minden vetélytársát legyőzve nyerte meg. És utána még hatszor (!), utoljára 1939-ben védte meg a világbajnoki címet (végre angol színekben, mivel 1937-ben férjhez ment az angol sakkszövetség titkárához). Valószínű, hogy további tornák, nagy csaták, győzelmek vártak volna rá, ha nem jön közbe a háború: 1944 júniusában londoni lakásukat bombatalálat érte, és meghalt.

Maróczy Géza – Vera Menchik
Karlsbad, 1929
Skandináv védelem (B01)

1.e4 d5 2. exd5 Hf6 3. Fb5+ Fd7 4. Fc4 Fg4 5. f3 Ff5 6. Hc3 Hbd7 7. d3 Hb6 8. Hge2 Hbxd5 9. Hxd5 Hxd5 10. Hg3 Fg6 (Bevallom, a skandináv védelemhez szoros érzelmi szálak kötnek: gyerekként egész bajnokságokat végigjátszottam sötéttel a d5 bűvöletében. Ez a parti is mutatja, hogy a skandináv védelem kiiktatja a gyalogtorlódást a centrumban, nyíltabb ütközeteket eredményezve. A következő lépésben világos alkalmazkodik a harcosabb stílushoz: ugyan már sáncolhatna is, mégis inkább egy gyalogtolással beindítja a támadást, és megakadályozza sötét centrumfoglalási terveit.) 11. f4 e6 12. O-O Hb6 13. Fb3 Fc5+ 14. Kh1 O-O (Sötét várhatott volna még a sáncolással, sőt, világos harcias felállására reagálva hosszúra kellett volna sáncolni 14… Vd7 előkészítéssel.) 15. Vf3 Vc8 16. He2 Hd7 17. g4 Hf6 18. Hg3 h6 19. h3 c6 20. Fd2 Vd7 21. Bae1 Bad8 22. Be2 Kh8 23. Bg2 Fh7 24. h4 Hg8 25. h5 He7 26. f5 exf5 27. Hxf5 Fxf5 28. gxf5 Fd4

(Világos szisztematikusan felszámolta saját sáncát, hogy mindenkit mozgosítson a támadáshoz. Sötét ránézésre stabil állások mögül védekezik. És indul a konzervnyitó hadművelet!)       

29.f6 Hd5 (Bármennyire rosszul néz ki 29… Fxf6 30. Fxh6 gxh6 31. Vxf6+ Kh7 32. Vg7 # miatt, de senki nem kötelezi sötétet, hogy leüsse a futót, 30. … Fxb2 után izgalmas végjátékra futott volna ki a parti. De a leselkedő mattveszély elhomályosította Menchik látását.) 30. fxg7 Fxg7 31. c4 He7 2. Fxg7 Kxg7 33. Vf6+ Kg8 34. Bg1+ Hg6 35. Bxg6+ fxg6 36. c5 Bf7 37. Vxg6+ (Maróczy sorozatos áldozataival egy érdekes állást hozott össze: kettős minőséghátrányban került döntő fölénybe. 37… Kf8 38. Fe6 Ve7 39. Vxh6+ Ke8 40. Fg5 lett volna a folytatás, de Menchik ezt már nem várta meg, feladta.)
1–0

Maróczy az 1920-as évek közepétől, túl az ötvenen újra egyre sikeresebben szerepelt a tornákon: úgy tűnik, hogy a tanítás, a feltörekvő tehetségekkel foglalkozás összeszedettebbé, élesebbé és az újdonságokra nyitottabbá tették a játékfelfogását, közben megkopott versenyrutinját is leporolta. 1923-ban Karlsbadban Aljechinnel és Bogoljubovval osztozik az első helyen, Hastingsben 1924-ben második, 1925-ben első helyen végez. 1924-ben New Yorkba utazik az akkori idők legnagyobb versenyére, és a három nagy (a húszas évek miattuk volt a sakkozás nagy évtizede: Lasker ugyan elveszíti címét 1921-ben, de itt újra és egyben utoljára tornagyőzelmet arat; Capablancának, az aktuális világbajnoknak nem is ez okoz fejfájást, hanem a trónkövetelő Aljechin egyre erősebb játéka, aki ki is hívta a kubait, de csak 1927-ben rendezik meg az orosz győzelmével végződő címmérkőzést) mögött, de például Bogoljubov előtt, a középmezőnyben végez. Amerika annyira megtetszik neki, hogy 1925-től két évet ott tölt versenyekkel, előadásokkal, a helyi sakkélet szervezésével. Még a kontinensek közötti hajójáraton is sakkozott, amiről így mesél:

„– A Lancastria nevű Cunard-hajón utaztam visszafelé Amerikából. Természetesen a hajóskapitány felkeresett a kabinomban és megkérdezte, hogy nem akarom-e kihívni rádió-partira a Nagy Óceánon úszó óriás hajókat. – Szívesen – válaszoltam. – Akár tizet is.

– De ne mondjuk meg, hogy ön kicsoda – könyörgött a kapitány. – Könyveljük el a dicsőséget a Lancastria javára. – Készséggel beleegyeztem. A kihívást csak két hajó fogadta el, a németalföldi New-Amsterdam és a White Star Line Cedric nevű hajója. – Ne gondolja, hogy a játék nehézkesen ment, hogy várakoznunk kellett, amíg a hanghullám elhozza a két másik hajó sakkozóinak feleletét. (…) egy hajóstiszt félpercenként jelentette az ellenfelek lépéseit. Egyszerre játszottam mind a kettővel, a Cedric hamar feladta, de nem sokáig állt ellent a hollandus hajó sem. A New-Amsterdam is mattot kapott. Pedig azon is egy komoly sakkbajnok utazott, mert nagyon furfangos cselezései voltak. Persze, az ő emberük sem leplezte le magát…”

Efim Bogoljubov – Maróczy Géza
New York, 1924
Vezércsel (D30)

1.d4 d5 2. c4 c6 3. Hf3 Hf6 4. e3 e6 5. Hbd2 He4 6. Hxe4 dxe4 7. Hd2 f5 8. Vb3 Fd6 9. c5 Fc7 10. Hc4 Hd7 11. Fd2 Hf6 12. f3 O-O 13. O-O-O b6 (A félszláv vezércsel megnyitás után nézzük meg az állást: amíg világos egyrészt az a2-g8 átlón a tisztjeivel, másrészt a királyszárnyon a gyalogjaival készül támadni, addig sötét kontrára rendezkedett be). 14. He5 (Korainak tűnik a robbantás, talán 14. Fb4 jobban szolgálta volna a támadás előkészítését.) 14… bxc5 15. Fc4 Ve8 16. g4 fxg4 17. fxg4 a5 18. g5 Fxe5 19. gxf6 Fxf6 20. dxc5 Vh5 21. Vc2 Kh8 22. Fb3 Fa6 23. Vxe4

(Bogoljubov előkészítetlen támadása ahhoz vezetett, hogy minden egyes lépésével sötét eldugott figuráit is helyzetbe hozta. Most már csak le kell aratni a termést, kezdetnek egy minőségelőny is megteszi.)

23…Fe2 24. Fc2 Ff3 25. Vxe6 Fd5 26. Vd6 Bad8 27. Vg3 Fxh1 28. Bxh1 Bxd2 (És most finom technikával bástyaelőnyt faragunk.) 29. Kxd2 Vd5+ 30. Ke2 Vxh1 (Itt akár fel is adhatta volna világos, de Bogoljubovot nem ilyen fából faragták, tesztelte Maróczyt, képes-e bástyaelőnyből nyerni, hátha nem veszi észre a matt­fenyegetést. Nem meglepő: képes volt, és észrevette.) 31. Vh3 h6 32. Vf5 Vg2+ 33. Kd1 Vd5+ 34. Vxd5 cxd5 35. Ff5 Fxb2 36. Fe6 g5 37. Kc2 Bf2+ 38. Kd3 Bxh2 39. Fxd5 Kg7 40. Kc4 Fe5 41. Kb5 Be2 42. Kxa5 Bxe3 43. a4 Fd4 44. Kb5 g4 45. a5 Bc3 46. Fc4 g3 47. c6 g2 48. c7 Bxc4 (Az utolsó mentsvár, a gyalogbemenetel is elesett, végre feladta.)
0-1

1927-ben, az első sakkolimpián a magyar csapat komoly eredményt szeretett volna elérni, és ehhez minden támogatást megadott az állam. A legfőbb segítség az volt, hogy hazacsábították Maróczyt, aki éltáblásként győzelemre vitte a csapatot. Ennek örömére a nyugdíját is rendezték, véget ért a hétéves száműzetés: hazaköltözött. Újra a magyar sakkéletet szervezte, innen járt világversenyekre, ide hozta haza a győzelmi trófeákat, a magyar fiatalokat tanította és avatta be a bajnokok különös világába. De ez már egy másik történet.

Lilienthal Andor visszaemlékezései
Aligha kell magyarázni, milyen nagy jelentősége van egy fiatal, tehetséges sakkozó életében, fejlődésének meggyorsulásában egy nagymester oktatásának, tanácsainak. Engem ez a szerencse ért, amikor Maróczy csapatához, a Pesti Hírlaphoz kerültem. Ő, a világhírű nagymester, első táblás, szívesen osztotta meg tudását másokkal, különösen a fiatalokkal. így azután sokat elemeztünk együtt. Hatására gazdagodott játékszemléletem, korlátok közé tudtam szorítani támadókedvemet, s a szakma rejtett finomságaiba is bevezetett. Emellett maradandó hatást gyakoroltak rám csodálatos vezérvégjátékai. Emlékszem, hogy nem is sok év múltán, pontosabban 1934-ben, az újpesti nemzetközi versenyen ezen múlott sok minden. Vezérvégjátékban két gyalog hátrányom volt Flohr ellen, de — hála jártasságomnak e nehéz végjátékfajtában — sikerült megmentenem a partit. Ha emlékezetem nem csal, egymással csupán egyszer játszottunk, 1931- ben (a Szávay-emlékversenyen). Maróczy nagymesternek köszönhetem, hogy be mertek válogatni az olimpiai csapatba fiatal korom ellenére. Vállalta értem a felelősséget, minden fordulóban asztalhoz ültetett, baráti tanácsokkal látott el. A verseny után pedig ő volt a legboldogabb, hogy én, az újonc jól helytállottam. (Az 1933. évi Folkestone-i olimpián együttesünk a harmadik helyt osztva lett ötödik, s Lilienthal 13 játszmából 10 pontot szerzett, a csapat legjobb és az egész olimpia második-harmadik legjobb pontszerzője volt. — A szerk.) Maróczy Géza ezen az olimpián kevés játszmát vállalt, elsősorban csapatkapitányként tevékenykedett. Kiváló vezető volt, nagyon tudta lelkesíteni a csapatot, soha nem idegeskedett, szemrehányást nem tett. Kedves, biztató mosolya felszabadította a rejtett erőtartalékokat is. Mint szekun- dáns fáradságot nem ismerőén, gyakran hajnalig tartó elemzésekkel segített a függőt játszóknak. Óriási tapasztalata, lényegre mutató megjegyzései, technikája nagy hasznunkra vált. Angol nyelvtudása is javunkra szolgált, kisebb-nagyobb problémáink megoldását segítette elő, s barátságot köthettünk más országok sakkozóival. Az angolok őt tiszteletbeli angolnak tekintették, nagyon szerették, becsülték, nem is csupán sakkozói nagysága miatt, hanem kiváló emberi tulajdonságaiért. Igaz, ebben a véleményben az egész sakkvilág osztozott, mindenütt olyan népszerű volt, mint később Kérész. Magam hálával, tisztelettel gondolok rá még most is, halálának huszonötödik évfordulóján.
Forrás: Magyar Sakkélet, 1976 július

– Tanárúr véleményével nem illik így szembemenni – csóválta meg a fejét a Rabbi. – Egyedül ő tudja itt, hogy mit mikor, miért mond.

– Meg én – jelentkezett Balogh Tamás, no jó, tán a Burma is. De ő csak ritkán és feltételesen.

– Balogh Tamás, a faház esze… – A Törpe alig tudta visszafojtani a röhögését. – Rengeteg példát mondhatunk erre.

– Na, egyet mondj, na, csak egyet! – horkant fel Balogh Tamás. Persze, gyorsan el is hallgatott, hiszen ebből a kérdéskörből nem jöhetett ki előnyösen.

– Sok remek ember fordult meg itt a faházban – terelte másra a szót a Rabbi. – Mindnek voltak okos mondásai, mindnek voltak jónál jobb ötletei.

– Kitűnő emberek, ahogy mondod – sóhajtott Tanárúr –, legtöbbjüket valamennyien ismertük, számtalan korsót csúsztattunk le együtt…

– Meg persze muskotályost is – révedt el Balogh Tamás. – Nincs is annál jobb.

– Tramini, bikavér, verpeléti, ezerjó, rizling… – sorolta Pofapénz. – Tudok még harmincfélét.

– Ne erőltesd magad! – ütött az asztalra a Törpe. – Tamásnak úgysem létezik más, mint az a bizonyos édes lötty…

– Lötty?! – ordított fel Tamás. – Lelöttyözted a világ legjobb borát? Te kutya, te cenk, te mit is mondjak, mi…

– Csöndesebben, fiúk – szól ki ketrecéből a csapos, – mert kiüríttetem a termet!

– Nem hallottad, hogyan szólta le a muskotályosomat ez a kutyavérű? – háborgott tovább, de már sokkal halkabban Balogh Tamás. Kitiltva lenni a faházból – nem perspektíva. Megélte néhányszor, nem kér újra belőle.

– Még ha a tokajimat szólta volna le, akkor se hőzöngenék ilyen hangosan – vigyorodott el a csapos. A népség-katonaság örömmel nyugtázta a mosolyt, ma nem lesz itt se kitiltás, se pofon… valószínűleg, ugye, mert az ördög sohasem alszik.

– Térjünk vissza a remek emberekre – gondolkodott el újra a Rabbi.

– Nagy baj az, hogy sohasem dicsérünk senkit. A remek emberekről is csak a haláluk után derítjük ki, mennyire voltak remekek.

– Tévedsz – pattant fel Pofapénz –, a mai nap a nagy tévedések napja! Itt van a Tanárúr íróbarátja, őt aztán elég sokat dicsértük még életében. Főleg a Burma, de még a Gutentág is. A jó öreg tanárurunk egész hosszú passzusokat olvasott fel a fontosabb (ő mondta így, a fontosabb) munkáiból, s néha még a csapos is idehallgatott ránk.

– Meg a Törpe is – bólogatott a Rabbi. – Nem is szólva a Balogh Tamásról, aki egyenesen kívülről fújta a kis magyar pornográfiát…

– Legalábbis azt állította magáról – húzta el a száját Gutentág. – Amikor Burma felszólította, hogy legyen szíves legalább egy-két bekezdést idézni, mindig egy ezerszer elkoptatott Petőfi-vers jutott az eszébe.

– Az is rosszul – vigyorodott el a Törpe.

– Rosszul? Elég belőled! – rikkantott Balogh Tamás. – Vedd tudomásul, hogy többször nyertem szavalóversenyt azzal a verssel, és idén is nyertem volna a kis magyar pornográfiával…

– Ha indultál volna a versenyen – legyintett a Rabbi. – De nem indultál, ezen sem, meg a többin sem, az aquincumi költőversenyről is lemaradtál…

– Nem vagyok én költő – húzta ki magát Balogh Tamás. – Nem veszem el senki kenyerét. Úgy hallottam, idén egyébként is csak a prózások vetélkedtek, azok közé meg nem kívántam befurakodni.

– Aha… – fordult el szinte egyszerre Pofapénz és Gutentág. – Befurakodni… még a muskotályosra sem tartottál igényt, pedig a Péter literszámra kínálgatta.

– Nekem aztán nem – csodálkozott el Balogh Tamás.

– Neked éppúgy, mint akárki másnak – torkolta le Pofapénz. – Arról igazán nem ő tehet, hogy nem méltóztattál odafigyelni.

– Hogy a Péterre nem, az tán lehet – jött zavarba az egykori kemencés. –  De hogy a muskotályos szó nem akadt fenn a fülemen, azt legalábbis kétlem.

– Hányan bizonyítsuk? – vigyorgott újra Gutentág.

– Jó van, jól – csitítgatta őket Balogh Tamás. – Kérjetek ki nekem három decit, s el van sikálva a dolog.

Persze a három decit Tanárúrnak kellett kikérnie, mert a többieknek – ahogy Balogh Tamás megfogalmazta: momentán ugye… hm, izé, monetáriánus, pénzügyi, na, olyan pénzkörüli válsággal kellett szembenéznie.

– Azt azonban nem hittem – sajnálkozott Tamás –, hogy egy ilyen jeles csapattól összesen egy pohárral, még ha nagy pohárral is telik… Pedig születésnapom lenne, vagy mi…

– Megmondjam, mid van neked? – rúgott a bokájába a Törpe. – Tarhás hazugságrohamod van.  Fél füllel hallottad, hogy a Péternek születésnapja volt tegnap, mostanáig bántad, hogy kimaradtál az ő vendéglátásából…

– Sohasem dörzsölődtem az arisztokratákhoz – húzta fel az orrát Balogh Tamás.

– Ezt hagyd abba! – szólt rá Tanárúr. – Ha valaki nem hencegett soha a származásával, akkor az a Péter volt. Ha nem írja meg a családtörténeti munkáit, sose tudtad volna meg, hogy a grófi ágból…

– Blabla! – fortyant fel Balogh Tamás.

– Amikor még három Eszterházy focizott a Csillaghegyben, no meg a Gázgyárban, akkor is egy miccre megmutattam, melyikük a gróf… Mert mind a három az volt, te eszenagy.

– Az öreg gróf három fia…De mind a három csudamód bánt a labdával. A Péter volt a legügyesebb, de ő inkább író akart lenni.

– Az is lett, s nem akármilyen! – sóhajtott Tanárúr. – El sem hiszem, hogy már két éve nincs velünk.

– No, hogy egy fontosabbat mondjak én is, mint a Tanárúr érdekes emberei – szólalt meg Burma –, velem többet volt az elmúlt két évben, mint az azt megelőző húszban. Pedig hetente legalább egyszer összefutottunk.

– Jó, jó – próbálta átvenni a szót Pofapénz. – Mind tudjuk, hogy a Tanárúr kegyelméből te a kivételezettek közé tartozol.

– A Tanárúréból igen – vijjogott közbe Gutentág. – De az enyémből nem!

– S ahogy elnézem, a többiekéből sem… – bólogatott a késve érkező Sunya.

– Ha csak Balogh Tamás nem tiltakozik.

– Ő aztán nem fog – mosolyodott el a Rabbi.

– Ha kap még három deci muskotályost – fintorodott el a Törpe. – Még királlyá is kikiáltja azt a Pétert.

– Na, ne – szisszent fel a Rabbi. – A trón, ha van, foglalt. Ha mi koronázunk, csak egyvalaki pályázhat rá. Az Úr akaratából, természetesen.

– Miért néztek mind énrám? – fortyant fel Tanárúr. – Hogy én jelentkezzem arra az ingatag akármire? Azt leshetitek. A Pétert, igen. Őt szívesen ajánlottam volna, de hát ő is inkább a nemlétbe szökött a várható terhek elől.

– Pedig, ha valaki alkalmas lett volna, az ő volt – csatlakozott Burma az alakuló koronatanácshoz. – De mivel átszökött a saját univerzumába, Tanárúr kénytelen lesz meggondolni magát.

– Különben megvered? – szörnyedt el Sunya.

– Utánad, koma – förmedt rá Burma.

– Nem értem, miért nem foglalod el a helyét… – töprengett hangosan Pofapénz. – Még megérjük. hogy Balogh Tamás veti bele a székbe magát. Nem volt még elég eszement uralkodótok?

– Az esztergomi érsek nem lesz hajlandó arra, hogy felkenje a trónra – csóválta meg a fejét a Rabbi.

– Vagy előtte hat hétig egyfolytában sorolnia kéne az elkövetett bűneit… Köztük is elsősorban a Vakegérből elpárolgott muskotályosok sorsát – vigyorgott Gutentág.

– Nem tudtok mással foglalkozni? – csattant fel Balogh Tamás. – Vakegér,  Muskotályosok… Ti meg a világ összes pálinkáját összeloptátok. Térjünk csak vissza a Tanárúrra.

– No, csak összejön estére a Balogh-verés – vigyorgott Gutentág, s látszott a többieken, hogy nincs ellenükre a dolog.

– Fiúk, fiúk! Gyakoroljátok a megbocsájtás erényét – ment a dolgok elébe Tanárúr.

A Rabbi egy szép idézettel segített a sarokba szorult egykori kemencésnek: az vesse rá az első követ, aki még nem vétkezett. A Törpe lehajolt ugyan egy ökölnyi kőért, de mindenki tudta, hogy nem fogja eldobni. A pálinka említése épp elég figyelmeztetés volt számára.

– Nos, Tanárúr – Burma elég sokáig gondolkodott azon, mit is mondjon a gyújtópontba került tanárnak. – Nos, öreg, te sem szántani jársz erre a földre. Ismered a dolgok csínját-bínját, ismered az erényeinket…

– Olyanok nincsenek – kiáltott közbe Sunya.

– Ismered az erényeinket – intette le őt Burma –, és ismered a bűneinket is. Jogart, koronát Sunya szerez neked valamelyik múzeumból, ugyanott találhat kardot, palástot, országalmát. Az esztergomi érseket a Rabbi pontosan tudja helyettesíteni, a népségnek, katonaságnak itt lesz a Faház népe. Hogy kevesen leszünk? Áthívjuk a Pók utcai lordok házából a jobbakat s mindenkit a Pléhgombából. Együtt csak kiadunk egy koronázási menetet… A Johnny zenél a talpunk alá, a békási asszonykórus meg ad a hangulatnak.

– Békáson nincs is asszonykórus – próbált beleszólni a nagyok dolgába a Törpe, de lehurrogták.

– Ha nincs, majd lesz – élte bele magát a készülődő ünnepbe Gutentág.

De látszott, hogy a többieknek is tetszik a dolog. Különösen Pofapénz pirosodott ki a lelkesedéstől, s már tervezni is kezdte a meghívandók névsorát.

Erzsébet királynő állt a lista elején, rajta nem vitatkozott senki, de bizony a második, harmadik hely körül kitört a faházi ordítozós: ha a csapos nem lengeti meg újra a kitiltás rémét, még most is üvöltene a csapat.

– Szóval Tanárúr lesz a király – gondolkodott el Pofapénz.

– Ha el nem ugrok! – vigyorodott el Tanárúr.

– De jó, hogy megöregedtél – sóhajtott nagyot Burma.

– Kinek jó és miért? – jött zavarba Tanárúr.

– Neked jó – ölelte át a vállát Burma. – Tavalyelőtt még el tudtál volna ugrani, most már csak virtuális mutatványokra vagy képes.

– A virtuális valami disznó dolog? – kérdezte Sunya, de senki sem figyelt rá.

Méghogy disznó!

– Csak a Pétert kellett volna időben megkoronáznunk – töprengett félhangosan Tanárúr. Lenne egy jó királyunk, s én is kimenekülnék ebből a kínos helyzetből. Mert tudjátok, hogy nem szoktam nektek nemet mondani, de most nem tehetek mást.

– Ezek szerint a jövőben szántani jársz erre a földre?

– Meglátjuk. Még az sem lehetetlen – mosolygott a bajusza alatt Tanárúr. – Miért ne? De uralkodni előbb fog a Balogh Tamás, mint én.

– Meg kell beszélnem a Bözsémmel – emelkedett fel Tamás –, hiszen akkor ő királynő lesz, vagy mi.

– Királyné, te mafla – igazította ki Burma, de Tamás akkor már díszlépésben menetelt a Pók utcai másfél szobás palotája felé.

Volt időm 1972 óta, mióta itt élek, volt elég időm gyönyörködni benne, ám egy nap kivágták. Bizonyára csupán azért, hogy dőltében agyon ne üssön valakit. Hűlt helyénél toporogtam épp, amikor T. D. hívott – ez lett az utolsó beszélgetésünk. Panaszkodott, hogy se állni, se menni nem tud már rendesen, és csak szédeleg a földön. Vajon szédülnek-e a fák, jutott eszembe nyomban, és hogy mit szól most a szél… Fúj, gondoltam, és fütyül rá, bizonyára.

Igen magas életkort az akácfa nem ér el, negyven-­ötvenéves kora után csekély gyarapodást mutat, és a száz éven túl élő fák a ritkaságok közé tartoznak – írja róla a Wikipédia névtelen szakértője, el is véve mindjárt a kedvem a dőlés-párhuzam továbbgondolásától. T. D. ugyanis egész életében elég jelentős gyarapodást mutatott, igaz, a száz évet ő sem élte meg. De talán ez az itt látható csillaghegyi példány, ő megélte már, vagy ha még nem, jó esélye van rá. Mindig is ezt gondoltam a másutt kecsesen égnek induló akácok eme utcai fajtájáról, amely az átlagos emberi fej magasságában, avagy csupán kissé fölötte megrémül a magasságtól, és göcsörtös gömbbé torlódik. (Meglehet, emberi beavatkozás, mondjuk a folytonos metszés következtében, ám ha így, annál jobb.) Kamaszkorom óta bámulom e mesés alakzatok talányos kéregmozgásait, melyek mindig is vigasztaltak.

Örvendezem odúiknak, melyek szállást adnak a madaraknak, és évről évtizedre elégedetten nyugtázom, hogy a szemlélésük gyönyöre rendre elfeledteti velem a naphosszat támadó felednivalókat.

Ősi sejtgyülekezésük úgy idézi meg ráadásul a rákot – vetítsék csak emlékezetük foszló vásznára Vajda Lajos utolsó grafikáinak fekete, kétségbeesetten kapaszkodó halálgöbeit –, hogy mindjárt gyógyítja, szelídíti is.

Ami a kép láttán zavarja Önöket, zavart persze bennünket is. Mit keres ott oldalt az az egyszer használatos kávéspohár (Puff nekünk! Ráadásul…), és gondosan mellé tűzve az ugyancsak egyszer használatos műanyag kanál? Ám a kérdést ki is fordíthatjuk: mit talált meg az a nem tudom milyen korú, nemű és társadalmi helyzetű akárki, aki oda helyezte e tárgyakat, miután teljesítették egyetlen dolgukat a Földön? Nem a szemetet akarta eltakarítani, ez bizonyos, hisz ez esetben elment volna velük a következő utcai szeméttartóig. (Csillaghegyen sincs sok belőlük, de azért vannak.) Nem, valami fontos okból nem ezt tette. Én úgy hiszem, hogy a különféle üregek és lyukak betöltésére, használatára irányuló ősi késztetés tört rá ellenállhatatlan erővel.

Meglátni ezt az épp megfelelő méretű üreget a fában, és elhelyezni benne e tárgyakat a pillanat gyönyöre volt, bizonyára, utána már csak állt és nézett.

Tán sokan vagyunk, akik a művét nem látjuk szépnek, és mélységesen elszomorodunk tőle. Köszönettel tartozunk azonban az ismeretlen artistának. Valami fontosat mutatott meg a világból, amelyben élünk.

Pedig az említett görög küzdősportok – kezdeti, obligát idegenkedést követően – még hamisítatlan római környezetben is vetekedtek a fegyveres összecsapások népszerűségével. Különösen igaz ez a kijelentés az ökölvívásra, amely brutalitásban felvette a versenyt a gladiá­torviadalokkal, továbbfejlesztett római változata, az „éles kesztyűs” boksz pedig minden képzeletet felülmúlóan kegyetlenné vált. A XXXII. nyári olimpiai játékok évébe lépve (még ha a nyitóünnepségre csak 2021-ben kerül is sor) érdemes megemlékezni az egyik legősibb sportág, az 1904 óta szinte folyamatosan műsoron szereplő ökölvívás ókori vonatkozásairól, felvillantva azt is, mit adott hozzá Óbuda földje e hosszú és heroikus történethez.

„igen értékes lelet” (Aquincum, Kr. u. III. század)

Óbudán, a Meggyfa utca és Vihar utca találkozásánál – az antik topográfiára vetítve ez a helyszín az aquincumi katonaváros északi peremterületére esik – 1957 és 1967 között került sor egy palota részleges feltárására. Az ásató régész az épületkomplexumot a Héraklés (Hercules) életéből elcsent pillanatokat bemutató mozaikpadlók után „Hercules villa” néven vezette be a szakirodalomba és a köztudatba. (Nem egészen helyesen, de tartósan.) A második építési periódusban, vagyis a III. század elején a palota akkori tulajdonosa egy különálló fürdőtraktust építtetett a főtömbtől északnyugatra.

A rezidencia belsőépítészeti témaválasztásával ellentétben a fürdő díszítése nem a korszakban erőteljesen propagált Hercules-kultuszhoz, hanem az építmény rendeltetéséhez (testápolás, testedzés) igazodott.

A csak részlegesen feltárható fürdőépület egyetlen értelmezhető mozaikpadló ábrázolása egy ökölvívó-mérkőzés zárójelenetét, a knock out utáni dermedt pillanatot örökíti meg. Azonban az ábrázolás ismertetését megelőzően következzen az ökölvívás ókori története dióhéjban összefoglalva.

„Ilyen a boksz”

I.Flavius Philostratus, a Kr. u. III. században alkotó „sportszakíró” szerint az ökölvívás a lakedaimóniak – közismertebb néven spártaiak – találmánya volt. Az igazság azonban az, hogy a sportág gyökerei a dór bevándorlás időszakánál (Kr. e. XII–XI. század) jóval korábbra nyúlnak vissza, a kezdetek kezdete mondhatni a mitikus idők ködébe vész. Csupán annyi bizonyos, hogy Kréta szigetén legkésőbb a Kr. e. XV. században, azaz már a görögök megérkezése előtt űzték e sportág egy sajátos változatát. A sportág hőskorát körüllengő homály onnantól kezd oszladozni, amikor az ökölvívás az olym­piai játékok műsorára került.

A mitológiai hagyomány szerint az olympiai játékokat Héraklés, a széles mellkasú hős alapította atyja, Zeus tiszteletére valamikor a Kr. e. XIII. század folyamán.

Az ünnepi játékok rendezése azonban e mesés tradíció ellenére is csupán a Kr. e. 776. évtől kezdve dokumentált, ráadásul az ökölvívósport – ősisége dacára – még ez utóbbi időponthoz képest is viszonylag későn, csak a Kr. e. 688. évi játékokon debütált. Az első olympiai bajnoki címet a smyrnai Onomastos nyerte. Kiérdemelt hírnevén sokat lendített, hogy az antik hagyomány a sportág szabályrendszerének összeállítását is neki tulajdonította. A modern kutatás ebben nem hisz, úgy véli inkább, hogy a kisázsiai sportoló érdeme csak a meglévő szabályok írásba foglalása lehetett. Akárhogyan is történt, a szóban forgó szabálykönyv végül nem maradt ránk, így a sportág megismeréséhez, rekonstrukciójához a képi források, illetve néhány antik szerző elejtett megjegyzése visz csak közelebb.

A rendelkezésre álló adatok alapján a játékot a mainál jóval megengedőbb környezetben lehet rekonstruálni: az ellenfél átkarolásán, lefogásán, a szem és a genitáliák támadásán kívül elvileg minden műfogás megengedett volt. Ugyanakkor vita tárgyát képezi, hogy mely testrészek számítottak szabályos támadási felületnek. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a támadások túlsúlya a fej ellen irányult.

Súlycsoportok nem léteztek (csak korcsoportok), az összecsapás pedig a játékidő megszakítása nélkül addig tartott, amíg az egyik fél harcképtelenné nem vált, vagy – ha még képes volt rá – felemelt mutatóujjával nem jelezte a küzdelem feladását.

A bírák az aggasztóan döntetlenszagú mérkőzések esetén, vagy a váratlanul lezuhanó este miatt olykor a „hirtelen halál” intézményét hívták segítségül. Ilyenkor a küzdő felek felváltva behúzhattak egyet egymásnak úgy, hogy a másiknak eközben nem volt szabad védekeznie. Nyilvánvaló módon az a sportoló került előnybe, aki a sorsolás révén elnyerte az első ütés jogát.

A Kr. e. V. századtól a csapáserő növelésére és az izgalom fokozására mind gyakrabban rögzítettek vastag marhabőr csíkokat az eredetileg puha borjúbőr szalagokból készített, kézfejre tekerhető védőkesztyűk ütőfelületére. A rómaiak ennél is továbbmentek. Ólom- vagy vasbütykökkel, pengékkel megerősített kesztyűjük, a caestus nemcsak a játékidőt, hanem az ökölvívók várható élettartamát is alaposan lerövidítette. Történt mindez a császárkor hajnalán. A caestus bevezetésével az ökölvívósport két szakágra vált szét: római és görög stílusúra.

 Így ütöttek ők Aquincumban

A kellőképpen véres, tehát a római ízlésvilágba kiválóan illeszkedő ökölvívósport elterjedt az egész birodalomban. A határ menti Aquincumban sem fogadta a küzdősportot rideg közöny, erről tanúskodik a „Hercules villa” fürdőtraktusában feltárt mozaikpadló részlet, amely egy kiütéses győzelemmel végződő meccs zárójelenetét ábrázolja.

A kevés szín felhasználásával készített, mégis rendkívül plasztikus alkotásban a talpon maradt, fején a nehézatléták hosszú fürtjét (cirrus) viselő győztes kitekint a kompozícióból, mintegy a nézők elismerő pillantását fürkészi. Ő viheti majd haza a győzelmi pálmát, amely ekkor még a kép jobb oldalán megjelenített szoborbüszt talapzatának támasztva várja gazdáját. A padlóra küldött, kába vesztes ködösen mered maga elé, miközben felrepedt homlokából dőlő vére apránként kis tócsává gyűlik a homokon.

A kesztyűk stilizált ábrázolása ellenére jól felismerhetők a borzasztó sporteszköz, a caestus hegyes fémalkatrészei, aminek fényében bátran kijelenthető, hogy a vesztes sportoló olcsón úszta meg az összecsapást: a szemhéj környéki vékony bőr ugyan könnyen reped és látványosan vérzik, mégsem számít súlyos sérülésnek.

A szoborbüszt állványára akasztott két vakarókés (strigilis) a sportolók testét bevonó olaj, illetve az arra rakódott szennyeződés: vér, verejték, homok, „éles kesztyűs” összecsapás esetén fog-, rosszabb esetben koponyaszilánkok és agyvelő eltávolítására szolgált. A kompozíció hiányos, így nem tudhatjuk, hogy egy konkrét, legendás összecsapást örökített-e meg a művész (adott esetben a szereplők nevének feltűntetésével), vagy csak egy tipikusnak tartott jelenetet. Minthogy a „Hercules villa” Severus-kori tulajdonosának kiléte az ismeretlenség homályába vész, a bemutatott ökölvívók mellett a mozaikpadlót megrendelő, sportbarát házigazda sem nevezhető néven. Legalábbis egyelőre.

Vergilius és a boksz: egy antik sporttudósítás

A római entellektüelek pózoló fanyalgása ellenére az ökölvívás nemcsak a képző- és iparművészetben, de a szépirodalomban is megkerülhetetlen témának számított. Még a rómaiak „nemzeti” eposza, az Aeneis sem lehetne teljes egy szabatos sporttudósítás nélkül.

Vergilius történetében Aeneas Karthágóból Szicíliára vetődve ünnepi játékokat rendezett atyja, Anchises halálának első évfordulójára. A különböző versenyszámokban Aeneas trójai kísérete a helyi király, Acestés sportolóival mérte össze tudását. Minden a legnagyobb rendben folyt, az ökölvívók versengése előtt azonban megfagyott a levegő: néhány kellemetlen pillanatig úgy tűnt, hogy a trójai bajnok, a félelmetes Darés nem talál kihívóra.

Végül Acestés unszolására egy kiöregedett öklöző, Entellus állt elő anakronisztikusan lóbálva, majd a küzdőtér közepére hajítva egy pár caestust. Darés elborzadva meredt a fém alkatrészeken száradó vérre és agyvelődarabokra, majd kijelentette, hogy csak görögkesztyűs mérkőzésre hajlandó.

A szikár szeniornak ugyan mindegy volt, könnyűkesztyűben is laposra verte az arrogáns trójait, akit végül Aeneasnak kellett kimenekítenie Entellus és a halál karmai közül. Miközben a küzdőtérről letámogatott Darés vért és letört fogdarabkákat köpködött mindenfelé, az adrenalintól hajtott Entellus a jutalomként nyert borjúhoz penderült, és – mintegy bemutatva a nagyérdeműnek, mi várt volna a trójaira, ha társai nem dobják be idejekorán és képletesen a törülközőt – egyetlen ütéssel beszakította az állat koponyáját, kifröccsentve annak agyvelejét. Erődemonstráció és áldozatbemutatás egy mozdulattal.

Melankomas, a legyőzhetetlen széplélek

Természetesen az ökölvívósportnak is megvoltak a maga ikonjai, s mivel az írott források nem mindenütt olyan hézagosak, mint Aquincumban, a halhatatlan bajnokok közül nem egyet névről is ismerünk. Talán minden csillag közül a káriai Melankomas („fekete üstökű”) fénylett a legkülönösebben. Melankomas Vespasianus (Kr. u. 69–79) idősebb fiának, a később ugyancsak császári bíbort öltő Titusnak (Kr. u. 79–81) volt a kedvenc sportolója (rossz nyelvek szerint a férfiszeretője is).

Nehéz elhinni, de a bokszoló sportolói pályafutása során úgy maradt veretlen, hogy soha nem ütött meg senkit, és őt sem találta el egyetlen ellenfele sem. Sajátos stílusa eltáncolásra, kitérésekre épült, így kergette kétségbeesésbe és végkimerülésbe a minduntalan luftot ütő ellenfelet.

Melankomas a császár tiszteletére rendezett 74. (vagy 78.) évi neapolisi (nápolyi) Sebasta ünnepély megnyitása előtt szívrohamot kapott és meghalt. A vak végzet elől még neki sem sikerült elsasszéznia. Élt körülbelül 23 évet. Veretlen bajnokként neve méltán tündököl a sporttörténet egén, rendkívüli állóképességre alapozó, defenzív stílusa mégsem teremtett iskolát. Talán nem is baj, mert nem ilyen a boksz.

„… egykor volt orra, álla, füle és szemhéja. Aztán hivatásos bokszolónak állt, és mindezeket elvesztette.”

Dión Khrysostomos, az „aranyszájú” szerint Melankomas – ökölvívókra nem jellemző módon – vonzó külsejű férfi maradt. Persze, hiszen sosem nézett bele egy caestusszal leadott ütésbe. Pályatársai legtöbbjének ábrázatán azonban kitörölhetetlen nyomot hagytak a zömmel fejre irányuló támadások. Az epigrammaköltő Lucillius, aki szívesen köszörülte amúgy sem életlen nyelvét az ökölvívók eltorzult fizimiskáján, egyik szösszenetében a bokszoló Stratophón kilapított orra alá dörgöli, hogy amikor Odysseus húszévnyi – részben igazolt – távollét után, koldusálcában hazatért, legalább a kutyája felismerte. Ezzel szemben Stratophónt négy­órányi bokszolás után már a kutya sem ismeri fel. (Önmagát, Stratophónt is beleértve, aki akár eskü alatt is vallaná, hogy ő: nem ő.) Egy másik ökölvívónak, Olympicusnak barátilag ellenjavallja, hogy víztükörbe nézzen, nehogy holmi fordított Narcissusként szörnyethaljon undorkeltő arcképétől. Az olympiai bajnok Androleos nevében pedig így siránkozik (vagy inkább hetvenkedik?) a költő: „Fél fülem ott hagytam Pisába’/ Plataia terén meg / fél szememet; félholt voltam a / Delphi-síkon…” (Csengery János fordítása).

Lucillius, a karikírozás mestere magától értetődően sarkítja a valóságot. De azért nem is olyan nagyon. Az antik ökölvívó-ábrázolások non plus ultrája, a „Pihenő Bokszoló” bronzszobra aggasztó hűséggel illusztrálja a költő szavait, vizuálisan is bemutatva a boksz emberi fejre gyakorolt hatását: a szemek alatti duzzanatokat, a törött orrot, a karfiolfüleket és az örök emlékül hagyott forradásokat az arcon.

És akkor még nem esett szó az ökölvívók megritkított, letördelt fogsoráról. Akárhonnan is szemléljük, annyi bizonyos, hogy nem az ökölvívás volt a maradandó férfiszépség záloga.

Aquincum hosszúra nyúló hanyatlása bőven adott időt a gladiátorharcok és atlétikai versenyek tökéletes leépülésére. Az uralkodóvá váló keresztény korszellem nem kedvezett a pogány gyökerű és az isteni szándékból teremtett emberi testet kellőképpen nem tisztelő sportrendezvényeknek. De ne legyen kétségünk afelől, hogy a településkomplexum fénykorában, a klasszikus antikvitásban a mai Óbuda földjét is taposták (és gyakran össze is vérezték) a sportág darabos mozgású hentesei és táncos léptű művészei: a helyi Stratophónok, Olympicusok és Melankomasok. (Inkább az előbbiek). Az is biztos, hogy a kortárs epigrammaszerzők cizellált distichonjaikban őket is tollhegyükre tűzték, és ugyanígy tettek bökverseikben az utcai fűzfapoéták. A lelkes, útszéli karikaturistákról pedig már ne is essen szó. A régészet feladata, hogy a letűnt antik sportéletből minél több információt újra felszínre hozzon. A „Hercules villa” ökölvívókat ábrázoló mozaikpadlójának feltárása csak e folyamat első lépéseinek egyike volt.

(A szerző a BTM – Aquincumi Múzeum munkatársa)

1996-ban a Bahia kiadónál jelent meg a Versek és novellák című köteted. A benne szereplő írások egyike, a Budapest szerelmese – avagy – szerelmes-e a meseszerelő? egy pörgős történelmi bedekker, kalandos időutazás. Mennyit kutattál, olvastál hozzá?

Sokat jártam emiatt könyvtárakba. A nyolcvanas évek második felétől dolgoztam rajta, 1996-ban jelent meg a könyv. A Budapest történetből szerettem volna egy kisfilmet csinálni, de akkor ez nem sikerülhetett, mert kicsit előreszaladtam a háromdimenziós animációs elképzeléseimmel.

Ma már elég könnyen meg lehetne csinálni, megmutatni például a Várhegyen történt változásokat a háborítatlan prehisztorikus őskezdetektől napjainkig.

Ezt a történelemtanárok is használhatnák az iskolában, lehetne szemléltető anyag magában a várpalotában is. A monitor sarkában egy évszám, azt változtatva „lapozgathatnánk” a minket érdeklő korok közt.

Jó régóta óbudai vagy, most is itt élsz, az Aranyhegy aljában. Mit tudtál meg ennek a résznek a történetéről?

Annyit tudok, hogy Óbudán nagy bortermelés folyt, ezért volt az a rengeteg kocsma, ahol ezeket árulgatták. Az aranyhegyi állítólag híresen jó bor volt, de abban az időben, a filoxéra előtt jó bort készítettek a Sas hegyen, a Gellért hegyen is. Van egy híres metszet, amin az Árpád híd melletti katolikus templom látható a Duna felől nézve, mellette a parókia. Ott jól látszik, hogy az egész hegyoldal tele van ültetve szőlővel. Óbuda sváb település volt, sokan foglalkoztak a földdel, búzát termeltek, kukoricát, krumplit – és volt „a szőlő”. Hozzátartozott egy komolyabb háztartáshoz, hogy csináltak bort.

Ebből az organikusan kiépült mezővárosból, mire én idekerültem, már nem sok maradt, habár én még emlékszem a Flórián térre, mielőtt lebontották. Véletlenül úgy alakult, hogy az életem háromnegyed részét Óbudán éltem le.

18 éves koromban költöztünk ide anyámmal meg a testvéreimmel Budaligetről, a Bécsi útra, egy panelba, ahonnan azután én a feleségemmel meg a gyermekeimmel átköltöztem a Kiscelli utca egy másik paneljába. Innen költöztem (már a gyerekek „kiröpülése” után) mostani társamhoz az Aranyvölgy utcába, úgyhogy nyugodtan számíthatom magam tősgyökeres óbudainak.

A Kontroll Csoport alapítói közül Kistamás Laci és én is óbudaiak, lakótelepiek voltunk egy ideig, a hetvenes években költöztünk ide. A Frankel Leó Művelődési Házban, az Óbudai Társaskör elődjében egy „amatőr színjátszó” csoport, a Mosolygó tagjaiként ismerkedtünk mindhárman össze, épp próbáltuk Wéber Péter Savonaroláját, amikor besétáltál Hámos Gusztáv szociofotóssal. Csodáltalak benneteket, ti voltatok az én Easy Ridereim, nagyon menő volt, hogy később a Balaton előzenekaraként léphettünk fel a Kassák Klubban. Kistamás Laci volt képben leginkább, ő már egy házibuliban hallotta a Balatont, igaz, duóban, veled meg Hunyással, Hunyadi Károllyal.

Voltak koncertjeink akkor már máshol is, például a Bercsényiben, ahol az építészhallgató kollégisták kulturális programokat, kiállításokat szerveztek az épület közösségi tereiben. Rauschenberger János, az egyik szervező, aki ekkoriban már Pauer Gyula asszisztense is volt titokban, gyakran járt abba a társaságba, amibe mi is, és meghívott minket fellépni. Trióban játszottunk Hunyással, két gitár, dobgép, Villányi Zoltán szaxofonozott.

Húsz-huszonöt emberrel inkább házibulik voltak ezek a kiállításmegnyitók. Később más helyeken néha a Sosó, Sóskuti Tibor is próbált basszusozni. A hetvenes évek legvégéről beszélünk: Sosó és a Villányi elmentek Berlinbe, én meg a Hunyás itthon maradtunk.

Eddig tartott az az ős-hőskorszak, amit megelőztek a hatvanas évek, amikor már átszökött a vasfüggönyön a rock and roll az éter hullámain Magyarországra is. Megjelentek a magyar zenekarok – aztán az az őrült siker lecsendesedett, a lelkesedés elmúlt. Ekkor jöttek divatba az amatőr színházak, Halászék, az Orfeó, a dzsessz, az urbánus-népies Sebő, Cseh Tamás és persze kiállítások, filmek, Kaposvár. A viszonylagos könnyűzenei pangás mellett nagyon is volt kulturális aktivitás – de elsősorban Budapesten.

Aztán jöttek a nyolcvanas évek, hogy eltöröljék a hetveneseket, ahogy a nóta mondja – és megint sok minden történt a könnyűzenében.

Ez nem választható el attól, hogy a lengyel szükségállapot miatt elbizonytalanodott a pártállam. Ami miatt hetvenkilencben még emigrációra kényszerítették Molnár Gergelyt, azt nyolcvanban már szabad volt Müller Péternek. És sokkal több minden lett szabad másoknak, köztük nekem is. Egyszer nekem is be kellett mennem a rendőrségre, izgatás gyanúja miatt. Dorgálást kaptam, nem verést vagy szabadságvesztést, mint ami alig két-három évvel azelőtt még kijárt volna nekem ugyanezért. Bizottság, URH, Európa Kiadó, Kontroll, Trabant, Balaton, Neurotic. Valahogy egy csoport, mert egy időben vannak, mint a Nyugatosok vagy a Nyolcak. Egy érdekes korszaka volt a könnyűzenének, aminek „nem akartan és nem tudón” végül kiradírozhatatlan szereplője lettem.

Ikonikus figurája. Felnőtt fejjel újra beálltál iskolásnak, pedig gimis kordban otthagytad a sulit. 42 évesen Pécsett, a művelődésszervezés szakon az egyik tantárgyad a „lifelong learning” volt.

A legfontosabb tantárgy. Egy életen át tartó képzés, hogy a gyorsan változó világra reagálni tudj. Az egyik lányom Dániában járt egyetemre, androgógiát (felnőttképzést) tanult. Én ebbe nagyon korán belekóstoltam, az érettségit estin, a dolgozók gimnáziumában szereztem meg.

Nyolcadik után a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba írattak be, akkor még Budaligetről ingáztam, de a sok hiányzás miatt eltanácsoltak, ezért átmentem a Jóskába (József Attila Gimnázium), ott meg két tantárgyból megbuktam, aztán elmentem dolgozni. Szóval, ha nem lenne felnőttképzés, itt állnék érettségi nélkül.

Nagyapa is vagy, több rendbeli. Főállású apuka is voltál, négy gyereket neveltél, mindeközben parkgondozóként is felbukkantál a Bécsi úti lakótelepen. Pedig akkorra már, 1984 óta Tarr Béla filmjeinek zeneszerzőjeként is ismertségre tettél szert az országban.

Inkább a világban. Idehaza a Trabant és a Balaton zenekar miatt ismertek. A kertészkedés adódott, rengeteg itt a park a panelek közt… Egyébként pont kiszámoltam, közel sem tízszer annyian laknak a panelekben, max. két és félszer, mint előtte éltek ezen a helyen. Hiába tízemeletesek a házak, köztük nagyon nagy távolságok vannak.

Azok a bizonyos parkok…

Én még emlékszem a régi Óbudára, a Flórián Üzletközpont helyén a sok kis utcácskára. Maga a Flórián tér egy nagyon barátságos XVIII–XIX. századi negyed volt. Érdemes nézegetni a régi térképeket, fényképeket. Óbuda az egyik legszívbemarkolóbb példája ennek a brutalitásnak, amivel lerombolták a régi negyedeket. Ahol az OTP van, a híd mellett, ott volt a mozi is, az épület még áll, és megmaradt a Főtér is, nem tudom, mért nem bontották le, ha már úgy belejöttek, amikor a hidat építették. Először keskenyebbnek volt tervezve, utána a hetvenes években szélesítették ki az Árpád hidat. A Föld utca, San Marco utca környékén is még megmaradtak családi házak, a Bécsi út és a Szőlő utca közt egy részen.

S a Duna felől a Kéhly meg a Krúdy-ház. Mutatóba megmaradt abból a hangulatból valami a Lajos utcában. Krúdy nagy tisztelője és lelkes olvasója vagy, ő a leghitelesebb megörökítője a korabeli Óbuda sajátos atmoszférájának. Bár Óbuda büszkén vallja magáénak Krúdyt, mesélted, hogy az író szíve inkább a Margitszigetért dobogott.

Krúdy Óbudát száműzetésnek fogta föl, szeretett volna a Szigeten maradni, de ott akkoriban, a harmincas években átalakítottak mindent, az akkori közmunka tanács nagy építkezésekbe fogott, mondván, na, most rendet csinálunk a szigeten! Ekkor épült a Palatinus strand.

Krúdy az egyik utolsó lakó volt a Kisszállóban, ahol más írók is, például Bródy, Kabos Ede, Molnár Ferenc, Révész Béla és Szép Ernő is éltek, s ami eredetileg József nádor nyaralója volt. Ezt a többszörösen megszentelt házat is lebontották, önként és dalolva.

Hiába volt Krúdy már az első nagy háború előtt sikeres, például a Vörös postakocsi miatt, hiába voltak fiatalabb korában komoly anyagi sikerei, öregségére télen-nyáron egy szürke felöltőben járt, alávett egy szőrmemellényszerű valamit – Kosztolányiné is írja, hogy abban volt, amikor elment hozzájuk a PEN Clubtól kapott pénz titkos átadását megbeszélni. Már az 1919-es forradalom idején tanúsított magatartása, cikkei miatt is voltak bajok Krúdy „hazafiságával”. Ezt már a visszarendeződéskor, a fehérterror idején elkezdték Krúdynak is az orra alá dörgölni, pedig, érdekes módon, sokan örültek annak – Hatvani, Móricz, Babits, Kassák –, hogy itt egy új világ lesz, Kodály is direktóriumi tag volt. De komollyá 1930 után kezdett válni. Hiába írt naponta tizenhat oldalt, sehova nem tudta elhelyezni, közben mindenféle adósságai voltak, nem volt kellően méltányolva… Iszonyúan nem volt pénze.

De ismerős… Te, hogy vészelted át a pénztelenség időszakait? Neked is volt részed benne.

Arra van egy módszerem: hogyha nincs pénzem, akkor nem költök. De most elég sokat csinálok mindenfélét, vannak fellépéseink, filmzenéket is írok, egyedül is hívnak, nemcsak a zenekarral, az Ady-feldolgozásokkal. És a jogdíjak is csordogálnak a filmekből.

2008-ban az EU XXL filmfesztiválon elnyerted „Az év filmzeneszerzője” díjat a Londoni férfi zenéjéért. 2013-ban Alphan Eşeli isztambuli filmrendezővel dolgoztál együtt a Long Way Home című filmben. Azóta milyen filmes munkáid voltak, vannak?

Bodán Árpád Genezis című filmje az utolsó játékfilm, amihez zenét írtam. Kisebb filmekhez, dokumentum- vagy rajzfilmekhez elég gyakran írok zenét.

Mennyi önállóságot kap egy filmzeneszerző?

Tarr hagyta, hogy dolgozzak – és azért neki is volt egy csomó jó ötlete. Több variációból választotta ki a véglegest, volt, hogy kevesebbet kellett keresgélni és volt, hogy többet. Alphan Eşeli török filmessel, aki a Torinói lovat a netről látta, és azután kért fel, angolul skypoltunk. A távmunka, erről már beszéltünk régebben, másféle kommunikációt igényel, mintha valakivel személyesen leülhetsz; nekem eléggé hiányzik a metakommunikáció. Így sokkal nehezebb. E-maileztünk egymással, miközben angolul egyikünk se beszélt tökéletesen.

A török rendező The Long Way Home (Eve Dönüs: ’Sarikamis 1915) című filmje 2012-ben készült el. Az első világháború idején játszódik, az orosz-török háború idején, s az emberi személyiség széthullását tárja fel, azt, ahogy beleszokik a háború alatt az ember az erőszakba. A mi nemzedékünk ezt a fajta erőszakot nem tapasztalta meg: „boldog” békeidőket élünk, aminek az egyik legboldogabb helyszíne a Hunnia bisztróbeli Balaton Klub.

Jó kis hely, még ha a közönsége olyan is, amilyen az ország: megosztott. Ez nem a hely hibája. A klerikális, soviniszta népnemzeti hazafi hangulat ismét eluralkodott, ahogy Ady korában. Most újra kijelentetik, hogy a liberális ellenség. Aki felfogja, hogy a globalizáció letagadhatatlan valóság, az nem szereti a hazáját. Aki azt mondja, hogy a globális problémákra globális választ kell adni, az hazafiatlan. Most is azon megy a vitatkozás, hogy az elszigetelt, fallal körülvett, „hazafiságtól” áthatott kirekesztés-e a pálya, vagy, ahogy Ady is mondta, próbáljunk meg európainak lenni, és ne egy kompország, ami nyugat felé megy – de szívesebben jön vissza, kelet felé.

Vannak, akik a Hunniában is odajönnek hozzám, hogy mért ezeket az Ady-verseket zenésítem meg? Mert ezek tetszenek. Ezek érintenek meg. És csak ugyanazt tudom mondani: ha valakinek nem teszik, hogy én ezeket az Ady-verseket éneklem, ne jöjjön le.

Játszom, egyszer csak beordít egy csávó, hogy: kapd be! Mondhattam volna én is valami jó parasztosat, a beszólásához méltót, de nem volt kedvem hozzá. A szünetben azért megkérdeztem, hogy ez mi volt, mire ő, hogy mi lenne: ne politizálj! Ő akkor nem politizál, amikor beordít? És mért ne politizáljak? Mert, hogy ő nagy Balaton rajongó… Pár hónappal később megint rohan felém egy Ady-szám közben. Akkor már tényleg mondtam neki, hogy hagyjon engem békén.

Sokan sokfélét mondanak, én azt halottam az Ady-estjeid kapcsán, hogy ez most megint nagyon ott van. Ez volt az általános vélemény. Hogy mennyire aktuális újra Ady, milyen jó, hogy elővetted, „leporoltad”. Készül egy Ady-lemez, a hanganyagot már felvettétek. Amióta ismerlek, mindig is Ady-versmondó voltál. Hogy jöttek létre ezek a dalok? Ültél a zongora mellett, és mondtad fennhangon a kedvenc Ady-verseidet?

Kábé. Az első az Áldj meg volt. Ha holtan találkozunk. Utána jött A föltámadás szomorúsága: ezek maguktól lettek. Aztán elkezdtem módszeresen keresni, mi az, amit még meg kellene csinálni, mi az, ami még nekem tetszik. Ebben az anyagban 15 szám van, kettő-három évekkel ezelőtt elkészült, a többit két-három hónap alatt megírtam, aztán a zenekarral közösen, már a kész kották alapján raktuk össze a dalokat.

Adynak sok megzenésítője volt, a legismertebb Reinitz, ha jól tudom…

Reinitz jó barátja is volt a költőnek, bár egyszer nagyon megsértődött, hogy Ady egy másik, műkedvelő zeneszerzőt kért fel, ezzel tulajdonképp csúnyán elárulva Reinitz Bélát – ráadásul anyagilag sem lett sikeres az est. Bartók és Kodály is zenésített meg Adyt, de szerintem nem is volt olyan magyar zeneszerző, aki nem próbálkozott volna meg vele. Napjainkban is sok kísérletet lehet hallani: például Novák János zeneszerző, rendező, a Kolibri Színház igazgatója szerintem már több mint száz Ady-verset zenésített meg.

Kerekes Sándor: Tíz éve tettem le a voksomat a magyar alapanyagok és ételek mellett, amikor még majdnem megköveztek érte. Ciki volt a rántott hús, a pörkölt, pedig az emberek ezt szeretik enni. Nincs mese: akkor ezt kell főzni, de jól kell elkészíteni!

Nálunk a borjúpaprikás nokedlivel nagy kocka húsokból áll, sűrű szafttal, mert úgy lesz ízes.

A nokedlivel viszont alaposan megküzdöttem: még két éve szembesültem vele, hogy amikor elkészítem, és kikerül a tálalóra, még szaftos. Kiviszik a vendégnek, aki elkezdi enni – még mindig jó. Ám amikor elér a feléig, a nokedli elkezd hűlni, és a tojás kidermed. Ezért a nokedlit kézzel szaggatjuk, nem szaggatóval, és vajban-petrezselyemben forgatjuk meg, ahogy a nagymamám csinálta. Majd adok rá két buggyantott tojást, amiből a másodiknak még akkor is folyik a belseje, amikor hűlni kezd. Jelzem, ma már a lecikizett rántott húsból is többen jól élnek…

Deli János: Egy vendéglő többek között a klasszikus fogásokról kell, hogy szóljon. Régen egy-egy ételért mentünk egy-egy étterembe, de ezek lassan eltűntek. Ha ma megkívánsz valamit, akkor már nincs az étlapon, máshogy készítik, újragondolták – és nem találod meg azt az ízt, amiért odamentél. Pár éve még mindenki folyton, kényszeresen újított, amiben az is szerepet játszott, hogy öt-hat olyan étterem volt, ahová jó szívvel el lehetett menni, így ugyanannak a közönségnek természetesen újat is kellett mutatni. Ám a gasztronómiai áttörés szerencsére ezt eltörölte.

Ma már bátran lehetünk egyféle stílusban jók: mi a magyar vendéglő műfajában hiszünk, más a francia vagy az indiai konyhában, a vendégek pedig végre szabadon választhatnak.

K. S.: Pár év múlva szeretnék az étlapon öt-hat olyan fogást szerepeltetni, amit addig le nem veszünk az étlapról, amíg csak létezünk. A „Gléda Klasszikusok” máris alakulnak: a nyúl vadasan és a rántott borjúfej máris ilyen – kipróbáltuk, hogy ugyan megosztó fogások, de nézzük meg, hogyan működnek. Azóta is annyit rendelik őket, hogy ha akarnánk, se tudnánk lecserélni őket.

Magyar – magyarkodás és pántlika nélkül

K. S.: Nagyon szeretnék például egy igazi hagymás rostélyost az étlapra, de addig nem teszem fel, amíg meg nem találom azt a magyar tarkát, amiből rendesen el is tudom készíteni. A szürkemarha erre nem alkalmas, argentinből vagy új-zélandi marhából lehetne, de nem nálunk. Már vannak arra utaló jelek, hogy nemsokára meglesz, de kivárom: addig nem lesz rostélyos. Van helyette szarvas az étlapon, mert abból tudok jót beszerezni itthonról.

Az elmúlt években olyan közvetlen kapcsolatokat építettünk ki a beszállítókkal, hogy abszolút belelátok a munkájukba, sokuknak tanácsadója is vagyok, és megbízom bennük.

Nagyon sokat fejlődtek az elmúlt években, és kifejezetten célunk, hogy támogassuk őket. Sokukkal együtt is dolgozunk a fejlesztéseken – amit szintén nem lehet ész nélkül csinálni. Sokszor tanúja voltam, hogy egy termelőnek osztotta valaki az észt, hogy ezt csinálja, azt csinálja, amikor pedig a termelő jelentkezett, hogy kész a termék, hová adja el, akkor a tanácsadó csak vonogatta a vállát. Fura lehet a hasonlat, de hiszek abban, ami a Kishercegben is szerepel: „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.” Tehát ha egy kecskesajtostól azt kérem, hogy nekem fél év helyett két évig érlelje a sajtot, akkor megveszek tőle 100 kilót fél évesen, kifizetem, és kötök vele egy megállapodást a kezelési költségről, ami fedezi, hogy még másfél évig dolgozik vele, de csak akkor szállít, amikor én kérem.

Szerencsére mások is gondolkoznak így: a megyaszói húsüzemben például együtt fejlesztettük a szalámik és felvágottak receptjét. (Ezeket itt is meg lehet venni, mert az Őshonos Delikát nevű üzletünket is átköltöztettük ide.) A tulajdonos, Sárossy Ferenc levegőn érlelt magyar mangalicasonkát szeretett volna készíteni: én mondtam, hogy ez hosszú és drága lesz, mert meg kell hozzá tanulnunk a módszert.

A legelején a sonkák egyharmada selejt lett, de három év alatt eljutottunk odáig, hogy van 2000–2500 levegőn érlelt magyar mangalicasonkája, aminek most épít piacot.

És azért most, mert ezt kicsiben nem lehet elkezdeni: ha tetszik a termék, de nem tudsz belőle folyamatosan szállítani, akkor a földbe áll a folyamat. Sárossy Ferenc is tudatosan építkezett: először vetőmagokkal kezdte, majd állattartásba fogott, hiszen azokat volt mivel etetnie. Az állattartást kiegészítette egy húsüzemmel, majd sonkaérlelővel, és most fejleszti a kereskedelmet. Ezért mondom én, hogy a magyarokban van tartalék bőven, de ezeket az embereket meg kell keresni, és támogatni kell a munkájukat. Én pedig nyugodt szívvel kiírhatom, hogy nincs külföldi termék az étteremben, mert azt vállaltuk, hogy minden magyar lesz. Akkor is, ha feleennyiből megoldhatnám másként, de nem akarom.

D. J.: Ugyanez érvényes a kávéra: egy jó barátunk pörköli kifejezetten nekünk, a pörkölőüzemük egyébként nagyjából egyidős a Glédával. Nem akartunk sem nagyon olaszos, sem túlságosan újhullámos ízű kávét, ezért együtt állítottuk össze, és szeretik is a vendégeink. A mostani nagy projekt, amire várunk, az a magyar tonik lesz.

Semmilyen világcég üdítőit nem forgalmazzuk, csak szörpöket. Az Opera Ginnel már kooperálunk, de a gin-tonikhoz csak kellene egy magyar tonik a geg kedvéért…

A borlapot is úgy állítottuk össze, hogy túlnyomó részt magyar borok szerepelnek rajta, amikből nyugodtan ki lehet kérni egy palackot, mert nem tettünk kétszáz százalékot az árára. De nagy kedvencünk például a kövidinka, amiből otthon is ezt isszuk fröccsnek. Rettenetes volt a fajta híre, hiszen ez volt a legalsó polcos bor az átkosban, de mára lett belőle egy-két kifejezetten jó tétel – és ha már ez volt Krúdy kedvenc bora, akkor kell, hogy legyen kövidinka egy vendéglőben.

Ide véletlenül senki nem téved be

K. S.: Valahogy mindig egymástól pár kilométerre dolgoztunk: amikor Jani csinálta a Márgát Csopakon, én a Sáfránykertet vittem Paloznakon. Amikor az Almárium konyháját vezettem, ő a MÁK-ot nyitotta éppen. Nagyon régóta terveztük, hogy közösen csinálunk valamit, mert a kisebbségi tulajdonosi szerepköröknek valahogy sosem lett jó vége.

Kerestünk is helyszíneket, mert abban biztosak voltunk, hogy nem a pesti belvárosban képzeljük el az életünket. Aztán jött a hír, hogy Béres úr bérlőt keres az üzlethelyiségére…

D. J.: Egy plázában ültünk le írni egy listát arról, hogy mi szól ellene és mi mellette. Az ellene oldal persze másfélszer olyan hosszú lett. Például: van parkoló, ez jó – de nem látszik a bokroktól, ki fog idetalálni? Egymásra néztünk, elkezdtünk nevetni, és egymás kezébe csaptunk, hogy kezdjünk neki! Ez egy valódi családi vendéglő: a családtagjainkkal fogtunk bele, és a kollégák is mind annak számítanak, hiszen nagyon régóta ismerjük őket. A „legfrissebb” csapattagunk is a nyitás óta velünk van, és nem hallottuk, hogy el akarna menni innen. Én abban hiszek, hogy a vendégek is olyan helyen érzik jól magukat, ahol szeretnek dolgozni az emberek.

K. S.: Ki akartuk küszöbölni mindazt a rossz tapasztalatot, amit a vendéglátásban a saját bőrünkön éreztünk. Itt például együtt ülünk le ebédelni a teljes személyzettel a vendégtérben, és mindenki ugyanabból a menüből választ, amiből a vendégek. Nem állva, vagy a kuka mellett guggolva eszünk maradékot, hiszen a konyhában dolgozók is emberek. De számos helyet láttam bedőlni amiatt, hogy nem terveztek igazán előre.

Bárhol voltam tanácsadó, mindig azzal kezdtem, hogy megkérdeztem: megvan-e az anyagi tartalék arra, ha egy-másfél évig csak finanszírozni kell az éttermet? A legrosszabb válasz, ami erre adható, az, hogy „majd megoldjuk.”

Mi három évet adtunk magunknak, az üzlethelyiséget pedig 15 évre béreltük ki. Azért hoztuk létre a Glédát, hogy végre ne kelljen kompromisszumokat kötni.

D. J.: Óriási hibája a vendéglátóhelyeknek, hogy pár hónap alatt pánikba esnek, és elkezdenek pizzát sütni az eredeti koncepció helyett, aztán amikor az sem megy, akkor gyorsan sushit tekernek. Ragaszkodni kell a kidolgozott elképzeléshez, és ki kell tartani mellette! Egy étteremnek a tapasztalataim szerint körülbelül három év kell ahhoz, hogy igazán „beérjen.”

Persze azt szeretnénk, hogy egyszer ebből éljen a családunk, de ehhez még mindkettőnknek más munkákat is vállalnia kell, hogy megadjuk a Glédának azt az időt és lehetőséget, hogy azzá váljon, amivé megálmodtuk.

Ettől függetlenül a vendéglő a kezdetektől megáll a saját lábán és életképes, amit nagy öröm látni. Még úgy is, hogy az árakat szándékosan úgy állítottuk be, hogy akár egy héten többször is megengedhessék maguknak a vendégeink, hogy nálunk egyenek. Máris sok a törzsvendégünk, de erre is építünk; persze mindenkit szeretettel látunk, de mi hazai és pláne környékbeli, óbudai vendégeknek szeretünk leginkább főzni.

Az interjú néhány nappal a koronavírus magyarországi elharapózása előtt készült. A Gléda vendéglő az intézkedések miatt március közepén bezárt, de nagyon szorítunk, hogy mindannyiunk örömére minél előbb újranyithasson! A legfrissebb információkért figyeljék a Gléda Facebook-oldalát:

https://www.facebook.com/gledaobuda/

Lazetzkyék történetéhez egy házasság révén kapcsolódik be Bán István, hogy művészetével újabb utat nyisson az Óbudán alkotó művészek számára. Három pályakép: Lazetzky Rezső textilmintarajzoló és akvarellfestő művész, lánya, B. Lazetzky Stella grafikusművész, illusztrátor és férje, Bán István textilművész kerül bemutatásra.

A Lazetzky család

Az eredetileg Lasetzky névre hallgató Ferenc a sziléziai Schlattenből érkezett a kedvező és biztató lehetőségekkel kecsegtető Óbudára a XIX. század közepén, ahol egy óbudai szőlőbirtokos legidősebb lányát, Javorek Katalint vette feleségül, s a helyi lakosság tevékenységéhez igazodva szőlőművelésbe kezdett. Fia, Lazetzky Márton már Óbudán született, a filoxéria pusztításának köszönhetően a kőműves és építőmesterséget tanulta ki, és 1900-ban feleségével nagy összegű, mintegy 4000 korona kölcsönösszeg felvételével építőmesteri műhelyt alapított.

Márton a XX. század elejének lakóház-építési hullámába sikeresen becsatlakozott, a Föld utcában tervezett és épített földszintes, klasszicizáló óbudai házakat, amelyekből több napjainkban is áll még.

A sikeres vállalkozás magával vonta a Lazetzky család egzisztenciájának megerősödését, valamint a családfő Óbuda társadalmi életében betöltött szerepének megnövekedését is, amelyet mi sem bizonyított jobban, minthogy irodája alkalmanként a Központi Kávéház volt, valamint különböző polgári testületekben (például a III. kerületi Első Magyar Nemzeti Asztaltársaságban) töltött be magas pozíciót. Lazetzky Mártonnak és Javorek Katalinnak négy gyermeke született: István, Rezső, Margit és Frigyes.

Lazetzky Rezső művészete: a gyári mintarajzoló és az autonóm akvarellfestő

Rezső 1898-ban született, és már gyermekkorában kiderült, hogy remek és éles szemű rajzoló, így 1913-ban sikeres felvételi vizsgát követően az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola díszítő festő szakán kezdte meg tanulmányait. Az intézmény a növendékek számára igen komoly művészeti stúdiumokat és kritériumtárgyakat írt elő, a hároméves alapozó és általános képzést két év specifikus díszítőfestészeti szak követett, ahol nemcsak tökéletesen megtanultak rajzolni, szerkeszteni és minden technikával festeni, hanem az adott területen fejleszthették képességeiket. Rezső festményeit látva egyértelművé válik, hogy egész életén keresztül szerette azokat a főiskolai stúdiumokat, amelyek más művészek számára száraz tanulmányokat, vagy egyenesen kötelező kényszerrajzokat jelentettek.

Szeretett gipszöntvények után rajzolni és festeni, virág-és gyümölcstanulmányokat megörökíteni, valamint sorozatban akár egyetlen tájról végtelen számú akvarell tanulmányt készíteni.

Utóbbi már az Iparművészeti Iskolában (a későbbi Iparművészeti Főiskola) valódi szenvedélyévé vált: minden vízfestő eljárást megtanult (gvas, tempera, akvarell, anilin stb.), az évek során a fény, impresszió, a köd, pára és víz megragadásának és mesterremekként való visszaadásának valódi művészévé vált. Az 1910–1920-as években az iparművészeti szakokon oktató tanárok igen magas művészi és technikai nívót tudhattak magukénak, és a művészeti élet megbecsült és jegyzett tagjai voltak. Lazetzky Rezső mesterei a tájképfestőként jegyzett Ujváry Ignác, vagy a Münchenben is tanult festő és grafikus, Sándor Béla nagy hatást gyakoroltak a fiatal művészekre. Rezső 1920-ban fejezte be tanulmányait és vette át oklevelét (diplomáját).

Bár a Lazetzky család biztos egzisztenciális alapokkal rendelkezett, az I. világháború jelentősen megnehezítette Márton építőmesteri vállalkozását. A fiatal, művészi ambíciókat dédelgető Rezső, felismerve az individuális alkotó csak művészeti alkotásokból való megélhetési modelljének kivitelezhetetlenségét, biztos megélhetés után nézett. 1921 szeptemberében jelentkezett az óbudai Textilfestőgyárba (Magyar Textil Festőgyár Rt., III. kerület, Szentendrei út 135.) mint textilminta rajzoló. A gyár vezetősége eleinte vonakodott felvenni a gyári tervezésben nem jártas, fiatal művészt, valamint kifejezték abbéli véleményüket, hogy igazi mintatervezés csak a Goldberger gyárban van, s azt is külföldi, francia művészek végzik. Lazetzky azonban nem futamodott meg.

Végigjárta a gyár összes részlegét, kitanulta a textilfestést és annak háttérmunkáit, és kezdetben ún. technikai rajzolóként (a kész mintatervekről színre bontott fóliákat rajzolt át tussal), majd textilminta tervezőként állta meg a helyét.

1927-ben már műhelyvezető, 1946-ra osztályvezető lett, és első számú iparművészként tartották őt számon. Színes, virágmintás nyomott textileket tervezett, amelyekre a fennmaradt és a kiállításon is bemutatott Mintakönyv (1950–1956) virág akvarelljeiből következtethetünk. Viseletkelmék és háztartási textilek egész sora került ki a kezei alól több évtizedes, az óbudai Textilfestőgyárban végzett munkássága alatt, ahonnan végül nyugdíjba ment.

Pályaképe végig nyomon követhető, két dátum hiányzik belőle: egy-egy év, amikor 1918-ban katonai szolgálatot látott el, s hadnagyi rangig vitte, majd feltehetően 1944-ben került sor a második hadkötelességre, mivel az 1945-ös textilfestőgyári bérjegyzék mint „visszavett” alkalmazottat, rajzolót említi.

Lazetzky Rezső tökéletes, a gyári textilmin­ták tervezéséhez szükséges rajzi ismeretei és alkalmazott művészi pályafutása mellett individuális alkotóként a hazai művészeti élet által is jegyzett akvarellfestő volt.

Az akadémista stúdiumok, de a legújabb modern, 1910–1920-as években kibontakozó művészeti irányzatok, izmusok modorában is alkotó Lazetzky a Nemzeti Szalon, a Műcsarnok ciklikusan megrendezett nagy kiállításain (Tavaszi Tárlat, Őszi Tárlat, Képzőművészeti kiállítások) rendszeresen kiállító festőként a századforduló körül erősen presztizionált akvarell tájkép és plein-air festészetének tagjaként képviseltette magát. 1944-ben, a Műterem nevű galériában (Budapest, V. kerület, Kossuth Lajos utca) megnyílt gyűjteményes kiállításán 120 akvarellt mutatott be, amelyek őt a grand art (magas művészet) berkeibe emelték: itt bemutatott festményein ifjúkora emlékeit, kedvenc nyaraló- és kiállítóhelyeit örökítette meg, Sopront, Lovrant (horvátországi város, kedvelt üdülőhely), a budai vár utcáit, Óbuda tereit festette le, vagy épp attribútumok, jellemvonások nélküli időtlen tájképeket, patakpartokat, erdei ösvényeket mutatott be. Mindig a fény, a levegő, a pillanat megragadása, az idő problémájának szintetizálása, az impresszió és az emlékezés érdekelte. Metafizikus képein az emberi alakok staffázsok csupán, jelzésszerű figurák, az emberi lét mintegy emlékei, nem is jelenvalói szerepelnek. E fentiek miatt Lazetzky Rezső tájai az emberi lélek kivetülései, a művész lelkiállapotának lírai megjelenései. 1988-ban, 90 éves korában hunyt el.

Lazetzky Stella: egy különleges grafikusművész a gyermeki lélek „szolgálatában”

Különös kapcsolat állt fent Rezső és egyetlen lánya, Lazetzky Stella között. A szintén művészi vénával megáldott Stella 1924-ben született Óbudán, és középiskolai (Orsolyita Rend Gimnáziuma, ma Szent Angéla Ferences Általános Iskola és Gimnázium, II. kerület, Budapest) tanulmányai után az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola grafikus és rajztanári szakán folytatta tanulmányait. Apjához hasonlóan ő is alapos és magas művészi képzésben részesült, az I–II. évfolyamon „általános tanfolyamon” belül elméleti és alapozó tárgyakat tanultak, a fennmaradó három év alatt pedig grafikai stúdiumokat folytattak.

Stella precíz, tökéletes vonalvezetésű rajzokat készített, és professzionális akvarellfestővé vált, tanulmányait kiváló eredménnyel végezte, 1948-ban vette át tanári és grafikusi diplomáját, ám tanárként sosem dolgozott.

Munkát a frissen megalakuló Múzeumok Országos Központjánál (MOK) vállalt mint a kiállítási tervező munkákat támogató tervező- és rajzoló grafikus. Így járta be a fővárosi és a vidéki múzeumokat. A szekszárdi Wosinsky Mór Megyei Múzeumban folytatott munkája során találkozott Bán István textilművésszel, akivel 1953-ban kötött házasságot.

Stella már pályája elején a grafikusság jegyében gyermekek számára kezdett el rajzokat, illusztrációkat készíteni, a gyermekek hangját, nézőpontját kereste, és annak szellemében alkotott.

Az 1948-ban, frissen megalakult szocialista állami képzőművészeti terjesztő vállalat, a Képcsarnok Vállalat számára független, szabadúszó mű­­­­vész­­­ként képeslapokat és kifestőkönyveket tervezett: rajzolt és festett.

A kiállításban Stella kézzel festett akvarell képeslaptervei mellett az ofszet nyomással lenyomtatott produktumok is megjelennek, így a műalkotás eredeti színe, igényessége, valamint a nyomdaipar által kínált lehetőségek is markánsan kirajzolódnak. Az 1960-as évek végére, az 1970-es évek elejére a vállalat legdominánsabb és legjelentősebb profitját a színes nyomtatott kiadványok mellett a képeslapkiadás, illetve a színes levelezőlapok publikálása jelentette. A szocializmus egyik kultúrpolitikai célkitűzése a kortárs magyar művészet bemutatásaként az alkalmazott művészeti műfajok – így a tervező és képgrafikai illusztrációk – megjelentetését határozta meg. Lazetzky Stella egyedi stílusú, játékos hangvételű képeslapjai életfordulókhoz és ünnepekhez (karácsony, húsvét) kötődtek, s megjelent bennük a magyar népmesék világa, a magyar népművészet szimbólumai, díszítményei, a magyar bábfilmekben és animációkban (Süsü, Sebaj Tóbiás) visszaköszönő középkori városok képei, rajzai. Stella rajzain a középkori architektúrájú utcák és épületek édesapja Sopront, Lovrant, Budát ábrázoló tájképeiről is származhattak. Erre külön bizonyítékként és érdekességként kínálkoznak azok az akvarell növény- és virágtanulmányok, amelyeket Lazetzky Rezső készített lánya számára.

A kiállítás első két egysége a Lazetzky család történek és családtagjainak állít emléket egy családi fotókat tartalmazó vitrinnel, valamint családfával, illetve apa és lánya művészetét bemutató műtárgyakkal és rövid leírásokkal. Az 1. terem átjáró felöli részén Bán István következik, aki Ave Maria című gobelinjét, falikárpitját feleségének szőtte nászajándékul. Bán művészete az 1. tér jobb oldali falán kezdődik el, és a 2. terem falait szentelték szövött, színes falikárpitjainak.

Bán István: iparművészként a világhírnév felé

Bán István Mohácson született, édesapja a mohácsi szellemi élet egyik neves tagjaként trafikot tartott fent, és a helyi lapot szerkesztette, írta. Fia ebből a gazdag szellemi közegből került ki. Budapestre költözött, ahol 1937 és 1941 között az Iparművészeti Főiskola (mai nevén: Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) textil szakos hallgatójaként tanult, s itt diplomázott le.

A kárpitkészítés ekkor még nem volt önálló szak, a főiskola után magyar és külföldi szövő- és kárpitkészítő műhelyekben sajátította el a kárpitszövés technikáit.

A Bán-Lazetzky. Egy óbudai művészcsalád kiállítás külön hangsúlyt fektetett a falikárpit műfaji fogalmának tisztázásra, s kiemelésre kerül Bán István korának magyar művészeti kontextusában is.

Kitekintés a falikárpitra

A falikárpit a képzőművészet és az iparművészet mostohagyermekeként XI. századi (templomi, szakrális térben való) megjelenése óta rengeteg funkcionális és műfaji változáson ment keresztül. A gyapjúból és selyemből szövött, egyházi és főúri megrendelésre készült drága, a XIX. század végéig csak az elit számára megengedhető műfaj produktumai alapvetően az egyházi és királyi, főúri épületek termeit, apszisait, folyósóit, fogadótermeit védte a hideg ellen, de a „melegítő” és térelválasztó funkció mellett még fontosabb volt a mobil freskóként is értelmezhető képes kárpit reprezentációs célt kiszolgáló potenciálja.

A „carpotlos”, kárpit szót már a Besztercei Szójegyzék is díszes szőttesként definiálja, amelyet falak és falnyílások elfedésére használtak.

A dekórum jelleg idővel – a középkorban – reprezentációs, sőt politikai propagandacélok szolgálatába állt, amikor a francia és flandriai, egész palotafalakat beborító, fémszállakkal gazdagított képes kárpitciklusok királyok, egyházi személyek morális cselekedeteinek vagy hőstetteinek (diadalmenetek) állított emléket, vagy akár mesterséges származtatástörténetet (genealógiát) mesélt el szövött képsorozatok formájában. Az évszázadok során többféle kárpitszövési technika, műfaj, valamint felhasználási terület alakult ki: volt, hogy a falikárpit puszta másodrangú dekórumként szolgált, máskor a költséges és fennmaradását nem garantált freskó helyett mozgatható „táblaképként” készült, s több alkalommal is előfordult, hogy festményeket, a grand art alkotásait (magas, nagy művészet, kanonizált művészet) másoló, azt leképző műfaj lett, ezzel elcsökevényesítve a műfaj kínálta erőt és dinamikát. A kárpitművészet akkor kezdett el hanyatlani, amikor közeli kapcsolatba került a festészettel, esetleg annak műfaji bravúrjait és színátmeneteinek végtelenségét kívánta átmenteni egy tőle merőben más és eltérő iparművészeti műfajba (Rubens, Poussin, Goya festményeinek átültetése, kvázi meghamisítása, másolása és megerőszakolása).

Magyarországon a falikárpitot gobelinnek is nevezték, egy középkori fonal- és kelmefestő család, a Gobelinek után, akiknek párizsi műhelyében 1662-ben kárpitkészítő manufaktúrát (Manu­facture Royale des Gobelins) szervezett XIV. Lajos minisztere, Colbert a nacionalista francia képes kárpit megalkotására. Valójában csak ebben a műhelyben, a hagyományos „ó-gobelinnek” is nevezett szövéstechnológiával készült falikárpitokat hívhatjuk gobelinnek. Bán István ezt a szövési technikát a párizsi Gobelin műhelyben tanulta meg.

Az európai tradícióval rendelkező szövött kárpit létrehozása a kárpit tervezőjének, a kartonrajzolónak, valamint a szövőnek egységes munkája révén valósul meg. Ezt a középkori elképzelést elevenítette föl aztán a XIX. század végén a brit William Morris által elindított Arts and Crafts mozgalom (Arts and Crafts Movement), amely fő műfajává a középkori tematikájú narratív, szövött kárpitot tette, s nem kevesebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy az ipari század tömegtermelő nihilizmusa után, a művészet révén az elveszett harmóniát és szépséget visszaszerzi, és ezzel a társadalmi változás, az esztétikai ízlés javíthatóvá válik.

Morris elmélete szerint a középkori mesterember (techné) és a késő középkor/reneszánsz individualista, autonóm művészét egységestíve az alkotó a munka minden fázisában részt vesz, tehát a kárpitnál tervez, kartont rajzol és sző.

Ez az elv folytatódott aztán a gesamtkunstwerk, összművészeti alkotás égisze és ideológiája során, amikor a falikárpit az épületekben (villák, nyaralók, szállodák, kávéházak, székházak) a kővel, a fallal együtt lélegzett, s nem csupán az épület, de annak díszítései, beépített (intarzia, mozaik, mázas csempe, terrakotta, üveg), valamint mobil díszei (a textil, falikárpit, függöny), berendezési tárgyai (bútor, lámpa, armatúra) együtt éltek egymás mellett és diskurzust folytattak. Ez az iparművészeti összműre és harmóniára való törekvés jobbára idea maradt, és a textil az 1950–1960-es években már másodlagos funkciót töltött be, dekórum maradt a lakások, szállodák falain, csarnokaiban. Bár nemzetközi szinten több textiltranszformációs és renovációs törekvés is történt (Lausanne-i Textilbiennálé, 1962), hazai területen csak 1968-ban, az avantgárd törekvéseknek helyet adó Ernst Múzeumban megnyílt Textil Falkép ’68 című tárlat hozta meg a fordulatot, amelynek hatását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a korabeli sajtó egyenesen „68-as szellemről” beszélt. Az új textil iparművész generáció technikailag és művészileg is felkészült volt, de megelégelték a régi kitaposott ösvények követését, jogokat és autonóm művészeti megnyilvánulási módokat, valamint a kárpit műfaj teljes ideológiai, műfaji és művészeti megújítását tűzték ki célul. A 68-as szellem birtokosai hittek a világ művészetek általi megújításában, jobbá tételében, a világ megváltoztathatóságában.

Bán István ebbe a hullámba kapcsolódott bele 1957-ben elkészült, szülővárosa hagyományát bemutató narratív, figurális falikárpitjával, a Brüsszeli Világkiállításon 1958-ban bemutatott, Diplome d’ Honneur díjban részesült 16 m2-es alkotásával, a Busójárással, amellyel nagy megbecsültségre és hírnévre tett szert. Az alkotás maga a mohácsi Polgármesteri Hivatal tanácstermében látható 1958 óta. Bán az 1950-es évek óta minden nagyobb iparművészeti kiállításon megjelent (országos iparművészeti kiállítások, bútor- és lakásművészeti kiállítások, nemzetközi gobelin biennálék, fal- és tértextil biennálék stb.), 1976-ig összesen 34 prominens tárlaton szerepelt műveivel.

1970-ben a nívós Csók Galériában nyílt gyűjteményes kiállítása, amely egész életpályának esszenciáját felsorakoztatta.

Bán tervezett és szőtt klasszikus, selyem- és fémszálakkal készült gobelint, a középkori, narratív falikárpitok modorában és stílusában (Középkor), készített szintén selyem- és fémszálak felhasználásával francia nagyméretű gobelint, amely a modern, nonfiguratív, vagy egy motívumból kibontott absztrahált szövött kárpitot jelenti (Kék madár), tervezett továbbá a szocializmus átlagembert kiszolgáló lakásterébe kisebb méretű, olcsóbb kivitelű (selyem és gyapjú helyett szizál és juta felhasználásával) szőtt falvédőket (Napraforgó, Nap, Piros fekete), de tervezett olyan képes kárpitokat is, amelyek korábbi művészeti iskolák (Európai iskola) stílusát és formanyelvét renoválták és transzformálták a textil nyelvén (Házaspár, Emberfej).

1985-ös, a hazai kárpitművészet negyven évét felölelő nagy, gyűjteményes, a Műcsarnokban rendezett kiállítást már nem érhette meg. 1984-ben, 61 éves korában elhunyt.

A jelen kiállítás két nagy, egybenyíló termében végigsétálva nosztalgikus, lírikus zene hallható, amely Bán István Csók Galériában megnyílt kiállításának megvágott videóetűdjeit festi alá, kíséri, és megadja az egész kiállítás alaphangulatát.

A nosztalgiát, a tiszteletadást és az emlékezést idézi fel: a műalkotások révén három alkotó, három egymástól eltérő művészeti műfaj és az adott kor képe bontakozik ki előttünk.

Lazetzky Rezsőé, aki ha más korban születik, valószínűleg csak a művészetének, akvarelltájképeinek élt volna, lányáé, Lazetzky Stelláé, aki az épp újra felfedezett illusztrációs munkája révén napjainkban még fényesebb karriert futhatna be, csupán az általa képviselt műfajnak magasabb rangra való emelkedése által, és végül Bán Istváné, aki az 1960-as évek falikárpit műfaji forradalma által kínált lehetőségek miatt biztos egzisztenciális alapot létrehozva, egészen alkotóművészetének tudott élni, s tette ezt úgy, hogy nemzetközi elismertséget is szerzett magának – kárpitalkotásainak jelentős része a tengerentúli magángyűjteményekben kapott helyet. Három kivételes tehetségű, Óbudán élő és alkotó iparművészt hozott el tehát a Bán-Lazetzky tárlat a mai kor nézői és múzeumlátogatói számára.

A középkori egyetemek kialakulása

Az európai kultúra kialakításában és fejlesztésében kulcsszerepet játszott a képzett értelmiség, mely kiművelt emberfők a korabeli egyetemekről kerültek ki. A középkori egyetemek többségében az uralkodók kezdeményezésével alakultak meg, és nyerték el a pápai vagy császári jóváhagyást működésükhöz. A legjelentősebb intézmények rövid időn belül egyes tudományágak európai hírű központjaivá váltak, így pl. Bologna a jogi, Párizs a teológiai és filozófiai tudományok fellegvárának számított.

A közép-európai régióban Prágában alakult meg az első ismert egyetem 1348-ban. Ezt követte az 1364-es krakkói, majd az 1365-ös bécsi alapítás.

Magyar szempontból ez utóbbi volt a legjelentősebb intézmény, ahol korán kialakult az önálló magyar „akadémiai nemzet”, melytől kezdve szinte folyamatos volt a magyar hallgatók jelenléte az osztrák városban. Prága iránt a XIV. század második felétől, a krakkói egyetemért a XV. századtól nőtt meg a magyar hallgatók érdeklődése: ismert pl. olyan időszak, amikor a diákok egynegyedét a magyarok tették ki Krakkóban. Az első magyarországi egyetem 1367-es létesítéséig az említetteken kívül még több tucat egyetemalapításra került sor Európában. A kutatások szerint 18 Itáliában, 10 a későbbi Franciaország területén, 7 az Ibériai félszigeten, 2 Angliában és 3 Közép-Európában jött létre.

Az első, régészeti feltárásokkal is bizonyított magyarországi egyetemet Nagy Lajos alapította Pécsett. A király kérésére az intézmény működéséhez Boldog V. Orbán pápa adott engedélyt pápai bullájában:

„Orbán püspök, Isten szolgáinak szolgája. Üdvözlet és apostoli áldásunk Krisztusban igen szeretett fiunknak, Lajosnak, Magyarország dicső királyának. Illik, hogy a királyi felség ne csupán fenntartsa az általa az állam javára és hasznára nagylelkűen juttatott javakat, hanem kegyes adományaival gyarapítsa is azokat… állíttassék fel eme főiskola, és örök időkre működjék mind az egyházi és polgári jogban, mind bármely más tisztes tudományszakban, a teológia kivételével; az ott tanítók és tanulók örvendjenek a studium generalén tartózkodó és tanító doktoroknak és tanulóknak adományozott valamennyi előjognak, szabadságnak és mentességnek, és éljenek ezekkel…” (Viterbo, 1367. szeptember 2.).

Az egyetem szervezetét és működési rendjét szabályozó oklevél ‒ Krakkó és Bécs univerzitásához hasonlóan ‒ nem adott lehetőséget a teológiai fakultás létrehozására, de a jogtudományi kar létesítését külön is kiemelte. Engedélyezte továbbá a magiszteri és a doktori fokozat adományozását is.

A pécsi studium generale történetéről nagyon kevés ismeret áll rendelkezésre, ugyanis a török uralom (1543–1686) és a két keresztény ostrom (1664; 1686) alatt a dokumentumok többsége megsemmisült. Az első magyar egyetem azonban valószínűleg az uralkodó halála után megszűnt, és feltehetően mint káptalani iskola (schola maior) működött tovább.

Egyetemalapítás Óbudán

Nagy Lajos halálával kihalt a magyar Anjou-ház utolsó férfisarja, ezért két lánya, Hedvig és Mária örökölte a trónt. Hedvig a bárók akarata szerint Lengyelország uralkodója lett, Mária pedig Magyarország királynője, és ezzel megszűnt a két ország perszonáluniója.

Szinte azonnal megindult a verseny Mária kezéért. Jelentős viszályt követően a bárók Zsigmond mögé sorakoztak fel, aki 1385-ben feleségül vette Máriát, 1387-ben pedig királlyá koronázták.

Luxemburgi Zsigmond király a pécsi egyetem kudarca után új helyszínt keresett, most már közelebb fővárosához. A szervezés lassúságát jellemzi, hogy 1395. január 18-án Rómában tartózkodott az óbudai prépost, de csak október 6-án adta ki IX. Bonifác pápa az alapítást megerősítő levelet. Az Óbudai Egyetem ‒ IX. Bonifác pápa Luxemburgi Zsigmond kérésére kiadott ‒ első alapítólevelével az ország második, a főváros első egyeteme alakult meg.

A négy fakultásból álló Universitas Budensis alapító okirata nem maradt fenn. A pápai bulla a budai prépostság jövedelmeit az egyetem ellátására szánta. Az alapító levéllel együtt adta ki a pápa az engedélyt Szántai Lukács óbudai prépostnak, hogy az egyetem kancellárja legyen.

„Mi tehát személyedet kegyes kedvezésünkben szándékozván részeltetni, ebbéli kérésedtől indíttatva jelen okmánnyal megadjuk kegyességednek, hogy a Szent Péter egyház prépostságát Óbudán, a veszprémi egyházmegyében…, minden jogával és tartozékával, a fent nevezett csanádi vagy más egyházzal együtt, ahová esetleg helyeznek majd, felszentelésed megtörténte és a püspökszentelésre vonatkozó kánonok által megszabott idő eltelte után is élethossziglan megtarthasd, ugyanezen prépostság hasznait, bevételeit és jövedelmeit megkaphasd, és a nevezett város, Óbuda iskolájának kancellári tisztségét szabadon betölthesd.” (Róma, 1395. október 6.).

Johannes de Horow, a Bécsi Egyetem bölcsészkarának magisztere 1396 nyarán került az Óbudai Egyetemre. A századfordulót követően több más neves tanár kezdte meg oktatói tevékenységét – köztük Makrai Benedek, a prágai, párizsi és páduai egyetem bölcsész és egyházjogi mestere, Johannes Wrede, aki még 1402-ben nyerte el a budai prépostság olvasókanonoki prebendáját, Matheus de Diernach és Thomas de Wissenburg, mindketten az egyházjog tanárai –, valamennyien az óbudai káptalan préposti és kanonoki javadalmaiból kapták a fizetést.

Mária királynő 1395. május 17-én meghalt. Szántai Lukács 1397. március 22-én a váradi püspökség élére került, megtartván az egyetem kancellári feladatait.

Erre utal, hogy az 1398. évi pecsétje feliratán is szerepel az óbudai intézmény kancellársága (cancellarii studi… Veteris Budensis). A kor belviszályai között az egyetemet feltehetően 1403-ban Zsigmond király bezáratta.

Zsigmond uralmának megszilárdítását követően, 1405-ben új királynét koronáztak meg, Cillei Borbálát. 1406-ban Lukács kancellár halála rádöbbenthette az uralkodót a magyar egyetem hiányára, arra, hogy szüksége van a hazai viszonyokban tájékozott, a problémákat korszerűen megfogalmazó, adott esetben érvanyagot is biztosító értelmiségre.

A főváros első egyetemének újbóli megnyitása

A középkori magyar királyság Luxemburgi Zsigmond király alatt vált európai hatalmi tényezővé. A király származása, politikai orientációjára épülő tevékenysége egyaránt a korabeli nyugat- és kelet-európai integrációban öltött testet.

Sokra becsülte a tudást, az intelligenciát, európai hírű tudósokat, államférfiakat vonzott maga köré. Neki tulajdonítják azt a mondást, miszerint „Lovaggá egy nap alatt ezret is üthetek, de doktorrá ezer nap alatt egyet sem”.

Luxemburgi Zsigmond a pápasággal való viszonya rendezését követően, a belviszályok elültével, 1410 májusában olasz polgárból lett bizalmas emberét, Ozorai Pipót küldte Bolognába a pápa üdvözlésére. 1410 elején Zsigmond segítette Branda Castiglione piacenzai püspök kiszabadítását Orlando Pallavicino rablólovag fogságából. Ozorai Pipónak pedig sikerült elérnie, hogy XXIII. János éppen a piacenzai főpapot tegye a magyarországi bíboros legátusává.

Branda Castiglione püspök Bolognában, 1410. augusztus 1-jén keltezett két irattal kapott megbízást az egyetem létesítésének kérdésében. Az elsőben megbízást kapott arra, hogy keressen megfelelő helyet Magyarországon az egyetemnek, mely feladat még az elindulása előtt eldőlt: a hely Óbuda lehet. A Brandánál lévő másik pápai rendelkezés szerint Zsigmond kérésére négy karból álló óbudai egyetem létesüljön, a párizsi, bolognai, oxfordi, kölni egyetemek kiváltságaival, vagyis teológiai, kánon- és civiljogi, orvostudományi, bölcsészeti karokkal. XXIII. János pápa Branda püspökhöz írt levelében kérte, hogy készítsen jelentést egy Magyarországon felállítandó egyetem működési feltételeiről:

„… gyarapodásuk iránt atyai szeretettel viseltetvén jóvá kívánjuk hagyni az említett király ebbéli óhaját, és Magyarországot, illetve a többi, a mondott király uralma alá tartozó országot studium generaléval ékesíteni akarjuk. Testvérségednek… jelen okirattal teljes hatáskört engedünk, hogy Magyarországon vagy királyának uralma alá tartozó más országban, vagy tartományokban felállítsa azt, tekintélyünkkel felruházva és a mondott király tanácsát is figyelembe véve tájékozódjék a doktorok, magiszterek, tanítók és a többiek felől, akik ott kötelesek működni, s a fentebb mondottakkal és minden körülményükkel kapcsolatban alaposan megvizsgálja az igazságot, és amit a fent nevezett helység alkalmassága és az egyéb körülmények tekintetében eme tájékozódás és vizsgálat során tapasztal, közölje velünk minél előbb…”

Az 1410-es pápai bulla eredetiben nem, csak a Vatikáni Titkos Levéltár másolataként maradt fenn (Registra Lateranensia, 147. kötet, 74r–75v oldalak). A pápai registrumban az általánosan használt formulákat a bemásoláskor elhagyták, és a kihagyásokat etc. (stb.) utalással jelölték. A pápai bulla magyar nyelvű következő idézetét ‒ a korábbi kiadások figyelembevételével ‒ átírta és fordította Prof. Dr. Érszegi Géza.

„… Mivel tehát – mint a minap Krisztusban igen szeretett fiunk, Zsigmond, Magyarország felséges királya nevében kifejtették előttünk – eme király nem csupán ezen állam és saját országa, Magyarország, hanem más szomszédos országok és tartományok lakóinak hasznát és boldogulását is szem előtt tartó dicséretes törekvésében nagyon szeretné, hogy városában, Óbudán, a veszprémi egyházmegyében, a mondott Magyarországon, erre a legnagyobb mértékben alkalmas és megfelelő helyen fekszik, létesüljön és állíttassák fel az Apostoli Szék által egyetem minden lehetőséggel, hogy ott is erősödjék a hit, művelődjenek az egyszerű emberek, ügyeljenek az ítélet méltányosságára, gyarapodjék az értelem és tudás az emberekben.

Mivel alaposan megfontoltuk ezt és a hitének és odaadásának azt a kivételes őszinteségét, mellyel mind ezen király, mind hajdani elődei, azon ország királyai irántunk és a római egyház iránt viseltettek, ahogy maga a király is közismerten viseltetik, ezért attól a forró vágytól vezérelve, hogy ezen ország és város, továbbá a fent nevezett részek gyarapodjanak a tudomány adományai révén, s teremjenek érett ítéletükkel kitűnő, az erények ékességétől övezett és különböző lehetőségek adta érdemekben kiművelt férfiakat, és övék legyen a tudományok csörgedező forrása, melynek bőségéből mindnyájan meríthetnek, akik megmártózni vágynak a betűk nyújtotta tudományokban.

Tehát mindezeket alaposan mérlegelve, különösen a mondott város megfelelő voltát, mely – mint mondják – eme ország többi nagy- és kisvárosa között a tudás magvainak sokasítására és áldásos csíráinak gyarapítására kiváltképpen alkalmas és megfelelő, s nem csupán ezen ország, város és a körülötte elterülő vidékek lakosainak hasznára és előnyére, hanem másoknak is, akik emiatt a világ minden tájától a mondott városba özönlenek, buzgó atyai gondoskodással törekszünk, a mondott király ebben az ügyben benyújtott kegyes kérvényeire igent mondunk, bíboros testvéreink tanácsára apostoli tekintélyünknél fogva jelen okirattal elhatároztuk és elrendeltük, hogy a mondott városban, Óbudán ezután egyetem legyen, s örök időkre virágozzék ott mind a szent teológia, a kánoni és polgári jog, a gyógyítás és a szabad művészetek, mind valamennyi engedélyezett tudomány művelésében.

Továbbá, hogy az ott tanítók, előadók és tanulók élvezzenek minden előjogot, szabadságot, kiváltságot, mentességet és kedvezményt, és éljenek velük, melyeket a párizsi, a bolognai, a lincolni egyházmegyében lévő oxfordi és a kölni egyetemeken tartózkodó doktoroknak, magisztereknek, előadóknak és diákoknak, különösképpen a Szentírással foglalkozóknak, az Apostoli Szék, a Római Birodalom vagy bárki más adományozott…”

Az újjáalapított Óbudai Egyetem kancellárja továbbra is a budai prépost volt.

E tisztségre 1411-ben Zsigmond a Bécsi Egyetem teológiai karáról Budára hívott Gelderni Sluter Lambert hit- és bölcsészettudományi magisztert nevezte ki, aki maga tanította a kánonjogot.

Lambert 1418 körül elkerült Budáról, egy év múlva a Bécsi Egyetem rektora lett.

A kutatások adatai azt mutatják, hogy a kiváló tanári karnak köszönhetően nőtt az érdeklődés az egyetem képzése iránt, és az itt elnyert baccalaureusi fokozattal kérték felvételüket magyar diákok más közép-európai egyetemre a magiszteri és a doktori fokozat megszerzésére. Ezt támasztja alá a Bécsi Egyetem Művészeti Karának jelentése, miszerint 1412. május 23-án Briccius de Pest magyar tudós átvételét kérte a Bécsi Egyetem baccalaureusainak sorába. Hasonló feljegyzés található Nicolaus de Themeswarról, akit a Bécsi Egyetem 1415-ben átvett az Óbudai Egyetemről, és egy későbbi feljegyzés szerint 1419-ben már a Művészeti Kar tanára volt.

Az egyetem újjáalapítását követő időszak meghatározó eseménye volt a konstanzi zsinat, amelynek előkészítésben és lebonyolításában jelentős szerepet játszott Zsigmond király. Az Óbudai Egyetem tanárai közül ‒ Ulrich von Richental korabeli krónikájának adatai szerint, a nagy európai egyetemekhez hasonlóan ‒ heten részt vettek az 1414. november 1-jére összehívott konstanzi zsinaton. A zsinati egyetemi delegáció vezetője „Lamperthus Propst zu Ofen” volt, vagyis a már említett Lambert óbudai prépost, az egyetem kancellárja.

A krónikában megnevezett tanárok egy részének budai működése nem bizonyítható. A tanárok között ott volt Henricus Praepositus Budensis, a teológia doktora, Matheus de Diernach és Thomas de Wissenburg, mindketten az egyházjog tanárai. A tagok között szerepelt még Tadeus de Vicomercato és Nicolaus Bissnaw (Bissnem), mindketten jogi doktorok voltak.

Hála Ulrich von Richentalnak, ismert az Óbudai Egyetem, a Studium generale címere. Richental krónikájának több régi kézirata és korai nyomtatott kiadása ismert. A legismertebb 1483-i augsburgi kiadásban megjelent címer vágott pajzsán a felső, vörös mezőben zöld hármashalmon ezüst kettőskereszt nyugszik, az alsó, kék mezőben balról benyúló ezüst ingű kar kapcsos, barna kötésű, arany lapszélű, zárt könyvet tart.

A könyv a hagyomány szerint a grammatika, a bölcsesség, a hírnév jelvénye volt, de azonosították az egyetem anyakönyvével, vagy kiváltságainak könyvével, sőt a Bibliával is.

Ma is élő, átvitt értelemben jelenthette a tankönyvet, a bölcsesség birtoklásának, a tanulásnak, tudásnak a jelképét is.

Az Óbudai Egyetem megszűnését követően a mai Budapest területén több száz évig nem működött egyetem.

A fővárosban egyetem akkor jött létre ismét, amikor Pázmány Péter esztergomi érsek 1635-ben Nagyszombatban alapított intézményét 1777-ben Mária Terézia királynő Nagyszombatról Budára helyezte át.

1780-ban díszes oklevélben ‒ az általa adományozott új, címeres pecséteket is belefoglalva ‒ adta ki az új székhelyen működő egyetem kiváltságait. A címer tervezője ismerhette a konstanzi zsinaton szereplő óbudai egyetemi címert, és ennek a Richental-krónika augsburgi kiadásában kinyomtatott változatát alapul véve készítette el az új egyetemi bélyegzőket.

Az utókor tisztelete

A Budapesti Műszaki Főiskola Szenátusának kezdeményezésére a Magyar Köztársaság Országgyűlése 2009. november 23-án elfogadta azt a törvényjavaslatot, amelynek megfelelően az intézmény – illetve a jogelődjei, a Bánki Donát Műszaki Főiskola, a Kandó Kálmán Műszaki Főiskola, a Könnyűipari Műszaki Főiskola – jogutódjaként 2010. január elsején megkezdte működését a XXI. századi Óbudai Egyetem. A Felsőoktatási Minőségi Díjjal kitüntetett intézmény a középkori Óbudai Egyetem szellemiségét kívánta életben tartani a tradíciók ápolásával és a haladás, a fejlődés együttes biztosításával.

Az utókor méltán emlékezik tisztelettel az államférfire, ezt bizonyítják a határainkon belül és azon túl elhelyezett, az uralkodót ábrázoló köztéri szobrok. Az Óbudai Egyetem 1410-es újjáalapításának 600. évfordulója alkalmából a mai Óbudai Egyetem állíttatta Zsigmond király szobrát a Zsigmond Király Főiskolával és Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatával közösen az egyetem központi épültével szemben lévő Egyetem Parkban. Az alkotás a Képzőművészeti Egyetemen készült, Csányi Katalin szobrászművész munkája.

Az egyetem 2010 szeptemberében tudományos konferenciát rendezett  Államalapítástól egyetem­alapításig címmel Szent István koronázásának 1010. és az Óbudai Egyetem újjáalapításának 600. évfordulója alkalmából. A kiemelkedő esemény fővédnöke Schmitt Pál, a Magyar Köztársaság elnöke, Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek és Juliusz Janusz, Magyarország Apostoli Nunciusa voltak.

A konferenciamegnyitó záró mozzanataként Gáti József kancellár nyitotta meg az aulában rendezett kettős kiállítást. Az első, mintegy 19 tablóból álló, Koronázási jelvények: Szent Korona, koronázási palást és jogar című tablósorozat Szelényi Károly fotóművész koronázási jelképeket ábrázoló képeiből mutatott be összeállítást. A második kiállítás a középkori Óbudai Egyetem alapításának állított emléket. A tárlat különlegessége a Vatikáni Titkos Levéltár másolataként fennmaradt 1410-es pápai bulla első magyarországi bemutatása volt. Végezetül ismertette az ezen alkalomra kiadott, Óbudai Egyetem című kiadványt, amely betekintést nyújt az egyetem épülete alatt feltárt római kori emlékanyagba, a középkori Óbudai Egyetem létesítésébe, és szemlélteti a mai egyetem mindennapjait.

Ez alkalommal került sor a Doberdó úti Szent Vér kápolna ünnepélyes használatba vételére, melynek keretében az egyházi személyiségek ‒ Juliusz Janusz, Magyarország Apostoli Nunciusa, Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház Északi Egyházkerületének püspöke, a Lutheránus Világszövetség alelnöke és Pákozdi István egyetemi lelkész ‒ ünnepélyesen megáldották a kis kápolnát, majd megválasztották Pál apostolt az egyetem védőszentjévé.

(A szerzők: Dr. Gáti József c. egyetemi docens, Dr. Némethy Krisztina tudományszervező az Óbudai Egyetem munkatársai)

Sokan tudják önről, hogy a Magyar Rádió Gyermekkórusában kezdett el énekelni, azt talán kevesebben, hogy tizenkét éves korában a kórussal már bejárta a fél világot.

Ott kezdeném, hogy Óbudán nőttem föl. A Harcsa utcában laktunk, minden reggel hatkor fölkeltem, megittam a kis kakaómat, fölszálltam a 66-os villamosra, és hétéves koromtól egyedül mentem iskolába a Somogyi Béla utcába. Ott voltam este hatig, aztán fölültem a 66-os villamosra, és hazamentem Óbudára.

Az általános iskolában működött a gyerekkórus?

Igen. Felvételizni kellett, és a nyolcszáz jelentkezőből körülbelül harmincat, negyvenet vettek fel. Bejártuk a világot Amerikától Olaszországon és Finnországon át Japánig. Minden évben két-három nagy turnéra mentünk.

A hatvanas évek szürke Magyarországából Amerikában találta magát, ahol minden nagyobb, színesebb, nem beszélve a gazdagságról, és például banánt nem csak ünnepek előtt lehetett kapni, mint idehaza. Hogyan élte meg kisgyerekként a változásokat?

Istenien! Nagyon élveztem, fantasztikus élmény volt Amerika. Például amikor megérkeztünk New Yorkba, és utaztunk be a busszal a városba a négy- vagy hatsávos úton, előre álltam a sofőr mellé, és csak néztem, hogyan csillogott minden körülöttünk. Pláne karácsonykor, abban az óriási fényáradatban. Ott nekünk, gyerekeknek nagyon kinyílt a szemünk, és amikor hazajöttünk, kerestük, hogy az a sok csoda itthon hol van?

Furcsa lehetett megélni a disszonanciát.

Nem volt annyira furcsa, mert igazából örültünk mindennek. Szerintem egy gyerek másképp áll a dolgokhoz. Bevallom őszintén, én próbálok is gyerek maradni, vissza a gyökerekhez jelszóval. Amerikában fantasztikus élményeket szereztünk, arról nem beszélve, hogy rengeteget tanultunk, reggeltől estig kóruspróba volt.

Kint hallottam először Aretha Franklint a rádióban, pont a Respect című dala volt a nagy sláger 1965-ben. Teljesen elájultam, és csak őt hallgattam, hogy igen, ez az én műfajom. Hogy hogyan jött egy fekete énekesnő nálam a képbe, nem tudom, de megtanultam az összes Aretha Franklin-dalt.

Még akkor, gyerekkorában?

Persze. Leírtam a szövegeit fonetikusan, meg is vannak még ezek a jegyzeteim.

Melyik dal a kedvence Aretha repertoárjából?

A Respectet imádom meg a Chain of Foolst. Ezeket mindig elénekelem, és a közönség is nagyon szereti.

A gyermekkórussal külföldön fellépni, hogy úgy mondjam, fizetős munka volt?

Kaptunk fizetést. Nagyon sokat dolgoztunk. Mi elég szegény család voltunk, azt tudom, hogy Anyut én öltöztettem. Külföldön soha nem babákat meg játékokat vettem, hanem ruhákat, cipőket a nővéremnek is. Tizennégy évesen már kiöregedtem a gyerekkórusból, de visszahívtak mindig, még tizenhat évesen is. Az a matrózruha még most is rám jön.

Miket énekelt a gyerekkórus?

Bartók- és Kodály-műveket természetesen, aztán német klasszikusokat, például Süssmayr gyermek­operát. A Zeneakadémián rendszeresen felléptünk, és Ferencsik János vezényelt. Egy életre szólhatott volna ez az „álom”, de ugye tizennégy éves korunkban hivatalosan vége lett.

Általános után a konziba akartam menni, de Édesanyám nem ajánlotta, azt mondta, hogy énekesnő sok van, így a Vas utcai közgazdasági technikumban folytattam. Jót is tett nekem, ez tény és való.

Ott hallott engem énekelni Miklós Tibor, megfogta a kezem, és elhívott énekelni a Korong együttesbe. Anyu azt mondta, ha vigyáz rám a Tibike, akkor elenged, és a Tibike vigyázott rám. Tizenöt éves koromban, 1969 elején már velük léptem föl.

Amatőr zenekarról beszélünk, ugye?

Akkor álltak össze. A salgótarjáni amatőr rockfesztiválon első díjat nyertünk. Aretha Fanklineket is énekeltem a Korongban. Aztán később Várkonyi Mátyás, akivel együtt szerepeltem a gyerekkórusban, szólt nekem, hogy alakítsak egy vokált, mert az induló rockcsapatukhoz, a Generálhoz kellenének csajok is. Összehoztam a Mikroliedet. Közben már a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola dzsessz tanszakára jártam, valamint Köllő Miklósnál pantomimeztem. Szóval az első Mikorlied felállás úgy nézett ki, hogy  Selényi Hédike, Várszegi Éva meg én, és elkezdtünk próbálni a Generállal.

A Mikorlied önállóan is fellépett, vagy csak a Generállal?

Ez egy érdekes történet. Én úgy gondoltam, hogy önállóan is foguk dolgozni, de Várkonyi Matyi csak a Generálhoz akart kapcsolni minket. Én szólót is szerettem volna énekelni, de mivel erre nem volt lehetőség, még az elején otthagytam a vokált. A helyemre beszállt Herczku Annamária, szintén a gyerekkórusból, és így mentek 1972-ben a Ki Mit Tud?-ra a Mit tehet az ember című dalukkal, én pedig beléptem Szigeti Edittel a Virginia együttesbe, és mi is szerepeltünk a Ki Mit Tud?-on.

A Mikrolidben számos lány megfordult. Mindenki a gyerekkórusban kezdte?

Igen. Most is tartom velük a kapcsolatot, nagyon jó barátnők vagyunk. A kórus egy nagyon erős mag volt.

Aztán később újra visszatért a Mikroliedbe.

1973-ban visszahívott Erdős Péter (lemezgyári menedzser, popcézár – a szerk.). Azt mondta a Generálnak, hogy a csajokkal, a Mikrolieddel külön is akar foglalkozni. De egyik csaj sem akart „kedves” lenni Erdős Péterhez, és emiatt nem csináltak velünk külön is lemezt, pedig én azért mentem vissza.

A Generál 1975-ben jelentősen átalakult, és megszűnt a Mikorlied vokál.

Szólistaként kezdtem el dolgozni. Kiküldtek fesztiválokra, és mindenhol megnyertem. Gottwaldov, Gdansk, Kelet-Berlin, Szófia – akkor nekem nagyon beindult a külföldi karrierem. A rádióban leadtam a saját dalaimat, ők kiválasztották a nekik tetszőket, Bágya András pedig hangszerelt nekem. A Generál után először a V’73-mal dolgoztam, aztán az Apostollal folytattam.

A Generált követően is megmaradt a populárisabb rock műfajában, és feldolgozásokat készített. Azt mondta az anyukám, Nem tilthatom meg…

Már az Apostollal dolgoztam, és Németh Zoli, aki egy fantasztikus zenész, adta az ötletet, hogy foglalkozzak régi nótákkal. A magyar dalok feldolgozásában első voltam, addig még senki sem csinált ilyet.

Emlékszem, ezek a számok más felfogásban, más hangszerelésben szólaltak meg, mint az eredetiek. ­Funkysan, soulosan, fúvósokkal, a „kiscsajos” figurájához igazítva.

Nagyon jól dolgozták föl zeneileg ezeket a számokat. Az 1958-as boogie-woogie klubban maradt rockos.

Megalakítottam a Bódy Magdi és együttesét, és mivel megnyertem a Tessék választani! első díját, lehetőséget kaptam felvenni a rádióban az első nagylemezem anyagát, már a saját zenekarommal, „lányos-rockos” stílusban.

Fantasztikus négy zenésszel dolgoztam: Debreczeni Csabával, Marshalkó Zoltánnal, Pepóval és Aszalos Zoltánnal. Ezek a dalok elindították a karrieremet, és aztán jött az első saját szerzeményem, az Akarom, hogy sírni láss, amit a mai napig énekelek.

Akkoriban már gondolt arra, hogy dzsesszt is énekeljen?

Nem. Egyébként a soult, a bluest sem favorizálták a Magyar Rádió illetékesei, mert szerintük a közönség nem szerette. A lassú, bluesos Akarom, hogy sírni lásst még elfogadták, de folytatása nem lehetett sajnos. A saját dolgaim mellett vokáloztam, például Máté Péter első nagylemezén, biztos emlékszik azokra a magas hangokra – na, az én vagyok.

Azért vannak a jó barátok… a mai napig nagy sláger.

Máté Péter azt mondta, Magdikám, azt csinálsz, amit akarsz… és nagyon örült azoknak az új stílusú hajlításoknak. Dolgoztam Koncz Zsuzsával, Cinivel, Zoránnal, és korábban Szörényi betiltott lemezén mi vokáloztunk a Mikrolieddel. Ha te jár-nál ott a-hol én jár-tam… lálá lá… milyen jó dalok voltak, emlékszik?

Hogyne! Az Utazás egy kitűnő lemez volt.

Az együttesemmel bejártuk Kelet-Európát, a turnékon 10–20 ezres csarnokokban is játszottunk.

Hogyan találkozott a KFT-vel?

Hazajöttem egy nagy turnéról, és a férjem javasolta, hogy hallgassak meg egy együttest, a Küllő­rojtot. Nagyon megtetszett a zenéjük. Előzőleg Kelet-Berlinben voltam fél évig, megismertem Nina Hagent, imádtam őt, ő tényleg a punk királynője volt. Tetszett, hogy a punkon belül több stílust variált, és én is ezt szerettem volna megvalósítani a Küllőrojtból alakult KFT-vel. Összeálltunk 1980-ban, egy évig próbáltunk. Ők is írtak dalokat, én is. Az 1981-es

Táncdalfesztiválra készülve ideadták nekem a Bábu vagy című nótát. Otthon elkezdtem rá pantomimezni, és aztán mondtam Laár Andrásnak, hogy kifesteném magam ehhez a dalhoz. Tetszett neki az ötlet. Aztán őt is kifestettem, és így mentünk le próbára, ahol mindenki beájult. Őket is kifestettem. Így kezdődött.

Aztán megmutattam a fiúknak, hogy zenélés közben milyen pantomim mozgást végezzenek. Jól vették, nagyon ügyesek is voltak, így kezdtünk el koncertezni, és a fesztiválra már profin összeállt az egész.

De a fesztiválon nem a Bábu vagy nótát énekelte.

Mondtam a fiúknak, az legyen a tiétek, én pedig a Sakkfigurákat fogom megcsinálni kicsit másképp. Varrattam magamnak egy teljesen átlátszó nejlon ruhát, alávettem egy szűk kék dresszt, és a próbán szóltam a tévéseknek, hogy mozogni nem fogok, csak az arcommal fogom eljátszani az egészet.

Mindkét szám és az előadásuk szokatlan módja óriási sikert hozott.

Pedig már akkor éreztem, hogy valami baj lesz. Még a fesztivál előtt leadtam a nagylemezünk anyagát, amit az Omega stúdiójában vettünk föl, a fiúk dalai mellett benne voltam én is a sajátjaimmal. Aztán nagy csend következett. A fesztiválon a fiúk már nem köszöntek nekem vissza. Elkezdődött a borzadály. Erdős Péter kivett engem a csapatból, nem akarta, hogy egy újabb együttes énekesnő szólistával megjelenjen a placcon.

Ja, hogy a Neotonnak Csepregi Évával ne legyen vetélytársa? De hát teljesen más stílus volt a kettő. Nem fértek volna el a piacon?

Az Erdős úgy gondolta, hogy csak egy lehet, én csak ezt tudom elképzelni. A KFT-t engedte, mert mégiscsak feltűnő produkcióval jöttek ki.

Így egyik percről a másikra már nem volt együttesem. Kimentem egyedül Bulgáriába turnézni, egy kinti zenekarral léptem föl. Ott találkoztam egy kanadai fiúval, aki megkérte a kezem. Így kerültem Kanadába.

Történt egy óriási törés az életében, de egyidejűleg nagy lehetőséget is kapott, hogy máshol folytathassa…

Soha nem akartam igazán kimenni, de azt mondtam, ha ez van, nem tudok mit csinálni. Az Erdős nagy úr volt, már egyedül sem igazán engedett dolgozni. Engem háromszor hívott be magához, hogy legyek hozzá „kedves”. Nem lettem. Először 1972-ben a Ki Mit Tud?-ról hívott be: nagyobb sztárt favagok (sic) magából, mint a Koncz Zsuzsa – mondta. A második alkalom a Mikrolied idejében volt, a harmadik pedig 1981-ben.

Kanadában hogyan kezdődött?

Ottawában éltünk a férjemmel. Elmentem egy külföldieknek fenntartott állami nyelviskolába, ahol volt kétmillió kínai és öten Európából. A férjemmel németül beszéltem, énekeltem már angolul, de mindenekelőtt meg akartam tanulni rendesen az angol nyelvet. A hideg, zord télben mentem az iskolába minden nap. Ötünket, európaiakat különvettek egy osztályba, gyorsan tanultunk, fél év alatt elvégeztem, közben színészeket kezdtem el tanítani énekelni.

Megnyertem egy rádiós dalversenyt saját számommal, saját zenekarommal. Velük átmentem Torontóba játszani, ott egy külön stúdiómban is tanítottam éneket, majd az együttesemmel körbeturnéztuk Kanadát.

Milyen dalokkal lépett fel?

Saját számokkal, amiket már kint írtam. Azokkal lehetett ott igazán érvényesülni. Megjelentek nagylemezen is. A kanadai időszak hét évig tartott, de közben minden nyáron lementem New Yorkba egy barátnőmhöz. A hetedik alkalommal fél évig laktam nála, majd már nem mentem vissza Kanadába. A férjem Ottawában maradt, én pedig New Yorkban töltöttem másik hét évet.

Gondolom, Kanada után New York a maga kulturális, azon belül a rendkívül sokszínű zenei életével, a mindenféle stílusok és irányzatok jelenlétével, a magasabb szinten is lehetséges érvényesülés lehetőségével nagy esélyt kínált.

Ezért is ragadtam ott. Valahogy mindig szerencsém volt, rossz történeteim soha nem voltak kint. Borzasztó jól éreztem magam, kiváló zenészekkel dolgozhattam Manhattanban, a Village negyed több klubjában, az együttesek közül a Special EFX-t emelném ki, lemezt is vettünk föl. Találkoztam Madonnával és Michael Boltonnal, egy színpadon léptem föl Tina Turnerrel. Különböző stúdiók felkérésére reklámokhoz is írtam zenét. Sokat tanultam és dolgoztam, az élet iskolája nekem New Yorkban volt. Magyarországról kijártak hozzám dzsessz-zenészek, Szakcsi Lakatos Béla, Dés Laci… rengeteget beszélgettünk a kinti és a hazai zenei életről, és Dés lemezét Michael Brecker menedzserének figyelmébe ajánlottam.

Mivel férjhez ment egy nyugati állampolgárhoz, az akkori magyar törvények szerint legálisan tartózkodott Kanadában, így bármikor haza is látogathatott. Hazajárt?

Karácsonykor mindig hazajöttem.

És aztán végleg hazatért.

Anyu egyszer felhívott, és annyit mondott, meghalok, ha nem jössz haza. Ilyen egyszerű volt az egész. 1995-ben történt. Nem bántam meg. Jó volt az a New York, de ott borzasztó gyorsan változott a zenei élet, az új stílusok, vonulatok megjelenésével a körülmények megváltoztak, a zenei közeg minősége, hogy úgy mondjam, gyengült.

Arra gondol, hogy megjelent a szintipop, a rap, a house, és még nem tudom mik?

Igen. Ebben a zenei környezetben én már nem éreztem annyira jól magam. Jaj, eszembe jutott valami! New Yorkban jártam gospel kórusokba énekelni, ami nekem nagyon fontos volt.

Egy koncertem után feljött a színpadra egy kétszáz kilós fekete nő, ölelgetett magához – én úgy a mellkasáig értem –, és mondogatta, hogy neked fekete lelked és fekete hangod van. Teljesen elolvadtam. Ez a reakció minden díjjal felért nekem. Szóval én köztük éreztem jól magam.

A saját dalai milyen stílusban vagy stílusokban szólaltak meg?

Bluesos, rhythm and bluesos stílusban. De fehér vonalban, ami nagyon más, mint a fekete előadásmód.

Mi a különbség?

Olyan, mint amikor egy cigány ember elénekel egy cigány dalt. Én is eléneklem, de nem olyan hajlításokkal, nem olyan fajta érzelmekkel és stílusban adom elő.

Végül is az történt, hogy amit kint tanult Amerikában, plusz a zenei tapasztalatait és a repertoárját hazahozta, és megmutatta a magyar közönségnek.

Így van. A Szakcsival léptem fel rendszeresen. Kitűnő dzsesszklubokban is megfordultam, például a Jazz Gardenben, amit nagyon szerettem. 1995-ben csináltam egy gospel stílusú karácsonyi CD-t, és azóta folyamatosan jelentek meg lemezeim.

Hogy érezte, a hazatérése után, a kilencvenes években a szélesebb értelemben vett magyar közönség már nyitottabb volt a dzsessz különféle stílusai iránt, mint mondjuk húsz évvel azelőtt?

Szerintem mindig szerette a közönség a dzsessz minden formáját. Például a blues mindig a kedvencei közé tartozott. És ott volt a soul… bizonyára sokan emlékeznek a Syriusra –  a hetvenes évek elejéről van szó –, de például Máté Péter is énekelt olyan dalokat, amik a lélekzene körébe sorolhatók.

Az ön lelkéhez melyik stílus áll a legközelebb?

A rhythm and blues. Abban benne van soul és a blues is. De a blues-ban tulajdonképpen benne van a rock and roll is. A KFT előtt Novai Gábor hívott a Hungáriába, Fenyő pedig azt mondta, hogy szuperül énekelnék rock and rollt. El tudtam volna énekelni, de a rock and rollban a szívem nem lett volna benne igazán.

Amerikába visszajár fellépni?

Évente háromszor-négyszer kimegyek, főleg Kanadába. Torontó a bázisom, és akkor onnan körbemegyek koncertezni, ez körülbelül két-három hét alkalmanként. Berlinbe is járok. Amit énekelek, az a klasszikusabb dzsessz. Mindig híve voltam, hogy szórakozzanak is az emberek, nagyzenekari örökzöldeket is felvettem CD-re. Azokat ismeri?

Hogyne. A filmzenés feldolgozásait is.

Szeretem az örökzöldeket mai átdolgozásban, és itthon is elkezdtek foglalkozni a zenészek ezzel úgy tíz éve. Én is ezt csinálom a Stúdió 11-gyel.

2019-ben Óbudán kétszer is fellépett nagyzenekarral a Soul szerelmesei című műsorában.

Nagyon szeretem ezt a programomat.

Február 14-én az Óbudai Társaskörben léptem fel a My Funny Valentine műsorommal. 2000 óta rendszeresen meghívnak. Szeretnek Óbudán, és én is szeretem Óbudát.

Mielőtt Amerikába ment, óbudai lakos volt. Most hol él?

Ürömön lakom. Hatévnyi keresés után 2004-ben találtam egy kétlakásos házat kerttel. A kert fontos szempont volt, hogy Anyu sokat lehessen a jó levegőn, és akkor eladtuk a Harcsa utcai lakásunkat. Anyu két évvel ezelőtt elment, a házat nemrég eladtam, és felköltöztem Ürömön a hegyre, egy csodálatos kilátású lakásba. Van egy máltai selyemkutyám, Pipi. Sokszor volt már kutyám, nekem a kutya a minden. Értenek magyarul, angolul. 2019-ben sokat dolgoztam, erős év volt, de jól érzem magam, és boldog vagyok.

Nemrég olvastam Krisztától egy internetes bejegyzést, amelyből kiderült, hogy harminc évvel ezelőtt az Óbudai Társaskörben született meg az első saját alapítású, független színtársulatuk, a  Komédi Franc Ez? nevű formáció. Hogy került erre sor?

Szalai Kriszta: Én már a főiskolán álmodoztam a csapatról. Nem a „gyári” színházról, hanem csapatról. Főiskola után leszerződtem Nyíregyházára, és ott meséltem egy újságírónőnek, hogy egy csapatot szeretnék. Akkor már szültem egy gyereket. Az újságírónő később fölhívott, és azt mondta, hogy ne csak beszéljek róla, hanem csináljam meg. Mondtam is neki, milyen aranyos, hogy így buzdít a telefon másik végéről. Aztán csak kitaláltam, hogy játsszunk az emberek között az utcán. Erre Szentendre pont megfelelőnek látszott.

Megkaptam egy galériát, épp hajazott is a történetre, hogy kiírtuk, hogy a teátrum felújítás alatt áll, ugyanis Szentendrén akkor szüntették be a Fő téri színházat. Nekünk nem kellett vasból nézőtér, dobozokat tettünk ki az utcára, mintha festés lenne. Így indult az egész.

Összeszedtem egy csapatot, ezek olyan kollégák voltak, akikkel együtt végeztünk, vagy akivel Nyíregyházán voltam, például Simon Marival. Akkoriban az MTV egyik legnépszerűbb műsora a Stúdió ’90 volt – boldog idők, amikor egy kulturális műsor kiugróan magas nézettséget érhetett el, és Szegvári Kati beleszeretett ebbe a dologba. Akkoriban nem volt hasonló sem a magyar színházi életben, és mögénk állt.

Honnan jött a név – Komédi Franc Ez?

Sz. K.: Lux Ági találta ki. Szójáték. Az Óbudai Társaskörbe is Szegvári Kati révén jutottunk el. Az akkori Stúdió ’90-ben élőben közvetítettek kulturális eseményeket. Merényi Judit – az Óbudai Társaskör alapítója, aki korábban is a kerület meghatározó kulturális szervezője volt –, eleinte nem igazán hitt bennünk, és csak akkor járult hozzá, hogy a szentendrei előadást megtarthassuk Óbudán, a Fő téren, miután Szegvári Kati elmondta, hogy minket élőben közvetítenének a Stúdió ’90-ben. Mai szemmel nagyon furcsa, de miután eldőlt, hogy élő televíziós közvetítés is lesz róla, három színészünk visszalépett. Megijedtek a nagy nyilvánosságtól, nem bíztak benne, hogy ez a rögtönzött társulat,  rendező nélkül, nem hagyományos módon meggyőzheti a szakmát. Ettől én is elbizonytalanodtam, visszamentem Szegvári Katihoz, hogy köszönöm szépen, nem csinálom, mert hárman kiléptek. Azt mondta, hülye vagy, ezer színész van, aki boldogan megcsinálja. Találtam is három új kollégát, és két hét alatt felkészültünk az élő közvetítésre. Ezt követően hét évig működtünk együtt a Társaskörben ebben a felállásban, ugyanis Merényi Judit  (akkor már vele dolgozott Harsányi Mária, Pihe is, aki máig a Társaskör igazgatója) a következő nyáron felhívott, hogy megkapták az újjáépített Óbudai Társaskört, legyen ez a helyünk, csináljunk ott nyáron színházat. Judit látta, hogy ez a csapat működik, arról is megbizonyosodott, hogy tudok működtetni egy társulatot. Ott volt a lehetőség és a feladat: nosza, közönséget szervezni, legyenek jelmezek, díszletek meg minden. Csoda volt.

Mi volt az első előadás?

Sz. K.: Goldoni A legyezője, aztán jött a PÁB Színház és sok más egyéb.

Cserna Antal – Sok változás volt, de például Lux Ádám, aki főiskolai osztálytársam volt, a kezdetektől, még az első szentendrei Komédi Franc Ez?-től velünk van, és a mai napig alapember a Hrabalos darabjainkban is.

Hrabalt könnyű Esterházy Péterhez kötni, ami azért szerencsés, mert az Anziksz legújabb száma április 14-én, az író születésnapján jelenik meg.  Voltak személyes élményeik Esterházyval kapcsolatosan?

Sz. K.: Annak idején kaptam egy nagyon vastag Esterházy könyvet, belenéztem, de baromira nem értettem. Lehettem vagy 23–24 éves, elolvastam és elküldtem Amerikába a barátaimnak. Így indult a kapcsolatom Esterházyval, de később sokkal komolyabbra fordult.

Olyannyira, hogy 2015-ben eljátszhattam az édes­anyját a Mercedes Benz című darabjában, amit felolvasószínházként mutattunk be élete utolsó hónapjaiban. Ezért nagyon hálás vagyok a sorsnak. Ő is ott volt, és tényleg úgy éreztem, hogy ő a fiam.

Cs. A.: Én is nagyon szerettem. Egyszer megkérdeztem tőle, ő hogy ír, mert annyi minden van az írásaiban, annyi felé el tud menni, aztán visszajön. Megírta például, hogy a szaxofonnal mit kell csinálni. Rákérdeztem, ő is játszik-e ezen a hangszeren, erre azt mondta, nem, de ha szaxofonról akar írni, fölhívja Dés Lacit, hogy akkor hogy is van, melyik ujjaddal, mit, merre…

Hogy kezdődött, hogyan lettek színészek, hogy ismerkedtek meg? Milyennek látták a másikat évtizedekkel ezelőtt, és milyennek látják ma? Meséljenek egymásról.

Sz. K.: Apósom egyszer azt mondta Tóninak, hogy legbiztonságosabb a szürke embereknek. Az édesapja nagyon szeretett horgászni, őt is vitte mindig magával, és erről beszélt neki, hogy ez a tuti. Egyébként a papája is imádta a természetet, és az iskolázatlansága ellenére nagyon okos, tájékozott ember volt, szerette az erdőt is, sokat mesélt, és mindent átadott Tóninak, élő lexikon volt, ahogy Tóni is az.

Hogy lett belőle színész?

Sz. K.: Autószerelő szeretett volna lenni, de kiderült, hogy sokféle anyagra allergiája van. Kollégista lett, miután felvették a Kölcsey Gimnáziumba. Okos gyerek volt. Az autószerelőségről lemondott, a Szovjetunióba meg nem akart menni repülőmérnöki iskolába, bár többen jelentkeztek oda az osztályából. A színészet viszont egyre jobban érdekelte. Egy nem túl jó hírű társulatból, egy amatőr csapatból indult, ahol, mint később kiderült, az egyik vezető abuzálgatta a gyerekeket, de Tóni ezt nem vette észre, boldogan játszott ott, és abszolút kiélvezhette a bohóc énjét.

Felvételizett a színművészetire, elsőre nem sikerült, ezért felvételizett a Nemzeti Színház akkori stúdiójába, egy év után fölvették a Színire, ahol a Horvai-Kapás osztályba került. És ő, akit arra biztatott az édesapja, hogy szürke legyen, megismert engem.

Ki szúrt ki kit?

Sz. K.: Én őt. Állítólag előtte ő szúrt ki engem az utcán, de mivel ő nem lépett volna, jóval később én léptem.  Egy előadásból indult, és el is múlhatott volna. Nekem kellett beleszeretnem szerep szerint.

Mit látott benne, milyennek látta?

Erősebbnek láttam, mint amilyen a valóságban, az életben volt.  A szerepben sokkal határozottabbnak látszott. Az életben nem mer olyan lenni. Nem mer valódi természetességgel erős lenni, képviselni magát. A szerepekben tökéletesen eljátszik bármit, én meg azon dolgozom, hogy az életben is higgye el.

Ha ennyi év után is ezen dolgozik, akkor talán nem is olyan könnyű a feladat.

Sz. K.: Van, amikor sikerül, van, amikor nem. Én mindig is arra törekedtem, hogy ne csak a színpadon játsszam el, hogy valaki vagyok.  Ha eljátszom egy bátor nőt, eljátszom egy erős férfit, akkor vigyem tovább az életemben is, amit megoldok a színpadon.

Hogyan lett Krisztából színésznő? Milyen gyerek volt, milyen családban cseperedett, milyen ma?

Cs. A.: Apukája egészen korán, tizennégy évesen egyedül feljött Pestre. Csodálatos ember volt, aki úgy, hogy nem volt mérnöki diplomája, a termelési igazgatóságig vitte az Óbudai Hajógyárban, ami akkor még Ganz volt. Mindenki tőle kérdezett mindent. Hajnalban kelt, ment be a gyárba köpenyben, collstokkal. Nagyon hitt a becsületes munkában. Amikor jött a rendszerváltás, majd felrobbantották ezt az egészet, akkor sírt. Hiába volt szocializmus, neki az egész élete benne volt. Mint kulák gyerek került fel Pestre, elvették az édesapjától a malmot, aki meg abba halt bele. Mégis hitt valahol nagyon mélyen a valódi szocialista ideológiában. Hogy termelni kell, úgy legyenek elosztva a javak, hogy mindenkinek jusson. Kriszta édesanyja is vidéki lány, ők is végigjártak jó pár lakhelyet. Kriszta is volt lakótelepi gyerek, mint én. Tehát ők is költöztek, laktak például Tiszafüreden is. Nekem is voltak gyerekkoromban olyan vidéki rokonaim, akiknél laktam egy ideig. Így utólag belegondolva, sok közös pont volt az életünkben. Aztán óvónőképzős lett, majd tanítóképzős, nyilván azt is olyan indíttatásból, amiből a mostani szociális érzékenysége táplálkozik. Ez dolgozott akkor is benne. A tanítóképzőn kezdte az egyik magyartanára a színjátszás felé irányítani.

Először akkor láttam meg Krisztát, amikor Nemzeti stúdiós volt, piros nadrágban álldogált egy oszlopnak támaszkodva, és én nagyon megnéztem. Akkor már elsős voltam a főiskolán. A következő évben láttam, hogy ő is bejutott, de nem mertem közeledni. De az tény, hogy én szúrtam ki őt először.

Azóta három gyerekük született, rengeteget dolgoznak együtt és külön is, kívülről úgy látszik, hogy legendás szövetségben. Az egyik szó, ami erről az ember eszébe jut, az a hűség. Mit jelent maguknak ez a szó?

Sz. K.: Hűség? Szerintem az a fontos, hogy önmagunkhoz legyünk hűek, akkor minden más működik. Ami nem azt jelenti, hogy mi nem leszünk szerelmesek másba, vagy én nem lettem szerelmes másba. Nekem a hűségről inkább az árulás jut az eszembe. Az soha nem jutott volna eszembe, hogy őt eláruljam vagy bántsam. Ez általában is igaz, tehát úgy értem a hűséget, hogy ne áruljuk el, amit vagy akit szeretünk. Én ilyen értelemben jugoszláv partizán lány, vagy egy igazi Pál utcai vagyok. Iszonyú erős a hitem, pedig nem vagyok vallásos, de az alap, hogy nem elárulni, hanem óvni.

Antal?

Cs. A.: Nekem az jut erről eszembe, hogy kitartás és szolgálat. Egyszer voltunk egy meditáción, és nekem megjelent egy olyan kép, hogy pusztai lovas vagyok, és viszem a prédát haza. Kriszta is valamilyen népviselet szerű ruhában volt. Ez így elmondva semmi különös. Nem is az volt a meditáció célja, hogy velünk mi van, de mivel így jelent meg, ez azt mutatja, hogy mi az egyik legmélyebb célja az életemnek. Tulajdonképpen arról szólt a dolog. A gondoskodásról.

Sokszor eszembe jut a hűségről például az is, hogy régebben sokszor nem vettem észre, amikor feleslegesen kitartottam valami mellett, nem mertem a dolgokat elengedni, továbblépni. Akkor azt gondoltam, hogy ez egyfajta hűség, de ezt később át kellett fogalmaznom.

Maga a szó, ha nagyon mélyen leások, akkor tulajdonképpen nekem majdnem egyenlő a szeretettel; szeretet, kitartás, felelősség. Közben arra is rájöttem – ez már a szakmai pályafutásomról szól –, hogy én csak megmagyaráztam magamnak, hogy kitartó vagyok, mert szükség van arra a helyre, ahol akkor már régóta dolgoztam, hiszen így lesz az életünk biztonságban. Aztán rájöttem, hogy nem. Egy pillanatra visszatérve az előző témára, az még ide tartozik, hogy én rögtön láttam, hogy Kriszta nagyon lobbanékony csaj. Ez egyfelől tetszett, másfelől meg ijesztő volt. Később nagyon sokszor meg is kaptam tőle, hogy nekem talán egy kötögetős feleség kellett volna.

Sz. K.  –  Ahogy megérkeztem a színire, úgy éreztem, hogy nekem kevés. Mások görcsöltek, hogy ki ne rúgják őket, én meg zenekart akartam szervezni. Akkoriban, tehát az 1980-as években az, hogy valaki a színin nem azon izgul, hogy ki akarják-e rúgni, még nagyon új dolog volt. Tehát zenekart akartam szervezni, lett is volna rá fellépési lehetőség, de a három zenélni tudó színis visszalépett, többek között Tóni is. Akkor alaposan össze is vesztünk. Igen, nekem kevés volt, hogy csak a jeleneteket csinálgatjuk, már akkor bennem volt a szervezés képessége és a több szintű megnyilatkozás.

Cs. A.: Én mindig beleszeretek Krisztába. Láttam őt valamilyennek, aztán nagyon sok minden kiderült róla, hogy még milyen. Még ilyen is, még olyan is. De mindig van egy visszatérő valami, akkor is, ha összeveszünk. De ez nem jó szó, inkább azt mondom, hogy hullámvölgy vagy mélypont. Mással van elfoglalva, én is mással, és nem érünk össze érzelmileg vagy értelmileg. Ilyenkor mindig jön egy pont, amikor ugyanaz az érzés fog el, mint amikor először megláttam a Nemzeti előtt.  Ezt nem tudom különösebben megmagyarázni, de visszatérő dolog.

Egyszer rájöttem, hogy ő annak idején gondolt valamit rólam, hová kéne nőnöm, és én nem jutottam el odáig. Pont azért, amit mondott, mert nem álltam ki magamért.

Sose zavarta az állandó elvárás, többet várás?

Cs. A.: Időnként bennem is volt valami düh, hogy miért piszkál folyton. Egyszer aztán rájöttem, hogy én őt szeretem, ő pedig azt szeretné, hogy valóban olyan legyek, akibe bele tud szeretni megint. Vagy, hogy, akit szeretni tud. És akkor azt mondtam, hogy tényleg el kellene engednem bizonyos dolgokat, elindulni abba az irányba, amit ő szeretne, hiszen én őt akarom. Ebben részemről komoly küzdelem is volt: tehát most feladom magam, neki akarok megfelelni? De ha neki akarok megfelelni, akkor az gáz, mert abból meg görcs lesz.

Sz. K.: Az én oldalam pedig az, hogy én simán a világ megváltására születtem. Na, most akkor valaki ne fogjon vissza otthon, mert neki a kényelme a fontosabb, hanem jöjjön velem, és váltsuk meg együtt, és tegyünk fontos dolgokat. Szerintem mindenkinek van feladata. Van, aki megfutamodik, én meg belevágok. De Tóni, ha nem együtt jön velem, akkor is a végén mindig bekapcsolódik és segít.

Milyen próbatételeknek kellett megfelelniük közös életük során?

Sz. K.: Az első nagy megpróbáltatás a második gyermekünk betegsége volt. Igazából én is benne voltam, mert vigyázban álltam. Kilenc év múlva jöttem rá, amikor kiderült, hogy valami komoly baj történt a szülésnél, mi is zajlott le, amikor őt a világra hoztam. Tulajdonképpen a szülész főorvosnak kellett egy bemutatónő, hogy az odaérkező harminc orvosjelölt előtt megmutassa, hogy is néz ki egy szülés. Gyakorlatilag megkínzott, ahogy az afrikai nőket, lányokat megkínozzák. Szétfeszített és burkot repesztett, rajtam demonstrált, utána meg simán otthagyott a fájdalmaimmal az asztalon. Még csak arra se figyelt, az az ősi tudás se volt meg, hogy a megfelelő szakaszban álljak le, hogy le tudjon csúszni az a gyerek. Nem, mert a hospitálóknak menniük kellett az egyetemre, menjünk el gyorsan megbeszélni, hogy mi is volt, hogyan is volt. Én meg ott maradtam totál egyedül.

Akkor még nem volt apás szülés?

Sz. K.: Nem, az apákat még nem engedték be. De akkor se tudtunk volna mit csinálni. Nem volt tudásunk. Ott volt a nagyhatalmú főorvos, én meg vigyázban feküdtem. Hamarosan kiderült, hogy  Lilikénk is megsérült akkor. Oxigénhiányos lett, beszorult a szülőcsatornába, nem tudott lecsúszni. Tizenkét évünkbe került a fejlesztése, természetgyógyászok által a gyógyítása, szerencsére már túl vagyunk rajta. A többit meséld te.

Cs. A.: Szerintem az a próbatétel, amikor nehéz helyzetet kell megoldani, és ebben a nehéz helyzetben egymásnak kell támaszkodnunk, mert elfáradtunk. Ilyen több is volt, egy építkezés vagy lakásfelújítás is kihozhat az emberekből régi sérelmeket, fájdalmakat. Az említett szülés előtt – Kriszta talán a nyolcadik hónap körül járt –  az egyik előadásban, ahol csak a darab elején és a végén volt jelenésem, a köztes időben általában egyedül szoktam olvasgatni az öltözőben.

Egy alkalommal, amikor mentem az öltözőbe, beugrott, mi van, ha valamilyen fogyatékossággal születik a gyermekünk. Nem is nagyon tudtam olvasni, mert ez járt a fejemben. Akkor fordult meg először ilyesmi az eszemben, az első gyereknél nem. Lilinél meg valahogy bevillant. Furcsa.

Úgy háromnegyed órát gondolkodtam ezen. Az volt a konklúzió, hogy lezártam a dolgot: ha valamiért így kellene lennie, meg fogjuk oldani közösen. Amikor közölték, hogy készüljünk fel, a lányunk 4–5 éves koráig fog fejlődni értelmileg, és komoly koordinációs problémái lesznek, de lehet, hogy meghal, az nálunk nem problémaként, hanem feladatként jelent meg. Hozzáteszem, hogy Kriszta nagy szervező, aki pillanatok alatt átlát olyan dolgokat, amiket én csak két nap alatt, de sok mindenben meg én működök úgy, hogy sokkal hamarabb átlátok valamit. Ha ő ír egy levelet, gyakran felolvassa nekem, hogy az úgy jó-e. Ebben is kiegészítjük egymást. Ha én írok valamit, azt ő is megnézi.

Az is nehéz helyzet volt mindkettőnknek, amikor előadás közben lezuhantam a Vígszínházban. Egy ideig az sem volt biztos, hogy valaha lábra állok-e.  Tolókocsi, egyebek, akkor tényleg nehéz volt Krisztának is, hiszen alig tudtam emelni. Ezt is vehetjük próbatételnek.

Egyrészt saját részről hogyan kezeli, hogy ennyire kiszolgáltatott, hogy hirtelen bizonytalanná vált a jövő, másrészt Kriszta számára, hogy mit kezd ezzel a kiszolgáltatottsággal, bizonytalansággal.

Cs. A.: Ebbe ő beleállt, vitte a jogi részeit, képviselt engem. Bennem is fölmerültek kétségek, hiszen nem tudtam állni folyamatosan tíz peren keresztül. Forgattam később ugyan, de színházat nem mertem vállalni, mert ha azt mondják, hogy én egy kripli vagyok, akkor kész, vége. Pár év alatt jöttem fizikailag rendbe. De próbatétel volt az Ötödik Sally című darabunk is, amit húsz évig csináltunk. Azt gondolom, minden olyan dolog próbatétel, aminek tétje van az ember életében. Maga a kapcsolat is próbatétel. Mert én megtudok a másikról dolgokat, ezáltal magamról, aztán ezt oda-vissza játsszuk. De valahol iszonyatosan mélyen az van, hogy ránézek egy képre a polcomon, látom Krisztát, amikor Zsófi született és a tengerparton nyaraltunk, és az jut eszembe, hogy ezzel nagyon nehéz lehetett bárkinek is versenyezni. Az akkori énemmel, és hogy én most is ugyanazt a csajt látom. Nem a húszéves nőt, hanem őt, ugyanazt a csajt, ugyanazzal az érzéssel.

Milyen utat választottak a gyerekek?

Cs.A.: Zsófi, a nagylányunk járt dzsessz konzervatóriumba, aztán kiment Olaszországba dolgozni, ott egy kislánnyal foglalkozott két és fél évig. Közben elkezdett jógázni, kiment egy fél évre Indiába, ahol elvégzett egy jógaoktatói tanfolyamot, és dolgozott is jógaoktatóként. Gyógypedagógus akart lenni, Kriszta mondta is neki kiskorában, hogy jó anyuka lesz, és csodás szociális munkás és bárkiről gondoskodó, igazi tanító. India után egy kicsit itthon volt, majd megint visszament Olaszországba. Zseniális, ő a világ legjobb bébiszittere. Maga úgy fogalmaz, hogy mama-segítő vagyok. Elvégzett egy dúlatanfolyamot is,  így szülés-segítő is. Olaszul, angolul magas fokon magától megtanult. Most épp magyar jelnyelvet tanul, angolul már tudja. Lilike járt Földesi Margithoz, volt Nemzeti stúdiós, eltöltött egy évet a békéscsabai színházban, aztán felvételizett a kaposvári és a pesti színművészetire is. Marosvásárhelyre elsőre vették fel. Nagyon jól érzi magát ott, jó a légkör, a színházvezető az egyetem vezetője is,  a román és a magyar tagozat között szoros összekapcsolódás van,  nincs semmilyen feszültség. Imádunk oda menni. Ott valahogy még a régi, nyugodt világ van, a békebeli. Lilike egyik otthonában, most  Békéscsabán dolgozik Csiszár Imrével. Neki is az alkotás  a dolga. Kristóf most lesz 18 éves, tánctagozatra jár. Fantasztikus alkotó ő is, zenél és táncol, színjátszózás is van, benne van A Pál utcai fiúkban is, amit Kriszta rendez itt a II. kerületben. Neki is a művészet az irány.

Sokat dolgoznak együtt, volt olyan szituáció, amelyben a merengő férj rendezte a lobbanékony feleséget. Ez hogy működött?

Cs.A.: Én rendeztem, de ő írta a darabokat. Így volt az És a nyolcadik napon című előadásnál és a Sally­nél is. A mi kapcsolatunkban, akár ő a rendező, akár én, nincs autoriter helyzet, hanem megyünk egymással. Sokszor rájövök, jobb úgy, ahogy ő akarja, és viszont. Itt jön az, amit Kriszta korábban mondott, tehát az az őszinteség, meg hűség, hogy tudjuk képviselni magunkat, igazi legyen a dolog. Nagyon alapos, ha néz valamit, de magánál is nagyon felteszi a lécet. Többször gondolom, hogy ezt nem tudom megugrani, és akkor mond valami olyasmit, ami egy kicsit megsarkantyúz.

Nekem igazából mindig az a lényeg, ha alkotok, hogy ő mit mond, ha megnéz valamiben.  Hogy neki tudok-e újat adni, és itt visszatérek arra, hogy mindig beleszeretek, mert ő is tud nekem újat adni. Vagy valamit csinál, és én rá tudok csodálkozni, hogy Jézusmáriám!

Mindeközben rengeteget dolgozik, színházban, tévében, filmekben is, ráadásul van egy saját zenekara. Ez a feleségére is igaz, aki ráadásul óriási energiákat fektet az elesettek, a szegények támogatásába is.

Cs. A.: Kriszta úgy működik, hogy valahogy minden, amire reagál, ezek a társadalmi dolgok is, amiket elvállal, mind szerelmek. Annak idején osztályfőnökének, Kazimir Károlynak mondta, hogy ő robbantani akar, mire a bölcs mester mondta, hogy maga csak ne akarjon robbantgatni. De nem adja fel, mindig ügyeket, képviseletlen dolgokat karol fel.

Mindez rengeteg energiát követel attól is, aki társ­ként éli át. Amikor Kriszta azt találta ki, hogy hajléktalanként él egy hétig a városban télvíz idején, megfordult a fejemben, vajon mit szól a férje, a családja ehhez az egyáltalán nem veszélytelen kísérlethez.

Nyilván megijedtem, elmondtam neki, hogy szerintem mi lesz, ha ez vagy az történik vele.  Ő azt mondta, ne tegyem rá a félelmem. Végső soron így van mindennel, amit a fejébe vesz. Ilyen volt gyerekkorától kezdve, ilyenek voltak azok, amiket együtt is csináltunk, azok is, amiket csak ő csinált, és ebben nem csak a művészeti dolgok jelentek meg, hanem egy lélegeztetőgépre való gyűjtés, amiből végül két gép lett, vagy egy kilakoltatott család számára szervezett házvásárlási akciója és a többi hasonló is. Minden olyan dolog megvalósult, amit nem maga miatt csinált, hanem úgy, mintha valamiféle papnői feladata lenne. A hajléktalan történetnél, amiből egy nagyon fontos előadást is készített, rájöttem, hogy ez is egy feladat, amit bevállalt, mert baromi fontos. Azt mondtam, oké, nem lehet baja, én azért aggódom, de ezt az aggodalmat nem szabad ráakasztani. Nem azt mondom, hogy nem maradt bennem egy izgalom, mert azért maradt, de én ezt így tudtam elrendezni magamban. Éreztem, hogy ő annyira akarja, nagyon húzza bele a szíve, és azt mondtam, hogy nem lehet baja.

Nem érzi néha soknak mindezt? Gyerekek, család, munka, különböző karitatív szervezetek segítése, és még bármi, ami jön?

Cs. A.: Persze, ő is szokta érezni meg én is. Ő sokszor érzi úgy, hogy visszafogom dolgokban, de ezeket meg tudjuk beszélni. Mert közben bennem is az dolgozik, hogy ha ő ezt nem csinálja meg, akkor nem tudja úgy megvalósítani magát, hogy megmaradjanak az alkotó energiái. Sokszor megtörténik, hogy amikor valamilyen ügy mellé áll, rengeteg gyalázkodást kap. Például amikor a kilenc gyerekes családnak gyűjtött házra, sokan bántották, hogy gyenge színész, és így akarja magára felhívni a figyelmet. Vagy amikor kezdett szétrepedni a házunk a szomszéd építkezése miatt, és ebből nyilvános ügy lett, kapott gyalázkodásokat is.

Iszonyú leleményes a rosszindulat. A házmentés folytatásos regényében legutóbb azt láttam, hogy ő már kezd belefáradni ebbe a dologba, és most a férj intézkedik.

Cs. A.: Én lassú vagyok, lassan írok meg mondjuk egy levelet, ő meg nagyon gyorsan. Régen az is feszültségpont volt, hogy én lassan döntök. Ami nem igaz, viszont tény, hogy nekem több információra van szükségem a döntéshez, mint neki. Valószínű, hogy ettől tudunk mi balanszolni, attól tud mozogni a hinta, hogy így ülünk a két végén. Mondtam is neki, ha olyan lennék, mint te, akkor egy hét múlva szétmentünk volna.

És hogy mit is kerestünk a Remizben? Beszélgettünk, ettünk-ittunk. Mert volt akkoriban egy gasztronómiai magazin, a Konyhaművészet. Nomen est omen alapon kész művészet volt egy ilyen igényes lapot éveken át el- és fenntartani. Komáromi Zoltán főszerkesztő hatalmas érdeme. Étteremkritikákra készültünk. Mi a boros szektor felől érkeztünk, Péter mint afféle igazi gourmet volt tagja a csapatnak.

Sokfelé járt, rengeteg ételt ismert, tudta, hogy mi a jó. De amit talán az ételeknél is jobban tudott, az maga az evés volt. Ritkán találkozni olyan emberekkel, akik az ételek színét, illatát, ízét, textúráját olyan élvezettel tudják magukévá tenni, mint ő.

Ma már nem létezik a Pink Flamingó a Nánási úton. (Óbudai Anziksz – 2016. nyár) Péter akkoriban szinte mindennapos vendég volt az újonnan nyitott nem túl puccos, de konyhájára nagyon igényes étteremben. Feke Zoltán chef kifinomult fogásokat tett a vendég elé, az elsők között a fővárosban. Szerintem azt az alkalmat, amikor Péter először mesélte a társaságban Feke Zoli és a friss libatöpörtyű esetét, nem felejti el senki, aki részese volt. Az átlényegült és odaadó szeretet, a lelkesedés nem is tudom, kit-mit illetett jobban: a chefet vagy magát a valóban zseniális kis sült hájdarabot. Bármelyik is volt, egy életre élmény marad. Akárcsak egy-két kiruccanásunk vidékre, közös kóstolások, étteremjárások. A bécsi Steirereck akkoriban került fel a világ étteremkalauzainak szűkített listájára, jó is volt. Felejthetetlen a galambmell jus-vel, friss medvehagymával, puy lencse kakukkfűben pácolt libamájjal és a fogasgaluska. Úgy emlékszem, póréágyon kínálták, hallatlanul gazdag és mégis árnyalt fűszerezéssel, tökéletes textúrával. Péter lelkesedése az egyes fogások után egyre fokozódott, akárcsak a személyzet érdeklődése a furcsa társaság és kiváltképp a „nagy ember” iránt. Kellemes és hasznos emlékek, bár egy-két fogás sajnos már ebből a menüsorból is kiesett…

De igazi kapcsolatunk a borhoz kötődik. Rohály Gábor 1995-ben adta közre először annak a kis csapatnak a kóstolási jegyzeteit, amely kezdetben mint Hét Borbírák Rendje, később mint Borkollégium gyűjtötte össze, kóstolta és értékelte a hazai borokat. Akkoriban nem volt sok.

Péter szinte a kezdetektől részt vett a kóstolókon, a kedd esti kóstolókon – és előszóval honorálta az 1997 és 2009 között kiadott Borkalauzokat. Kézenfekvő volt, hogy felkérjük egy efféle kis szolgálatra. Bízom benne, nem volt ez számára igazi tehertétel.

Volt néhány lelkes olvasónk, akikről tudom, hogy leginkább az előszóért vette meg a kötetet. Terhet sokkal inkább jelentett számos gyenge bor kényszerkóstolása – még ma is gyakran emlegetjük baráti körben azokat a jó, lehetetlen „keddi borokat”.

Amúgy igazi kárpát-medencei ízlelőbimbókkal megáldott borisszaként inkább a fehérekhez vonzódott. Baráti viszonyt ápolt Figula Misivel – a papával –, és különösen kedvelte a csopaki, füredi borokat. De a Balaton túlsó partja, Konyári János borai is közel álltak hozzá. Már mindhárman odaát… Jólesett hallgatni ritka megszólalásait, ami másokkal ellentétben nem afféle okoskodás volt. Egyszerű tényközlés. Szeretem-nem szeretem alapon értékelte sokszor a borokat, nem lelte örömét a borászok szidalmazásában. Ez számomra szimpatikussá tette kóstolói jellemét, nem kevésbé néhány igazán jól sikerült előszó. Például a NYELV körül indult eszmefuttatása, ami lehetett volna akár triviális is, mégsem lett az. Mert a nyelv és a bor, a kóstolás maga és a leírás sokszor egy, de mégsem. Egyik nélkül a másik valójában értelmét veszti. Amit a nyelv érez, a nyelv megfogalmaz. Milyen könnyű a németben szétválasztani a Zunge és a Sprache kifejezéseket! De csak egy lépés innen annak megfogalmazása, hogy mit is jelent maga a borkultúra. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ez is tőle hangzott el először, de sokat emlegettük a kóstolókon. Nevezetesen a borkultúra legtisztább és legérthetőbb fogalmát: borkultúra az, amikor a borról beszélni tudunk. Bárhogy is van, remek és időtálló gondolat.

A Borkollégium összejövetelei tizenöt éven keresztül jelentettek igazi szellemi felüdülést sokunknak.

Mert a borok értékelése mellett a borleírás is rengeteg jó gondolatot generált. Például azt, hogy miként hozhatjuk közel egymáshoz Bach és Mozart muzsikáját, mindezt kiterjesztve a szekszárdi és villányi vörösborokra.

A felvetés mindössze ennyi: az angyalok az Úr dicsőségére egész biztosan Bachot játszanak, de a saját örömükre Mozartot húznak. Előfordulhat hát, hogy a villányi nagy vörösborokra magasabb pontszámokat adunk, de biztosan a szekszárdi palackok ürülnek ki legelőször. Efféle kis finomságok, sokszor évődések jutnak eszembe azokról az időkről, Péterről és a borról. Vagy éppen az a pillanat, amikor három volt katonatárs, akik annak idején a lövészárokban saját szórakoztatásukra Horatiust mondtak fel egymásnak latinul, itt találkoztak újra merő véletlenségből, egy kollégiumi kóstolón – vagy talán nem is annyira volt ez a véletlen műve.

Szép időszak, köszönet érte mindazoknak, akiket illet.

Előszó
(Rohály–Mészáros: Borkalauz 2003, AKÓ Kiadó)

Már többször elhatároztam, hogy naplót fogok vezetni az évi borozásaimról, az évi boreseményeimről, mondjuk Egy borivó hétköznapjai, és akkor, ha megszólal Rohály szerkesztő úr szigorú telefonja, csak könnyedén bólintanék, elővenném a jegyzeteimet, és semmi perc alatt kész volna ez az előszó.

De ez se rossz, ami van, hogy napokig elüldögélek, tűnődvén, mi is legyen az idén. Ez az őszi kis tehetetlen toporgás fontos része lett az életemnek… Amiként az is, hogy tagja vagyok a borivók meghatározatlan nagy táborának. Nem a szesztestvérek közösségéről beszélek (láttam közelről alkoholistát, tudom, milyen az, félni a bortól), és most nem is az egyre szaporodó bortársaságok elitjéről (miközben szívesen büszkélkedem avval, hogy a Borkollégium asztaltársaságához tartozhatom), nem erről a két végről, hanem a közepéről.

A minap fölhívott egy vendéglős, és lefegyverző lelkesedéssel és szenvedéllyel beszélt egy borászról, hogy annak az új borai milyen remekek, s hogy megtalálta a stílusát és így tovább. Osváth rajonghatott így annak idején a Nyugatban, amikor valami kéziratkincsre lelt.

Ez a lelkesedés és szenvedély az, amely összeköt ismeretleneket, talán hasonlatosan ahhoz, ahogy egy másik lelkesedés és szenvedély az olvasókat teszi közösségé. A Borkalauz 9. évében gondoljunk hát az Ismeretlen Olvasóra, értsd Ismeretlen Borivóra, aki nem a barátunk, barátnénk, de lehetne, tudjuk, tudni véljük, mire csillog a szeme, és mire vág fintort, ismerjük, ha nem ismerjük is.

Az öröm összehozza az embereket. Nyugodtan, örömmel, nívósan (ahogy a bölcs orvosok mondják: egyre rendszeresebben és egyre mértékletesebben) inni, s közben tudhatni, nem vagyunk egyedül: ez jó érzés. Erre a jóra emlékeztessen az ez évi Borkalauz.

Esterházy Péter

Előszó
(Rohály–Mészáros: Borkalauz 2006, AKÓ Kiadó)

Minél jobbak a borok, annál nehezebb összemérni őket. Igaz, annál kevésbé szükséges is a méricskélés. Hasonlatos ez az irodalomhoz. Nincs értelme azon hajba kapni, hogy Tolsztoj vagy Dosztojevszkij, Musil vagy Thomas Mann. Másfelől természetesen csak ennek van értelme, egy nagy könyv mindig vízió a világról, az életről, az életünkről, és ezek egymással nem összebékíthető látomások.

Ha kissé erőltetett is ez a metafora, hajlandó volnék a borokban is világlátomást látni – mindazonáltal mélyen hiszek e különféle látomások békés egymás mellett élésében, sőt egységében. A magam részéről a mindenevő boros ember az ideálom, akinek ha vannak is elfogultságai, őszintén nyitott minden égtáj felé. (És még akkor sincs lelkifurdalása, ha lehúz egy pint szőke sert. De ennek szépségeiről talán egy másik előszóban…)

A Kalauz dolga azonban épp az összehasonlítás, az értékelés. Akkor is, ha tudja, milyen sok esetlegességgel kell megbirkóznia. Sőt még azt is tudja, hogy ha minden esetlegességet kiszűrne, akkor sem juthatna objektív végeredményre. Egy ilyen fajta könyv, mint a miénk, irányokat mutat és nagyságrendeket. De főképpen arra biztatja a borivót, döntsön ő. Legyenek szempontjai (ehhez a kalauz objektív segítséget tud adni), és aztán döntsön a legszemélyesebben. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy a leghíresebb, a legnagyobbra tartott borok legyenek okvetlenül a kedvenceink (persze nem is kizáró ok).

Kellenek közmegegyezések, egy jó borkalauz ehhez járulhat hozzá, és kellenek jó borivók, akik azután mennek a saját fejük, értsd nyelvük után.

Esterházy Péter

Ezt:

Péter
Szerette a fiaimat. Nagyokat fociztak a római-parti kertben. Én már rég kidőltem, ő még akkor is játszott velük.
Az én nagyobbik fiam nevét kapta az ő kisfia. Azt mondta, egy ilyen gyerek neve jó lesz az övének is.
Szerette a fiaimat. Szerette a fiaimat.
Az istenit neki, most mit mondjak?

Hetvenhárom éves voltam, amikor meghalt. Az öreg ember nehezebben viseli a halálhírt. Aztán hozzászokik. Hogy sokan halnak meg mostanában, kik sosem haltak meg azelőtt – ez talán Kosztolányi.

Bojtár Endre nevű hajdani egyetemi társam és szláv nyelvekből meg litvánból fordítóm bejött hozzám a Rádióba azzal, hogy van itt egy könyv, el kellene olvasnom. Nem, semmi hivatalos, nincs vele dolgunk, csak szerinte ez a pali zseniális. Utánanézett, sokkal fiatalabb nálunk, a könyv címe Termelési regény, kíváncsi a véleményemre. Esterházy Péter írta.

Sejtettem, ki az. Bementem egyszer az anyámhoz a Sobiesky János utcába, a Budapester Rundschau egyik szerkesztője volt akkor, bemutatott egy kollégájának. Anyáddal mi ketten képviseljük a régi rendet, mondta Esterházy Mátyás. Beszélgettünk mindenfélékről. Úgy emlékszem, többször is bementem abba a szerkesztőségbe. Jó volt beszélgetni ezzel az emberrel.

Említette a fiait. Két egészséges focista, egyik sem veszi magát túl komolyan. Az idősebbik ír, nem tudom lebeszélni róla. Ez a hetvenes évek első felében lehetett. A második felében jelent meg a Termelési regény.

Volt egy Betűtenger című műsorom. Abba hívtam be az íróját, vagy valamelyik másikba – nem emlékszem. Csak arra, hogy a felvétel után kimentünk a stúdió folyosóra, és az a csillogó szemüvegű ifjonc megkérdezte, hogy akkor ő most híres lesz ezután?

A nyolcvanas évek végén béreltem egy házat a Monostori úton, ott „nyaraltunk” – nem tudtam messzebbre menni, sok volt a munkám, akkor indult a Danubius Rádió is. Az akkor már világhírű Marci, aki a brazil csapatnak azt a bődületes gólt rúgta, a közvetlen szomszédunk volt, Péter meg néhány utcával odébb lakott. Mindketten megkedvelték az én két kicsi fiamat, az én Marcim (ő Marcell, nem Márton, mint az Esterházy) olykor diadalmasan rám nézett, amikor sikerült kicseleznie az ő Marcijukat. Volt a kertünkben egy hatalmas barackfa (belefoglalván a bérleti díjba), annak a gyümölcsét ették a sportolók táplálékkiegészítő gyanánt.

A Millenárison nyitottak egy Könyvfesztivált. Jobb meggyőződésem ellenére odaültem „dedikálni”. Azt az aktust hívják így, midőn a más ember tulajdonát képező könyvbe belerondítunk valamely íróeszközzel, általában a boldog tulajdonos kifejezett kívánságára. Ültem a kiadóm standja előtt. Aznap csupa jóízlésű ember járt arra, mert senki sem akarta, hogy összepiszkoljam a könyvét, vagy – ami a valószínűbb – fogalmuk sem volt róla, én miért ülök ott; ha netán különben tudták is, ki vagyok én, semmiféle könyvvel nem azonosíthattak, mert arra nézvést semmiféle információ nem állt rendelkezésükre sem közel, sem távol.

A stand látótávolságán belül valahol messze megjelent Esterházy. Meglátott. Kérdezte, leülhet-e. Mondtam, ezt a széket kizárólag neki tartottam fent eddig is, jó, hogy jött végre, nem győztem hessegetni az olvasóimat.

Megbeszéltük a dolgot, azt találta ki, hogy ő most feláll innen, és elkezd ordítani, mint az Annie Hallban a tévénéző, hogy emberek, itt van Alvy Singer. De ha akarom, az én nevemet is mondhatja.

A Könyvfesztivál látogatói közül egyre többen álltak meg, próbáltak rájönni, mit keres annál az asztalnál Esterházy Péter, néhányan elrohantak, hátha megtalálják a kötetét valahol (abban az évben éppen sehol semmije nem jelent meg). Felmerült bennünk, mi lenne, ha az én könyvemet ő dedikálná, hogy a kötet képviseljen valami értéket, de ahhoz be kellett volna menni az irodába, kihozni könyveket, és úgy lerakni, ne lehessen látni, ki írta.

Beszéltünk a Jézus-könyvemről (akkor még nem volt címe). Meg még sok egyébről, ahogy szoktuk, „kitöltöttük a műsoridőt”, azaz ott ültünk, amíg az nekem elő volt írva.

Nincsenek barátaim. Vagy ha vannak, nem tudok róla, más fogalmam van a barátságról, mint ami az általánosan elfogadott. Ami úgy nyilvánul meg az emberek beszédében, hogy „egy barátom azt mondta” meg ilyesmi, mindenkinek sok barátja van.

Esterházyval abban egyetértettünk, hogy nincsenek barátaink, vagy más fogalmunk van a barátságról. A közös életünk harmincvalahány évében akárhányszor találkoztunk, mindig volt miről beszélnünk, olyan folytatólagos szerűen, mintha sosem hagytuk volna abba.

Most egy kis szünet van éppen, amíg én meg nem érkezem oda, ahol ő van.

Amikor kész lett a Názáreti (2016 karácsonyára jelent meg), írtam bele egy ad honorem mondatot, amit a kiadóm megváltoztatott, nem emlékszem miért, de hozzájárultam, gondoltam, Esterházyn kívül úgysem értené senki.

Azért azt most ideteszem, kéziratban megmaradt, hátha mégis érti valaki:
Esterházy Péternek, aki két éve azt mondta, ezt elsőnek akarja majd olvasni. Az ember úgy gondolná, ez már nem történhetett meg. Pedig dehogynem.

Nyugat a pikk királlyal indul. Első ránézésre egyetlen esélyünk van. Ha ül a káró impassz, biztosan teljesítjük a felvételt. Ellenkező esetben a pikk szín kedvező elosztásában kell reménykednünk, pontosan 4–4-nek kell lennie.

Miért indult Nyugat pikkel? Feltehetően ez volt leghosszabb színe. Ha legalább négy lapja van a színben, Keletnél nem lesz négynél több. A káró impasszt Nyugat ellen adjuk meg. Ha nem ül, Kelet kerül ütésbe, akinek nem lesz túl sok pikkje. Ha kétszer kihagyjuk Nyugat pikk hívásait, és Nyugatnál öt pikk volt, a sikertelen káró impassz után Kelet már nem tud pikket hívni.

Ezzel az egyszerű manőverrel, hogy csak a harmadik menetben ütünk a pikk ásszal, meg tudjuk akadályozni, hogy Nyugat a pikk ütéseivel ütésbe kerüljön.

A káró ötös indulás után kell tervet készítenünk. Az indulás a tizenegyes szabály szerint Dél felülről a negyedik lapja a színben, és kéri a szín visszahívását. Valószínűleg nála van az ász, és négy vagy több lapja van a színben. Észak a kilencest teszi az indulásba, biztosan nincs nála az ász. Ütünk?

Előbb készítsünk tervet, készüljünk fel a kedvezőtlen elosztásokra.

Ha ül a treff király elleni impassz, lenne tizenegy ütésünk (sőt tizenkettő, ha 3–3 a kőr szín elosztása). Ha nem ül az impassz, és Délnek négynél több kárója van, megbukjuk a felvételt. A teljesítéshez nincs szükségünk a treff impasszra, csak azt kell elérnünk, hogy Dél ne kerüljön ütésbe a veszélyes káró színnel.

A káró kilencest ki kell hagynunk. Észak a káró tízessel folytatja. Ezt is ki kell hagynunk. A harmadik káró hívásba kénytelenek vagyunk betenni egyik figuránkat. Ha ezt Dél megüti, a sikertelen treff impassz után Északnak nem lesz több kárója, ha kedvezőtlen a szín elosztása. Ha mégis tudna még kárót hívni Észak, 4–4 lenne a szín elosztása.

Ha Dél nem üti meg a káró figuránkat, partnerének nem lesz több kárója, így még a káró ász ütésről is le fog maradni.

Eddig olyan helyzetekkel találkoztunk, amikor egyértelmű volt, hogy ki kell várni ütésünkkel. Az ellenfél indulásból megtalálta leggyengébb színünket. Ha hagyjuk őket a saját hosszú színükben közlekedni, könnyen elbukhatjuk a felvételt.

Ne gondolkodjunk sematikusan. Vegyük számba a lehetőségeket, próbáljuk elképzelni, hogyan van a veszélyes szín elosztva az ellenfeleknél, és néha találhatunk megaoldást arra, hogy elkerüljük az ellenfél ütéseinek lehívását.

A kőr kettes indulásból tudjuk, hogy Délnek pontosan négy kőrje van (tizenegyes szabály).

Tervünk, hogy ütünk legalább öt kárót, egy pikket, egy kőrt és három treffet. Ez tíz ütés lenne, ha az ellenfél nem ütne előbb négyet.

Az indulásba Észak a királyt teszi. Érdemes kihagyni?

Ha kihagyjuk, és nem ül a káró impassz, az ellenfél fog még ütni három kőrt, de nem többet. De mi történik, ha kihagyjuk a kőr királyt? Biztos, hogy Észak kőrrel folytatja?

Van még egy gyenge színünk, a pikk. Ennek az elosztását nem ismerjük. Az biztos, hogy Délnek jobb kőrje volt, mint pikkje, különben pikkel indult volna. Északról azonban nem tudunk semmit. Neki lehet, hogy jó pikkje van. Ha hagyjuk ütni a kőr királlyal, lehet, hogy pikkre vált. A sikertelen káró impassz után még biztosan ütnek legalább három pikket, tehát megbukjuk a felvételt.

Azonnal ütni kell a kőr ásszal és biztosan ütünk legalább kilencet.

Nyugat a kőr hatossal indul. Első feladat, hogy elemezzük az indulást, és felmérjük a veszélyeket.

Mit jelent az indulás? Feltehetően a kőr Nyugat legerősebb színe. Biztosan van figurája a színben és legalább négy lapja. Ha 4–3 a szín elosztása, az ellenfél csak négyet tud ütni, hozzájutunk kilenc ütésünkhöz: három pikk, egy kőr, három káró és két treff. Ha azonban 5–2 a szín elosztása, és a káró ász a hosszú kőr mellett van, megbukhatjuk a felvételt.

Tudunk ez ellen tenni valamit?

Nyugat kis kőrrel indult. Biztosan nincs nála a három hiányzó figura, a király, a dáma és a bubi, különben figurával indult volna. Ha ezek közül egy Keletnél van, és kedvezőtlen a szín elosztása, az (vagy szingli). Nem kell mást tennünk, mint azonnal beütni a kőr ásszal. Ha Kelet megtartja figuráját, az ellenfél nem tud lehívni három nagy kőrt, a kéz negyedik tízes-kilencesével fel tudjuk tartóztatni a színt. Ha pedig Kelet bedobja a királyt, Nyugat csak két magas kőrt tud lehívni, a tízesünk ütéssé válik.

Azzal, hogy azonnal ütünk a kőr ásszal, elblokkoltatjuk az ellenfél veszélyes színét, lesz időnk kilencet ütni.

Készítsünk játéktervet a káró dáma indulás után!

Tudunk ütni öt adut, négy kőrt és egy kárót. A felvétel akkor kerülhet veszélybe, ha nem ül az adu impassz, és egy káró mellett ki kell még adnunk két treffet is (az ász Délnél van). Ehhez az kell, hogy Észak ütésbe kerüljön. Ezt kell megakadályoznunk. Észak csak a káróval kerülhet ütésbe. Ha azonban a káró dámát kihagyjuk, nem marad több kárónk, Dél nem tudja az ütést átadni Északnak.

Az indulást ki kell hagyni. Dél káróval folytatja. Ütünk az ásszal, a kőr dámával asztalra megyünk és megadjuk az adu impasszt. Dél üt a királlyal, és kőrt hív. Ütünk a királlyal, elvessük az ellenfél aduit, majd a negyedik kőrre eldobunk egy treffet a kezünkből. A végén még kiadjuk a treff ászt, de ütünk tízet.

A káró indulás kihagyásával sikerült megakadályozni az ellenfél közlekedését, és biztosítani a felvétel teljesítését.

A tíz csapat tizenkét embere beült az öt hosszú asztalhoz, a terem végében felállított bírói pulpitussal az egész a Harry Potter-filmek tanévnyitó jeleneteit juttatták eszembe, és Dumbledore szerepében Szabó László, a tavasszal megválasztott új sakkszövetségi elnök tartott rövid nyitóbeszédet.

Rögtön egy meglepő bejelentéssel kezdte: azt ígérte, hogy ez lesz az utolsó év, amikor még NB1-nek hívják a csapatbajnoki küzdelmeket, jövőre már a javában keresett főszponzorról elnevezett szuperliga kereteiben fognak játszani a legjobb magyar sakkozók.

Az a különös helyzet állt elő, hogy egy Szabó László (elnök) fogja a Szabó László (az egyik leghíresebb magyar sakkozó) nevet elvenni a csapatbajnokitól. De ha ez kell ahhoz, hogy a magyar sakk újra felpörögjön, több pénz kerüljön a klubokhoz, népszerűbb és elismertebb legyen a bajnokság, ám legyen.

Azt egyébként már szombaton lehetett látni, hogy az elmúlt évek tendenciája folytatódik, a csapatok (illetve a mögöttük álló szponzorok) több pénzt áldoznak a bajnokságra: szinte minden csapat 3–4 légióssal erősített, ráadásul az első táblákra. Két kivétellel mindenhol külföldiek az éltáblások, a Diósgyőrnél Almási Zoltán, a Makónál Mihók Olivér játszik elől. Utóbbit messziről ki lehet szúrni a tömegben: a hátán a képzeletbeli drónok számára is jól látható módon virít a neve.

Képzeljük el, hogy a magyar focibajnokságban egyszerre van a pályán Nyilasi Tibor, Illés Béla, Király Gábor és Xavi. A sakkozóknál nagyjából ez a helyzet: az 1978-as olimpiai győztes Ribli Zoltán, az 1982-es BEK-győztes Faragó Iván, a 2001-ben U20-as egyéni világbajnok Ács Péter és a 2000-es évek világbajnoka, Visuvanátan Ánand egyaránt szerepel a csapatok névsorában, sőt, játszanak is. Na, jó, Ánand nincs itt, de már az is nagy szó, hogy bármikor feltűnhet a nagykanizsai csapatban.

Még egy-két simítás a különleges táblákon – ahhoz, hogy élőben lehessen közvetíteni a mérkőzéseket, mindegyik hálózatra van kapcsolva –, minden csapatfőnök kiosztja a játékosoknak a sakk legális doppingját, a csokoládékat, és elkezdődik a bajnokság.

Elvileg ebben a pillanatban könyvtári csendnek kéne telepedni a teremre, de a sakkórák leütése, a bábuk tologatása, a játékosok székhúzogatása, a csokipapírok zörgése és a kibicek folyamatos sugdolózása egy állandó zajtakarót terít a játék fölé.

Az asztalok elrendezése miatt az első és az utolsó táblákon folyó küzdelmet lehet a legkönnyebben megközelíteni, ott alakulnak ki nagyobb nézői csoportosulások, aztán a lépések után rohannak ki a szurkolók a folyosóra vagy az elemzőszobába, hogy megbeszéljék a látottakat. Van, aki már eleve a partik utáni elemzésekhez kialakított különteremben rendezte be hadiszállását, laptopján követi az online közvetítést, és csak akkor ront be a nagyterembe, ha valami külön­le­geset lát valamelyik játszmában.

A szombati nap hozott néhány meglepetést. Az elmúlt három év ezüstérmese, a Diósgyőr beleszaladt egy vereségbe, a Szombathelyi Haladás győzte le őket 7,5:4,5-re. Pedig az első táblán Almási Zoltán végjátéktanulmányba illően játszotta túl a Haladás elsőtáblását, Kožul Zdenkót. A bajnokság toronymagas esélyese, a zsinórban 12. bajnoki címére törő Tungsram-Nagykanizsa csak egészen szűken, 6,5:5,5-re győzte le az Aquaréna Kőbányát. Idényeleji döntetlencunami söpört végig a mérkőzésen, csupán három meccs dőlt el, abból az egyiken a válogatott mellett szövetségi kapitányként tevékenykedő Balogh Csaba beleesett a kőbányai Balog Imre mattcsapdájába. Ugyanilyen nyögvenyelősen győzött az örökös üldöző (tizenhét dobogós helyezés egymás után, aranyérem nélkül) szerepét vélhetően már nagyon unó Paks a szegedi Maróczy ellen, pedig eljött szurkolni a csapat örökös (és óbudai) tagja, Csom István olimpiai bajnok is.

Mintha a nagy csapatok nem vették volna figyelembe, hogy az idei évtől újra minden mérkőzés eredménye számít, nem csupán a csapatgyőzelem.

Az előzetesen a középmezőnyhöz tartozóként elkönyvelt Pénzügyőr és Makó az egymással meccselő játékosok Élő-pontjait tekintve azonos erősségűnek tűnt, mégis sima 8:4-es győzelmet aratott a budapesti csapat. Fura már az első fordulóban kiesési rangadóról beszélni, de az előző évek tapasztalatai alapján a nagymúltú, de elképesztően fiatal játékosokra építő MTK és a bennmaradási vonallal folyamatosan „menőmanózó” Dunaharaszti mérkőzését tényleg annak lehetett tekinteni, ehhez képest a 8,5:3,5 arányú MTK-győzelem, ha csak rövid időre is, konkrétan egy napra, de az első helyre repítette a kék-fehéreket.

Egyed Judit (MTK, 12) – Bérczes Csaba (Dunaharaszti, 12)
2019, NB1 1. forduló, Óbuda
Pirc-védelem (B07)

1.e4 d6 2. d4 Hf6 3. Hc3 a6 4. f3 e6 5. Fe3 d5 6. exd5 exd5 7. Vd2 Hbd7 8. Hge2 Hb6 9. Hf4 Vd6 10. O-O-O Fd7 11. g4 O-O-O (A megnyitásban nem nagyon zavarták egymást, saját figuráik fejlesztésével voltak elfoglalva, majd mindketten hosszúra sáncoltak. Hogy lesz ebből csata? A sötéttel játszó Bérczes nemzetközi mester közel kétszáz Élő-ponttal erősebb ellenfelénél, el lehetett volna képzelni aktívabb kezdést.) 12. Vf2 h5 13. g5 Hg8 14. Hd3 Hc4 15. Ff4 Vc6 16. Hc5 Ff5 17. Fxc4 dxc4 18. H5e4 Fxe4 (Igaz, hogy világos huszárjai zavaróan erősek a centrumban, de futóval ütni hibásnak tűnik: sötét elmarad a királyszárny tisztjeinek fejlesztésével, cserébe világos centrumgyalogjait hozza helyzetbe.) 19. fxe4 He7 20. d5 Vb6

21.Fe3 (Világos kihagyta az azonnali nyerést: 21. Vxb6 cxb6 22.Ha4!, és nem is olyan könnyű védekezni, csak minőséget és gyalogokat hátrahagyva lehet kimenekülni a mattcsapdából, 22…Kd7 még a legjobb, erre 23 Hxb6+ Ke8 24. Fc7 után potyognak a figurák.) 21… Vg6 22. Bhf1 Bd7 23. Vxf7 Vxf7 24. Bxf7 Hg6 25. Bdf1 Bxf7 26. Bxf7 He5 27. Bf1 Fe7 28. h3 Kd7 29. He2 Bf8 30. Bxf8 Fxf8 31. Hf4 h4 32. He6 Fd6 33. Hxg7 Hg4 (Sötét megkönnyítette világos dolgát, a gyaloghátrány tudatában vadul tiszteket cseréltek, majd a következő gyalog elveszítése után egy villámpartikban szokásos tisztáldozattal próbálta menteni a menthetetlent. Egyébként valóban kölcsönös időzavarban voltak a játékosok, fél percekre rövidült a lépésenkénti gondolkodási idejük. Ja, és az áldozatot el is lehetett volna fogadni, 34. hxg4 h3 35. Fg1 h2 36. Fxh2 Fxh2 után megmarad a hármas gyalogelőny.) 34. Kd2 Hxe3 35. Kxe3 Fe5 36. Hf5 Fxb2 37. g6 Ke8 38. Hxh4 b5 39. Hf5 a5 40. h4 a4 (Lelépték a 40. lépést, elmúlt az időzavar, a szép számban odasereglő nézők meglepetésére azonban sötét nem adta fel, ki tudja, miben bízott. Egyed higgadtságára volt szükség, hogy a végjátékban érvényesítse előnyét, a szurkolók eközben kirohangáltak a folyosóra dühöngeni a sportszerűtlenség határait súroló időhúzáson.) 41. d6 b4 42. dxc7 Kd7 43. c8V Kxc8 44. Hd6+ Kd7 45. Hxc4 a3 46. e5 Ke6 47. Ke4 Fc1 48. He3 Fb2 49. Hg4 Ke7 50. h5 Kf8 51. h6 Fc1 52. g7+ Kf7 53. e6+ sötét feladta (Végre, nagy nehezen.)
1–0

Almási Zoltán (Diósgyőr, 1) – Zdenko Kožul (Szombathely, 1)
2019, NB1 1. forduló, Óbuda
Angol megnyitás (A38)

1.Hf3 Hf6 2. c4 g6 3. b3 Fg7 4. Fb2 O-O 5. g3 d6 6. Fg2 e5 7. d3 c5 8. O-O Hc6 9. Hc3 He8 10. Hd2 f5 11. a3 h5 12. Hd5 h4 13. b4 hxg3 (Legkésőbb eddigre kiderült, hogy az ellenfelek teljesen eltérő stratégiai elképzelésekkel bírnak: világos a vezérszárnyon igyekszik jobb pozíciókat elfoglalni, miután királyát biztonságba helyezte, sötét a saját stabil sáncát is feladva a királyszárnyon indít gyalogtámadást.) 14. hxg3 Fe6 15. Bb1 Bb8 16. Va4 cxb4 17. axb4 a6 18. Fc3 He7 19. Hxe7+ Vxe7 20. b5 axb5 (Talán az ütés helyett a 20… Fd7 kötés lelassíthatta volna a világos tisztek összekötését és támadását.) 21. Vxb5 Hf6 22. c5 Hd5 23. Fxd5 Fxd5 24. cxd6 Ve6 (Az könnyen belátható, hogy a d gyalogot nem lehet visszaütni a fenyegető 25. Fb4 miatt, de arra talán kevesen gondoltak, hogy a vulkánba dobott papírsárkánynak tűnő gyalog fogja eldönteni a partit. Mi, kibicek biztos nem, valami egészen másról trécseltünk a táblától nem messze, Almási nagymesternek úgy kellett ránk szólni, hogy csendesebben vigadjunk, és csak ebből lehetett sejteni, hogy valami fontos dolog történik éppen a játszmában.)

25.e4 Fc6 26. Vb3 Vxb3 27. Bxb3 Bbd8 28. Fa5 Bd7 29. Fc7 Kf7 (Na, most már látszik a d gyalog ereje, hogy nem lehet onnan egykönnyen elmozdítani. De hogy fog onnan továbblépni? Iszapbirkózási leckék haladóknak címszó alatt található a megoldás, vagyis a következő harminc lépés.) 30. Bb6 Bh8 31. f3 Ff8 32. Hc4 Ke6 33. exf5+ gxf5 34. Be1 Fg7 35. Kg2 Ff6 (Nehéz lett volna megakadályozni az újabb gyalogvesztést.) 36. Hxe5 Fxe5 37. d4 Bdh7 38. Bxe5+ Kd7 39. Kf2 Bh2 40. Ke3 Be8 41. Bxe8  Kxe8 42. d5 Fxd5 43. Bb5 Fe6 44. Bxb7 Fd7 45. Fa5 Bh6 46. Fb4 Bg6 47.  Kf4 Kd8 48. Fc5 Kc8 49. Bc7+ Kd8 50. Ba7 Kc8 51. Fb4 Kd8 52. Ba8+ Fc8 53. Fa5 Kd7 54. Fc7 Bf6 55. Ba7 Ke6 56. Ba5 Kf7 57. Be5 Fe6 58. Fd8 Bg6 59. d7 (És amikor sikerült a d gyalogot elindítani, sötét feladta.)
1–0

Vasárnap már jóval lazább, ünnepi megnyitótól mentes hangulat uralkodott a második fordulón. A Szombathely ott folytatta, ahol előző nap abbahagyta, a Diósgyőr után a Paksot is legyőzte. Több táblán is jóval alacsonyabb Élő-számú játékos tudott eredményes lenni paksi ellenfelével szemben, a demoralizáló példája ennek Németh Miklós, aki minőségelőnyös partiját 90 lépésen át húzta Ács Péter nemzetközi mester ellen sikeresen. A középmezőny szoros meccseket hozott (Kőbánya – Makó 6:6 és Pénzügyőr – Dunaharaszti 7:5), a nagyok simán hozták a papírformát (Diósgyőr – MTK 8,5:3,5 és Nagykanizsa – Szeged 9:3).

A teljes nevén Tungsram Aquaprofit Nagy­kanizsai Sakk Klub két forduló után az élre állt, gyanítható, hogy ott is marad a bajnokság végéig.

A csapat óbudai kötődése, hogy ott játszik Medvegy Zoltán, az Árpád Gimnázium volt tanulója, majd az iskola 2015-ben országos középiskolai bajnokságot nyerő sakkcsapatának felkészítője. Érdekesség, hogy tanítványaiból hárman is szerepeltek a bajnokságban, igaz, különböző csapatokban: Marosi Levente az MTK-ban, Krstulovic Alex a Paksban, Kántor Gergely mesterével egy csapatban, a Nagykanizsában, pár táblával előrébb.

 Medvegy Zoltán (Nagykanizsa, 8) – Gál Tamás (Szeged, 8)
2019, NB1 2. forduló, Óbuda
Angol Caro-Kann (A11)

1.Hf3 d5 2. g3 c6 3. Fg2 Hf6 4. c4 Ff5 5. cxd5 cxd5 6. Vb3 Vd7 7. He5 Vc7 8. Hc3 Hc6 9. Hxc6 bxc6 10. d3 e6 11. O-O h6 (Látszólag ártatlan lépés, előkészíti a várható gyalogtámadás elől menekülő futónak a helyet, sötét nem is sejtette, hogy ezt a megnyitási pontatlanságot milyen könyörtelenül fogja kihasználni világos.) 12. E4 Fh7 13. exd5

(Itt álljunk meg egy pillanatra, és válasszunk, melyik figurával ütünk vissza. 13… exd5 első ránézésre problémákat okoz, 14. Be1+ után vagy a királyunk reked középen, vagy a tisztjeink merevednek le a kötésektől. 13. Hxd5 esetén egy áldozatos támadástól tarthatunk: 14. Hxd5 cxd5 15. Fxd5! exd5 16. Be1+ Fe7 17. Ff4 Vd7 18. Bac1 0-0 19. Bc7 Vf5 20. Bexe7 Vxd3 21. Vxd3 Fxd3 22. Bxa7, és világos meggyőző előnybe kerül. Marad a harmadik megoldás, amit a játszmában is láthatunk, de ez is csak veszteségminimalizálás.) 13…cxd5 14. Ff4 Vd7 15. Hb5 Bc8 16. Bfc1 Fe7 17. Bxc8+ Vc8 18. Bc1 Vd8  19. Hxa7 (19. Hd6+ és utána 19…Fxd6 20. Fxd6 Ff5 21. Vb5+ Hd7 22.Bc7 talán erősebb támadás lett volna, de egy csapatbajnoki mérkőzésen a konkrét előny megragadása jobb választásnak tűnik, mint egy hosszabb, a bakizás kockázatát is magában rejtő lépéssorozat.) 19…O-O 20. Vb7 Fd6 (Sötét itt már lélekben feladhatta, különben megvizsgálta volna a támadás erejét, és 20… Ve8 lépéssel menekülőre fogja.) 21. Hc6 Fxf4 (És a vezérvesztés volt még a kisebb rossz! 21. Va8 22. Vxa8 Bxa8 23. Fxd6 Fxd3 volt a másik út, aminek a végén tiszta tiszthátrány várt.) 22. Hxd8 Fxc1 23. Hc6 Fxd3 (Mérgezett gyalog! A bástya-futó a vezér ellen felállást talán lehetett volna még egy ideig tartani, de így hamar megcsappan a sötét haderő.) 24. Vb3 Fc4 25. Vc2 Fxa2 26. Vxc1 Fc4 27. Ff1
1–0

Az MTK ugyan kikapott, de az egyik játékosa, Juhász Kristóf (nyitóképen) tagja lett annak a szűk, négyfős társaságnak, akik mindkét óbudai meccsüket megnyerték. Megkértem, hogy a második meccsét kommentálja, avasson be játék közbeni tépelődéseibe.

Szabó Gergely – Juhász Kristóf
2019, NB1 2. forduló, Óbuda
Caro-Kann védelem (B12)

1.e4 c6 2. d4 d5 3. e5 Ff5 4. Hf3 e6 5. Fe2 He7 6. O-O c5 7. c4 Hbc6 8. dxc5 d4 9. Vb3 Hg6 10. Bd1 („Eddig ismert utat követtünk, a bástyalépés az első újítás – kellemes meglepetés. Csakis 10.Vxb7-tel küzdhet világos az előnybekerülésért.”) 10…Fxc5 11. Vxb7 Hgxe5 12. Hxe5 Hxe5 13. Vb5+ Hd7 14. Ff4 a6 15. Va4 O-O („Itt kezdtem feleszmélni, hogy az állásom a vártnál is sokkal jobb – minden figurám jól áll, egyszerű és hatásos terveim vannak. 16.b4-re vártam, amire 16… e5! lett volna a válasz.”) 16. Ff3 Ba7 17. b4 Fe7 18. Hd2 e5 19. Fg3 Vb8 („Erős lépés, azt hiszem kulcsfontosságú. Egyaránt támadom a b4 gyalogot és védem meg az a7-bástyát, hogy majd …a5-öt tolhassak.”) 20. a3 a5 21. bxa5 Vd8 22. Vb3 Bxa5 23. Fd5 Kh8 („Rendkívül egyszerű, de annál hatásosabb lépés: f6-ot szeretnék tolni; gyönyörű gyalogláncot elérve.” Közben az elemzőszobában a következő párbeszéd hangzott el az idősebb csapattársak között: – És Kristóf, hogy áll? – Á, hagyjuk, nem szoktam érteni a partijait, most sem. És tényleg, ki számít arra, hogy egy lépést az alliteráció motivál? Pláne, hogy ez a nyerő.) 24. Vf3 Fc2 25. Be1 f6 26. Hb3 Ba4 27. Hd2 („Ellenfelem összezavarodott, hiszen egy éles állasban oda-vissza lépni nem kifizetődő ötlet.”)

27… Va5 28. Fc6 Vxd2 29. Fxd7 Bxa3 („Az alapsor is gyenge – a játszmának vége.”) 30. Vd5 Vb4 31. f3 Vc5 32. Ve6 Vd6 33. Vh3 Bxa1 34. Bxa1 d3, és világos feladta.
0–1

Mindig sakkozó szeretett volna lenni?

Dehogy akartam én sakkozó lenni! Aki az ötvenes években volt gyerek, az mind focizni szeretett volna, én is. Igaz, hogy hamar kiderült, hogy van érzékem a sakkhoz, sikereim is voltak, de még azután is, hogy megnyertem a középiskolás sakkbajnokságot, a fizikai sportok érdekeltek igazán. A Petőfi Gimnáziumban, ahová jártam, az atlétikának és a csapatsportoknak volt igazán presztízse, a sakkozókon csak nevettünk. Jelentkeztem is a TF-re, csak nem vettek fel – nem a tudásommal volt baj, hanem kellett a hely a sikeres sportolóknak. Muszáj volt állás után nézni, és ekkor nyúlt utánam először a sakk, vagy ha úgy jobban tetszik, a sors. A városmajori szabadtéri sakk-körben, ahová apám sokszor levitt, az egyik idősebb bácsi, akit többször megvertem (Pelei Lajosnak hívták, aki ezt a sztorit meg is írta egy olvasói levélben a Magyar Sakkéletben – a szerk.) beajánlott a Városi Tanács Sportköréhez.

Lett fizetett állásom és két komoly mesterem, Kóródy Keresztély Imre és G. Réti Pál, akiktől olyan dolgokat tanultam, hogy elkezdett komolyan érdekelni a sakk.

De közben megnősültem, és azzal is foglalkozni kellett, hogy miből fogunk megélni. Elmentem a NIKEX-be (Nehézipari Külkereskedelmi Vállalat) dolgozni, és belekezdtem estin a Közgázba. Már majdnem ráállt az életem a tisztes polgári pályára, amikor megint magához intett a sakksors: 1963-ban hívott a Budapesti Spartacus csapata, hogy játsszak náluk. Már akkor is az egyik legerősebb csapatnak számítottak, és ha ők fantáziát láttak bennem, akkor nem volt mit tenni, menni kellett. Ezzel el is dőlt: sakkozó lettem. A következő évben elindultam az országos egyéni bajnokságon, és mondhatjuk, hogy berobbantam a magyar sakkozói életbe: nem végeztem ugyan a közvetlen élmezőnyben, de az éljátékosok közül néhányat megvertem.

Csom István – Szabó László

Budapest, magyar bajnokság, 1964

1.e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fe2 (Fiatalon ezt a meglepetést találta ki Csom az elméletben és főleg a megnyitásokban jártasabb idősebb ellenfeleknek. Hívhatnánk hivatalos nevén Fordított magyar megnyitásnak, utalva a Wurm kávéház sakkozói által kifejlesztett magyar védelemre, ami ugyanezt az elgondolást vezette be, csak sötéttel, de a kortársakhoz hasonlóan nevezzük inkább Csom megnyitásnak. Világos látszólag átadja a kezdeményezést sötétnek ezzel a passzív futólépéssel, de mire rájön sötét, hogyan is kellene ezt a lehetőséget kihasználni, kiderül, hogy világos mégiscsak nyomul, ideje védekezni.) 3… . g6 4. c3 d6 5. d4 Fg7 6. dxe5 dxe5 7. Vc2 Hf6 8. O-O O-O 9. Bd1 Fd7 10. b4 a6 11. Hbd2 Be8 12. a4 Vc8 13. Hb3 b6 14. a5 Hd8 15. Hfd2 Fc6 16. axb6 cxb6 17. f3 Hd7 18. Hc4 Be6 (Ramaty helyre került sötét bástyája. De ahhoz, hogy ezt a maga javára fordítsa világos, komoly hálót kell szőni.) 19. Fe3 Vc7 20. Hb2 Fb7 21. Vd2 Hf8 22. b5 a5 23. Fc4 Bf6 24. Fg5 (És a futók elkapták a bástyát.) 24. … a4 (Sötét minden reménye ebben a gyalogban maradt, hátha tisztet tud nyerni, de hamar kiderül, hogy semmi esélye.)

25.Ff1 (Ez a csendes visszavonulás mindent eldönt. Sötét bástyájának elfogásához nincs szükség mindkét futóra, elég a különös kötés: a bástya elmozdulását a mögötte gyengélkedő huszár akadályozza.) 25… Hde6 (A korabeli beszámolók szerint Szabó ezen a lépésen fél órát gondolkodott. Hiába kereste a jó lépést, csak rosszak közül választhatott. Persze lehet, hogy már a vereséget követő magyarázkodást fogalmazta…) 26. Fxf6 Fxf6 27. Hxa4 Fe7 (Elegánsabb lenne, ha sötét már itt feladná, minőség- és gyaloghátrányba került, és az állás is pocsék. De Szabó László ekkor a legerősebb magyar sakkozó, Csom pedig egy ismeretlen fiatal játékos: ilyenkor nehéz elhinni, hogy tényleg csak az számít, ami a táblán van.) 28. Kh1 Bd8 29. Ve2 h5 30. Vc4 Vb8 31. Hxb6 (Még egy gyalog.) 31… h4 32. Bxd8 Fxd8 33. Hd5 h3 34. g3 Hg5 35. Fe2 Hfe6 36. Hc5 Fc8 37. Hxe6 fxe6 38. He3 Fb7 39. Hg4 Fb6 40. Vb4 Vc7 41. Bd1 Fc5 42. Vc4 Kg7 43. Vd3 (És azt már nem várta meg sötét, hogy a vezércsere után még a futója is elvesszen, inkább feladta.)
1-0

Nem jelentett hátrányt, hogy nem a hagyományos, gyerekkortól elméleti képzésben részesülő úton lett sakkozó?

Dehogynem. De pont ebből a hátrányból próbáltam előnyt faragni. Kidolgoztam pár ritka megnyitást, amivel a nagyokat is meg tudtam lepni, vagy legalább a középjátékig el tudtam vergődni ezekkel, ott aztán a városmajori rutinommal és a fizikai sportokban szerzett küzdeni tudással jónéhány partit meg tudtam nyerni. Még jó sok évnek el kellett telnie ahhoz, hogy kellően elmélyedjek az elméletben.

Ehhez képest nagyon hamar, már 1968-ban bekerült az olimpiai csapatba…

Az egy érdekes történet. Az 1967–1968-as idény nagyon jól sikerült: teljesítettem a nemzetközi mesteri normát, ami akkoriban borzasztóan nehéz volt; eredményesen szerepeltem olyan versenyeken is, ahol szovjet sakkozókat is legyőztem. De így sem volt sok esélyem bekerülni a hat fős válogatottba, hiszen a Portisch–Szabó–Bilek megkérdőjelezhetetlen alaphármas mellett Lengyel Levente és Bárczay László is nemzetközi nagymesterek lettek a hatvanas években, és a legendás Barcza Gedeon is újra játékra jelentkezett. Az 1966-os havannai olimpián harmadikok lettünk, Bárczay ott remekül szerepelt, második tartalékként 11 pontot hozott 12-ből. És amilyen a sors, pont ez vezetett ahhoz, hogy végül bekerültem a csapatba. Ugyanis Bárczay úgy ítélte meg, hogy a jó játéka feljogosítja arra, hogy feltételei legyenek, márpedig ő – egy régi sérelem miatt – nem akart egy csapatban játszani Barczával. Kevesen szeretik, ha ultimátumot adnak nekik, a hatvanas évek végének Sakkszövetsége pláne nem ilyen társaság volt, kitették a csapatból Bárczayt, és engem hívtak a helyére. Különös helyzet volt, mert jóban voltam Bárczayval, értettem is a szempontjait, de ha a magyar színeket kell képviselni, és hívnak, akkor muszáj menni.

Úgy is mondhatjuk, hogy megint a sors szólt közbe: amikor már kezdett elmenni a kedvem a játéktól, és elgondolkoztam azon, hogy milyen munkát fogok keresni, akkor a sakk megint jelezte, hogy nekem ez a hivatásom.

Onnantól kezdve húsz éven át olimpiákon, világbajnokságokon, EB-ken képviseltem Magyarországot.

1970-ben költözött Óbudára a családjával, és ha megnézzük a sakkozói pályafutását, szinte ezzel egyidőben kezdődtek a nagy sikerek: az 1970-es és 1972-es olimpiai ezüstérmek, a magyar bajnokság megnyerése 1972-ben, nemzetközi nagymesteri cím elérése 1973-ban.

1970-ben még egy fontos dolog történt, ami meghatározta a sakkhoz való viszonyomat: Portisch Lajos felkért szekundánsának, és a következő húsz évben kisebb-nagyobb megszakításokkal segítettem neki a világbajnoki csatározásban. Meglepő volt, mert szekundánsnak általában elméletileg képzett, megnyitásokhoz jól értő sakkozót szoktak választani, de Portisch nem a már létező variációkkal akarta bővíteni a tudását, hanem újakat akart kifejleszteni, és ehhez én megfelelő elemzőtárs voltam. Igazából Portisch mellett tanultam meg, mit jelent a sakkban a munka, napi 4–5 órákat is elemeztünk. De visszatérve a kérdésre, az óbudai lakásban volt először önálló dolgozószobám (az interjú is ott készült – szerk.), innentől tudtam napi szinten elmélyült munkát végezni otthon is. Beleástam magam egy-két megnyitásba, világossal az angol, sötéttel a szicíliai Richter–Rauzer lett a repertoárom alapdarabja.

Milyenek voltak az erőviszonyok a hetvenes években?

A sakkot igazából csak Kelet-Európában vették komolyan. A szovjetek uralták a játékot, ők adták a világbajnokokat, ők nyerték az egyéni versenyeket, és az olimpiákon csapatban is mindig győztek. Mi általában a jugoszlávokkal voltunk harcban a második helyekért. A magyar sakkozók idősebb nemzedéke pont a háború alatt és után volt fiatal, és ebből adódóan kimaradt pár év a fejlődésükből, amikor minden fontosabb volt, mint a játék.

Aztán a hatvanas években beleszoktak abba a helyzetbe, hogy a szovjeteket nem lehet legyőzni, sőt, kialakult valamiféle lelki görcs is velük szemben.

Amikor bekerültem a válogatottba, és arról kezdtem el beszélni, hogy igenis legyőzhetők a szovjetek is, lepisszegtek, hogy erről ne nagyon nyilatkozzak, mert a végén még elhiszik a vezetők, hogy van esélyünk – és milyen gondunk lesz a csalódásból. Ahhoz egy fiatalabb, lelki gátak nélkül játszó nemzedéknek kellett jönni, hogy hinni tudjunk magunkban. És a jugoszlávokkal vívott külön csatáink arra jók voltak, hogy kialakítsuk a saját stílusunkat, hogy olyan fogásokat gyakoroljunk be, amiket a szovjetek ellen is eredményesen tudtunk később alkalmazni.

Megérkeztünk a legnagyobb sikerhez, az 1978-as olimpiai győzelemhez. Néhány hónappal a focivébé után utaztak Buenos Airesbe…

És magát az olimpiát a River Plate stadionjában, a tribün alatti folyosókon és termekben rendezték. A mérkőzések szünetében ki lehetett nézni a pályára… Mint lelkes focirajongó, rendszeresen meg is tettem ezt.

Az olimpiai csapatok négy táblán küzdenek meg egymással, minden ország két tartalékot is nevez, és a rendelkezésre álló hat főből a forduló előtt döntik el, aktuálisan ki üljön le játszani. Elvileg tartalékként volt nevezve, de gyakorlatilag Portisch, Ribli Zoltán és Sax Gyula után ön játszotta a legtöbb partit.

A negyedik táblásunkról, Adorján Andrásról, akinek ez volt az első olimpiája, menet közben derült ki, hogy nehezen bírja a feszültséget. Ha egy kicsit is kétséges lett az állás, azonnal a remi felé kereste a menekülési utat. De ha csak a saját partijával tett volna így! Amikor az én mérkőzésemet nézte, akkor is rögtön szaladt a csapatkapitányhoz, hogy adja döntetlenre Csom, nehogy feleslegesen kockáztasson. Döcögősen ment a csapatnak, aztán a 8. fordulóban, amikor a magukat mindig titkos esélyesnek tartó angolokkal játszottunk, és lendületesen megvertük őket, kialakult a végső felállás.

A vezetés – nagyon helyesen – a „győztes csapaton ne változtass” elvet érvényesítette, és innentől végig én játszottam a negyedik táblán.

Az utolsó forduló előtti szabadnapon, amikor már amúgy is roppant idegesek voltunk, még rátett egy lapáttal a csapat a feszültségre. Mindannyian hivatalosak voltunk a nagykövetség november 7-ei ünnepi fogadására. Nekünk, játékosoknak sikerült kimentenünk magunkat, de a vezetőknek, szekundánsoknak muszáj volt részt venni. A fiatalabb játékosok pedig balhézni kezdtek, hogy micsoda dolog ez, a csapat küzd az olimpián, életünk legfontosabb meccsére készülünk, a vezetők meg nem segítenek nekünk, elmennek mulatozni. Hiába mondtuk nekik, hogy addig jó, amíg nincsenek itt, addig se zavarnak, ők csak veszekedtek tovább. Másnap viszont fölényesen győztünk a jugoszlávokkal szemben, és így olimpiai bajnokok lettünk.

Csom István – John Nunn

Buenos Aires, olimpia, 1978
Angol megnyitás (A15)

1.c4 Hf6 (Sárkány ellen sárkányfű, angol ellen angol megnyitás.) 2. Hf3 e6 3. b3 b6 4. g3 Fb7 5. Fg2 Fe7 6. O-O O-O 7. Fb2 c5 8. Hc3 d5 9. e3 dxc4 10. bxc4 Hc6 11. Ve2 Bc8 12. Bfd1 Ha5 13. d3 a6 14. Bab1 Vc7 15. Fa1 Hd7 16. Fh3 (Nunn felkészült Csomból, a parti eddig a lépésig az 1976-os Csom–Petroszjan mérkőzést követte. Ott elég hamar befejeződött a küzdelem, 16… Vc6 17. Fg2 Vc7 18. Fh3 Vc6 után döntetlen lett. Nunn úgy gondolta, hogy jobb folytatást talált…) 16… Ff6 17. He1 Vc6 18. Fg2 Vc7 19. f3 Bfd8 20. Hc2 Fc6 21. f4 Hb7 22. e4 Hb8 23. e5 Fe7 24. He4 Fa4 25. Bd2 Hc6 26. He1 Hd4 27. Vg4 (A helyszín, a focistadion szellemének megfelelő testcsellel küldte el angol ellenfelét Csom, a vezérlépés látszólag a királyt támadja, de igazából a vezérszárnyi áttörést készíti elő.) 27… Kh8

28.Bdb2 b5 29. Hc3 Ha5 30. Hxa4 bxa4 31. Vd1 Bb8 32. Bxb8 Bxb8 33. Bxb8+ Vxb8 34. Vxa4 Hac6 35. Kf1 (Itt már minden nyer. 35. Fxc6 is mehetett volna, 35… Vb1 ugyan látványos, de nem hoz komoly ellenesélyeket, 36. Fc3 He2+ 37. Kf1 Hxc3 38. Vxa6 után világos ugyanúgy kettős gyalogelőnnyel fordul rá a végjátékra.) 35… Vc8 36. Fxd4 Hxd4 37. Fb7 Vg8 38. Vxa6 g5 39. Va8 (Mivel a vezércsere után az a gyalog bemasírozását nehezen tudta megakadályozni, sötét feladta.)
1–0

Hogyan ünnepelték meg a győzelmet?

Volt hivatalos és nem hivatalos része az ünneplésnek. A hivatalos, győzteseknek járó fogadáson részt vettünk ugyan, de nem volt benne sok köszönet: életem egyik legfájóbb élményeként tartom számon, hogy az olimpiai győzelmi ceremónián nem játszották el nekünk a himnuszt. Mi tagadás, csalódottságunkban az udvariassági köröket is megspórolva leléptünk a fogadásról. A bajnokcsapatból ketten voltunk vallásosak, és Portisch Lajossal elhatároztuk, hogy másnap elmegyünk templomba. Valahogy a csapatvezetés is megneszelte ezt a szándékunkat, mert amikor reggel indultunk volna a hotelszobánkból, beállított Gábor Zoltán, a Sakkszövetség akkori elnökhelyettese, és a mindenttudók mosolygásával kérdezte: „Hova, hova elvtársak?” Amire Portisch a lehető legnagyobb nyugalommal azt felelte: „Megyünk a templomba, hálaadó misére az olimpiai győzelmünk tiszteletére, Gábor elvtárs.” Az elnökhelyettes erre szokatlanul hosszan nézte a plafont, majd elengedett minket: „Menjenek, Portisch elvtárs.” Szerencsére azt már nem látta, hogy lent a hallban csatlakozik hozzánk a szintén sikeres ezüstérmes női csapatból Makai Zsuzsa is.

Két évvel később, az 1980-as máltai olimpián sikerült újra az élen végezni, holtversenyben a szovjetekkel.

És tegyük hozzá, hogy egy sokkal erősebb szovjet csapattal versenyeztünk, Tal, Karpov és Kaszparov is bekerült a válogatottjukba. Mondjuk Kaszparov még nagyon fiatal volt, de már ekkor látszott, hogy ő a jövő bajnoka.

Egy nemzetközi tornán volt alkalmam sokat beszélgetni vele, mert a szovjet csapatban, ki tudja, miért, nem álltak vele szóba. Nagyon hálás volt, hogy velem lehetett sétálni, beszélgetni.

Az olimpián egyébként pont egymással játszottunk, de nem a hálájának köszönhetem a döntetlent. Az egész verseny alatt mi vezettünk, csak az utolsó fordulóban értek utol minket a szovjetek – sajnos a mellékpontjuk nekik lett jobb, így hivatalosan ők nyertek Máltán. Sem előtte, sem utána nem volt holtverseny az első helyen a sakkolimpiákon.

Így is hozott haza egy első helyezést, hiszen a negyedik táblások közül ön volt a legjobb. Ráadásul a kilenc partijából hatszor sötéttel volt, ami arról tanúskodik, hogy a csapatvezetés is bízott a stabil játékában. Sem az 1978-as, sem az 1980-as olimpián nem kapott ki egyszer sem.

Amikor a csapatért, pláne Magyarországért kellett versenyezni, az mindig kihozta belőlem a harcosságot, a küzdeni akarást. Otthon a csapatbajnokikon is a Spartacus rendre erején felül szerepelt, sorra nyertük az országos bajnoki címeket, 1982-ben még a BEK-et is megnyertük a moszkvai Burevesztnyikkel szemben.

A Spartacusnak nemcsak játékosa, hanem vezetője is volt.

Igen, 1977-től én voltam a csapat vezetőedzője, ami roppant nehéz, megtisztelő és hálátlan feladat volt. Nem sokkal voltam idősebb és jobb játékos, mint a csapat éljátékosai, Pintér József, Faragó Iván: ebből sok konfliktus is származott, számon kérték rajtam, ha egyéni versenyekre mentem, hogy miért nem rendelem alá magamat a csapatérdeknek. Egyszer annyira besokalltam, hogy az olimpiai csapattagságomról is le akartam mondani, úgy kellett visszatuszkolni. Ha csak az eredményeket nézzük, akkor azt látjuk, milyen nagyszerűek voltunk, de belül folyamatos harcok jellemeztek minket. Mégiscsak sakkozók voltunk.

Larry Mark Christiansen – Csom István

Valetta, olimpia, 1980
Vezérindiai védelem (E14)

 1.d4 Hf6 2. c4 e6 3. Hf3 b6 4. e3 Fb7 5. Fd3 c5 6. O-O Fe7 7. b3 d6 (Eddig követte Csom az 1966-os Najdorf–Portisch mérkőzés megnyitását. Kellett valamit újítani, hogy a fiatal amerikai is gondolkodjon, ne csak memóriából játsszon.) 8. Hc3 Hbd7 9. Fb2 cxd4 10. Hxd4 O-O 11. Ve2 a6 12. e4 Hc5 13. Bad1 (Az első pontatlanság: az eddig komótosan építkező világos lemond a futópárjáról, amire pedig szüksége lett volna ebben a nagyátlókat nyitva tartó állásban.) 13… Hxd3 14. Bxd3 Vc7 15. f4 Bfe8 16. f5 (Következő pontatlanság: a megmaradt futóját hagyja kizárni a játékból.) 16… e5 17. Hc2 b5 (És ezzel a lépéssel sötét átveszi a kezdeményezést. Világos nem fogadhatja el a gyalogáldozatot, mert 18. cxb5 axb5 19. Hxb5 Vc5+ 20. Be3 után 20… Bxa2 alapos takarításra jelentkezik be világos táborában.) 18. He3 Hxe4 19. Hcd5 Vc5 20. b4 Va7 (Világos beadhatja a bástyavillát! Így örvendezhetne egy amatőr sakkozó, de az olimpikonok azt is látják, hogy 21. Hc7-re a válasz túl erős: 21… bxc4 és 22. Bdd1 Fg5 után hiába szerezhető meg a minőségelőny világosnak, az állása szétesik.) 21. Hxe7+ Bxe7 22. Kh1 bxc4 23. Hxc4 d5 24. Hxe5

24… Bae8 (Az elszalasztott nyerés lépése. 24… f6 simán nyerhetett volna, mivel 25. Fd4 Vb8 26. Hg4 Hg3+ 27. Bxg3 Bxe2 28. Hxf6+ Kf7 29. Hh5 Vxg3, és sötét ugyan visszaadja a vezért, de minőségelőnyös végjátékra egyszerűsíti az állást.) 25. Fd4 Vb8 26. Hg4 f6 (Szerencsére Csom észrevette, hogy most már nem megy a Hg3+ vezérnyeréses támadás, mert világos ellenjátéka jóval erősebb lett amiatt, hogy a királyt bezárta a bástya. Ritka állások egyike, amikor a bástyaduplázás nem használt, hanem ártott. Még mindig a pár lépéssel ezelőtti nyerési lehetőség kihagyásán rágódva Csom döntetlent ajánlott, de Christiansen úgy tett, mint aki meg sem hallotta ezt, játszott tovább. Az amerikai csapat akkori főnöke, Benkő Pál később elmesélte, hogy nem ért oda időben a táblához, hogy rávegye játékosát az ajánlat elfogadására, addigra már lépett a fiatal játékos. Ha nem, hát nem, gondolta Csom, és másodszor is megnyerte a partit.) 27. Be3 h5 28. Fxf6 hxg4 29. Fxe7 Bxe7 30. f6 Bf7 31. Vxg4 Ve5 (Újra összeállt sötét támadása, most fenyeget Hf2+) 32. Bef3 Bxf6 33. Vd7 Bxf3 34. gxf3 Hd6 35. Bg1 d4 (A nagyátlóra fejlesztett futó a megnyitás óta arra várt, hogy életre keljen, és most segít befejezni a partit. Persze igazából már vége, csak Christiansen reménykedik abban, hogy hátha megint megkegyelmez neki Csom. Arra aztán várhat! De legalább közelről nézheti a végjáték oktatást.) 36. Vd8+ He8 37. Bf1 Fd5 38. Vh4 Hf6 39. Kg2 Fxa2 40. Be1 Vd6 41. Bd1 d3 42. Bd2 Fb3 43. Vg3 Ve6 44. Vb8+ Kh7 45. Kf2 Fc4 46. Vf4 Fb5 47. Vd4 Hd5 48. f4 Hf6 49. Bxd3 Fxd3 50. Vxd3+ Kh6 51. Vd8 Va2+ 52. Kg3 Vb3+ (Talán a b gyalog volt világos legkedvesebb figurája; a többi magyarázat is ennyire hihetetlen, miért pont most adta fel.)
0–1

Christiansenről eszembe jutott egy történet. A 2002-es bledi olimpián (ahol egyébként újra dobogós, ezüstérmes lett a magyar csapat – szerk.) már versenybíróként vettem részt, és az akkor már nem annyira fiatal amerikai partiját is felügyeltem. Tudni kell, hogy ezen az olimpián már olyan táblákon játszottak a játékosok, amelyeken a technika érzékelte a lépéseket, és ez megkönnyítette az időzavaros partiknál a vitás esetek eldöntését.

Igen ám, de ha valaki véletlenül rosszkor vagy szabálytalanul lépett, akkor csak körülményesen lehetett visszaállítani a rendszert, nekünk, bíróknak külön felhívták a figyelmünket erre.

Christiansen egyik partijában az amerikai láthatóan időzavarba került, már nagyon kevés ideje maradt hátra, amikor ki kellett mennie a mosdóba. Látványosan szaladt ki, és utána vissza a táblához, és én már láttam, hogy baj lesz: gyorsan lépni akart, nem is figyelt arra, hogy az ellenfele még nem húzott semmit. Milyen jól jött a fizikai sportokban való jártasságom: az utolsó pillanatban odaugrottam, és hátulról átfogtam a karját ennek a testes, 100 kilós amerikainak (az interjú ezen pontján Csom mester hirtelen felpattant, és megmutatta rajtam is a fogást, hogy el tudjam képzelni – a szerk.), és oda­súgtam neki: nem te jössz. A mozdulat egyébként eléggé hasonlított ahhoz, ahogyan középiskolás korunkban kézilabdameccsen csimpaszkodtunk az ellenfél beállós játékosába, csak az nem vezetett eredményre: Schmitt Pállal, a későbbi olimpiai bajnok vívóval közösen kaptuk azt a lehetetlen feladatot, hogy fogjuk le Kozma István későbbi olimpiai bajnok birkózót.

Végül nem a Spartacusból, hanem a Paks csapatából ment nyugdíjba.

Hűséges típus vagyok, nem terveztem, hogy elhagyom a Spartacust. Nem is hagytam el, a csapat szűnt meg a rendszerváltás után; a szövetkezeti mozgalom felszámolásával a Spartacusnak is vége lett. Pár évig csak kóvályogtam, nem találtam a helyem, aztán 1997-ben a Paks csapata rendezett anyagi feltételeket és értelmes munkát kínált, boldogan játszottam náluk az utolsó éveimet.

Edzőként is alkalmaztak, így volt lehetőségem a megszerzett tudásom átadni a következő nemzedéknek. Tízszer nyerték meg a paksi fiatalok az Országos Ifjúsági Csapatbajnokságot.

Sőt, a titkos tervemet is sikerült megvalósítani: szerettem volna kinevelni az olimpiai csapatba az utódom, és Berkes Ferenc személyében rá is találtam arra, akiből aztán kemény munkával ki lehetett hozni a válogatott szinthez is elegendő játékerőt. (2002-ben az akkor 18 éves Berkes ifjúsági világbajnok lett – a szerk.) 2014-ben fejeztem be az aktív sakkozást, megtisztelő módon a Paks örökös tagsággal búcsúztatott.

Még sok mindenről beszélgettünk: hogyan esett szét a rendszerváltást követően a magyar sakk, milyen nehéz anyagi helyzetbe kerültek a versenyzők, milyen hatással van a számítógép és az internet térhódítása a játékra, az utánpótlás-nevelés nehézségeiről, a sakk jellemformáló szerepéről – még néhány partit is megnéztünk. A végén, amikor már felálltunk a búcsúzkodáshoz, nem bírtam magammal, és feltettem azt a kérdést, amiről tudtam, hogy nem szabadott volna. – Széchenyire hogyan hatott a sakk, javított vagy rontott az őrületén? – kérdeztem az Óbudai Széchenyi Kör elnökét. – Dehogy volt őrült! – kezdődött a válasz, de ez már egy másik történet.

Csom István

• Született: Sátoraljaújhely, 1940. június 2.
• Nemzetközi nagymester – 1973-tól
• Magyar egyéni bajnok – 1972
• Magyar csapatbajnok (Bp. Spartacus)
• – 1965, 1973, 1974, 1977, 1978, 1980, 1983, 1985, 1986
• BEK-győzelem (Bp. Spartacus) – 1982
• Olimpiai bajnok – 1978
• Olimpiai ezüstérem – 1970, 1972, 1980
• Világbajnoki ezüstérem – 1985
• Európa-bajnoki ezüstérem – 1970, 1977, 1980
• Mesteredző – 1983-tól
• Nemzetközi versenybíró – 1991-től
• Maróczy-díj – 2005
• Városi díjak:
• Pro Urbe Budapest – 2013
• Sátoraljaújhely díszpolgára – 2015
• Pro Óbuda – 2016

Holnap is eljössz?

Az idősebb férfi, aki átért, Füstér Géza, vagy ahogy az alliterációnak és rémisztően harsány humorának megfelelően hívatta magát: Géza gátyám túl volt már csúcskorszakán. 1941-ben megnyerte a magyar bajnokságot, és a további háborús években is rendre dobogón végzett, de utána jelentősen visszaestek az eredményei. Schnellezni és sztorizni, ezt szerette a legjobban a sakkban.

Kanadában telepedett le, Ontario örökös sakkbajnokaként időnként országos szintű eredményeket is fel tudott mutatni: 1957-ben ezüstérmes lett a kanadai bajnokságon. Sőt, mivel a győztes Povilas Vaitonis nem volt hajlandó utazni, Füstér mehetett a következő évben a portorozsi világbajnoki zónaközi döntőbe, ahol persze tökutolsó lett a huszonegy fős mezőnyben, de itt játszotta élete leghíresebb meccsét, amelyben „majdnem” megverte Fischert.

Füstér Géza – Robert Fischer

Portorozs, 1958
Királyindiai védelem (E86)

1.d4 Hf6 2. c4 g6 3. Hc3 Fg7 4. e4 d6 5. f3 e5 6. Hge2 O-O 7. Fe3 c6 8. Vd2 Hbd7 9. d5 cxd5 10. Hxd5 Hxd5 11. Vxd5 Hc5 (Az egészen merészen középen támadó vezér ellen a 11. … Hb6 erősebb lett volna, a gyalogot sem adná ilyen könnyen sötét.) 12. O-O-O Va5 13. Vxd6 He6 14. a3 b5 15. Fd2 Va4 16. Vb4 Bb8 17. Vxa4 bxa4 18. Fb4 Bd8 19. Bxd8+ Hxd8 20. Hc3 Fd7 21. Fd6 Ba8 (Nézzük meg az állást! Világos – gyalogelőnyének tudatában – aktív könnyűtisztjeivel szinte beszorítja sötétet. Már csak türelmes játékkal érvényesíteni kell az előnyt.) 22. c5 (Mondom: türelmes! A c gyalog valóban a kulcsfigurája lehetne a támadásnak, ha az előrenyomulását kellően előkészíti világos. Így viszont az ellenjáték halovány fénye kezd felderengeni sötét előtt. Több se kell Fischernek.) 22. … Hb7 23. Fb5 Fxb5 24. Hxb5 Hxc5 25. Fxc5 Bc8 26. Hxa7 (Ez viszont már egyértelműen hiba. A gyalogelőnyt ugyan megtartotta így, de a huszárját teljesen kivonta a forgalomból. Döntetlenszagú a parti.) 26… Bxc5+ 27. Kb1 Fh6 28. Bd1 Kg7 29. g4 Fe3 30. h4 h5 31. gxh5 gxh5

32.Bd3 (Nini, mekkora friss malőr! Annyira eldugta a huszárját, hogy el is feledkezett róla. Sötét meg köszöni szépen, lenyeri.) Bc1+ 33. Ka2 Fxa7 34. Bd7 Fd4 35. f4 Bc2 36. Ka1 Bd2 (Felesleges folytatni. Így verte meg majdnem Füstér Fischert, és helyette csak igazolta az egyik legnagyobb sakkos bölcsességet/közhelyet: Az nyer, aki az utolsó előtti hibát véti.)
0-1

1958-ban Füstér még a sakkolimpiára is kijutott a kanadai válogatottal, a negyedik táblán egész szép eredményt ért el: 8,5 pont 14 partiból. 1970-ben, 60 évesen már a kanadaiak szövetségi kapitányaként ment a siegeni olimpiára. Időnként kénytelen volt magát is becserélni a csapatba, így fordulhatott elő, hogy Csom Istvántól (is) kikapott.

Legnagyobb sikereit kedvenc játékában, a villámsakkban érte el: 1955-ben a kanadai, 1957-ben az amerikai schnellbajnokságot nyerte meg.

Egészen 1990-es haláláig bejárt a torontói sakk-klubba anekdotázni és schnel­lezni. Imádta froclizni az ellenfelét parti közben, legendássá vált a szemétkedő kérdése, amit nyerő helyzetben szegezett ellenfelének: „Holnap is eljössz sakkozni?”

Benkő: cselek, trükkök, csalafintaságok

A fiatalember, aki nem ért át a túloldalra, Benkő Pál, az egyik legnagyobb magyar sakkozó. A sikertelen berlini szökési kísérlet után Kistarcsára internálták, így lemaradt a világbajnoki zónaközi döntőről, cserébe alaposan megromlott a látása.

Addigra már magyar bajnoknak mondhatta magát, 1948-ban nyerte el a címet. Tizenévesen tanult meg sakkozni a testvérétől, ám a pályára állító lökést a Ligetben kapta: egy háziversenyen utolsó lett, és vigaszdíj gyanánt megkapta a Romanovszkij-féle megnyitáselméletet. Ezt úgy kitanulta, hogy egy év múlva már mindenkit megvert a Ligetben, aminek két fontos következménye lett: egyrészt érezhetően megnőtt a zsebpénze, másrészt a legendás Sillye Jenő mester elvitte magával a Zuglói Sakk Körbe. A házibajnokságban toronymagasan vezetett, amikor félbeszakadt a sakkozói élet: közbeszólt a háború. 16 évesen őt is behívták, ugyan fegyvert nem kapott, de így is Ausztria felé meneteltek a „lapátos leventék”, amikor elszökött. Hazafelé menet elfogták az oroszok, de onnan is le tudott lépni. A testvérének és az apjának nem volt ilyen szerencséje, ők három évvel később tértek haza a málenkij robotról, az anyukája pedig belehalt a szovjet csapatokkal való találkozásba.

A háború után újjászerveződő sakkélet hamar rátalált ugyan, de mivel el kellett magát tartani, csak munka, romeltakarítás és építkezés mellett jutott ideje a játékra, az első versenyeit így – az idősebb versenyzők legnagyobb csodálkozására – malteros ruhában nyerte.

A komolyabb szintű sakkozás egyik legnagyobb csábítóereje mindig is a nemzetközi versenyeken való részvétel, az utazás lehetősége volt. A háború utáni magyar sakk nem tudta, és ami a fő baj, nem is akarta ezt nyújtani, ezért a legjobb játékosokban hamar felmerült, hogyan lehetne visszatérni a normális működési módba, visszakapcsolódni a világba. Benkő Pál is ezen gondolkodott, és az 1952-es sikertelen lelépési kísérlet után már sokkal jobban előkészítette a disszidálást. Az 1956-os moszkvai sakkolimpiára a magyar csapat a legerősebb felállásban tudott kimenni, Benkő is bekerült a csapatba, nem kis részben az akkori sakkszövetségi vezető, Kádár János közbenjárására. Ennek köszönhetően a csapat harmadik lett úgy, hogy az olimpiák történetében először legyőzték a verhetetlennek tűnő szovjet csapatot is. És az is következett ebből, hogy Benkő most már részt vehetett nagyobb, külföldi tornákon.

Az 1957-es magyar bajnokságot úgy írták ki, hogy az első és harmadik helyezett Szófiában, a második Dublinban képviseli Magyarországot a világbajnoki zónaversenyen. Bárki kitalálhatja, hol végzett főhősünk a bajnokságon. Valóban, a félidőben még magabiztosan vezető Benkő az utolsó fordulókban taktikus döntetlenekkel lelavírozta magát a dublini utat jelentő második helyre. A dublini zónaversenyen végül második lett a cseh Pachman mögött, és ezzel az eredményével helyet kapott az 1958-as, portorozsi világbajnoki zónaközi döntőn – ellentétben a szófiai magyar versenyzőkkel, akik leszerepeltek.

De Portorozsba már hontalanként utazott, Amerikába költözött apját követte, aki 1956-ban lépett le. Az amerikai élete eleinte nem volt könnyű, hiszen se iskolai végzettsége, se nyelvtudása nem volt. A Wall Streeten kezdte kifutófiúként, aztán letette a brókervizsgát, és komolyabb munkát is végezhetett, de csak rövid ideig élte a tőzsdeügynökök stresszes életét: New Yorkban is a sakk fogta meg legjobban. Hamar összeismerkedett Bobby Fischerrel, akinek évtizedeken át barátja, versenytársa, pótapja lett.

Benkő Pál – Robert Fischer

Curacao, 1962
Pirc védelem (B07)

1.g3 Hf6 2. Fg2 g6 3. e4 d6 4. d4 Fg7 5. He2 O-O 6. O-O e5 7. Hbc3 c6 8. a4 Hbd7 9. a5 exd4 10. Hxd4 Hc5 11. h3 Be8 12. Be1 Hfd7 13. Fe3 Vc7 14. f4 Bb8 15. Vd2 b5 16. axb6 axb6 (Annyit játszottak már egymással, hogy megpróbáltak valami szokatlan megnyitást. Fischer vesztette el előbb a fonalat. Már a b5 gyalog kitolása is gyanús volt, de az, hogy sötét gyaloggal ütött vissza, rendesen meggyengítette a gyalogszerkezetét. Világosnak már csak ki kell találni, melyik gyalogot és hogyan nyerje le. Először rögzíteni kell az ellentábor gyöngeségeit…) 17. b4 He6 18. b5 Hxd4 19. Fxd4 Fxd4+ 20. Vxd4 c5 (Muszáj tolni, 20. … cxb5 21. Hxb5 Vxc2 látványos ugyan, de játszmavesztéssel jár, 22. Hxd6 komoly károkat okoz sötét állásában.) 21. Vd2 Fb7 22. Bad1 Be6 23. e5 Fxg2 24. Kxg2 Vb7+ 25. Kf2 Bd8 26. exd6 Hf6 (A sötét gyalogját sikeresen lenyerte, a következő feladat az előretörő d gyalog megvédése.) 27. Bxe6 fxe6 28. Ve3 Kf7 29. Vf3 Vb8 30. He4 Hxe4+ 31. Vxe4

(Legkésőbb most esik le, hogy 31… Bxd6, a gyalog visszanyerése hiba lenne, hiszen 32.Ve5 után a bástyát nem lehet jól védeni: 32… Ke7 33.Vg7+ és a bástya- vagy a vezérvesztés közül lehet már csak választani.)

31…Bd7 32. Vc6 Vd8 33. Kf3 Kg7 34. g4 e5 35. fxe5 Bf7+ 36. Kg2 Vh4 37. Bf1 Bxf1 38. Kxf1 Vxh3+ 39. Vg2 Ve3 40. Ve2 Vh3+ (Ebből is látszik, hogy jó barátságot ápoltak, Fischer nem erőltette tovább a sakkokat, látta, hogy úgyis elfogynak egyszer…)
1-0

1962-ben megkapta az amerikai állampolgárságot, és 1970-ig minden olimpián az amerikai csapatot erősítette, így begyűjtött egy ezüstérmet az 1966-os havannai olimpiáról. Egy kikötése volt: a magyarok ellen nem játszik. Ugyanis 1964-től magyar–amerikai állampolgárként valóban kettős életet kezdett élni: rendszeresen járt Magyarországra, sőt, tíz évnyi levelezés után 1968-ban feleségül vette Nagy Gizellát, a Műszaki Egyetem matematika tanárát (aki egyébként remek sakkozó is volt fiatal korában), így a családi élet is idekötötte.

A magyar sakkba is bekapcsolódott, a Spartacus színeiben részt vett a csapatbajnoki küzdelmekben, 1982-ben tagja volt a BEK-győztes gárdának.

Közvetett módon ugyan, de két világbajnoki cím sorsába is erősen beleszólt. Először az 1962-es curaçaoi zónaközi döntőn, amikor nem sokkal a vége előtt az addig magabiztosan vezető, lélekben már a Botvinnik elleni páros mérkőzésre készülő Paul Keres-szel került össze, és győzött, nagy meglepetésre és Tigran Petroszjan még nagyobb örömére; így lett ő Botvinnik kihívója és a 9. világbajnok. Másodjára 1970-ben, amikor Benkő az amerikai bajnokságon kivívta a jogot, hogy indulhasson a világbajnoki zónaversenyen, de ezt a jogát átruházta Fischerre, aki köszönte szépen a lehetőséget, és minden ellenfelét félresöpörve világbajnok lett a ciklus végén, 1972-ben.

Benkő Pál – Paul Keres

Curacao, 1962
Királyindiai támadás (A07)

1.Hf3 d5 2. g3 Fg4 3. Fg2 Hd7 4. O-O c6 5. d3 e5 6. h3 Fh5 7. c4 dxc4 8. dxc4 Hgf6 9. Fe3 Vc7 10. Hc3 Fb4 11. Vb3 a5 12. Ha4 Fe7 13. Hh4 (Fura egy megnyitás ez: mindkét világos huszár kikerült a szélre, de mielőtt belekezdenénk az oktatóversike szavalásába, miszerint huszár a szélen, sakkozóra szégyen, be kell látni, hogy a huszárok nem stratégiai hiba miatt, hanem taktikai szándékból vannak a helyükön. Sötét most gyalogelőnyre tehetne szert, de 13…Fxe2 után 14. Bfe1 Fh5, 15. Hf5 Ff8 következne, és világos komoly kezdeményezést kapna a gyalogért cserébe. Inkább a királyát helyezi biztonságba.) 13. … O-O 14. g4 Fg6 15. Hxg6 hxg6 16. Bfd1 Bab8 17. c5 Hh7 18. Hb6 Bbd8 19. Vc3 Fg5 20. Hc4 Fxe3 21. Vxe3 Bfe8 22. Va3 Ba8 23. Bd2 Hhf8 24. Bad1 (Amíg sötét a gyalogjai védelmével volt elfoglalva, világos betörésre kész pozícióba helyezte bástyáit a d vonalon.) 24. …Bed8 25. Ve3 Be8 26. b3 Bab8 27. a3 Ba8 28. b4 axb4 29. axb4 Ba4 30. Vc3 Ba6 31. Bd6 Hf6 32. Hb6 e4 33. e3 g5 34. Vd2 Ve7 35. Bd8 Ba3 36. Bxe8 Vxe8 37. Vb2 Ba7 38. Hc4 Ve6 39. Ff1 Hd5 40. Hb6 (Az elátkozott 40. lépés! Versenypartikban idáig kell eljutni az első időellenőrzésig, értelemszerűen az utolsó lépéseket az idő szorításában már nem előzi meg elmélyült gondolkodás. Világos utolsó lépésével letér az eddig követett útról, a duplagyalog a végjátékhoz közelítve nem mutat túl jól.) 40. …Hxb6 41. cxb6 Ba4 42. b5 Ba2 43. Vb1 cxb5

(Keres mester talán arra gondolt, hogy a gyalogok lecserélése után az f2 pontot támadva nyílik egy kis esély a győzelemre. Visszanézve a pályafutására, rájöhetett, hogy ez volt az a lépés, amin elúszott az utolsó esélye, hogy világbajnoki döntőn szerepelhessen. Jaj, legalább egy szép kombináción rágódhatott volna évekig, nem egy ilyen pimf gyalogütésen!) 44.Bd8 (Hirtelen kilyukad sötét állása, a vezérrel nem tudja egyszerre védeni a bástyáját és a lekötött huszárt. Még pár erőtlen védekező lépés, és fel kell adni. Az 1980-as években az egyik legnépszerűbb sakk-könyv volt Magyarországon a Keres tanít: ezt a játszmát valahogy nem válogatta be a szerző, Jakov Nejstadt.) 44… f5 45.gxf5 Vf7 46.Fxb5 g6 47.Bc8
1-0

Ekkor már Benkő úgy vélte, hogy nincs meg benne a kellő sikeréhség a versenysakkhoz. A legenda szerint akkor érezte meg, hogy valami véget ért, amikor Bobby Fischerrel sztriptízbárba mentek, és arra lett figyelmes, hogy amíg ő a nőket lesi, addig barátja kis mágnestáblán állásokat dugdos az orra alá, hogy inkább azt nézze ő is. Fokozatosan átállította az energiáit, a feladványszerzésben, tanításban és elméleti írásban nagyobb kedvét lelte.

A hetvenes években sorra jelentek meg hosszabb írásai, amik közül a Benkő-csel részletes elemzését bemutató könyvet érdemes kiemelni, de a végjáték tanulmányai is haszonnal forgathatók még számítógép uralta napjainkban is.

Ha valaki megkérdezné, hogy mit adtak hozzá a magyarok a világ sakkozásához, miután ízekre szedjük az illetőt az értelmetlen kérdések miatt, nyugodtan megadhatjuk a helyes választ: a Benkő-cselt. Igaz ugyan, hogy versenyjátszmában először a más kontextusban már említett litván-kanadai Vaitonis játszotta ezt a megnyitást, és az is rögzítendő, hogy az orosz szakirodalomban Volga-cselként emlegetik, mert Borisz Argunov 1946-os tanulmányában ír róla, de az a helyzet, hogy Benkő Pál 1974-es könyve alapozta meg a cseljáték máig tartó népszerűségét.

Milan Vukič – Benkő Pál

Szarajevo, 1967
Benkő-csel (A58) 

1.d4 Hf6 2. c4 c5 3. d5 b5 4. cxb5 a6 5. bxa6 Fxa6 (A Benkő-csel lényege, ahogyan azt maga Benkő az 1974-es könyvében megírta, a valódi, stratégiai gyalogáldozatban van: ezzel szedi szét világos centrumfölényét, és az a és b vonalakon utat nyit a nehéztiszteknek, hogy nyomást gyakoroljanak világos vezérszárnyára.) 6. Hc3 d6 7. Hf3 g6 8. g3 Fg7 9. Fg2 O-O 10. O-O Hbd7 11. Vc2 Vb6 12. Bd1 Bfb8 13. Bb1 He8 14. Fg5 Vd8 15. Ff1 h6 16. Fd2 Hc7 17. b3 Hb6 18. e4 Fxf1 19. Bxf1 Vd7 20. Bfe1 Kh7 21. Kg2 e6 22. dxe6 Hxe6 23. He2 d5 24. Hf4 dxe4 25. Bxe4 Hd4 26. Hxd4 cxd4 27. a4

(Világos elérkezettnek látta az időt, hogy megindítsa szélső gyalogját, hátha sikerül befutni az egymást támogató a és b gyalogok egyikének. A rejtett lövészállásba húzódó sötét vezérre azonban nem számított.)

27… Vb7 (Egyszerre két irányba is fenyeget ez a csendesnek tűnő lépés. Világosnak a bástyakötést muszáj feloldani, különben f5 felszúrja, így viszont a szélső gyalogok bemasírozásáról szőtt álmot fel kell adni.) 28. f3 Hxa4 29. Bbe1 (Vukič talán azt hitte, hogy a gyalogáldozat mindig segít. De nem. Néha csak szimplán gyaloghátrányt eredményez, mint most.) 29. … Vxb3 30. Vxb3 Bxb3 31. Be7 Bb2 (Tankönyvi módon sötét bástya behatol a második sorra, és ezzel vége is a partinak. Na, jó, a levágott fejű csirkének is lehet pár lépése…) 32. B1e2 Hc3 33. Fxc3 dxc3 34. Bxf7 Baa2 35. Kf1 g5 36. Bxg7+ Kxg7 37. He6+ Kf6 38. Hd4 Bxe2 39. Hxe2 Ba1+
0-1

A feladványszerzői munkájáról mindent elmond, hogy ő az egyetlen olyan sakkozó, aki egyszerre nemzetközi nagymester a versenysakkban és nemzetközi mester a feladványalkotásban.

Fischert is szórakoztatta egy időben az alkotásaival, 10 dolláros alapon játszottak, időkorláttal kellett megfejtenie a feladványokat, és hiába volt sakkzseni Fischer, Benkő trükkjei rendre kifogtak rajta. 1974-től 1984-ig az amerikai válogatottat, 1994-ben a magyar válogatottat segítette kapitányként az olimpiákon. Sakkoktatói munkájának színvonalát tanítványai sikerei minősítik, a 2018-ban világbajnoki döntőt játszó Fabiano Caruana komoly referencia, de a Polgár-lányok miatt sem kell szégyenkeznie.

2003-ban az amerikai könyvpiacon  Kaszparovot is megelőzve Benkő Pál: My Life, Games and Compositions című könyve lett az év sakk-könyve, amihez az előszót Polgár Zsuzsa írta – fájdalmas, hogy még mindig nem jelent meg magyarul.

Milyenek voltak az első inspirációk, milyen emlékeket őriz Óbudáról, a gyerekkorból?

Tizennégy éves voltam, amikor Óbudára költöztünk édesapámmal, 1966-ban. Laktunk a Folyamőr, a Kórház és a Kiscelli utcában is. A Raktár utcai iskolában végeztem el a 8. osztályt. Itt kaptam az első művészi inspirációkat.

Már gyerekkoromban is faragtam mindenfélét, formálgattam, ami a kezem ügyébe került. Puha kőből, bicskával faragtam ki egy kis emberi fejet.

A rajztanárnő elkérte, de ennek ekkor még nem lett folytatása. A nyarakat a Hajógyári-szigeten töltöttem a barátokkal, ugráltunk a Dunába, horgásztunk. A Dunába már nem ugrálok, de a horgászás azóta is egyik szenvedélyem maradt. 1976-ig laktunk Óbudán.

És a további tanulmányai, a folytatás? Már ekkor a művészi pálya felé fordult?

Nem igazán, először másfelé vitt az utam, tettem egy kis „kitérőt”. Újpesten jártam szakmunkásképzőbe, és mechanikai műszerészként végeztem, kitűnő eredménnyel. Ezután a Tehertaxinál műszerészként dolgoztam, közben megszereztem a hivatásos jogosítványt. 1973-tól 1975-ig voltam katona, a határőrségnél Nyírbátorban, majd Nagykanizsán, végül Adyligeten, mindenhol sofőrként teljesítettem szolgálatot. Nagykanizsán kezdtem el szobrászkodni, szabadidőmben.

Milyenek voltak kezdeti alkotásai?

A seregben néha betévedtem az asztalosműhelybe, és ha véletlenül volt egy kis szabadidőm, az onnan elhozott hulladék hársfából fejeket faragtam bicskával, késsel, mikor mi akadt a kezembe. Ezekből pár darab ma is megvan. Leszerelés után a FŐSPED-nél dolgoztam, ahol a kultúrfelelős felelősségteljes munkáját is elláttam. Ekkor ismertem meg későbbi feleségemet is. Abban az időben a Kiscelli utcában laktam; érdeklődésem ekkor fordult komolyabban a szobrászat felé.

Kik voltak az első művész-tanárai, milyen művészkörökbe járt?

Az I. kerületi Fő utcában lévő Ferenczi István Képzőművész Körbe jártam, Mihály Gábor Munkácsy- és Kossuth-díjas szobrászművésznél tanultam mintázni, ekkor még munka mellett. Kezdett körvonalazódni bennem, hogy ez lesz az én utam. Kiléptem a FŐSPED-től, és Mihály Gábor mellett szobrászinaskodtam, segédkeztem. 1976-ban szüleim vidékre költöztek, én pedig Óbudáról a IX. kerületi Liliom utcába.

Óbuda emléke elkísért, megmaradt a gondolataimban – nem véletlen, hogy a későbbi években a barátaimon és az alkotásaimon keresztül is visszakapcsolódtam a városrészhez.

Első nekifutásra nem vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára, így továbbra is Mihály Gábor mellett dolgoztam, illetve az Óbuda TSZ-ben is, majd a Ferenczi István Képzőművész Kör gondnoka lettem, és itt készültem fel a főiskolai felvételire.

Mikor vették fel a Képzőművészeti Főiskolára?

1982-ben. 1986-ban végeztem, majd három év művészképző következett Kő Pál Kossuth-díjas szobrászművész irányítása alatt, az ő növendékeként. Időközben megnősültem. Borbála és Dorottya lányaim születése után Pomázra költöztünk, azóta is ott lakunk, idestova harminc éve. Több családtagom viszont Óbudára költözött, és lányaim is itt jártak a Mókus utcai, illetve a Kőrösi Csoma Sándor iskolákba.

Tehát nem szakadt el teljesen Óbudától.

Egyáltalán nem! Barátaim (Dorottya lányom keresztszülei) is Óbudán laktak hosszú ideig, és általuk ismerkedtem meg az Óbuda-Hegyvidékiek Egyesületével.

Részt vettem a rendezvényeiken, nagyon szimpatikus volt a társaság, a légkör és az is, hogy az egyesület felvállalta a környezetében lévő műemlékek felújításának megszervezését.

Milyen alkotásai kapcsolódnak Óbudához?

Amikor a helyi önkormányzat létrehozta az Óbuda Kultúrájáért Díjat, egyúttal egy pályázatot is kiírt egy ehhez tartozó kisplasztika megalkotására. Indultam a pályázaton, és büszkén mondhatom, hogy megnyertem. Azóta is ezt a kisplasztikámat kapják meg a díjjal a nyertesek. 2010-ben elkészítettem az Óbudai Múzeum megújult állandó kiállítására a középkori klarissza kolostor templomának zárókőmásolatát (ez ma is a kiállításban látható). Ez idő tájt kaptam felkérést Antonio Bonfini emlékkövének elkészítésére is. Ennek felállítására szintén 2010-ben került sor a Szent Péter és Pál Főplébánia-templom oldalfalánál.

Hogyan került kapcsolatba a Kiscelli Kálvária és a Golgota-szoborcsoport felújításával?

Vízi Tihamér festőművész kezdeményezésére kezdődött el a Kálvária felújítása, amelyet az Óbuda-Hegyvidékiek Egyesülete vállalt fel és bonyolított le az önkormányzat, továbbá különböző szervezetek és magánszemélyek támogatásával. Szőnyi Endre restaurátor-művész barátommal együtt engem kért fel az egyesület a stációkhoz tartozó Golgota-szoborcsoport felújítására, restaurálására. A feladatot örömmel elvállaltuk, hiszen ily módon mi is részesei lehettünk a szakrális út megújulásának. 2014-ben került sor az újjászületett stációk és a Golgota-szoborcsoport átadására és újraszentelésére.

Húsvét előtt azóta is minden évben megtisztítjuk a szobrokat a szennyeződésektől Szőnyi Bandival, hogy méltó módon fogadhassák a húsvéti körmenet résztvevőit.

Ezek a stációk és a Golgota szobrai (a megfeszített Jézus, Szűz Mária, Szent János és a két lator) nemcsak elődeink számára jelentettek örök értékű szakrális jelképeket, hanem a ma emberének, az ott lakóknak és az arra járóknak is elgondolkodtató, mély lelki tartalmakat közvetítenek.

Abban a szerencsében volt része, hogy járhatott Carrarában, egy alkotótáborban, ahol Michelangelo és más fantasztikus művészek nyomában készíthette el szobrát.

Az 1990-es évek elején a Képzőművészeti Egyetem szobrász hallgatóinak egy csoportjával, Somogyi József szobrászművész tanítványaival együtt voltam Carrarában, ahol mindenki belefaraghatta egy álmát a márványba. Természetes, hogy ott lebegett előttünk a nagy elődök, mesterek szelleme! Bejártuk a környékbeli városokat, Firenzét, Pisát, az etruszk Volterrát. Carrara városában láttuk, hogy a járdaszegélyeket is (mint nagyon sok más épület-­kiegészítést) fehér márványból készítették. Carrara a márvány szeretetét és a polihisztor, reneszánsz művészek előtti még nagyobb főhajtás késztetését adta számomra.

Mi lett a sorsa az ott elkészült alkotásának?

A következő évben visszamentem érte és elhoztam. Ez egy madarakból álló csobogókút része volt, természetesen márványból. Jó lenne egyszer egy hangulatos parkban vagy téren elhelyezni.

Egyébként mindig az adott feladathoz – megérzéseim alapján – legjobban megfelelő anyagot használom, legyen az kő, fa, fém vagy márvány.

Nagyon sokszor vettem, veszem hasznát az alkotás folyamatának technikai részeiben a mechanikai műszerészi végzettségemnek.

Műveit sok esetben inspirálja a történelem iránti érdeklődése, ahogyan ez több szabadtéri munkáján is megfigyelhető.

Úgy gondolom, hogy a történelem minden művészt inspirál valamilyen módon, a művészeti élet bármelyik területén is alkot. A múltból építkezünk a jelenben, a jövőre gondolva. Így volt ez a Szórádi Zsigmond szobrászművésszel közös munkáink esetében is: II. világháborús emlékmű (Nagykáta, 1993), 1956-os emlékmű (Vecsés, 1996), Petőfi-­emlékmű (Tiszaújváros, 1998), Szent István király (Zalaegerszeg, 2000), Koronás ivókút (Vecsés, 2000), Címeres Országalma-kút (Tököl, 2001), Hármas kút (Szent István, Gizella, Szent Imre alakjával, Pomáz, 2001), 1848-as emlékmű (Pilisjászfalu, 1999). A pomázi 1956-os emlékművet 2006-ban alkottam.

A korábban említett óbudai alkotások is egyéni műveim. A mondanivaló mindig nagyon fontos számomra, és hogy „átjöjjön” az alkotás üzenete a néző, a befogadó számára.

Vannak-e folyamatban lévő, illetve távlati tervei Óbudával kapcsolatosan?

Igen, vannak. 2018-ban felkérést kaptam az önkormányzattól az óbudai Fő téren egykor állt Árpád-kori Szent Péter-bazilika és a XIV. században Piast Erzsébet királyné által alapított gótikus Szűz Mária templom domborművű emléktábláinak elkészítésére. A tervek és a makettek készen vannak, most állnak elbírálás alatt. Egy másik távlati terv újra a Kiscelli parkhoz kapcsolódik. Mint ismeretes, ez évben kezdődik el a park rekonstrukciója. Ismét csak Vízi Tihamér inspirációjára (aki Kiscell szakrális helyszíneit évek óta a szívén viseli) terveztem egy Mária-kutat, amely kiválóan illeszkedhetne a park, az épületek, a stációk és a Golgota-szoborcsoport szellemiségéhez, a helyszín spirituális üzeneteihez. Bízom benne, hogy a továbbiakban is sok szép művészi feladat vár majd rám Óbudán. De addig is vannak sürgős feladataim: gondoznom kell a szőlőt és a gyümölcsfákat Nagykörűben, a „birtokomon”.

Majdnem elfelejtettem, hogy szőlősgazda is a szobrászművészet mellett.

Igen, már több mint tíz éve van Nagykörűben egy kis szőlőm és gyümölcsösöm. Az évek során műkedvelő borásszá képeztem ki magam.

A gyümölcsös és a szőlő gondozása igen komoly feladat, sok munka, idő és energia, de egyben kikapcsolódás és feltöltődés is, amire nagy szükségem van az alkotóművészi munkámhoz.

Sokszor a metszés, öntözés vagy a szüretelés közben születnek meg, körvonalazódnak a következő munkáimmal kapcsolatos ötletek, elképzelések.

Tehát a „múzsa csókja” érkezhet szőlőmetszés vagy gyümölcsszedés közben is?

Volt rá példa, nem is egyszer! Az is fantasztikus élmény számomra, hogy a nagykörűi szomszédok, ismerősök befogadtak, már nem számítok „gyüttmentnek”.  Szerveztem már kiállításokat, kulturális rendezvényeket is a faluban. Nagy örömmel tölt el, hogy az utóbbi években fellendült a kulturális élet. Az érdekes, izgalmas programokra óbudai, pomázi, szentendrei barátaim is sokszor ellátogatnak.

Közben még az ifjú nemzedékre is gondja van, hiszen tanít egy pomázi iskolában.

Nagy öröm számomra ez a lehetőség! A fiatalokat nemcsak a művészet szépségeire, de a halászlé főzés titkaira is oktathatom. Ahogyan azt már a beszélgetésünk elején is említettem, a horgászat szeretete nem szállt el az ifjúsággal.

A tanév végén „vizsgamunkákat” és „vizsgaételeket” készítenek a diákjaim, és nem szégyellek én sem tőlük tanulni jó ötleteket.

Állatbarát is, hiszen Pomázon mindig kutyák és macskák veszik körül.

Mióta itt lakunk, mindig volt a háznál kutya is, cica is. Jelenleg kétéves Csoki kutyám segít a napi test­edzés megvalósításában, a napi másfél órás séta során. A cicák ebben természetesen nem vesznek részt, de lelkesen asszisztálnak, ha véletlenül alkalom adódik egy kis délutáni sziesztázásra.

A családban öröklődött a művészi hajlam?

Részben igen. Bori lányom elismert klasszikus gitárművész, Dorottya lányom viszont az élet más területén indult el: jogász lett. Párom, Katalin a bankszférában dolgozik. Sokszínű a család és az érdeklődés, de ez így van jól. Örömmel tölt el, hogy a lányaim is megtalálták a saját életútjukat, amelyben jól érzik magukat és kiteljesedhetnek. Talán nem vagyok önző, ha azt mondom, hogy ez az én alkotóművészi munkámra is nagyon jó hatással van.

(A szerző régész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)

Az út menti feszületek egyben a tájékozódást is segítették az úton lévők számára. A keresztek tisztelete régen teljesen beépült a magyar nép hitvilágába: az előttük járó férfiak megemelték kalapjukat, a nők és a gyermekek keresztet vetettek. Ínséges időkben a kereszteknél könyörögtek esőért, bő termésért, a vész elmúltáért. A lányok, asszonyok rendszeresen virágot vittek a keresztekhez, halottak napján gyertyát gyújtottak előttük.

FILOXÉRA FESZÜLET ÉS KÁPOLNA

(Bécsi út – Szőlővész utca sarok)

Az egyre hatékonyabbá váló szőlőművelés és borkészítés következtében az óbudai földművesek gazdasági helyzete is felfelé ívelt, megindultak a polgáriasodás felé. Ennek a szépen ívelő fejlődésnek vetett véget 1882-ben az Amerikából hazánkba érkező kártékony, pusztító szőlőtetű, a filoxéra. Ez a rovar a szőlők gyökerét támadta meg, és nem volt hatékony ellenszere. Hatalmas területeken pusztult ki a szőlő, a gazdáknak, szőlőmunkásoknak új foglalkozás után kellett nézniük. A külső Bécsi útnál, az Aranyhegy egy részén a talaj nem agyagos, hanem homokos volt, ezt a gyökértetű nem szerette, így ezen a részen épen maradtak a szőlők. A korabeli emberek tudása még nem terjedt ki a talajösszetétel tudományos ismeretére, így ezt a jelenséget csodaként könyvelték el.

A római katolikus óbudai szőlősgazdák ezért hálából „Jézus Szívének” ajánlott kápolnát állítottak, amelyet ma általában Filoxéra-kápolnának neveznek.

Az előtte álló feszületen eredeti, német nyelvű márványtábla hirdeti az arra járóknak – akik a mindennapok rohanásában egy-két percre megállnak előtte –, hogy „Állíttatta Raáb Márton és felesége, Mária Hiedl 1886-ban, a kápolna elkészülésekor.” Az öntött vasból készült korpusz, a terméskőből készült talapzat és rajta a márványtábla eredeti. Az útépítés során véletlenül ledöntött és összetört kereszt helyett 2006-ban újat állíttattak. Szerencsére az eredeti, sérült kereszt sem semmisült meg: a Szélmalom Hagyományőrző Alapítvány elszállíttatta és helyreállíttatta. Új talapzattal ez került a 2006-ban átadott testvérhegyi Jablonka-parkba. A nagy filoxérajárvány emléke még ma is kísért az óbudaiak lelkében. Emlékére minden év szeptemberében a kápolnában misével emlékeznek.

JABLONKA-PARK, EKKER-KERESZT

1776-ban a testvérhegyi, mai Jablonka úton dúsan faragott, barokk stílusú feszületet állíttatott Ekker Lőrinc. Több mint 200 évvel később egy testvérhegyi lakos, Kádár Péter sétái során felfedezett a mai park területén egy faragott kövekből álló halmot. A kutatások után és a régi fotók alapján kiderült, hogy itt állt egykor az úgynevezett Ekker-kereszt, amely a II. világháború alatt eltűnt. 1945. január elején az orosz csapatok az akkor még álló Jablonka úti keresztnél is ágyúkat állítottak fel, hogy a Kiscelli kastélyt lőhessék. A keresztet ekkor dönthették le, mivel útban volt. Darabjai még sokáig ottmradtak, később feltehetően építkezésekhez hordták el. A környéken lakó Antal Károly szobrászművész foglalkozott egy időben a kereszt újrafaragásának gondolatával, de ez végül is elmaradt. 2004-ben Kádár Péter vetette fel az Óbuda-Hegyvidékiek Egyesülete vezetőségénél az egykori Ekker-kereszt visszaállításának gondolatát. Az egyesület elnöke, Felcsuti László településtervezőként már 2001-ben elkészítette egy Jablonka-úti közpark terveit.

Az egyesület vezetősége teljes mértékben az ügy mellé állt, és 2004-ben felvállalta egy 1300 négyzetméteres közparknak, a hegyoldal első parkjának és benne a régi feszületnek a megvalósítását, felállítását.

A területen elvadult bozótos, sittlerakó volt. A közpark elkészítése és a kereszt felállítása két év alatt készült el adományokból, önkormányzati támogatásból, az egyesület tagjainak és a szimpatizánsoknak áldozatkész munkájával. 2004-ben a Filoxéra-kápolna előtt álló keresztet egy teherautó véletlenül kidöntötte. Pótlását rögtön elkezdték, de a régi kereszt az út szélén hevert törötten. Kádár Péter szervezte meg – a Szentháromság Plébániával és az Óbuda-Hegyvidékiek Egyesületének vezetőjével, Felcsuti Lászlóval való egyeztetés után – a sérült keresztnek a Reneszánsz Kőfaragó Rt. ürömi telephelyére való szállítását. Az egyesület, helyi kötődésű cégek, a Szélmalom Hagyományőrző Alapítvány, az önkormányzat és magánszemélyek anyagi támogatásának segítségével a keresztet restaurálták és egy új kőalapra helyezték. Rácz András testvérhegyi lakos, restaurátor kutatómunkája során megtalálta a Jablonka úton felállítandó keresztre illő öntöttvas korpuszt, amelyet ő maga restaurált. A Jablonka-parki kereszt megszentelésére és ünnepélyes átadására 2006. november 5-én került sor. Ez a hely, ahol elődeink a keresztet mint a maguk jelét örök jelképként ránk hagyták, az újra felállított kereszttel a ma emberének, az ottlakóknak és az arra járóknak is örök értékeket közvetítő jelképként él tovább.

KISCELLI KÁLVÁRIA ÉS GOLGOTA-SZOBORCSOPORT

1725-ben Zichy Péter, Óbuda akkori birtokosa másolatot készíttetett a mariazelli csodatevő Mária-szoborról, majd a családi birtokra, Zsámbékra vitette. Végleges elhelyezésére külön kápolnát építtetett az Óbuda felett emelkedő, később Kiscellinek nevezett szőlőhegyen. A kiscelli Madonna után a német ajkú lakosság Klein Mariazellnek (Kis Máriacellnek) nevezte el a környéket, amely ezután híres búcsújáró hely lett. A XVIII. század közepén épült fel itt – a Zichy-család támogatásával – a trinitárius szerzetesek kolostora és temploma, amelyben  a felszentelés után elhelyezték a kegyszobrot.

A Kiscelli Kálvária stációit és a Golgota-szoborcsoportot a német ajkú lakosság állíttatta fel a mai Kiscelli Múzeum és a Doberdó út mentén. 1822-re az egész kálvária-együttes kiépült.

A stációkat az évek során többször felújították, teljes felújításukat 2013-ban az Óbuda-Hegyvidékiek Egyesülete végezte el Vizi Tihamér festőművész kezdeményezésére, civil szervezetek és a helyi önkormányzat támogatásával. A felújítás fővédnöki tisztét Bús Balázs polgármester úr vállalta fel; a stáció-képeket Bráda Tibor festőművész készítette el. A Golgota-szoborcsoport 1822-ben készült el. Középen a keresztre feszített Krisztus, bal és jobb oldalán a két lator, valamint Szűz Mária és Szent János szobra áll. Az eredetileg festett szobrokat durva mészkőből faragták. Az évek során sérüléseket szenvedett alkotásokat többször restaurálták, teljes körű felújításukat szintén az Óbuda-Hegyvidékiek Egyesülete szervezte meg.

A restau­rálást Seres János és Szőnyi Endre szobrászművészek végezték el 2014-ben. Az egykori Trinitárius templom és kolostor, a Kálvária stációi és a Golgota-szoborcsoport nem azonos időben épült, nem azonos szándékkal és finanszírozással, de a most arra sétálók, látogatók egy műemlék-együttesként élvezhetik. A keresztút felújításával egy jelentős műemlék és egyben egy Óbudához kötődő szakrális út is megújult.

(a szerző régész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)

A köztudatban az él, hogy Varga Imre szobrászművész.

Az is.

Ennek ellenére vagy ezzel együtt festmények is láthatók a múzeumban.

Ez kíván némi toldást, tudniillik a festmények a túlsó teremben valóban festői indíttatásúak. Ebben a teremben pedig talál tizenötöt, ami olyan, mint az olvasónapló, mert valami eszembe jut valamiről, általában egy stílus, és akkor valami egészen mást megfestek abban a stílusban. De, becsületszavamra legyen, elmentem az eredeti helyekre is.

Például Kufstein váráig elmentem azért, hogy megnézzem, hogy Kufstein várának az ablakából is olyan ragyogó sárga-e a repceföld. És hosszan kísérleteztem vele.

Mint ahogy itt is van egy kép, melyet az ihletett, hogy a szomszédom vett egy szörnyű fényű lámpát, amit a teraszomról hosszan és többször megfestettem. Nem lehetett azt a fényt kitalálni sem. Szörnyű. Idegen test.

Már az iskolában rajzolgatott?

Igen, volt is egy kedves kalandom Teleki Pállal, aki közoktatási miniszterként bejött osztályt látogatni. A ciszterciekhez jártam akkor. Nagy formátumú dolgozatfüzeteink voltak, amiket nem volt szabad hazavinni. Teleki bejött, leült a katedrára, mögötte Bitter Illés igazgató meg a többiek álltak, köztük Hadarits Vendel igazgatóhelyettes. Én ránéztem Teleki arcára, amely olyan kusza volt, hogy egy lélektani tanulmányt lehetett volna írni róla. Ferdén ült a drótkertes szemüvege, kócos volt az a kevés haja, bandzsa volt vagy szétnézett, nem tudom, de valami szabálytalan volt az egész arca, nem volt szimmetriatengelye.

Megfogtam a dolgozatfüzetet, megfordítottam, ahol nem volt nyomtatva semmi, ilyen zöldes színű, szívó papír volt, bemártottam a tollamat a tintába, és megrajzoltam Telekit. Volt humorérzéke. Megvárta, amíg befejezem.

Akkor kiment, majd utána visszajött Hadarits Vendel, az igazgatóhelyettes, meglehetősen fenyegetően odajött – toronymagas pasas volt –, és azt mondta, adja ide a füzetét. Mit csináltam volna, odaadtam. Na, gondoltam, most rúgnak ki a harmadik gimnáziumból, ez már sok lesz. Visszajött Hadarits: jöjjön ki, mondta. A folyosón ott állt az egész bizottság. Teleki fogta a kezében a dolgozatfüzetemet, és azt mondta, legyen szíves, szignálja ezt a karikatúrát, mert a feleségem gyűjti. Mondtam, hogy miniszter úr, ez nem karikatúra, ez portré. Nos, én nem akartam hegyeskedni és szellemes lenni. Egyszerűen arról volt szó, hogy a karikatúrát, ha lefordítom, akkor az gúnyrajz. Hogy jövök én ahhoz, hogy egy vendéget kigúnyoljak? Evidens, hogy tiltakozom ellene. Viszont azt nem akartam letagadni, hogy ez olyan, mint ő. Utána meghívtak Telekiék, két-három alkalommal voltam náluk a József nádor téren, az első emeleti lakás volt az övéké, azt hiszem, az egész első emelet.

Mikor dőlt el, hogy nem festőművész, hanem szobrászművész lesz?

Jóval később. Annak volt egy előzménye. Pátzay Pállal megismerkedtem egy kiállításon, és eljártunk vele különböző matinékra. Eltelt néhány esztendő, elvégeztem a repülőtiszti akadémiát, felavattak hadnagynak, kikerültem a frontra. Hazajöttem, és míg addig állandóan kitüntetéseket kaptam, akkorra én lettem a hon ellensége vagy valami ilyesmi. Az összes megalázó tortúrát végigcsináltatták velem. A végén megszöktem egy letartóztatás elől, és beálltam a Ganz Villamossági Gyárba dolgozni protekcióval, de nem kértem, véletlenek hozták. Egyszer sétáltam kint a Mártírok útján – akkor már úgy hívták –, összetalálkoztam Pátzay Pállal. Mit csinálsz, kérdezi, mondom, itt dolgozom a Ganz Villamosságiban, azt mondja, meg vagy veszve. Mondom, nem vagyok, de mit lehet tenni? Na, jó, majd felhívlak – és ezzel eltűnt. Gondoltam, hogy lerázott, úgy hangzott. Aztán két hét múlva tényleg csengett a telefon, péntek reggel. Azonnal gyere felvételizni a főiskolára! Melyikre? A képzőművészetire. Jó, berohantam, ahol mondták, hogy menjek a fenébe, már rég lezajlott a felvételi. Aztán kiderült, hogy nincs vége. Mondtam, hogy a Pátzay tanár úr küldött. Adtak két papírt lepecsételve, hogy ne cserélhessem ki, azzal bementem.

Öt modell volt, én fogtam egy öregembert, az volt a legegyszerűbb, csináltam róla két rajzot meg egy agyagvázlatot. Ma is ott van a belső teremben a kép.

Másnap, szombaton volt a zsűri. Bent, a belső udvar felé volt egy párkány, oda ültünk, mint a madarak. Nyitva volt félig az ablak, és be lehetett hallgatni. A következő történt leegyszerűsítve: Poór Bertalan – magyar „Bikasszó” – jött, meglátta az én rajzomat, azt mondta, hogy van benne forradalmi romantika. Na, mondom, hál’ Istennek! Ez a forradalmi romantika azt jelentette, hogy nem vittem ceruzát, mert nem tudtam, hogy kell, és letört széndarabokkal rajzoltam meg az ujjammal. Aztán jött a Szőnyi István, és azt mondta, jöhet hozzám freskósnak. Pátzay ott ült a sarokban, rázta a lábát, ahogy most én, bottal járt, és azt mondta, hagyjátok, már rég fel van véve szobrásznak. Ez volt a pillanat.

Mikor merült fel a lehetőség, hogy Óbudán kapjon múzeumi épületet?

Az 1980-as évek elején. Semmi különös apropója nem volt. Felkeresett engem Farkasinszky Lajos kulturális elnökhelyettes, és elmondta, úgy döntött a politikai bizottság, hogy kettőnknek lehetséges ilyen múzeumszerű gyűjtemény, Somogyi Józsefnek meg nekem. Elmondta azt is, hogy Somogyi először nagyon örült ennek a lehetőségnek, de később különböző okok miatt lemondott róla. Akkor kérdezték, hogy nekem kell-e.

Hogyan született a Várakozók című szoborcsoport?

Párizsban a magyar nagykövet megmutatta nekem a várost. Akkoriban izgalmas dolog volt, hogy néznek ki a prostituáltak. Elvitt engem a Szajna mellé, s megmutatta, hogy ez az az utca. Hideg volt. Nem vagyok különösebben képmutató – persze az is vagyok –, de láttam ott ezeket az egy szál necc harisnyába öltözött, meztelen lányokat a kapuk alatt. Havas eső esett, látszott rajtuk, hogy remegnek, kék volt a szájuk. Amikor aztán hazaértem, gondoltam, hogy csinálok egy ilyen hölgycsoportot: emlék Párizsból. Négy prostituált, az első francia, a második német, jobbra hátra egy angol, balra hátra egy magyar.

Ez a négy nő tipizálta az ilyen sorsnak kiszolgáltatott embereket. Megcsináltam, Várakozók lett a címe. Párizsban a Louvre téren volt kiállítva harminc-negyven szobrommal együtt.

A francia lapok megemlékeztek róla, hogy még éjfél után is látogatók tömege kereste fel. Amikor hazahoztam a szobraimat, elhelyeztük őket az óbudai Fő téren ideiglenes engedéllyel. Aztán kaptam egy dörgedelmes levelet a tanácselnöktől, hogy a népi demokráciában prostituáltaknak nem állítunk emlékművet. Meg kell mondanom, hogy nem vettem őket komolyan, sajnos, és ez hozott mindig veszélyes helyzetbe. De az emberben belül van egy kis kapu, s amikor már nagyon szorul minden kinn, bevonul oda, abba a kis kapuba, s ott az ember talál mindent, könyvtárat, gondolatokat, barátokat. Igazából mindig találtam valakit, aki szimpatizált bizonyos mértékig a művészetemmel.

Még az ÁVH-s vallatótisztek között is volt olyan, amelyik többek között nem állított fal elé. A kihallgatás végén azt mondta: elmegyek, lepecsételtetem a kilépőjét, és elém fordította a feljelentő levelet. Négy kollégám írta alá abban a reményben, hogy akasszanak legalább. Nem klassz dolog.

Mi kell egy szobornál ahhoz, hogy az alakon túl a jelentésmezők is megjelenjenek?

Az kell, hogy ne az alak legyen a fontos. Először is a szobor önmagában véve nem egy alakmás. Van Benedetto Crocénak – valamikor a negyvenes években még miniszter is volt Olaszországban – egy Esztétika című írása. Ennek az előszavában néven nevezi tulajdonképpen azt, ami az emberi lélekben történik. Nevet ad annak, amiről halandzsa folyt, folyik meg még fog is folyni sokáig. A gondolkodás szisztémájának egyik formája a fogalmi gondolkodás, amely automatikusan általánosít: sok apró eseményt, tünetet vagy azonos tárgyat. Megnevezi: mondjuk, alma, és ez magában foglal a világon mindent, ami almaszerű. Ha meg akar közelíteni például egy almapürét, akkor az minimum három kötet. Hol termett, milyen volt ott a föld, mivel darálták, mi maradt belőle, mit tettek még hozzá stb., különböző szakterületek tükrében. Egy almát egy csendéletben többen is megfestettek már. Nekem most speciel Vincent van Gogh úrnak az almacsendélete van a szemem előtt, ami a Rijks Múzeumban lóg az emeleten, és nyugodtan merem állítani, hogy mindazt tartalmazza, amit az a három kötet tartalmazhatna. Ez a megközelítés az intuitív megközelítés.

Az intuíció önmagában véve arra képes, hogy eónokat hidaljon át. Nem egy órát, nem egy almafajtát, egy eónt. Nos, ez a mesterségemnek az alapja.

Hogy az intuitív megközelítés mit tesz például az én esetemben? Ahhoz, hogy valakit felismerjek, nagyon kevés kell. Például vár az ember az ismerős hölgyre, aki majd autóbusszal jön, kóvályog fel-alá, már ott van száz méterre a buszmegállótól, nézi, még mindig nem jön. A következő busznál látja, hopp, megjött. Mit lát belőle? Apró kis figurát a valóságban, az arcát sem, semmit, csak a lépésének egy fajtáját, egy mozdulatát, és száz méterről tudja, hogy megjött. Ez az intuíció. A felismeréshez nem kell sok. Egy portréhoz semmi sem kell tulajdonképpen, három-négy jellegzetes vonás már azonosítja a modellt.Így lehet kivédeni például a politikai feladatokat. Ilyen az 1919-es emlékmű. Ott van Károlyi Mihály feleségestől, gyerekestől az esernyővel, ha szemben állok, a bal oldalon. Elöl áll a négy ukrán tiszt, jobb oldalon van a teljes munkásosztály, az ideológiája, a jelszavai. Nekem az volt a feladatom, hogy csináljak egy emlékművet, amelyik arról a korról szól, minthogyha egy újságfotó lenne, amit az esőben ráfúj a szél a pinceablakra, és ott van előtte bal oldalon a tönkretett, halálra ítélt polgárság, inkluzíve arisztokrácia, elöl a hadifoglyok, akiket halálra ítélt, majd jobb oldalon a teljes munkásosztály ideológiája. Megcsináltam. Akkor jöttek a zsenik, akik nem értették.

Engem nem érint érzelmileg az egész, mert nem vagyok sajnos se munkás, származásom se nagyon megfelelő e kornak, az vagyok, aki vagyok.

Én arról beszélek, amit láttam, és amit értettem, és ami bennem egy ilyen intuitív módszerrel valamit jelent.

Mit szól ahhoz, hogy ezt az emlékművet eltávolították eredeti helyéről?

Nézze, a szobrokat, emlékműveket csak azok mozdítják el, akik érintettek. Tudniillik, akiknek a lelkiismerete zajog, és ezt el kell csitítani, mert ő is ott volt, és térdrugózott és tapsolt. No, hát őneki ezt el kell ítélnie. Nekem nem kell, mert én nem térdrugóztam, nem tapsoltam. Én nekem nincs mit ítélnem magamról.

Úgyhogy énmiattam az is csak egy része a történelemnek, amit nem lehet kitörölni. Mert a történelem olyan, hogy ami történt, az volt, kész. Visszaforgatni nem lehet.

Így tehát számomra, ha valaki csendőrtiszt volt, az hiába lesz kommunista párttitkár, az akkor is csendőrtiszt. Is. Tetszik érteni. Úgyhogy minden megdermed az időben, elmúlik egy pillanat, és akkor az már csak úgy dermedten áll, és nem is tud mit tenni magával, nincs módja rá – se hogy növekedjék, se hogy megszűnjön. Emlékszem, még a negyvenes években megérkezett egy instruktor Siófokra – az egykori Fogas étteremben volt a pártok egyesülésének pillanata –, s akkor elmondta, hogy elvtársak, itt még mindig a reakció a hangadó. Mert a hangadó Wohlmuth Imre plébános, Kotsi, a gyógyszerész, meg Varga Imre, a zuhanóbombázó földbirtokos. Ez így hangzott el. Ez egy megszállt ország volt. Ebben a megszállt országban mindig megtörtént olyasmi, ami nem történt volna meg egy polgári miliőben. Nem lett volna itt térdrugózás és tapsvihar Rákosi elvtársnak, higgye el. Horthynak lett volna. Egy darabig. Aztán annak se. Egyike a korai emlékeimnek, hogy Szombathelyen volt egy magas rangú leventeoktató, ő vezényelte a szombathelyi középiskolák leventéit. S a következő szöveget mondta: Nemzettársaim! (Máris helyen vagyunk.) – Ez a puska – mutatott egy fapuskát – nem igazi puska, ez az igazi puskának csak a szimbóleuma. Kitört a közröhej, mert hát, azért tudjuk, ez a szó neki szokatlan volt. Ez nagyon gyakran jut eszembe azóta is.

93 éves, minden szombaton itt van a múzeumban, úgy tűnik, jó egészségnek örvend.

Azt azért nem mondanám. Elestem, éppen tegnapelőtt. Térdre estem az ajtó előtt, és ott maradtam egy pár órát. Szóval elég vacak a dolog. Aztán rájöttem a következőre: feküdtem a fürdőkád mellett a földön – ez egy héttel korábban történt –, kiestem a kádból. Nem tudtam felkelni természetesen. Nagy kínokkal megtaláltam ezt a botomat, s azzal elkezdtem verni a szekrény oldalát. Szörnyű zaj, Gyuri, a segítőm meghallotta kint az utcán. Ott beszélgetett valakivel. Ketten felemeltek. Kérdésére válaszoltam. Szóval úgy értem, hogy itt van a pillanat, az utolsó.

Már régen gondolkodom, hogy mit mondjak én utoljára. Goethe lelőtte, hogy „Mehr Licht!”.

Már mindenki elment körülöttem. Babitsnak van egy verse, az Ősz és tavasz között: „Idegesen nyitunk száz fiókot. / Bucsuizzel izgatnak a csókok. / Öreg öröm, nem tud vigasztalni: / óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!” Szóval ez a helyzet. Ezt is el kell fogadni.

Szüleim lemezgyűjteményében ma is megvan az 1990-es években kiadott Gondolatok a régiekről című vynil, aminek fekete-fehér borítóján sokszor nézegettem a kalapos pásztorfigurát. De azon a zenekar még Dresch-Dudás Quartet néven volt feltüntetve. Ma már nem használja ezt a nevet?

Gyerekkoromban sokáig az Alföldön nevelkedtem, a Hajdú-Bihar megyei Földesen, anyai nagyapáméknál, akit Dudás Lajosnak hívtak. Nem volt fia, „csak” három lánya, köztük édesanyám, és amikor nagyapám meghalt, tiszteletből felvettem a Dudás nevet is, bár nem hivatalosan. Évtizedekkel ezelőtt még ragaszkodtam hozzá, hogy ki legyen írva, de mivel később sokszor lemaradt, végül úgy voltam vele, hogy nem fontos titulusként erőltetnem, hiszen én így is, úgy is Dudás is vagyok.

Voltak a családjában mások is a felmenők között, akik zenéltek?

Nagynénémnek a férje brácsázott egy falusi zenekarban, de őt már nem ismerhettem személyesen, mert a Don-kanyarnál meghalt.

Közvetlenül a családomban nem volt zenész. Apai ágon a nagyapám és édesapám is építész volt, sváb eredetű a családunk, amire a nevünk is utal.

Nagyapámék Tinnyéről költöztek be Óbudára, a Szél utcába, és nagyapám az óbudai téglagyárban is dolgozott.

Akkor biztosan van személyes emléke is a III. kerületről.

Kisfiúként sokszor megfordultam apai nagyszüleimnél. A háború után már felépült a Vörösvári út melletti kísérleti lakótelep, de még nem voltak teljesen elbontva a régi épületek. A Szél utca és a Kerék utca környékén még érződött valami a Krúdy-novellákból ismert girbegurba, földes utcákból, még ha töredékében is.

Édesapám szerette a focit is, kijártunk a III. kerületi TVE meccseire, ahonnan sok remek focista került ki.

Később már zenészként jártam a kerületben, felléptem az Óbudai Társaskörben, és a Zichy-kastélyban is volt koncertem.

Arra emlékszik, hogy mi volt az a meghatározó élmény, ami egyértelműen a zene felé terelte?

Már egészen kicsi korom óta megvoltak a jelek, hogy lenne tehetségem a zenéhez, de a szüleimnek nem igazán volt energiájuk erre gondot fordítani, nem is járattak zenei képzésre. Pedig még iskolás se voltam, amikor készítettem magamnak egy saját citerát, és szájharmonikáztam is. Amikor iskolásként felkerültem Pestre, önszántamból iratkoztam be zenét tanulni. Harmonikával ismerkedtem, de mellette el kellett kezdenem zongorázni is. Jó érzékem lehetett, mert a tanárnő felfigyelt rám, és üzent a szüleimnek, hogy érdemes lenne beszerezni egy zongorát az otthoni gyakorláshoz. A családunknak viszont erre nem volt pénze, úgyhogy ez is kimaradt. Végül 17–18 éves lehettem, amikor végérvényesen belém ütött a „ménkű”, ugyanis volt egy középiskolai osztálytársam, aki dzsesszt hallgatott. Akkor már egyre erősebben munkált bennem, hogy zenész szeretnék lenni, de otthon nem nagyon mertem ezt hangsúlyozni.

A barátomnál hallott első dzsesszfelvételeken viszont annyira magával ragadott a tenorszaxofon, hogy eldöntöttem, mindenképpen zenész leszek.

Hogyan kapcsolta össze a dzsesszt a népzenével?

Az anyai nagyszüleimnél, Földesen még rádiót sem nagyon hallgattunk. A lakodalmakban és a névnapokon viszont sokszor fogadtak zenészeket a faluban, és nekem ezek a parasztzenekarok jelentették akkoriban a zenét. A repertoárjukban nyilván nem tisztán népzene szerepelt, volt ott magyar nóta, új stílusú csárdások, műdalok, de az egész légköre abszolút népzenei volt. A másik jeles fordulópont már a zenei gondolkodásomat érintette az 1980-as években, amikor kimentem Erdélybe, és megismerkedtem, sőt jó barátságba keveredtem Halmágyi Mihály gyimesközéploki prímással és feleségével. Az erdélyi hagyományok mellett fontos volt személyesen megélni a táncházmozgalmat is. Az érem másik oldalaként, vagy a zenei ízlésem másik végleteként viszont mindig ott volt a dzsessz. Fontos élmény volt közös lemezt készíteni a dzsessz­legenda Archie Sepp-pel. Vagy nagyon inspiráló volt bekerülni Szabados György zongoraművész zenei társulatába. Az utóbbi évekből pedig talán azt emelném ki, hogy barátságba kerültem egy csodálatos, élvonalbeli szaxofonossal, az amerikai Chris Potterrel, akivel egyébként a magyar felesége révén ismerkedtünk meg.

Gondolkozott már rajta, vagy meg lehet egyáltalán fogalmazni, hogy a városi dzsessznek mitől tud olyan erős, fontos alapja lenni a népzene?

Én a dzsesszt mindig szívesen műveltem, de az amerikai dzsessznek a régi idők slágerei jelentik a fundamentumát. Ezek a standardok általában szerelmes dalok, persze vannak köztük komolyabb témák is, és jóval rétegzettebb is lehet, nem szeretném ezt a hagyományt leegyszerűsíteni. Ettől függetlenül én nem építhettem erre a zenei karakteremet, hanem olyan szellemi tartalmú dallamokra és szövegekre volt szükségem, amelyek a magyar zenéhez kapcsolódnak, még akkor is, ha improvizálunk.

Annyira sokféle, világból záporozó hatás éri az embert, hogy a dzsessz elemeit valahogy hazai ízekre kell szabnom, hogy a magaménak érezzem.

Valójában ez is egyfajta népzenei hozzáállás, hiszen az ember végső soron a maga örömére készíti el a dallamokat.

Viszont a népzenéhez kevésbé illő hangszert választott, a szaxofont. Azt olvasni, hogy Johnny Griffin játékának hatására lett a kedvence.

Nagyon szeretem a szaxofont, de a Gyimes-völgyi élmények hatására a furulya is érdekelt, például Tímár Viktor nagyszerű furulyajátékát sokan próbáltuk eltanulni. Olyan ősi kultúrát érezni a gyimesi dallamvilágban egy táncrendhez igazodó furulyával, hogy ebből az élményből táplálkozva később készítettem is magamnak egy saját hangszert. Ma már nemcsak tenor- és szopránszaxofonon játszom, hanem ezen a fuhunon is.

Hiába játszom szinte ugyanazzal a fogásrendszerrel mindegyik hangszeren, teljesen mást mondanak, más hangulatot fejeznek ki, ha ugyanazt a dallamsort szólaltatom is meg rajtuk.

Miért érezte szükségét a saját hangszer kialakításának?

A furulyát mindig szerettem, de az improvizált zenében nem számít szerencsés hang­­­szer​vá­lasztásnak, mert szólóhangszer, például Erdélyben is sajátos kultúrája alakult ki, csakis rászabott dallamokkal. Az egyfajta hangsor variálásához kreáltam egy kromatikus furulyát. Nem egy nagy újítás, de számomra nagyon fontos, mert hozza egy nagyobb testű pásztorfurulyához, a kavalhoz hasonló hangzást, aminek a világát már be lehet építeni más hangszerek mellé. De alapvetően ezt is a saját örömömre csináltam, bár természetesen használom koncerteken és felvételeken is.

A dzsesszkvartett mellett létrehozta a Vonós Quartettet is. Mást szeretett volna megszólaltatni vonós kísérettel?

A dzsesszzenekarunkban ütőhangszer is szerepel, konkrétan dob. Kétségtelenül nagy energiákat képes megmozgatni, viszont olykor adódik olyan dallamvilág, amikor nem szeretnék dobbal együtt játszani, csak dallamhangszerekkel. A régi népzenében sem volt dob, a ritmust nem kell feltétlenül dobolni, akkor is bennünk lüktet. Ennélfogva nagyon más lesz a hangzás is, kimondottan népzenei vonulatokat tudunk játszani a Vonós Quartettel, hiszen a tagok elsősorban népzenészek, akikkel éppen ezért más együtt játszani, mint a dzsessz­kvartettel. De folyamatosan koncertezünk mindkét együttessel, és amikor összeáll egy-egy koncertnyi anyag, akkor szoktunk lemezt is kiadni.

Lassan időszerű lesz egy-egy új lemez, amit a Fonó jóvoltából már tavasszal szeretnénk mindkét formációval felvenni. Még az is lehet, hogy dupla album lesz, bár konkrétumok még nincsenek.

A dzsessz etno változatába elsősorban a magyar és a Kárpát-medencei népek hagyományaiból emelt be. Az egzotikusabb, tőlünk távolabbi folklór is érdekli?

Azok a dalok, táncok, zenék, amiket megtanulhattam, már bennem vannak, bőven elegek útravalóul. De érzek magamban komponálási készséget, még ha nem is tanultam, ezért arra törekszem, hogy a bennem lévő tapasztalatok alapján ne visszanyúljak valamihez, hanem magamnak készítsek önálló zenéket. Bár nem tartom magam világzenésznek, szívesen játszottam a marokkói Said Tachiti zenekarával. Ajándék, amikor belekóstolhatok másféle zenei világba. Nagyon fontos számomra a felhangokra épülő tuvai zene is Belső-Ázsiából, Szibériából. Gyönyörű ősi, mély és egyetemes művészi kifejezés, ahol az énekes időnként magát kíséri pengetős hangszerrel. Ezekkel az altáji zenékkel rokon egyébként a magyar pásztorzene is, vagyis ami engem vonz, azok nagyon erősen természeti zenék. A természet rezgései vannak bennük, talán ebből is fakad valamiféle ars poeticám annyiban, hogy nem igazán vonzódom az elektronikus hangszerekhez. Bőven elég a hangszerek természetes rezgése, én nem szeretném deformálni elektronikával.

Rengeteg fellépése van a világban, klubokban és fesztiválokon. Hogyan érzi, a Kárpát-medencei hagyományokon alapuló dzsessz érdekes és befogadható a kulturálisan tőlünk távolabb esők számára is?

A népzenét nyilván értik mindenhol, ma már Bartók zenéjét is. Az, hogy improvizatív zenét játszom, de magyar elemekkel, fontos üzenet.

A zenének táplálnia is kell lelkileg azt, aki hallgatja, gazdagítani, örömöt és elmélyülést szerezni. Amit én is csinálgatok, az nem más, mint az időben előttem járó generációkhoz hasonlóan reagálni a kihívásokra.

Nem tudom, igazából hogyan marad fenn egy kultúra, de az mindenképpen segíti, ha reagálni tud, mert élő marad. Számomra ezt jelenti a dzsesszmuzsika és a népzene találkozása. Nem verseny, hanem kifejezés. Lehet, hogy valaki gazdagabb szókinccsel fejez ki valamit, lehet, hogy valaki kevesebbel, de meg kell próbálnia. A dzsessz amúgy is annyira nyitott szellemiséggel bír, hogy mindent befogad és megtermékenyít, talán a XX. század egyik legnagyszerűbb művészeti vívmánya.

Amikor nem zenél, milyen jellegű művészettel tölti a szabadidejét?

Természetesen hallgatok klasszikus zenét, járok színházba, főleg Pintér Béla-előadásokra vagy az Örkénybe, és olvasok is esténként. A Bibliát gyakran, és mostanában Rudolf Steinert, Hamvas Bélát.

A filozófia és metafizika érdekli?

Tény, hogy meg kell halnunk egyszer, és próbálom felfogni, amit tudok. Nagyon izgalmas számomra Hamvas, akitől azt lehet ellesni, hogy merjen az ember gondolkodni, és ne konvencionálisan éljen. Ez nála sem jelenti azt, hogy ne tisztelné a hagyományt vagy a másik embert. De kíméletlenül leírja, amit lát és érez; nagyon tiszta ember lehetett, mert olyan revelatív erővel ír. Szabados György mesterem volt hasonló egyéniség, akitől máig megmaradt bennem, hogy mindig próbáljunk éberek és tiszták maradni. Tisztának maradni talán nem is olyan fontos, hiszen életünk fehér lapját érdemes teleírnunk, de legyen értelme a dolgoknak, ne legyintsünk rá, mert nem véletlenül történik meg velünk az élet. Hamvasnál nagyszerű, ahogyan erre reflektál.

Talán éppen ide kapcsolódik, hogy az Esernyősben az adventi időszakban lépett fel. Mit jelent önnek a karácsonyi várakozás?

Ez a Megváltó születésére való várakozás ideje. Sokunk számára, akik elfogadjuk Jézus Krisztust, ezért a várakozásért mindennap meg kell küzdeni, mert valójában minden nap advent van. Akkor is, ha időnként elfelejtjük.

A Liszt Ferenc-díjas Kiss Gy. László egyedülálló a hazai zenei életben. Míg a legtöbb zenész egész életében egyetlen hangszerrel foglalkozik, addig ő klarinétosként a hangszercsalád minden tagján magas színvonalon játszik, szaxofonon is elsőrangú előadóművész, tárogatójátékosként pedig zenetörténeti jelentőségű muzsikusnak számít. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a közel harminc, tárogatóra íródott zenemű, amit a kortárs zeneszerzők neki dedikáltak.

Beszéljünk először legfontosabb hangszeréről, a tárogatóról! Ha jól tudom, hungarikumról van szó, mégis sokan keverik a klarinéttal.

Valóban, tavaly óta hungarikum a tárogató. A ma használatos hangszert Schunda Józsefnek köszönhetjük, aki körülbelül 120 évvel ezelőtt megreformálta a kuruc kori tárogatót, amely még töröksípszerű volt, és vélhetően már a Honfoglalás óta a magyarság tulajdonában volt.

A megreformálásáig nehéz utat járt be ez a hangszer, a Rákóczi szabadságharc után betiltották, de a ’48-as szabadságharcot követően sem preferálták, ezért jelentősen visszaszorult a használata.

1850 után Fáy István gróf megpróbálta újra divatba hozni, mindenféle megoldással próbálkoztak, hogy megújítsák a hangzását, azonban akkor még nem tudta levetkőzni az erős, harci hangszínt a tárogató. Schunda József viszont már öblösebbé tette a hangszert, billentyűkkel látta el, klarinétszerű fúvókát tett rá, így aztán egy olyan hangszínt nyert, amely az oboa, a klarinét és a fagott hangjának keveréke. Ezzel már komplikáltabb dallamokat is lehet játszani.

Mégis, a klasszikus zenében nem igazán lehet találkozni ezzel a hangszerrel, sokkal inkább az asztali cigányzenével azonosítjuk a tárogatót. Mi az oka, hogy eddig nem hódított teret a komolyabb zenei műfajokban?

Schunda József szándéka épp ez volt, hogy a tárogató szervesen beépüljön a klasszikus zenei hangzásba, a zenekari hangszerek közé. Azonban az a fajta rusztikus, erős vibrátós játékmód, ahogyan az asztali cigányzenészek használták, nagyon erősen rárakódott a hangszerre, ez pedig a kor zeneszerzőit és zenészeit nem igazán hatotta meg.

Most viszont, 100–120 év elteltével Önnek köszönhetően mégis kinyíltak bizonyos kapuk a tárogató számára a klasszikus zene felé. Mesélne erről?

Igen, az utóbbi években a kortárs zeneszerzők – többek között Vajda János, Dubrovay László, Hollós Máté, Könczei Árpád, Tóth Armand – név szerinti ajánlásokkal írtak nekem kompozíciókat. Mostanra összegyűlt egy körülbelül 26–28 műből álló komoly repertoárom, amiben szóló- és kamaradarabok, triók, vonósnégyesek, kvintettek, valamint zenekari versenyművek is szerepelnek a népi ihletésűtől az ultramodern darabokig.

Most érkezett el az idő, hogy a magyar zenei élet elővegye ezeket a műveket, máskülönben a tárogató megmarad múltidéző nosztalgiahangszernek.

Amikor elkezdett tárogatón játszani, volt olyan missziója, hogy lehántsa a hangszerről a rárakódott sztereotípiákat?

Igen, ahogy Balassa Sándor tanár úr fogalmazott, „ezt a félvad hangszert meg kell szelídíteni”. Azt gondolom, hogy mára ez sikerült is, nagyon sok szép koncert van a hátam mögött. A hangszerrel közös történetem egyébként úgy kezdődött, hogy fiatal koromban sokat hallottam a rádióban az akkori híres cigány muzsikusokat tárogatózni, köztük Kecskés Sándort, Kállai-Kiss Ernőt, Burka Sándort. Akkor már a fülembe ült ez a hang, amit Bartók és Kodály „csokoládészínű hangnak” nevezett. Személyesen akkor találkoztam először a hangszerrel, amikor az Opera zenekarában játszottam: kezembe akadt egy régi, jó minőségű Stowasser tárogató eredeti fúvókával, tehát bele tudtam kóstolni.

Én mindig is egyedi voltam abból a szempontból, hogy szerettem minden új fúvós hangszert kipróbálni, a klarinét-szaxofon hangszercsaládot végigjátszottam, így egyértelmű volt, hogy a tárogató is érdekelt.

Fölvettem a hangszerparkomba először csak kuriózumként, majd annyira beleszerettem a hangjába, hogy ma már szinte kizárólag ezen gyakorlok és játszom.

Hatalmas érdemei vannak a tárogató újrapozicionálásában, de ahogy mondani szokás: egy fecske nem csinál nyarat. Van-e esetleg utánpótlás, aki már Önhöz hasonlóan egyfajta klasszikus zenei játéktechnikával tudja megszólaltatni a hangszert?

Ez egy kényes kérdés, ugyanis jelenleg még mindig nincs Magyarországon tárogatóoktatás: a népzenei iskolákban még elvétve akad egy-egy tárogató szak, de a klasszikus zenei oktatásban semmilyen szinten nincs jelen, holott a két világháború között a Zeneakadémián a klarinétosoknak fakultatíve oktatták a tárogatót. Ugyanakkor annak, aki autodidakta módon szeretne rajta megtanulni, nagyon nehéz dolga van, mivel ez egy nagyon speciális, kényes, labilis intonációjú, nehezen megszelídíthető instrumentum. Ha valaki magas szinten akarja megszólaltatni, akkor nem elég másodlagos, hobbihangszerként tekinteni rá; nagyon sok gyakorlást és kísérletezést igényel a zenész részéről, mire megszületik a kívánt hangminőség. Én magam húsz évig a Fesztiválzenekarban játszottam és – bár emellett folyamatosan kézben tartottam a tárogatót – csak azóta sikerült komolyabb sikereket elérnem vele, amióta nem vagyok zenekari tag, és teljes figyelmemmel a tárogatóra tudok koncentrálni. Tehát az utánpótlás szempontjából egyelőre azt az egy utat látom lehetségesnek, hogy valaki hozzám hasonlóan beleszeret a hangszerbe, és rááldozza az életét.

Milyen érzés egy hangszer szinte kizárólagos képviselőjének lenni?

Nagy felelősség. Ez egy ingadozó pálya. Addig, amíg az ember otthon készül, a szobában gyakorol, és bízik, addig nagyon jó érzés. Majd gyakran következik egy olyan időszak, amikor nem megy a gyakorlás – ilyenkor az ember esetenként elveszíti a hitét. És mivel nincs egy külső fül, egy mester, saját magamnak kell megítélnem, hogy jó úton járok-e, megfelelő színvonalú lesz-e, amit csinálok. Nekem a legtöbb konfliktusom a fülemmel van, hiszen belül hallom, hogy mit szeretnék, de sokszor nem sikerül ugyanazt a hangot létrehoznom. Azt az érzést viszont senkinek nem kívánom, ami napokkal a szólófellépés előtt következik: ilyenkor óriási nyomás nehezedik rám. Én még bírom ezt a terhet, és annyira szeretem ezt a hangszert, hogy képtelen volnék róla lemondani.

Érdekes módon, amikor már a színpadon állok, és elkezdődik a játék, leesik rólam ez a teher. Amiért megdolgoztam, és amit hónapokig gyakoroltam, annak ott már meg kell születnie.

De mindig azzal a felelősséggel lépek színpadra, hogy nyomot kell hagynom a jövő generációja számára. Tehát most már tudom, hogy ha nehéz is a koncertezés, egy-egy fantasztikus hangulatú koncert után olyan ajándékot érez az ember, amit semmi mással nem lehet megkapni.

Külföldön mennyire ismerik a tárogatót, illetve Ön hogyan vitte hírét a hangszernek?

Nem túlzok, ha azt mondom, a Hollywood Bowlban egyszer húszezer ember előtt is játszottam egy világítótoronyból erdélyi népdalokat, a régi fesztiválzenekaros turnékon pedig többször tárogatóztam ráadásként. Ahova lehetett, mindenhova magammal vittem a tárogatót, és persze játszottam is rajta. Egyébként pedig a Vajai Tárogatós Világtalálkozó a bizonyíték arra, hogy minden országban van egy-egy nagyon jó képviselője a hangszernek. Ilyenkor Dániától Norvégiáig, Svájctól Angliáig mindenhonnan jönnek zenészek. Valaki a saját népzenéjét, valaki klezmert játszik rajta, valaki magyar muzsikákat, valaki pedig inkább a dixieland vagy a jazz felé mozdul, ahogy arra nagyon jó példa Scott Robinson, a kiváló, New Orleans-i zenét játszó jazzmuzsikus, aki nemrég a Müpában is megfordult. Kinek mihez van affinitása, arra használja a hangszert.

Ön viszont több zenei stílust is magas színvonalon képes megszólaltatni, ahogy az a júniusi koncertből is kiderült. A soron következő, novemberi koncerten mit hallhatunk?

Ezt egy három részes sorozatnak terveztem, amely ugyanarra a koncepcióra épül: az első félidőben mindig a nekem dedikált kompozíciók közül játszom, a második félidőt pedig a népzenének és egy kis jazzmuzsikának szentelem. Júniusban a koncert első felében szólódarabok hangzottak el, novemberben pedig Dubrovay László vonósnégyesre és tárogatóra írt kvintettjei közül mutatunk be kettőt, illetve műsorra tűzök egy Balassa Sándor-szólódarabot is a koncert első felében. A tavaszi koncerten pedig a kamarazenekarra és tárogatóra írt művek hangzanak el, így Vajda János: Intermezzo, Kovács Béla: Eine kleine Balkan Musik és Könczei Árpád: Ördöngös Székelyek című műve. Tehát gyakorlatilag ez alatt az egy év alatt egy keresztmetszetet adok azon művekből, amiket nekem komponáltak. És még van a tarsolyban, hiszen körülbelül két-három koncertre való muzsika van, ami csak felvételen van meg.

Milyen a kötődése Óbudához?

Harminc éve itt élek a kerületben. A Római lakótelepen lakom, és tulajdonképpen lokálpatrióta vagyok. Kapuváron, a Dunántúlon születtem, és vidéki emberként azóta érzem magamat otthonosan Budapesten, amióta itt élünk.

Az Óbudai Társaskör gyönyörűen szól akusztikailag, elképesztően alkalmas egy ilyen különleges szólóhangszer megszólaltatására.

Mivel én végigkonferálom a műsoraimat, nem mindegy, hogy milyen terem áll rendelkezésemre: a Társaskör nagyterme méretéből adódóan egy csodálatos hely, ahol nagyon könnyen lehet tartani a kontaktust a hallgatókkal, ráadásul nagyon jó törzsközönségünk van. Egyszer majd meglesz talán a helye a tárogatónak a Zeneakadémián vagy a Müpában is – utóbbiban már zenekari muzsikaként volt lehetőségem megszólaltatni a tárogatót, illetve egy versenyművet is játszottam a Fesztivál Színházban. De most elsősorban az a tervem, hogy ez a három koncert újra megpezsdítse a hangszer jelenét, és bízom benne, hogy ameddig én tudok játszani, addig a zenekari történetbe is bekerül a tárogató.

Mondják, hogy a jazz tartalmas zene. Jól hallottam, hogy a maga gyűjteménye több köbméternyit tartalmaz belőle?

Épp 45 köbmétert tesz ki a magyar jazztörténeti anyag. Ez a költöztetésnél két kamion- és a törékenyebb tárgyaknak ötvenhét személyautó-fordulót jelentett.

Mi minden fér el negyvenöt köbméteren?

Gyakorlatilag a magyar jazz története, amit 1964 óta gyűjtök, a legegyszerűbb szórólapoktól kezdve az íves plakátokig, rengeteg fotó, prospektusok, katalógusok, hanglemezek, CD-k és mindenfajta könyv.

Magyarországon körülbelül háromszáz könyv jelent meg a jazzel kapcsolatban.

Ki tudja például, hogy Karinthynak több írása van a jazz muzsikáról, vagy azt, hogy a legelső jazz vonatkozású cikket Jókai Mór írta? Még Móricz Zsigmond is írt jazz riportot, nem is szólva Rejtő Jenőről. Ki tudja például, hogy a német nyelvű jazz szakirodalom dugig van magyar jazztörténeti anyaggal? A könyvtáramban angol, német, orosz, ukrán, lengyel, bolgár, román, spanyol, olasz, francia, holland, török nyelvű folyóiratok, könyvek találhatók, amik mind-mind szorosan kapcsolódnak a magyar jazzhez. Nagy bánatom, hogy az indonéz kötetekhez még nem jutottam hozzá, pedig a két világháború között a magyaroknak ott is jelentős szerepük volt a jazzéletben.

Jókai hogyan keveredett a műfajhoz?

Úgy keveredett, hogy a Pesti Nemzeti Színházban 1852-ben fellépett egy brit nemzetiségű színesbőrű színész, aki zenélt és énekelt is. Az általa előadott zenemű kottáját – ami műfajilag előjazznek tekinthető – kizárólag a Rózsavölgyi adta ki az egész világon, három kiadásban, tehát nagyon mehetett a maga idejében. Erről az előadásról írt nagyon érdekes dolgokat Jókai.

Mit jelent az, hogy előjazz?

Amikor elsősorban itt Európában, részben pedig az Amerikai Egyesült Államokban a hagyományos operettet vagy szimfonikus zenét játszó muzsikusok elkezdtek másfelé mozgolódni. A katonai fúvószenéből kialakult a ragtime, aztán jöttek az úgynevezett jazz-táncok – a foxtrott, a slowfox, a charleston és az összes többi. Amerikában még az 1940-es években is ragtime zenekarnak hívtak sok jazz zenekart.

Ön szerint tehát a jazz nem alapvetően amerikai eredetű zene?

Amennyire én sok évtized munkájával rájöttem, a jazz többé-kevésbé Franciaországból és Közép-Európából indult ki. Most készül a 40. könyvem a filmjazz­ről, október táján lesz a bemutatója, és abban fekete-fehéren lehet látni, hogy a korai jazz-zenekarok, fehérek vagy feketék egyaránt legtöbbször Liszt II. Magyar rapszódiáját dolgozták át. Ittzés Tamás jazz doktorunk sok évtizeddel ezelőtt rámutatott, hogy Liszt Ferenc nélkül nem lenne jazz­muzsika, vagy ha lenne, az valami egészen más volna.

De hogy ne lehessen nemzeti elfogultsággal vádolni, jelzem, hogy már az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején írt egy dél-afrikai kutató arról, hogyan lett Liszt Ferenc műveiből jazzmuzsika.

Nem kis történet. Kötetében azt írta, hogy a korai jazzben – értve ezalatt mindazt, amit manapság swingnek és dixielandnek vagy ragtime-nak nevezünk – nincs olyan zenész, aki ne idézne vagy ne lopna Liszt Ferenc muzsikájából. A II. Magyar rapszódia a legtöbbet játszott mű, de rengetegen használták a Szerelmi álmokat is megjazzesítve. És milyen hangszereken játszanak? Zongorán, szaxofonon, trombitán, pozanon, amelyek közül egyik sem afrikai hangszer.

Azt sem lehet azért tagadni, hogy Amerikában teljesedett ki a műfaj.

Már 1950 tájékán leírták az angol nyelvű szakirodalomban is, hogy van az európai vonal, meg van az amerikai vonal. Akkor úgy mondták, hogy fifti­-fifti. Én ma úgy mondanám, hogy a műfaj keletkezésekor 80 százalék fehér és 20 százalék fekete volt benne.

Említette, hogy a hatvanas évek óta foglalkozik a jazz műfajjal, bár sosem zenélt. Hivatalosan mivel foglalkozott akkoriban?

A Magyar Távirati Irodában dolgoztam mindenfajta fotós munkakörökben, de eredetileg anyaggazdálkodási főiskolát végeztem.

Jól gondolom, hogy a hatvanas-hetvenes években a jazzt valahogy jobban tolerálta a szocialista kultúrpolitika, mint később a beat zenét?

Akkoriban, vagyis 1963–1965 között a budapesti jazzfesztiválokat a fővárosi KISZ Bizottság szervezte, és hozzájuk kellett menni a jegyekért. De nem kérték tőled, hogy KISZ-tag legyél, egész egyszerűen megvetted a jegyedet, s elmentél a Zeneakadémiára.

Ennek talán az egyik magyarázata az lehet, hogy az ötvenes években a szocialista ideológia szerint haladónak nyilvánították a műfajt, mivel azt mondták róla, hogy az elnyomott „négerek” zenéje.

Louis Armstrongról vagy Duke Ellingtonról beszéltek, de például Stan Kenton szóba se kerülhetett. 1964-ben már megvolt az Ifjúsági Jazzklub Budapesten. KISZ keretek között, de teljes egészében működött. A Magyar Rádió és a Magyar Televízió akkori meghatározó személyiségei közül is benne voltak néhányan az első klubban. Köztük például Pernye András, az én nagyszerű tanárom, támogatóm, aki elindította a pályafutásomat 1967-ben, és beajánlott a Magyar Rádióhoz.

Mikor kezdte a jazzklub szervezést?

A klubszervezést az 1970-es évek vége felé. Akkor már tíz éve voltam a szakmában. 1964 óta foglalkozom kimondottan magyar jazztörténettel, tehát nem Amerikával kezdtem, hanem rögtön a magyar és a kelet-európai jazztörténettel. Ez volt az egyik oka annak, hogy 1967-ben bekerülhettem a rádióba. Senki nem volt, aki a magyar és a kelet-európai jazzt ismerte és felvállalta volna, ráadásul úgy, hogy erről rendszeresen tart előadásokat. Már akkor is sok száz lemezem volt ezekből az anyagokból; Pernye András azt mondta, hogy ez nagyon jó kis gyűjtemény, és elkezdhettem dolgozni.

Mivel akkoriban mindenütt csak a Magyar Rádió szólt éjjel-nappal, elkezdtek hívni a különböző jazz klubokba, és attól kezdve nem volt megállás. Több mint ötven klubban szerepeltem, az egész országban.

Nappal dolgoztam, rendes nyolc órás munkakörben, délutánonként meg este pedig jártam az országot, és előadásokat tartottam.

Tulajdonképpen jazz-lemezlovas volt?

Szerintem ez sokkal több volt ennél, bár Deseő Csabával csináltunk kimondottan jazz diszkót is. Veszprémben, a Dimitrovról elnevezett megyei művelődési központban 25 darab 4 órás estet tartottam. Az első két órában volt valami jazztörténet, portré, a második felében pedig azokat a számokat játszottam le, amiket az előző alkalommal kértek a gyerekek – ha megvolt a gyűjteményemben. Többnyire megvolt, elvittem, és arról folyt tovább a duma és a zene. Mondanom se kell, hogy óriási „dumafranci” voltam – nem tudom, hogy jelent ez meg nálam, mert az érettségiig meg se szólaltam társaságban. Az első időben Budapesten nem léptem föl, csak miután hallották a vidéki klubokból, hogy milyen óriási bulikat csinálunk, kezdtek Pesten is különböző helyekre meghívni. Ilyen volt az Ikarus Művelődési Ház, a Budapesti Művelődési Központ Jazzpressója, ami pécsi mintára jött létre, az ELTE ÁJTK Jazzfórum Klub és a többiek. Sok ezer előadásom volt összességében.

Hogyan szedte össze a lemezgyűjteményét?

Nagyon egyszerű a történet. Volt a Lengyel Kultúra és a Csehszlovák Kultúra Háza, amik az akkori jazz gyűjteményeket megalapozták. A cseheknél folyamatosan adták ki a külföldi sztárokat, és a saját zenészeik is nagyon jók voltak. Ott vettem Ornette Colemant, Duke Ellingtont, Miles Davis-t szériában. A nagy dobás az NDK Centrum volt, ahol eredetileg nem is akartak lemezeket forgalmazni, pedig a keletnémetek is rengeteg jazzt kiadtak. Ettől piszkosul bepörögtem, írtam egy dörgedelmes levelet a VEB Deutsche Schallplatten kiadónak Berlinbe, hogy micsoda dolog az, hogy ide nem küldenek lemezeket, amikor itt lenne rá érdeklődés. Mit tesz isten, két hét múlva fölhívtak az NDK Centrumból, hogy Simon elvtárs nevére lemezek érkeztek. Volt olyan lemez, amiből én egy dobozzal kaptam a NDK Centrumban, pedig összesen két dobozzal jött be az országba. Aztán volt még a Bolgár és a Szovjet Kultúra Háza, és nem is beszéltünk még a magyar kereskedelemről: nagy Rózsavölgyi, kis Rózsavölgyi, Kodály és még a maszek kereskedők.

A Lengyel Kultúra Házában a varsói Jazz Jamboree után egy héttel már lehetett kapni az ott felvett lemezeket. Ott vettem friss, ropogós Stan Getz- és Johnny Griffin-albumokat, amiket nem vittek a bolond magyarok,

mert nagy részük nem is tudta elképzelni, hogy szólhat Stan Getz a lengyeleknél. Most ezért a lemezért, ha jobb állapotú, 500 dollárt is megadnak a gyűjtők. Tehát folyamatosan vásároltam a lemezeket, kettőt-hármat havonta, ennyit engedett meg a pénztárcám. Azt azért hozzáteszem, hogy a Hungaroton is kiadott jó kis felvételeket, és én elkezdtem ezeket világszinten csereberélni postán. Az első évben volt tíz partnerem, a második évben száz, és fölmentem hatszázra. Hatszáz cserepartner mindenhonnan: Ausztria, NDK, NSZK, Franciaország, Nagy-Britannia, Svédország, Dánia, Japán, Lengyelország, Szovjetunió, Románia.

Régi magyar zenéket hol talált?

A kezdet úgy néz ki, hogy apám gramofonlemez-gyűjtő volt, 78-as fordulatos sellaklemezeket gyűjtött. Amúgy iparos ember volt, üveges mester. Körülbelül 500 lemez volt a gyűjteményében, amit aztán én jóval később megörököltem. Voltak köztük jazz alapú tánclemezek is, főleg a Martiny zenekartól, Holéczy Ákostól és a többiektől. Természetesen végighallgattam az egész gyűjteményt, amelyben rengeteg magyar nóta és operett szerepelt. Néha meg is lepődtem, mert például Tabányi Mihály már neki is nagy kedvence volt, ahogy nekem is, és Misivel a mai napig nagyon jó barátságban vagyunk.

Érdekes módon az van ráírva a lemezre, hogy keringő, de a közepén duplázzák a tempót, és improvizációk jönnek, tehát jazz lett belőle, amit keringőként el tudtak adni a két világháború között is.

Ez volt tehát az alap, utána pedig nagyon sok gyűjtővel találkoztam. Mindenekelőtt Pál Sándorral, aki zongorista volt és a Magyar Rádió első jazz szerkesztője 1945-től 1950–1951-ig. Nagyon jó kapcsolatban volt az amerikai nagykövetséggel Budapesten, tőlük kapták a lemezeket és mutatták be nagy rendszerességgel. Aztán volt egy dr. Para Miklós nevezetű barátom, civilben a Magyar Néphadsereg főállatorvosa volt. Tőle hallottam először a latin-amerikai jazzről, neki ilyen lemezei voltak. Amikor mélyebben kezdtem beleásni magam a témába, kiderült, hogy már 1904–1905-ben volt latin-amerikai ragtime, cigányzenekari ragtime és minden egyéb. Aztán jött Csányi Attila, akit az NDK Kultúrában ismertem meg. Az egyik ember hozta a másikat, így került a képbe Réti János például, aki hangmérnök és ragyogó jazz zongorista volt. Ő mutatott nekem olyan felvételt 1953–1954-ből, amelyen a Magyar Rádió vagy a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat szimfonikus zenekara játszott Gershwint, amit végig lehetett a szocialista érában is játszani, és amiből ők hatalmas jazzt csináltak szimfonikus címszó alatt.

Miért gyűjti ahelyett, hogy játszaná a jazzt?

Be kellett látnom, hogy valamit vagy komolyan csinálok, vagy sehogy, és apámék kézművest szerettek volna nevelni belőlem. Ha komolyan nekiállok zenét tanulni, gyakorolni, akkor az napi 8–10 óra játszogatást jelentett volna, és annyi szabad­időm eleve nem volt. Ráadásul, mint ezt később Para Miklós is megállapította rólam, alapvetően rendszerező típus vagyok.

Engem már az első pillanattól kezdve az is érdekelt, hogy annak a lemeznek mi a felvételi száma, kik játszanak rajta, mikor jelent meg, és így tovább.

Pedig a hallásom, a zenei ízlésem nem rossz, többek között hangmérnök is voltam.

Az írás mellett azért kitart?

Nekem ebből a 45 köbméter anyagból még csak negyven könyvem jött ki, pedig nyolcvanat lehetett volna csinálni belőle. Az ötvenet sem fogom elérni sajnos, és utána nem fogja ezt senki megcsinálni, és akkor elvész. A következő könyvemhez kértünk támogató levelet Kiss Imrétől, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatójától, hogy tudjunk alaposabb kutatásokat végezni, mert bizonyos dolgokat még ma sem adnak oda a levéltárakban és a könyvtárakban. Akkor Imre azt mondta, hogy természetesen itt mutatjátok be a könyvet.

Elmondja, hogy milyen könyvről van szó?

Két könyv van a finisben. Az egyiket két kollégával írjuk, dr. Bajnai Klárával és Borsos Tiborral. Ebben részletesen bemutatjuk azokat az 1928–1950 közötti filmeket a korabeli reklámmal, sajtóval, minden egyebekkel, amelyeket bemutattak Magyarországon, és jazz szólt bennük. Amikor komolyabban nekiindultunk a kutatómunkának, azt hittük, hogy lesz 50 – mire beadtuk a pályázatot az EMMI-hez, Balog Zoltán úrhoz, úgy nézett ki, hogy 151 filmről lesz szó. Most úgy számolom, hogy körülbelül 200 jazzfilmet szedtünk össze nyolc országból.

A másik könyv, amit egyelőre csak egyedül jegyzek, egy olyan gyűjtemény lesz ebből a korszakból – egészen pontosan 1919 és 1950. december 31. között –, mintha a magyar jazzmozgalom naplóját olvasnánk.

Ebben szerepel minden olyan esemény, ami valamilyen formában Budapesten kapcsolódott a jazzmuzsikához.

Ennek a hatalmas történetnek villant fel egy része két éve a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban rendezett kiállításon?

Igen, a Képes magyar jazztörténet című kiállítás része volt a 2015–2016-os Magyar Jazztörténeti Programnak. Emlékezetes, szép munka volt, amihez igen nagy segítséget nyújtott a múzeum igazgatója, Kiss Imre.

Van egy különleges alapítványuk is, ami szorosan kapcsolódik Óbudához.

Az alapítvány teljes neve Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány. Huszonöt éve működik. Az Óbudához tartozó történeti része, hogy a Magyar Jazzkutatási Társaság – a világon a mai napig egyedülálló nemzeti jazzkutatási szervezet – egy évvel korábban alakult, és sok mindent terveztünk. Az akkoriban Óbudán, a Bécsi úton működő Szilikátipari Központi Kutató és Tervező Intézetben nyolc évig együtt dolgoztam Körmendi Marival. Amikor megszűnt a munkahelye, ő lett az alapítvány főnöke, és elkezdtünk nagyon keményen szervezkedni. Rendeztünk három jazzkutatási találkozót Tatán, elkezdtünk nagyon nagy mennyiségben CD-ket kiadni többnyire olyanokkal, akik eddig nem kaptak lehetőséget arra, hogy különböző elképzeléseiket a jazz területén megjelentessék.

Több mint száz CD-t és néhány kazettát csináltunk az évek folyamán. Számos zene- és hanglemeztörténeti könyvet adtunk ki. Szerveztük a kiállításokat, koncerteket.

A könyveket, lemezeket, CD-ket illetően a forgalmazást is mi szerveztük, gyakorlatilag Mari lakásából, az óbudai Szomolnok utcából. A magyar jazz története is számtalan szállal kötődik Óbudához. A Bécsi úton volt például a Kandó Kálmán Kollégium jazzklubja, ahol számos nagy jazzsorozatot tartottunk. Erre a város messzi részeiből is elzarándokoltak a friss jazzinformációkra vágyó érdeklődők. Ami a magyar jazz­kutatást illeti, az utolsó negyedszázadban a kerület volt a bázis.

– Más ötlet? – nézett a többiekre Tanárúr.

A Törpe már-már előállt a maga feltételezésével, de épp megkapta a második pálinkáját, így arra összpontosult a figyelme.

–       Segítek – mosolyodott el az öreg. – Milyen nap is van ma?

–       Ünnepnap… – a Rabbi nem tétovázott. – Mindenszentek napja.

–       No, igen – helyeselt Tanárúr. – De a magyar néphagyomány ezt az ünnepet összeköti a halottak napjával, sokszor nem is tudják az emberek, mikor van melyik.

Többeknek támadt ötlete a kérdésről, de Tanárúr nem hagyta kibontakozni a díszes társaság vitáját.

– Szóval éppen a temetőbe indultam, a feleségem sírjához. Nem tartotok velem? Nektek is lehet emlékezni valótok…

– Sunya is oda ment – kotyogott közbe Balogh Tamás.

– Fogadjunk, hogy nem az emlékezés miatt – dörmögte Burma.

– Figyeli, nem veszít-e el valamelyik gyászoló egy testes bukszát – vigyorgott Gutentág. – De az rágalom, hogy segít a pénztárcáknak kipotyogni…

– Rágalom, bizony – erősítette meg a Törpe. – De nem Sunyáról beszélünk, azt kérdezte a Tanárúr, vele tartunk-e a temetőbe, hiszen van mindünknek emlékezni valója.

– Menjünk! – javasolta a Rabbi, s Balogh Tamás azonnal csatlakozott hozzá.

–       Bemegyünk a HÉV-vel az Árpád hídig – magyarázta. – Ott megpihenünk a Polgár utcai borozóban, aztán uzsgyi, fel a buszra, s meg sem állunk a temetőig.

–       Azt a pihenőt én kihagynám – csóválta a fejét Tanárúr. – Ha oda betértek, sose juttok ki a Bécsi útra.

–       Te csak menj előre, mi majd utolérünk – nyugtatta meg Gutentág.

Felkerekedtek, s a felmerült jegyvételi problémák megoldása után (Burma vett jegyeket) hamarosan már a Fő téren vágott át a csapat. Tanárúr csendben elköszönt tőlük, a kíséret pedig levonult a Kórház utca és a Polgár utca sarkán található pinceborozóba.

– Jövünk utánad, a kápolnánál utolérünk! – kiáltotta az öreg után Pofapénz. – Ha ott nem, hát a ravatalozónál.

– Ha csak ott nem – legyintett Tanárúr, aki tisztán látta a jövőt.

Gyöngyike, a pince teljhatalmú úrnője csodálkozva köszöntötte a betódulókat.

– Á, á, ritka vendégek – nézett végig a tipródó seregen. – Maga Balogh Tamás tisztelt meg bennünket. Csak nem a hároméves adósságát hozta meg? Persze, jobb későn, mint soha… A többieket csak hírből ismerem, a Törpe, a Rabbi nem kétséges, de majd kitalálom, melyikük a Burma, a Gutentág, vagy éppen a Pofapénz.

– Honnan tud rólunk? – csodálkozott Burma.

– Van egy öreg író vendégem, ő örvendeztet meg néha az írásaival, azokkal is, amelyikekben maguk szerepelnek. Hol egy regény, hol egy folyóirat, így megy ez. S azt is tudom, hogy Balogh úr két deci muskotályost fog kérni.

– Hármat – pontosított Balogh Tamás –, és azonnal fizetünk, Pofapénz a pénztáros.

– És hol van a Tanárúr? Úgy tudom, ő a társaság lelke – érdeklődött Gyöngyike.

– A temetőbe ment, a felesége síremlékéhez – világosította fel Gutentág. – Mi is oda tartunk, csak egy percre megpihentünk. Seperc alatt utolérjük.

– Ti ismertétek a Panni nénit? – csodálkozott Gyöngyike. – Ő aztán nemigen forgolódott a faházban.

– Nem, őt nem ismertük – csóválta a fejét Burma. – De mindnyájunknak van itt eltemetve kedves ismerőse, rokona, barátja, van kiről megemlékezzünk.

– Mint például a Csuri – jutott eszébe Balogh Tamásnak a kétbalkezes gázgyári asztalos.

– Sohasem találkoztunk úgy – idézte fel a nála alig nagyobb emberkét a Törpe –, hogy valamije ne lett volna bekötve, begipszelve, bepólyálva.

Sokféle munkát elvállalt, s csak ritkán úszta meg baleset nélkül. A legnagyobb mutatványa az volt, amikor a Tanárúr meggyfáját úgy vágta ki, hogy közben fennmaradt a felső ágon.

– Hat hét fekvőgipsz – emlékezett Pofapénz is –, de nem a Tanárúr fája volt, hanem a Kati nénié, a piacról.

– Nem mindegy, kinek a meggyfája volt? – vigyorgott Gutentág. – A hat hét kórház volt az attrakció.

– És az, hogy amikor munkába állt – egészítette ki a Rabbi –, már a második napon beleszaladt a fűrész a bal kezébe, mehetett vissza a Margitba.

– Milyen baleset vitte el? – kérdezte Gyöngyike.

– Na, ez az érdekes – kezdett mesélni Pofapénz. – Annak ellenére, hogy heti rendszerességgel érte baj, egyszerű tüdőgyulladásba halt bele. Köhögött egy hétig, kettőig, s egyszerre csak feldobta a pacskert.

– Egy szép napon egyszerűen arra ébredt, hogy meg van halva – próbált humorizálni a Törpe, de leintették. Halottak napja jön, nem illik kifigurázni sem a kaszást, sem az áldozatait.

– Ti emlékeztek, hová lett eltemetve? – kérdezte Balogh Tamás.

– Hát, nem annyira – dünnyögte a Rabbi. – Pedig még valami búcsúbeszédfélét is rögtönöztem.

– Az a Tanárúr volt – pontosította a dolgot Burma. – Te csak a közös imát vezényelted.

– Azt is rosszul – gonoszkodott Gutentág.

– Ne kísértsd az Urat! – csattant fel a Rabbi, de Burma megelőzte a kakaskodást.

– Igyátok meg már, amitek van, mert sohasem érünk ki – mondta. – A Tanárurat már nem érjük utol, a magunk eszére szorulunk. Az meg ugye keveseknél veri az eget.

Felcihelődtek, átsétáltak a buszvégállomásra, megállapították, hogy igen ritkán jár a temetői busz, épp van idő még egy pohárra a HÉV-megálló sörözőjében.

Balogh Tamás összeszólalkozott a csapossal, mivel az nem akart neki muskotályost bontani, de Burma elsimította az affért.

– Mi lenne, ha vinnénk egy kis üveg muskotályost a Csurinak is? – vetette fel Balogh Tamás.

– Csak rizlinget ivott – emlékezett Pofapénz.

– Mindent ivott – pontosította a Törpe. – Mindent, amivel kínálták.

– Most muskotályost kap – döntötte el Balogh Tamás, s megtöltetett egy kis pillepalackot. – Egy halottnak úgyis mindegy.

– Ott megy a buszunk – mutatta Pofapénz.

– Jön a másik húsz perc múlva – legyintett Gutentág. – Bár úgy érzem, nemigen érünk ki ma a temetőbe.

– Ne károgj! – szólt rá a Rabbi.

– Kezd sötétedni – aggodalmaskodott Burma is. – Ott fogunk ténferegni a sötétben, mécsesek fénye mellett, és sose találjuk meg Csuri sírját.

– Nincs is sírja, urnafülkéje van – világosodott meg Pofapénz. – Valahol a kerítés közelében.

– Melyik kerítésnél? – firtatta Gutentág.

– Én azt mondom, menjünk haza, és jöjjünk ki holnap reggel, na, jó, délelőtt, és rajzoltassuk le Tanárúrral, hol keressük azt a síremléket. Hé, te, Tamás, mit csinálsz ott?

– Ha már holnapra halasztjuk ezt a megemlékezést, vagy mit, gondoltam, ne vesszen kárba a muskotályos.

– Mind megittad? – háborodott fel a Törpe.

– Fél literes palack volt, mit sajnálod? – védekezett Balogh Tamás. – Holnap egy litereset kapsz helyette.

– Ha el nem ugrok – dühöngött a Törpe, és egy isteneset rúgott Balogh Tamás lábába.

– Legalább tudod, milyen az, ha a Törpe rugdalja az embert, te hullarabló – vigyorgott Gutentág, aki bizony maga is haragudott a kisajátított bor miatt.

Elindultak hazafelé, a Flóriánon felkászálódtak a 34-es buszra, és hamarosan már a pléhgomba előtt sorakozott a csapat.

– Bemenjünk? – tette fel a kérdést a Törpe. – Nálam még van néhány páncélos.

– Inkább a faházba mennék – vetette ellene Balogh Tamás. – De mivel nálam már egy vas sincs, nem hiszem, hogy van még szavazati jogom.

– A hullarablóknak nem is lesz soha – fortyogott újra a Törpe.

– Mit vagy úgy oda? – ugrott félre egy újabb rúgás elől az egykori kemencés. –  Holnap hozom a muskotályosodat.

Végül be is mentek, meg nem is: a csípős kora novemberi estében a teraszra telepedtek, kikérték, amire futotta, s az első kortynál betoppant Tanárúr.

– No, ti aztán jól utolértetek – kezdte korholni a csapatot, de Burma néhány szóval elmondta a holnapra halasztott látogatás tervét.

Tanárúr dünnyögött valamit a nyugtával dicsérendő napról, de belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Előhúzott egy noteszt, felskiccelte Csuri sírjának helyét, kitépte a lapot, és Burmának adta.

– Én nem megyek veletek, két temetőséta az én koromban már sok – mosolygott az öreg.

– Tudod – fordult újra Burmához –, egész úton hazafelé azt dünnyögtem: „Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak.” És belegondoltam: van még miért leborulniuk azoknak az unokáknak?

– Majd ők eldöntik – sóhajtott Burma. – Lassan persze sírhalmok se lesznek, urnahelyek, meg ez a szóróparcella… A temetők világa is megváltozott.

– De a mécsesek most is szépen világítanak – vélte Tanárúr.

– Azok szépen – adott igazat neki a hajdani rendező. – Végül is az emlékezés a fontos, és legalább ilyenkor emlékezünk. Megadjuk a tiszteletet.

– Mint ma, ugye? – Tanárúr mosolya apró, de határozott fájdalmat takart. – Hány kocsmában voltatok? És hány sírnál?

– De legalább útközben Csuriról méltóképp megemlékeztünk. Bár a neki szánt áldozati bort Balogh Tamás megitta.

– Ebben te lehetsz a hibás – Tanárúr igyekezett a komor felhőket elűzni.

– Én? – csodálkozott Burma.

– Te fizettél, nem?

– Én, de nem értem…

– Nem kellett volna hagynod, hogy Csurinak muskotályost vegyenek.

– Honnan veszed, hogy azt vettünk?

– Balogh Tamás minden más áldozati italnak ellenállt volna. Nehezen, de megtartóztatta volna magát. De a muskotályosért ölni is képes lenne.

– Ördögöd van, bátyám – már Burma is mosolygott.

– Jól hallottam, valaki muskotályost rendel? – szólt át hozzájuk Balogh Tamás.

– Mi mást? – vigyorgott Gutentág.

– Azért az jó, hogy Balogh Tamásnak nincsenek unokái – töprengett el Tanárúr.

– Értelek – bólintott Burma. – Nem lehet gondjuk azzal a leborulással.

Fodrásznál volt? Na, oda én is készülök, cirka két hónapja. A Rabbi azt mondta, majd együtt elmegyünk, ő két éve készül. Még pár napot várhatok rá.

De ne kerüljön mostanában a Rabbi szeme elé! Igen neheztel magára.

A Burma megmutatta neki a maga könyvei közül valamelyiket, amiben benne van, hogy koldul az evangélikus, meg a katolikus templom előtt, meg talán a zsinagógánál is, ki a fene olvas ilyeneket.

Gyújtson rá, itt a kerthelyiségben lehet, még lehet, az anyjuk úristenét! Nekem is adhat egyet, ha nem sajnálja. Köszönöm. Gyenge ez, de ha ezzel rongálódik, az ember nem válogathat. Mellé egy kisfröccs? Megvédem én a Rabbitól, ha verni kezdené… Meglátja.

Mert fogadjunk, nem tud maga semmit a Rabbiról. Azt hiszi, hogy kikopott zsidó bóher, vagy mi a csoda. Mindenki azt hiszi! Magától, aki ezerszer susmutol vele, mást várna az ember. Hogy a pajesza meg a kalapja miatt? Bolond maga, már megbocsásson, csak nem forog.

A Rabbi nem zsidó, de nem ám. Ő valamiféle őskeresztény, olyan egyiptomi izé, na. Jól mondja, kopt, csak nem jött a nyelvemre. Láthatta a keresztet a nyakában, nem olyan az, mint az itteni papoké, pópáké, tiszteleteseké.

Felül van egy hurok rajta, biztos emlékszik. Egyiptomban ilyen a kereszt, tudhatná. Van egy híres óbudai költő is, aki ilyet hord a nyakában, de ő nem kopt, neki más története van, a maga haverja, ha kíváncsi rá, mi az, kérdezze tőle.

Hogy lenne a Rabbi kopt? Rendes óbudai magyar ember ő, csak áttévedt, ahogy mondom. Maga alig emlékezhet rá, gyerkőce lehetett, amikor építették az asszuáni gátat. Nézze meg a lexikonban, mi volt az. Rengeteg magyar vett részt a munkában, fiatal építésztanoncként kivitték őt is, persze, akkor még nem hívták Rabbinak, volt neki tisztességes neve. Egyszer – ahogy mesélte – egyik haverjával egy régi templom előtt beszélgetett, amikor odaszaladt hozzájuk egy szakállas szerzetes. Maguk magyarok? – kérdezte tőlük, és az igenlő válasz után össze-vissza ölelgette őket. – Én is az voltam sokáig – magyarázta –, de aztán itt ragadtam, szerzetes lettem, fel is szenteltek, most én vagyok itt a… hogy is mondják otthon, a plébános úr.

Szó szót követett, tudja, drága szerkesztő úr, hogy van ez, attól kezdve a maga ismerőse egyfolytában a templomban töltötte a szabadidejét. A családja örülhetett ennek, mert addig inkább kocsmába meg kuplerájba hordta a pénzét, most meg küldte haza minden hónapban, nem is keveset, ahogy mesélik. Hogy mi lett azzal a pénzzel? Ne kérdezzen ilyeneket, szerkesztő úr, a pénz az eléggé olvadékony, maga ne tudná!

Furcsa lenne, ha most kimenne a partra, és rákérdezne a gereblyézgető Rabbinál azokra az időkre. Talán le is tagadná, ki tudja. Az biztos, hogy az Úr igéjét ott tanulta meg, mégpedig magyarul, hiszen nemigen beszélt más nyelvet, némi sváb ragadt rá, mondják, én nem hiszem.

Az azonban bizonyos, hogy amikor a kopt, jól mondom, ugye, keresztjével a nyakában hazatért, már az ige hirdetője lett. Ahogy az máig, még ha koldulni vagy gereblyézgetni kényszerül is. De nem koldus ő, nem is alkalmi munkás, nem is haszonleső. Csak az igehirdetésből megélni nem tudó, sokra hivatott misszionárius-féle, vagy mi.

Magára azért haragszik, mert ezt nem vette észre, vagy ha észrevette, nem vette komolyan.

Pedig még a kőtábláit is megmutatta magának, amikre valami ősi jelekkel a tízparancsolatot vésték fel, külön táblára az ember és az isten kapcsolatára vonatkozókat, külön táblára az ember és ember közötti szabályozókat.

De maga ezt jobban tudja, mint én, ne szaporítsuk tovább a szót.

No, ez egy nagyfröccs? Köszönöm. Nem is bánom már, hogy nincsenek itt a haverjai, biztos ők kapták volna ezt az izét is. A Balogh Tamás biztosan nem hagyta volna, hogy nekem fizessen, kikérte volna helyette a maga muskotályosát. Vagy a Tanárúr a brendijét. Így megyen ez. Magának leesett valami pénz, azt meg kell osztania, de nem mindegy, hogy kivel.

Mit hallhatna érte a Balogh Tamástól? Semmit. Vagy a Stabiltól? Dózeres meg Csillagbörtönös történeteket. Nem rosszak azok, de tőlem az igazságot hallhatja. Most a Rabbiról, máskor másról, amiről csak akar. Az igazság megfizethetetlen, meglátja, ha kikéri a következő kanyart. De, ha kérhetem, legyen tisztán három deci, legközelebb én hívom meg, ahogy a Gutentágék mondják, úgy éljek!

A Rabbinál tartottunk. A családja örült is, nem is, amikor hazatért. Igen szigorú lett velük, nem tűrte a káromkodást, nem viselte el a húga kurválkodását, nem engedett semmit, ami az Úr szavával nem egyezett.

Ki is telt hamar az ideje otthon, hiába küldte hajdan a dollárokat. Maradt rájuk egy kis zártkert az apjától, itt fenn a dombon, szerszámoskamra is van rajta, olyan öt négyzetméteres, oda húzódott fel, tudja, ma is ott lakik, ha ezt lakásnak lehet nevezni, se víz, se villany, a dobkályha a teljes komfort meg az ásó, kapa, gereblye. Ha szét nem rozsdásodtak, mostanában nem jártam nála.

Az apja? Meghalt már régen, aztán az anyja is, tán öt éve, a húga körbejárja a magyar és az osztrák börtönöket, ha még megvan, nem tudni róla. Hiszen a Rabbi is megöregedett, nemigen látni ugyan rajta a loboncaitól a korát, de túl van alapost a hetvenen. Lassan inkább nyolcvan, úgy éljek.

Művelt ember? Maga tudja. Azt látom, hogy sokat olvas, néha egész nap ott ül egy kisfröccs mellett a sarokban, és böngészgeti a könyveit. De azok csak olyan vallásos izék, biblia, breviárium, korán, meg mindenféle kínai, tibeti, indiai ez-az. Most, hogy van ez az iszlám-ellenes nekibuzdulás, szokott nekünk is felolvasni a koránból, hogy tudjuk, mennyire hülyék vagyunk, de nemigen figyelünk rá, talán a Burma érti, még az sem biztos.

Mondom, nem tud maga semmit a Rabbiról, és amit tud, azt is rosszul tudja. A Tanárúr jegyezte meg egyszer, pedig ő nem akárki, ismeri jól: taníthatna mindegyikünket, még őt, a Tanárurat is. Akkor, hogyne taníthatná magát! De maga csak azt látja, hogy koldul, meg feketén gereblyézik, nem lát semmit, higgye el.

Nem telik még egy két vagy három decisre? Egy kisfröccsre? Legyen. Mondtam, legközelebb én hívom meg, nem egy ennyi kortyra. Ez a csapos, a maga Tóbija azt meri mondani, hogy lejmolok magától, és hogy ne tegyem. Hát piszkálom én magát, drága szerkesztő úr? Elfogadom, amit kér, miért ne fogadnám el, de én aztán nem piszkálom, nem vagyok én a Balogh Tamás! A Rabbi is elfogadja, ha kap valamit, sokszor meg se köszöni, csak mondja a szentenciáit.

Még hogy művelt ember? Na, ne szólj szám, nem fáj fejem.

A múltkor a Tanárúrnál aludt, néha szokott, fürdés előtt nézegette az öreg könyveit, na, neki aztán vannak könyvei, tudhatja, és megkérdezte, ki az az Esterházy, akitől húsz kötet is hever egymáson, csak nem a csillaghegyi focista?

Ennyit a műveltségéről, hiszen róla még én is tudom, hogy valami íróféle, és még a Nobel-díjat is majdnem neki adták, de a haverja elhappolta előle. Aztán magyarázkodhatott a Burma előtt, de én csak röhögtem. Még a Balogh Tamás is vigyorgott, de ő nem tudta, miért.

Sokat mesélhetnék én magának a Rabbiról, de látom, hogy siet, és már inni se akar, meg a vendégjogról sem hallott eleget mostanában. Én vagyok a vendég, ki más? Hogy maga jött be a majdnem üres faházba, az a maga baja, én meg vendégként már itt voltam, a Tóbi azt mondja, itt álltam lesbe, de ez nem igaz, drága szerkesztő úr, honnan tudhattam volna, hogy maga jön, és a Rabbiról faggat? Rosszul emlékezik, nem én hoztam szóba, egyenesen rám akaszkodott a kérdéseivel, és még a bort is sajnálta tőlem. Jó, jó, nem annyira, de azért mégis, ittam volna estig még néhány kortyot. Száradjon a lelkén, azt mondom.

És ha most többet akar tudni a Rabbiról vagy a többiekről, kérdezzen mást! Kérdezze a Gutentágot, a Tanárurat, a Pofapénzt, a Stabilt vagy a Balogh Tamást, kérdezze bármelyiküket. Hiszen ők a maga haverjai, nem én. Hogy azért jól elbeszélgettünk? Miért ne? Nem sajnálom én az okos szót senkitől. Még attól sem, aki röstelli kifizetni érte azt az egy-két kortyot a szegény ember fiának.

– Miféle két év? – figyelt fel rá Sunya. – Mire kéne emlékeznünk?

– Ami elmúlt, elmúlt, igyunk inkább valamit! – terelte volna másra a figyelmet Pofapénz. Sikerrel is járt, persze, tudta ezt előre.

– Mi újság, mi újság? – csörtetett be közéjük a Törpe. – Mikor lesz a farsang?

Tóbi abbahagyta a megrendelt italok kiporciózását.

– Megmondtam, hogy erről szó sem lehet! – villámlotta. – És aki még egyszer szóba hozza, az egy kortyot sem kap. Sőt, még holnap sem…

– Kimegyünk a teraszra – nyugtatta meg Pofapénz. – Még a Törpének adj egy felest, és itt sem vagyunk.

– Jobb is lesz – folytatta az italok töltögetését Tóbi. – De ott is halkan ordítsatok. Fizetni most is fizethettek…

Elhelyezkedtek a legtávolabbi asztalnál, megkóstolták, amit kaptak.

– Kár, hogy nincs itt a Gutentág – sóhajtott fel Balogh Tamás. – Ő seperc alatt rábeszélné ezt a csökönyös pingvint.

– Gutentág beteg – kezdte volna Pofapénz, de Sunya közbeszólt.

– Szívbeteg, ja – röhögött. – Tegnap szívott, ma beteg. Hoztak neki a Jászságból igazi pálinkát, s hogy ne kelljen velünk megkóstoltatnia, beszopta az egész üveggel. Naná, hogy nyög.

– És a Tanárúr miért nincs itt? – Balogh Tamás gyors létszámellenőrzést végzett. – És a Rabbi?

– Írd be nekik az igazolatlan napot! – tanácsolta a Törpe. – Meg a Burmának is.

– Mit kell nekünk beírni? – kérdezte az éppen melléjük érő Burma. – Ha öt percet késik az ember, mondjuk, mert munkája van, máris büntetnétek?

– Na, ne mondd – vigyorgott Sunya. – Munkád? Neked? Új színes, szélesvásznú… Olyan háromdimenziós?

– Nem figyeltél – intette le Burma. – Nem azt mondtam, hogy munkám van, hanem azt, ha valami munka miatt késnék, akkor is megmorognátok. De a Rabbi is jön már, csak leálltak Tanárúrral egy régi ismerősükkel szót váltani.

– Értitek ti ezt a Tóbit? – töprengett el Balogh Tamás, – Mi lennénk úgy tizenöten, tán húszan is. Az ő hasznára piálnánk, nem? Aztán ott van a jatt is…

– Mikor adtál te jattot? – csodálkozott Pofapénz, de nem firtatta tovább a dolgot. – De ezt a farsangot csak meg kéne oldanunk. Már az Esztert is rádumáltam, ő meg a Balogh Bözséjét. Gutentág szólt a Manökennek is, hogy örüljetek. Királylánynak fog öltözni, úgy éljek.

Összehúztak két asztal, átrámolták a székeket, mert feltűnt Tanárúr a Rabbival. Sőt, csodák csodájára, Gutentág is feltámadt haló poraiból.

– Együtt a banda – állapította meg Burma. – Akkor elő a hülyeségeitekkel!

– Csak nem a farsangot tervezitek? – kérdezte Tanár­úr, amint megkapta a brendijét (tálcán, vízzel, ahogy neki jár). – És hol tartjuk? Mert itt nem, az biztos, Tóbi nem felejti a tavalyelőtti vitézségeiteket.

– Folyton ez a tavalyelőtti micsoda – morrant rájuk Sunya. – Én tavalyelőtt nem lehettem itt, rendőri túlkapás és bírói tévedés áldozataként bekaszniztak, tudjátok.

– Tudjuk – vigyorgott Gutentág. – Találtál a békási piacon egy tömött tárcát, sajnos éppen egy éber öreglány szatyrában, és a főtörzs is ott volt a közelben…

– Ne firtassuk! – javasolta Pofapénz, de hiába.

– Firtassuk csak – kiabált Sunya. – Az ügyvédem is megmondta, pedig nem én fogadtam, kirendelték, hogy nem loptam, csak félreértettem a helyzetet. És a büntetett előéletem is törölve volt, hogy tudjátok, én voltam az üldözött ártatlanság, ugye, így mondják, Tanárúr?

– Ezt ugyan másra mondják – legyintett Tanárúr, de nem részletezte, mire.

– A kisemberrel mindent meg lehet csinálni – dohogott Sunya. – Bezzeg, amikor Burma az átkosban éppen maoista volt, és lekapcsolták, hat ügyvéd szorgoskodott, hogy ne élvezze sokáig a Gyorskocsi utcát. Én meg örülhettem, hogy harmadolták a jogerőset. Neki meg ügyészi feddés, vagy mi a frász.

Burma emelkedett, hogy visszavágjon, de Tanárúr szelíden visszahúzta a székre.

– A farsangunkról beszélünk, nem?

– Burma legfeljebb fegyencnek öltözik, Sunya szerez neki csíkos ruhát, számmal – szólalt meg Gutentág. – De most úgy hallom, Tóbi betiltotta a fiesztát. A tavalyelőttiek miatt, ugye. Mintha olyan nagy lett volna a balhé…

– Ne hagyjatok hülyén meghalni – vette könyörgőre Sunya. – Mit csináltatok két éve nélkülem?

– Á, nem csináltunk mi semmit… – vette át a szót Balogh Tamás. – Csak a Tóbi felfújja a dolgokat, királykodik, na. Szépen beöltöztünk mindenféle maskurákba, aztán eliszogattunk, énekelgettünk.

– Szolid buli volt – mondta kissé bizonytalan hangon Pofapénz.

– Az bizony – erősítette meg Gutentág. – A Balogh szolidan csak háromszor hányta össze a termet, egyszer éppen a pultot, bortégelyestül… Ki kellett fizetnünk a tönkrement három liternyi vöröset, meg össze kellett dobnunk a takarításért is valamit, mert a Tamásnál momentán akkor sem volt egy peták sem.

– Túlzás! És volt pénzem, csak nem találtam a jelmezem zsebeiben – védekezett Balogh Tamás. – Miért nem azt meséled, hogy ok nélkül kétszer is orrba vágtad a Lovas Tónit, aki véletlenül vetődött közénk?

– Lovas Tóni sohasem vetődik ide véletlenül – szögezte le a Rabbi, aki ma még a szokásosnál is ritkábban szólt. – Tudja, mikor eshet le egy potya nagyfröccs.

– És a Tóni ugyancsak megérdemelte azt a két cirógatást… – folytatta Gutentág, de Tanárúr közbevágott.

– Cirógatást? Mentőt kellett hívnom hozzá, eltört az orrcsontja, három hétig volt betegállományban. És haláláig ferde marad az orra.

– Legalább lett a képén valami érdekes – legyintett Gutentág. – Megérdemelte, mert svábcsúfoló nótákat ordított a fülembe, pedig legalább annyira sváb ő is, mint én. Adtam hát a spricnijébe krumplit, nem egyet.

– Annak sem örült a Tóbi, hogy a Burma hozott a film­gyárból egy kimustrált bíborosi kalpagot, s azt húzta erőszakkal a Rabbi fejére – emlékezett Tanárúr.

– Az még elment volna – húzta el a száját Burma. – De amikor felállítottátok a Törpét teljes harci díszében a pultra, az kicsapta a csapos biztosítékát.

– A legszebb fellépő ruhámban voltam – emlékezett a Törpe. – Piros-kék dominó, vörös paróka, a hátamon a nagydob, kezemben a trombita. Mindenki tapsolt, követelték az ilszilenciót, el is fújtam kétszer, harmadszorra már nem tudtam, mert a Tóbi lelökdösött, pedig nem is igaz, hogy felborítottam a konyakokat, azok maguktól dőltek föl.

– Sok volt később a rágalom, igaz – csóválta a fejét Pofapénz. – Az sem igaz, hogy a Manöken sztriptízbe kezdett, csak közben bepisilt… A Gutentág öntötte le szódával.

– Ki látott ott szódát? – védekezett Gutentág. – Rizling volt az, három deci tisztán, sajnáltam is. És azért öntöttem rá, hogy lohadjon a tüze. Még azt hitték volna, hozzám tartozik.

– A trombita-bemutató és a sztriptíz után a Tóbi a mobilján pötyögtetni kezdte a főtörzs számát. Volt annyi becsület benne, hogy nem a kerületieket hívta, mégiscsak a barátairól volt szó – vette át a szót Balogh Tamás.

– Te is hallgass! – förmedt rá Burma. – Mert még megkérdezem, hogyan került a Rabbi sörébe az a töménytelen pálinka! Szegény öreg azt se tudta, fiú-e vagy lány. Kiültettétek a bejárathoz, hogy a bíborosi kalapba szedjen kapupénzt.

– Éppen jött a Stabil, neki kellett volna elsőként fizetni – emlékezett Pofapénz is. – Na, kapott a szegény Rabbi mindent, hideget, meleget, csak éppen kapupénzt nem. Alig tudtuk azt a dózerest rávenni, hogy az ijedtségre kérjen neki egy pohárral. De becsületére legyen mondva, kért, s a többieknek is nyittatott egy pezsgőt.

– Addigra épp megjött a főtörzs – folytatta előbbi mondatát Balogh Tamás. – Nem lett volna semmi baj, látta, hogy mulatunk rendesen, itt-ott tán hevesebben a kelleténél, de farsangkor ez is megengedhető.

– Azt már nehezebben viselte, hogy valamelyikőtök, nem akarok ujjal mutogatni, össze-vissza ölelgette, hogy milyen jó a jelmeze, kiköpött valódi rendőr – vigyorgott újra Gutentág. – A Tanárúrnak minden ékesszólását be kellett vetnie, hogy fel ne jelentsen bennünket. Azt azonban nem tudta elintézni ő sem, hogy ne csináltasson azonnali zárórát.

– Szóval nagyszerű buli volt – irigykedett Sunya. – De kár, hogy kimaradtam belőle. Na, majd most!

– Semmi most! – Tóbi épp az üres poharakat szedte össze a szomszéd asztalnál, de fél füllel odafigyelt rájuk.

– Megmondtam, hogy idén nem lesz itt semmiféle farsang. A káromat is csak fél év múlva fizette ki a Burma, valami előlegből.

– Én fizettem ki – helyesbített Pofapénz –, épp nyertem a tippmixen.

– Az a lényeg, hogy fél év múlva – dörmögte a bajsza alá Tóbi, aztán felemelte a szavát. – Követelem, hogy ne essék szó többet itteni farsangról! Tartsátok a Balogh Tamáséknál, a Bözse süt nektek farsangi fánkot, ott nyugodtan okádhattok, verekedhettek, ordítozhattok akár svábcsúfolókat is, a Törpe törött konyakosüvegeken ugrálva fogadhatja a tapsokat, de itt nem lesz dáridó. És ha ide akartok járni a jövőben is, szóba se hozzátok többet.

– Kezded érteni, mi a baja a Tóbinak? – kérdezte Sunyát Gutentág.

– Kicsinyes ember – húzta el a száját az önkéntes piacfelügyelő.

– Ezek szerint elmarad az idei farsangunk? – sajnálkozott Pofapénz.

– Tavaly sem tartottunk – kottyantott bele Balogh Tamás.

– De tavaly eszünkbe sem jutott, hogy tarthatnánk – mosolyodott el Tanárúr. – Nem is tudom, miért.

– Nem tetszene az Úrnak, ha most vígasságokat terveznénk – szólalt meg a Rabbi. – Bűn lenne az, nem kicsi.

– Miért ne tetszhetne az uradnak, hogyha vidámak lennénk? – csodálkozott Gutentág. – Sosem hallottam, hogy csak a halál-komoly palikat kedvelné.

– Tudjátok, milyen nap van ma? – vonta össze busa szemöldökét a Rabbi.

– Kedd – talált rá az igaz válaszra Balogh Tamás.

– Na de milyen kedd? – ripakodott rá a Rabbi.

– A kedd, az kedd. Semmi más – jelentette ki Sunya –, nem hétfő, nem szerda.

– Húshagyó kedd van – magyarázta a Rabbi. – A mi régi nyelvünkön a farsang farka. Azaz vége a dínomdánomnak, mulatozásnak. Hogy a Balogh Tamás is megértse: holnap már nincs farsang.

– Kár – értette meg a dolgot Sunya. – De jövőre megint lesz!

– Hamvazószerdától bizonyosan – enyhült meg a Rabbi.

– Akkor jövőre farsangolunk – sóhajtott Balogh Tamás.

– Ha a Tóbi addigra elfelejti a tavalyelőttieket – kételkedett, joggal, a Tanárúr.

– Talán jövőre már nem is ő lesz a csapos – reménykedett Pofapénz.

– No, erre innunk kéne egyet – indult el a söntés felé Burma. A többiek reménykedve követték.

Úgy tudom, sportolónak készült. Hogyan lett aztán dobos, táncos, koreográfus, fotós, tanár?

Ez egy nagyon összetett, itt-ott kibicsakló történet. Négyéves koromtól tornász olimpikonnak készültem. Közel húsz évig tornáztam kisebb-nagyobb megszakításokkal, ilyen-olyan sérülésekkel. Tizenegy évesen viszont elkezdtem rajzolni, képzőművészettel foglalkozni, párhuzamosan a tornával. Középiskolában már vizuális irányba kanyarodtam el, leálltam néhány évre a tornával. Aztán úgy döntöttem, hogy inkább zenész leszek, dobolni tanultam. Elvégeztem egy kézműves sulit az érettségi után, mert nem vettek fel a Képzőre, de nem akartam katona lenni. Aztán jelentkeztem a TF-re, ahol újra elkezdtem tornázni, de az első félévben eltörtem a csigolyámat. Tulajdonképp derékba törtem a tornász karrieremet. Ezután kezdtem táncolni egy teljesen döbbenetes véletlen okán. Apám-anyám hivatásos táncos volt, és nem akartam soha a nyomdokukba lépni, mert cikinek éreztem.

De találkoztam egy volt általános iskolai osztálytársnőmmel, aki partnert keresett egy társastánc tanfolyamhoz – ezzel megpecsételődött a sorsom. Egyszerre ment a tánc és a TF.

Egy hivatásos együttessel kezdtem együttműködni, közben dolgoztam az Egyesült Államokban először tornaedzőként, majd koreográfusként, aztán mind a kettőként. Öt évadot töltöttem el így félig Magyarországon, félig Amerikában, egészen másfelé ment a vonat, mint amerre elindult.

Amerikában Károlyi Bélával dolgozott?

Igen. Ő egy erdélyi magyar ember, a román válogatott edzője volt régen. Jött egy meghívó a TF-re – akkor már csak másodosztályban tornásztam – Texasból, a válogatott táborából, hogy nyáron három edző és egy hallgató kimehetne dolgozni. Én voltam az az egy hallgató. Nagyon kemény meló volt.

Olyan tornatábort kell elképzelni, ami félig Disneyland, félig pedig napi nyolc óra fizikai munka. Kétszer négy óra edzés volt, közte mi szórakoztattuk a gyerekeket reggel, délben, este. Két hónapig non-stop.

De jó volt, megtanultam a nyelvet, megtanultam a szakmát. A tornászlányoknak táncolni is kell a talajgyakorlatokban, ezért az esti szabadidőmben két válogatott lány talajgyakorlat koreográfiáit csináltam. Mindketten olimpiai kerettagok lettek azzal a gyakorlattal, amit én állítottam össze. Onnantól úgy mentem ki Amerikába, hogy lenyomtam a két hónapot a táborban, és még maradtam pár hónapot, amikor már csak utaztam mint koreográfus, és tonnaszámra csináltam talajgyakorlatokat a gyerekeknek.

Hogyan keveredett vissza?

2003-ban jöttem haza, nagyon sok sikerrel a hátam mögött, sok ígéretes állásajánlattal, tudva azt, hogy Amerikában két hét alatt kerestem meg az itteni fél éves fizetésemet, ha elvállalom bármelyik lehetőséget. Többek között megkérdezték az Operettszínháztól, hogy vállalnám-e a Musical Ensemble vezetését, majd Földi Béla, a Budapest Táncszínház igazgatója is megkeresett, hogy szeretné, ha az ő együttesében táncolnék. Lemondtam mindent, és elmentem az együttesbe táncolni.

Tudtam, hogy a többire még lesz lehetőségem, de azt, hogy fizikailag tanuljam meg a szakmát, hogy színpadon legyek, kitáncoljam magam, hivatásos együttesekkel utazzak a világban, arra csak most van lehetőségem.

Miközben táncoltam, tanítottam is, mert amikor elment az egyik kollegina szülési szabadságra, engem kértek fel helyette. Furcsa kis véletlenek sorozata.

Honnan jött a Táncoló Filmkockák ötlete?

Nem az én ötletem volt, hanem két tanítványomé, akik a Bálint Házban szerveztek kulturális programokat. Az volt a címe, hogy Tánclépésben. Megkerestek, hogy jó lenne közösen egy összeállítást csinálni Tánclépések filmben címmel. Kb. három filmet tudtam én is, amit mindenki: van a Dirty Dancing, a Footloose meg a Fred Astaire-­filmek. Ebből persze több is. Megbeszéltük, hogy én hozom az információt, ők hoznak képeket, és az előadásra jönnek táncosok is.

Amikor a harmincas évekről beszéltünk, jöttek szteptáncosok, aztán hip-hoposok s így tovább. Végigmentünk a korokon két óra alatt. Ez egy szedett-vedett elő­adás volt, ugyanakkor megadta az első löketet.

Elkezdtem a legelejéről kezdve begyűjteni minden információt, ez eltartott majdnem egy évig. Készítettem egy Powerpoint prezentációt az akkori informatikai tudásom szerint, amibe fotókat, videórészleteket raktam, és barátoknak tartottam egy táncmozi maratont. Egy lány a Nemzeti Táncszínházból ott volt ezen a táncmaratonon, és mesélte, hogy a Nemzeti Táncszínház is beszáll a Múzeumok Éjszakájába. Megkértek, hogy hattól éjfélig csináljak egy táncos-filmes maratont három részben, fél órás szünetekkel. Arra számítottunk, hogy rendes fluktuáció lesz, de aki ott volt az első részen, az már nem ment el, és folyamatosan jöttek még érdeklődők. Aznap több mint kétezren megfordultak ott az aulában. Meglepő rekord volt, és akkor úgy gondoltuk, erre tényleg van kereslet. A következő évad elején kísérleti jelleggel, hetvenfős nézőtérrel indítottuk a sorozatot.

Az előadást szétszedtem nyolc részre, áttértem a keynote prezentációra, zenéket tettem az előadás alá, videókat szerkesztettem hozzá, kezdett kialakulni az egésznek a szaftja.

A harmadik előadás már telt ház volt, a negyedikről harminc embert haza kellett küldeni tűzbiztonsági okok miatt, nem fértek be. Az utolsó három rész a nagyszínpadon ment, ami kétszázötven férőhelyes, és az is tele volt. A következő évben már csak a nagyszínpadon ment az előadás, és végig telt házzal. Valami volt ebben.

Vajon mi?

Mindenki nagyon szeret mozizni, filmezni, és mindenki szeret tanulni. Ha jó környezetben, családias hangulatban, oldott állapotban vagy, akkor sokkal nyitottabb vagy az információra. Ha ez a „tudtad-e?” jellegű infotainment előadás időutazással és sztorikkal van töltve, arra vevők az emberek.

Nem arról mesélt, hogy miről szólnak a filmek, hanem hogy mi történt a forgatáson. Ki-­kicsoda? Kicsit pletykarovat szinten is működik a dolog, miközben értékes filmtörténeti és tánctörténeti információk is elhangzanak.

Vegyes saláta, aminek a fele egészséges, a másik fele meg finom.  Elköltöztünk a Várból, bekerültünk a MOM Kulturális Központba, ahol a 350 fős férőhely is megtelt. Óbudán, az Esernyősben is sorra telt házzal mennek az előadások.

Miben különbözik a Tánc és… sorozat?

Úgy éreztük, hogy kezd kifutni a Táncoló filmkockák. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha egy kicsit tudományosabb-ismeretterjesztőbb dolgot csinálnánk, ami egyben szórakoztató is, és a táncot körülvevő tudomány- és kultúrterületekről beszélnénk. Sokan nem is tudják, hogy mennyi minden összefügg azzal, hogy valaki tinci-­táncol a színpadon. Nem is gondolunk arra, hogy mi mindenhez kell mérnöki tudomány, mit csináltak már a görögök, mi az a világító textil, hogy működik egy színpad, mi az az elektromosság stb. Miért lejtettek régen a színpadok? Sok technikai dolog van, ami magában száraz információ lenne, de hogyha konkrét táncos példákhoz kötjük, akkor életre kelnek, értelmük lesz, és egyből meg is jegyzik. Szerintem nagyon-nagyon sok ember azért nem érdeklődik a táncművészet iránt, mert nem ismeri. Tetszik – nem tetszik, ennyi. De minél mélyebbre megy valaki a témában, annál tartalmasabb lesz a kapcsolatotuk.

Az is volt a cél, hogy egy kicsit értőbb közönséget neveljen ki ez a sorozat, aki értékeli azt a munkát, amit akkor lát, amikor beül egy táncelőadásra.

Tudja, hogy van egy műszak, tizenöt-húsz éve tréningező táncosok, hogy mi rejlik a hatvan perc mögött, amit ő lát, hogy egy karmozdulatban mennyi munka van. Mi a tánc anatómiája? Hány sérülést élt már túl ez a táncos? A nézők számára nagyon megemeli az előadás élvezeti minőségét, ha van háttértudásuk. Az is motivál, hogy bár nem táncolok színpadon már jó tíz éve, de valamilyen szinten mégis színpadon akartam lenni, az exhibicionizmusomnak azt a részét kielégíteni, amikor emberek előtt vagyok, atmoszférát teremtek, megtöltöm a helyet az energiámmal, miközben nem kell táncolnom. A rengeteg sérülés miatt a vége felé a tánc inkább fájdalmat okozott, mint örömet.

Pont erről szól a Tánc és egészség rész.

Van egy lista, hogy melyek azok a sportágak, amelyek a legjobban megterhelik az emberi testet. Az első helyen a szertorna áll. A második helyen van az amerikai futball, a harmadik helyen pedig a ketrecharc és a klasszikus balett holtversenyben.

Nagyon keményen fizikai sport, ami itt történik, és erről is kevesen tudnak, hogy mennyire igénybe veszik a táncosok a testüket, hogyha hivatásos szintről beszélünk.

Persze ennek is van egy jó oldala meg egy rossz. Igazából az egészség részt már úgy alakítottam, hogy csak egy része táncspecifikus, a másik teljesen általános. Beszélek arról is, hogy miért alszunk, mi történik, amikor eszünk. Mik azok a zsírok, vitaminok, szénhidrátok stb. Rendkívül színes ez a négy előadás.

Nem hiányzik a tánc?

Nem. Tényleg nem. Azért is hagytam abba a tánctanítást is, mert egyre inkább érzem, hogy az én vonatom már egy kicsit távolodik ettől a pályától.

43 éves vagyok, ebből 20 év szertornával, 23 táncolással telt el. Szeptemberben leálltam – azóta alszom, eszem és nagyon boldog vagyok ettől. A fotózás most a területem.

A közép­iskolában tanultam már fotózást, de az még az analóg időszak volt, előhívó folyadék stb. Érettségiztem is belőle, de nem nagyon érdekelt a dolog, mert akkor éppen másik vizuális csatornán működött minden idegszálam. Viszont 2016-ban kaptam egy meghívást Kínába. Kelet-Európából és a környező országokból hívtak táncpedagógusokat és táncosokat is. Megláttam a prospektust, amiben bemutatták, milyen vidékeken fogunk járni, és akkor azt mondtam, ide muszáj vinni egy jó fényképezőgépet! Elkezdtem kint fotózni, tényleg mesés helyeken jártunk. Egy kínai fotós srác is volt velünk, ő dokumentálta a tábor mindennapi dolgait, fantasztikus fotókat készített. Megkértem, hogy tanítson. Amikor hazajöttünk, úgy éreztem, hogy mentem egy nagy kört, és visszatértem ugyanoda, ahonnan elindultam. A képzőművészet iránt érzett éhségemet totálisan kielégíti a fotózás, ha megfelelő szinten csinálom. Tulajdonképp mindent, amit eddig csináltam, a festést, a zenét, a színházat, a táncot, a koreográfiát, le tudom fedni a fotográfiával. Három éve fotózom, két éve keresett meg az egyik kollégám, Csizmadia Tamás, aki egy ösztöndíjra pályázott mint balettmester, pályakezdő tanár. Kellett neki egy-két fotó arról, ahogyan tanít. Reggel bementem, és elkezdtem fotózni, ahogy dolgozik a gyerekekkel. Akkor éreztem rá arra az adag endorfinra, amit az termelt, hogy David­ Attenborough-ként jöttem-mentem, vártam a megfelelő pillanatot, becserkésztem a jó szöget, és klikk! Úgy éreztem, hogy vizuális vadászaton vagyok, és imádtam. Gyönyörű fotók születtek, ő pedig megkapta az ösztöndíjat. Ezután kezdtem a táncosaimat fotózni.

Csak táncos témákban utazik?

Már nem. Tavaly szeptemberben egy baráti pár, volt tanítványaim, megkértek, hogy fotózzam az esküvőjüket. Ausztriában tartották, 2700 méter magasan. Ez egy bakancsos, három napig tartó esküvő volt. Aztán portrékat készítettem, csináltam mindenféle sorozatokat emberekről, táncosokról, vagy például egy metálénekesnőről is. Most ebbe vagyok teljesen belevetődve, de egyelőre a befektetés részénél tartok.

Tavaly négy kiállításom volt, az utolsó a Müpában. Amikor végeztek a tanítványaim, úgy gondoltam, hogy a vizsgakoncertjük része lesz egy kiállítás is.

A közönség a galériából indult, a táncosok is ott kezdtek el táncolni, és behúzták az embereket a nézőtérre. Szuper volt.

Közben összerakott fotósoknak is egy előadássorozatot, aminek itt, Óbudán volt az első kurzusa.

Régóta kötődöm Óbudához. Keresztapám vállalkozása itt működik a kerületben, övé a Parkfenntartó Vállalat. A középiskolai nyári hónapjaimat fűnyíróként töltöttem Óbudán, a traktorommal keresztül-kasul bejártam a kerületet. Aztán dolgoztam a Szentlélek téren locsolófiúként. A locsolófiúnak az a feladata, hogy egész nap ott ül a Szentlélek téren, és bizonyos időközönként meglocsolja a petúniákat, amik nagyon érzékenyek. Az egyik nyáron ezzel töltöttem egy teljes hónapot, abszolút stresszmentes dolog volt, locsolgattam, pihentem.

Imádom Óbudát. Szóval igen, itt az Esernyősben volt az első kurzus. Nem a technikai, világítási dolgokat tanítom, hanem, hogy mire figyelj, amikor nézel. Erről szól mind a három rész.

A pózkurzus részre táncosokat hozok a Táncművészeti Egyetemről. Volt olyan, aki harminc éve fotózik, és a kurzus végén az mondta, hogy egy csomó mindent most hallott először. Nagyon jólesett, mivel külső forrásból dolgoztam, nem a fotósok által tanult dolgokból. Azt az előadástechnikát, amit a Táncoló Filmkockáknál csinálok, beemeltem a fotósok közé. Próbáltam ezt is felrakni arra az energiaszintre, amire a többi előadást, és imádták, mert nem egy száraz anyagot kaptak. Szóval fotózok, és közben kurzusokat tartok fotósoknak. Reményeim szerint a közeljövőben egy táncfotó kiállítást is összehozunk itt, az Esernyős Galériában.

Jár táncolni valahová? Szórakozóhelyre gondolok.

Kizárt dolog! Nem.

Koncertre sem?

Az a másik, amit nem szeretek. Imádom az élőzenét, de a koncertszituációt nem bírom elviselni. Amikor tömegben, nyájban mozgunk, az nem az én világom. A szórakozóhelyeken való táncolás másféle kommunikációja a táncnak, mint amire én használom. Amikor kikapcsolódni akarok, nem azt szeretném csinálni, mint amit egész addig 10–12–15 órában csináltam. Azért nem táncolok, mert azt éreztem, isten őrizz, hogy még egyszer ki kelljen mondanom, hogy plié, meg azt, hogy 5–6–7–8, megőrülök tőle! Legyen valami zene vagy saláta, vagy sétálás, vagy tábortűz, csak ne tánc! Nem tudnék végigülni most egy táncfilmet. Egy táncelőadást se! Amikor egy szakmával foglalkozó ember beül a nézőtérre, biztos, hogy nem fogja berántani az előadás. Én azt nézem, honnan van megvilágítva, hogy megy ki az egyik díszlet, hogy jön be a másik, hopp, ott nem találta el egymást a két táncpartner stb. Erre van kihegyezve a szemem meg az agyam, és egyszerűen nem tudok örvendezni, hogy jaaaj, Giselle, de jó volt.

Egy piros javítóceruzával nézem az előadást, és borzasztóan idegesít, mint egy nyelvtannácit, akinek nem lehet egy szerelmeslevelet írni, mert azt figyeli, honnan hiányzott egy pontosvessző.

Elvesztettem a befogadás naivitását, ezzel az élvezeti értékét. Viszont ami érdekes, amit imádok a táncban és a tánctanításban is, az a zóna, amibe akkor kerülök, amikor kombinációkat gyártok vagy improvizálok. Ott áll előttem harminc ember, és valamit táncolni kell nekik, amit nekem kell kitalálnom egy random zenére. Akkor megindulok. Ez az a flow zóna, amiben szeretek lenni. Ezt imádtam, amikor festettem, és megvan ez a fotózásban is. Kiélesedik minden idegszálad, szalad a mátrix, és benne vagy éppen jó helyen, jó időben.

Először a táncosokat figyeltem a régi gyárépületben megbúvó próbacsarnokban, amikor egyszer csak feltűnt a látóterem szélén valami szokatlan. Odanéztem, és azt tapasztaltam, hogy éppen fejjel lefelé, elengedett kézzel, a térdhajlatával fékezve magát csúszik egy rúdon valaki, cáfolva a gravitációt. Közben a csodálatos táncos pár tovább gyakorolt, szemben pedig egy artista lány egyensúlyozott fél kézen, miközben kecsesen integetett a másikkal, kinyújtott lábaival tökéletes terpeszt mutatva be. Mindez a Recirquel Újcirkusz Társulat óbudai fellegvárában történt, mielőtt elkezdődött volna az interjú. Nem bántam meg, hogy egy kicsit korábban érkeztem Vági Bencéhez, a társulat vezetőjéhez, aki táncos-koreográfusból lett újcirkusz alapító és rendező. Elmesélte, milyen út vezetett idáig.

Hogyan kezdődött a táncos pályája?

Egy belső hang indított el, de volt benne valami sorszerűség is. A szüleim Németországba disszidáltak, Wuppertalban éltünk. Én már hatévesen a gyerekbalettben ugráltam, abban az épületben, ahol a zseniális táncos-koreográfus, Pina Bausch dolgozott.

Emlékszik rá?

Hatéves voltam, nincsenek róla éles emlékeim. Arra emlékszem, hogy volt ott egy néni, aki nagyon sokat dohányzott. Tehát ott kezdtem a tánctanulmányaimat, utána visszajöttünk Magyarországra, és itt folytattam. Táncosként Jeszenszky Endre, Bakó Gábor és Czakó János voltak a mestereim, ők indítottak el a táncos pályámon. Amint a gimnáziumot befejeztem, már a színházról is mindent tudni akartam, azt is, hogyan lehet világítani, hogyan kell a zeneszerzőkkel dolgozni, előadást létrehozni – nyilván mindezt a táncon keresztül. A Stern magazinban olvastam egy nagy cikket egy liverpooli egyetemről, és azt mondtam, hogy ez az, amit én is meg akarok tanulni. Szerencsés embernek tartom magam, mert fél évvel az érettségi előtt egy barátom kezembe nyomta azt az újságot. El is mentem egy nyári kurzusra, majd a következő tavasszal sikeresen felvételiztem. Liverpoolban nagyon sokat tanultam a színházról és a táncról. Azután táncosként dolgoztam több helyen a világban, Portugáliában, Brüsszelben, Londonban, Liverpoolban, majd visszatértem az egyetemre, és elvégeztem a zenés színházi rendező szakot is. Még táncoltam, de már nagyon-nagyon a színházcsinálás volt az, ami igazán érdekelt. Itthon sokat dolgoztam alkalmazott koreográfusként a Budapesti Operettszínháztól a kecskeméti Katona József Színházon át számos társulattal, de valójában nem találtam a helyemet. Mindig konfliktusom volt a rendezőkkel, másképpen képzeltem a dolgokat. Drága mesterem, Fekete Katalin azt mondta, hogy neked egy saját társulat kell, hogy megvalósíthasd, amit akarsz. Gondolkoztam is ezen sokat, de nem láttam a menetét.

Skóciában az Edinburgh Fringe Fesztiválon dolgoztam, amikor először találkoztam az újcirkusz műfajával. Minden benne volt, amit szerettem: tánc, színház, cirkusz.

Tehát ott dőlt el minden?

Választóvíz volt, úgy döntöttem, hogy jó lenne ilyet csinálni Magyarországon is. Megkerestem az artistaképzőt, hogy érdekelné-e őket egy ilyen együttműködés, a másik oldalon pedig a Szigetet, kell-e nekik egy ilyen produkció. A 2012-es Szigeten kaptunk egy pici lehetőséget. Otthonról vittük az alsógatyánkat is, annyira nem volt büdzsé, de nagyon jól sikerült.

Az első csapat szintén artistákból és táncosokból állt?

Tizenegy artistával kezdtük el a munkát, táncosok még nem voltak.

Az artisták valószínűleg másfajta instrukciókat is kaptak, mint amiket az eredeti szakmájukban megszoktak.

Teljesen másfajta instrukciókat kaptak. Meghívtam egy orosz nagymestert, Szergej Osztrenkót egy kéthetes kurzusra, aki nagyon jó barátom, és kőkemény Sztanyiszlavszkij-tréninget tanít a táncosok számára. Ez nagyon jó döntésnek bizonyult.

Az első kísérlet bevált, hogyan fejlődtek tovább?

Tényleg nagy volt a siker, éreztem, hogy folytatni kellene a munkát a fiatalokkal, jó lenne ezt tovább vinni. Egyszer csak jött egy telefon Gerendai Károlytól, hogy a Sziget huszadik születésnapján többek közt a mi előadásunkkal mondanának köszönetet az elmúlt két évtizedért. A MOM parkban volt az esemény, amin megjelent a magyar kulturális élet jelentős része. Ott volt Káel Csaba, a Müpa vezérigazgatója is, aki felajánlotta, hogy csináljunk egy előadást náluk. Kevés olyan embert ismerek a magyar kulturális életben, aki olyan odaadóan képes fiatalokat támogatni, mint ő. Kezdetektől fogva nagyon hitt bennünk.

A Müpában addig a komolyzene mellett leginkább klasszikus jazz- és táncelőadások voltak. Hogyan fogadták, amikor egy újcirkusz produkció is betette a lábujjhegyét?

Eleinte sokan furcsállották, hogy mit keres a cirkusz a Müpában, de ez mára megváltozott. A társulat Magyarország második legjobban eladott kulturális exportcikkévé vált, és a Recirquel mellett alkalmanként neves külföldi újcirkusz társulatok is fellépnek a Müpában. A klasszikus zenészek után mi járunk a legtöbbet külföldön. Tavaly 150 napot játszottunk Magyarországon kívül.

Ma már a mi második otthonunk, a mi várunk a Müpa, és nem rossz, hogy ilyen várnak vethetjük a hátunk. A Müpa egészen különleges kultúrát képvisel, olyan emberek dolgoznak ott, akik kultúraimádók.

A másik váruk Óbuda, hiszen itt próbálnak, itt van az együttes otthona.

Ez sem véletlen, mivel tősgyökeres óbudai vagyok. Édesapám kenus volt, fel se merült, hogy Budapesten másutt is lakhatnánk. A Római-parton nőttünk fel. Négyen vagyunk testvérek, és mind a négyen itt is lakunk. Mindannyian kajakoztunk, én is hat éven át. Édesapámmal éles vitáink voltak a táncművészetről és kajakozásról, de végül elfogadta és szerette azt, amit választottam. Általánosba a Fodros utcai iskolába jártam, utána AKG-s voltam, onnan mentem továbbtanulni Angliába.

Bevált a Szentendrei úti próbaterem?

Sokáig kerestük a megfelelőt, mert nekünk minimum 16 méteres belmagasság kell. Amikor három éve megtaláltuk ezt a helyet, nagyon boldog voltam, nem mellékesen azért is, mivel itt lakom, gyakorlatilag gyalog járok a munkahelyemre. A többiek először morogtak is emiatt, de azóta 90 százalékban mindenki ideköltözött, amikor rájöttek, hogy itt nagyon jó lakni. Ma már az artisták zöme, sőt a menedzsment is harmadik kerületi.

Hogy épült föl a jelenlegi társulat?

Ez hosszadalmas folyamat volt. Amikor az első előadást csináltuk a Müpában, az artistáink 80 százaléka még iskolába járt. Egyszerre végezték az iskolát, érettségiztek, és készültek a bemutatónkra.

Mi a titka, hogy egy magyar társulatot elismerjen a világ?

Elsősorban a kitartó munka. A nemzetközi siker nem a szerencsén múlik. Egyrészt alapfeltétel, hogy legyen kiváló, amit csinálunk, legyen hatásos, és nagyon szeressék.

Utána az következik, hogy az emberek megismerjék, felfedezzék a társulatot, és ezt az ismertséget fenn is kell tudni tartani a kommunikációban. Minden szempontból profi hozzáállásra van szükség.

Például arra, hogy aki belevág, az olyan e-maileket írjon, úgy beszéljen angolul, úgy tudja egyben tartani a csapatát, ahogy azt elvárják, olyan menedzsmentet építsen ki, amilyet kell, és főleg ne egy év alatt akarjon mindent meghódítani. Bírja a kudarcot, amikor lemondanak egy felkérést, vagy felmond egy artista. Fel kell építeni egy olyan fantasztikus csapatot, ami itt is van, mind az artistákban, mind a menedzsmentet illetően, akik szívvel-lélekkel viszik előre az ügyeket. Nemrég tartottam erről egy előadást a Balassi Intézetben a többi társulat számára, és tátott szájjal hallgatták.

Kevés olyan színházi társulat van, akikről megalakulásuk után pár évvel sikeres dokumentumfilm készült. Az ötödik évében járó Recirquelről három évig forgatta Halász Glória rendező fikciós elemekkel átszőtt dokumentarista filmjét Mi ez a cirkusz? címen. Ez dokumentálja a fejlődési folyamatot?

Amikor a film készítőivel kapcsolatba kerültünk, még nem gondoltuk, hogy ez a munka ilyen méreteket ölt, de szerintem a filmesek sem. Elkezdtek pályázni, és a végén már 12–20 fős stábbal dolgoztak a külső helyszínen, aztán jöttek hozzá a fikciós jelenetek az artisták álmairól. Fantasztikus lesz egyszer majd visszanézni, hogyan kezdődött minden!

Az újcirkusz fogalmát a Cirque du Soleil tette világhírűvé. A Recirquel Társulatot is szokás hozzájuk hasonlítani?

Az emberek többségének valóban az ugrik be az újcirkuszról, hogy az olyasmi, mint a Soleil, és mi kénytelenek vagyunk erre azt felelni, hogy igen, ez hasonló. Aki már látta mind a kettőt, megérti, hogy mi a különbség. Nálunk is van egy gazdag látványvilág, kiváló díszletek, Dohnányi Zenekar, Sárik Péter szerezte zene, de néző szempontból sokkal személyesebbek a mi produkcióink, mert nálunk látni az előadók arcát. Ha mi egy sátorban dolgozunk, ami lehet akár 3500 fős is, olyan az ültetés, hogy egész közelről lehet szemlélni az előadást, még a legrosszabb helyről is. Egy arénából ez nem látható, ott mindig iszonyatos távolságok maradnak, és én jobban szeretem a személyesebb tereket. Persze rögtön rá is cáfolok erre, mert mi rendezzük a társulattal a Budapesti Vizes Világbajnokság záróeseményét.

A Papp László Sportarénában?

Igen, több mint 200 művésszel, 80 artistával, 50 táncművésszel közösen. Ez egy háromszor akkora show, mint egy „átlagos” Soleil-előadás, amit élőben közvetít a tévé. Nagyon jó, hogy sok új emberrel, rengeteg külföldi és magyar művésszel dolgozhatunk.

Felerősödik a Soleil-vonal?

Nem egészen. Mi másképpen közelítünk, nem pusztán egy grandiózus látványshow-t csinálunk. Nem egy integetős esztrádműsorral fogunk búcsúzni, hanem egy komoly, kortárs tánc- és újcirkusz show-val. Nagy megtiszteltetés, hogy a szervező, a FINA ránk bízta ezt a produkciót.

Ezzel megváltozik a Recirquel profilja is?

Továbbra is a nagy művészeti fesztiválokat járjuk, mint eddig. Az elmúlt években voltunk Kolumbiában, Chilében, Montreálban, Hollandiában és az Izraeli Operaházban is, tehát olyan helyeken mozgunk, amelyek a magas kultúrát képviselik. Idén augusztusban a világ legnagyobb fesztiváljára, az Edinburgh Fringe-re megyünk. Huszonhárom előadásra szerződtek velünk. A fesztiválra kétmillió embert várnak, több ezer előadás fut, és mi kiemelt helyszínen, főműsoridőben lépünk fel.

Hányan maradtak a kezdeti csapatból, hogy alakult ki a mostani társulat?

A kezdő csapatból ma is velünk dolgozik négy artista. A többiek is régi motorosok. Én hiszek az állandó, közösségként is működő, alkotógárda szerű társulatban. Egyebek mellett azt is megtanultam Angliában, hogyan kell csapatban dolgozni. Egy ilyen produkciónál egy embernek kell tudnia, mi az irány, átlátni az egészet, és keményen összetartani, amit kell. A többieknek be kell állni – nem mögé, hanem mellé – és akkor lehet előre menni. Azt látom, hogy a lehetőségek korlátlanok.

A FINA záróünnepség kapcsán bebizonyíthatjuk, hogy nagy show-k megalkotására is képesek vagyunk akár a világon bárhol máshol is.  Egyszer például szeretnék egy show-t rendezni a Soleilnek. Miért ne?

Ha az ember magát korlátozza, az a legnagyobb baj. Elképesztő tehetségek vannak itt lépten-nyomon, engem pedig kifejezetten inspirál, hogy a tehetségeknek munkát és lehetőséget adjak.

Lesz Recirquel előadás Óbudán?

Jó lenne egy szabadtéri előadást tartani „itthon” is. Szerintem szeretnének minket az óbudaiak. Itt lakunk, itt vagyunk, szeretünk itt lenni, és az külön öröm, ha ott adhatunk, ahol mi is otthon vagyunk.

Mindig is néptánccal akart foglalkozni, vagy gyerekkorában voltak azért más elképzelései is?

Nem volt mindig így. Én is, mint más gyerekek, kipróbáltam sok mindent, de talán mégis a néptánc volt az első, amit komolyabban vettem. Fociztam is néhány évig az akkori kerületi Külker SC-ben, az iskolában kézilabdáztam. E három, a foci, a kézilabda és a néptánc között húzódott a választóvonal. A szüleim és az akkori táncpedagógusom hatására maradt számomra a néptánc.

Milyen volt 1992-ben bekerülni a Kincső Néptáncegyüttesbe?

Nagyon jó élmények és rengeteg emlék fűz ehhez az időszakhoz, hiszen hosszú ideig, több mint húsz évig ott táncoltam. Rendkívül jó társaság volt, ami nagy hatással volt az együttes tagjaira.

Az ottani ismeretségekből házasságok, családok születtek. Sok baráttal és számomra fontos emberrel ismerkedtem meg az együttesben én is, például a szerelmemmel, aki azóta is a párom. Van két gyermekünk, egy kisfiú és egy kislány.

Akkor is Békásmegyeren laktam, ahol az együttes is működött, gyakorlatilag helyben.

Azután nem is nagyon szakadt már el a néptánctól, hiszen a középfokú és a felsőfokú képzése is erről szólt. Vagy voltak azért más esélyes pályalehetőségek is?

Általános iskola nyolcadik osztályában ez egyértelművé vált. Utána elvégeztem a Talentum Művészeti Szakiskolát, ahol a néptáncos képzés mellett a táncos szakma több műfajába, a balettbe, az akrobatikába, a színészmesterségbe szintén betekintést nyerhettünk, de jazzbalettet és szteppet is tanultunk. Ennek az iskolának az elvégzése után rajzolódott ki bennem, hogy a néptáncnál maradok, és az akkori Táncművészeti Főiskolára mentem, hogy elvégezzem a néptáncpedagógiai szakot.

Néptánctanítással már a főiskolás évei alatt elkezdett foglalkozni. Ez kötelező gyakorlat volt, vagy megbízták vele az együttesben?

Nem volt kötelező gyakorlat. Továbbra is a Kincső Néptáncegyüttesben táncolva, eleinte tánckoreográfia betanítási feladatokat kaptam, később elkezdtem kisebb csoportokat vezetni, majd végzett néptáncpedagógusként szintén oda kerültem. A főiskola alatt kezdtem foglalkozni óvodások tanításával is.

Gyerekek és fiatalok tanítása mellett a néptánc iránt érdeklődő felnőtteknek is elkezdett egy idő után órákat adni, amiből lett aztán 2012-ben a Göncöl Néptáncegyüttes. Hogyan születik meg egy ilyen együttes?

Ahogy az ember dolgozik, úgy spontán is alakulnak a dolgok. A gyerekek szülei között voltak néhányan, akik úgy érezték, hogy szívesen jönnének hozzám kipróbálni a néptáncot. Addig-addig mondogatták ezt, míg végül szakítottam időt erre, összejött tíz fő, amelyből lett húsz, majd harminc. Eleinte kisebb feladatokat tűztünk ki magunk elé, összeállítottunk egy-egy tánckoreográfiát. Amikor ez már ment, akkor egy-egy fellépésre is elvittem őket, hogy amit megtanultak, azt bemutathassák, legyen sikerélményük. Közben itt Óbudán nekem már több helyen volt óvodás csoportom. Annak idején a Csillaghegyi Közösségi Házban és a San Marco utcában, az Óbudai Kulturális Központban, illetve az Óbudai Szent Péter és Pál Általános Iskolában és a Kerék utcai Általános Iskolában is tanítottam, így már rengeteg fiatal is volt, aki nálam táncolt. Végül egy zászló alá hoztam a fiatalokat és a szülőkből alakult együttest, és így jött létre a Göncöl.

Mi vezette arra, hogy hosszú évek után 2013-ban megváljon a Kincső Néptáncegyüttestől?

Ott voltam gyerektáncosként, majd felnőtt táncosként és pedagógusként 21 évig. Egy picit úgy éreztem talán, hogy ebben elfáradtam, egyfajta megújulási vágy is lehetett bennem.

Ugyanakkor már ott volt mellette szinte készen egy együttes, amiben valami olyan erőt, energiát éreztem, hogy meg kellett lépnem, létre kellett hoznom egy saját táncegyüttest.

A Göncölt egyébként Kati húgommal együtt, testvérpárként vezetjük, és magam is és az együttes tagjai is úgy érezzük, hogy sikeresen.

Hova sikerült eljutni az elmúlt hat év alatt?

A gyerekcsoportjainkkal voltunk országos megmérettetésen, a Dunán innen, Tiszán túl gyermek- és ifjúsági népi tehetségkutató versenyen, ahol bekerültünk az országos döntőbe. Ezüst minősítést nyert csoportunk és szólótáncosaink is. Tatabányán az Agora koreográfus versenyen első helyezést értünk el nemrégiben, illetve tavaly megkaptuk az Óbudai Civil Díjat, amire nagyon büszkék vagyunk. A célunk persze nem a díjak begyűjtése volt, hanem azt szerettem volna megmutatni a gyerekeknek, amiben én felnőttem. Aztán közben a felnőttek is megtapasztalhatták, hogy itt milyen jó közösség van, és a táncpróba keretében is lehet jól érezni magunkat. Népzenére mulatni akár egy szilveszteri buliban vagy egy farsangi mulatságon. Most úgy érzem, hogy kialakult ez a család jellegű közösség, ami egyébként mintegy száz főből áll. A négy korosztályból az egyik a kisiskolásoké, ők a Göncöl Csikók, a másik a felső tagozatos gyerekekből álló Kis Göncöl csoport, aztán az ifjúsági csoportunk, a Göncöl következik, amelyet összevontunk a felnőtt táncosokkal, mert annyira jók voltak, és a negyedik az említett szenior csoport, a Nagy Göncöl, amely a szülőkből verbuválódott.

Milyen programokkal és hol lépnek fel a csoportjaik?

Minden korosztálynak igyekszünk mintegy félévenként új táncanyagot tanítani kis Magyar­országról, Erdélyből, Felvidékről. Mindig megpróbáljuk színesíteni a repertoárt, hogy ha bárhova elhívnak minket, akkor legyen egy olyan program, amivel egyfajta képet tudunk mutatni a magyar néptánckincsről.

A kezdetektől minden év végén van egy karácsonyi műsorunk az Óbudai Kulturális Központban, fellépünk a kerületi rendezvényeken, ilyen például az Óbuda Napja rendezvénysorozat, vagy az adventi ünnepi események.

Ezen kívül advent idején Budapesten a Bazilikánál és más helyeken is flashmobokat tartunk, ami egy rögtönzött táncház, de az országban is járunk mindenfelé, ahova hívnak, például már ötödik éve táncolunk Mádon, a Furmint Ünnepen.

Csoportjainak rendszeresen készít koreográfiákat, és gyakran tart táncházat minden táncolni vágyónak. Milyen ma a táncházélet? Többen táncolnak-e ma, mint a táncházmozgalom 1970-es évekbeli kezdete óta?

Nyilván a táncházmozgalommal kezdődött mindez, de most már itt van a Fölszállott a páva tehetségkutató verseny a tévében, ahol láthatóan olyan színvonalon táncolnak az országban amatőrként gyerekek és felnőttek, mintha profik lennének. Nagy öröm ezt látni, és a felnövekvő generációknak is jó tudni, hogy ez egy élő népi hagyomány. Mi itt a Csillaghegyi Közösségi Házban minden hónapban egyszer táncházat rendezünk. Családi mulatsággal kezdünk, majd felnőtt táncházzal folytatjuk. De város- és országszerte működnek hasonló programok, ahova rengeteg fiatal és idősebb ember jár, és nagy a sikerük.

Van nekünk egy Dúdolj, ringass, táncolj nevű, kifejezetten kisgyermekes családoknak szóló estünk is. Ez négy évvel ezelőtt úgy indult el, hogy megszületett Dorina nevű kislányunk, akit félévesen, egyévesen nemigen tudtunk programokra vinni. Baráti körömben, akik között népzenészek is vannak, szintén ekkoriban születtek kisbabák, és arra gondoltam, hogy csináljunk egy olyan programot, ahol mi is találkozhatunk és a gyerekeink is megismerhetik egymást. Azóta ennek nagy sikere van a Csillaghegyi Közösségi Házban, ahol néha kétszáz ember is összejön a nagyobb teremben. A program ment egy ideig a Magyarság Házában is, ahol most szünetel, de működik például Budakalászon, a Kós Károly Művelődési Házban, és januártól elindult az Óbudai Kulturális Központban is.

Nemcsak a babákról szól, hanem itt is a családokat szeretnénk megszólítani a népzenével, a néptánccal, a népmesével és a játékkal, mert ez egy komplett program, amit a jelek szerint élveznek a családok.

Mitől van az, hogy míg régen legfeljebb tájegységek szerint különböztettük meg az egyes táncok származási helyét, addig ma helységnevek alapján is megjelöljük a pontos forrást, akár a legkisebb falut is feltüntetve?

Ez annak köszönhető, hogy a korábbi táncgyűjtések egyre inkább hozzáférhetők, közkinccsé váltak. Korábban voltak gyűjtések, archív filmek, amik még nem kerültek a táncpedagógusok kezébe, míg a fejlett technológiával ezek már mindenkihez eljuthatnak. Martin György tánckutató kezdte el ezeket a táncokat kis kamerájával gyűjteni falvanként, de amikor még nem volt ez mindenki számára hozzáférhető, akkor összességében voltak jellegzetességek például Dél-Alföldről. Ma már falvakra, sőt, táncos párokra, adatközlő táncosokra lebontva, figuránként tudják a táncoktatók, hogy ez ennek a táncos bácsinak a figurája, az meg amannak.

Milyen terepnek látja Óbudát szakmai szemmel?

Nagyon sokan táncolnak, nagyon nagy igény van rá, és óriási öröm látni akár a Kincső Néptáncegyüttest, akár a Békásmegyeri Veres Péter Gimnázium néptánccsoportját, vagy a Szent Péter és Pál iskolát, vagy sorolhatnám még a többi helyet, ahol komoly néptáncoktatás van. De mondhatom még a Kolompos Együttest is, akiknek táncházaira szintén sokan járnak. Rengeteg gyerek táncol, és egyre jobb színvonalon, amit jó látni.

Hány éves koráig táncos egy néptáncos?

Élete végéig. A Hatvany Lajos utcai Nyugdíjas Házban is tartok néptánc foglalkozást, ahol nagyon szeretik ezt a programot.

… és a néptáncpedagógus?

Szeretnék sokáig táncolni. Jó, hogy van szenior csoportunk, aminek majd idővel talán én is tagja leszek. Szeretném megőrizni a táncot, ezt a közösséget életem végéig, ameddig csak mozogni tudok.

A cukrászdahadművelet kezdetén az volt a terv, hogy végigjárom Óbuda összes cukiját, ám ez nagyon hamar kútba esett. Harmincvalahány(!) üzemegységet ugyanis nem lehet végiglátogatni komolyabb egészségkárosodás, illetve testméretváltás nélkül, ezért inkább koncepciót váltottam: a sima fagyizók és a „mentesek” azonnal kiestek. (Utóbbiaknak biztos van létjogosultsága, ám a cukrászda, az cukrászda, ne bohóckodjunk, kérem.)

Mire megtapasztaltam, hogy képernyőn keresztül is lehet inzulinsokkot kapni, maradt hat hely, amelyekkel nagyjából le lehet fedni a térképet: nemcsak térben, hanem ízlés szempontjából is.

Íme, a kínálat a legendás múlttól a lakótelepi törzshelyeken át az újhullámig, Békásmegyer csücskétől a Bécsi út elejéig, északról délre.

Sík Cukrászda (Lukács György utca 1.)

Családi cukrászda a békásmegyeri lakótelep közepén, aminek meghökkentően kicsi a vendégtere: a terasz bezártával két asztalnál lehet leülni összesen. Az üzlet maga viszont száz négyzetméter, mert a cukrászüzemnek nagy hely kell – hiszen szigorúan helyben készítenek mindent. A vendégkör nagy része természetesen a környékről érkezik, de nyáridőben Szentendréről és a Rómairól is átbicikliznek az emberek fagyizni. Nem véletlen: pár éve ők nyerték el az Év Fagylaltja díjat a diós-mézes körtével, amiből azonnal tortaváltozat is született.

Bár mindig újítanak valamit, ez nem a kalóriatartalom csökkenését jelenti: errefelé bizony a cukor a menő, és a hagyományos vajas tortákat is nagyon szeretik a vendégek.

A nagy klasszikusok soha nem fogyhatnak ki a hűtőkből: itt mindig van Rákóczi-túrós, feketeerdő torta és igazi, jajderózsaszín mignon.

Azt azért erősen megérezték, hogy ezen a nyáron négy albán fagyizó nyitott rájuk a közvetlen környéken, de az emberek nagy része vissza is igazolt hozzájuk – sütiben pedig pláne nincs említésre méltó versenytársuk a környéken.

Csillaghegyi Megálló (Vasút sor 1.)

A gyorsan közönségkedvenccé vált hely kicsit kakukktojás a sorban, hiszen nemcsak cukrászda, hanem reggeliző, kávézó, pékség és törzshely, de a házi pitéik és a rétesek miatt bőven kiérdemlik a helyüket a körképben. Itt már nagyobb hangsúlyt (saját hűtőt) kapnak a raw-vegán, azaz nyers zöldségekből és gyümölcsökből készült édességek, de a diós-narancsszirupos csiga és barátai szépen ellensúlyozzák ezeket. A réteseken például csak felülről látszik a tészta: oldalról úgy festenek, mintha a süti csak és kizárólag sűrű töltelék lenne.

Hiába jártunk ott többször, a valódi titkukat nem sikerült megfejteni: hogyan tudnak ennyire rossz adottságú helyszínen ilyen jó hangulatot teremteni? Hiszen a belső tér barátságos, de semmi különös. A külső olyan, amilyen: lehet, hogy van ember, aki a HÉV sínjeiben szeret gyönyörködni a kávéja mellett, de mi nem soroljuk magunkat közéjük. Jó ételek és italok máshol is vannak, ám máshol mégsem szeretnénk fél napokat elpockolni egy kis asztal mellett. Minden ellene kéne, hogy szóljon, mégis veszélyesen könnyű ott ragadni, és inkább lemondani a következő dolgunkat egy SMS-ben.

Az pedig hab a tortán, hogy elképesztően környezettudatosak, hivalkodás és izzadságszag nélkül: még a kávézaccot sem dobják ki, hanem helyre kis zacskókba csomagolják, és ötleteket adnak, hogyan használd fel.

Koch-Danica (Vörösvári út 41.)

A Koch-Danica a legrégebbi cukrászda a városrészben. A Vörösvári útra néző sorház árkádja alatti icipici üzlet annyira szűk, hogy a betérőknek komolyan be kell húzniuk a hasukat sorban állás közben, hogy kiengedjék a sütivel megrakottan távozókat, mégis mindenki testközelből ismeri a környéken. A szűkösség természetesen itt is annak köszönhető, hogy a nagyobb részt a cukrászüzem foglalja el, hiszen a műanyag harmonikaajtó mögött, helyben készül minden.

A tulajdonosa ugyanitt kezdett cukrásztanulóként 14 évesen (bár nem ebben az üzlethelyiségben, hiszen az régebbi, mint az épület), és 1982 óta vezeti a cukrászdát a saját nevén.

Legfőbb specialitásaik a télen-nyáron elérhető bejgli, az óriási adag piték és a soklapos krémes, amit csak hétvégén készítenek, de ezért aztán tényleg verekedni (na jó, decensen könyökölni) is képesek a környékbeliek.

A klasszikus recepteken nem hajlandók változtatni, és bár vannak mentes sütijeik is, ez csak annak köszönhető, hogy a törzsvendégeik közül többen abba a korba értek, amikor az orvos már eltiltotta őket a kedvenceiktől, de a cukrászdába járástól nem lehet. Az is biztosítékot jelent, hogy az itt dolgozók egytől egyig meghatóan büszkék az intézményre, de aki először látogat el ide, az készüljön fel a történetéből, a külcsín ugyanis elsőre egy kicsit molyrágtának hat. Ja, és leülni is legfeljebb az utcán, a Vörösvári útra néző árkádok alatt lehet.

Gera Cukrászda (Ágoston utca 2.)

Egy rövid sétányira viszont nagyot fordul a világ a cukorra éhezőkre: a Gera ugyanúgy egy panel aljában van, és édességet készítenek benne, de ezzel nagyjából ki is merítettük a közös vonásokat. Ja, mégsem: itt is helyben készül minden, olyannyira, hogy be is lehet látni a ragyogó cukrászüzembe.

A belső tér itt tágasabb, három-négy asztal is van, és nagyon menő tejcsokiszínben játszanak a falak, fagyitól roskadozó design-Minivel. Az ablakok pedig a házak közötti parkra és egy vadonatúj játszótérre néznek, amit biztos, hogy nem ők intéztek, de nagyon jól állnak egymásnak. A sütemények itt inkább az újhullámos vonalat követik, de sok fantáziával és nagyon jó ízléssel: Gera Eszter tulajdonos bátrabban nyúl a divatosabb alapanyagokhoz és fűszerekhez, de pont annyi vaj és cukor van a sütikben, amennyi csak kell.

Amikor limes-os pitét ebédeltem náluk, kezdtem sajnálni, hogy nincs épp szerelmi bánatom, hátha akkor belém férne még egy…

Don Bosco (Bécsi út 177.)

Egyházi kötődésű borászatot ismerek, nem is egyet, de a cukrászdák eddig valahogy kimaradtak a műveltségemből. Pedig létezik bizony: a Margit Kórházzal szembeni lelőhely a szalézi rend alapítójáról kapta a nevét. A cukrászdát ugyan nem közvetlenül a rend, hanem a közösség egyik tagja működteti, de a helyiséget magát a rendtől bérli, tehát kijelenthetjük, hogy létezik szalézi cukrászda is Óbudán. Ráadásul ez a jelmondatuk: „Don Bosco szerette a gyerekeket. A gyerekek szeretik a fagylatot. Ezért az nem lehet, hogy Don Bosco ne szerette volna a fagylaltot!” Engem azonnal megvettek…

Ezt az üzletet sem arra rendezték be, hogy télen kényelmesen bekuckózzon az ember, de ilyenkor nem is a fagyin van a hangsúly, hanem a kézműves bonbonokon és a hozzájuk készített díszdobozokon, amelyek szintén a tulajdonos keze munkáját dicsérik.

A klasszikus sütikért és aprósüteményekért pedig a környékbeli irodaházak dolgozói, a Margit Kórházban fekvő betegek és persze vasárnaponként az istentiszteletről átözönlő közösség tagjai hálásak.

A nagycsaládosoknak pedig külön kedvezményt vezettek be: minél többen jönnek fagyizni, annál több kedvezményben részesülnek.

I love KEX (Bécsi út 38–44.)

Bár ez már nagyon Óbuda határa, mégis kihagyhatatlan, hiszen az utóbbi évek egyik legdivatosabb újhullámos desszertjeit készítik az I love KEX-ben. Ráadásul kevés azon helyek egyike, ahol kényelmesen le is lehet ülni, hiszen a most éppen Buda Entertainment&Gastro nevű pláza bejáratánál található, tágas cukrászdáról van szó, látvány-tortaműhellyel. Ez azt jelenti, hogy a cukrászüzembe nemhogy bekukucskálni lehet, hanem csak egy pult választja el a vendégtértől.

A kínálat elsősorban kekszekre és egészen lenyűgöző formatortákra épül, a hagyományos vonalat itt a tiramisu és panna cotta pohárdesszertek jelentik.

A minőség tökéletes, a cukor-, glutén- és laktózmentes csodákat pedig szépen ellensúlyozzák a habcsókhegyek.

Amiért pedig külön szeretjük, hogy a lokációból és az üzlethelyiség adottságaiból kihozták a maximumot ahhoz, hogy tényleg legyen benne lélek, és jó érzéssel lehessen elüldögélni az asztaloknál húsz percnél többet.

A túra végére egy dolog kiderült: versenyek és megmérettetések ide vagy oda, a cukrászdák értékelése még az éttermekénél vagy a borokénál is szubjektívebb műfaj. Hiába magyarázzuk valakinek, hogy az egyik a jó, mert a lime tarte ott verhetetlen, ha ő a másik dobostortájára vágyik a lehangoltabb percekben.

Folyásiránnyal megegyezően

Arra voltunk kíváncsiak, hogy mit tud a Római-part egy kóbor kánikulai szerda-csütörtökön este, amikor a bennfentesek vannak ott: akik nem feltétlenül laknak a közelben, de a munka utáni sört csak vízbe lógatott lábbal tudják elképzelni.

Vérünket a közszolgálatért: a bejárást kis túlzással a városhatárt jelző táblánál, a Pünkösdfürdő utca fölött kezdtük, alkonyatkor, gyalog. Hülye ötlet volt.

Rajtunk kívül csak egy-két elszánt és egészségtelenül vörös arcú futó, pár biciklis és röhejesen sok szúnyog kutyagolt a civilizáció felé, jó sokáig. Maradjunk annyiban, hogy hét közben gasztronómiai célból még azoknak sem érdemes a Losonc utca felett lemenni a Duna felé, akik kifejezetten az errefelé dívó fura fine diningra vágynak: 2,5 km-en keresztül este kilenc után a fű sem nő. Hétvégén annál inkább, de a vendéglátóhelyek egymástól való távolsága miatt erre a szakaszra csak az menjen, aki kifejezetten az arrafelé eső négy-öt hely valamelyikét nézte ki magának egy ígéretes program vagy vacsora miatt: az élet ugyanis a Nap bácsinál kezdődik.

A hipszter partszakasz

A Nap bácsi azzal tud a Fellini Kultúrbisztró mindent elsöprő sikere mellett 5 méterrel helytállni, hogy itt egyedül is jól érzi magát az ember. Hétköznaponként az Introvertáltak Mekkája: a kínálat meglepően jó sörökből (ld. például Intro APA vagy Monyo Sour Rise), kisujjal-eltartott körökben is boldogan vállalható borokból (Benedek Sauvignon Blanc vagy Schieber Kadarka) és ritkább lábasjószágok legváltozatosabb, apróra darált formáiból, például báránykolbászból és Merquez marhából áll össze.

Ezekből válogatva jó páran egyedül, a kényelmetlennek tűnő, de fantasztikus nyugszékekben ugyanolyan üdvözülten bámulták a Dunát, mint mi – egyszerűen csak kiöblíteni a fejükből a kánikulai munkanapot.

Közben pedig hallgatni a Fellini duruzsolását, ami azon az estén kívülről éppen – a feliratot nem, csak a fura felcsuklásokat követve – egy vietnámi romantikus dráma vetítésének tűnt. Úgy 130 ember nézte csendben, a napágyakba szögezve, tehát jó film lehetett – még akkor is, ha a mi figyelmünket elterelte a csapolt Double Cherry Magic, amit a First Craft Beer kifejezetten a Fellininek főz.

Tovább sétálva nem bírtuk ki, és beleszippantottunk a Duna-parti Könyvmegálló mellbevágóan háztartási keksz illatú régi könyv szagába, majd megkerestük az igazi Római-romkocsmát, a Két Rombuszt.

Tényleg van két romos buszuk, és tényleg olyan, mint egy romkocsma: kedves, zegzugos, táncteres, és nagy betűkkel hirdetik, hogy máshonnan behozott italt nem látnak szívesen.

Ez abszolút érthető, viszont ennél sokkal cukibb gesztus, hogy akár self-service grillezéshez és bográcsozáshoz is kínálnak helyet. A sikerüket igazolja, hogy pár méterre tőlük egy Roburral is próbálkozik valaki – igaz, hétköznap ilyenkor nem láttuk nyomát a konkurenciának.

A szubkultúrák partszakasza

Evezel, énekelsz vagy iszol? Mindegy, csak vedd komolyan, ha ezekre a helyekre jársz! A Rozgonyi Piroska utcától lefelé akkor fogod magad jól érezni, ha azt szereted csinálni, amiért a törzsközönség jár oda.

Ott kezdődnek a csónakházak: kajakot, kenut, SUP-ot, motorcsónakot, bármit a kezedbe adnak, ha birtokában vagy a szükséges képességeknek és/vagy papíroknak, de ne hidd, hogy nem fogsz előbb-utóbb elcsábulni egy saját hajóra – túlságosan vonzó az életérzés.

Mi (na, jó, én) a mai napig jövőképünknek álmodjuk azt a három fős, alsó hangon hetven év feletti barátnőcsapatot, akik egy keddi koradélután kikötöttek egy túrakenuval, és kikérték az első sörüket – olyan eleganciával és életkedvvel, amitől a mai napig sárgulunk (na, jó, sárgulok) az irigységtől.

Hetven feletti dívaként persze mindegy, hogy a Kupak és Dugóban melyik sört kéri ki az ember, mert mind jól fog állni, de a naponta változó kis­üzemi sörök és a nem feltétlenül csak organikusan dolgozó, ám annál megszállottabb bortermelők kínálatát ne is próbáljuk meg nyomon követni, bízzuk rá magunkat a pultosokra: hétköznaponként jobban ráérnek, és boldogan segítenek lubickolni a kínálatban.

Ahol a kisüzemi sörök elfogynak, ott kezdődik a karaoke. Az Orange Bike Bar nagyon büszke a burgereire – joggal –, és mondjunk még egy helyet ma Budapesten, ahová törzsvendégként jár 450–500 ember, és ebből legalább 150 karaokézik! A hüledezésünket fokozta, hogy pénteken és szombaton is más-más a felhozatal: pénteken bárki boldogan óbégathatja a YMCA vagy épp Krúbi összes slágerét, szombaton viszont mindenkit kenterbe vernek az igazi profik, akik saját kedvükre, koncert helyett jönnek énekelni. (Ráadásul normális nyitvatartási időben még bringaszervizként és -üzletként is működik a hely.)

Az 1920-as, 1980-as évek partszakasza

Az Orange Bike Bar már pont a határ: még van saját arculata, de már nem adnak kérés nélkül szúnyogriasztót is a rendeléshez a pultnál – egyszerűen túl nagy hozzá a tömeg. Minél beljebb hatolunk a város felé, ez annál jellemzőbb lesz: a kínálat egyre „családbarátabb” (ld. hekk, lángos, mirelit pizza, harcsapörkölt – nyilván nem hazai szürke-, hanem a talán itthon tenyésztett, vietnámi harcsából). A fröccs egyszerűen fröccs, fehérből, de jó hideg, a sör pedig sör, mindenféle flikk-flakk nélkül – a legdrágább mostanság az Óvatos Duhaj nevű (a maga nemében hibátlan) Soproni IPA. A hekkben sosincs szálka, a lángosnál pedig csak az a kérdés, hogy hol mennyi fokhagymát tesznek rá – elrontani ugyanis nehéz. Ide azért jövünk – legyen az a Nyárfás vagy a Platán, vagy bármilyen más fa nevű –, mert a nagypapánk is ide járt.

A legnagyobb erőssége ezeknek a helyeknek a hatalmas, Duna fölé nyíló teraszuk, ami viszont felülmúlhatatlan. Néhol a dunai panorámáért cserébe Retro Rádiót kell hallgatni: ezt számolja bele, aki odamerészkedik.

Az egy utcával feljebb nyíló másik bolygó

A vízparttól távolodva egy, a fentiek bármelyikétől gyökeresen különböző hangulatba csöppenünk – de annyira, mintha nem is 150–200 méter, hanem legalább egy kerület választaná el őket egymástól. A Czinielnek ugyan van fagyisbódéja a parton, maga a cukrászda épülete azonban műintézménynek számít Óbudán és Csillaghegyen: olyan helynek, ahová az emberek a vasárnapi vendégség után, szépen felöltözve mennek el a családjukkal. Nyilván nem állítjuk, hogy nem szabad tangapapucsban érkezni a parféért, de a hangulata mást sugall.

Még inkább szembetűnő a különbség, ha a Nánási Udvart járjuk végig: az udvarban szó szerint egymást érik a delikátabbnál delikátabb helyek. A Gombro’c, a Mad Meat és a Bagetto után néhány hete megnyitott az Omega3 Pisztráng Bistro, aminél kevés örvendetesebb dolog történt ezen a nyáron Budapesten.

A tulajdonos ugyanis nyolc évig vezette a dunabogdányi pisztrángost – ennél több garanciára nincs szükség ahhoz, hogy tudjuk: amiért eddig 40 km-t kellett zarándokolni, az szó szerint a szánkba repült.

Igaz, itt nem látjuk a Dunát, és sokkal inkább étterem és nem büfé kinézete van a dolognak, tehát a kirándulások is megmaradnak, de ha hirtelen jön ránk a pisztráng­evés, akkor sem esünk többé kétségbe.

Ráadásul a Pisztrángosnak igazi közösségteremtő szerepe is van: a borkínálat fantasztikus, szubkult körökben már sztárnak számító kistermelők tételeiből áll, hiszen szorosan összedolgoznak a szomszédos A Bor/the Wine nevű szaküzlettel.  Olyannyira, hogy ha valaki egész palackkal rendel, inkább átküldik a boltba, hogy ott vegye meg, és hozza át a vacsorához. Kisüzemi csapolt sörért a Sörmintába küldik a vendéget, de készítenek füstölt pisztrángkrémet a Bagetto szendvicseihez is – sőt, ha egy társaságból valaki nem szereti a halat, akkor simán áthoznak neki bármit a Gombro’c konyhájából. Az Omega3 Pisztráng Bistro egyelőre nem hirdeti magát túlzottan, mert előbb szeretnék belakni a helyet, nehogy baj legyen egy kezdeti nagy rohamból – pardon, mégsem bírtuk ki, hogy ne lelkendezzünk egy nagyot miattuk.

Pláne, hogy ők fejtették meg számunkra, hogy miért ennyire más a hangulata ennek az utcának, mint az eggyel lentebbinek: a Nánási útra ugyanis az új lakóparkok közönsége jár szórakozni. Másfajta szolgáltatást, másfajta hangulatot és színvonalat várnak el, emiatt urbanizálódik ennyire az utca. Ami azért felveti a kérdést: ha valaki kifejezetten a Duna partjára költözik, vajon miért távolodik el a víztől esténként?

Ahogy az elején említettük: ne csinálják utánunk, hogy úgy járják végig a Rómait, hogy a Királyok útja legvégén parkolnak, és pláne, hogy a Nánásin sétálnak vissza!

A Cziniel után 2,5 km-en keresztül csak a lámpák alatt hanyatt esett cserebogarak visszafordításával tudtuk magunkat elfoglalni, mire elértük a Pünkösdfürdői Stranddal szemben lévő Gyradikot. Ez a látszat ellenére nem egy, hanem két üzlet – hogy a kettő közül melyik Budapest legjobb gyrososa, arról megoszlanak a vélemények, de tény, hogy a sertésen kívül bárányból, marhából és csirkéből is készítenek gyrost. Sajnos későn vettük észre, hogy a Greekburger pastrami egyik összetevője tevepastrami – és ez nem vicc, tényleg! Mégis, hogy a búbánatba kerül szaftosra sütött tevehús Békásmegyer határába?!

Hát éppen ezekért a kérdésekért kell újra és újra szerelmeslevelet írni a Rómaihoz és környékéhez.

Aki egyszer rákattan Japán tiszta ízeire, annak egy hét még kibírható nélkülük, de egy hónap már nem. Mivel fapados repülő nem megy Tokióba, de még Oszakába sem, marad a 17-es villamos, ami bevisz a meghatározó, emlékezetes evések közepére.

Amikor még senki nem ismerte

A két legnagyobb budapesti étel futárszolgálat kínálatában külön keresési szűrővel lehet azonnal sushit rendelni, számtalan helyről és minőségben.

15–20 éve viszont csak az igazán beavatottak tudták, hogy egyáltalán létezik ilyen, pláne Budapesten. Ehhez képest a három-négy legrégebbi japán étterem Óbudán van, és mindegyik köszöni, jó egészségnek és nagy törzsközönségnek örvend.

Eközben a többi étteremnek nem ilyen könnyű a sorsa: nagyon jót csinálnak, divatba jönnek, a közönség körülrajongja őket, de pár éven belül – elhivatottság, kifogástalan konyha és minőség ide vagy oda – küzdeniük kell, hogy a vendégek ne szokjanak el egy hasonlóan jó, csak egyszerűen új helyre.

A magyarázat nem is olyan bonyolult, mint azt elsőre hittük volna. Az 1990-es évek közepén-­végén Magyarországon megtelepedő nagy japán cégek a Japán Nagykövetség közelében maradtak, és a Budapesten dolgozó japán felsővezetőknek is főként a Rózsadombon és Óbuda belső részén találtak lakást. Érthető, hogy ők előbb-utóbb hazai ízekre vágytak, a honfitársaik pedig meglátták az ebben rejlő lehetőséget. Zanzásítva: így koncentrálódott a japán konyha Óbudára.

A töretlen népszerűség pedig valószínűleg annak köszönhető, hogy a japán konyha, azon belül is a sushi a szó minden értelmében bizalmi termék. Ha egyszer valaki rátalál a számára igazira, arra fog felesküdni, és nem tágít onnan senki kedvéért.

Hiszen mégiscsak nyers halat etetnek vele. És ha már ennyit fizet érte, annak igenis legyen olyan íze, amitől megérti a rizsbe és algába csomagolt falat világhírét és kultuszát – ha egyszer ez megtörtént vele, nem szívesen kockáztatja az élményt.

Négy legenda és a többiek

Fuji, Noriko, Okuyama No, Sushi Sei. Direkt abc-sorrendben írtuk őket, mivel más és más jellegű műintézményekről van szó, összehasonlítani pedig nehéz őket. A közös bennük, hogy maximálisan elkötelezettek, és a törzsközönségük nagy része japánokból és ázsiaiakból áll, ami sok mindent igazol.

A legfurcsább, legtitkosabb és leginkább körülrajongott hely Okuyama san sushi étterme a Kolosy téren: aki egyszer megtalálja, úgy érzi magát, mintha egyenesen a Galaxis útikalauz stopposoknak című alapműbe csöppent volna hirtelen. Hiába mutatja tábla az üzletház bejáratánál az utat, az udvarba érve egy bezárt pavilont kezd el kerülgetni, aki először téved oda. Az igazán elszántak viszont nem adják fel: előbb-utóbb letévednek a gyanús lépcsőházon át a pincébe, ahol egy kopottas, de patikatiszta kifőzdeszerűséget találnak, tüneményes személyzettel és Okuyama sannal.

Budapest legjobb sushi lelőhelyén terítő nélküli asztalok, celofáncsomagoláson át kifakult japán szuvenírek és a hátsó falnak támasztott farostlemezek kápráztatják el a közönséget, amikre a vendégek írtak köszönő szavakat. A mester 18 éve nyitotta meg éttermét, azóta él Budapesten: tolmácson keresztül japánul beszélgettünk vele. (A tolmács szerepbe az egyik pincérlány ugrott be, aki napközben a Konzervatórium klarinét szakán tanul.) Az interjút nyilván azzal kezdtük, hogy ha a beszélgetést sem magyar, sem angol, de még német nyelven sem vállalta (amit mi sem tettünk volna), akkor hogyan boldogul Budapesten egy étterem háttérmunkájával? A válasszal megint beigazolódott, hogy a gasztronómia sokkal többet tud, mint a kommunikáció.

Okuyama san kedvenc napi beszerzőhelye a Flórián téri piac, de az összes budapesti piacot szondázza, és keresi, kóstolja az alapanyagokat, hogy maximalizmusát kielégítse – és a kofákkal valahogy mindig meglesz a közös nyelv.

Okuyama san idén 71 éves, és mióta nyáron megroppant az egészsége, csak sushit készít, mást nem. Gyerekkorában látott a tévében egy műsort Magyarországról és a magyar gasztronómiáról, ami valamiért beleégett: amikor felnőtt fejjel Bécsbe hívták dolgozni, de annak az étteremnek nem lett dicső vége, úgy döntött, hogy nem haza megy, hanem megnézi azt a Magyarországot, amivel gyerekkorában egy tévéműsoron keresztül esett szerelembe. Találta egy lelakatolt éttermet, újranyitotta, és nem tett semmi mást, csak főzött és sushit készített, arra számítva, hogy majd szájról szájra terjed a híre.

Így is lett: messzi földről is zarándokolnak ebbe a furcsa kis lyukba ezekért az sushikért az emberek. Van, aki nyolc napig jön egymás után, van, aki a teljes budapesti tartózkodása alatt itt eszik, de aki egyszer megtalálja, biztosan vissza is tér ide. Pedig a mai napig igazi kihívás rátalálni: a honlapja például az egyik legcsúfabb, amit láttunk ebben az évben.

Ráadásul ott van az etikett. Itt, ha valaki gyoza után érdeklődik, ne a mestertől tegye, mert kifejezetten megsértődik: ez ugyanis nem az a konyha és nem ez a hely. Eligazgatta a tányérjainkat, egy műanyag nigirin elmutogatta, hogy mit hogyan kell rendesen megfogni, mártani és bekapni, majd amikor cikákolva el-activityztük, hogy ez a nigiri sajnos nem fér be a szánkba, és bele fogunk fulladni, akkor közölte, hogy a sushi egy falat, egészben kell megenni és kész, majd otthagyott minket. De milyen igaza volt! Az ízek olyanok, mintha egyszerűen egy potméterrel fel lennének tekerve.

Evés közben belénk csap a villám, és megvilágosodás ér: a sok hűtőszagú, túl semleges vagy éppen túlcsicsázott maki és roll után mit is jelenthet, ha igazival találkozik az ember.

Ennek a makrélás nigirinek a kedvéért például ezentúl bármikor bátran próbáljuk meg kikapcsolni a garatreflexünket. Teljesen kezdőknek nem ajánljuk, mint ahogy azt sem, hogy bárki evőeszközt merjen kérni a pálcika helyett: nem fogja magát jól érezni. De aki a spirituális ízélményekre nyitott, az Okuyama-hívő lesz.

A felsoroltak közül talán a Fuji a legismertebb, nemcsak Óbudán, hanem Budapest-szerte. A nyomozásunk szerint majdnem 30 éve egy japán hölgy alapította, méghozzá eredetileg Pesten, majd ő hozta át a mostani helyére, a Csatárka utcába. Ezen a környéken senki nem fog két kilométert felsétálni a Kolosy térről, de szerencsére viszonylag könnyű parkolni előtte.

Elegáns, majdnem fehér kesztyűs étterem, ahová mégsem sikkből járnak az emberek. Van olyan törzsvendégük, akik hetente többször jönnek: nekik külön asztalt tartanak fenn.

Autentikus, tatamis termeik is vannak: ezeket a céges bulik vagy az ünnepek környékén nem árt hetekkel korábban lefoglalni. (És nem, nem kell kuporogni az alacsony asztalok mellett: a termek közepén előzékenyen „árkokat ástak” az asztalok és a vendégek lábainak, így térdeplés helyett az Európában megszokott pózban, mégis tatamin ülve vacsorázhatunk.)

A konyha pedig természetesen kifogástalan: a sushi-specialitásokon kívül gyoza, rengeteg tempura és nabemono (főzőasztalon készülő ételek) szerepelnek az étlapon, olyan minőségben, hogy a törzsvendégek java itt élő ázsiaiakból áll, akik jogosan berzenkednének, ha nem azt kapnák, amit megszoktak otthon.

Innen nézve még szimpatikusabb gesztus, ahogyan az új vendégek felé is nyitnak: meglepő, de kuponos oldalakon és nagyobb éttermi akciókban is szerepelnek.

Azt vallják, hogy azokból is lehet törzsvendég, akik az árfekvés miatt nem biztos, hogy elsőre őket választanák.

A Noriko viszont egészen más hangulatú rokona a Fujinak. Rokon, hiszen ugyanaz a hölgy alapította őket, ám amikor ő hazatelepült, az éttermeket külön-külön értékesítette. Ráadásul légvonalban 700 méterre vannak egymástól: a Noriko a Rózsakert bevásárlóközpont nyitása óta ott üzemel. Vendégei főleg a bevásárlóközpont törzs­vendégeiből, így általában a környéken lakókból állnak, de persze sokan a hírére jönnek. Meglepően picike hely pár asztallal és igazi, szinte kuporgós pult melletti ülőhellyel.

A magyar tulajdonos hosszú évekkel ezelőtt vette át – igazi Japán-rajongó, aki legalább évente oda is utazik inspirációt gyűjteni.

Ennek köszönhető, hogy sok Japánt megjárt magyar és ázsiai vendég ugrik be hozzájuk ebédelni, a mindenre nyitott fiataloktól az idősebb diplomatákon át az éppen arra vetődő kíváncsiakig.

A Noriko legnagyobb előnye, hogy fesztelenül, gyakorlatilag egy food courtben próbálhatjuk ki az autentikushoz legközelebb álló sushit, anélkül, hogy zavarba jönnénk a tájékozatlanságunk miatt: a csalogatónak a pultban tartott tekercseket többször nézték már édességnek is a véletlenül arra járó, majd persze odaszokó vendégek. A hátsó részben két polcon „bolt” is üzemel: a tésztáktól az eceteken, a rizsen és a norin (algalapon) át mindent összeválogathatunk, ha úgy döntünk, otthon is szívesen kísérleteznénk vele.

A Sushi Seiről hallani mostanában a legtöbbet: a Bécsi úton felépíteni próbált gasztronómiai zarándokút ígéreteit ők kezdték el először beváltani. (Már ha Okuyama urat nem soroljuk ide, hiszen a két hely 300 méterre van egymástól, de hangulatban egy világ választja el őket.) Vannak persze társaik ezen a környéken, de a japán konyha tekintetében ők diktálják a tempót. Berendezésében és hangulatában annak mondanánk, amit a bulimeghívókon a „smart casual” jelent: még nem fehérkesztyűs, de azért mégse kutya- vagy gyereksétáltatás közben ess ide be, ha nincs elég önbizalmad (vagy haute couture melegítőnacid.)

Amit ők nyújtanak: Oszakából idetért séf és a Japán Agrárminisztérium által kiírt – nagyon gonosz – szakács versenyen Európa-bajnoki címet nyert, magyar sous-chef.

Olyan minőségi követelményekkel, hogy a kezdeti kukacoskodásuk után a fő beszállítójuk átugrott ebédelni Bécsből, hogy inkognitóban nézze meg, miért fakszniznak ennyit az alapanyagok kiválasztása körül, majd az ebéd után felállt, bemutatkozott, és közölte, hogy már érti. És talán 4–5 olyan helyet tud mondani egész Európában (Nagy-Britanniát is beleértve), ahol ezt a szintet kell teljesítenie. Azóta is nagy igyekezettel teszi.

A törzsvendégek nagy részét itt is az otthoni ízeket valóban megtaláló ázsiai vendégek teszik ki, ám a Sushi Sei egyfajta kultúrmissziót is teljesít: egyre több bemutatót, céges rendezvényt, sushi-készítő kurzust tartanak – sőt, ők szervezték és vezényelték végig a gésák kivételes látogatását Budapesten. Ők az autentikus japán étterem, a többiek inkább polgárpukkasztónak számítanak azok szemében, akiknek a japán konyha szent, mégis valamiért szeretjük őket.

A Papírtigris sokkal inkább pán-ázsiai fúziós konyhát visz, mint japánt, de a legnépszerűbb fogásaik a miso leves és a sushi. Viszont csuklás nélkül képesek „magyaros sushit” is készíteni, amikor kacsamell vagy éppen házikolbász, vagy hagyma és szalonna van a rollban. A többiekhez hasonlóan megjárták a hadak útját: volt Papírtigris az V. kerületben, egy másik Kistarcsán, de a Bécsi úti üzemegység tartja magát a legrégebben. Hiába, Óbudán van, bár parkolási szempontból elég elátkozott helyen. A Vörösvári út – Bécsi út sarkát ezért érdemes inkább tömegközlekedéssel megcélozni, mint háborúzni az Eurocenter túlcsordult parkolójával, vagy a szomszédos autómosó dühödt legényeivel. A képzett japofilek (Van ilyen szó egyáltalán? Mindegy, már van.) a fejüket fognák a láttán, de aki most kezdi az ismerkedést, az kiváló ár-érték arányban tanulhatja meg, hogy mit, hogyan és mivel kell enni egyáltalán, anélkül, hogy a zavarba ejtő kultúrától zavarba kéne jönnie.

A Wasabi-lánc pedig kihagyhatatlan, ha a budapesti sushi-kínálatról beszélünk, bár sajnos semmi köze nincs az alapértékekhez: a rigorózusan válogatott alapanyagokhoz és a frissességhez.

Ez egyszerűen ekkora léptékekben nem működik, így inkább gyorsétteremnek nevezhető, aminek annyi köze van a japán gasztronómiához, mint a McDonald’s-os vagy Burger Kinges hamburgernek a BBQ-pápák kézzel vagdosott húsból álló és gőzmozdonyhoz hasonlító szmókerekben sütött hamburgeréhez. Abban viszont elvitathatatlanok az érdemei, hogy közel hozta a magyarokhoz a japán ételeket, és a legtöbb egységükben futószalag melletti asztalokhoz is ülhetünk, ahol pici tányérokban feliratozva érkeznek a fogások, így senki nem jön zavarba, hogy mi micsoda, hogyan kell rendelni, miből van, és ha nem ízlik, egyszerűen félre kell tolni, és a következő tányérkáért nyúlni. Igaz, annyi pénzért, amit ott hagyunk, már kifogástalan sushival is jóllakhatunk Óbudán, a legendák valamelyikében.

Sushi-Szótár

Sushi
Speciális rizsfajtából, speciális fűszerezéssel készített falatnyi méretű étel. Alkotóelemei a rizs, a nori, a wasabi és benne vagy a tetején főtt vagy sült, de leggyakrabban nyers zöldség, hal vagy tengeri herkentyű. A lényege a friss összetevők használata és az arányok, ízek tökéletes harmóniája. Extrém formája a sashimi, amikor csak a tölteléket, azaz a tökéletesre szeletelt, tökéletes nyers haldarabot (mondjuk a tonhal hasaalját – ld. tokaszalonnáját) szolgálják fel.

Maki
Sushitekercs, amiben legbelül van a „töltelék”, körülötte a rizs, és mindezt norilap fogja össze.

Nigiri
Sushi, ahol rizspárnácskára helyezik a halat vagy herkentyűt, és a nori sokszor ki is marad belőle.

Roll
A sushik közé sorolják, de valójában tekercs rizsből és bármiből, gyakran nem egy, hanem többféle töltelék párosításával. Általában a nem tradicionális alapanyagú vagy ízpárú sushik megnevezése az étlapokon.

Nori, norilap
Tengeri algából készült, krepp–papír szerű nyersanyag, amit levesektől a sushin át rengeteg ételhez használnak.

Tempura:
Japán panír. Palacsintatésztára hasonlít, de a lényege a tengeri moszat.

Gyoza
Gőzölt vagy sütött tésztabatyu zöldséges vagy húsos töltelékkel. A kínai dim sum vagy az orosz pelmenyi (ha csúfolódni szeretnénk, akkor az olasz ravioli) japán megfelelője.

Nabemono
Az asztalnál, az orrod előtt készített étel. Hagyományos felfogás szerint egy bonyolult alaplében főtt bármi, amit abban a sorrendben eszel ki a fazékból, ahogy elkészül és/vagy jólesik.

Tatami
Japán szőnyeg, vagy rizsszalmából készült matrac. A mérete vidékenként változik, de házak, szobák méretét tatamikban adják meg.

Miso leves
Egyfajta alaplé, amit talán az erőlevessel (vagy inkább az öreglevessel) lehet összevetni. A rengeteg belefőtt dolgon kívül az alapízét a miso paszta adja meg, ami szárított halból, fermentált gombából, sóból és moszatból áll. Ám ezek és a többi hozzávaló (ld. ami ott van, és nem fut elég gyorsan) változatossága miatt a receptje a mai napig vallásháborúkra ad okot.

Wasabi
Japán vízitormából készült, zöld színű paszta. Csíp, de a kínzó érzés sokkal hamarabb eltűnik, mint más csípős esetében, ugyanis nem kapszaicin, hanem izocianátok dolgoznak benne. (Mindegy, hagyjuk: fáj, de finom, és gyorsan lecseng az íze.) Erős antibiotikus hatással bír – ami a gyanúsabb korú nyers halak esetében nem mindegy.

A Király család tagjainak sikerei mögött – vitathatatlan tehetségük mellett – sok küzdelem is áll?

Linda: Szerintem igen. Ha saját példámat nézem, akkor elmondhatom, hogy az én karrierem eddig hullámvasút volt, de az egész családunkra az a jellemző, hogy megdolgozunk a sikerért.

Boldogan tesszük, mert szeretjük azt, amit csinálunk. Számomra különösen nagy küzdelem az, hogy többször újra kellett kezdenem a pályám építését.

Viktor: Én nem a küzdelmet hangsúlyoznám, hanem a maximalizmust. Azért küzdünk, hogy maximálisan jók legyünk abban, amit csinálunk, és megfeleljünk az előttünk álló kihívásoknak.

Linda: És magunknak.

Viktor: Igen, főleg magunknak. Sosem elégszünk meg az átlagos eredményekkel, mindig a legjobbra törekszünk. Magunkkal szemben is ez az elvárásunk, és a közönségnek is a legjobbat akarjuk nyújtani.

Tamás: Nagyon sok minden eszembe jutott a küzdelemről. Viktorra gondolva: pályája elején ott volt a Megasztár győzelem, aminek az ára nagy küzdelem volt hétről hétre. Linda karrierje is felfokozott küzdelemmel indult, hiszen egy olyan időszakban jöttünk vissza Magyarországra, amikor neki már kezdett alakulni a szakmai útja Amerikában, de hirtelen átkerült egy másik földrészre. Húsz év alatt, mióta visszaköltöztünk Magyarországra, gyakran tapasztaltuk, hogy nem mindig a tehetségesebb érvényesül, sokszor a középszerűség a kifizetődőbb – tisztelet a kivételnek. Azt is tudom, hogy a zene megítélése szubjektív dolog.

A sportversenynél az az első, aki átszakítja a szalagot, a művészetben ez másképpen van. Ha tetszik, ha nem, azt látom, hogy kimagaslónak lenni nem biztosan a legjobb megoldás.

Nincs okunk panaszra, elérünk mindent, amit szeretnénk, de meg kell küzdenünk ezzel a számunkra furcsa helyzettel, és nagyon értékeljük, hogy a közönség mindig nagy számban jön el Viktor és Linda koncertjeire.

Gabriella: Mivel a ránk rakott stigmák ellen is küzdenünk kell, ezért nekem mint anyának az is a feladatom, hogy bebizonyítsam az embereknek, hogy mi igenis dolgozunk, és mindent megteszünk a sikerekért.

A médiából az jön le, hogy mi mindent készen kaptunk, ezért nekünk minden sokkal egyszerűbb, könnyebb. Szerencsére az emberek ezt már kezdik másképp látni velünk kapcsolatban.

Viktor: Maradjuk annyiban, hogy elsősorban magunkkal kell megküzdenünk.

1999-ben tért vissza a család Magyarországra az Egyesült Államokból. Mi alapján döntöttek Óbuda mellett a lakhely választáskor?

Tamás: Mielőtt kimentünk Amerikába, Pesten, az Eötvös utcában laktunk. Amerikában – amikor már megtehettük – kertes házban éltünk, és azt szokta meg a család, tehát hazatérve is hasonló lakhelyet keresünk. Volt egy praktikus oka is annak, hogy Óbudát választottuk: abban az időben itt, a Kiscsikós közben építettünk egy üzemet, mert én akkor ékszergyártással foglalkoztam. Fontos szerepet játszott az is a döntésünkben, hogy amikor feljöttünk ide a Táborhegyre, úgy éreztük magunkat, mintha Hollywood Hillsen lennénk. Előttünk volt a gyönyörű város és a fényei.

Linda, Viktor, milyenek voltak az első benyomások, amikor az USA-ból Óbudára érkezett a család?

Viktor: Az egyik legelső élményem nem pozitív, de nem is Óbudát minősíti. Amerikában, ahol sok a kertvárosi rész, van egy jól működő iskolabusz rendszer. Ott természetes volt, hogy a házunknál minket is felvett az iskolabusz. Itt viszont le kellett mennünk a hegyről, és fel kellett szállnunk a 60-as és a 86-os buszokra, és eljutnunk a XI. kerületi suliba. Talán ez az első emlékem.

Linda: Igen, nekem is megvannak a reggeli lejutással kapcsolatos emlékeim, aztán pedig vissza kellett mászni a hegyre. Egyszer rájöttünk, hogy más kertjén keresztül le tudjuk rövidíteni az utat, de aztán észrevették a tulajdonosok, és lezárták előlünk. Az viszont nagyon megnyugtató volt számunkra, hogy az Amerikában megszokott kertes, zöld övezetbe költöztünk, mert amúgy nekünk minden nagyon más és új volt, amikor hazatelepültünk. A nyelv, az iskola, általában a körülmények.

Viktor: Ezen kívül nekem nagyon pozitívak az emlékeim. Szerintem Óbuda nagyon jó hely egy fiatal számára.

Sok a zöld, jó a levegő. Vissza is húzott a szívem, mert ugyan az elmúlt tíz évben a város közepén laktam, de úgy éreztem, hogy újra a zöldre vágyom, és nemrégiben én is itt vettem házat.

Linda: Igen, sok a zöld, mégis közel vagyunk a városhoz.

Az iskolatársak részéről milyen volt a fogadtatás?

Viktor: Mi Benjáminnal, az ikertestvéremmel angol nyelvű iskolába mentünk, ahol sok volt a külföldi, tehát könnyebb dolgunk volt, mint Lindának. Bennel együtt hárman voltunk „amerikaiak”, ezért „menőnek” számítottunk.

Linda: Nekem egyáltalán nem volt könnyű. Egy zenei iskolába, a Bartók Béla Konzervatóriumba mentem tanulni. Sok szurkálást kaptam a diáktársaimtól.

Irigység is volt ebben?

Linda: Volt minden. Nem is ismertek, de előítélettel álltak hozzám, kaptam egy stigmát. Nagyon nehéz volt az elején, mert nem beszéltünk rendesen magyarul. Mi 16–17 évesen tanultunk meg magyarul írni, olvasni. Úgy kellett történelmet, matekot tanulnom, hogy nem beszéltem még rendesen a nyelvet.

Az az időszak kemény volt. Akkortól lett jobb, amikor csak a zenei tárgyakat tanultam a konzervatóriumban, a többit ott, ahol Viktor és Ben.

Gabriella, hogyan emlékszik vissza a hazatérésre?

Gabriella: Eleve az én súlyos betegségem miatt jöttünk haza, amiből szerencsére meggyógyultam. Nagy dolog volt, hogy a tinédzser gyermekeim számára sem volt kérdés, hogy hazajöjjünk-e. Igaz, szerintük azt mondtuk nekik, hogy csak egy évre jövünk. Nekem egyértelműen jó volt a hazatérés, nekik sokkal nehezebb. Úgy gondolom, hogy a hazatéréssel jobban összejött a család. Amerikában hét nap, hét éjszakát dolgoztunk, ezért leginkább a babysitterekkel voltak a gyerekek. Itthon, még ha dolgoztunk is sokat, hétvégenként mindig együtt voltunk.

Zenész szülőkként természetes volt, hogy a gyerekek is a zenei pályát választják?

Tamás: Nem volt evidens, Amerikában még elle­neztük is. Gabi és én pontosan tudtuk, mennyi buktató van a zenei pályán. Magyarországon más volt a helyzet, itt már eldőlt, hogy ez lesz az út. Azt mondanám, hogy DNS alapon működött a dolog, nem lehetett kivédeni, hogy zenével foglalkozzanak a gyerekek.

Gabriella: Egyikünk sem törekedett arra, hogy a gyerekeink mindenáron zenei pályára kerüljenek. Az is igaz persze, hogy Linda már egész kicsiként elkezdett énekelni. Minden iskolai ünnepségen kiválasztották szerepelni.

Mindhárman tanultak hangszeren játszani, de a fiúk akkor még nem vették komolyan a zenélést. Lindánál egyértelműbb volt a helyzet, szóltak is nekünk a szakemberek, hogy vigyük el énektanárhoz, mert tehetséges.

Milyen markáns különbség van a tengerentúli és a magyar életmód között?

Viktor: Lehet, hogy megint én vagyok az örök optimista, de nem látok nagy különbéget, és emiatt boldog vagyok az itteni életemben is. Túlságosan misztifikálják a különbséget. Az emberek ugyanúgy szomorúak, depresszívek, frusztráltak vagy boldogok tudnak lenni Amerikában is, mint Magyarországon. Ha valaki tenni akar a boldogságáért, akkor teljesen mindegy, hogy hol él, itt vagy Amerikában.

Linda: Aki Amerikában születik és nő fel, annak Európa az álomvilág. Nekünk Európa volt olyan, hogy hú, de „menő”. A mai napig az összes amerikai barátunk irigykedik ránk. Ilyeneket mondanak, hogy „úristen, te ilyen gyönyörű városban élsz!”

Viktor: A legtöbb város Amerikában unalmas. Még New Yorkban is csak Manhattan érdekes. Azt persze nem tudhatjuk, hogy mi lett volna, ha maradunk. Szoktam gondolkodni azon, hogy ugyanúgy énekes lennénk-e, zenével foglalkoznék-e? Nem tudhatom. Lehet, hogy „deszkás” lettem volna.

Tamás: Én vagyok a családban az, aki eredetileg vonzódott az Egyesült Államokhoz, aztán ott döbbentem rá, hogy nagyon más, mint amire számítottam. Én olyan vagyok, hogy amikor ott voltam, akkor a hibákat láttam, ha máshol, akkor a szépre emlékezem. Igaza van Viktornak, hogy az emberek ugyanolyanok ott is, mint itt, ugyanolyan problémákkal küszködnek, mint bárhol máshol a világban. Lehet, hogy sokan valamivel magasabb életszínvonalon, de rengetegen rosszabb körülmények között élnek, mint itt.

Amióta visszajöttünk, sok pozitívumra emlékszem vissza Amerikával kapcsolatban, de én Magyarországon is nagyon szeretek lenni, sőt, itt érzem igazán teljesnek az életemet. Itt születtem, minden ide köt.

Mégis én vagyok az, aki azt mondom, hogy szeretnék egyharmad részt kint, kétharmad részt itthon élni. Nekem hiányzik az a kozmopolita érzés, ami azt jelenti, hogy akárhonnan kerültél is oda, egyforma vagy, mert ott mindenki valahonnan jött. Amikor meglátogatjuk Floridában a barátainkat, kicsit visszavágyok Amerikába, mert olyan a tisztaság, hogy a földről lehet enni, és fantasztikus az utcai hangulat. Mindemellett ott vannak az unalmas amerikai kisvárosok, az tényleg így van, de van Detroit vagy Bronx is. Nem lehet igazán összehasonlítani a két közeget. Talán az amerikai emberek kicsit nyitottabbak. Azt is hozzá kell tennem, hogy amikor húsz éve hazajöttünk, akkor itthon még sokkal zárkózottabbak voltak az emberek, mint ma. Ha akkor tévéinterjút készítettek valakivel, nem mert belenézni a kamerába, és félt bármi konkrétumot mondani. Ez már nem létezik, főleg a fiatalabb generációknál, ők már ugyanúgy kezelik az élethelyzeteket, mint az amerikaiak. És ne felejtsük el azt, ahogy az egész világ uniformizálódott, globalizálódott, tehát nagy különbség már nem is lehet az emberek mentalitásában.

Gabriella: Az édesapám 1956-ban ment ki Amerikába, 23 éves koromban ismertem meg, mert csak fél éves voltam, amikor kiment. 1979-ben töltöttem nála három hónapot, tehát megismertem valamennyire Amerikát, és pont azért nem is vágytam oda. Igaz, hogy az apám egy falusi paradicsomban lakott, ami nekem nem jött be, túl unalmas volt, főleg, hogy én akkor benne voltam az akkori magyarországi pezsgő zenei életben. Aztán Tamással kimentünk nászútra, megkaptuk a zöldkártyát, és azt mondtuk, hogy kipróbáljuk az élet ottani „egyetemét”. Jöttek a gyerekek, ott ragadtunk. Mi nehezebben találtuk meg a helyünket Amerikában, mert nem tudtunk összejárni a helyi magyarokkal, amíg a város külső részén laktunk.

Végül azért választottuk Long Islanden Great Necket, mert az volt a legeurópaibb kisváros. Van olyan városrésze, ahol lehet sétálni, össze lehet jönni az emberekkel.

Hol vannak a barátok? Amerikában vagy Magyarországon?

Viktor: Érdekes, ahogy a barátságaink alakultak. Amerikában születtünk, olyan elsőgenerációs amerikai barátaink voltak, mint mi. Ez volt a kapocs közöttünk. Egy magyar barátunk volt, de csak azért, mert néha Magyarországon nyaraltunk. A barátaink többsége amerikai volt. Aztán teljesen megfordult a világ, mert ugyan ideköltöztünk, és megmaradtak az amerikai barátok, de Lindával mi már inkább Magyarországhoz kötődünk, új barátaink lettek. Ben, az ikertestvérem visszaköltözött Amerikába, családja is van már. Ő már hat éve él kint, de a legjobb barátai a mai napig itthoni magyarok.

Tamás: A gyermekeim annyira jól kezelik a szociális és baráti kapcsolatokat, hogy nekik megmaradtak mind az amerikai, mind a magyar barátaik.

Az egypetéjű ikerség egy olyan speciális testvérkapcsolat, amit csak az érthet, aki megéli. Viktor, milyen megélni Ben távollétét?

Viktor: Régebben sokkal sűrűbben, évente akár többször is találkoztunk, főleg amikor az amerikai Voice műsorban szerepeltem, mert akkor ott éltem egy ideig, így sokat láthattuk egymást.

Most úgy telt el legalább egy év, hogy nem találkoztunk Bennel, és ezt nehezen viselem. Ki is fogok menni hozzá. Sajnos valamennyire hozzá is tud szokni ehhez a helyzethez az ember.

Ben már régóta külön utakon járt, korábban is sokat volt külföldön, Németországban, Amszterdamban.

Tamás: Érdekes, erről nem nagyon beszélgettünk egymás között, engem is érdekel ez a kérdés.

Viktor: Mindenkivel jó a viszonyom a családban, de akivel szavak nélkül is értjük egymást, az Ben. Vele nem csak külsőre vagyunk nagyon egyformák. Igen, hiányzik az életemből az, hogy nincs itt a másik felem, de az is igaz, hogy ha felhívom Bent telefonon, rögtön úgy tudunk beszélgetni, mintha nem is telt volna el idő.

Tamás: Bár erről nem szoktunk beszélni, de ahogy belegondolok, rögtön előjön bennem is az, hogy nekem mint apának, nagyon hiányzik Ben, de ahogy kimegyünk hozzá, minden ugyanúgy folytatódik, mint régen.

Linda, milyen megélni az ikrek melletti testvérségét?

Linda: Nagyon kicsi a korkülönbség közöttünk, 1 év, 1 hónap és 1 nap, tehát mi azt mondjuk, hogy hármas ikrekként nőttünk fel. Az tény, hogy gyerekkorunkban nem voltunk annyira szoros kapcsolatban, mint most, de már nagyon erős kötödés alakult ki hármunk között. Azt terveztük, hogy úgy neveljük majd a gyerekeinket, hogy az unokatestvérek is közel legyenek egymáshoz.

Tamás: Ehhez képest egyre távolabb vagytok egymástól.

Viktor: Igen, én is pont azon aggódom, hogy Ben külön van.

Linda: Nem lehet tudni, hogy mit hoz az élet…

Hogyan alakult Ben élete?

Tamás: Beninek is voltak zenei ambíció, ő is foglalkozott a zenével. Viktorral Twins néven volt egy formációjuk, amellyel készítettek is felvételeket. Végül úgy gondolta, hogy nem száll versenybe a testvéreivel, és inkább az üzleti életet választotta.

Gazdasági iskolát végzett, dolgozott nagy nemzetközi vállalatoknál, most a saját sikeres üzletét csinálja. És ami nagyon fontos, boldog családi élet él feleségével és gyermekével.

Milyen zenei stílusok hatottak a családtagokra?

Linda: Állítólag anyukám kicsi koromban csángó dalokat énekelt nekem, de erre nem emlékszem. Amúgy hatott rám a soul zene, az R&B, de apu miatt a rock is. Az első koncert, amire apu elvitt minket, az a Van Halen volt. Ezek a stílusok keveredtek bennem. A klasszikus zene is, hisz a nagynénénk operaénekesnő volt. Sokáig csak klasszikust énekeltem, két és fél évig Az operaház fantomjában játszottam. Ezért van bennem egy olyan érzés, hogy valamikor vissza szeretnék térni a klasszikus zenéhez és az operához, mert szeretem nagyon. Most viszont az feszít, hogy szeretnék lerakni egy popzenei anyagot az asztalra azért, hogy megnyugodjak.

Gabriella: Nekem eklektikus volt a zenei indulásom, én is inkább klasszikussal kezdtem a gimnáziumban, különböző kórusokba jártam, de közben kikacsingattam a popzenére. Emellett csángó népdalokat tanultam, mert nagyon izgatta a fantáziámat, hogy azokat hogyan lehet jól elénekelni. A csángóhoz tiszta torokhang kell, de akkor a popzenében az volt a divat, hogy fátyolos, rekedtes legyen az ének. Egy év kellett ahhoz, hogy fátyolosítsam a hangomat, utána már nehéz volt csángót énekelni. Azt hiszem, én vagyok az, aki a depressziósabb dalokat kedveli, mint ahogy Linda is.

Linda: Az eklektikus ízlésem anyukám miatt van, ő mutatta meg nekem a soul zene alapjait, mint például Anita Bakert. A mai napig ihletet merítek belőle.

Viktor: Gyerekkorunkban Bennel sokat deszkáztunk, görkorcsolyáztunk, és a garázsban apu dobszerkóját püföltük. Még nem tudtunk semmilyen hangszeren rendesen játszani, de a garázsban rockkal és skával próbálkoztunk. Egy időben Bennel nagyon szerettük a klasszikus rockot, a Van Halent, az Iron Maident, a Black Sabbathot.

Tamás: Fiatal koromban rockot játszottam, de most már nagyon egyszerűn meg tudom határozni azt, hogy mit szeretek: én egy populáris „fazon” vagyok. Utálom a nosztalgiát, a „bezzeg a mi időnkben” kezdetű mondatokat, de valamelyik nap itthon zenéket hallgattunk, és azt kellett megállapítanom, hogy mégis van egy olyan zenei világ, ami nosztalgikusan érint meg engem: az Eagles, a Supertramp, az Electric Light Orchestra, a Styx, a Queen, a Led Zeppelin.

Nemrég összejött volna egy zenekar, amivel el is kezdtünk próbálni, ütöttem a dobokat, aztán azon vettem észre magam, hogy kiszakad a dobhártyám, és nem okoz örömet.

Rájöttem, hogy nem vagyok rocker, mert a dallamos, vokális zenét imádom. Az 1970-es, 1980-as évek zenéje verhetetlen. Ma nagyon kevés olyan új zene van, amit szívesen hallgatok, ezért tud kitűnni például Ed Sheeran, mert ő jó dalokat ír.

Viktor: Apu, ugyanezt fogják mondani húsz év múlva. Nosztalgia mindig lesz, eltelik pár év, és a múltra úgy gondolunk vissza, hogy az volt a legjobb.

Tamás: Igen, de mégiscsak van különbség, mert az 1960-as években indult be a rockzene, és volt egy felfutása, fejlődése, és az az 1970-es, 1980-as évekig tartott, de utána nem tudott igazán megújulni. Talán egyedül a rap az, ami változást hozott.

Hogyan hat a zene a család mindennapi életére?

Tamás: Csak a zenéről beszélünk. Elvétve van más témánk.

Viktor: Gyerekkorunkban ez nem így volt. Amíg nem döntöttük el, hogy profi szinten foglalkozunk a zenével, addig nem volt direkt szülői ráhatás az ízlésünkre. Nem volt olyan, hogy ezt vagy azt kellett hallgatnunk.

Gabriella: Nyilván az is hatott rájuk, hogy zenei közeg, társaság vette őket körül. Nagyon sok buli, összejövetel volt nálunk, olyan zenészek fordultak meg itt a házunkban, mint Szakcsi-Lakatos Béla, Presser Gábor vagy Charlie.

Én most ruhatervezéssel, -forgalmazással foglalkozom, nem folyok bele a család zenei dolgaiba, csak annyiban, hogy megmondom: tetszik vagy nem tetszik valami.

Tamás menedzseli Viktort és Lindát, én pedig a külső megjelenésben adok tanácsot.

Tamás: A zene most sokkal inkább meghatározza az életünket, mint Amerikában, mert napi szinten foglalkozunk vele. Gabinak nagyon jó füle van, ő az, aki megérzi, hogy melyik az a dal, amelyikből lehet valami. Álszerénység nélkül azt kell mondanom, hogy mind a két gyermekünk nagyon tehetséges szerző. Én is próbálkoztam korábban zeneszerzéssel, de meg sem közelítem az ő szintjüket. A dalaik fantasztikusak, és Linda nagyon jó szövegeket is ír.

Linda: Én már 13–14 évesen is intenzíven foglalkoztam a zenével Amerikában, volt kapcsolatom a Universal Musickal. Igen, nekem a szöveg az erősségem, de dallamban is haladok. Viktor dallamvilága viszont zseniális. Dőlnek belőle a popslágerek.

Tamás: Ez tényleg ritkaság, olyan, mintha Viktor minden dala ezer éve meg lenne írva. A dalok angolul születnek meg, ami Magyarországon hátrány, miközben a fesztiválokon a külföldi előadók számait már tökéletes angolsággal éneklik a magyar fiatalok.

Viktor: Igen, ha magyar vagy, és Magyarországon élsz, akkor elvárják tőled a magyar szöveget.

Tamás: Ma már több magyar együttes, előadó is énekel angolul, de korábban ez nem így volt. Nálunk teljesen fordítva működik ez a dolog, mivel előbb angolul van meg a szöveg. Amikor régebben Viktor megírta a Solo című dalt magyar szöveggel is, akkor rájöttünk, hogy nincs akkora hatása, mint az eredeti angolnak.

Döntenünk kellett, hogy felvállaljuk-e az angol szövegű dalokat vagy sem. Ebben a folyamatban itthon Linda és Viktor úttörők voltak.

Viktor: A karrierem elején csak angol nyelvű dalokat jelentettem meg.

Tamás: Tudathasadásos helyzet, hogy a koncerteken a közönség azokat szereti a legjobban.

Linda: Az is tudathasadásos helyzet, hogy megírjuk angolul a szöveget, azon a nyelven, amelyikben a legjobban ki tudjuk magunkat fejezni, majd találni kell valakit, aki lefordítja magyarra. Sokan kérdezik, hogy miért nem hallanak mostanában tőlem új dalokat? Két albumnyi anyagom van készen, de egyszerűen nem született még olyan magyar szöveg, amire azt tudom mondani, hogy az én vagyok. Az igazi szöveget, amiben benne van a szívem, a lelkem, már megírtam angolul. Ezért tartom még vissza az elkészült dalaimat.

Azt olvastam az interneten, hogy Lindának drámai koloratúrszoprán, Viktornak pedig kontratenor a hangja. Erre csak születni lehet, vagy tanulni is?

Linda: Igen, születni kell rá. A koloratúrszoprán a legmagasabb hangfekvés. A drámai azt jelenti, hogy nekem nem vékony, hanem erősebb, teltebb a magas hangom. De a popzenében inkább mezzoszoprán vagyok, szeretek „lejjebb” énekelni.

Viktor: Én pedig bariton vagyok. Nem tudom, miért írják a tenort. Sokan azt hiszik, hogy azért, mert szeretem használni a fejhangomat, én tenor vagyok.

A legtöbb bariton énekes úgy szélesíti a skáláját, hogy használja a fejhangokat. A beszédhangomon is lehet hallani, hogy nem magas, tehát nem lehetek tenor. De én nem tanultam énekelni. Sajnos.

Linda: Dehogy sajnos, szerencsédre!

Tamás: Ne felejtsük el, Viktor színész is.

Viktor: Dehogy vagyok színész, csak Gór Nagy Mária felvett a stúdiójába. Nyilván, mert tudtam énekelni. Az biztos, hogy nem a szép magyar beszédem miatt vett fel.

Viktor, neked mik a terveid a közeljövőben?

Viktor: Sokszor kell erre a kérdésre felelnem, és a válaszom mindig egyszerűen annyi, hogy zenélni szeretnék továbbra is. A zenei pálya egy folyamat. Folyamatosan küzdeni kell a kitűzött célokért. Régen albumokban, lemezeladásban mérték a sikert, ma ez másképpen van. Ma nem az a lényeg, hogy hány lemezem van, hanem hogy milyen a nézettségem, vagy mennyi a letöltések száma.

Linda: Viktor, kimondtad a küzdeni szót, körbeért az interjú.

– Egy időben az ötödik kerületben laktunk, a Nemzeti Bankkal szemben lévő játszótérre jártunk, ahonnan a barátaimmal beszökdöstünk a bankba páternoszterezni, és a ma már nem létező lerobbant, svábbogaras bérház, ahol laktunk, nekem csodálatosnak tűnt. Igazi városi kislány voltam.

Kamasz koromban a szüleim Budára költöztek. Úgy éreztem, belehalok, mert azt gondoltam, sehol nem lehet élni, kizárólag csak a belvárosban.

Aztán amikor már gyerekem lett, rájöttem, hogy nem az autók között szeretném tolni a babakocsit, és az volt az eltökélt szándékom, hogy a fiam olyan helyen nőjön fel, ahol nyugodtan kiszaladhat a kertbe, nem kell aggódnom a forgalom miatt, és közelről élvezheti a természetet.

Az óbudai hegyoldal így került képbe, először csak béreltem itt egy házrészt, majd két év múlva vettem meg a mostani házunkat. A vágyam teljesült. Hogy mi fogott meg? Mögöttünk az erdő, előttünk a város, csodálatos a környezet, a környékbeliek, a szomszédok, a közeli kisbolt családias hangulata, a közvetlenség és egymásra figyelés, a közösségi lét, amelyben az ember oldottan él, és amely a kisvárosiasság illúzióját, illetve a faluélményt adta. Én ezt imádom! Szeretem, ha beszédbe elegyedünk a szomszéddal, amikor megkínál a frissen szedett cseresznyével, ha a boltban megkérdezik tőlem, nem felejtettem-e el valamit, és megrendelhetem a húsvéti sonkát. Szeretem, hogy közel van a gyógyszertár, a posta, a piac, hogy az életem egy belátható térben zajlik. Pedig nem sokat éltem vidéken, csak a főiskola elvégzése után, amikor Szolnokra szerződtem.

Viszont amikor Óbudára költöztünk, azonnal jól éreztem magam, így nem volt kérdés, hogy a közelben eladóvá vált házat megveszem-e vagy sem.

Emlékszem, akkoriban, ha leesett a hó, a Kiscelli Múzeum melletti hegyoldalban egészen a Bécsi útig szánkóztunk a fiammal. Csodálatos volt!

De itt nemcsak szánkózni, hanem sétálni, kirándulni is lehet, hiszen csak egy kis ösvényen kell felmennem ahhoz a csodálatos erdei úthoz, ahol rengetegen futnak, sétálnak, és aki akar, akár Solymárig elmehet. A vizslánk amúgy is nagy mozgásigényű, vele sokat kirándulunk a hegyen, de gyakran előfordul, hogy kimegyek vele a Római-partra, hogy a Dunát is élvezhessük.

A művésznőnek egyébként jelenleg négy kutyája van. Volt két cicája is, de ők végül elhagyták a kutyauralta kertet, ami ugyan nem nagy, de így is sok munkát követel ahhoz, hogy szép legyen. A kutyusokon kívül telente a madarak állandó vendégei a háznak.

– A forgalom egyre csak nőtt az elmúlt években, mert tudják, hogy itt kapnak enni, én pedig nem győzök gyönyörködni bennük. Vettem egy madárhatározót is, hogy kiismerjem magam a különböző fajták között – meséli Udvaros Dorottya, aki Belső-Óbudát is jól ismeri.

A Zichy-kastély udvarában több nyáron keresztül játszotta az Esztergomi Várszínház és az Óbudai Nyár közös produkciójában, Lope de Vega A kertész kutyája című vígjátékban a főszerepet.

Néhány évvel később az Óbudai Társaskörben találkoz­hattunk vele A szív hídjai című Orlai-produkcióban. Torokszorító hitelességgel mutatta meg a házasság szürke hétköznapjaiba belefásult háziasszony, Francesca négy, lángolóan boldog napját és vívódását: mer-e új életet kezdeni egy új férfi mellett a szebb élet reményében.

Ha éppen nem játszik, a színésznő kikapcsolódni is szeret Óbudán. Gyakori és lelkes látogatója a Kobuci kertnek és Óbuda Napján a koncerteknek. Ha van ideje, kilátogat a Fő téri rendezvényekre, szeret nézelődni az adventi vásárban.

Az pedig külön büszkeséggel és örömmel tölti el, hogy édesapja, az idén 90. életévét betöltött Udvaros Béla rendező is szívesen látott vendége Óbudának.

– Édesapám, aki a mai napig aktív, és lenyűgöző energiával él, már többedszerre volt vendége a Krúdy-negyedben található Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumnak, ahol egy Babits irodalmi esttel emlékezett meg a Költészet Napjáról. Azt ígérte, jövőre Kosztolányit hozza el az irodalom kedvelőinek. Az est után természetesen egy közeli vendéglőbe mentünk, mert Óbudán ez is kihagyhatatlan.

Dübörög a Tiszta szívvel, úgy tűnik, a világ minden táján szeretik a nézők és a kritikusok.

Nagyon örülök, és közben jövök kifele ebből a történetből.

Elkészült, bemutatták, és onnantól kezdve már nem lelkesíti a siker?

De, egyrészt nagyon lelkesít, viszont ennél sokkal, de sokkal erősebb az a szorongás, hogy milyen lesz a következő film, mit kellene csinálni.

A siker sem erősíti meg abban, hogy jó az út, jó felé halad?

Pont az az érdekes, hogy mindig minden egyszerre megerősít és tönkretesz. Nem tud más szerkezete lenni. Közben persze tönkre se mész, de a mennybe se. Én is örülök a sikernek, örülök annak, hogy működik, örülök, hogy csináltunk valamit közösen, ami jó. Ez az alkotás öröme, de érdekes módon van egy olyan személyiségjegyem is, hogy én mindennek utólag tudok örülni, utólag fogom fel a dolgokat. Ez nem a legjobb tulajdonság. Miközben imádom a pillanatot, sokszor elcinikuskodom, kívülről nézem, óvatos vagyok vele, később adom át magam. Ezért a filmünk utólagos sikere egy ilyen utó-örülőnek, mint én, jó lenne. De meg is történik egyébként.

Olyan élmény, amikor szembesülsz azzal, hogy valami jót csinálsz, ritkán adatik meg az életben, mert normálisan az alkotás inkább szorongással jár.

Ha alkalmas vagy rá, akkor is vannak kételyek. Elképesztő, mennyi kétely van ebben, hány fajta kérdés és bizonytalanság párosul ehhez az egészhez. Hiába sikeres a Tiszta szívvel, bizonyos fajta bizonytalanságot nem tudott elmosni bennem. Még nem tudtam teljesen meghatódni attól, amilyen lett, és nem is biztos, hogy fogok.

Asszony, gyerekek?

Az másfajta boldogság. Nem lehet a kettőt fölcserélni. Így élek, ide-oda lépkedek. Erről szól az én életem, hogy sokfajta boldogságot próbálok megtalálni. A család az egy stabil, szeretetteljes érzelmi alap.

Az ide-oda lépkedés egy tánc?

Igen, de nem tudok táncolni. Ez inkább az élet maga, és az élet nem egy tánc.

Ezek szerint az élet olyan, mint a rock and roll. Már dolgozik az új filmjén?

Persze, ezerrel, ettől a projekttől erőt kapok. Közben tele vagyok itt is bizonytalansággal, és légüres térben mozgok.

Az írás része zajlik?

Az már megvan, legalábbis egy verziója. Messze van még, nyilván lesz majd belőle film, magam se tudom, hogyan.

Volt rá esélye, hogy ki kell mennie az Oscar-díj átadóra.

Ezzel egyáltalán nem számoltam. Én egyszerű, épeszű ember vagyok; erre legszívesebben azt mondanám, hagyjuk már ezt, értsék meg! Ez nem egy Oscar-díjas film, nem kell Oscart kapnia.

Egy egyszerű óbudai gyerek mozija?

Egyébként igen. Bár az nagyon érdekes dolog, hogy egyszerű óbudai gyerek. Ez egyrészt igaz, másrészt ez is bonyolult. Néhány éve kezdtem el meghatározni, hogy mi nekem Óbuda, mert izgatott a kérdés. Ne feledjük, hogy Óbudának is több korszaka volt. Budafokon születtem, hároméves koromban költöztünk ide, a szociba, a lakótelepre. Lakótelepen nőttem föl, ahol rengeteg munkás élt, én is munkáscsaládban nőttem fel, mégsem ez jellemezte.

Melyik lakótelepen?

A Bécsi út – Vörösvári út találkozásánál volt a lakásunk, a Váradi Utcai Általános Iskolába jártam. Az igazi ’70-es évek, 1974–75, amikor megépül egy lakótelep, hozzá az iskola, az óvoda, a posta, a Röltex, a közért, a Mariska önkiszolgáló, a kocsmák, minden, ami kell. Gyakorlatilag megépítettek egy falut fölfele, betonból kiöntöttek egy települést. A lakótelepi házak kívülről rémisztőek tudnak lenni. Ha jobban megnézi valaki, aki egy másik kultúrából jön vagy máshol élt, akkor tényleg azt látja, hogy gyufásdobozok vannak egymásra téve, és a gyufásdobozokba bezárnak családokat, akik ott senyvednek. Ezzel ellentétben az én gyermekkorom csodálatosan boldog volt.

Olyan szinten nosztalgikusan boldog, mint azok a nagy magyar ifjúsági filmek, amiket már soha senki nem tud leforgatni ebben az országban, mert az a békeidőszak elmúlt, ami a ’60-as, ’70-es évek volt a szociban.

Hiába az ideológiai bezártság, egy gyereknek tökéletes volt az a világ. Mi nem gyufásdobozban laktunk, hanem sok gyereket összehordtak egy lakótelepre, sütött a nap, végtelen nyarakon keresztül azt csináltunk, amit akartunk, bárkihez fölmehettünk, fölcsöngettünk. Csóka Józsi, Bán Andris, Kónya Pisti, Angyal Peti, a kis Pöce, Mester Feri, mindenki kéznél volt, egész egyszerűen hol itt, hol ott voltunk. Mint a Hahó Öcsiben vagy a bagaméris sorozatban, mi is volt az – igen, Keménykalap és Krumpliorr, tehát azok a sorozatok tulajdonképpen rólunk szóltak, minden lakótelepi gyerekről. Nagyon érdekes, amikor azt mondjuk, hogy én egy egyszerű óbudai srác voltam. Ebben az egyszerűben van valami lenéző, a külvárosiasság meg a munkás környezet lesajnálása. De az a kor tulajdonképpen egyszerű volt, ahogy az egész ország is egyszerű volt. Le lett egyszerűsítve a képlet – a láthatatlanban, mélyebben voltak a bonyolult szálak. Például egy lakótelepen nem feltétlenül munkások laktak. Voltak ott tévések, mérnökök, fogorvosok is, ahogy villamosvezetők, kalauzok és esztergályosok. Akkor ez nagyon össze volt keverve. Ennek megfelelően vagy ettől függetlenül – mind a kettő igaz – ezer irányba spricceltünk ki a lakótelepről.

Nemcsak a múltját, hanem a jelenét is meghatározza Óbuda.

Nagyon izgat, hogy mit jelent az életemben Óbuda. Egy kis kitérővel mindig itt éltem, most is a Rómain lakom. Laktam egy ideig szerelmi okokból az Újlipótban, azt is szeretem. Az volt a nagy menekülésem. Tulajdonképpen elköltöztem egy nőhöz, aki történetesen pont az Újlipótban lakott, ami ugye, véletlen. Ott töményen megkaptam mindazt, amiről itt azt gondoltam, hogy hiányzik. A Belvárosban jártam iskolába, a Kálvin térhez, akkoriban lettek problémáim a lakóteleppel.

Óbudához visszatérve, most már nagyon harmonikus és nagyon egyértelmű a viszonyunk, én már se jobbat, se rosszabbat nem akarok magamnak.

Ez egy külvárosi kerület, még akkor is, ha az egyik legfelkapottabb, mert az a fajta külváros, ahonnan tényleg húsz perc alatt be tudsz menni bárhová. Apám arra mindig nagyon büszke volt, hogy – akár az 1-es villamossal – oda megy, ahová akar. Mi nem vagyunk bent, de egy perc alatt bent termünk, ha akarunk. Tehát van egy olyan érzet, hogy gyorsabban bejutsz, mint az újpestiek, bár az újpestiek metróval még gyorsabban bejutnak. Ezzel a külvárosi lakóteleppel nekem mégis bajom volt, mert egy lakótelepre nehéz büszkének lenni. Lehetsz rá büszke, és sok ember büszke is, hogy ennyire jó lakótelep, összehasonlítgatva a többivel. De az igazság az, hogy nem olyan, mint az Újlipót vagy az V. kerület, vagy a Rózsadomb, és még olyan se, mint Kőbánya. Óbuda sose volt szélsőséges. Itt is voltak gazdagok és nagy vagányok, itt is volt minden, Óbuda-Békásmegyer háború meg nagy élet a különböző diszkóknál, de valahogy szelídebben.

Pedig innen indult útjára a magyar punk zene.

A mi lakótelepünkről is, erre büszkék lehetünk, igen. Baromi érdekes, hogy egy külvárosban nagyon sok minden meg tud történni. Talán nem véletlen, hogy miért az óbudai külvárosi kerületben született meg a punk. Ami így nem igaz, mert nyilván a punk nem így született meg, az valahonnan egyszer csak megérkezett. Molnár Gergely, a Spions, aztán Kistamás Laci (aki szintén óbudai), Bárdos-Deák Ági, Müller Péter Sziámi, Menyhárt és a többiek használták a punkot, de azonnal egy ilyen art punkba vagy art rock and rollba ugrottak. Nyilván a Sex Pistolsról is előbb hallottak, mint az óbudai gyerekek.

A punk nem ennyire kifinomult dolog, sokkal inkább egy ilyen külvárosi állatkodás városi rafinériával keverve. A bátyám az Árpád Gimnáziumba járt, ami a melegágya volt ennek az egésznek.

Tényleg voltak híres óbudai punk zenekarok. Vannak erős utcai élményeim gyerekkoromból; komoly volt, ahogy vagy a Tizedeshez, vagy a nagy Kiliánhoz jöttek. A nagy Kilián őrületes fazon volt, a haja fekete volt, és hosszú fekete csápokként lógott ki a fejéből. Nemhogy Óbudán, még a Fekete lyukban is menő volt. Mondjuk Óbudán, a Flórián téren látni a nagy Kiliánt tízéves korodban, abban volt kakaó. Én láttam még a CPG-t is, akiknek ugyan semmi közük sem volt Óbudához, de jöttek az itteni punkokhoz, és láttam, hogy volt tarajuk, meg szakadt bőrdzsekijük, az tetszett. Emlékszem, ahol ők megjelentek, eléggé megállt az élet az utcán. Lett is nagy izgalom meg feszültség. Ehhez tartozik, hogy voltak még oltári jó fazonok is. Egyszer kimentem Ürömre zenélni a bátyámmal és Hrutka Robival valami gyerekekhez, akik szintén punkok voltak. Én ott csak mint öcsi voltam, öcsi-megfigyelő. A bátyám hozta be nekem ezt a punk-dolgot. Volt némi ráerősítés, mert a nagyanyánk Londonban lakott, és amikor 1981-ben kivittek oda, földbe gyökerezett a lábunk. Akkor ott még elég jó punkok voltak, nyilván már kicsit turistás változatban, de azért, ahol a mama lakott, az a rész még tartotta magát ilyen szempontból. Ott még vettünk olcsó gitárokat, és az eladó is punk volt. Londonból sok lemezt hozott a bátyám. Ja, és Rupaszovot is mondanom kell, akinek lángoló vörös volt a haja, bőrdzsekiben, bakancsban járt, és nagyon magas volt. Nekem nagyon tetszett Rupaszov, nagyon tetszett a neve is, és hogy vagány, erős fiúnak nézett ki.

Ez egy fölvett név?

Nem, neki ez a neve, hogy Rupaszov Tamás. Meghatározó emlékem, hogy láttam őt, láttam egy mozi előtt a csajokkal.

Rupaszovba senki nem mert belekötni, vagány volt, nekem tetszett, hogy bele mert állni a tekintetekbe, teljesen lenyűgözött. De mondom, nagyon-nagyon jól nézett ki.

Innen kapta a nevét a Tiszta szívvel főhőse?

Igen, Thuróczy Szabolcs, a kerekesszékes hős ezért lett Rupaszov. Azért hívják így, merthogy ő a legnagyobb vagány. Így az rögzült az agyamban és a filmben, mint a legnagyobb vagány. Nagyon tetszett a név, mert szerintem iszonyú erő van benne. Vannak ilyen összefüggések, amiket nem tudsz levetkőzni. Érdekes, hogy hogyan ég bele az emberbe a gyerekkora. Tulajdonképpen ez vagyok.

Aztán egy időre elhagyta a kerületet.

Volt olyan időszak, amikor ezt az egészet magam mögött akartam hagyni, mint amikor valaki a kis faluját elhagyja, mert a városba vágyik. Egy másik kultúrát szerettem volna, amiben jelen vannak a bérházak, a gangok, az írók, ahol az emberek kiállításmegnyitókra járnak. Képzőművészeti szakközépiskolás koromban kezdett izgatni az a fajta létezés, ami a lakótelepen nem volt meg – ott más volt. Egy időre elhagytam, de nyilván hordoztam magamban, hiszen nem tudod levetkőzni, amiben gyerekkorodban felnőttél. Nem is kell.

Mivel megfigyelő vagyok, tök mindegy, ilyen értelemben semmi sem az enyém, mivel semmi sem lehet az enyém, ezért semmi nem tudta helyettesíteni Óbudát.

Aztán visszaköltöztem a Római-partra, amihez addig semmi közöm nem volt, azt is a feleségem akarta. Mindig a nők miatt laktam itt-ott. Milyen érdekes, így élünk mi, férfiak.

Újlipótról Óbudára?

Előtte sokáig laktunk az Ürömi utcában, ami Újlak, Óbuda kapuja tulajdonképpen. Azt is nagyon szerettem. Nagyon könnyen bent voltam bringával bárhol. De mégis, a Római-partra költözés után kezdtem gondolkozni valójában Óbudáról, mert onnan betekerve egy elég pontos metszetét látod a kerületnek. Elindulok a római síroktól, effektíve onnan, ahol pár ezer éve elkezdődött a település története, aztán jön a gázgyár, ami már egyetem, jövök tovább az Auchan mellett, ahol az a házgyár volt, ahol az én lakótelepemnek öntötték az elemeit. Aztán eltekerek a híres graffiti-fal előtt, ahol most Bud Spencer is látszik, és ahol Bud Spencer fia is lefotózta magát. Ott hirtelen elfogy a bringaút, mert a bringautaknak ez a lényege, hogy felük kamu. Kelet-európaiak vagyunk, tudjuk, hogy itt minden így van. Jön a Fő tér, ahol a feleségemmel esküdtünk. Makk Károly híres filmjének, az Egy erkölcsös éjszakának a helyszínén, a Selyemgombolyítóban volt az esküvőnk, ahol Cserhalmi a filmben beköltözött az örömlányokhoz. A Fő téren írtuk alá. A Fő tér szépen meg van csinálva, ott a jégpálya telente, el is megyünk néha a gyerekekkel. Tovább tekerve, az Árpád fejedelem útján jön a konditermem. Ez az egyik irány, ami elgondolkodtató. A másik, amikor az Északi vasúti összekötő hídon és Angyalföldön keresztül átmegyek a TV2-höz Zuglóba. Oda is bringával járok, az is egy külvárosi rész. Mindenhová jó bringával menni, mert megfigyelőként gyorsabban gyűjtöd be az infót. Ahhoz képest, hogy autóban majdnem semmit nem látsz, bringával észreveszed a kapualjakat is, ha nem is úgy, mint gyalog. Nem tudsz kilincseken elmerengeni, de ha egy nagyon furcsa állat ugat meg Angyalföldön, akkor meg tudsz állni, és megnézed, hogy te milyen hülye kutya vagy, sakál vagy, mi van veled. Aztán mész tovább.

Az hozott vissza engem Óbudára, hogy rájöjjek, mit jelent a külváros, és meg is tudtam végre fogalmazni: szuper káoszt, az ad hoc jelleget.

Azt, hogy ideköltözött Józsi, és felhúzott egy házat, aztán jött Goldberger, épített hozzá egy zsinagógát, aztán Bojár Gábor csinált egy Graphisoft Parkot. Ahogy megmaradt a Fő tér, körülölelve egy lakóteleppel, az olyan durva eklektika, ami csak a külvárosokra jellemző. Az, ahogyan kinéznek az autómosók, autószervizek, keverve a patyolatokkal, szintén olyan csodálatos eklektikát mutat, ami valódibb és töményebb jelenléte a kelet-európaiságnak, mint a belváros. A belváros azt játssza el, hogy ő Párizs meg Bécs. Tudjuk, hogy nem az.

A külváros őszinte?

A külváros szedett-vedett. A külváros az ahogy esik, úgy puffan. A külváros egy odabaszott, odacseszett.

Óbudát meghatározzák a lakótelepek.

Az egy szép, fontos arculat, de ott is keverve vannak a különböző korok. Az össze-vissza lakótelepen belül is megjelenik a buhera-őrület, a lekövezett lépcsőházak, a rózsaszínűre festett falak, lábaszöld postaládák; az apáméknál is van ez a pittyegő a kapunál, amit csak oda kell érinteni, és bemész, de hova. A lábazaton álló házak alatt beépített Julcsi-kozmetikák és Ilcsi-fodrászatok és kisközértek. Az én lakótelepemen is volt valaha egy gyönyörű szökőkút: eltervezték, hogy mégis kell valami, kertszerű élmény. Víz talán csak az első években volt benne, mert mindenki abban fürdött, és az nem volt higiénikus.

Merre portyáztak akkoriban a lakótelepi srácok?

Bringával eltekertünk egészen a Timár utca felé, azokat a részeket is felfedeztük. Onnan tovább, egész hátra a Bogdáni útig.

Milyen bringával?

Három bringám volt. Először volt egy gyerekbringám, azt vettük valahonnan használtan. Aztán jött a camping bicikli, annak két korszaka volt, a banánülés előtti és banánüléses. Félévente én fújtam le autó spray-vel, amit a Flórián téri üzletközpontban vettem. Egy szárítóhelységben festettem, mert annak a kulcsát mi kezeltük az emeleten, és az én cuccaim voltak benne elsősorban.

Iszonyúan profin tudtam bringát szerelni, folyton szétszedtem és összeraktam. Hétvégén az apámék a parkolóban autót szereltek, én meg a bringát.

Anyám főzött. Az egyik keresztapámnak volt egy csodálatos versenybiciklije, de egyszer rákötötte a német juhászát, hogy majd tekerés közben sétáltatja – a kutya elrántotta, és mind a két csuklója eltört. Utána látni sem akarta a bringát, és amikor mentünk hozzájuk vendégségbe, nekem adta.

Ez milyen gép volt?

Szputnyik, orosz félverseny. Amikor kinőttem a bringázásból, elkótyavetyéltem. Most is egy Favorit és Szputnyik keverékéből összerakott versenybringával járok. Megint Óbudán lakom, ugyanúgy Szputnyikkal járok. Most a Pali szerel nekem, a Római lakótelepen. Nagyon szomorúan vettem tudomásul, amikor mondta, hogy egy kis olaszt is belerakott.

Bringa nélkül merre kalandoztak annak idején az óbudai srácok?

Az én lakótelepi lakásommal szemben most az Eurocenter van. Itt téglagyár volt, mégpedig az egyik híres téglagyár, ahová 1944-ben kiterelték a zsidókat. Ezt akkor még nem tudtam, később állt össze a fejemben, hogy a két téglagyár volt a nagy zsidógyűjtő. Az egyik helyén gyerekkoromban az UFC-pálya volt, ami most a Praktiker és a STOP SHOP a Bécsi út mellett, a másik az Eurocenter. Az elsőt, ami a Praktiker helyén volt, hamarabb lezúzták, de a másik sokáig megmaradt, élesen megvan az emléke, amikor fölrobbantották. Ott sokat bóklásztunk gyerekként. Olyan volt, mint egy sci-fi; beszöksz egy üres téglagyárba, ahonnan kinézel az egyik oldalon, és egy végtelen nagy lakótelepet látsz, a másik oldalon pedig gyönyörű tájat, hegyeket. Télen odajártunk szánkózni: először bent a dombokon, aztán fölmentünk a nagy hegyre, és onnan lehetett döngetni.

Nagyon brutál szánkópályák voltak, tízévesen lerongyolni a Kiscelli kastély mellől, az majdnem olyan volt, mint egy síparadicsom.

Budapesti mércével az egy szánkóparadicsom volt. Ennél jobbat nem tudsz. Amikor kinéztem az ablakomból, tele volt a domb, 100–150 gyerek nyüzsgött, mint a kis bogarak a hegyen. Olyan volt, mint egy Pieter Bruegel festmény. Távcsővel néztem, hogy ott vannak-e a haverjaim. Az a vicc, hogy olyan messziről is megismered a mozgásukról meg a hülyéskedésükről, hogy na, ott vannak. Szóltam anyámnak, felöltöztem, lementem, rohantam a szánkóval a Bécsi úton, aztán föl a hegyre. Ezek nagyon jó emlékek. Óbudát így raktam lassan helyre magamban. Teljesen mindegy, hogy milyen, hogy néz ki az a hely, ahová születtél, mert úgyis az vagy.

Porcelángyárban kezdte a pályáját, már fiatalon testközelből megtapasztalta a szilikát szakma nehézségeit és szépségét. Mi fogta meg benne annyira, hogy egy életet feltett rá?

1975-ben léptem be az Aquincum Porcelángyár (korábban Hüttl Porcelángyár) kapuján, és ez a szakma a mai napig fogva tart. (Benyóné Dr. Mojzsis Dóra: a Császári asztaltól a panel vitrinig – Óbudai Anziksz 2018/19 tél) Ennyi évtized távlatából visszanézve persze rózsaszínűbb a múlt. Akkor porcelán korongosként, figura összeállítóként normában dolgozni számomra nem bizonyult vidám dolognak.

A normacédulák hátuljára rajzoltam reggeli szünetben, és munka után rohantam mesterekhez portrét, aktot rajzolni, mintázni. Aki reggel hatkor gép mellé áll, az este nyolckor már fáradt.

Ebből következően nem éltem a bulizós művésznövendékek életét, csak szombat este jutottam el az FMK-ba (Fiatal Művészek Klubja) világot megváltani, dumálni.

Később tizenhét évig műtárgybecsüs hallgatóknak tanítottam anyag- és gyártásismeretet. A tanítás befejezése óta szakmai előadásokat tartok. Az Aquincum Porcelángyár hagyományos manufaktúraként működött, masszakészítő műhellyel, széntüzelésű körkemencével.

Az akkor szerzett tapasztalatoknak nagy hasznát láttam a tanítás során, és segítségemre van ez a tudás a mai napig. Előadásaimban, úgy remélem, hitelesen tudom átadni szakmai ismereteimet a hallgatóságnak.

Az Óbudai Múzeumban a Hüttl-kiállításhoz kapcsolódóan tartottam előadássorozatot 2019-ben, amely különböző érdekes porcelántémákról szólt. Amikor lehetőségem adódik a Hollóházi Porcelángyárba eljutni és ott alkotni, hát bizony a terpentin és a vastagolaj szaga, a massza tapintása, a kemence illata számomra mindig varázslatos élményt nyújt.

Meséljen kicsit a restaurátorműhely indulásáról. Mik voltak a nehézségek?

A porcelángyári munkáslétből számomra kitörési lehetőségként kínálkozott az aquincumi gyár restaurátorműhelyében munkát vállalni. Négy év porcelángyártás után szintén négy év restaurátori munka következett. E tanulmányok és munka során hasznomra volt az a rajztudás, amit Litkei Györgytől, Klimó Károlytól és Barabás Márton festőművészektől tanultam. Sokat köszönhetek annak a mintázási gyakorlatnak is, amit Nyírő Gyula szobrászművész várbazári műtermében sajátítottam el. Hozzáteszem, e művészek nem csak manuális adottságaimat pallérozták. Beszélgetéseink, tanításuk nem merült ki a rajzaim korrekciójában vagy a mintázásom ledorongolásában. Példát mutattak munkájukkal, szenvedélyes vitáikkal. Nyírő Mester például egy borozós beszélgetés során annyira kihozott a sodromból, hogy szégyenszemre indulatos hangnemet ütöttem meg. Mit tagadjam, keresetlen szavakat vágtam a fejéhez. Ő csillogó, huncut szemekkel a képembe röhögött: „Ez az, most végre te magad vagy, nem az illedelmes tanonc!”

Ezzel arra tanított, hogy a művésznek vállalnia kell önmagát, nincs mérlegelési lehetősége. Tehetségét, esetleges ügyetlenségét, pokoljárását, szárnyalását meg kell mutatnia.

Meg kell tanulni figurát rajzolni, mintázni, és ezáltal magunkba szívni a Teremtő által alakított csodálatos arányrendszert. Majd el kell felejteni mindezt, és megtalálni saját utunkat. Levetkőzni minden, az idők során ránk rakódott hordalékot, elő kell bányászni a mélyben rejlő önmagunkat. Nyírő Mester szavai ezt jelentették nekem. De visszatérve a kérdésére: az Aquincum porcelángyári munkahelyem akkori igazgatója, Zöld László fantáziát látott az abban az időben újdonságnak számító gmk-ban (gazdasági munkaközösség). Két munkatársammal úgy távozhattam a cégtől, hogy a vállalat hároméves szerződést kötött velünk, így biztosítva volt a munkánk erre az időre. Ugyanakkor mi elvégeztük a régi munkahelyünk által felvett restaurálási megrendeléseket is, tehát nem jelentett gondot a három képzett munkaerő távozása. Így mindkét fél megelégedésére önállósítottuk magunkat.

Fiatalon, lelkesen, tele energiával vágtunk bele az ismeretlenbe, később pedig átvettük a bérleti jogot a gyártól. A műhely a mai napig működik, és szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy nagyon jó hírneve van.

Sokan mint festőművészt ismerik. Mikortól szerepel aktívan a festés mint művészeti kifejező eszköz az életében? Volt olyan periódus, amikor letette az ecsetet?

Az ember életét nem csak sikerek alakítják. Számos nehézséggel kellett felvennem a küzdelmet nekem is. Bár úgy véltem, jól felvértezett az élet, mivel tizennégy éves koromban már önállóan, családomtól elköltözve éltem, mégis adódott válságos időszakom. Egy ilyen alkalommal döntenem kellett sorsomról. Egész konkrétan arról, hogy folytatom-e a művészet adta rögös utat, vagy felhagyok ezzel, és egy könnyebb úton indulok el.

Leültem üres szobámban, és csukott szemmel visszaindultam az időben. Kerestem egy pontot, amikor és ahol boldognak éreztem magam. Messze kellett visszatekintenem.

Hat-hét évesen ülök a padlón, és papírból figurákat vágok ki, melyeket a parketta réseibe állítok. E kompozíciók készítése közben megszűnt számomra a világ. A másik kép, hogy hanyatt fekszem a surányi Alsó Strand homokjában, és bámulom a felhőket, kinézek belőlük mindenféle formákat, és észre se veszem, hogy múlik az idő; boldog vagyok. Nosza, vettem papírt, ollót, elkezdtem papírkivágásokat készíteni, és ezeket megfestve képeknek feldolgozni. Én nem akartam festő lenni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy körülöttem mindenhol képeim vannak, hogy csak képben tudok gondolkodni, hogy valahonnan került egy festőállvány, hogy egy pici szobában lakom, mert a nagy a műterem, és hogy azt érzem, amit hétévesen. Ez lett az én utam, s a mai napig szomjazom, ha épp nincs alkalmam – ma úgy mondanám – művészeti tevékenységgel foglalkozni. Kérdi, volt-e olyan periódus, amikor nem festettem? Igen, volt. Hosszabb időt töltöttem Mexikóban, 1984–1985-ben. Pap Gábor művészettörténész felkészített az ott várható élményekre, de azért azt nem gondoltam volna, hogy ekkora „kultúrsokkban” lesz részem. Hogy lehet a maja piramisok tövében festeni? Mit kezdjek egy ecsettel a Monte Alban hegy tetején álló piramisvárosban? Minek rajzolni, amikor a maja szavakat tanulom? Ott látni kellett, szívni magamba mindent, amit csak lehet, megtapasztalni, hogy a különféle kultúrák gyökere azonos.

Mi történt hazajövetele után, kézbe vette az ecsetet?

De mennyire! Bécsi önálló kiállításom jelzi mindazt, amit átéltem. 1987-ben Kulturális örökségünk 2000 év tükrében címmel a Galerie Zentralbuchhandlungban volt ez a kiállítás. A Fiatal Művészek Stúdiója, a Képzőművészeti Alap (mai nevén MAOE, Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, amelynek 1991 óta vagyok a tagja) adta lehetőségek, egyéni és csoportos kiállítások, számtalan izgalmas feladat, termékeny időszak következett.

Különleges élmény volt az utcai hirdetőoszlopokon látni a kiállításom plakátjait, alsó sorban olvasni a támogatók listáját. Kétségtelen, hogy egy fenékkel két lovon ültem.

Hiszen a restaurátori feladataimat változatlanul elláttam, és igyekeztem képzőművészi vágyaimat is kiélni. Tréfásan úgy mondhatom, ez a terhelés oly jól sikerült, hogy a mai napig sincs másként. És halkan elárulom, egyik inspirálja a másikat és fordítva. Ma talán már nem is annyira két ló az a két ló. Örömmel festek vászonra és porcelánra egyaránt. Bár az is igaz, hogy porcelánnal dolgozni kicsit kockázatosabb a technológiai kötöttségek miatt, és sokat kell várni a végeredményre. A kemence nem ismer tréfát.

Kicsit ugorjunk előre az időben. Úgy tudom, a Rőt Levél-sorozata hatalmas vállalkozás volt. Miért érzett késztetést a megalkotására?

Amikor „az ember életútjának felén” jártam, akkor a „sűrű sötét erdő” helyett egy labirintusban találtam magam. Labirintusokat festettem, kerestem a dolgok, történetek lényegét, talán az emberi lét legfontosabb kérdésére a választ, hogy mi végre vagyunk. Minek a sok küszködés, mi az oka, mi a tétje ennek az egésznek?

És megtalálta?

Azt azért nem mondanám, de sok mindenre megtanított a labirintus. Például arra, hogy a gyerekek milyen vidáman rajzolnak labirintusokat. Szinte az első ceruza kézbevétel egy ilyen kusza labirintusszerű nyomhagyással jár. Mintha egy életen át labirintusban járnánk, keresve a kiutat.

Vannak, akik megtalálták, és figyelmüket felfelé összpontosították, de hallgatnak a tapasztalataikról. Vagy olyan csendesen beszélnek, hogy nagy figyelem szükséges szavaik meghallásához.

A Rőt Levél-sorozat már nem a kiútról és a dolgok mikéntjének kereséséről szól. A Rőt Levél összegzése az eddig tapasztaltaknak. A nyár és az ősz közötti pillanatot próbálja megmutatni. Az ember életében van nyári, őszi és téli időszak is. A Rőt Levél a maga gyönyörű tüskésségével a nyár utolsó pillanatairól mesél. Amikor a tapasztalat és az energia a természetben és az emberi természetben is még egy szinten van egy rövid pillanatig. Majd – és ez már a következő terv – a Terjedő Jég már az energiák hanyatlását, de a tapasztalatok meglétét mutatja. A Rőt Levél-sorozat hatvanegy műből áll jelenleg, de biztosan születik még pár munkám e témakörben. Az eddigieket (ezek 2017–2018-ban készültek) a Nádor Galériában lehetett megtekinteni a 2018 májusában rendezett kiállításomon.

Nemrég, 2015-ben jelent meg Fény című kötete. Milyen indíttatásból született? Tervez még könyvet kiadni?

Ez nehéz kérdés. Voltak és vannak olyan gondolataim, úgy is mondhatnám, olyan mondanivalóm, amelyeket képekben, porcelánokban nem tudok megfogalmazni. Vagy nem képként születtek meg elsőként a fejemben. Szentendrén volt egy kiállításom, talán tíz éve, ahol a képek fölé kitettem a haikukat (japán versforma dallamos, 5–7–5 szótagszámú formában, sokszor rímek nélkül), amelyeket vagy a kép megszületése után írtam, vagy abból született a kép. A pozitív fogadtatáson felbuzdulva – bár korábban is jelentek meg írásaim katalógusokban, illetve műtárgyas szakfolyóiratban – a továbbiakban is bevállaltam ezt a kiállítási variációt.

Azt hiszem, ezek az írások a legbelső én kifejezései, amikor minden takargatás nélkül, mintegy pőre valóságában, sebezhetőségében áll előttünk az alkotóművész.

Született – mondjuk úgy – egy életműkötet 2011-ben, sok képemmel, írásommal, kiállításmegnyitó szövegekkel vaja@mexico.hu címmel, és ön mondja, nemrég a Fény került ki a nyomdából. Ez a könyvecske Wang Mester és az Útitárs kalandozását meséli el. Úgy is mondhatnám, ez egy haikukkal ékesített útleírás.

Nem titok, egy hegyet másznak meg, miközben rengeteg kaland történik velük. Még az is lehet, hogy valójában ez egy belső út megjárása.

2018-ban lehetőségem adódott felolvasni – több részletben – a Buddha FM rádióban a könyvet. Úgy gondolom, az írás komoly szakma, ezért nem is nevezném irodalomnak, amit csinálok e téren. Egyszerűen képeim, alkotásaim kiegészítései ezek az írások. Új szövegként Márton című írásom jelent meg augusztus végén. Krónikásként elmesélek egy régi, de valós történetet, okuljon belőle, aki olvassa. Az a megtiszteltetés ért, hogy Kőműves Kata fotós-grafikus diplomamunkájának választotta ezt a novellát, és csinált egy szép könyvet.

Ez kicsit helytörténeti ihletésű téma, hiszen Surányban játszódik a történet, ott is volt a bemutatója, a Pócsmegyeri Rendezvényközpontban. Fontosak azok a helyek, ahol hosszabb időt töltött?

Igen, sokszor nem tudok szabadulni a hely szellemétől. Ilyen hely Surány, ahol gyerekkorom szép nyarait töltöttem, és ilyen a középkori Pest területe, ahol nap mint nap dolgozom műtermemben. Szeretném, ha mások is megismernék a történelmét, például a Váci–Hatvani–Kecskeméti–Dunai kapuk által meghatározható belvárosnak. (Vörösmarty tér, Astoria, Kálvin tér). Fontos, hogy ott jó legyen élni, jó legyen dolgozni, üzletet vezetni, kávézni, beszélgetni, találkozni. Ebbéli tevékenységemet értékelte Belváros-Lipótváros Önkormányzata 2018. március 15-én Pro Civibus Díjjal.

Végezetül egy személyes kérdés: van valami furcsa szokása, sajátságos kis rituáléja, ami megelőzi az alkotást?

Ezen még soha nem gondolkodtam, de most, hogy kérdezi… talán, amikor nekiállok festeni, előtte kényszeresen rendet rakok magam körül. Teszek ezt ide, azt oda, és amikor már nincs mit hova tennem, akkor muszáj megfogni az ecsetet. Mindig az első ecsetvonás a legnehezebb, talán ezért is húzom, halasztom az időt a rendrakással.

Van-e valami, amit még fontosnak tart magáról elmondani?

Talán így a beszélgetésünk végén azt mondhatom, hogy törekszem a jóra. Ezt úgy is értem, hogy igyekszem nem rosszat, hanem jót gondolni. Félek attól, hogy amit gondolok, sőt, amit kimondok, azt megteremtem. Én már csak jó dolgok teremtésében vagyok érdekelt.

(A szerző régész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)
(A képeket a művész hozzájárulásával közöljük)

A római katolikus családból származó Hüttl Tivadar szüleivel és testvérével együtt érkezett Elbogenből Magyarországra, 13 éves korában. Tivadar szülei, Hüttl Ede (1811–1872) és felesége, Bayer Mária Katalin (1813–1893) 1854-ben alapítottak porcelánüzletet Pesten. Hüttl Ede pékmester és porcelánfestő szakmát tanult Elbogenben (ma a csehországi Loket), és az ottani porcelángyárban dolgozott. 1834-ben vette feleségül Bayer Katalint. Fiaik is Elbogenben születtek: Ede 1836-ban, Tivadar 1841-ben. Amikor a helyi, Haidinger testvérek által vezetett porcelángyár terjeszkedni akart, a vállalkozó szellemű házaspár jelentkezett egy magyarországi lerakat létesítésére. Kezdetben az elbogeni, illetve neves angol, bajor, francia cégek termékeit forgalmazták, később, 1858-tól már festetlen (főleg cseh) porcelánokat is vásároltak, és ezeket megfestve értékesítették. Ede fia, Tivadar (németül Theodor, ezt fordították többször is magyarul Tódorra) kezdetben kereskedősegédként dolgozott a családi üzletben, majd 1865-ben átvette a cég irányítását. Eleinte csak értékesítéssel és festéssel foglalkoztak, 1883-tól egy kisebb gyári részleget is kialakítottak a VI. kerületi Aradi utca 57. szám alatt működő festőműhelyükben, amely saját házukban volt.

Abban az évben nyerte el Hüttl Tivadar a „Császári és királyi Udvari Szállító” címet is gyönyörűen festett porcelánjaiért.

A külföldről behozott és a saját üzemben készített termékeket nagy tételben árusították, ehhez kereskedelmi utazókat alkalmaztak Szerbiában és Magyarországon. Volt olyan év, amikor 40–50 vagon árut is eladtak.

„Porczellángyár” Pesten

1903-tól kezdődött el a kisszériás termékek gyártása a VI. kerület, Jász utca 33.-ban létesített gyárban. A Magyar Üveg- és Agyagipar elnevezésű újság 1903-ban lelkesen üdvözölte az új, magyar porcelángyár létrejöttét: „Örömmel értesülünk, hogy Hüttl Tivadar, egyesületünk díszelnöke, a hazai porczellánkereskedők mentora porczellángyárat épít Budapesten. … Értesülésünk szerint az új porczellángyár csak a legfinomabb czikkek gyártását fogja űzni, a modern technikák és a magas tüzü színek kihasználására. A Hüttl Tivadarnak az Aradi-utczában levő porczellánfestészete teljes felszereléssel már az új gyár épületébe (Angyalföld, Jász-utcza) hurczolkodott. Ősz elején megkezdik a gyártást és így karácsony táján új magyar porczellánnal bővül a hazai ipari termés.”

Császári étkészlet

A Jász utcai gyárban kezdték el gyártani Ferenc József megrendelésére az ún. császári porcelánokat is. A Honi Ipar Újság 1904. december 15-én így számolt be a jeles eseményről: „A királyi várlak felépítése, illetve megnagyobbítása az egyes berendezési czikkek kiegészítését is szükségessé tette. Megelégedéssel konstatálhatjuk, hogy a szükségletek legnagyobb részét hazai forrásból fedezték. Így a napokban alkalmunk volt látni a királyi várlak számára készült uj porczellánkészletet, mely hírneves porczellán-cégünk, Hüttl Tivadar budapesti porczellángyárában készült.

A szállított porczellánok arany babérkoszoruval, legfelsőbb monogrammal és a magyar koronával vannak díszítve s a Hüttl cég e munkája élénk bizonysága ez iparágban való nagy haladásunknak és versenyképességünknek.

Ez a gyönyörű, néhány ezer darabból álló készlet nemcsak Hüttl Tivadar, de a magyar ipar büszkesége is lehet.”

Ferenc József először Fischer Mór herendi porcelángyárától rendelt meg egy több ezer darabos étkészletet a királyi család és vendégei, valamint a tisztikar és az udvari személyzet részére, 1870-től. A császár és családja számára készített darabok – Ferenc József személyes kérésére – finom, fehér porcelánból készültek, jellegzetességük az egyszerű, arany babérleveles dekoráció. Oldalukon arannyal díszített „I. F. J.” monogram, valamint lila, zöld, kék és vörös színekkel festett Szent Korona látható. A tisztek részére készült Waldstein porcelánok ún. „pur-pur” (bíborlila) színű virágmintával és koronás „F. J.” monogrammal díszítettek, míg a személyzeti étkészlet egyszerűbb mintájú, lila színű, perem alatt körbefutó sávban ferdén rovátkolt mintával és szintén koronával, monogrammal készült. A herendi és a Hüttl-féle Ferenc József-készlet darabjai nagyon hasonlóak, csupán a magyar korona formájában és a császári monogram színezésében van eltérés. A Hüttl-cég gyártotta számos osztrák–magyar (később magyar) követség teljes étkészletét és az ún. „parlamenti” készletet is. Ez utóbbi fehér porcelánok szélén, a perem alatt arany színű sáv fut körbe, szintén arany színű koronás magyar címer díszítéssel.

Hüttl Tivadar cége mindig szem előtt tartotta a vásárlók igényeit, ízlését, és maximálisan igyekezett azoknak eleget tenni. Nem volt tömegtermelés, megrendelésre egyedi darabokat, például bármilyen monogramos, emblémás vagy címeres porcelán tárgyat elkészítettek, összeállítottak menyasszonyi kelengyéhez tartozó készleteket, és az új termékek mellett vállalták a törött étkészlet-darabok pótlását is.

Az óbudai porcelángyár

A nagy kereslet miatt valószínűleg már egy-két éven belül kicsinek bizonyult a Jász utcai gyár, és ezért vásárolta meg Hüttl Tivadar 1906-ban az óbudai Filatori dűlőben (ma Zay utca 35.), az egykori lőporgyár területén azt a telket, amelyen korábban Prohászka György petralit- és robbanószergyáros üzeme működött, de sajnos egy baleset következtében az épületek felrobbantak. Hüttl Tivadar itt építette fel végleges porcelángyárát.

Az óbudai gyár kemencéje visszacsapó lángú kerek kemence volt. Ezek a kemencék a XIX. század végétől terjedtek el a finomkerámiaiparban, s kezdetben fa-, később széntüzelésűek voltak.

A kemence fenekén lévő nyílások a falban elhelyezett füstcsatornákba torkolltak. A láng és a képződött füstgázok a kemence boltozatánál visszafordultak, és a füstcsatornákon át a kemence emeleti részébe, majd a kéménybe jutottak. (Ezt a kemencét az államosítás után az Aquincum Porcelángyár még az 1980-as években is használta.)

A Filatori dűlőben lévő gyár nem volt nagy – egy-két korongost, 10–15 festőt foglalkoztattak –, de a legkorszerűbb technikával szerelték fel. A porcelángyártás alapanyagát, a kaolint Csehországban vásárolták, a masszát 1350 fokon égették ki. Az ebből készült tálak, csészék, tányérok, kannák vékony falúak, átlátszóak, simák, kiváló minőségűek voltak. Az óbudai gyárban is folytatódott a Ferenc József-porcelánok készítése a királyi udvartartás számára. A gyár területén felépített hat-nyolc házban helyezték el a dolgozókat és családjaikat.

Nagyrészt saját képzésű szakembereket, valamint külföldi és magyar iparművészeket foglalkoztattak, de alkalmaztak bécsi és cseh porcelánfestőket is.

Fajansz és porcelánedényeket festettek meg meisseni, altwien és magyaros stílusban, de keleties, a későbbiekben pedig szecessziós elemekkel is találkozhatunk.

Naturalisztikus, változatos virágmintáik is lenyűgözőek. A gazdag mintakincs arannyal keretezett medalionjai a megrendelők magasabb művészi igényeit is kielégítették aprólékosan kidolgozott rajzolatukkal. Gyártottak étkészleteket kávéházak, szállodák részére is. Nagy példányszámban kiadott, művészi kivitelű katalógusaikban kínálták „Állandó dús raktár”-uk készleteit.

A raktárat és az üzletet Tivadar a Zrínyi utcából (ahol a lakása is volt) az ún. Lloyd-palotába költöztette át, a Kereskedők Székházába. A Hild József által tervezett és 1828–1830 között elkészült épület a Lánchíd pesti hídfőjénél, az egykori Kirakodó tér („Rakpiac”, később Ferenc József tér) és a Dorottya utca sarkán állt, pontos címe Dorottya utca 14. volt. (Napjainkban, 2011-ig Roosevelt tér, majd Széchenyi István tér.) A porcelánbolt és -raktár helyén korábban a Lloyd-kávéház működött, 1873-ig. Nagyon sok újsághirdetésben, továbbá katalógusaiban is reklámozta Hüttl Tivadar a Dorottya utcai porcelánüzletet. (A palotát 1945-ben bombatalálat érte, 1948-ban lebontották.)

Az üzlet gyorsan népszerű lett, és nagy forgalmat bonyolított le. Vásárlói között a királyi család tagjai is megfordultak.

A Fővárosi Lapok 1877. évi 12. számában olvashatjuk például, hogy „Klotild főhercegasszony, Nyáry bárónő udvarhölgye kíséretében három napot töltött a fővárosban. Tegnapelőtt reggel utazott vissza Alcsuthra. Itt tartózkodása alatt sokat vásárolt össze karácsonyfája számára: Kuglernél süteményeket, Kertésznél díszműárukat, a Hüttl Tódor Dorottya utcai boltjában porcellánt.”

1898. december 18-án a Budapesti Hírlap így méltatta Hüttl Tivadart és termékeit: „A finom rumhoz, a francia konyakhoz, a kínai teához való természetesen a szerviz is. S ezt megtaláljuk, ha ellátogatunk az egész kontinensen ismert Hüttl Tivadar nagyszerű porcellán-raktárába (Dorottya-utca 14.). Itt gazdag a választék, itt ízlés nyilatkozik a kivitelben s itt szinte hagyomány a szíves, előzékeny kiszolgálás, ami egyébként már legfelső helyen is elismerésre és méltatásra talált. Ma az egész világ tudja már, hogy Hüttl Tivadar az ő kitűnő hírét mind a külföldön, mind nálunk idehaza nem csak becsületes és tisztességes üzleti elveinek köszönheti, hanem e mellett első sorban annak a körülménynek, hogy éppúgy számol azoknak kívánságaival, akik egyszerű használati cikkeket keresnek nála, mint ahogy szolgál annak, akinek finomult műízlése valami extrát kíván.

Bájos kis olajfestmények porcellánon, amelyek a legelőkelőbb szalonnak is díszére válnak, pompás tányérok, amik az ebédlőt szépítik…

Aki egyszerű és tartós, pazarul díszített és ízléses asztali, kávé- és tea-készletet keres, legyen ez bármilyen nemű és eredetű, aki akármilyen áru és stílusú gyönyörű vázákat akar, bizonyára megleli ebben a nagyszerű áruraktárban mindazt, amire szíve áhítozik.”

A gondoskodó üzletember

Hüttl Tivadar a XIX. század végének jellegzetes polgári alakja volt. Az erősödő kereskedelem és nagyipar érdekeinek védelmére különböző társulásokat szervezett, jótékonysági és közművelődési intézményeket alapított. Saját magát élete végéig – szerényen – csak kereskedőnek vallotta. 1865-ben – a családi porcelánüzlet átvételekor – egyúttal belépett a Kereskedelmi Testületbe is. Termékeivel számos kiállításon vett részt, a millenniumi kiállításon érdemrendet kapott. 1872-ben beválasztották a főváros törvényhatósági bizottságába. Évtizedeken át volt a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara alelnöke, az Osztrák-Magyar Bank váltóbírálója, a Budapesti Királyi Kereskedelmi és Váltótörvényszék kereskedelmi ülnöke, számos pénzügyi és iparvállalat alapítója, később igazgatósági tagja.

Hüttl Tivadar 1896-ban egyesítette a Pesti Polgári Kereskedelmi Testületet és a Budapesti Nagykereskedők és Nagyiparosok Társulatát, és az egyesített testület elnöki székét mintegy 15 évig töltötte be.

A „Ferenc József-rend koronás arany érdemkeresztje” kitüntetést 1879-ben, a „Ferenc József-rend Lovagkeresztjét” pedig 1882-ben kapta meg. Elnyerte a spanyol Izabella-rend Lovagkeresztjét, valamint a Vaskorona-rend III. osztályának rendjelét is.

Fontosnak tartotta, hogy a testület nagy gondot fordítson jótékonysági és művelődési intézmények alapítására. Neki köszönhető a Budapesti Kereskedelmi Betegsegélyező pénztár létrehozása. A korabeli Bethlen téren kórházat alapított, annak építtetése és berendezése is az ő nevéhez fűződik. Az 1894-ben átadott kórházat Ferenc József császár is felkereste, s engedélyezte, hogy azt róla nevezzék el, továbbá anyagi támogatást is felajánlott a kórháznak. Hüttl Tivadarnak fontos szerepe volt a Budapesti Kereskedők Menházának megalapításában is.

Hüttl Tivadar népes családjával a Dorottya utca 14. szám alatti porcelánüzlet és -raktár fölött lakott. Fennmaradt családi fényképeken látható a lakás bie­dermeier berendezése, műkincsekkel „dekorálva”.  A családnak villája is volt Balatonlellén. A szecessziós jellegű nyaraló ma is megvan, külseje nagyjából változatlan. Hüttl Tivadar kétszer házasodott. Első feleségétől, Bayer Fannytól született Ernő nevű fia. Második felesége Steudemann Erzsébet („Namika”) volt. Öt gyermekük született: Tivadar, Elza, Artúr, Margit és Károly. Tivadar nevű fia sebészorvos lett, és az ő leszármazottai is az orvosi pályára léptek.

A második generáció és családi viharok

A gyáralapító felvette a cégbe testvérének, Hüttl Edének fiát, Frigyest (1869–1939), aki Magyarországon és Elbogenben is tanult. Frigyes jól értett a kereskedéshez, és érdekelte a porcelánkészítés, -festés is. Szeretett kísérletezni. 1899-ben már cégvezetője volt nagybátyja vállalkozásának, 1908-ban pedig társtag lett a cégben, amely közkereseti társasággá alakult.

Az 1900-as évek elejétől cégvezetése alatt a gyár különlegessége volt, hogy az alapanyagul szolgáló masszát kobalt-oxiddal kékesszürkére, továbbá kezdetben arany-vegyülettel, majd a későbbi kísérletek eredményeképpen már arany felhasználása nélkül is rózsaszínre festették.

Hüttl Frigyes sokféle színt próbált ki (a későbbiekben is, amikor már nem volt a Hüttl-cég vezetője), és készültek a gyárban változatos színekben kávés- és teáskészletek. A porcelánok szép, áttetsző, ragyogó felülete változatlanul kiválóan érvényesült.

Az új eljáráshoz igénybe vették Petrik Lajos szakértői segítségét, aki a Zsolnay gyárnak is dolgozott. Ezekből a termékekből aránylag kevés készült, ma is nagyon ritkán bukkannak fel a piacon. Hüttl Frigyes nagyon sokat kísérletezett, hogy a megfelelő rózsaszín árnyalatot elérje. Végül sikerült a porcelán alapmasszát – arany felhasználása nélkül – rózsaszínre színezni. Ezt a magas hőfokú porcelánfestési eljárást a Hüttl-cég „couleur rosé Hüttl” néven szabadalmaztatta, és a fenékjegyeken is alkalmazta.

Szintén Hüttl Frigyesnek köszönhető a másik korszakalkotó magyar porcelándíszítő eljárás, az ezüstzománc sikeres alkalmazásának feltalálása is (galvanoplasztikai eljárás). Ez is hosszas kísérletezés eredménye volt. Sokszor előfordult, hogy egy ezüstöt tartalmazó zománcból magas hőfokon az ezüst kiolvadt.

Végül sikerült egy olyan fém­alapot előállítania, amelyik az égetés közben az alapanyaggal jól egybeforrt, és a porcelánnak ezüst színt kölcsönzött. Ezt az eljárást szintén szabadalmaztatta a Hüttl-cég.

A Hüttl gyár igazi virágkora az első világháborúig tartott, bár a későbbi évtizedekben is készültek remekmívű porcelánok. A cseh kaolin drágulása miatt rosszabb minőségű alapanyagot használtak. Az ebből készült edények a korábbi 3% helyett már 6%-kal zsugorodtak az égetésnél, és nem voltak annyira simák, áttetszőek, mint a régi masszából készült tárgyak.

Hüttl Tivadar 1910-es halála után özvegye, Steudemann Erzsébet és gyermekei beleegyezésével Frigyes vezette tovább a céget. Frigyes 1907-ben vette feleségül a nála 18 évvel fiatalabb unokahúgát, Hüttl Margitot (1887–1925), Tivadar nagybátyja leányát. 1918-ban Tivadar fiának, Artúrnak – aki már korábban is a cégben dolgozott – szintén bejegyezték cégvezetői jogosultságát a porcelánüzletbe. Sajnos 1927-ben családi viszály jött létre Frigyes, valamint Tivadar özvegye és gyermekei között. Pereskedésre is sor került, amelynek eredményeképpen megszüntették Frigyes cégbirtokosi jogosultságát, és özvegy Hüttl Tivadarné lett egyedüli birtokosa az Artúrral mint cégvezetővel együtt betéti társasággá alakult cégnek. A gyár és az üzlet neve változatlanul „HÜTTL TIVADAR” maradt. Az özvegy 1937-ben meghalt, ettől kezdve Artúr egyedül vezette a céget.

Háború és államosítás

1945-ben a bombázások miatt a Hüttl Porcelángyár üzlete és raktára is szinte teljesen megsemmisült. Artúr a Veres Pálné utca 8. szám alatti ház kapualjában nyitott egy kis üzletet, ott árulta a raktárból kimentett porcelánokat. Lakása ekkortól a gyár területén volt, mivel otthonát is megsemmisítették a bombák.

1951-ben Hüttl Tivadar Porcelángyárát államosították. 1953. június 1-én Artúrt levélben értesítették, hogy boltjának árukészletét és berendezéseit köteles felajánlani a Vas- és Edénybolt Vállalatnak.

Kereskedői igazolványát is bevonták – csak arra kapott engedélyt, hogy a gyár területén álló munkáslakások egyikében élhessen tovább, ahol egyébként már 1945 óta lakott. Itt élt 1969-ben bekövetkezett haláláig. Az Óbudai temetőben nyugszik közös sírban Graepel Ella nevű unokahúgával és annak férjével, id. Trócsányi Lászlóval.

Hüttl Frigyes – miután bírósági ítélet folytán ki kellett lépnie a Hüttl-cégből – 1927. október 16-án betársult Bán Ignác és Mihalik Géza 1913-ban alapított „üveg- és porcellán árukkal kereskedő” üzletébe, amely a Vörösmarty tér 1. szám alatt működött. Ettől fogva ennek a cégnek a neve „HÜTTL, BÁN ÉS MIHALIK”-ra változott. Ilyen jelzésű porcelánokkal is találkozhatunk (ritkábban, mint a Hüttl Tivadar-jelzésűekkel). Hüttl Frigyes 1939-ben meghalt; egyedüli örököse lánya, Hüttl Margit (később dr. Móra Mihályné) volt, akit apja helyett jegyeztek be társtagnak a cégbe. Budapest ostromakor a Vörösmarty téri Haas-palota – ahol Hüttl Frigyes üzlete is volt – bombatalálatot kapott, még a pincében lévő raktárban is elégett a porcelánok nagy része. 1947-ben Hüttl Margit régi cégtársával, Mihalikkal új üzletet nyitott a Mária Valéria u. 5. szám alatt (ma Apáczai Csere János utca), és itt árulták a leégett raktárból kimentett darabokat. 1949-ben családi tanácsra felszámolták az üzletet, így a megmaradt árut meg tudták menteni az államosítástól. 1952. augusztus 16-án az V. ker. Tanács Végrehajtó Bizottsága igazolást adott ki arról, hogy „dr. Móra Mihályné, szül. Hüttl Margit üveg- és porcelánáru kereskedés iparának megszüntetését bejelentette és iparigazolványát beszolgáltatta”. Hüttl Margit lányai és unokái gondosan megőrizték és gondozzák a porcelángyáros ük- és dédszülők emlékét, hagyatékát, akárcsak a gyáralapító Hüttl Tivadar hasonló nevű orvos fiának leszármazottai.

A szocialista vállalat

Az 1951-es államosítás után Hüttl Tivadar egykori porcelángyára először a Fővárosi Porcelánedénygyár nevet kapta. A gyártelep helyrajzi száma ekkor már 18820, Filatori dűlő volt. 1957-től a Fővárosi Művészi Kézműves Vállalat Aquincumi Porcelán­üzeme néven működött tovább, jelentős profilváltással. Eleinte felhasználták a régi, Hüttl-féle gipsz öntőformákat is, de az állami tulajdonba került gyárban a termékpaletta és egyúttal a célközönség is megváltozott. Étkészleteket már nem gyártottak, legfeljebb néhány kávéskészletet.

Főleg kisplasztikákat állítottak elő a kor „modern szellemének” jegyében, kis szériában. Ez volt a „nipp-korszak” növényekkel, állatokkal, mesefigurákkal, emléktárgyakkal, aktokkal.

A 9 részlegből álló gyárat 1969-ig Mászlay Gyula, majd Gombkötő Irén vezette. A gyárnak tanműhelye is volt az Üllői úton, sokan itt szereztek szakmunkás bizonyítványt. A porcelángyárhoz tartozott egy restaurátor műhely is a Veres Pálné utcában, amely a lakossági igények kiszolgálására jött létre.

A műhely ma is működik, az egykor az aquincumi gyárban dolgozó, ma már neves festő- és keramikusművész, Vaja László a tulajdonosa. Híres iparművészek is dolgoztak a gyárnak, például Brinzik László, Demjén Imre, Eőry Miklós, Farkas László, Fogarasi Roland, Garbera Klára, Hanzély Jenő, Káldor Aurél, Schrammel Imre, Szávoszt Katalin, Zumpfe Klára és mások. A gyár vezető tervezője 1966-tól 1993-ig Ősz Szabó Antónia volt, aki eleinte az Astra Bábegyüttes számára tervezett bábokat. Bájosan naiv porcelán figuráin máz alatti fémsós színezést alkalmazott. Ezek az ún. „aquazur” technikával készült, kék vagy barna színárnyalatú alkotások nagyon kedveltek voltak az Aquincum Porcelángyár működése alatt. A porcelánok jelzésére, „fenékjegyként” a Hüttl Tivadar cégjelzései közül átvett, kiterjesztett szárnyú római légiós sast használták „BUDAPEST, AQUINCUM” felirattal. A gyár dolgozóinak létszáma a kezdeti 20–30 főről az 1970-es, 1980-as évekre 100–120 főre növekedett.

Nagyon sokan jártak dolgozni Budapest vonzáskörzetéből, például Pilisvörösvárról – sokszor egész családok dolgoztak a gyárban –, de Herendről is érkeztek porcelánfestők.

Az 1980-as években vidékre (Jászkisérre, Jászapátiba) is szállítottak alapmázas porcelánokat, ahol a helybeliek bérmunkában végezték el a dekorfestést. Külföldi megrendelésekre is dolgozott a gyár, például nagyon sok akt szobrot készítettek Amerikába.

A gyártelep épületei az évek során új üzemrészekkel is bővültek. 1985-ben helyeztek üzembe egy gázégetésű kemencét. A kemence első égetéséből származó kávéscsészéken aranyozott felirat jelezte az emlékezetes eseményt. A festett porcelánok végső színeiket elektromos dekorégető kemencében nyerték el. A fejlesztések ellenére a gyár veszteségesen működött; privatizációja, majd felszámolása 1990-ben kezdődött meg. A gyártelepet és az épületeket először bérbe adták, majd értékesítették.

Az Aquincum Porcelángyár 1991. április 30-án szűnt meg. Az égető kemencéket lebontották, a gipszmintákat, öntőformákat összetörték.

Bár az épületek ma is állnak, a belső tereket teljesen átalakították. Az ott dolgozók talán nem is tudják, hogy egy nagy hírű, több mint száz éves porcelángyár falai veszik őket körül.

Hüttl Tivadar egykori gyárának emléke méltatlanul feledésbe merült. Ennek a gyárnak a történetét, a Hüttl családot, a gyártás technológiáját és a változatos színű, formájú és mintájú porcelánokat mutatja be az Óbudai Múzeum új időszaki kiállítása, amely 2019. szeptember 30-ig látogatható.

(A szerző régész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)

Hogyan kezdődött művészeti pályafutása?

Háromévesen kipingáltam a WC falát a saját festékemmel. A szüleimnek gyanús volt, miért vagyok ott egy órája, benyitottak, és látták, hogy elkapott az alkotói láz. Mivel mosolygó napocskák kerültek a falra, végül is tetszett nekik. Aztán lecsempézték.

Született óbudai?

Óbudaivá váltam. Gyerekkoromat a Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskolában töltöttem, és itt is ragadtam a III. kerületben. Jó, hogy itt mindent el tudok intézni. Középiskolába textil szakra mentem, ez az iskola megszűnt, így végül a Than Károly Ökoiskolában érettségiztem, a Lajos utcában. Akkoriban itt jártunk el a mostani műhelyem előtt, amikor a focipályára mentünk. Akkor még egy könyvesbolt lerakata működött itt.

Érettségi után szakmunkás képzőbe mentem, mert az anyukám, akivel együtt járunk misére, egyszer felnézett a templomi ablakokra, és azt mondta: Karcsi, ezek olyan szépek, menj ólomüveg festőnek! Elmentem.

A szakmunkás képzőben mindenki lógott, ahogy csak lehetett. Aludtak napközben, és rám szóltak, hogy halkabban csiszoljak. Elvégeztem a kétéves OKJ-s képzést, majd a tanárom, Silc Mariann, aki az Iparművészetin végzett, megkérdezte, hogy miért nem jelentkezem én is oda. Jelentkeztem, felvettek, elvégeztem. Tehát így lettem én az első művész a családban. Példaképem sem volt ez ügyben, nem is ismertem, nem is igazán beszéltem művésszel. A szüleim programozók, úgyhogy én mindig kilógtam a családból. De engedték, ennyit tettek hozzá: hadd művészkedjen! Meg azt, hogy Karcsi, itt egy üres falfelület, ide még várok valamit. Nálunk nem nagyon kellett dekorálni a lakást, mert ott voltam én. Mindent festményben örökítettem meg: a családi nyaralásunkat is.

Mióta van saját műhelye?

Amikor diploma elé érkeztem, mondtam édesanyámnak, hogy szeretném folytatni a munkásságomat, és lepjen meg diplomára egy műhellyel. Ez volt a második hely, amit megnéztünk, és rögtön beleszerettünk. Amint beköltöztem ide, már kopogtak is az ajtón, mert látták, hogy itt valami műhely alakul: hoztak órát, hogy cseréljem ki az elemet, leszakadt fazék fogóját, hogy rakjam vissza, és én nem mondtam, hogy iparművész volnék, most végeztem az egyetemen.

Örültem mindennek, ismerkedtem a térrel és az emberekkel. Hoztak kidőlt keresztet is, ami ledőlt a sírról, és eltörött. Mindenféle dolgot, amit aranyozni, ragasztani, homokfúvni kellett.

Gyakorlatilag mindent elvállaltam, nem is kértem érte pénzt, csak izgatott, hogyan oldhatom meg, hogy azt a fogót visszarakjam.

Mikor készült az első porcelán ékszere?

Mint ahogy minden nagy felfedezés, ez is a véletlen szüleménye. Egyszer bejött egy hölgy, aki behozott egy Zsolnay csészét, aminek le volt törve a füle, és agyon volt már ragasztgatva. Mondtam neki, hogy ezt nagyon finoman kell csiszolni, mert szétmállik. Megkérdeztem, ha szétmállik, akkor mit csináljak vele? Azt mondta, ha elenged a ragasztás, akkor dobjam ki. Elkezdtem csiszolni a kis csonkot, hogy ne vágjon, hogy tudja használni vagy nézegetni, de ahogy előre megjósoltam, eltörött a kezemben. Nagyon rosszul éreztem magam, mintha lenyúltam volna, vagy valami ilyesmi.

Nem volt szívem kidobni, így ott helyben kicsiszoltam egy kis medált belőle, átfúrtam, cipőfűzőre akasztottam, és úgy adtam át, hogy elnézést, de ez maradt meg belőle.

Nem értette a dolgot, de nagyon örült, és elment. Nem láttam egy hétig. A következő héten egy hatalmas rakomány törött porcelánnal jött be, bejelölgetve, hogy ebből és ebből ezekre vágyik. Onnantól kezdve nem lehetett kiszállni, nem is tudnék, mert minden héten valaki jön, és hoz valamit. Megérkezik egy örökös vagy egy nagymama, valaki, aki előszedte a régi családi ereklyét, vagy aki csak kapta, és eltörött.

A fentieken kívül honnan szerzi be az alapanyagot?

Jön. Jó a viszonyom a Mattyasovszky-Zsolnay család tagjaival. Nemrég járt itt a Pilvax kávéház örököse, megmutatta, hogy nézett ki a szervizkészlet.

Ez egy meisseni porcelánkészlet volt, amit a kávéház dicsőségére felturbóztak némi saját szellemi termékkel, mert hozzá volt festve még egy kis piros pötty és aranyozás.

Legalább ezer darabból állt, és mindig félretették a töröttet leltárba. Ezt örökölte meg a hölgy, akinek a dédnagyanyja volt a Pilvaxban kávéházas. Eljött, bekopogott hozzám, és mondta, hogy hallottam önről ezt, és ezeket szeretném. Főleg az unokáknak készíttetett medálokat. Volt egy törött teáskanna, amit úgy tudtam megmenteni, hogy félbevágtam, és egy hőálló üveglappal egészítettem ki. Teljesen jól működik. Most már minden bejön, hozzák hajléktalanok is, rettenetesen veszélyes arcok. Úgy csináltam meg itt a műhelyem ajtaját, hogy csak a lábakat lehet látni, úgyhogy lábról meg tudom mondani, kinek nyitom ki az ajtót résnyire és kinek nagyra. Mostanra megtanultam, azt is tudom egy ember lábáról, hogy ügynök lesz, mert az mindig ki van csutakolva, hogy úgy tűnjön, az nagyon menő.

Hogyan áll neki egy-egy darabnak?

Eléggé locsifecsi vagyok, szívesen elmondom, hogy csinálom, nem titok és nem is szégyellem. Azonnal átveszem, és mire a lépcsőről leérek, már látom a vágási pontokat. Ez olyan, mint a mátrixban, amikor azok a zöld számok mennek a fejben. Na, én ilyen metszeteket látok rögtön. Öt lépcsőfokom van, ami levezet a műhelybe. Mire leérek, már tudom a vágást.

Mostanára, amikor elmegyek egy kiállításra, múzeumba, mikor ránézek egy vázára, már csak a metszetét látom, hogyan lehetne elvágni, hogy ki lehessen menteni a festett részeket, hány ékszert lehetne kihozni belőle, hogy egy család jól járjon.

Utána lenyomozom, ami azt jelenti, hogy megnézem az alját: ha kínai jel van rajta, vagy bármilyen más, amit nem ismerek, megpróbálom azonosítani. Van a telefonomon egy fordító szótár, ami kamerával működik, rávillantok, megnézem, hogy melyik korból származik az aláírás, lefordítom a fordítóval, bedobom az internetre, vagy elugrok az iparművészeti könyvtárba. De van olyan is, amikor családi hagyatékból hozzák be a porcelánt, ilyenkor elmesélik a történetét. Ha bárki olyan hozza le, akit meg tudok szólítani, akkor kifaggatom, mert mindent tudni akarok róla. Rajzolás nélkül látom a formát, egyből, egy pillanat alatt, mintha vetítenék nekem, hogy ezt csináld, ezt csiszold. Egy ilyesmi hang megszólal, és akkor hátramegyek, és felvágom egy nagy sebességű gyémántkoronggal. Nagyon óvatosan, több irányból indulok, hogy el ne törjön. Előtte bekapcsolok egy 500 wattos reflektorlámpát, ami a legtömörebb porcelánt is átvilágítja; megnézem a hajszálrepedéseket, ezekből ki tudom számítani az útvonalakat, mert látom, melyik irányba fog elindulni a repedés, ha véletlenül nagyobb mechanikus erőnek teszem ki. Van, hogy olyan gyönyörű szecessziós íveket ad a repedés, törés, hogy meghagyom, mert élmény nézni. A vágás után választom ki, mivel lehet összekombinálni. Szeretem társítani a dolgokat, például összehozni a kínai Csing-dinasztiát egy kis repülő herendi lepkével, vagy Szász Endre hollóházi fekete-fehér grafikus világán miért ne másszon át egy kis eozin réten egy kis Rotschild-mintás bogárka. A darabkákat úgy dolgozom össze, hogy a külső szemlélő soha nem jön rá, hogy ez valójában három különböző porcelán. Ezután koronggal kicsiszolom a fazonját, az ívét.

Ha ismerem a történetét, annak a hangulatából is átemelek valamit, vagy teljesen mást, amit a minta diktál.

Ezután illesztem bele a fém foglalatba. Nagyon fontos, hogy a porcelánt és a fémet melegen kell egymásba gyúrni, hogy örökre szóljon a kapcsolatuk.

Mi mindent lehet egy tárgyról kideríteni?

Sokan nem tudják, hogy egy-egy kódszámba kódoltak mindent, a festőt meg azt is, hogy milyen korban járunk, vagy akár, hogy milyen megrendelés volt. Vannak vicces dolgok, például hogy amikor az államosítás idején nem lehetett hozzájutni bizonyos színekhez – nyilván kajához se lehetett, kenyérhez se, nemhogy porcelánfestékhez –, a Herendi kitalálta, hogy ő a világ legnagyobb mintáit megcsinálja barna színből. Akkor egy évig barnát festettek, mert csak barna festék volt. Amikor az is elfogyott, akkor purpurral megfestették, és kijöttek a manapság nagyon divatos monokróm dolgok. Jól mutatnak, és minden részletet úgy meg tudtak festeni, hogy meséljen, zenéljen az a minta.

Megosztana velünk néhány történetet, amit sikerült lenyomoznia?

Általában nem tudják az emberek azt, hogy a porcelánnak régen milyen hatalmas értéke volt. Vándorkereskedők révén lehetett hozzájutni, akik irdatlan pénzt kértek egy-egy darabért.

A vándorkereskedők miatt elég jól be lehet azonosítani, hogy az ország mely területén milyen típusú porcelánhoz lehetett hozzájutni.

A szegényebb családokban régebben mindenki egy tálból evett. Először evett a férfi, aztán körbeadták a többieknek. Úgyhogy a parasztcsaládokban nagyon megbecsülték a tálat, ami öröklődött is, presztízskérdés volt, kinek milyen porcelánja van. Amúgy logikus is, hogy ilyen pokolian drága volt, mert egy-egy tálért kiégettek egy egész erdőt, hogy a kemencét 1300 fokra fel tudják fűteni. Utána pedig költözni kellett egy másik erdőhöz.

Van tipikusan Óbudán fellelhető porcelánfajta?

Meg lehet találni mindent, de a leggyakoribb a Zsolnay piros pöttyös vonulata az 1950-es évekből, azt bárhol megtalálom. A harmadik kerület tele van ötvenes évekkel, nagyon erősen. Érdekes ez az Óbuda, nem tudom, miért lehet ez.

Elmesélné egy emlékezetes darab születését?

Egy 90 éves kedves hölgynek van egy Rippl-Rónai tervezte porcelángyűjteménye. A takarítónő rosszul fogta meg az egyik darabot, és eltörött. Maga Rippl-Rónai festette a gyönyörű vázát, kék alapon piros liliomokkal. Meseszép volt, ő az egészet nekem adta, úgyhogy utána egy évig dolgoztam neki belőle.

Min dolgozik most?

Templomablak-üvegekből készítek ékszereket – Mátyás templom, Rózsák tere. A mesterem, Gonzales Gábor, aki az egyetemen tanította az üvegművességet, hozta be hozzám ezeket a törött üvegeket. A templom restaurálásakor összesöpörték és félretették az apró kis törmelékeket. Ez negyven évig állt érintetlenül, felcímkézve, bedobozolva.

Amikor látta a mesterem, hogy boldogulok egyetem után, és megmentem a megmenthetőt, akkor egyszer csak egy nagy, széles mosollyal behozta hozzám a törmelékeket.

Hogyan inspirálódik?

Például iszom egy jó teát, most éppen egy francia ibolyateát főztem. Nem is hittem volna, hogy ilyen finom! Mindenféle teám van, az ismerőseim, akik járják a világot, hozzák a legkülönlegesebb teaféléket. Az is segít, amikor meghallok valami szép klasszikus zenét vagy valami átdolgozást.

Mi a hosszútávú terve?

Terjeszkedni, ezt csinálni. Mindenki azt mondja, külföld, de én nem. Szeretném itthon még több emberhez eljuttatni a kis törött porcelánokat.

Szeretnék egy kreatív iskolát is létrehozni. Bárki, aki szeretne, akinek van kedve, lejöhessen, és összekombinálhassa a képzőművészetet a zeneművészettel.

Ez egy szabadidős iskola lenne, ahol senki nem bukna meg. Ez a legnagyobb álmom. Egyszer megcsinálom.

Van tanítványa?

A művészvilág nem a tanításon múlik. Aki csak arra vágyik, hogy mástól tanuljon, hamar kihullik a rostán.  Mindenki önmagát fejleszti. Én azt vettem észre, hogy mindenkinek megvan a saját világa. Azt a világot kutatja, és abba a világba merül bele. Amit én csinálok, az művészet, nem mesterség, mert a mesterség kicsit kötöttebb.

Meg is tud élni belőle?

Teljesen. Az első pillanattól kezdve, ahogy lediplomáztam, de már előtte is, mindig is ebből éltem. Itt nem kell aggódni. Vannak nehezebb hónapok, de az az igazság, hogy nincs autóm, mert biciklivel járok, a BKV-bérletet egy évre előre megveszem, és le van tudva. Nincs olyan nagy vágyam, ami csődbe vihetne.

Megtűrt bolond – Friedrich Dürrenmatt nevezte így magát, aki Max Frisch, Samuel Becket és Eugene Ionesco társaságában már életében a modern irodalom klasszikusának, a II. világháború német nyelvű irodalma és Svájc irodalmi élete utolsó száz éve legnagyobb hatással bíró képviselőjének számított. Egyaránt jelen volt nyomtatásban és színpadon, ami népszerűségét csak fokozta.

Szatirikus drámái minden időben kiváló szereplehetőséget szolgáltatnak a színészeknek, társadalmi változásokat ábrázoló szellemes dialógusai nem vesztik fényüket mai ellentmondásos korunkban sem.

Történelmietlen történelmi komédiája, A nagy Romulus hozzá illő történelmi környezetben, Aquincum romjai között került színre 2019 nyarán.

A negyvenes évek végétől az írót egyre inkább foglalkoztatják a társadalmi ellentmondások, az elidegenedés, az egyén és a közérdek kibékíthetetlen ellentéte, az állam túlzott elbürokratizálódása, az irracionalitáson alapuló modern világ, az ideológiák fölé emelkedés lehetetlenségének saját maga által kialakított nézőpontja és nem utolsósorban a gondolatai hátterében álló mély humanizmus. Ennek jegyében jön létre a történelmi korok változásáról szóló első igazi dürrenmatti játék, a szatirikus ábrázolásmód szatírája.

A 29 éves író 1950-ben írt színdarabjában az utolsó római császárt, Romulus Augustust választja hőséül, aki tudatosan számolja fel római világbirodalmát. Rájön ugyanis, hogy a világhatalomhoz csontvázakon keresztül vezetett az út.

Tettéért senkinek sem tartozik elszámolással. A császár bölcsen együgyűnek tetteti magát. Hóna alá véve saját szobrát – itt Odoaker nevezetű jól tojó tyúkját – várja a hódítókat. A meglepetés annál nagyobb, amikor Odoaker, bár nadrágot visel, mint minden germán, elárulja, ő is szenvedélyes tyúktenyésztő. Romulusnak nem kell többé a kényelmetlen uralkodással törődnie, a beszélgetés privát szférába terelődik.

A komédiát, ami voltaképpen tragédia, Dürrenmatt egyszerű, mégis nagyszerű fokozással éri el, amit a Romulus császárt alakító Kerekes József találóan ábrázol. A darab elején a néző nem szimpatizál a császárral. „Rómának szégyenletes császára van”. Majd később a nép és az udvar követeli, hogy „Romulust le kell mondatni”. Amikor azonban Romulus törvényt ül a világ fölött – és néhány mondatával többet uralkodik, mint a megelőző húsz évben összesen –, humánus, vicces, természetes nyilatkozatában megmutatkozik emberi nagysága. Az író szavaival élve: „Határozottan fogalmaz, tulajdonképpen egy veszélyes keményfiú, aki a legyőzöttnek kijáró halálra spekulál, hogy pontot tegyen a világ és egyéni tragédiájára. A világot megregulázni kívánó csörgősipkás valódi tragédiája azonban éppen abban áll, hogy legyőzője meghagyja életét, nyugdíjba küldi, ő pedig lelki nagyságában ennek okát még meg is érti.” Kerekes József játéka telitalálat.

A kicsi és meredek lépcsőkkel épített színpad szinte karnyújtásnyira hozza a színészeket a nézőkhöz. Jó rendezési lehetőség a néző bevonására, itt-ott cinkos szemkontaktusra, ami szerencsére nem lépte át az ízléses határt. Erre nem is lett volna szükség, hiszen Dürrenmatt éppen elég groteszk és ironikus, nem szorul interaktív támogatásra.

Feltehetőleg a darab groteszk jellegét kívánta alátámasztani a rendező és a jelmeztervező a színészek tógát helyettesítő fürdőköpenybe bújtatásával: kinek mije volt, azt öltötte magára.

Ötletes, vagy inkább pénzszűkét szimbolizáló megoldás, akárcsak a kellékek minimalista alkalmazása, a boros kupát, poharat helyettesítő pantomimszerű jelbeszéd. Kár volt megfeledkezni Romulus fején a dürrenmatti arany babérkoszorúról, amelynek két utolsó levélkéjével fizette ki az uralkodó 60 éven át szolgáló két öreg kamarását. Nemcsak azért, mert jellemzően római imperátori, hanem mert e kifizetés egyben a tönkrement császári impérium utolsó pénzügyi tranzakciója is.

„Az igazi szabadság nem más, mint annak belátása, hogy nem vagyunk szabadok”

Dürrenmattal, aki író, drámaíró, képzőművész is volt, személyesen is megismerkedhetett e sorok írója. A találkozás röviddel a művész halála előtt történt. „A legdöntőbb benyomásokat ifjúkorodban szerzed, mint például én azt a hidegrázós rettenetet, amit a piaci zöldséges váltott ki belőlem, aki kézfej nélküli karjával hántotta le a salátafej fáradt leveleit” – emlékezett. A kis Fritz – mint ezt nagyobbacska korában gyakran elmesélték neki – késve jött a világra, és ez az érzés egész életére kihatott, mindig késésben levőnek érezte magát.  A külvilág késve történő észlelése, a szokatlan benyomások korán hozzájárultak egyéni groteszk világának kialakulásához, a kriplik, az élet törvényeiből, szokásos rendjéből kitáncolók, valamilyen szempontból sérültek világához való vonzódásához. A háborúra, morális kérdésekre tett reflexiói ezért sem lettek patetikusak, tragikusak, inkább tragikomikusak, sőt groteszkek. Az 1950-es, 1960-as évek közötti munkáiban Dürrenmatt egyenesen a modern tragikomédia megteremtőjévé lett.

Világos volt számára, hogy utópia nem létezik, ezért nem is akarta becsapni a nézőt, nem kívánt hamis vágyakozást ébreszteni benne a tökéletes után.

Többek között – lehet, hogy elsősorban – Bertolt Brecht színházi teóriája volt rá hatással, darabjai azonban nem szállítottak ideológiai üzeneteket, mint például Brecht kommunista plaidoyerje (védőbeszéde) a Háromgarasos regényben / Koldusoperában.

Személyes találkozásunkkor mesélt nagyapjáról, aki konzervatív politikus volt – Dürrenmatt tőle örökölte humorérzékét. Édesapja protestáns lelkész volt. Tulajdonképp gondtalan gyermekkora lehetett volna, ő mégis többnyire kaotikus szenvedésnek tartotta ezt az időszakot. Korán megnyilatkozott grafikusi, festői tehetsége. Unszolására szülei megígérték, hogy érettségi után ezen a pályán tanulhat tovább, érettségi után mégis kinevették képeit. Filozófiai, német irodalmi tanulmányait nem fejezte be. Érdeklődött a görög és római tragédiák iránt, Wedekind, Kafka, Schopenhauer, Karl Kraus munkásságából tanult. Egy időben színikritikákat írt, hogy megélhetését finanszírozza. Kabarék, kisregények, első sikerek következtek (A bíró és a hóhér, A gyanú), amelyeken családja még mindig megütközött. Pedig drámai feszültségű kisregényeiben, a számára korábban ismeretlen krimi regény műfajában Chesterton és Graham Green irodalmi nagyságával vetekedett. Mesteri kézzel bonyolítja a cselekmény szálait, és kivételes művészetével irodalmi rangra emeli a bűnügyi történeteket (Az ígéret). Az 1950-es évektől már jelentős prózai munkák jelennek meg keze alatt: A baleset, A vak című teológiai dráma, amely Kafka-szerű szorongó valóságképét tükrözi.

Saját maga „orientáció nélküli, keserves éveknek” nevezte fiatal éveit. A színházban akart jelen lenni, és színésznőt akart feleségül venni. Családalapítási szándékát alátámasztandó így írt: „Egy férfinak súlyt kell cipelnie, irányítania kell a kocsit, amit vezetni akar”. Orientációnélküliségét az irodalom és a festészet szintézisében, leginkább a színházban remélte feloldani. „Az irodalom – mondta – nem nyújthat vigaszt. Az irodalomnak csak nyugtalanítani szabad. Nem adhatok többet, mint amit adok.”

“Ha lenne tarsolyomban vigasz, átadnám. Tehát: maga a termék az én vigaszom, aktív cselekvésem, kifejeződni akarásom, a vigasztalatlanság megfogalmazása az én vigaszom.”

Dürrenmatt érvelésben, meditálásban, drámai­-dramaturgiai gondolkodásban kifejeződő féktelen kedve, ami ellentétekben, gyakran ellentmondásokban és metaforákban nyilvánult meg, az elbeszélő próza hallatlan összefonódását, egy rendszer nélküli rendszert, szinte labirintust teremtett, ami átszövi műveit. Az írói munkáról azt tartotta, hogy „Az írás mindig gondolkodást, az író saját magán történő munkálkodását jelent.” Moralista volt, nincs olyan műve, ami ne lenne kihívás a moralista számára. A színházról viszont azt tartotta, hogy „csak annyiban morális intézmény, amennyiben a néző azzá teszi.” (Roland Links)

Büszke volt rá, hogy néhány színpadi művét a vasfüggönynek ezen az oldalán is megismerhették a nézők. A Bibliából ismert Nebucodonozor király történetét (Angyal szállt le Babilonban) mulatságos mozzanatokkal körítve a korszak feszültségeinek ábrázolására használta fel. Gondolatébresztések címmel megjelent filozófiai (pénzről, szellemről, politikáról, filozófiáról, irodalomról és művészetről, háborúról és békéről szóló) jegyzeteiben is sokat foglalkozott a pénz szerepével. Az öreg hölgy látogatása című fordulatos cselekményű, tragikomikus drámájában rámutat, hogy a pénz minden értéket és erkölcsöt megváltoztat. A világ ringyót csinált a milliárdossá lett Claire Zachanassianból, ezt megbosszulandó az Old Lady (szlengben az Angol Nemzeti Bank neve) pénzével és egykori megbecstelenítője halálának követelésével bordélyházat csinál a világból. Realisztikus környezet, abszurd ötlet. Güllen városka (a név jelentése trágya) szürke világából egyszerre csak csillogó-villogó technikai fogyasztó lesz. Az ár megéri a gyilkosságot. Dürrenmatt így jellemezte öreg hölgyét:

„Van humorérzéke, és van benne valami különös grácia, egyfajta gonosz charme, tudja, hogy az emberek megvásárolhatók. Gonosz darab, ezért a lehető leghumánusabban kell játszani.”

“Gyásszal és düh nélkül, humorral, mert semmi sem tenne nagyobb kárt e komédiában, mint a szörnyű komolyság.” (Talán még emlékeznek a nézők Sulyok Mária felejthetetlen alakítására, akárcsak az 1965. évi filmváltozatra Ingrid Bergmannal és Anthony Quinn-nel.)

A dürrenmatti tragikomédia csúcsa A fizikusok őrült komédiájának hátborzongató groteszksége. Dürrenmatt világa tág, mégis áttekinthető. A morbid vonások, keserűség, látszólagos cinizmus hátterében mindig ott van a humánum. Ez esetben az emberiségért való aggódás az esetleges atomkatasztrófa miatt – ez Dürrenmatt reakciója a hidegháború aktualitására.

Töprengő, kétségbevonó, magát üldözöttnek érző, kiismerhetetlen ember volt. Jól mutat rá erre Dürrenmatt – egy szerelmi vallomás címen készült életrajzi filmje, mely emléket állít első feleségének is. Lotti 40 éven át volt támasz számára. A filmet egy időben találóan Dürrenmatt a labirintusban címmel játszották a mozik. Második felesége, a német színésznő, Charlotte Kerr segített Dürrenmatt műveinek sajtó alá rendezésében. 1990-ben, röviddel halála előtt hangzott el az író szájából: „Az íróasztalomon rendet tettem.” Szívelégtelenségben hunyt el.

Dürrenmatt életének utolsó tíz évében íróként már nem tudta újra elérni fénykora csúcsait. Leginkább grafikával, festéssel foglalkozott és számtalan irodalmi díj átvételével. Irodalmi Nobel-díjat nem kapott, bár többször is várományosa lett. A Schiller-díj átvételekor így szólt: „A forradalmárok hittétele, hogy az ember képes megváltoztatni a világot, csak jelszó, politikai robbanóötlet, az éhezők szürke hadseregének reménye. A rész nem olvad többé az egészbe. Az egyén számára nem marad más, mint a tehetetlenség érzése, hogy figyelmen kívül hagyják, hogy le kell buknia a felszín alá, ha nem akar végleg elmerülni.”

„Az igazi szabadság nem más, mint annak belátása, hogy nem vagyunk szabadok” – Dürrenmattot gyakran nevezték bolondnak, enfant terrible-nek, aki jobbra is ütött és balra is kritizált, maró gúnnyal bírálta a svájci társadalmat is; halála előtt börtönnek nevezte hazáját, ahol „minden fogoly egyben a maga börtönőre is.” Milyen gondolatok húzódtak meg ennek hátterében? Leginkább a Brecht hatása alatt született Színházi problémákban olvasható.

„Közös a bűnünk, inkább szerencsétlenek vagyunk, mint bűnözők. A komédia illik hozzánk. Világunk úgy tűnik át a groteszkbe, mint ahogy megérett az atombombához. Az apokaliptikus vízió lett groteszkül reális.”

Tíz évvel Dürrenmatt halála után Charlotte Kerr megnyitotta a Dürrenmatt Centrumot Neuchatelben, mely azonban az írónak elsősorban képzőművészként állít emléket.

Akarata ellenére festő

„Nem vagyok festő, úgy festek, mint egy gyermek, csak nem úgy gondolkodom, mint a gyermek. Festek és írok ugyanazon ok miatt – mert gondolkodom.” Ez volt Friedrich Dürrenmatt személyes magyarázata, amikor a hivatása és kedvenc időtöltése, passziója közötti összefüggésekről faggatták. A világhírű író és dramaturg hírnevét prózájának és színdarabjainak köszönhette. Ugyanakkor ifjúkorától kezdve érdekelte őt a rajzok, festmények formájában történő önkifejeződés gondolata is. Hogy fogalmazott ő maga? „Író vagyok és dramaturg, de mindig is szenvedélyesen szerettem rajzolni és festeni. Szakmám az írás, szenvedélyem a festés. E két kifejeződési forma kéz a kézben együtt jár.” Műveit soha nem állította ki, mert nem akarta, hogy későbbi magyarázók bármilyen kitalált kategóriába beszorítsák. Néhányan avantgardnak tartották, ezt is elutasította, sok témáját egészen az abszurdumig elidegenítette. Özvegyének, Charlotte Kerr német színésznőnek tíz hosszú esztendejébe telt, míg sikerült meggyőznie a nyilvánosságot férje képzőművészi életművének értékéről.

A Dürrenmatt Központ

Keskeny, kanyargós utacska vezet a Neuenburg-tó partjáról a hasonló nevű svájci kisváros fölötti hegyre, rálátással magára a városra és az azt körülölelő Alpokra, míg láthatóvá válik a Mario Botta svájci építész tervezte modern, teraszos épület, a Centre Dürrenmatt Neuchatel. A múzeum magába foglalja Friedrich Dürrenmatt egykori lakóházát, irodáját is.

Az egyik épületszinten karikatúrák, rajzok, festmények, pasztellek láthatóak. Közöttük túlnyomó a karikatúrák és tusrajzok száma, a bibliai és mitológiai ihletésű témák egyéni interpretációban.

A másik szinten az írott életműből vett részletek, idézetek, kéziratok, regények, novellák, színdarabok láthatók ezek képi világára történő utalásokkal. Gazdag képes anyag, életrajz, videó- és filmrészletek egészítik ki mindezt Dürrenmatt életéből és műveiből. Szembeötlő, hogy a kiállított képek és festmények nincsenek bekeretezve. Hogy miért? A rendező utókor adja meg dürrenmatti filozófiára hivatkozva a magyarázatot: azért, mert nem önálló művek, csupán az író-festő gondolatainak metaforái. A gondolatok tárgyiasított formába transzponált objektumai, és mert alkotójuk valójában saját akarata ellenére lett festő.

Dürrenmatt kivételes talentummal megáldott autodidakta volt. Nézzük, hogyan kommentálta, magyarázta ő maga képei létrejöttét Személyes megjegyzések képeimhez, rajzaimhoz címmel 1978-ban született írásában. „Rajzaim nem melléktermékei irodalmi munkásságomnak, hanem rajzolt vagy festett harcmezői írói csatáimnak, élményeimnek, kísérleteimnek és vereségeimnek…

“Mindig is szerettem rajzolni, nem kompozíciókban gondolkodó, de dramaturgiát megelevenítő rajzoló vagyok. Nem a kép esztétikája, szépsége izgat, hanem a benne rejlő lehetőség.”

Mondok egy példát: Michelangelo Dávidja egy 5 és fél méter magas kolosszus, míg Góliát magassága a Biblia magyarázata szerint is csupán 2,9 méter. De nem a mérete miatt, hanem azért lett nevezetes a Dávid-szobor, mert Michelangelo abban a pillanatban kapta el szereplője mozdulatát, amikor Dávid észreveszi Góliátot. Ezt nevezzük dramaturgiai gondolkodásnak a plasztikában. Hogy elevenítem, örökítem meg ma például a keresztre feszítést? A kereszt idővel szimbólummá vált, illetve a hölgyek mellét díszítő ékszerré is, ugyanakkor annak a skandalumnak, tragédiának a tárgya is, amire anno a Biblia szerint felhasználták, vagyis mártíriumot kiváltó rettenetes kínzóeszköz. Persze nem a borzalom felidézése, valamiféle rettenet iránti vonzalom miatt festettem ilyen tematikájú képeket. Sokan haltak hasonló halált, mint a názáreti Jézus. Az emberre nézve még borzasztóbb ez a halál, mint Isten esetében, hiszen ő már feltámadt. Ma már nem annyira a kereszthalál, sokkal inkább maga a feltámadás az abszurdum a kereszténység számára. Az én Feltámadásomat (1978) is így kell értelmezni. Nem fénylő, boldog Istenről van szó, de egy szemtanúk nélkül, egyedül maradt múmiáról.”

„Más a helyzet az angyallal. 1952-t írtunk, amikor már író, de pénzt alig kereső szegény író voltam. Szerettem volna egy házat venni Neuenburgban, de ki adott volna kölcsönt magamfajta tőkével nem rendelkező írónak? Rajzoltam hát két karikatúrát (Die Astronomen, Ertrunkenes Liebespaar), és mivel rendszeresen éjszaka dolgoztam, egyszer csak meglátogatott egy denevér. Aztán a denevér rendszeresítette éjszakai látogatásait. Mathildének neveztem el. Arra gondoltam, mekkora élményt jelentene gyerekeimnek, ha megláthatnák. Megfogtam hát Mathildét, és bemutattam nekik, mint egy éjszakai angyalt. De Mathilde megsértődhetett, mert többé nem mutatkozott.

Az angyal motívum viszont azóta is foglalkoztat, nem hagy nyugton. Az pedig Mathilde személyes bosszúja lehet, hogy bár időközben számtalan emberangyalt festettem, mind karikatúra lett.

Magával ragadott humorom, ami úgy gondolom, mindenhol, mindenben jelen van. Az angyalok valójában félelmetesek, mint Dürer Apokalypszisében!”

Dürrenmatt íróasztalán egymás mellett hevert az írógép és a papír ceruzákkal, ecsetekkel, festékkel. „Személy szerint a festést részesítem előnyben. Kikapcsolódást jelent írás közben. Így könnyedén, szinte szórakozásképpen keletkezett Minotaurus sorozatom. Mindig kora reggel dolgoztam rajta egy hosszú, átkínlódott, írással töltött éjszaka után. Első Önarcképem is kora reggel jött létre, mégpedig úgy, hogy a borotválkozó tükörben önmagamra meredten rajzoltam. Több portrét is készítettem, például feleségemről is, ami pillanatok alatt, egy ülésben született a Cote d’Azurön. Éppen nagyon boldogok voltunk, nejem észre sem vette, hogy beszélgetés közben megörökítettem. De megrajzoltam ismerőseimet, a kedvenc éttermi szakácsunkat is, sőt emlékezetből is festettem portrét. Említettem, hogy dramaturgiailag, és nem blaszfémikusan dolgozom, így volt ez a pápa személyével kapcsolatos képeim esetében is. Nem abszurd, hogy valaki Isten földi helytartójának nevezi magát? Emlékszem Hochhuth Helytartójára, amikor is az írót valaki megkérdezte, nem szégyelli-e, hogy a keresztények millióit megsértette a pápa személyének kritikájával, olyanokat, akiknek a szemében a pápa szent. Meg kellett volna kérdezni a másik oldalt is, hogy vajon ő nem szégyelli-e a benne kételkedők megbántását? Én személy szerint nem vagyok hívő.  Szerintem annak a kereszténységnek, amelyik nem érti meg ezt az abszurdumot, annak nincs is létjogosultsága. A teológia szerint a pápa szimbólum, a hit szimbóluma, és mint olyan, az igazság megtestesítője. Aki ezt vallja, vitatkozik a hitetlenekkel. Vannak vallásos és politikus pápák, a viták pedig erről állandósulnak. Igazság áll szemben igazsággal, míg csak az utolsó pápa hatalmának mamutján az emberiség jégkorszakának sötétjébe vágtatva el nem tűnik.” (Az utolsó pápa)

Rajzoló dilettáns

Kiindulva Dürrenmatt gondolkodásából, hogy is áll a dolog például torony témájú rajzaival? A művészt dramaturgiailag az érdekli, milyen magas lehetett a torony? Bábel tornyát gyakran ábrázolták festők, így Dürrenmatt is bizonyára elgondolkodott Brueghel Babel tornyán. Számára a torony mégis kicsi maradt. Rajzain a torony hátterében még a föld kereksége is jól látható. Hogy még a hóhér is színre lép? Dürrenmatt szerint ez csak természetes. Sok elemzőjének az a véleménye, hogy hatott rá Schopenhauer filozófiája, mely szerint az egyes ember élete olyan, mint a hullám: feltornyosodik, majd elcsitul, de helyébe már jön is a másik. A festő Dürrenmatt dramaturgiai gondolkodása minden műfajban a képi végső forma megtalálását célozza.

Dürrenmatt csak magától tanult rajzolni. Anna Keel festőismerőse volt az egyetlen személy, akitől megkérdezte, mi fán terem az olajfestés? „Vegyél petróleumot!” – hangzott a válasz.

Az író, festő ember tudatalattijában is mindenben és mindig keres valami ideológiát, állapítja meg Dürrenmatt a maga példájából. ­Ő azonban mindig elutasította az általánost, a közös nevezőt. Úgy látta, hogy emiatt az emberek sokszor inkább nem vették komolyan, csak hogy ne kelljen vele együtt gondolkodniuk, magukat az ő dramaturgiai gondolkodásmódjába kényszeríteniük. „Tudatosan vagyok egyedül utas. Az asszociációim, melyekből képeim táplálkoznak, személyes gondolkodás-­kalandjaim szüleményei. Én magamnak festek! Nem érdekel, hogy esztétikus képek szülessenek ecsetemből. Épp úgy nem érdekel, mint ahogy az esztétikus színház-csinálás sem motivál. Rajzoló dilettánsnak vallom magam. Különben sem lennék főállású festő, hisz időm zömében halvány fogalmam sem lenne, mit fessek. Írásban sem a problémából indulok ki, hanem egy helyzet képeiből. Így látom a világot!”

Ruth Dürrenmatt portré

„Soha nem akartam Dürrenmatt lenni!” – sóhajtja a halhatatlan dráma- és krimiíró, a Friedrich Dürrenmatt legfiatalabb gyermekeként (1951) született éltes hölgy. Pedig Ruth Dürrenmatt le sem tagadhatná atyját, hiszen arcra, alakra szakasztott mása. Kibékíthetetlen ellentétek, félelemtől beárnyékolt szeretet, meg nem értés, évtizedekre szóló, honvágyat nélkülöző emigráció, majd megbocsátó hazatérés lettek az idős hölgy életének állomásai, mígnem ő lett atyjának igazi Öreg hölgye. Hasonlóság? Óh, igen! Ruth Dürrenmatt rajzol, fest, ír, sőt komponál és énekel is.

Friedrich papa kedvenc Ruthlija majd fél évszázad után tért meg önként választott floridai száműzetéséből Mario Botta sztárépítész időközben Dürrenmatt-tisztelők zarándokhelyévé vált Dürrenmatt központjába, abba az épületbe, amely gyerekkorának színhelye volt. „Frau Dürrenmatt vagyok” – nyújtja kezét határozott mozdulattal a látogatónak, miközben ő maga is műterem- és galériatulajdonos, ugyanakkor atyja teljes irodalmi munkásságának örököse – bár ezt egyetlen személyes atyai ajánlás sem erősíti meg.

A Centrumban létesített Dürrenmatt Szalonban gyakran fogad Ruth asszony vendégeket, bemutatja legújabb, kamarazenekarra komponált szerzeményeit, felolvas Claire Zachanassian történetéből,

mesél saját festői univerzumáról, amelynek első nagyobb bemutatkozása egy 2018. évi kiállítás keretében történt. Itt lehetett megismerkedni vegyes technikával készült képeivel, színes akvarelljeivel, utazásai alkalmával gyűjtött és levelezőlapokra skiccelt benyomásaival, természet adta és saját álomvilága szülte emberi, állati lényeket ábrázoló tarka-barka mondanivalóival. Friedrich papa festő- és rajzművészetéhez mindig is a legkisebb gyermek állt a három közül (a két idősebb Peter, 1947 és Barbara, 1949) a legközelebb. Ruth élénken emlékszik, hogy mialatt papája gyerekeknek szóló illusztrációkat vetett papírra, a három testvér a kísérő történet kitalálásának feladatát kapta. Ruth egyébként az összegyűjtött képtörténeteket 2013-ban könyv formában is megjelentette. A bemutatót saját kompozíciója kísérte. Előfordult, hogy a képesített operaénekesnő hirtelen feledve teste volumenét és ezáltal évek óta korlátozott mozgását, dalra fakadt, majd egyszer csak táncra perdült, és önfeledten ide-oda repkedett publikuma előtt. Saját bevallása szerint Ruth nem volt könnyen kezelhető kisgyerek. Nem tanult, feltűnősködött, izgága volt, és csak Friedrich papa kitalált meséi tudták megnyugtatni. Imádta, amikor ölében ülhetett, szinte átszellemülten hallgatta elbeszéléseit. Eljött azonban az idő, amikor atyja úgy látta, most már Ruth is elszórakoztathatja saját magát. A kislány azonban, aki nagyon kívánta apja szeretetét, nem akart, mi több, nem is tudott saját maga olvasni. Beütött a dráma! Ruth legasthéniában szenvedett, mint kiderült, fejlődési szintje, intelligenciája messze nem érte el életkorát, így különleges iskolába kellett járnia. Dürrenmatt nem tudott mit kezdeni gyermeke fogyatékaival, meg sem értette azokat. „Gyermek- és fiatalkoromban apám nem volt büszke rám, ezt nagyon is éreztem” – emlékszik vissza.

Dürrenmatt – lánya emlékei szerint – igazi pátriárka volt. Szívesen ült családja körében, feleségét, Lottit szinte kisajátította, ő volt szeme és füle, első olvasója.

Az amúgy is kételyekkel teli, magabiztosság hiányától szenvedő, jó ideig egzisztenciális félelmektől gyötört író Lotti véleménye nélkül egyetlen Dürrenmatt-művet sem adott át a kiadónak.

„Még a lélegzéshez is szüksége volt apának anyára!” Amikor Dürrenmatt festett vagy írt, a gyerekek civakodhattak, viháncolhattak, meg sem hallotta őket. Amikor azonban egy munkáját már sokadszor írta át, vagy éppen javította, teljes szilenciumnak kellett lennie. „Apa mindeközben egy olyan saját univerzumot épített fel, amelyben nekünk, gyerekeknek nem jutott hely.”

Játék a művészettel

„Emlékszem, amikor esős idő volt, apám, aki örökmozgó, állandóan cselekvő ember volt, leült festeni vagy rajzolni. A cselekvés volt számára a természetes állapot. Ilyenkor mi gyerekek megkértük erre-arra: “Papi, meg tudnád ezt vagy azt rajzolni vagy festeni?”

“Jöttünk különféle történetekkel, festett fantáziánkkal, ő pedig megvalósította ötleteinket, kívánságainkat. Így játszottunk a művészettel.”

“Tiszteltem és csodáltam őt, hogy fejből minden ötletünket papírra tudta vetni. Majd történeteket is mesélt a képek mellé. Emlékszem, egyszer festett nekem egy minotauruszt, de én is festettem egy másikat, és azt még szebbnek láttam. Megkezdődött a versengés: Az én minotauruszom szebb, mint a tiéd! Ő pedig vette a lapot és a játékos versengést. Ahogy csodáltam őt, az engem is inspirált.”

Apám a kép és szöveg között

„Írás közben is megfigyeltem apámat. Két újjal írt az írógépen, néha egy magnót is járatott, amire rámondta a szöveget, vagy visszahallgatta azt. Láttam, ahogy szó-kövekből épít fel egész világokat. Sokszor nem értettem, mit mond, olyankor féltem, gonosz ördögnek, vagy inkább talán istennek tartottam?! Nem is tudom. Nem gondolom, hogy könnyen írt. Konkrétan emlékszem a Der Richter und sein Henker című elbeszélő krimijére, a jog és jogtalanság kérdését elemezte, boncolgatta benne.

Akkor tanultam meg, hogy a világban nincs igazság. A jog és az igazság két különböző dolog. Sokkal szívesebben kommunikáltam vele a festészetben, itt közelebb tudtam hozzá férkőzni.

Nem tudott nekem irányt mutatni, reményt adni, de talán nem is feladata ez egy írónak. Shakespeare sem adott irányvonalakat. Nagyon sok könyvet olvasott, kíváncsi volt mások munkájára, véleményére. De megteremtette saját világát, ami XXI. századi világunkra is érvényes. Miért olyan a világ, amilyen? Szerette ezt a kérdést elemezni. A festészetben azonban kötetlenebbnek, szabadabbnak tűnt. Ezért is mondta néha: “Valójában festőnek kellett volna születnem.” Így engem is megkérdezett a későbbiekben: Festegetsz még, festegetsz? Mintha attól tartott volna, hogy festés iránti vonzalmam csak időleges, hogy nem fogom megtartani. Persze ennek az is oka volt, hogy én magam is nagyon szófukar voltam és vagyok most is a művészettel kapcsolatos megítélésemről szóló információkkal. Ha megkérdezné, mi az oka? Talán az, hogy magamat egészen másnak tartom, mint őt festőként. Ha mégis őszinte akarok lenni, meg kell vallanom, ő volt a nagyobb, sokkal többet tudott, mint én… Talán neki is egyszerűbb volt nem szavakkal, de formákkal, színekkel festeni, nem magyarázkodni, amit aztán politikusan, filozofikusan, mindenesetre nagyon egzakt formában magyarázott…”

Képi benyomásaim

„Különösen szeretem a kisiklott vonatról festett képét. Az ember látja, ahogy a vonat a hídról a mélybe zuhan. Nem ismerek festőt, aki ehhez hasonló esetet festett volna. Apám nagy példaképe volt Varlin (Willy Leopold Guggenheim svájci festő, 1900–1977). Amikor meglátta ezt a festményt, így kiáltott: »Egy felnőtt ember nem fest ilyet!« De hát éppen azt csodálom olyan nagyon apámban, az a legszebb a képeiben, hogy egyrészt egyszerű figurákat választ, másrészt olyan kompozíciós erővel köti össze őket, és olyan színeket választ, ami mesterművé teszi képeit. És ő bizony előszeretettel mutatta meg az élet sötét oldalait is! Nem volt egyszerűen társadalomkritikus, nem tett rajzban egyértelmű kijelentéseket, variálta azokat, magyarázatukat részben rábízta a nézőre. Itt van például annak a férfinek a képe, aki lepisili a minotauruszt. A férfi egy magas falon áll, onnan “fejezi ki véleményét”, lealacsonyítva, megvetve ezzel a minotauruszt, aki lent van a labirintusban. Így könnyű a véleménynyilvánítás, könnyebb, mint szemtől-szembe. Nem hiszem, hogy apámban a megvetés egyértelműen konkrét volt, talán nem is tudatosult benne egészen? A minotaurusz pedig különben is inkább állat, vagyis csak félember – számomra állat az emberben. Mi emberek pedig megvetjük az állatot az emberben, mert úgy gondoljuk, hatalmasok vagyunk. Legalábbis akkor, amikor nincs teljesen közelünkben, vagyis szemtől szembe az ellenfél.”

Atyám, Dürrenmatt a családban

„Amikor hazalátogattam, először mindig anyámat kerestem. Sokat beszélgettünk. Ő is zenész volt, talán ez is okozta közvetlen kapcsolatunkat. Aztán bementem apámhoz is, aki különösen a késői órákban mindig irodájában tartózkodott. Nem nézett rám, csak épphogy tudomást vett rólam, mert zavartalanul festett tovább. Megkérdezte, hogy kérek-e egy pohár bort? Én pedig automatikusan válaszoltam, hogy OK, persze! Akkor még ihattam bort. Mindig finom Bordeaux-i állt íróasztalán. És ott volt a televízió is. “Ha akarsz, megnézhetsz egy filmet.” Valamit aztán végignéztem, anélkül, hogy igazán akartam volna. Mindig ezt csinálta, nem figyelt rám igazán. Fura, hogy én is átvettem ezt a szokást. Aztán még néztem egy ideig, ahogy dolgozik. Mi ez, egy angyal? “Ja-ja, egy angyal, az angyalok tudod, fény-lények!” Igen, ezt én is el tudom képzelni – gondoltam magamban! Az volt vidám, amikor egyszer így folytatta: “Tudod, tegnap egész nap, de még éjszaka is dolgoztam, írtam, azt hittem, valami igazán nagyot alkotok. Borocskával is megjutalmaztam magam. De aztán, mikor másnap reggel újra elolvastam, mégis úgy láttam, hogy amit írtam, a legnagyobb marhaság. Hogy is tudtam egyáltalán ilyet írni?! Talán, mert becsíptem?! Hát mit szólsz hozzá?” Erre mindkettőnket elfogott a kacagás.

Apámban volt valami sajátságos humor, magát is képes volt szívből kigúnyolni, kinevetni. Úgy gondolom, ez fontos, hisz érző emberek vagyunk, nem holmi gépek!

És apámban volt bátorság újra fogalmazni valamit, amivel nem volt megelégedve, és közben nem fogta el sem könny, sem kétségbeesés. Egyszerűen volt türelme és igen nagy odaadása ahhoz, amit csinál. Ha valakinek nincs türelme letérdelni saját munkája előtt és beleásni magát, legjobb, ha felhagy vele, s máshoz kezd. Ami azt illeti, nekem sok mindenhez nincs türelmem, de a rajz, a festés valami egészen más, ahhoz mindig van! Az az életem!”

(A Sammlung Centre Dürrenmatt Neuchatel, © CDN/Schweizerische Eidgenossenschaft hozzájárulásával)

Örömteli meglepetés volt családunk számára, hogy  emlékkövet avattak tavaly Óbudán a Reviczky ezredes utcában nagyapám tiszteletére. A kerület lakói közül addig sokan talán nem is tudták, ki az az ezredes, akiről utcát neveztek el környezetükben – kezdte beszélgetésünket Reviczky Katalin.

– Nagypapám volt az első magyar, aki 1965-ben megkapta az izraeli Jad Vasem – Világ Igaza kitüntetését – folytatta Katalin. – Ő akkor már nem élt, a nagymamám vett részt Izrael budapesti nagykövetségének ceremóniáján. Bár akkoriban Izraelt nagyon nem szerették a szocialista országokban, Kádár János kénytelen volt leszállási engedélyt adni az izraeli repülőgépnek, amelyen száz fős küldöttség érkezett nagyapám Mandula utcai emléktáblájának avatására. Nagybányán – az általa építtetett katolikus templom falán – emléktábla őrzi nevét, Izrael három városában (Zfat, Bet Shemes, Haifa) utcát neveztek el róla, Amerikában, Ausztráliában, Kanadában is a Holocaust központokban emléktáblák őrzik nevét.

Magyarországon először 1985-ben kapott emléktáblát, a rózsadombi Mandula utcai ház falán, ahol laktunk. Tavaly a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben állítottak tiszteletére szobrot, Óbudán domborműves arcképpel díszített emlékkövet avattak tiszteletére.

Apám róla írt Vesztes háborúk, megnyert csaták című könyvének héber fordítását a jeruzsálemi egyetemen kötelező irodalommá nyilvánították, a német kiadáshoz pedig az akkori osztrák alkancellár, Erhard Busek írt előszót. A könyv angol változatának kiadását Randolph L. Braham holokausztkutató, politológus, történész, a New York City University professzora és a Nobel-békedíjas Elie Wiesel támogatták.

Tíz éves múltam, amikor nagyapámat egykori megmentettjei meghívták Erdélybe, nagyszüleim engem is elvittek magukkal. Életre szóló élményt jelentett számomra. Rengetegen várták a pályaudvarokon, túlélők és leszármazottaik futottak a lassuló vonatszerelvény mellett.

Akkora örömünnepet, annyi szeretetet, tiszteletet azóta sem tapasztaltam. Sokkal többet jelentett e spontán örömünnep, mint bármilyen megrendezett állami fogadás.

Hasonlót éltem meg az utcaelnevezések, emlékműavatások során Izraelben és Amerikában is. Akkor értettem meg valójában, mekkora ember volt a nagyapám. A fia, édesapám, Reviczky Ádám szintén fantasztikus ember volt, ő is hivatásos katonatisztként szolgált a második világháborúban mint utász, tűzszerész. Még néhány éve is az általa írt tűzszerészeti könyvből tanítottak a magyar katonai akadémián. Mivel azonban főnemesi származása az egyik legősibb magyar családra tekint vissza, és mint a Horthy korszak katonatisztje, a kommunista rezsim 1949-ben a nagyapámmal együtt eltávolította a néphadseregből. Évekig segéd- és betanított munkásként dolgozhatott csak, később szakmai és emberi kiválósága révén a civil életben is rendkívül sikeres lett.  Az ő nevéhez fűződik a hazai széntüzelésű erőművekkel kapcsolatos környezetvédelmi adatbank felállítása. Munkásságához kapcsolódóan a nyolcvanas években olyan fontos környezetvédelmi intézkedéseket vezettek be Magyarországon, amelyek hatásaként még Ausztriában is csökkent a széntüzelésű erőművek légszennyezésének hatása. Ezt a szomszédban is méltányolták, 1991-ben az Osztrák Köztársaság Nagy Érdemrendjével tüntették ki, amit addig csak osztrák állampolgároknak adományoztak. Az elismerés átadásakor az osztrák parlamentben Heinz Fischer akkori elnök, későbbi szövetségi elnök apám szakmai munkája mellett méltatta nagyapám erdélyi tevékenységét és édesapám szerepét a keresztény-zsidó  párbeszédben, kiemelve a vallási tolerancia érdekében kifejtett tevékenységét – mesélte Reviczky Katalin.

Reviczky Ádám dokumentumértékű könyve írásakor történészi alapossággal gyűjtötte össze a fellelhető dokumentumokat, és több mint száz szemtanút – a vészkorszak túlélőit is – megkeresett. A megszólalók közül sokan arról számoltak be, hogy Reviczky Imrének köszönhetik az életüket.

A frissen előléptetett alezredest 1942-ben zászlóalj­parancsnokként vezényelték a szovjet frontra. Emberei, bajtársai nagyra becsülték, a harci helyzetekben maradéktalanul helytállt, mégis rövid időn belül leváltották.

Rásütötték a baloldali bélyeget, mivel gyakorlatilag szembeszállt a vezérkari főnöki hadparanccsal, amely minden katonai vezetőt az „engedetlenkedő” szovjet állampolgárok felkoncolására utasított. Ez valójában a partizán tevékenységgel gyanúsítható ­civil lakosság elleni bosszúállást jelentette.

Nem állították hadbíróság elé, kellemetlen lett volna, hiszen kiváló tiszt volt, akinek Ádám testvére az olasz fronton halt hősi halált, ő maga 23 éves korára két évig szolgált az első világháború román, orosz és olasz frontjain. A Monarchia széthullása után a köztársasági honvédségben harcolt még 1918 végén is a cseh és szlovák megszálló csapatok ellen a Felvidéken, 1919-ben esett román hadifogságba. A Trianon utáni szigorú antant szabályok miatt, amelyek alapján a legyőzött Magyarországon nem szervezhették újjá a hadsereget, „testnevelő és népgondozó” tisztként dolgozott, fontos szerepe volt a levente mozgalom kiépítésében. A húszas évek második felében vezényelték újra csapatszolgálatra, 1930-tól pedig ismét egyenruhás tisztként szolgált. Az I. bécsi döntést követően, 1939-től Királyhelmecre vezényelték, szűkebb pátriájában, a visszakapott felvidéki magyar területen kapott feladatot.

A dokumentumok szerint ott is tanúbizonyságát tette mély keresztényi és emberi meggyőződésének. Az akkor mindössze tizennégy éves Fülöp Anna évtizedekkel később arról számolt be, hogy Reviczky Imre a királyhelmeci járás kiegészítő parancsnokaként már 1941-ben, az akkori rendelkezések értelmében „idegen vagy hontalan” besorolású zsidókra vonatkozó deportálási utasítással szembeszállva, a Helmec előtti perbenyiki vasútállomáson megállított Ukrajnába induló deportáltakkal teli vonatszerelvényeket. A vagonokból kiszabadított embereket hamis születési igazolványokkal látta el, és hazaküldte őket. Így menekült meg Fülöp Anna és családja is.

Mint említettük, Reviczky alezredest 1942-ben vezényelték keletre a 2. magyar hadsereg alezredeseként. Ekkor már fia, a Bólyai Műszaki Akadémián végzett Reviczky Ádám is aktív tiszt volt, 1943-ban az orosz fronton tette a kötelességét.

A vezérkar egy része szemében gyanússá vált Reviczky Imrét 1943-ban Nagybányára helyezték, ahol átvette a X. Közérdekű Munkaszolgálatos Zászlóalj parancsnokságát.  Reviczky Ádám emlékei szerint egy tiszttársa a következőképp kommentálta a helyzetét:

„Sajnálom apádat! Zsidók parancsnokának lenni napjainkban? Elveszett ember! Ha kemény kézzel fog bánni a zsidókkal, akkor azért! Azoknak a keze Horthy-Horthynéig elér, és kitörik a nyakát! De ha az ellenkezőjét teszi, akkor mi fogjuk kitörni!”

Egy más fából faragott közeli ismerőse, Solt Sándor emlékei szerint, amikor arról beszélt az alezredesnek, hogy új beosztása tönkreteheti katonai karrierjét, ő mosolyogva a következőket válaszolta: „Azért vállaltam el, mert segíteni akarok azokon, akiket a Mindenhatón kívül mindenki elhagyott.”

Új állomáshelyén, a nagybányai központú X. Közérdekű Munkaszolgálatos Zászlóalj parancsnokaként hatásköre egész Észak-Erdélyre kiterjedt. Ez eleinte huszonnyolcezer, később majd negyvenezer besorozott munkaszolgálatos és csaknem gyerekkorú levente életét, sorsát meghatározó pozíció volt. Szolgálati helyére érkezve, zászlóalj parancsnoki hatalmával élve véget vetett a kegyetlenkedéseknek. „Családos embereket nem engedett a frontra küldeni, csak teljesen egészségeseket vett fel a zászlóalj állományába. Az első alkalommal 1500 behívottból 600-at, mint alkalmatlant, hazaküldött. Minden panaszt megvizsgált, mindenkin igyekezett segíteni” – írja róla a publicista történész, Vadász Ferenc.

Amikor felállították a gettókat, és megkezdődött a zsidók elhurcolása, saját felelősségre több ezer behívót küldött ki számára ismeretleneknek, hogy megmentse őket a deportálástól. Egy túlélő, Benedek Pál emlékei szerint felsorakoztatta az összes járóképes munkaszolgálatost, továbbá a tiszteket, tiszthelyetteseket és a legénységet, majd elmondta nekik: „Több ezer munkáskézre van szükség az ország határain belül is fakitermelésre, repülőtér- meg út- és vasútépítésekre, a bombázások nyomán a romok eltakarításra. Ő ezt a szerszámokkal végzett munkát a körülmények következtében egyenértékűnek veszi a fegyveres szolgálattal, és elvárja és megparancsolja, hogy mindenki hasonlóképpen tekintse; meg azt is, hogy ezért a munkaszolgálatosokat mindaz a jog és tisztelet illeti, amely a fegyverrel harcoló honvédeket.”

1944 márciusában a németek megszállták Magyarországot, a nyilasok vérszemet kaptak, gettókba zárták a zsidókat, kötelezővé tették számukra a sárga csillag viselését, megkezdődtek a deportálások. Ilyen körülmények között óriási személyes bátorságra vall, hogy Reviczky Imre továbbra is mindent elkövetett a végveszélybe került emberek megmentéséért.

Katonai hatáskörére támaszkodva személyesen gondoskodott arról, hogy az ún. SAS behívókat – melyek a munkaszolgálatra szóltak – a kijelölt gettókba is kézbesítsék, legalább háromezer embert mentve meg ekképpen a haláltáborba való elhurcolástól.

Feloszlatta a már útra kész büntetőszázadokat, amelyeket Ukrajnába, a biztos halálba indítottak volna. Megtiltotta a behívott munkaszolgálatosok bántalmazását, ellenőrizte, hogy megfelelően lássák el őket élelmiszerrel, orvosi kezeléssel.

A vészkorszakot túlélő erdélyi munkaszolgálatosok nagy része neki köszönheti a megmenekülését. Nagybányai szolgálata végén, a Horthy-proklamációt követően hazaküldte az elszállításra váró besorozottakat. Két és félezer, többségében román nyelvű levente helyett tűzifát küldött a frontra a leplombált vagonokban, feloszlatta a nagybányai internáló tábort, ahol a környék román értelmiségét – köztük Ruszú román katolikus püspököt – gyűjtötték össze. Ezzel a nyilas hatalomátvétel idején természetesen saját és a családja életét kockáztatta. Amikor az oroszokhoz átállt román hadsereg már szinte a város határán volt, tevékenyen részt vett abban is, hogy a város németek által aláaknázott közműveit, hidait ne sikerüljön felrobbantani. Megóvta a várost, és megakadályozta Nagybánya nevezetes aranybányájának nácik általi kirablását. Természetesen megtehette volna, hogy dezertál, és csatlakozik a Magyarország felé nyomuló győztes hadsereghez, de ez meg sem fordult a fejében. Visszatért Magyarországra, ahol a nyilas kormány katonai bírósága azonnal letartóztatta. A sopronkőhidai fegyházban várta a halálos ítéletet, ahonnan az orosz csapatok előrenyomulása miatt támadt zűrzavarban sikerült megszöknie.

Budapestre érve fiával, Ádámmal együtt jelentkezett az újjáalakuló demokratikus hadseregbe, így mindketten a Magyar Néphadsereg alapító tisztjei lettek. Erdélyi tevékenységéért ezredessé léptették elő.

Nem sokáig szolgálhatott egyenruhában – bár az általa megmentettek százai írták érdekében a beadványokat, 1949-ben nyugdíjazták, majd két évre rá a nyugdíjat is elvették tőle. Fizikai munkásként kereste a kenyerét, élete utolsó éveiben szenet lapátolt egy Vörösmarty utcai telepen. Hivatalos rehabilitálására 1956-ban került sor, melynek két újságcikk lehetett a közvetlen kiváltó oka. Az elsőt Simon Magda írta a Nagyváradon megjelenő Előre című lapban. Az augusztus 31-én napvilágot látott írás egy teljes oldalon méltatta Reviczky Imre elévülhetetlen érdemeit.  Ezt olvashatta Ember György, akkori neves publicista. A Reviczky-ügy címen számolt be az ezredes sorsáról az Esti Budapest című újság szeptember 29-i számában. „Szégyellem leírni, hogy Reviczky Imre nyugállományú ezredes – hatvan évesen, 75%-os rokkantsággal, a Vörösmarty utca 23-ban lévő TÜKER-pincében – szenet lapátol! Görcsösen szorított tollal, akadozó betűkkel adom tudtul, hogy most tért haza négyhetes erdélyi látogatásáról, ahol tízezrek hősként ünnepelték, ahol minden lap kolumnás cikkben méltatta emberi nagyságát, ahol Szatmárnémeti, Nagybánya, Várad, Kolozsvár, Marosvásárhely népe versengett, hogy kezet szoríthasson vele.

Hazajött és lebotorkált a 261-es TÜKER pincébe, zokszó nélkül megfogta a lapátnyelet, és rakni kezdte a mérlegre állított vesszőkosarat. Ezt csinálja évek óta szénporos arccal, megfeketedett kezekkel.

Viseli némán a titkát, életregényét, hallgat, lapátol, nem tolakszik elismerésért, nem kér jobb állást és több fizetést.” A cikk után, amely összefoglalta Reviczky Imre embermentő tevékenységét, az ezredes heteken belül visszakapta elvett nyugdíját. Felmondott a TÜKER-nél, és „nevetve himbálta kezében a sötétkék vászonszatyrot, hogy most már csak a család részére végzendő bevásárlás lesz az egyetlen feladata” – emlékszik vissza könyvében Reviczky Ádám. Sajnos nem sokáig élvezhette a könnyebbé vált életkörülményeit: 1957. február 16-án szívinfarktus érte, váratlanul elhalálozott. Katolikus szertartással, három pappal és katonai tiszteletadás mellett helyezték végső nyugalomra.

„Elhunyt testvérünk hivatásában, munkálkodásában nem tekintette az emberek személyét, hanem a szenvedőkben, az üldözöttekben, a segítségre szorultakban a megsértett szeretetet, a megbántott igazságot, a meggyötört jóságot látta, s a bennünk szenvedő Krisztusért ezreknek nyújtotta életet, egészséget, otthont jelentő segítő jobbját” – hangzott el a ferences Jenő atya halotti beszédében. Fischer Gyula főrabbi a következő mondattal zárta búcsúztatóját a sírnál: „Hiszünk abban, hogy lesz még ilyen ember, hogy mindenütt lesz, és mind többen és többen lesznek az ilyen emberek, akik úgy érzik, hogy embernek lenni szent hivatás.”

Kazinczyék korára datálható az író mint nemzetmentő, az író mint a magyar ügy védelmezője, az író mint az ország és Európa közti tolmács szerep: ő volt, aki síkra szállt a magyar nyelv államnyelvvé tételéért, és elsősorban ő volt, aki Csokonai ürügyén saját „nyugatos” értékrendje mentén vitába keveredett a debreceniekkel a keleti rokonságot kereső műveltségeszmény miatt.

Bár a Szerb Antal által a „szentimentalizmus, éterikus idealizmus és borongó hazaszeretet” kulcsszavaival megjelölt Kölcsey személyében ezzel szinte egy időben azonnal megjelent egy másik írástudói magatartás Magyarországon – „Én semmitől nem undorodom inkább, semmint parányi individuumok keskeny körében törpékkel vívni s pletykavilágban paródiát játszani”, írta saját magáról és a hazai szellemi horizontról –, a kártyás-boros-politikus elittől iszonyodó, a német filozófia emelkedettsége felé forduló költő lehetséges új írói szerepének az emléke elenyészett a szabadságharc hevületében.

A magyarság Petőfi népe lett, a magyar költő és írástudó pedig az intermezzoszerű vajdás borongás ellenére a Nyugatig Homo politicusszá vált.

Persze számtalan egyéni út létezik az arany középúttól a romantikus mesébe csomagolt politikáig Jókai-módra, de az első, ettől gyökeresen eltérő írói út majd csak a Nyugat folyóiratig és a Homo aestheticusszal, Kosztolányival, valamint jó barátjával, Karinthyval dereng fel, aki a magyar irodalomban először viselte a filozófus clown maszkját.

Hogy aztán Babits feddő szavára – bűnösök közt cinkos, aki néma –, Móricz, a Munkakörös Kassák és a szociográfusok intéseire, majd a háború utáni újbeszéd iránt elkötelezett fényesszelek-nemzedék végtelen naivitására alapozva megteremtődjék a régi-új alapokon az újfajta politikus író. Aki, ha nem tud együttműködni a hatalommal, mint Juhász Ferenc, még ellenállásában is politikai, mint az újholdasok, akiknek eredetileg esztétikai alapú külön­utassága óhatatlanul politikai svungot kapott.

Így, végigrohanva a főbb magyar írói attitűdök, az írók, tágabban véve a szellem emberei, azaz az írástudók és a politika hol kínos, hol érthető szoros viszonyának történetén, szembetűnő, hogy még a relatíve egzisztencialista alapozású nyugatos életművek sem a létbölcselet mentén állnak szemben a korábbi írói, írástudói, politikai – „nemzetmentési” – alapvetéssel. Hanem több-kevesebb megszorítással, ahogy említettük, mindvégig a Homo politicus mint író – a nemzetmentő Kazinczy, a képviselő, a másik utat kifutni képtelen Kölcsey, a forradalmár Petőfi, a Jónás-Babits, az Árvácska nevében szóló Móricz, a népi Illyés, a tragikus sorsú József Attila – áll szemben a kis létszámú Homo aestethicus-válogatottal, amelynek bizonyos vonatkozásaiban talán tagja lehet Kölcsey vagy Kosztolányi, esetleg Tóth Árpád.

De hol van a magyar irodalomból a valódi tradíció és az egyetemes létbölcselet alapján álló írástudó? Hol van az, akinek immár nem a nyelv és az ország megmentésének feladata, és nem is a jónási szerep a horizont, és még csak nem is a szépség koldusa?

Kié az első olyan írói életmű, amely, noha magyar nyelven jött létre, független az időtől, nyelvtől, tértől, akár Goethéé vagy Dantéé, mert az emberlét élményére olyan módon kérdez rá, hogy kérdése és válaszkísérlete az időben és a térben bárhol megáll?

Az első univerzális, a magát a világ mércéjével és nem a lokális mércével mérő írástudó a magyar kultúrában Hamvas Béla.

Annak ellenére is ő, hogy a kihívásra Madách Imre már megpróbált választ adni, ám az egyetlen mű, Az ember tragédiája, amely remekműnek elég, életműnek azonban kevés, zárványként szervesült bele a magyar irodalomba. Folytathatatlan kísérlet maradt, a világ egyéb nyelvein pedig nem igazán vált ismertté.

Az új szellemi attitűd, amelynek Hamvas a magyar történelem eddigi legsötétebb időszakában legjelentősebb képviselője lett, a Nyugat fénykorával párhuzamosan, csöndben, máig feltáratlan áramlatok mentén jelent meg a magyar szellemtörténetben.

Erre a bölcseleti-tradicionális alapozottságú új magyar írástudói szemléletre elsősorban a radikalizmus és a sokfókuszúság jellemző: míg Baktay Ervin az indiai és a buddhista tradíciót szólaltatta meg magyarul, a Kerényi Károly- és a Hamvas Béla-féle Sziget-kör már nemcsak az „egzotikumról” szóló egyéni beszámolót, de új szellemi alapállást jelentett. Nyomukban már ott volt Szabó Lőrinc és a Hamvas-tanítvány Weöres Sándor, akinek keze nyomán pedig körvonalazódott a magyar bölcseleti líra, amely brutálisan szakított minden addigi magyar poétikai hagyománnyal, a Homo politicus és a Homo aestheticus attitűdjével is, míg a festészetben az Európai Iskola körvonalazta az új, tradicionalista-modern vonalat. (Bartókra azért nem térnénk itt ki, mert az unikális életműre a fordított alapállás a jellemző: a lokális, magyar és nemzetiségi népi zenei hagyomány alapján teremtett univerzálist, és nem az univerzális szellemi hagyományból táplálkozva hozott létre sajátot.)

A formálódó friss, új szellemi köröket a személyes konfliktusok és a háború zilálták szét, 1947-től pedig immár nemcsak különutasnak, de ellenségnek számított a tradicionalista-bölcseleti alapokon álló írástudó.

A korán elhunyt Bartókot a nácik, az emigrációban három évtizedet töltő Kerényi Károlyt Lukács György kényszerítette külföldre, az Európai Iskolások körét szétzavarták, míg maguk számolták fel a festészeti egyesületet; Baktay jó indus módjára ugyan megtalálta a helyét, de inkább már csak tudós indológusként, és nem a Szanátana Darma tolmácsolójaként működött, Weöres pedig 1956-ig szilenciumon volt.

Az országban, amelyet vasfüggönnyel választottak le Európától, és ahol egy év alatt zavarták szét a szabadság kis köreit, és ahonnan elzavarták vagy elhallgattatták a valóban nagy szellemeket, az idén százhúsz éve született Hamvas Béla mindeközben megteremtette a magyar és az egyetemes szellemtörténet egyik legjelentősebb életművét.

Az, hogy Lukács György őt is szilenciumra ítélte, köztudott, mint ahogy az is, hogy gyakorlatilag az asztalfióknak írt, míg megalázó munkából kellett élnie, így az utólagos felháborodásról és a konklúzió levonásának szükségességéről szóló bekezdést kihagynánk – annál is inkább, mert az írástudók helyzete semmivel sem lett könnyebb azóta sem.

Érdemes inkább visszatérni ahhoz, ami ezen eszmefuttatás kezdőpontja volt. Hamvas az első olyan írástudónk, akinek életműve minden elemében következetesen:

– tradicionalista-bölcseleti-filozófiai alapon áll;

– egyetemes ihletettségű, és teljesen érintetlen a napi politikai-közéleti helyzettől, tehát gyökeresen szakít a homo politicusi attitűddel;

– az életmű minden darabja semleges esztétikailag; egyfajta gondolati-bölcseleti esztétikája ugyan van, de ez a megformáltság semmiképp sem artikulálódik nyelvi vagy vizuális-nyelvi síkon, mint mondjuk tanítványánál, a költő Weöres Sándornál (itt jegyezzük meg, a hamvasi életmű leggyengébb, líraként már-már kellemetlenül színvonaltalan része épp a szűk költői oeuvre);

– akkor is lényegtelen a vizsgálatakor, hogy mikor és hol jött létre, ha a lokális hagyományból is merít (gondolunk itt elsősorban az Öt géniuszra);

– semmilyen értelemben nem kötött nemcsak térhez és időhöz, de egyetlen kultúrához és nyelvhez sem, origója éppúgy az összes tradíció, mint ahogy az összes tradícióban élő emberhez, egy általánosságban vett, bármikor, bármely korban élhető emberhez szól;

– mindezek ellenére mégis a magyar írott kultúra egyik legnagyobb kincse.

Vagyis: ha a magyar szellemtörténetbe való beágyazottság aspektusából vizsgáljuk a hamvasi életművet, kijelenthető, hogy Hamvas Béla volt az első olyan magyar filozófus-író – bár pontosabbnak érezzük az „írástudó” kifejezést –, akinek életműve által a magyar írott kultúra csatlakozott a világ írott kultúrájának több ezer éves hagyományához; ily módon Hamvasé az első univerzális és több darabból álló, programként végigvitt életmű a magyar irodalomban. (Azt, hogy programként végigvitt, a már említett madáchi fejezet miatt kell hozzátennünk.)

Paradox, ám logikus módon az ős-ellenség Lukács György volt, aki ugyanebben a korban Nyugaton ismert, a lokális kereteken túlmutató életművet tudott létrehozni.

Nem tisztünk, hogy a lukácsi életmű értékállóságáról találgassunk, annál is inkább, mert a védai-bibliai-buddhai tradicionalista-filozófiai alapon álló hamvasi életművel való összevetéskor szükségszerűen vagy Lukácsot kellene tradicionalista szemszögből elemezni, ami lehetetlen és nevetséges, vagy Hamvast a marxista esztétika és politikai filozófia boncasztalán szétszedni, ami szintén az, így hajlamosak lennénk elfogadni, hogy mindkét életművet az annak megfelelő szellemi alapállásból tekintsünk érvényesnek. Egyszerre.

Hamvas tehát a magyar szellemtörténet felől nézve két forradalmat is véghezvitt: megteremtette a magyar nyelvű tradicionalista-bölcseleti irodalmat, és közel másfél évszázad után lerázta magáról a magyar irodalomban addig kizárólagosan létezhető „politikus író”, „nemzetmentő író” és/vagy az „esztéta író” bilincsét. Az által, amit vállalt, és ami nagyobb vállalás volt, mint ami itt megszokott, szét is rombolta az addigi ketreceket.

Ha viszont Hamvast annak tekintjük, aminek ő magát: az univerzális szellemtörténetbe ágyazott életmű létrehozójának, érdemesebb és logikusabb az életművet is abból a szempontból vizsgálni, hogy miként viszonyul az emberiség össztudásához.

A hamvasi életmű három fő vonulata: a bölcseleti-szellemtörténeti munkák, az esszéjellegű és művészetelméleti munkák és a szépirodalmi munkák.

Noha nem érdemes vitatkozni azon, hogy Hamvas Béla életműve – a már említett, gyenge költői próbálkozáson kívül – egyenletesen magas színvonalú, azt az elején érdemes elismerni, hogy a három egység, bár koherens rendszert alkot, nem egyformán erős. Ennek részben műfaji okai vannak: a Babérligetkönyv könnyed, inkább irodalmi teljesítménynek elkönyvelhető írásai, amelyeket a szerző saját bevallása szerint is azzal a céllal írt, hogy ebéd után vagy közben, tengerre néző nyugágyban lehessen élvezni őket, nyilván nem mérhetők össze az Anthologia humana vagy a Scientia Sacra inkább filozófusi vagy tertöni attitűddel megszerkesztett darabjaival, sem az egyetlen magyar létregény, a Karnevál lapjaival. A tertön buddhista fogalom: a tudatkincs-fellelőt jelenti, akinek nem szükséges tanult embernek lennie. Lehet a legegyszerűbb, írástudatlan mester is, aki meditáció által, vagy azáltal, hogy valamely rinpocse reinkarnációja, a buddhai tanítás olyan, korábban elrejtett aspektusát, elemét „fedezi fel” meditációban, hirtelen meglátás által vagy álomban, amely hozzásegítheti a gyakorlót a teljesebb megértéshez.

Bár az oeuvre kiadása lezáratlan – a Medio, a hivatalos életműkiadó által utoljára megjelentetett kötet e sorok írásakor a 2016-os Nehéz nem szatírát írni –, a legjelentősebb darabok nagy része mind hozzáférhető. A kiadó tájékoztatása szerint az életműsorozatból hat-hét kötet van még hátra, a következő, Álarc és koszorú című könyv címadó írása nagyobb lélegzetű, jelentős mű, csakúgy, mint az ötvenes években született A hagyomány antropológiája munkacímű befejezetlen írása, valamint a Biblia és romantika című kötet, Szabó Lajossal és Tábor Bélával folytatott beszélgetéstöredékei is.

Az eddig hozzáférhető életműrész és a várható, fontos, ám az életműről alkotott képünket alapvetően már át nem rajzoló kiadatlan kötetek alapján pedig úgy tűnik: a hamvasi oeuvre két súlypontja a tradicionális vallási és filozófiai rendszerek, az egyetemes emberi tudáskincs egyéni aspektusból való feltárása, valamint egy – a magyar, és megkockáztatjuk: a világirodalomban is – egyedülálló regény.

Így tehát Hamvas elsősorban az Anthologia Humana, a Scientia Sacra, a Patmosz és az Ősök nagy csarnoka, valamint a Karnevál írójaként alkotott nagyot.

Mivel, mint említettük, koherens és következetesen végigvitt életműről van szó, természetes, hogy az a tudás, amely a Véda vagy a Buddha tanításainak alkalmazásából ered, nemcsak a védikus filozófiáról vagy a Buddha beszédeiről szóló életműrészben jelenik meg, de akár egy, a nyári levesekről szóló rövidke írásban is, vagy a Karnevál alapvetésében – amely regényt, itt jegyezzük meg, részben éppen azért nem képes kanonizálni a magyar irodalomtörténet, mert a továbbra is legfeljebb esztétikai alapvetésre képes kutatóknak nincs meg a valódi megértéséhez szükséges létbölcseleti tudásuk, és nincs is milyen skatulyában elhelyezni a művet, mivel épp létregény nincs több a magyar irodalomban –, máshonnan nézve pedig Hamvas valamiféle társalkotói attitűddel, mindenféle filológiai igény nélkül közelít a vallási-filozófiai szövegekhez, amelyek egy részét nyilvánvalóan csak fordításból, esetleg csak közvetítők által ismerhette. Utóbbi miatt kritizálják a filológus tudósok és vallástörténészek, vagyis az életmű az irodalomtörténetnek túl vallásbölcseleti-filozófiai jellegű, míg a vallásbölcseletnek és a filozófia tudományának túl irodalmi.

Itt jutunk el a tertön fogalmáig. Az európai hagyománytól, legalábbis a romantika korától teljesen idegen ez a fajta írói, „filozófusi” attitűd, hiszen az újkori európai kultúrában legkésőbb a reneszánszban megjelenő zsenikultusz a XIX. században újjáéledt, bármilyen írói-szellemi teljesítménynél pedig alapkövetelménnyé vált, hogy a szerző „újat mondjon”, lehetőleg új formában. (Mára hovatovább az is kötelező, hogy botrányos formában tegye.)

Hamvas Béla épp a fent említett tertöni típusú hozzáállás okán nem felel meg ennek: a szellemtörténeti munkák szerzőjeként nincs több mondanivalója, mint a Védába, a Tórába vagy a Buddha beszédeibe rejtett tudatkincs sajátos felmutatása és értelmezése – máskor a Tarot szimbolikájából vagy épp a Shakespeare-drámákban megjelenő archetípusok és döntéshelyzetek értelmezéséből indul ki, hogy az emberiség univerzális és a szent iratokban hozzáférhető tudását árnyalja.

Hamvas írástudói attitűdje ilyen módon nem a teremtői, klasszikus művészi attitűd, hanem a középkor letűntével Európában elsüllyedt magyarázói attidűd.

Hamvas nem „eredeti”, mert nem akar az lenni, és végső soron valószínűleg nevetségesnek is találná az eredetiség iránti igényt, lévén a Védánál vagy a Tóra-magyarázatnál „többet” nem lehet adni, legalábbis, ha az ember nem homo politicusi, nem homo ludensi és nem homo aestheticusi alapállásból alkot mint művész. (Ami természetesen nem érvényteleníti az ilyen attitűddel létrejött életműveket, mint például Fellinié és Kosztolányié, és ami természetesen nem érvényteleníti a hamvasi életmű azon szakaszait, a rántott levesről a tengerben való fürdőzés optimális módjának leírásáig, amelyekben Hamvas átkalandozott a Homo ludens vagy a Homo aestheticus területére.)

A művek egészen speciális csoportját képviselik a prózai munkák, elsősorban a főmű, a Karnevál, amellyel kapcsolatban, mint említettük, a legfőbb gondot az jelenti, hogy a XIX. század óta megcsontosodott, a zseni- és az eredetiségkultuszra mint az érték fokmérőjére építő irodalomkritikusi vagy irodalomtörténészi hozzáállással megközelíthetetlen. Ugyanilyen megközelíthetetlen annak, aki a nyelvi-esztétikai unikalitás szempontjából kívánná értékelni, és annak, aki nem ismeri fel a mű mögött a különféle szellemtörténeti hagyományokat.

Mielőtt azonban némileg jogosan felvetődne, hogy egyáltalán lehet-e a Karneválhoz megfelelően közelíteni egyszerű olvasóként, olyan olvasóként, aki nem a Védával és Buddha beszédeivel kel és fekszik, szeretnénk pontosítani: nem a Karnevál olvasásához szükséges alapképzettség minimumát akarjuk körvonalazni, hanem azt, hogy mi az a mód, ahogy nem fog sikerülni az optimális olvasat. Hogy melyek azok a megcsontosodott előítéletek, bevett rögeszmék az európai prózahagyomány oly fiatal regényfejezetének vélt tanulságaitól a nyelvi-esztétikai kívánsághorizonton át az aktualizáló olvasásig, amelyek miatt rendre kudarcba fullad a Karnevál-olvasás oly sokaknál.

Tanácsot adni felesleges – egy javaslattal mégis élnénk: érdemes lenne a Karneválhoz, ehhez a korát jóval megelőző, az univerzális emberi tudás birtokában írt hatalmas, modern commedia dell’arte freskóhoz úgy közelíteni, ahogy a középkori ember a vásári színjátszók produkciójához vagy Shakespeare nézői, esetleg a rejtélyes Homérosz hallgatói az egyetlen, sokfejezetes emberi történet különféle drámákban és eposzokban, történetdarabokban artikulálódó darabjaihoz.

A modern ember elvárásain túllépve, a mindannyiunkban ős-tudásként élő élettörténet-variációkra való ráismerés hajlandóságával és nem utolsósorban humorérzékkel: talán meglepő, de a Karnevál bizonyos aspektusból a magyar irodalom legszórakoztatóbb regénye, amely annak, aki például vevő az Örkény- vagy a Karinthy-féle abszurdra, nem nagyon okoz csalódást.

Ha sikerül az elvárásoktól akár csak fél lépéssel ellépnünk, nem szükséges annak a tudásnak a birtoklása, amely egyébként soha nem jelenik meg tolakodóan a regényben, nem artikulálódik direkten, csupán a nézőpontban, egy-egy toposzban érhető tetten.

Ha képesek vagyunk erre az elvárások nélküli olvasói attitűdre – amely Hamvas tanítványánál, Weöresnél olyannyira nem okoz gondot, hogy óvodától egyetemig terjedő spektrumon értjük és olvassuk, pedig ugyanolyan írástudói alapállásból született, mint a hamvasi életmű –, a regény könnyen lehet az egyik kulcs az életműhöz, amelynek fajsúlyosabb, filozofikusabb része valóban csak nagyobb elszánással tárul fel. Annak viszont, aki nem rest hozzá, megingathatatlan szellemi alapállást biztosít.

A képeket a Hamvas Béla Hagyatékkezelő engedélyével közöljük. (hamvasbela.com, mediokiado.hu)

„Visegrádon a régi királyok magas hegyi várát s az alatta fekvő palotát úgy megnagyobbította, kertekkel, vadaskertekkel, halastavakkal úgy ékesítette, hogy ennek az építkezésnek pompája még a többiét is felülmúlni látszott. A berendezés fényűző, az ebédlők tágasak, a folyosók stukkóval díszítettek és az ablakok pompásak. Függőkertek voltak itt és vörösmárvány medencével, bronz ülőhellyel díszes szökőkutak.”

Bonfini: Mátyás király.
Tíz könyv a Magyar történetből. IX. könyv

A III. kerületi lakosok egyik kedvenc kirándulóhelye a Dunakanyar ékköve, Visegrád. A csendes kistelepülés sokszor volt fontos helyszíne a középkori Magyarország históriájának, amelyet napjainkban is sokak Mátyás király személyével és uralkodásával kötnek össze, főleg a Királyi Palota egykori pompája miatt. A hajdani palotaegyüttes még mai állapotában is lenyűgözi a látogatókat.

Óbuda és a tőle mintegy harminc kilométerre fekvő Visegrád története több hasonlóságot mutat, számos közös szál fedezhető fel múltjukban. Azon túl, hogy mindkét település a Duna mellett fekszik, hosszabb-rövidebb ideig meghatározó szerepet töltött be az Árpád-korban, illetve az azt követő évszázadokban, egészen az oszmán török hódításig.

Óbuda és Visegrád egy adott időben volt királyi és királynéi központ, amely szervesen rányomta bélyegét a település szerkezetének kialakulására.

A vezetői szerep szinte felváltva cserélődött a helységek között, de ez az állapot a XIV. század közepére jelentősen változott. Hunyadi Mátyás uralkodásának (1458–1490) első évtizedeiben a két község nem töltött be kiemelt funkciót a királyi adminisztráció ténykedésében, de a térségükben megtartották pozíciójukat. Elég csak arra gondolni, hogy fontos kereskedelmi útvonalak mentén feküdtek, és forgalmas folyami rév működött területükön. Komolyabb középkori építkezések Óbudán a korszakra lezárultak, kivéve a Mátyás által preferált pálos kolostor építése, de az is elhúzódott a XVI. század elejére. Ezzel szemben Visegrádon folyamatosak voltak a különböző méretű és jelentőségű építkezések.

Földrajzi fekvésénél fogva Visegrádon az ókortól volt valamilyen erődítmény, amely több átalakítás után megélte a tatárjárás idejét. A XIII. századi palánkvárat elpusztították a mongol hadak, ezért IV. Béla királyunk elrendelte egy állandó kő vár építését a hegyormon.

Ez lett a tiszteletet parancsoló Fellegvár, amely a mai napig vigyázza és figyeli az alant zajló eseményeket, történéseket.

Az Anjou királyok idején nőtt meg a település szerepe és jelentősége először a magyar történelemben, amikor a XIV. század során, Károly Róbert és I. (Nagy) Lajos uralkodása alatt királyi székhelyként tartották számon. Ennek megfelelően kezdték kiépíteni a Duna-parton fekvő királyi lakhelyet és udvarházat. A hely jelentőségét mi sem jelzi jobban, mint hogy 1335-ben itt találkozott Károly Róbertnek köszönhetően Nagy Kázmér lengyel és Luxemburgi János cseh király, hogy rendezzék az utóbbiak ellenséges viszonyát, valamint közös szövetségi és kereskedelmi egyezményt kössenek. Ehhez az alkalomhoz illően kicsinosították és bővítették a palotát, ahol több száz fős hazai és külhoni udvari személyt kellett vendégül látni. Ebből maga a település is jól profitált, hiszen a tanácskozások idején lovagi viadalok és különböző ünnepségek zajlottak, ahová bőven kellett enni- és innivalót szállítani. I. (Nagy) Lajos halálát követően (1382) rövid időre veszített fényéből és kiváltságos helyzetéből a község, de ez csak átmeneti periódusnak bizonyult.

Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) magyar és cseh király, rövid ideig német-római császár fontosnak tartotta, hogy a budai munkálatokkal párhuzamosan Visegrádon is folytatódjanak a palotaépítkezések. Bár az első igazi „európer” gondolkodású uralkodó folyamatosan úton volt, központi királyi udvara Budán működött, de szívesen időzött Tatán és Visegrádon is.

A szemet gyönyörködtető gótikus építkezések és művészi alkotások maradványai jól tükrözik a király bőkezűségét, amelyek alapjául szolgáltak a későbbi munkákhoz.

Ezek voltak a közvetlen előzményei a Mátyás korabeli építkezéseknek, amelyek az 1400-as évek második felében zajlottak. Visegrád, illetve az ott található palota az évszázadok alatt szinte összeolvadt Hunyadi Mátyás nevével, sok esetben hangsúlyozva a hazai reneszánsz megjelenését. Kérdés, hogy mennyire volt reneszánsz uralkodó Mátyás, és milyen mértékben jelent meg az új művészeti irány az általa megrendelt hazai alkotásokban?

Az Itáliából induló reneszánsz, illetve humanista szemlélet megjelenése Mátyás uralkodásának második felében vált érzékelhetővé az udvarban. Azonban a XV. század második periódusában még a gótika, a késő gótika volt a meghatározó művészeti elem a közép-európai területeken. A politika világában Mátyás, mint egy nagy ország uralkodója, sokkal inkább ragaszkodott a régi hagyományokhoz, kultuszokhoz, mintsem az új korszellem irányvonalához. Az állandó zsoldoshadsereg, a könyörtelen adóztatás, a szellemi nyitottság, a művészetek pártolása, az udvari élet sokszínűsége, a szakemberek alkalmazása gazdasági területeken, az erős és központosított hatalom mutatnak reneszánsz vonásokat Mátyás országlása idején, főleg az Itáliából származó felesége, Beatrix hazánkba érkezését követően.

Buda és Visegrád királyi rezidenciáinak átépítése és kibővítése szintén viseltek olyan elemeket, amelyek a reneszánsz jegyeit hordozzák. Ennek köszönhetően jelent meg az all’antica stílusa mint korabeli hatalmi reprezentáció.

A források alapján Hunyadi Mátyás 1472-ben járt először Visegrádon, hogy megszemlélje a váruradalmat. Maga a település ekkoriban igen siralmas képet mutatott, az egykori királyi épületekkel együtt. Az elnéptelenedett község állapotát látva a király több intézkedést hozott a dolgok javításának érdekében. Első ütemben a ferences rendnek adományozott területet, akiket a királyi kápolna és kolostor kezelésével is megbízott. A gyéren lakott faluba Erdélyből szándékozott szász telepeseket elcsábítani, de ez a terve végül nem vált valóra. Ennek ellenére az 1470-es évek végére újra számottevő lakossággal bírt Visegrád, amely főleg a folyamatos építkezéseknek volt köszönhető. Nem mellékesen Visegrád országos jelentősége, presztízse a Szent Korona visszaszerzése után (igazából visszavásárlása III. Frigyes német-római császártól 1463-ban) megnőtt, hiszen ismét a várban helyezték biztonságba, ahol két koronaőr vigyázta. Az 1464. évi 2. tc. rendelkezett erről, kiemelve, hogy régi, megszokott helyére került a szent ereklye.

A visegrádi építkezések 1476-ban kezdődtek meg. Ez az év különösen jelentős volt Mátyás életében, hiszen februárban visszafoglalta a taktikai jelentőségű, délvidéki Szabács várát az oszmán törököktől, illetve decemberben kötött házasságot Beatrix királynéval (előbb koronázták meg, és utána történt meg a királyi frigy). A munkálatokat a budai udvarbíró (provisor curiae, vagy másképpen palotagondnok, épületfelügyelő) irányította, akihez a visegrádi uradalom gazdasági felügyelete is tartozott. Ilyen tisztségében először Piber Benedek – aki visegrádi várnagy is volt –, majd 1484-től utódja, Ráskai Balázs feladata volt, hogy minden az uralkodó igényei és elgondolása szerint valósuljon meg.

Azért is fontos hangsúlyozni, hogy a budai és a visegrádi palotaépítkezések szinte egy időben zajlottak, mert ugyanazok a külhoni mesterek dolgoztak mindkét komplexumban, főleg anyagi megfontolásból.

A Visegrádi Királyi Palota már meglévő épületeit, házait túlnyomó részt késő gótikus, kisebb hányadban reneszánsz elemekkel bővítették ki, illetve építették át. Jellemzően emeletráépítések történtek, valamint belső átalakítások. Kevés új épületrész épült Mátyás és Beatrix idejében. A palota belső udvara és balusztrádos kerengője, a királyi lakóegység loggiája, a kápolna orgonaerkélye a reneszánsz stílusjegyeit viseli magán. Ennek jegyében született meg a királyi kápolna melletti nagyterasz és az azt díszítő impozáns lépcsősor is. A gótikus és a reneszánsz stílust mintha szándékosan ötvözték volna az építők, egymást kiegészítve, párhuzamosan alkalmazva. A reneszánsz hatás legjobban a külföldről az udvarba csábított – elsősorban itáliai – művészmesterek alkotásain mutatkozott meg.

Mátyás udvarában – Budán és Visegrádon is – Gregoria di Lorenzo és Giovanni Dalmata voltak azok, akik bámulatosan szép alkotásaikkal járultak hozzá az Európa-szerte csodált magyar királyi rezidenciák fényéhez.

Többségük sajnos csak töredékes formában került elő a különböző ásatások során, de finomságuk és kidolgozottságuk így is lenyűgöző. A Toszkánából származó di Lorenzo csodálatos márványmadonnákat készített, amellyel megalapozta hírnevét Itáliában. Az ő alkotásai díszítették a Visegrádi Királyi Palota termeit és a királyi kápolnát. Giovanni Dalmata valamikor az 1480-as évek elején érkezett az udvarba és látott munkához a király megbízásából. A szobrászatot Lombardiában tanuló mester ezt megelőzően dolgozott a Vatikánban és Rómában, művészete korszakos jelentőséggel bír. Nagy valószínűséggel ő készítette a közismert Herkules-kutat, amely az 1941-es ásatások idején került elő, amikor a Visegrádi Palota feltárása zajlott Schulek János vezetésével. Egy másik kutat is készített, amelynek csak kevés töredéke maradt meg, ez volt a Múzsák kútja. Létezését korabeli források is megerősítik, itt leginkább Oláh Miklós esztergomi érsek leírására, beszámolójára kell utalni. A díszkutak (szökőkutak) a kora reneszánsz jellemző attribútumai, amelyek a korabeli nemesi és királyi udvarok díszei voltak. A Herkules-kút, amelynek egy pontos mása áll most a felújított díszudvarban, az ókori hőst csecsemőként ábrázolja, miközben a lernai hidrával küzd. Nyolcszögletű medencéjét Mátyás uralkodói és Beszterce grófi címere (egy oroszlán) mellett leginkább szőlőmotívumok díszítették.

A két legismertebb mester mellett számos más firenzei művész dolgozott Mátyás udvarában, amely bőkezűségének volt leginkább köszönhető. A magyar király ugyanis jóval többet fizetett a munkájukért, mint a Firenzét uraló Medici család. A visegrádi királyi épületeket díszítő elemek jelentős része Itáliában készült, főleg carrarai márványból, és készen szállították azokat az építkezés helyszínére. A régészeti feltárás szerint helyi alapanyagokat – főleg követ – szintén felhasználtak a munkák során. A Királyi Palota átalakítási munkálatait valószínűleg 1484-re fejezték be, erre utal a belső kerengőn talált dátum.

Ám Visegrádon nemcsak a palota átépítése és bővítése folyt ekkor, hanem az alsó várban és a Fellegvárban is jelentős munkálatokat végeztek.

A palota szomszédságában álló alsó várban átépítették a lakótorony épületét, valamint erős falakat húztak, amely védelmi célokat szolgált. A Fellegvárban a késő gótikának megfelelően alakítottak ki és formáltak át épületrészeket, ez különösen az új, nyugati szárnyban szembetűnő. Ezeken az építkezéseken is azok a szakemberek dolgoztak, akik a Budai és a Visegrádi Királyi Palota munkálataiban részt vettek.

Alaptézis volt a középkorban, hogy ahol a király, ott van az ország. Ez Hunyadi Mátyás esetében azért is fontos, mert uralkodása alatt sokat volt távol az országtól – elég csak a hadjárataira gondolni –, ennek értelmében számtalanszor intézte az ügyeket valamelyik állomáshelyén. Eközben mégis jutott ideje és energiája a művészetek pártolására, építkezések elindítására. A budai és visegrádi rezidenciák mellett komoly munkálatokat végeztek Tatán, Diósgyőrött, a nyéki vadászkastélyban, Vajdahunyadon és a Felvidék több városában. Visegrád mégis kedves volt számára, amelyben talán közrejátszott a táj szépsége, a Pilis vadászlehetőségei, a királyi központ, Buda közelsége. Felesége, Beatrix királyné is szívesen tartózkodott a településen, körbevéve az itáliai humanista udvartartásával. A királyné közel sem örvendett nagy népszerűségnek a magyar főnemesség köreiben, amely az általa behozott új udvari szokásoknak volt leginkább köszönhető.

Ennek egyik legjellemzőbb példája a Visegrádon is rendszeres nagy ünnepi lakomák szertartásrendje volt, amelyeken már nem mindenki vehetett részt, a király egyre inkább elszigetelődött a főuraktól.

Korábban Mátyás közvetlenül együtt étkezett az urakkal – sokszor a katonáival, tábori körülmények között –, amikor személyesen vitathatták meg az ország dolgait. Mátyás halálával ez a konfliktus tovább mélyült az özvegy királyné és a főnemesség között.

A XV. század végétől Visegrád szerepe ismét csökkeni kezdett. Mátyás nem sokkal halála előtt (1490) Budára vitette az itt őrzött Szent Koronát, amely a biztos utódlásának előkészítése volt. A budai udvarbíró, a már említett Ráskai Balázs ezt át is adta az utódnak, Mátyás házasságon kívül született fiának, Corvin Jánosnak. A visegrádi várkomplexum a török hódítás idején jelentős pusztítást szenvedett, a Fellegvár egy részét I. Lipót császár parancsára robbantották fel.

A romokat ellepte a gaz és a növényzet, a köveket elhordták, romantikus Csipkerózsika-álmát aludta a Duna partján a XIX. század második feléig.

1866-ban a szlovák származású Viktorin Józsefet nevezték ki visegrádi plébánosnak. A nyelvek és a történelem iránt érdeklődő, nagy energiájú Viktorin óriási lehetőséget látott a település életének fellendítésében a megtalált romok feltárásával és bemutatásával. Ehhez jelentős szervezőmunkára és számos támogató megszerzésére volt szükség a hazai politikai és történeti-muzeológiai szakmán belül. Plébánosi munkája idején elkezdődött ­a fellegvári romok feltárása, 1869-ben elkészült egy kiépített sétaút a Várhegy oldalán. Itt helyezték el Viktorin kezdeményezésére a Zách Klára emlékére állított keresztet. Egy összefoglaló könyvet is írt a nagy munkabírású lelkész Visegrád hajdan és most címmel, amely 1872-ben látott napvilágot.

Viktorin munkássága halálával (1876) nem ment veszendőbe, hiszen voltak, akik folytatták az elkezdett munkát. 1927-ben alakult meg a Visegrádi Várbizottság, amelynek fő célja a romok szakszerű és alapos feltárása, valamint megóvása volt. Ki kell emelni Schulek János kiváló szakértelmét, aki ezen munkálatokat felügyelte és irányította. A feltárt leletanyag a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába és gondozásába került. A II. világháborút követően folytatódtak az ásatási munkák, majd 1952-ben hivatalosan is megnyitotta kapuit a Mátyás Király Múzeum, amely felújítva, modernizálva és kiváló programokkal várja a Visegrádra látogatókat.

(A szerző történész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)

„Ne féljen az alattvalói mérgétől és tőrétől az, aki igazságosan és törvényesen uralkodik. Nem minden bizonyítható, ami valószínű.” A kiváló XV. századi itáliai humanista szerző, Galeotto Marzio írta ezeket a sorokat (Mátyás király jeles, bölcs és elmés mondásai és tetteiről című művéből), I. Mátyás királynak tulajdonítva azt.

Marzio személyesen ismerte Mátyást, hiszen 1465–1471 között a híres királyi könyvtár igazgatója volt, így közvetlenül az udvari életből meríthetett témát írásaihoz.

Az pedig akadt bőven, hisz a XV. század második felének legizgalmasabb európai környezetébe került a tudós szerző, élén a korszak legmegosztóbb, karizmatikus személyével. Hazánkban kétségtelenül a legismertebb s talán legjobban kedvelt magyar uralkodó Hunyadi Mátyás, aki 1458–1490 között viselte a koronát.

Mátyás személyének és uralkodásának megítélése nemcsak a kortársakat osztotta meg, hanem a következő évszázadok során is sokszor került a viták fókuszába. Az álruhában országot járó népmesei hős, „Mátyás, az igazságos”, a zsarnok, a nagy hadvezér, az erőskezű király, a „második Attila” (Thuróczy János nevezte így a Magyarok krónikája című művében), és még hosszan lehetne sorolni a nevéhez fűződő jelzőket. Ilyen vagy olyan formában, de nagyságát senki sem vitatta, vitatja. A sokszínű egyéniség ábrázolása egy reneszánsz uralkodó esetében természetes. Miben volt más, mint elődei, illetve majdani utódai? Ő volt a Mohács előtti (1526) Magyarország utolsó nagy formátumú uralkodója. Az oszmán-török hódoltság után, a Habsburg uralom függésében egyre fontosabbá vált személye az ország hajdani nagyságának keresésében. Ennek köszönhetően kultusza – valamilyen formában – mindig aktualizálható volt. Minden politikai rendszer, kurzus megtalálhatta személyében azt a pontot, amelyet példaként állíthatott a nép számára.

A két legszélsőségesebb jelző, amellyel az egykori királyt illették, az igazságos és a zsarnok. Mikor alakult ki az igazságos Mátyás legendája? A XVI. század elejétől, a Dózsa paraszfelkelést követően, amikor az uralkodó réteg kemény kézzel büntette meg a jobbágyságot, erősen csorbítva jogaikat (1514. évi LX. és XIV. törvénycikkek, a Werbőczy-féle Tripatitum, amelyet ugyan soha nem kodifikáltak, az ún. második jobbágyság bevezetése).

Akkor születtek a mesék és énekek az álruhás királyról, aki előtt semmi sem maradhatott titokban, és megvédte alattvalóit az urak igazságtalanságával szemben.

Ezzel szemben kik nevezték zsarnoknak Mátyást? A nemesség azon szűk köre (hívhatjuk őket palotásoknak, igazi báróknak, arisztokratáknak), akiket a király kihagyott az ország közvetlen irányításából. Olyan alacsony sorból felemelt, vagy akár idegen országból származó, de személyéhez feltétlenül hű emberekre (szakemberekre) bízott fontos, országos hivatalokat, amelyeket korábban szinte kizárólag magyar főnemes töltött be.

A Magyar Királyság I. (Nagy) Lajos 1382. évi halála után folyamatos polgárháborúnak volt kitéve. Hunyadi Mátyás uralkodásának első szakasza ezt a törékeny és káros állapotot számolta fel. Meg kellett szilárdítani hatalmát még a családjával szemben is (elég csak az eleinte kormányzóként mellé állított nagybátyjára, Szilágyi Mihály cselszövéseire, árulására gondolni), de egyszerre kellett harcolnia nyugat és dél felé is. Királlyá választása után a többi európai uralkodóház azt várta tőle, hogy egykor a keresztény világban ünnepelt törökverő apja, Hunyadi János örökébe lépjen, és megállítsa az oszmán hadak nyugatra törését.

Mátyás uralkodásának évei alatt lényegében folyamatosan háborúzott. Ezeknek a hadjáratoknak az iránya és céljai a kortársak szemében is megosztók voltak. A nyugati keresztény civilizáció, élén a pápával, elvárta a magyar uralkodótól a török elleni harcokat. Csakhogy ezeket a nyugat-európai államokat a belső és külső széthúzás, a hosszabb-rövidebb szövetségek megkötése a másikkal szemben (sőt, akár az oszmán szultánnal is összefogtak), a pillanatnyi hatalom mindenáron megtartása és lehetséges kiterjesztése jellemezte.

Ebben a bonyolult diplomáciai és politikai világban próbálta Mátyás megtalálni a Magyar Királyság általa legjobbnak tartott pozícióját.

Mátyás felmérte, hogy egyedül nem tud hatékonyan harcolni a törökkel, ehhez kevés az ország fegyveres és gazdasági ereje. Apjától eltérően nem támadó, hanem védekező (defenzív) és békekötésre törekvő politikát folytatott, megerősítve az ország déli védelmi rendszerét, végvárait. Megbízott követei, akik szinte minden európai udvarban jelen voltak, és rendkívül aktív diplomáciát vittek, folyamatosan figyelték a változó politikai viszonyokat. Mátyás nagy taktikus volt nemcsak a csatatéren, hanem a tárgyalóasztalnál is, bár az idők során legfontosabb tárgyalási tőkéje rettegett zsoldos serege lett (állandó létszáma elérte a 15 ezer főt).

Életkorát tekintve szinte gyermekként került egy szétszakadt, véráztatott ország élére, ahol ekkoriban (XV. század második fele) nagyjából 3 millióan éltek. A társadalmon belül igen magas, 4,4% volt a nemesség aránya, bár legnagyobb részüknek még földbirtoka és vagyona sem volt, akik természetes jogon az ország irányítóinak hitték magukat. A nagy kiterjedésű országban kevés város volt, ahol az összlakosság csupán 3,8%-a lakott. A király – nyugat-európai társaival szemben – nem tudott ezek gazdasági és kereskedelmi erejére támaszkodni. A háborúk között (vagy velük egyidőben) jutott ideje átszerveznie az ország belső irányítását, stabilizálni ingatag politikai helyzetét.

Bátor intézkedéseivel keményen megerősítette központi hatalmát, amelynek alapja a centralizált gazdasági és pénzügyi élet megteremtése volt.

A kincstári hivatalt az általa személyesen kiválasztott és felemelt (ezáltal hozzá hű) szakemberekre bízta, akiknek hála egy stabil költségvetésre támaszkodhatott. Ilyen hozzáértő vezető volt Csezmicei János (Janus Pannonius), Ernuszt János, Handó György és Nagylucsei Orbán, aki hatalmánál fogva már szinte nádorként viselkedett. Mátyás király céljai eléréséhez kíméletlen adópolitikát vezetett be, adóreformjai drasztikusan sújtották az adózó lakosságot. Legfontosabb adóbevétele a „füstpénznek” nevezett házadó volt (1 aranyforint), valamint az évente akár többször kivetett hadiadó, amely még a nemesség részéről is permanens felháborodást váltott ki. Az uralkodó (az állam) bevételei átlagosan 450–700 ezer aranyforint között mozogtak, de bizonyíthatóan voltak évek, amikor meghaladták az egymillió forintot is. Ebből a hatalmasnak tűnő összegből fizette hírhedt serege katonáinak zsoldját (egy lovas katona havi zsoldja 3, egy gyalogosé 2 aranyforint volt!), teremtett gazdag szellemi életet a királyságban, vezetett messzi földön híres reneszánsz udvart Budán és Visegrádon, alkalmazott humanista művészeket környezetében.

Sikere ellenére az erős ország erőskezű uralkodója parvenü személynek számított a nyugati udvarok számára.

Legnagyobb nyugat-európai ellenlábasa III. Frigyes német-római császár volt (1452–1493), akivel kisebb megszakításokkal egy életen át háborúskodott.

Ugyan nyugati hadjárataival időleges sikereket elérhetett Mátyás (cseh királlyá választották, elfoglalta Bécs városát, meghódította Morvaországot, Lausitzot, Sziléziát, a keleti osztrák tartományokat), megítélésén nem tudott változtatni, főleg annak tükrében, hogy zsoldosai állandó rettegésben tartották a megszállt területeket. Eleinte megnehezítette elfogadottságát, hogy 1458-ban nem koronázták meg, hiszen a korona a császárnál volt. Csak 1463-ban, hosszú tárgyalások után (Vitéz János vezette a magyar küldöttséget, aki korábban felügyelte Mátyás nevelését, majd 1465-től esztergomi érsek) sikerült visszavásárolni a magyar Szent Koronát III. Frigyestől 80 ezer(!) aranyforintért. Egyúttal ún. apa-fiú szerződést is kötöttek, amely szerint, ha Mátyásnak nem születik törvényes fiú örököse, úgy a magyar trón III. Frigyes német-római császárra, illetve annak utódjaira száll. Hunyadi Mátyást 1464. március 29-én a koronázóvárosban, Székesfehérváron koronázta meg Szécsi Dénes bíboros, esztergomi érsekprímás.

Milyen volt a XV. századi Óbuda a pompázatos Budavári Palota szomszédságában? Sajnos csak töredékes anyag áll a kutatók rendelkezésére, hogy megfelelően vizsgálhassák a település ezen korszakát. Az oszmán-török megszállás idején Óbuda mezőváros iratanyaga megsemmisült, csak töredékek (főleg oklevelek) alapján tájékozódhatunk. Fügedi Erik kiváló magyar történész és levéltáros kutatásai szerint Óbuda ugyan elérte az adott korban megfelelő várossá alakulás első fokát, de ott fejlődése megakadt. A település már a kora középkortól uralkodói központ volt, ennek köszönhetően fejlődött a gazdasága, működött a piac és a rév, valamint magas színvonalú szellemi élet jellemezte a káptalani iskolának köszönhetően. Azonban városfallal soha nem vették körbe a települést. I. (Nagy) Lajos király 1343-ban Erzsébet anyakirálynénak ajándékozta a királyi várat (városrészt) a hozzá tartozó jövedelmekkel együtt. Ezzel elvetette az állandó viszálykodás magját a területet 1212-től birtokló óbudai káptalan és a királynék között. A viszony rendezése miatt 1355-ben pontosan felosztották a várost az immár két tulajdonos között. A nyugati városfejlődést inkább a szomszédos területek egyesítése jellemezte, nem a széttagolása. A két rész, két földesúr, egy terület koncepció visszavetette a már említett fejlődést, és Hunyadi Mátyás korára a klasszikus középkori város helyett egy nagy faluról (későbbi mezőváros) beszélhetünk. A kevés forrásból, peres iratokból ismert, hogy Óbudán továbbra is zajlott szőlőművelés, valamint egyre több hajómalom működött a Duna ezen szakaszán (1467-től), amelyek a káptalan tulajdonában voltak. Ezek azonban a király halászhelyein voltak lehorgonyozva, és akadályozták a zavartalan halászatot, amely vitákat generált. Óbuda királynéi településrészét Mátyás édesanyjára, Szilágyi Erzsébetre (1410–1484?) bízta.

A király anyja, az egykori kormányzóné szívesen lakott Óbudán, ahonnan kemény kézzel irányította a rendkívül kiterjedt Hunyadi-birtokokat, egészen Erdélyig.

A király szabad kezet adott anyjának a családi birtokok vezetésében, aki viszont ennél jóval jelentősebb politikai szerepet szánt magának (Mátyás nem véletlenül „távolította el” közvetlen környezetéből). Szilágyi Erzsébet szintén sokat pereskedett és vitázott a szomszédos óbudai káptalannal, de még a városi tanáccsal is. Innen folytatott aktív levelezést uradalmaival – 1472-ben itt íródott az a levél, amelyben a pápától (IV. Sixtus) kéri Kapisztrán János szentté avatását. Mint a terület birtokosa, a klarissza kolostor és apácái is kegyességére voltak bízva, és ő valóban sokat tett érdekükben. A király anyja az óbudai királynéi vár Szent Erzsébet kápolnájának adta a távoli (Békés megye) Szentetornya birtokát. Mátyás házasságkötésével (1476) valamelyest változott a helyzet, hiszen az uradalom immár az új királynét, Beatrixot illette meg. A király anyja ezt követően sem hagyta el Óbudát, hanem egy közeli házba költözött, hogy szemmel tarthassa szeretett földjét. 1489-ben a klarissza kolostor feletti lelkipásztorkodást Mátyás az obszerváns ferenceseknek akarta átadni (Szilágyi Erzsébet ekkor már nem élt, Tatán halhatott meg 1483-ban vagy 1484-ben), de ebben az óbudai polgárok megakadályozták.

Arról, hogy Mátyás hosszabb-rövidebb időt töltött volna Óbudán, szintén nem maradtak feljegyzések.

Azt viszont tudjuk, hogy ő is szívesen vadászott a környéken (elsősorban a Pilisben), amely okot adott arra, hogy megpihenjen Óbudán.

A magyar király 1480-ban levelet írt IV. Sixtus pápának, amelyben engedélyt kért a pálosok rendjének óbudai letelepítéséhez. A Fehéregyházán álló, Szűz Máriának szentelt plébánia, amelyet a legendárium szerint Árpád fejedelem sírja fölé emeltek, az óbudai káptalan felügyelete alá tartozott. A nagyszámú zarándok lelki üdvének ápolása is az ő feladatuk volt, de ezt már nem tudták kielégítően ellátni. Maga a kápolna erősen lepusztult, romossá vált. Az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, amelynek eredeti központja a közeli Pilisben volt, megoldást jelentett volna a problémára. 1483-ban Mátyás újabb levelet küldött az óbudai pálosok ügyében a pápának, amelyben kérelmezte, hogy a mai Fő téren álló, de a tatárjárás idején lerombolt Péter templom köveit felhasználhassák kolostoruk és templomuk felépítéséhez. Későbbi iratokból kiderül, hogy a pálos rend nem igazán kapkodta el a pápai áldással engedélyezett templomépítést, arra csak később került sor (valószínűleg 1503-ban). A török harcok idején, 1529-től súlyos károk érték az épületegyüttest, majd 1541-ben a pálosok végleg elmenekültek. Fehéregyháza (vagy Fejéregyháza) és az óbudai pálos kolostor sokáig eltűnt a történelem viharos évszázadaiban. A mai napig viták tárgyát képezi valamikori pontos helyük. Írásos forrásból tudjuk, hogy az óbudai prépost ellenezte a pálosok Fehéregyházára telepítését, és ezt egy ideig meg is tudta akadályozni. Egyes kutatói álláspontok szerint (Dr. Buzás Gergely régész, a Visegrádi Mátyás Király Múzeum igazgatója) az óbudai káptalan tiltakozása miatt nem közvetlenül a lepusztult fehéregyházi plébánia mellett építhették fel kolostorukat, hanem attól délebbre.

Széles körben elfogadott nézet alapján a pálos rend temploma és kolostora a Bécsi út és Farkastorki út sarkán, a hajdani téglagyár (Viktória, Bohn, Újlak II.) területén állt.

1869-ben itt kerületek elő az első romok a téglagyár bővítése során. A Magyar Tudományos Akadémia Archeológiai Bizottsága Rómer Flórist küldte a leletek megvizsgálására és feltárására. A kutatás kisebb megszakításokkal az 1880-as évek közepéig zajlott. Megállapították, hogy a kolostort fal övezte, az egyhajós templom közel 40 m hosszú és 11 m széles lehetett. Wekerle László, Tholt Titusz, Némethy Lajos, Foerk Ernő és Henszlmann Imre dolgozott sokat a leletek szakszerű feltárásán. A téglagyár újabb bővítése miatt 1910-ben végleg elpusztították, felrobbantották a feltárt romokat. Az újabb feltárásra csak a téglagyár végleges bezárása után, 1978-ban kerülhetett sor, amikor csak ókori római nyomokat sikerült találni. 1998-ban a Budapesti Történeti Múzeum munkatársai modern technika alkalmazásával megtalálták a hajdani pálos kolostor kerítésfalának egy szakaszát.

Hunyadi Mátyás udvarához tartozó több humanista szerző, tudós is járt Óbudán, illetve műveiben megemlítette a települést. Minden bizonnyal a legismertebb közülük Antonio Bonfini, aki 1486-ban érkezett Mátyás udvarába Itáliából, ahol bemutathatta műveit, amelyeket a királynak ajánlott. Szívesen fogadták (bár ez az „udvar” akkor az ausztriai Retzben volt, ahol az éppen háborúzó király táborozott), hivatalosan ő lett Beatrix királyné felolvasója, de közben alaposan tanulmányozta az országot, a magyarok múltját, ezáltal került kapcsolatba Óbudával. A reneszánsz kori európai fejedelmi, királyi udvarokban (elsősorban Itáliában) természetes volt, hogy a biztos megélhetésre és elismerésre vágyó fiatal, egyetemet végzett tudósok felajánlották szolgálatukat leendő uraiknak. Ez általában azt jelentette, hogy segítettek a kenyéradó gyermekeinek nevelésében, valamilyen szerényebb hivatalt kaptak.

De az igazán nagy uralkodók – ebben a korban is – elvárták, hogy személyüket és tetteiket ilyen tudós írók által megírt művekkel dicsőítsék.

Ez Mátyás esetében sem volt másként, aki felesége révén gyorsan átvette ezt az itáliai szokást, amelynek köszönhetően sorra születtek meg a róla és családjáról szóló művek. Az 1480-as évekre ez azért vált sürgőssé, mert világossá vált, hogy Beatrix már nem fog gyermeket szülni, és valahogyan meg kellett oldani a törvényes trónutódlás kínos kérdését. A király és közvetlen környezete ugyan örömmel üdvözölte az 1488-ban Brünn városában (majd ugyanebben az évben Augsburgban) megjelent Magyar krónika (Chronica Hungarorum) című, Thuróczi János által írt művet, de stílusát túl nyersnek tartották. Ezért megbízta Bonfinit egy modern, humanista szellemű történeti mű megírásával, amely az ő ízlésének is megfelel. Bonfini szeretett volna a király kedvében járni, és komolyan tanulmányozta az egyedülálló udvari könyvtár hatalmas kódexgyűjteményét, végül 1489-ben belefogott a nagy mű megírásába, amelyen egészen haláláig dolgozott, és soha nem fejezte be. A hatalmasnak szánt mű röviden csak a Magyar történet (Rerum Ungaricarum decades) címet viseli; az itáliai szerző még Mátyás halála után (1490) is hosszan írta az új király, II. Ulászló udvarában, aki szintén szívesen alkalmazta a mestert. Az idős Bonfinit 1497-ben szélütés érte, végleg letette a tollat. Feljegyzésekből tudjuk, hogy végrendelete szerint az általa megkedvelt Óbudán temették el, az egykori Margit kápolnában, amelynek feltételezett helye a mostani Péter-Pál plébániatemplom déli oldalán lehetett. Sírversében ez állt:

„Bonfini nyugszik e sírban alant, Picenónak a sarja,
Tisztesség, tudomány, szép szó volt az övé.
Csontjai fekszenek itt, de az ő történeti műve
Már a magyar földé, s ennél semmi sem több.”

Szintén Itália földjéről érkezett Hunyadi Mátyás udvarába Petrus Ransanus (Pietro Ransano) domonkos rendi szerzetes, lucerai püspök mint Ferdinánd nápolyi király követe. 1488–1490 között tartózkodott a király környezetében, és közben volt alkalma behatóan tanulmányozni a magyar viszonyokat. A királyi pár Ransanus püspököt mint nagy hírű és műveltségű tudóst szintén megbízta a magyar nép eredetének és históriájának megírásával, amelyet nagyon gyorsan, egy év alatt el is készített A magyarok történetének rövid foglalata (Epithoma rerum Hungarorum) címmel.

Ransanus követként írt levelezéséből (jelentéseiből) tudjuk, hogy bizton járt Óbuda városában, amelynek impozáns egyházi épületei nagy hatással voltak rá.

„Azon Óbudán, amelyet ma szórványosan laknak, található az a bizonyos mesteri és művészi építményei miatt pompás bazilika, amely valóban méltó lenne arra, hogy ne azon a csaknem elhagyatott helyen, hanem valamely híres városban épült volna” – írja Ransanus, de megemlíti a lenyűgöző klarissza kolostort is. Írásából kitűnik, hogy Óbuda ekkoriban valóban falusias jellegű, vagy magyar viszonylatban mezővárosi település volt. Persze ne feledjük, hogy ezeket egy fejlett városi kultúrával és hálózattal rendelkező, Itáliából érkezett tudósító jegyezte le.

A Cremona városából származó Bernardo Monelli mint itáliai zsoldoskapitány érkezett Magyarországra, valószínűleg Beatrix királyné hívására. A kevés rendelkezésre álló anyagból tudjuk, hogy Monelli Diósgyőrben volt várbiztos, majd a máramarosi sókamarák grófjának nevezték ki, és a királyné szolgálatában lett óbudai várnagy. Sírköve szerint – amelyet a budavári Nagyboldogasszony-templom (ismertebb nevén Mátyás templom) közelében találtak meg – Óbudán érte a halál mindössze 39 évesen. Ennek értelmében Óbuda továbbra is a mindenkori királyné tulajdona maradt (kivéve káptalani részét) egészen a török hódoltság idejéig.

Óbuda fontossága, központi szerepe ugyan a XIII. század közepétől fokozatosan csökkent (ezzel párhuzamosan Buda városáé megnőtt), még Mátyás idején is említésre méltó településnek számított. Ebben nagy szerepet játszottak rangos egyházi épületei, illetve a mindenkori magyar királynék gondoskodása.

(A szerző történész-muzeológus, Óbudai Múzeum)

A társaságot az sem rettentette el, hogy néhány nappal korábban jelentős havazás volt, közlekedési fennakadásokat okozva országszerte, majd a markáns felmelegedésnek köszönhetően komolyabb sárral lehetett számolni a magasabban fekvő térszíneken is. A tavaszias meleg és a ragyogó napsütés persze teljesítményfokozóként hat a kirándulóra, úgyhogy nem volt kérdés. Irány Pilisszentlászló! A 360 méter magasan, hegyek ölelésében megbúvó községet Szentendre felől közelítettük meg a helyközi buszjárat segítségével. Már az utazás közben magasra emelkedett hangulatot a senváclavi (Pilisszentlászló szlovákul) Jánošíková krčmaban sikerült tovább fokoznunk.

A Rákóczi gyalogezredében is megfordult, később betyárrá lett névadó zsiványt számos legenda övezi. Életét több irodalmi mű és film dolgozza fel, de Jan Cikker szlovák zeneszerző operát is írt róla, amit 1954-ben mutattak be Pozsonyban.

A nagy múltú településen 1291-ben III. Endre királyunk vadászházat épített a jelenlegi templomdombon, amit később a pálosoknak adományozott, akik kolostorrá alakították át. A török pusztítását követően felvidékről érkeztek pálosok, akik nagyszámú szláv ajkú telepest is hoztak magukkal, és építették ujjá a falut. Ebből az időből származik a település jelenlegi elnevezése is, ezt megelőzően Kékesnek hívták.

A csapszéken történt rövid látogatás végeztével északnyugati irányba haladva, a zöld jelzés mentén hagytuk magunk mögött az utolsó házakat, majd a szilárd útburkolat elfogytával a sár okozta kihívásokkal voltunk kénytelenek felvenni a küzdelmet.

Igyekeztünk a nedves nyomvályúk elől a magasabban fekvő füves területek irányába menekülni, miközben az utat keretező rétek és legelők remek kilátást engedtek a katlanból a környező hegyek irányába.

Magunk mögé pillantva az északi oldalak havas lejtői változatos terepviszonyokat vetítettek előre. Nem is kellett csalódnunk, az erdőbe érve kalandos túra vette kezdetét.

A Delmár-kúti-dűlőt elhagyva erdészeti út vezetett a fák közé, majd kezdett el ereszkedni északi irányba, és a korábbi dagonyát rövidesen a téli táj hangulata váltotta. Erről az útról ágazik le az a merész vonalvezetésű, keskeny csapás, amely aztán a tőlünk keletre fekvő Öreg-Pap-hegy oldalában kanyarog a szintvonalakkal párhuzamosan, sokszor alig fél méter szélesen. Az ösvényt eredetileg vadászati céllal alakították ki az 1930-as években. Sokáig a turisták elől teljesen zárva tartották, és csak 2015 szeptemberében adták át végérvényesen a kirándulóknak. A könnyebb előrejutás érdekében egy darabig az erdészeti úttól balra eltávolodva haladtunk lefelé, majd az útra visszatérve az a félelmem támadt, hogy túljöttünk a leágazáson. Mivel nem voltam teljesen biztos magamban, úgy döntöttem, a Spartacus-ösvénnyel párhuzamosan, szintemelkedés nélkül, a Pap-hegy oldalában folytatjuk utunkat. Előbb-utóbb nyíltabb terepre érve úgyis kiderül, hogy fölöttünk vagy alattunk húzódik a keresett ösvény.

A terep azonban komolyan próbára tette a csapat harcedzettebb tagjait is. A meredek, havas hegyoldalban minden tudásunkra szükségünk volt, miközben a kidőlt fákon vagy a vízmosásokon átkelve a csúszós lejtőn egyensúlyoztunk.

A Szarvas-bérchez közeledve egyre vadabb akadályokba ütköztünk. Korábbi csuszamlások és sziklák nehezítették az előrejutást, jelentősen csökkentve a tervezett tempót. Egyre többször kényszerültünk megállni, hogy bevárjuk lassabban mozgó túratársainkat. A biztonság az első, nem siettünk sehová.

A gerincre kiérve a látvány végül minden addigi szenvedésünkért kárpótolt. Az agglomerátum (vulkanikus eredetű, durva szemcséjű kőzet – a szerk.) sziklatornyokkal keretezett füves bérce alatt 150 méterrel ott kanyargott a Spartacus-ösvény keskeny, világos csíkja.

De a gyér növényzetnek hála pazar kilátás nyílt a Dunakanyar legszebb részére, a folyó túloldalán a Szent Mihály-heggyel. Nem kapkodtunk a lejutással. Igyekeztünk kiélvezni a szemet gyönyörködtető látvány minden pillanatát.

A zöld jelzést újra elérve jobbra fordultunk, és végre jól kitaposott, bár keskeny úton haladhattunk tovább. A kitettség változásával sokszor néhány méteren belül váltották egymást a porszáraz, a sáros és a csúszós, havas szakaszok. Egy-egy élesebb kanyar után átmenet nélkül tértünk vissza a télbe, majd újra a tavaszba, miközben tőlünk balra meredek letörés és meseszép kilátás foglalta keretbe utunkat. A csapás lépésről lépésre, fokozatosan szelídült, míg végül egy nyeregponton a Jenő kunyhóhoz értünk. A ház melletti asztalhoz letelepedve az elvesztett folyadék-és kalóriamennyiség is részben pótlásra került, hogy elegendő erőnk legyen a völgybe való lejutáshoz.

Innen a zöld jelzésen tovább haladva széles út indul északi irányba, ami aztán újra összeszűkül keskeny csapássá, és tekereg a völgy oldalában. Újabb ütközet vette kezdetét a sárral, de a rutinnak hála mindenki jól vette az akadályokat.

A völgytalpat elérve újra szilárd, aszfaltozott útra értünk, ahonnan már csak néhány lépés volt az Ördögmalom Erdei Étterem, ahol a közeli halastavakból kifogott pisztrángból készült fogásokkal csillapítottuk éhségünket. A vendéglő tőszomszédságában a Bertényi Miklós Füvészkert tűlevelűi magasodtak fölénk. Az eredeti faállomány helyére az 1960-as években különböző örökzöldeket és fenyőket telepítettek, néhány idősebb őshonos példányt meghagyva. 1978-ban Bertényi Miklós és Varga Gábor vezetésével elkezdték a terület arborétummá való átalakítását. Számos egzotikus, főleg ázsiai növényt telepítettek, és egy madártani ösvényt is létrehoztak. A 16 hektáros elkerített terület egymástól két jól megkülönböztethető részből áll. Az egyik a tulajdonképpeni arborétum, a másik a tájképileg jóval izgalmasabb Erdőanyai-szurdok, amely a Visegrádi-hegység páratlan gyöngyszemének számít. Az őserdei környezetre emlékeztető táj, a borostyánnal befutott meredek hegyoldalak, rozogának tűnő doronghidak, vagy a meder feletti, korláttal biztosított ösvények Indiana Jones-i világot idéznek. A meglehetősen barátságos, 500 forintos belépő az étteremben váltható meg. A lakomát követően a műúton még egy félórás séta várt ránk a visegrádi buszállomásig.

Az 1700 lakosú helység hazánk egyik legkisebb lélekszámú városi rangú települése, évente nem kevesebb, mint 300 ezer turistát fogad.

A mi túránk is itt ért véget: a hazafelé tartó járatra várva, a legenda szerint a sör feltalálójáról, Gambrinus királyról elnevezett söntésben.

Hogy milyen volt az ostrom vagy a Rákosi-kor, netán a lakótelep-­építés kora Óbudán, irodalmi szövegből így nehezen rekonstruáljuk – hacsak nem fordulunk a gyerekkönyvekhez. Az alábbi írásban erre teszünk kísérletet. A negyvenes és ötvenes éveket Thury Zsuzsa A tűzpiros üveggömb című kötetéből (1962), a hatvanas éveket Janikovszky Éva Aranyesőjéből (1962), míg a hetvenes éveket Csukás István Vakáció a halott utcában (1976) című kötetéből próbáltuk rekonstruálni. A gyerekírók pedig igen figyelmesek voltak: mint azt megtudtuk tőlük, pár évtizede még volt dohányzó kocsi a HÉV-en, Csillaghegyen a házakban nem volt mindennapos a fürdőszoba, a kecsketejet az Újlaki templom mögött mérték, és a kockakövek ugyanúgy gyilkolták a lábat, mint Krúdy idejében, aki ezt szintén szóvá teszi.

A régi Óbudán való kalandozást számtalan gyermekkönyv szerzőjével, Thury Zsuzsával kezdjük. Egyik legismertebb kötete, A tűzpiros üveggömb 1944-ben kezdődik, és tizenöt évvel később, 1959-ben ér véget.

Főhőse egy Ildikó nevű kislány, akit az ostrom idejére a Horthy-rendőrség elől menekülő édesanyja egy óbudai, Lajos utcai családnál helyez el, míg ő az Evező utcában húzza meg magát.

A kötet elején az író leírja kettőjük menekülését Angyalföldről: Óbuda 1944 májusában már nem volt járművel megközelíthető, a Margit hídtól gyalog lehetett kifelé haladni, mivel a legtöbbször „szünetelt” a Lajos utcai villamosforgalom. A gyereket befogadó család családfője, Bittó György villanyszerelő így írja le a környéküket a könyvben: „ott mifelénk tisztára falun él az ember, a szomszédság azt is meglesi, hogy mi fő a fazekunkban”. A Lajos utcai ház zöldre mázolt fakerítésén át a ház két ablaka is „falusias” utcára néz, az utcáról nyílik a műhelyajtó. A kis, négyszögletnyi kertre nyílik a konyha és a második szoba, a háznak egy fiatal diófa szolgál árnyékkal, ennek támaszkodik neki a kerti asztal. Sem a szomszéd ház, sem az Evező utca nem ilyen idilli.

A könyvben szereplő szomszéd ház, ha jól sejtjük, az a hírhedt Lajos utcai melós ház lehet, amely rendre előfordul a kor történeti forrásaiban is, és amelyre az idős óbudai lakók még emlékezhetnek.

Az L alakú földszintes épület hat szoba-konyhás lakását több ember lakta, mint egy belvárosi bérházat – írja Thury. A szomszédok szóba sem álltak az „alja népséggel”.

Részletezi azt is, kik éltek itt: az özvegy mosóné hetedmagával egy lakásban, aki a szoba-­konyhába még egy ágyrajárót is befogadott. Az öreg kőműves, aki iszik. Az utcaseprőék, akiknek hét gyerekük már van, most várják a nyolcadikat. A cipőgyári munkás és neje, aki a Zsigmond téri fodrásznál manikűrös.

Hasonlóan vegyes az Evező utcai bérház társadalma is, de érezhetően jóval feljebb állnak a társadalmi ranglétrán a lakók: míg a regénybéli két vénkisasszony egy közepes lakáson osztozik, a második emeletet – az egész emeletet – egy műegyetemi professzor bérli, akit Thury – jellemző a könyv megjelenésének idejére ez az elővigyázatosság – azzal tesz szalonképessé, hogy figuráját németellenesre faragja. Plasztikusan jelenik meg a kiugrási kísérlet és Horthy rádióbeszédének napja a regényben: 1944. október 15-én felbolydul a ház, a lakók azt hiszik, vége a háborúnak. (Mint ahogy Pesten máshol is.) A rablott zsidó vagyonban ülő ezredes papucsban szalad az utcára a hírre, Rosnerné pedig leveszi a sárga csillagot a kabátjáról.

Azonban szinte abban a pillanatban, ahogy Horthy elveszti a hatalmat, megjelennek német harckosik és a nyilasok Óbudán, akik válogatás nélkül gyilkolják le azt, aki megszegi a kijárási tilalmat, vagy nincs igazolványa.

Megtudhatunk apró érdekességeket is: 1944-ben a légitámadások miatt például a szokásosnál hamarabb kezdődött a nyári szünidő, a Lajos utcai fiút pedig minden délelőtt az Újlaki templom mögötti kertészetbe küldi az édesanyja kecsketejért – hogy magyar vagy bolgárkertészek éltek ott akkor, sajnos nem derül ki a szövegből.

A kötet második része 1959-ben játszódik. A szerző az utókor szerencséjére leírja a változásokat is, amelyek nem szembetűnők: a Lajos utcai házról például eltűnik a villanyszerelő cégtáblája. (Noha nem írja le, a szerelőt a gyárba terelték, elvéve a boltot – erre utal, hogy a gyári munkások közt tűnik fel.) A ház máskülönben ugyanolyan, mint a háború előtt, sőt, ekkor még a környék is: az egyik szereplőnek napi két órát kell villamosoznia, hogy az angyalföldi gyárba járhasson dolgozni, a „járda rossz kövezetén botladozik a láb”, gépkocsi pedig kevés jár erre, „inkább motorkerékpár”.

Sokatmondó a következő részlet is: „Laji egy sor emeletes bérházra mutatott: – Jól nézd meg, mert mifelénk ezek az utolsók. Ezután már falun vagyunk.” Mivel a főhősök épphogy elindultak a Margit hídtól, sejthetően a Zsigmond tér házai lehettek ezek az „utolsók”. Megtudjuk a Lajos utcai kocsma nevét is: nem túl fantáziadús módon Lajos tanyának hívták. Máskülönben minden olyan, mint volt.

„Az öreg, földszintes házakat megviselte az időjárás és a kor, kapujuk többlakásos udvarra nyílt, egyikből-másikból tódult kifelé az orgona elandalító illata.”

Az idill – happy enddel – itt megszakad, hogy a következő évtizedbe már Janikovszky Éva vezessen át, akinek Aranyesője 1961-ben játszódik, részben Csillaghegyen. (Itt jegyezzük meg, hogy noha Óbuda jegyzett irodalmi toposz, Csillaghegyről talán épp az Aranyeső az egyetlen irodalmi emlék.) A főhős, Burián Ágnes családja ugyanis itt él, a Tátika utcában. Az utcanév vélhetően fiktív: ilyen nevű utca ma nincs a kerületben, csak az igen távoli Mátyásföldön akad.

Janikovszky olyan utcaképet vázol elénk, amely részben különbözik, részben megegyezik a Thury Zsuzsa-félével. Csillaghegyen is egyszerű emberek élnek, érezhetően nincs szó azonban a Lajos utcai nyomorról: bár a házak egy része legfeljebb kétszobás, fürdőszoba nélkül épült – mint a főhősöké is –, és legalább három generáció él bennük, a takaros, veteményessel ellátott kertek, a sarki vendéglők és a kisiparosok, HÉV-kalauzok, fürdőpénztárosok és hasonló lakók Csillaghegye inkább mutat kispolgári-félparaszti, arra a bizonyos Krúdy-féle régi Óbudára emlékeztető képet, mint a gyári munkások Lajos utcája.

Így írja le az idillt a szerző: „A kertben kotkodácsolva csipegettek a tyúkok, a cseresznyefa pirosló ágai közt darazsak cikáztak”. A főhős, aki épp leérettségizett, 1961 júliusában egy délelőtt azt mondja, „bemegy a városba” – azaz a peremlét, a „város szélén” lét, a „város a városban” identitás ugyanúgy megvolt, mint ahogy ma is még.

A csillaghegyi állomáson mindössze egy percig áll a HÉV, amely ekkor még dohányzókocsikkal közlekedik – a második kocsi van fenntartva a nemdohányzóknak –, és amelyet mozdony húz, végállomása pedig a Margit hídnál van. Az út húsz perc a végállomásig.

A házak belső elrendezéséről is mesél Janikovszky: nem volt a mai értelemben vett nappali, a két szoba egyikében a szülők laktak, a másikban a gyerekek és a nagyszülők.

A konyhában étkeztek, és ott is mosakodtak, a vizet a kútról kellett hozni. A regénybéli család a hegy felőli oldalon lakik, ahonnan látszik a Duna és a működő gázgyár.

Ágnes az egyik jelenetben a gáztartályt figyeli: ha sok benne a gáz, felemelkedik, ha kevés, aláereszkedik a ballon.

Janikovszky az egyik jelenetben pár sort szentel a régi Óbudának is. Ahogy írja, „a kopott kis óbudai házak lustán sütkéreztek a nap puha fényében” – ennél többet azonban sajnos nem ír a városrész lakótelep-építés előtti pillanatairól.

Arról, hogy mi történt a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, már Csukás Istvántól értesülünk. Mielőtt még rávágnánk, hogy persze, hát ott játszódik a Keménykalap és krumpliorr, érdemes megállni. Az 1973-ban megjelent könyvben ugyanis legfeljebb utalások vannak arra, hogy a regény képzeletbeli terét, vagy annak egy részét Óbudára kell képzelnünk. Sem a gyerekek találkozóhelye, a tér, sem az utcák nincsenek azonosítható helyen, a nyitó jelenetben említett „csarnok”, ahová a nagy Recének zsírszalonnáért kell szaladnia, pedig bizonyosan nincs Óbudán, hiszen azóta sincs a kerületnek nagycsarnoka, vagy klasszikus értelemben vett központi piaccsarnoka, legfeljebb piaca. A nyúltenyésztő a Bőr utcában lakik, de ilyen utca nincs Óbudán, mint ahogy Piros Ló kocsmáról sem tudunk. Bagaméri a Pipacs utcát adja meg címnek a könyvbéli apróhirdetésben, ami a XI. kerületben van, ő maga viszont a Lúd utcában él, ami jelenleg a XIII. kerületben van. Felbukkan még a könyvben a Matyó utca – nos, ez a XII. kerületben található, az azonban kétségtelen, hogy a Hörömpő cirkusz helyszíne, a Tégla utca 24., amely egyben az egyik főhős lakhelye is, Óbudán található, a Kiscelli kastély alatt.

Az emlékezetet a Keménykalap és krumpliorr kapcsán egyértelműen a filmsorozat csapja be és színezi át: az 1974-ben bemutatott széria és az 1978-ban bemutatott játékfilm jeleneteit ugyanis valóban Óbudán vették fel, a központi helyszín a Kecske utcai játszótér volt. Ahogy maga az író fogalmazott egy, az Óbudai Anziksznak adott interjújában:

„Azért tettük Óbudára a helyszínt, mert itt találkozott az építkezésben az új meg a régi. Megvoltak a régi utcák végig, a régi házak, de mögöttük gigantikusan sorakoztak a tízemeletes épületek”.

(Vallomás Óbuda szeretetéről, A. Horváth András interjúja, Óbudai Anziksz, 2017 nyár)

Valószínűsíthető tehát, hogy egy, a regényben képzeletbeli kerületként megírt helyszínből lett aztán a film által konkrét helyszín – amely az emlékezetben is így rögzült, így generációk hiszik, hogy a Keménykalap és krumpliorr „eleve” Óbudára íródott.

Amely kitétel maradéktalanul igaz a szerző másik kultuszkönyvére, a Vakáció a halott utcában című kötetre. 1976-ban jelent meg, és akkor is játszódik: míg Óbuda egyik részén már tízemeletesek emelkednek, itt-ott megvannak a régi utcák, mint a gyerekek által felfedezett halott utca, amelynek eredeti neve Bab utca volt. (Ma hiába keressük a térképen, nem találunk ilyet.)

Költői képpel indul a kötet és az Óbuda-leírás: Csukás azt írja, az új házak olyanok, mint a hatalmas galambdúcok, amelyek betonlábakon imbolyognak. A főhős szerint az új házakban túlságosan tiszta minden, a lépcsőház olyan, mint egy műtő, de legalább a kilátás jó: a tizedikről látszik a város szélén füstölgő gyárkémény. (Itt visszakapcsolhatunk a Gelléri- és a Janikovszky-féle Óbuda-látványhoz, amely egyszerre mutat kisvárosias, falusias és gyárváros képet is.)

A Vakáció a halott utcában főhőse aztán elindul az új házak között, hogy elhaladjon a még épülő utca előtt – a magasban hangyaként mászkálnak a hegesztők, írja Csukás –, és megtalálja a régit.

A sárga keramitkockával burkolt kis utcát és annak megmaradt öt házát szimpátiával írja le a szerző, aki épp csak azt nem mondja ki, hogy ezzel szemben a lakótelep steril és lélektelen. A kis házak közt „sovány ecetfák” bólogatnak, a mesterek falon maradt cégtáblái eligazítanak arra nézvést, hogy kik éltek itt: az úri szabó, az állatkereskedő, a portás és egy magánnyomozó. A sarkon az újságosbódéban ülő Kakula Zé is olyan, mint egy eldózerolásra szánt világ egyik utolsó mohikánja – persze, gonoszsága mellett vagy attól eltekintve –, ilyen régi, egyszemélyes bódét ma már nem látni a városban. A lábakon álló kis szerkezetből ma egy példány a szentendrei HÉV-állomástól befelé vezető szakaszon árválkodik, a Bizottság-park egyik oldalán.

Míg a Keménykalap és krumpliorr, ahogy említettük, valószínűleg képzeletbeli városrészben játszódik, itt már egyértelműen Óbudáról van szó, amikor Gajzágó István hangjátékíró a gyerekekkel együtt felfedezi a halottat, és telefonál a rendőrségre, így jelenti be a helyszínt: „Bab utca, Óbuda”, a gyerekek nyomozásának „fedőszerve” pedig az Óbudai Helyismereti Szakkör.

Sokat elárul a hetvenes években lebontott kis házakról az egyik jelenet, amelyben az úri szabó mesélni kezd az egyik gyereknek. Elmondja, hogy az ő háza volt a legrégebbi az utcában: kilencven­éves.

(Körülbelül 1970-ben járunk, tehát ezek szerint 1880 körül épült!) A nagyapja építtette, ő maga pedig ötven évig élt ott. Kiegészíti a lakókról eddig megtudottakat is, elmesélve, hogy a fent említetteken túl egy alkalmi munkás és egy hadirokkant is élt a Bab utcában.

Csukás István vélhetően az ős-óbudaiak hangját szólaltatja meg az öreg portás szavaival, aki azt mondja az egyik gyereknek: „Én nem akartam onnan elköltözni. Ott akartam meghalni”. Ezzel áll szemben az egyik elköltözött nő vallomása, aki azt mondja: örült, hogy elkerült, hiszen ezek a házak egy „egészségtelen, szűk utcában” voltak. „Remélem, lebontják” – teszi hozzá.

Az író hajszálpontosan azt a kettősséget szólaltatja meg a szereplők által, ami az összes korabeli visszaemlékezést és forrást jellemzi: a virágos udvaros, romantikus kis házak tulajdonosai közül azok, akik viszonylag jobb ingatlant kaptak a sorstól vagy örökségként, semmi pénzért nem akartak elmenni, és a lakótelep-építésre úgy emlékeznek, mint az apokalipszisre, azok viszont, akik a szűk, dohos, fürdőszoba és folyóvíz nélküli nyomortanyákat lakták, alig várták, hogy költözhessenek.

Jellegzetes eleme a régi és az új összeépülésének a Háromfejű Kokas vendéglő az utca végében, amely mintha a régi és az új világ határa is volna egyben.

Hiszen annak ellenére is működik, hogy a régi lakók közül egyedül Kakula Zé látogatja, annál is inkább, mert az ő egykori házában működik.

Hogy pontosan hol is lehet a képzeletbeli Bab utca, arról egyetlen apró adat árulkodik: a villamosmegálló. Itt áll az a láda, amelyben a sínek homokkal való felszórásához a homokot tárolták, és amelyben – nyár lévén épp üresen áll – a gyerekek elbújnak. Ebben az időben, ahogy említettük, a Bécsi úton kívül a Lajos utca – Nagyszombat utca vonalon is járt a villamos, amelynek végállomása a mai Bogdáni út környékén volt, így körülbelül ezen a sávon érdemes elhelyeznünk a Bab utcát – halott utcát –, figyelembe véve, hogy a Bogdáni úti öreg házak egészen 1988–1989-ig álltak, tehát alighanem az Újlakhoz közelebbi részen bujkálhatott az öreg házakban Gergő, Karikó és a többiek…

Emlékszik arra, hogy mikor járt először Óbudán?

Lassan már negyven éve, hogy ideköltöztünk. Első dolgunk volt, hogy körbejártunk Óbudán. Felfedező utakra mentünk, nagy kalandozások voltak.

Óbuda híres volt – ma is híres – a vendéglátásáról, az éttermek látogatása szintén a felfedező utak közé tartozott.

Évekig jártunk a Siposba, szomorúan látom, hogy most már a cégtáblát is levették a Lajos utcában. Ismertem Fejér Miklóst, a tulajdonost, nagyon jó barátok voltunk.

Nyilván az se volt véletlen, hogy a hetvenes években írt ifjúsági regényének, Vakáció a halott utcában és a Keménykalap és krumpliorr filmváltozatának a helyszíne Óbuda.

Azon túl, hogy emberileg otthon érzem magam Óbudán, íróként én is profitáltam ebből. A Keménykalap és krumpliorr című filmünk – többes számban kell mondani, ez egy csapatmunka, ebben az író nagyon fontos, de fontos a rendező, a színészek és így tovább – óriási siker lett. Ez volt az én első filmem. Óriási siker lett, leestünk a székről, és máig boldog vagyok. Hollywoodban megnyerte az Emmy-díjat, akkor még nem ez volt a neve, de nagyon nagy díj volt, egy tévés Oscar-díj lényegében. Azért tettük Óbudára a helyszínt, mert itt találkozott az építkezésben az új meg a régi. Megvoltak a régi utcák végig, a régi házak, de mögöttük gigantikusan sorakoztak a tízemeletes épületek. Ez egy nagyon jó háttérnek látszott a filmben, és talán Hollywoodban ezt is érzékelték a színészi játékon meg egyebeken kívül. Biztos, hogy értékelték. A filmben nagyon döntő a helyszín. Ezzel, ha akarom, vallomást tettem Óbuda szeretetéről is. A Vakáció a halott utcában szintén Óbudán játszódik, és ott már ki is aknázom, amit az előbb mondtam.

„Az új elsöpri a régit, de a régi sem vész el, átnyúlik az újba, így a régi egy kicsit új lesz, az új meg régi.”

(Vakáció a halott utcában – a szerk.) Ebbe minden beletartozik, az ember élete is és egy kerület élete is, és talán az is, hogy ugyanazok az emberek lépték át a küszöböt, a régiből az újba. A panellakásokba új emberek is jöttek, és nemcsak az épületekben és a környezetben történt a változás, hanem a lelkükben is, ez egészen biztos.

Volt egy ideig a Fiatal Művészek Klubjának igazgatója.

Igen, 24 éves voltam, előtte alakult meg az Andrássy úton a Fiatal Művészek Klubja, amely nagyon jó klub volt, nagyon népszerű, én imádtam, ami azt jelentette, hogy odajártam mindennap. Én voltam a második igazgató, az előttem lévőt valami miatt kirúgták. Főleg a képzőművészek uralták a helyet, ők szervezték meg az egészet, ők intézték el, hogy egyáltalán klub legyen, de aztán odakapott mindenki. Bár klubigazgató nem sokáig voltam – engem is kirúgtak – de nagy élményem volt, hogy az összes korombeli vagy nálam fiatalabb és öregebb színésszel, művésszel ott ismerkedtem meg. Húszvalahány éves korában az ember még könnyen barátkozik. Ez nagyon jó beugró volt, mint a borjú az újkapura, úgy néztem csomó mindenre Budapesten.

Akkor kezdtem egyébként színházba és műtermekbe járni, mégpedig azért, mert az összes festő és szobrász barátom rám kapott, hogy üljek nekik modellt.

Rengeteg szobor készült rólam. Nem viccelek, festmény, szobor, rézkarc. Rájöttem, hogy miért: elég érdekes pofám van, két vonal meg egy izé, azt kész, ennyi. Anyám kun volt, az apám meg jász.

Büszkék voltak a származásukra?

Hogyne, a kun önérzet máig tart. Egyébként évekkel ezelőtt én voltam az akkoriban alakult kun szövetség tiszteletbeli elnöke, ami nagyon nagy megtiszteltetés. Nagy örömmel járok is haza Kisújszállásra.

Muszáj elmondani Kisújszállást. Szülővárosom, szeret engem, én is szeretem őt. Az ott élők szeretete abban nyilvánul meg, hogy már a második szobrot állították föl.

Az első szobor – a mozi előtt – Bagaméri életnagyságú szobra volt, ahogy méri a fagylaltot. Bagaméri egy valódi, létező személy, Kisújszálláson volt fagylaltos, onnan vettem a figurát. Tavaly szeptemberben állították föl Pom-Pom szobrát – az iskola előtt. Ilyen nincs a világon! Olyan már volt, hogy az íróról készítenek szobrot, de hogy a figurájáról! Erre olyan büszke vagyok. És a Bem rakparton, a mellvéden ott a Kukac. Amikor meghallottuk Sajdikkal, gyorsan odarohantunk. Annak az a története, hogy Ungváron van az eredeti, az Ung folyó partján, és a horgászok kabalája, megsimogatják az orrát, amikor lemennek.

A Keménykalap és krumpliorr filmváltozatában Tímár Béla, fiatalon elhunyt színész is játszott. Írt verset a halálakor. Baráti viszony alakult ki önök között?

Nagyon jó barátok voltunk, vele tulajdonképpen még előbbi munkáknál ismerkedtünk össze. Életem első színdarabját írtam, az Ágacska címűt – amely egyébként máig is fut –, és ő a Játékszínbe vitte; már ott nagyon jó hangulat, nagyon jó kapcsolat alakult ki, barátság is természetesen. Íróként megint egy új műfajt kellett megtanulnom, színdarabot írni.

Mindent boldogan tanultam! Jó barátok voltunk, napi találkozóink voltak, családdal összejöttünk, a szívem megszakadt, amikor meghalt. Nagyon fiatal volt.

Költészetének erős vonulata ez, hogy megidéz költőket, művészeket, ahogy Tímár Bélát, úgy Tamkó Sirató Károlyt – aki maga is óbudai volt –, Dsida Jenőt, Weöres Sándort, Kalász Mártont, Sinka Istvánt, Orbán Ottót…

Régen a magyar költészetben nagyon jó divat volt ez, még Ady Endre is művelte, sok kollégának, barátnak írt verset, Csokonairól és a többiről nem is beszélve. Ezt én egyrészt próbáltam visszahozni, másrészt pedig azt a baráti szeretetet igyekeztem felidézni, amely engem körülvett. Sokszor vissza is kaptam, ők is írtak hozzám verset, Orbán Ottótól Kalász Mártonig. Dsidától, Kassáktól, Adytól érthetően nem. Őhozzájuk meg azért írtam verset, mert szerettem őket. Én ezt máig is próbálom művelni, mikor verset írok. Kassáknak volt egy egész könyve, ahol a képzőművészek képei mellé írt egy-egy verset. Tamkó Sirató Károllyal – Charles, úgy nevezte magát, aztán mi is úgy hívtuk – egyrészt személyes jó viszonyban voltam, másrészt nagyon szerettem, mert villódzó, szikrázó agyú költő volt. Akkor én könyvtárakba jártam, mert ott lehetett a legjobban melegedni, olvasni meg néha írni is, és ott többek közt látom, hogy Tamkó Sirató a szomszéd asztalnál óriási könyveket lapoz. Mondom, mit csinálsz? Azt mondja, egy verset kell írnia a Móra Könyvkiadónak, és eszébe jutott egy ötlet – egyébként remek ötletei voltak –, és ahhoz keres nyersanyagot. Kíváncsi voltam, mondom, segíthetek, mi az ötlet?  Azt mondja, magyar városneveket és helységneveket keresek, abból akarok írni egy verset. Annyira megtetszett, hogy amikor Tamkó megírta a verset, elolvastam, és mondtam, add az engedélyedet, hogy az ötletet tovább vigyem, rengeteg magyar település van, lehet válogatni, csak olyan városneveket fogok írni, amelyiket te nem írtál le. Hálából neki ajánlottam, ezért van a Gilicesíp című, helységnevekről szóló versem neki dedikálva.

Hagy tegyem hozzá, hogy ezzel egy kis ötletbörzét csinált a Tamkó Sirató, nemcsak én, mások is írtak ebből az ötletből, és ez egy vándortéma lett.

Mondjuk, annyi, hogy a többiek is dedikálhatták volna neki. Én nagyon szerettem a verseit, a gyermekverseit, a halhatatlan Tengerecki Pált meg a többit is. Egy történetet hagy mondjak el, élete végéig is nagyon jóban voltunk, én egy gyerekkönyvkiadónál szerkesztő voltam, nagyon támogattuk Tamkót, ki is adtuk tőle, amit csak lehetett, prózáját is, meséjét is, és a piacon futottunk nagyon sokszor össze, amikor volt még a Kolosy téri piac is, kint a placcon és az Óbudai Piacon is. Akkor azt forgatta a fejében, hogy űroperát fog írni. Minden találkozásnál elmesélt egy részletet belőle szóban. Sajnos, tudtommal nem írta le, én viszont – nem hozzá akarom hasonlítani magam – gyorsan megírtam egy gyerekoperát, az régi vágyam volt az életemben. Szegeden be is mutatták, sőt azóta még egyet írtam ide Pestre.

Petőfi kedves költője, akiről azt nyilatkozta, hogy folyamatosan tudta olvasni, szinte naplószerűen. Szerb Antal Petőfi költészetét ebből a szempontból lírai realizmusnak nevezte. Csukás István költészete nem naplószerű, de sok esetben a mindennapok versei születnek, a mindennapok témáival és szavaival.

Ez a lényeg, ami miatt nemcsak példaképem, hanem mesteremnek is tekintem Petőfit. Ennek egy gyerekkori előzménye van. Én gyorsan megtanultam olvasni, és azóta szenvedélyes olvasó vagyok. Szemfájásig olvasok. Csak akkor még nem nagyon volt könyv, gyerekkönyv meg pláne nem nagyon volt Kisújszálláson, ahol születtem, viszont minden háznál – így nálunk is – volt Petőfi összes, mint a Biblia.

Betűéhségemben elkezdtem Petőfit olvasni, és rájöttem, már akkor, gyerekként, hogy Petőfi verseit úgy is lehet olvasni, mint egy mesét.

Nemcsak az elbeszélő költeményeket, hanem a rövid verseket is. Annyiban naplószerű is, hogy ő odaírja a helyszínt meg a dátumot, mikor, hol írta. Ebből kiderül, hogy volt, amikor naponta több verset is írt. Még az fogott meg rögtön gyerekként, hogy úgy ír, ahogy az emberek a környezetében beszélnek. Ezt én a legnagyobb csodának tartom, a világirodalomban is, de a magyar irodalomban feltétlenül. Nincs külön költői nyelv. Úgy beszél, mint a szomszéd meg a szomszédasszony meg a nagypapa meg az unoka. Az óriási népszerűségének egyik oka, hogy rögtön mindenki megérti, sőt, abból tanulunk magyarul szinte. Egyetértek Szerb Antal megállapításával. Egy érdekes és új világ tárult föl előttem Petőfivel; amikor a verseimet kezdtem írni, próbáltam ilyen hangot én is elkapni.

Krúdyról mondta egyszer egy beszélgetésben, hogy a prózája olyan, mint az orgonamuzsika. Mit ért ez alatt?

Nehéz rangsorolni az írókat, mert mindenkinek saját ítélete, sorrendje van nálam. Ha a nyelvet vesszük, Krúdy a legnagyobb. Krúdy egy mákony. Ha prózaíró lennék – ha lett volna türelmem prózát írni, nyilván nem volt türelmem, mert az egy hosszú műfaj –, nem tudnék kibújni Krúdy hatása alól. Így is nehéz, de mint olvasó, nagyon élvezem. Egyszerűen nincs hozzá fogható nyelv. Nagyon sokan írtak nagyon szépen magyarul, muzsikálva is akár Kosztolányitól kezdve.

Krúdy egy csoda, szeretem ezt mondani, mert örömöt okoz, és szeretném, ha másnak is örömöt okozna. Tessék olvasni Krúdyt!

Még gyorsan közbeszúrva, hogy ötvennégy évesen halt meg, és legalább annyi műve van, mit Jókainak. A Jókai díszkiadás száz kötetre rúg, Jókai élt hetvenkilenc évig, Krúdy ötvennégyig. A művei még máig sincsenek összegyűjtve teljesen, ha jól tudom, de szintén százra rúgna. Krúdy nem titkolta egy percig sem az éjszakai életét, ami nagyon időrabló szórakozás, olyan értelemben időrabló, hogy nem az íróasztal mellett ült, és ezzel együtt hogy tudott ennyit írni! Nyilván úgy, hogy neki nem kellett semmivel készülni, ő már 18 éves korától kezdve fogta a tollat és a papírt, és teljesen kész volt a stílusa, megvolt a hangja, nyomdakészen írt. Külön örülök, és az óbudai büszkeséghez tartozik, hogy Krúdy is honos volt Óbudán, és ezt nagyon szépen ápolja a harmadik kerület.

Bár azt mondja, hogy a mindennapi nyelvet használja, talán a zenei képzettségéből adódóan is formailag igen biztos kezű, hogy ne mondjam, virtuóz, a mindennapi nyelvet nem mindennapi formába bújtatja, ha szükségét érzi. De nem használja a klasszikus formát állandóan. Honnan ez a magabiztosság?

Igyekszem nem nagyképűnek látszani. Én 17 éves koromban elhatároztam, hogy költő leszek, és nem hegedűművész. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy már nagyon korán megjelent egy versem egy fővárosi irodalmi lapban, és amikor az ember nyomtatásban olvassa a nevét, akkor már eldőlt a dolog. Másrészt pedig én nagyon tudatosan készültem a költői pályára, ami azt jelenti, hogy igyekeztem mindent elolvasni, ami csak e tárgyban megjelent, és ebben is szerencsém volt, mert olyan tanítómestereim voltak, mint például Weöres Sándor, aki a magyar nyelv zsenije volt. Egész közelről éltem vele, együtt dolgoztunk. Kodály Zoltánnak ő régi szövegírója volt. Sok versét, például egészen gyerekkori versét, az Öregeket is megzenésítette Kodály, aki bőven túl volt hetvenéves korán – egész életében foglalkozott a gyerekekkel –, amikor elhatározta, hogy az óvodásoknak ír egy daloskönyvet, egy dalos füzetet. Régi dallamokat meg újakat is összeszedett, és a régi szövegírójának, Weöresnek átnyújtotta, hogy tessék megírni a szövegeket. Weöres engem beprotezsált, még azon az okon is, hogy én volt békéstarhosi zeneiskolás vagyok, s Kodály nagyon támogatott minket, a zeneiskolát annak idején, és mondta, hogy jól van, rendben van, a Weöres ajánlása elég garancia.

Úgy dolgoztunk együtt, hogy én elfütyültem, elszolmizáltam, vagy eldúdoltam neki a dallamot ritmussal együtt, a Weöres a levegőbe nézett, és szinte egy vagy két másodperc múlva a kész szöveget mondta rá.

Nekem is elég jó ritmusérzékem volt, de nekem azért egy pár percig vagy egy óráig néha törni kellett a fejemet egy-egy bonyolultabb ritmuson. A szövegírás azért is egy nagy iskola – és ezért is nagyon boldog vagyok, hogy ezt az iskolát járhattam –, mert ott úgy kell válogatni a szótagokat, a versszavakat, ahogy a ritmus és a zene adja. Ráadásul Kodály nagyon rigorózus volt ebben a tekintetben, többször visszaküldte a szövegeket, a Weöresét is. Kodály kért még három vagy négy strófát, és Weöres azt mondta, tessék, írjál te, folytasd te. Azóta is megjelent már többször, Kisemberek dalai a címe a Kodály-gyerekdaloknak. Úgy van felírva, hogy zene Kodály Zoltán, szöveg Weöres Sándor és Csukás István. Én akkor egy fiatal költő voltam, és ez egy borzasztó nagy dolog volt. Weöres egyáltalán nem ösztönös költő volt, szó sincs róla, a legműveltebb ilyen értelemben, a legtöbbet tudta a magyar nyelv ritmusáról, tanulmányokat is írt erről. Csak ámultam, amikor ezen a stúdiumon túlestem, aztán folytattam önerőből. Mutogattam neki a verseimet is, amiket ő elolvasott, és már akkor figyelmeztetett arra – borzasztó okos ember volt –, nagyon vigyázz, mondja nekem, a fiatal költőnek, mert el fog vinni a zeneiség, túl könnyen fut a tollad, mert jó a füled. Azért van az, hogy néha csikorgósra veszem a dolgot, szinte prózavers felé megyek el. Ezt egy-két jó szemű kritikus is észrevette, és megdicsért érte, aminek azért örültem, mert úgy látszik, hogy valami eredménye volt ennek a stúdiumnak. A másik szélsőséges példaképem Szabó Lőrinc, akinek még nyomokban sincs ilyen muzsika a versében, mégis szól.

Sok a humor a költészetében. Az életét is átjárja, vagy a költészetében kap kitüntetett figyelmet?

Egyrészt átjárja, másrészt tudatosan törekszem rá. Van egy elméletem is, hogy a rosszkedvet igenis át lehet billenteni jókedvvé egy kis erőfeszítéssel. Nem kell az energiát mindig azzal koptatni, hogy az ember állandóan komor, mogorva. Rengeteg oka van rá mindenkinek, biztos, de ezen lehet változtatni.

Ami még fontosabb, és ezt máig is tudatosan betartom, hogy amikor a gyerekeknek elkezdtem írni elhatároztam, hogy csak vidám és optimista dolgokat fogok írni. Annyi örömöt kell belegyömöszölni a gyerekekbe, hogy kitartson életük végéig.

Ez egy elszánás, de nyilván van is bennem valami hajlam a humorra, a mulatságos dolgok felidézésére vagy megírására. A versek esetében még azt is hozzátenném, hogy az öniróniát is nagyon szeretem és művelem is – a legjobb, legtisztább az, amikor a költő önmagát gúnyolja. Ez Cyranónak a nagy alapállása, és ezt én komolyan is vettem. Könnyű mást gúnyolni, de nagyon sok olyan versem van, amelyik önmagamról beszél így. Az áhítat mellett megfér ez is.

Megjelent 2016-ban egy válogatáskötete Évszakom a szerelem címmel, amelynek a végén egy interjúban azt mondja, hogy két alapvető témája van a költészetnek, az egyik a szerelem, a másik a halál. Miért pont a szerelem-versekből készült a válogatás?

Valóban, ha a költői témákat az ember kihámozza, akkor az egyik kezén meg lehet számolni, hogy hány van belőlük. Bár egészen Berda Józsefig el lehet menni a magyar költészetben, aki a végtelenségig tágította a témahatárokat – én imádom Berdát is természetesen. Az is érdekesség – és nemcsak nálam –, hogy fiatal koromban sokkal többet írtam a halálról. Ebben sincs semmi különös, utólag rájöttem, egyrészt az ember sokkal erősebb agyilag, lelkileg, kedélyileg, hogy ezzel a dologgal nyugodtan szembenézzen, másrészt mint téma érdekel. Azt azért tisztázni kell, hogy Petőfi Sándor, amikor szerelmes verset írt, nem feltétlenül volt akkor szerelmes. A szerelem mint téma jelenik meg, mint ahogy a halál is témaként jelenik meg a költészetben. Amikor halál-verset írtam fiatal koromban, akkor se volt semmi közöm a halálhoz, tehát mint témát fogtam föl.

A szerelmet –  ez lehet, hogy alkati kérdés is – nagyon nagy dolognak tartom; ha összegezni lehet, most már talán egy kicsit az élet értelmének is látom. Ha ezt kivonnánk az életből, mi lenne? Egy szörnyű nagy semmi lenne.

Ez a szerelem másnál is, nálam is – nálam feltétlenül – visszamegy egész a gyerekkorig. Az idézett beszélgetésben elmondja Bérczesssy Gergő barátom, amit én nyilatkoztam neki, hogy szerencsés helyzetben voltam gyerekkoromban: 13 éves korom körül elkerültem a békéstarhosi zeneiskolába, ahol akkor koedukáltan jártunk, fiúk és lányok együtt voltunk egy teljesen elhagyott grófi kastélyban, amit drótkerítés vett körül. Tehát egy zárt közösség volt, nyolc kilométerre volt Békés község, semmi mást nem tudtunk csinálni, zenéltünk. Ez nagyon ideális volt, reggeltől estig muzsikáltunk, és sülve-főve együtt voltunk. Ott alakult ki, vagy legalábbis megerősödött bennem egy hihetetlenül jó érzés, a másik nemmel való kapcsolat. Máig őrzöm ezt, mert nagy kincsnek tartom, a pajtássági érzés van bennem. Tehát rengeteg probléma van, és a világirodalom is tele van a férfi-nő problémákkal, ezeket én is megéltem, meg talán meg is írtam, de nekem van egy nagyon nagy pozitív élményem is, az ember nagy frázist mond, de végül is ez az igazság: egymásért vannak, kiegészítik egymást. Így teljes, így kerek a dolog. Rengeteg szerelmes verset írtam, mondhatni, nagyon sokat konkrét személyhez, konkrét érzelem alapján, de mint témát is megverselte az ember. A szerelmes vers nem csak a szerelemről szól. Világos. Ezen a tükrön át az egész világot lehet látni. Csokonai ebben szintén nagy mester, mindig muszáj emlegetni, őt is majdnem úgy olvastam később, amikor felfedeztem, mint Petőfit. Csokonai szerelmes versei nem avultak el, ez is egy csoda, a Lilla-dalok máig élnek. Néha azt gondolom, ha semmi mást nem ír egy költő, csak szerelmes verset, akkor is benne van a teljes világ. Ez már a második szerelmes válogatásom, az előző egy kicsit bővebb volt, abban szerepeltek a testi szerelem versei is – nyilvánvalóan, nem egy katolikus legényegylet tagja az ember, amikor szerelmes verset ír, hanem igenis minden beletartozik az égvilágon.

Sok erotikus, érzéki verset is írtam vagy próbáltam megírni. Ebben az új kötetben a szolidabb, érzelmesebb szerelmes versek szerepelnek, főleg, mert születésnapi kötetnek készült.

Bérczessy Gergő válogatta, de egyetértettem a válogatással. Ezt azért tartom fontosnak, mert végül is mindenféle szempontból lehetne válogatni most már, ennyi versből, amennyit írtam, lehetne egy halálkötetet is, de azt nem akarom. Ahogy beszélek erről, most fogalmazom meg én is magamban, azt nem tartom annyira teljesnek, mint a szerelmet. Bár népszerű verset írtam anyám halálára például (Istenke, vedd térdedre édesanyámat – a szerk.), ami – ha szabad így mondani – nagy karriert futott be, tudomásom szerint már partecédulákra nyomtatták, meg sírnál szavalják, színészek is mondják, Sinkó Laci például, aminek nagyon örülök. De ha belegondol az ember, a halál téma nem fedné annyira a világot, mint a szerelmi téma. A halál valaminek a befejezése, a szerelem, az semmiképpen, az a születése. Ezt még soha nem fogalmaztam meg így.

Szűkre szabott földi élete során Radnóti Miklóshoz hasonlóan kötődött hazájához és szűkebb környezetéhez, ami nála Óbudát jelentette. Innen indult iskoláiba, utóbb a Lónyai utcai Református Gimnáziumba, ahol tudását megalapozták. Egyes egyházi középiskolák, a fasori Evangélikus, a pesti Piarista, a Lónyai utcai Református – tekintet nélkül bármely társadalmi vagy felekezeti különbségre – otthont, erkölcsi tartást és tudást adtak a tehetséges fiataloknak. Így Halász Gábor ösztöndíjjal végezhette felső gimnáziumi éveit.

Óbudának nemcsak lakója volt, hanem egyben polgára, szerelmese és írója is. Nemcsak a Selmeci utca vidékét fogadta szívébe gyermekkorától, hanem az egész városrészt. Ahogy a Nyugat kritikusa, esszéírója lett, már 1935-ben megjelent írása, a Vázlat Óbudáról, s itt egy pillanatra meg kell állnunk: „rang” volt itt publikálni. Az értő és széles látókörű szerkesztők s maga Babits is nemcsak elfogadták, hanem maguk közül valónak ismerték el.

Szinte lehetetlen, hogy ne az Óbudáról szóló írásával kezdjük az emlékezést.

Már a bevezető sorai olyan hangulatot teremtenek, mintha Krúdy Gyula tollából fakadtak volna: a városrész megközelítése, jellege, sajátos képe, régi utcái, öreg házai és emberei.

Talán, ha hosszabb élet adatik néki, mint szépírót is megismerhettük volna. „Az óbudaiak itt élik le életüket szűk utcáikban, alacsony házaikban, kis lakásokban, amelyek téglalap alakú, hosszú udvarokból nyílnak; az udvarban leánderfák és körülöttük nyáron hancúrozó gyerekek, trécselő szomszédasszonyok, házi fúrást-faragást végző férfiak. Ha sétálni akarnak, ott az óbudai Duna-part, a halászcsárdából kiszűrődő zenével, néhány pislákoló lámpájával…”

Krúdy Gyula a maga írói kifejezésmódjával közelítette meg ugyanezt a világot: „Óbuda földalatti része telve van régi városokkal, akármilyen mélyre ásnak, mindig régibb és régibb városokat találnak… a legrégibb város Európában… Óbuda az a hely, ahol jóformán minden érdemleges dolog a vendéglőkben történik, mert az embereknek nincs meg a kellő otthonuk, hogy odahaza is történhessék velük valami. Szűk kis odvakban, udvari konyhákban, félhomályos szobákban, rossz szagú kamrákban töltik az otthoni életüket. Itt nincs kert, nincs kastély, nincs szalón, mint a regényekben történnek… Azért sehol oly szükség nincs vendéglőkre, mint Óbudán…” (Etel király kincse)

Halász Gábor más szemszögből ábrázolja mindezt. Jártas volt az irodalomban, a történelemben, és a filozófia ismerője, emellett könyvtárosi alapossággal tudta, melyik témánál minek és hol kell utánanéznie. Gondosan, lineárisan fölépített „vázlat” az írása, ahol szorosan egymásba fűződnek a gondolatok: az utolsó pesti villamos távoztával „alszik a kis város, alszanak a jámbor polgárok; és vélük alszik, de hajnal reménye nélkül, az igényesebb és hivalkodóbb múlt is.” Ezután idézi fel a városrész múltját a római kortól kezdve, a török világon át a Zichy család tevékenységéig.

Történelem, korok és életformák változása, emberi sorsok tűnnek elő, köztük a szorgos sváb szőlőművelők, a braunhaxlerek letelepedése.

Történelmi forrásokra támaszkodva ír a múltról, s emellett érdekes és olvasmányos. Színesen gördülnek a mondatai, miközben olykor saját gyermekkori emlékeit is beleszövi. Végül pedig az itt élők, a nép sorsa, vallásuk és templomaik következnek. A reformátusok, amely vallásban ő is felnőtt, a katolikusok és a zsidóság, melynek hitközsége egykor itt volt az egyik legrégibb az országban, s „a katolikusok után ők voltak a legerősebbek Óbudán.”

Majd a tizenkilencedik századtól „a méltóságos Buda, a szárnyaló Pest mellett Óbuda csak a hamupipőke szerepét játszhatta… A nagy elmaradottság adta meg Óbuda ízét; a millenniumi gőgös Budapesthez tapasztva is megmaradt kisvárosnak, a kávéházak ragyogásában a kiskocsmák lelőhelyének, fényes kirakatok között a csöngető boltajtók mentsvárának.” Csak az írhatott így, aki erősen kötődött ehhez a világhoz, amely gyermek- és ifjúkorának színhelye volt.

Egész alkotói életművének méltatását, mely sajnos csupán szűk húsz évet ölel fel, nem adhatjuk e keretek között. Elsődleges értékét esztétikai, irodalomtörténeti munkái, tanulmányai, portréi és az esszéi jelentik, melyekhez külön adottságok kellettek: nyelvtudás, olvasottság, szelektáló képesség, folyamatok átlátása, tendenciák felismerése és megfelelő mértéktartás. Egyetlen ezeket tartalmazó kötete, Az értelem keresése már címében is jellemző: szellemi síkon egyedül a rációt, az értelmet tartotta az igazi értékmérőnek. Ezért is volt legnagyobb élménye a XVIII. század felvilágosodásának ideje. Sokan becsülték tudásáért, széles látóköréért: Babits Mihály, Szerb Antal, Illés Endre, Domokos Mátyás és Réz Pál nevével kezdhetnénk a sort.

Amikor az irodalomtörténet és a kritika vizsgálati, megközelítési módszereit elemezte, az írói portré, az arcképfestés elsődleges megalkotása mellett szállt síkra, akár a múlt alkotóiról, akár kortársairól volt szó, s ebből bontotta ki mondanivalóját: „A portré középpontja az élő személy, állandó háttere a mű. Az arckép karakterét a háttér adja meg.” Külön említést érdemelnek tehát a „portréi”, mert jellemző, akikről írt: Bessenyei, Berzsenyi, Kazinczy, Kölcsey, Szalay László, Széchenyi, Madách, Babits, Kassák, Illyés Gyula, Szerb Antal – többek között. Hatalmas munkát végzett a fiatalon elhunyt Justh Zsigmond 1939-ben előkerült, addig ismeretlen naplójának filológiai pontosságú közlésével; sajtó alá rendezte, és jegyzetekkel látta el. Meg akarta menteni, felmutatni a magyar múlt feledésbe merülő értékeit. Ezek közül az elsők a Berzsenyi lelkivilága, majd A bihari remete. „Bessenyei György már az udvari környezetben remete. Ő a filozófus, aki oly vallomásos gyakran tér vissza témáiban, a könyvmoly, aki a sok olvasástól gyűrött képpel és aggyal jelenik meg az emberek között.” A portrét pedig követi a munkásságát elemző majd’ harminc oldalas tanulmány.

A kritikusnál nem véletlen, hogy kiről ír: zömében oda fordul, ahhoz nyúl, akivel rokon vonást észlel, akinél a saját világából is meg tud nyitni egy kis „ablakot”. Így a tényszerű bemutatás és értékelés mellett az érzelmi azonosulás teszi még szemléletesebbé munkáját.

Szerény, fegyelmezett, önmaga iránt is igényes ember volt. Úgy vélte: az író tanulmánya egyben önvallomás is.

Kritikusi álláspontja mindvégig egyéni és sokáig megmásíthatatlan, csak utóbb hajlott némi módosításra, változtatásra.

A Nyugat folyóirat megszűnte után a Magyar Csillag lépett a helyébe, melynek állandó munkatársa lett, az első számtól az utolsóig. Műismertetések sorát és esszéket közölt, két igen értékes munkája az 1944-ben megjelent Továbbjutni! és A tiltakozó nemzedék. Mint a racionalizmus hívője, a saját esztétikai értékrendjéhez itt is ragaszkodott. A XIX. század vége is foglalkoztatta, több tanulmányt írt erről a korról: Európa és Magyarország társadalmi változásai, szellemi és filozófiai tendenciái s ezek hatása a mindennapokra. A főváros rohamos kibontakozása, építkezései, világvárossá fejlődése éppúgy érdekelte, mint e folyamatoknak a kultúrára és az emberek életformájára tett hatása.

Magyar századvég címen megjelent egy kis könyve, ahol előbb az angol viktoriánus korról ad szemléletes képet, majd erről tér rá a hazai, ferencjózsefi világra. „A századvég a polgárság ancien régime-ét jelentette… a polgári hitet bontakoztatta ki soha nem látott arányban, udvartól a népig… azt ünneplik, aki a maga erejéből valósította meg felfelé jutását… A nagy vállalkozások korát valójában nem a nagy egyéniségek teremtik meg, hanem uralkodó típusok: a tudósé, a nagyiparosé, a költőfejedelemé… A polgár alkotó munkája a lakáskultúra” – szemben az elmúlt korok arisztokráciájának váraival és kastélyaival.

Halász Gábor a polgári lét minden területét feltérképezte és megmutatta, a polgár lelkének minden rezdülését ismerte, Nyugat-Európában éppúgy, mint nálunk. Rámutat a polgár kettős arcára: a feltörekvőre és a felkapaszkodóra. Látja a polgárság válságát, ahogy a vagyonszerzést felváltja a következő generációk vagyon­élvezése, a feltörekvők küzdelmét az unokák fáradtsága. Bemutatja tehát a hanyatlást is: „a kapitalizmus bűnei megsokasodtak, erényei megkoptak, a demokrácia vívmányai gépies külsőségekké váltak, az elit megkevesedett, a tömeg megnőtt, a pezsdítő várost elnyelte az őrlő nagyváros.”

Izgalmas, sarkalatos változások kora volt ez a századvég. Végül mindennek a hazai vonatkozására tér: utal a mi polgáraink egyedi vonásaira, akik még a városban is megmaradtak kissé vidékinek. Mindezt elfogadó, megértő hangon teszi. „Friss, böjti szelek fújnak, amelyek majd pusztító viharrá fognak erősödni, de most, a századfordulón még jólesően, felüdítőn csípik, simogatják az arcokat.” Sok egykorú képpel, festménnyel idézte fel könyvében a végleg elsüllyedt századvég hangulatát. 1944 elején jelent meg ez a műve, amikor már tombolt az őt is nemsokára elemésztő „pusztító vihar”.

Esszéiben, kritikáiban, elemzéseiben a határozott, kategorikus megállapításai nem mindig fedték a valódi helyzetet, az utókor távlatából úgy véljük, hogy ítéleteiben akadnak kritikusi tévedései. Ez azonban még egy fiatal férfi világlátása;

Sajnos nem maradt ideje a későbbi évek változásait, formálódását végigkísérni, egyes alkotók életművének teljesedését megélni, a revideálás lehetősége nem adatott meg néki.

Már több mint hetven éve vége a háborúnak, s mégis újra és újra feltör a fájdalom, hogy az esztelen dúlás – az ország anyagi javainak megsemmisülése mellett – mennyi fiatal élet, mennyi magyar szellemi érték pusztulásával járt.

A balfi táborban a foglyok, a munkaszolgálatosok összezsúfolva, megalázottan, betegen, éhezve és fázva tengették napjaikat. Előbb Szerb Antal hunyt el, majd nemsokára az árokásásra és sáncmunkára kényszerített Halász Gábor halt éhen, szintén negyvennégy évesen. A negyvenhat éves Sárközi György, aki addig – a reményt élesztve – ott volt haldokló barátai mellett, pár nap múlva követte őket a jeltelen sírba. Mindnyájuknál az európai műveltség és látókör szoros egységben állt a magyarságukkal; tisztesség, becsület és maradandó művek jellemezték addigi pályájukat. Éppen olyan kegyetlen holokauszt-sors jutott nékik, mint szegény Pap Károlynak Bergen Belsen koncentrációs táborában. Már 1945 márciusában járt az idő, mindez mindnyájukat csupán pár hónappal a háború befejezése előtt sújtotta… Az elvesztésük okozta hiány nem pótolható.

Azóta pedig további sorsuk a lassú feledés, rosszul sáfárkodunk az értékeinkkel. Örök mementó az életművük és a végzetük. Sajnos Halász Gábor életművére is érvényesek mártírtársának, Sárközi Györgynek sorai:

Eljön a nap, hogy többet nem leszek,
a könyvespolcon kis kötet leszek.
Mi életem volt: öröm, szenvedés,
sötét sorok örök csendjébe vész.

                                                        (Esőcseppek)

Hallottam ugyan szóbeszédeket a hamvakkal való bánásmód gondatlanságairól, hogy az ember egyáltalában nem lehet bizonyos benne, vajon csakugyan szerette hűlt porait kapja-e meg ama tasakban, de nem, mégsem, akkor sem. Azután meg bizalmat is ébresztett bennem a temetkezési vállalat neve, ez az aevum, amely a latinban – nyilván az élet és a halál régóta húzódó egyezkedése nyomán – egyszerre jelent öröklétet, örökkévalóságot s életkort, korosztályt és korszakot is.

Nem a saját gyászom végett választottam azonban e képet, amelyen emlékmű látható, ehhez kétség sem férhet.

Szívszorító darabja az ország legkülönfélébb helyein található civil emlékjeleknek, amelyeket az újabb, nagyjában három évtizede elharapódzott szokás szerint a halál helyszínén állítanak a túlélők az eltávozottnak.

Nem tudom, kivel, mikor s mi esett e helyt, hogy valaki „a Dunának ment”, netán vízbe fúlt úszás vagy evezés közben, esetleg egy arra járó hajó fedélzetén halt hirtelen halált, avagy a parton szakadt meg a szíve bánatában. Minderről semmit sem tudok, miként mások sem, akik arra jártukban voltak oly szerencsések, hogy a saját szemükkel láthatták. Nem is baj, hiszen a képbe így háborítatlanul beleláthatták a maguk szomorúságát. Aki a rózsát e betontömbre tette (vajon hogy került a fövenyre a jókora darab?), bizonyára maga is észrevette, amit OGM barátom a látószög leszállításával oly szépen megmutat nekünk: afféle kicsiny szarkofágot látunk. Nem márványt, nem fedeleset s nem díszeset, ám a kornak, amelyben élünk, kétségkívül megfelelőt. Méretre amúgy igen hasonlót ahhoz, amelyet apám keserves végnapjaiban oly boldogan betűzgettem a Margit Kórház kertjében, amelynek felirata így kezdődött: „HIC IACET…” – ITT NYUGSZIK…, s amelyet apámmal együtt megvont tőlem a november, a halálhónap, a tél közeledtére való tekintettel ugyanis hozzá hasonlóan amazt is bádogtokba tették a kórház dolgozói.

Emléklánggal ég hát e rózsa nekem a képen a kékesfehér égen, zöld levelei azonban arra intenek, hogy nem ért még véget az élet, mindössze a tavaszt kell megvárnunk a folytatáshoz.

„Aki tavaszt ér, évet él!” – hozakodott elő olykor apám a régi öregek rímbe szedett bölcsességével, s – magára nézve legalábbis – igaza lett. A nyár végén már tudta jól, hogy nemsokára meg fog halni, ám így intette magát: „Nem szabad lázadozni.” Ekkor is maga elé tűzött azonban afféle kisebb célokat, s megérte a hőn várt október 22-ét, a napot, amelyen – még a saját lábán a pulpitushoz lépve – átvehette a vasdiplomáját. Utolsó érthető mondatainak egyike ez volt: „Álmos vagyok”. Amikor pedig már nem tudott beszélni, fölemelte a karjait, és lassú csapásokkal repült, hosszan, nyugalmas arccal.

Egy szavam se lehet, bő hatvanhárom évet éltem vele együtt a Földön.

Ellenállhatatlan erővel támadt fel bennem a vágy, amely nyugton ugyan egyébkor sem hagy, de azért van, hogy megül a sarokban.

Lírai mozgolódás támadt bennem, verset kéne, az istenfáját, már megint verset kéne írni, pedig ettől Bozsik Péter valódi költő (és író) barátom a legutóbbi prózakötetem kapcsán külön is eltiltott („Költő vagy, de eszedbe ne jusson verset írni!”), szóval verset kéne írni ebben a virító boldogságban, de nem lehet, nem lehet, a fűzfapoézis könyve irodalmunkban így is vaskosabb, mint a Pallas és a Révai kötetei együtt.

Ezúttal sem töröm hát át a limest új időknek új dalaival, megkérdem csupán a kép feletti boldogságomban: mi sárga? Lássuk csak! Sárga a folyó (már nem a Duna, amely a felvételen ugyan nem látható, de lusta szelete ott hűsöl a kép alatt, hanem egy másik), sárga a citrom, sárga a tengeralattjáró, sárgák bizonyos sütemények, sárga az irigység és sárga a genny is. Sárgák a sárgák, már persze csak akkor és annyiban, ha és amennyiben feketék a feketék és fehérek a fehérek. Sárga a csillag a kabáton, sárgák a csillagok Van Gogh Éjszakai kávéház című képén, és sárga a vérehulló fecskefű. Sárga a tojás sárgája, sárgák a rántották, sárga a sör, és sárga a Budapest műemlékei című könyv második kötetének (Bp., 1962.) borítólapja. Sárga a tigris egyik csíkja, sárgák a csibék, sárga a láng. Sárga a villamos, és sárga volt a HÉV-en tegnap F. Á. tavaszi egyberuhája, akivel régóta nem futottam össze. Sárga nappal a Nap és a napraforgó, a repce és a nárcisz. Sárga a sárgaborsó és a sárgaborsó főzelék, sárga a sárgabarack, és isteni a belőle a készült pálinka, de ez most nem tartozik ide. Sárga a vizelet, sárga a láz, és sárga a Bécsi út 187-es számú ház. Sárga a répa, sárga a sárga rózsa, a hörcsög, a kankalin és némely tulipánok, és sárga a májbetegek szeme fehérje. Sárga a rigó, sárga (löszös talajban) a sár, sárga az arany, és sárga Sárdy János foga, amint ez a fekete-fehér felvételeken is jól látható. Sárga a szivárvány sárga sávja, sárga a közlekedési lámpa középső szeme, a narancslé, valamint az Itt van május elseje… kezdetű dal mozgalmas ifjúságunkból. Sárga a rigó, az öreg róka, némely kígyók, békák, egyéb madarak és az augusztusi tarló. Folytathatnám, „ha nem unnád”, úgy nagyjából ennyi minden sárga a világon, ám közülük egy sem úgy és annyira, mint ez a gomba itt e fűzfa törzsén.

Fölhívnám még a figyelmüket a fa kérgére, amely évmilliós egykedvűséggel emlékeztet: minden idő eltelik egyszer.

Ha nem hiszik, látogassanak el Ipolytarnócra, ahol ősállatok lábnyomai mellett megkövült fákat láthatnak, és ötöt abból a tizenöt, ma is szerves életet élő mocsári ciprus törzsből, amelyek hét-nyolc millió évesek, s amelyeket a bükkábrányi lignitbánya felszíni feltárásakor ástak elő 2007 nyarán. No, azoknak a kérge egészen hasonlatos a mi fűzfánkéhoz, és a szépségük a legkérgesebb szívet is meglágyítja. (Bár olyan szívek vannak, hogy az embernek a zúzapörkölttől is elmegy a kedve…)

Majd’ elfelejtem, sárga a mocsári gólyahír is.

Ó, Istenem, dörzsölgettem véres szemem az OSZK Mikrofilmtárának viseltes, pincefényű gépe előtt, hát mi lelhette a jóembert? Mi lelhette, mi érhette, hogy odahagyta ezt a világot, amelyben az emberek általában ki szokták várni a halálukat, következzék el az akárhol, bármiként és bármely időben?

Nem gondolt volna a feleségére, hét gyermekére, hozzátartozóira és a társaira sem, akik az írás szerint már élettelen teste körül hamarosan összesereglettek, és jajveszékelésbe fogtak?

Nem tudta ezt persze a cikk névtelen szerzője sem. „Hogy mi vitte rá az öreget az öngyilkosságra, senki sem sejti. Józan, szorgalmas és becsületes ember volt az öreg. Azok közül a gömöri cigányok közül, kik minden gyermekükből muzsikást nevelnek. Annak a bandának a feje is az ő fia, melynek cimbalmosa volt.”

Persze soha nem bizonyos semmi, talán a képen látható Valois Szent Félix kőkönyvében volt megírva a sorsa, én mégis azt gondolom, hogy komoly oka volt rá, ha így eltervezte és végbe is vitte a csúnya munkát. Semmi esetre sem az a „pillanatnyi elmezavar”, amelyet oly sokszor láthatunk leírva a hasonló esetek kapcsán. Nem, volt ott valami, amit már sosem tudhatunk meg, végtére – miként arról emberi nemünk története oly híven tanúskodik – Éva sem pillanatnyi almazavarában harapott a tiltott gyümölcsbe a Paradicsomban, káprázatba taszítva az emberiséget, képzavarba engem. Mert igen, káprázik a szemem e fiatal gesztenyefa dús levélzete láttán, amelytől nem állhatott távol történetünk megnevezetlen fája az akkori alakjában bizonyára nagyon más Szentlélek téren, miként a valahai Központi kávéházra is csak kívülről ismerünk rá a mai Új Sipos Halászkertre nézve.

A szomorú híradás azonban nem itt ér véget, tartogat a számunkra egy utolsó, igen különös bekezdést is:

„Reggel, amint a járókelők megtudták, hogy melyik fán lógott az akasztott ember, babonából minden elérhető levelét leszakgatták. Ezzel a talizmánnal ugyan nem sokra megy egyik szerencsétlen flótás sem.”

Meglepődésemben is azt gondoltam, hogy néprajzos barátaim hasonló esetek sokaságával bővítik ki majd a motívumot, de – hiszik, nem hiszik – nem találtak semmit. Találgathatjuk így csupán, hogy az idő micsoda mélyéből bukkant elő e borzongó hiedelem a múlt századelő meglehetősen bevett vallásokban élő s rá mégiscsak szekularizált sváb-zsidó Óbudáján. Meglehet, sosem tudjuk meg ezt sem. A levelek, melyeket hites címzettjeik a maguk számára „leszakgattak”, mindörökre olvasatlanok maradnak.

A családi album valóban tiszteletre méltó, mert nagyapja Bródy Sándor író, nagybátyja Hunyady Sándor. Apja, Bródy János a háború előtt sikeres üzletember, anyja Pollatschek (Bródy) Lilly festőművész. A rokonsághoz tartozott többek között Gábor Dénes Nobel-díjas fizikus, Bródy Imre, a kriptongázas izzó feltalálója, és még hosszan sorolhatnánk.

– Rosszkor jöttek. Elfelejtettem a belépőkódomat a számítógépemhez. Nem emlékezem már semmire – fogad bennünket mosolyogva. – Csoda, hogy még beszélek magyarul.

15 éves korom óta nem élek itt, csak az utóbbi évtizedekben járok haza gyakrabban. De tartom magam édesapám intelméhez, aki szerint egy Bródy nem felejt el magyarul.

A humora soha nem hagyja el? Csak néhány emlékére vagyunk kíváncsiak, abból pedig van számos. Kezdjük mindjárt a gyermekkorral, ahol a szülői házban csupa híresség vette körül. Kikre gondol vissza legszívesebben?

Apám szalonjába inkább politikusok jártak és arisztók, azaz arisztokraták. Bethlenek, Esterházyk, Festetics Ernő, Odescalchi Miki és sokan mások. Főleg a politika volt műsoron, de a lovak, a hölgyek és a kártya is főszerepet játszott. Herzog Bandi (a műgyűjtő Herzog Mór fia) nagyon szerette az ezüst pénztárcákat, és néhányat mindig zsebre vágott, amit másnap a felesége visszahozott. A másik társaság édesanyám művész barátai voltak, akiket apám „piszkos körműeknek” hívott. Szőnyi István, Kmetty János, Czóbel Béla és sokan mások. A művészetszeretetem talán innen ered, és Barcsay Jenőt kedveltem közülük leginkább. Számos színész is feljárt hozzánk: Csortos Gyula, Jávor Pál, Bajor Gizi. Szép Ernővel együtt tologattuk a kocsikat a szőnyegen – az első költő, akit megismertem.

Miért éppen az óbudai Árpád Gimnáziumba íratták a szülei?

Akkor már a Sarolta utcában laktunk, az elemit az Áldás utcában jártam ki. A piaristákhoz akartam jelentkezni, de hozzájuk már nem lehetett.

Szerettem az Árpádba járni, jó iskola volt. Reggel csak lejöttem ­­a Kavics lépcsőn, és már majdnem ott is voltam. Három évig jártam Óbudára, utána Amerikába mentem.

Amerika még várhat. Milyen emlékei vannak az iskolás időszakról?

Édesapámtól kaptam ajándékba egy mini játék gőzgépet. Büszkén vittem az iskolába mutatni a többieknek, de a görög-latin tanár lefoglalta, és a saját gyermekének adta karácsonyra. Az osztályfőnököt Budamérynek hívták. Én a második sorban ültem. Az amfiteátrumba jártunk focizni. Itt balszélsőt játszottam, mert a bal lábam jobb volt. Egy Englert nevű srác volt a legjobb tanuló az osztályban.

Barátok és csínytevések?

Ami rögtön eszembe jut, hogy a Dezsőt kirúgták – mondja nevetve. Gyarmati Dezső (olimpiai bajnok vízilabdázó, edző) jó barátom volt, együtt voltunk Melbourne-ben is, ahol bajnokok lettek. A tornatanárunk Iglói (Ignácz) Mihály, „Náci bácsi” az Iharos – Rózsavölgyi – Tábori futó triásznak volt az edzője. Később Amerikában kötött ki, és még számos világbajnok sportoló került ki a keze alól. Én nem voltam verekedős fajta. Egyszer egy fiút megpofoztam, mert Zsófi húgommal tiszteletlen volt.

A hölgyek már akkor is központi szerepet játszottak az életében?

Igen, de sajnos a sorrend mára megváltozott, mostanában már a szivar van az első helyen. Tízévesen sokat lapozgattam Bródy István női szépségről szóló albumát, de amikor kiderült, egy polccal feljebb került. Pár év múlva apám beszervezte nekem Sacit, aki az ügetőn „dolgozott”, és bevezetett a szerelem művészetébe.

A legszebb szerelmes levelet Esterházy Alice írta nekem, csak ennyi állt benne: „Miért nem vesz el feleségül? Pesten még az utcáink is keresztezik egymást.”

Az Esterházyt azóta már Puskinra nevezték át.

Miért ne? Ő is volt valaki! Egyébként ezt a „bródys” utcatáblát, ami itt lóg a szobám falán, az ottani virágüzletet vezető hölgytől kaptam, aki Madách Imre leszármazottja. Nem kért érte semmit: „Egy Madách nem fogad el pénzt egy Bródytól.”

Az óbudai vendéglős-kávéházas Bródyk is rokonok voltak?

Tudtommal nem. De a környék vendéglátóhelyeire – Kéhli, Mókus, Kerék – ma is szívesen járok.

Mitől fontos Önnek Budapest? Vannak kedves helyei?

A vendéglőkön kívül? Ez egy jó kérdés. Vannak, például a Margitsziget. Elsősorban azt az érzést adta és adja nekem ma is, hogy nem vagyok Budapesten, de mégis a város szívében vagyok. A pesti rakpartot is nagyon szeretem, onnan gyönyörű látványt nyújt Buda, főleg, amikor kigyúlnak a fények. Na, és a Honvéd utcai Bedő-ház, ahol Török András dolgozik, az is csodaszép. Az ügető viszont nagyon hiányzik, ahonnan fiatalkoromban az apám kitiltott – ő volt a lóversenyvállalat elnöke, megtehette –, mert fogadni mertem.

A családból Sándorka a kedvence?

Hunyady Sándor az én nagy hősöm. Felnéztem rá, mint egy istenre. A legjobb novellista volt, kevesen tudtak úgy írni a világon, mint ő. Őszinte és szerény, aki mindenkiben tisztelte az embert. Ő „leereszkedett” hozzánk, gyerekekhez, sakkozni is ő tanított.

Az első szivaros emlékem is a Sándorkához fűződik, ő mutatta meg a technikáját, hogyan kell fogni a szivart: elegánsan, de biztosan tartani, beszívni a füstöt, megforgatni a szájban, majd kipöffenteni a füstgomolyagot.

De tudja, kit szerettem volna ismerni a „maiak” közül? Weöres Sándort, vele jól tudtam volna dumálni. Nagyon nagy írónak tartom.

Alanyi jogon is sok barátot és ismeretséget szerzett. Jorge Luis Borgeshez harmincöt évi barátság fűzte, volt a gyönyörű Grace Kelly teniszpartnere, Neumann Jánoséknál együtt ebédelt Einsteinnel, Gombaszögi Irénéknél pedig Greta Garbóval.

Borgest nagyon nagyra tartom, a XX. század egyik legnagyobb írója, gondolkodója. A Bábeli könyvtár című írását mindenkinek ajánlom. Most, hogy említi, ma is látom Garbót, valóban utánozhatatlan volt, ahogy leült a fotelba, és maga alá húzta a lábait. László Ernő (világhírű kozmetológus) felesége, Gombaszögi Irén is a barátnői közé tartozott. A lányokat szerette.

Budapest, Honolulu, Erdély, New York, Genf, Tokio – csak néhány hely a földön, ahol otthonosan érzi, érezte magát, most éppen a Gellérthegyen. Honnan ez a derű, ami mindig körülveszi önt?

Én szeretek játszani. De úgy, hogy az élet visszajátsszon. És szeretek örülni, és örömet szerezni. A keleti filozófiából tudom, mennyire kis semmi az ember, s mindezt derűvel szemlélem és öniróniával. A legjobban magamon tudok nevetni. Ez a saját aforizmám: Kinek az élet öröm, annak öröm az élet is. Soha ne tegyél olyat mással, amit magadnak nem kívánsz. Nagyon szeretem a gyerekeket, sok örömet okoznak. A lovas metszeteken kívül a gyerekrajzokból van a legtöbb a falamon. Hamarosan újra látom az unokámat – Sándor ő is, persze!

Alexander Brody

1947-ben negyedikes volt, amikor édesapja hivatalos útlevéllel Svájcba küldte néhány hónapra. Innen 15 évesen egyedül utazott Amerikába, ahol egy év múlva édesapja és húga, Zsófi is csatlakozott hozzá. Édesanyja 1953-ban érkezett meg Párizsból. Alexander 1953-ban végzett a Princeton Egyetem diplomáciai karán kínai nyelvből, történelemből és filozófiából. A diploma megszerzése után belépett a Young and Rubicam céghez. Összesen 34 évet dolgozottnáluk, minden pozícióban kipróbálva magát. 1970 és 1982 között Brüsszelben és New Yorkban nemzetközi elnöki tisztséget töltött be. 1981-ben a világ legnagyobb reklámügynökségével, a Dentsu­val közös vállalatot hoztak létre. Ez az egyesülés a cég elnök-vezérigazgatói székét hozta Brodynak. 1984–1987 között a Reklám Világszövetség elnöke volt. 1993-ig az Ogilvy and Mather World Wide elnökeként dolgozott. A nemzetközi sikerek után 1993-ban visszavonult.

Amerikában öt műve jelent meg. Itthon magyarul Gondok és gondolatok címmel egy aforizmagyűjtemény, majd tizenhárom éves kora óta vezetett lírai naplója, a Húszezeregy éjszaka. Mindig más témakörben (Evés-ivás, Fürdő, Lovak, Kert, Urak-Dámák, Szerencse, Titok, Álom, Disznó, Gyerekkor stb.) kért írást 30–40 kortárs szerzőtől, amit Alibi antológia néven évenként jelentetett meg. Zömmel kiadatlan családi iratok alapján állította össze a Honvágy és A bolygó fénye című munkáit nagybátyjáról, Hunyady Sándorról, valamint hasonló alapossággal Hunyady Margit színésznőről, Bródy Sándor kolozsvári szerelméről, Sándorka anyjáról. A közelmúltban jelent meg Hét évtized ízei, majd Hét évtized illatai címmel újabb saját munkája és a Barátaim könyve. Legutóbb egy páros interjú Nagy József újságíróval, a Megtalálni Serendipityt. 1993-ban Bródy Sándor-díjat alapított az első kötetes íróknak. 2002-ben átvehette az Amerikai Magyar Alapítvány George Washington-díját, 2005-ben pedig megkapta a Magyar Köztársaság Tisztikeresztjét.

„Bús Fekete László szavai eszembe juttatták Sándorkának Szigetlakók címen a Színházi Életben, 1935-ben megjelent írását.

»A honalapító ős Arany János volt. Toldi halhatatlan költője mutatott utat. Ő ment ki elsőnek a rózsák közé, a platánok ibolya-árnyékába. Pedig még híd sem volt akkor. Kerekes hajón érkezett az öreg úr. Sétált. Szelíden elkergette a szúnyogot, ha a kezére szállt. Csönd. Semmi jazz. Kék hajnalon száz madár fütyült és csattogott zöldhálós, nyitott ablaka alatt.«

Ugyanebben az írásban barátjáról, Szép Ernőről ezt olvashatjuk:

»A legszilárdabb pont, aki körül a képet ki lehet fejleszteni: Szép Ernő. Ő már ősidők óta a Szigeten lakik. Ott ül, kék kabátban és fehér nadrágban, rendületlen hűséggel két deci rizling és a legjobban favorizált főtt marhahús előtt. Hozzátartozik a Szigethez. A pincérek hosszú lánca mint örökséget adja kézről-kézre szokásait, amelyek közé olyan furcsaságok tartoznak, hogy például száraz kenyeret szeret enni.«

Életem során sokat olvastam a Szigetről. De kevés olyan előidéző és költői prózát, mint Hunyady Sándorét.”

(Alexander Brody: A bolygó fénye, részletek)

Kosztolányi Dezső így írt róla:

„Gyönyörű prózáját csak mértékbe kellett volna írni, hogy verssé legyen. Csupa tűz, csupa láz, csupa élet volt, kevesen írtak oly szépen magyarul, mint ő… Erdélyi szavakból, budapesti szólásokból egy új nyelvet gyúrt, amelyet senki se beszélt és beszél, magasabb nyelvet, akár a versek nyelve, és azóta rajta a márkája, az övé, egészen az övé.”

Bródy új utakat mutató, nyelvében is megújuló naturalizmusát romantikával fűszerezte, s mindezzel szépprózában és színpadi irodalomban is előkészítette a XX. század realizmusát.

A feltörekvő világváros asztaltársaságainál akkor ő volt az élet fejedelme, a fiatalabb nemzedék benne látta a tanítómestert, programadóját.

1900-ban nagyszabású, a magyar irodalomban egyedülálló vállalkozásba kezdett. Egy éven keresztül minden hónapban megjelentetett egyet saját kiadású Fehér könyveiből, amelyekben szerves egységben szerepel publicisztika, szépirodalom és vallomás.

„Akit az Isten jókedvében teremtett”
(Móricz Zsigmond)

Már 1895-től, elzárkózva a világ gyönyörűségeitől, de az élet szépségeihez közel, a Margitszigeten tölti a teleket. „Amikor az úrinép kivonul a Margitszigetről, akkor én szépen bevonulok; így most is. Nekem ez a legszebb és legismerősebb hely a világon…”

Forduljunk leghívebb krónikásunkhoz, Krúdy Gyulához, mint emlékezik meg a „nap lovagjáról”, barátjáról:

„Tél volt, és Bródy Sándor megint a Margitszigeten lakott, mint általában írók ősz felé szoktak kiszállingózni a szigeti Kisszállodába, amikor nem mondhatja többé az igazgatóság, hogy a szállodai szobák dúsgazdag vidékiek számára vannak fenntartva, akik kövér erszényükkel hozzájárulnak Szent Margit emlékezetéhez.

Nem jöttek a vidékiek, ellenben Bródy úr berendezkedett a numero 8-ban, az óbudai kéményseprővel, akinek lábnyomai néha egyes-egyedül komorlottak a szűz téli havon.

Megigazíttatta a szobában levő vaskályhát, hogy az főzéshez is alkalmatos legyen, gyúródeszkát akasztott a falra a levesbe való tészták elkészítéséhez, gondoskodott egy kertészleányról, aki némi ajándék szavakért, ezüst mézeskalácsokért a száraz gallyakat összegyűjtögesse részére a sziget nagyfái alól, és, mint tréfásan mondogatta, „tanfolyamot” nyitott fiatal, kezdő költőnők („költőnék”) és tehetséges költők részére, akik majd szigeti magányában felkeresendik.”

Krúdy csak 1918-tól követi barátját – mint szigetlakó –, családjával együtt, és szintén a volt főhercegi lakban húz le tizenkét évet. Kortársai szerint is bizonyított tény, hogy Bródy főzőkanállal a kezében is minden alkalommal biztos sikert aratott, bejáratos volt még a legjobb séfekhez is. (Erről Hunyady Sándor is beszámol Családi album című elbűvölően megírt önéletrajzi regényében.) Télvíz idején a margitszigeti Kisszálló vaskályháján pompás marhagulyást rittyentett. A szoba falán tájképek helyett gyúródeszkát tartott, szekrényében fűszereket és edényeket. A Lövölde téri mészárostól fiákeren hozatott gulyáshúst, a csónakossal pedig az óbudai zsinagógával szemközti boltocskából fűszereket, sáfrányt, paprikát és borsot, hogy aztán vendégül lásson egy tál ételre minden szigetlakót, cselédet és portást, csónakost, Salamon Ödön írót és Molnár Ferencet.

Számos publicisztikai művéből és szépprózai írásából kiolvasható, hogy az evés-ivás gyönyörűségei mellett a szigetnek is milyen nagy tisztelője és „haszonélvezője” volt.

„A sziget azonban más, a növényeknek itt húsa van, a fák öles karjukat nyújtogatják felém, és a Duna, amint átöleli az egészet, szinte sárlik… Amikor az emberek még mertek élni, a középkorban – mily kár, hogy lemaradtam róla – mindig papok, barátok laktak ezen helyen. És a papok tudták, hol kell, és hol lehet jól élni” – írta Bródy.

Pedig igazán sehol sem volt otthon. Szeszélyesen változtatta lakásait, szállodákban, hotelekben, ideiglenesen bérelt szobákban húzta meg magát. Attila, Damjanich, Donáti, Felsőerdősor utca, Császárfürdő, Rudasfürdő, Margitsziget: korántsem teljes felsorolás „al-lakásairól,” ahol zsugori módon, az élettől ellopott órácskákban dolgozott. Nem minden irónia nélkül mondta magáról, hogy magvetőnek és nem betakarítónak született a magyar irodalomban. Életében több mint félszáz lapban publikált, életműve közel hatvan kötetet tölt meg.

Megszűntem Önnel törődni

Bródynak öt fia volt. Négy a feleségétől, Rosenfeld Bellától (Fehér Judit néven író) – András, István, János, Illés – és egy a kolozsvári, tehetséges és csodaszép színésznőtől, Hunyady Margittól. Semmi kétség, az írói vénát Hunyady Sándor (1890–1942) vitte tovább, s életvitelében is apjához hasonlított. Tizenöt évesen meghalt az anyja, elhagyta az iskoláit, apja megharagudott rá, valósággal kitagadta: „Megszűntem önnel törődni” – írta egy cetlire fiának, akit nem mellesleg tizenkét éves korában ismert meg. Hunyady kereste a helyét, önmagát a világban, öngyilkosságot kísérelt meg.

Folyton tele volt adóssággal, kávéházak, kártyaszalonok mélyén, lóversenypályák szélén folytatta bohém életmódját. A pénzzavar szegődött élettársául.

Nem tudott kiköltözni a Ritz szállóból, mert akkora hátralékot halmozott fel, amit képtelen volt rendezni. Újságíróként helyezkedett el, évekig Erdélyben írta cikkeit, publicisztikáit, majd nyolc év után visszaköltözött a fővárosba.

Már bőven elmúlt harminc, mire „megkomolyodott”, tehetsége előtűnt, és megérkezett az irodalomba. És apja ettől fogva teljes mellszélességgel állt ki fia mellett.

„Aztán végre is, egy dologban együtt voltam az öcséimmel. Abban, hogy apám sem náluk, sem nálunk nincsen »otthon«, hanem magamagánál van, teljesen egyedül, a legtöbbször a Margitszigeten, amelyet mi valami boldog, művészi gyarmatnak tekintettünk. A Kisszálloda zöld zsalus szobájában, örökös nyaralási illúzióban. Az ágy, a szekrény rendetlen, a kis porcellánlavór teli szappanhabos vízzel, a keserves kis hotel-íróasztal zsúfolva papírkazallal.”

Hunyady nevét elbeszélései, novellái és színpadi darabjai emelték az irodalom halhatatlanjai közé.

Bakaruhában, Olasz vendéglő, A vöröslámpás ház, Lovagias ügy, Feketeszárú cseresznye stb. – ugye, ismerős címek mind, de valahogy a szerző neve nem ugrik be elsőre?

Egy fiú az apja nyomdokain

Számos alkalommal ugrott ki apjához a szigetre:
„Tudtam, hogy apám megint rendes helyén lakik, a Margitszigeten, a Kis-szállóban. Mindenféle szempontból kitűnően érkeztem. Apám már ébren volt, éppen reggelizett, felkönyökölve az ágyban… A zsaluk kitárva, vidám napfény, őszszagú meleg árasztotta el a rendetlen szobát… Az öreg felöltözött. Csak úgy, a hálóingre (kénsárga hálóinge volt) a kabátot. Papucsban jött le ebédelni a vendéglő nyitott teraszára, amely üres volt jóformán. A nyári szezon elmúlt. A tömeg elmaradt. Csak a legfinomabb életművészek jöttek ki… Szép volt az egész nap. Az ebéd. És utána a pihenő a kis szálloda miniatűr hidegvíz-gyógyintézetében… Likacsosra voltam ázva a Hungária forró medencéjétől, gőzkamrájától… És apám ellentmondást nem tűrő parancsára újra meg kellett fürödnöm. Be kellett másznom a jódszagú fakádba. Rám bocsátották a forró vizet, a gőzt, a tust. Ott is megragadott rettentő markaival a viaszosvászon kötényű fürdőmester. Habban, forróságban, gőzben úsztam. Sikáltak és dögönyöztek… Fürödtünk, pihentünk, szivarra gyújtottunk.”

Boldog idők, boldog emberek. A Royal Szálló harmadik emeletén lakott a húszas évek végétől, s ekkortól ívelt fel karrierje, lett sikeres és népszerű szerző.

A sziget iránti szeretetét beleszőtte cikkeibe, novelláiba. A Színházi Élet riportereként tűnik fel 1935-ben, amint a margitszigeti életről tudósítja az olvasókat:
„Az idén nyáron volt néhány nap, amikor a Margitsziget felső része, a »Palatinus«-nak keresztelt anyahotel, meg kis szálloda-gyerekei; a »Margaréta« és a »Dália« környéke olyan volt, mint egy színház társalgója vagy egy filmgyár udvara (…) Kaland volt kimenni, kaland volt bejönni, az út sem látszott a hóban. Ha a kávé kifogyott, expedíciót kellett küldeni érte. A központi fűtés meg a mesék világába tartozott. Konzerven, szalámin, száraz babon, kéthetes gerbeaud-on, pirosan izzó, dühös, kis vaskályhák mellett ült, kártyázott, veszekedett és dolgozott néhány író, akik közül most hirtelen Bródy Sándor, Molnár Ferenc és Salamon Ödön neve jut az eszembe. Ők voltak a második garnitúra. A honalapító ős Arany János volt (…) A régi kastélyon Krúdy Gyula lelkének nemes emléke ül. Még a – modernizálás – előtt, még a régi folyó víztelen, márvány és mahagónifa mentes Nagyszállodában tette meg Szomory Dezsőt a saját maga gúnyos büszkesége és környezetének becsülése méltóságos úrnak.”

A napi 8–10 órás szerkesztőségi munka mellett folyamatosan írta prózai munkáit. Remek riportjai, kritikái és publicisztikái az Est, a Pesti Napló és a Magyarország hasábjain jelentek meg. 1940-ben Amerikába is meghívást kapott.

A két háború közötti magyar társadalom őszinte ábrázolásáért, az emberi magatartás bravúros megjelenítéséért és kiváló szerkesztésmódja miatt is a legnagyobbjaink között van a helye.

Korábbi és folytatólagos életmódja, a szivarozás, italozás és az éjszakázás – a testében hordott golyó – hatása nem múlt el nyomtalanul, alig élt ötven évet. Sok írását számos nyelvre lefordították. Mostanában mintha újra divatja lenne Hunyadynak.

Krúdy Gyula:
A nap lovagja (részlet)

Bródy Sándor, az író, aki ezen a télen a Margitszigeten remetéskedett: ugyancsak felcsapott ama kirándulók közé, akik mindig találhatók a Duna partvidékén, amikor gyalogszerrel lehet átkelni az álló folyamon. Hiszen messziről a jégtorlaszok csak olyan formájúak, mint valami színházi díszletek. Bródy – ekkor körülbelül negyvenesztendős volt, és csak tréfából kérdezgették tőle, hogy mivel festi a haját bánatszürkére, hogy cigányos, mokánybarna arculata emígy megfelelő rámázathoz jusson.

Nem volt dalia, nem volt atléta, inkább valamely nőiesség volt az alakjában, habár az elég izmosnak volt mondható. Ám meglehetősen elszánt embernek látszott, aki gesztusaiban a birkózástól sem riad vissza.

Átment a félig-meddig befagyott Dunán, mert már látott másokat is átmenni és átjönni a jégen. Itt-ott ugrani kellett valamely barna léken át, oroszlánsörényű torlaszokba kellett megkapaszkodni. Menekedni arról a jégtábláról, amely csendesen hintázni kezdett alatta. De átment, mert ugyanazt csinálta a Császár fürdői bérszolga is (magyarul: a londiner), aki a délután folyamán ugyancsak a jégi úton át levelet vitt Bródynak a margitszigeti Kisszállóba. Amire egy londiner vállalkozott, attól nem ijedhetett meg Bródy Sándor sem. Bródy, mint korának hűséges gyermeke: átment a veszedelmes Dunán, és mikor visszanézett: látta, hogy mily nyaktörő úton jutott a túlsó partra… Istenem, hogyan lehetett itt a telet eltölteni – gondolta magában Bródy, amikor a budai parton felkapaszkodott…

Krúdy Gyula:
Hunyady vagy egy különös fiatalember (részletek)

Hunyady költő volt, és itt járt-kelt Budapesten – amilyen tágas ez a város, az áhítatos Margitszigettől a Royal szállodáig, majd a Rudas fürdőig, ahol atyja, egy történelmileg már megjegyzett úriember, bizonyos Bródy Sándor tanyázott, az ágyban szivarozott, a körméig szívta a szivart, hogy majdnem felgyújtotta az ágyat…

– Hunyady Sándri! – mondták a vicces költők a nagykávéház karzatán, ahol egy „Béla” nevű főpincér segítségével töltötték el nappaljaikat és éjszakáikat, mikor Hunyady petőfis, de inkább petőfizoltános alakja beimbolygott a nagykávéház karzatára, ahol a költőtársak csak ceruzával írogatták tele a fehér papirosokat, mert a kávés nem adott nekik tintát azóta, mióta a brokátszékekre öntözték a tintát.

Itt, a régi írói karzaton a kávéházban, ahol a legkülönbözőbb hadjáratok stratégiai tervei fogamzottak meg az öreg és tehetségtelen Irodalom ellen már „háború előtt”, ahol tán Cholnoky Viktor, a legjobb hangú magyar hírlapíró is „vén paralitikusnak” számított – itt, a Kosztolányi Dezsők, Karinthy Frigyesek kávéházi karzatán bontogatta ki a fentebb megnevezett szomorkás, köhögős fiatalember életprogramját, például Füst Milánnak (aki még a tökalsót sem ismerte) vagy a szentek szentjének, Osvát Ernőnek:

– Bár írónak kellene lennem, de inkább kártyás leszek. Csak gondoljuk meg, hogy milyen úri módja van egy szerencsés kártyásnak, mint például Szemere Miklósnak! – Egészen egyszerűen azt csinálja, ami neki a legjobban esik. – Tudniillik akkor ébred fel, amikor akar, mert kártyajáték az ördögök jóvoltából minden időben van a világon. Felkelhet az ágyból tehát akár éjfélkor is, mindig talál megfelelő partnereket, akik tovább viszik a szerencse útjain.

Nem kell tisztelnie vagy szeretnie senkit se, mert az ő igazi barátai a kártyalapocskákra vannak ráföstve, és sok ezerszámra hozza őket forgalomba a kártyagyár.

Stüsszi vadásszal és Tell Vilmossal mindenütt lehet találkozni a világon, ők mindenütt hű barátok. Ezért inkább kártyás leszek, mint író – mond Hunyady, amikor Osvát a fiatal írókat hipnotizáló szemüvegén át ránézett a kávéház karzatán – a New York kávéház karzatán –, ahol rendes szokása szerint kedvelt íróit idomította, mint valami állatszelídítő.

De Hunyady kártyás akart lenni, és nem lehetett idomítani, talán esztendőkig se. Pedig inkább kedvezőtlen volt kártyajárása, mint kedvező, rosszindulatú széljárás vitte szerencsehajóját, mind hosszadalmasabban köhögött, nemcsak gyenge tüdeje miatt, hanem a kártyázás okozta izgalomtól is. Mégse engedett „barátai unszolásának”, hogy felvegye az írói tollat, míg csak volt egy pakli kártya Pesten, amelyet a kedvéért felbontottak.

… Míg aztán körülbelül harmincötödik esztendejében, jött egy nap, amikor minden elveszett, a babonák, a „kabalák”, szisztémák, tervek; elveszett a hitel; elveszett az önbizalom… Csak a becsület maradt meg. „Sándorka” – amint „Petőfi Zoltánka” nyomán némelyek nevezték – lehajtott fővel kullogott az utcán, öngyilkossági tervekkel foglalkozott (ami nem volt ritkaság a családjában), amikor Lázár Miklós, a Déli Hírlap szerkesztője megszólította:

– Gyere a lapomhoz, majd embert nevelek belőled.

… Körülbelül így kezdődött Hunyady Sándor élete, már itt-ott őszülő halántékkal, tapasztalatokkal megtelten és reménytelenül. És lám, sikerült. „Megütötte a bankot” – ha nem is a zöldasztal mellett, hanem egy sokkal nagyobb asztalnál. Az élet, az irodalom asztalánál.

A Margit-sziget számos elnevezés után – Nyulak, Szt. András, Nádor, Palatinus, Budai, Boldogasszony stb. – nevét IV. Béla király leányáról, Margitról kapta, aki itt élt és hunyt is el a domonkos-rend apácakolostorában.

Budapest szívében a Duna közepéből kiemelkedő, különleges adottságokban bővelkedő Margit-sziget az évszázadok alatt a városi ember menedéke, pihenőparkja, majd szórakozóhelye lett.

Mindig lakott hely volt, kezdetben egyházak felekezetei – premontreiek, domonkosok, ferencesek – birtokolták, és építettek rá kolostorokat, rendházakat és várakat. A XIX. századtól nádori birtok lett, így József nádor és József Károly Lajos főherceg erőfeszítéseinek köszönhetően valóságos paradicsommá, fürdőszigetté alakult. 1866 végén Zsigmondy Vilmos bányamérnök kutatásai nyomán csaknem 1200 méter mélységből gyógyvíz tört fel. Erre alapozva Ybl Miklós tervei alapján 1873-ra készült el a gyógyfürdő, a neoreneszánsz Nagyszálló, a Kisszálló, két vendéglő, több villa, a gépház és a mesterséges vízesés is. A Margit hidat ugyan 1876 tavaszán átadták, de a sziget csak a szárnyhíd 1900. augusztusi megnyitása után vált gyalogosan is megközelíthetővé. Mindhárom városrész mindegyik polgára joggal érezhette magáénak, különösen 1919 után, amikor közkertté vált, és ingyenes lett a látogatása. A városegyesítéstől 1950-ig, az Árpád-híd átadásáig Óbuda-Újlakhoz tartozott, majd a XIII. kerülethez csatolták, 2013-ban a fővároshoz került.

A sziget arca folyamatosan változik, őrzi szépségeit, miközben meg-megújul, és népszerűsége máig töretlen. Számtalan híres ember és művész időzött itt hosszabb-rövidebb ideig, az Óbudai Anziksz új sorozatában néhányat felidézünk közülük.

Telt ház

Nem túlzás azt állítani, hogy az 1860-as évektől kezdve tódult a nép a szigetre. Tavasztól késő őszig telt házzal üzemeltek a vendéglátóhelyek, megteltek a sétányok, később a szállók és villák is. Egymást érték a különféle rendezvények, ünnepségek, sportesemények és csónakversenyek. „A Regatta napján a szorongás és rendetlenségek elkerülése miatt a hajókra úgy, mint a szigetre arányosan meghatározott számú jegyek fognak csak kiadatni. A szigetre belépti-jegygyel bírók a nagy gőzösökön minden dij nélkül fognak oda- és vissza szállíttatni” – közölte a Nefelejts 1865. júniusi száma.

A Nőképző-egylet 1871 májusában tartotta meg rendes közgyűlését, s miután németországi hölgytársaikkal együtt megtekintették a fővárosi „gyermekkerteket és nevelészeti” intézeteket, találkozási estélyt rendeztek a Margit-szigeten, amelyre nem tagok is jegyet válthattak. Az 1871-es egypár evezős versenyt – melynek díja 5 arany, tétje 5 forint volt – a Délibábot helyettesítő Margitta, Gipsy Girl, Fantasy és Borsszem Jankó csónakok előtt Légrády László nyerte a Lepkével, 13 perc alatt teljesítve a 11 angol mérföldet föl és vissza. Ebben az évben a Duna alacsony vízállása miatt a budai oldalon, a Nádorkert közelében lévő nagy homokzátonyból kimagasló sziklatömbre egy vidám társaság felvéste az akkori évszámot, a többi, már régebben felrovott emlékjelek mellé.

A belga királyné látogatásakor – József főherceg kíséretében – mintegy 800-an vonultak a Margit-szigetre, hol már ezren felül álló tömeg várakozott rájuk katonazenekar hangjai mellett.

A királyi fenség – Mária Henrietta József nádor legkisebb leánya volt – ékes magyarsággal köszöntötte az ünneplő sokadalmat. És persze itt mulattak a képviselő urak is: a szabadelvű párt tagjai 1875. május 30-án, az ülésszakot befejezve a felső vendéglőben tartották közös lakomájukat, amelyet derűs hangulatban fejeztek be 11 óra elmúltával. „Tán érdekes lesz tudni, hogy a Margitszigetet 1871-ben összesen 155.792, 1872-ben 174.132, 1873-ban már 185.882 látogató kereste fel… A bennlakó vendégek száma megközelíti a 200-at; köztük van egy Rio janeiroi nő is, ily messziről tán még egy magyarországi fürdőnek sem volt vendége” – írta a Magyarország és a Nagyvilág folyóirat 1876-ban. A közlekedést a szigettel a Duna Gőzhajózási Társulat hajói tartották fenn, ezenkívül az óbudai hajók is rendszeresen kikötöttek a Margit-szigeten. 1878 Pünkösdjén hétezer látogatót számláltak – nem volt egy csendes zug a szerelmespároknak.

Költő és titoknok

Arany János, a tekintetes tanító úr 1860 őszén költözött fel a fővárosba családjával együtt az akkor még külvárosnak számító Üllői út 11. és a Három pipa utca sarkára. Belefáradt az évtizedes tanári pályába, új környezetre, friss benyomásokra vágyott. No, nem éppen Pestre, de a megélhetés gondja és fia jövője a főváros felé fordította figyelmét. Amikor a Kisfaludy Társaság igazgatójává választotta, beadta kérelmét egy irodalmi és kritikai lap indítására. A Szépirodalmi Figyelő és a Koszorú szerkesztőjeként reményteljes fiatal szerzők kéziratait korrigálva merengett nemzete irodalmán, bodor füstöket eregetve barnára szítt tajtékpipájából.

1865. január 26-án tartották az Akadémián az ún. elegyes ülést, amelyen Eötvös József ajánlására Aranyt – minden tiltakozása ellenére – titoknokká választották.

Hogy kötelezettségeit mennyire komolyan vette, mutatja az, hogy már másnap hivatalába ment a Károlyi–Trattner-féle ház első emeleti udvari szobáiba, s megkezdte „beamterségét”.

Tényleg nem volt ereje és ideje a költészettel foglalkozni, mert beáldozta páratlan lírikusi tehetségét a hivatalnoki teendők miatt. Felőrölte a kötekedő kérelmezők, makacs nyelvészkedők, bolondos feltalálók leveleinek elbírálása – 330 eredeti jegyzőkönyv mellett 4100 válasz-fogalmazvány került elő –, a gyűlések szervezése, állandó jegyzékkészítés stb. Soha nem tudta igazán feldolgozni imádott lányának, Juliskának halálát, és ez is nagyban közrejátszott erejének hanyatlásában és borongós hangulatában. Túl korán beköszöntött rosszkedvű öregségében egyszerre kínozta szívbaja, köszvénye és romló szeme. 1877 márciusában második és immár végleges lemondó levelét küldte az elnökségnek, és eljött a várva várt „független nyugalom”.

„Oly otthonos itten”

Ettől fogva feleségével és kis unokájával, Piroskával rendszeresen a Margit-szigeten töltötték a teljes nyarakat. Ilyenkor a sziget felső részén, a Nagyszálló második emeletén laktak, két Dunára néző szobában. A Vámháznál vagy a Plébánia téren szálltak fel a Fecske hajóra, mert a bevezető szárnyhíd csak 1900-ra épült meg, addig csak csónakkal lehetett közlekedni.

Amikor Arany gyakorta egyedül maradt – és legutolsó alkalommal is 1882-ben –, kedves helyén, a zöld zsalugáteres Kisszállóban pihent meg.

Kora tavasztól késő őszig lassacskán ballagott széles karimájú kalapjában a zárda romjai körül, a parti sétányokon. Mélabúsan és merengve üldögélt a terebélyes tölgyek és hársak alatt, legszebb késői verseit kapcsos könyvébe jegyezgetve. Folyamatosan csiszolgatta Shakespeare fordításait, és itt fejezte be a Toldi szerelmét, amit még harminc éve, szalontai jegyzősége idején kezdett el. A nyugalmat áhító költő kerülte a társaságot, de kivételt tett Törs Kálmán, Pulszky Ferenc és Prielle Kornélia kedvéért.

Helyes György ötvenöt évet töltött a szigeten – ő az abszolút csúcstartó –, aki mint Arany János inasa került ide szolgálni. 1923-ban a Színházi Élet riportere kérdezte emlékeiről: „– Régen volt – kezdi a visszaemlékezést Gyuri bácsi és vidáman fújja a füstöt szépen kiégett tajték pipája felett –, talán igaz se volt. A szigeten annyi volt a fa, hogy nem lehetett átlátni Budára, és a földszinti 8-as szobában Arany úr lakott.

Finom, csöndes öreg úr volt, korán kelt, megreggelizett és aztán ment ki a kedvenc helyére, a tölgyek alá. Én vittem ki utána a kis asztalát, a székét, a könyveit, a tintát, a papírost.

Ott dolgozott délig a fák alatt, én mentem érte harangszókor ebédelni hívni, akkor felállt, gondosan összepakolt és visszahurcolkodtunk a szállodába. – Kik jártak hozzá? – kérdezősködtünk. – Egy-két barátja… urak az Akadémiáról, más senki… – Délután bement a városba, gyalog sétált be mindig, még a lóvonatra sem ült fel, nem akart fizetni hat krajcárt ezért a kis útért….” Gyuri bácsi évtizedek múlva „pátyolgatta” Bródy Sándort, Krúdy Gyulát, Molnár Ferencet, Szép Ernőt és Hunyady Sándort is.

A Felsőszigeti vendéglő a Nagyszálló mellett nyílt meg táncteremmel, biliárdszobával, tágas tornáccal, előtte zenepavilonnal, ahol délutánonként „nemzeti cigányzenekar” szórakoztatta a nagyérdeműt. Gyakran étkezett itt Arany, asztala a fedett tornácon, a fal tövében, szélcsendes helyen állt. A szalontai múzeum őrzi Kaps József vendéglős akkori számláit, ezekből tudjuk, mit fogyasztott általában a költő: reggelire dupla kávé, tej, kenyér. Ebédre három fogás: leves, hús körettel – beafsteak, libasült, sertéskaraj, szűzsült –, desszertnek fánk, rétes, felfújt vagy fagylalt.

A kapcsos könyv remekei

Arany János a Margit-szigeten élte át költészete utolsó virágzását. Három hónap alatt harminc költeményt írt titokban, amelyek – néhány kivételével – csak a halála után jelentek meg.

A kulccsal zárható, barna bőrkötésű könyvet Gyulai Páltól kapta 1856-ban ajándékba, ami 179, részben számozott lapot tartalmaz.

Az első 45 lapon láthatjuk Arany kézírását, illetve az utolsó néhány oldalon töredékeket. (A kéziratot 1953 óta a MTA Könyvtárának Kézirattára őrzi.) Az Őszikék ciklusa A lepke című költeménnyel kezdődött, míg a kötet utolsó darabja az En philosophe lett. Az első költemény dátuma 1877. július 3., az utolsóé 1880. december 10. Ide jegyezte fel A tölgyek alatt című költemény szövegét, ahogy – többek között – a Tamburás öreg úr című versét vagy a Tetemre hívás és a Vörös Rébék című balladákat is.

A tölgyek alatt

A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
„Áttörve” az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fény folt.

A tölgyek alatt
Oly otthonos itten!
…

A tölgyek alatt
Vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
Meg kelletik adni;
De, akárhol vár
A pihenő hely rám:
Egyszerüen bár,
Tölgy lenne a fejfám!

(1877. augusztus 5.)

Kiválók azok a kis portrék is, amelyeket Arany egy-egy jellegzetes fővárosi figuráról rajzolt; a margit-szigeti szálló pincéréről és a szigeti újság­árusról.

„Az öreg pincér se gyanítja,
Hogy versbe legyen kanyaritva,
De kivált, hogy pláne magyarba:
Ha gyanitná, jönne zavarva!”

(1877. auguszus 2.)

„Mindenki annyit ér, ahogy
Betölti hívatását:
Nézd ezt a vén ujsághordót:
Becsűlöm a szokását.
Hajnalba’ már lót-fut szegény,
Öllel van a csomagja,
S mit nem csinál – kit nem kinál,
Míg számonkint eladja.”

(1877. augusztus 25.)

Éppen ezek a költemények adnak Arany öregkori költészetének igen nagy jelentőséget. A régies élet, a népies forma és kifejezésmód helyett elsőként ábrázolta a gyökeresen átalakult új életmódot, a nagyvárosi élet líráját.

„Ugyanott (a Margit-szigeten) Arany János koszorús költőnk tegnap vacsorálván, derék nejét megkínálta fél csirkéjének felével. Íme, »A tetemre hívás«. A minap pláne Toldi István meglátogatván künn lakó családját, naplemente után »Toldy estéjét« töltötte a szabadban” – vicceskedett a Borszem Jankó folyóirat a mesterrel. A Bolond Miska imígyen élcelt a költővel: „Arany Jánosnak a Szt. István-rend lovagkeresztjét adták, melylyel együtt báróság is jár. No, kedves János bácsi, már most megtanuljon ám az orrán körösztül beszélni, mert ez okvetetlenül megkivántatik a bárósághoz.”

A „Kincses sziget” térképe

Aranynak több rajza is ismeretes, mint például Szalontára tervezett saját házának terve, vagy Petőfiről felskiccelt arcképe. A legérdekesebb mégis a szigetről készült vázlata.

Egy összekötött térképcsomó mappájának hátsó lapjára vázolta fel a szigetet, ahogy ő ismerte, azokkal az épületekkel, utakkal, padokkal, ahol járkált és pihent.

Itt is pontos akart lenni, mint mindenben, amibe belekezdett. Két vázlatot is csinált: először a sziget felső részét vetette papírra a nagyobb romokig, majd a másikon a legalsó rész kivételével már az egészet tüntette fel. A végleges rajzot előbb ceruzával kezdte, később tintával írta át, s csupán négy nevet hagyott úgy, amelyek az eredetin még olvashatók: 1. Felső kikötő. 2. Vigadó. 3. Vendéglő. 4. Fogadó. Hogy mennyire precíz volt, láthatjuk az eredeti példányon: az ivókút vízének a folyását, a füstölgő gőzhajót, csónakot evezővel, padokat, fákat tüntet fel. Ráadásul a nagyját ki is színezte – a sziget területét halványkékkel, az épületek helyét pirossal. Irodalomtörténeti szempontból a legérdekesebb szó a „dichterbank”, azaz a költő padja. Talán legkedvesebb helye, hol csendben, eldugottan a legszívesebben időzött. Tudjuk, eredetileg egy ritka szép koronájú kőrisfa alatt szeretett volna padot veretni, de kívánsága nem teljesült, s csak akkor vonult a tölgyek alá.

Amikor a híres verset írta, mögéje állt József főherceg, és elolvasva a papírra vetett sorokat, állítólag ezt mondta: „Nem jó botanikus; amely fák alatt ír, azok hársak, odább foglaljon helyet, vagy 10 lépésre vannak innét a tölgyek.” József főherceg minden ősszel rendesen megérkezett, hogy híresen szép rózsafáit télire eltegye, és meghívta a Szent István-rend kiskeresztesét bográcsban főtt gulyáshúst vacsorázni.

„Már jön a főherceg, hallom, mert a kocsi serceg,
A kis sárga ponnyk lassan ügetve vonik.
– Félre, padon ülő! járt utat félve kerül ő, –
De le ne vedd kalapod, – resteli, ha lekapod.”

(A Szigeten 1880.)

Halála nem jött váratlanul. „A sziget leghívebb lakosa: Arany János koszorús költőnk még kint marad s csak a jövő hó elején költözik be városi lakására” – közölte olvasóival 1882. szeptember 26-án a Fővárosi Lapok. Egy hónap múlva már temették.

A koporsót a Margit-szigetről való tölgylevélfüzér övezte. Mellét és fejét is ilyen levelekből font koszorú borította. A sziget ajándéka volt a költőnek, amit József főherceg rendelt meg.

Krúdy Gyula szerint „a galambdúc egyszerűségű homlokzattal ellátott férfiarc… a régi világbeli tisztességes, becsületes és szegény magyar ember típusa… tiszta volt, mint az ünneplő kabát; mo­gorva volt, mint a vén sas.” Minden időkre irányt mutató, egyik legtiszteletreméltóbb alakja irodalmunknak. Példakép, akit minden korban olvasni és újraolvasni szükséges.

Nevezetesen korunk egyik legizgalmasabb, legtermékenyebb, legigazabb írója, költője, nemzedékek nevelőapja, s nem utolsósorban a testvérmúzsák serény, de nem könyörtelen munkafelügyelője: Csukás István, a városfoglaló. S milyen győzelemről szól az Óbuda Könyvek-sorozatban 2018-ban megjelent, A város meghódítása című kötete? Erre sem lesz nehéz válaszolni, csak előtte idekívánkozik egy rövid kitérő.

(Csukás István – A város meghódítása című válogatás kötete, melyben felnőtteknek írt, Budapestről szóló írásait gyűjtöttük össze a szerző hozzájárulásával, valamint a sorozat többi kötete is ingyenesen letölthető e-book formátumban: https://obuda.hu/blog/media_uj/obuda-konyvek/,

A Csukás István kötet közvetlenül innen is elérhető, PDF formátumban:
csukas_istvan_a_varos_meghoditasa

a szerk.)

A közvélemény, de sok esetben a szakértő kritikusok egy része is imádja a skatulyákba sorolást. Valaki vagy író, vagy költő, vagy dráma-, esetleg forgatókönyvíró, mindenkire rácsuknak egy többé-­kevésbé hozzá illő dobozt.

Csukás skatulyáján két cédula van: gyermek- és ifjúsági író, ez áll az egyik cetlin, a másikon csak ennyi: Süsü, a sárkány és egyéb animációk.

Kétségtelen, hogy az írót a leghálásabb közönség, a gyermekeké röpítette az országos és határokon túli hírnév magasába, de életművét ezekre a (kétségkívül kimagasló, sőt páratlan) munkákra redukálni már-már bűn, de mindenképpen kritikusi szégyen – Csukás ugyanis bármely műfajhoz, műnemhez fordul, remeket alkot. S ha prózai, lírai visszaemlékezéseit tereli össze egy kötetté, akkor is biztosak lehetünk benne, hogy minden darabja értünk születik, nekünk, sőt bennünk szól.

Figyeljük tehát a hódítót! A. Horváth András, a kötet szerkesztője nem a könnyű utat választotta, amikor egymás mellé sorolta Csukás Budapestről és jelentős számban Óbudáról szóló novellaértékű emlékezéseit, karcolatait, verseit, mini-esszéit – egy lustább irodalmár minden bizonnyal az író számtalan gyermekkönyvéből kazlazott volna össze egy kisebb hegyet, s azzal is sikert aratott volna.

Az óbudai köszöntő-könyv létrehozói a szerző kevésbé ismert, mondhatni, árnyékba szorult alkotásaiból válogattak. Nem a másodrangú művecskékből, mert olyanok Csukás tolla alól nem kerülnek ki.

Hanem az olvasók által leginkább preferált művek mellett született, legalább annyira értékes (majdnem azt mondtam, értékesebb – de az ilyen összevetéseknek a nagy életműveknél semmi értelme sincs), „felnőtteknek szóló” próza- és versterméséből adnak nem akármilyen ízelítőt. S teszik ezt úgy, hogy hagyják az írót mint eleinte botladozó, de egyre magabiztosabb idegenvezetőt, hogy eligazítson bennünket az irodalmi élet bozótosaiban, a kávéházak, szerkesztőségek, kocsmák, kártyabarlangok, albérletek és szükséglakások, baráti szállások dzsungelében. Az író végiglakta a fővárost, valóban meghódította, de igazi otthonra az óbudai hegy alján lelt, a jórészt saját két kezével épített újlaki házban, ahol negyven éve műveli fáradhatatlanul mesterségét. Pár lépés innen a Régi Sipos, a Fapados, az annyira szeretett Kolosy téri piac, a tűnőben lévő, mégis mindig megújuló régi Óbuda…

Csukás István nem kőszívű hódító, nem zsarnoka birtokba vett világának, hanem óvatos, szeretetteli gazdája, szerelmetes társa. Maga mondja: több szerelmes verset írt a városhoz, mint nőkhöz, s ha ebben van is némi túlzás, a lényeget jól láttatja. Nem egyszerű beköltözője, afféle gyüttmentje a városnak, hanem – sokunk számára – nélkülözhetetlen része, akár a Bazilika kupolája.

A kötetben nincsenek elválasztva, külön ciklusokba rendezve a versek, a prózák. Szerves egységben tárulnak elénk, úgy, ahogy megszülettek, a teljességre törekvő művész szigorú belső rendje szerint.

Az már szerkesztői lelemény, hogy az azonos, vagy igen közeli forrásból táplálkozó, különböző műfajú munkák egymás mellé kerültek, mintegy kiegészítve és értelmezve a szomszédokat. Szerényen, pontosan.

Bevallhatom, hogy én elsőként a költő Csukás Istvánt szerettem meg, s most nagy örömmel lapoztam rá kedvenceimre, az Emelj fel tizenkét sorára, a Most fél tíz van és ősz dacos elégiájára, a jó szimatú óbudaiak örömére született örök darabra (Orr-beszámoló a Szépvölgyi út 67.-től a Kolosy térig), aztán újrakóstolom Daku költő novellákká kerekedett történeteit. A megrendítő emlékezéseket, elsősorban a Czibor Jánosnak szentelt Töredéket, aztán mindjárt a sokunk által ismert, szeretett Fábián haláláról szóló Daku-történetet, peregtek a lapok, s egyszerre azt láttam, vége a kötetnek, hiába térek vissza a postáskisasszonyok kissé kiült szoknyáihoz, vagy a nyári Római-part Csukás módra megörökített fényeihez, nem kezdődnek új versek, nem gördülnek elő új történetek. Kétszázhatvanhárom oldalnyi szellemi lakoma, érjem be ma ennyivel, súgja a költő úgy három-négy kilométernyi távolságból, hiszen földiek lennénk, vagy mi…

Dehogy érem be ennyivel – néhány írást azonnal újra elolvasok, aztán előtúrok a polcról néhány régebbi Csukás-könyvet, még a gyerekeim rég felhagyott polcairól is rám kiabál Bagaméri, meg Pintyőke cirkuszigazgató úr. Lópici Gáspár, az utca hírmondója pedig szemrehányólag tekint rám, róla hogy feledkezhetnék meg… De hát ők nem fértek bele a válogatásba.

És micsoda versek maradtak ki! Szavakat, képeket, sorokat forgatok a fejemben – micsoda gazdagság gyűlt össze az évtizedek során! S mennyi más művészeket inspiráló ötlet…

Csukás nélkül nem születhettek volna meg Sajdik Ferenc angyali bájú figurái, nem jöhetett volna létre Alfonzó felejthetetlen jutalomjátéka a Keménykalap és krumpliorrban, s nem énekelhetnék ablakommal szemben kórusban, megunhatatlanul az óvodások, hogy: „ó, ha rózsabimbó lehetnék”. Szövegei felhangzanak Kodály kórusműveiben, mások is – méltók és méltatlanok – próbálkoztak a megzenésítésével. Híveket, követőket, utánzókat teremtett maga köré. S tette mindezt úgy, hogy sosem érzékeltette, s ma sem érzékelteti környezetével vitathatatlan szellemi fölényét. A népszerűséget is szelíd mosollyal tűri, szeretetteljes, de azért csípős iróniája nem kíméli a hódolókat, de saját magát sem – a kötetben jó példa erre az Arcom az égben című írás.

Az a nemzedéki körkép, ami fel-felsejlik a kötet oldalain, sokat elárul korunkról. Sokat elárul arról az elveszett értelmiségi összetartásról, ami nélkül nem igazi az irodalmi élet.

Ha végigtekintünk a kötetben fel-feltűnő alakokon, óriásokon és kevésbé óriásokon, szinte elképzelhetetlen, hogy ezek az emberek ugyanazokhoz a kávéházi vagy kocsmaasztalokhoz telepedtek, együtt mentek a lovira, együtt folytattak reggelbe nyúló kártyacsatákat. Világnézetüktől, elfogultságaiktól, előéletüktől, eltérő düheiktől függetlenül összetartoztak, s fel sem merült a legkíméletlenebb vitapartnerekben sem, hogy kétségbe vonják a másik jogát az eltérő véleményhez. Milliónyi bajunk mellett felemás aranykorként éltük meg ezeket az éveket, s bizony, ma erőszakkal sem lehetne egy asztalhoz terelni a hajdani társaságok még élő képviselőit. Csukás jól tudja, hogy mekkora vesztesége szellemi életünknek a szekértáborokra bomlás, és a maga szelíd, de határozott módján ebben a kötetben is felemeli a szavát ellene. Mosolyában együtt él egy évszázad bölcsessége a veszteségek feletti fájdalom alig titkolt könnycseppjeivel. De az író örök optimizmusa felülemelkedik a legtragikusabb történeteken, s az elveszített barátok hiánya az együtt teremtett értékek megőrzésére inspirálja (Levél a föld alá). S persze tudja jól, hogy a felemás aranykor látszatát a mindent felülíró ifjúkor lendülete teremtette, s a valódi egység mélyebben – vagy inkább magasabban? – lakozik (Az élet álom).

Sokat tanulhatunk ebből a szép kötetből, amíg megismerjük Csukás István honfoglalásának történetét. Életről, halálról, szerelemről, barátságról, hűségről és hűtlenségről, elsősorban szeretetteljes emberségről. És azt is megtanulhatjuk, hogy bármennyire ismerni vélünk egy alkotót, egy írót, költőt, nem ismerhetjük eléggé.

A többször, akár sokszor olvasott versek, prózák, szinte kívülről tudott sorok rejtett fiókjaiból újabb és újabb ékkövek gördülnek ki, egy korántsem befejezett életmű felbecsülhetetlen kincsei.

És régi folyóiratok lapjain, híven őrző könyvtárak polcain sok, egyelőre ritkábban olvasott munkájáról még nem is beszéltünk, eltereli figyelmünket a rongyosra olvasott gyermek- és ifjúsági könyvek garmadája. Lázár Ervinre mondták, de Csukás Istvánra is igaz: nemzedékeket tanított meg okosan olvasni, és egy évszázadra biztosította magának az olvasótábort. Jó tudni, hogy ezt a hatalmas munkát nagyrészt Óbudán, a fél évszázada meghódított városban végezte el.

Mi, ennek a meghódított városnak régi és új lakói szeretettel fogadtuk a fölénk kerekedő mestert. Ritkán találkozik a hivatalosság és a köznép ítélete oly egybevágóan, mint az az ő díszpolgári kitüntetése kapcsán történt, még a legmorgolódóbb öreg költő is csak annyit dörmögött hozzá: aztán a város kulcsait nehogy elfeledjétek átadni…

Mi mást mondhattam volna rá: hiszen rég megkapta! Bűvös aranykulcs ez, egyszerre nyitja a város képzeletbeli kapuit és a behódolt polgárok szívét. Bizonyára jó arra is, hogy bezárja a poklok kapuit. Ezt nem tudhatom, de hogy az emberibb jövőbe nyíló ajtó zárjába jól illik, abban biztos vagyok.

Írások Csukás István
A város meghódítása című kötetéből
(Óbuda-­Békásmegyer Önkormányzata, 2018)

Orr-beszámoló
a Szépvölgyi út 67-től a Kolosy térig

Először a hársfák illata, mivel nyár van,
ez a jó kezdet! Hársfák közt lakom s tudom,
hogy égig ér a nyár, képzeleghetnék, hogy földön
bukdácsoló pilóta vagyok, hátamon nyár-ejtőernyővel –
de már annyit képzelegtem s túl könnyen, valódibb
dolgokra vágyom, s megcsap a hársfák illata,
beszívom remegő orrsövénnyel, mint a vadászkutya,
s érzem, hogy jó nyomon vagyok, új vadászmezőn,
s kiszökhetek a ragacsos költészetből, mely olyan,
mint a beszáradt lekvár, léptem ruganyos, orrcimpám
kitágult, vígan skálázik: a kerítés mögött rózsa
mély illata, asszonyosan alt, a hársfa szoprán,
s szinte brummog az üres telken a dudva, e hármas-
hangzattal búcsúzom a kanyartól. Szeszélyesebb s kellemetlenebb
egyveleg következik: olvadó aszfalt, hánytató benzingőz,
keserű kipufogó gáz, a kiszáradt patakmederből macskadög,
rothadó rongy, pálló papírzsák csap ki szinte triolában,
de nem hátrálok, azzal az anyaggal kell dolgoznom,
ami van, s eszembe sincs mást kitalálni! Ha csúnya,
hát csúnya, ha büdös, hát büdös, nincs más utam,
és nincs másik életem. Valamikor volt, vagy legalábbis
azt képzeltem! Ó, ifjúság! Ó, álruhás királyfi!
Micsoda röhejes alak voltam, még most is belepirulok,
ha eszembe jut. Lehajtott fejem fölrántja a kihajló
diófa, összemorzsolok egy levelet s szippantgatom, mint a
narkósok, mert azért kell valami kábulat, hogy kibírjuk.
Így érkezem a sarki cukrászdához s átrepülöm
azt a pár métert vanília-szárnyon, karamell-léghajón,
málna-citrom-narancs-helikopteren, zötyögve érek
földet, síkosan landolok a kocsmaajtóban s férfiasan
beszippantom a sör-bor-pálinka-szagot, mélyén egy kis
ammóniákkal, de most nem csábulok el, közel a cél,
érzem a célt, már csak az étterem sülthagyma-pörkölt-tengerén
kell átgázolnom, a templom tömjén-hűsébe épp csak beszagolok,
és itt a piac, e földi csoda, e tündéri ajándék, mogorva
utcák-évek közé beszorított darabnyi gyerekkor, hová
naponta megérkezem, kopott, fáradt, boldog utazó!

A víg pesti barátok

A víg pesti barátok a Síposban
merengve isszák most a sört,
csendesen izzadnak a nyár szoknyája
alatt, az egyik erre gondol, a másikban
már ágaskodna a kedv, de lekókad,
mint a cigányok vonója, vigasztalásul
verseket motyognak, majd egy kicsit
megváltják a világot, majd a zenéről
és egyéb művészetről is szó esik, majd
elfonnyad ez is a túl forró levegőben,
s bánatosan nézik az üres székemet.

Napfényben tündöklő

Napfényben tündöklő városrész,
ha én eltűnök, te hová mész?
Összefogózva állunk, áll a pillanat,
itt, Óbudán ragyognak a falak,
mint óriási mosoly óriási arcon,
önfeledten kóválygok a régi piarcon,
nem tűnődöm, miért e mosoly, honnan e derű,
mint a lélegzés, minden olyan egyszerű,
az út ide torkollik s majd továbbvisz,
elönti e tavaszi fény-derű-árvíz,
lepke-levelek a kopott aszfalt felett,
avas télikabáton kokárda-üzenet,
nyújtózik az égig a karcsú lobbanás,
szívemből a vacogás, a ragyogás,
startpisztolyként dördül majd a pillanat:
melyikőnk fut el, s melyikőnk marad?

Éjszakák

Kaméleon-arcú szeretőm a fák közé csalt, a martalócképű bogyók közé, a víz alá; s a fordított álomban vetkőzni kezdett: behúzottnyakúkócsag-mellei ébredeztek, felfűzött madárszem-gerince hajladozott, göndörszőrű szemérme, a tonkinfecskefészek beomlott-kinyílt – és felébredtem.

A szerelem végigpergett meztelen bordáimon, mint a homok, ahogy fölkeltem sírhelyemről, a Dunapartról s még visszanéztem, hogy lepi be testem rajzát a víz. Mindent elvesztettem; két szemem egyetlen óriási körré tágult s pillantás nélkül nézte bukdácsolásomat. „Ez az értelem” – gondoltam, ám fejem nem lévén, ezt is más gondolhatta helyettem; ujjaimat lehúztam, mint a kesztyűt s doboló szívemet egy kétéltűnek ajándékoztam. IME, AZ UJJÁTEREMTETT VILÁG! KERESD MEG AZ ÉLETEDET! – hangszórók suttogták rekedten egymás torkába a megváltó igéket – és felébredtem.

„Angyal ha van, akkor az csak tiszta kvint lehet, amely megsemmisíti önmagát!” – két hang elindult a hegedűhúr hajnalból és a törtnyakúgitár alkonyatból, hogy találkozzék s a két hang közötti némaságban zsugorodtam a megsemmisülésig… „Angyal ha van…” – zsongott még a lehúzott redőnyök mögül s szeretőm meztelen teste visszatért a vándorlásból; fáradtan, ólomsúlyos szemhéjjal pihegett és lassan összezárta combjait.

 Római-part

Könnyet áhító boldogság
hull rám, fekszem a parton,
mint köszörűkövön a kés:
szúnyog sír kitartón.

Csónakot cipelnek olaj-
bőrű fiúk, s a lányok
billegő csípőjén s a mell
között hó-villanások.

Hát fuss már, fuss már, teljesebb
öröm ver itt ma sátrat!
A kötélen tenyérnyi zöld
nadrág s melltartó szárad.

De valóban furcsa-e? Miért ne lehetnének az embernek e világban ilyen szerelmei is? Hiszen már az elején úgy kezdődött, mint az igazi szerelem.

Amikor Óbudára költöztem, s felfedezőutamon megpillantottam, egy csapásra megszerettem!

Dobogó szívvel megálltam a piac sarkán, s gyönyörködve néztem az összetákolt, kátránypapírral fedett bódékat, az asztalon pirosló manósipkát: a cseresznyepaprikát, a felfújt képű almát, a lányos zöldbabot, a bársony csikóorrhoz hasonló gombát és a többi földi csodát, és nem tudtam betelni velük! Segítségül hívtam az orromat is, és mámorosan beszívtam az illatokat: a füstölt hús, a savanyú káposzta, a kapor illatát, mint egy kábítószeres. A komor falak-évek között feltündöklő darabka gyerekkor volt a piac. Rögtön otthon éreztem magam! Kisimultak a ráncok az arcomon, s egy kicsit a lelkemen is. Naponta lejártam, télen-nyáron, hőben-hóban, hűséges széptevő, a kofák mosolyogva fogadták köszöntésemet, elnézően figyelték téblábolásomat. Lassan kóstolói rangra emelkedtem, jutalmul a hűségemért, ami azt jelentette, hogy itt is kaptam egy falat kolbászt, ott is kaptam egy szem szőlőt, csak, hogy el ne vigyem az álmukat. Játékos és tiszta szerelem virágzott bennünk e csöppnyi piacon, ahogy kell, s amitől el lehet viselni az életet.

A szerelem nem múlt el, ott van ma is a szívemben, vagyis nem én lettem hűtlen: a piacot bontották le. A bódék eltűntek, néha elképzelem, hogy kátránypapír szárnyukkal felrepültek az égbe, s magukkal vitték ámuló éveimet.

Tudom én, hogy elzúg az idő, s amit épphogy megszerettünk, eltűnik. Eszemmel fel is fogom a változást, józanul s kíváncsian nézem az alakuló újat.

Nem vagyok érzéketlen a változó iránt. Jól tudom, hogy nem lehet s nem érdemes megállítani az időt, mert úgy van bölcsen elrendezve, hogy múlik: sebeket gyógyítva, új izgalmakat idézve.

A változó idő az én közegem is, reményem és vigasztalásom. Úszom benne bátran én is, vagy csak evickélek, de mindenképpen előre, ahogy minden normális halandó teszi.

A régi piac helyén modern, takaros, tiszta csarnok áll, a zónapörköltet lehelő kiskocsmák helyett higiénikus büfék; műanyag rekeszekben a gyümölcsök, kifényesítve, megmosdatva, a manósipkák és egyéb bohóságok eltűntek a Köjál szigorú pillantása elől. Szép az új piac? Szép! Felzárkózott az európai színvonalhoz, büszkék lehetünk rá!

Hogy nem járok le immár az új piacra, az meg az én bajom. Nem is tudom, hogy mi a bajom. Hogy elszállnak az évek? Erről az új piac nem tehet, s magam még erőm teljében vagyok, derűsen nézek az elzúgó időre: volt-nincs! Talán, hogy szívemben lassabb a változás, ott él, virul a régi piac változatlanul, s amíg élek: örökké!

De hát ez sem olyan nagy baj! Ennyit igazán elcsenhetünk az örökkévalóságból! Mert az is a miénk, ami holtágként visszakanyarodik, ellentétesen az elmúlással, ellenkezve minden józan ésszel, kiteljesítve rövidke életünket: az emlékezés a halhatatlan vigaszág.

Szép Ernőt olvasni kell, mégpedig olyasformán, mint lassú kortyokban fogyasztani a gyógyfüves teát, a tavaszi napfényből a kisebb adagokat, s mélyeket szippantva az akác illatából. Kötetei megörvendeztetik az embert, bárhol ütjük fel őket. Na, nem azért, mert csupa bohóságot írt volna, hanem, mert betűit böngészve úgy érezzük, máshol vagyunk; távolodnak és kisebbednek a bajok, és akár örülni is lehetne valaminek. A felhők kékjének, a felröppenő galamboknak.

És jönnek a kis pillanatok, ámulatok, dolgok, amelyek körülöttünk és velünk léteznek, és utána a sokat emlegetett téves konklúzió, az irodalmi skatulya: a gyermeki rácsodálkozás.

„Valami huszonöt éve, hogy megjelent a Nyugat-ban »Gyermekjáték« cimű versem. Ez a vers azután botrányosan népszerű lett. Az egész dolgot ennek köszönhetem. Bezártak ebbe a gyermekségbe és én azóta ülök. Rokonszenves ez a beosztás, de nem több hizelgő tévedésnél… A nyelvemben egyformán benne van a vásári koldus rivása és a marokszedő lány nótája, ritmusa, a 48-as kortes beszéde és a tanítómé, tanáraimé… nekik köszönhetem, hogy igy irok.”

Szép Ernő erre esküdött fel. A leheletnyi novellákra, az egyszerű, sima képletekre, a banális hétköznapi apróságokra, a mindannyiunk életét meghatározó, de árnyékba húzódó momentumokra. Olyan fontos kis valamik, hogy fel sem tűnnek. Prózában mindig egyes szám első személyben kezdte, és erről a jó szokásáról, még ha sokszor szabadkozott is érte, soha le nem tett. Ebbe a személybe mindannyian „belehelyettesíthetődhetünk”, és meglepődve fedezzük fel magunkban ennek a hihetetlen gazdagságnak a teljességét. Szinte sértve érezzük magunkat, mert fel lett hívva rá a figyelmünk. Elképesztően nehéz ilyen megrendítően könnyednek tűnő, lezser mondatok írni, és végig stílusban maradni.

Nem kortársaihoz, a „költőóriásokhoz” kell mérnünk szerepét, hanem a költészetben elfoglalt eredetiségét, különlegességét és hozzánk való közelségét díjazzuk.

„Mert hol irodalom van, ott irodalom van” – írta egy mai költő, Laczkfi János. A bécsi emigrációban megjelent művei kapcsán Déry Tibor így fogalmazott: „Ez a költő a próza elemeiből új, külön nyelvét teremtette meg a versnek, és mondatait s fordulatait oly csodálatos erővel tudja költeménnyé lelkesíteni, hogy a szavak szinte egészen megváltozott arccal, s szinte új értelmek új kifejezésével néznek az olvasóra… olyan pompás virágja ő egy elmúló félben lévő kultúrának, mely még illatával, a szó szépségével fejezi ki életének értelmét.” Szép Ernő az egyik legnagyobb zsonglőre, kötéltáncosa a magyar irodalomnak, tárgyszerű és lírai. Mint ez a kis kontemplációja: a magát pocsolyában csodáló veréb, aki mindjárt előkapja rúzsát, hogy a legszebb legyen majd a margitszigeti verébszépségversenyen.

A havas szigeten

„Drága olvasóm, volna egy pár perczed gyönge mondanivalóm meghallgatására? Bágyadtan adom át magamat a penna kényének, – én magam érzem veled szemben való kötelességemet, mint úgynevezett hírlapiró és töprengtem most is sokáig, mivel tudnék hízelkedni érdeklődésednek, drága olvasóm.

Keresztül-kasul képzelődtem az egész világon, emlékezetemben elkérődztem a héten olvasott újságokat, azután összeránczolt homlokkal végigborongtam Budapest életének külsőségein, utczai, kávéházi dolgokon, meg minden egyében, amit a társadalmi osztályok dülő-útjain csavarogván látnom lehet.

Azután a korcsolyázni siető fiatal leányok tündérlettek előttem képzeletemben, azután a nyomorra gondoltam, meg a kórházak nehéz szagú termeiben merengő betegekre, meg a vizsgálati fogságban töprengő rabokra, azután a lezajlott Széchenyi-bálra, amelyen nem voltam jelen, de a báli névsort másnap végigolvastam az újságban, azután a főúri vadászatokra gondoltam, azután a színházi eseményekre gondoltam, azután minden átmenet nélkül a halál jutott eszembe… Az élet télire elhagyja a szigetet, a hotelekben alszik a homály a betett zsalugáterek mögött, a vendéglők oszlopos terraszain a székek felültek az asztalokra, a galamblövészet pavillonja néma s a dúczokban lakó galambok örök boldogságról ábrándoznak, a fehér teniszpálya az angol szavakkal futkosó kisasszonyok után mélázik, néma és merengő az ünnepélyes kis czukrászda meg a vidám tejcsarnok, a parti kávéház most hallgatag, romantikus kastély s a czigányzene pavillonjának asztala, amelyen nyáron a czimbalom szokott hanyatt feküdni, teli van megfeketült falevelekkel, amelyeket még az őszi szél lebbentett oda. Az egyszerű emberek, akik télen is itt tesznek-­vesznek, oly különös, távoli alakokká gyöngédülnek: a kertész, aki üvegházai felé sétál délelőtt, a levélhordó, aki gondolkozva tünik tova a havas bokrok közt, az ősz portás, aki fonnyadt, arany sipkájában a néptelen hotel előtt sütkérezik a téli napsütésben, a vendéglős, aki unalmában vadászfegyverrel leskelődik a romok körül, ahol a sűrűben nyulak bujkálnak és olykor borzot is láttak már előfutni valahonnét, s átiramlani a fehér mezőn.”

(Vasárnapi Ujság, 1914. – részlet)

Lokálpatrióta – írtuk fent, persze, mert szerette az éjszakai lokálokat. A Margitszigeten lakott szállodákban, de ideje jó részét, az estéit kávéházakban, orfeumokban töltötte, vagy kártyázott a Fészekben, az újságírók Otthon klubjában. Mert az élet olcsó volt, de a kártya sokat vitt. Kellér Andor, Szép sorstársa az elfeledett szerzőségben és lumpolásokban így emlékezett:

„Való igaz, hogy ő, aki egy fűszálat sem taposott volna el, verítékező családapáktól könnyű szívvel nyerte el utolsó fillérjüket.”

Hamar feltalálta magát a századfordulós Budapesten – a Nyugat, majd az Est újságírójaként –, sorra jelentek meg aktuális versei, heti tárcái más lapokban is. A magyar kabaréköltészet egyik kiválósága lett, aki együtt nőtt fel a műfajjal, Nagy Endrével, Medgyaszay Vilmával, Gábor Andorral. „Jómagam elég szaporán hordtam Nagy Endréhez ezt az úrinótát, meg a kuplét is; hogy őszinte legyek; gondjaim voltak és kellett a pénz kártyára is, hogy még őszintébb legyek” – írta. A vidám rigmusok, bökversek, sanzonok, kuplék és tréfás jelenetek nagy népszerűséget jelentettek, és valóban jó pénzt hoztak a konyhára. A kérdés költői: nem tudhatjuk, hogy költészete milyen irányt vett volna, ha kezdetben nem a könnyedebb műfajt választja.

A korzó

Amig beléd csomagolnak,
Szükkeblü koporsó,
Örömöm és bánatom a
Dunaparti korzó.
Olykor délben, máskor este
Én szomoru garszon,
Kihordom a Dunapartra
Igénytelen arcom.
Nézem ott a nőket, nézi
Holdkóros a holdat,
S oly keserü lesz a szivem,
Mint a lugkőoldat.
Mert a külsőm akármilyen
Igénytelen ámbár,
Azt hiszem, hogy minden urhölgy
Kizárólag rám vár.
S nem tarthatom magamban, csak
Buta tévedésnek,
Hogy mindenre reánéznek,
Csak épp rám nem néznek…
Ülök, ülök, a nap rám süt
Egész iszonyuan,
S szivemben, – talán már mondtam –
Tüzes, forró bú van.
S mit követ el egy rajongó,
Ha minden hiába –
Beleugrom minden délben
Busan a Dunába.
Nem éppen a vad habokba,
Nem, kissé odábbra –
A Scholz-féle friss, üditő
Dunauszodába.
(1909)

A korán és erősen ritkuló, gondosan előrefésült hajzat, a délceg, ámde korántsem szálfatermet és az örökké lukas zseb nem a legjobb ajánlólevél a hölgyek felé. Márpedig a pénzzavar és a „nőzavar” végigkísérte Ernőnk életét. A régi Pesten nem lehetett meg író az úriasszonyok támogatása nélkül.

Szép Ernőt vonzották és taszították a társaságbeli hölgyek, de szíve az éjszakai élet csóró kis verébfiókáihoz, aszfaltvirágokhoz, ligeti primadonnákhoz, a Tóth Mancikhoz húzta.

Olyannyira, hogy Oroszországig szaladt utánuk. Máig sokatmondó, remek színdarabjai is meglehetősen sok önéletrajzi elemet tartalmaznak. Háromlevelű lóhere, Patika, Vőlegény, Kávécsarnok, Azra, Lila ákác. Csalódásai, letörtsége ellen menekült haza csendes Margitszigetére szívét ápolgatni.

Ugyancsak Kellér említi, kik fordultak meg margitszigeti szobájában: „Csak nők látogatták, férfi egyetlenegy: a végrehajtó, aki korán reggel szokott hozzá bekopogni. Ezt elnevezte Szép Ernő kedvenc költőjének, mert mindig álmából költötte fel.” Élt a Nagyszállóban, és amikor pénze elfogyott, a Kisszállóban is, amelynek lebontása után a helyére épült Dáliában lakott. Amíg tartott az építkezés, naponta zaklatta az építész Forgó Gábort: mikor költözhet be? Amikor a riporter faggatta a Vőlegény bemutatójáról, így válaszolt: „Nagyon szép a Szigeten. Ha itt van az ember, sohasem vágyik még csak ki sem mozdulni innét. Nem azt a világot éljük – kezdte és fejezte be az interjút –, hogy illő lenne a magam dolgairól fecsegni.”

Faludy György: Szép Ernő a Margitszigeten

A kis szállónál régen párok ültek
és hallgatták a rigók mit fütyültek.
De azután, az ostromágyúk trágár
zajára elköltöztek. Nem dalolt ott madár már.

Negyvenhat nyarán kimentem egy esten,
hogy a szállóban Ernőt felkeressem.
Párok ültek a fapadokon körben,
s egy rigó füttyét hallgatták gyönyörrel.

Nem értettem. Kérdem a portást, hol van
a költő. „Kint”, feleli, „a bokorban”.
Hogyhogy bokorban? „Az öregúr éjjel

kisurran titkon, s a bokrosba térdel.
Ott fütyül nékik. Ők nem tudnak róla,
hogy Szép Ernő a szeretők rigója.”

„A legszilárdabb pont, aki körül a képet ki lehet fejleszteni: Szép Ernő. Ő már ősidők óta a Szigeten lakik. Ott ül, kék kabátban és fehér nadrágban, rendületlen hűséggel két deci rizling és a legjobban favorizált főtt marhahús előtt. Hozzátartozik a Szigethez. A pincérek hosszú lánca mint örökséget adja kézről-kézre szokásait, amelyek közé olyan furcsaságok tartoznak, hogy például száraz kenyeret szeret enni.” Hunyady Sándor – szintén szigetlakó – idézte fel ekképpen hősünk alakját a Margitszigeten, a Színházi Életnek küldött kisdolgozatában.

Száraz kenyérből azután kijutott, több is. Ki gondolta volna, hogy az 1919-ben megjelent Lila ákác, egy fővárosi fiatalember regénye 35 év múlva drámaian visszaköszön az Emberszagban? „Kinek az ideája volt, hogy én itt zsidó legyek? Nekem bizonyisten eszem ágában se volt, hogy zsidó leszek, ha megszületek. Itt várt a világon ez a buta meglepetés, mikor itt kiszálltam… Egész életemben zsidó legyek! Tessék talán felosztani ezt, mint a katonaságot, vagy mint egy közmunkát, mindenki szolgáljon, mondjuk, egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell a világon, hogy valaki zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember.”

Ami megkülönbözteti ezt a könyvet (Emberszag) minden korabeli visszaemlékezéstől, az a speciális „szépernői” hangütés, az irónia és az elképedés.

Az értetlenség és az értelmetlen erőszak hihetetlenül feszült párbeszéde. Néhány hét a magyar történelemből, a Pozsonyi úti csillagos házból való elhurcolásáról és az azt követő erdővárosi megaláztatásról. „If you want, remember, if you want, forget.”

Szép Ernő hangját nem őrizte meg sem lemez, sem magnetofonszalag. Apróra fölvágott papiroson, kis kutyanyelvekre írt – tintaceruzával. (Talán mert a tintaceruza nyoma is lila, mint a színpadra dobált ibolya vagy az akácvirág?) A háború után nem publikálhatott, kinézte magából az akkori irodalmi élet. Nővéreivel külföldi segélyszervezetek csomagjain éltek, régi barátok kegyelemkenyerén. Néha elment Hatvany Lajosékhoz. Fekete szemüveget viselt, fél tenyerét ernyőként, a látó szeme fölé tartotta. Amit evett, annak nagy része kopott zakójára hullt, és növelte ott a pecsétek számát. Még a vizet is magára döntötte. „A kórház folyosóján láttam utoljára. Élt még, de ő már nem tudta, hogy él. Nem akarta tudni. Jobb karja úgy csüngött a tolókocsiról, mint egy utolsó óriási legyintés.

Felejtsük el az egészet – mondta az eltört mozdulat –, miért emlékezzünk a világra, ha az nem akar emlékezni ránk” – idézte meg utolsó pillanatait Zelk Zoltán.

De akarunk emlékezni! Művei velünk maradnak a könyvespolcokon, a könyvtárakban és digitalizálva az interneten. És a szigeten, alkonyi estén sétálva talán meghallhatjuk, hogyan fütyül még ma is Szép úr a rigók nyelvén.

A nyár legszebb menyasszonya

„Soha, sehol ezen a világon édesebb, gyönyörűbb arája nem volt az aranyarcu sahnak, a Nyárnak, mint a mi Margitszigetünknek ebben az áprilisban. Szeretnék ennek a mesés szerelemnek énekese lenni; mézesebb, mint Hafiz és Omar Khajjamnál is áhítatosabb. Szeretnék a hidon állani minden napkeltével, mint a müezzin és a város felé terjesztve karjaimat, híni, hívogatni a lakosságot a tavasz, a szépség, a boldogság imádatára.

Oh, jól esik nekem mindig igy is, prózai prózában és minden eszményi ettitude nélkül híresztelni, ahol és ahányszor csak tehetem, a Margitsziget varázsát és egy ellenségét.

Nekem minden ember fáj, aki most nem látja a Margitszigetet. Én nem féltem az én fejedelmi kéjemet a szent szigetre tolakodó közönségtől. Az én magányom a szivemben van, abba nem lehet úgy se betörni. A programom, a mániám, a hitem pedig az emberek boldogsága.

A szigeten lélegzem; fát és virágot nézni, s hallgatni a csöndet meg a madarak jazz-bandjét: egy-egy leckeóra a boldogságból…

Én nem tudom, valami megható van azokon a népeken, akik idekint járnak. Kapnak valamit a sziget halk, fátyolos, örök ünnepi hangulatából. Rokonszenvesebbek, kellemesebbek az emberek mikor itt mutatkoznak. Tündére van a szigetnek, az a tündér mindenkit elvarázsol.

Az a tündér a legjobb szivü tündére a báj, a poézis halhatatlan leányainak. Az a tündér a legszomorúbb városba jött, ide költözött közénk, legnyomorultabbak közé, országostul. Mi kaptuk, magyarok ezt a szigetet. Ugy ocsúdik a képe minden reggel a vizén, mintha álmodott volna a Duna, s az álma itt maradt volna…”

(Színházi Élet, 1925. – részlet)

Három anekdota

Egy alkalommal Krúdy akkor ment be a városba a Szigetről, amikor rendes körülmények között meg szokott volt érkezni. Hajnalban. A szanatóriumból, ahol a várandós felesége feküdt, értesítették, hogy a gyerek órákon belül megszületik. Szép Ernő, a hűséges barát nyugtalanul várta Gyulát a sziget útjain. Végre feltűnt a konflis, amely hozta.
– Nos?
– Megszületett. Leánygyermek.
Szép Ernő a garszonok szakértelmével kérdezte:
– Megmértétek?
– Igen.
– Mennyi?
Krúdy arca széles, kedves mosolyra húzódott. Azt felelte:
– Négy liter és két deci.

*

A hajnalig tartó borozások után előfordult bizony az is Krúdyval, hogy megvert valakit, ami könnyen ment, mert bikaerejű és indulatos ember volt. Ilyen esetekben gyökerezik Szép Ernőnek az az írói körökben közismert, de a nagyközönség közt kevésbé elterjedt tréfája, hogy azt kérdezte Krúdytól: – Mondd, mikor sötét éjjel gyalog mész végig a szigeten, hazafelé, nem félsz, hogy egyszer agyon­ütsz valakit?

*

Szép Ernő egy kései interjúban arra a kérdésre, hogy a sok száz közül melyik a kedvenc saját verse, elszavalt két versszakot, majd a homlokára csapott: Hiszen ezt Vajda János írta!

Milyen közönséget terveznek megszólítani, bevonzani a GICA-ba?

Mi a széles rétegeket akarjuk megszólítani, nem a galériák többsége által megcélzott 100–200 top műgyűjtőt. A kortárs képzőművészek bemutatására fókuszálunk, célunk, hogy „menővé” tegyük a kortárs alkotások vásárlását, a velük való együttélést. Mottónk és meggyőződésünk, hogy: „Boldogságot vesz, aki műtárgyat vesz”.

Milyen utat jártak be eddig, hogyan jutottak el Óbudára, a régi Goldberger gyár területére?

(Körbenézve a hatalmas, jelentős felújítást igénylő területeken, megdöbbenés, kétkedés látszik az arcomon. Safi kérdés nélkül adja a választ.) Mi nem vagyunk kalandorok! Húsz éve vagyunk jelen a kortárs képzőművészet piacán.

Van tömegmozgató erőnk, tapasztalataink, kapcsolataink révén tudjuk, mire van szüksége az alkotóknak és a piac szélesre nyitásának egyaránt.

A kilencvenes évek végén a Madách téren egy viszonylag kis területen kezdtük, itt nyílt a máig is működő Dumaszínház. Amikor a Bartók Béla utat mint művészeti sétányt hirdette meg az ottani önkormányzat, oda költöztünk, ahol sikerrel működünk a kortárs képzőművészek néhány vezető alkotójának bemutatásával, képviseletével. Az ottani egy galéria, itt más koncepciót valósítunk meg. Eddigi tevékenységi körünket kitágítva a magyar képzőművészeti élet újabb színfoltjaként keltjük életre a Godot Kortárs Művészeti Intézetet. A teljesen magán kezdeményezésünkre épült kortárs képzőművészeti központ új kiállítási teret biztosít a művészek, kurátorok és az érdeklődő nagyközönség számára.

Vendéglátóimtól megtudom, hogy eredetileg a „Goldberger ICA” nevet szerették volna felvenni, emlékezvén a patinás múltra és a gyár alapítójára, aki maga is jelentős művészetpártoló volt. Fel is vették a kapcsolatot a Franciaországban élő dédunokával, Shasa Goldberger neves fotóművésszel, aki kezdetben nagyon örült, nyitott volt, sőt még a műveit bemutató nyitókiállítást is elvállalta.

Aztán néhány hónap múlva egy szigorú francia nyelvű ügyvédi levelet kaptak, amelyben visszautasítják a kérést, és az elkobzott vagyon visszaszolgáltatására szólítják fel őket.

„Teljesen elképedtünk ettől a pálfordulástól. Mi ennek a területnek talán, ha egy százalékát birtokoljuk, az államosításhoz pedig a felmenőinknek sem volt semmi köze. Lezártuk az ügyet. Mi jót akartunk – de nem minden áron.”

Hét éven át keresték az intézet tevékenyégéhez a megfelelő helyet. Egyben biztosak voltak, hogy csak tulajdonban gondolkozhatnak, havi kétmillió forintot bérleti díjra nem lehet ebből a tevékenységből kigazdálkodni. Ahogy ezekre a terekre ráakadtak – szerencse volt. „Jókor voltunk jó helyen, osztatlan birtokközösségben bár, de előnyös áron jutottunk hozzá egy cég megvásárlásán keresztül.” A lerobbant ipari környezet jelentős beruházást igényelt, hogy múzeumi minőségű falakkal, környezetben rendezhessék meg a kiállításokat. Ahol tudnak, automatizálnak: a QR-kódos beléptető rendszertől kezdve a robotporszívóig.

Múzeum vagy galéria? Milyen koncepcióra épül ez az új kortárs képzőművészeti intézmény?

Az intézet összetett koncepcióra épül. Nem galéria, nem múzeum – mindkettőt összegyúrva szeretnénk a széles közönséggel a kortárs képzőművészetet megismertetni, megszerettetni.

Szélesíteni akarjuk a kört, egy kvázi tömeg alapú megközelítésben kívánunk működni. A legtöbb ember a képzőművészet irányába tett bizonytalan lépéseinél több ponton elakadhat.

A galériák általában csak korlátozott számú művészt reprezentálnak, az idelátogatók egy-egy szűk résen át tekinthetnek be ebbe világba. Amit ott látnak, nem biztos, hogy elnyeri tetszésüket, bizonytalanná válnak, gyakran még kérdezni sem mernek. Az esetleges vételi kényszertől is megriadnak. Mi az intézetünkben a múzeumok biztonságát nyújtjuk, a látogatók barangolhatnak egyedül az alkotások között. Terveink szerint egy mesterséges intelligenciát és kiterjesztett valóságot használó mobil alkalmazással a kiállításokhoz kapcsolódóan a kurátorok egy virtuális térben plusz információkkal is kiterjeszthetik a kiállítási anyagot.

Kik reprezentálják a tervezett koncepció alapján a célpiacot?

Elsősorban azt a már néhány tízezerre tehető családot, együtt élő párt szeretnénk elérni, akiknek közös jövedelme havonta eléri a hat-hétszázezer forintot, így lehetőségük van esetenként ötven-hatvan ezer forintot arra a „boldogságra” költeni, amit egy-egy műalkotással való együttélés jelent.

Ez nem nagy anyagi kockázat, mert ha csalódnának, ezen az áron mindig eladhatóak ezek a művek. Ha megtartják, még annak az esélye is megvan, hogy mondjuk tíz év múlva tíz-hússzorosát fogja érni.

Az intézet kiállításait belépőjeggyel lehet látogatni, éves klubtagság is lesz, amely kedvezményes belépést, különböző rendezvényeken való részvételt biztosít. Az első évben 500–1000 látogató bevonzását tervezzük havonta egy-egy időszakos kiállításra. Valamint megrendezzük évente a Godot Art Fairt, habár ennek a bevételével nem kalkulálunk a fenntartáshoz szükséges költségként, ez csupán „hab a tortán”. Az intézet területét különböző rendezvényekre is bérbe adjuk, amelynek bevétele hozzájárul a fenntartáshoz. Nyaranta a gyerekek részére képzőművészeti táborokat tervezünk. December pedig a rendezvények hónapja, ez biztos bevételt jelent majd az intézetnek.

Hogyan választják ki a bemutatásra kerülő művészeket, műveket?

2025-ig évente mintegy tizenötezer eurós, a kiállítások megrendezését fedező költségkerettel pályázatokat írunk ki elsődlegesen a hazai és a közép-kelet-európai régió fiatal képzőművészeinek. A pályázatban sikerrel szereplő művészek kiállítási lehetőséget kapnak. Az idei pályázat szeptember 15-ével zárult, a százötven beérkezett pályamű ötven százaléka hazai, de érkeztek alkotások Japánból, Ausztriából is. A pályázatokat előfinanszírozzuk. A kiválasztott művek két hónapon keresztül lesznek láthatók.

Mi semmit nem kívánunk ingyen: lakást, javadalmazást biztosítunk a kurátornak és a kiállítás megrendezésébe bekapcsolódó művésznek is. Minden munkát, dologi kiadást azonnal megtérítünk.

A hazai közönséget és a fiatal képzőművészeket egyaránt edukálni kell, a látogatókat a minőségi alkotások felismerésére, a művészeket a korrekt szerződéses keretek között a realitást – ismertségüket, tapasztalatukat, képzettségüket – tükröző árak meghatározására. Az intézet működésének egyik fő célja, hogy a jelenleg néhány százmilliós képzőművészeti piacot keresleti oldalról bővítse. Magán vásárlási tőkeinjekcióra van szükség a fellendítéshez. Ezt nem lehet várni a száz-kétszáz műgyűjtőtől, ehhez szélesebb, fizetőképes kört kell „rajongóvá” és így vásárlóvá tenni. Piaci alapon kell működnie a kortárs képzőművészeti piacnak is, csak így erősödhet meg, és akkor nem lesz oly sok tehetséges pályaelhagyó a fiatal a művészek között.

Mit gondolnak Óbudáról mint a kultúra városáról? Hogyan terveznek illeszkedni az itt folyó pezsgő kulturális élethez?

Fantasztikus élményt jelent számunkra, hogy már az építkezés folyamán, de a megnyitóra és azóta is nap mint nap betérnek hozzánk a „szomszédok”, az itt lakók. Kíváncsi, jóindulatú, befogadó érdeklődéssel követik azt, hogy mi az, ami ezen a patinás helyen alakul, hogyan bővül egy újabb színfolttal, lehetőséggel az óbudai kulturális élet.

Tapasztalataink szerint az óbudaiak igazi lokálpatrióták – nyílt szívvel örülnek a fejlődésnek. Hatalmas potenciált látunk az óbudai kulturális, képzőművészeti élet területén.

Számos kiállítóhely működik már évek óta sikeresen, csak néhányat említve, mint az Esernyős Galéria, az Óbudai Társaskör Galériája, az Óbudai Kulturális Központ San Marco utcai kiállítótere vagy a Budapest Galéria. Hatalmas munkát végez ezen a területen az önkormányzattal sikeresen együttműködve a T-Art alapítvány, évek óta sikeres, országos pályázatok kerülnek kiírásra képzőművészeknek. Úgy gondoljuk, rengeteg, eddig még kiaknázatlan potenciál van a kerületben a képzőművészeti élet területén, az együttműködés erősítésével, közös koncepciók kidolgozásával ennek kiaknázása elősegíthető. Ebbe a munkába szeretnénk bekapcsolódni, ehhez ajánljuk fel együttműködésünket. Érdeklődőink körét elemezve azt láttuk, hogy az óbudai élet vonzása túlnyúlik a kerület határain: szinte egy kör rajzolható óbudai középponttal a XII. kerület, a Rózsadomb, Újlipótváros vonzáskörzetével. Köszönjük az óbudaiaknak a pozitív fogadtatást – szeretnénk a jövőben ezt a bizalmat sikeres, érdekes rendezvényeinkkel megszolgálni!

Fejlődésünk első kilenc hónapját is vízben töltjük, születésünket is ennek a tápláló, védő víznek a megindulása jelzi. Az újszülöttek egészen három hónapos korukig képesek lebegni a vízen. Számos meleg tengerek vagy folyók mellett élő természeti népnél megfigyelték, hogy a gyerekek gyakran előbb tanulnak meg úszni, mint járni.

Hippokratész, az orvostudományok ősatyja két és félezer évvel ezelőtt megállapította, hogy a betegség tulajdonképpen az ember és környezete közti egyensúly megbomlása.

Ennek az egyensúlynak a megbomlását már ősidők óta az emberek ösztönösen, az orvoslással foglalkozó gyógyítók pedig először tapasztalataikra, majd az évezredek, évszázadok alatt kialakult balneológia tudományos eredményeire alapozva a víz, a hőforrások kincseivel állították helyre. A föld mélye által rejtett termálvízkincs az embert gyógyító, erejét visszaadó, testi-lelki egyensúlyát megőrző elemmé vált.

A termálvizek tudatos hasznosítása, fürdők létrejötte történelmileg beépült az ember mindennapos életébe – kialakult nemcsak a gyógyítás gyakorlata, hanem egy, az adott kor szellemének megfelelő kultúra, fürdőkultúra is. A fürdőkultúra nemcsak a fürdéssel kapcsolatos rítusokat jelenti, hanem tágabb értelemben a fürdőkben zajló társasági életet – a fürdőéletet – is felöleli, mely a környezetet, a társasági érintkezés szabályait, szokásait, a kulturális eseményeket is tartalmazza. Gondoljunk csak az ókori Róma és a birodalom fürdőire, az ott zajló szellemi, politikai életre, arra a kultúrkörnyezetre, mely ötvözte a zenét, a táncot, irodalmat, a fürdők épületeit díszítő képzőművészeti alkotásokat. Ez része volt és része napjainkban is az ember és környezete közötti egyensúly fenntartásának és helyreállításának.

Honfoglaló őseink egy istenáldotta földre érkeztek. A Kárpát-medence a világon az ötödik leggazdagabb termálvízkészlettel rendelkezik.

A honfoglaló magyarok már ismerték a hordozható fürdőkádat – ezt bizonyítják a Bíborbanszületett Konstantin császár környezetéből származó feljegyzések. A korabeli krónikás szerint, amikor a honfoglaló Árpád átkelt a Dunán, a Magyar Révnél, a Duna mentén felmenvén, a felső meleg források alatt ütött tábort – a mai Császár-fürdő tájékán indult meg a település fejlődése. A fürdés kultúrája a feljegyzések szerint az Árpád-házi királyok alatt is fejlődött. Érdekesség, hogy II. Endre leányának, Erzsébet (később Szent) hozományában többek között egy míves ezüst fürdőkádat is adott, amikor feleségül ment a thüringiai őrgrófhoz. Ebben az időben Nyugat-Európában a fürdés nem volt divat, sőt gyakran károsnak találták. A korabeli utazók ezért is csodálták meg nálunk a hévizek mellett már a XI–XII. században kialakult fürdőmedencéket, a kőfürdőket. Természetesen honfoglalóink és ország­alapítóink fürdőkultúrája szervesen ráépült a rómaiak itteni hagyományaira.

A török hódoltság idején a mohamedán kultúra szerint fejlődött és virágzott a fürdőélet. Ezek szigorúan a vallás és higiénia jegyében működtek, pompájukkal, tisztaságukkal szöges ellentétben álltak a környezetükben elhelyezkedő településekkel. A fürdők ebben a korban is nemcsak a tisztálkodás, vallási rituálék részeként működtek, hanem társadalmi, politikai kapcsolatok tereként is, ahol ugyancsak megjelent a művészet. A nők esetében a mohamedán világban szintén a fürdők voltak a nyilvános társasági élet helyszínei, ahol kendőzetlenül szórakozhattak egymás társaságában. A török kiűzése után Pest és Buda fürdőváros maradt.

A sok nyomor és pusztítás ellenére a kettős városban fürödtek az emberek, oly mértékben tisztálkodtak, és épült be ez a kultúra az életükbe, melyre az egész ún. művelt Európában nem volt példa.

A XIX. század reformszelleme a fürdőkultúrára is kihatott, a magyar és a betelepült német polgárság életébe ötvöződve virágzásnak indultak a fürdők és a fürdőélet a reformkori arisztokrácia támogatásával. Erre az időszakra tehető a vidéki gyógyközpontok fejlődésének kezdete, valamint a modern gyógy­módok gyökereinek kialakulása, fizikoterápiás kezelések beillesztése a fürdőéletbe. 1891-ben alakult meg az Országos Balneológiai Társaság is.

A magyar fürdőélet és -kultúra egyik virágkorát a kiegyezés utáni időszak jelentette. Egymás után nyíltak meg és fejlődtek az épített fürdők és strandok a szecessziós építészet és kultúra jegyében szerte a Kárpát-medencében. Mind az arisztokrácia, mind pedig a polgárság életébe beépült a rendszeres – évi akár 3–4 alkalom – fürdőkúra. Ezeken a fürdőhelyeken virágzott a kulturális, művészeti élet, melyet számos zenei, irodalmi és képzőművészeti alkotás reprezentál. A fürdőéletet az akkor fejlődésnek induló művészi értékű képeslapok (metszetek, rajzok, fotók) dokumentálják a leghívebben.

Az I. világháború és Trianon a magyar fürdőéletben is jelentős visszaesést jelentett. A rövid békeidő, melyet gazdasági válság nyomasztott, nem volt elegendő a fürdőkultúra újbóli fellendüléséhez. A II. világháború után először az újjáépítésé volt a szerep. A fürdés tömegkultúrává vált, sok szocreál alkotás tükrözi az 1950-es, 1960-as évek fürdőéletét, amely egyre inkább a kikapcsolódással és a szórakozással ötvöződött.

A XXI. század elején, így napjainkban újabb lendületet kapott a fürdőkultúra Magyarországon, gazdaságilag is kiemelt ágazattá vált.

A mai kor fürdőéletének szellemébe egyre inkább illeszkednek a korszerű gyógymódok mellett az antik kor hagyományai, a keleti kultúra és terápia elemei. Ismét hangsúlyt kap a hippokratészi elv: az egészség alapja az ember és környezetének egyensúlya.

A víz ezen egyensúly egyik fő eleme, a kortárs művészeti alkotásokban különböző ábrázolási és formai elemekkel következetesen megjelenő motívum.

Válogatás a Völgyi-Skonda gyűjtemény képeiből

Mindkettőjük életében a család fontos tényező volt abban, hogy gyűjtővé váljanak. Van-e olyan személy, akinek a szerepe meghatározó volt?

VM Nagypapa mai szóval vállalkozó volt: vendéglős, ingatlanos, szállodás. Abban az időszakban hagyatékok felvásárlásával, rendezésével is foglalkozott, és ezáltal kerültek műtárgyak, köztük számos festmény és grafika váci otthonunkba.

SM A képzőművészet, iparművészet és gyűjtés jelen volt gyerekkorom környezetében.

Főként az apai nagymama az, aki ebben példát mutatott. Temesváron gyönyörű óragyűjteménye volt, erről nagyon sokat mesélt.

A Teleki téri régiségpiacra többször elvitt. Én voltam a legkisebb unokája. El voltam bűvölve a tárgyaktól és a hozzájuk fűződő történetektől.

Olvastam, hogy az első vásárlás alkalmával Miklós megbántódott, mert nem kérte ki a véleményét egy képcsarnoki pasztell kiválasztása alkalmával. Azóta mindig megbeszélik, ki mit vesz?

SM Az úgy volt, hogy együtt elhatároztunk, ha egyszer lesz „szabad” pénzünk, veszünk egy eredeti műalkotást, festményt. Én ezt megtörtem azzal, hogy egy tiszai nyaralás után beleszerettem két akvarellbe, és megvettem azokat. Ő pedig felhúzta az orrát…

Azóta én szinte mindig kikérem a véleményét, ő viszont gyakran kalandozik egyedül az újabb és újabb alkotások irányába.

VM Ma már szinte mindent megosztunk egymással. Csinálok tervet arról, hogy milyen képeket láttam, és melyek hogyan illeszthetők be a gyűjteménybe. A nagyobb beszerzéseknél mindenképpen egyeztetünk. A kortársaknál ezt a megállapodást gyakran megtöröm.

Miben különbözik a gyűjtési koncepciójuk?

VM Szerintem egyforma, és az ízlésünk is nagyon hasonló. Az új irányok inkább nálam „pattannak” ki.

Ha egy kiállításon látok egy munkát, és nagyon megfog, akkor körvonalazódhat egy lehetséges új irány.

SM Miklós talán „vadászóbb”, mint a férfiak általában. Én jobban fontolgatom az újabb „pozíció” nyitását.

VM A gyűjtemény mára már letisztult. Egy gyűjteményépí­tésnek általában három nagy szakasza van. Az elsőben szinte mindent megvesz az ember, mert tetszik, a második szakaszban kialakulnak a gyűjtemény fő irányai, a törzsanyag, de már tudatos válogatással, vásárlásokkal, most meg inkább tisztul, koncentrálódik, egyre jobban kirajzolódik a gyűjtemény profilja.

SM Sokat beszélgetünk művészekkel, művészettörténé­szekkel, galériatulajdonosokkal és más gyűjtőkkel. Nyitottak vagyunk véleményekre, mások felfedezéseire, tapasztalataira. Örömmel vesszük, ha felhívják figyelmünket művészekre, művekre, de soha nem hagyatkoztunk tanácsadókra gyűjteményünk építésénél.

Egyetlen mű sincs, amit csak azért vettünk meg, mert ajánlották nekünk. Ha tudunk vele azonosulni, ha beleillik az elképzelésünkbe, akkor bekerül a gyűjteményünkbe.

VM A mű szólítja meg a gyűjtőt!

A tematikus gyűjtés közös döntés? Együtt találják ki a témaköröket?

VM A témakiírások közös döntések voltak, tudatosan társadalmi és környezeti szempontból érdekes témákat fogalmaztunk meg. A gyűjtemény rendezése szempontjából a tematikák utólag alakulnak, nem a tematikák szerint gyűjtünk. Amikor albumba kellett rendezni a műveket, akkor kezdtünk témacsoportokat kialakítani. A kiállításokat együtt tervezzük, és választjuk ki a kiállítandó műveket – többkörös válogatás alapján.

SM Ilyenkor lehetnek viták, de ezek inspiráló, izgalmas beszélgetések.

Apropó, tematika! Honnan ered a vízhez való kötődés? A Kórház utcában, a Fő tér közelében májusban kiállított anyag közös eleme a víz, ahogy Feledy Balázs is megfogalmazta a kiállításhoz kapcsolódó prospektusban.

VM Én Vácott, a Duna-parti sétányon álló házunkba születtem. Gyakran üldögéltem a házunk ablakában olvasgatva és a vizet csodálva.

SM A szüleim akkor vették meg a balatoni nyaralót, amikor születtem. A járással szinte egy időben tanultam meg úszni.

A víz szeretete is összeköt minket Miklóssal. Első közös beruházásunk egy túrakenu volt. Se lakásunk, se bútorunk nem lévén legalább kirándulni tudtuk vinni kicsi fiunkat.

Mióta élnek Csillaghegyen?

VM Közel húsz éve élünk itt. Fontos számomra az a miliő, ami Csillaghegyre jellemző, a falu vagy inkább üdülőhely jelleg a városban.

Ugyanolyan lokálpatriótának érzem magam, mintha ide születtem volna. Mi tudatosan akartunk ideköltözni a közös életünk kezdetétől. Először csak egy kabinunk volt egy csónakházban…

SM Szempont volt, hogy ne kelljen kocsiba ülni, ha le akarunk menni a Dunához, váljon a folyó a mindennapjaink részévé.

VM Az egyetemi évek alatt sokat jártunk ki Óbudára barátainkkal étterembe, vendéglőbe és az akkor még eredeti állapotukban meglévő kiskocsmákba.

Miért érzik fontosnak, hogy több magángyűjteményt bemutató kiállítás valósuljon meg?

VM A műgyűjtő megveszi a műtárgyat, és ezzel automatikusan elzárja a „köz” elől. A kortárs művészek jó esetben évenként csak egy-két kiállításon tudnak bemutatkozni. A közgyűjteményeknek nincs pénzük a vásárlásra, a kortárs művészek széles körének bemutatására.

A teljes spektrum a magángyűjteményekben rejtőzik, ezért lehetőséget kellene teremteni a műgyűjtőknek gyűjteményeik minél szélesebb körű bemutatására.

Mit jelent számukra egy saját kiállítás? Milyen plusz tapasztalatokat nyújt?

VM Egy kiállítás megszervezése, egy album kiadása sokszor nagyobb élmény, mint a mű megszerzése. Az ember úgy van vele, mint a családi albummal. Megveszek egy képet, elteszem, és jön egy kiürülés. Lefotózok egy családi eseményt, de elteszem a fényképeket. Aztán tíz év múlva, egy családi albumot nézegetve szeretjük felidézni az emlékeket.

A műalkotásokkal is így van ez. Az albumba rendezve áttekintést kapunk a művekről, tudatosulnak az irányok, az értékek.

SM Amikor válogatjuk az anyagot, szerkesztjük a könyvet, újraéljük azt a pillanatot, amikor először találkoztunk a művel, a művésszel, és azt is, amikor végül megvettük a képet. Ilyenkor sokkal jobban elmélyülünk, megismerjük a munkát, sokkal közelebb kerülünk hozzá. Az én nagy álmom, hogy be tudjam mutatni a felsővezetőknek, hogy az igazi kultúratámogatás a vállalati kultúra fejlődését vonja maga után, és ez számszerűsíthető. Jó lenne előadásokat, képzéseket, konferenciákat szervezni a témában.

Van-e következő kiállítási terv?

VM Júniusban az Óbudai Nyár programsorozat keretén belül a San Marco Galériában Radák Eszter, Regős István, Markovics Gábor és Király Gábor gyűjteményünkben szereplő munkáiból rendezünk kiállítást. Novemberben a Szent József Házban, Békásmegyer-Ófaluban mutatjuk be a következő tematikus kiállítást, amely egy válogatás lesz a szakrális témájú munkákból, ehhez szeretnénk albumot is megjelentetni.

Terveink között szerepel egy tárlat megvalósítása és album megjelentetése a gyűjteményünk teljes Óbudához kötődő anyagából is.

A Skonda Mária–Völgyi Miklós műgyűjtő házaspár Csillaghegyen él. Mindketten mérnök-közgazdászok. Skonda Mária a közép-kelet-európai régióban jelenlevő osztrák–német pénzintézeteknél töltött be felsővezetői pozíciót, a Volksbank bankfiókjaiban 250 kortárs kiállítást szervezett, 2009-ben elnyerte a Gundel Művészeti Díjat a „Művészeti Manager” kategóriában, mely elismerést a kultúra-mecenatúra mint üzleti kommunikációs eszköz területén elért sikereiért kapta. Jelenleg mint gazdasági tanácsadó, vállalati mentor, coach segíti a felsővezetők munkáját. Völgyi Miklós, a MÁV Cargo egykori kereskedelmi igazgatója jelenleg a NIF Zrt. vasútfejlesztés igazgatója.

Új szakaszt jelentett a gyűjtemény életében, hogy a házaspár témakiírásokkal szólította meg a kortárs képzőművészeket. 2011-ben a Kogart Házban, majd a MODEM-ben is kiállításra került a Magyar fürdőélet című tematikus válogatásuk. Ezt követte 2012-ben a Ki a szabadba! válogatás Virág Judit galériájában, és 2013-ban a Példakép című válogatás a Barabás Villában. A kiállításokhoz tematikus albumokat jelentetett meg a gyűjtő házaspár.

A középiskolás évek után egyetemre került…

Az orvosi egyetemre kétszeri elutasítás után vettek fel. 1956 volt: már érződött az ősz előszele, tehát életemet tovább kísérte a történelem, bár többnyire negatív hatásaival.

Ettől kezdve három fő vonal figyelhető meg a pályáján: az orvosi hivatás, az oktatás-tanítás, illetve az irodalom.

A három áttekintendő életvonulatomnak kora gyerekkoromtól van jele, ezek végig kísérik életemet, persze az orvosi hivatás a domináns, emellett üti fel fejét időközönként, változó mértékben a másik kettő, de talán ezekhez simulva még két vonulat társul: a család és a világlátás.

Kezdjük az orvosi pályával!

A gimnáziumban kialakult elképzelésem alapján biokémikus kutatónak készültem, ezért jelentkeztem az orvosira, de a tanulmányok alatt, azok hatására változtattam, az emberrel akartam közvetlenül foglalkozni, tehát gyakorló orvos akartam lenni. Nagyszerű tanáraink voltak: Straub F. Brúnó (a rendszerváltásnál államelnök volt), Gottsegen György kardiológus, Nyírő Gyula pszichiáter (róluk most intézmény van elnevezve), Babics Antal urológus (Nagy Imre egészségügyi minisztere volt). Végzés után sikerült Budapesten maradnom (újpesti Károlyi Sándor Kórház), a belgyógyászatot választottam, mert az akkor magába olvasztotta az összes belszerv vizsgálatát, és én az orvoslást széles keretek között akartam végezni.

Ezért is nem igyekeztem tudományos rangot elérni, mert az hosszabb időre egy részkérdésre koncentrálást igényelt, a későbbi tudományos igényű munkáim a gyakorlati tapasztalat összegyűjtött adatainak elemzését jelentették.

Az 1960-as években első főnököm, dr. Újszászy László mellett főleg a kardiológiára irányult érdeklődésem, az 1970-es években a hematológiára, ekkor már végeztem ezeknél kemoterápiát, 1980-ban az újonnan indult dél-pesti Jahn Ferenc Kórház 120 ágyas krónikus belgyógyászati osztályának vezetői posztját nyertem el, amelyben geriátriai, érrendszeri, onkológiai és rehabilitációs részleget fejlesztettem ki. Szakmapolitikai okok miatt profilok változtatását tervezték, ezért visszahívás alapján megpályáztam és megkaptam az újpesti kórház akut gasztroenterológiai osztályának vezetését (1992), ahol az onkológiai betegek kemoterápiáját is még évekig végeztem. A kezdeti belgyógyász szakvizsga (1967) mellett letettem az onkológiai és geriátriai szakvizsgát, 1998-ban orvosszakmai munkámért megkaptam a Magyar Köztársaság Érdemrend Kiskeresztjét, 2003-ban a Batthyány-Strattmann László-díjat.
A kórházi szférából 2003-ban mentem nyugdíjba, ekkor voltam 65 éves. Utána kerületi onkológiai gondozókban és a hospice ellátásban dolgoztam. 1980 után a fő, tudományos feldolgozást magába foglaló tevékenységem a geriátria és az attól elválaszthatatlan szociális gerontológia területére esett, e két, egymással szoros kapcsolatban lévő terület kérdéseit próbáltam felkutatni mind az egyén, mind az ellátó szervezetek szintjén. Ezen a területen van igazán szükség az egész embert vizsgáló, kezelő holisztikus szemléletmódra, ami nekem alapállasom kezdettől máig. A geriátria (idősgyógyászat) diszciplínát megteremtő Ignaz Nascher egészségügyi-szociális hibridnek tartotta ezt az orvosi területet. Ezért kerültem közel a magyar Bálint Mihály nevével fémjelzett nemzetközi és magyar Bálint-mozgalomhoz is, amely az orvos-beteg kapcsolatot vizsgálja („orvosgyógyszer”). A szociális PHARE-programbizottságának tagja lettem, a Magyar Szociálpolitikai Társaság alelnöke, majd a Gerontológiai és Geriátriai Társaság elnöke (2005–2010). A rendszerváltás megadta annak a lehetőségét, hogy ezt a kérdést több nyugati országban tanulmányozzam, a legmaradandóbb volt két hónap Dániában, valamint még: Finnország, Hollandia, Svédország, Anglia, Németország.

Tapasztalataimat átadtam hivatalos szerveknek, lehetőségem adódott hivatalos állami úton és cégek által finanszírozva is, hogy eljussak nagy nemzetközi kongresszusokra, még Európán kívül is (Kanada, Ausztrália).

Mindenhová szakmai anyagot vittem bemutatni, részt vettem nemzetközi fórumokon, pl. tagja voltam az International Federation of Ageing igazgatótanácsának, tagja lettem nemzetközi folyóirat szerkesztőbizottságának. Orvosszakmai működésemet azzal koronáztam meg, hogy egy 700 oldalas geriátriai szakkönyv (Klinikum és farmakoterápia időskorban) orvosi részének főszerkesztője lettem, emellett egy 19 fejezetből álló gerontológiai összefoglaló könyvet írtam (Pillantás a dombról), amely néhány orvosi fejezet mellett szociálpszichológiai témákat foglal össze.

Térjünk át a tanító, oktató munkájára!

A családi előzmények hatottak rám: apai déd- és nagyapám kántortanító Székelyföldön, nagyapa testvérei pedagógusok (leghíresebb Károly, a dévai tanítóképző igazgatója). A tanítás genetikai hajlam volt a családban – Czeizel Endre kutatásai igazolják, hogy van ilyen. Szondi Lipót is ismeri: családi archetípus. Aki nem pedagógus, az is szakmája oktatója (Kálmán unokatestvérem szülészorvos).

Saját pályám: tízéves koromtól fiatalabbakat tanítottam (óraadás 5 Ft/óra), az általános iskolában és a gimnáziumban tanulópárommal foglalkoztam.

A tanulópár mozgalom jó elgondolásból született kommunista gyakorlat volt, a gyengébb hátterű munkásszármazásúak felzárkóztatásához a jó tanuló és a gyengébb együtt tanult, s ez meghozta eredményét.

Egyetemi éveim alatt felnőtteket készítettem elő érettségire. Orvosként, főleg osztályvezetői 23 évem alatt a fiatal kollégákat a gyakorlat során oktattam, egyikük mondta: iskolát teremtettem. 1980-ban mint gerontológust az Európa Tanács idősoktatási munkabizottságába delegáltak (gerontagógia, geroedukáció), külföldi tanulmányutakat tettünk. Ekkor vettem fel a kapcsolatot a magyar (majd külföldi) vezető andragógusokkal: Maróti Andorral, Csoma Gyulával, Sz. Tóth Jánossal. Azóta ezzel a kérdéssel kiemelten foglalkozom, második hivatásomnak tekintem, három egyetemen oktattam gerontológiai tárgyat: Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Debreceni Egyetem nyíregyházi Egészségügyi Kar, Zsigmond király (Milton Friedman) Egyetem Békásmegyeren, utóbbi kettőn most is. Emellett az idősoktatás és egyáltalán a gerontológia területén országszerte tartok előadásokat szakembereknek és az egyre szaporodó, laikusok számra szervezett szenior akadémiákon, minderre kórházi nyugdíjazásom után több lehetőségem van. Az idősoktatás a szellemi aktív idősödés egyik fő területe (az aktív idősödés paradigma ma általánosan elfogadott irányelv a WHO, az ENSZ berkeiben), a részvétel már önmagában ismeretterjesztő és örömöt jelentő elfoglaltság, az ismeretek pedig elősegítik az idősödés problémáival való megbirkózást. A Magyar Tudományos Akadémia Felnőttoktatási Albizottságának, a Pedagógiai Társaság választmányának tagja lettem, 2018-ban egyedüliként elnyertem a Durkó Mátyás Emlékérmet.

Elérkeztünk az írói pályájához.

Anyám dán származású, családneve Andersen volt, nem valószínű, hogy a nagy íróval rokonságban lett volna, mert Dániában ez gyakori név, viszont egyik nagyanyja Sophie Schiller volt, aki vallotta a költő családjával való rokonságot. Bármi is az igazság, az én nyiladozó gondolatvilágomat belengte, hogy esetleg közöm van ehhez a két íróhoz.

Tizenkét éves korom körül már írtam rímes szöveget (még nem nevezhető versnek), de tizenhárom éves koromban (1951) írtam egy egyfelvonásos színjátékot.

Továbbtanulási bizottság előtt a tanulók vallomása arról, hogy miért akarják egyik vagy másik hivatást választani. Aztán a gimnáziumban kitűnő tanáraim közel hozták számomra a költészetet: Tóth Pál László magyartanár, aki ugyan főleg nyelvtanász volt, de elvezetett az irodalom lényegéhez, első óráján Lessing Laokoónjáról beszélt; Gombár Vince latintanár Horatius gondolatvilágát is ismertette, nem csak a versek nyelvi fordítását; Kertész Dezső orosztanár, aki latintanárként a fogságban tanulta meg az oroszt, Puskin és Lermontov költészetét adta (tőlük több verset fordítottam). II. gimnazista koromban kezdtem komolyabban verseket írni, ekkor Ábrányi Emil magyar nyelvről írt verse ihletett, és egy disztichonban írt hasonló tárgyú verssel 2. helyezést értem el az iskolai verspályázaton. A következő évben több verset küldtem be, 3. helyezést értem el. Mint mondtam, ekkor került iskolánkba az egyetem után Eörsi István – életem első komoly kritikáját tőle kaptam. Az ’56 miatti börtönévei után találkoztunk, s még idézett verseimből. Kell ennél nagyobb díj, elismerés? 1955-ben a III. kerületi pedagógusok lapja, az Új utakon közölte egyik versemet (Reggel a Badacsonyban).