Régóta a Selyemgombolyítóhoz kötődsz. Mióta is?
Az egész úgy kezdődött, hogy a hetvenes évek elején a kerületi tanács felkérte Somogyi Józsefet, aki kitűnő szobrászművész volt és történetesen a barátom, hogy hozzon létre itt egy művésztelepet. De ő akkor lett a Képzőművészeti Főiskola rektora, meg már belefogott a Tihanyi Művésztelep építésébe, ezért szólt nekem, hogy „Jóska, kezdjél vele valamit!” Jókor voltam jó helyen, de annyira, hogy azt válaszoltam, „jó, hogy szólsz, mert mi meg éppen helyet keresünk”. Ha a hetvenes években el akartál indítani egy kulturális projektet, azt egyeztetni kellett Aczél Györggyel. Meg a Pozsgayval. Meghívtuk Aczélt az egyik barátom lakására, elmeséltem neki, hogy mi a lényeg – olyan alternatív, innovatív művelődési központot álmodtam meg, ahol a népművészettől, kézműves kultúrától egészen a legmodernebb számítógépekig és videotechnikáig minden van –, és az akkori feleségem, Budai Ilona énekelt neki. Mint egy mecénás, körbe volt udvarolva. A végén azt mondta, csináljátok. Ennyin múlt. A 70-es évek végén végre beindult a beruházás. Akkor még nem úgy volt, hogy megcsinálják fél év alatt, ha akarja a főnök, hanem úgy módszeresen: bevitték a minisztériumba, beillesztették az aktuális költségvetésbe, jóváhagyták, nem hagyták jóvá, felét hagyták jóvá, stb. 1985-ben Csehák Juditot, akkori miniszterelnök- helyettest kértem meg, hogy adja át, és akkor engem kineveztek az intézmény igazgatójává.
Nomád nemzedékként hivatkozol magatokra, de ki is az a „mi”?
A 70-es években jött létre a Fiatalok Népművészeti Stúdiója, azért tudott létrejönni, mert a KISZ KB a művészeti életen keresztül próbált a fiatalokhoz eljutni. Ekkor vonult be a popzenébe is, a különböző magas művészeti területekbe is, és többek között létrehozta a Népművészet Ifjú Mestere címet. Megszerveztek Fadd-Domboriban egy tábort a fiatal népművészeknek, oda már a Népművelési Intézet külső munkatársaként mentem. Ott a táborban vetődött fel, jó, hát én vetettem fel, hogy nemcsak nyáron kellene találkozni, hanem évközben is, havonta Budapesten lennének előadások, beszélgetések. Ez mindenkinek tetszett, megszerveztük, létrejött a Fiatalok Népművészeti Stúdiója, én lettem a titkár.
A táborokat átvittük a Népművelési Intézet tokaji telepére, így tulajdonképpen kivontuk a KISZ KB közvetlen hatóköre alól.
És a nomád nemzedék elnevezés honnan jön?
1981-ben dokumentálni akartam, hogy mi történt a fiatal népművészeti mozgalomban. Szerkesztettünk egy könyvet, Bodor Ferit kértem fel szerkeszteni, aki csodálatos figura, jó barátom volt, az Iparművészeti Egyetem könyvtárosa, sajnos korán meghalt, abban össze lett foglalva a táncházmozgalom és a tárgyformáló népművészet. És címet kellett adni a kiadványnak. Egy-két évvel előtte jelent meg Csoóri esszéje Nomád Napló címmel. Kezdettől fogva nagyon jóban voltam Csoórival, és így adódott, hogy ezt a címet adjam: Nomád Nemzedék. Ez a kötet elég nagy példányszámban jelent meg, sokakhoz eljutott. Innen és így terjedt el a nomád nemzedék megnevezésünk.
Olvastam egy interjút a 80-as évek közepéről, amiben a videóról áradoztál, hogy az teremt majd újfajta közösségeket.
Itt, a Selyemgombolyítóban állítottunk össze egy olyan stúdiót, amilyen nem volt máshol az országban. Volt egy őrült mérnökünk, Szügyi, a hétköznapi élet számára menthetetlen volt, de a szakmájához nagyon értett, Panasonic berendezésekből kialakítottunk egy kis stúdiót és ehhez ő egy keverőpultot fejlesztett. Ez ma nem hangzik nagy dolognak, de a nyolcvanas években pénz és COCOM-listás technológia nélkül, csak az így-úgy beszerzett alkatrészekből összebarkácsolni igenis az volt. Az itteni műhelyben kifejlesztett keverőpultokat aztán elosztottuk az országban, több tucat hasonló stúdió jött létre, ezekből lettek a városi, körzeti stúdiók. Meg maga a rendszerváltás. Ez lehet, hogy túlzásnak tűnik, de mondok mást is: kitaláltuk, hogy szitanyomó gépeket kell a művelődési házakban hozzáférhetővé tenni, mert nagyon divatos volt nyugaton a szitanyomás. Az volt az elgondolás, hogy az emberek majd mennek az amatőr képzőművészeti klubokba és majd szép szitanyomatokat készítenek.
Nagyon tetszett a politikának is, csak egyet nem gondoltak át: a szitanyomás az sokszorosítás is. Tehát valójában az országban elterjesztettünk egy alternatív sokszorosítási technikát.
A Beszélőt is szitanyomó technikával készítették először. Ugyanezt találtuk ki a videóstúdióknál is. Nem véletlen, hogy a Duna Tv is itt jött létre, mert itt volt egy teljes stúdió, és annak a bázisán tudott megalakulni. Mindig azzal foglalkoztunk itt a központban, amire szükség volt: ha táncházra volt szükség, akkor táncház lett, ha hangszert kellett készíteni, mert hangszerhiány volt, akkor azt lehetett készíteni itt. Ha videostúdiót kellett létrehozni, akkor azt hoztunk létre.
A rendszerváltás idején mi történt a Selyemgombolyítóban?
Minden politikai erőnek teret nyitottunk. Ide bárki bejöhetett, nem mi szerveztünk politikai gyűléseket, csak kiadtuk a helyiségeket az MDF-nek, az SZDSZ-nek, vagy bárkinek, aki kikérte az aulát. Én személy szerint egy kicsit aktívabban vettem részt, barátságom Csoórival oda vezetett, hogy részt vettem Antall József „legyártásában”. Sokszor kérdezik, hogy mennyi idő alatt lesz valakiből országosan ismert politikus, hát, Antallból fél év alatt sikerült azt csinálni. Persze, Antall tehetséges volt és nagy politikai elme, nagyon sokat vitatkoztunk akkoriban vele, de ez más kérdés. Morális politikus volt, ami azóta ki is derült, ahogy az is, hogy ez milyen ritka. A halála a magyar demokrácia legnagyobb vesztesége. Ha Antall még él húsz évet, minden másképp alakul. De vissza a Selyemgombolyítóhoz: politikai szerepet tehát nem vállalt, mert kulturális intézményként ezt nem is tehette meg, de egyfajta inkubációs funkciója lett a kilencvenes évek elején, innen indultak, itt születtek később fontosnak bizonyuló intézmények.
Mint például a Duna Tv…
1990-ben Antall kétszer is felkért kulturális miniszternek, de nem vállaltam. Részben azért, mert jobb a hatalomtól a három lépés távolság, ahogy Ciceró mondta, ez a hosszú élet titka. 73 éves vagyok, lassan igazolja az élet a hatalomtól való távolságtartásomat. Másrészt azt mondtam, hogy kulturális intézményeket kell létrehozni, az a lényeg. Attól változik meg egy ország, hogy felépül az az intézményrendszere, ami szét lett verve az úgynevezett szocializmus 45–50 évében. Évek óta készítettük elő a vidéki stúdiókat, hogy legyen mindenhol egy saját stúdió. A Magyarok Világszövetsége meghívta Teller Edét, a nagy kongresszusára, ő is támogatta az elképzelést, ezután a Szövetség hivatalosan javasolta a miniszterelnöknek, hogy hozza létre a Duna Tv-t.
Nagyon könnyű volt, mert volt frekvencia, – hála a Siklós Csaba vezette minisztériumnak – kész volt a stúdió, hamar fel lehetett állítani a stábot.
Akkor már javában zajlott a médiaháború az MDF és az SZDSZ között, és ebben a harcban tulajdonképpen én is részt vettem. Nagyon jó barátom volt Hankiss Elemér. Itt győzködtem, a Selyemgombolyítóban lévő irodámban, hogy ne vállalja a tv-elnökséget, mert ugyanolyan alkalmatlan lesz rá, mint én miniszternek. A Duna Tv létrehozásához az utolsó lökést az adta, amikor Hankiss mint elnök letiltotta a miniszterelnök beszédét a köztévében. Ez nonszensz, ilyet el nem tudtam volna képzelni, főleg róla, aki egy kedves ember volt.
1992-ben létrehoztátok a Magyar Művészeti Akadémiát…
Gyurkovics Tibor jött be hozzám egy reggel felháborodva a titkárságra, hogy ez disznóság, hogy továbbra is azok vannak az akadémiákon, akik eddig voltak a szocialista rendszerben, és kellene csinálni egy új akadémiát. Mondom, hurrá Tibor, és milyet? Azt mondja, egy Arany János Művészeti Akadémiát. „Ide figyelj Tibor, vagy az lesz a neve, hogy Magyar Művészeti Akadémia, vagy érdektelen”. Ezt onnan tudtam, hogy a Magyar Kulturális Szövetség elnöke voltam akkor, és láttam az MTI-ben, hogy az országban volt több száz szervezet, mindenféle néven. Amikor kiadtunk egy hírt, egyből előre vettek bennünket, a „Magyar” elnevezés akkora országos rangot ad. Erről meggyőztem Gyurkovicsot, ő meg kitalálta, hogy összehívunk 22 embert, Hubay Miklóstól Szakonyi Károlyig, Somogyi Józseftől Csoóriig. Közben Kosáry Domokos, az MTA akkori elnöke akcióba lendült, és mindent megtett, hogy megakadályozza az akadémia-alapításunkat, félt a konkurenciától, és amikor látta, hogy nem jár sikerrel, létrehozták az MTA társult intézményeként a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát, ezzel intézményesítette a népies-urbánus ellentétet, amit elvileg éppen meg akartunk haladni. Persze, a Magyar Művészeti Akadémia nem az volt az alapításkor, 1992-ben, amivé 2011 után lett, de ez már egy más, nem túl szimpatikus, nem az én ízlésem szerinti történet. A Makovecz utáni elnökök alatt eluralkodott a bürokratizmus és a középszerűség.
Miért nem te lettél az MMA elnöke?
Túl fiatal voltam. Különben is volt író, aki elnök akart lenni. Én meg, hogy ne legyen túl nagy sértődés, egy teljesen outsider embert javasoltam, Makovecz Imrét.
Nehéz elképzelni Makoveczet mint outsidert.
Az akkori, írók uralta értelmiségi életben igen. Ez még a sevillai világkiállítás előtt volt, a szakma ismerte, elismerte, de a nagyközönség szemében egy építész volt a sok közül, hiszen kevés terve valósult meg, Pesten például nem is volt épülete. Egyébként éppen írok egy tanulmányt, és ott elemzem, hogy a 70-es, 80-as években a művészetnek két meghatározó és ikonikus alakja volt, Makovecz Imre és Erdély Miklós, de ez csak mára kezd kiderülni.
Nem biztos, hogy mindezidáig szerepelt ez a két név egy mondatban!
Megmagyarázom. Ugyanarról beszélt mind a kettő, igaz, más világnézeti alapon, ezt bizonyítom is képekkel, felvételekkel. Egymás mellé teszek két képet, hogy ha mind a két kép alá azt írom, Makovecz, mindenki elfogadja, ha azt írom mind a kettő alá, hogy Erdély, mindenki azt mondja, csalás. Pedig az egyik kép Makoveczé, a másik Erdélyé. És tulipán van rajta, Erdély Miklósnál is.
Ha már tulipán, a nyári Anzikszban írtunk a híres lakótelepi tulipános vitáról, amit az Óbudán élt Nagy László, történeteid visszatérő szereplője robbantott ki a cikkével.
Beleprovokáltam Lacikát – egymás közt így hívtuk Nagy Lászlót –, mert meghívtam a tokaji táborba és összeismertettem az építészekkel; a cikk szakmai gerincét valójában én írtam, ő meg líraian formálta meg.
A tulipános cikket?
Igen, ő meg kicsit stilizálta, a sokak által idézett „Bauhausbetonanya tojta tele ivadékaival hazánkat” kitételt például ő írta bele. Ő nem szeretett harcolni, semmilyen harcban nem vett részt, egy arkangyali lélek volt.
Az 1990-es évektől a Selyemgombolyítót a zöld mozgalom központjaként tartották számon.
A népművészetből léptünk az ökogondolat felé, és a Selyemgombolyító ökológiai központ lett könyvtárral, konferenciákkal, képzésekkel, és a legfontosabbal, a folyóirattal, az Ökotájjal. Eléggé meghatározó lap volt, kelet-európai viszonylatban is. Húsz évig működött, a negyedéves folyóiratból a végére egyre könyvszerűbb lett, hosszabb írásokkal, mélyebb tartalmakkal.
Abban volt szerepe, hogy elég magas szinten, Európában az elsők között az ökológiai gondolatot és annak morálisan egy még izgalmasabb formáját, a teremtésvédelmet behozta a köztudatba.
A teremtés tatarozása című, nemrég megjelent könyved azonban nem egészen ökológiai, sokkal inkább teológiai problémákat boncolgat. Hieronymus Bosch festményeinek „sűrű leírását” adva indulsz neki a keresztény világ- és Isten-felfogás értelmezésének.
Töltsek még? Ahhoz, hogy erről a könyvről meséljek, egy új beszélgetésbe kell kezdenünk… Azt senki nem vette észre, hogy ebben a könyvben egy egészen meredek Bosch-értelmezéssel álltam elő. Szerintem Bosch az európai gondolkodás egyik legizgalmasabb mestere. Ő nem csak festő. Máig teljesen félreértelmezik. És egyébként nem igaz, hogy az ökológiától a teológia felé fordultam volna, pont arról írok, hogy miként tartozik össze ez a csak látszólag kétféle gondolkodás.
És valóban maradtunk még egy órányit, vagyis pár decit még. Beszélgettünk arról, hogy miként lehet a nemzeti, a keresztény és a zöld eszméket, az igazi liberális gondolkodást összeegyeztetni, az Országút lapról és a hozzá (vagy inkább a Selyemgombolyítóhoz) kapcsolódó galériáról, szimbólumelemzésekbe is belekóstoltunk, és abban maradtunk, hogy majd folytatjuk. A beszélgetéseknek soha nincs vége, a szálak tovább gombolyodnak.
“Az ember olthatatlan hübriszével megérkezett ahhoz a történelmi pillanathoz, hogy embert akar teremteni a saját képére és hasonlatosságára. Kevés neki a társteremtő státus, a szelíd részvétel a Teremtésben, a kertészszerep.”
