A tíz csapat tizenkét embere beült az öt hosszú asztalhoz, a terem végében felállított bírói pulpitussal az egész a Harry Potter-filmek tanévnyitó jeleneteit juttatták eszembe, és Dumbledore szerepében Szabó László, a tavasszal megválasztott új sakkszövetségi elnök tartott rövid nyitóbeszédet.

Rögtön egy meglepő bejelentéssel kezdte: azt ígérte, hogy ez lesz az utolsó év, amikor még NB1-nek hívják a csapatbajnoki küzdelmeket, jövőre már a javában keresett főszponzorról elnevezett szuperliga kereteiben fognak játszani a legjobb magyar sakkozók.

Az a különös helyzet állt elő, hogy egy Szabó László (elnök) fogja a Szabó László (az egyik leghíresebb magyar sakkozó) nevet elvenni a csapatbajnokitól. De ha ez kell ahhoz, hogy a magyar sakk újra felpörögjön, több pénz kerüljön a klubokhoz, népszerűbb és elismertebb legyen a bajnokság, ám legyen.

Azt egyébként már szombaton lehetett látni, hogy az elmúlt évek tendenciája folytatódik, a csapatok (illetve a mögöttük álló szponzorok) több pénzt áldoznak a bajnokságra: szinte minden csapat 3–4 légióssal erősített, ráadásul az első táblákra. Két kivétellel mindenhol külföldiek az éltáblások, a Diósgyőrnél Almási Zoltán, a Makónál Mihók Olivér játszik elől. Utóbbit messziről ki lehet szúrni a tömegben: a hátán a képzeletbeli drónok számára is jól látható módon virít a neve.

Képzeljük el, hogy a magyar focibajnokságban egyszerre van a pályán Nyilasi Tibor, Illés Béla, Király Gábor és Xavi. A sakkozóknál nagyjából ez a helyzet: az 1978-as olimpiai győztes Ribli Zoltán, az 1982-es BEK-győztes Faragó Iván, a 2001-ben U20-as egyéni világbajnok Ács Péter és a 2000-es évek világbajnoka, Visuvanátan Ánand egyaránt szerepel a csapatok névsorában, sőt, játszanak is. Na, jó, Ánand nincs itt, de már az is nagy szó, hogy bármikor feltűnhet a nagykanizsai csapatban.

Még egy-két simítás a különleges táblákon – ahhoz, hogy élőben lehessen közvetíteni a mérkőzéseket, mindegyik hálózatra van kapcsolva –, minden csapatfőnök kiosztja a játékosoknak a sakk legális doppingját, a csokoládékat, és elkezdődik a bajnokság.

Elvileg ebben a pillanatban könyvtári csendnek kéne telepedni a teremre, de a sakkórák leütése, a bábuk tologatása, a játékosok székhúzogatása, a csokipapírok zörgése és a kibicek folyamatos sugdolózása egy állandó zajtakarót terít a játék fölé.

Az asztalok elrendezése miatt az első és az utolsó táblákon folyó küzdelmet lehet a legkönnyebben megközelíteni, ott alakulnak ki nagyobb nézői csoportosulások, aztán a lépések után rohannak ki a szurkolók a folyosóra vagy az elemzőszobába, hogy megbeszéljék a látottakat. Van, aki már eleve a partik utáni elemzésekhez kialakított különteremben rendezte be hadiszállását, laptopján követi az online közvetítést, és csak akkor ront be a nagyterembe, ha valami külön­le­geset lát valamelyik játszmában.

A szombati nap hozott néhány meglepetést. Az elmúlt három év ezüstérmese, a Diósgyőr beleszaladt egy vereségbe, a Szombathelyi Haladás győzte le őket 7,5:4,5-re. Pedig az első táblán Almási Zoltán végjátéktanulmányba illően játszotta túl a Haladás elsőtáblását, Kožul Zdenkót. A bajnokság toronymagas esélyese, a zsinórban 12. bajnoki címére törő Tungsram-Nagykanizsa csak egészen szűken, 6,5:5,5-re győzte le az Aquaréna Kőbányát. Idényeleji döntetlencunami söpört végig a mérkőzésen, csupán három meccs dőlt el, abból az egyiken a válogatott mellett szövetségi kapitányként tevékenykedő Balogh Csaba beleesett a kőbányai Balog Imre mattcsapdájába. Ugyanilyen nyögvenyelősen győzött az örökös üldöző (tizenhét dobogós helyezés egymás után, aranyérem nélkül) szerepét vélhetően már nagyon unó Paks a szegedi Maróczy ellen, pedig eljött szurkolni a csapat örökös (és óbudai) tagja, Csom István olimpiai bajnok is.

Mintha a nagy csapatok nem vették volna figyelembe, hogy az idei évtől újra minden mérkőzés eredménye számít, nem csupán a csapatgyőzelem.

Az előzetesen a középmezőnyhöz tartozóként elkönyvelt Pénzügyőr és Makó az egymással meccselő játékosok Élő-pontjait tekintve azonos erősségűnek tűnt, mégis sima 8:4-es győzelmet aratott a budapesti csapat. Fura már az első fordulóban kiesési rangadóról beszélni, de az előző évek tapasztalatai alapján a nagymúltú, de elképesztően fiatal játékosokra építő MTK és a bennmaradási vonallal folyamatosan „menőmanózó” Dunaharaszti mérkőzését tényleg annak lehetett tekinteni, ehhez képest a 8,5:3,5 arányú MTK-győzelem, ha csak rövid időre is, konkrétan egy napra, de az első helyre repítette a kék-fehéreket.

Egyed Judit (MTK, 12) – Bérczes Csaba (Dunaharaszti, 12)
2019, NB1 1. forduló, Óbuda
Pirc-védelem (B07)

1.e4 d6 2. d4 Hf6 3. Hc3 a6 4. f3 e6 5. Fe3 d5 6. exd5 exd5 7. Vd2 Hbd7 8. Hge2 Hb6 9. Hf4 Vd6 10. O-O-O Fd7 11. g4 O-O-O (A megnyitásban nem nagyon zavarták egymást, saját figuráik fejlesztésével voltak elfoglalva, majd mindketten hosszúra sáncoltak. Hogy lesz ebből csata? A sötéttel játszó Bérczes nemzetközi mester közel kétszáz Élő-ponttal erősebb ellenfelénél, el lehetett volna képzelni aktívabb kezdést.) 12. Vf2 h5 13. g5 Hg8 14. Hd3 Hc4 15. Ff4 Vc6 16. Hc5 Ff5 17. Fxc4 dxc4 18. H5e4 Fxe4 (Igaz, hogy világos huszárjai zavaróan erősek a centrumban, de futóval ütni hibásnak tűnik: sötét elmarad a királyszárny tisztjeinek fejlesztésével, cserébe világos centrumgyalogjait hozza helyzetbe.) 19. fxe4 He7 20. d5 Vb6

21.Fe3 (Világos kihagyta az azonnali nyerést: 21. Vxb6 cxb6 22.Ha4!, és nem is olyan könnyű védekezni, csak minőséget és gyalogokat hátrahagyva lehet kimenekülni a mattcsapdából, 22…Kd7 még a legjobb, erre 23 Hxb6+ Ke8 24. Fc7 után potyognak a figurák.) 21… Vg6 22. Bhf1 Bd7 23. Vxf7 Vxf7 24. Bxf7 Hg6 25. Bdf1 Bxf7 26. Bxf7 He5 27. Bf1 Fe7 28. h3 Kd7 29. He2 Bf8 30. Bxf8 Fxf8 31. Hf4 h4 32. He6 Fd6 33. Hxg7 Hg4 (Sötét megkönnyítette világos dolgát, a gyaloghátrány tudatában vadul tiszteket cseréltek, majd a következő gyalog elveszítése után egy villámpartikban szokásos tisztáldozattal próbálta menteni a menthetetlent. Egyébként valóban kölcsönös időzavarban voltak a játékosok, fél percekre rövidült a lépésenkénti gondolkodási idejük. Ja, és az áldozatot el is lehetett volna fogadni, 34. hxg4 h3 35. Fg1 h2 36. Fxh2 Fxh2 után megmarad a hármas gyalogelőny.) 34. Kd2 Hxe3 35. Kxe3 Fe5 36. Hf5 Fxb2 37. g6 Ke8 38. Hxh4 b5 39. Hf5 a5 40. h4 a4 (Lelépték a 40. lépést, elmúlt az időzavar, a szép számban odasereglő nézők meglepetésére azonban sötét nem adta fel, ki tudja, miben bízott. Egyed higgadtságára volt szükség, hogy a végjátékban érvényesítse előnyét, a szurkolók eközben kirohangáltak a folyosóra dühöngeni a sportszerűtlenség határait súroló időhúzáson.) 41. d6 b4 42. dxc7 Kd7 43. c8V Kxc8 44. Hd6+ Kd7 45. Hxc4 a3 46. e5 Ke6 47. Ke4 Fc1 48. He3 Fb2 49. Hg4 Ke7 50. h5 Kf8 51. h6 Fc1 52. g7+ Kf7 53. e6+ sötét feladta (Végre, nagy nehezen.)
1–0

Almási Zoltán (Diósgyőr, 1) – Zdenko Kožul (Szombathely, 1)
2019, NB1 1. forduló, Óbuda
Angol megnyitás (A38)

1.Hf3 Hf6 2. c4 g6 3. b3 Fg7 4. Fb2 O-O 5. g3 d6 6. Fg2 e5 7. d3 c5 8. O-O Hc6 9. Hc3 He8 10. Hd2 f5 11. a3 h5 12. Hd5 h4 13. b4 hxg3 (Legkésőbb eddigre kiderült, hogy az ellenfelek teljesen eltérő stratégiai elképzelésekkel bírnak: világos a vezérszárnyon igyekszik jobb pozíciókat elfoglalni, miután királyát biztonságba helyezte, sötét a saját stabil sáncát is feladva a királyszárnyon indít gyalogtámadást.) 14. hxg3 Fe6 15. Bb1 Bb8 16. Va4 cxb4 17. axb4 a6 18. Fc3 He7 19. Hxe7+ Vxe7 20. b5 axb5 (Talán az ütés helyett a 20… Fd7 kötés lelassíthatta volna a világos tisztek összekötését és támadását.) 21. Vxb5 Hf6 22. c5 Hd5 23. Fxd5 Fxd5 24. cxd6 Ve6 (Az könnyen belátható, hogy a d gyalogot nem lehet visszaütni a fenyegető 25. Fb4 miatt, de arra talán kevesen gondoltak, hogy a vulkánba dobott papírsárkánynak tűnő gyalog fogja eldönteni a partit. Mi, kibicek biztos nem, valami egészen másról trécseltünk a táblától nem messze, Almási nagymesternek úgy kellett ránk szólni, hogy csendesebben vigadjunk, és csak ebből lehetett sejteni, hogy valami fontos dolog történik éppen a játszmában.)

25.e4 Fc6 26. Vb3 Vxb3 27. Bxb3 Bbd8 28. Fa5 Bd7 29. Fc7 Kf7 (Na, most már látszik a d gyalog ereje, hogy nem lehet onnan egykönnyen elmozdítani. De hogy fog onnan továbblépni? Iszapbirkózási leckék haladóknak címszó alatt található a megoldás, vagyis a következő harminc lépés.) 30. Bb6 Bh8 31. f3 Ff8 32. Hc4 Ke6 33. exf5+ gxf5 34. Be1 Fg7 35. Kg2 Ff6 (Nehéz lett volna megakadályozni az újabb gyalogvesztést.) 36. Hxe5 Fxe5 37. d4 Bdh7 38. Bxe5+ Kd7 39. Kf2 Bh2 40. Ke3 Be8 41. Bxe8  Kxe8 42. d5 Fxd5 43. Bb5 Fe6 44. Bxb7 Fd7 45. Fa5 Bh6 46. Fb4 Bg6 47.  Kf4 Kd8 48. Fc5 Kc8 49. Bc7+ Kd8 50. Ba7 Kc8 51. Fb4 Kd8 52. Ba8+ Fc8 53. Fa5 Kd7 54. Fc7 Bf6 55. Ba7 Ke6 56. Ba5 Kf7 57. Be5 Fe6 58. Fd8 Bg6 59. d7 (És amikor sikerült a d gyalogot elindítani, sötét feladta.)
1–0

Vasárnap már jóval lazább, ünnepi megnyitótól mentes hangulat uralkodott a második fordulón. A Szombathely ott folytatta, ahol előző nap abbahagyta, a Diósgyőr után a Paksot is legyőzte. Több táblán is jóval alacsonyabb Élő-számú játékos tudott eredményes lenni paksi ellenfelével szemben, a demoralizáló példája ennek Németh Miklós, aki minőségelőnyös partiját 90 lépésen át húzta Ács Péter nemzetközi mester ellen sikeresen. A középmezőny szoros meccseket hozott (Kőbánya – Makó 6:6 és Pénzügyőr – Dunaharaszti 7:5), a nagyok simán hozták a papírformát (Diósgyőr – MTK 8,5:3,5 és Nagykanizsa – Szeged 9:3).

A teljes nevén Tungsram Aquaprofit Nagy­kanizsai Sakk Klub két forduló után az élre állt, gyanítható, hogy ott is marad a bajnokság végéig.

A csapat óbudai kötődése, hogy ott játszik Medvegy Zoltán, az Árpád Gimnázium volt tanulója, majd az iskola 2015-ben országos középiskolai bajnokságot nyerő sakkcsapatának felkészítője. Érdekesség, hogy tanítványaiból hárman is szerepeltek a bajnokságban, igaz, különböző csapatokban: Marosi Levente az MTK-ban, Krstulovic Alex a Paksban, Kántor Gergely mesterével egy csapatban, a Nagykanizsában, pár táblával előrébb.

 Medvegy Zoltán (Nagykanizsa, 8) – Gál Tamás (Szeged, 8)
2019, NB1 2. forduló, Óbuda
Angol Caro-Kann (A11)

1.Hf3 d5 2. g3 c6 3. Fg2 Hf6 4. c4 Ff5 5. cxd5 cxd5 6. Vb3 Vd7 7. He5 Vc7 8. Hc3 Hc6 9. Hxc6 bxc6 10. d3 e6 11. O-O h6 (Látszólag ártatlan lépés, előkészíti a várható gyalogtámadás elől menekülő futónak a helyet, sötét nem is sejtette, hogy ezt a megnyitási pontatlanságot milyen könyörtelenül fogja kihasználni világos.) 12. E4 Fh7 13. exd5

(Itt álljunk meg egy pillanatra, és válasszunk, melyik figurával ütünk vissza. 13… exd5 első ránézésre problémákat okoz, 14. Be1+ után vagy a királyunk reked középen, vagy a tisztjeink merevednek le a kötésektől. 13. Hxd5 esetén egy áldozatos támadástól tarthatunk: 14. Hxd5 cxd5 15. Fxd5! exd5 16. Be1+ Fe7 17. Ff4 Vd7 18. Bac1 0-0 19. Bc7 Vf5 20. Bexe7 Vxd3 21. Vxd3 Fxd3 22. Bxa7, és világos meggyőző előnybe kerül. Marad a harmadik megoldás, amit a játszmában is láthatunk, de ez is csak veszteségminimalizálás.) 13…cxd5 14. Ff4 Vd7 15. Hb5 Bc8 16. Bfc1 Fe7 17. Bxc8+ Vc8 18. Bc1 Vd8  19. Hxa7 (19. Hd6+ és utána 19…Fxd6 20. Fxd6 Ff5 21. Vb5+ Hd7 22.Bc7 talán erősebb támadás lett volna, de egy csapatbajnoki mérkőzésen a konkrét előny megragadása jobb választásnak tűnik, mint egy hosszabb, a bakizás kockázatát is magában rejtő lépéssorozat.) 19…O-O 20. Vb7 Fd6 (Sötét itt már lélekben feladhatta, különben megvizsgálta volna a támadás erejét, és 20… Ve8 lépéssel menekülőre fogja.) 21. Hc6 Fxf4 (És a vezérvesztés volt még a kisebb rossz! 21. Va8 22. Vxa8 Bxa8 23. Fxd6 Fxd3 volt a másik út, aminek a végén tiszta tiszthátrány várt.) 22. Hxd8 Fxc1 23. Hc6 Fxd3 (Mérgezett gyalog! A bástya-futó a vezér ellen felállást talán lehetett volna még egy ideig tartani, de így hamar megcsappan a sötét haderő.) 24. Vb3 Fc4 25. Vc2 Fxa2 26. Vxc1 Fc4 27. Ff1
1–0

Az MTK ugyan kikapott, de az egyik játékosa, Juhász Kristóf (nyitóképen) tagja lett annak a szűk, négyfős társaságnak, akik mindkét óbudai meccsüket megnyerték. Megkértem, hogy a második meccsét kommentálja, avasson be játék közbeni tépelődéseibe.

Szabó Gergely – Juhász Kristóf
2019, NB1 2. forduló, Óbuda
Caro-Kann védelem (B12)

1.e4 c6 2. d4 d5 3. e5 Ff5 4. Hf3 e6 5. Fe2 He7 6. O-O c5 7. c4 Hbc6 8. dxc5 d4 9. Vb3 Hg6 10. Bd1 („Eddig ismert utat követtünk, a bástyalépés az első újítás – kellemes meglepetés. Csakis 10.Vxb7-tel küzdhet világos az előnybekerülésért.”) 10…Fxc5 11. Vxb7 Hgxe5 12. Hxe5 Hxe5 13. Vb5+ Hd7 14. Ff4 a6 15. Va4 O-O („Itt kezdtem feleszmélni, hogy az állásom a vártnál is sokkal jobb – minden figurám jól áll, egyszerű és hatásos terveim vannak. 16.b4-re vártam, amire 16… e5! lett volna a válasz.”) 16. Ff3 Ba7 17. b4 Fe7 18. Hd2 e5 19. Fg3 Vb8 („Erős lépés, azt hiszem kulcsfontosságú. Egyaránt támadom a b4 gyalogot és védem meg az a7-bástyát, hogy majd …a5-öt tolhassak.”) 20. a3 a5 21. bxa5 Vd8 22. Vb3 Bxa5 23. Fd5 Kh8 („Rendkívül egyszerű, de annál hatásosabb lépés: f6-ot szeretnék tolni; gyönyörű gyalogláncot elérve.” Közben az elemzőszobában a következő párbeszéd hangzott el az idősebb csapattársak között: – És Kristóf, hogy áll? – Á, hagyjuk, nem szoktam érteni a partijait, most sem. És tényleg, ki számít arra, hogy egy lépést az alliteráció motivál? Pláne, hogy ez a nyerő.) 24. Vf3 Fc2 25. Be1 f6 26. Hb3 Ba4 27. Hd2 („Ellenfelem összezavarodott, hiszen egy éles állasban oda-vissza lépni nem kifizetődő ötlet.”)

27… Va5 28. Fc6 Vxd2 29. Fxd7 Bxa3 („Az alapsor is gyenge – a játszmának vége.”) 30. Vd5 Vb4 31. f3 Vc5 32. Ve6 Vd6 33. Vh3 Bxa1 34. Bxa1 d3, és világos feladta.
0–1

Mindig sakkozó szeretett volna lenni?

Dehogy akartam én sakkozó lenni! Aki az ötvenes években volt gyerek, az mind focizni szeretett volna, én is. Igaz, hogy hamar kiderült, hogy van érzékem a sakkhoz, sikereim is voltak, de még azután is, hogy megnyertem a középiskolás sakkbajnokságot, a fizikai sportok érdekeltek igazán. A Petőfi Gimnáziumban, ahová jártam, az atlétikának és a csapatsportoknak volt igazán presztízse, a sakkozókon csak nevettünk. Jelentkeztem is a TF-re, csak nem vettek fel – nem a tudásommal volt baj, hanem kellett a hely a sikeres sportolóknak. Muszáj volt állás után nézni, és ekkor nyúlt utánam először a sakk, vagy ha úgy jobban tetszik, a sors. A városmajori szabadtéri sakk-körben, ahová apám sokszor levitt, az egyik idősebb bácsi, akit többször megvertem (Pelei Lajosnak hívták, aki ezt a sztorit meg is írta egy olvasói levélben a Magyar Sakkéletben – a szerk.) beajánlott a Városi Tanács Sportköréhez.

Lett fizetett állásom és két komoly mesterem, Kóródy Keresztély Imre és G. Réti Pál, akiktől olyan dolgokat tanultam, hogy elkezdett komolyan érdekelni a sakk.

De közben megnősültem, és azzal is foglalkozni kellett, hogy miből fogunk megélni. Elmentem a NIKEX-be (Nehézipari Külkereskedelmi Vállalat) dolgozni, és belekezdtem estin a Közgázba. Már majdnem ráállt az életem a tisztes polgári pályára, amikor megint magához intett a sakksors: 1963-ban hívott a Budapesti Spartacus csapata, hogy játsszak náluk. Már akkor is az egyik legerősebb csapatnak számítottak, és ha ők fantáziát láttak bennem, akkor nem volt mit tenni, menni kellett. Ezzel el is dőlt: sakkozó lettem. A következő évben elindultam az országos egyéni bajnokságon, és mondhatjuk, hogy berobbantam a magyar sakkozói életbe: nem végeztem ugyan a közvetlen élmezőnyben, de az éljátékosok közül néhányat megvertem.

Csom István – Szabó László

Budapest, magyar bajnokság, 1964

1.e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fe2 (Fiatalon ezt a meglepetést találta ki Csom az elméletben és főleg a megnyitásokban jártasabb idősebb ellenfeleknek. Hívhatnánk hivatalos nevén Fordított magyar megnyitásnak, utalva a Wurm kávéház sakkozói által kifejlesztett magyar védelemre, ami ugyanezt az elgondolást vezette be, csak sötéttel, de a kortársakhoz hasonlóan nevezzük inkább Csom megnyitásnak. Világos látszólag átadja a kezdeményezést sötétnek ezzel a passzív futólépéssel, de mire rájön sötét, hogyan is kellene ezt a lehetőséget kihasználni, kiderül, hogy világos mégiscsak nyomul, ideje védekezni.) 3… . g6 4. c3 d6 5. d4 Fg7 6. dxe5 dxe5 7. Vc2 Hf6 8. O-O O-O 9. Bd1 Fd7 10. b4 a6 11. Hbd2 Be8 12. a4 Vc8 13. Hb3 b6 14. a5 Hd8 15. Hfd2 Fc6 16. axb6 cxb6 17. f3 Hd7 18. Hc4 Be6 (Ramaty helyre került sötét bástyája. De ahhoz, hogy ezt a maga javára fordítsa világos, komoly hálót kell szőni.) 19. Fe3 Vc7 20. Hb2 Fb7 21. Vd2 Hf8 22. b5 a5 23. Fc4 Bf6 24. Fg5 (És a futók elkapták a bástyát.) 24. … a4 (Sötét minden reménye ebben a gyalogban maradt, hátha tisztet tud nyerni, de hamar kiderül, hogy semmi esélye.)

25.Ff1 (Ez a csendes visszavonulás mindent eldönt. Sötét bástyájának elfogásához nincs szükség mindkét futóra, elég a különös kötés: a bástya elmozdulását a mögötte gyengélkedő huszár akadályozza.) 25… Hde6 (A korabeli beszámolók szerint Szabó ezen a lépésen fél órát gondolkodott. Hiába kereste a jó lépést, csak rosszak közül választhatott. Persze lehet, hogy már a vereséget követő magyarázkodást fogalmazta…) 26. Fxf6 Fxf6 27. Hxa4 Fe7 (Elegánsabb lenne, ha sötét már itt feladná, minőség- és gyaloghátrányba került, és az állás is pocsék. De Szabó László ekkor a legerősebb magyar sakkozó, Csom pedig egy ismeretlen fiatal játékos: ilyenkor nehéz elhinni, hogy tényleg csak az számít, ami a táblán van.) 28. Kh1 Bd8 29. Ve2 h5 30. Vc4 Vb8 31. Hxb6 (Még egy gyalog.) 31… h4 32. Bxd8 Fxd8 33. Hd5 h3 34. g3 Hg5 35. Fe2 Hfe6 36. Hc5 Fc8 37. Hxe6 fxe6 38. He3 Fb7 39. Hg4 Fb6 40. Vb4 Vc7 41. Bd1 Fc5 42. Vc4 Kg7 43. Vd3 (És azt már nem várta meg sötét, hogy a vezércsere után még a futója is elvesszen, inkább feladta.)
1-0

Nem jelentett hátrányt, hogy nem a hagyományos, gyerekkortól elméleti képzésben részesülő úton lett sakkozó?

Dehogynem. De pont ebből a hátrányból próbáltam előnyt faragni. Kidolgoztam pár ritka megnyitást, amivel a nagyokat is meg tudtam lepni, vagy legalább a középjátékig el tudtam vergődni ezekkel, ott aztán a városmajori rutinommal és a fizikai sportokban szerzett küzdeni tudással jónéhány partit meg tudtam nyerni. Még jó sok évnek el kellett telnie ahhoz, hogy kellően elmélyedjek az elméletben.

Ehhez képest nagyon hamar, már 1968-ban bekerült az olimpiai csapatba…

Az egy érdekes történet. Az 1967–1968-as idény nagyon jól sikerült: teljesítettem a nemzetközi mesteri normát, ami akkoriban borzasztóan nehéz volt; eredményesen szerepeltem olyan versenyeken is, ahol szovjet sakkozókat is legyőztem. De így sem volt sok esélyem bekerülni a hat fős válogatottba, hiszen a Portisch–Szabó–Bilek megkérdőjelezhetetlen alaphármas mellett Lengyel Levente és Bárczay László is nemzetközi nagymesterek lettek a hatvanas években, és a legendás Barcza Gedeon is újra játékra jelentkezett. Az 1966-os havannai olimpián harmadikok lettünk, Bárczay ott remekül szerepelt, második tartalékként 11 pontot hozott 12-ből. És amilyen a sors, pont ez vezetett ahhoz, hogy végül bekerültem a csapatba. Ugyanis Bárczay úgy ítélte meg, hogy a jó játéka feljogosítja arra, hogy feltételei legyenek, márpedig ő – egy régi sérelem miatt – nem akart egy csapatban játszani Barczával. Kevesen szeretik, ha ultimátumot adnak nekik, a hatvanas évek végének Sakkszövetsége pláne nem ilyen társaság volt, kitették a csapatból Bárczayt, és engem hívtak a helyére. Különös helyzet volt, mert jóban voltam Bárczayval, értettem is a szempontjait, de ha a magyar színeket kell képviselni, és hívnak, akkor muszáj menni.

Úgy is mondhatjuk, hogy megint a sors szólt közbe: amikor már kezdett elmenni a kedvem a játéktól, és elgondolkoztam azon, hogy milyen munkát fogok keresni, akkor a sakk megint jelezte, hogy nekem ez a hivatásom.

Onnantól kezdve húsz éven át olimpiákon, világbajnokságokon, EB-ken képviseltem Magyarországot.

1970-ben költözött Óbudára a családjával, és ha megnézzük a sakkozói pályafutását, szinte ezzel egyidőben kezdődtek a nagy sikerek: az 1970-es és 1972-es olimpiai ezüstérmek, a magyar bajnokság megnyerése 1972-ben, nemzetközi nagymesteri cím elérése 1973-ban.

1970-ben még egy fontos dolog történt, ami meghatározta a sakkhoz való viszonyomat: Portisch Lajos felkért szekundánsának, és a következő húsz évben kisebb-nagyobb megszakításokkal segítettem neki a világbajnoki csatározásban. Meglepő volt, mert szekundánsnak általában elméletileg képzett, megnyitásokhoz jól értő sakkozót szoktak választani, de Portisch nem a már létező variációkkal akarta bővíteni a tudását, hanem újakat akart kifejleszteni, és ehhez én megfelelő elemzőtárs voltam. Igazából Portisch mellett tanultam meg, mit jelent a sakkban a munka, napi 4–5 órákat is elemeztünk. De visszatérve a kérdésre, az óbudai lakásban volt először önálló dolgozószobám (az interjú is ott készült – szerk.), innentől tudtam napi szinten elmélyült munkát végezni otthon is. Beleástam magam egy-két megnyitásba, világossal az angol, sötéttel a szicíliai Richter–Rauzer lett a repertoárom alapdarabja.

Milyenek voltak az erőviszonyok a hetvenes években?

A sakkot igazából csak Kelet-Európában vették komolyan. A szovjetek uralták a játékot, ők adták a világbajnokokat, ők nyerték az egyéni versenyeket, és az olimpiákon csapatban is mindig győztek. Mi általában a jugoszlávokkal voltunk harcban a második helyekért. A magyar sakkozók idősebb nemzedéke pont a háború alatt és után volt fiatal, és ebből adódóan kimaradt pár év a fejlődésükből, amikor minden fontosabb volt, mint a játék.

Aztán a hatvanas években beleszoktak abba a helyzetbe, hogy a szovjeteket nem lehet legyőzni, sőt, kialakult valamiféle lelki görcs is velük szemben.

Amikor bekerültem a válogatottba, és arról kezdtem el beszélni, hogy igenis legyőzhetők a szovjetek is, lepisszegtek, hogy erről ne nagyon nyilatkozzak, mert a végén még elhiszik a vezetők, hogy van esélyünk – és milyen gondunk lesz a csalódásból. Ahhoz egy fiatalabb, lelki gátak nélkül játszó nemzedéknek kellett jönni, hogy hinni tudjunk magunkban. És a jugoszlávokkal vívott külön csatáink arra jók voltak, hogy kialakítsuk a saját stílusunkat, hogy olyan fogásokat gyakoroljunk be, amiket a szovjetek ellen is eredményesen tudtunk később alkalmazni.

Megérkeztünk a legnagyobb sikerhez, az 1978-as olimpiai győzelemhez. Néhány hónappal a focivébé után utaztak Buenos Airesbe…

És magát az olimpiát a River Plate stadionjában, a tribün alatti folyosókon és termekben rendezték. A mérkőzések szünetében ki lehetett nézni a pályára… Mint lelkes focirajongó, rendszeresen meg is tettem ezt.

Az olimpiai csapatok négy táblán küzdenek meg egymással, minden ország két tartalékot is nevez, és a rendelkezésre álló hat főből a forduló előtt döntik el, aktuálisan ki üljön le játszani. Elvileg tartalékként volt nevezve, de gyakorlatilag Portisch, Ribli Zoltán és Sax Gyula után ön játszotta a legtöbb partit.

A negyedik táblásunkról, Adorján Andrásról, akinek ez volt az első olimpiája, menet közben derült ki, hogy nehezen bírja a feszültséget. Ha egy kicsit is kétséges lett az állás, azonnal a remi felé kereste a menekülési utat. De ha csak a saját partijával tett volna így! Amikor az én mérkőzésemet nézte, akkor is rögtön szaladt a csapatkapitányhoz, hogy adja döntetlenre Csom, nehogy feleslegesen kockáztasson. Döcögősen ment a csapatnak, aztán a 8. fordulóban, amikor a magukat mindig titkos esélyesnek tartó angolokkal játszottunk, és lendületesen megvertük őket, kialakult a végső felállás.

A vezetés – nagyon helyesen – a „győztes csapaton ne változtass” elvet érvényesítette, és innentől végig én játszottam a negyedik táblán.

Az utolsó forduló előtti szabadnapon, amikor már amúgy is roppant idegesek voltunk, még rátett egy lapáttal a csapat a feszültségre. Mindannyian hivatalosak voltunk a nagykövetség november 7-ei ünnepi fogadására. Nekünk, játékosoknak sikerült kimentenünk magunkat, de a vezetőknek, szekundánsoknak muszáj volt részt venni. A fiatalabb játékosok pedig balhézni kezdtek, hogy micsoda dolog ez, a csapat küzd az olimpián, életünk legfontosabb meccsére készülünk, a vezetők meg nem segítenek nekünk, elmennek mulatozni. Hiába mondtuk nekik, hogy addig jó, amíg nincsenek itt, addig se zavarnak, ők csak veszekedtek tovább. Másnap viszont fölényesen győztünk a jugoszlávokkal szemben, és így olimpiai bajnokok lettünk.

Csom István – John Nunn

Buenos Aires, olimpia, 1978
Angol megnyitás (A15)

1.c4 Hf6 (Sárkány ellen sárkányfű, angol ellen angol megnyitás.) 2. Hf3 e6 3. b3 b6 4. g3 Fb7 5. Fg2 Fe7 6. O-O O-O 7. Fb2 c5 8. Hc3 d5 9. e3 dxc4 10. bxc4 Hc6 11. Ve2 Bc8 12. Bfd1 Ha5 13. d3 a6 14. Bab1 Vc7 15. Fa1 Hd7 16. Fh3 (Nunn felkészült Csomból, a parti eddig a lépésig az 1976-os Csom–Petroszjan mérkőzést követte. Ott elég hamar befejeződött a küzdelem, 16… Vc6 17. Fg2 Vc7 18. Fh3 Vc6 után döntetlen lett. Nunn úgy gondolta, hogy jobb folytatást talált…) 16… Ff6 17. He1 Vc6 18. Fg2 Vc7 19. f3 Bfd8 20. Hc2 Fc6 21. f4 Hb7 22. e4 Hb8 23. e5 Fe7 24. He4 Fa4 25. Bd2 Hc6 26. He1 Hd4 27. Vg4 (A helyszín, a focistadion szellemének megfelelő testcsellel küldte el angol ellenfelét Csom, a vezérlépés látszólag a királyt támadja, de igazából a vezérszárnyi áttörést készíti elő.) 27… Kh8

28.Bdb2 b5 29. Hc3 Ha5 30. Hxa4 bxa4 31. Vd1 Bb8 32. Bxb8 Bxb8 33. Bxb8+ Vxb8 34. Vxa4 Hac6 35. Kf1 (Itt már minden nyer. 35. Fxc6 is mehetett volna, 35… Vb1 ugyan látványos, de nem hoz komoly ellenesélyeket, 36. Fc3 He2+ 37. Kf1 Hxc3 38. Vxa6 után világos ugyanúgy kettős gyalogelőnnyel fordul rá a végjátékra.) 35… Vc8 36. Fxd4 Hxd4 37. Fb7 Vg8 38. Vxa6 g5 39. Va8 (Mivel a vezércsere után az a gyalog bemasírozását nehezen tudta megakadályozni, sötét feladta.)
1–0

Hogyan ünnepelték meg a győzelmet?

Volt hivatalos és nem hivatalos része az ünneplésnek. A hivatalos, győzteseknek járó fogadáson részt vettünk ugyan, de nem volt benne sok köszönet: életem egyik legfájóbb élményeként tartom számon, hogy az olimpiai győzelmi ceremónián nem játszották el nekünk a himnuszt. Mi tagadás, csalódottságunkban az udvariassági köröket is megspórolva leléptünk a fogadásról. A bajnokcsapatból ketten voltunk vallásosak, és Portisch Lajossal elhatároztuk, hogy másnap elmegyünk templomba. Valahogy a csapatvezetés is megneszelte ezt a szándékunkat, mert amikor reggel indultunk volna a hotelszobánkból, beállított Gábor Zoltán, a Sakkszövetség akkori elnökhelyettese, és a mindenttudók mosolygásával kérdezte: „Hova, hova elvtársak?” Amire Portisch a lehető legnagyobb nyugalommal azt felelte: „Megyünk a templomba, hálaadó misére az olimpiai győzelmünk tiszteletére, Gábor elvtárs.” Az elnökhelyettes erre szokatlanul hosszan nézte a plafont, majd elengedett minket: „Menjenek, Portisch elvtárs.” Szerencsére azt már nem látta, hogy lent a hallban csatlakozik hozzánk a szintén sikeres ezüstérmes női csapatból Makai Zsuzsa is.

Két évvel később, az 1980-as máltai olimpián sikerült újra az élen végezni, holtversenyben a szovjetekkel.

És tegyük hozzá, hogy egy sokkal erősebb szovjet csapattal versenyeztünk, Tal, Karpov és Kaszparov is bekerült a válogatottjukba. Mondjuk Kaszparov még nagyon fiatal volt, de már ekkor látszott, hogy ő a jövő bajnoka.

Egy nemzetközi tornán volt alkalmam sokat beszélgetni vele, mert a szovjet csapatban, ki tudja, miért, nem álltak vele szóba. Nagyon hálás volt, hogy velem lehetett sétálni, beszélgetni.

Az olimpián egyébként pont egymással játszottunk, de nem a hálájának köszönhetem a döntetlent. Az egész verseny alatt mi vezettünk, csak az utolsó fordulóban értek utol minket a szovjetek – sajnos a mellékpontjuk nekik lett jobb, így hivatalosan ők nyertek Máltán. Sem előtte, sem utána nem volt holtverseny az első helyen a sakkolimpiákon.

Így is hozott haza egy első helyezést, hiszen a negyedik táblások közül ön volt a legjobb. Ráadásul a kilenc partijából hatszor sötéttel volt, ami arról tanúskodik, hogy a csapatvezetés is bízott a stabil játékában. Sem az 1978-as, sem az 1980-as olimpián nem kapott ki egyszer sem.

Amikor a csapatért, pláne Magyarországért kellett versenyezni, az mindig kihozta belőlem a harcosságot, a küzdeni akarást. Otthon a csapatbajnokikon is a Spartacus rendre erején felül szerepelt, sorra nyertük az országos bajnoki címeket, 1982-ben még a BEK-et is megnyertük a moszkvai Burevesztnyikkel szemben.

A Spartacusnak nemcsak játékosa, hanem vezetője is volt.

Igen, 1977-től én voltam a csapat vezetőedzője, ami roppant nehéz, megtisztelő és hálátlan feladat volt. Nem sokkal voltam idősebb és jobb játékos, mint a csapat éljátékosai, Pintér József, Faragó Iván: ebből sok konfliktus is származott, számon kérték rajtam, ha egyéni versenyekre mentem, hogy miért nem rendelem alá magamat a csapatérdeknek. Egyszer annyira besokalltam, hogy az olimpiai csapattagságomról is le akartam mondani, úgy kellett visszatuszkolni. Ha csak az eredményeket nézzük, akkor azt látjuk, milyen nagyszerűek voltunk, de belül folyamatos harcok jellemeztek minket. Mégiscsak sakkozók voltunk.

Larry Mark Christiansen – Csom István

Valetta, olimpia, 1980
Vezérindiai védelem (E14)

 1.d4 Hf6 2. c4 e6 3. Hf3 b6 4. e3 Fb7 5. Fd3 c5 6. O-O Fe7 7. b3 d6 (Eddig követte Csom az 1966-os Najdorf–Portisch mérkőzés megnyitását. Kellett valamit újítani, hogy a fiatal amerikai is gondolkodjon, ne csak memóriából játsszon.) 8. Hc3 Hbd7 9. Fb2 cxd4 10. Hxd4 O-O 11. Ve2 a6 12. e4 Hc5 13. Bad1 (Az első pontatlanság: az eddig komótosan építkező világos lemond a futópárjáról, amire pedig szüksége lett volna ebben a nagyátlókat nyitva tartó állásban.) 13… Hxd3 14. Bxd3 Vc7 15. f4 Bfe8 16. f5 (Következő pontatlanság: a megmaradt futóját hagyja kizárni a játékból.) 16… e5 17. Hc2 b5 (És ezzel a lépéssel sötét átveszi a kezdeményezést. Világos nem fogadhatja el a gyalogáldozatot, mert 18. cxb5 axb5 19. Hxb5 Vc5+ 20. Be3 után 20… Bxa2 alapos takarításra jelentkezik be világos táborában.) 18. He3 Hxe4 19. Hcd5 Vc5 20. b4 Va7 (Világos beadhatja a bástyavillát! Így örvendezhetne egy amatőr sakkozó, de az olimpikonok azt is látják, hogy 21. Hc7-re a válasz túl erős: 21… bxc4 és 22. Bdd1 Fg5 után hiába szerezhető meg a minőségelőny világosnak, az állása szétesik.) 21. Hxe7+ Bxe7 22. Kh1 bxc4 23. Hxc4 d5 24. Hxe5

24… Bae8 (Az elszalasztott nyerés lépése. 24… f6 simán nyerhetett volna, mivel 25. Fd4 Vb8 26. Hg4 Hg3+ 27. Bxg3 Bxe2 28. Hxf6+ Kf7 29. Hh5 Vxg3, és sötét ugyan visszaadja a vezért, de minőségelőnyös végjátékra egyszerűsíti az állást.) 25. Fd4 Vb8 26. Hg4 f6 (Szerencsére Csom észrevette, hogy most már nem megy a Hg3+ vezérnyeréses támadás, mert világos ellenjátéka jóval erősebb lett amiatt, hogy a királyt bezárta a bástya. Ritka állások egyike, amikor a bástyaduplázás nem használt, hanem ártott. Még mindig a pár lépéssel ezelőtti nyerési lehetőség kihagyásán rágódva Csom döntetlent ajánlott, de Christiansen úgy tett, mint aki meg sem hallotta ezt, játszott tovább. Az amerikai csapat akkori főnöke, Benkő Pál később elmesélte, hogy nem ért oda időben a táblához, hogy rávegye játékosát az ajánlat elfogadására, addigra már lépett a fiatal játékos. Ha nem, hát nem, gondolta Csom, és másodszor is megnyerte a partit.) 27. Be3 h5 28. Fxf6 hxg4 29. Fxe7 Bxe7 30. f6 Bf7 31. Vxg4 Ve5 (Újra összeállt sötét támadása, most fenyeget Hf2+) 32. Bef3 Bxf6 33. Vd7 Bxf3 34. gxf3 Hd6 35. Bg1 d4 (A nagyátlóra fejlesztett futó a megnyitás óta arra várt, hogy életre keljen, és most segít befejezni a partit. Persze igazából már vége, csak Christiansen reménykedik abban, hogy hátha megint megkegyelmez neki Csom. Arra aztán várhat! De legalább közelről nézheti a végjáték oktatást.) 36. Vd8+ He8 37. Bf1 Fd5 38. Vh4 Hf6 39. Kg2 Fxa2 40. Be1 Vd6 41. Bd1 d3 42. Bd2 Fb3 43. Vg3 Ve6 44. Vb8+ Kh7 45. Kf2 Fc4 46. Vf4 Fb5 47. Vd4 Hd5 48. f4 Hf6 49. Bxd3 Fxd3 50. Vxd3+ Kh6 51. Vd8 Va2+ 52. Kg3 Vb3+ (Talán a b gyalog volt világos legkedvesebb figurája; a többi magyarázat is ennyire hihetetlen, miért pont most adta fel.)
0–1

Christiansenről eszembe jutott egy történet. A 2002-es bledi olimpián (ahol egyébként újra dobogós, ezüstérmes lett a magyar csapat – szerk.) már versenybíróként vettem részt, és az akkor már nem annyira fiatal amerikai partiját is felügyeltem. Tudni kell, hogy ezen az olimpián már olyan táblákon játszottak a játékosok, amelyeken a technika érzékelte a lépéseket, és ez megkönnyítette az időzavaros partiknál a vitás esetek eldöntését.

Igen ám, de ha valaki véletlenül rosszkor vagy szabálytalanul lépett, akkor csak körülményesen lehetett visszaállítani a rendszert, nekünk, bíróknak külön felhívták a figyelmünket erre.

Christiansen egyik partijában az amerikai láthatóan időzavarba került, már nagyon kevés ideje maradt hátra, amikor ki kellett mennie a mosdóba. Látványosan szaladt ki, és utána vissza a táblához, és én már láttam, hogy baj lesz: gyorsan lépni akart, nem is figyelt arra, hogy az ellenfele még nem húzott semmit. Milyen jól jött a fizikai sportokban való jártasságom: az utolsó pillanatban odaugrottam, és hátulról átfogtam a karját ennek a testes, 100 kilós amerikainak (az interjú ezen pontján Csom mester hirtelen felpattant, és megmutatta rajtam is a fogást, hogy el tudjam képzelni – a szerk.), és oda­súgtam neki: nem te jössz. A mozdulat egyébként eléggé hasonlított ahhoz, ahogyan középiskolás korunkban kézilabdameccsen csimpaszkodtunk az ellenfél beállós játékosába, csak az nem vezetett eredményre: Schmitt Pállal, a későbbi olimpiai bajnok vívóval közösen kaptuk azt a lehetetlen feladatot, hogy fogjuk le Kozma István későbbi olimpiai bajnok birkózót.

Végül nem a Spartacusból, hanem a Paks csapatából ment nyugdíjba.

Hűséges típus vagyok, nem terveztem, hogy elhagyom a Spartacust. Nem is hagytam el, a csapat szűnt meg a rendszerváltás után; a szövetkezeti mozgalom felszámolásával a Spartacusnak is vége lett. Pár évig csak kóvályogtam, nem találtam a helyem, aztán 1997-ben a Paks csapata rendezett anyagi feltételeket és értelmes munkát kínált, boldogan játszottam náluk az utolsó éveimet.

Edzőként is alkalmaztak, így volt lehetőségem a megszerzett tudásom átadni a következő nemzedéknek. Tízszer nyerték meg a paksi fiatalok az Országos Ifjúsági Csapatbajnokságot.

Sőt, a titkos tervemet is sikerült megvalósítani: szerettem volna kinevelni az olimpiai csapatba az utódom, és Berkes Ferenc személyében rá is találtam arra, akiből aztán kemény munkával ki lehetett hozni a válogatott szinthez is elegendő játékerőt. (2002-ben az akkor 18 éves Berkes ifjúsági világbajnok lett – a szerk.) 2014-ben fejeztem be az aktív sakkozást, megtisztelő módon a Paks örökös tagsággal búcsúztatott.

Még sok mindenről beszélgettünk: hogyan esett szét a rendszerváltást követően a magyar sakk, milyen nehéz anyagi helyzetbe kerültek a versenyzők, milyen hatással van a számítógép és az internet térhódítása a játékra, az utánpótlás-nevelés nehézségeiről, a sakk jellemformáló szerepéről – még néhány partit is megnéztünk. A végén, amikor már felálltunk a búcsúzkodáshoz, nem bírtam magammal, és feltettem azt a kérdést, amiről tudtam, hogy nem szabadott volna. – Széchenyire hogyan hatott a sakk, javított vagy rontott az őrületén? – kérdeztem az Óbudai Széchenyi Kör elnökét. – Dehogy volt őrült! – kezdődött a válasz, de ez már egy másik történet.

Csom István

• Született: Sátoraljaújhely, 1940. június 2.
• Nemzetközi nagymester – 1973-tól
• Magyar egyéni bajnok – 1972
• Magyar csapatbajnok (Bp. Spartacus)
• – 1965, 1973, 1974, 1977, 1978, 1980, 1983, 1985, 1986
• BEK-győzelem (Bp. Spartacus) – 1982
• Olimpiai bajnok – 1978
• Olimpiai ezüstérem – 1970, 1972, 1980
• Világbajnoki ezüstérem – 1985
• Európa-bajnoki ezüstérem – 1970, 1977, 1980
• Mesteredző – 1983-tól
• Nemzetközi versenybíró – 1991-től
• Maróczy-díj – 2005
• Városi díjak:
• Pro Urbe Budapest – 2013
• Sátoraljaújhely díszpolgára – 2015
• Pro Óbuda – 2016

Holnap is eljössz?

Az idősebb férfi, aki átért, Füstér Géza, vagy ahogy az alliterációnak és rémisztően harsány humorának megfelelően hívatta magát: Géza gátyám túl volt már csúcskorszakán. 1941-ben megnyerte a magyar bajnokságot, és a további háborús években is rendre dobogón végzett, de utána jelentősen visszaestek az eredményei. Schnellezni és sztorizni, ezt szerette a legjobban a sakkban.

Kanadában telepedett le, Ontario örökös sakkbajnokaként időnként országos szintű eredményeket is fel tudott mutatni: 1957-ben ezüstérmes lett a kanadai bajnokságon. Sőt, mivel a győztes Povilas Vaitonis nem volt hajlandó utazni, Füstér mehetett a következő évben a portorozsi világbajnoki zónaközi döntőbe, ahol persze tökutolsó lett a huszonegy fős mezőnyben, de itt játszotta élete leghíresebb meccsét, amelyben „majdnem” megverte Fischert.

Füstér Géza – Robert Fischer

Portorozs, 1958
Királyindiai védelem (E86)

1.d4 Hf6 2. c4 g6 3. Hc3 Fg7 4. e4 d6 5. f3 e5 6. Hge2 O-O 7. Fe3 c6 8. Vd2 Hbd7 9. d5 cxd5 10. Hxd5 Hxd5 11. Vxd5 Hc5 (Az egészen merészen középen támadó vezér ellen a 11. … Hb6 erősebb lett volna, a gyalogot sem adná ilyen könnyen sötét.) 12. O-O-O Va5 13. Vxd6 He6 14. a3 b5 15. Fd2 Va4 16. Vb4 Bb8 17. Vxa4 bxa4 18. Fb4 Bd8 19. Bxd8+ Hxd8 20. Hc3 Fd7 21. Fd6 Ba8 (Nézzük meg az állást! Világos – gyalogelőnyének tudatában – aktív könnyűtisztjeivel szinte beszorítja sötétet. Már csak türelmes játékkal érvényesíteni kell az előnyt.) 22. c5 (Mondom: türelmes! A c gyalog valóban a kulcsfigurája lehetne a támadásnak, ha az előrenyomulását kellően előkészíti világos. Így viszont az ellenjáték halovány fénye kezd felderengeni sötét előtt. Több se kell Fischernek.) 22. … Hb7 23. Fb5 Fxb5 24. Hxb5 Hxc5 25. Fxc5 Bc8 26. Hxa7 (Ez viszont már egyértelműen hiba. A gyalogelőnyt ugyan megtartotta így, de a huszárját teljesen kivonta a forgalomból. Döntetlenszagú a parti.) 26… Bxc5+ 27. Kb1 Fh6 28. Bd1 Kg7 29. g4 Fe3 30. h4 h5 31. gxh5 gxh5

32.Bd3 (Nini, mekkora friss malőr! Annyira eldugta a huszárját, hogy el is feledkezett róla. Sötét meg köszöni szépen, lenyeri.) Bc1+ 33. Ka2 Fxa7 34. Bd7 Fd4 35. f4 Bc2 36. Ka1 Bd2 (Felesleges folytatni. Így verte meg majdnem Füstér Fischert, és helyette csak igazolta az egyik legnagyobb sakkos bölcsességet/közhelyet: Az nyer, aki az utolsó előtti hibát véti.)
0-1

1958-ban Füstér még a sakkolimpiára is kijutott a kanadai válogatottal, a negyedik táblán egész szép eredményt ért el: 8,5 pont 14 partiból. 1970-ben, 60 évesen már a kanadaiak szövetségi kapitányaként ment a siegeni olimpiára. Időnként kénytelen volt magát is becserélni a csapatba, így fordulhatott elő, hogy Csom Istvántól (is) kikapott.

Legnagyobb sikereit kedvenc játékában, a villámsakkban érte el: 1955-ben a kanadai, 1957-ben az amerikai schnellbajnokságot nyerte meg.

Egészen 1990-es haláláig bejárt a torontói sakk-klubba anekdotázni és schnel­lezni. Imádta froclizni az ellenfelét parti közben, legendássá vált a szemétkedő kérdése, amit nyerő helyzetben szegezett ellenfelének: „Holnap is eljössz sakkozni?”

Benkő: cselek, trükkök, csalafintaságok

A fiatalember, aki nem ért át a túloldalra, Benkő Pál, az egyik legnagyobb magyar sakkozó. A sikertelen berlini szökési kísérlet után Kistarcsára internálták, így lemaradt a világbajnoki zónaközi döntőről, cserébe alaposan megromlott a látása.

Addigra már magyar bajnoknak mondhatta magát, 1948-ban nyerte el a címet. Tizenévesen tanult meg sakkozni a testvérétől, ám a pályára állító lökést a Ligetben kapta: egy háziversenyen utolsó lett, és vigaszdíj gyanánt megkapta a Romanovszkij-féle megnyitáselméletet. Ezt úgy kitanulta, hogy egy év múlva már mindenkit megvert a Ligetben, aminek két fontos következménye lett: egyrészt érezhetően megnőtt a zsebpénze, másrészt a legendás Sillye Jenő mester elvitte magával a Zuglói Sakk Körbe. A házibajnokságban toronymagasan vezetett, amikor félbeszakadt a sakkozói élet: közbeszólt a háború. 16 évesen őt is behívták, ugyan fegyvert nem kapott, de így is Ausztria felé meneteltek a „lapátos leventék”, amikor elszökött. Hazafelé menet elfogták az oroszok, de onnan is le tudott lépni. A testvérének és az apjának nem volt ilyen szerencséje, ők három évvel később tértek haza a málenkij robotról, az anyukája pedig belehalt a szovjet csapatokkal való találkozásba.

A háború után újjászerveződő sakkélet hamar rátalált ugyan, de mivel el kellett magát tartani, csak munka, romeltakarítás és építkezés mellett jutott ideje a játékra, az első versenyeit így – az idősebb versenyzők legnagyobb csodálkozására – malteros ruhában nyerte.

A komolyabb szintű sakkozás egyik legnagyobb csábítóereje mindig is a nemzetközi versenyeken való részvétel, az utazás lehetősége volt. A háború utáni magyar sakk nem tudta, és ami a fő baj, nem is akarta ezt nyújtani, ezért a legjobb játékosokban hamar felmerült, hogyan lehetne visszatérni a normális működési módba, visszakapcsolódni a világba. Benkő Pál is ezen gondolkodott, és az 1952-es sikertelen lelépési kísérlet után már sokkal jobban előkészítette a disszidálást. Az 1956-os moszkvai sakkolimpiára a magyar csapat a legerősebb felállásban tudott kimenni, Benkő is bekerült a csapatba, nem kis részben az akkori sakkszövetségi vezető, Kádár János közbenjárására. Ennek köszönhetően a csapat harmadik lett úgy, hogy az olimpiák történetében először legyőzték a verhetetlennek tűnő szovjet csapatot is. És az is következett ebből, hogy Benkő most már részt vehetett nagyobb, külföldi tornákon.

Az 1957-es magyar bajnokságot úgy írták ki, hogy az első és harmadik helyezett Szófiában, a második Dublinban képviseli Magyarországot a világbajnoki zónaversenyen. Bárki kitalálhatja, hol végzett főhősünk a bajnokságon. Valóban, a félidőben még magabiztosan vezető Benkő az utolsó fordulókban taktikus döntetlenekkel lelavírozta magát a dublini utat jelentő második helyre. A dublini zónaversenyen végül második lett a cseh Pachman mögött, és ezzel az eredményével helyet kapott az 1958-as, portorozsi világbajnoki zónaközi döntőn – ellentétben a szófiai magyar versenyzőkkel, akik leszerepeltek.

De Portorozsba már hontalanként utazott, Amerikába költözött apját követte, aki 1956-ban lépett le. Az amerikai élete eleinte nem volt könnyű, hiszen se iskolai végzettsége, se nyelvtudása nem volt. A Wall Streeten kezdte kifutófiúként, aztán letette a brókervizsgát, és komolyabb munkát is végezhetett, de csak rövid ideig élte a tőzsdeügynökök stresszes életét: New Yorkban is a sakk fogta meg legjobban. Hamar összeismerkedett Bobby Fischerrel, akinek évtizedeken át barátja, versenytársa, pótapja lett.

Benkő Pál – Robert Fischer

Curacao, 1962
Pirc védelem (B07)

1.g3 Hf6 2. Fg2 g6 3. e4 d6 4. d4 Fg7 5. He2 O-O 6. O-O e5 7. Hbc3 c6 8. a4 Hbd7 9. a5 exd4 10. Hxd4 Hc5 11. h3 Be8 12. Be1 Hfd7 13. Fe3 Vc7 14. f4 Bb8 15. Vd2 b5 16. axb6 axb6 (Annyit játszottak már egymással, hogy megpróbáltak valami szokatlan megnyitást. Fischer vesztette el előbb a fonalat. Már a b5 gyalog kitolása is gyanús volt, de az, hogy sötét gyaloggal ütött vissza, rendesen meggyengítette a gyalogszerkezetét. Világosnak már csak ki kell találni, melyik gyalogot és hogyan nyerje le. Először rögzíteni kell az ellentábor gyöngeségeit…) 17. b4 He6 18. b5 Hxd4 19. Fxd4 Fxd4+ 20. Vxd4 c5 (Muszáj tolni, 20. … cxb5 21. Hxb5 Vxc2 látványos ugyan, de játszmavesztéssel jár, 22. Hxd6 komoly károkat okoz sötét állásában.) 21. Vd2 Fb7 22. Bad1 Be6 23. e5 Fxg2 24. Kxg2 Vb7+ 25. Kf2 Bd8 26. exd6 Hf6 (A sötét gyalogját sikeresen lenyerte, a következő feladat az előretörő d gyalog megvédése.) 27. Bxe6 fxe6 28. Ve3 Kf7 29. Vf3 Vb8 30. He4 Hxe4+ 31. Vxe4

(Legkésőbb most esik le, hogy 31… Bxd6, a gyalog visszanyerése hiba lenne, hiszen 32.Ve5 után a bástyát nem lehet jól védeni: 32… Ke7 33.Vg7+ és a bástya- vagy a vezérvesztés közül lehet már csak választani.)

31…Bd7 32. Vc6 Vd8 33. Kf3 Kg7 34. g4 e5 35. fxe5 Bf7+ 36. Kg2 Vh4 37. Bf1 Bxf1 38. Kxf1 Vxh3+ 39. Vg2 Ve3 40. Ve2 Vh3+ (Ebből is látszik, hogy jó barátságot ápoltak, Fischer nem erőltette tovább a sakkokat, látta, hogy úgyis elfogynak egyszer…)
1-0

1962-ben megkapta az amerikai állampolgárságot, és 1970-ig minden olimpián az amerikai csapatot erősítette, így begyűjtött egy ezüstérmet az 1966-os havannai olimpiáról. Egy kikötése volt: a magyarok ellen nem játszik. Ugyanis 1964-től magyar–amerikai állampolgárként valóban kettős életet kezdett élni: rendszeresen járt Magyarországra, sőt, tíz évnyi levelezés után 1968-ban feleségül vette Nagy Gizellát, a Műszaki Egyetem matematika tanárát (aki egyébként remek sakkozó is volt fiatal korában), így a családi élet is idekötötte.

A magyar sakkba is bekapcsolódott, a Spartacus színeiben részt vett a csapatbajnoki küzdelmekben, 1982-ben tagja volt a BEK-győztes gárdának.

Közvetett módon ugyan, de két világbajnoki cím sorsába is erősen beleszólt. Először az 1962-es curaçaoi zónaközi döntőn, amikor nem sokkal a vége előtt az addig magabiztosan vezető, lélekben már a Botvinnik elleni páros mérkőzésre készülő Paul Keres-szel került össze, és győzött, nagy meglepetésre és Tigran Petroszjan még nagyobb örömére; így lett ő Botvinnik kihívója és a 9. világbajnok. Másodjára 1970-ben, amikor Benkő az amerikai bajnokságon kivívta a jogot, hogy indulhasson a világbajnoki zónaversenyen, de ezt a jogát átruházta Fischerre, aki köszönte szépen a lehetőséget, és minden ellenfelét félresöpörve világbajnok lett a ciklus végén, 1972-ben.

Benkő Pál – Paul Keres

Curacao, 1962
Királyindiai támadás (A07)

1.Hf3 d5 2. g3 Fg4 3. Fg2 Hd7 4. O-O c6 5. d3 e5 6. h3 Fh5 7. c4 dxc4 8. dxc4 Hgf6 9. Fe3 Vc7 10. Hc3 Fb4 11. Vb3 a5 12. Ha4 Fe7 13. Hh4 (Fura egy megnyitás ez: mindkét világos huszár kikerült a szélre, de mielőtt belekezdenénk az oktatóversike szavalásába, miszerint huszár a szélen, sakkozóra szégyen, be kell látni, hogy a huszárok nem stratégiai hiba miatt, hanem taktikai szándékból vannak a helyükön. Sötét most gyalogelőnyre tehetne szert, de 13…Fxe2 után 14. Bfe1 Fh5, 15. Hf5 Ff8 következne, és világos komoly kezdeményezést kapna a gyalogért cserébe. Inkább a királyát helyezi biztonságba.) 13. … O-O 14. g4 Fg6 15. Hxg6 hxg6 16. Bfd1 Bab8 17. c5 Hh7 18. Hb6 Bbd8 19. Vc3 Fg5 20. Hc4 Fxe3 21. Vxe3 Bfe8 22. Va3 Ba8 23. Bd2 Hhf8 24. Bad1 (Amíg sötét a gyalogjai védelmével volt elfoglalva, világos betörésre kész pozícióba helyezte bástyáit a d vonalon.) 24. …Bed8 25. Ve3 Be8 26. b3 Bab8 27. a3 Ba8 28. b4 axb4 29. axb4 Ba4 30. Vc3 Ba6 31. Bd6 Hf6 32. Hb6 e4 33. e3 g5 34. Vd2 Ve7 35. Bd8 Ba3 36. Bxe8 Vxe8 37. Vb2 Ba7 38. Hc4 Ve6 39. Ff1 Hd5 40. Hb6 (Az elátkozott 40. lépés! Versenypartikban idáig kell eljutni az első időellenőrzésig, értelemszerűen az utolsó lépéseket az idő szorításában már nem előzi meg elmélyült gondolkodás. Világos utolsó lépésével letér az eddig követett útról, a duplagyalog a végjátékhoz közelítve nem mutat túl jól.) 40. …Hxb6 41. cxb6 Ba4 42. b5 Ba2 43. Vb1 cxb5

(Keres mester talán arra gondolt, hogy a gyalogok lecserélése után az f2 pontot támadva nyílik egy kis esély a győzelemre. Visszanézve a pályafutására, rájöhetett, hogy ez volt az a lépés, amin elúszott az utolsó esélye, hogy világbajnoki döntőn szerepelhessen. Jaj, legalább egy szép kombináción rágódhatott volna évekig, nem egy ilyen pimf gyalogütésen!) 44.Bd8 (Hirtelen kilyukad sötét állása, a vezérrel nem tudja egyszerre védeni a bástyáját és a lekötött huszárt. Még pár erőtlen védekező lépés, és fel kell adni. Az 1980-as években az egyik legnépszerűbb sakk-könyv volt Magyarországon a Keres tanít: ezt a játszmát valahogy nem válogatta be a szerző, Jakov Nejstadt.) 44… f5 45.gxf5 Vf7 46.Fxb5 g6 47.Bc8
1-0

Ekkor már Benkő úgy vélte, hogy nincs meg benne a kellő sikeréhség a versenysakkhoz. A legenda szerint akkor érezte meg, hogy valami véget ért, amikor Bobby Fischerrel sztriptízbárba mentek, és arra lett figyelmes, hogy amíg ő a nőket lesi, addig barátja kis mágnestáblán állásokat dugdos az orra alá, hogy inkább azt nézze ő is. Fokozatosan átállította az energiáit, a feladványszerzésben, tanításban és elméleti írásban nagyobb kedvét lelte.

A hetvenes években sorra jelentek meg hosszabb írásai, amik közül a Benkő-csel részletes elemzését bemutató könyvet érdemes kiemelni, de a végjáték tanulmányai is haszonnal forgathatók még számítógép uralta napjainkban is.

Ha valaki megkérdezné, hogy mit adtak hozzá a magyarok a világ sakkozásához, miután ízekre szedjük az illetőt az értelmetlen kérdések miatt, nyugodtan megadhatjuk a helyes választ: a Benkő-cselt. Igaz ugyan, hogy versenyjátszmában először a más kontextusban már említett litván-kanadai Vaitonis játszotta ezt a megnyitást, és az is rögzítendő, hogy az orosz szakirodalomban Volga-cselként emlegetik, mert Borisz Argunov 1946-os tanulmányában ír róla, de az a helyzet, hogy Benkő Pál 1974-es könyve alapozta meg a cseljáték máig tartó népszerűségét.

Milan Vukič – Benkő Pál

Szarajevo, 1967
Benkő-csel (A58) 

1.d4 Hf6 2. c4 c5 3. d5 b5 4. cxb5 a6 5. bxa6 Fxa6 (A Benkő-csel lényege, ahogyan azt maga Benkő az 1974-es könyvében megírta, a valódi, stratégiai gyalogáldozatban van: ezzel szedi szét világos centrumfölényét, és az a és b vonalakon utat nyit a nehéztiszteknek, hogy nyomást gyakoroljanak világos vezérszárnyára.) 6. Hc3 d6 7. Hf3 g6 8. g3 Fg7 9. Fg2 O-O 10. O-O Hbd7 11. Vc2 Vb6 12. Bd1 Bfb8 13. Bb1 He8 14. Fg5 Vd8 15. Ff1 h6 16. Fd2 Hc7 17. b3 Hb6 18. e4 Fxf1 19. Bxf1 Vd7 20. Bfe1 Kh7 21. Kg2 e6 22. dxe6 Hxe6 23. He2 d5 24. Hf4 dxe4 25. Bxe4 Hd4 26. Hxd4 cxd4 27. a4

(Világos elérkezettnek látta az időt, hogy megindítsa szélső gyalogját, hátha sikerül befutni az egymást támogató a és b gyalogok egyikének. A rejtett lövészállásba húzódó sötét vezérre azonban nem számított.)

27… Vb7 (Egyszerre két irányba is fenyeget ez a csendesnek tűnő lépés. Világosnak a bástyakötést muszáj feloldani, különben f5 felszúrja, így viszont a szélső gyalogok bemasírozásáról szőtt álmot fel kell adni.) 28. f3 Hxa4 29. Bbe1 (Vukič talán azt hitte, hogy a gyalogáldozat mindig segít. De nem. Néha csak szimplán gyaloghátrányt eredményez, mint most.) 29. … Vxb3 30. Vxb3 Bxb3 31. Be7 Bb2 (Tankönyvi módon sötét bástya behatol a második sorra, és ezzel vége is a partinak. Na, jó, a levágott fejű csirkének is lehet pár lépése…) 32. B1e2 Hc3 33. Fxc3 dxc3 34. Bxf7 Baa2 35. Kf1 g5 36. Bxg7+ Kxg7 37. He6+ Kf6 38. Hd4 Bxe2 39. Hxe2 Ba1+
0-1

A feladványszerzői munkájáról mindent elmond, hogy ő az egyetlen olyan sakkozó, aki egyszerre nemzetközi nagymester a versenysakkban és nemzetközi mester a feladványalkotásban.

Fischert is szórakoztatta egy időben az alkotásaival, 10 dolláros alapon játszottak, időkorláttal kellett megfejtenie a feladványokat, és hiába volt sakkzseni Fischer, Benkő trükkjei rendre kifogtak rajta. 1974-től 1984-ig az amerikai válogatottat, 1994-ben a magyar válogatottat segítette kapitányként az olimpiákon. Sakkoktatói munkájának színvonalát tanítványai sikerei minősítik, a 2018-ban világbajnoki döntőt játszó Fabiano Caruana komoly referencia, de a Polgár-lányok miatt sem kell szégyenkeznie.

2003-ban az amerikai könyvpiacon  Kaszparovot is megelőzve Benkő Pál: My Life, Games and Compositions című könyve lett az év sakk-könyve, amihez az előszót Polgár Zsuzsa írta – fájdalmas, hogy még mindig nem jelent meg magyarul.

Milyenek voltak az első inspirációk, milyen emlékeket őriz Óbudáról, a gyerekkorból?

Tizennégy éves voltam, amikor Óbudára költöztünk édesapámmal, 1966-ban. Laktunk a Folyamőr, a Kórház és a Kiscelli utcában is. A Raktár utcai iskolában végeztem el a 8. osztályt. Itt kaptam az első művészi inspirációkat.

Már gyerekkoromban is faragtam mindenfélét, formálgattam, ami a kezem ügyébe került. Puha kőből, bicskával faragtam ki egy kis emberi fejet.

A rajztanárnő elkérte, de ennek ekkor még nem lett folytatása. A nyarakat a Hajógyári-szigeten töltöttem a barátokkal, ugráltunk a Dunába, horgásztunk. A Dunába már nem ugrálok, de a horgászás azóta is egyik szenvedélyem maradt. 1976-ig laktunk Óbudán.

És a további tanulmányai, a folytatás? Már ekkor a művészi pálya felé fordult?

Nem igazán, először másfelé vitt az utam, tettem egy kis „kitérőt”. Újpesten jártam szakmunkásképzőbe, és mechanikai műszerészként végeztem, kitűnő eredménnyel. Ezután a Tehertaxinál műszerészként dolgoztam, közben megszereztem a hivatásos jogosítványt. 1973-tól 1975-ig voltam katona, a határőrségnél Nyírbátorban, majd Nagykanizsán, végül Adyligeten, mindenhol sofőrként teljesítettem szolgálatot. Nagykanizsán kezdtem el szobrászkodni, szabadidőmben.

Milyenek voltak kezdeti alkotásai?

A seregben néha betévedtem az asztalosműhelybe, és ha véletlenül volt egy kis szabadidőm, az onnan elhozott hulladék hársfából fejeket faragtam bicskával, késsel, mikor mi akadt a kezembe. Ezekből pár darab ma is megvan. Leszerelés után a FŐSPED-nél dolgoztam, ahol a kultúrfelelős felelősségteljes munkáját is elláttam. Ekkor ismertem meg későbbi feleségemet is. Abban az időben a Kiscelli utcában laktam; érdeklődésem ekkor fordult komolyabban a szobrászat felé.

Kik voltak az első művész-tanárai, milyen művészkörökbe járt?

Az I. kerületi Fő utcában lévő Ferenczi István Képzőművész Körbe jártam, Mihály Gábor Munkácsy- és Kossuth-díjas szobrászművésznél tanultam mintázni, ekkor még munka mellett. Kezdett körvonalazódni bennem, hogy ez lesz az én utam. Kiléptem a FŐSPED-től, és Mihály Gábor mellett szobrászinaskodtam, segédkeztem. 1976-ban szüleim vidékre költöztek, én pedig Óbudáról a IX. kerületi Liliom utcába.

Óbuda emléke elkísért, megmaradt a gondolataimban – nem véletlen, hogy a későbbi években a barátaimon és az alkotásaimon keresztül is visszakapcsolódtam a városrészhez.

Első nekifutásra nem vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára, így továbbra is Mihály Gábor mellett dolgoztam, illetve az Óbuda TSZ-ben is, majd a Ferenczi István Képzőművész Kör gondnoka lettem, és itt készültem fel a főiskolai felvételire.

Mikor vették fel a Képzőművészeti Főiskolára?

1982-ben. 1986-ban végeztem, majd három év művészképző következett Kő Pál Kossuth-díjas szobrászművész irányítása alatt, az ő növendékeként. Időközben megnősültem. Borbála és Dorottya lányaim születése után Pomázra költöztünk, azóta is ott lakunk, idestova harminc éve. Több családtagom viszont Óbudára költözött, és lányaim is itt jártak a Mókus utcai, illetve a Kőrösi Csoma Sándor iskolákba.

Tehát nem szakadt el teljesen Óbudától.

Egyáltalán nem! Barátaim (Dorottya lányom keresztszülei) is Óbudán laktak hosszú ideig, és általuk ismerkedtem meg az Óbuda-Hegyvidékiek Egyesületével.

Részt vettem a rendezvényeiken, nagyon szimpatikus volt a társaság, a légkör és az is, hogy az egyesület felvállalta a környezetében lévő műemlékek felújításának megszervezését.

Milyen alkotásai kapcsolódnak Óbudához?

Amikor a helyi önkormányzat létrehozta az Óbuda Kultúrájáért Díjat, egyúttal egy pályázatot is kiírt egy ehhez tartozó kisplasztika megalkotására. Indultam a pályázaton, és büszkén mondhatom, hogy megnyertem. Azóta is ezt a kisplasztikámat kapják meg a díjjal a nyertesek. 2010-ben elkészítettem az Óbudai Múzeum megújult állandó kiállítására a középkori klarissza kolostor templomának zárókőmásolatát (ez ma is a kiállításban látható). Ez idő tájt kaptam felkérést Antonio Bonfini emlékkövének elkészítésére is. Ennek felállítására szintén 2010-ben került sor a Szent Péter és Pál Főplébánia-templom oldalfalánál.

Hogyan került kapcsolatba a Kiscelli Kálvária és a Golgota-szoborcsoport felújításával?

Vízi Tihamér festőművész kezdeményezésére kezdődött el a Kálvária felújítása, amelyet az Óbuda-Hegyvidékiek Egyesülete vállalt fel és bonyolított le az önkormányzat, továbbá különböző szervezetek és magánszemélyek támogatásával. Szőnyi Endre restaurátor-művész barátommal együtt engem kért fel az egyesület a stációkhoz tartozó Golgota-szoborcsoport felújítására, restaurálására. A feladatot örömmel elvállaltuk, hiszen ily módon mi is részesei lehettünk a szakrális út megújulásának. 2014-ben került sor az újjászületett stációk és a Golgota-szoborcsoport átadására és újraszentelésére.

Húsvét előtt azóta is minden évben megtisztítjuk a szobrokat a szennyeződésektől Szőnyi Bandival, hogy méltó módon fogadhassák a húsvéti körmenet résztvevőit.

Ezek a stációk és a Golgota szobrai (a megfeszített Jézus, Szűz Mária, Szent János és a két lator) nemcsak elődeink számára jelentettek örök értékű szakrális jelképeket, hanem a ma emberének, az ott lakóknak és az arra járóknak is elgondolkodtató, mély lelki tartalmakat közvetítenek.

Abban a szerencsében volt része, hogy járhatott Carrarában, egy alkotótáborban, ahol Michelangelo és más fantasztikus művészek nyomában készíthette el szobrát.

Az 1990-es évek elején a Képzőművészeti Egyetem szobrász hallgatóinak egy csoportjával, Somogyi József szobrászművész tanítványaival együtt voltam Carrarában, ahol mindenki belefaraghatta egy álmát a márványba. Természetes, hogy ott lebegett előttünk a nagy elődök, mesterek szelleme! Bejártuk a környékbeli városokat, Firenzét, Pisát, az etruszk Volterrát. Carrara városában láttuk, hogy a járdaszegélyeket is (mint nagyon sok más épület-­kiegészítést) fehér márványból készítették. Carrara a márvány szeretetét és a polihisztor, reneszánsz művészek előtti még nagyobb főhajtás késztetését adta számomra.

Mi lett a sorsa az ott elkészült alkotásának?

A következő évben visszamentem érte és elhoztam. Ez egy madarakból álló csobogókút része volt, természetesen márványból. Jó lenne egyszer egy hangulatos parkban vagy téren elhelyezni.

Egyébként mindig az adott feladathoz – megérzéseim alapján – legjobban megfelelő anyagot használom, legyen az kő, fa, fém vagy márvány.

Nagyon sokszor vettem, veszem hasznát az alkotás folyamatának technikai részeiben a mechanikai műszerészi végzettségemnek.

Műveit sok esetben inspirálja a történelem iránti érdeklődése, ahogyan ez több szabadtéri munkáján is megfigyelhető.

Úgy gondolom, hogy a történelem minden művészt inspirál valamilyen módon, a művészeti élet bármelyik területén is alkot. A múltból építkezünk a jelenben, a jövőre gondolva. Így volt ez a Szórádi Zsigmond szobrászművésszel közös munkáink esetében is: II. világháborús emlékmű (Nagykáta, 1993), 1956-os emlékmű (Vecsés, 1996), Petőfi-­emlékmű (Tiszaújváros, 1998), Szent István király (Zalaegerszeg, 2000), Koronás ivókút (Vecsés, 2000), Címeres Országalma-kút (Tököl, 2001), Hármas kút (Szent István, Gizella, Szent Imre alakjával, Pomáz, 2001), 1848-as emlékmű (Pilisjászfalu, 1999). A pomázi 1956-os emlékművet 2006-ban alkottam.

A korábban említett óbudai alkotások is egyéni műveim. A mondanivaló mindig nagyon fontos számomra, és hogy „átjöjjön” az alkotás üzenete a néző, a befogadó számára.

Vannak-e folyamatban lévő, illetve távlati tervei Óbudával kapcsolatosan?

Igen, vannak. 2018-ban felkérést kaptam az önkormányzattól az óbudai Fő téren egykor állt Árpád-kori Szent Péter-bazilika és a XIV. században Piast Erzsébet királyné által alapított gótikus Szűz Mária templom domborművű emléktábláinak elkészítésére. A tervek és a makettek készen vannak, most állnak elbírálás alatt. Egy másik távlati terv újra a Kiscelli parkhoz kapcsolódik. Mint ismeretes, ez évben kezdődik el a park rekonstrukciója. Ismét csak Vízi Tihamér inspirációjára (aki Kiscell szakrális helyszíneit évek óta a szívén viseli) terveztem egy Mária-kutat, amely kiválóan illeszkedhetne a park, az épületek, a stációk és a Golgota-szoborcsoport szellemiségéhez, a helyszín spirituális üzeneteihez. Bízom benne, hogy a továbbiakban is sok szép művészi feladat vár majd rám Óbudán. De addig is vannak sürgős feladataim: gondoznom kell a szőlőt és a gyümölcsfákat Nagykörűben, a „birtokomon”.

Majdnem elfelejtettem, hogy szőlősgazda is a szobrászművészet mellett.

Igen, már több mint tíz éve van Nagykörűben egy kis szőlőm és gyümölcsösöm. Az évek során műkedvelő borásszá képeztem ki magam.

A gyümölcsös és a szőlő gondozása igen komoly feladat, sok munka, idő és energia, de egyben kikapcsolódás és feltöltődés is, amire nagy szükségem van az alkotóművészi munkámhoz.

Sokszor a metszés, öntözés vagy a szüretelés közben születnek meg, körvonalazódnak a következő munkáimmal kapcsolatos ötletek, elképzelések.

Tehát a „múzsa csókja” érkezhet szőlőmetszés vagy gyümölcsszedés közben is?

Volt rá példa, nem is egyszer! Az is fantasztikus élmény számomra, hogy a nagykörűi szomszédok, ismerősök befogadtak, már nem számítok „gyüttmentnek”.  Szerveztem már kiállításokat, kulturális rendezvényeket is a faluban. Nagy örömmel tölt el, hogy az utóbbi években fellendült a kulturális élet. Az érdekes, izgalmas programokra óbudai, pomázi, szentendrei barátaim is sokszor ellátogatnak.

Közben még az ifjú nemzedékre is gondja van, hiszen tanít egy pomázi iskolában.

Nagy öröm számomra ez a lehetőség! A fiatalokat nemcsak a művészet szépségeire, de a halászlé főzés titkaira is oktathatom. Ahogyan azt már a beszélgetésünk elején is említettem, a horgászat szeretete nem szállt el az ifjúsággal.

A tanév végén „vizsgamunkákat” és „vizsgaételeket” készítenek a diákjaim, és nem szégyellek én sem tőlük tanulni jó ötleteket.

Állatbarát is, hiszen Pomázon mindig kutyák és macskák veszik körül.

Mióta itt lakunk, mindig volt a háznál kutya is, cica is. Jelenleg kétéves Csoki kutyám segít a napi test­edzés megvalósításában, a napi másfél órás séta során. A cicák ebben természetesen nem vesznek részt, de lelkesen asszisztálnak, ha véletlenül alkalom adódik egy kis délutáni sziesztázásra.

A családban öröklődött a művészi hajlam?

Részben igen. Bori lányom elismert klasszikus gitárművész, Dorottya lányom viszont az élet más területén indult el: jogász lett. Párom, Katalin a bankszférában dolgozik. Sokszínű a család és az érdeklődés, de ez így van jól. Örömmel tölt el, hogy a lányaim is megtalálták a saját életútjukat, amelyben jól érzik magukat és kiteljesedhetnek. Talán nem vagyok önző, ha azt mondom, hogy ez az én alkotóművészi munkámra is nagyon jó hatással van.

(A szerző régész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)

Az út menti feszületek egyben a tájékozódást is segítették az úton lévők számára. A keresztek tisztelete régen teljesen beépült a magyar nép hitvilágába: az előttük járó férfiak megemelték kalapjukat, a nők és a gyermekek keresztet vetettek. Ínséges időkben a kereszteknél könyörögtek esőért, bő termésért, a vész elmúltáért. A lányok, asszonyok rendszeresen virágot vittek a keresztekhez, halottak napján gyertyát gyújtottak előttük.

FILOXÉRA FESZÜLET ÉS KÁPOLNA

(Bécsi út – Szőlővész utca sarok)

Az egyre hatékonyabbá váló szőlőművelés és borkészítés következtében az óbudai földművesek gazdasági helyzete is felfelé ívelt, megindultak a polgáriasodás felé. Ennek a szépen ívelő fejlődésnek vetett véget 1882-ben az Amerikából hazánkba érkező kártékony, pusztító szőlőtetű, a filoxéra. Ez a rovar a szőlők gyökerét támadta meg, és nem volt hatékony ellenszere. Hatalmas területeken pusztult ki a szőlő, a gazdáknak, szőlőmunkásoknak új foglalkozás után kellett nézniük. A külső Bécsi útnál, az Aranyhegy egy részén a talaj nem agyagos, hanem homokos volt, ezt a gyökértetű nem szerette, így ezen a részen épen maradtak a szőlők. A korabeli emberek tudása még nem terjedt ki a talajösszetétel tudományos ismeretére, így ezt a jelenséget csodaként könyvelték el.

A római katolikus óbudai szőlősgazdák ezért hálából „Jézus Szívének” ajánlott kápolnát állítottak, amelyet ma általában Filoxéra-kápolnának neveznek.

Az előtte álló feszületen eredeti, német nyelvű márványtábla hirdeti az arra járóknak – akik a mindennapok rohanásában egy-két percre megállnak előtte –, hogy „Állíttatta Raáb Márton és felesége, Mária Hiedl 1886-ban, a kápolna elkészülésekor.” Az öntött vasból készült korpusz, a terméskőből készült talapzat és rajta a márványtábla eredeti. Az útépítés során véletlenül ledöntött és összetört kereszt helyett 2006-ban újat állíttattak. Szerencsére az eredeti, sérült kereszt sem semmisült meg: a Szélmalom Hagyományőrző Alapítvány elszállíttatta és helyreállíttatta. Új talapzattal ez került a 2006-ban átadott testvérhegyi Jablonka-parkba. A nagy filoxérajárvány emléke még ma is kísért az óbudaiak lelkében. Emlékére minden év szeptemberében a kápolnában misével emlékeznek.

JABLONKA-PARK, EKKER-KERESZT

1776-ban a testvérhegyi, mai Jablonka úton dúsan faragott, barokk stílusú feszületet állíttatott Ekker Lőrinc. Több mint 200 évvel később egy testvérhegyi lakos, Kádár Péter sétái során felfedezett a mai park területén egy faragott kövekből álló halmot. A kutatások után és a régi fotók alapján kiderült, hogy itt állt egykor az úgynevezett Ekker-kereszt, amely a II. világháború alatt eltűnt. 1945. január elején az orosz csapatok az akkor még álló Jablonka úti keresztnél is ágyúkat állítottak fel, hogy a Kiscelli kastélyt lőhessék. A keresztet ekkor dönthették le, mivel útban volt. Darabjai még sokáig ottmradtak, később feltehetően építkezésekhez hordták el. A környéken lakó Antal Károly szobrászművész foglalkozott egy időben a kereszt újrafaragásának gondolatával, de ez végül is elmaradt. 2004-ben Kádár Péter vetette fel az Óbuda-Hegyvidékiek Egyesülete vezetőségénél az egykori Ekker-kereszt visszaállításának gondolatát. Az egyesület elnöke, Felcsuti László településtervezőként már 2001-ben elkészítette egy Jablonka-úti közpark terveit.

Az egyesület vezetősége teljes mértékben az ügy mellé állt, és 2004-ben felvállalta egy 1300 négyzetméteres közparknak, a hegyoldal első parkjának és benne a régi feszületnek a megvalósítását, felállítását.

A területen elvadult bozótos, sittlerakó volt. A közpark elkészítése és a kereszt felállítása két év alatt készült el adományokból, önkormányzati támogatásból, az egyesület tagjainak és a szimpatizánsoknak áldozatkész munkájával. 2004-ben a Filoxéra-kápolna előtt álló keresztet egy teherautó véletlenül kidöntötte. Pótlását rögtön elkezdték, de a régi kereszt az út szélén hevert törötten. Kádár Péter szervezte meg – a Szentháromság Plébániával és az Óbuda-Hegyvidékiek Egyesületének vezetőjével, Felcsuti Lászlóval való egyeztetés után – a sérült keresztnek a Reneszánsz Kőfaragó Rt. ürömi telephelyére való szállítását. Az egyesület, helyi kötődésű cégek, a Szélmalom Hagyományőrző Alapítvány, az önkormányzat és magánszemélyek anyagi támogatásának segítségével a keresztet restaurálták és egy új kőalapra helyezték. Rácz András testvérhegyi lakos, restaurátor kutatómunkája során megtalálta a Jablonka úton felállítandó keresztre illő öntöttvas korpuszt, amelyet ő maga restaurált. A Jablonka-parki kereszt megszentelésére és ünnepélyes átadására 2006. november 5-én került sor. Ez a hely, ahol elődeink a keresztet mint a maguk jelét örök jelképként ránk hagyták, az újra felállított kereszttel a ma emberének, az ottlakóknak és az arra járóknak is örök értékeket közvetítő jelképként él tovább.

KISCELLI KÁLVÁRIA ÉS GOLGOTA-SZOBORCSOPORT

1725-ben Zichy Péter, Óbuda akkori birtokosa másolatot készíttetett a mariazelli csodatevő Mária-szoborról, majd a családi birtokra, Zsámbékra vitette. Végleges elhelyezésére külön kápolnát építtetett az Óbuda felett emelkedő, később Kiscellinek nevezett szőlőhegyen. A kiscelli Madonna után a német ajkú lakosság Klein Mariazellnek (Kis Máriacellnek) nevezte el a környéket, amely ezután híres búcsújáró hely lett. A XVIII. század közepén épült fel itt – a Zichy-család támogatásával – a trinitárius szerzetesek kolostora és temploma, amelyben  a felszentelés után elhelyezték a kegyszobrot.

A Kiscelli Kálvária stációit és a Golgota-szoborcsoportot a német ajkú lakosság állíttatta fel a mai Kiscelli Múzeum és a Doberdó út mentén. 1822-re az egész kálvária-együttes kiépült.

A stációkat az évek során többször felújították, teljes felújításukat 2013-ban az Óbuda-Hegyvidékiek Egyesülete végezte el Vizi Tihamér festőművész kezdeményezésére, civil szervezetek és a helyi önkormányzat támogatásával. A felújítás fővédnöki tisztét Bús Balázs polgármester úr vállalta fel; a stáció-képeket Bráda Tibor festőművész készítette el. A Golgota-szoborcsoport 1822-ben készült el. Középen a keresztre feszített Krisztus, bal és jobb oldalán a két lator, valamint Szűz Mária és Szent János szobra áll. Az eredetileg festett szobrokat durva mészkőből faragták. Az évek során sérüléseket szenvedett alkotásokat többször restaurálták, teljes körű felújításukat szintén az Óbuda-Hegyvidékiek Egyesülete szervezte meg.

A restau­rálást Seres János és Szőnyi Endre szobrászművészek végezték el 2014-ben. Az egykori Trinitárius templom és kolostor, a Kálvária stációi és a Golgota-szoborcsoport nem azonos időben épült, nem azonos szándékkal és finanszírozással, de a most arra sétálók, látogatók egy műemlék-együttesként élvezhetik. A keresztút felújításával egy jelentős műemlék és egyben egy Óbudához kötődő szakrális út is megújult.

(a szerző régész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)

A köztudatban az él, hogy Varga Imre szobrászművész.

Az is.

Ennek ellenére vagy ezzel együtt festmények is láthatók a múzeumban.

Ez kíván némi toldást, tudniillik a festmények a túlsó teremben valóban festői indíttatásúak. Ebben a teremben pedig talál tizenötöt, ami olyan, mint az olvasónapló, mert valami eszembe jut valamiről, általában egy stílus, és akkor valami egészen mást megfestek abban a stílusban. De, becsületszavamra legyen, elmentem az eredeti helyekre is.

Például Kufstein váráig elmentem azért, hogy megnézzem, hogy Kufstein várának az ablakából is olyan ragyogó sárga-e a repceföld. És hosszan kísérleteztem vele.

Mint ahogy itt is van egy kép, melyet az ihletett, hogy a szomszédom vett egy szörnyű fényű lámpát, amit a teraszomról hosszan és többször megfestettem. Nem lehetett azt a fényt kitalálni sem. Szörnyű. Idegen test.

Már az iskolában rajzolgatott?

Igen, volt is egy kedves kalandom Teleki Pállal, aki közoktatási miniszterként bejött osztályt látogatni. A ciszterciekhez jártam akkor. Nagy formátumú dolgozatfüzeteink voltak, amiket nem volt szabad hazavinni. Teleki bejött, leült a katedrára, mögötte Bitter Illés igazgató meg a többiek álltak, köztük Hadarits Vendel igazgatóhelyettes. Én ránéztem Teleki arcára, amely olyan kusza volt, hogy egy lélektani tanulmányt lehetett volna írni róla. Ferdén ült a drótkertes szemüvege, kócos volt az a kevés haja, bandzsa volt vagy szétnézett, nem tudom, de valami szabálytalan volt az egész arca, nem volt szimmetriatengelye.

Megfogtam a dolgozatfüzetet, megfordítottam, ahol nem volt nyomtatva semmi, ilyen zöldes színű, szívó papír volt, bemártottam a tollamat a tintába, és megrajzoltam Telekit. Volt humorérzéke. Megvárta, amíg befejezem.

Akkor kiment, majd utána visszajött Hadarits Vendel, az igazgatóhelyettes, meglehetősen fenyegetően odajött – toronymagas pasas volt –, és azt mondta, adja ide a füzetét. Mit csináltam volna, odaadtam. Na, gondoltam, most rúgnak ki a harmadik gimnáziumból, ez már sok lesz. Visszajött Hadarits: jöjjön ki, mondta. A folyosón ott állt az egész bizottság. Teleki fogta a kezében a dolgozatfüzetemet, és azt mondta, legyen szíves, szignálja ezt a karikatúrát, mert a feleségem gyűjti. Mondtam, hogy miniszter úr, ez nem karikatúra, ez portré. Nos, én nem akartam hegyeskedni és szellemes lenni. Egyszerűen arról volt szó, hogy a karikatúrát, ha lefordítom, akkor az gúnyrajz. Hogy jövök én ahhoz, hogy egy vendéget kigúnyoljak? Evidens, hogy tiltakozom ellene. Viszont azt nem akartam letagadni, hogy ez olyan, mint ő. Utána meghívtak Telekiék, két-három alkalommal voltam náluk a József nádor téren, az első emeleti lakás volt az övéké, azt hiszem, az egész első emelet.

Mikor dőlt el, hogy nem festőművész, hanem szobrászművész lesz?

Jóval később. Annak volt egy előzménye. Pátzay Pállal megismerkedtem egy kiállításon, és eljártunk vele különböző matinékra. Eltelt néhány esztendő, elvégeztem a repülőtiszti akadémiát, felavattak hadnagynak, kikerültem a frontra. Hazajöttem, és míg addig állandóan kitüntetéseket kaptam, akkorra én lettem a hon ellensége vagy valami ilyesmi. Az összes megalázó tortúrát végigcsináltatták velem. A végén megszöktem egy letartóztatás elől, és beálltam a Ganz Villamossági Gyárba dolgozni protekcióval, de nem kértem, véletlenek hozták. Egyszer sétáltam kint a Mártírok útján – akkor már úgy hívták –, összetalálkoztam Pátzay Pállal. Mit csinálsz, kérdezi, mondom, itt dolgozom a Ganz Villamosságiban, azt mondja, meg vagy veszve. Mondom, nem vagyok, de mit lehet tenni? Na, jó, majd felhívlak – és ezzel eltűnt. Gondoltam, hogy lerázott, úgy hangzott. Aztán két hét múlva tényleg csengett a telefon, péntek reggel. Azonnal gyere felvételizni a főiskolára! Melyikre? A képzőművészetire. Jó, berohantam, ahol mondták, hogy menjek a fenébe, már rég lezajlott a felvételi. Aztán kiderült, hogy nincs vége. Mondtam, hogy a Pátzay tanár úr küldött. Adtak két papírt lepecsételve, hogy ne cserélhessem ki, azzal bementem.

Öt modell volt, én fogtam egy öregembert, az volt a legegyszerűbb, csináltam róla két rajzot meg egy agyagvázlatot. Ma is ott van a belső teremben a kép.

Másnap, szombaton volt a zsűri. Bent, a belső udvar felé volt egy párkány, oda ültünk, mint a madarak. Nyitva volt félig az ablak, és be lehetett hallgatni. A következő történt leegyszerűsítve: Poór Bertalan – magyar „Bikasszó” – jött, meglátta az én rajzomat, azt mondta, hogy van benne forradalmi romantika. Na, mondom, hál’ Istennek! Ez a forradalmi romantika azt jelentette, hogy nem vittem ceruzát, mert nem tudtam, hogy kell, és letört széndarabokkal rajzoltam meg az ujjammal. Aztán jött a Szőnyi István, és azt mondta, jöhet hozzám freskósnak. Pátzay ott ült a sarokban, rázta a lábát, ahogy most én, bottal járt, és azt mondta, hagyjátok, már rég fel van véve szobrásznak. Ez volt a pillanat.

Mikor merült fel a lehetőség, hogy Óbudán kapjon múzeumi épületet?

Az 1980-as évek elején. Semmi különös apropója nem volt. Felkeresett engem Farkasinszky Lajos kulturális elnökhelyettes, és elmondta, úgy döntött a politikai bizottság, hogy kettőnknek lehetséges ilyen múzeumszerű gyűjtemény, Somogyi Józsefnek meg nekem. Elmondta azt is, hogy Somogyi először nagyon örült ennek a lehetőségnek, de később különböző okok miatt lemondott róla. Akkor kérdezték, hogy nekem kell-e.

Hogyan született a Várakozók című szoborcsoport?

Párizsban a magyar nagykövet megmutatta nekem a várost. Akkoriban izgalmas dolog volt, hogy néznek ki a prostituáltak. Elvitt engem a Szajna mellé, s megmutatta, hogy ez az az utca. Hideg volt. Nem vagyok különösebben képmutató – persze az is vagyok –, de láttam ott ezeket az egy szál necc harisnyába öltözött, meztelen lányokat a kapuk alatt. Havas eső esett, látszott rajtuk, hogy remegnek, kék volt a szájuk. Amikor aztán hazaértem, gondoltam, hogy csinálok egy ilyen hölgycsoportot: emlék Párizsból. Négy prostituált, az első francia, a második német, jobbra hátra egy angol, balra hátra egy magyar.

Ez a négy nő tipizálta az ilyen sorsnak kiszolgáltatott embereket. Megcsináltam, Várakozók lett a címe. Párizsban a Louvre téren volt kiállítva harminc-negyven szobrommal együtt.

A francia lapok megemlékeztek róla, hogy még éjfél után is látogatók tömege kereste fel. Amikor hazahoztam a szobraimat, elhelyeztük őket az óbudai Fő téren ideiglenes engedéllyel. Aztán kaptam egy dörgedelmes levelet a tanácselnöktől, hogy a népi demokráciában prostituáltaknak nem állítunk emlékművet. Meg kell mondanom, hogy nem vettem őket komolyan, sajnos, és ez hozott mindig veszélyes helyzetbe. De az emberben belül van egy kis kapu, s amikor már nagyon szorul minden kinn, bevonul oda, abba a kis kapuba, s ott az ember talál mindent, könyvtárat, gondolatokat, barátokat. Igazából mindig találtam valakit, aki szimpatizált bizonyos mértékig a művészetemmel.

Még az ÁVH-s vallatótisztek között is volt olyan, amelyik többek között nem állított fal elé. A kihallgatás végén azt mondta: elmegyek, lepecsételtetem a kilépőjét, és elém fordította a feljelentő levelet. Négy kollégám írta alá abban a reményben, hogy akasszanak legalább. Nem klassz dolog.

Mi kell egy szobornál ahhoz, hogy az alakon túl a jelentésmezők is megjelenjenek?

Az kell, hogy ne az alak legyen a fontos. Először is a szobor önmagában véve nem egy alakmás. Van Benedetto Crocénak – valamikor a negyvenes években még miniszter is volt Olaszországban – egy Esztétika című írása. Ennek az előszavában néven nevezi tulajdonképpen azt, ami az emberi lélekben történik. Nevet ad annak, amiről halandzsa folyt, folyik meg még fog is folyni sokáig. A gondolkodás szisztémájának egyik formája a fogalmi gondolkodás, amely automatikusan általánosít: sok apró eseményt, tünetet vagy azonos tárgyat. Megnevezi: mondjuk, alma, és ez magában foglal a világon mindent, ami almaszerű. Ha meg akar közelíteni például egy almapürét, akkor az minimum három kötet. Hol termett, milyen volt ott a föld, mivel darálták, mi maradt belőle, mit tettek még hozzá stb., különböző szakterületek tükrében. Egy almát egy csendéletben többen is megfestettek már. Nekem most speciel Vincent van Gogh úrnak az almacsendélete van a szemem előtt, ami a Rijks Múzeumban lóg az emeleten, és nyugodtan merem állítani, hogy mindazt tartalmazza, amit az a három kötet tartalmazhatna. Ez a megközelítés az intuitív megközelítés.

Az intuíció önmagában véve arra képes, hogy eónokat hidaljon át. Nem egy órát, nem egy almafajtát, egy eónt. Nos, ez a mesterségemnek az alapja.

Hogy az intuitív megközelítés mit tesz például az én esetemben? Ahhoz, hogy valakit felismerjek, nagyon kevés kell. Például vár az ember az ismerős hölgyre, aki majd autóbusszal jön, kóvályog fel-alá, már ott van száz méterre a buszmegállótól, nézi, még mindig nem jön. A következő busznál látja, hopp, megjött. Mit lát belőle? Apró kis figurát a valóságban, az arcát sem, semmit, csak a lépésének egy fajtáját, egy mozdulatát, és száz méterről tudja, hogy megjött. Ez az intuíció. A felismeréshez nem kell sok. Egy portréhoz semmi sem kell tulajdonképpen, három-négy jellegzetes vonás már azonosítja a modellt.Így lehet kivédeni például a politikai feladatokat. Ilyen az 1919-es emlékmű. Ott van Károlyi Mihály feleségestől, gyerekestől az esernyővel, ha szemben állok, a bal oldalon. Elöl áll a négy ukrán tiszt, jobb oldalon van a teljes munkásosztály, az ideológiája, a jelszavai. Nekem az volt a feladatom, hogy csináljak egy emlékművet, amelyik arról a korról szól, minthogyha egy újságfotó lenne, amit az esőben ráfúj a szél a pinceablakra, és ott van előtte bal oldalon a tönkretett, halálra ítélt polgárság, inkluzíve arisztokrácia, elöl a hadifoglyok, akiket halálra ítélt, majd jobb oldalon a teljes munkásosztály ideológiája. Megcsináltam. Akkor jöttek a zsenik, akik nem értették.

Engem nem érint érzelmileg az egész, mert nem vagyok sajnos se munkás, származásom se nagyon megfelelő e kornak, az vagyok, aki vagyok.

Én arról beszélek, amit láttam, és amit értettem, és ami bennem egy ilyen intuitív módszerrel valamit jelent.

Mit szól ahhoz, hogy ezt az emlékművet eltávolították eredeti helyéről?

Nézze, a szobrokat, emlékműveket csak azok mozdítják el, akik érintettek. Tudniillik, akiknek a lelkiismerete zajog, és ezt el kell csitítani, mert ő is ott volt, és térdrugózott és tapsolt. No, hát őneki ezt el kell ítélnie. Nekem nem kell, mert én nem térdrugóztam, nem tapsoltam. Én nekem nincs mit ítélnem magamról.

Úgyhogy énmiattam az is csak egy része a történelemnek, amit nem lehet kitörölni. Mert a történelem olyan, hogy ami történt, az volt, kész. Visszaforgatni nem lehet.

Így tehát számomra, ha valaki csendőrtiszt volt, az hiába lesz kommunista párttitkár, az akkor is csendőrtiszt. Is. Tetszik érteni. Úgyhogy minden megdermed az időben, elmúlik egy pillanat, és akkor az már csak úgy dermedten áll, és nem is tud mit tenni magával, nincs módja rá – se hogy növekedjék, se hogy megszűnjön. Emlékszem, még a negyvenes években megérkezett egy instruktor Siófokra – az egykori Fogas étteremben volt a pártok egyesülésének pillanata –, s akkor elmondta, hogy elvtársak, itt még mindig a reakció a hangadó. Mert a hangadó Wohlmuth Imre plébános, Kotsi, a gyógyszerész, meg Varga Imre, a zuhanóbombázó földbirtokos. Ez így hangzott el. Ez egy megszállt ország volt. Ebben a megszállt országban mindig megtörtént olyasmi, ami nem történt volna meg egy polgári miliőben. Nem lett volna itt térdrugózás és tapsvihar Rákosi elvtársnak, higgye el. Horthynak lett volna. Egy darabig. Aztán annak se. Egyike a korai emlékeimnek, hogy Szombathelyen volt egy magas rangú leventeoktató, ő vezényelte a szombathelyi középiskolák leventéit. S a következő szöveget mondta: Nemzettársaim! (Máris helyen vagyunk.) – Ez a puska – mutatott egy fapuskát – nem igazi puska, ez az igazi puskának csak a szimbóleuma. Kitört a közröhej, mert hát, azért tudjuk, ez a szó neki szokatlan volt. Ez nagyon gyakran jut eszembe azóta is.

93 éves, minden szombaton itt van a múzeumban, úgy tűnik, jó egészségnek örvend.

Azt azért nem mondanám. Elestem, éppen tegnapelőtt. Térdre estem az ajtó előtt, és ott maradtam egy pár órát. Szóval elég vacak a dolog. Aztán rájöttem a következőre: feküdtem a fürdőkád mellett a földön – ez egy héttel korábban történt –, kiestem a kádból. Nem tudtam felkelni természetesen. Nagy kínokkal megtaláltam ezt a botomat, s azzal elkezdtem verni a szekrény oldalát. Szörnyű zaj, Gyuri, a segítőm meghallotta kint az utcán. Ott beszélgetett valakivel. Ketten felemeltek. Kérdésére válaszoltam. Szóval úgy értem, hogy itt van a pillanat, az utolsó.

Már régen gondolkodom, hogy mit mondjak én utoljára. Goethe lelőtte, hogy „Mehr Licht!”.

Már mindenki elment körülöttem. Babitsnak van egy verse, az Ősz és tavasz között: „Idegesen nyitunk száz fiókot. / Bucsuizzel izgatnak a csókok. / Öreg öröm, nem tud vigasztalni: / óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!” Szóval ez a helyzet. Ezt is el kell fogadni.

Szüleim lemezgyűjteményében ma is megvan az 1990-es években kiadott Gondolatok a régiekről című vynil, aminek fekete-fehér borítóján sokszor nézegettem a kalapos pásztorfigurát. De azon a zenekar még Dresch-Dudás Quartet néven volt feltüntetve. Ma már nem használja ezt a nevet?

Gyerekkoromban sokáig az Alföldön nevelkedtem, a Hajdú-Bihar megyei Földesen, anyai nagyapáméknál, akit Dudás Lajosnak hívtak. Nem volt fia, „csak” három lánya, köztük édesanyám, és amikor nagyapám meghalt, tiszteletből felvettem a Dudás nevet is, bár nem hivatalosan. Évtizedekkel ezelőtt még ragaszkodtam hozzá, hogy ki legyen írva, de mivel később sokszor lemaradt, végül úgy voltam vele, hogy nem fontos titulusként erőltetnem, hiszen én így is, úgy is Dudás is vagyok.

Voltak a családjában mások is a felmenők között, akik zenéltek?

Nagynénémnek a férje brácsázott egy falusi zenekarban, de őt már nem ismerhettem személyesen, mert a Don-kanyarnál meghalt.

Közvetlenül a családomban nem volt zenész. Apai ágon a nagyapám és édesapám is építész volt, sváb eredetű a családunk, amire a nevünk is utal.

Nagyapámék Tinnyéről költöztek be Óbudára, a Szél utcába, és nagyapám az óbudai téglagyárban is dolgozott.

Akkor biztosan van személyes emléke is a III. kerületről.

Kisfiúként sokszor megfordultam apai nagyszüleimnél. A háború után már felépült a Vörösvári út melletti kísérleti lakótelep, de még nem voltak teljesen elbontva a régi épületek. A Szél utca és a Kerék utca környékén még érződött valami a Krúdy-novellákból ismert girbegurba, földes utcákból, még ha töredékében is.

Édesapám szerette a focit is, kijártunk a III. kerületi TVE meccseire, ahonnan sok remek focista került ki.

Később már zenészként jártam a kerületben, felléptem az Óbudai Társaskörben, és a Zichy-kastélyban is volt koncertem.

Arra emlékszik, hogy mi volt az a meghatározó élmény, ami egyértelműen a zene felé terelte?

Már egészen kicsi korom óta megvoltak a jelek, hogy lenne tehetségem a zenéhez, de a szüleimnek nem igazán volt energiájuk erre gondot fordítani, nem is járattak zenei képzésre. Pedig még iskolás se voltam, amikor készítettem magamnak egy saját citerát, és szájharmonikáztam is. Amikor iskolásként felkerültem Pestre, önszántamból iratkoztam be zenét tanulni. Harmonikával ismerkedtem, de mellette el kellett kezdenem zongorázni is. Jó érzékem lehetett, mert a tanárnő felfigyelt rám, és üzent a szüleimnek, hogy érdemes lenne beszerezni egy zongorát az otthoni gyakorláshoz. A családunknak viszont erre nem volt pénze, úgyhogy ez is kimaradt. Végül 17–18 éves lehettem, amikor végérvényesen belém ütött a „ménkű”, ugyanis volt egy középiskolai osztálytársam, aki dzsesszt hallgatott. Akkor már egyre erősebben munkált bennem, hogy zenész szeretnék lenni, de otthon nem nagyon mertem ezt hangsúlyozni.

A barátomnál hallott első dzsesszfelvételeken viszont annyira magával ragadott a tenorszaxofon, hogy eldöntöttem, mindenképpen zenész leszek.

Hogyan kapcsolta össze a dzsesszt a népzenével?

Az anyai nagyszüleimnél, Földesen még rádiót sem nagyon hallgattunk. A lakodalmakban és a névnapokon viszont sokszor fogadtak zenészeket a faluban, és nekem ezek a parasztzenekarok jelentették akkoriban a zenét. A repertoárjukban nyilván nem tisztán népzene szerepelt, volt ott magyar nóta, új stílusú csárdások, műdalok, de az egész légköre abszolút népzenei volt. A másik jeles fordulópont már a zenei gondolkodásomat érintette az 1980-as években, amikor kimentem Erdélybe, és megismerkedtem, sőt jó barátságba keveredtem Halmágyi Mihály gyimesközéploki prímással és feleségével. Az erdélyi hagyományok mellett fontos volt személyesen megélni a táncházmozgalmat is. Az érem másik oldalaként, vagy a zenei ízlésem másik végleteként viszont mindig ott volt a dzsessz. Fontos élmény volt közös lemezt készíteni a dzsessz­legenda Archie Sepp-pel. Vagy nagyon inspiráló volt bekerülni Szabados György zongoraművész zenei társulatába. Az utóbbi évekből pedig talán azt emelném ki, hogy barátságba kerültem egy csodálatos, élvonalbeli szaxofonossal, az amerikai Chris Potterrel, akivel egyébként a magyar felesége révén ismerkedtünk meg.

Gondolkozott már rajta, vagy meg lehet egyáltalán fogalmazni, hogy a városi dzsessznek mitől tud olyan erős, fontos alapja lenni a népzene?

Én a dzsesszt mindig szívesen műveltem, de az amerikai dzsessznek a régi idők slágerei jelentik a fundamentumát. Ezek a standardok általában szerelmes dalok, persze vannak köztük komolyabb témák is, és jóval rétegzettebb is lehet, nem szeretném ezt a hagyományt leegyszerűsíteni. Ettől függetlenül én nem építhettem erre a zenei karakteremet, hanem olyan szellemi tartalmú dallamokra és szövegekre volt szükségem, amelyek a magyar zenéhez kapcsolódnak, még akkor is, ha improvizálunk.

Annyira sokféle, világból záporozó hatás éri az embert, hogy a dzsessz elemeit valahogy hazai ízekre kell szabnom, hogy a magaménak érezzem.

Valójában ez is egyfajta népzenei hozzáállás, hiszen az ember végső soron a maga örömére készíti el a dallamokat.

Viszont a népzenéhez kevésbé illő hangszert választott, a szaxofont. Azt olvasni, hogy Johnny Griffin játékának hatására lett a kedvence.

Nagyon szeretem a szaxofont, de a Gyimes-völgyi élmények hatására a furulya is érdekelt, például Tímár Viktor nagyszerű furulyajátékát sokan próbáltuk eltanulni. Olyan ősi kultúrát érezni a gyimesi dallamvilágban egy táncrendhez igazodó furulyával, hogy ebből az élményből táplálkozva később készítettem is magamnak egy saját hangszert. Ma már nemcsak tenor- és szopránszaxofonon játszom, hanem ezen a fuhunon is.

Hiába játszom szinte ugyanazzal a fogásrendszerrel mindegyik hangszeren, teljesen mást mondanak, más hangulatot fejeznek ki, ha ugyanazt a dallamsort szólaltatom is meg rajtuk.

Miért érezte szükségét a saját hangszer kialakításának?

A furulyát mindig szerettem, de az improvizált zenében nem számít szerencsés hang­­­szer​vá­lasztásnak, mert szólóhangszer, például Erdélyben is sajátos kultúrája alakult ki, csakis rászabott dallamokkal. Az egyfajta hangsor variálásához kreáltam egy kromatikus furulyát. Nem egy nagy újítás, de számomra nagyon fontos, mert hozza egy nagyobb testű pásztorfurulyához, a kavalhoz hasonló hangzást, aminek a világát már be lehet építeni más hangszerek mellé. De alapvetően ezt is a saját örömömre csináltam, bár természetesen használom koncerteken és felvételeken is.

A dzsesszkvartett mellett létrehozta a Vonós Quartettet is. Mást szeretett volna megszólaltatni vonós kísérettel?

A dzsesszzenekarunkban ütőhangszer is szerepel, konkrétan dob. Kétségtelenül nagy energiákat képes megmozgatni, viszont olykor adódik olyan dallamvilág, amikor nem szeretnék dobbal együtt játszani, csak dallamhangszerekkel. A régi népzenében sem volt dob, a ritmust nem kell feltétlenül dobolni, akkor is bennünk lüktet. Ennélfogva nagyon más lesz a hangzás is, kimondottan népzenei vonulatokat tudunk játszani a Vonós Quartettel, hiszen a tagok elsősorban népzenészek, akikkel éppen ezért más együtt játszani, mint a dzsessz­kvartettel. De folyamatosan koncertezünk mindkét együttessel, és amikor összeáll egy-egy koncertnyi anyag, akkor szoktunk lemezt is kiadni.

Lassan időszerű lesz egy-egy új lemez, amit a Fonó jóvoltából már tavasszal szeretnénk mindkét formációval felvenni. Még az is lehet, hogy dupla album lesz, bár konkrétumok még nincsenek.

A dzsessz etno változatába elsősorban a magyar és a Kárpát-medencei népek hagyományaiból emelt be. Az egzotikusabb, tőlünk távolabbi folklór is érdekli?

Azok a dalok, táncok, zenék, amiket megtanulhattam, már bennem vannak, bőven elegek útravalóul. De érzek magamban komponálási készséget, még ha nem is tanultam, ezért arra törekszem, hogy a bennem lévő tapasztalatok alapján ne visszanyúljak valamihez, hanem magamnak készítsek önálló zenéket. Bár nem tartom magam világzenésznek, szívesen játszottam a marokkói Said Tachiti zenekarával. Ajándék, amikor belekóstolhatok másféle zenei világba. Nagyon fontos számomra a felhangokra épülő tuvai zene is Belső-Ázsiából, Szibériából. Gyönyörű ősi, mély és egyetemes művészi kifejezés, ahol az énekes időnként magát kíséri pengetős hangszerrel. Ezekkel az altáji zenékkel rokon egyébként a magyar pásztorzene is, vagyis ami engem vonz, azok nagyon erősen természeti zenék. A természet rezgései vannak bennük, talán ebből is fakad valamiféle ars poeticám annyiban, hogy nem igazán vonzódom az elektronikus hangszerekhez. Bőven elég a hangszerek természetes rezgése, én nem szeretném deformálni elektronikával.

Rengeteg fellépése van a világban, klubokban és fesztiválokon. Hogyan érzi, a Kárpát-medencei hagyományokon alapuló dzsessz érdekes és befogadható a kulturálisan tőlünk távolabb esők számára is?

A népzenét nyilván értik mindenhol, ma már Bartók zenéjét is. Az, hogy improvizatív zenét játszom, de magyar elemekkel, fontos üzenet.

A zenének táplálnia is kell lelkileg azt, aki hallgatja, gazdagítani, örömöt és elmélyülést szerezni. Amit én is csinálgatok, az nem más, mint az időben előttem járó generációkhoz hasonlóan reagálni a kihívásokra.

Nem tudom, igazából hogyan marad fenn egy kultúra, de az mindenképpen segíti, ha reagálni tud, mert élő marad. Számomra ezt jelenti a dzsesszmuzsika és a népzene találkozása. Nem verseny, hanem kifejezés. Lehet, hogy valaki gazdagabb szókinccsel fejez ki valamit, lehet, hogy valaki kevesebbel, de meg kell próbálnia. A dzsessz amúgy is annyira nyitott szellemiséggel bír, hogy mindent befogad és megtermékenyít, talán a XX. század egyik legnagyszerűbb művészeti vívmánya.

Amikor nem zenél, milyen jellegű művészettel tölti a szabadidejét?

Természetesen hallgatok klasszikus zenét, járok színházba, főleg Pintér Béla-előadásokra vagy az Örkénybe, és olvasok is esténként. A Bibliát gyakran, és mostanában Rudolf Steinert, Hamvas Bélát.

A filozófia és metafizika érdekli?

Tény, hogy meg kell halnunk egyszer, és próbálom felfogni, amit tudok. Nagyon izgalmas számomra Hamvas, akitől azt lehet ellesni, hogy merjen az ember gondolkodni, és ne konvencionálisan éljen. Ez nála sem jelenti azt, hogy ne tisztelné a hagyományt vagy a másik embert. De kíméletlenül leírja, amit lát és érez; nagyon tiszta ember lehetett, mert olyan revelatív erővel ír. Szabados György mesterem volt hasonló egyéniség, akitől máig megmaradt bennem, hogy mindig próbáljunk éberek és tiszták maradni. Tisztának maradni talán nem is olyan fontos, hiszen életünk fehér lapját érdemes teleírnunk, de legyen értelme a dolgoknak, ne legyintsünk rá, mert nem véletlenül történik meg velünk az élet. Hamvasnál nagyszerű, ahogyan erre reflektál.

Talán éppen ide kapcsolódik, hogy az Esernyősben az adventi időszakban lépett fel. Mit jelent önnek a karácsonyi várakozás?

Ez a Megváltó születésére való várakozás ideje. Sokunk számára, akik elfogadjuk Jézus Krisztust, ezért a várakozásért mindennap meg kell küzdeni, mert valójában minden nap advent van. Akkor is, ha időnként elfelejtjük.

A Liszt Ferenc-díjas Kiss Gy. László egyedülálló a hazai zenei életben. Míg a legtöbb zenész egész életében egyetlen hangszerrel foglalkozik, addig ő klarinétosként a hangszercsalád minden tagján magas színvonalon játszik, szaxofonon is elsőrangú előadóművész, tárogatójátékosként pedig zenetörténeti jelentőségű muzsikusnak számít. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a közel harminc, tárogatóra íródott zenemű, amit a kortárs zeneszerzők neki dedikáltak.

Beszéljünk először legfontosabb hangszeréről, a tárogatóról! Ha jól tudom, hungarikumról van szó, mégis sokan keverik a klarinéttal.

Valóban, tavaly óta hungarikum a tárogató. A ma használatos hangszert Schunda Józsefnek köszönhetjük, aki körülbelül 120 évvel ezelőtt megreformálta a kuruc kori tárogatót, amely még töröksípszerű volt, és vélhetően már a Honfoglalás óta a magyarság tulajdonában volt.

A megreformálásáig nehéz utat járt be ez a hangszer, a Rákóczi szabadságharc után betiltották, de a ’48-as szabadságharcot követően sem preferálták, ezért jelentősen visszaszorult a használata.

1850 után Fáy István gróf megpróbálta újra divatba hozni, mindenféle megoldással próbálkoztak, hogy megújítsák a hangzását, azonban akkor még nem tudta levetkőzni az erős, harci hangszínt a tárogató. Schunda József viszont már öblösebbé tette a hangszert, billentyűkkel látta el, klarinétszerű fúvókát tett rá, így aztán egy olyan hangszínt nyert, amely az oboa, a klarinét és a fagott hangjának keveréke. Ezzel már komplikáltabb dallamokat is lehet játszani.

Mégis, a klasszikus zenében nem igazán lehet találkozni ezzel a hangszerrel, sokkal inkább az asztali cigányzenével azonosítjuk a tárogatót. Mi az oka, hogy eddig nem hódított teret a komolyabb zenei műfajokban?

Schunda József szándéka épp ez volt, hogy a tárogató szervesen beépüljön a klasszikus zenei hangzásba, a zenekari hangszerek közé. Azonban az a fajta rusztikus, erős vibrátós játékmód, ahogyan az asztali cigányzenészek használták, nagyon erősen rárakódott a hangszerre, ez pedig a kor zeneszerzőit és zenészeit nem igazán hatotta meg.

Most viszont, 100–120 év elteltével Önnek köszönhetően mégis kinyíltak bizonyos kapuk a tárogató számára a klasszikus zene felé. Mesélne erről?

Igen, az utóbbi években a kortárs zeneszerzők – többek között Vajda János, Dubrovay László, Hollós Máté, Könczei Árpád, Tóth Armand – név szerinti ajánlásokkal írtak nekem kompozíciókat. Mostanra összegyűlt egy körülbelül 26–28 műből álló komoly repertoárom, amiben szóló- és kamaradarabok, triók, vonósnégyesek, kvintettek, valamint zenekari versenyművek is szerepelnek a népi ihletésűtől az ultramodern darabokig.

Most érkezett el az idő, hogy a magyar zenei élet elővegye ezeket a műveket, máskülönben a tárogató megmarad múltidéző nosztalgiahangszernek.

Amikor elkezdett tárogatón játszani, volt olyan missziója, hogy lehántsa a hangszerről a rárakódott sztereotípiákat?

Igen, ahogy Balassa Sándor tanár úr fogalmazott, „ezt a félvad hangszert meg kell szelídíteni”. Azt gondolom, hogy mára ez sikerült is, nagyon sok szép koncert van a hátam mögött. A hangszerrel közös történetem egyébként úgy kezdődött, hogy fiatal koromban sokat hallottam a rádióban az akkori híres cigány muzsikusokat tárogatózni, köztük Kecskés Sándort, Kállai-Kiss Ernőt, Burka Sándort. Akkor már a fülembe ült ez a hang, amit Bartók és Kodály „csokoládészínű hangnak” nevezett. Személyesen akkor találkoztam először a hangszerrel, amikor az Opera zenekarában játszottam: kezembe akadt egy régi, jó minőségű Stowasser tárogató eredeti fúvókával, tehát bele tudtam kóstolni.

Én mindig is egyedi voltam abból a szempontból, hogy szerettem minden új fúvós hangszert kipróbálni, a klarinét-szaxofon hangszercsaládot végigjátszottam, így egyértelmű volt, hogy a tárogató is érdekelt.

Fölvettem a hangszerparkomba először csak kuriózumként, majd annyira beleszerettem a hangjába, hogy ma már szinte kizárólag ezen gyakorlok és játszom.

Hatalmas érdemei vannak a tárogató újrapozicionálásában, de ahogy mondani szokás: egy fecske nem csinál nyarat. Van-e esetleg utánpótlás, aki már Önhöz hasonlóan egyfajta klasszikus zenei játéktechnikával tudja megszólaltatni a hangszert?

Ez egy kényes kérdés, ugyanis jelenleg még mindig nincs Magyarországon tárogatóoktatás: a népzenei iskolákban még elvétve akad egy-egy tárogató szak, de a klasszikus zenei oktatásban semmilyen szinten nincs jelen, holott a két világháború között a Zeneakadémián a klarinétosoknak fakultatíve oktatták a tárogatót. Ugyanakkor annak, aki autodidakta módon szeretne rajta megtanulni, nagyon nehéz dolga van, mivel ez egy nagyon speciális, kényes, labilis intonációjú, nehezen megszelídíthető instrumentum. Ha valaki magas szinten akarja megszólaltatni, akkor nem elég másodlagos, hobbihangszerként tekinteni rá; nagyon sok gyakorlást és kísérletezést igényel a zenész részéről, mire megszületik a kívánt hangminőség. Én magam húsz évig a Fesztiválzenekarban játszottam és – bár emellett folyamatosan kézben tartottam a tárogatót – csak azóta sikerült komolyabb sikereket elérnem vele, amióta nem vagyok zenekari tag, és teljes figyelmemmel a tárogatóra tudok koncentrálni. Tehát az utánpótlás szempontjából egyelőre azt az egy utat látom lehetségesnek, hogy valaki hozzám hasonlóan beleszeret a hangszerbe, és rááldozza az életét.

Milyen érzés egy hangszer szinte kizárólagos képviselőjének lenni?

Nagy felelősség. Ez egy ingadozó pálya. Addig, amíg az ember otthon készül, a szobában gyakorol, és bízik, addig nagyon jó érzés. Majd gyakran következik egy olyan időszak, amikor nem megy a gyakorlás – ilyenkor az ember esetenként elveszíti a hitét. És mivel nincs egy külső fül, egy mester, saját magamnak kell megítélnem, hogy jó úton járok-e, megfelelő színvonalú lesz-e, amit csinálok. Nekem a legtöbb konfliktusom a fülemmel van, hiszen belül hallom, hogy mit szeretnék, de sokszor nem sikerül ugyanazt a hangot létrehoznom. Azt az érzést viszont senkinek nem kívánom, ami napokkal a szólófellépés előtt következik: ilyenkor óriási nyomás nehezedik rám. Én még bírom ezt a terhet, és annyira szeretem ezt a hangszert, hogy képtelen volnék róla lemondani.

Érdekes módon, amikor már a színpadon állok, és elkezdődik a játék, leesik rólam ez a teher. Amiért megdolgoztam, és amit hónapokig gyakoroltam, annak ott már meg kell születnie.

De mindig azzal a felelősséggel lépek színpadra, hogy nyomot kell hagynom a jövő generációja számára. Tehát most már tudom, hogy ha nehéz is a koncertezés, egy-egy fantasztikus hangulatú koncert után olyan ajándékot érez az ember, amit semmi mással nem lehet megkapni.

Külföldön mennyire ismerik a tárogatót, illetve Ön hogyan vitte hírét a hangszernek?

Nem túlzok, ha azt mondom, a Hollywood Bowlban egyszer húszezer ember előtt is játszottam egy világítótoronyból erdélyi népdalokat, a régi fesztiválzenekaros turnékon pedig többször tárogatóztam ráadásként. Ahova lehetett, mindenhova magammal vittem a tárogatót, és persze játszottam is rajta. Egyébként pedig a Vajai Tárogatós Világtalálkozó a bizonyíték arra, hogy minden országban van egy-egy nagyon jó képviselője a hangszernek. Ilyenkor Dániától Norvégiáig, Svájctól Angliáig mindenhonnan jönnek zenészek. Valaki a saját népzenéjét, valaki klezmert játszik rajta, valaki magyar muzsikákat, valaki pedig inkább a dixieland vagy a jazz felé mozdul, ahogy arra nagyon jó példa Scott Robinson, a kiváló, New Orleans-i zenét játszó jazzmuzsikus, aki nemrég a Müpában is megfordult. Kinek mihez van affinitása, arra használja a hangszert.

Ön viszont több zenei stílust is magas színvonalon képes megszólaltatni, ahogy az a júniusi koncertből is kiderült. A soron következő, novemberi koncerten mit hallhatunk?

Ezt egy három részes sorozatnak terveztem, amely ugyanarra a koncepcióra épül: az első félidőben mindig a nekem dedikált kompozíciók közül játszom, a második félidőt pedig a népzenének és egy kis jazzmuzsikának szentelem. Júniusban a koncert első felében szólódarabok hangzottak el, novemberben pedig Dubrovay László vonósnégyesre és tárogatóra írt kvintettjei közül mutatunk be kettőt, illetve műsorra tűzök egy Balassa Sándor-szólódarabot is a koncert első felében. A tavaszi koncerten pedig a kamarazenekarra és tárogatóra írt művek hangzanak el, így Vajda János: Intermezzo, Kovács Béla: Eine kleine Balkan Musik és Könczei Árpád: Ördöngös Székelyek című műve. Tehát gyakorlatilag ez alatt az egy év alatt egy keresztmetszetet adok azon művekből, amiket nekem komponáltak. És még van a tarsolyban, hiszen körülbelül két-három koncertre való muzsika van, ami csak felvételen van meg.

Milyen a kötődése Óbudához?

Harminc éve itt élek a kerületben. A Római lakótelepen lakom, és tulajdonképpen lokálpatrióta vagyok. Kapuváron, a Dunántúlon születtem, és vidéki emberként azóta érzem magamat otthonosan Budapesten, amióta itt élünk.

Az Óbudai Társaskör gyönyörűen szól akusztikailag, elképesztően alkalmas egy ilyen különleges szólóhangszer megszólaltatására.

Mivel én végigkonferálom a műsoraimat, nem mindegy, hogy milyen terem áll rendelkezésemre: a Társaskör nagyterme méretéből adódóan egy csodálatos hely, ahol nagyon könnyen lehet tartani a kontaktust a hallgatókkal, ráadásul nagyon jó törzsközönségünk van. Egyszer majd meglesz talán a helye a tárogatónak a Zeneakadémián vagy a Müpában is – utóbbiban már zenekari muzsikaként volt lehetőségem megszólaltatni a tárogatót, illetve egy versenyművet is játszottam a Fesztivál Színházban. De most elsősorban az a tervem, hogy ez a három koncert újra megpezsdítse a hangszer jelenét, és bízom benne, hogy ameddig én tudok játszani, addig a zenekari történetbe is bekerül a tárogató.

Mondják, hogy a jazz tartalmas zene. Jól hallottam, hogy a maga gyűjteménye több köbméternyit tartalmaz belőle?

Épp 45 köbmétert tesz ki a magyar jazztörténeti anyag. Ez a költöztetésnél két kamion- és a törékenyebb tárgyaknak ötvenhét személyautó-fordulót jelentett.

Mi minden fér el negyvenöt köbméteren?

Gyakorlatilag a magyar jazz története, amit 1964 óta gyűjtök, a legegyszerűbb szórólapoktól kezdve az íves plakátokig, rengeteg fotó, prospektusok, katalógusok, hanglemezek, CD-k és mindenfajta könyv.

Magyarországon körülbelül háromszáz könyv jelent meg a jazzel kapcsolatban.

Ki tudja például, hogy Karinthynak több írása van a jazz muzsikáról, vagy azt, hogy a legelső jazz vonatkozású cikket Jókai Mór írta? Még Móricz Zsigmond is írt jazz riportot, nem is szólva Rejtő Jenőről. Ki tudja például, hogy a német nyelvű jazz szakirodalom dugig van magyar jazztörténeti anyaggal? A könyvtáramban angol, német, orosz, ukrán, lengyel, bolgár, román, spanyol, olasz, francia, holland, török nyelvű folyóiratok, könyvek találhatók, amik mind-mind szorosan kapcsolódnak a magyar jazzhez. Nagy bánatom, hogy az indonéz kötetekhez még nem jutottam hozzá, pedig a két világháború között a magyaroknak ott is jelentős szerepük volt a jazzéletben.

Jókai hogyan keveredett a műfajhoz?

Úgy keveredett, hogy a Pesti Nemzeti Színházban 1852-ben fellépett egy brit nemzetiségű színesbőrű színész, aki zenélt és énekelt is. Az általa előadott zenemű kottáját – ami műfajilag előjazznek tekinthető – kizárólag a Rózsavölgyi adta ki az egész világon, három kiadásban, tehát nagyon mehetett a maga idejében. Erről az előadásról írt nagyon érdekes dolgokat Jókai.

Mit jelent az, hogy előjazz?

Amikor elsősorban itt Európában, részben pedig az Amerikai Egyesült Államokban a hagyományos operettet vagy szimfonikus zenét játszó muzsikusok elkezdtek másfelé mozgolódni. A katonai fúvószenéből kialakult a ragtime, aztán jöttek az úgynevezett jazz-táncok – a foxtrott, a slowfox, a charleston és az összes többi. Amerikában még az 1940-es években is ragtime zenekarnak hívtak sok jazz zenekart.

Ön szerint tehát a jazz nem alapvetően amerikai eredetű zene?

Amennyire én sok évtized munkájával rájöttem, a jazz többé-kevésbé Franciaországból és Közép-Európából indult ki. Most készül a 40. könyvem a filmjazz­ről, október táján lesz a bemutatója, és abban fekete-fehéren lehet látni, hogy a korai jazz-zenekarok, fehérek vagy feketék egyaránt legtöbbször Liszt II. Magyar rapszódiáját dolgozták át. Ittzés Tamás jazz doktorunk sok évtizeddel ezelőtt rámutatott, hogy Liszt Ferenc nélkül nem lenne jazz­muzsika, vagy ha lenne, az valami egészen más volna.

De hogy ne lehessen nemzeti elfogultsággal vádolni, jelzem, hogy már az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején írt egy dél-afrikai kutató arról, hogyan lett Liszt Ferenc műveiből jazzmuzsika.

Nem kis történet. Kötetében azt írta, hogy a korai jazzben – értve ezalatt mindazt, amit manapság swingnek és dixielandnek vagy ragtime-nak nevezünk – nincs olyan zenész, aki ne idézne vagy ne lopna Liszt Ferenc muzsikájából. A II. Magyar rapszódia a legtöbbet játszott mű, de rengetegen használták a Szerelmi álmokat is megjazzesítve. És milyen hangszereken játszanak? Zongorán, szaxofonon, trombitán, pozanon, amelyek közül egyik sem afrikai hangszer.

Azt sem lehet azért tagadni, hogy Amerikában teljesedett ki a műfaj.

Már 1950 tájékán leírták az angol nyelvű szakirodalomban is, hogy van az európai vonal, meg van az amerikai vonal. Akkor úgy mondták, hogy fifti­-fifti. Én ma úgy mondanám, hogy a műfaj keletkezésekor 80 százalék fehér és 20 százalék fekete volt benne.

Említette, hogy a hatvanas évek óta foglalkozik a jazz műfajjal, bár sosem zenélt. Hivatalosan mivel foglalkozott akkoriban?

A Magyar Távirati Irodában dolgoztam mindenfajta fotós munkakörökben, de eredetileg anyaggazdálkodási főiskolát végeztem.

Jól gondolom, hogy a hatvanas-hetvenes években a jazzt valahogy jobban tolerálta a szocialista kultúrpolitika, mint később a beat zenét?

Akkoriban, vagyis 1963–1965 között a budapesti jazzfesztiválokat a fővárosi KISZ Bizottság szervezte, és hozzájuk kellett menni a jegyekért. De nem kérték tőled, hogy KISZ-tag legyél, egész egyszerűen megvetted a jegyedet, s elmentél a Zeneakadémiára.

Ennek talán az egyik magyarázata az lehet, hogy az ötvenes években a szocialista ideológia szerint haladónak nyilvánították a műfajt, mivel azt mondták róla, hogy az elnyomott „négerek” zenéje.

Louis Armstrongról vagy Duke Ellingtonról beszéltek, de például Stan Kenton szóba se kerülhetett. 1964-ben már megvolt az Ifjúsági Jazzklub Budapesten. KISZ keretek között, de teljes egészében működött. A Magyar Rádió és a Magyar Televízió akkori meghatározó személyiségei közül is benne voltak néhányan az első klubban. Köztük például Pernye András, az én nagyszerű tanárom, támogatóm, aki elindította a pályafutásomat 1967-ben, és beajánlott a Magyar Rádióhoz.

Mikor kezdte a jazzklub szervezést?

A klubszervezést az 1970-es évek vége felé. Akkor már tíz éve voltam a szakmában. 1964 óta foglalkozom kimondottan magyar jazztörténettel, tehát nem Amerikával kezdtem, hanem rögtön a magyar és a kelet-európai jazztörténettel. Ez volt az egyik oka annak, hogy 1967-ben bekerülhettem a rádióba. Senki nem volt, aki a magyar és a kelet-európai jazzt ismerte és felvállalta volna, ráadásul úgy, hogy erről rendszeresen tart előadásokat. Már akkor is sok száz lemezem volt ezekből az anyagokból; Pernye András azt mondta, hogy ez nagyon jó kis gyűjtemény, és elkezdhettem dolgozni.

Mivel akkoriban mindenütt csak a Magyar Rádió szólt éjjel-nappal, elkezdtek hívni a különböző jazz klubokba, és attól kezdve nem volt megállás. Több mint ötven klubban szerepeltem, az egész országban.

Nappal dolgoztam, rendes nyolc órás munkakörben, délutánonként meg este pedig jártam az országot, és előadásokat tartottam.

Tulajdonképpen jazz-lemezlovas volt?

Szerintem ez sokkal több volt ennél, bár Deseő Csabával csináltunk kimondottan jazz diszkót is. Veszprémben, a Dimitrovról elnevezett megyei művelődési központban 25 darab 4 órás estet tartottam. Az első két órában volt valami jazztörténet, portré, a második felében pedig azokat a számokat játszottam le, amiket az előző alkalommal kértek a gyerekek – ha megvolt a gyűjteményemben. Többnyire megvolt, elvittem, és arról folyt tovább a duma és a zene. Mondanom se kell, hogy óriási „dumafranci” voltam – nem tudom, hogy jelent ez meg nálam, mert az érettségiig meg se szólaltam társaságban. Az első időben Budapesten nem léptem föl, csak miután hallották a vidéki klubokból, hogy milyen óriási bulikat csinálunk, kezdtek Pesten is különböző helyekre meghívni. Ilyen volt az Ikarus Művelődési Ház, a Budapesti Művelődési Központ Jazzpressója, ami pécsi mintára jött létre, az ELTE ÁJTK Jazzfórum Klub és a többiek. Sok ezer előadásom volt összességében.

Hogyan szedte össze a lemezgyűjteményét?

Nagyon egyszerű a történet. Volt a Lengyel Kultúra és a Csehszlovák Kultúra Háza, amik az akkori jazz gyűjteményeket megalapozták. A cseheknél folyamatosan adták ki a külföldi sztárokat, és a saját zenészeik is nagyon jók voltak. Ott vettem Ornette Colemant, Duke Ellingtont, Miles Davis-t szériában. A nagy dobás az NDK Centrum volt, ahol eredetileg nem is akartak lemezeket forgalmazni, pedig a keletnémetek is rengeteg jazzt kiadtak. Ettől piszkosul bepörögtem, írtam egy dörgedelmes levelet a VEB Deutsche Schallplatten kiadónak Berlinbe, hogy micsoda dolog az, hogy ide nem küldenek lemezeket, amikor itt lenne rá érdeklődés. Mit tesz isten, két hét múlva fölhívtak az NDK Centrumból, hogy Simon elvtárs nevére lemezek érkeztek. Volt olyan lemez, amiből én egy dobozzal kaptam a NDK Centrumban, pedig összesen két dobozzal jött be az országba. Aztán volt még a Bolgár és a Szovjet Kultúra Háza, és nem is beszéltünk még a magyar kereskedelemről: nagy Rózsavölgyi, kis Rózsavölgyi, Kodály és még a maszek kereskedők.

A Lengyel Kultúra Házában a varsói Jazz Jamboree után egy héttel már lehetett kapni az ott felvett lemezeket. Ott vettem friss, ropogós Stan Getz- és Johnny Griffin-albumokat, amiket nem vittek a bolond magyarok,

mert nagy részük nem is tudta elképzelni, hogy szólhat Stan Getz a lengyeleknél. Most ezért a lemezért, ha jobb állapotú, 500 dollárt is megadnak a gyűjtők. Tehát folyamatosan vásároltam a lemezeket, kettőt-hármat havonta, ennyit engedett meg a pénztárcám. Azt azért hozzáteszem, hogy a Hungaroton is kiadott jó kis felvételeket, és én elkezdtem ezeket világszinten csereberélni postán. Az első évben volt tíz partnerem, a második évben száz, és fölmentem hatszázra. Hatszáz cserepartner mindenhonnan: Ausztria, NDK, NSZK, Franciaország, Nagy-Britannia, Svédország, Dánia, Japán, Lengyelország, Szovjetunió, Románia.

Régi magyar zenéket hol talált?

A kezdet úgy néz ki, hogy apám gramofonlemez-gyűjtő volt, 78-as fordulatos sellaklemezeket gyűjtött. Amúgy iparos ember volt, üveges mester. Körülbelül 500 lemez volt a gyűjteményében, amit aztán én jóval később megörököltem. Voltak köztük jazz alapú tánclemezek is, főleg a Martiny zenekartól, Holéczy Ákostól és a többiektől. Természetesen végighallgattam az egész gyűjteményt, amelyben rengeteg magyar nóta és operett szerepelt. Néha meg is lepődtem, mert például Tabányi Mihály már neki is nagy kedvence volt, ahogy nekem is, és Misivel a mai napig nagyon jó barátságban vagyunk.

Érdekes módon az van ráírva a lemezre, hogy keringő, de a közepén duplázzák a tempót, és improvizációk jönnek, tehát jazz lett belőle, amit keringőként el tudtak adni a két világháború között is.

Ez volt tehát az alap, utána pedig nagyon sok gyűjtővel találkoztam. Mindenekelőtt Pál Sándorral, aki zongorista volt és a Magyar Rádió első jazz szerkesztője 1945-től 1950–1951-ig. Nagyon jó kapcsolatban volt az amerikai nagykövetséggel Budapesten, tőlük kapták a lemezeket és mutatták be nagy rendszerességgel. Aztán volt egy dr. Para Miklós nevezetű barátom, civilben a Magyar Néphadsereg főállatorvosa volt. Tőle hallottam először a latin-amerikai jazzről, neki ilyen lemezei voltak. Amikor mélyebben kezdtem beleásni magam a témába, kiderült, hogy már 1904–1905-ben volt latin-amerikai ragtime, cigányzenekari ragtime és minden egyéb. Aztán jött Csányi Attila, akit az NDK Kultúrában ismertem meg. Az egyik ember hozta a másikat, így került a képbe Réti János például, aki hangmérnök és ragyogó jazz zongorista volt. Ő mutatott nekem olyan felvételt 1953–1954-ből, amelyen a Magyar Rádió vagy a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat szimfonikus zenekara játszott Gershwint, amit végig lehetett a szocialista érában is játszani, és amiből ők hatalmas jazzt csináltak szimfonikus címszó alatt.

Miért gyűjti ahelyett, hogy játszaná a jazzt?

Be kellett látnom, hogy valamit vagy komolyan csinálok, vagy sehogy, és apámék kézművest szerettek volna nevelni belőlem. Ha komolyan nekiállok zenét tanulni, gyakorolni, akkor az napi 8–10 óra játszogatást jelentett volna, és annyi szabad­időm eleve nem volt. Ráadásul, mint ezt később Para Miklós is megállapította rólam, alapvetően rendszerező típus vagyok.

Engem már az első pillanattól kezdve az is érdekelt, hogy annak a lemeznek mi a felvételi száma, kik játszanak rajta, mikor jelent meg, és így tovább.

Pedig a hallásom, a zenei ízlésem nem rossz, többek között hangmérnök is voltam.

Az írás mellett azért kitart?

Nekem ebből a 45 köbméter anyagból még csak negyven könyvem jött ki, pedig nyolcvanat lehetett volna csinálni belőle. Az ötvenet sem fogom elérni sajnos, és utána nem fogja ezt senki megcsinálni, és akkor elvész. A következő könyvemhez kértünk támogató levelet Kiss Imrétől, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatójától, hogy tudjunk alaposabb kutatásokat végezni, mert bizonyos dolgokat még ma sem adnak oda a levéltárakban és a könyvtárakban. Akkor Imre azt mondta, hogy természetesen itt mutatjátok be a könyvet.

Elmondja, hogy milyen könyvről van szó?

Két könyv van a finisben. Az egyiket két kollégával írjuk, dr. Bajnai Klárával és Borsos Tiborral. Ebben részletesen bemutatjuk azokat az 1928–1950 közötti filmeket a korabeli reklámmal, sajtóval, minden egyebekkel, amelyeket bemutattak Magyarországon, és jazz szólt bennük. Amikor komolyabban nekiindultunk a kutatómunkának, azt hittük, hogy lesz 50 – mire beadtuk a pályázatot az EMMI-hez, Balog Zoltán úrhoz, úgy nézett ki, hogy 151 filmről lesz szó. Most úgy számolom, hogy körülbelül 200 jazzfilmet szedtünk össze nyolc országból.

A másik könyv, amit egyelőre csak egyedül jegyzek, egy olyan gyűjtemény lesz ebből a korszakból – egészen pontosan 1919 és 1950. december 31. között –, mintha a magyar jazzmozgalom naplóját olvasnánk.

Ebben szerepel minden olyan esemény, ami valamilyen formában Budapesten kapcsolódott a jazzmuzsikához.

Ennek a hatalmas történetnek villant fel egy része két éve a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban rendezett kiállításon?

Igen, a Képes magyar jazztörténet című kiállítás része volt a 2015–2016-os Magyar Jazztörténeti Programnak. Emlékezetes, szép munka volt, amihez igen nagy segítséget nyújtott a múzeum igazgatója, Kiss Imre.

Van egy különleges alapítványuk is, ami szorosan kapcsolódik Óbudához.

Az alapítvány teljes neve Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány. Huszonöt éve működik. Az Óbudához tartozó történeti része, hogy a Magyar Jazzkutatási Társaság – a világon a mai napig egyedülálló nemzeti jazzkutatási szervezet – egy évvel korábban alakult, és sok mindent terveztünk. Az akkoriban Óbudán, a Bécsi úton működő Szilikátipari Központi Kutató és Tervező Intézetben nyolc évig együtt dolgoztam Körmendi Marival. Amikor megszűnt a munkahelye, ő lett az alapítvány főnöke, és elkezdtünk nagyon keményen szervezkedni. Rendeztünk három jazzkutatási találkozót Tatán, elkezdtünk nagyon nagy mennyiségben CD-ket kiadni többnyire olyanokkal, akik eddig nem kaptak lehetőséget arra, hogy különböző elképzeléseiket a jazz területén megjelentessék.

Több mint száz CD-t és néhány kazettát csináltunk az évek folyamán. Számos zene- és hanglemeztörténeti könyvet adtunk ki. Szerveztük a kiállításokat, koncerteket.

A könyveket, lemezeket, CD-ket illetően a forgalmazást is mi szerveztük, gyakorlatilag Mari lakásából, az óbudai Szomolnok utcából. A magyar jazz története is számtalan szállal kötődik Óbudához. A Bécsi úton volt például a Kandó Kálmán Kollégium jazzklubja, ahol számos nagy jazzsorozatot tartottunk. Erre a város messzi részeiből is elzarándokoltak a friss jazzinformációkra vágyó érdeklődők. Ami a magyar jazz­kutatást illeti, az utolsó negyedszázadban a kerület volt a bázis.

– Más ötlet? – nézett a többiekre Tanárúr.

A Törpe már-már előállt a maga feltételezésével, de épp megkapta a második pálinkáját, így arra összpontosult a figyelme.

–       Segítek – mosolyodott el az öreg. – Milyen nap is van ma?

–       Ünnepnap… – a Rabbi nem tétovázott. – Mindenszentek napja.

–       No, igen – helyeselt Tanárúr. – De a magyar néphagyomány ezt az ünnepet összeköti a halottak napjával, sokszor nem is tudják az emberek, mikor van melyik.

Többeknek támadt ötlete a kérdésről, de Tanárúr nem hagyta kibontakozni a díszes társaság vitáját.

– Szóval éppen a temetőbe indultam, a feleségem sírjához. Nem tartotok velem? Nektek is lehet emlékezni valótok…

– Sunya is oda ment – kotyogott közbe Balogh Tamás.

– Fogadjunk, hogy nem az emlékezés miatt – dörmögte Burma.

– Figyeli, nem veszít-e el valamelyik gyászoló egy testes bukszát – vigyorgott Gutentág. – De az rágalom, hogy segít a pénztárcáknak kipotyogni…

– Rágalom, bizony – erősítette meg a Törpe. – De nem Sunyáról beszélünk, azt kérdezte a Tanárúr, vele tartunk-e a temetőbe, hiszen van mindünknek emlékezni valója.

– Menjünk! – javasolta a Rabbi, s Balogh Tamás azonnal csatlakozott hozzá.

–       Bemegyünk a HÉV-vel az Árpád hídig – magyarázta. – Ott megpihenünk a Polgár utcai borozóban, aztán uzsgyi, fel a buszra, s meg sem állunk a temetőig.

–       Azt a pihenőt én kihagynám – csóválta a fejét Tanárúr. – Ha oda betértek, sose juttok ki a Bécsi útra.

–       Te csak menj előre, mi majd utolérünk – nyugtatta meg Gutentág.

Felkerekedtek, s a felmerült jegyvételi problémák megoldása után (Burma vett jegyeket) hamarosan már a Fő téren vágott át a csapat. Tanárúr csendben elköszönt tőlük, a kíséret pedig levonult a Kórház utca és a Polgár utca sarkán található pinceborozóba.

– Jövünk utánad, a kápolnánál utolérünk! – kiáltotta az öreg után Pofapénz. – Ha ott nem, hát a ravatalozónál.

– Ha csak ott nem – legyintett Tanárúr, aki tisztán látta a jövőt.

Gyöngyike, a pince teljhatalmú úrnője csodálkozva köszöntötte a betódulókat.

– Á, á, ritka vendégek – nézett végig a tipródó seregen. – Maga Balogh Tamás tisztelt meg bennünket. Csak nem a hároméves adósságát hozta meg? Persze, jobb későn, mint soha… A többieket csak hírből ismerem, a Törpe, a Rabbi nem kétséges, de majd kitalálom, melyikük a Burma, a Gutentág, vagy éppen a Pofapénz.

– Honnan tud rólunk? – csodálkozott Burma.

– Van egy öreg író vendégem, ő örvendeztet meg néha az írásaival, azokkal is, amelyikekben maguk szerepelnek. Hol egy regény, hol egy folyóirat, így megy ez. S azt is tudom, hogy Balogh úr két deci muskotályost fog kérni.

– Hármat – pontosított Balogh Tamás –, és azonnal fizetünk, Pofapénz a pénztáros.

– És hol van a Tanárúr? Úgy tudom, ő a társaság lelke – érdeklődött Gyöngyike.

– A temetőbe ment, a felesége síremlékéhez – világosította fel Gutentág. – Mi is oda tartunk, csak egy percre megpihentünk. Seperc alatt utolérjük.

– Ti ismertétek a Panni nénit? – csodálkozott Gyöngyike. – Ő aztán nemigen forgolódott a faházban.

– Nem, őt nem ismertük – csóválta a fejét Burma. – De mindnyájunknak van itt eltemetve kedves ismerőse, rokona, barátja, van kiről megemlékezzünk.

– Mint például a Csuri – jutott eszébe Balogh Tamásnak a kétbalkezes gázgyári asztalos.

– Sohasem találkoztunk úgy – idézte fel a nála alig nagyobb emberkét a Törpe –, hogy valamije ne lett volna bekötve, begipszelve, bepólyálva.

Sokféle munkát elvállalt, s csak ritkán úszta meg baleset nélkül. A legnagyobb mutatványa az volt, amikor a Tanárúr meggyfáját úgy vágta ki, hogy közben fennmaradt a felső ágon.

– Hat hét fekvőgipsz – emlékezett Pofapénz is –, de nem a Tanárúr fája volt, hanem a Kati nénié, a piacról.

– Nem mindegy, kinek a meggyfája volt? – vigyorgott Gutentág. – A hat hét kórház volt az attrakció.

– És az, hogy amikor munkába állt – egészítette ki a Rabbi –, már a második napon beleszaladt a fűrész a bal kezébe, mehetett vissza a Margitba.

– Milyen baleset vitte el? – kérdezte Gyöngyike.

– Na, ez az érdekes – kezdett mesélni Pofapénz. – Annak ellenére, hogy heti rendszerességgel érte baj, egyszerű tüdőgyulladásba halt bele. Köhögött egy hétig, kettőig, s egyszerre csak feldobta a pacskert.

– Egy szép napon egyszerűen arra ébredt, hogy meg van halva – próbált humorizálni a Törpe, de leintették. Halottak napja jön, nem illik kifigurázni sem a kaszást, sem az áldozatait.

– Ti emlékeztek, hová lett eltemetve? – kérdezte Balogh Tamás.

– Hát, nem annyira – dünnyögte a Rabbi. – Pedig még valami búcsúbeszédfélét is rögtönöztem.

– Az a Tanárúr volt – pontosította a dolgot Burma. – Te csak a közös imát vezényelted.

– Azt is rosszul – gonoszkodott Gutentág.

– Ne kísértsd az Urat! – csattant fel a Rabbi, de Burma megelőzte a kakaskodást.

– Igyátok meg már, amitek van, mert sohasem érünk ki – mondta. – A Tanárurat már nem érjük utol, a magunk eszére szorulunk. Az meg ugye keveseknél veri az eget.

Felcihelődtek, átsétáltak a buszvégállomásra, megállapították, hogy igen ritkán jár a temetői busz, épp van idő még egy pohárra a HÉV-megálló sörözőjében.

Balogh Tamás összeszólalkozott a csapossal, mivel az nem akart neki muskotályost bontani, de Burma elsimította az affért.

– Mi lenne, ha vinnénk egy kis üveg muskotályost a Csurinak is? – vetette fel Balogh Tamás.

– Csak rizlinget ivott – emlékezett Pofapénz.

– Mindent ivott – pontosította a Törpe. – Mindent, amivel kínálták.

– Most muskotályost kap – döntötte el Balogh Tamás, s megtöltetett egy kis pillepalackot. – Egy halottnak úgyis mindegy.

– Ott megy a buszunk – mutatta Pofapénz.

– Jön a másik húsz perc múlva – legyintett Gutentág. – Bár úgy érzem, nemigen érünk ki ma a temetőbe.

– Ne károgj! – szólt rá a Rabbi.

– Kezd sötétedni – aggodalmaskodott Burma is. – Ott fogunk ténferegni a sötétben, mécsesek fénye mellett, és sose találjuk meg Csuri sírját.

– Nincs is sírja, urnafülkéje van – világosodott meg Pofapénz. – Valahol a kerítés közelében.

– Melyik kerítésnél? – firtatta Gutentág.

– Én azt mondom, menjünk haza, és jöjjünk ki holnap reggel, na, jó, délelőtt, és rajzoltassuk le Tanárúrral, hol keressük azt a síremléket. Hé, te, Tamás, mit csinálsz ott?

– Ha már holnapra halasztjuk ezt a megemlékezést, vagy mit, gondoltam, ne vesszen kárba a muskotályos.

– Mind megittad? – háborodott fel a Törpe.

– Fél literes palack volt, mit sajnálod? – védekezett Balogh Tamás. – Holnap egy litereset kapsz helyette.

– Ha el nem ugrok – dühöngött a Törpe, és egy isteneset rúgott Balogh Tamás lábába.

– Legalább tudod, milyen az, ha a Törpe rugdalja az embert, te hullarabló – vigyorgott Gutentág, aki bizony maga is haragudott a kisajátított bor miatt.

Elindultak hazafelé, a Flóriánon felkászálódtak a 34-es buszra, és hamarosan már a pléhgomba előtt sorakozott a csapat.

– Bemenjünk? – tette fel a kérdést a Törpe. – Nálam még van néhány páncélos.

– Inkább a faházba mennék – vetette ellene Balogh Tamás. – De mivel nálam már egy vas sincs, nem hiszem, hogy van még szavazati jogom.

– A hullarablóknak nem is lesz soha – fortyogott újra a Törpe.

– Mit vagy úgy oda? – ugrott félre egy újabb rúgás elől az egykori kemencés. –  Holnap hozom a muskotályosodat.

Végül be is mentek, meg nem is: a csípős kora novemberi estében a teraszra telepedtek, kikérték, amire futotta, s az első kortynál betoppant Tanárúr.

– No, ti aztán jól utolértetek – kezdte korholni a csapatot, de Burma néhány szóval elmondta a holnapra halasztott látogatás tervét.

Tanárúr dünnyögött valamit a nyugtával dicsérendő napról, de belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Előhúzott egy noteszt, felskiccelte Csuri sírjának helyét, kitépte a lapot, és Burmának adta.

– Én nem megyek veletek, két temetőséta az én koromban már sok – mosolygott az öreg.

– Tudod – fordult újra Burmához –, egész úton hazafelé azt dünnyögtem: „Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak.” És belegondoltam: van még miért leborulniuk azoknak az unokáknak?

– Majd ők eldöntik – sóhajtott Burma. – Lassan persze sírhalmok se lesznek, urnahelyek, meg ez a szóróparcella… A temetők világa is megváltozott.

– De a mécsesek most is szépen világítanak – vélte Tanárúr.

– Azok szépen – adott igazat neki a hajdani rendező. – Végül is az emlékezés a fontos, és legalább ilyenkor emlékezünk. Megadjuk a tiszteletet.

– Mint ma, ugye? – Tanárúr mosolya apró, de határozott fájdalmat takart. – Hány kocsmában voltatok? És hány sírnál?

– De legalább útközben Csuriról méltóképp megemlékeztünk. Bár a neki szánt áldozati bort Balogh Tamás megitta.

– Ebben te lehetsz a hibás – Tanárúr igyekezett a komor felhőket elűzni.

– Én? – csodálkozott Burma.

– Te fizettél, nem?

– Én, de nem értem…

– Nem kellett volna hagynod, hogy Csurinak muskotályost vegyenek.

– Honnan veszed, hogy azt vettünk?

– Balogh Tamás minden más áldozati italnak ellenállt volna. Nehezen, de megtartóztatta volna magát. De a muskotályosért ölni is képes lenne.

– Ördögöd van, bátyám – már Burma is mosolygott.

– Jól hallottam, valaki muskotályost rendel? – szólt át hozzájuk Balogh Tamás.

– Mi mást? – vigyorgott Gutentág.

– Azért az jó, hogy Balogh Tamásnak nincsenek unokái – töprengett el Tanárúr.

– Értelek – bólintott Burma. – Nem lehet gondjuk azzal a leborulással.

Fodrásznál volt? Na, oda én is készülök, cirka két hónapja. A Rabbi azt mondta, majd együtt elmegyünk, ő két éve készül. Még pár napot várhatok rá.

De ne kerüljön mostanában a Rabbi szeme elé! Igen neheztel magára.

A Burma megmutatta neki a maga könyvei közül valamelyiket, amiben benne van, hogy koldul az evangélikus, meg a katolikus templom előtt, meg talán a zsinagógánál is, ki a fene olvas ilyeneket.

Gyújtson rá, itt a kerthelyiségben lehet, még lehet, az anyjuk úristenét! Nekem is adhat egyet, ha nem sajnálja. Köszönöm. Gyenge ez, de ha ezzel rongálódik, az ember nem válogathat. Mellé egy kisfröccs? Megvédem én a Rabbitól, ha verni kezdené… Meglátja.

Mert fogadjunk, nem tud maga semmit a Rabbiról. Azt hiszi, hogy kikopott zsidó bóher, vagy mi a csoda. Mindenki azt hiszi! Magától, aki ezerszer susmutol vele, mást várna az ember. Hogy a pajesza meg a kalapja miatt? Bolond maga, már megbocsásson, csak nem forog.

A Rabbi nem zsidó, de nem ám. Ő valamiféle őskeresztény, olyan egyiptomi izé, na. Jól mondja, kopt, csak nem jött a nyelvemre. Láthatta a keresztet a nyakában, nem olyan az, mint az itteni papoké, pópáké, tiszteleteseké.

Felül van egy hurok rajta, biztos emlékszik. Egyiptomban ilyen a kereszt, tudhatná. Van egy híres óbudai költő is, aki ilyet hord a nyakában, de ő nem kopt, neki más története van, a maga haverja, ha kíváncsi rá, mi az, kérdezze tőle.

Hogy lenne a Rabbi kopt? Rendes óbudai magyar ember ő, csak áttévedt, ahogy mondom. Maga alig emlékezhet rá, gyerkőce lehetett, amikor építették az asszuáni gátat. Nézze meg a lexikonban, mi volt az. Rengeteg magyar vett részt a munkában, fiatal építésztanoncként kivitték őt is, persze, akkor még nem hívták Rabbinak, volt neki tisztességes neve. Egyszer – ahogy mesélte – egyik haverjával egy régi templom előtt beszélgetett, amikor odaszaladt hozzájuk egy szakállas szerzetes. Maguk magyarok? – kérdezte tőlük, és az igenlő válasz után össze-vissza ölelgette őket. – Én is az voltam sokáig – magyarázta –, de aztán itt ragadtam, szerzetes lettem, fel is szenteltek, most én vagyok itt a… hogy is mondják otthon, a plébános úr.

Szó szót követett, tudja, drága szerkesztő úr, hogy van ez, attól kezdve a maga ismerőse egyfolytában a templomban töltötte a szabadidejét. A családja örülhetett ennek, mert addig inkább kocsmába meg kuplerájba hordta a pénzét, most meg küldte haza minden hónapban, nem is keveset, ahogy mesélik. Hogy mi lett azzal a pénzzel? Ne kérdezzen ilyeneket, szerkesztő úr, a pénz az eléggé olvadékony, maga ne tudná!

Furcsa lenne, ha most kimenne a partra, és rákérdezne a gereblyézgető Rabbinál azokra az időkre. Talán le is tagadná, ki tudja. Az biztos, hogy az Úr igéjét ott tanulta meg, mégpedig magyarul, hiszen nemigen beszélt más nyelvet, némi sváb ragadt rá, mondják, én nem hiszem.

Az azonban bizonyos, hogy amikor a kopt, jól mondom, ugye, keresztjével a nyakában hazatért, már az ige hirdetője lett. Ahogy az máig, még ha koldulni vagy gereblyézgetni kényszerül is. De nem koldus ő, nem is alkalmi munkás, nem is haszonleső. Csak az igehirdetésből megélni nem tudó, sokra hivatott misszionárius-féle, vagy mi.

Magára azért haragszik, mert ezt nem vette észre, vagy ha észrevette, nem vette komolyan.

Pedig még a kőtábláit is megmutatta magának, amikre valami ősi jelekkel a tízparancsolatot vésték fel, külön táblára az ember és az isten kapcsolatára vonatkozókat, külön táblára az ember és ember közötti szabályozókat.

De maga ezt jobban tudja, mint én, ne szaporítsuk tovább a szót.

No, ez egy nagyfröccs? Köszönöm. Nem is bánom már, hogy nincsenek itt a haverjai, biztos ők kapták volna ezt az izét is. A Balogh Tamás biztosan nem hagyta volna, hogy nekem fizessen, kikérte volna helyette a maga muskotályosát. Vagy a Tanárúr a brendijét. Így megyen ez. Magának leesett valami pénz, azt meg kell osztania, de nem mindegy, hogy kivel.

Mit hallhatna érte a Balogh Tamástól? Semmit. Vagy a Stabiltól? Dózeres meg Csillagbörtönös történeteket. Nem rosszak azok, de tőlem az igazságot hallhatja. Most a Rabbiról, máskor másról, amiről csak akar. Az igazság megfizethetetlen, meglátja, ha kikéri a következő kanyart. De, ha kérhetem, legyen tisztán három deci, legközelebb én hívom meg, ahogy a Gutentágék mondják, úgy éljek!

A Rabbinál tartottunk. A családja örült is, nem is, amikor hazatért. Igen szigorú lett velük, nem tűrte a káromkodást, nem viselte el a húga kurválkodását, nem engedett semmit, ami az Úr szavával nem egyezett.

Ki is telt hamar az ideje otthon, hiába küldte hajdan a dollárokat. Maradt rájuk egy kis zártkert az apjától, itt fenn a dombon, szerszámoskamra is van rajta, olyan öt négyzetméteres, oda húzódott fel, tudja, ma is ott lakik, ha ezt lakásnak lehet nevezni, se víz, se villany, a dobkályha a teljes komfort meg az ásó, kapa, gereblye. Ha szét nem rozsdásodtak, mostanában nem jártam nála.

Az apja? Meghalt már régen, aztán az anyja is, tán öt éve, a húga körbejárja a magyar és az osztrák börtönöket, ha még megvan, nem tudni róla. Hiszen a Rabbi is megöregedett, nemigen látni ugyan rajta a loboncaitól a korát, de túl van alapost a hetvenen. Lassan inkább nyolcvan, úgy éljek.

Művelt ember? Maga tudja. Azt látom, hogy sokat olvas, néha egész nap ott ül egy kisfröccs mellett a sarokban, és böngészgeti a könyveit. De azok csak olyan vallásos izék, biblia, breviárium, korán, meg mindenféle kínai, tibeti, indiai ez-az. Most, hogy van ez az iszlám-ellenes nekibuzdulás, szokott nekünk is felolvasni a koránból, hogy tudjuk, mennyire hülyék vagyunk, de nemigen figyelünk rá, talán a Burma érti, még az sem biztos.

Mondom, nem tud maga semmit a Rabbiról, és amit tud, azt is rosszul tudja. A Tanárúr jegyezte meg egyszer, pedig ő nem akárki, ismeri jól: taníthatna mindegyikünket, még őt, a Tanárurat is. Akkor, hogyne taníthatná magát! De maga csak azt látja, hogy koldul, meg feketén gereblyézik, nem lát semmit, higgye el.

Nem telik még egy két vagy három decisre? Egy kisfröccsre? Legyen. Mondtam, legközelebb én hívom meg, nem egy ennyi kortyra. Ez a csapos, a maga Tóbija azt meri mondani, hogy lejmolok magától, és hogy ne tegyem. Hát piszkálom én magát, drága szerkesztő úr? Elfogadom, amit kér, miért ne fogadnám el, de én aztán nem piszkálom, nem vagyok én a Balogh Tamás! A Rabbi is elfogadja, ha kap valamit, sokszor meg se köszöni, csak mondja a szentenciáit.

Még hogy művelt ember? Na, ne szólj szám, nem fáj fejem.

A múltkor a Tanárúrnál aludt, néha szokott, fürdés előtt nézegette az öreg könyveit, na, neki aztán vannak könyvei, tudhatja, és megkérdezte, ki az az Esterházy, akitől húsz kötet is hever egymáson, csak nem a csillaghegyi focista?

Ennyit a műveltségéről, hiszen róla még én is tudom, hogy valami íróféle, és még a Nobel-díjat is majdnem neki adták, de a haverja elhappolta előle. Aztán magyarázkodhatott a Burma előtt, de én csak röhögtem. Még a Balogh Tamás is vigyorgott, de ő nem tudta, miért.

Sokat mesélhetnék én magának a Rabbiról, de látom, hogy siet, és már inni se akar, meg a vendégjogról sem hallott eleget mostanában. Én vagyok a vendég, ki más? Hogy maga jött be a majdnem üres faházba, az a maga baja, én meg vendégként már itt voltam, a Tóbi azt mondja, itt álltam lesbe, de ez nem igaz, drága szerkesztő úr, honnan tudhattam volna, hogy maga jön, és a Rabbiról faggat? Rosszul emlékezik, nem én hoztam szóba, egyenesen rám akaszkodott a kérdéseivel, és még a bort is sajnálta tőlem. Jó, jó, nem annyira, de azért mégis, ittam volna estig még néhány kortyot. Száradjon a lelkén, azt mondom.

És ha most többet akar tudni a Rabbiról vagy a többiekről, kérdezzen mást! Kérdezze a Gutentágot, a Tanárurat, a Pofapénzt, a Stabilt vagy a Balogh Tamást, kérdezze bármelyiküket. Hiszen ők a maga haverjai, nem én. Hogy azért jól elbeszélgettünk? Miért ne? Nem sajnálom én az okos szót senkitől. Még attól sem, aki röstelli kifizetni érte azt az egy-két kortyot a szegény ember fiának.

– Miféle két év? – figyelt fel rá Sunya. – Mire kéne emlékeznünk?

– Ami elmúlt, elmúlt, igyunk inkább valamit! – terelte volna másra a figyelmet Pofapénz. Sikerrel is járt, persze, tudta ezt előre.

– Mi újság, mi újság? – csörtetett be közéjük a Törpe. – Mikor lesz a farsang?

Tóbi abbahagyta a megrendelt italok kiporciózását.

– Megmondtam, hogy erről szó sem lehet! – villámlotta. – És aki még egyszer szóba hozza, az egy kortyot sem kap. Sőt, még holnap sem…

– Kimegyünk a teraszra – nyugtatta meg Pofapénz. – Még a Törpének adj egy felest, és itt sem vagyunk.

– Jobb is lesz – folytatta az italok töltögetését Tóbi. – De ott is halkan ordítsatok. Fizetni most is fizethettek…

Elhelyezkedtek a legtávolabbi asztalnál, megkóstolták, amit kaptak.

– Kár, hogy nincs itt a Gutentág – sóhajtott fel Balogh Tamás. – Ő seperc alatt rábeszélné ezt a csökönyös pingvint.

– Gutentág beteg – kezdte volna Pofapénz, de Sunya közbeszólt.

– Szívbeteg, ja – röhögött. – Tegnap szívott, ma beteg. Hoztak neki a Jászságból igazi pálinkát, s hogy ne kelljen velünk megkóstoltatnia, beszopta az egész üveggel. Naná, hogy nyög.

– És a Tanárúr miért nincs itt? – Balogh Tamás gyors létszámellenőrzést végzett. – És a Rabbi?

– Írd be nekik az igazolatlan napot! – tanácsolta a Törpe. – Meg a Burmának is.

– Mit kell nekünk beírni? – kérdezte az éppen melléjük érő Burma. – Ha öt percet késik az ember, mondjuk, mert munkája van, máris büntetnétek?

– Na, ne mondd – vigyorgott Sunya. – Munkád? Neked? Új színes, szélesvásznú… Olyan háromdimenziós?

– Nem figyeltél – intette le Burma. – Nem azt mondtam, hogy munkám van, hanem azt, ha valami munka miatt késnék, akkor is megmorognátok. De a Rabbi is jön már, csak leálltak Tanárúrral egy régi ismerősükkel szót váltani.

– Értitek ti ezt a Tóbit? – töprengett el Balogh Tamás, – Mi lennénk úgy tizenöten, tán húszan is. Az ő hasznára piálnánk, nem? Aztán ott van a jatt is…

– Mikor adtál te jattot? – csodálkozott Pofapénz, de nem firtatta tovább a dolgot. – De ezt a farsangot csak meg kéne oldanunk. Már az Esztert is rádumáltam, ő meg a Balogh Bözséjét. Gutentág szólt a Manökennek is, hogy örüljetek. Királylánynak fog öltözni, úgy éljek.

Összehúztak két asztal, átrámolták a székeket, mert feltűnt Tanárúr a Rabbival. Sőt, csodák csodájára, Gutentág is feltámadt haló poraiból.

– Együtt a banda – állapította meg Burma. – Akkor elő a hülyeségeitekkel!

– Csak nem a farsangot tervezitek? – kérdezte Tanár­úr, amint megkapta a brendijét (tálcán, vízzel, ahogy neki jár). – És hol tartjuk? Mert itt nem, az biztos, Tóbi nem felejti a tavalyelőtti vitézségeiteket.

– Folyton ez a tavalyelőtti micsoda – morrant rájuk Sunya. – Én tavalyelőtt nem lehettem itt, rendőri túlkapás és bírói tévedés áldozataként bekaszniztak, tudjátok.

– Tudjuk – vigyorgott Gutentág. – Találtál a békási piacon egy tömött tárcát, sajnos éppen egy éber öreglány szatyrában, és a főtörzs is ott volt a közelben…

– Ne firtassuk! – javasolta Pofapénz, de hiába.

– Firtassuk csak – kiabált Sunya. – Az ügyvédem is megmondta, pedig nem én fogadtam, kirendelték, hogy nem loptam, csak félreértettem a helyzetet. És a büntetett előéletem is törölve volt, hogy tudjátok, én voltam az üldözött ártatlanság, ugye, így mondják, Tanárúr?

– Ezt ugyan másra mondják – legyintett Tanárúr, de nem részletezte, mire.

– A kisemberrel mindent meg lehet csinálni – dohogott Sunya. – Bezzeg, amikor Burma az átkosban éppen maoista volt, és lekapcsolták, hat ügyvéd szorgoskodott, hogy ne élvezze sokáig a Gyorskocsi utcát. Én meg örülhettem, hogy harmadolták a jogerőset. Neki meg ügyészi feddés, vagy mi a frász.

Burma emelkedett, hogy visszavágjon, de Tanárúr szelíden visszahúzta a székre.

– A farsangunkról beszélünk, nem?

– Burma legfeljebb fegyencnek öltözik, Sunya szerez neki csíkos ruhát, számmal – szólalt meg Gutentág. – De most úgy hallom, Tóbi betiltotta a fiesztát. A tavalyelőttiek miatt, ugye. Mintha olyan nagy lett volna a balhé…

– Ne hagyjatok hülyén meghalni – vette könyörgőre Sunya. – Mit csináltatok két éve nélkülem?

– Á, nem csináltunk mi semmit… – vette át a szót Balogh Tamás. – Csak a Tóbi felfújja a dolgokat, királykodik, na. Szépen beöltöztünk mindenféle maskurákba, aztán eliszogattunk, énekelgettünk.

– Szolid buli volt – mondta kissé bizonytalan hangon Pofapénz.

– Az bizony – erősítette meg Gutentág. – A Balogh szolidan csak háromszor hányta össze a termet, egyszer éppen a pultot, bortégelyestül… Ki kellett fizetnünk a tönkrement három liternyi vöröset, meg össze kellett dobnunk a takarításért is valamit, mert a Tamásnál momentán akkor sem volt egy peták sem.

– Túlzás! És volt pénzem, csak nem találtam a jelmezem zsebeiben – védekezett Balogh Tamás. – Miért nem azt meséled, hogy ok nélkül kétszer is orrba vágtad a Lovas Tónit, aki véletlenül vetődött közénk?

– Lovas Tóni sohasem vetődik ide véletlenül – szögezte le a Rabbi, aki ma még a szokásosnál is ritkábban szólt. – Tudja, mikor eshet le egy potya nagyfröccs.

– És a Tóni ugyancsak megérdemelte azt a két cirógatást… – folytatta Gutentág, de Tanárúr közbevágott.

– Cirógatást? Mentőt kellett hívnom hozzá, eltört az orrcsontja, három hétig volt betegállományban. És haláláig ferde marad az orra.

– Legalább lett a képén valami érdekes – legyintett Gutentág. – Megérdemelte, mert svábcsúfoló nótákat ordított a fülembe, pedig legalább annyira sváb ő is, mint én. Adtam hát a spricnijébe krumplit, nem egyet.

– Annak sem örült a Tóbi, hogy a Burma hozott a film­gyárból egy kimustrált bíborosi kalpagot, s azt húzta erőszakkal a Rabbi fejére – emlékezett Tanárúr.

– Az még elment volna – húzta el a száját Burma. – De amikor felállítottátok a Törpét teljes harci díszében a pultra, az kicsapta a csapos biztosítékát.

– A legszebb fellépő ruhámban voltam – emlékezett a Törpe. – Piros-kék dominó, vörös paróka, a hátamon a nagydob, kezemben a trombita. Mindenki tapsolt, követelték az ilszilenciót, el is fújtam kétszer, harmadszorra már nem tudtam, mert a Tóbi lelökdösött, pedig nem is igaz, hogy felborítottam a konyakokat, azok maguktól dőltek föl.

– Sok volt később a rágalom, igaz – csóválta a fejét Pofapénz. – Az sem igaz, hogy a Manöken sztriptízbe kezdett, csak közben bepisilt… A Gutentág öntötte le szódával.

– Ki látott ott szódát? – védekezett Gutentág. – Rizling volt az, három deci tisztán, sajnáltam is. És azért öntöttem rá, hogy lohadjon a tüze. Még azt hitték volna, hozzám tartozik.

– A trombita-bemutató és a sztriptíz után a Tóbi a mobilján pötyögtetni kezdte a főtörzs számát. Volt annyi becsület benne, hogy nem a kerületieket hívta, mégiscsak a barátairól volt szó – vette át a szót Balogh Tamás.

– Te is hallgass! – förmedt rá Burma. – Mert még megkérdezem, hogyan került a Rabbi sörébe az a töménytelen pálinka! Szegény öreg azt se tudta, fiú-e vagy lány. Kiültettétek a bejárathoz, hogy a bíborosi kalapba szedjen kapupénzt.

– Éppen jött a Stabil, neki kellett volna elsőként fizetni – emlékezett Pofapénz is. – Na, kapott a szegény Rabbi mindent, hideget, meleget, csak éppen kapupénzt nem. Alig tudtuk azt a dózerest rávenni, hogy az ijedtségre kérjen neki egy pohárral. De becsületére legyen mondva, kért, s a többieknek is nyittatott egy pezsgőt.

– Addigra épp megjött a főtörzs – folytatta előbbi mondatát Balogh Tamás. – Nem lett volna semmi baj, látta, hogy mulatunk rendesen, itt-ott tán hevesebben a kelleténél, de farsangkor ez is megengedhető.

– Azt már nehezebben viselte, hogy valamelyikőtök, nem akarok ujjal mutogatni, össze-vissza ölelgette, hogy milyen jó a jelmeze, kiköpött valódi rendőr – vigyorgott újra Gutentág. – A Tanárúrnak minden ékesszólását be kellett vetnie, hogy fel ne jelentsen bennünket. Azt azonban nem tudta elintézni ő sem, hogy ne csináltasson azonnali zárórát.

– Szóval nagyszerű buli volt – irigykedett Sunya. – De kár, hogy kimaradtam belőle. Na, majd most!

– Semmi most! – Tóbi épp az üres poharakat szedte össze a szomszéd asztalnál, de fél füllel odafigyelt rájuk.

– Megmondtam, hogy idén nem lesz itt semmiféle farsang. A káromat is csak fél év múlva fizette ki a Burma, valami előlegből.

– Én fizettem ki – helyesbített Pofapénz –, épp nyertem a tippmixen.

– Az a lényeg, hogy fél év múlva – dörmögte a bajsza alá Tóbi, aztán felemelte a szavát. – Követelem, hogy ne essék szó többet itteni farsangról! Tartsátok a Balogh Tamáséknál, a Bözse süt nektek farsangi fánkot, ott nyugodtan okádhattok, verekedhettek, ordítozhattok akár svábcsúfolókat is, a Törpe törött konyakosüvegeken ugrálva fogadhatja a tapsokat, de itt nem lesz dáridó. És ha ide akartok járni a jövőben is, szóba se hozzátok többet.

– Kezded érteni, mi a baja a Tóbinak? – kérdezte Sunyát Gutentág.

– Kicsinyes ember – húzta el a száját az önkéntes piacfelügyelő.

– Ezek szerint elmarad az idei farsangunk? – sajnálkozott Pofapénz.

– Tavaly sem tartottunk – kottyantott bele Balogh Tamás.

– De tavaly eszünkbe sem jutott, hogy tarthatnánk – mosolyodott el Tanárúr. – Nem is tudom, miért.

– Nem tetszene az Úrnak, ha most vígasságokat terveznénk – szólalt meg a Rabbi. – Bűn lenne az, nem kicsi.

– Miért ne tetszhetne az uradnak, hogyha vidámak lennénk? – csodálkozott Gutentág. – Sosem hallottam, hogy csak a halál-komoly palikat kedvelné.

– Tudjátok, milyen nap van ma? – vonta össze busa szemöldökét a Rabbi.

– Kedd – talált rá az igaz válaszra Balogh Tamás.

– Na de milyen kedd? – ripakodott rá a Rabbi.

– A kedd, az kedd. Semmi más – jelentette ki Sunya –, nem hétfő, nem szerda.

– Húshagyó kedd van – magyarázta a Rabbi. – A mi régi nyelvünkön a farsang farka. Azaz vége a dínomdánomnak, mulatozásnak. Hogy a Balogh Tamás is megértse: holnap már nincs farsang.

– Kár – értette meg a dolgot Sunya. – De jövőre megint lesz!

– Hamvazószerdától bizonyosan – enyhült meg a Rabbi.

– Akkor jövőre farsangolunk – sóhajtott Balogh Tamás.

– Ha a Tóbi addigra elfelejti a tavalyelőttieket – kételkedett, joggal, a Tanárúr.

– Talán jövőre már nem is ő lesz a csapos – reménykedett Pofapénz.

– No, erre innunk kéne egyet – indult el a söntés felé Burma. A többiek reménykedve követték.

Úgy tudom, sportolónak készült. Hogyan lett aztán dobos, táncos, koreográfus, fotós, tanár?

Ez egy nagyon összetett, itt-ott kibicsakló történet. Négyéves koromtól tornász olimpikonnak készültem. Közel húsz évig tornáztam kisebb-nagyobb megszakításokkal, ilyen-olyan sérülésekkel. Tizenegy évesen viszont elkezdtem rajzolni, képzőművészettel foglalkozni, párhuzamosan a tornával. Középiskolában már vizuális irányba kanyarodtam el, leálltam néhány évre a tornával. Aztán úgy döntöttem, hogy inkább zenész leszek, dobolni tanultam. Elvégeztem egy kézműves sulit az érettségi után, mert nem vettek fel a Képzőre, de nem akartam katona lenni. Aztán jelentkeztem a TF-re, ahol újra elkezdtem tornázni, de az első félévben eltörtem a csigolyámat. Tulajdonképp derékba törtem a tornász karrieremet. Ezután kezdtem táncolni egy teljesen döbbenetes véletlen okán. Apám-anyám hivatásos táncos volt, és nem akartam soha a nyomdokukba lépni, mert cikinek éreztem.

De találkoztam egy volt általános iskolai osztálytársnőmmel, aki partnert keresett egy társastánc tanfolyamhoz – ezzel megpecsételődött a sorsom. Egyszerre ment a tánc és a TF.

Egy hivatásos együttessel kezdtem együttműködni, közben dolgoztam az Egyesült Államokban először tornaedzőként, majd koreográfusként, aztán mind a kettőként. Öt évadot töltöttem el így félig Magyarországon, félig Amerikában, egészen másfelé ment a vonat, mint amerre elindult.

Amerikában Károlyi Bélával dolgozott?

Igen. Ő egy erdélyi magyar ember, a román válogatott edzője volt régen. Jött egy meghívó a TF-re – akkor már csak másodosztályban tornásztam – Texasból, a válogatott táborából, hogy nyáron három edző és egy hallgató kimehetne dolgozni. Én voltam az az egy hallgató. Nagyon kemény meló volt.

Olyan tornatábort kell elképzelni, ami félig Disneyland, félig pedig napi nyolc óra fizikai munka. Kétszer négy óra edzés volt, közte mi szórakoztattuk a gyerekeket reggel, délben, este. Két hónapig non-stop.

De jó volt, megtanultam a nyelvet, megtanultam a szakmát. A tornászlányoknak táncolni is kell a talajgyakorlatokban, ezért az esti szabadidőmben két válogatott lány talajgyakorlat koreográfiáit csináltam. Mindketten olimpiai kerettagok lettek azzal a gyakorlattal, amit én állítottam össze. Onnantól úgy mentem ki Amerikába, hogy lenyomtam a két hónapot a táborban, és még maradtam pár hónapot, amikor már csak utaztam mint koreográfus, és tonnaszámra csináltam talajgyakorlatokat a gyerekeknek.

Hogyan keveredett vissza?

2003-ban jöttem haza, nagyon sok sikerrel a hátam mögött, sok ígéretes állásajánlattal, tudva azt, hogy Amerikában két hét alatt kerestem meg az itteni fél éves fizetésemet, ha elvállalom bármelyik lehetőséget. Többek között megkérdezték az Operettszínháztól, hogy vállalnám-e a Musical Ensemble vezetését, majd Földi Béla, a Budapest Táncszínház igazgatója is megkeresett, hogy szeretné, ha az ő együttesében táncolnék. Lemondtam mindent, és elmentem az együttesbe táncolni.

Tudtam, hogy a többire még lesz lehetőségem, de azt, hogy fizikailag tanuljam meg a szakmát, hogy színpadon legyek, kitáncoljam magam, hivatásos együttesekkel utazzak a világban, arra csak most van lehetőségem.

Miközben táncoltam, tanítottam is, mert amikor elment az egyik kollegina szülési szabadságra, engem kértek fel helyette. Furcsa kis véletlenek sorozata.

Honnan jött a Táncoló Filmkockák ötlete?

Nem az én ötletem volt, hanem két tanítványomé, akik a Bálint Házban szerveztek kulturális programokat. Az volt a címe, hogy Tánclépésben. Megkerestek, hogy jó lenne közösen egy összeállítást csinálni Tánclépések filmben címmel. Kb. három filmet tudtam én is, amit mindenki: van a Dirty Dancing, a Footloose meg a Fred Astaire-­filmek. Ebből persze több is. Megbeszéltük, hogy én hozom az információt, ők hoznak képeket, és az előadásra jönnek táncosok is.

Amikor a harmincas évekről beszéltünk, jöttek szteptáncosok, aztán hip-hoposok s így tovább. Végigmentünk a korokon két óra alatt. Ez egy szedett-vedett elő­adás volt, ugyanakkor megadta az első löketet.

Elkezdtem a legelejéről kezdve begyűjteni minden információt, ez eltartott majdnem egy évig. Készítettem egy Powerpoint prezentációt az akkori informatikai tudásom szerint, amibe fotókat, videórészleteket raktam, és barátoknak tartottam egy táncmozi maratont. Egy lány a Nemzeti Táncszínházból ott volt ezen a táncmaratonon, és mesélte, hogy a Nemzeti Táncszínház is beszáll a Múzeumok Éjszakájába. Megkértek, hogy hattól éjfélig csináljak egy táncos-filmes maratont három részben, fél órás szünetekkel. Arra számítottunk, hogy rendes fluktuáció lesz, de aki ott volt az első részen, az már nem ment el, és folyamatosan jöttek még érdeklődők. Aznap több mint kétezren megfordultak ott az aulában. Meglepő rekord volt, és akkor úgy gondoltuk, erre tényleg van kereslet. A következő évad elején kísérleti jelleggel, hetvenfős nézőtérrel indítottuk a sorozatot.

Az előadást szétszedtem nyolc részre, áttértem a keynote prezentációra, zenéket tettem az előadás alá, videókat szerkesztettem hozzá, kezdett kialakulni az egésznek a szaftja.

A harmadik előadás már telt ház volt, a negyedikről harminc embert haza kellett küldeni tűzbiztonsági okok miatt, nem fértek be. Az utolsó három rész a nagyszínpadon ment, ami kétszázötven férőhelyes, és az is tele volt. A következő évben már csak a nagyszínpadon ment az előadás, és végig telt házzal. Valami volt ebben.

Vajon mi?

Mindenki nagyon szeret mozizni, filmezni, és mindenki szeret tanulni. Ha jó környezetben, családias hangulatban, oldott állapotban vagy, akkor sokkal nyitottabb vagy az információra. Ha ez a „tudtad-e?” jellegű infotainment előadás időutazással és sztorikkal van töltve, arra vevők az emberek.

Nem arról mesélt, hogy miről szólnak a filmek, hanem hogy mi történt a forgatáson. Ki-­kicsoda? Kicsit pletykarovat szinten is működik a dolog, miközben értékes filmtörténeti és tánctörténeti információk is elhangzanak.

Vegyes saláta, aminek a fele egészséges, a másik fele meg finom.  Elköltöztünk a Várból, bekerültünk a MOM Kulturális Központba, ahol a 350 fős férőhely is megtelt. Óbudán, az Esernyősben is sorra telt házzal mennek az előadások.

Miben különbözik a Tánc és… sorozat?

Úgy éreztük, hogy kezd kifutni a Táncoló filmkockák. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha egy kicsit tudományosabb-ismeretterjesztőbb dolgot csinálnánk, ami egyben szórakoztató is, és a táncot körülvevő tudomány- és kultúrterületekről beszélnénk. Sokan nem is tudják, hogy mennyi minden összefügg azzal, hogy valaki tinci-­táncol a színpadon. Nem is gondolunk arra, hogy mi mindenhez kell mérnöki tudomány, mit csináltak már a görögök, mi az a világító textil, hogy működik egy színpad, mi az az elektromosság stb. Miért lejtettek régen a színpadok? Sok technikai dolog van, ami magában száraz információ lenne, de hogyha konkrét táncos példákhoz kötjük, akkor életre kelnek, értelmük lesz, és egyből meg is jegyzik. Szerintem nagyon-nagyon sok ember azért nem érdeklődik a táncművészet iránt, mert nem ismeri. Tetszik – nem tetszik, ennyi. De minél mélyebbre megy valaki a témában, annál tartalmasabb lesz a kapcsolatotuk.

Az is volt a cél, hogy egy kicsit értőbb közönséget neveljen ki ez a sorozat, aki értékeli azt a munkát, amit akkor lát, amikor beül egy táncelőadásra.

Tudja, hogy van egy műszak, tizenöt-húsz éve tréningező táncosok, hogy mi rejlik a hatvan perc mögött, amit ő lát, hogy egy karmozdulatban mennyi munka van. Mi a tánc anatómiája? Hány sérülést élt már túl ez a táncos? A nézők számára nagyon megemeli az előadás élvezeti minőségét, ha van háttértudásuk. Az is motivál, hogy bár nem táncolok színpadon már jó tíz éve, de valamilyen szinten mégis színpadon akartam lenni, az exhibicionizmusomnak azt a részét kielégíteni, amikor emberek előtt vagyok, atmoszférát teremtek, megtöltöm a helyet az energiámmal, miközben nem kell táncolnom. A rengeteg sérülés miatt a vége felé a tánc inkább fájdalmat okozott, mint örömet.

Pont erről szól a Tánc és egészség rész.

Van egy lista, hogy melyek azok a sportágak, amelyek a legjobban megterhelik az emberi testet. Az első helyen a szertorna áll. A második helyen van az amerikai futball, a harmadik helyen pedig a ketrecharc és a klasszikus balett holtversenyben.

Nagyon keményen fizikai sport, ami itt történik, és erről is kevesen tudnak, hogy mennyire igénybe veszik a táncosok a testüket, hogyha hivatásos szintről beszélünk.

Persze ennek is van egy jó oldala meg egy rossz. Igazából az egészség részt már úgy alakítottam, hogy csak egy része táncspecifikus, a másik teljesen általános. Beszélek arról is, hogy miért alszunk, mi történik, amikor eszünk. Mik azok a zsírok, vitaminok, szénhidrátok stb. Rendkívül színes ez a négy előadás.

Nem hiányzik a tánc?

Nem. Tényleg nem. Azért is hagytam abba a tánctanítást is, mert egyre inkább érzem, hogy az én vonatom már egy kicsit távolodik ettől a pályától.

43 éves vagyok, ebből 20 év szertornával, 23 táncolással telt el. Szeptemberben leálltam – azóta alszom, eszem és nagyon boldog vagyok ettől. A fotózás most a területem.

A közép­iskolában tanultam már fotózást, de az még az analóg időszak volt, előhívó folyadék stb. Érettségiztem is belőle, de nem nagyon érdekelt a dolog, mert akkor éppen másik vizuális csatornán működött minden idegszálam. Viszont 2016-ban kaptam egy meghívást Kínába. Kelet-Európából és a környező országokból hívtak táncpedagógusokat és táncosokat is. Megláttam a prospektust, amiben bemutatták, milyen vidékeken fogunk járni, és akkor azt mondtam, ide muszáj vinni egy jó fényképezőgépet! Elkezdtem kint fotózni, tényleg mesés helyeken jártunk. Egy kínai fotós srác is volt velünk, ő dokumentálta a tábor mindennapi dolgait, fantasztikus fotókat készített. Megkértem, hogy tanítson. Amikor hazajöttünk, úgy éreztem, hogy mentem egy nagy kört, és visszatértem ugyanoda, ahonnan elindultam. A képzőművészet iránt érzett éhségemet totálisan kielégíti a fotózás, ha megfelelő szinten csinálom. Tulajdonképp mindent, amit eddig csináltam, a festést, a zenét, a színházat, a táncot, a koreográfiát, le tudom fedni a fotográfiával. Három éve fotózom, két éve keresett meg az egyik kollégám, Csizmadia Tamás, aki egy ösztöndíjra pályázott mint balettmester, pályakezdő tanár. Kellett neki egy-két fotó arról, ahogyan tanít. Reggel bementem, és elkezdtem fotózni, ahogy dolgozik a gyerekekkel. Akkor éreztem rá arra az adag endorfinra, amit az termelt, hogy David­ Attenborough-ként jöttem-mentem, vártam a megfelelő pillanatot, becserkésztem a jó szöget, és klikk! Úgy éreztem, hogy vizuális vadászaton vagyok, és imádtam. Gyönyörű fotók születtek, ő pedig megkapta az ösztöndíjat. Ezután kezdtem a táncosaimat fotózni.

Csak táncos témákban utazik?

Már nem. Tavaly szeptemberben egy baráti pár, volt tanítványaim, megkértek, hogy fotózzam az esküvőjüket. Ausztriában tartották, 2700 méter magasan. Ez egy bakancsos, három napig tartó esküvő volt. Aztán portrékat készítettem, csináltam mindenféle sorozatokat emberekről, táncosokról, vagy például egy metálénekesnőről is. Most ebbe vagyok teljesen belevetődve, de egyelőre a befektetés részénél tartok.

Tavaly négy kiállításom volt, az utolsó a Müpában. Amikor végeztek a tanítványaim, úgy gondoltam, hogy a vizsgakoncertjük része lesz egy kiállítás is.

A közönség a galériából indult, a táncosok is ott kezdtek el táncolni, és behúzták az embereket a nézőtérre. Szuper volt.

Közben összerakott fotósoknak is egy előadássorozatot, aminek itt, Óbudán volt az első kurzusa.

Régóta kötődöm Óbudához. Keresztapám vállalkozása itt működik a kerületben, övé a Parkfenntartó Vállalat. A középiskolai nyári hónapjaimat fűnyíróként töltöttem Óbudán, a traktorommal keresztül-kasul bejártam a kerületet. Aztán dolgoztam a Szentlélek téren locsolófiúként. A locsolófiúnak az a feladata, hogy egész nap ott ül a Szentlélek téren, és bizonyos időközönként meglocsolja a petúniákat, amik nagyon érzékenyek. Az egyik nyáron ezzel töltöttem egy teljes hónapot, abszolút stresszmentes dolog volt, locsolgattam, pihentem.

Imádom Óbudát. Szóval igen, itt az Esernyősben volt az első kurzus. Nem a technikai, világítási dolgokat tanítom, hanem, hogy mire figyelj, amikor nézel. Erről szól mind a három rész.

A pózkurzus részre táncosokat hozok a Táncművészeti Egyetemről. Volt olyan, aki harminc éve fotózik, és a kurzus végén az mondta, hogy egy csomó mindent most hallott először. Nagyon jólesett, mivel külső forrásból dolgoztam, nem a fotósok által tanult dolgokból. Azt az előadástechnikát, amit a Táncoló Filmkockáknál csinálok, beemeltem a fotósok közé. Próbáltam ezt is felrakni arra az energiaszintre, amire a többi előadást, és imádták, mert nem egy száraz anyagot kaptak. Szóval fotózok, és közben kurzusokat tartok fotósoknak. Reményeim szerint a közeljövőben egy táncfotó kiállítást is összehozunk itt, az Esernyős Galériában.

Jár táncolni valahová? Szórakozóhelyre gondolok.

Kizárt dolog! Nem.

Koncertre sem?

Az a másik, amit nem szeretek. Imádom az élőzenét, de a koncertszituációt nem bírom elviselni. Amikor tömegben, nyájban mozgunk, az nem az én világom. A szórakozóhelyeken való táncolás másféle kommunikációja a táncnak, mint amire én használom. Amikor kikapcsolódni akarok, nem azt szeretném csinálni, mint amit egész addig 10–12–15 órában csináltam. Azért nem táncolok, mert azt éreztem, isten őrizz, hogy még egyszer ki kelljen mondanom, hogy plié, meg azt, hogy 5–6–7–8, megőrülök tőle! Legyen valami zene vagy saláta, vagy sétálás, vagy tábortűz, csak ne tánc! Nem tudnék végigülni most egy táncfilmet. Egy táncelőadást se! Amikor egy szakmával foglalkozó ember beül a nézőtérre, biztos, hogy nem fogja berántani az előadás. Én azt nézem, honnan van megvilágítva, hogy megy ki az egyik díszlet, hogy jön be a másik, hopp, ott nem találta el egymást a két táncpartner stb. Erre van kihegyezve a szemem meg az agyam, és egyszerűen nem tudok örvendezni, hogy jaaaj, Giselle, de jó volt.

Egy piros javítóceruzával nézem az előadást, és borzasztóan idegesít, mint egy nyelvtannácit, akinek nem lehet egy szerelmeslevelet írni, mert azt figyeli, honnan hiányzott egy pontosvessző.

Elvesztettem a befogadás naivitását, ezzel az élvezeti értékét. Viszont ami érdekes, amit imádok a táncban és a tánctanításban is, az a zóna, amibe akkor kerülök, amikor kombinációkat gyártok vagy improvizálok. Ott áll előttem harminc ember, és valamit táncolni kell nekik, amit nekem kell kitalálnom egy random zenére. Akkor megindulok. Ez az a flow zóna, amiben szeretek lenni. Ezt imádtam, amikor festettem, és megvan ez a fotózásban is. Kiélesedik minden idegszálad, szalad a mátrix, és benne vagy éppen jó helyen, jó időben.

Először a táncosokat figyeltem a régi gyárépületben megbúvó próbacsarnokban, amikor egyszer csak feltűnt a látóterem szélén valami szokatlan. Odanéztem, és azt tapasztaltam, hogy éppen fejjel lefelé, elengedett kézzel, a térdhajlatával fékezve magát csúszik egy rúdon valaki, cáfolva a gravitációt. Közben a csodálatos táncos pár tovább gyakorolt, szemben pedig egy artista lány egyensúlyozott fél kézen, miközben kecsesen integetett a másikkal, kinyújtott lábaival tökéletes terpeszt mutatva be. Mindez a Recirquel Újcirkusz Társulat óbudai fellegvárában történt, mielőtt elkezdődött volna az interjú. Nem bántam meg, hogy egy kicsit korábban érkeztem Vági Bencéhez, a társulat vezetőjéhez, aki táncos-koreográfusból lett újcirkusz alapító és rendező. Elmesélte, milyen út vezetett idáig.

Hogyan kezdődött a táncos pályája?

Egy belső hang indított el, de volt benne valami sorszerűség is. A szüleim Németországba disszidáltak, Wuppertalban éltünk. Én már hatévesen a gyerekbalettben ugráltam, abban az épületben, ahol a zseniális táncos-koreográfus, Pina Bausch dolgozott.

Emlékszik rá?

Hatéves voltam, nincsenek róla éles emlékeim. Arra emlékszem, hogy volt ott egy néni, aki nagyon sokat dohányzott. Tehát ott kezdtem a tánctanulmányaimat, utána visszajöttünk Magyarországra, és itt folytattam. Táncosként Jeszenszky Endre, Bakó Gábor és Czakó János voltak a mestereim, ők indítottak el a táncos pályámon. Amint a gimnáziumot befejeztem, már a színházról is mindent tudni akartam, azt is, hogyan lehet világítani, hogyan kell a zeneszerzőkkel dolgozni, előadást létrehozni – nyilván mindezt a táncon keresztül. A Stern magazinban olvastam egy nagy cikket egy liverpooli egyetemről, és azt mondtam, hogy ez az, amit én is meg akarok tanulni. Szerencsés embernek tartom magam, mert fél évvel az érettségi előtt egy barátom kezembe nyomta azt az újságot. El is mentem egy nyári kurzusra, majd a következő tavasszal sikeresen felvételiztem. Liverpoolban nagyon sokat tanultam a színházról és a táncról. Azután táncosként dolgoztam több helyen a világban, Portugáliában, Brüsszelben, Londonban, Liverpoolban, majd visszatértem az egyetemre, és elvégeztem a zenés színházi rendező szakot is. Még táncoltam, de már nagyon-nagyon a színházcsinálás volt az, ami igazán érdekelt. Itthon sokat dolgoztam alkalmazott koreográfusként a Budapesti Operettszínháztól a kecskeméti Katona József Színházon át számos társulattal, de valójában nem találtam a helyemet. Mindig konfliktusom volt a rendezőkkel, másképpen képzeltem a dolgokat. Drága mesterem, Fekete Katalin azt mondta, hogy neked egy saját társulat kell, hogy megvalósíthasd, amit akarsz. Gondolkoztam is ezen sokat, de nem láttam a menetét.

Skóciában az Edinburgh Fringe Fesztiválon dolgoztam, amikor először találkoztam az újcirkusz műfajával. Minden benne volt, amit szerettem: tánc, színház, cirkusz.

Tehát ott dőlt el minden?

Választóvíz volt, úgy döntöttem, hogy jó lenne ilyet csinálni Magyarországon is. Megkerestem az artistaképzőt, hogy érdekelné-e őket egy ilyen együttműködés, a másik oldalon pedig a Szigetet, kell-e nekik egy ilyen produkció. A 2012-es Szigeten kaptunk egy pici lehetőséget. Otthonról vittük az alsógatyánkat is, annyira nem volt büdzsé, de nagyon jól sikerült.

Az első csapat szintén artistákból és táncosokból állt?

Tizenegy artistával kezdtük el a munkát, táncosok még nem voltak.

Az artisták valószínűleg másfajta instrukciókat is kaptak, mint amiket az eredeti szakmájukban megszoktak.

Teljesen másfajta instrukciókat kaptak. Meghívtam egy orosz nagymestert, Szergej Osztrenkót egy kéthetes kurzusra, aki nagyon jó barátom, és kőkemény Sztanyiszlavszkij-tréninget tanít a táncosok számára. Ez nagyon jó döntésnek bizonyult.

Az első kísérlet bevált, hogyan fejlődtek tovább?

Tényleg nagy volt a siker, éreztem, hogy folytatni kellene a munkát a fiatalokkal, jó lenne ezt tovább vinni. Egyszer csak jött egy telefon Gerendai Károlytól, hogy a Sziget huszadik születésnapján többek közt a mi előadásunkkal mondanának köszönetet az elmúlt két évtizedért. A MOM parkban volt az esemény, amin megjelent a magyar kulturális élet jelentős része. Ott volt Káel Csaba, a Müpa vezérigazgatója is, aki felajánlotta, hogy csináljunk egy előadást náluk. Kevés olyan embert ismerek a magyar kulturális életben, aki olyan odaadóan képes fiatalokat támogatni, mint ő. Kezdetektől fogva nagyon hitt bennünk.

A Müpában addig a komolyzene mellett leginkább klasszikus jazz- és táncelőadások voltak. Hogyan fogadták, amikor egy újcirkusz produkció is betette a lábujjhegyét?

Eleinte sokan furcsállották, hogy mit keres a cirkusz a Müpában, de ez mára megváltozott. A társulat Magyarország második legjobban eladott kulturális exportcikkévé vált, és a Recirquel mellett alkalmanként neves külföldi újcirkusz társulatok is fellépnek a Müpában. A klasszikus zenészek után mi járunk a legtöbbet külföldön. Tavaly 150 napot játszottunk Magyarországon kívül.

Ma már a mi második otthonunk, a mi várunk a Müpa, és nem rossz, hogy ilyen várnak vethetjük a hátunk. A Müpa egészen különleges kultúrát képvisel, olyan emberek dolgoznak ott, akik kultúraimádók.

A másik váruk Óbuda, hiszen itt próbálnak, itt van az együttes otthona.

Ez sem véletlen, mivel tősgyökeres óbudai vagyok. Édesapám kenus volt, fel se merült, hogy Budapesten másutt is lakhatnánk. A Római-parton nőttünk fel. Négyen vagyunk testvérek, és mind a négyen itt is lakunk. Mindannyian kajakoztunk, én is hat éven át. Édesapámmal éles vitáink voltak a táncművészetről és kajakozásról, de végül elfogadta és szerette azt, amit választottam. Általánosba a Fodros utcai iskolába jártam, utána AKG-s voltam, onnan mentem továbbtanulni Angliába.

Bevált a Szentendrei úti próbaterem?

Sokáig kerestük a megfelelőt, mert nekünk minimum 16 méteres belmagasság kell. Amikor három éve megtaláltuk ezt a helyet, nagyon boldog voltam, nem mellékesen azért is, mivel itt lakom, gyakorlatilag gyalog járok a munkahelyemre. A többiek először morogtak is emiatt, de azóta 90 százalékban mindenki ideköltözött, amikor rájöttek, hogy itt nagyon jó lakni. Ma már az artisták zöme, sőt a menedzsment is harmadik kerületi.

Hogy épült föl a jelenlegi társulat?

Ez hosszadalmas folyamat volt. Amikor az első előadást csináltuk a Müpában, az artistáink 80 százaléka még iskolába járt. Egyszerre végezték az iskolát, érettségiztek, és készültek a bemutatónkra.

Mi a titka, hogy egy magyar társulatot elismerjen a világ?

Elsősorban a kitartó munka. A nemzetközi siker nem a szerencsén múlik. Egyrészt alapfeltétel, hogy legyen kiváló, amit csinálunk, legyen hatásos, és nagyon szeressék.

Utána az következik, hogy az emberek megismerjék, felfedezzék a társulatot, és ezt az ismertséget fenn is kell tudni tartani a kommunikációban. Minden szempontból profi hozzáállásra van szükség.

Például arra, hogy aki belevág, az olyan e-maileket írjon, úgy beszéljen angolul, úgy tudja egyben tartani a csapatát, ahogy azt elvárják, olyan menedzsmentet építsen ki, amilyet kell, és főleg ne egy év alatt akarjon mindent meghódítani. Bírja a kudarcot, amikor lemondanak egy felkérést, vagy felmond egy artista. Fel kell építeni egy olyan fantasztikus csapatot, ami itt is van, mind az artistákban, mind a menedzsmentet illetően, akik szívvel-lélekkel viszik előre az ügyeket. Nemrég tartottam erről egy előadást a Balassi Intézetben a többi társulat számára, és tátott szájjal hallgatták.

Kevés olyan színházi társulat van, akikről megalakulásuk után pár évvel sikeres dokumentumfilm készült. Az ötödik évében járó Recirquelről három évig forgatta Halász Glória rendező fikciós elemekkel átszőtt dokumentarista filmjét Mi ez a cirkusz? címen. Ez dokumentálja a fejlődési folyamatot?

Amikor a film készítőivel kapcsolatba kerültünk, még nem gondoltuk, hogy ez a munka ilyen méreteket ölt, de szerintem a filmesek sem. Elkezdtek pályázni, és a végén már 12–20 fős stábbal dolgoztak a külső helyszínen, aztán jöttek hozzá a fikciós jelenetek az artisták álmairól. Fantasztikus lesz egyszer majd visszanézni, hogyan kezdődött minden!

Az újcirkusz fogalmát a Cirque du Soleil tette világhírűvé. A Recirquel Társulatot is szokás hozzájuk hasonlítani?

Az emberek többségének valóban az ugrik be az újcirkuszról, hogy az olyasmi, mint a Soleil, és mi kénytelenek vagyunk erre azt felelni, hogy igen, ez hasonló. Aki már látta mind a kettőt, megérti, hogy mi a különbség. Nálunk is van egy gazdag látványvilág, kiváló díszletek, Dohnányi Zenekar, Sárik Péter szerezte zene, de néző szempontból sokkal személyesebbek a mi produkcióink, mert nálunk látni az előadók arcát. Ha mi egy sátorban dolgozunk, ami lehet akár 3500 fős is, olyan az ültetés, hogy egész közelről lehet szemlélni az előadást, még a legrosszabb helyről is. Egy arénából ez nem látható, ott mindig iszonyatos távolságok maradnak, és én jobban szeretem a személyesebb tereket. Persze rögtön rá is cáfolok erre, mert mi rendezzük a társulattal a Budapesti Vizes Világbajnokság záróeseményét.

A Papp László Sportarénában?

Igen, több mint 200 művésszel, 80 artistával, 50 táncművésszel közösen. Ez egy háromszor akkora show, mint egy „átlagos” Soleil-előadás, amit élőben közvetít a tévé. Nagyon jó, hogy sok új emberrel, rengeteg külföldi és magyar művésszel dolgozhatunk.

Felerősödik a Soleil-vonal?

Nem egészen. Mi másképpen közelítünk, nem pusztán egy grandiózus látványshow-t csinálunk. Nem egy integetős esztrádműsorral fogunk búcsúzni, hanem egy komoly, kortárs tánc- és újcirkusz show-val. Nagy megtiszteltetés, hogy a szervező, a FINA ránk bízta ezt a produkciót.

Ezzel megváltozik a Recirquel profilja is?

Továbbra is a nagy művészeti fesztiválokat járjuk, mint eddig. Az elmúlt években voltunk Kolumbiában, Chilében, Montreálban, Hollandiában és az Izraeli Operaházban is, tehát olyan helyeken mozgunk, amelyek a magas kultúrát képviselik. Idén augusztusban a világ legnagyobb fesztiváljára, az Edinburgh Fringe-re megyünk. Huszonhárom előadásra szerződtek velünk. A fesztiválra kétmillió embert várnak, több ezer előadás fut, és mi kiemelt helyszínen, főműsoridőben lépünk fel.

Hányan maradtak a kezdeti csapatból, hogy alakult ki a mostani társulat?

A kezdő csapatból ma is velünk dolgozik négy artista. A többiek is régi motorosok. Én hiszek az állandó, közösségként is működő, alkotógárda szerű társulatban. Egyebek mellett azt is megtanultam Angliában, hogyan kell csapatban dolgozni. Egy ilyen produkciónál egy embernek kell tudnia, mi az irány, átlátni az egészet, és keményen összetartani, amit kell. A többieknek be kell állni – nem mögé, hanem mellé – és akkor lehet előre menni. Azt látom, hogy a lehetőségek korlátlanok.

A FINA záróünnepség kapcsán bebizonyíthatjuk, hogy nagy show-k megalkotására is képesek vagyunk akár a világon bárhol máshol is.  Egyszer például szeretnék egy show-t rendezni a Soleilnek. Miért ne?

Ha az ember magát korlátozza, az a legnagyobb baj. Elképesztő tehetségek vannak itt lépten-nyomon, engem pedig kifejezetten inspirál, hogy a tehetségeknek munkát és lehetőséget adjak.

Lesz Recirquel előadás Óbudán?

Jó lenne egy szabadtéri előadást tartani „itthon” is. Szerintem szeretnének minket az óbudaiak. Itt lakunk, itt vagyunk, szeretünk itt lenni, és az külön öröm, ha ott adhatunk, ahol mi is otthon vagyunk.

Mindig is néptánccal akart foglalkozni, vagy gyerekkorában voltak azért más elképzelései is?

Nem volt mindig így. Én is, mint más gyerekek, kipróbáltam sok mindent, de talán mégis a néptánc volt az első, amit komolyabban vettem. Fociztam is néhány évig az akkori kerületi Külker SC-ben, az iskolában kézilabdáztam. E három, a foci, a kézilabda és a néptánc között húzódott a választóvonal. A szüleim és az akkori táncpedagógusom hatására maradt számomra a néptánc.

Milyen volt 1992-ben bekerülni a Kincső Néptáncegyüttesbe?

Nagyon jó élmények és rengeteg emlék fűz ehhez az időszakhoz, hiszen hosszú ideig, több mint húsz évig ott táncoltam. Rendkívül jó társaság volt, ami nagy hatással volt az együttes tagjaira.

Az ottani ismeretségekből házasságok, családok születtek. Sok baráttal és számomra fontos emberrel ismerkedtem meg az együttesben én is, például a szerelmemmel, aki azóta is a párom. Van két gyermekünk, egy kisfiú és egy kislány.

Akkor is Békásmegyeren laktam, ahol az együttes is működött, gyakorlatilag helyben.

Azután nem is nagyon szakadt már el a néptánctól, hiszen a középfokú és a felsőfokú képzése is erről szólt. Vagy voltak azért más esélyes pályalehetőségek is?

Általános iskola nyolcadik osztályában ez egyértelművé vált. Utána elvégeztem a Talentum Művészeti Szakiskolát, ahol a néptáncos képzés mellett a táncos szakma több műfajába, a balettbe, az akrobatikába, a színészmesterségbe szintén betekintést nyerhettünk, de jazzbalettet és szteppet is tanultunk. Ennek az iskolának az elvégzése után rajzolódott ki bennem, hogy a néptáncnál maradok, és az akkori Táncművészeti Főiskolára mentem, hogy elvégezzem a néptáncpedagógiai szakot.

Néptánctanítással már a főiskolás évei alatt elkezdett foglalkozni. Ez kötelező gyakorlat volt, vagy megbízták vele az együttesben?

Nem volt kötelező gyakorlat. Továbbra is a Kincső Néptáncegyüttesben táncolva, eleinte tánckoreográfia betanítási feladatokat kaptam, később elkezdtem kisebb csoportokat vezetni, majd végzett néptáncpedagógusként szintén oda kerültem. A főiskola alatt kezdtem foglalkozni óvodások tanításával is.

Gyerekek és fiatalok tanítása mellett a néptánc iránt érdeklődő felnőtteknek is elkezdett egy idő után órákat adni, amiből lett aztán 2012-ben a Göncöl Néptáncegyüttes. Hogyan születik meg egy ilyen együttes?

Ahogy az ember dolgozik, úgy spontán is alakulnak a dolgok. A gyerekek szülei között voltak néhányan, akik úgy érezték, hogy szívesen jönnének hozzám kipróbálni a néptáncot. Addig-addig mondogatták ezt, míg végül szakítottam időt erre, összejött tíz fő, amelyből lett húsz, majd harminc. Eleinte kisebb feladatokat tűztünk ki magunk elé, összeállítottunk egy-egy tánckoreográfiát. Amikor ez már ment, akkor egy-egy fellépésre is elvittem őket, hogy amit megtanultak, azt bemutathassák, legyen sikerélményük. Közben itt Óbudán nekem már több helyen volt óvodás csoportom. Annak idején a Csillaghegyi Közösségi Házban és a San Marco utcában, az Óbudai Kulturális Központban, illetve az Óbudai Szent Péter és Pál Általános Iskolában és a Kerék utcai Általános Iskolában is tanítottam, így már rengeteg fiatal is volt, aki nálam táncolt. Végül egy zászló alá hoztam a fiatalokat és a szülőkből alakult együttest, és így jött létre a Göncöl.

Mi vezette arra, hogy hosszú évek után 2013-ban megváljon a Kincső Néptáncegyüttestől?

Ott voltam gyerektáncosként, majd felnőtt táncosként és pedagógusként 21 évig. Egy picit úgy éreztem talán, hogy ebben elfáradtam, egyfajta megújulási vágy is lehetett bennem.

Ugyanakkor már ott volt mellette szinte készen egy együttes, amiben valami olyan erőt, energiát éreztem, hogy meg kellett lépnem, létre kellett hoznom egy saját táncegyüttest.

A Göncölt egyébként Kati húgommal együtt, testvérpárként vezetjük, és magam is és az együttes tagjai is úgy érezzük, hogy sikeresen.

Hova sikerült eljutni az elmúlt hat év alatt?

A gyerekcsoportjainkkal voltunk országos megmérettetésen, a Dunán innen, Tiszán túl gyermek- és ifjúsági népi tehetségkutató versenyen, ahol bekerültünk az országos döntőbe. Ezüst minősítést nyert csoportunk és szólótáncosaink is. Tatabányán az Agora koreográfus versenyen első helyezést értünk el nemrégiben, illetve tavaly megkaptuk az Óbudai Civil Díjat, amire nagyon büszkék vagyunk. A célunk persze nem a díjak begyűjtése volt, hanem azt szerettem volna megmutatni a gyerekeknek, amiben én felnőttem. Aztán közben a felnőttek is megtapasztalhatták, hogy itt milyen jó közösség van, és a táncpróba keretében is lehet jól érezni magunkat. Népzenére mulatni akár egy szilveszteri buliban vagy egy farsangi mulatságon. Most úgy érzem, hogy kialakult ez a család jellegű közösség, ami egyébként mintegy száz főből áll. A négy korosztályból az egyik a kisiskolásoké, ők a Göncöl Csikók, a másik a felső tagozatos gyerekekből álló Kis Göncöl csoport, aztán az ifjúsági csoportunk, a Göncöl következik, amelyet összevontunk a felnőtt táncosokkal, mert annyira jók voltak, és a negyedik az említett szenior csoport, a Nagy Göncöl, amely a szülőkből verbuválódott.

Milyen programokkal és hol lépnek fel a csoportjaik?

Minden korosztálynak igyekszünk mintegy félévenként új táncanyagot tanítani kis Magyar­országról, Erdélyből, Felvidékről. Mindig megpróbáljuk színesíteni a repertoárt, hogy ha bárhova elhívnak minket, akkor legyen egy olyan program, amivel egyfajta képet tudunk mutatni a magyar néptánckincsről.

A kezdetektől minden év végén van egy karácsonyi műsorunk az Óbudai Kulturális Központban, fellépünk a kerületi rendezvényeken, ilyen például az Óbuda Napja rendezvénysorozat, vagy az adventi ünnepi események.

Ezen kívül advent idején Budapesten a Bazilikánál és más helyeken is flashmobokat tartunk, ami egy rögtönzött táncház, de az országban is járunk mindenfelé, ahova hívnak, például már ötödik éve táncolunk Mádon, a Furmint Ünnepen.

Csoportjainak rendszeresen készít koreográfiákat, és gyakran tart táncházat minden táncolni vágyónak. Milyen ma a táncházélet? Többen táncolnak-e ma, mint a táncházmozgalom 1970-es évekbeli kezdete óta?

Nyilván a táncházmozgalommal kezdődött mindez, de most már itt van a Fölszállott a páva tehetségkutató verseny a tévében, ahol láthatóan olyan színvonalon táncolnak az országban amatőrként gyerekek és felnőttek, mintha profik lennének. Nagy öröm ezt látni, és a felnövekvő generációknak is jó tudni, hogy ez egy élő népi hagyomány. Mi itt a Csillaghegyi Közösségi Házban minden hónapban egyszer táncházat rendezünk. Családi mulatsággal kezdünk, majd felnőtt táncházzal folytatjuk. De város- és országszerte működnek hasonló programok, ahova rengeteg fiatal és idősebb ember jár, és nagy a sikerük.

Van nekünk egy Dúdolj, ringass, táncolj nevű, kifejezetten kisgyermekes családoknak szóló estünk is. Ez négy évvel ezelőtt úgy indult el, hogy megszületett Dorina nevű kislányunk, akit félévesen, egyévesen nemigen tudtunk programokra vinni. Baráti körömben, akik között népzenészek is vannak, szintén ekkoriban születtek kisbabák, és arra gondoltam, hogy csináljunk egy olyan programot, ahol mi is találkozhatunk és a gyerekeink is megismerhetik egymást. Azóta ennek nagy sikere van a Csillaghegyi Közösségi Házban, ahol néha kétszáz ember is összejön a nagyobb teremben. A program ment egy ideig a Magyarság Házában is, ahol most szünetel, de működik például Budakalászon, a Kós Károly Művelődési Házban, és januártól elindult az Óbudai Kulturális Központban is.

Nemcsak a babákról szól, hanem itt is a családokat szeretnénk megszólítani a népzenével, a néptánccal, a népmesével és a játékkal, mert ez egy komplett program, amit a jelek szerint élveznek a családok.

Mitől van az, hogy míg régen legfeljebb tájegységek szerint különböztettük meg az egyes táncok származási helyét, addig ma helységnevek alapján is megjelöljük a pontos forrást, akár a legkisebb falut is feltüntetve?

Ez annak köszönhető, hogy a korábbi táncgyűjtések egyre inkább hozzáférhetők, közkinccsé váltak. Korábban voltak gyűjtések, archív filmek, amik még nem kerültek a táncpedagógusok kezébe, míg a fejlett technológiával ezek már mindenkihez eljuthatnak. Martin György tánckutató kezdte el ezeket a táncokat kis kamerájával gyűjteni falvanként, de amikor még nem volt ez mindenki számára hozzáférhető, akkor összességében voltak jellegzetességek például Dél-Alföldről. Ma már falvakra, sőt, táncos párokra, adatközlő táncosokra lebontva, figuránként tudják a táncoktatók, hogy ez ennek a táncos bácsinak a figurája, az meg amannak.

Milyen terepnek látja Óbudát szakmai szemmel?

Nagyon sokan táncolnak, nagyon nagy igény van rá, és óriási öröm látni akár a Kincső Néptáncegyüttest, akár a Békásmegyeri Veres Péter Gimnázium néptánccsoportját, vagy a Szent Péter és Pál iskolát, vagy sorolhatnám még a többi helyet, ahol komoly néptáncoktatás van. De mondhatom még a Kolompos Együttest is, akiknek táncházaira szintén sokan járnak. Rengeteg gyerek táncol, és egyre jobb színvonalon, amit jó látni.

Hány éves koráig táncos egy néptáncos?

Élete végéig. A Hatvany Lajos utcai Nyugdíjas Házban is tartok néptánc foglalkozást, ahol nagyon szeretik ezt a programot.

… és a néptáncpedagógus?

Szeretnék sokáig táncolni. Jó, hogy van szenior csoportunk, aminek majd idővel talán én is tagja leszek. Szeretném megőrizni a táncot, ezt a közösséget életem végéig, ameddig csak mozogni tudok.

A cukrászdahadművelet kezdetén az volt a terv, hogy végigjárom Óbuda összes cukiját, ám ez nagyon hamar kútba esett. Harmincvalahány(!) üzemegységet ugyanis nem lehet végiglátogatni komolyabb egészségkárosodás, illetve testméretváltás nélkül, ezért inkább koncepciót váltottam: a sima fagyizók és a „mentesek” azonnal kiestek. (Utóbbiaknak biztos van létjogosultsága, ám a cukrászda, az cukrászda, ne bohóckodjunk, kérem.)

Mire megtapasztaltam, hogy képernyőn keresztül is lehet inzulinsokkot kapni, maradt hat hely, amelyekkel nagyjából le lehet fedni a térképet: nemcsak térben, hanem ízlés szempontjából is.

Íme, a kínálat a legendás múlttól a lakótelepi törzshelyeken át az újhullámig, Békásmegyer csücskétől a Bécsi út elejéig, északról délre.

Sík Cukrászda (Lukács György utca 1.)

Családi cukrászda a békásmegyeri lakótelep közepén, aminek meghökkentően kicsi a vendégtere: a terasz bezártával két asztalnál lehet leülni összesen. Az üzlet maga viszont száz négyzetméter, mert a cukrászüzemnek nagy hely kell – hiszen szigorúan helyben készítenek mindent. A vendégkör nagy része természetesen a környékről érkezik, de nyáridőben Szentendréről és a Rómairól is átbicikliznek az emberek fagyizni. Nem véletlen: pár éve ők nyerték el az Év Fagylaltja díjat a diós-mézes körtével, amiből azonnal tortaváltozat is született.

Bár mindig újítanak valamit, ez nem a kalóriatartalom csökkenését jelenti: errefelé bizony a cukor a menő, és a hagyományos vajas tortákat is nagyon szeretik a vendégek.

A nagy klasszikusok soha nem fogyhatnak ki a hűtőkből: itt mindig van Rákóczi-túrós, feketeerdő torta és igazi, jajderózsaszín mignon.

Azt azért erősen megérezték, hogy ezen a nyáron négy albán fagyizó nyitott rájuk a közvetlen környéken, de az emberek nagy része vissza is igazolt hozzájuk – sütiben pedig pláne nincs említésre méltó versenytársuk a környéken.

Csillaghegyi Megálló (Vasút sor 1.)

A gyorsan közönségkedvenccé vált hely kicsit kakukktojás a sorban, hiszen nemcsak cukrászda, hanem reggeliző, kávézó, pékség és törzshely, de a házi pitéik és a rétesek miatt bőven kiérdemlik a helyüket a körképben. Itt már nagyobb hangsúlyt (saját hűtőt) kapnak a raw-vegán, azaz nyers zöldségekből és gyümölcsökből készült édességek, de a diós-narancsszirupos csiga és barátai szépen ellensúlyozzák ezeket. A réteseken például csak felülről látszik a tészta: oldalról úgy festenek, mintha a süti csak és kizárólag sűrű töltelék lenne.

Hiába jártunk ott többször, a valódi titkukat nem sikerült megfejteni: hogyan tudnak ennyire rossz adottságú helyszínen ilyen jó hangulatot teremteni? Hiszen a belső tér barátságos, de semmi különös. A külső olyan, amilyen: lehet, hogy van ember, aki a HÉV sínjeiben szeret gyönyörködni a kávéja mellett, de mi nem soroljuk magunkat közéjük. Jó ételek és italok máshol is vannak, ám máshol mégsem szeretnénk fél napokat elpockolni egy kis asztal mellett. Minden ellene kéne, hogy szóljon, mégis veszélyesen könnyű ott ragadni, és inkább lemondani a következő dolgunkat egy SMS-ben.

Az pedig hab a tortán, hogy elképesztően környezettudatosak, hivalkodás és izzadságszag nélkül: még a kávézaccot sem dobják ki, hanem helyre kis zacskókba csomagolják, és ötleteket adnak, hogyan használd fel.

Koch-Danica (Vörösvári út 41.)

A Koch-Danica a legrégebbi cukrászda a városrészben. A Vörösvári útra néző sorház árkádja alatti icipici üzlet annyira szűk, hogy a betérőknek komolyan be kell húzniuk a hasukat sorban állás közben, hogy kiengedjék a sütivel megrakottan távozókat, mégis mindenki testközelből ismeri a környéken. A szűkösség természetesen itt is annak köszönhető, hogy a nagyobb részt a cukrászüzem foglalja el, hiszen a műanyag harmonikaajtó mögött, helyben készül minden.

A tulajdonosa ugyanitt kezdett cukrásztanulóként 14 évesen (bár nem ebben az üzlethelyiségben, hiszen az régebbi, mint az épület), és 1982 óta vezeti a cukrászdát a saját nevén.

Legfőbb specialitásaik a télen-nyáron elérhető bejgli, az óriási adag piték és a soklapos krémes, amit csak hétvégén készítenek, de ezért aztán tényleg verekedni (na jó, decensen könyökölni) is képesek a környékbeliek.

A klasszikus recepteken nem hajlandók változtatni, és bár vannak mentes sütijeik is, ez csak annak köszönhető, hogy a törzsvendégeik közül többen abba a korba értek, amikor az orvos már eltiltotta őket a kedvenceiktől, de a cukrászdába járástól nem lehet. Az is biztosítékot jelent, hogy az itt dolgozók egytől egyig meghatóan büszkék az intézményre, de aki először látogat el ide, az készüljön fel a történetéből, a külcsín ugyanis elsőre egy kicsit molyrágtának hat. Ja, és leülni is legfeljebb az utcán, a Vörösvári útra néző árkádok alatt lehet.

Gera Cukrászda (Ágoston utca 2.)

Egy rövid sétányira viszont nagyot fordul a világ a cukorra éhezőkre: a Gera ugyanúgy egy panel aljában van, és édességet készítenek benne, de ezzel nagyjából ki is merítettük a közös vonásokat. Ja, mégsem: itt is helyben készül minden, olyannyira, hogy be is lehet látni a ragyogó cukrászüzembe.

A belső tér itt tágasabb, három-négy asztal is van, és nagyon menő tejcsokiszínben játszanak a falak, fagyitól roskadozó design-Minivel. Az ablakok pedig a házak közötti parkra és egy vadonatúj játszótérre néznek, amit biztos, hogy nem ők intéztek, de nagyon jól állnak egymásnak. A sütemények itt inkább az újhullámos vonalat követik, de sok fantáziával és nagyon jó ízléssel: Gera Eszter tulajdonos bátrabban nyúl a divatosabb alapanyagokhoz és fűszerekhez, de pont annyi vaj és cukor van a sütikben, amennyi csak kell.

Amikor limes-os pitét ebédeltem náluk, kezdtem sajnálni, hogy nincs épp szerelmi bánatom, hátha akkor belém férne még egy…

Don Bosco (Bécsi út 177.)

Egyházi kötődésű borászatot ismerek, nem is egyet, de a cukrászdák eddig valahogy kimaradtak a műveltségemből. Pedig létezik bizony: a Margit Kórházzal szembeni lelőhely a szalézi rend alapítójáról kapta a nevét. A cukrászdát ugyan nem közvetlenül a rend, hanem a közösség egyik tagja működteti, de a helyiséget magát a rendtől bérli, tehát kijelenthetjük, hogy létezik szalézi cukrászda is Óbudán. Ráadásul ez a jelmondatuk: „Don Bosco szerette a gyerekeket. A gyerekek szeretik a fagylatot. Ezért az nem lehet, hogy Don Bosco ne szerette volna a fagylaltot!” Engem azonnal megvettek…

Ezt az üzletet sem arra rendezték be, hogy télen kényelmesen bekuckózzon az ember, de ilyenkor nem is a fagyin van a hangsúly, hanem a kézműves bonbonokon és a hozzájuk készített díszdobozokon, amelyek szintén a tulajdonos keze munkáját dicsérik.

A klasszikus sütikért és aprósüteményekért pedig a környékbeli irodaházak dolgozói, a Margit Kórházban fekvő betegek és persze vasárnaponként az istentiszteletről átözönlő közösség tagjai hálásak.

A nagycsaládosoknak pedig külön kedvezményt vezettek be: minél többen jönnek fagyizni, annál több kedvezményben részesülnek.

I love KEX (Bécsi út 38–44.)

Bár ez már nagyon Óbuda határa, mégis kihagyhatatlan, hiszen az utóbbi évek egyik legdivatosabb újhullámos desszertjeit készítik az I love KEX-ben. Ráadásul kevés azon helyek egyike, ahol kényelmesen le is lehet ülni, hiszen a most éppen Buda Entertainment&Gastro nevű pláza bejáratánál található, tágas cukrászdáról van szó, látvány-tortaműhellyel. Ez azt jelenti, hogy a cukrászüzembe nemhogy bekukucskálni lehet, hanem csak egy pult választja el a vendégtértől.

A kínálat elsősorban kekszekre és egészen lenyűgöző formatortákra épül, a hagyományos vonalat itt a tiramisu és panna cotta pohárdesszertek jelentik.

A minőség tökéletes, a cukor-, glutén- és laktózmentes csodákat pedig szépen ellensúlyozzák a habcsókhegyek.

Amiért pedig külön szeretjük, hogy a lokációból és az üzlethelyiség adottságaiból kihozták a maximumot ahhoz, hogy tényleg legyen benne lélek, és jó érzéssel lehessen elüldögélni az asztaloknál húsz percnél többet.

A túra végére egy dolog kiderült: versenyek és megmérettetések ide vagy oda, a cukrászdák értékelése még az éttermekénél vagy a borokénál is szubjektívebb műfaj. Hiába magyarázzuk valakinek, hogy az egyik a jó, mert a lime tarte ott verhetetlen, ha ő a másik dobostortájára vágyik a lehangoltabb percekben.

Folyásiránnyal megegyezően

Arra voltunk kíváncsiak, hogy mit tud a Római-part egy kóbor kánikulai szerda-csütörtökön este, amikor a bennfentesek vannak ott: akik nem feltétlenül laknak a közelben, de a munka utáni sört csak vízbe lógatott lábbal tudják elképzelni.

Vérünket a közszolgálatért: a bejárást kis túlzással a városhatárt jelző táblánál, a Pünkösdfürdő utca fölött kezdtük, alkonyatkor, gyalog. Hülye ötlet volt.

Rajtunk kívül csak egy-két elszánt és egészségtelenül vörös arcú futó, pár biciklis és röhejesen sok szúnyog kutyagolt a civilizáció felé, jó sokáig. Maradjunk annyiban, hogy hét közben gasztronómiai célból még azoknak sem érdemes a Losonc utca felett lemenni a Duna felé, akik kifejezetten az errefelé dívó fura fine diningra vágynak: 2,5 km-en keresztül este kilenc után a fű sem nő. Hétvégén annál inkább, de a vendéglátóhelyek egymástól való távolsága miatt erre a szakaszra csak az menjen, aki kifejezetten az arrafelé eső négy-öt hely valamelyikét nézte ki magának egy ígéretes program vagy vacsora miatt: az élet ugyanis a Nap bácsinál kezdődik.

A hipszter partszakasz

A Nap bácsi azzal tud a Fellini Kultúrbisztró mindent elsöprő sikere mellett 5 méterrel helytállni, hogy itt egyedül is jól érzi magát az ember. Hétköznaponként az Introvertáltak Mekkája: a kínálat meglepően jó sörökből (ld. például Intro APA vagy Monyo Sour Rise), kisujjal-eltartott körökben is boldogan vállalható borokból (Benedek Sauvignon Blanc vagy Schieber Kadarka) és ritkább lábasjószágok legváltozatosabb, apróra darált formáiból, például báránykolbászból és Merquez marhából áll össze.

Ezekből válogatva jó páran egyedül, a kényelmetlennek tűnő, de fantasztikus nyugszékekben ugyanolyan üdvözülten bámulták a Dunát, mint mi – egyszerűen csak kiöblíteni a fejükből a kánikulai munkanapot.

Közben pedig hallgatni a Fellini duruzsolását, ami azon az estén kívülről éppen – a feliratot nem, csak a fura felcsuklásokat követve – egy vietnámi romantikus dráma vetítésének tűnt. Úgy 130 ember nézte csendben, a napágyakba szögezve, tehát jó film lehetett – még akkor is, ha a mi figyelmünket elterelte a csapolt Double Cherry Magic, amit a First Craft Beer kifejezetten a Fellininek főz.

Tovább sétálva nem bírtuk ki, és beleszippantottunk a Duna-parti Könyvmegálló mellbevágóan háztartási keksz illatú régi könyv szagába, majd megkerestük az igazi Római-romkocsmát, a Két Rombuszt.

Tényleg van két romos buszuk, és tényleg olyan, mint egy romkocsma: kedves, zegzugos, táncteres, és nagy betűkkel hirdetik, hogy máshonnan behozott italt nem látnak szívesen.

Ez abszolút érthető, viszont ennél sokkal cukibb gesztus, hogy akár self-service grillezéshez és bográcsozáshoz is kínálnak helyet. A sikerüket igazolja, hogy pár méterre tőlük egy Roburral is próbálkozik valaki – igaz, hétköznap ilyenkor nem láttuk nyomát a konkurenciának.

A szubkultúrák partszakasza

Evezel, énekelsz vagy iszol? Mindegy, csak vedd komolyan, ha ezekre a helyekre jársz! A Rozgonyi Piroska utcától lefelé akkor fogod magad jól érezni, ha azt szereted csinálni, amiért a törzsközönség jár oda.

Ott kezdődnek a csónakházak: kajakot, kenut, SUP-ot, motorcsónakot, bármit a kezedbe adnak, ha birtokában vagy a szükséges képességeknek és/vagy papíroknak, de ne hidd, hogy nem fogsz előbb-utóbb elcsábulni egy saját hajóra – túlságosan vonzó az életérzés.

Mi (na, jó, én) a mai napig jövőképünknek álmodjuk azt a három fős, alsó hangon hetven év feletti barátnőcsapatot, akik egy keddi koradélután kikötöttek egy túrakenuval, és kikérték az első sörüket – olyan eleganciával és életkedvvel, amitől a mai napig sárgulunk (na, jó, sárgulok) az irigységtől.

Hetven feletti dívaként persze mindegy, hogy a Kupak és Dugóban melyik sört kéri ki az ember, mert mind jól fog állni, de a naponta változó kis­üzemi sörök és a nem feltétlenül csak organikusan dolgozó, ám annál megszállottabb bortermelők kínálatát ne is próbáljuk meg nyomon követni, bízzuk rá magunkat a pultosokra: hétköznaponként jobban ráérnek, és boldogan segítenek lubickolni a kínálatban.

Ahol a kisüzemi sörök elfogynak, ott kezdődik a karaoke. Az Orange Bike Bar nagyon büszke a burgereire – joggal –, és mondjunk még egy helyet ma Budapesten, ahová törzsvendégként jár 450–500 ember, és ebből legalább 150 karaokézik! A hüledezésünket fokozta, hogy pénteken és szombaton is más-más a felhozatal: pénteken bárki boldogan óbégathatja a YMCA vagy épp Krúbi összes slágerét, szombaton viszont mindenkit kenterbe vernek az igazi profik, akik saját kedvükre, koncert helyett jönnek énekelni. (Ráadásul normális nyitvatartási időben még bringaszervizként és -üzletként is működik a hely.)

Az 1920-as, 1980-as évek partszakasza

Az Orange Bike Bar már pont a határ: még van saját arculata, de már nem adnak kérés nélkül szúnyogriasztót is a rendeléshez a pultnál – egyszerűen túl nagy hozzá a tömeg. Minél beljebb hatolunk a város felé, ez annál jellemzőbb lesz: a kínálat egyre „családbarátabb” (ld. hekk, lángos, mirelit pizza, harcsapörkölt – nyilván nem hazai szürke-, hanem a talán itthon tenyésztett, vietnámi harcsából). A fröccs egyszerűen fröccs, fehérből, de jó hideg, a sör pedig sör, mindenféle flikk-flakk nélkül – a legdrágább mostanság az Óvatos Duhaj nevű (a maga nemében hibátlan) Soproni IPA. A hekkben sosincs szálka, a lángosnál pedig csak az a kérdés, hogy hol mennyi fokhagymát tesznek rá – elrontani ugyanis nehéz. Ide azért jövünk – legyen az a Nyárfás vagy a Platán, vagy bármilyen más fa nevű –, mert a nagypapánk is ide járt.

A legnagyobb erőssége ezeknek a helyeknek a hatalmas, Duna fölé nyíló teraszuk, ami viszont felülmúlhatatlan. Néhol a dunai panorámáért cserébe Retro Rádiót kell hallgatni: ezt számolja bele, aki odamerészkedik.

Az egy utcával feljebb nyíló másik bolygó

A vízparttól távolodva egy, a fentiek bármelyikétől gyökeresen különböző hangulatba csöppenünk – de annyira, mintha nem is 150–200 méter, hanem legalább egy kerület választaná el őket egymástól. A Czinielnek ugyan van fagyisbódéja a parton, maga a cukrászda épülete azonban műintézménynek számít Óbudán és Csillaghegyen: olyan helynek, ahová az emberek a vasárnapi vendégség után, szépen felöltözve mennek el a családjukkal. Nyilván nem állítjuk, hogy nem szabad tangapapucsban érkezni a parféért, de a hangulata mást sugall.

Még inkább szembetűnő a különbség, ha a Nánási Udvart járjuk végig: az udvarban szó szerint egymást érik a delikátabbnál delikátabb helyek. A Gombro’c, a Mad Meat és a Bagetto után néhány hete megnyitott az Omega3 Pisztráng Bistro, aminél kevés örvendetesebb dolog történt ezen a nyáron Budapesten.

A tulajdonos ugyanis nyolc évig vezette a dunabogdányi pisztrángost – ennél több garanciára nincs szükség ahhoz, hogy tudjuk: amiért eddig 40 km-t kellett zarándokolni, az szó szerint a szánkba repült.

Igaz, itt nem látjuk a Dunát, és sokkal inkább étterem és nem büfé kinézete van a dolognak, tehát a kirándulások is megmaradnak, de ha hirtelen jön ránk a pisztráng­evés, akkor sem esünk többé kétségbe.

Ráadásul a Pisztrángosnak igazi közösségteremtő szerepe is van: a borkínálat fantasztikus, szubkult körökben már sztárnak számító kistermelők tételeiből áll, hiszen szorosan összedolgoznak a szomszédos A Bor/the Wine nevű szaküzlettel.  Olyannyira, hogy ha valaki egész palackkal rendel, inkább átküldik a boltba, hogy ott vegye meg, és hozza át a vacsorához. Kisüzemi csapolt sörért a Sörmintába küldik a vendéget, de készítenek füstölt pisztrángkrémet a Bagetto szendvicseihez is – sőt, ha egy társaságból valaki nem szereti a halat, akkor simán áthoznak neki bármit a Gombro’c konyhájából. Az Omega3 Pisztráng Bistro egyelőre nem hirdeti magát túlzottan, mert előbb szeretnék belakni a helyet, nehogy baj legyen egy kezdeti nagy rohamból – pardon, mégsem bírtuk ki, hogy ne lelkendezzünk egy nagyot miattuk.

Pláne, hogy ők fejtették meg számunkra, hogy miért ennyire más a hangulata ennek az utcának, mint az eggyel lentebbinek: a Nánási útra ugyanis az új lakóparkok közönsége jár szórakozni. Másfajta szolgáltatást, másfajta hangulatot és színvonalat várnak el, emiatt urbanizálódik ennyire az utca. Ami azért felveti a kérdést: ha valaki kifejezetten a Duna partjára költözik, vajon miért távolodik el a víztől esténként?

Ahogy az elején említettük: ne csinálják utánunk, hogy úgy járják végig a Rómait, hogy a Királyok útja legvégén parkolnak, és pláne, hogy a Nánásin sétálnak vissza!

A Cziniel után 2,5 km-en keresztül csak a lámpák alatt hanyatt esett cserebogarak visszafordításával tudtuk magunkat elfoglalni, mire elértük a Pünkösdfürdői Stranddal szemben lévő Gyradikot. Ez a látszat ellenére nem egy, hanem két üzlet – hogy a kettő közül melyik Budapest legjobb gyrososa, arról megoszlanak a vélemények, de tény, hogy a sertésen kívül bárányból, marhából és csirkéből is készítenek gyrost. Sajnos későn vettük észre, hogy a Greekburger pastrami egyik összetevője tevepastrami – és ez nem vicc, tényleg! Mégis, hogy a búbánatba kerül szaftosra sütött tevehús Békásmegyer határába?!

Hát éppen ezekért a kérdésekért kell újra és újra szerelmeslevelet írni a Rómaihoz és környékéhez.

Aki egyszer rákattan Japán tiszta ízeire, annak egy hét még kibírható nélkülük, de egy hónap már nem. Mivel fapados repülő nem megy Tokióba, de még Oszakába sem, marad a 17-es villamos, ami bevisz a meghatározó, emlékezetes evések közepére.

Amikor még senki nem ismerte

A két legnagyobb budapesti étel futárszolgálat kínálatában külön keresési szűrővel lehet azonnal sushit rendelni, számtalan helyről és minőségben.

15–20 éve viszont csak az igazán beavatottak tudták, hogy egyáltalán létezik ilyen, pláne Budapesten. Ehhez képest a három-négy legrégebbi japán étterem Óbudán van, és mindegyik köszöni, jó egészségnek és nagy törzsközönségnek örvend.

Eközben a többi étteremnek nem ilyen könnyű a sorsa: nagyon jót csinálnak, divatba jönnek, a közönség körülrajongja őket, de pár éven belül – elhivatottság, kifogástalan konyha és minőség ide vagy oda – küzdeniük kell, hogy a vendégek ne szokjanak el egy hasonlóan jó, csak egyszerűen új helyre.

A magyarázat nem is olyan bonyolult, mint azt elsőre hittük volna. Az 1990-es évek közepén-­végén Magyarországon megtelepedő nagy japán cégek a Japán Nagykövetség közelében maradtak, és a Budapesten dolgozó japán felsővezetőknek is főként a Rózsadombon és Óbuda belső részén találtak lakást. Érthető, hogy ők előbb-utóbb hazai ízekre vágytak, a honfitársaik pedig meglátták az ebben rejlő lehetőséget. Zanzásítva: így koncentrálódott a japán konyha Óbudára.

A töretlen népszerűség pedig valószínűleg annak köszönhető, hogy a japán konyha, azon belül is a sushi a szó minden értelmében bizalmi termék. Ha egyszer valaki rátalál a számára igazira, arra fog felesküdni, és nem tágít onnan senki kedvéért.

Hiszen mégiscsak nyers halat etetnek vele. És ha már ennyit fizet érte, annak igenis legyen olyan íze, amitől megérti a rizsbe és algába csomagolt falat világhírét és kultuszát – ha egyszer ez megtörtént vele, nem szívesen kockáztatja az élményt.

Négy legenda és a többiek

Fuji, Noriko, Okuyama No, Sushi Sei. Direkt abc-sorrendben írtuk őket, mivel más és más jellegű műintézményekről van szó, összehasonlítani pedig nehéz őket. A közös bennük, hogy maximálisan elkötelezettek, és a törzsközönségük nagy része japánokból és ázsiaiakból áll, ami sok mindent igazol.

A legfurcsább, legtitkosabb és leginkább körülrajongott hely Okuyama san sushi étterme a Kolosy téren: aki egyszer megtalálja, úgy érzi magát, mintha egyenesen a Galaxis útikalauz stopposoknak című alapműbe csöppent volna hirtelen. Hiába mutatja tábla az üzletház bejáratánál az utat, az udvarba érve egy bezárt pavilont kezd el kerülgetni, aki először téved oda. Az igazán elszántak viszont nem adják fel: előbb-utóbb letévednek a gyanús lépcsőházon át a pincébe, ahol egy kopottas, de patikatiszta kifőzdeszerűséget találnak, tüneményes személyzettel és Okuyama sannal.

Budapest legjobb sushi lelőhelyén terítő nélküli asztalok, celofáncsomagoláson át kifakult japán szuvenírek és a hátsó falnak támasztott farostlemezek kápráztatják el a közönséget, amikre a vendégek írtak köszönő szavakat. A mester 18 éve nyitotta meg éttermét, azóta él Budapesten: tolmácson keresztül japánul beszélgettünk vele. (A tolmács szerepbe az egyik pincérlány ugrott be, aki napközben a Konzervatórium klarinét szakán tanul.) Az interjút nyilván azzal kezdtük, hogy ha a beszélgetést sem magyar, sem angol, de még német nyelven sem vállalta (amit mi sem tettünk volna), akkor hogyan boldogul Budapesten egy étterem háttérmunkájával? A válasszal megint beigazolódott, hogy a gasztronómia sokkal többet tud, mint a kommunikáció.

Okuyama san kedvenc napi beszerzőhelye a Flórián téri piac, de az összes budapesti piacot szondázza, és keresi, kóstolja az alapanyagokat, hogy maximalizmusát kielégítse – és a kofákkal valahogy mindig meglesz a közös nyelv.

Okuyama san idén 71 éves, és mióta nyáron megroppant az egészsége, csak sushit készít, mást nem. Gyerekkorában látott a tévében egy műsort Magyarországról és a magyar gasztronómiáról, ami valamiért beleégett: amikor felnőtt fejjel Bécsbe hívták dolgozni, de annak az étteremnek nem lett dicső vége, úgy döntött, hogy nem haza megy, hanem megnézi azt a Magyarországot, amivel gyerekkorában egy tévéműsoron keresztül esett szerelembe. Találta egy lelakatolt éttermet, újranyitotta, és nem tett semmi mást, csak főzött és sushit készített, arra számítva, hogy majd szájról szájra terjed a híre.

Így is lett: messzi földről is zarándokolnak ebbe a furcsa kis lyukba ezekért az sushikért az emberek. Van, aki nyolc napig jön egymás után, van, aki a teljes budapesti tartózkodása alatt itt eszik, de aki egyszer megtalálja, biztosan vissza is tér ide. Pedig a mai napig igazi kihívás rátalálni: a honlapja például az egyik legcsúfabb, amit láttunk ebben az évben.

Ráadásul ott van az etikett. Itt, ha valaki gyoza után érdeklődik, ne a mestertől tegye, mert kifejezetten megsértődik: ez ugyanis nem az a konyha és nem ez a hely. Eligazgatta a tányérjainkat, egy műanyag nigirin elmutogatta, hogy mit hogyan kell rendesen megfogni, mártani és bekapni, majd amikor cikákolva el-activityztük, hogy ez a nigiri sajnos nem fér be a szánkba, és bele fogunk fulladni, akkor közölte, hogy a sushi egy falat, egészben kell megenni és kész, majd otthagyott minket. De milyen igaza volt! Az ízek olyanok, mintha egyszerűen egy potméterrel fel lennének tekerve.

Evés közben belénk csap a villám, és megvilágosodás ér: a sok hűtőszagú, túl semleges vagy éppen túlcsicsázott maki és roll után mit is jelenthet, ha igazival találkozik az ember.

Ennek a makrélás nigirinek a kedvéért például ezentúl bármikor bátran próbáljuk meg kikapcsolni a garatreflexünket. Teljesen kezdőknek nem ajánljuk, mint ahogy azt sem, hogy bárki evőeszközt merjen kérni a pálcika helyett: nem fogja magát jól érezni. De aki a spirituális ízélményekre nyitott, az Okuyama-hívő lesz.

A felsoroltak közül talán a Fuji a legismertebb, nemcsak Óbudán, hanem Budapest-szerte. A nyomozásunk szerint majdnem 30 éve egy japán hölgy alapította, méghozzá eredetileg Pesten, majd ő hozta át a mostani helyére, a Csatárka utcába. Ezen a környéken senki nem fog két kilométert felsétálni a Kolosy térről, de szerencsére viszonylag könnyű parkolni előtte.

Elegáns, majdnem fehér kesztyűs étterem, ahová mégsem sikkből járnak az emberek. Van olyan törzsvendégük, akik hetente többször jönnek: nekik külön asztalt tartanak fenn.

Autentikus, tatamis termeik is vannak: ezeket a céges bulik vagy az ünnepek környékén nem árt hetekkel korábban lefoglalni. (És nem, nem kell kuporogni az alacsony asztalok mellett: a termek közepén előzékenyen „árkokat ástak” az asztalok és a vendégek lábainak, így térdeplés helyett az Európában megszokott pózban, mégis tatamin ülve vacsorázhatunk.)

A konyha pedig természetesen kifogástalan: a sushi-specialitásokon kívül gyoza, rengeteg tempura és nabemono (főzőasztalon készülő ételek) szerepelnek az étlapon, olyan minőségben, hogy a törzsvendégek java itt élő ázsiaiakból áll, akik jogosan berzenkednének, ha nem azt kapnák, amit megszoktak otthon.

Innen nézve még szimpatikusabb gesztus, ahogyan az új vendégek felé is nyitnak: meglepő, de kuponos oldalakon és nagyobb éttermi akciókban is szerepelnek.

Azt vallják, hogy azokból is lehet törzsvendég, akik az árfekvés miatt nem biztos, hogy elsőre őket választanák.

A Noriko viszont egészen más hangulatú rokona a Fujinak. Rokon, hiszen ugyanaz a hölgy alapította őket, ám amikor ő hazatelepült, az éttermeket külön-külön értékesítette. Ráadásul légvonalban 700 méterre vannak egymástól: a Noriko a Rózsakert bevásárlóközpont nyitása óta ott üzemel. Vendégei főleg a bevásárlóközpont törzs­vendégeiből, így általában a környéken lakókból állnak, de persze sokan a hírére jönnek. Meglepően picike hely pár asztallal és igazi, szinte kuporgós pult melletti ülőhellyel.

A magyar tulajdonos hosszú évekkel ezelőtt vette át – igazi Japán-rajongó, aki legalább évente oda is utazik inspirációt gyűjteni.

Ennek köszönhető, hogy sok Japánt megjárt magyar és ázsiai vendég ugrik be hozzájuk ebédelni, a mindenre nyitott fiataloktól az idősebb diplomatákon át az éppen arra vetődő kíváncsiakig.

A Noriko legnagyobb előnye, hogy fesztelenül, gyakorlatilag egy food courtben próbálhatjuk ki az autentikushoz legközelebb álló sushit, anélkül, hogy zavarba jönnénk a tájékozatlanságunk miatt: a csalogatónak a pultban tartott tekercseket többször nézték már édességnek is a véletlenül arra járó, majd persze odaszokó vendégek. A hátsó részben két polcon „bolt” is üzemel: a tésztáktól az eceteken, a rizsen és a norin (algalapon) át mindent összeválogathatunk, ha úgy döntünk, otthon is szívesen kísérleteznénk vele.

A Sushi Seiről hallani mostanában a legtöbbet: a Bécsi úton felépíteni próbált gasztronómiai zarándokút ígéreteit ők kezdték el először beváltani. (Már ha Okuyama urat nem soroljuk ide, hiszen a két hely 300 méterre van egymástól, de hangulatban egy világ választja el őket.) Vannak persze társaik ezen a környéken, de a japán konyha tekintetében ők diktálják a tempót. Berendezésében és hangulatában annak mondanánk, amit a bulimeghívókon a „smart casual” jelent: még nem fehérkesztyűs, de azért mégse kutya- vagy gyereksétáltatás közben ess ide be, ha nincs elég önbizalmad (vagy haute couture melegítőnacid.)

Amit ők nyújtanak: Oszakából idetért séf és a Japán Agrárminisztérium által kiírt – nagyon gonosz – szakács versenyen Európa-bajnoki címet nyert, magyar sous-chef.

Olyan minőségi követelményekkel, hogy a kezdeti kukacoskodásuk után a fő beszállítójuk átugrott ebédelni Bécsből, hogy inkognitóban nézze meg, miért fakszniznak ennyit az alapanyagok kiválasztása körül, majd az ebéd után felállt, bemutatkozott, és közölte, hogy már érti. És talán 4–5 olyan helyet tud mondani egész Európában (Nagy-Britanniát is beleértve), ahol ezt a szintet kell teljesítenie. Azóta is nagy igyekezettel teszi.

A törzsvendégek nagy részét itt is az otthoni ízeket valóban megtaláló ázsiai vendégek teszik ki, ám a Sushi Sei egyfajta kultúrmissziót is teljesít: egyre több bemutatót, céges rendezvényt, sushi-készítő kurzust tartanak – sőt, ők szervezték és vezényelték végig a gésák kivételes látogatását Budapesten. Ők az autentikus japán étterem, a többiek inkább polgárpukkasztónak számítanak azok szemében, akiknek a japán konyha szent, mégis valamiért szeretjük őket.

A Papírtigris sokkal inkább pán-ázsiai fúziós konyhát visz, mint japánt, de a legnépszerűbb fogásaik a miso leves és a sushi. Viszont csuklás nélkül képesek „magyaros sushit” is készíteni, amikor kacsamell vagy éppen házikolbász, vagy hagyma és szalonna van a rollban. A többiekhez hasonlóan megjárták a hadak útját: volt Papírtigris az V. kerületben, egy másik Kistarcsán, de a Bécsi úti üzemegység tartja magát a legrégebben. Hiába, Óbudán van, bár parkolási szempontból elég elátkozott helyen. A Vörösvári út – Bécsi út sarkát ezért érdemes inkább tömegközlekedéssel megcélozni, mint háborúzni az Eurocenter túlcsordult parkolójával, vagy a szomszédos autómosó dühödt legényeivel. A képzett japofilek (Van ilyen szó egyáltalán? Mindegy, már van.) a fejüket fognák a láttán, de aki most kezdi az ismerkedést, az kiváló ár-érték arányban tanulhatja meg, hogy mit, hogyan és mivel kell enni egyáltalán, anélkül, hogy a zavarba ejtő kultúrától zavarba kéne jönnie.

A Wasabi-lánc pedig kihagyhatatlan, ha a budapesti sushi-kínálatról beszélünk, bár sajnos semmi köze nincs az alapértékekhez: a rigorózusan válogatott alapanyagokhoz és a frissességhez.

Ez egyszerűen ekkora léptékekben nem működik, így inkább gyorsétteremnek nevezhető, aminek annyi köze van a japán gasztronómiához, mint a McDonald’s-os vagy Burger Kinges hamburgernek a BBQ-pápák kézzel vagdosott húsból álló és gőzmozdonyhoz hasonlító szmókerekben sütött hamburgeréhez. Abban viszont elvitathatatlanok az érdemei, hogy közel hozta a magyarokhoz a japán ételeket, és a legtöbb egységükben futószalag melletti asztalokhoz is ülhetünk, ahol pici tányérokban feliratozva érkeznek a fogások, így senki nem jön zavarba, hogy mi micsoda, hogyan kell rendelni, miből van, és ha nem ízlik, egyszerűen félre kell tolni, és a következő tányérkáért nyúlni. Igaz, annyi pénzért, amit ott hagyunk, már kifogástalan sushival is jóllakhatunk Óbudán, a legendák valamelyikében.

Sushi-Szótár

Sushi
Speciális rizsfajtából, speciális fűszerezéssel készített falatnyi méretű étel. Alkotóelemei a rizs, a nori, a wasabi és benne vagy a tetején főtt vagy sült, de leggyakrabban nyers zöldség, hal vagy tengeri herkentyű. A lényege a friss összetevők használata és az arányok, ízek tökéletes harmóniája. Extrém formája a sashimi, amikor csak a tölteléket, azaz a tökéletesre szeletelt, tökéletes nyers haldarabot (mondjuk a tonhal hasaalját – ld. tokaszalonnáját) szolgálják fel.

Maki
Sushitekercs, amiben legbelül van a „töltelék”, körülötte a rizs, és mindezt norilap fogja össze.

Nigiri
Sushi, ahol rizspárnácskára helyezik a halat vagy herkentyűt, és a nori sokszor ki is marad belőle.

Roll
A sushik közé sorolják, de valójában tekercs rizsből és bármiből, gyakran nem egy, hanem többféle töltelék párosításával. Általában a nem tradicionális alapanyagú vagy ízpárú sushik megnevezése az étlapokon.

Nori, norilap
Tengeri algából készült, krepp–papír szerű nyersanyag, amit levesektől a sushin át rengeteg ételhez használnak.

Tempura:
Japán panír. Palacsintatésztára hasonlít, de a lényege a tengeri moszat.

Gyoza
Gőzölt vagy sütött tésztabatyu zöldséges vagy húsos töltelékkel. A kínai dim sum vagy az orosz pelmenyi (ha csúfolódni szeretnénk, akkor az olasz ravioli) japán megfelelője.

Nabemono
Az asztalnál, az orrod előtt készített étel. Hagyományos felfogás szerint egy bonyolult alaplében főtt bármi, amit abban a sorrendben eszel ki a fazékból, ahogy elkészül és/vagy jólesik.

Tatami
Japán szőnyeg, vagy rizsszalmából készült matrac. A mérete vidékenként változik, de házak, szobák méretét tatamikban adják meg.

Miso leves
Egyfajta alaplé, amit talán az erőlevessel (vagy inkább az öreglevessel) lehet összevetni. A rengeteg belefőtt dolgon kívül az alapízét a miso paszta adja meg, ami szárított halból, fermentált gombából, sóból és moszatból áll. Ám ezek és a többi hozzávaló (ld. ami ott van, és nem fut elég gyorsan) változatossága miatt a receptje a mai napig vallásháborúkra ad okot.

Wasabi
Japán vízitormából készült, zöld színű paszta. Csíp, de a kínzó érzés sokkal hamarabb eltűnik, mint más csípős esetében, ugyanis nem kapszaicin, hanem izocianátok dolgoznak benne. (Mindegy, hagyjuk: fáj, de finom, és gyorsan lecseng az íze.) Erős antibiotikus hatással bír – ami a gyanúsabb korú nyers halak esetében nem mindegy.

A Király család tagjainak sikerei mögött – vitathatatlan tehetségük mellett – sok küzdelem is áll?

Linda: Szerintem igen. Ha saját példámat nézem, akkor elmondhatom, hogy az én karrierem eddig hullámvasút volt, de az egész családunkra az a jellemző, hogy megdolgozunk a sikerért.

Boldogan tesszük, mert szeretjük azt, amit csinálunk. Számomra különösen nagy küzdelem az, hogy többször újra kellett kezdenem a pályám építését.

Viktor: Én nem a küzdelmet hangsúlyoznám, hanem a maximalizmust. Azért küzdünk, hogy maximálisan jók legyünk abban, amit csinálunk, és megfeleljünk az előttünk álló kihívásoknak.

Linda: És magunknak.

Viktor: Igen, főleg magunknak. Sosem elégszünk meg az átlagos eredményekkel, mindig a legjobbra törekszünk. Magunkkal szemben is ez az elvárásunk, és a közönségnek is a legjobbat akarjuk nyújtani.

Tamás: Nagyon sok minden eszembe jutott a küzdelemről. Viktorra gondolva: pályája elején ott volt a Megasztár győzelem, aminek az ára nagy küzdelem volt hétről hétre. Linda karrierje is felfokozott küzdelemmel indult, hiszen egy olyan időszakban jöttünk vissza Magyarországra, amikor neki már kezdett alakulni a szakmai útja Amerikában, de hirtelen átkerült egy másik földrészre. Húsz év alatt, mióta visszaköltöztünk Magyarországra, gyakran tapasztaltuk, hogy nem mindig a tehetségesebb érvényesül, sokszor a középszerűség a kifizetődőbb – tisztelet a kivételnek. Azt is tudom, hogy a zene megítélése szubjektív dolog.

A sportversenynél az az első, aki átszakítja a szalagot, a művészetben ez másképpen van. Ha tetszik, ha nem, azt látom, hogy kimagaslónak lenni nem biztosan a legjobb megoldás.

Nincs okunk panaszra, elérünk mindent, amit szeretnénk, de meg kell küzdenünk ezzel a számunkra furcsa helyzettel, és nagyon értékeljük, hogy a közönség mindig nagy számban jön el Viktor és Linda koncertjeire.

Gabriella: Mivel a ránk rakott stigmák ellen is küzdenünk kell, ezért nekem mint anyának az is a feladatom, hogy bebizonyítsam az embereknek, hogy mi igenis dolgozunk, és mindent megteszünk a sikerekért.

A médiából az jön le, hogy mi mindent készen kaptunk, ezért nekünk minden sokkal egyszerűbb, könnyebb. Szerencsére az emberek ezt már kezdik másképp látni velünk kapcsolatban.

Viktor: Maradjuk annyiban, hogy elsősorban magunkkal kell megküzdenünk.

1999-ben tért vissza a család Magyarországra az Egyesült Államokból. Mi alapján döntöttek Óbuda mellett a lakhely választáskor?

Tamás: Mielőtt kimentünk Amerikába, Pesten, az Eötvös utcában laktunk. Amerikában – amikor már megtehettük – kertes házban éltünk, és azt szokta meg a család, tehát hazatérve is hasonló lakhelyet keresünk. Volt egy praktikus oka is annak, hogy Óbudát választottuk: abban az időben itt, a Kiscsikós közben építettünk egy üzemet, mert én akkor ékszergyártással foglalkoztam. Fontos szerepet játszott az is a döntésünkben, hogy amikor feljöttünk ide a Táborhegyre, úgy éreztük magunkat, mintha Hollywood Hillsen lennénk. Előttünk volt a gyönyörű város és a fényei.

Linda, Viktor, milyenek voltak az első benyomások, amikor az USA-ból Óbudára érkezett a család?

Viktor: Az egyik legelső élményem nem pozitív, de nem is Óbudát minősíti. Amerikában, ahol sok a kertvárosi rész, van egy jól működő iskolabusz rendszer. Ott természetes volt, hogy a házunknál minket is felvett az iskolabusz. Itt viszont le kellett mennünk a hegyről, és fel kellett szállnunk a 60-as és a 86-os buszokra, és eljutnunk a XI. kerületi suliba. Talán ez az első emlékem.

Linda: Igen, nekem is megvannak a reggeli lejutással kapcsolatos emlékeim, aztán pedig vissza kellett mászni a hegyre. Egyszer rájöttünk, hogy más kertjén keresztül le tudjuk rövidíteni az utat, de aztán észrevették a tulajdonosok, és lezárták előlünk. Az viszont nagyon megnyugtató volt számunkra, hogy az Amerikában megszokott kertes, zöld övezetbe költöztünk, mert amúgy nekünk minden nagyon más és új volt, amikor hazatelepültünk. A nyelv, az iskola, általában a körülmények.

Viktor: Ezen kívül nekem nagyon pozitívak az emlékeim. Szerintem Óbuda nagyon jó hely egy fiatal számára.

Sok a zöld, jó a levegő. Vissza is húzott a szívem, mert ugyan az elmúlt tíz évben a város közepén laktam, de úgy éreztem, hogy újra a zöldre vágyom, és nemrégiben én is itt vettem házat.

Linda: Igen, sok a zöld, mégis közel vagyunk a városhoz.

Az iskolatársak részéről milyen volt a fogadtatás?

Viktor: Mi Benjáminnal, az ikertestvéremmel angol nyelvű iskolába mentünk, ahol sok volt a külföldi, tehát könnyebb dolgunk volt, mint Lindának. Bennel együtt hárman voltunk „amerikaiak”, ezért „menőnek” számítottunk.

Linda: Nekem egyáltalán nem volt könnyű. Egy zenei iskolába, a Bartók Béla Konzervatóriumba mentem tanulni. Sok szurkálást kaptam a diáktársaimtól.

Irigység is volt ebben?

Linda: Volt minden. Nem is ismertek, de előítélettel álltak hozzám, kaptam egy stigmát. Nagyon nehéz volt az elején, mert nem beszéltünk rendesen magyarul. Mi 16–17 évesen tanultunk meg magyarul írni, olvasni. Úgy kellett történelmet, matekot tanulnom, hogy nem beszéltem még rendesen a nyelvet.

Az az időszak kemény volt. Akkortól lett jobb, amikor csak a zenei tárgyakat tanultam a konzervatóriumban, a többit ott, ahol Viktor és Ben.

Gabriella, hogyan emlékszik vissza a hazatérésre?

Gabriella: Eleve az én súlyos betegségem miatt jöttünk haza, amiből szerencsére meggyógyultam. Nagy dolog volt, hogy a tinédzser gyermekeim számára sem volt kérdés, hogy hazajöjjünk-e. Igaz, szerintük azt mondtuk nekik, hogy csak egy évre jövünk. Nekem egyértelműen jó volt a hazatérés, nekik sokkal nehezebb. Úgy gondolom, hogy a hazatéréssel jobban összejött a család. Amerikában hét nap, hét éjszakát dolgoztunk, ezért leginkább a babysitterekkel voltak a gyerekek. Itthon, még ha dolgoztunk is sokat, hétvégenként mindig együtt voltunk.

Zenész szülőkként természetes volt, hogy a gyerekek is a zenei pályát választják?

Tamás: Nem volt evidens, Amerikában még elle­neztük is. Gabi és én pontosan tudtuk, mennyi buktató van a zenei pályán. Magyarországon más volt a helyzet, itt már eldőlt, hogy ez lesz az út. Azt mondanám, hogy DNS alapon működött a dolog, nem lehetett kivédeni, hogy zenével foglalkozzanak a gyerekek.

Gabriella: Egyikünk sem törekedett arra, hogy a gyerekeink mindenáron zenei pályára kerüljenek. Az is igaz persze, hogy Linda már egész kicsiként elkezdett énekelni. Minden iskolai ünnepségen kiválasztották szerepelni.

Mindhárman tanultak hangszeren játszani, de a fiúk akkor még nem vették komolyan a zenélést. Lindánál egyértelműbb volt a helyzet, szóltak is nekünk a szakemberek, hogy vigyük el énektanárhoz, mert tehetséges.

Milyen markáns különbség van a tengerentúli és a magyar életmód között?

Viktor: Lehet, hogy megint én vagyok az örök optimista, de nem látok nagy különbéget, és emiatt boldog vagyok az itteni életemben is. Túlságosan misztifikálják a különbséget. Az emberek ugyanúgy szomorúak, depresszívek, frusztráltak vagy boldogok tudnak lenni Amerikában is, mint Magyarországon. Ha valaki tenni akar a boldogságáért, akkor teljesen mindegy, hogy hol él, itt vagy Amerikában.

Linda: Aki Amerikában születik és nő fel, annak Európa az álomvilág. Nekünk Európa volt olyan, hogy hú, de „menő”. A mai napig az összes amerikai barátunk irigykedik ránk. Ilyeneket mondanak, hogy „úristen, te ilyen gyönyörű városban élsz!”

Viktor: A legtöbb város Amerikában unalmas. Még New Yorkban is csak Manhattan érdekes. Azt persze nem tudhatjuk, hogy mi lett volna, ha maradunk. Szoktam gondolkodni azon, hogy ugyanúgy énekes lennénk-e, zenével foglalkoznék-e? Nem tudhatom. Lehet, hogy „deszkás” lettem volna.

Tamás: Én vagyok a családban az, aki eredetileg vonzódott az Egyesült Államokhoz, aztán ott döbbentem rá, hogy nagyon más, mint amire számítottam. Én olyan vagyok, hogy amikor ott voltam, akkor a hibákat láttam, ha máshol, akkor a szépre emlékezem. Igaza van Viktornak, hogy az emberek ugyanolyanok ott is, mint itt, ugyanolyan problémákkal küszködnek, mint bárhol máshol a világban. Lehet, hogy sokan valamivel magasabb életszínvonalon, de rengetegen rosszabb körülmények között élnek, mint itt.

Amióta visszajöttünk, sok pozitívumra emlékszem vissza Amerikával kapcsolatban, de én Magyarországon is nagyon szeretek lenni, sőt, itt érzem igazán teljesnek az életemet. Itt születtem, minden ide köt.

Mégis én vagyok az, aki azt mondom, hogy szeretnék egyharmad részt kint, kétharmad részt itthon élni. Nekem hiányzik az a kozmopolita érzés, ami azt jelenti, hogy akárhonnan kerültél is oda, egyforma vagy, mert ott mindenki valahonnan jött. Amikor meglátogatjuk Floridában a barátainkat, kicsit visszavágyok Amerikába, mert olyan a tisztaság, hogy a földről lehet enni, és fantasztikus az utcai hangulat. Mindemellett ott vannak az unalmas amerikai kisvárosok, az tényleg így van, de van Detroit vagy Bronx is. Nem lehet igazán összehasonlítani a két közeget. Talán az amerikai emberek kicsit nyitottabbak. Azt is hozzá kell tennem, hogy amikor húsz éve hazajöttünk, akkor itthon még sokkal zárkózottabbak voltak az emberek, mint ma. Ha akkor tévéinterjút készítettek valakivel, nem mert belenézni a kamerába, és félt bármi konkrétumot mondani. Ez már nem létezik, főleg a fiatalabb generációknál, ők már ugyanúgy kezelik az élethelyzeteket, mint az amerikaiak. És ne felejtsük el azt, ahogy az egész világ uniformizálódott, globalizálódott, tehát nagy különbség már nem is lehet az emberek mentalitásában.

Gabriella: Az édesapám 1956-ban ment ki Amerikába, 23 éves koromban ismertem meg, mert csak fél éves voltam, amikor kiment. 1979-ben töltöttem nála három hónapot, tehát megismertem valamennyire Amerikát, és pont azért nem is vágytam oda. Igaz, hogy az apám egy falusi paradicsomban lakott, ami nekem nem jött be, túl unalmas volt, főleg, hogy én akkor benne voltam az akkori magyarországi pezsgő zenei életben. Aztán Tamással kimentünk nászútra, megkaptuk a zöldkártyát, és azt mondtuk, hogy kipróbáljuk az élet ottani „egyetemét”. Jöttek a gyerekek, ott ragadtunk. Mi nehezebben találtuk meg a helyünket Amerikában, mert nem tudtunk összejárni a helyi magyarokkal, amíg a város külső részén laktunk.

Végül azért választottuk Long Islanden Great Necket, mert az volt a legeurópaibb kisváros. Van olyan városrésze, ahol lehet sétálni, össze lehet jönni az emberekkel.

Hol vannak a barátok? Amerikában vagy Magyarországon?

Viktor: Érdekes, ahogy a barátságaink alakultak. Amerikában születtünk, olyan elsőgenerációs amerikai barátaink voltak, mint mi. Ez volt a kapocs közöttünk. Egy magyar barátunk volt, de csak azért, mert néha Magyarországon nyaraltunk. A barátaink többsége amerikai volt. Aztán teljesen megfordult a világ, mert ugyan ideköltöztünk, és megmaradtak az amerikai barátok, de Lindával mi már inkább Magyarországhoz kötődünk, új barátaink lettek. Ben, az ikertestvérem visszaköltözött Amerikába, családja is van már. Ő már hat éve él kint, de a legjobb barátai a mai napig itthoni magyarok.

Tamás: A gyermekeim annyira jól kezelik a szociális és baráti kapcsolatokat, hogy nekik megmaradtak mind az amerikai, mind a magyar barátaik.

Az egypetéjű ikerség egy olyan speciális testvérkapcsolat, amit csak az érthet, aki megéli. Viktor, milyen megélni Ben távollétét?

Viktor: Régebben sokkal sűrűbben, évente akár többször is találkoztunk, főleg amikor az amerikai Voice műsorban szerepeltem, mert akkor ott éltem egy ideig, így sokat láthattuk egymást.

Most úgy telt el legalább egy év, hogy nem találkoztunk Bennel, és ezt nehezen viselem. Ki is fogok menni hozzá. Sajnos valamennyire hozzá is tud szokni ehhez a helyzethez az ember.

Ben már régóta külön utakon járt, korábban is sokat volt külföldön, Németországban, Amszterdamban.

Tamás: Érdekes, erről nem nagyon beszélgettünk egymás között, engem is érdekel ez a kérdés.

Viktor: Mindenkivel jó a viszonyom a családban, de akivel szavak nélkül is értjük egymást, az Ben. Vele nem csak külsőre vagyunk nagyon egyformák. Igen, hiányzik az életemből az, hogy nincs itt a másik felem, de az is igaz, hogy ha felhívom Bent telefonon, rögtön úgy tudunk beszélgetni, mintha nem is telt volna el idő.

Tamás: Bár erről nem szoktunk beszélni, de ahogy belegondolok, rögtön előjön bennem is az, hogy nekem mint apának, nagyon hiányzik Ben, de ahogy kimegyünk hozzá, minden ugyanúgy folytatódik, mint régen.

Linda, milyen megélni az ikrek melletti testvérségét?

Linda: Nagyon kicsi a korkülönbség közöttünk, 1 év, 1 hónap és 1 nap, tehát mi azt mondjuk, hogy hármas ikrekként nőttünk fel. Az tény, hogy gyerekkorunkban nem voltunk annyira szoros kapcsolatban, mint most, de már nagyon erős kötödés alakult ki hármunk között. Azt terveztük, hogy úgy neveljük majd a gyerekeinket, hogy az unokatestvérek is közel legyenek egymáshoz.

Tamás: Ehhez képest egyre távolabb vagytok egymástól.

Viktor: Igen, én is pont azon aggódom, hogy Ben külön van.

Linda: Nem lehet tudni, hogy mit hoz az élet…

Hogyan alakult Ben élete?

Tamás: Beninek is voltak zenei ambíció, ő is foglalkozott a zenével. Viktorral Twins néven volt egy formációjuk, amellyel készítettek is felvételeket. Végül úgy gondolta, hogy nem száll versenybe a testvéreivel, és inkább az üzleti életet választotta.

Gazdasági iskolát végzett, dolgozott nagy nemzetközi vállalatoknál, most a saját sikeres üzletét csinálja. És ami nagyon fontos, boldog családi élet él feleségével és gyermekével.

Milyen zenei stílusok hatottak a családtagokra?

Linda: Állítólag anyukám kicsi koromban csángó dalokat énekelt nekem, de erre nem emlékszem. Amúgy hatott rám a soul zene, az R&B, de apu miatt a rock is. Az első koncert, amire apu elvitt minket, az a Van Halen volt. Ezek a stílusok keveredtek bennem. A klasszikus zene is, hisz a nagynénénk operaénekesnő volt. Sokáig csak klasszikust énekeltem, két és fél évig Az operaház fantomjában játszottam. Ezért van bennem egy olyan érzés, hogy valamikor vissza szeretnék térni a klasszikus zenéhez és az operához, mert szeretem nagyon. Most viszont az feszít, hogy szeretnék lerakni egy popzenei anyagot az asztalra azért, hogy megnyugodjak.

Gabriella: Nekem eklektikus volt a zenei indulásom, én is inkább klasszikussal kezdtem a gimnáziumban, különböző kórusokba jártam, de közben kikacsingattam a popzenére. Emellett csángó népdalokat tanultam, mert nagyon izgatta a fantáziámat, hogy azokat hogyan lehet jól elénekelni. A csángóhoz tiszta torokhang kell, de akkor a popzenében az volt a divat, hogy fátyolos, rekedtes legyen az ének. Egy év kellett ahhoz, hogy fátyolosítsam a hangomat, utána már nehéz volt csángót énekelni. Azt hiszem, én vagyok az, aki a depressziósabb dalokat kedveli, mint ahogy Linda is.

Linda: Az eklektikus ízlésem anyukám miatt van, ő mutatta meg nekem a soul zene alapjait, mint például Anita Bakert. A mai napig ihletet merítek belőle.

Viktor: Gyerekkorunkban Bennel sokat deszkáztunk, görkorcsolyáztunk, és a garázsban apu dobszerkóját püföltük. Még nem tudtunk semmilyen hangszeren rendesen játszani, de a garázsban rockkal és skával próbálkoztunk. Egy időben Bennel nagyon szerettük a klasszikus rockot, a Van Halent, az Iron Maident, a Black Sabbathot.

Tamás: Fiatal koromban rockot játszottam, de most már nagyon egyszerűn meg tudom határozni azt, hogy mit szeretek: én egy populáris „fazon” vagyok. Utálom a nosztalgiát, a „bezzeg a mi időnkben” kezdetű mondatokat, de valamelyik nap itthon zenéket hallgattunk, és azt kellett megállapítanom, hogy mégis van egy olyan zenei világ, ami nosztalgikusan érint meg engem: az Eagles, a Supertramp, az Electric Light Orchestra, a Styx, a Queen, a Led Zeppelin.

Nemrég összejött volna egy zenekar, amivel el is kezdtünk próbálni, ütöttem a dobokat, aztán azon vettem észre magam, hogy kiszakad a dobhártyám, és nem okoz örömet.

Rájöttem, hogy nem vagyok rocker, mert a dallamos, vokális zenét imádom. Az 1970-es, 1980-as évek zenéje verhetetlen. Ma nagyon kevés olyan új zene van, amit szívesen hallgatok, ezért tud kitűnni például Ed Sheeran, mert ő jó dalokat ír.

Viktor: Apu, ugyanezt fogják mondani húsz év múlva. Nosztalgia mindig lesz, eltelik pár év, és a múltra úgy gondolunk vissza, hogy az volt a legjobb.

Tamás: Igen, de mégiscsak van különbség, mert az 1960-as években indult be a rockzene, és volt egy felfutása, fejlődése, és az az 1970-es, 1980-as évekig tartott, de utána nem tudott igazán megújulni. Talán egyedül a rap az, ami változást hozott.

Hogyan hat a zene a család mindennapi életére?

Tamás: Csak a zenéről beszélünk. Elvétve van más témánk.

Viktor: Gyerekkorunkban ez nem így volt. Amíg nem döntöttük el, hogy profi szinten foglalkozunk a zenével, addig nem volt direkt szülői ráhatás az ízlésünkre. Nem volt olyan, hogy ezt vagy azt kellett hallgatnunk.

Gabriella: Nyilván az is hatott rájuk, hogy zenei közeg, társaság vette őket körül. Nagyon sok buli, összejövetel volt nálunk, olyan zenészek fordultak meg itt a házunkban, mint Szakcsi-Lakatos Béla, Presser Gábor vagy Charlie.

Én most ruhatervezéssel, -forgalmazással foglalkozom, nem folyok bele a család zenei dolgaiba, csak annyiban, hogy megmondom: tetszik vagy nem tetszik valami.

Tamás menedzseli Viktort és Lindát, én pedig a külső megjelenésben adok tanácsot.

Tamás: A zene most sokkal inkább meghatározza az életünket, mint Amerikában, mert napi szinten foglalkozunk vele. Gabinak nagyon jó füle van, ő az, aki megérzi, hogy melyik az a dal, amelyikből lehet valami. Álszerénység nélkül azt kell mondanom, hogy mind a két gyermekünk nagyon tehetséges szerző. Én is próbálkoztam korábban zeneszerzéssel, de meg sem közelítem az ő szintjüket. A dalaik fantasztikusak, és Linda nagyon jó szövegeket is ír.

Linda: Én már 13–14 évesen is intenzíven foglalkoztam a zenével Amerikában, volt kapcsolatom a Universal Musickal. Igen, nekem a szöveg az erősségem, de dallamban is haladok. Viktor dallamvilága viszont zseniális. Dőlnek belőle a popslágerek.

Tamás: Ez tényleg ritkaság, olyan, mintha Viktor minden dala ezer éve meg lenne írva. A dalok angolul születnek meg, ami Magyarországon hátrány, miközben a fesztiválokon a külföldi előadók számait már tökéletes angolsággal éneklik a magyar fiatalok.

Viktor: Igen, ha magyar vagy, és Magyarországon élsz, akkor elvárják tőled a magyar szöveget.

Tamás: Ma már több magyar együttes, előadó is énekel angolul, de korábban ez nem így volt. Nálunk teljesen fordítva működik ez a dolog, mivel előbb angolul van meg a szöveg. Amikor régebben Viktor megírta a Solo című dalt magyar szöveggel is, akkor rájöttünk, hogy nincs akkora hatása, mint az eredeti angolnak.

Döntenünk kellett, hogy felvállaljuk-e az angol szövegű dalokat vagy sem. Ebben a folyamatban itthon Linda és Viktor úttörők voltak.

Viktor: A karrierem elején csak angol nyelvű dalokat jelentettem meg.

Tamás: Tudathasadásos helyzet, hogy a koncerteken a közönség azokat szereti a legjobban.

Linda: Az is tudathasadásos helyzet, hogy megírjuk angolul a szöveget, azon a nyelven, amelyikben a legjobban ki tudjuk magunkat fejezni, majd találni kell valakit, aki lefordítja magyarra. Sokan kérdezik, hogy miért nem hallanak mostanában tőlem új dalokat? Két albumnyi anyagom van készen, de egyszerűen nem született még olyan magyar szöveg, amire azt tudom mondani, hogy az én vagyok. Az igazi szöveget, amiben benne van a szívem, a lelkem, már megírtam angolul. Ezért tartom még vissza az elkészült dalaimat.

Azt olvastam az interneten, hogy Lindának drámai koloratúrszoprán, Viktornak pedig kontratenor a hangja. Erre csak születni lehet, vagy tanulni is?

Linda: Igen, születni kell rá. A koloratúrszoprán a legmagasabb hangfekvés. A drámai azt jelenti, hogy nekem nem vékony, hanem erősebb, teltebb a magas hangom. De a popzenében inkább mezzoszoprán vagyok, szeretek „lejjebb” énekelni.

Viktor: Én pedig bariton vagyok. Nem tudom, miért írják a tenort. Sokan azt hiszik, hogy azért, mert szeretem használni a fejhangomat, én tenor vagyok.

A legtöbb bariton énekes úgy szélesíti a skáláját, hogy használja a fejhangokat. A beszédhangomon is lehet hallani, hogy nem magas, tehát nem lehetek tenor. De én nem tanultam énekelni. Sajnos.

Linda: Dehogy sajnos, szerencsédre!

Tamás: Ne felejtsük el, Viktor színész is.

Viktor: Dehogy vagyok színész, csak Gór Nagy Mária felvett a stúdiójába. Nyilván, mert tudtam énekelni. Az biztos, hogy nem a szép magyar beszédem miatt vett fel.

Viktor, neked mik a terveid a közeljövőben?

Viktor: Sokszor kell erre a kérdésre felelnem, és a válaszom mindig egyszerűen annyi, hogy zenélni szeretnék továbbra is. A zenei pálya egy folyamat. Folyamatosan küzdeni kell a kitűzött célokért. Régen albumokban, lemezeladásban mérték a sikert, ma ez másképpen van. Ma nem az a lényeg, hogy hány lemezem van, hanem hogy milyen a nézettségem, vagy mennyi a letöltések száma.

Linda: Viktor, kimondtad a küzdeni szót, körbeért az interjú.

Dübörög a Tiszta szívvel, úgy tűnik, a világ minden táján szeretik a nézők és a kritikusok.

Nagyon örülök, és közben jövök kifele ebből a történetből.

Elkészült, bemutatták, és onnantól kezdve már nem lelkesíti a siker?

De, egyrészt nagyon lelkesít, viszont ennél sokkal, de sokkal erősebb az a szorongás, hogy milyen lesz a következő film, mit kellene csinálni.

A siker sem erősíti meg abban, hogy jó az út, jó felé halad?

Pont az az érdekes, hogy mindig minden egyszerre megerősít és tönkretesz. Nem tud más szerkezete lenni. Közben persze tönkre se mész, de a mennybe se. Én is örülök a sikernek, örülök annak, hogy működik, örülök, hogy csináltunk valamit közösen, ami jó. Ez az alkotás öröme, de érdekes módon van egy olyan személyiségjegyem is, hogy én mindennek utólag tudok örülni, utólag fogom fel a dolgokat. Ez nem a legjobb tulajdonság. Miközben imádom a pillanatot, sokszor elcinikuskodom, kívülről nézem, óvatos vagyok vele, később adom át magam. Ezért a filmünk utólagos sikere egy ilyen utó-örülőnek, mint én, jó lenne. De meg is történik egyébként.

Olyan élmény, amikor szembesülsz azzal, hogy valami jót csinálsz, ritkán adatik meg az életben, mert normálisan az alkotás inkább szorongással jár.

Ha alkalmas vagy rá, akkor is vannak kételyek. Elképesztő, mennyi kétely van ebben, hány fajta kérdés és bizonytalanság párosul ehhez az egészhez. Hiába sikeres a Tiszta szívvel, bizonyos fajta bizonytalanságot nem tudott elmosni bennem. Még nem tudtam teljesen meghatódni attól, amilyen lett, és nem is biztos, hogy fogok.

Asszony, gyerekek?

Az másfajta boldogság. Nem lehet a kettőt fölcserélni. Így élek, ide-oda lépkedek. Erről szól az én életem, hogy sokfajta boldogságot próbálok megtalálni. A család az egy stabil, szeretetteljes érzelmi alap.

Az ide-oda lépkedés egy tánc?

Igen, de nem tudok táncolni. Ez inkább az élet maga, és az élet nem egy tánc.

Ezek szerint az élet olyan, mint a rock and roll. Már dolgozik az új filmjén?

Persze, ezerrel, ettől a projekttől erőt kapok. Közben tele vagyok itt is bizonytalansággal, és légüres térben mozgok.

Az írás része zajlik?

Az már megvan, legalábbis egy verziója. Messze van még, nyilván lesz majd belőle film, magam se tudom, hogyan.

Volt rá esélye, hogy ki kell mennie az Oscar-díj átadóra.

Ezzel egyáltalán nem számoltam. Én egyszerű, épeszű ember vagyok; erre legszívesebben azt mondanám, hagyjuk már ezt, értsék meg! Ez nem egy Oscar-díjas film, nem kell Oscart kapnia.

Egy egyszerű óbudai gyerek mozija?

Egyébként igen. Bár az nagyon érdekes dolog, hogy egyszerű óbudai gyerek. Ez egyrészt igaz, másrészt ez is bonyolult. Néhány éve kezdtem el meghatározni, hogy mi nekem Óbuda, mert izgatott a kérdés. Ne feledjük, hogy Óbudának is több korszaka volt. Budafokon születtem, hároméves koromban költöztünk ide, a szociba, a lakótelepre. Lakótelepen nőttem föl, ahol rengeteg munkás élt, én is munkáscsaládban nőttem fel, mégsem ez jellemezte.

Melyik lakótelepen?

A Bécsi út – Vörösvári út találkozásánál volt a lakásunk, a Váradi Utcai Általános Iskolába jártam. Az igazi ’70-es évek, 1974–75, amikor megépül egy lakótelep, hozzá az iskola, az óvoda, a posta, a Röltex, a közért, a Mariska önkiszolgáló, a kocsmák, minden, ami kell. Gyakorlatilag megépítettek egy falut fölfele, betonból kiöntöttek egy települést. A lakótelepi házak kívülről rémisztőek tudnak lenni. Ha jobban megnézi valaki, aki egy másik kultúrából jön vagy máshol élt, akkor tényleg azt látja, hogy gyufásdobozok vannak egymásra téve, és a gyufásdobozokba bezárnak családokat, akik ott senyvednek. Ezzel ellentétben az én gyermekkorom csodálatosan boldog volt.

Olyan szinten nosztalgikusan boldog, mint azok a nagy magyar ifjúsági filmek, amiket már soha senki nem tud leforgatni ebben az országban, mert az a békeidőszak elmúlt, ami a ’60-as, ’70-es évek volt a szociban.

Hiába az ideológiai bezártság, egy gyereknek tökéletes volt az a világ. Mi nem gyufásdobozban laktunk, hanem sok gyereket összehordtak egy lakótelepre, sütött a nap, végtelen nyarakon keresztül azt csináltunk, amit akartunk, bárkihez fölmehettünk, fölcsöngettünk. Csóka Józsi, Bán Andris, Kónya Pisti, Angyal Peti, a kis Pöce, Mester Feri, mindenki kéznél volt, egész egyszerűen hol itt, hol ott voltunk. Mint a Hahó Öcsiben vagy a bagaméris sorozatban, mi is volt az – igen, Keménykalap és Krumpliorr, tehát azok a sorozatok tulajdonképpen rólunk szóltak, minden lakótelepi gyerekről. Nagyon érdekes, amikor azt mondjuk, hogy én egy egyszerű óbudai srác voltam. Ebben az egyszerűben van valami lenéző, a külvárosiasság meg a munkás környezet lesajnálása. De az a kor tulajdonképpen egyszerű volt, ahogy az egész ország is egyszerű volt. Le lett egyszerűsítve a képlet – a láthatatlanban, mélyebben voltak a bonyolult szálak. Például egy lakótelepen nem feltétlenül munkások laktak. Voltak ott tévések, mérnökök, fogorvosok is, ahogy villamosvezetők, kalauzok és esztergályosok. Akkor ez nagyon össze volt keverve. Ennek megfelelően vagy ettől függetlenül – mind a kettő igaz – ezer irányba spricceltünk ki a lakótelepről.

Nemcsak a múltját, hanem a jelenét is meghatározza Óbuda.

Nagyon izgat, hogy mit jelent az életemben Óbuda. Egy kis kitérővel mindig itt éltem, most is a Rómain lakom. Laktam egy ideig szerelmi okokból az Újlipótban, azt is szeretem. Az volt a nagy menekülésem. Tulajdonképpen elköltöztem egy nőhöz, aki történetesen pont az Újlipótban lakott, ami ugye, véletlen. Ott töményen megkaptam mindazt, amiről itt azt gondoltam, hogy hiányzik. A Belvárosban jártam iskolába, a Kálvin térhez, akkoriban lettek problémáim a lakóteleppel.

Óbudához visszatérve, most már nagyon harmonikus és nagyon egyértelmű a viszonyunk, én már se jobbat, se rosszabbat nem akarok magamnak.

Ez egy külvárosi kerület, még akkor is, ha az egyik legfelkapottabb, mert az a fajta külváros, ahonnan tényleg húsz perc alatt be tudsz menni bárhová. Apám arra mindig nagyon büszke volt, hogy – akár az 1-es villamossal – oda megy, ahová akar. Mi nem vagyunk bent, de egy perc alatt bent termünk, ha akarunk. Tehát van egy olyan érzet, hogy gyorsabban bejutsz, mint az újpestiek, bár az újpestiek metróval még gyorsabban bejutnak. Ezzel a külvárosi lakóteleppel nekem mégis bajom volt, mert egy lakótelepre nehéz büszkének lenni. Lehetsz rá büszke, és sok ember büszke is, hogy ennyire jó lakótelep, összehasonlítgatva a többivel. De az igazság az, hogy nem olyan, mint az Újlipót vagy az V. kerület, vagy a Rózsadomb, és még olyan se, mint Kőbánya. Óbuda sose volt szélsőséges. Itt is voltak gazdagok és nagy vagányok, itt is volt minden, Óbuda-Békásmegyer háború meg nagy élet a különböző diszkóknál, de valahogy szelídebben.

Pedig innen indult útjára a magyar punk zene.

A mi lakótelepünkről is, erre büszkék lehetünk, igen. Baromi érdekes, hogy egy külvárosban nagyon sok minden meg tud történni. Talán nem véletlen, hogy miért az óbudai külvárosi kerületben született meg a punk. Ami így nem igaz, mert nyilván a punk nem így született meg, az valahonnan egyszer csak megérkezett. Molnár Gergely, a Spions, aztán Kistamás Laci (aki szintén óbudai), Bárdos-Deák Ági, Müller Péter Sziámi, Menyhárt és a többiek használták a punkot, de azonnal egy ilyen art punkba vagy art rock and rollba ugrottak. Nyilván a Sex Pistolsról is előbb hallottak, mint az óbudai gyerekek.

A punk nem ennyire kifinomult dolog, sokkal inkább egy ilyen külvárosi állatkodás városi rafinériával keverve. A bátyám az Árpád Gimnáziumba járt, ami a melegágya volt ennek az egésznek.

Tényleg voltak híres óbudai punk zenekarok. Vannak erős utcai élményeim gyerekkoromból; komoly volt, ahogy vagy a Tizedeshez, vagy a nagy Kiliánhoz jöttek. A nagy Kilián őrületes fazon volt, a haja fekete volt, és hosszú fekete csápokként lógott ki a fejéből. Nemhogy Óbudán, még a Fekete lyukban is menő volt. Mondjuk Óbudán, a Flórián téren látni a nagy Kiliánt tízéves korodban, abban volt kakaó. Én láttam még a CPG-t is, akiknek ugyan semmi közük sem volt Óbudához, de jöttek az itteni punkokhoz, és láttam, hogy volt tarajuk, meg szakadt bőrdzsekijük, az tetszett. Emlékszem, ahol ők megjelentek, eléggé megállt az élet az utcán. Lett is nagy izgalom meg feszültség. Ehhez tartozik, hogy voltak még oltári jó fazonok is. Egyszer kimentem Ürömre zenélni a bátyámmal és Hrutka Robival valami gyerekekhez, akik szintén punkok voltak. Én ott csak mint öcsi voltam, öcsi-megfigyelő. A bátyám hozta be nekem ezt a punk-dolgot. Volt némi ráerősítés, mert a nagyanyánk Londonban lakott, és amikor 1981-ben kivittek oda, földbe gyökerezett a lábunk. Akkor ott még elég jó punkok voltak, nyilván már kicsit turistás változatban, de azért, ahol a mama lakott, az a rész még tartotta magát ilyen szempontból. Ott még vettünk olcsó gitárokat, és az eladó is punk volt. Londonból sok lemezt hozott a bátyám. Ja, és Rupaszovot is mondanom kell, akinek lángoló vörös volt a haja, bőrdzsekiben, bakancsban járt, és nagyon magas volt. Nekem nagyon tetszett Rupaszov, nagyon tetszett a neve is, és hogy vagány, erős fiúnak nézett ki.

Ez egy fölvett név?

Nem, neki ez a neve, hogy Rupaszov Tamás. Meghatározó emlékem, hogy láttam őt, láttam egy mozi előtt a csajokkal.

Rupaszovba senki nem mert belekötni, vagány volt, nekem tetszett, hogy bele mert állni a tekintetekbe, teljesen lenyűgözött. De mondom, nagyon-nagyon jól nézett ki.

Innen kapta a nevét a Tiszta szívvel főhőse?

Igen, Thuróczy Szabolcs, a kerekesszékes hős ezért lett Rupaszov. Azért hívják így, merthogy ő a legnagyobb vagány. Így az rögzült az agyamban és a filmben, mint a legnagyobb vagány. Nagyon tetszett a név, mert szerintem iszonyú erő van benne. Vannak ilyen összefüggések, amiket nem tudsz levetkőzni. Érdekes, hogy hogyan ég bele az emberbe a gyerekkora. Tulajdonképpen ez vagyok.

Aztán egy időre elhagyta a kerületet.

Volt olyan időszak, amikor ezt az egészet magam mögött akartam hagyni, mint amikor valaki a kis faluját elhagyja, mert a városba vágyik. Egy másik kultúrát szerettem volna, amiben jelen vannak a bérházak, a gangok, az írók, ahol az emberek kiállításmegnyitókra járnak. Képzőművészeti szakközépiskolás koromban kezdett izgatni az a fajta létezés, ami a lakótelepen nem volt meg – ott más volt. Egy időre elhagytam, de nyilván hordoztam magamban, hiszen nem tudod levetkőzni, amiben gyerekkorodban felnőttél. Nem is kell.

Mivel megfigyelő vagyok, tök mindegy, ilyen értelemben semmi sem az enyém, mivel semmi sem lehet az enyém, ezért semmi nem tudta helyettesíteni Óbudát.

Aztán visszaköltöztem a Római-partra, amihez addig semmi közöm nem volt, azt is a feleségem akarta. Mindig a nők miatt laktam itt-ott. Milyen érdekes, így élünk mi, férfiak.

Újlipótról Óbudára?

Előtte sokáig laktunk az Ürömi utcában, ami Újlak, Óbuda kapuja tulajdonképpen. Azt is nagyon szerettem. Nagyon könnyen bent voltam bringával bárhol. De mégis, a Római-partra költözés után kezdtem gondolkozni valójában Óbudáról, mert onnan betekerve egy elég pontos metszetét látod a kerületnek. Elindulok a római síroktól, effektíve onnan, ahol pár ezer éve elkezdődött a település története, aztán jön a gázgyár, ami már egyetem, jövök tovább az Auchan mellett, ahol az a házgyár volt, ahol az én lakótelepemnek öntötték az elemeit. Aztán eltekerek a híres graffiti-fal előtt, ahol most Bud Spencer is látszik, és ahol Bud Spencer fia is lefotózta magát. Ott hirtelen elfogy a bringaút, mert a bringautaknak ez a lényege, hogy felük kamu. Kelet-európaiak vagyunk, tudjuk, hogy itt minden így van. Jön a Fő tér, ahol a feleségemmel esküdtünk. Makk Károly híres filmjének, az Egy erkölcsös éjszakának a helyszínén, a Selyemgombolyítóban volt az esküvőnk, ahol Cserhalmi a filmben beköltözött az örömlányokhoz. A Fő téren írtuk alá. A Fő tér szépen meg van csinálva, ott a jégpálya telente, el is megyünk néha a gyerekekkel. Tovább tekerve, az Árpád fejedelem útján jön a konditermem. Ez az egyik irány, ami elgondolkodtató. A másik, amikor az Északi vasúti összekötő hídon és Angyalföldön keresztül átmegyek a TV2-höz Zuglóba. Oda is bringával járok, az is egy külvárosi rész. Mindenhová jó bringával menni, mert megfigyelőként gyorsabban gyűjtöd be az infót. Ahhoz képest, hogy autóban majdnem semmit nem látsz, bringával észreveszed a kapualjakat is, ha nem is úgy, mint gyalog. Nem tudsz kilincseken elmerengeni, de ha egy nagyon furcsa állat ugat meg Angyalföldön, akkor meg tudsz állni, és megnézed, hogy te milyen hülye kutya vagy, sakál vagy, mi van veled. Aztán mész tovább.

Az hozott vissza engem Óbudára, hogy rájöjjek, mit jelent a külváros, és meg is tudtam végre fogalmazni: szuper káoszt, az ad hoc jelleget.

Azt, hogy ideköltözött Józsi, és felhúzott egy házat, aztán jött Goldberger, épített hozzá egy zsinagógát, aztán Bojár Gábor csinált egy Graphisoft Parkot. Ahogy megmaradt a Fő tér, körülölelve egy lakóteleppel, az olyan durva eklektika, ami csak a külvárosokra jellemző. Az, ahogyan kinéznek az autómosók, autószervizek, keverve a patyolatokkal, szintén olyan csodálatos eklektikát mutat, ami valódibb és töményebb jelenléte a kelet-európaiságnak, mint a belváros. A belváros azt játssza el, hogy ő Párizs meg Bécs. Tudjuk, hogy nem az.

A külváros őszinte?

A külváros szedett-vedett. A külváros az ahogy esik, úgy puffan. A külváros egy odabaszott, odacseszett.

Óbudát meghatározzák a lakótelepek.

Az egy szép, fontos arculat, de ott is keverve vannak a különböző korok. Az össze-vissza lakótelepen belül is megjelenik a buhera-őrület, a lekövezett lépcsőházak, a rózsaszínűre festett falak, lábaszöld postaládák; az apáméknál is van ez a pittyegő a kapunál, amit csak oda kell érinteni, és bemész, de hova. A lábazaton álló házak alatt beépített Julcsi-kozmetikák és Ilcsi-fodrászatok és kisközértek. Az én lakótelepemen is volt valaha egy gyönyörű szökőkút: eltervezték, hogy mégis kell valami, kertszerű élmény. Víz talán csak az első években volt benne, mert mindenki abban fürdött, és az nem volt higiénikus.

Merre portyáztak akkoriban a lakótelepi srácok?

Bringával eltekertünk egészen a Timár utca felé, azokat a részeket is felfedeztük. Onnan tovább, egész hátra a Bogdáni útig.

Milyen bringával?

Három bringám volt. Először volt egy gyerekbringám, azt vettük valahonnan használtan. Aztán jött a camping bicikli, annak két korszaka volt, a banánülés előtti és banánüléses. Félévente én fújtam le autó spray-vel, amit a Flórián téri üzletközpontban vettem. Egy szárítóhelységben festettem, mert annak a kulcsát mi kezeltük az emeleten, és az én cuccaim voltak benne elsősorban.

Iszonyúan profin tudtam bringát szerelni, folyton szétszedtem és összeraktam. Hétvégén az apámék a parkolóban autót szereltek, én meg a bringát.

Anyám főzött. Az egyik keresztapámnak volt egy csodálatos versenybiciklije, de egyszer rákötötte a német juhászát, hogy majd tekerés közben sétáltatja – a kutya elrántotta, és mind a két csuklója eltört. Utána látni sem akarta a bringát, és amikor mentünk hozzájuk vendégségbe, nekem adta.

Ez milyen gép volt?

Szputnyik, orosz félverseny. Amikor kinőttem a bringázásból, elkótyavetyéltem. Most is egy Favorit és Szputnyik keverékéből összerakott versenybringával járok. Megint Óbudán lakom, ugyanúgy Szputnyikkal járok. Most a Pali szerel nekem, a Római lakótelepen. Nagyon szomorúan vettem tudomásul, amikor mondta, hogy egy kis olaszt is belerakott.

Bringa nélkül merre kalandoztak annak idején az óbudai srácok?

Az én lakótelepi lakásommal szemben most az Eurocenter van. Itt téglagyár volt, mégpedig az egyik híres téglagyár, ahová 1944-ben kiterelték a zsidókat. Ezt akkor még nem tudtam, később állt össze a fejemben, hogy a két téglagyár volt a nagy zsidógyűjtő. Az egyik helyén gyerekkoromban az UFC-pálya volt, ami most a Praktiker és a STOP SHOP a Bécsi út mellett, a másik az Eurocenter. Az elsőt, ami a Praktiker helyén volt, hamarabb lezúzták, de a másik sokáig megmaradt, élesen megvan az emléke, amikor fölrobbantották. Ott sokat bóklásztunk gyerekként. Olyan volt, mint egy sci-fi; beszöksz egy üres téglagyárba, ahonnan kinézel az egyik oldalon, és egy végtelen nagy lakótelepet látsz, a másik oldalon pedig gyönyörű tájat, hegyeket. Télen odajártunk szánkózni: először bent a dombokon, aztán fölmentünk a nagy hegyre, és onnan lehetett döngetni.

Nagyon brutál szánkópályák voltak, tízévesen lerongyolni a Kiscelli kastély mellől, az majdnem olyan volt, mint egy síparadicsom.

Budapesti mércével az egy szánkóparadicsom volt. Ennél jobbat nem tudsz. Amikor kinéztem az ablakomból, tele volt a domb, 100–150 gyerek nyüzsgött, mint a kis bogarak a hegyen. Olyan volt, mint egy Pieter Bruegel festmény. Távcsővel néztem, hogy ott vannak-e a haverjaim. Az a vicc, hogy olyan messziről is megismered a mozgásukról meg a hülyéskedésükről, hogy na, ott vannak. Szóltam anyámnak, felöltöztem, lementem, rohantam a szánkóval a Bécsi úton, aztán föl a hegyre. Ezek nagyon jó emlékek. Óbudát így raktam lassan helyre magamban. Teljesen mindegy, hogy milyen, hogy néz ki az a hely, ahová születtél, mert úgyis az vagy.

Porcelángyárban kezdte a pályáját, már fiatalon testközelből megtapasztalta a szilikát szakma nehézségeit és szépségét. Mi fogta meg benne annyira, hogy egy életet feltett rá?

1975-ben léptem be az Aquincum Porcelángyár (korábban Hüttl Porcelángyár) kapuján, és ez a szakma a mai napig fogva tart. (Benyóné Dr. Mojzsis Dóra: a Császári asztaltól a panel vitrinig – Óbudai Anziksz 2018/19 tél) Ennyi évtized távlatából visszanézve persze rózsaszínűbb a múlt. Akkor porcelán korongosként, figura összeállítóként normában dolgozni számomra nem bizonyult vidám dolognak.

A normacédulák hátuljára rajzoltam reggeli szünetben, és munka után rohantam mesterekhez portrét, aktot rajzolni, mintázni. Aki reggel hatkor gép mellé áll, az este nyolckor már fáradt.

Ebből következően nem éltem a bulizós művésznövendékek életét, csak szombat este jutottam el az FMK-ba (Fiatal Művészek Klubja) világot megváltani, dumálni.

Később tizenhét évig műtárgybecsüs hallgatóknak tanítottam anyag- és gyártásismeretet. A tanítás befejezése óta szakmai előadásokat tartok. Az Aquincum Porcelángyár hagyományos manufaktúraként működött, masszakészítő műhellyel, széntüzelésű körkemencével.

Az akkor szerzett tapasztalatoknak nagy hasznát láttam a tanítás során, és segítségemre van ez a tudás a mai napig. Előadásaimban, úgy remélem, hitelesen tudom átadni szakmai ismereteimet a hallgatóságnak.

Az Óbudai Múzeumban a Hüttl-kiállításhoz kapcsolódóan tartottam előadássorozatot 2019-ben, amely különböző érdekes porcelántémákról szólt. Amikor lehetőségem adódik a Hollóházi Porcelángyárba eljutni és ott alkotni, hát bizony a terpentin és a vastagolaj szaga, a massza tapintása, a kemence illata számomra mindig varázslatos élményt nyújt.

Meséljen kicsit a restaurátorműhely indulásáról. Mik voltak a nehézségek?

A porcelángyári munkáslétből számomra kitörési lehetőségként kínálkozott az aquincumi gyár restaurátorműhelyében munkát vállalni. Négy év porcelángyártás után szintén négy év restaurátori munka következett. E tanulmányok és munka során hasznomra volt az a rajztudás, amit Litkei Györgytől, Klimó Károlytól és Barabás Márton festőművészektől tanultam. Sokat köszönhetek annak a mintázási gyakorlatnak is, amit Nyírő Gyula szobrászművész várbazári műtermében sajátítottam el. Hozzáteszem, e művészek nem csak manuális adottságaimat pallérozták. Beszélgetéseink, tanításuk nem merült ki a rajzaim korrekciójában vagy a mintázásom ledorongolásában. Példát mutattak munkájukkal, szenvedélyes vitáikkal. Nyírő Mester például egy borozós beszélgetés során annyira kihozott a sodromból, hogy szégyenszemre indulatos hangnemet ütöttem meg. Mit tagadjam, keresetlen szavakat vágtam a fejéhez. Ő csillogó, huncut szemekkel a képembe röhögött: „Ez az, most végre te magad vagy, nem az illedelmes tanonc!”

Ezzel arra tanított, hogy a művésznek vállalnia kell önmagát, nincs mérlegelési lehetősége. Tehetségét, esetleges ügyetlenségét, pokoljárását, szárnyalását meg kell mutatnia.

Meg kell tanulni figurát rajzolni, mintázni, és ezáltal magunkba szívni a Teremtő által alakított csodálatos arányrendszert. Majd el kell felejteni mindezt, és megtalálni saját utunkat. Levetkőzni minden, az idők során ránk rakódott hordalékot, elő kell bányászni a mélyben rejlő önmagunkat. Nyírő Mester szavai ezt jelentették nekem. De visszatérve a kérdésére: az Aquincum porcelángyári munkahelyem akkori igazgatója, Zöld László fantáziát látott az abban az időben újdonságnak számító gmk-ban (gazdasági munkaközösség). Két munkatársammal úgy távozhattam a cégtől, hogy a vállalat hároméves szerződést kötött velünk, így biztosítva volt a munkánk erre az időre. Ugyanakkor mi elvégeztük a régi munkahelyünk által felvett restaurálási megrendeléseket is, tehát nem jelentett gondot a három képzett munkaerő távozása. Így mindkét fél megelégedésére önállósítottuk magunkat.

Fiatalon, lelkesen, tele energiával vágtunk bele az ismeretlenbe, később pedig átvettük a bérleti jogot a gyártól. A műhely a mai napig működik, és szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy nagyon jó hírneve van.

Sokan mint festőművészt ismerik. Mikortól szerepel aktívan a festés mint művészeti kifejező eszköz az életében? Volt olyan periódus, amikor letette az ecsetet?

Az ember életét nem csak sikerek alakítják. Számos nehézséggel kellett felvennem a küzdelmet nekem is. Bár úgy véltem, jól felvértezett az élet, mivel tizennégy éves koromban már önállóan, családomtól elköltözve éltem, mégis adódott válságos időszakom. Egy ilyen alkalommal döntenem kellett sorsomról. Egész konkrétan arról, hogy folytatom-e a művészet adta rögös utat, vagy felhagyok ezzel, és egy könnyebb úton indulok el.

Leültem üres szobámban, és csukott szemmel visszaindultam az időben. Kerestem egy pontot, amikor és ahol boldognak éreztem magam. Messze kellett visszatekintenem.

Hat-hét évesen ülök a padlón, és papírból figurákat vágok ki, melyeket a parketta réseibe állítok. E kompozíciók készítése közben megszűnt számomra a világ. A másik kép, hogy hanyatt fekszem a surányi Alsó Strand homokjában, és bámulom a felhőket, kinézek belőlük mindenféle formákat, és észre se veszem, hogy múlik az idő; boldog vagyok. Nosza, vettem papírt, ollót, elkezdtem papírkivágásokat készíteni, és ezeket megfestve képeknek feldolgozni. Én nem akartam festő lenni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy körülöttem mindenhol képeim vannak, hogy csak képben tudok gondolkodni, hogy valahonnan került egy festőállvány, hogy egy pici szobában lakom, mert a nagy a műterem, és hogy azt érzem, amit hétévesen. Ez lett az én utam, s a mai napig szomjazom, ha épp nincs alkalmam – ma úgy mondanám – művészeti tevékenységgel foglalkozni. Kérdi, volt-e olyan periódus, amikor nem festettem? Igen, volt. Hosszabb időt töltöttem Mexikóban, 1984–1985-ben. Pap Gábor művészettörténész felkészített az ott várható élményekre, de azért azt nem gondoltam volna, hogy ekkora „kultúrsokkban” lesz részem. Hogy lehet a maja piramisok tövében festeni? Mit kezdjek egy ecsettel a Monte Alban hegy tetején álló piramisvárosban? Minek rajzolni, amikor a maja szavakat tanulom? Ott látni kellett, szívni magamba mindent, amit csak lehet, megtapasztalni, hogy a különféle kultúrák gyökere azonos.

Mi történt hazajövetele után, kézbe vette az ecsetet?

De mennyire! Bécsi önálló kiállításom jelzi mindazt, amit átéltem. 1987-ben Kulturális örökségünk 2000 év tükrében címmel a Galerie Zentralbuchhandlungban volt ez a kiállítás. A Fiatal Művészek Stúdiója, a Képzőművészeti Alap (mai nevén MAOE, Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, amelynek 1991 óta vagyok a tagja) adta lehetőségek, egyéni és csoportos kiállítások, számtalan izgalmas feladat, termékeny időszak következett.

Különleges élmény volt az utcai hirdetőoszlopokon látni a kiállításom plakátjait, alsó sorban olvasni a támogatók listáját. Kétségtelen, hogy egy fenékkel két lovon ültem.

Hiszen a restaurátori feladataimat változatlanul elláttam, és igyekeztem képzőművészi vágyaimat is kiélni. Tréfásan úgy mondhatom, ez a terhelés oly jól sikerült, hogy a mai napig sincs másként. És halkan elárulom, egyik inspirálja a másikat és fordítva. Ma talán már nem is annyira két ló az a két ló. Örömmel festek vászonra és porcelánra egyaránt. Bár az is igaz, hogy porcelánnal dolgozni kicsit kockázatosabb a technológiai kötöttségek miatt, és sokat kell várni a végeredményre. A kemence nem ismer tréfát.

Kicsit ugorjunk előre az időben. Úgy tudom, a Rőt Levél-sorozata hatalmas vállalkozás volt. Miért érzett késztetést a megalkotására?

Amikor „az ember életútjának felén” jártam, akkor a „sűrű sötét erdő” helyett egy labirintusban találtam magam. Labirintusokat festettem, kerestem a dolgok, történetek lényegét, talán az emberi lét legfontosabb kérdésére a választ, hogy mi végre vagyunk. Minek a sok küszködés, mi az oka, mi a tétje ennek az egésznek?

És megtalálta?

Azt azért nem mondanám, de sok mindenre megtanított a labirintus. Például arra, hogy a gyerekek milyen vidáman rajzolnak labirintusokat. Szinte az első ceruza kézbevétel egy ilyen kusza labirintusszerű nyomhagyással jár. Mintha egy életen át labirintusban járnánk, keresve a kiutat.

Vannak, akik megtalálták, és figyelmüket felfelé összpontosították, de hallgatnak a tapasztalataikról. Vagy olyan csendesen beszélnek, hogy nagy figyelem szükséges szavaik meghallásához.

A Rőt Levél-sorozat már nem a kiútról és a dolgok mikéntjének kereséséről szól. A Rőt Levél összegzése az eddig tapasztaltaknak. A nyár és az ősz közötti pillanatot próbálja megmutatni. Az ember életében van nyári, őszi és téli időszak is. A Rőt Levél a maga gyönyörű tüskésségével a nyár utolsó pillanatairól mesél. Amikor a tapasztalat és az energia a természetben és az emberi természetben is még egy szinten van egy rövid pillanatig. Majd – és ez már a következő terv – a Terjedő Jég már az energiák hanyatlását, de a tapasztalatok meglétét mutatja. A Rőt Levél-sorozat hatvanegy műből áll jelenleg, de biztosan születik még pár munkám e témakörben. Az eddigieket (ezek 2017–2018-ban készültek) a Nádor Galériában lehetett megtekinteni a 2018 májusában rendezett kiállításomon.

Nemrég, 2015-ben jelent meg Fény című kötete. Milyen indíttatásból született? Tervez még könyvet kiadni?

Ez nehéz kérdés. Voltak és vannak olyan gondolataim, úgy is mondhatnám, olyan mondanivalóm, amelyeket képekben, porcelánokban nem tudok megfogalmazni. Vagy nem képként születtek meg elsőként a fejemben. Szentendrén volt egy kiállításom, talán tíz éve, ahol a képek fölé kitettem a haikukat (japán versforma dallamos, 5–7–5 szótagszámú formában, sokszor rímek nélkül), amelyeket vagy a kép megszületése után írtam, vagy abból született a kép. A pozitív fogadtatáson felbuzdulva – bár korábban is jelentek meg írásaim katalógusokban, illetve műtárgyas szakfolyóiratban – a továbbiakban is bevállaltam ezt a kiállítási variációt.

Azt hiszem, ezek az írások a legbelső én kifejezései, amikor minden takargatás nélkül, mintegy pőre valóságában, sebezhetőségében áll előttünk az alkotóművész.

Született – mondjuk úgy – egy életműkötet 2011-ben, sok képemmel, írásommal, kiállításmegnyitó szövegekkel vaja@mexico.hu címmel, és ön mondja, nemrég a Fény került ki a nyomdából. Ez a könyvecske Wang Mester és az Útitárs kalandozását meséli el. Úgy is mondhatnám, ez egy haikukkal ékesített útleírás.

Nem titok, egy hegyet másznak meg, miközben rengeteg kaland történik velük. Még az is lehet, hogy valójában ez egy belső út megjárása.

2018-ban lehetőségem adódott felolvasni – több részletben – a Buddha FM rádióban a könyvet. Úgy gondolom, az írás komoly szakma, ezért nem is nevezném irodalomnak, amit csinálok e téren. Egyszerűen képeim, alkotásaim kiegészítései ezek az írások. Új szövegként Márton című írásom jelent meg augusztus végén. Krónikásként elmesélek egy régi, de valós történetet, okuljon belőle, aki olvassa. Az a megtiszteltetés ért, hogy Kőműves Kata fotós-grafikus diplomamunkájának választotta ezt a novellát, és csinált egy szép könyvet.

Ez kicsit helytörténeti ihletésű téma, hiszen Surányban játszódik a történet, ott is volt a bemutatója, a Pócsmegyeri Rendezvényközpontban. Fontosak azok a helyek, ahol hosszabb időt töltött?

Igen, sokszor nem tudok szabadulni a hely szellemétől. Ilyen hely Surány, ahol gyerekkorom szép nyarait töltöttem, és ilyen a középkori Pest területe, ahol nap mint nap dolgozom műtermemben. Szeretném, ha mások is megismernék a történelmét, például a Váci–Hatvani–Kecskeméti–Dunai kapuk által meghatározható belvárosnak. (Vörösmarty tér, Astoria, Kálvin tér). Fontos, hogy ott jó legyen élni, jó legyen dolgozni, üzletet vezetni, kávézni, beszélgetni, találkozni. Ebbéli tevékenységemet értékelte Belváros-Lipótváros Önkormányzata 2018. március 15-én Pro Civibus Díjjal.

Végezetül egy személyes kérdés: van valami furcsa szokása, sajátságos kis rituáléja, ami megelőzi az alkotást?

Ezen még soha nem gondolkodtam, de most, hogy kérdezi… talán, amikor nekiállok festeni, előtte kényszeresen rendet rakok magam körül. Teszek ezt ide, azt oda, és amikor már nincs mit hova tennem, akkor muszáj megfogni az ecsetet. Mindig az első ecsetvonás a legnehezebb, talán ezért is húzom, halasztom az időt a rendrakással.

Van-e valami, amit még fontosnak tart magáról elmondani?

Talán így a beszélgetésünk végén azt mondhatom, hogy törekszem a jóra. Ezt úgy is értem, hogy igyekszem nem rosszat, hanem jót gondolni. Félek attól, hogy amit gondolok, sőt, amit kimondok, azt megteremtem. Én már csak jó dolgok teremtésében vagyok érdekelt.

(A szerző régész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)
(A képeket a művész hozzájárulásával közöljük)

A római katolikus családból származó Hüttl Tivadar szüleivel és testvérével együtt érkezett Elbogenből Magyarországra, 13 éves korában. Tivadar szülei, Hüttl Ede (1811–1872) és felesége, Bayer Mária Katalin (1813–1893) 1854-ben alapítottak porcelánüzletet Pesten. Hüttl Ede pékmester és porcelánfestő szakmát tanult Elbogenben (ma a csehországi Loket), és az ottani porcelángyárban dolgozott. 1834-ben vette feleségül Bayer Katalint. Fiaik is Elbogenben születtek: Ede 1836-ban, Tivadar 1841-ben. Amikor a helyi, Haidinger testvérek által vezetett porcelángyár terjeszkedni akart, a vállalkozó szellemű házaspár jelentkezett egy magyarországi lerakat létesítésére. Kezdetben az elbogeni, illetve neves angol, bajor, francia cégek termékeit forgalmazták, később, 1858-tól már festetlen (főleg cseh) porcelánokat is vásároltak, és ezeket megfestve értékesítették. Ede fia, Tivadar (németül Theodor, ezt fordították többször is magyarul Tódorra) kezdetben kereskedősegédként dolgozott a családi üzletben, majd 1865-ben átvette a cég irányítását. Eleinte csak értékesítéssel és festéssel foglalkoztak, 1883-tól egy kisebb gyári részleget is kialakítottak a VI. kerületi Aradi utca 57. szám alatt működő festőműhelyükben, amely saját házukban volt.

Abban az évben nyerte el Hüttl Tivadar a „Császári és királyi Udvari Szállító” címet is gyönyörűen festett porcelánjaiért.

A külföldről behozott és a saját üzemben készített termékeket nagy tételben árusították, ehhez kereskedelmi utazókat alkalmaztak Szerbiában és Magyarországon. Volt olyan év, amikor 40–50 vagon árut is eladtak.

„Porczellángyár” Pesten

1903-tól kezdődött el a kisszériás termékek gyártása a VI. kerület, Jász utca 33.-ban létesített gyárban. A Magyar Üveg- és Agyagipar elnevezésű újság 1903-ban lelkesen üdvözölte az új, magyar porcelángyár létrejöttét: „Örömmel értesülünk, hogy Hüttl Tivadar, egyesületünk díszelnöke, a hazai porczellánkereskedők mentora porczellángyárat épít Budapesten. … Értesülésünk szerint az új porczellángyár csak a legfinomabb czikkek gyártását fogja űzni, a modern technikák és a magas tüzü színek kihasználására. A Hüttl Tivadarnak az Aradi-utczában levő porczellánfestészete teljes felszereléssel már az új gyár épületébe (Angyalföld, Jász-utcza) hurczolkodott. Ősz elején megkezdik a gyártást és így karácsony táján új magyar porczellánnal bővül a hazai ipari termés.”

Császári étkészlet

A Jász utcai gyárban kezdték el gyártani Ferenc József megrendelésére az ún. császári porcelánokat is. A Honi Ipar Újság 1904. december 15-én így számolt be a jeles eseményről: „A királyi várlak felépítése, illetve megnagyobbítása az egyes berendezési czikkek kiegészítését is szükségessé tette. Megelégedéssel konstatálhatjuk, hogy a szükségletek legnagyobb részét hazai forrásból fedezték. Így a napokban alkalmunk volt látni a királyi várlak számára készült uj porczellánkészletet, mely hírneves porczellán-cégünk, Hüttl Tivadar budapesti porczellángyárában készült.

A szállított porczellánok arany babérkoszoruval, legfelsőbb monogrammal és a magyar koronával vannak díszítve s a Hüttl cég e munkája élénk bizonysága ez iparágban való nagy haladásunknak és versenyképességünknek.

Ez a gyönyörű, néhány ezer darabból álló készlet nemcsak Hüttl Tivadar, de a magyar ipar büszkesége is lehet.”

Ferenc József először Fischer Mór herendi porcelángyárától rendelt meg egy több ezer darabos étkészletet a királyi család és vendégei, valamint a tisztikar és az udvari személyzet részére, 1870-től. A császár és családja számára készített darabok – Ferenc József személyes kérésére – finom, fehér porcelánból készültek, jellegzetességük az egyszerű, arany babérleveles dekoráció. Oldalukon arannyal díszített „I. F. J.” monogram, valamint lila, zöld, kék és vörös színekkel festett Szent Korona látható. A tisztek részére készült Waldstein porcelánok ún. „pur-pur” (bíborlila) színű virágmintával és koronás „F. J.” monogrammal díszítettek, míg a személyzeti étkészlet egyszerűbb mintájú, lila színű, perem alatt körbefutó sávban ferdén rovátkolt mintával és szintén koronával, monogrammal készült. A herendi és a Hüttl-féle Ferenc József-készlet darabjai nagyon hasonlóak, csupán a magyar korona formájában és a császári monogram színezésében van eltérés. A Hüttl-cég gyártotta számos osztrák–magyar (később magyar) követség teljes étkészletét és az ún. „parlamenti” készletet is. Ez utóbbi fehér porcelánok szélén, a perem alatt arany színű sáv fut körbe, szintén arany színű koronás magyar címer díszítéssel.

Hüttl Tivadar cége mindig szem előtt tartotta a vásárlók igényeit, ízlését, és maximálisan igyekezett azoknak eleget tenni. Nem volt tömegtermelés, megrendelésre egyedi darabokat, például bármilyen monogramos, emblémás vagy címeres porcelán tárgyat elkészítettek, összeállítottak menyasszonyi kelengyéhez tartozó készleteket, és az új termékek mellett vállalták a törött étkészlet-darabok pótlását is.

Az óbudai porcelángyár

A nagy kereslet miatt valószínűleg már egy-két éven belül kicsinek bizonyult a Jász utcai gyár, és ezért vásárolta meg Hüttl Tivadar 1906-ban az óbudai Filatori dűlőben (ma Zay utca 35.), az egykori lőporgyár területén azt a telket, amelyen korábban Prohászka György petralit- és robbanószergyáros üzeme működött, de sajnos egy baleset következtében az épületek felrobbantak. Hüttl Tivadar itt építette fel végleges porcelángyárát.

Az óbudai gyár kemencéje visszacsapó lángú kerek kemence volt. Ezek a kemencék a XIX. század végétől terjedtek el a finomkerámiaiparban, s kezdetben fa-, később széntüzelésűek voltak.

A kemence fenekén lévő nyílások a falban elhelyezett füstcsatornákba torkolltak. A láng és a képződött füstgázok a kemence boltozatánál visszafordultak, és a füstcsatornákon át a kemence emeleti részébe, majd a kéménybe jutottak. (Ezt a kemencét az államosítás után az Aquincum Porcelángyár még az 1980-as években is használta.)

A Filatori dűlőben lévő gyár nem volt nagy – egy-két korongost, 10–15 festőt foglalkoztattak –, de a legkorszerűbb technikával szerelték fel. A porcelángyártás alapanyagát, a kaolint Csehországban vásárolták, a masszát 1350 fokon égették ki. Az ebből készült tálak, csészék, tányérok, kannák vékony falúak, átlátszóak, simák, kiváló minőségűek voltak. Az óbudai gyárban is folytatódott a Ferenc József-porcelánok készítése a királyi udvartartás számára. A gyár területén felépített hat-nyolc házban helyezték el a dolgozókat és családjaikat.

Nagyrészt saját képzésű szakembereket, valamint külföldi és magyar iparművészeket foglalkoztattak, de alkalmaztak bécsi és cseh porcelánfestőket is.

Fajansz és porcelánedényeket festettek meg meisseni, altwien és magyaros stílusban, de keleties, a későbbiekben pedig szecessziós elemekkel is találkozhatunk.

Naturalisztikus, változatos virágmintáik is lenyűgözőek. A gazdag mintakincs arannyal keretezett medalionjai a megrendelők magasabb művészi igényeit is kielégítették aprólékosan kidolgozott rajzolatukkal. Gyártottak étkészleteket kávéházak, szállodák részére is. Nagy példányszámban kiadott, művészi kivitelű katalógusaikban kínálták „Állandó dús raktár”-uk készleteit.

A raktárat és az üzletet Tivadar a Zrínyi utcából (ahol a lakása is volt) az ún. Lloyd-palotába költöztette át, a Kereskedők Székházába. A Hild József által tervezett és 1828–1830 között elkészült épület a Lánchíd pesti hídfőjénél, az egykori Kirakodó tér („Rakpiac”, később Ferenc József tér) és a Dorottya utca sarkán állt, pontos címe Dorottya utca 14. volt. (Napjainkban, 2011-ig Roosevelt tér, majd Széchenyi István tér.) A porcelánbolt és -raktár helyén korábban a Lloyd-kávéház működött, 1873-ig. Nagyon sok újsághirdetésben, továbbá katalógusaiban is reklámozta Hüttl Tivadar a Dorottya utcai porcelánüzletet. (A palotát 1945-ben bombatalálat érte, 1948-ban lebontották.)

Az üzlet gyorsan népszerű lett, és nagy forgalmat bonyolított le. Vásárlói között a királyi család tagjai is megfordultak.

A Fővárosi Lapok 1877. évi 12. számában olvashatjuk például, hogy „Klotild főhercegasszony, Nyáry bárónő udvarhölgye kíséretében három napot töltött a fővárosban. Tegnapelőtt reggel utazott vissza Alcsuthra. Itt tartózkodása alatt sokat vásárolt össze karácsonyfája számára: Kuglernél süteményeket, Kertésznél díszműárukat, a Hüttl Tódor Dorottya utcai boltjában porcellánt.”

1898. december 18-án a Budapesti Hírlap így méltatta Hüttl Tivadart és termékeit: „A finom rumhoz, a francia konyakhoz, a kínai teához való természetesen a szerviz is. S ezt megtaláljuk, ha ellátogatunk az egész kontinensen ismert Hüttl Tivadar nagyszerű porcellán-raktárába (Dorottya-utca 14.). Itt gazdag a választék, itt ízlés nyilatkozik a kivitelben s itt szinte hagyomány a szíves, előzékeny kiszolgálás, ami egyébként már legfelső helyen is elismerésre és méltatásra talált. Ma az egész világ tudja már, hogy Hüttl Tivadar az ő kitűnő hírét mind a külföldön, mind nálunk idehaza nem csak becsületes és tisztességes üzleti elveinek köszönheti, hanem e mellett első sorban annak a körülménynek, hogy éppúgy számol azoknak kívánságaival, akik egyszerű használati cikkeket keresnek nála, mint ahogy szolgál annak, akinek finomult műízlése valami extrát kíván.

Bájos kis olajfestmények porcellánon, amelyek a legelőkelőbb szalonnak is díszére válnak, pompás tányérok, amik az ebédlőt szépítik…

Aki egyszerű és tartós, pazarul díszített és ízléses asztali, kávé- és tea-készletet keres, legyen ez bármilyen nemű és eredetű, aki akármilyen áru és stílusú gyönyörű vázákat akar, bizonyára megleli ebben a nagyszerű áruraktárban mindazt, amire szíve áhítozik.”

A gondoskodó üzletember

Hüttl Tivadar a XIX. század végének jellegzetes polgári alakja volt. Az erősödő kereskedelem és nagyipar érdekeinek védelmére különböző társulásokat szervezett, jótékonysági és közművelődési intézményeket alapított. Saját magát élete végéig – szerényen – csak kereskedőnek vallotta. 1865-ben – a családi porcelánüzlet átvételekor – egyúttal belépett a Kereskedelmi Testületbe is. Termékeivel számos kiállításon vett részt, a millenniumi kiállításon érdemrendet kapott. 1872-ben beválasztották a főváros törvényhatósági bizottságába. Évtizedeken át volt a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara alelnöke, az Osztrák-Magyar Bank váltóbírálója, a Budapesti Királyi Kereskedelmi és Váltótörvényszék kereskedelmi ülnöke, számos pénzügyi és iparvállalat alapítója, később igazgatósági tagja.

Hüttl Tivadar 1896-ban egyesítette a Pesti Polgári Kereskedelmi Testületet és a Budapesti Nagykereskedők és Nagyiparosok Társulatát, és az egyesített testület elnöki székét mintegy 15 évig töltötte be.

A „Ferenc József-rend koronás arany érdemkeresztje” kitüntetést 1879-ben, a „Ferenc József-rend Lovagkeresztjét” pedig 1882-ben kapta meg. Elnyerte a spanyol Izabella-rend Lovagkeresztjét, valamint a Vaskorona-rend III. osztályának rendjelét is.

Fontosnak tartotta, hogy a testület nagy gondot fordítson jótékonysági és művelődési intézmények alapítására. Neki köszönhető a Budapesti Kereskedelmi Betegsegélyező pénztár létrehozása. A korabeli Bethlen téren kórházat alapított, annak építtetése és berendezése is az ő nevéhez fűződik. Az 1894-ben átadott kórházat Ferenc József császár is felkereste, s engedélyezte, hogy azt róla nevezzék el, továbbá anyagi támogatást is felajánlott a kórháznak. Hüttl Tivadarnak fontos szerepe volt a Budapesti Kereskedők Menházának megalapításában is.

Hüttl Tivadar népes családjával a Dorottya utca 14. szám alatti porcelánüzlet és -raktár fölött lakott. Fennmaradt családi fényképeken látható a lakás bie­dermeier berendezése, műkincsekkel „dekorálva”.  A családnak villája is volt Balatonlellén. A szecessziós jellegű nyaraló ma is megvan, külseje nagyjából változatlan. Hüttl Tivadar kétszer házasodott. Első feleségétől, Bayer Fannytól született Ernő nevű fia. Második felesége Steudemann Erzsébet („Namika”) volt. Öt gyermekük született: Tivadar, Elza, Artúr, Margit és Károly. Tivadar nevű fia sebészorvos lett, és az ő leszármazottai is az orvosi pályára léptek.

A második generáció és családi viharok

A gyáralapító felvette a cégbe testvérének, Hüttl Edének fiát, Frigyest (1869–1939), aki Magyarországon és Elbogenben is tanult. Frigyes jól értett a kereskedéshez, és érdekelte a porcelánkészítés, -festés is. Szeretett kísérletezni. 1899-ben már cégvezetője volt nagybátyja vállalkozásának, 1908-ban pedig társtag lett a cégben, amely közkereseti társasággá alakult.

Az 1900-as évek elejétől cégvezetése alatt a gyár különlegessége volt, hogy az alapanyagul szolgáló masszát kobalt-oxiddal kékesszürkére, továbbá kezdetben arany-vegyülettel, majd a későbbi kísérletek eredményeképpen már arany felhasználása nélkül is rózsaszínre festették.

Hüttl Frigyes sokféle színt próbált ki (a későbbiekben is, amikor már nem volt a Hüttl-cég vezetője), és készültek a gyárban változatos színekben kávés- és teáskészletek. A porcelánok szép, áttetsző, ragyogó felülete változatlanul kiválóan érvényesült.

Az új eljáráshoz igénybe vették Petrik Lajos szakértői segítségét, aki a Zsolnay gyárnak is dolgozott. Ezekből a termékekből aránylag kevés készült, ma is nagyon ritkán bukkannak fel a piacon. Hüttl Frigyes nagyon sokat kísérletezett, hogy a megfelelő rózsaszín árnyalatot elérje. Végül sikerült a porcelán alapmasszát – arany felhasználása nélkül – rózsaszínre színezni. Ezt a magas hőfokú porcelánfestési eljárást a Hüttl-cég „couleur rosé Hüttl” néven szabadalmaztatta, és a fenékjegyeken is alkalmazta.

Szintén Hüttl Frigyesnek köszönhető a másik korszakalkotó magyar porcelándíszítő eljárás, az ezüstzománc sikeres alkalmazásának feltalálása is (galvanoplasztikai eljárás). Ez is hosszas kísérletezés eredménye volt. Sokszor előfordult, hogy egy ezüstöt tartalmazó zománcból magas hőfokon az ezüst kiolvadt.

Végül sikerült egy olyan fém­alapot előállítania, amelyik az égetés közben az alapanyaggal jól egybeforrt, és a porcelánnak ezüst színt kölcsönzött. Ezt az eljárást szintén szabadalmaztatta a Hüttl-cég.

A Hüttl gyár igazi virágkora az első világháborúig tartott, bár a későbbi évtizedekben is készültek remekmívű porcelánok. A cseh kaolin drágulása miatt rosszabb minőségű alapanyagot használtak. Az ebből készült edények a korábbi 3% helyett már 6%-kal zsugorodtak az égetésnél, és nem voltak annyira simák, áttetszőek, mint a régi masszából készült tárgyak.

Hüttl Tivadar 1910-es halála után özvegye, Steudemann Erzsébet és gyermekei beleegyezésével Frigyes vezette tovább a céget. Frigyes 1907-ben vette feleségül a nála 18 évvel fiatalabb unokahúgát, Hüttl Margitot (1887–1925), Tivadar nagybátyja leányát. 1918-ban Tivadar fiának, Artúrnak – aki már korábban is a cégben dolgozott – szintén bejegyezték cégvezetői jogosultságát a porcelánüzletbe. Sajnos 1927-ben családi viszály jött létre Frigyes, valamint Tivadar özvegye és gyermekei között. Pereskedésre is sor került, amelynek eredményeképpen megszüntették Frigyes cégbirtokosi jogosultságát, és özvegy Hüttl Tivadarné lett egyedüli birtokosa az Artúrral mint cégvezetővel együtt betéti társasággá alakult cégnek. A gyár és az üzlet neve változatlanul „HÜTTL TIVADAR” maradt. Az özvegy 1937-ben meghalt, ettől kezdve Artúr egyedül vezette a céget.

Háború és államosítás

1945-ben a bombázások miatt a Hüttl Porcelángyár üzlete és raktára is szinte teljesen megsemmisült. Artúr a Veres Pálné utca 8. szám alatti ház kapualjában nyitott egy kis üzletet, ott árulta a raktárból kimentett porcelánokat. Lakása ekkortól a gyár területén volt, mivel otthonát is megsemmisítették a bombák.

1951-ben Hüttl Tivadar Porcelángyárát államosították. 1953. június 1-én Artúrt levélben értesítették, hogy boltjának árukészletét és berendezéseit köteles felajánlani a Vas- és Edénybolt Vállalatnak.

Kereskedői igazolványát is bevonták – csak arra kapott engedélyt, hogy a gyár területén álló munkáslakások egyikében élhessen tovább, ahol egyébként már 1945 óta lakott. Itt élt 1969-ben bekövetkezett haláláig. Az Óbudai temetőben nyugszik közös sírban Graepel Ella nevű unokahúgával és annak férjével, id. Trócsányi Lászlóval.

Hüttl Frigyes – miután bírósági ítélet folytán ki kellett lépnie a Hüttl-cégből – 1927. október 16-án betársult Bán Ignác és Mihalik Géza 1913-ban alapított „üveg- és porcellán árukkal kereskedő” üzletébe, amely a Vörösmarty tér 1. szám alatt működött. Ettől fogva ennek a cégnek a neve „HÜTTL, BÁN ÉS MIHALIK”-ra változott. Ilyen jelzésű porcelánokkal is találkozhatunk (ritkábban, mint a Hüttl Tivadar-jelzésűekkel). Hüttl Frigyes 1939-ben meghalt; egyedüli örököse lánya, Hüttl Margit (később dr. Móra Mihályné) volt, akit apja helyett jegyeztek be társtagnak a cégbe. Budapest ostromakor a Vörösmarty téri Haas-palota – ahol Hüttl Frigyes üzlete is volt – bombatalálatot kapott, még a pincében lévő raktárban is elégett a porcelánok nagy része. 1947-ben Hüttl Margit régi cégtársával, Mihalikkal új üzletet nyitott a Mária Valéria u. 5. szám alatt (ma Apáczai Csere János utca), és itt árulták a leégett raktárból kimentett darabokat. 1949-ben családi tanácsra felszámolták az üzletet, így a megmaradt árut meg tudták menteni az államosítástól. 1952. augusztus 16-án az V. ker. Tanács Végrehajtó Bizottsága igazolást adott ki arról, hogy „dr. Móra Mihályné, szül. Hüttl Margit üveg- és porcelánáru kereskedés iparának megszüntetését bejelentette és iparigazolványát beszolgáltatta”. Hüttl Margit lányai és unokái gondosan megőrizték és gondozzák a porcelángyáros ük- és dédszülők emlékét, hagyatékát, akárcsak a gyáralapító Hüttl Tivadar hasonló nevű orvos fiának leszármazottai.

A szocialista vállalat

Az 1951-es államosítás után Hüttl Tivadar egykori porcelángyára először a Fővárosi Porcelánedénygyár nevet kapta. A gyártelep helyrajzi száma ekkor már 18820, Filatori dűlő volt. 1957-től a Fővárosi Művészi Kézműves Vállalat Aquincumi Porcelán­üzeme néven működött tovább, jelentős profilváltással. Eleinte felhasználták a régi, Hüttl-féle gipsz öntőformákat is, de az állami tulajdonba került gyárban a termékpaletta és egyúttal a célközönség is megváltozott. Étkészleteket már nem gyártottak, legfeljebb néhány kávéskészletet.

Főleg kisplasztikákat állítottak elő a kor „modern szellemének” jegyében, kis szériában. Ez volt a „nipp-korszak” növényekkel, állatokkal, mesefigurákkal, emléktárgyakkal, aktokkal.

A 9 részlegből álló gyárat 1969-ig Mászlay Gyula, majd Gombkötő Irén vezette. A gyárnak tanműhelye is volt az Üllői úton, sokan itt szereztek szakmunkás bizonyítványt. A porcelángyárhoz tartozott egy restaurátor műhely is a Veres Pálné utcában, amely a lakossági igények kiszolgálására jött létre.

A műhely ma is működik, az egykor az aquincumi gyárban dolgozó, ma már neves festő- és keramikusművész, Vaja László a tulajdonosa. Híres iparművészek is dolgoztak a gyárnak, például Brinzik László, Demjén Imre, Eőry Miklós, Farkas László, Fogarasi Roland, Garbera Klára, Hanzély Jenő, Káldor Aurél, Schrammel Imre, Szávoszt Katalin, Zumpfe Klára és mások. A gyár vezető tervezője 1966-tól 1993-ig Ősz Szabó Antónia volt, aki eleinte az Astra Bábegyüttes számára tervezett bábokat. Bájosan naiv porcelán figuráin máz alatti fémsós színezést alkalmazott. Ezek az ún. „aquazur” technikával készült, kék vagy barna színárnyalatú alkotások nagyon kedveltek voltak az Aquincum Porcelángyár működése alatt. A porcelánok jelzésére, „fenékjegyként” a Hüttl Tivadar cégjelzései közül átvett, kiterjesztett szárnyú római légiós sast használták „BUDAPEST, AQUINCUM” felirattal. A gyár dolgozóinak létszáma a kezdeti 20–30 főről az 1970-es, 1980-as évekre 100–120 főre növekedett.

Nagyon sokan jártak dolgozni Budapest vonzáskörzetéből, például Pilisvörösvárról – sokszor egész családok dolgoztak a gyárban –, de Herendről is érkeztek porcelánfestők.

Az 1980-as években vidékre (Jászkisérre, Jászapátiba) is szállítottak alapmázas porcelánokat, ahol a helybeliek bérmunkában végezték el a dekorfestést. Külföldi megrendelésekre is dolgozott a gyár, például nagyon sok akt szobrot készítettek Amerikába.

A gyártelep épületei az évek során új üzemrészekkel is bővültek. 1985-ben helyeztek üzembe egy gázégetésű kemencét. A kemence első égetéséből származó kávéscsészéken aranyozott felirat jelezte az emlékezetes eseményt. A festett porcelánok végső színeiket elektromos dekorégető kemencében nyerték el. A fejlesztések ellenére a gyár veszteségesen működött; privatizációja, majd felszámolása 1990-ben kezdődött meg. A gyártelepet és az épületeket először bérbe adták, majd értékesítették.

Az Aquincum Porcelángyár 1991. április 30-án szűnt meg. Az égető kemencéket lebontották, a gipszmintákat, öntőformákat összetörték.

Bár az épületek ma is állnak, a belső tereket teljesen átalakították. Az ott dolgozók talán nem is tudják, hogy egy nagy hírű, több mint száz éves porcelángyár falai veszik őket körül.

Hüttl Tivadar egykori gyárának emléke méltatlanul feledésbe merült. Ennek a gyárnak a történetét, a Hüttl családot, a gyártás technológiáját és a változatos színű, formájú és mintájú porcelánokat mutatja be az Óbudai Múzeum új időszaki kiállítása, amely 2019. szeptember 30-ig látogatható.

(A szerző régész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)

Hogyan kezdődött művészeti pályafutása?

Háromévesen kipingáltam a WC falát a saját festékemmel. A szüleimnek gyanús volt, miért vagyok ott egy órája, benyitottak, és látták, hogy elkapott az alkotói láz. Mivel mosolygó napocskák kerültek a falra, végül is tetszett nekik. Aztán lecsempézték.

Született óbudai?

Óbudaivá váltam. Gyerekkoromat a Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskolában töltöttem, és itt is ragadtam a III. kerületben. Jó, hogy itt mindent el tudok intézni. Középiskolába textil szakra mentem, ez az iskola megszűnt, így végül a Than Károly Ökoiskolában érettségiztem, a Lajos utcában. Akkoriban itt jártunk el a mostani műhelyem előtt, amikor a focipályára mentünk. Akkor még egy könyvesbolt lerakata működött itt.

Érettségi után szakmunkás képzőbe mentem, mert az anyukám, akivel együtt járunk misére, egyszer felnézett a templomi ablakokra, és azt mondta: Karcsi, ezek olyan szépek, menj ólomüveg festőnek! Elmentem.

A szakmunkás képzőben mindenki lógott, ahogy csak lehetett. Aludtak napközben, és rám szóltak, hogy halkabban csiszoljak. Elvégeztem a kétéves OKJ-s képzést, majd a tanárom, Silc Mariann, aki az Iparművészetin végzett, megkérdezte, hogy miért nem jelentkezem én is oda. Jelentkeztem, felvettek, elvégeztem. Tehát így lettem én az első művész a családban. Példaképem sem volt ez ügyben, nem is ismertem, nem is igazán beszéltem művésszel. A szüleim programozók, úgyhogy én mindig kilógtam a családból. De engedték, ennyit tettek hozzá: hadd művészkedjen! Meg azt, hogy Karcsi, itt egy üres falfelület, ide még várok valamit. Nálunk nem nagyon kellett dekorálni a lakást, mert ott voltam én. Mindent festményben örökítettem meg: a családi nyaralásunkat is.

Mióta van saját műhelye?

Amikor diploma elé érkeztem, mondtam édesanyámnak, hogy szeretném folytatni a munkásságomat, és lepjen meg diplomára egy műhellyel. Ez volt a második hely, amit megnéztünk, és rögtön beleszerettünk. Amint beköltöztem ide, már kopogtak is az ajtón, mert látták, hogy itt valami műhely alakul: hoztak órát, hogy cseréljem ki az elemet, leszakadt fazék fogóját, hogy rakjam vissza, és én nem mondtam, hogy iparművész volnék, most végeztem az egyetemen.

Örültem mindennek, ismerkedtem a térrel és az emberekkel. Hoztak kidőlt keresztet is, ami ledőlt a sírról, és eltörött. Mindenféle dolgot, amit aranyozni, ragasztani, homokfúvni kellett.

Gyakorlatilag mindent elvállaltam, nem is kértem érte pénzt, csak izgatott, hogyan oldhatom meg, hogy azt a fogót visszarakjam.

Mikor készült az első porcelán ékszere?

Mint ahogy minden nagy felfedezés, ez is a véletlen szüleménye. Egyszer bejött egy hölgy, aki behozott egy Zsolnay csészét, aminek le volt törve a füle, és agyon volt már ragasztgatva. Mondtam neki, hogy ezt nagyon finoman kell csiszolni, mert szétmállik. Megkérdeztem, ha szétmállik, akkor mit csináljak vele? Azt mondta, ha elenged a ragasztás, akkor dobjam ki. Elkezdtem csiszolni a kis csonkot, hogy ne vágjon, hogy tudja használni vagy nézegetni, de ahogy előre megjósoltam, eltörött a kezemben. Nagyon rosszul éreztem magam, mintha lenyúltam volna, vagy valami ilyesmi.

Nem volt szívem kidobni, így ott helyben kicsiszoltam egy kis medált belőle, átfúrtam, cipőfűzőre akasztottam, és úgy adtam át, hogy elnézést, de ez maradt meg belőle.

Nem értette a dolgot, de nagyon örült, és elment. Nem láttam egy hétig. A következő héten egy hatalmas rakomány törött porcelánnal jött be, bejelölgetve, hogy ebből és ebből ezekre vágyik. Onnantól kezdve nem lehetett kiszállni, nem is tudnék, mert minden héten valaki jön, és hoz valamit. Megérkezik egy örökös vagy egy nagymama, valaki, aki előszedte a régi családi ereklyét, vagy aki csak kapta, és eltörött.

A fentieken kívül honnan szerzi be az alapanyagot?

Jön. Jó a viszonyom a Mattyasovszky-Zsolnay család tagjaival. Nemrég járt itt a Pilvax kávéház örököse, megmutatta, hogy nézett ki a szervizkészlet.

Ez egy meisseni porcelánkészlet volt, amit a kávéház dicsőségére felturbóztak némi saját szellemi termékkel, mert hozzá volt festve még egy kis piros pötty és aranyozás.

Legalább ezer darabból állt, és mindig félretették a töröttet leltárba. Ezt örökölte meg a hölgy, akinek a dédnagyanyja volt a Pilvaxban kávéházas. Eljött, bekopogott hozzám, és mondta, hogy hallottam önről ezt, és ezeket szeretném. Főleg az unokáknak készíttetett medálokat. Volt egy törött teáskanna, amit úgy tudtam megmenteni, hogy félbevágtam, és egy hőálló üveglappal egészítettem ki. Teljesen jól működik. Most már minden bejön, hozzák hajléktalanok is, rettenetesen veszélyes arcok. Úgy csináltam meg itt a műhelyem ajtaját, hogy csak a lábakat lehet látni, úgyhogy lábról meg tudom mondani, kinek nyitom ki az ajtót résnyire és kinek nagyra. Mostanra megtanultam, azt is tudom egy ember lábáról, hogy ügynök lesz, mert az mindig ki van csutakolva, hogy úgy tűnjön, az nagyon menő.

Hogyan áll neki egy-egy darabnak?

Eléggé locsifecsi vagyok, szívesen elmondom, hogy csinálom, nem titok és nem is szégyellem. Azonnal átveszem, és mire a lépcsőről leérek, már látom a vágási pontokat. Ez olyan, mint a mátrixban, amikor azok a zöld számok mennek a fejben. Na, én ilyen metszeteket látok rögtön. Öt lépcsőfokom van, ami levezet a műhelybe. Mire leérek, már tudom a vágást.

Mostanára, amikor elmegyek egy kiállításra, múzeumba, mikor ránézek egy vázára, már csak a metszetét látom, hogyan lehetne elvágni, hogy ki lehessen menteni a festett részeket, hány ékszert lehetne kihozni belőle, hogy egy család jól járjon.

Utána lenyomozom, ami azt jelenti, hogy megnézem az alját: ha kínai jel van rajta, vagy bármilyen más, amit nem ismerek, megpróbálom azonosítani. Van a telefonomon egy fordító szótár, ami kamerával működik, rávillantok, megnézem, hogy melyik korból származik az aláírás, lefordítom a fordítóval, bedobom az internetre, vagy elugrok az iparművészeti könyvtárba. De van olyan is, amikor családi hagyatékból hozzák be a porcelánt, ilyenkor elmesélik a történetét. Ha bárki olyan hozza le, akit meg tudok szólítani, akkor kifaggatom, mert mindent tudni akarok róla. Rajzolás nélkül látom a formát, egyből, egy pillanat alatt, mintha vetítenék nekem, hogy ezt csináld, ezt csiszold. Egy ilyesmi hang megszólal, és akkor hátramegyek, és felvágom egy nagy sebességű gyémántkoronggal. Nagyon óvatosan, több irányból indulok, hogy el ne törjön. Előtte bekapcsolok egy 500 wattos reflektorlámpát, ami a legtömörebb porcelánt is átvilágítja; megnézem a hajszálrepedéseket, ezekből ki tudom számítani az útvonalakat, mert látom, melyik irányba fog elindulni a repedés, ha véletlenül nagyobb mechanikus erőnek teszem ki. Van, hogy olyan gyönyörű szecessziós íveket ad a repedés, törés, hogy meghagyom, mert élmény nézni. A vágás után választom ki, mivel lehet összekombinálni. Szeretem társítani a dolgokat, például összehozni a kínai Csing-dinasztiát egy kis repülő herendi lepkével, vagy Szász Endre hollóházi fekete-fehér grafikus világán miért ne másszon át egy kis eozin réten egy kis Rotschild-mintás bogárka. A darabkákat úgy dolgozom össze, hogy a külső szemlélő soha nem jön rá, hogy ez valójában három különböző porcelán. Ezután koronggal kicsiszolom a fazonját, az ívét.

Ha ismerem a történetét, annak a hangulatából is átemelek valamit, vagy teljesen mást, amit a minta diktál.

Ezután illesztem bele a fém foglalatba. Nagyon fontos, hogy a porcelánt és a fémet melegen kell egymásba gyúrni, hogy örökre szóljon a kapcsolatuk.

Mi mindent lehet egy tárgyról kideríteni?

Sokan nem tudják, hogy egy-egy kódszámba kódoltak mindent, a festőt meg azt is, hogy milyen korban járunk, vagy akár, hogy milyen megrendelés volt. Vannak vicces dolgok, például hogy amikor az államosítás idején nem lehetett hozzájutni bizonyos színekhez – nyilván kajához se lehetett, kenyérhez se, nemhogy porcelánfestékhez –, a Herendi kitalálta, hogy ő a világ legnagyobb mintáit megcsinálja barna színből. Akkor egy évig barnát festettek, mert csak barna festék volt. Amikor az is elfogyott, akkor purpurral megfestették, és kijöttek a manapság nagyon divatos monokróm dolgok. Jól mutatnak, és minden részletet úgy meg tudtak festeni, hogy meséljen, zenéljen az a minta.

Megosztana velünk néhány történetet, amit sikerült lenyomoznia?

Általában nem tudják az emberek azt, hogy a porcelánnak régen milyen hatalmas értéke volt. Vándorkereskedők révén lehetett hozzájutni, akik irdatlan pénzt kértek egy-egy darabért.

A vándorkereskedők miatt elég jól be lehet azonosítani, hogy az ország mely területén milyen típusú porcelánhoz lehetett hozzájutni.

A szegényebb családokban régebben mindenki egy tálból evett. Először evett a férfi, aztán körbeadták a többieknek. Úgyhogy a parasztcsaládokban nagyon megbecsülték a tálat, ami öröklődött is, presztízskérdés volt, kinek milyen porcelánja van. Amúgy logikus is, hogy ilyen pokolian drága volt, mert egy-egy tálért kiégettek egy egész erdőt, hogy a kemencét 1300 fokra fel tudják fűteni. Utána pedig költözni kellett egy másik erdőhöz.

Van tipikusan Óbudán fellelhető porcelánfajta?

Meg lehet találni mindent, de a leggyakoribb a Zsolnay piros pöttyös vonulata az 1950-es évekből, azt bárhol megtalálom. A harmadik kerület tele van ötvenes évekkel, nagyon erősen. Érdekes ez az Óbuda, nem tudom, miért lehet ez.

Elmesélné egy emlékezetes darab születését?

Egy 90 éves kedves hölgynek van egy Rippl-Rónai tervezte porcelángyűjteménye. A takarítónő rosszul fogta meg az egyik darabot, és eltörött. Maga Rippl-Rónai festette a gyönyörű vázát, kék alapon piros liliomokkal. Meseszép volt, ő az egészet nekem adta, úgyhogy utána egy évig dolgoztam neki belőle.

Min dolgozik most?

Templomablak-üvegekből készítek ékszereket – Mátyás templom, Rózsák tere. A mesterem, Gonzales Gábor, aki az egyetemen tanította az üvegművességet, hozta be hozzám ezeket a törött üvegeket. A templom restaurálásakor összesöpörték és félretették az apró kis törmelékeket. Ez negyven évig állt érintetlenül, felcímkézve, bedobozolva.

Amikor látta a mesterem, hogy boldogulok egyetem után, és megmentem a megmenthetőt, akkor egyszer csak egy nagy, széles mosollyal behozta hozzám a törmelékeket.

Hogyan inspirálódik?

Például iszom egy jó teát, most éppen egy francia ibolyateát főztem. Nem is hittem volna, hogy ilyen finom! Mindenféle teám van, az ismerőseim, akik járják a világot, hozzák a legkülönlegesebb teaféléket. Az is segít, amikor meghallok valami szép klasszikus zenét vagy valami átdolgozást.

Mi a hosszútávú terve?

Terjeszkedni, ezt csinálni. Mindenki azt mondja, külföld, de én nem. Szeretném itthon még több emberhez eljuttatni a kis törött porcelánokat.

Szeretnék egy kreatív iskolát is létrehozni. Bárki, aki szeretne, akinek van kedve, lejöhessen, és összekombinálhassa a képzőművészetet a zeneművészettel.

Ez egy szabadidős iskola lenne, ahol senki nem bukna meg. Ez a legnagyobb álmom. Egyszer megcsinálom.

Van tanítványa?

A művészvilág nem a tanításon múlik. Aki csak arra vágyik, hogy mástól tanuljon, hamar kihullik a rostán.  Mindenki önmagát fejleszti. Én azt vettem észre, hogy mindenkinek megvan a saját világa. Azt a világot kutatja, és abba a világba merül bele. Amit én csinálok, az művészet, nem mesterség, mert a mesterség kicsit kötöttebb.

Meg is tud élni belőle?

Teljesen. Az első pillanattól kezdve, ahogy lediplomáztam, de már előtte is, mindig is ebből éltem. Itt nem kell aggódni. Vannak nehezebb hónapok, de az az igazság, hogy nincs autóm, mert biciklivel járok, a BKV-bérletet egy évre előre megveszem, és le van tudva. Nincs olyan nagy vágyam, ami csődbe vihetne.

Megtűrt bolond – Friedrich Dürrenmatt nevezte így magát, aki Max Frisch, Samuel Becket és Eugene Ionesco társaságában már életében a modern irodalom klasszikusának, a II. világháború német nyelvű irodalma és Svájc irodalmi élete utolsó száz éve legnagyobb hatással bíró képviselőjének számított. Egyaránt jelen volt nyomtatásban és színpadon, ami népszerűségét csak fokozta.

Szatirikus drámái minden időben kiváló szereplehetőséget szolgáltatnak a színészeknek, társadalmi változásokat ábrázoló szellemes dialógusai nem vesztik fényüket mai ellentmondásos korunkban sem.

Történelmietlen történelmi komédiája, A nagy Romulus hozzá illő történelmi környezetben, Aquincum romjai között került színre 2019 nyarán.

A negyvenes évek végétől az írót egyre inkább foglalkoztatják a társadalmi ellentmondások, az elidegenedés, az egyén és a közérdek kibékíthetetlen ellentéte, az állam túlzott elbürokratizálódása, az irracionalitáson alapuló modern világ, az ideológiák fölé emelkedés lehetetlenségének saját maga által kialakított nézőpontja és nem utolsósorban a gondolatai hátterében álló mély humanizmus. Ennek jegyében jön létre a történelmi korok változásáról szóló első igazi dürrenmatti játék, a szatirikus ábrázolásmód szatírája.

A 29 éves író 1950-ben írt színdarabjában az utolsó római császárt, Romulus Augustust választja hőséül, aki tudatosan számolja fel római világbirodalmát. Rájön ugyanis, hogy a világhatalomhoz csontvázakon keresztül vezetett az út.

Tettéért senkinek sem tartozik elszámolással. A császár bölcsen együgyűnek tetteti magát. Hóna alá véve saját szobrát – itt Odoaker nevezetű jól tojó tyúkját – várja a hódítókat. A meglepetés annál nagyobb, amikor Odoaker, bár nadrágot visel, mint minden germán, elárulja, ő is szenvedélyes tyúktenyésztő. Romulusnak nem kell többé a kényelmetlen uralkodással törődnie, a beszélgetés privát szférába terelődik.

A komédiát, ami voltaképpen tragédia, Dürrenmatt egyszerű, mégis nagyszerű fokozással éri el, amit a Romulus császárt alakító Kerekes József találóan ábrázol. A darab elején a néző nem szimpatizál a császárral. „Rómának szégyenletes császára van”. Majd később a nép és az udvar követeli, hogy „Romulust le kell mondatni”. Amikor azonban Romulus törvényt ül a világ fölött – és néhány mondatával többet uralkodik, mint a megelőző húsz évben összesen –, humánus, vicces, természetes nyilatkozatában megmutatkozik emberi nagysága. Az író szavaival élve: „Határozottan fogalmaz, tulajdonképpen egy veszélyes keményfiú, aki a legyőzöttnek kijáró halálra spekulál, hogy pontot tegyen a világ és egyéni tragédiájára. A világot megregulázni kívánó csörgősipkás valódi tragédiája azonban éppen abban áll, hogy legyőzője meghagyja életét, nyugdíjba küldi, ő pedig lelki nagyságában ennek okát még meg is érti.” Kerekes József játéka telitalálat.

A kicsi és meredek lépcsőkkel épített színpad szinte karnyújtásnyira hozza a színészeket a nézőkhöz. Jó rendezési lehetőség a néző bevonására, itt-ott cinkos szemkontaktusra, ami szerencsére nem lépte át az ízléses határt. Erre nem is lett volna szükség, hiszen Dürrenmatt éppen elég groteszk és ironikus, nem szorul interaktív támogatásra.

Feltehetőleg a darab groteszk jellegét kívánta alátámasztani a rendező és a jelmeztervező a színészek tógát helyettesítő fürdőköpenybe bújtatásával: kinek mije volt, azt öltötte magára.

Ötletes, vagy inkább pénzszűkét szimbolizáló megoldás, akárcsak a kellékek minimalista alkalmazása, a boros kupát, poharat helyettesítő pantomimszerű jelbeszéd. Kár volt megfeledkezni Romulus fején a dürrenmatti arany babérkoszorúról, amelynek két utolsó levélkéjével fizette ki az uralkodó 60 éven át szolgáló két öreg kamarását. Nemcsak azért, mert jellemzően római imperátori, hanem mert e kifizetés egyben a tönkrement császári impérium utolsó pénzügyi tranzakciója is.

„Az igazi szabadság nem más, mint annak belátása, hogy nem vagyunk szabadok”

Dürrenmattal, aki író, drámaíró, képzőművész is volt, személyesen is megismerkedhetett e sorok írója. A találkozás röviddel a művész halála előtt történt. „A legdöntőbb benyomásokat ifjúkorodban szerzed, mint például én azt a hidegrázós rettenetet, amit a piaci zöldséges váltott ki belőlem, aki kézfej nélküli karjával hántotta le a salátafej fáradt leveleit” – emlékezett. A kis Fritz – mint ezt nagyobbacska korában gyakran elmesélték neki – késve jött a világra, és ez az érzés egész életére kihatott, mindig késésben levőnek érezte magát.  A külvilág késve történő észlelése, a szokatlan benyomások korán hozzájárultak egyéni groteszk világának kialakulásához, a kriplik, az élet törvényeiből, szokásos rendjéből kitáncolók, valamilyen szempontból sérültek világához való vonzódásához. A háborúra, morális kérdésekre tett reflexiói ezért sem lettek patetikusak, tragikusak, inkább tragikomikusak, sőt groteszkek. Az 1950-es, 1960-as évek közötti munkáiban Dürrenmatt egyenesen a modern tragikomédia megteremtőjévé lett.

Világos volt számára, hogy utópia nem létezik, ezért nem is akarta becsapni a nézőt, nem kívánt hamis vágyakozást ébreszteni benne a tökéletes után.

Többek között – lehet, hogy elsősorban – Bertolt Brecht színházi teóriája volt rá hatással, darabjai azonban nem szállítottak ideológiai üzeneteket, mint például Brecht kommunista plaidoyerje (védőbeszéde) a Háromgarasos regényben / Koldusoperában.

Személyes találkozásunkkor mesélt nagyapjáról, aki konzervatív politikus volt – Dürrenmatt tőle örökölte humorérzékét. Édesapja protestáns lelkész volt. Tulajdonképp gondtalan gyermekkora lehetett volna, ő mégis többnyire kaotikus szenvedésnek tartotta ezt az időszakot. Korán megnyilatkozott grafikusi, festői tehetsége. Unszolására szülei megígérték, hogy érettségi után ezen a pályán tanulhat tovább, érettségi után mégis kinevették képeit. Filozófiai, német irodalmi tanulmányait nem fejezte be. Érdeklődött a görög és római tragédiák iránt, Wedekind, Kafka, Schopenhauer, Karl Kraus munkásságából tanult. Egy időben színikritikákat írt, hogy megélhetését finanszírozza. Kabarék, kisregények, első sikerek következtek (A bíró és a hóhér, A gyanú), amelyeken családja még mindig megütközött. Pedig drámai feszültségű kisregényeiben, a számára korábban ismeretlen krimi regény műfajában Chesterton és Graham Green irodalmi nagyságával vetekedett. Mesteri kézzel bonyolítja a cselekmény szálait, és kivételes művészetével irodalmi rangra emeli a bűnügyi történeteket (Az ígéret). Az 1950-es évektől már jelentős prózai munkák jelennek meg keze alatt: A baleset, A vak című teológiai dráma, amely Kafka-szerű szorongó valóságképét tükrözi.

Saját maga „orientáció nélküli, keserves éveknek” nevezte fiatal éveit. A színházban akart jelen lenni, és színésznőt akart feleségül venni. Családalapítási szándékát alátámasztandó így írt: „Egy férfinak súlyt kell cipelnie, irányítania kell a kocsit, amit vezetni akar”. Orientációnélküliségét az irodalom és a festészet szintézisében, leginkább a színházban remélte feloldani. „Az irodalom – mondta – nem nyújthat vigaszt. Az irodalomnak csak nyugtalanítani szabad. Nem adhatok többet, mint amit adok.”

“Ha lenne tarsolyomban vigasz, átadnám. Tehát: maga a termék az én vigaszom, aktív cselekvésem, kifejeződni akarásom, a vigasztalatlanság megfogalmazása az én vigaszom.”

Dürrenmatt érvelésben, meditálásban, drámai­-dramaturgiai gondolkodásban kifejeződő féktelen kedve, ami ellentétekben, gyakran ellentmondásokban és metaforákban nyilvánult meg, az elbeszélő próza hallatlan összefonódását, egy rendszer nélküli rendszert, szinte labirintust teremtett, ami átszövi műveit. Az írói munkáról azt tartotta, hogy „Az írás mindig gondolkodást, az író saját magán történő munkálkodását jelent.” Moralista volt, nincs olyan műve, ami ne lenne kihívás a moralista számára. A színházról viszont azt tartotta, hogy „csak annyiban morális intézmény, amennyiben a néző azzá teszi.” (Roland Links)

Büszke volt rá, hogy néhány színpadi művét a vasfüggönynek ezen az oldalán is megismerhették a nézők. A Bibliából ismert Nebucodonozor király történetét (Angyal szállt le Babilonban) mulatságos mozzanatokkal körítve a korszak feszültségeinek ábrázolására használta fel. Gondolatébresztések címmel megjelent filozófiai (pénzről, szellemről, politikáról, filozófiáról, irodalomról és művészetről, háborúról és békéről szóló) jegyzeteiben is sokat foglalkozott a pénz szerepével. Az öreg hölgy látogatása című fordulatos cselekményű, tragikomikus drámájában rámutat, hogy a pénz minden értéket és erkölcsöt megváltoztat. A világ ringyót csinált a milliárdossá lett Claire Zachanassianból, ezt megbosszulandó az Old Lady (szlengben az Angol Nemzeti Bank neve) pénzével és egykori megbecstelenítője halálának követelésével bordélyházat csinál a világból. Realisztikus környezet, abszurd ötlet. Güllen városka (a név jelentése trágya) szürke világából egyszerre csak csillogó-villogó technikai fogyasztó lesz. Az ár megéri a gyilkosságot. Dürrenmatt így jellemezte öreg hölgyét:

„Van humorérzéke, és van benne valami különös grácia, egyfajta gonosz charme, tudja, hogy az emberek megvásárolhatók. Gonosz darab, ezért a lehető leghumánusabban kell játszani.”

“Gyásszal és düh nélkül, humorral, mert semmi sem tenne nagyobb kárt e komédiában, mint a szörnyű komolyság.” (Talán még emlékeznek a nézők Sulyok Mária felejthetetlen alakítására, akárcsak az 1965. évi filmváltozatra Ingrid Bergmannal és Anthony Quinn-nel.)

A dürrenmatti tragikomédia csúcsa A fizikusok őrült komédiájának hátborzongató groteszksége. Dürrenmatt világa tág, mégis áttekinthető. A morbid vonások, keserűség, látszólagos cinizmus hátterében mindig ott van a humánum. Ez esetben az emberiségért való aggódás az esetleges atomkatasztrófa miatt – ez Dürrenmatt reakciója a hidegháború aktualitására.

Töprengő, kétségbevonó, magát üldözöttnek érző, kiismerhetetlen ember volt. Jól mutat rá erre Dürrenmatt – egy szerelmi vallomás címen készült életrajzi filmje, mely emléket állít első feleségének is. Lotti 40 éven át volt támasz számára. A filmet egy időben találóan Dürrenmatt a labirintusban címmel játszották a mozik. Második felesége, a német színésznő, Charlotte Kerr segített Dürrenmatt műveinek sajtó alá rendezésében. 1990-ben, röviddel halála előtt hangzott el az író szájából: „Az íróasztalomon rendet tettem.” Szívelégtelenségben hunyt el.

Dürrenmatt életének utolsó tíz évében íróként már nem tudta újra elérni fénykora csúcsait. Leginkább grafikával, festéssel foglalkozott és számtalan irodalmi díj átvételével. Irodalmi Nobel-díjat nem kapott, bár többször is várományosa lett. A Schiller-díj átvételekor így szólt: „A forradalmárok hittétele, hogy az ember képes megváltoztatni a világot, csak jelszó, politikai robbanóötlet, az éhezők szürke hadseregének reménye. A rész nem olvad többé az egészbe. Az egyén számára nem marad más, mint a tehetetlenség érzése, hogy figyelmen kívül hagyják, hogy le kell buknia a felszín alá, ha nem akar végleg elmerülni.”

„Az igazi szabadság nem más, mint annak belátása, hogy nem vagyunk szabadok” – Dürrenmattot gyakran nevezték bolondnak, enfant terrible-nek, aki jobbra is ütött és balra is kritizált, maró gúnnyal bírálta a svájci társadalmat is; halála előtt börtönnek nevezte hazáját, ahol „minden fogoly egyben a maga börtönőre is.” Milyen gondolatok húzódtak meg ennek hátterében? Leginkább a Brecht hatása alatt született Színházi problémákban olvasható.

„Közös a bűnünk, inkább szerencsétlenek vagyunk, mint bűnözők. A komédia illik hozzánk. Világunk úgy tűnik át a groteszkbe, mint ahogy megérett az atombombához. Az apokaliptikus vízió lett groteszkül reális.”

Tíz évvel Dürrenmatt halála után Charlotte Kerr megnyitotta a Dürrenmatt Centrumot Neuchatelben, mely azonban az írónak elsősorban képzőművészként állít emléket.

Akarata ellenére festő

„Nem vagyok festő, úgy festek, mint egy gyermek, csak nem úgy gondolkodom, mint a gyermek. Festek és írok ugyanazon ok miatt – mert gondolkodom.” Ez volt Friedrich Dürrenmatt személyes magyarázata, amikor a hivatása és kedvenc időtöltése, passziója közötti összefüggésekről faggatták. A világhírű író és dramaturg hírnevét prózájának és színdarabjainak köszönhette. Ugyanakkor ifjúkorától kezdve érdekelte őt a rajzok, festmények formájában történő önkifejeződés gondolata is. Hogy fogalmazott ő maga? „Író vagyok és dramaturg, de mindig is szenvedélyesen szerettem rajzolni és festeni. Szakmám az írás, szenvedélyem a festés. E két kifejeződési forma kéz a kézben együtt jár.” Műveit soha nem állította ki, mert nem akarta, hogy későbbi magyarázók bármilyen kitalált kategóriába beszorítsák. Néhányan avantgardnak tartották, ezt is elutasította, sok témáját egészen az abszurdumig elidegenítette. Özvegyének, Charlotte Kerr német színésznőnek tíz hosszú esztendejébe telt, míg sikerült meggyőznie a nyilvánosságot férje képzőművészi életművének értékéről.

A Dürrenmatt Központ

Keskeny, kanyargós utacska vezet a Neuenburg-tó partjáról a hasonló nevű svájci kisváros fölötti hegyre, rálátással magára a városra és az azt körülölelő Alpokra, míg láthatóvá válik a Mario Botta svájci építész tervezte modern, teraszos épület, a Centre Dürrenmatt Neuchatel. A múzeum magába foglalja Friedrich Dürrenmatt egykori lakóházát, irodáját is.

Az egyik épületszinten karikatúrák, rajzok, festmények, pasztellek láthatóak. Közöttük túlnyomó a karikatúrák és tusrajzok száma, a bibliai és mitológiai ihletésű témák egyéni interpretációban.

A másik szinten az írott életműből vett részletek, idézetek, kéziratok, regények, novellák, színdarabok láthatók ezek képi világára történő utalásokkal. Gazdag képes anyag, életrajz, videó- és filmrészletek egészítik ki mindezt Dürrenmatt életéből és műveiből. Szembeötlő, hogy a kiállított képek és festmények nincsenek bekeretezve. Hogy miért? A rendező utókor adja meg dürrenmatti filozófiára hivatkozva a magyarázatot: azért, mert nem önálló művek, csupán az író-festő gondolatainak metaforái. A gondolatok tárgyiasított formába transzponált objektumai, és mert alkotójuk valójában saját akarata ellenére lett festő.

Dürrenmatt kivételes talentummal megáldott autodidakta volt. Nézzük, hogyan kommentálta, magyarázta ő maga képei létrejöttét Személyes megjegyzések képeimhez, rajzaimhoz címmel 1978-ban született írásában. „Rajzaim nem melléktermékei irodalmi munkásságomnak, hanem rajzolt vagy festett harcmezői írói csatáimnak, élményeimnek, kísérleteimnek és vereségeimnek…

“Mindig is szerettem rajzolni, nem kompozíciókban gondolkodó, de dramaturgiát megelevenítő rajzoló vagyok. Nem a kép esztétikája, szépsége izgat, hanem a benne rejlő lehetőség.”

Mondok egy példát: Michelangelo Dávidja egy 5 és fél méter magas kolosszus, míg Góliát magassága a Biblia magyarázata szerint is csupán 2,9 méter. De nem a mérete miatt, hanem azért lett nevezetes a Dávid-szobor, mert Michelangelo abban a pillanatban kapta el szereplője mozdulatát, amikor Dávid észreveszi Góliátot. Ezt nevezzük dramaturgiai gondolkodásnak a plasztikában. Hogy elevenítem, örökítem meg ma például a keresztre feszítést? A kereszt idővel szimbólummá vált, illetve a hölgyek mellét díszítő ékszerré is, ugyanakkor annak a skandalumnak, tragédiának a tárgya is, amire anno a Biblia szerint felhasználták, vagyis mártíriumot kiváltó rettenetes kínzóeszköz. Persze nem a borzalom felidézése, valamiféle rettenet iránti vonzalom miatt festettem ilyen tematikájú képeket. Sokan haltak hasonló halált, mint a názáreti Jézus. Az emberre nézve még borzasztóbb ez a halál, mint Isten esetében, hiszen ő már feltámadt. Ma már nem annyira a kereszthalál, sokkal inkább maga a feltámadás az abszurdum a kereszténység számára. Az én Feltámadásomat (1978) is így kell értelmezni. Nem fénylő, boldog Istenről van szó, de egy szemtanúk nélkül, egyedül maradt múmiáról.”

„Más a helyzet az angyallal. 1952-t írtunk, amikor már író, de pénzt alig kereső szegény író voltam. Szerettem volna egy házat venni Neuenburgban, de ki adott volna kölcsönt magamfajta tőkével nem rendelkező írónak? Rajzoltam hát két karikatúrát (Die Astronomen, Ertrunkenes Liebespaar), és mivel rendszeresen éjszaka dolgoztam, egyszer csak meglátogatott egy denevér. Aztán a denevér rendszeresítette éjszakai látogatásait. Mathildének neveztem el. Arra gondoltam, mekkora élményt jelentene gyerekeimnek, ha megláthatnák. Megfogtam hát Mathildét, és bemutattam nekik, mint egy éjszakai angyalt. De Mathilde megsértődhetett, mert többé nem mutatkozott.

Az angyal motívum viszont azóta is foglalkoztat, nem hagy nyugton. Az pedig Mathilde személyes bosszúja lehet, hogy bár időközben számtalan emberangyalt festettem, mind karikatúra lett.

Magával ragadott humorom, ami úgy gondolom, mindenhol, mindenben jelen van. Az angyalok valójában félelmetesek, mint Dürer Apokalypszisében!”

Dürrenmatt íróasztalán egymás mellett hevert az írógép és a papír ceruzákkal, ecsetekkel, festékkel. „Személy szerint a festést részesítem előnyben. Kikapcsolódást jelent írás közben. Így könnyedén, szinte szórakozásképpen keletkezett Minotaurus sorozatom. Mindig kora reggel dolgoztam rajta egy hosszú, átkínlódott, írással töltött éjszaka után. Első Önarcképem is kora reggel jött létre, mégpedig úgy, hogy a borotválkozó tükörben önmagamra meredten rajzoltam. Több portrét is készítettem, például feleségemről is, ami pillanatok alatt, egy ülésben született a Cote d’Azurön. Éppen nagyon boldogok voltunk, nejem észre sem vette, hogy beszélgetés közben megörökítettem. De megrajzoltam ismerőseimet, a kedvenc éttermi szakácsunkat is, sőt emlékezetből is festettem portrét. Említettem, hogy dramaturgiailag, és nem blaszfémikusan dolgozom, így volt ez a pápa személyével kapcsolatos képeim esetében is. Nem abszurd, hogy valaki Isten földi helytartójának nevezi magát? Emlékszem Hochhuth Helytartójára, amikor is az írót valaki megkérdezte, nem szégyelli-e, hogy a keresztények millióit megsértette a pápa személyének kritikájával, olyanokat, akiknek a szemében a pápa szent. Meg kellett volna kérdezni a másik oldalt is, hogy vajon ő nem szégyelli-e a benne kételkedők megbántását? Én személy szerint nem vagyok hívő.  Szerintem annak a kereszténységnek, amelyik nem érti meg ezt az abszurdumot, annak nincs is létjogosultsága. A teológia szerint a pápa szimbólum, a hit szimbóluma, és mint olyan, az igazság megtestesítője. Aki ezt vallja, vitatkozik a hitetlenekkel. Vannak vallásos és politikus pápák, a viták pedig erről állandósulnak. Igazság áll szemben igazsággal, míg csak az utolsó pápa hatalmának mamutján az emberiség jégkorszakának sötétjébe vágtatva el nem tűnik.” (Az utolsó pápa)

Rajzoló dilettáns

Kiindulva Dürrenmatt gondolkodásából, hogy is áll a dolog például torony témájú rajzaival? A művészt dramaturgiailag az érdekli, milyen magas lehetett a torony? Bábel tornyát gyakran ábrázolták festők, így Dürrenmatt is bizonyára elgondolkodott Brueghel Babel tornyán. Számára a torony mégis kicsi maradt. Rajzain a torony hátterében még a föld kereksége is jól látható. Hogy még a hóhér is színre lép? Dürrenmatt szerint ez csak természetes. Sok elemzőjének az a véleménye, hogy hatott rá Schopenhauer filozófiája, mely szerint az egyes ember élete olyan, mint a hullám: feltornyosodik, majd elcsitul, de helyébe már jön is a másik. A festő Dürrenmatt dramaturgiai gondolkodása minden műfajban a képi végső forma megtalálását célozza.

Dürrenmatt csak magától tanult rajzolni. Anna Keel festőismerőse volt az egyetlen személy, akitől megkérdezte, mi fán terem az olajfestés? „Vegyél petróleumot!” – hangzott a válasz.

Az író, festő ember tudatalattijában is mindenben és mindig keres valami ideológiát, állapítja meg Dürrenmatt a maga példájából. ­Ő azonban mindig elutasította az általánost, a közös nevezőt. Úgy látta, hogy emiatt az emberek sokszor inkább nem vették komolyan, csak hogy ne kelljen vele együtt gondolkodniuk, magukat az ő dramaturgiai gondolkodásmódjába kényszeríteniük. „Tudatosan vagyok egyedül utas. Az asszociációim, melyekből képeim táplálkoznak, személyes gondolkodás-­kalandjaim szüleményei. Én magamnak festek! Nem érdekel, hogy esztétikus képek szülessenek ecsetemből. Épp úgy nem érdekel, mint ahogy az esztétikus színház-csinálás sem motivál. Rajzoló dilettánsnak vallom magam. Különben sem lennék főállású festő, hisz időm zömében halvány fogalmam sem lenne, mit fessek. Írásban sem a problémából indulok ki, hanem egy helyzet képeiből. Így látom a világot!”

Ruth Dürrenmatt portré

„Soha nem akartam Dürrenmatt lenni!” – sóhajtja a halhatatlan dráma- és krimiíró, a Friedrich Dürrenmatt legfiatalabb gyermekeként (1951) született éltes hölgy. Pedig Ruth Dürrenmatt le sem tagadhatná atyját, hiszen arcra, alakra szakasztott mása. Kibékíthetetlen ellentétek, félelemtől beárnyékolt szeretet, meg nem értés, évtizedekre szóló, honvágyat nélkülöző emigráció, majd megbocsátó hazatérés lettek az idős hölgy életének állomásai, mígnem ő lett atyjának igazi Öreg hölgye. Hasonlóság? Óh, igen! Ruth Dürrenmatt rajzol, fest, ír, sőt komponál és énekel is.

Friedrich papa kedvenc Ruthlija majd fél évszázad után tért meg önként választott floridai száműzetéséből Mario Botta sztárépítész időközben Dürrenmatt-tisztelők zarándokhelyévé vált Dürrenmatt központjába, abba az épületbe, amely gyerekkorának színhelye volt. „Frau Dürrenmatt vagyok” – nyújtja kezét határozott mozdulattal a látogatónak, miközben ő maga is műterem- és galériatulajdonos, ugyanakkor atyja teljes irodalmi munkásságának örököse – bár ezt egyetlen személyes atyai ajánlás sem erősíti meg.

A Centrumban létesített Dürrenmatt Szalonban gyakran fogad Ruth asszony vendégeket, bemutatja legújabb, kamarazenekarra komponált szerzeményeit, felolvas Claire Zachanassian történetéből,

mesél saját festői univerzumáról, amelynek első nagyobb bemutatkozása egy 2018. évi kiállítás keretében történt. Itt lehetett megismerkedni vegyes technikával készült képeivel, színes akvarelljeivel, utazásai alkalmával gyűjtött és levelezőlapokra skiccelt benyomásaival, természet adta és saját álomvilága szülte emberi, állati lényeket ábrázoló tarka-barka mondanivalóival. Friedrich papa festő- és rajzművészetéhez mindig is a legkisebb gyermek állt a három közül (a két idősebb Peter, 1947 és Barbara, 1949) a legközelebb. Ruth élénken emlékszik, hogy mialatt papája gyerekeknek szóló illusztrációkat vetett papírra, a három testvér a kísérő történet kitalálásának feladatát kapta. Ruth egyébként az összegyűjtött képtörténeteket 2013-ban könyv formában is megjelentette. A bemutatót saját kompozíciója kísérte. Előfordult, hogy a képesített operaénekesnő hirtelen feledve teste volumenét és ezáltal évek óta korlátozott mozgását, dalra fakadt, majd egyszer csak táncra perdült, és önfeledten ide-oda repkedett publikuma előtt. Saját bevallása szerint Ruth nem volt könnyen kezelhető kisgyerek. Nem tanult, feltűnősködött, izgága volt, és csak Friedrich papa kitalált meséi tudták megnyugtatni. Imádta, amikor ölében ülhetett, szinte átszellemülten hallgatta elbeszéléseit. Eljött azonban az idő, amikor atyja úgy látta, most már Ruth is elszórakoztathatja saját magát. A kislány azonban, aki nagyon kívánta apja szeretetét, nem akart, mi több, nem is tudott saját maga olvasni. Beütött a dráma! Ruth legasthéniában szenvedett, mint kiderült, fejlődési szintje, intelligenciája messze nem érte el életkorát, így különleges iskolába kellett járnia. Dürrenmatt nem tudott mit kezdeni gyermeke fogyatékaival, meg sem értette azokat. „Gyermek- és fiatalkoromban apám nem volt büszke rám, ezt nagyon is éreztem” – emlékszik vissza.

Dürrenmatt – lánya emlékei szerint – igazi pátriárka volt. Szívesen ült családja körében, feleségét, Lottit szinte kisajátította, ő volt szeme és füle, első olvasója.

Az amúgy is kételyekkel teli, magabiztosság hiányától szenvedő, jó ideig egzisztenciális félelmektől gyötört író Lotti véleménye nélkül egyetlen Dürrenmatt-művet sem adott át a kiadónak.

„Még a lélegzéshez is szüksége volt apának anyára!” Amikor Dürrenmatt festett vagy írt, a gyerekek civakodhattak, viháncolhattak, meg sem hallotta őket. Amikor azonban egy munkáját már sokadszor írta át, vagy éppen javította, teljes szilenciumnak kellett lennie. „Apa mindeközben egy olyan saját univerzumot épített fel, amelyben nekünk, gyerekeknek nem jutott hely.”

Játék a művészettel

„Emlékszem, amikor esős idő volt, apám, aki örökmozgó, állandóan cselekvő ember volt, leült festeni vagy rajzolni. A cselekvés volt számára a természetes állapot. Ilyenkor mi gyerekek megkértük erre-arra: “Papi, meg tudnád ezt vagy azt rajzolni vagy festeni?”

“Jöttünk különféle történetekkel, festett fantáziánkkal, ő pedig megvalósította ötleteinket, kívánságainkat. Így játszottunk a művészettel.”

“Tiszteltem és csodáltam őt, hogy fejből minden ötletünket papírra tudta vetni. Majd történeteket is mesélt a képek mellé. Emlékszem, egyszer festett nekem egy minotauruszt, de én is festettem egy másikat, és azt még szebbnek láttam. Megkezdődött a versengés: Az én minotauruszom szebb, mint a tiéd! Ő pedig vette a lapot és a játékos versengést. Ahogy csodáltam őt, az engem is inspirált.”

Apám a kép és szöveg között

„Írás közben is megfigyeltem apámat. Két újjal írt az írógépen, néha egy magnót is járatott, amire rámondta a szöveget, vagy visszahallgatta azt. Láttam, ahogy szó-kövekből épít fel egész világokat. Sokszor nem értettem, mit mond, olyankor féltem, gonosz ördögnek, vagy inkább talán istennek tartottam?! Nem is tudom. Nem gondolom, hogy könnyen írt. Konkrétan emlékszem a Der Richter und sein Henker című elbeszélő krimijére, a jog és jogtalanság kérdését elemezte, boncolgatta benne.

Akkor tanultam meg, hogy a világban nincs igazság. A jog és az igazság két különböző dolog. Sokkal szívesebben kommunikáltam vele a festészetben, itt közelebb tudtam hozzá férkőzni.

Nem tudott nekem irányt mutatni, reményt adni, de talán nem is feladata ez egy írónak. Shakespeare sem adott irányvonalakat. Nagyon sok könyvet olvasott, kíváncsi volt mások munkájára, véleményére. De megteremtette saját világát, ami XXI. századi világunkra is érvényes. Miért olyan a világ, amilyen? Szerette ezt a kérdést elemezni. A festészetben azonban kötetlenebbnek, szabadabbnak tűnt. Ezért is mondta néha: “Valójában festőnek kellett volna születnem.” Így engem is megkérdezett a későbbiekben: Festegetsz még, festegetsz? Mintha attól tartott volna, hogy festés iránti vonzalmam csak időleges, hogy nem fogom megtartani. Persze ennek az is oka volt, hogy én magam is nagyon szófukar voltam és vagyok most is a művészettel kapcsolatos megítélésemről szóló információkkal. Ha megkérdezné, mi az oka? Talán az, hogy magamat egészen másnak tartom, mint őt festőként. Ha mégis őszinte akarok lenni, meg kell vallanom, ő volt a nagyobb, sokkal többet tudott, mint én… Talán neki is egyszerűbb volt nem szavakkal, de formákkal, színekkel festeni, nem magyarázkodni, amit aztán politikusan, filozofikusan, mindenesetre nagyon egzakt formában magyarázott…”

Képi benyomásaim

„Különösen szeretem a kisiklott vonatról festett képét. Az ember látja, ahogy a vonat a hídról a mélybe zuhan. Nem ismerek festőt, aki ehhez hasonló esetet festett volna. Apám nagy példaképe volt Varlin (Willy Leopold Guggenheim svájci festő, 1900–1977). Amikor meglátta ezt a festményt, így kiáltott: »Egy felnőtt ember nem fest ilyet!« De hát éppen azt csodálom olyan nagyon apámban, az a legszebb a képeiben, hogy egyrészt egyszerű figurákat választ, másrészt olyan kompozíciós erővel köti össze őket, és olyan színeket választ, ami mesterművé teszi képeit. És ő bizony előszeretettel mutatta meg az élet sötét oldalait is! Nem volt egyszerűen társadalomkritikus, nem tett rajzban egyértelmű kijelentéseket, variálta azokat, magyarázatukat részben rábízta a nézőre. Itt van például annak a férfinek a képe, aki lepisili a minotauruszt. A férfi egy magas falon áll, onnan “fejezi ki véleményét”, lealacsonyítva, megvetve ezzel a minotauruszt, aki lent van a labirintusban. Így könnyű a véleménynyilvánítás, könnyebb, mint szemtől-szembe. Nem hiszem, hogy apámban a megvetés egyértelműen konkrét volt, talán nem is tudatosult benne egészen? A minotaurusz pedig különben is inkább állat, vagyis csak félember – számomra állat az emberben. Mi emberek pedig megvetjük az állatot az emberben, mert úgy gondoljuk, hatalmasok vagyunk. Legalábbis akkor, amikor nincs teljesen közelünkben, vagyis szemtől szembe az ellenfél.”

Atyám, Dürrenmatt a családban

„Amikor hazalátogattam, először mindig anyámat kerestem. Sokat beszélgettünk. Ő is zenész volt, talán ez is okozta közvetlen kapcsolatunkat. Aztán bementem apámhoz is, aki különösen a késői órákban mindig irodájában tartózkodott. Nem nézett rám, csak épphogy tudomást vett rólam, mert zavartalanul festett tovább. Megkérdezte, hogy kérek-e egy pohár bort? Én pedig automatikusan válaszoltam, hogy OK, persze! Akkor még ihattam bort. Mindig finom Bordeaux-i állt íróasztalán. És ott volt a televízió is. “Ha akarsz, megnézhetsz egy filmet.” Valamit aztán végignéztem, anélkül, hogy igazán akartam volna. Mindig ezt csinálta, nem figyelt rám igazán. Fura, hogy én is átvettem ezt a szokást. Aztán még néztem egy ideig, ahogy dolgozik. Mi ez, egy angyal? “Ja-ja, egy angyal, az angyalok tudod, fény-lények!” Igen, ezt én is el tudom képzelni – gondoltam magamban! Az volt vidám, amikor egyszer így folytatta: “Tudod, tegnap egész nap, de még éjszaka is dolgoztam, írtam, azt hittem, valami igazán nagyot alkotok. Borocskával is megjutalmaztam magam. De aztán, mikor másnap reggel újra elolvastam, mégis úgy láttam, hogy amit írtam, a legnagyobb marhaság. Hogy is tudtam egyáltalán ilyet írni?! Talán, mert becsíptem?! Hát mit szólsz hozzá?” Erre mindkettőnket elfogott a kacagás.

Apámban volt valami sajátságos humor, magát is képes volt szívből kigúnyolni, kinevetni. Úgy gondolom, ez fontos, hisz érző emberek vagyunk, nem holmi gépek!

És apámban volt bátorság újra fogalmazni valamit, amivel nem volt megelégedve, és közben nem fogta el sem könny, sem kétségbeesés. Egyszerűen volt türelme és igen nagy odaadása ahhoz, amit csinál. Ha valakinek nincs türelme letérdelni saját munkája előtt és beleásni magát, legjobb, ha felhagy vele, s máshoz kezd. Ami azt illeti, nekem sok mindenhez nincs türelmem, de a rajz, a festés valami egészen más, ahhoz mindig van! Az az életem!”

(A Sammlung Centre Dürrenmatt Neuchatel, © CDN/Schweizerische Eidgenossenschaft hozzájárulásával)

Örömteli meglepetés volt családunk számára, hogy  emlékkövet avattak tavaly Óbudán a Reviczky ezredes utcában nagyapám tiszteletére. A kerület lakói közül addig sokan talán nem is tudták, ki az az ezredes, akiről utcát neveztek el környezetükben – kezdte beszélgetésünket Reviczky Katalin.

– Nagypapám volt az első magyar, aki 1965-ben megkapta az izraeli Jad Vasem – Világ Igaza kitüntetését – folytatta Katalin. – Ő akkor már nem élt, a nagymamám vett részt Izrael budapesti nagykövetségének ceremóniáján. Bár akkoriban Izraelt nagyon nem szerették a szocialista országokban, Kádár János kénytelen volt leszállási engedélyt adni az izraeli repülőgépnek, amelyen száz fős küldöttség érkezett nagyapám Mandula utcai emléktáblájának avatására. Nagybányán – az általa építtetett katolikus templom falán – emléktábla őrzi nevét, Izrael három városában (Zfat, Bet Shemes, Haifa) utcát neveztek el róla, Amerikában, Ausztráliában, Kanadában is a Holocaust központokban emléktáblák őrzik nevét.

Magyarországon először 1985-ben kapott emléktáblát, a rózsadombi Mandula utcai ház falán, ahol laktunk. Tavaly a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben állítottak tiszteletére szobrot, Óbudán domborműves arcképpel díszített emlékkövet avattak tiszteletére.

Apám róla írt Vesztes háborúk, megnyert csaták című könyvének héber fordítását a jeruzsálemi egyetemen kötelező irodalommá nyilvánították, a német kiadáshoz pedig az akkori osztrák alkancellár, Erhard Busek írt előszót. A könyv angol változatának kiadását Randolph L. Braham holokausztkutató, politológus, történész, a New York City University professzora és a Nobel-békedíjas Elie Wiesel támogatták.

Tíz éves múltam, amikor nagyapámat egykori megmentettjei meghívták Erdélybe, nagyszüleim engem is elvittek magukkal. Életre szóló élményt jelentett számomra. Rengetegen várták a pályaudvarokon, túlélők és leszármazottaik futottak a lassuló vonatszerelvény mellett.

Akkora örömünnepet, annyi szeretetet, tiszteletet azóta sem tapasztaltam. Sokkal többet jelentett e spontán örömünnep, mint bármilyen megrendezett állami fogadás.

Hasonlót éltem meg az utcaelnevezések, emlékműavatások során Izraelben és Amerikában is. Akkor értettem meg valójában, mekkora ember volt a nagyapám. A fia, édesapám, Reviczky Ádám szintén fantasztikus ember volt, ő is hivatásos katonatisztként szolgált a második világháborúban mint utász, tűzszerész. Még néhány éve is az általa írt tűzszerészeti könyvből tanítottak a magyar katonai akadémián. Mivel azonban főnemesi származása az egyik legősibb magyar családra tekint vissza, és mint a Horthy korszak katonatisztje, a kommunista rezsim 1949-ben a nagyapámmal együtt eltávolította a néphadseregből. Évekig segéd- és betanított munkásként dolgozhatott csak, később szakmai és emberi kiválósága révén a civil életben is rendkívül sikeres lett.  Az ő nevéhez fűződik a hazai széntüzelésű erőművekkel kapcsolatos környezetvédelmi adatbank felállítása. Munkásságához kapcsolódóan a nyolcvanas években olyan fontos környezetvédelmi intézkedéseket vezettek be Magyarországon, amelyek hatásaként még Ausztriában is csökkent a széntüzelésű erőművek légszennyezésének hatása. Ezt a szomszédban is méltányolták, 1991-ben az Osztrák Köztársaság Nagy Érdemrendjével tüntették ki, amit addig csak osztrák állampolgároknak adományoztak. Az elismerés átadásakor az osztrák parlamentben Heinz Fischer akkori elnök, későbbi szövetségi elnök apám szakmai munkája mellett méltatta nagyapám erdélyi tevékenységét és édesapám szerepét a keresztény-zsidó  párbeszédben, kiemelve a vallási tolerancia érdekében kifejtett tevékenységét – mesélte Reviczky Katalin.

Reviczky Ádám dokumentumértékű könyve írásakor történészi alapossággal gyűjtötte össze a fellelhető dokumentumokat, és több mint száz szemtanút – a vészkorszak túlélőit is – megkeresett. A megszólalók közül sokan arról számoltak be, hogy Reviczky Imrének köszönhetik az életüket.

A frissen előléptetett alezredest 1942-ben zászlóalj­parancsnokként vezényelték a szovjet frontra. Emberei, bajtársai nagyra becsülték, a harci helyzetekben maradéktalanul helytállt, mégis rövid időn belül leváltották.

Rásütötték a baloldali bélyeget, mivel gyakorlatilag szembeszállt a vezérkari főnöki hadparanccsal, amely minden katonai vezetőt az „engedetlenkedő” szovjet állampolgárok felkoncolására utasított. Ez valójában a partizán tevékenységgel gyanúsítható ­civil lakosság elleni bosszúállást jelentette.

Nem állították hadbíróság elé, kellemetlen lett volna, hiszen kiváló tiszt volt, akinek Ádám testvére az olasz fronton halt hősi halált, ő maga 23 éves korára két évig szolgált az első világháború román, orosz és olasz frontjain. A Monarchia széthullása után a köztársasági honvédségben harcolt még 1918 végén is a cseh és szlovák megszálló csapatok ellen a Felvidéken, 1919-ben esett román hadifogságba. A Trianon utáni szigorú antant szabályok miatt, amelyek alapján a legyőzött Magyarországon nem szervezhették újjá a hadsereget, „testnevelő és népgondozó” tisztként dolgozott, fontos szerepe volt a levente mozgalom kiépítésében. A húszas évek második felében vezényelték újra csapatszolgálatra, 1930-tól pedig ismét egyenruhás tisztként szolgált. Az I. bécsi döntést követően, 1939-től Királyhelmecre vezényelték, szűkebb pátriájában, a visszakapott felvidéki magyar területen kapott feladatot.

A dokumentumok szerint ott is tanúbizonyságát tette mély keresztényi és emberi meggyőződésének. Az akkor mindössze tizennégy éves Fülöp Anna évtizedekkel később arról számolt be, hogy Reviczky Imre a királyhelmeci járás kiegészítő parancsnokaként már 1941-ben, az akkori rendelkezések értelmében „idegen vagy hontalan” besorolású zsidókra vonatkozó deportálási utasítással szembeszállva, a Helmec előtti perbenyiki vasútállomáson megállított Ukrajnába induló deportáltakkal teli vonatszerelvényeket. A vagonokból kiszabadított embereket hamis születési igazolványokkal látta el, és hazaküldte őket. Így menekült meg Fülöp Anna és családja is.

Mint említettük, Reviczky alezredest 1942-ben vezényelték keletre a 2. magyar hadsereg alezredeseként. Ekkor már fia, a Bólyai Műszaki Akadémián végzett Reviczky Ádám is aktív tiszt volt, 1943-ban az orosz fronton tette a kötelességét.

A vezérkar egy része szemében gyanússá vált Reviczky Imrét 1943-ban Nagybányára helyezték, ahol átvette a X. Közérdekű Munkaszolgálatos Zászlóalj parancsnokságát.  Reviczky Ádám emlékei szerint egy tiszttársa a következőképp kommentálta a helyzetét:

„Sajnálom apádat! Zsidók parancsnokának lenni napjainkban? Elveszett ember! Ha kemény kézzel fog bánni a zsidókkal, akkor azért! Azoknak a keze Horthy-Horthynéig elér, és kitörik a nyakát! De ha az ellenkezőjét teszi, akkor mi fogjuk kitörni!”

Egy más fából faragott közeli ismerőse, Solt Sándor emlékei szerint, amikor arról beszélt az alezredesnek, hogy új beosztása tönkreteheti katonai karrierjét, ő mosolyogva a következőket válaszolta: „Azért vállaltam el, mert segíteni akarok azokon, akiket a Mindenhatón kívül mindenki elhagyott.”

Új állomáshelyén, a nagybányai központú X. Közérdekű Munkaszolgálatos Zászlóalj parancsnokaként hatásköre egész Észak-Erdélyre kiterjedt. Ez eleinte huszonnyolcezer, később majd negyvenezer besorozott munkaszolgálatos és csaknem gyerekkorú levente életét, sorsát meghatározó pozíció volt. Szolgálati helyére érkezve, zászlóalj parancsnoki hatalmával élve véget vetett a kegyetlenkedéseknek. „Családos embereket nem engedett a frontra küldeni, csak teljesen egészségeseket vett fel a zászlóalj állományába. Az első alkalommal 1500 behívottból 600-at, mint alkalmatlant, hazaküldött. Minden panaszt megvizsgált, mindenkin igyekezett segíteni” – írja róla a publicista történész, Vadász Ferenc.

Amikor felállították a gettókat, és megkezdődött a zsidók elhurcolása, saját felelősségre több ezer behívót küldött ki számára ismeretleneknek, hogy megmentse őket a deportálástól. Egy túlélő, Benedek Pál emlékei szerint felsorakoztatta az összes járóképes munkaszolgálatost, továbbá a tiszteket, tiszthelyetteseket és a legénységet, majd elmondta nekik: „Több ezer munkáskézre van szükség az ország határain belül is fakitermelésre, repülőtér- meg út- és vasútépítésekre, a bombázások nyomán a romok eltakarításra. Ő ezt a szerszámokkal végzett munkát a körülmények következtében egyenértékűnek veszi a fegyveres szolgálattal, és elvárja és megparancsolja, hogy mindenki hasonlóképpen tekintse; meg azt is, hogy ezért a munkaszolgálatosokat mindaz a jog és tisztelet illeti, amely a fegyverrel harcoló honvédeket.”

1944 márciusában a németek megszállták Magyarországot, a nyilasok vérszemet kaptak, gettókba zárták a zsidókat, kötelezővé tették számukra a sárga csillag viselését, megkezdődtek a deportálások. Ilyen körülmények között óriási személyes bátorságra vall, hogy Reviczky Imre továbbra is mindent elkövetett a végveszélybe került emberek megmentéséért.

Katonai hatáskörére támaszkodva személyesen gondoskodott arról, hogy az ún. SAS behívókat – melyek a munkaszolgálatra szóltak – a kijelölt gettókba is kézbesítsék, legalább háromezer embert mentve meg ekképpen a haláltáborba való elhurcolástól.

Feloszlatta a már útra kész büntetőszázadokat, amelyeket Ukrajnába, a biztos halálba indítottak volna. Megtiltotta a behívott munkaszolgálatosok bántalmazását, ellenőrizte, hogy megfelelően lássák el őket élelmiszerrel, orvosi kezeléssel.

A vészkorszakot túlélő erdélyi munkaszolgálatosok nagy része neki köszönheti a megmenekülését. Nagybányai szolgálata végén, a Horthy-proklamációt követően hazaküldte az elszállításra váró besorozottakat. Két és félezer, többségében román nyelvű levente helyett tűzifát küldött a frontra a leplombált vagonokban, feloszlatta a nagybányai internáló tábort, ahol a környék román értelmiségét – köztük Ruszú román katolikus püspököt – gyűjtötték össze. Ezzel a nyilas hatalomátvétel idején természetesen saját és a családja életét kockáztatta. Amikor az oroszokhoz átállt román hadsereg már szinte a város határán volt, tevékenyen részt vett abban is, hogy a város németek által aláaknázott közműveit, hidait ne sikerüljön felrobbantani. Megóvta a várost, és megakadályozta Nagybánya nevezetes aranybányájának nácik általi kirablását. Természetesen megtehette volna, hogy dezertál, és csatlakozik a Magyarország felé nyomuló győztes hadsereghez, de ez meg sem fordult a fejében. Visszatért Magyarországra, ahol a nyilas kormány katonai bírósága azonnal letartóztatta. A sopronkőhidai fegyházban várta a halálos ítéletet, ahonnan az orosz csapatok előrenyomulása miatt támadt zűrzavarban sikerült megszöknie.

Budapestre érve fiával, Ádámmal együtt jelentkezett az újjáalakuló demokratikus hadseregbe, így mindketten a Magyar Néphadsereg alapító tisztjei lettek. Erdélyi tevékenységéért ezredessé léptették elő.

Nem sokáig szolgálhatott egyenruhában – bár az általa megmentettek százai írták érdekében a beadványokat, 1949-ben nyugdíjazták, majd két évre rá a nyugdíjat is elvették tőle. Fizikai munkásként kereste a kenyerét, élete utolsó éveiben szenet lapátolt egy Vörösmarty utcai telepen. Hivatalos rehabilitálására 1956-ban került sor, melynek két újságcikk lehetett a közvetlen kiváltó oka. Az elsőt Simon Magda írta a Nagyváradon megjelenő Előre című lapban. Az augusztus 31-én napvilágot látott írás egy teljes oldalon méltatta Reviczky Imre elévülhetetlen érdemeit.  Ezt olvashatta Ember György, akkori neves publicista. A Reviczky-ügy címen számolt be az ezredes sorsáról az Esti Budapest című újság szeptember 29-i számában. „Szégyellem leírni, hogy Reviczky Imre nyugállományú ezredes – hatvan évesen, 75%-os rokkantsággal, a Vörösmarty utca 23-ban lévő TÜKER-pincében – szenet lapátol! Görcsösen szorított tollal, akadozó betűkkel adom tudtul, hogy most tért haza négyhetes erdélyi látogatásáról, ahol tízezrek hősként ünnepelték, ahol minden lap kolumnás cikkben méltatta emberi nagyságát, ahol Szatmárnémeti, Nagybánya, Várad, Kolozsvár, Marosvásárhely népe versengett, hogy kezet szoríthasson vele.

Hazajött és lebotorkált a 261-es TÜKER pincébe, zokszó nélkül megfogta a lapátnyelet, és rakni kezdte a mérlegre állított vesszőkosarat. Ezt csinálja évek óta szénporos arccal, megfeketedett kezekkel.

Viseli némán a titkát, életregényét, hallgat, lapátol, nem tolakszik elismerésért, nem kér jobb állást és több fizetést.” A cikk után, amely összefoglalta Reviczky Imre embermentő tevékenységét, az ezredes heteken belül visszakapta elvett nyugdíját. Felmondott a TÜKER-nél, és „nevetve himbálta kezében a sötétkék vászonszatyrot, hogy most már csak a család részére végzendő bevásárlás lesz az egyetlen feladata” – emlékszik vissza könyvében Reviczky Ádám. Sajnos nem sokáig élvezhette a könnyebbé vált életkörülményeit: 1957. február 16-án szívinfarktus érte, váratlanul elhalálozott. Katolikus szertartással, három pappal és katonai tiszteletadás mellett helyezték végső nyugalomra.

„Elhunyt testvérünk hivatásában, munkálkodásában nem tekintette az emberek személyét, hanem a szenvedőkben, az üldözöttekben, a segítségre szorultakban a megsértett szeretetet, a megbántott igazságot, a meggyötört jóságot látta, s a bennünk szenvedő Krisztusért ezreknek nyújtotta életet, egészséget, otthont jelentő segítő jobbját” – hangzott el a ferences Jenő atya halotti beszédében. Fischer Gyula főrabbi a következő mondattal zárta búcsúztatóját a sírnál: „Hiszünk abban, hogy lesz még ilyen ember, hogy mindenütt lesz, és mind többen és többen lesznek az ilyen emberek, akik úgy érzik, hogy embernek lenni szent hivatás.”

Kazinczyék korára datálható az író mint nemzetmentő, az író mint a magyar ügy védelmezője, az író mint az ország és Európa közti tolmács szerep: ő volt, aki síkra szállt a magyar nyelv államnyelvvé tételéért, és elsősorban ő volt, aki Csokonai ürügyén saját „nyugatos” értékrendje mentén vitába keveredett a debreceniekkel a keleti rokonságot kereső műveltségeszmény miatt.

Bár a Szerb Antal által a „szentimentalizmus, éterikus idealizmus és borongó hazaszeretet” kulcsszavaival megjelölt Kölcsey személyében ezzel szinte egy időben azonnal megjelent egy másik írástudói magatartás Magyarországon – „Én semmitől nem undorodom inkább, semmint parányi individuumok keskeny körében törpékkel vívni s pletykavilágban paródiát játszani”, írta saját magáról és a hazai szellemi horizontról –, a kártyás-boros-politikus elittől iszonyodó, a német filozófia emelkedettsége felé forduló költő lehetséges új írói szerepének az emléke elenyészett a szabadságharc hevületében.

A magyarság Petőfi népe lett, a magyar költő és írástudó pedig az intermezzoszerű vajdás borongás ellenére a Nyugatig Homo politicusszá vált.

Persze számtalan egyéni út létezik az arany középúttól a romantikus mesébe csomagolt politikáig Jókai-módra, de az első, ettől gyökeresen eltérő írói út majd csak a Nyugat folyóiratig és a Homo aestheticusszal, Kosztolányival, valamint jó barátjával, Karinthyval dereng fel, aki a magyar irodalomban először viselte a filozófus clown maszkját.

Hogy aztán Babits feddő szavára – bűnösök közt cinkos, aki néma –, Móricz, a Munkakörös Kassák és a szociográfusok intéseire, majd a háború utáni újbeszéd iránt elkötelezett fényesszelek-nemzedék végtelen naivitására alapozva megteremtődjék a régi-új alapokon az újfajta politikus író. Aki, ha nem tud együttműködni a hatalommal, mint Juhász Ferenc, még ellenállásában is politikai, mint az újholdasok, akiknek eredetileg esztétikai alapú külön­utassága óhatatlanul politikai svungot kapott.

Így, végigrohanva a főbb magyar írói attitűdök, az írók, tágabban véve a szellem emberei, azaz az írástudók és a politika hol kínos, hol érthető szoros viszonyának történetén, szembetűnő, hogy még a relatíve egzisztencialista alapozású nyugatos életművek sem a létbölcselet mentén állnak szemben a korábbi írói, írástudói, politikai – „nemzetmentési” – alapvetéssel. Hanem több-kevesebb megszorítással, ahogy említettük, mindvégig a Homo politicus mint író – a nemzetmentő Kazinczy, a képviselő, a másik utat kifutni képtelen Kölcsey, a forradalmár Petőfi, a Jónás-Babits, az Árvácska nevében szóló Móricz, a népi Illyés, a tragikus sorsú József Attila – áll szemben a kis létszámú Homo aestethicus-válogatottal, amelynek bizonyos vonatkozásaiban talán tagja lehet Kölcsey vagy Kosztolányi, esetleg Tóth Árpád.

De hol van a magyar irodalomból a valódi tradíció és az egyetemes létbölcselet alapján álló írástudó? Hol van az, akinek immár nem a nyelv és az ország megmentésének feladata, és nem is a jónási szerep a horizont, és még csak nem is a szépség koldusa?

Kié az első olyan írói életmű, amely, noha magyar nyelven jött létre, független az időtől, nyelvtől, tértől, akár Goethéé vagy Dantéé, mert az emberlét élményére olyan módon kérdez rá, hogy kérdése és válaszkísérlete az időben és a térben bárhol megáll?

Az első univerzális, a magát a világ mércéjével és nem a lokális mércével mérő írástudó a magyar kultúrában Hamvas Béla.

Annak ellenére is ő, hogy a kihívásra Madách Imre már megpróbált választ adni, ám az egyetlen mű, Az ember tragédiája, amely remekműnek elég, életműnek azonban kevés, zárványként szervesült bele a magyar irodalomba. Folytathatatlan kísérlet maradt, a világ egyéb nyelvein pedig nem igazán vált ismertté.

Az új szellemi attitűd, amelynek Hamvas a magyar történelem eddigi legsötétebb időszakában legjelentősebb képviselője lett, a Nyugat fénykorával párhuzamosan, csöndben, máig feltáratlan áramlatok mentén jelent meg a magyar szellemtörténetben.

Erre a bölcseleti-tradicionális alapozottságú új magyar írástudói szemléletre elsősorban a radikalizmus és a sokfókuszúság jellemző: míg Baktay Ervin az indiai és a buddhista tradíciót szólaltatta meg magyarul, a Kerényi Károly- és a Hamvas Béla-féle Sziget-kör már nemcsak az „egzotikumról” szóló egyéni beszámolót, de új szellemi alapállást jelentett. Nyomukban már ott volt Szabó Lőrinc és a Hamvas-tanítvány Weöres Sándor, akinek keze nyomán pedig körvonalazódott a magyar bölcseleti líra, amely brutálisan szakított minden addigi magyar poétikai hagyománnyal, a Homo politicus és a Homo aestheticus attitűdjével is, míg a festészetben az Európai Iskola körvonalazta az új, tradicionalista-modern vonalat. (Bartókra azért nem térnénk itt ki, mert az unikális életműre a fordított alapállás a jellemző: a lokális, magyar és nemzetiségi népi zenei hagyomány alapján teremtett univerzálist, és nem az univerzális szellemi hagyományból táplálkozva hozott létre sajátot.)

A formálódó friss, új szellemi köröket a személyes konfliktusok és a háború zilálták szét, 1947-től pedig immár nemcsak különutasnak, de ellenségnek számított a tradicionalista-bölcseleti alapokon álló írástudó.

A korán elhunyt Bartókot a nácik, az emigrációban három évtizedet töltő Kerényi Károlyt Lukács György kényszerítette külföldre, az Európai Iskolások körét szétzavarták, míg maguk számolták fel a festészeti egyesületet; Baktay jó indus módjára ugyan megtalálta a helyét, de inkább már csak tudós indológusként, és nem a Szanátana Darma tolmácsolójaként működött, Weöres pedig 1956-ig szilenciumon volt.

Az országban, amelyet vasfüggönnyel választottak le Európától, és ahol egy év alatt zavarták szét a szabadság kis köreit, és ahonnan elzavarták vagy elhallgattatták a valóban nagy szellemeket, az idén százhúsz éve született Hamvas Béla mindeközben megteremtette a magyar és az egyetemes szellemtörténet egyik legjelentősebb életművét.

Az, hogy Lukács György őt is szilenciumra ítélte, köztudott, mint ahogy az is, hogy gyakorlatilag az asztalfióknak írt, míg megalázó munkából kellett élnie, így az utólagos felháborodásról és a konklúzió levonásának szükségességéről szóló bekezdést kihagynánk – annál is inkább, mert az írástudók helyzete semmivel sem lett könnyebb azóta sem.

Érdemes inkább visszatérni ahhoz, ami ezen eszmefuttatás kezdőpontja volt. Hamvas az első olyan írástudónk, akinek életműve minden elemében következetesen:

– tradicionalista-bölcseleti-filozófiai alapon áll;

– egyetemes ihletettségű, és teljesen érintetlen a napi politikai-közéleti helyzettől, tehát gyökeresen szakít a homo politicusi attitűddel;

– az életmű minden darabja semleges esztétikailag; egyfajta gondolati-bölcseleti esztétikája ugyan van, de ez a megformáltság semmiképp sem artikulálódik nyelvi vagy vizuális-nyelvi síkon, mint mondjuk tanítványánál, a költő Weöres Sándornál (itt jegyezzük meg, a hamvasi életmű leggyengébb, líraként már-már kellemetlenül színvonaltalan része épp a szűk költői oeuvre);

– akkor is lényegtelen a vizsgálatakor, hogy mikor és hol jött létre, ha a lokális hagyományból is merít (gondolunk itt elsősorban az Öt géniuszra);

– semmilyen értelemben nem kötött nemcsak térhez és időhöz, de egyetlen kultúrához és nyelvhez sem, origója éppúgy az összes tradíció, mint ahogy az összes tradícióban élő emberhez, egy általánosságban vett, bármikor, bármely korban élhető emberhez szól;

– mindezek ellenére mégis a magyar írott kultúra egyik legnagyobb kincse.

Vagyis: ha a magyar szellemtörténetbe való beágyazottság aspektusából vizsgáljuk a hamvasi életművet, kijelenthető, hogy Hamvas Béla volt az első olyan magyar filozófus-író – bár pontosabbnak érezzük az „írástudó” kifejezést –, akinek életműve által a magyar írott kultúra csatlakozott a világ írott kultúrájának több ezer éves hagyományához; ily módon Hamvasé az első univerzális és több darabból álló, programként végigvitt életmű a magyar irodalomban. (Azt, hogy programként végigvitt, a már említett madáchi fejezet miatt kell hozzátennünk.)

Paradox, ám logikus módon az ős-ellenség Lukács György volt, aki ugyanebben a korban Nyugaton ismert, a lokális kereteken túlmutató életművet tudott létrehozni.

Nem tisztünk, hogy a lukácsi életmű értékállóságáról találgassunk, annál is inkább, mert a védai-bibliai-buddhai tradicionalista-filozófiai alapon álló hamvasi életművel való összevetéskor szükségszerűen vagy Lukácsot kellene tradicionalista szemszögből elemezni, ami lehetetlen és nevetséges, vagy Hamvast a marxista esztétika és politikai filozófia boncasztalán szétszedni, ami szintén az, így hajlamosak lennénk elfogadni, hogy mindkét életművet az annak megfelelő szellemi alapállásból tekintsünk érvényesnek. Egyszerre.

Hamvas tehát a magyar szellemtörténet felől nézve két forradalmat is véghezvitt: megteremtette a magyar nyelvű tradicionalista-bölcseleti irodalmat, és közel másfél évszázad után lerázta magáról a magyar irodalomban addig kizárólagosan létezhető „politikus író”, „nemzetmentő író” és/vagy az „esztéta író” bilincsét. Az által, amit vállalt, és ami nagyobb vállalás volt, mint ami itt megszokott, szét is rombolta az addigi ketreceket.

Ha viszont Hamvast annak tekintjük, aminek ő magát: az univerzális szellemtörténetbe ágyazott életmű létrehozójának, érdemesebb és logikusabb az életművet is abból a szempontból vizsgálni, hogy miként viszonyul az emberiség össztudásához.

A hamvasi életmű három fő vonulata: a bölcseleti-szellemtörténeti munkák, az esszéjellegű és művészetelméleti munkák és a szépirodalmi munkák.

Noha nem érdemes vitatkozni azon, hogy Hamvas Béla életműve – a már említett, gyenge költői próbálkozáson kívül – egyenletesen magas színvonalú, azt az elején érdemes elismerni, hogy a három egység, bár koherens rendszert alkot, nem egyformán erős. Ennek részben műfaji okai vannak: a Babérligetkönyv könnyed, inkább irodalmi teljesítménynek elkönyvelhető írásai, amelyeket a szerző saját bevallása szerint is azzal a céllal írt, hogy ebéd után vagy közben, tengerre néző nyugágyban lehessen élvezni őket, nyilván nem mérhetők össze az Anthologia humana vagy a Scientia Sacra inkább filozófusi vagy tertöni attitűddel megszerkesztett darabjaival, sem az egyetlen magyar létregény, a Karnevál lapjaival. A tertön buddhista fogalom: a tudatkincs-fellelőt jelenti, akinek nem szükséges tanult embernek lennie. Lehet a legegyszerűbb, írástudatlan mester is, aki meditáció által, vagy azáltal, hogy valamely rinpocse reinkarnációja, a buddhai tanítás olyan, korábban elrejtett aspektusát, elemét „fedezi fel” meditációban, hirtelen meglátás által vagy álomban, amely hozzásegítheti a gyakorlót a teljesebb megértéshez.

Bár az oeuvre kiadása lezáratlan – a Medio, a hivatalos életműkiadó által utoljára megjelentetett kötet e sorok írásakor a 2016-os Nehéz nem szatírát írni –, a legjelentősebb darabok nagy része mind hozzáférhető. A kiadó tájékoztatása szerint az életműsorozatból hat-hét kötet van még hátra, a következő, Álarc és koszorú című könyv címadó írása nagyobb lélegzetű, jelentős mű, csakúgy, mint az ötvenes években született A hagyomány antropológiája munkacímű befejezetlen írása, valamint a Biblia és romantika című kötet, Szabó Lajossal és Tábor Bélával folytatott beszélgetéstöredékei is.

Az eddig hozzáférhető életműrész és a várható, fontos, ám az életműről alkotott képünket alapvetően már át nem rajzoló kiadatlan kötetek alapján pedig úgy tűnik: a hamvasi oeuvre két súlypontja a tradicionális vallási és filozófiai rendszerek, az egyetemes emberi tudáskincs egyéni aspektusból való feltárása, valamint egy – a magyar, és megkockáztatjuk: a világirodalomban is – egyedülálló regény.

Így tehát Hamvas elsősorban az Anthologia Humana, a Scientia Sacra, a Patmosz és az Ősök nagy csarnoka, valamint a Karnevál írójaként alkotott nagyot.

Mivel, mint említettük, koherens és következetesen végigvitt életműről van szó, természetes, hogy az a tudás, amely a Véda vagy a Buddha tanításainak alkalmazásából ered, nemcsak a védikus filozófiáról vagy a Buddha beszédeiről szóló életműrészben jelenik meg, de akár egy, a nyári levesekről szóló rövidke írásban is, vagy a Karnevál alapvetésében – amely regényt, itt jegyezzük meg, részben éppen azért nem képes kanonizálni a magyar irodalomtörténet, mert a továbbra is legfeljebb esztétikai alapvetésre képes kutatóknak nincs meg a valódi megértéséhez szükséges létbölcseleti tudásuk, és nincs is milyen skatulyában elhelyezni a művet, mivel épp létregény nincs több a magyar irodalomban –, máshonnan nézve pedig Hamvas valamiféle társalkotói attitűddel, mindenféle filológiai igény nélkül közelít a vallási-filozófiai szövegekhez, amelyek egy részét nyilvánvalóan csak fordításból, esetleg csak közvetítők által ismerhette. Utóbbi miatt kritizálják a filológus tudósok és vallástörténészek, vagyis az életmű az irodalomtörténetnek túl vallásbölcseleti-filozófiai jellegű, míg a vallásbölcseletnek és a filozófia tudományának túl irodalmi.

Itt jutunk el a tertön fogalmáig. Az európai hagyománytól, legalábbis a romantika korától teljesen idegen ez a fajta írói, „filozófusi” attitűd, hiszen az újkori európai kultúrában legkésőbb a reneszánszban megjelenő zsenikultusz a XIX. században újjáéledt, bármilyen írói-szellemi teljesítménynél pedig alapkövetelménnyé vált, hogy a szerző „újat mondjon”, lehetőleg új formában. (Mára hovatovább az is kötelező, hogy botrányos formában tegye.)

Hamvas Béla épp a fent említett tertöni típusú hozzáállás okán nem felel meg ennek: a szellemtörténeti munkák szerzőjeként nincs több mondanivalója, mint a Védába, a Tórába vagy a Buddha beszédeibe rejtett tudatkincs sajátos felmutatása és értelmezése – máskor a Tarot szimbolikájából vagy épp a Shakespeare-drámákban megjelenő archetípusok és döntéshelyzetek értelmezéséből indul ki, hogy az emberiség univerzális és a szent iratokban hozzáférhető tudását árnyalja.

Hamvas írástudói attitűdje ilyen módon nem a teremtői, klasszikus művészi attitűd, hanem a középkor letűntével Európában elsüllyedt magyarázói attidűd.

Hamvas nem „eredeti”, mert nem akar az lenni, és végső soron valószínűleg nevetségesnek is találná az eredetiség iránti igényt, lévén a Védánál vagy a Tóra-magyarázatnál „többet” nem lehet adni, legalábbis, ha az ember nem homo politicusi, nem homo ludensi és nem homo aestheticusi alapállásból alkot mint művész. (Ami természetesen nem érvényteleníti az ilyen attitűddel létrejött életműveket, mint például Fellinié és Kosztolányié, és ami természetesen nem érvényteleníti a hamvasi életmű azon szakaszait, a rántott levesről a tengerben való fürdőzés optimális módjának leírásáig, amelyekben Hamvas átkalandozott a Homo ludens vagy a Homo aestheticus területére.)

A művek egészen speciális csoportját képviselik a prózai munkák, elsősorban a főmű, a Karnevál, amellyel kapcsolatban, mint említettük, a legfőbb gondot az jelenti, hogy a XIX. század óta megcsontosodott, a zseni- és az eredetiségkultuszra mint az érték fokmérőjére építő irodalomkritikusi vagy irodalomtörténészi hozzáállással megközelíthetetlen. Ugyanilyen megközelíthetetlen annak, aki a nyelvi-esztétikai unikalitás szempontjából kívánná értékelni, és annak, aki nem ismeri fel a mű mögött a különféle szellemtörténeti hagyományokat.

Mielőtt azonban némileg jogosan felvetődne, hogy egyáltalán lehet-e a Karneválhoz megfelelően közelíteni egyszerű olvasóként, olyan olvasóként, aki nem a Védával és Buddha beszédeivel kel és fekszik, szeretnénk pontosítani: nem a Karnevál olvasásához szükséges alapképzettség minimumát akarjuk körvonalazni, hanem azt, hogy mi az a mód, ahogy nem fog sikerülni az optimális olvasat. Hogy melyek azok a megcsontosodott előítéletek, bevett rögeszmék az európai prózahagyomány oly fiatal regényfejezetének vélt tanulságaitól a nyelvi-esztétikai kívánsághorizonton át az aktualizáló olvasásig, amelyek miatt rendre kudarcba fullad a Karnevál-olvasás oly sokaknál.

Tanácsot adni felesleges – egy javaslattal mégis élnénk: érdemes lenne a Karneválhoz, ehhez a korát jóval megelőző, az univerzális emberi tudás birtokában írt hatalmas, modern commedia dell’arte freskóhoz úgy közelíteni, ahogy a középkori ember a vásári színjátszók produkciójához vagy Shakespeare nézői, esetleg a rejtélyes Homérosz hallgatói az egyetlen, sokfejezetes emberi történet különféle drámákban és eposzokban, történetdarabokban artikulálódó darabjaihoz.

A modern ember elvárásain túllépve, a mindannyiunkban ős-tudásként élő élettörténet-variációkra való ráismerés hajlandóságával és nem utolsósorban humorérzékkel: talán meglepő, de a Karnevál bizonyos aspektusból a magyar irodalom legszórakoztatóbb regénye, amely annak, aki például vevő az Örkény- vagy a Karinthy-féle abszurdra, nem nagyon okoz csalódást.

Ha sikerül az elvárásoktól akár csak fél lépéssel ellépnünk, nem szükséges annak a tudásnak a birtoklása, amely egyébként soha nem jelenik meg tolakodóan a regényben, nem artikulálódik direkten, csupán a nézőpontban, egy-egy toposzban érhető tetten.

Ha képesek vagyunk erre az elvárások nélküli olvasói attitűdre – amely Hamvas tanítványánál, Weöresnél olyannyira nem okoz gondot, hogy óvodától egyetemig terjedő spektrumon értjük és olvassuk, pedig ugyanolyan írástudói alapállásból született, mint a hamvasi életmű –, a regény könnyen lehet az egyik kulcs az életműhöz, amelynek fajsúlyosabb, filozofikusabb része valóban csak nagyobb elszánással tárul fel. Annak viszont, aki nem rest hozzá, megingathatatlan szellemi alapállást biztosít.

A képeket a Hamvas Béla Hagyatékkezelő engedélyével közöljük. (hamvasbela.com, mediokiado.hu)

„Visegrádon a régi királyok magas hegyi várát s az alatta fekvő palotát úgy megnagyobbította, kertekkel, vadaskertekkel, halastavakkal úgy ékesítette, hogy ennek az építkezésnek pompája még a többiét is felülmúlni látszott. A berendezés fényűző, az ebédlők tágasak, a folyosók stukkóval díszítettek és az ablakok pompásak. Függőkertek voltak itt és vörösmárvány medencével, bronz ülőhellyel díszes szökőkutak.”

Bonfini: Mátyás király.
Tíz könyv a Magyar történetből. IX. könyv

A III. kerületi lakosok egyik kedvenc kirándulóhelye a Dunakanyar ékköve, Visegrád. A csendes kistelepülés sokszor volt fontos helyszíne a középkori Magyarország históriájának, amelyet napjainkban is sokak Mátyás király személyével és uralkodásával kötnek össze, főleg a Királyi Palota egykori pompája miatt. A hajdani palotaegyüttes még mai állapotában is lenyűgözi a látogatókat.

Óbuda és a tőle mintegy harminc kilométerre fekvő Visegrád története több hasonlóságot mutat, számos közös szál fedezhető fel múltjukban. Azon túl, hogy mindkét település a Duna mellett fekszik, hosszabb-rövidebb ideig meghatározó szerepet töltött be az Árpád-korban, illetve az azt követő évszázadokban, egészen az oszmán török hódításig.

Óbuda és Visegrád egy adott időben volt királyi és királynéi központ, amely szervesen rányomta bélyegét a település szerkezetének kialakulására.

A vezetői szerep szinte felváltva cserélődött a helységek között, de ez az állapot a XIV. század közepére jelentősen változott. Hunyadi Mátyás uralkodásának (1458–1490) első évtizedeiben a két község nem töltött be kiemelt funkciót a királyi adminisztráció ténykedésében, de a térségükben megtartották pozíciójukat. Elég csak arra gondolni, hogy fontos kereskedelmi útvonalak mentén feküdtek, és forgalmas folyami rév működött területükön. Komolyabb középkori építkezések Óbudán a korszakra lezárultak, kivéve a Mátyás által preferált pálos kolostor építése, de az is elhúzódott a XVI. század elejére. Ezzel szemben Visegrádon folyamatosak voltak a különböző méretű és jelentőségű építkezések.

Földrajzi fekvésénél fogva Visegrádon az ókortól volt valamilyen erődítmény, amely több átalakítás után megélte a tatárjárás idejét. A XIII. századi palánkvárat elpusztították a mongol hadak, ezért IV. Béla királyunk elrendelte egy állandó kő vár építését a hegyormon.

Ez lett a tiszteletet parancsoló Fellegvár, amely a mai napig vigyázza és figyeli az alant zajló eseményeket, történéseket.

Az Anjou királyok idején nőtt meg a település szerepe és jelentősége először a magyar történelemben, amikor a XIV. század során, Károly Róbert és I. (Nagy) Lajos uralkodása alatt királyi székhelyként tartották számon. Ennek megfelelően kezdték kiépíteni a Duna-parton fekvő királyi lakhelyet és udvarházat. A hely jelentőségét mi sem jelzi jobban, mint hogy 1335-ben itt találkozott Károly Róbertnek köszönhetően Nagy Kázmér lengyel és Luxemburgi János cseh király, hogy rendezzék az utóbbiak ellenséges viszonyát, valamint közös szövetségi és kereskedelmi egyezményt kössenek. Ehhez az alkalomhoz illően kicsinosították és bővítették a palotát, ahol több száz fős hazai és külhoni udvari személyt kellett vendégül látni. Ebből maga a település is jól profitált, hiszen a tanácskozások idején lovagi viadalok és különböző ünnepségek zajlottak, ahová bőven kellett enni- és innivalót szállítani. I. (Nagy) Lajos halálát követően (1382) rövid időre veszített fényéből és kiváltságos helyzetéből a község, de ez csak átmeneti periódusnak bizonyult.

Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) magyar és cseh király, rövid ideig német-római császár fontosnak tartotta, hogy a budai munkálatokkal párhuzamosan Visegrádon is folytatódjanak a palotaépítkezések. Bár az első igazi „európer” gondolkodású uralkodó folyamatosan úton volt, központi királyi udvara Budán működött, de szívesen időzött Tatán és Visegrádon is.

A szemet gyönyörködtető gótikus építkezések és művészi alkotások maradványai jól tükrözik a király bőkezűségét, amelyek alapjául szolgáltak a későbbi munkákhoz.

Ezek voltak a közvetlen előzményei a Mátyás korabeli építkezéseknek, amelyek az 1400-as évek második felében zajlottak. Visegrád, illetve az ott található palota az évszázadok alatt szinte összeolvadt Hunyadi Mátyás nevével, sok esetben hangsúlyozva a hazai reneszánsz megjelenését. Kérdés, hogy mennyire volt reneszánsz uralkodó Mátyás, és milyen mértékben jelent meg az új művészeti irány az általa megrendelt hazai alkotásokban?

Az Itáliából induló reneszánsz, illetve humanista szemlélet megjelenése Mátyás uralkodásának második felében vált érzékelhetővé az udvarban. Azonban a XV. század második periódusában még a gótika, a késő gótika volt a meghatározó művészeti elem a közép-európai területeken. A politika világában Mátyás, mint egy nagy ország uralkodója, sokkal inkább ragaszkodott a régi hagyományokhoz, kultuszokhoz, mintsem az új korszellem irányvonalához. Az állandó zsoldoshadsereg, a könyörtelen adóztatás, a szellemi nyitottság, a művészetek pártolása, az udvari élet sokszínűsége, a szakemberek alkalmazása gazdasági területeken, az erős és központosított hatalom mutatnak reneszánsz vonásokat Mátyás országlása idején, főleg az Itáliából származó felesége, Beatrix hazánkba érkezését követően.

Buda és Visegrád királyi rezidenciáinak átépítése és kibővítése szintén viseltek olyan elemeket, amelyek a reneszánsz jegyeit hordozzák. Ennek köszönhetően jelent meg az all’antica stílusa mint korabeli hatalmi reprezentáció.

A források alapján Hunyadi Mátyás 1472-ben járt először Visegrádon, hogy megszemlélje a váruradalmat. Maga a település ekkoriban igen siralmas képet mutatott, az egykori királyi épületekkel együtt. Az elnéptelenedett község állapotát látva a király több intézkedést hozott a dolgok javításának érdekében. Első ütemben a ferences rendnek adományozott területet, akiket a királyi kápolna és kolostor kezelésével is megbízott. A gyéren lakott faluba Erdélyből szándékozott szász telepeseket elcsábítani, de ez a terve végül nem vált valóra. Ennek ellenére az 1470-es évek végére újra számottevő lakossággal bírt Visegrád, amely főleg a folyamatos építkezéseknek volt köszönhető. Nem mellékesen Visegrád országos jelentősége, presztízse a Szent Korona visszaszerzése után (igazából visszavásárlása III. Frigyes német-római császártól 1463-ban) megnőtt, hiszen ismét a várban helyezték biztonságba, ahol két koronaőr vigyázta. Az 1464. évi 2. tc. rendelkezett erről, kiemelve, hogy régi, megszokott helyére került a szent ereklye.

A visegrádi építkezések 1476-ban kezdődtek meg. Ez az év különösen jelentős volt Mátyás életében, hiszen februárban visszafoglalta a taktikai jelentőségű, délvidéki Szabács várát az oszmán törököktől, illetve decemberben kötött házasságot Beatrix királynéval (előbb koronázták meg, és utána történt meg a királyi frigy). A munkálatokat a budai udvarbíró (provisor curiae, vagy másképpen palotagondnok, épületfelügyelő) irányította, akihez a visegrádi uradalom gazdasági felügyelete is tartozott. Ilyen tisztségében először Piber Benedek – aki visegrádi várnagy is volt –, majd 1484-től utódja, Ráskai Balázs feladata volt, hogy minden az uralkodó igényei és elgondolása szerint valósuljon meg.

Azért is fontos hangsúlyozni, hogy a budai és a visegrádi palotaépítkezések szinte egy időben zajlottak, mert ugyanazok a külhoni mesterek dolgoztak mindkét komplexumban, főleg anyagi megfontolásból.

A Visegrádi Királyi Palota már meglévő épületeit, házait túlnyomó részt késő gótikus, kisebb hányadban reneszánsz elemekkel bővítették ki, illetve építették át. Jellemzően emeletráépítések történtek, valamint belső átalakítások. Kevés új épületrész épült Mátyás és Beatrix idejében. A palota belső udvara és balusztrádos kerengője, a királyi lakóegység loggiája, a kápolna orgonaerkélye a reneszánsz stílusjegyeit viseli magán. Ennek jegyében született meg a királyi kápolna melletti nagyterasz és az azt díszítő impozáns lépcsősor is. A gótikus és a reneszánsz stílust mintha szándékosan ötvözték volna az építők, egymást kiegészítve, párhuzamosan alkalmazva. A reneszánsz hatás legjobban a külföldről az udvarba csábított – elsősorban itáliai – művészmesterek alkotásain mutatkozott meg.

Mátyás udvarában – Budán és Visegrádon is – Gregoria di Lorenzo és Giovanni Dalmata voltak azok, akik bámulatosan szép alkotásaikkal járultak hozzá az Európa-szerte csodált magyar királyi rezidenciák fényéhez.

Többségük sajnos csak töredékes formában került elő a különböző ásatások során, de finomságuk és kidolgozottságuk így is lenyűgöző. A Toszkánából származó di Lorenzo csodálatos márványmadonnákat készített, amellyel megalapozta hírnevét Itáliában. Az ő alkotásai díszítették a Visegrádi Királyi Palota termeit és a királyi kápolnát. Giovanni Dalmata valamikor az 1480-as évek elején érkezett az udvarba és látott munkához a király megbízásából. A szobrászatot Lombardiában tanuló mester ezt megelőzően dolgozott a Vatikánban és Rómában, művészete korszakos jelentőséggel bír. Nagy valószínűséggel ő készítette a közismert Herkules-kutat, amely az 1941-es ásatások idején került elő, amikor a Visegrádi Palota feltárása zajlott Schulek János vezetésével. Egy másik kutat is készített, amelynek csak kevés töredéke maradt meg, ez volt a Múzsák kútja. Létezését korabeli források is megerősítik, itt leginkább Oláh Miklós esztergomi érsek leírására, beszámolójára kell utalni. A díszkutak (szökőkutak) a kora reneszánsz jellemző attribútumai, amelyek a korabeli nemesi és királyi udvarok díszei voltak. A Herkules-kút, amelynek egy pontos mása áll most a felújított díszudvarban, az ókori hőst csecsemőként ábrázolja, miközben a lernai hidrával küzd. Nyolcszögletű medencéjét Mátyás uralkodói és Beszterce grófi címere (egy oroszlán) mellett leginkább szőlőmotívumok díszítették.

A két legismertebb mester mellett számos más firenzei művész dolgozott Mátyás udvarában, amely bőkezűségének volt leginkább köszönhető. A magyar király ugyanis jóval többet fizetett a munkájukért, mint a Firenzét uraló Medici család. A visegrádi királyi épületeket díszítő elemek jelentős része Itáliában készült, főleg carrarai márványból, és készen szállították azokat az építkezés helyszínére. A régészeti feltárás szerint helyi alapanyagokat – főleg követ – szintén felhasználtak a munkák során. A Királyi Palota átalakítási munkálatait valószínűleg 1484-re fejezték be, erre utal a belső kerengőn talált dátum.

Ám Visegrádon nemcsak a palota átépítése és bővítése folyt ekkor, hanem az alsó várban és a Fellegvárban is jelentős munkálatokat végeztek.

A palota szomszédságában álló alsó várban átépítették a lakótorony épületét, valamint erős falakat húztak, amely védelmi célokat szolgált. A Fellegvárban a késő gótikának megfelelően alakítottak ki és formáltak át épületrészeket, ez különösen az új, nyugati szárnyban szembetűnő. Ezeken az építkezéseken is azok a szakemberek dolgoztak, akik a Budai és a Visegrádi Királyi Palota munkálataiban részt vettek.

Alaptézis volt a középkorban, hogy ahol a király, ott van az ország. Ez Hunyadi Mátyás esetében azért is fontos, mert uralkodása alatt sokat volt távol az országtól – elég csak a hadjárataira gondolni –, ennek értelmében számtalanszor intézte az ügyeket valamelyik állomáshelyén. Eközben mégis jutott ideje és energiája a művészetek pártolására, építkezések elindítására. A budai és visegrádi rezidenciák mellett komoly munkálatokat végeztek Tatán, Diósgyőrött, a nyéki vadászkastélyban, Vajdahunyadon és a Felvidék több városában. Visegrád mégis kedves volt számára, amelyben talán közrejátszott a táj szépsége, a Pilis vadászlehetőségei, a királyi központ, Buda közelsége. Felesége, Beatrix királyné is szívesen tartózkodott a településen, körbevéve az itáliai humanista udvartartásával. A királyné közel sem örvendett nagy népszerűségnek a magyar főnemesség köreiben, amely az általa behozott új udvari szokásoknak volt leginkább köszönhető.

Ennek egyik legjellemzőbb példája a Visegrádon is rendszeres nagy ünnepi lakomák szertartásrendje volt, amelyeken már nem mindenki vehetett részt, a király egyre inkább elszigetelődött a főuraktól.

Korábban Mátyás közvetlenül együtt étkezett az urakkal – sokszor a katonáival, tábori körülmények között –, amikor személyesen vitathatták meg az ország dolgait. Mátyás halálával ez a konfliktus tovább mélyült az özvegy királyné és a főnemesség között.

A XV. század végétől Visegrád szerepe ismét csökkeni kezdett. Mátyás nem sokkal halála előtt (1490) Budára vitette az itt őrzött Szent Koronát, amely a biztos utódlásának előkészítése volt. A budai udvarbíró, a már említett Ráskai Balázs ezt át is adta az utódnak, Mátyás házasságon kívül született fiának, Corvin Jánosnak. A visegrádi várkomplexum a török hódítás idején jelentős pusztítást szenvedett, a Fellegvár egy részét I. Lipót császár parancsára robbantották fel.

A romokat ellepte a gaz és a növényzet, a köveket elhordták, romantikus Csipkerózsika-álmát aludta a Duna partján a XIX. század második feléig.

1866-ban a szlovák származású Viktorin Józsefet nevezték ki visegrádi plébánosnak. A nyelvek és a történelem iránt érdeklődő, nagy energiájú Viktorin óriási lehetőséget látott a település életének fellendítésében a megtalált romok feltárásával és bemutatásával. Ehhez jelentős szervezőmunkára és számos támogató megszerzésére volt szükség a hazai politikai és történeti-muzeológiai szakmán belül. Plébánosi munkája idején elkezdődött ­a fellegvári romok feltárása, 1869-ben elkészült egy kiépített sétaút a Várhegy oldalán. Itt helyezték el Viktorin kezdeményezésére a Zách Klára emlékére állított keresztet. Egy összefoglaló könyvet is írt a nagy munkabírású lelkész Visegrád hajdan és most címmel, amely 1872-ben látott napvilágot.

Viktorin munkássága halálával (1876) nem ment veszendőbe, hiszen voltak, akik folytatták az elkezdett munkát. 1927-ben alakult meg a Visegrádi Várbizottság, amelynek fő célja a romok szakszerű és alapos feltárása, valamint megóvása volt. Ki kell emelni Schulek János kiváló szakértelmét, aki ezen munkálatokat felügyelte és irányította. A feltárt leletanyag a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába és gondozásába került. A II. világháborút követően folytatódtak az ásatási munkák, majd 1952-ben hivatalosan is megnyitotta kapuit a Mátyás Király Múzeum, amely felújítva, modernizálva és kiváló programokkal várja a Visegrádra látogatókat.

(A szerző történész, muzeológus, az Óbudai Múzeum munkatársa)

„Ne féljen az alattvalói mérgétől és tőrétől az, aki igazságosan és törvényesen uralkodik. Nem minden bizonyítható, ami valószínű.” A kiváló XV. századi itáliai humanista szerző, Galeotto Marzio írta ezeket a sorokat (Mátyás király jeles, bölcs és elmés mondásai és tetteiről című művéből), I. Mátyás királynak tulajdonítva azt.

Marzio személyesen ismerte Mátyást, hiszen 1465–1471 között a híres királyi könyvtár igazgatója volt, így közvetlenül az udvari életből meríthetett témát írásaihoz.

Az pedig akadt bőven, hisz a XV. század második felének legizgalmasabb európai környezetébe került a tudós szerző, élén a korszak legmegosztóbb, karizmatikus személyével. Hazánkban kétségtelenül a legismertebb s talán legjobban kedvelt magyar uralkodó Hunyadi Mátyás, aki 1458–1490 között viselte a koronát.

Mátyás személyének és uralkodásának megítélése nemcsak a kortársakat osztotta meg, hanem a következő évszázadok során is sokszor került a viták fókuszába. Az álruhában országot járó népmesei hős, „Mátyás, az igazságos”, a zsarnok, a nagy hadvezér, az erőskezű király, a „második Attila” (Thuróczy János nevezte így a Magyarok krónikája című művében), és még hosszan lehetne sorolni a nevéhez fűződő jelzőket. Ilyen vagy olyan formában, de nagyságát senki sem vitatta, vitatja. A sokszínű egyéniség ábrázolása egy reneszánsz uralkodó esetében természetes. Miben volt más, mint elődei, illetve majdani utódai? Ő volt a Mohács előtti (1526) Magyarország utolsó nagy formátumú uralkodója. Az oszmán-török hódoltság után, a Habsburg uralom függésében egyre fontosabbá vált személye az ország hajdani nagyságának keresésében. Ennek köszönhetően kultusza – valamilyen formában – mindig aktualizálható volt. Minden politikai rendszer, kurzus megtalálhatta személyében azt a pontot, amelyet példaként állíthatott a nép számára.

A két legszélsőségesebb jelző, amellyel az egykori királyt illették, az igazságos és a zsarnok. Mikor alakult ki az igazságos Mátyás legendája? A XVI. század elejétől, a Dózsa paraszfelkelést követően, amikor az uralkodó réteg kemény kézzel büntette meg a jobbágyságot, erősen csorbítva jogaikat (1514. évi LX. és XIV. törvénycikkek, a Werbőczy-féle Tripatitum, amelyet ugyan soha nem kodifikáltak, az ún. második jobbágyság bevezetése).

Akkor születtek a mesék és énekek az álruhás királyról, aki előtt semmi sem maradhatott titokban, és megvédte alattvalóit az urak igazságtalanságával szemben.

Ezzel szemben kik nevezték zsarnoknak Mátyást? A nemesség azon szűk köre (hívhatjuk őket palotásoknak, igazi báróknak, arisztokratáknak), akiket a király kihagyott az ország közvetlen irányításából. Olyan alacsony sorból felemelt, vagy akár idegen országból származó, de személyéhez feltétlenül hű emberekre (szakemberekre) bízott fontos, országos hivatalokat, amelyeket korábban szinte kizárólag magyar főnemes töltött be.

A Magyar Királyság I. (Nagy) Lajos 1382. évi halála után folyamatos polgárháborúnak volt kitéve. Hunyadi Mátyás uralkodásának első szakasza ezt a törékeny és káros állapotot számolta fel. Meg kellett szilárdítani hatalmát még a családjával szemben is (elég csak az eleinte kormányzóként mellé állított nagybátyjára, Szilágyi Mihály cselszövéseire, árulására gondolni), de egyszerre kellett harcolnia nyugat és dél felé is. Királlyá választása után a többi európai uralkodóház azt várta tőle, hogy egykor a keresztény világban ünnepelt törökverő apja, Hunyadi János örökébe lépjen, és megállítsa az oszmán hadak nyugatra törését.

Mátyás uralkodásának évei alatt lényegében folyamatosan háborúzott. Ezeknek a hadjáratoknak az iránya és céljai a kortársak szemében is megosztók voltak. A nyugati keresztény civilizáció, élén a pápával, elvárta a magyar uralkodótól a török elleni harcokat. Csakhogy ezeket a nyugat-európai államokat a belső és külső széthúzás, a hosszabb-rövidebb szövetségek megkötése a másikkal szemben (sőt, akár az oszmán szultánnal is összefogtak), a pillanatnyi hatalom mindenáron megtartása és lehetséges kiterjesztése jellemezte.

Ebben a bonyolult diplomáciai és politikai világban próbálta Mátyás megtalálni a Magyar Királyság általa legjobbnak tartott pozícióját.

Mátyás felmérte, hogy egyedül nem tud hatékonyan harcolni a törökkel, ehhez kevés az ország fegyveres és gazdasági ereje. Apjától eltérően nem támadó, hanem védekező (defenzív) és békekötésre törekvő politikát folytatott, megerősítve az ország déli védelmi rendszerét, végvárait. Megbízott követei, akik szinte minden európai udvarban jelen voltak, és rendkívül aktív diplomáciát vittek, folyamatosan figyelték a változó politikai viszonyokat. Mátyás nagy taktikus volt nemcsak a csatatéren, hanem a tárgyalóasztalnál is, bár az idők során legfontosabb tárgyalási tőkéje rettegett zsoldos serege lett (állandó létszáma elérte a 15 ezer főt).

Életkorát tekintve szinte gyermekként került egy szétszakadt, véráztatott ország élére, ahol ekkoriban (XV. század második fele) nagyjából 3 millióan éltek. A társadalmon belül igen magas, 4,4% volt a nemesség aránya, bár legnagyobb részüknek még földbirtoka és vagyona sem volt, akik természetes jogon az ország irányítóinak hitték magukat. A nagy kiterjedésű országban kevés város volt, ahol az összlakosság csupán 3,8%-a lakott. A király – nyugat-európai társaival szemben – nem tudott ezek gazdasági és kereskedelmi erejére támaszkodni. A háborúk között (vagy velük egyidőben) jutott ideje átszerveznie az ország belső irányítását, stabilizálni ingatag politikai helyzetét.

Bátor intézkedéseivel keményen megerősítette központi hatalmát, amelynek alapja a centralizált gazdasági és pénzügyi élet megteremtése volt.

A kincstári hivatalt az általa személyesen kiválasztott és felemelt (ezáltal hozzá hű) szakemberekre bízta, akiknek hála egy stabil költségvetésre támaszkodhatott. Ilyen hozzáértő vezető volt Csezmicei János (Janus Pannonius), Ernuszt János, Handó György és Nagylucsei Orbán, aki hatalmánál fogva már szinte nádorként viselkedett. Mátyás király céljai eléréséhez kíméletlen adópolitikát vezetett be, adóreformjai drasztikusan sújtották az adózó lakosságot. Legfontosabb adóbevétele a „füstpénznek” nevezett házadó volt (1 aranyforint), valamint az évente akár többször kivetett hadiadó, amely még a nemesség részéről is permanens felháborodást váltott ki. Az uralkodó (az állam) bevételei átlagosan 450–700 ezer aranyforint között mozogtak, de bizonyíthatóan voltak évek, amikor meghaladták az egymillió forintot is. Ebből a hatalmasnak tűnő összegből fizette hírhedt serege katonáinak zsoldját (egy lovas katona havi zsoldja 3, egy gyalogosé 2 aranyforint volt!), teremtett gazdag szellemi életet a királyságban, vezetett messzi földön híres reneszánsz udvart Budán és Visegrádon, alkalmazott humanista művészeket környezetében.

Sikere ellenére az erős ország erőskezű uralkodója parvenü személynek számított a nyugati udvarok számára.

Legnagyobb nyugat-európai ellenlábasa III. Frigyes német-római császár volt (1452–1493), akivel kisebb megszakításokkal egy életen át háborúskodott.

Ugyan nyugati hadjárataival időleges sikereket elérhetett Mátyás (cseh királlyá választották, elfoglalta Bécs városát, meghódította Morvaországot, Lausitzot, Sziléziát, a keleti osztrák tartományokat), megítélésén nem tudott változtatni, főleg annak tükrében, hogy zsoldosai állandó rettegésben tartották a megszállt területeket. Eleinte megnehezítette elfogadottságát, hogy 1458-ban nem koronázták meg, hiszen a korona a császárnál volt. Csak 1463-ban, hosszú tárgyalások után (Vitéz János vezette a magyar küldöttséget, aki korábban felügyelte Mátyás nevelését, majd 1465-től esztergomi érsek) sikerült visszavásárolni a magyar Szent Koronát III. Frigyestől 80 ezer(!) aranyforintért. Egyúttal ún. apa-fiú szerződést is kötöttek, amely szerint, ha Mátyásnak nem születik törvényes fiú örököse, úgy a magyar trón III. Frigyes német-római császárra, illetve annak utódjaira száll. Hunyadi Mátyást 1464. március 29-én a koronázóvárosban, Székesfehérváron koronázta meg Szécsi Dénes bíboros, esztergomi érsekprímás.

Milyen volt a XV. századi Óbuda a pompázatos Budavári Palota szomszédságában? Sajnos csak töredékes anyag áll a kutatók rendelkezésére, hogy megfelelően vizsgálhassák a település ezen korszakát. Az oszmán-török megszállás idején Óbuda mezőváros iratanyaga megsemmisült, csak töredékek (főleg oklevelek) alapján tájékozódhatunk. Fügedi Erik kiváló magyar történész és levéltáros kutatásai szerint Óbuda ugyan elérte az adott korban megfelelő várossá alakulás első fokát, de ott fejlődése megakadt. A település már a kora középkortól uralkodói központ volt, ennek köszönhetően fejlődött a gazdasága, működött a piac és a rév, valamint magas színvonalú szellemi élet jellemezte a káptalani iskolának köszönhetően. Azonban városfallal soha nem vették körbe a települést. I. (Nagy) Lajos király 1343-ban Erzsébet anyakirálynénak ajándékozta a királyi várat (városrészt) a hozzá tartozó jövedelmekkel együtt. Ezzel elvetette az állandó viszálykodás magját a területet 1212-től birtokló óbudai káptalan és a királynék között. A viszony rendezése miatt 1355-ben pontosan felosztották a várost az immár két tulajdonos között. A nyugati városfejlődést inkább a szomszédos területek egyesítése jellemezte, nem a széttagolása. A két rész, két földesúr, egy terület koncepció visszavetette a már említett fejlődést, és Hunyadi Mátyás korára a klasszikus középkori város helyett egy nagy faluról (későbbi mezőváros) beszélhetünk. A kevés forrásból, peres iratokból ismert, hogy Óbudán továbbra is zajlott szőlőművelés, valamint egyre több hajómalom működött a Duna ezen szakaszán (1467-től), amelyek a káptalan tulajdonában voltak. Ezek azonban a király halászhelyein voltak lehorgonyozva, és akadályozták a zavartalan halászatot, amely vitákat generált. Óbuda királynéi településrészét Mátyás édesanyjára, Szilágyi Erzsébetre (1410–1484?) bízta.

A király anyja, az egykori kormányzóné szívesen lakott Óbudán, ahonnan kemény kézzel irányította a rendkívül kiterjedt Hunyadi-birtokokat, egészen Erdélyig.

A király szabad kezet adott anyjának a családi birtokok vezetésében, aki viszont ennél jóval jelentősebb politikai szerepet szánt magának (Mátyás nem véletlenül „távolította el” közvetlen környezetéből). Szilágyi Erzsébet szintén sokat pereskedett és vitázott a szomszédos óbudai káptalannal, de még a városi tanáccsal is. Innen folytatott aktív levelezést uradalmaival – 1472-ben itt íródott az a levél, amelyben a pápától (IV. Sixtus) kéri Kapisztrán János szentté avatását. Mint a terület birtokosa, a klarissza kolostor és apácái is kegyességére voltak bízva, és ő valóban sokat tett érdekükben. A király anyja az óbudai királynéi vár Szent Erzsébet kápolnájának adta a távoli (Békés megye) Szentetornya birtokát. Mátyás házasságkötésével (1476) valamelyest változott a helyzet, hiszen az uradalom immár az új királynét, Beatrixot illette meg. A király anyja ezt követően sem hagyta el Óbudát, hanem egy közeli házba költözött, hogy szemmel tarthassa szeretett földjét. 1489-ben a klarissza kolostor feletti lelkipásztorkodást Mátyás az obszerváns ferenceseknek akarta átadni (Szilágyi Erzsébet ekkor már nem élt, Tatán halhatott meg 1483-ban vagy 1484-ben), de ebben az óbudai polgárok megakadályozták.

Arról, hogy Mátyás hosszabb-rövidebb időt töltött volna Óbudán, szintén nem maradtak feljegyzések.

Azt viszont tudjuk, hogy ő is szívesen vadászott a környéken (elsősorban a Pilisben), amely okot adott arra, hogy megpihenjen Óbudán.

A magyar király 1480-ban levelet írt IV. Sixtus pápának, amelyben engedélyt kért a pálosok rendjének óbudai letelepítéséhez. A Fehéregyházán álló, Szűz Máriának szentelt plébánia, amelyet a legendárium szerint Árpád fejedelem sírja fölé emeltek, az óbudai káptalan felügyelete alá tartozott. A nagyszámú zarándok lelki üdvének ápolása is az ő feladatuk volt, de ezt már nem tudták kielégítően ellátni. Maga a kápolna erősen lepusztult, romossá vált. Az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, amelynek eredeti központja a közeli Pilisben volt, megoldást jelentett volna a problémára. 1483-ban Mátyás újabb levelet küldött az óbudai pálosok ügyében a pápának, amelyben kérelmezte, hogy a mai Fő téren álló, de a tatárjárás idején lerombolt Péter templom köveit felhasználhassák kolostoruk és templomuk felépítéséhez. Későbbi iratokból kiderül, hogy a pálos rend nem igazán kapkodta el a pápai áldással engedélyezett templomépítést, arra csak később került sor (valószínűleg 1503-ban). A török harcok idején, 1529-től súlyos károk érték az épületegyüttest, majd 1541-ben a pálosok végleg elmenekültek. Fehéregyháza (vagy Fejéregyháza) és az óbudai pálos kolostor sokáig eltűnt a történelem viharos évszázadaiban. A mai napig viták tárgyát képezi valamikori pontos helyük. Írásos forrásból tudjuk, hogy az óbudai prépost ellenezte a pálosok Fehéregyházára telepítését, és ezt egy ideig meg is tudta akadályozni. Egyes kutatói álláspontok szerint (Dr. Buzás Gergely régész, a Visegrádi Mátyás Király Múzeum igazgatója) az óbudai káptalan tiltakozása miatt nem közvetlenül a lepusztult fehéregyházi plébánia mellett építhették fel kolostorukat, hanem attól délebbre.

Széles körben elfogadott nézet alapján a pálos rend temploma és kolostora a Bécsi út és Farkastorki út sarkán, a hajdani téglagyár (Viktória, Bohn, Újlak II.) területén állt.

1869-ben itt kerületek elő az első romok a téglagyár bővítése során. A Magyar Tudományos Akadémia Archeológiai Bizottsága Rómer Flórist küldte a leletek megvizsgálására és feltárására. A kutatás kisebb megszakításokkal az 1880-as évek közepéig zajlott. Megállapították, hogy a kolostort fal övezte, az egyhajós templom közel 40 m hosszú és 11 m széles lehetett. Wekerle László, Tholt Titusz, Némethy Lajos, Foerk Ernő és Henszlmann Imre dolgozott sokat a leletek szakszerű feltárásán. A téglagyár újabb bővítése miatt 1910-ben végleg elpusztították, felrobbantották a feltárt romokat. Az újabb feltárásra csak a téglagyár végleges bezárása után, 1978-ban kerülhetett sor, amikor csak ókori római nyomokat sikerült találni. 1998-ban a Budapesti Történeti Múzeum munkatársai modern technika alkalmazásával megtalálták a hajdani pálos kolostor kerítésfalának egy szakaszát.

Hunyadi Mátyás udvarához tartozó több humanista szerző, tudós is járt Óbudán, illetve műveiben megemlítette a települést. Minden bizonnyal a legismertebb közülük Antonio Bonfini, aki 1486-ban érkezett Mátyás udvarába Itáliából, ahol bemutathatta műveit, amelyeket a királynak ajánlott. Szívesen fogadták (bár ez az „udvar” akkor az ausztriai Retzben volt, ahol az éppen háborúzó király táborozott), hivatalosan ő lett Beatrix királyné felolvasója, de közben alaposan tanulmányozta az országot, a magyarok múltját, ezáltal került kapcsolatba Óbudával. A reneszánsz kori európai fejedelmi, királyi udvarokban (elsősorban Itáliában) természetes volt, hogy a biztos megélhetésre és elismerésre vágyó fiatal, egyetemet végzett tudósok felajánlották szolgálatukat leendő uraiknak. Ez általában azt jelentette, hogy segítettek a kenyéradó gyermekeinek nevelésében, valamilyen szerényebb hivatalt kaptak.

De az igazán nagy uralkodók – ebben a korban is – elvárták, hogy személyüket és tetteiket ilyen tudós írók által megírt művekkel dicsőítsék.

Ez Mátyás esetében sem volt másként, aki felesége révén gyorsan átvette ezt az itáliai szokást, amelynek köszönhetően sorra születtek meg a róla és családjáról szóló művek. Az 1480-as évekre ez azért vált sürgőssé, mert világossá vált, hogy Beatrix már nem fog gyermeket szülni, és valahogyan meg kellett oldani a törvényes trónutódlás kínos kérdését. A király és közvetlen környezete ugyan örömmel üdvözölte az 1488-ban Brünn városában (majd ugyanebben az évben Augsburgban) megjelent Magyar krónika (Chronica Hungarorum) című, Thuróczi János által írt művet, de stílusát túl nyersnek tartották. Ezért megbízta Bonfinit egy modern, humanista szellemű történeti mű megírásával, amely az ő ízlésének is megfelel. Bonfini szeretett volna a király kedvében járni, és komolyan tanulmányozta az egyedülálló udvari könyvtár hatalmas kódexgyűjteményét, végül 1489-ben belefogott a nagy mű megírásába, amelyen egészen haláláig dolgozott, és soha nem fejezte be. A hatalmasnak szánt mű röviden csak a Magyar történet (Rerum Ungaricarum decades) címet viseli; az itáliai szerző még Mátyás halála után (1490) is hosszan írta az új király, II. Ulászló udvarában, aki szintén szívesen alkalmazta a mestert. Az idős Bonfinit 1497-ben szélütés érte, végleg letette a tollat. Feljegyzésekből tudjuk, hogy végrendelete szerint az általa megkedvelt Óbudán temették el, az egykori Margit kápolnában, amelynek feltételezett helye a mostani Péter-Pál plébániatemplom déli oldalán lehetett. Sírversében ez állt:

„Bonfini nyugszik e sírban alant, Picenónak a sarja,
Tisztesség, tudomány, szép szó volt az övé.
Csontjai fekszenek itt, de az ő történeti műve
Már a magyar földé, s ennél semmi sem több.”

Szintén Itália földjéről érkezett Hunyadi Mátyás udvarába Petrus Ransanus (Pietro Ransano) domonkos rendi szerzetes, lucerai püspök mint Ferdinánd nápolyi király követe. 1488–1490 között tartózkodott a király környezetében, és közben volt alkalma behatóan tanulmányozni a magyar viszonyokat. A királyi pár Ransanus püspököt mint nagy hírű és műveltségű tudóst szintén megbízta a magyar nép eredetének és históriájának megírásával, amelyet nagyon gyorsan, egy év alatt el is készített A magyarok történetének rövid foglalata (Epithoma rerum Hungarorum) címmel.

Ransanus követként írt levelezéséből (jelentéseiből) tudjuk, hogy bizton járt Óbuda városában, amelynek impozáns egyházi épületei nagy hatással voltak rá.

„Azon Óbudán, amelyet ma szórványosan laknak, található az a bizonyos mesteri és művészi építményei miatt pompás bazilika, amely valóban méltó lenne arra, hogy ne azon a csaknem elhagyatott helyen, hanem valamely híres városban épült volna” – írja Ransanus, de megemlíti a lenyűgöző klarissza kolostort is. Írásából kitűnik, hogy Óbuda ekkoriban valóban falusias jellegű, vagy magyar viszonylatban mezővárosi település volt. Persze ne feledjük, hogy ezeket egy fejlett városi kultúrával és hálózattal rendelkező, Itáliából érkezett tudósító jegyezte le.

A Cremona városából származó Bernardo Monelli mint itáliai zsoldoskapitány érkezett Magyarországra, valószínűleg Beatrix királyné hívására. A kevés rendelkezésre álló anyagból tudjuk, hogy Monelli Diósgyőrben volt várbiztos, majd a máramarosi sókamarák grófjának nevezték ki, és a királyné szolgálatában lett óbudai várnagy. Sírköve szerint – amelyet a budavári Nagyboldogasszony-templom (ismertebb nevén Mátyás templom) közelében találtak meg – Óbudán érte a halál mindössze 39 évesen. Ennek értelmében Óbuda továbbra is a mindenkori királyné tulajdona maradt (kivéve káptalani részét) egészen a török hódoltság idejéig.

Óbuda fontossága, központi szerepe ugyan a XIII. század közepétől fokozatosan csökkent (ezzel párhuzamosan Buda városáé megnőtt), még Mátyás idején is említésre méltó településnek számított. Ebben nagy szerepet játszottak rangos egyházi épületei, illetve a mindenkori magyar királynék gondoskodása.

(A szerző történész-muzeológus, Óbudai Múzeum)

A társaságot az sem rettentette el, hogy néhány nappal korábban jelentős havazás volt, közlekedési fennakadásokat okozva országszerte, majd a markáns felmelegedésnek köszönhetően komolyabb sárral lehetett számolni a magasabban fekvő térszíneken is. A tavaszias meleg és a ragyogó napsütés persze teljesítményfokozóként hat a kirándulóra, úgyhogy nem volt kérdés. Irány Pilisszentlászló! A 360 méter magasan, hegyek ölelésében megbúvó községet Szentendre felől közelítettük meg a helyközi buszjárat segítségével. Már az utazás közben magasra emelkedett hangulatot a senváclavi (Pilisszentlászló szlovákul) Jánošíková krčmaban sikerült tovább fokoznunk.

A Rákóczi gyalogezredében is megfordult, később betyárrá lett névadó zsiványt számos legenda övezi. Életét több irodalmi mű és film dolgozza fel, de Jan Cikker szlovák zeneszerző operát is írt róla, amit 1954-ben mutattak be Pozsonyban.

A nagy múltú településen 1291-ben III. Endre királyunk vadászházat épített a jelenlegi templomdombon, amit később a pálosoknak adományozott, akik kolostorrá alakították át. A török pusztítását követően felvidékről érkeztek pálosok, akik nagyszámú szláv ajkú telepest is hoztak magukkal, és építették ujjá a falut. Ebből az időből származik a település jelenlegi elnevezése is, ezt megelőzően Kékesnek hívták.

A csapszéken történt rövid látogatás végeztével északnyugati irányba haladva, a zöld jelzés mentén hagytuk magunk mögött az utolsó házakat, majd a szilárd útburkolat elfogytával a sár okozta kihívásokkal voltunk kénytelenek felvenni a küzdelmet.

Igyekeztünk a nedves nyomvályúk elől a magasabban fekvő füves területek irányába menekülni, miközben az utat keretező rétek és legelők remek kilátást engedtek a katlanból a környező hegyek irányába.

Magunk mögé pillantva az északi oldalak havas lejtői változatos terepviszonyokat vetítettek előre. Nem is kellett csalódnunk, az erdőbe érve kalandos túra vette kezdetét.

A Delmár-kúti-dűlőt elhagyva erdészeti út vezetett a fák közé, majd kezdett el ereszkedni északi irányba, és a korábbi dagonyát rövidesen a téli táj hangulata váltotta. Erről az útról ágazik le az a merész vonalvezetésű, keskeny csapás, amely aztán a tőlünk keletre fekvő Öreg-Pap-hegy oldalában kanyarog a szintvonalakkal párhuzamosan, sokszor alig fél méter szélesen. Az ösvényt eredetileg vadászati céllal alakították ki az 1930-as években. Sokáig a turisták elől teljesen zárva tartották, és csak 2015 szeptemberében adták át végérvényesen a kirándulóknak. A könnyebb előrejutás érdekében egy darabig az erdészeti úttól balra eltávolodva haladtunk lefelé, majd az útra visszatérve az a félelmem támadt, hogy túljöttünk a leágazáson. Mivel nem voltam teljesen biztos magamban, úgy döntöttem, a Spartacus-ösvénnyel párhuzamosan, szintemelkedés nélkül, a Pap-hegy oldalában folytatjuk utunkat. Előbb-utóbb nyíltabb terepre érve úgyis kiderül, hogy fölöttünk vagy alattunk húzódik a keresett ösvény.

A terep azonban komolyan próbára tette a csapat harcedzettebb tagjait is. A meredek, havas hegyoldalban minden tudásunkra szükségünk volt, miközben a kidőlt fákon vagy a vízmosásokon átkelve a csúszós lejtőn egyensúlyoztunk.

A Szarvas-bérchez közeledve egyre vadabb akadályokba ütköztünk. Korábbi csuszamlások és sziklák nehezítették az előrejutást, jelentősen csökkentve a tervezett tempót. Egyre többször kényszerültünk megállni, hogy bevárjuk lassabban mozgó túratársainkat. A biztonság az első, nem siettünk sehová.

A gerincre kiérve a látvány végül minden addigi szenvedésünkért kárpótolt. Az agglomerátum (vulkanikus eredetű, durva szemcséjű kőzet – a szerk.) sziklatornyokkal keretezett füves bérce alatt 150 méterrel ott kanyargott a Spartacus-ösvény keskeny, világos csíkja.

De a gyér növényzetnek hála pazar kilátás nyílt a Dunakanyar legszebb részére, a folyó túloldalán a Szent Mihály-heggyel. Nem kapkodtunk a lejutással. Igyekeztünk kiélvezni a szemet gyönyörködtető látvány minden pillanatát.

A zöld jelzést újra elérve jobbra fordultunk, és végre jól kitaposott, bár keskeny úton haladhattunk tovább. A kitettség változásával sokszor néhány méteren belül váltották egymást a porszáraz, a sáros és a csúszós, havas szakaszok. Egy-egy élesebb kanyar után átmenet nélkül tértünk vissza a télbe, majd újra a tavaszba, miközben tőlünk balra meredek letörés és meseszép kilátás foglalta keretbe utunkat. A csapás lépésről lépésre, fokozatosan szelídült, míg végül egy nyeregponton a Jenő kunyhóhoz értünk. A ház melletti asztalhoz letelepedve az elvesztett folyadék-és kalóriamennyiség is részben pótlásra került, hogy elegendő erőnk legyen a völgybe való lejutáshoz.

Innen a zöld jelzésen tovább haladva széles út indul északi irányba, ami aztán újra összeszűkül keskeny csapássá, és tekereg a völgy oldalában. Újabb ütközet vette kezdetét a sárral, de a rutinnak hála mindenki jól vette az akadályokat.

A völgytalpat elérve újra szilárd, aszfaltozott útra értünk, ahonnan már csak néhány lépés volt az Ördögmalom Erdei Étterem, ahol a közeli halastavakból kifogott pisztrángból készült fogásokkal csillapítottuk éhségünket. A vendéglő tőszomszédságában a Bertényi Miklós Füvészkert tűlevelűi magasodtak fölénk. Az eredeti faállomány helyére az 1960-as években különböző örökzöldeket és fenyőket telepítettek, néhány idősebb őshonos példányt meghagyva. 1978-ban Bertényi Miklós és Varga Gábor vezetésével elkezdték a terület arborétummá való átalakítását. Számos egzotikus, főleg ázsiai növényt telepítettek, és egy madártani ösvényt is létrehoztak. A 16 hektáros elkerített terület egymástól két jól megkülönböztethető részből áll. Az egyik a tulajdonképpeni arborétum, a másik a tájképileg jóval izgalmasabb Erdőanyai-szurdok, amely a Visegrádi-hegység páratlan gyöngyszemének számít. Az őserdei környezetre emlékeztető táj, a borostyánnal befutott meredek hegyoldalak, rozogának tűnő doronghidak, vagy a meder feletti, korláttal biztosított ösvények Indiana Jones-i világot idéznek. A meglehetősen barátságos, 500 forintos belépő az étteremben váltható meg. A lakomát követően a műúton még egy félórás séta várt ránk a visegrádi buszállomásig.

Az 1700 lakosú helység hazánk egyik legkisebb lélekszámú városi rangú települése, évente nem kevesebb, mint 300 ezer turistát fogad.

A mi túránk is itt ért véget: a hazafelé tartó járatra várva, a legenda szerint a sör feltalálójáról, Gambrinus királyról elnevezett söntésben.

Hogy milyen volt az ostrom vagy a Rákosi-kor, netán a lakótelep-­építés kora Óbudán, irodalmi szövegből így nehezen rekonstruáljuk – hacsak nem fordulunk a gyerekkönyvekhez. Az alábbi írásban erre teszünk kísérletet. A negyvenes és ötvenes éveket Thury Zsuzsa A tűzpiros üveggömb című kötetéből (1962), a hatvanas éveket Janikovszky Éva Aranyesőjéből (1962), míg a hetvenes éveket Csukás István Vakáció a halott utcában (1976) című kötetéből próbáltuk rekonstruálni. A gyerekírók pedig igen figyelmesek voltak: mint azt megtudtuk tőlük, pár évtizede még volt dohányzó kocsi a HÉV-en, Csillaghegyen a házakban nem volt mindennapos a fürdőszoba, a kecsketejet az Újlaki templom mögött mérték, és a kockakövek ugyanúgy gyilkolták a lábat, mint Krúdy idejében, aki ezt szintén szóvá teszi.

A régi Óbudán való kalandozást számtalan gyermekkönyv szerzőjével, Thury Zsuzsával kezdjük. Egyik legismertebb kötete, A tűzpiros üveggömb 1944-ben kezdődik, és tizenöt évvel később, 1959-ben ér véget.

Főhőse egy Ildikó nevű kislány, akit az ostrom idejére a Horthy-rendőrség elől menekülő édesanyja egy óbudai, Lajos utcai családnál helyez el, míg ő az Evező utcában húzza meg magát.

A kötet elején az író leírja kettőjük menekülését Angyalföldről: Óbuda 1944 májusában már nem volt járművel megközelíthető, a Margit hídtól gyalog lehetett kifelé haladni, mivel a legtöbbször „szünetelt” a Lajos utcai villamosforgalom. A gyereket befogadó család családfője, Bittó György villanyszerelő így írja le a környéküket a könyvben: „ott mifelénk tisztára falun él az ember, a szomszédság azt is meglesi, hogy mi fő a fazekunkban”. A Lajos utcai ház zöldre mázolt fakerítésén át a ház két ablaka is „falusias” utcára néz, az utcáról nyílik a műhelyajtó. A kis, négyszögletnyi kertre nyílik a konyha és a második szoba, a háznak egy fiatal diófa szolgál árnyékkal, ennek támaszkodik neki a kerti asztal. Sem a szomszéd ház, sem az Evező utca nem ilyen idilli.

A könyvben szereplő szomszéd ház, ha jól sejtjük, az a hírhedt Lajos utcai melós ház lehet, amely rendre előfordul a kor történeti forrásaiban is, és amelyre az idős óbudai lakók még emlékezhetnek.

Az L alakú földszintes épület hat szoba-konyhás lakását több ember lakta, mint egy belvárosi bérházat – írja Thury. A szomszédok szóba sem álltak az „alja népséggel”.

Részletezi azt is, kik éltek itt: az özvegy mosóné hetedmagával egy lakásban, aki a szoba-­konyhába még egy ágyrajárót is befogadott. Az öreg kőműves, aki iszik. Az utcaseprőék, akiknek hét gyerekük már van, most várják a nyolcadikat. A cipőgyári munkás és neje, aki a Zsigmond téri fodrásznál manikűrös.

Hasonlóan vegyes az Evező utcai bérház társadalma is, de érezhetően jóval feljebb állnak a társadalmi ranglétrán a lakók: míg a regénybéli két vénkisasszony egy közepes lakáson osztozik, a második emeletet – az egész emeletet – egy műegyetemi professzor bérli, akit Thury – jellemző a könyv megjelenésének idejére ez az elővigyázatosság – azzal tesz szalonképessé, hogy figuráját németellenesre faragja. Plasztikusan jelenik meg a kiugrási kísérlet és Horthy rádióbeszédének napja a regényben: 1944. október 15-én felbolydul a ház, a lakók azt hiszik, vége a háborúnak. (Mint ahogy Pesten máshol is.) A rablott zsidó vagyonban ülő ezredes papucsban szalad az utcára a hírre, Rosnerné pedig leveszi a sárga csillagot a kabátjáról.

Azonban szinte abban a pillanatban, ahogy Horthy elveszti a hatalmat, megjelennek német harckosik és a nyilasok Óbudán, akik válogatás nélkül gyilkolják le azt, aki megszegi a kijárási tilalmat, vagy nincs igazolványa.

Megtudhatunk apró érdekességeket is: 1944-ben a légitámadások miatt például a szokásosnál hamarabb kezdődött a nyári szünidő, a Lajos utcai fiút pedig minden délelőtt az Újlaki templom mögötti kertészetbe küldi az édesanyja kecsketejért – hogy magyar vagy bolgárkertészek éltek ott akkor, sajnos nem derül ki a szövegből.

A kötet második része 1959-ben játszódik. A szerző az utókor szerencséjére leírja a változásokat is, amelyek nem szembetűnők: a Lajos utcai házról például eltűnik a villanyszerelő cégtáblája. (Noha nem írja le, a szerelőt a gyárba terelték, elvéve a boltot – erre utal, hogy a gyári munkások közt tűnik fel.) A ház máskülönben ugyanolyan, mint a háború előtt, sőt, ekkor még a környék is: az egyik szereplőnek napi két órát kell villamosoznia, hogy az angyalföldi gyárba járhasson dolgozni, a „járda rossz kövezetén botladozik a láb”, gépkocsi pedig kevés jár erre, „inkább motorkerékpár”.

Sokatmondó a következő részlet is: „Laji egy sor emeletes bérházra mutatott: – Jól nézd meg, mert mifelénk ezek az utolsók. Ezután már falun vagyunk.” Mivel a főhősök épphogy elindultak a Margit hídtól, sejthetően a Zsigmond tér házai lehettek ezek az „utolsók”. Megtudjuk a Lajos utcai kocsma nevét is: nem túl fantáziadús módon Lajos tanyának hívták. Máskülönben minden olyan, mint volt.

„Az öreg, földszintes házakat megviselte az időjárás és a kor, kapujuk többlakásos udvarra nyílt, egyikből-másikból tódult kifelé az orgona elandalító illata.”

Az idill – happy enddel – itt megszakad, hogy a következő évtizedbe már Janikovszky Éva vezessen át, akinek Aranyesője 1961-ben játszódik, részben Csillaghegyen. (Itt jegyezzük meg, hogy noha Óbuda jegyzett irodalmi toposz, Csillaghegyről talán épp az Aranyeső az egyetlen irodalmi emlék.) A főhős, Burián Ágnes családja ugyanis itt él, a Tátika utcában. Az utcanév vélhetően fiktív: ilyen nevű utca ma nincs a kerületben, csak az igen távoli Mátyásföldön akad.

Janikovszky olyan utcaképet vázol elénk, amely részben különbözik, részben megegyezik a Thury Zsuzsa-félével. Csillaghegyen is egyszerű emberek élnek, érezhetően nincs szó azonban a Lajos utcai nyomorról: bár a házak egy része legfeljebb kétszobás, fürdőszoba nélkül épült – mint a főhősöké is –, és legalább három generáció él bennük, a takaros, veteményessel ellátott kertek, a sarki vendéglők és a kisiparosok, HÉV-kalauzok, fürdőpénztárosok és hasonló lakók Csillaghegye inkább mutat kispolgári-félparaszti, arra a bizonyos Krúdy-féle régi Óbudára emlékeztető képet, mint a gyári munkások Lajos utcája.

Így írja le az idillt a szerző: „A kertben kotkodácsolva csipegettek a tyúkok, a cseresznyefa pirosló ágai közt darazsak cikáztak”. A főhős, aki épp leérettségizett, 1961 júliusában egy délelőtt azt mondja, „bemegy a városba” – azaz a peremlét, a „város szélén” lét, a „város a városban” identitás ugyanúgy megvolt, mint ahogy ma is még.

A csillaghegyi állomáson mindössze egy percig áll a HÉV, amely ekkor még dohányzókocsikkal közlekedik – a második kocsi van fenntartva a nemdohányzóknak –, és amelyet mozdony húz, végállomása pedig a Margit hídnál van. Az út húsz perc a végállomásig.

A házak belső elrendezéséről is mesél Janikovszky: nem volt a mai értelemben vett nappali, a két szoba egyikében a szülők laktak, a másikban a gyerekek és a nagyszülők.

A konyhában étkeztek, és ott is mosakodtak, a vizet a kútról kellett hozni. A regénybéli család a hegy felőli oldalon lakik, ahonnan látszik a Duna és a működő gázgyár.

Ágnes az egyik jelenetben a gáztartályt figyeli: ha sok benne a gáz, felemelkedik, ha kevés, aláereszkedik a ballon.

Janikovszky az egyik jelenetben pár sort szentel a régi Óbudának is. Ahogy írja, „a kopott kis óbudai házak lustán sütkéreztek a nap puha fényében” – ennél többet azonban sajnos nem ír a városrész lakótelep-építés előtti pillanatairól.

Arról, hogy mi történt a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, már Csukás Istvántól értesülünk. Mielőtt még rávágnánk, hogy persze, hát ott játszódik a Keménykalap és krumpliorr, érdemes megállni. Az 1973-ban megjelent könyvben ugyanis legfeljebb utalások vannak arra, hogy a regény képzeletbeli terét, vagy annak egy részét Óbudára kell képzelnünk. Sem a gyerekek találkozóhelye, a tér, sem az utcák nincsenek azonosítható helyen, a nyitó jelenetben említett „csarnok”, ahová a nagy Recének zsírszalonnáért kell szaladnia, pedig bizonyosan nincs Óbudán, hiszen azóta sincs a kerületnek nagycsarnoka, vagy klasszikus értelemben vett központi piaccsarnoka, legfeljebb piaca. A nyúltenyésztő a Bőr utcában lakik, de ilyen utca nincs Óbudán, mint ahogy Piros Ló kocsmáról sem tudunk. Bagaméri a Pipacs utcát adja meg címnek a könyvbéli apróhirdetésben, ami a XI. kerületben van, ő maga viszont a Lúd utcában él, ami jelenleg a XIII. kerületben van. Felbukkan még a könyvben a Matyó utca – nos, ez a XII. kerületben található, az azonban kétségtelen, hogy a Hörömpő cirkusz helyszíne, a Tégla utca 24., amely egyben az egyik főhős lakhelye is, Óbudán található, a Kiscelli kastély alatt.

Az emlékezetet a Keménykalap és krumpliorr kapcsán egyértelműen a filmsorozat csapja be és színezi át: az 1974-ben bemutatott széria és az 1978-ban bemutatott játékfilm jeleneteit ugyanis valóban Óbudán vették fel, a központi helyszín a Kecske utcai játszótér volt. Ahogy maga az író fogalmazott egy, az Óbudai Anziksznak adott interjújában:

„Azért tettük Óbudára a helyszínt, mert itt találkozott az építkezésben az új meg a régi. Megvoltak a régi utcák végig, a régi házak, de mögöttük gigantikusan sorakoztak a tízemeletes épületek”.

(Vallomás Óbuda szeretetéről, A. Horváth András interjúja, Óbudai Anziksz, 2017 nyár)

Valószínűsíthető tehát, hogy egy, a regényben képzeletbeli kerületként megírt helyszínből lett aztán a film által konkrét helyszín – amely az emlékezetben is így rögzült, így generációk hiszik, hogy a Keménykalap és krumpliorr „eleve” Óbudára íródott.

Amely kitétel maradéktalanul igaz a szerző másik kultuszkönyvére, a Vakáció a halott utcában című kötetre. 1976-ban jelent meg, és akkor is játszódik: míg Óbuda egyik részén már tízemeletesek emelkednek, itt-ott megvannak a régi utcák, mint a gyerekek által felfedezett halott utca, amelynek eredeti neve Bab utca volt. (Ma hiába keressük a térképen, nem találunk ilyet.)

Költői képpel indul a kötet és az Óbuda-leírás: Csukás azt írja, az új házak olyanok, mint a hatalmas galambdúcok, amelyek betonlábakon imbolyognak. A főhős szerint az új házakban túlságosan tiszta minden, a lépcsőház olyan, mint egy műtő, de legalább a kilátás jó: a tizedikről látszik a város szélén füstölgő gyárkémény. (Itt visszakapcsolhatunk a Gelléri- és a Janikovszky-féle Óbuda-látványhoz, amely egyszerre mutat kisvárosias, falusias és gyárváros képet is.)

A Vakáció a halott utcában főhőse aztán elindul az új házak között, hogy elhaladjon a még épülő utca előtt – a magasban hangyaként mászkálnak a hegesztők, írja Csukás –, és megtalálja a régit.

A sárga keramitkockával burkolt kis utcát és annak megmaradt öt házát szimpátiával írja le a szerző, aki épp csak azt nem mondja ki, hogy ezzel szemben a lakótelep steril és lélektelen. A kis házak közt „sovány ecetfák” bólogatnak, a mesterek falon maradt cégtáblái eligazítanak arra nézvést, hogy kik éltek itt: az úri szabó, az állatkereskedő, a portás és egy magánnyomozó. A sarkon az újságosbódéban ülő Kakula Zé is olyan, mint egy eldózerolásra szánt világ egyik utolsó mohikánja – persze, gonoszsága mellett vagy attól eltekintve –, ilyen régi, egyszemélyes bódét ma már nem látni a városban. A lábakon álló kis szerkezetből ma egy példány a szentendrei HÉV-állomástól befelé vezető szakaszon árválkodik, a Bizottság-park egyik oldalán.

Míg a Keménykalap és krumpliorr, ahogy említettük, valószínűleg képzeletbeli városrészben játszódik, itt már egyértelműen Óbudáról van szó, amikor Gajzágó István hangjátékíró a gyerekekkel együtt felfedezi a halottat, és telefonál a rendőrségre, így jelenti be a helyszínt: „Bab utca, Óbuda”, a gyerekek nyomozásának „fedőszerve” pedig az Óbudai Helyismereti Szakkör.

Sokat elárul a hetvenes években lebontott kis házakról az egyik jelenet, amelyben az úri szabó mesélni kezd az egyik gyereknek. Elmondja, hogy az ő háza volt a legrégebbi az utcában: kilencven­éves.

(Körülbelül 1970-ben járunk, tehát ezek szerint 1880 körül épült!) A nagyapja építtette, ő maga pedig ötven évig élt ott. Kiegészíti a lakókról eddig megtudottakat is, elmesélve, hogy a fent említetteken túl egy alkalmi munkás és egy hadirokkant is élt a Bab utcában.

Csukás István vélhetően az ős-óbudaiak hangját szólaltatja meg az öreg portás szavaival, aki azt mondja az egyik gyereknek: „Én nem akartam onnan elköltözni. Ott akartam meghalni”. Ezzel áll szemben az egyik elköltözött nő vallomása, aki azt mondja: örült, hogy elkerült, hiszen ezek a házak egy „egészségtelen, szűk utcában” voltak. „Remélem, lebontják” – teszi hozzá.

Az író hajszálpontosan azt a kettősséget szólaltatja meg a szereplők által, ami az összes korabeli visszaemlékezést és forrást jellemzi: a virágos udvaros, romantikus kis házak tulajdonosai közül azok, akik viszonylag jobb ingatlant kaptak a sorstól vagy örökségként, semmi pénzért nem akartak elmenni, és a lakótelep-építésre úgy emlékeznek, mint az apokalipszisre, azok viszont, akik a szűk, dohos, fürdőszoba és folyóvíz nélküli nyomortanyákat lakták, alig várták, hogy költözhessenek.

Jellegzetes eleme a régi és az új összeépülésének a Háromfejű Kokas vendéglő az utca végében, amely mintha a régi és az új világ határa is volna egyben.

Hiszen annak ellenére is működik, hogy a régi lakók közül egyedül Kakula Zé látogatja, annál is inkább, mert az ő egykori házában működik.

Hogy pontosan hol is lehet a képzeletbeli Bab utca, arról egyetlen apró adat árulkodik: a villamosmegálló. Itt áll az a láda, amelyben a sínek homokkal való felszórásához a homokot tárolták, és amelyben – nyár lévén épp üresen áll – a gyerekek elbújnak. Ebben az időben, ahogy említettük, a Bécsi úton kívül a Lajos utca – Nagyszombat utca vonalon is járt a villamos, amelynek végállomása a mai Bogdáni út környékén volt, így körülbelül ezen a sávon érdemes elhelyeznünk a Bab utcát – halott utcát –, figyelembe véve, hogy a Bogdáni úti öreg házak egészen 1988–1989-ig álltak, tehát alighanem az Újlakhoz közelebbi részen bujkálhatott az öreg házakban Gergő, Karikó és a többiek…

Emlékszik arra, hogy mikor járt először Óbudán?

Lassan már negyven éve, hogy ideköltöztünk. Első dolgunk volt, hogy körbejártunk Óbudán. Felfedező utakra mentünk, nagy kalandozások voltak.

Óbuda híres volt – ma is híres – a vendéglátásáról, az éttermek látogatása szintén a felfedező utak közé tartozott.

Évekig jártunk a Siposba, szomorúan látom, hogy most már a cégtáblát is levették a Lajos utcában. Ismertem Fejér Miklóst, a tulajdonost, nagyon jó barátok voltunk.

Nyilván az se volt véletlen, hogy a hetvenes években írt ifjúsági regényének, Vakáció a halott utcában és a Keménykalap és krumpliorr filmváltozatának a helyszíne Óbuda.

Azon túl, hogy emberileg otthon érzem magam Óbudán, íróként én is profitáltam ebből. A Keménykalap és krumpliorr című filmünk – többes számban kell mondani, ez egy csapatmunka, ebben az író nagyon fontos, de fontos a rendező, a színészek és így tovább – óriási siker lett. Ez volt az én első filmem. Óriási siker lett, leestünk a székről, és máig boldog vagyok. Hollywoodban megnyerte az Emmy-díjat, akkor még nem ez volt a neve, de nagyon nagy díj volt, egy tévés Oscar-díj lényegében. Azért tettük Óbudára a helyszínt, mert itt találkozott az építkezésben az új meg a régi. Megvoltak a régi utcák végig, a régi házak, de mögöttük gigantikusan sorakoztak a tízemeletes épületek. Ez egy nagyon jó háttérnek látszott a filmben, és talán Hollywoodban ezt is érzékelték a színészi játékon meg egyebeken kívül. Biztos, hogy értékelték. A filmben nagyon döntő a helyszín. Ezzel, ha akarom, vallomást tettem Óbuda szeretetéről is. A Vakáció a halott utcában szintén Óbudán játszódik, és ott már ki is aknázom, amit az előbb mondtam.

„Az új elsöpri a régit, de a régi sem vész el, átnyúlik az újba, így a régi egy kicsit új lesz, az új meg régi.”

(Vakáció a halott utcában – a szerk.) Ebbe minden beletartozik, az ember élete is és egy kerület élete is, és talán az is, hogy ugyanazok az emberek lépték át a küszöböt, a régiből az újba. A panellakásokba új emberek is jöttek, és nemcsak az épületekben és a környezetben történt a változás, hanem a lelkükben is, ez egészen biztos.

Volt egy ideig a Fiatal Művészek Klubjának igazgatója.

Igen, 24 éves voltam, előtte alakult meg az Andrássy úton a Fiatal Művészek Klubja, amely nagyon jó klub volt, nagyon népszerű, én imádtam, ami azt jelentette, hogy odajártam mindennap. Én voltam a második igazgató, az előttem lévőt valami miatt kirúgták. Főleg a képzőművészek uralták a helyet, ők szervezték meg az egészet, ők intézték el, hogy egyáltalán klub legyen, de aztán odakapott mindenki. Bár klubigazgató nem sokáig voltam – engem is kirúgtak – de nagy élményem volt, hogy az összes korombeli vagy nálam fiatalabb és öregebb színésszel, művésszel ott ismerkedtem meg. Húszvalahány éves korában az ember még könnyen barátkozik. Ez nagyon jó beugró volt, mint a borjú az újkapura, úgy néztem csomó mindenre Budapesten.

Akkor kezdtem egyébként színházba és műtermekbe járni, mégpedig azért, mert az összes festő és szobrász barátom rám kapott, hogy üljek nekik modellt.

Rengeteg szobor készült rólam. Nem viccelek, festmény, szobor, rézkarc. Rájöttem, hogy miért: elég érdekes pofám van, két vonal meg egy izé, azt kész, ennyi. Anyám kun volt, az apám meg jász.

Büszkék voltak a származásukra?

Hogyne, a kun önérzet máig tart. Egyébként évekkel ezelőtt én voltam az akkoriban alakult kun szövetség tiszteletbeli elnöke, ami nagyon nagy megtiszteltetés. Nagy örömmel járok is haza Kisújszállásra.

Muszáj elmondani Kisújszállást. Szülővárosom, szeret engem, én is szeretem őt. Az ott élők szeretete abban nyilvánul meg, hogy már a második szobrot állították föl.

Az első szobor – a mozi előtt – Bagaméri életnagyságú szobra volt, ahogy méri a fagylaltot. Bagaméri egy valódi, létező személy, Kisújszálláson volt fagylaltos, onnan vettem a figurát. Tavaly szeptemberben állították föl Pom-Pom szobrát – az iskola előtt. Ilyen nincs a világon! Olyan már volt, hogy az íróról készítenek szobrot, de hogy a figurájáról! Erre olyan büszke vagyok. És a Bem rakparton, a mellvéden ott a Kukac. Amikor meghallottuk Sajdikkal, gyorsan odarohantunk. Annak az a története, hogy Ungváron van az eredeti, az Ung folyó partján, és a horgászok kabalája, megsimogatják az orrát, amikor lemennek.

A Keménykalap és krumpliorr filmváltozatában Tímár Béla, fiatalon elhunyt színész is játszott. Írt verset a halálakor. Baráti viszony alakult ki önök között?

Nagyon jó barátok voltunk, vele tulajdonképpen még előbbi munkáknál ismerkedtünk össze. Életem első színdarabját írtam, az Ágacska címűt – amely egyébként máig is fut –, és ő a Játékszínbe vitte; már ott nagyon jó hangulat, nagyon jó kapcsolat alakult ki, barátság is természetesen. Íróként megint egy új műfajt kellett megtanulnom, színdarabot írni.

Mindent boldogan tanultam! Jó barátok voltunk, napi találkozóink voltak, családdal összejöttünk, a szívem megszakadt, amikor meghalt. Nagyon fiatal volt.

Költészetének erős vonulata ez, hogy megidéz költőket, művészeket, ahogy Tímár Bélát, úgy Tamkó Sirató Károlyt – aki maga is óbudai volt –, Dsida Jenőt, Weöres Sándort, Kalász Mártont, Sinka Istvánt, Orbán Ottót…

Régen a magyar költészetben nagyon jó divat volt ez, még Ady Endre is művelte, sok kollégának, barátnak írt verset, Csokonairól és a többiről nem is beszélve. Ezt én egyrészt próbáltam visszahozni, másrészt pedig azt a baráti szeretetet igyekeztem felidézni, amely engem körülvett. Sokszor vissza is kaptam, ők is írtak hozzám verset, Orbán Ottótól Kalász Mártonig. Dsidától, Kassáktól, Adytól érthetően nem. Őhozzájuk meg azért írtam verset, mert szerettem őket. Én ezt máig is próbálom művelni, mikor verset írok. Kassáknak volt egy egész könyve, ahol a képzőművészek képei mellé írt egy-egy verset. Tamkó Sirató Károllyal – Charles, úgy nevezte magát, aztán mi is úgy hívtuk – egyrészt személyes jó viszonyban voltam, másrészt nagyon szerettem, mert villódzó, szikrázó agyú költő volt. Akkor én könyvtárakba jártam, mert ott lehetett a legjobban melegedni, olvasni meg néha írni is, és ott többek közt látom, hogy Tamkó Sirató a szomszéd asztalnál óriási könyveket lapoz. Mondom, mit csinálsz? Azt mondja, egy verset kell írnia a Móra Könyvkiadónak, és eszébe jutott egy ötlet – egyébként remek ötletei voltak –, és ahhoz keres nyersanyagot. Kíváncsi voltam, mondom, segíthetek, mi az ötlet?  Azt mondja, magyar városneveket és helységneveket keresek, abból akarok írni egy verset. Annyira megtetszett, hogy amikor Tamkó megírta a verset, elolvastam, és mondtam, add az engedélyedet, hogy az ötletet tovább vigyem, rengeteg magyar település van, lehet válogatni, csak olyan városneveket fogok írni, amelyiket te nem írtál le. Hálából neki ajánlottam, ezért van a Gilicesíp című, helységnevekről szóló versem neki dedikálva.

Hagy tegyem hozzá, hogy ezzel egy kis ötletbörzét csinált a Tamkó Sirató, nemcsak én, mások is írtak ebből az ötletből, és ez egy vándortéma lett.

Mondjuk, annyi, hogy a többiek is dedikálhatták volna neki. Én nagyon szerettem a verseit, a gyermekverseit, a halhatatlan Tengerecki Pált meg a többit is. Egy történetet hagy mondjak el, élete végéig is nagyon jóban voltunk, én egy gyerekkönyvkiadónál szerkesztő voltam, nagyon támogattuk Tamkót, ki is adtuk tőle, amit csak lehetett, prózáját is, meséjét is, és a piacon futottunk nagyon sokszor össze, amikor volt még a Kolosy téri piac is, kint a placcon és az Óbudai Piacon is. Akkor azt forgatta a fejében, hogy űroperát fog írni. Minden találkozásnál elmesélt egy részletet belőle szóban. Sajnos, tudtommal nem írta le, én viszont – nem hozzá akarom hasonlítani magam – gyorsan megírtam egy gyerekoperát, az régi vágyam volt az életemben. Szegeden be is mutatták, sőt azóta még egyet írtam ide Pestre.

Petőfi kedves költője, akiről azt nyilatkozta, hogy folyamatosan tudta olvasni, szinte naplószerűen. Szerb Antal Petőfi költészetét ebből a szempontból lírai realizmusnak nevezte. Csukás István költészete nem naplószerű, de sok esetben a mindennapok versei születnek, a mindennapok témáival és szavaival.

Ez a lényeg, ami miatt nemcsak példaképem, hanem mesteremnek is tekintem Petőfit. Ennek egy gyerekkori előzménye van. Én gyorsan megtanultam olvasni, és azóta szenvedélyes olvasó vagyok. Szemfájásig olvasok. Csak akkor még nem nagyon volt könyv, gyerekkönyv meg pláne nem nagyon volt Kisújszálláson, ahol születtem, viszont minden háznál – így nálunk is – volt Petőfi összes, mint a Biblia.

Betűéhségemben elkezdtem Petőfit olvasni, és rájöttem, már akkor, gyerekként, hogy Petőfi verseit úgy is lehet olvasni, mint egy mesét.

Nemcsak az elbeszélő költeményeket, hanem a rövid verseket is. Annyiban naplószerű is, hogy ő odaírja a helyszínt meg a dátumot, mikor, hol írta. Ebből kiderül, hogy volt, amikor naponta több verset is írt. Még az fogott meg rögtön gyerekként, hogy úgy ír, ahogy az emberek a környezetében beszélnek. Ezt én a legnagyobb csodának tartom, a világirodalomban is, de a magyar irodalomban feltétlenül. Nincs külön költői nyelv. Úgy beszél, mint a szomszéd meg a szomszédasszony meg a nagypapa meg az unoka. Az óriási népszerűségének egyik oka, hogy rögtön mindenki megérti, sőt, abból tanulunk magyarul szinte. Egyetértek Szerb Antal megállapításával. Egy érdekes és új világ tárult föl előttem Petőfivel; amikor a verseimet kezdtem írni, próbáltam ilyen hangot én is elkapni.

Krúdyról mondta egyszer egy beszélgetésben, hogy a prózája olyan, mint az orgonamuzsika. Mit ért ez alatt?

Nehéz rangsorolni az írókat, mert mindenkinek saját ítélete, sorrendje van nálam. Ha a nyelvet vesszük, Krúdy a legnagyobb. Krúdy egy mákony. Ha prózaíró lennék – ha lett volna türelmem prózát írni, nyilván nem volt türelmem, mert az egy hosszú műfaj –, nem tudnék kibújni Krúdy hatása alól. Így is nehéz, de mint olvasó, nagyon élvezem. Egyszerűen nincs hozzá fogható nyelv. Nagyon sokan írtak nagyon szépen magyarul, muzsikálva is akár Kosztolányitól kezdve.

Krúdy egy csoda, szeretem ezt mondani, mert örömöt okoz, és szeretném, ha másnak is örömöt okozna. Tessék olvasni Krúdyt!

Még gyorsan közbeszúrva, hogy ötvennégy évesen halt meg, és legalább annyi műve van, mit Jókainak. A Jókai díszkiadás száz kötetre rúg, Jókai élt hetvenkilenc évig, Krúdy ötvennégyig. A művei még máig sincsenek összegyűjtve teljesen, ha jól tudom, de szintén százra rúgna. Krúdy nem titkolta egy percig sem az éjszakai életét, ami nagyon időrabló szórakozás, olyan értelemben időrabló, hogy nem az íróasztal mellett ült, és ezzel együtt hogy tudott ennyit írni! Nyilván úgy, hogy neki nem kellett semmivel készülni, ő már 18 éves korától kezdve fogta a tollat és a papírt, és teljesen kész volt a stílusa, megvolt a hangja, nyomdakészen írt. Külön örülök, és az óbudai büszkeséghez tartozik, hogy Krúdy is honos volt Óbudán, és ezt nagyon szépen ápolja a harmadik kerület.

Bár azt mondja, hogy a mindennapi nyelvet használja, talán a zenei képzettségéből adódóan is formailag igen biztos kezű, hogy ne mondjam, virtuóz, a mindennapi nyelvet nem mindennapi formába bújtatja, ha szükségét érzi. De nem használja a klasszikus formát állandóan. Honnan ez a magabiztosság?

Igyekszem nem nagyképűnek látszani. Én 17 éves koromban elhatároztam, hogy költő leszek, és nem hegedűművész. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy már nagyon korán megjelent egy versem egy fővárosi irodalmi lapban, és amikor az ember nyomtatásban olvassa a nevét, akkor már eldőlt a dolog. Másrészt pedig én nagyon tudatosan készültem a költői pályára, ami azt jelenti, hogy igyekeztem mindent elolvasni, ami csak e tárgyban megjelent, és ebben is szerencsém volt, mert olyan tanítómestereim voltak, mint például Weöres Sándor, aki a magyar nyelv zsenije volt. Egész közelről éltem vele, együtt dolgoztunk. Kodály Zoltánnak ő régi szövegírója volt. Sok versét, például egészen gyerekkori versét, az Öregeket is megzenésítette Kodály, aki bőven túl volt hetvenéves korán – egész életében foglalkozott a gyerekekkel –, amikor elhatározta, hogy az óvodásoknak ír egy daloskönyvet, egy dalos füzetet. Régi dallamokat meg újakat is összeszedett, és a régi szövegírójának, Weöresnek átnyújtotta, hogy tessék megírni a szövegeket. Weöres engem beprotezsált, még azon az okon is, hogy én volt békéstarhosi zeneiskolás vagyok, s Kodály nagyon támogatott minket, a zeneiskolát annak idején, és mondta, hogy jól van, rendben van, a Weöres ajánlása elég garancia.

Úgy dolgoztunk együtt, hogy én elfütyültem, elszolmizáltam, vagy eldúdoltam neki a dallamot ritmussal együtt, a Weöres a levegőbe nézett, és szinte egy vagy két másodperc múlva a kész szöveget mondta rá.

Nekem is elég jó ritmusérzékem volt, de nekem azért egy pár percig vagy egy óráig néha törni kellett a fejemet egy-egy bonyolultabb ritmuson. A szövegírás azért is egy nagy iskola – és ezért is nagyon boldog vagyok, hogy ezt az iskolát járhattam –, mert ott úgy kell válogatni a szótagokat, a versszavakat, ahogy a ritmus és a zene adja. Ráadásul Kodály nagyon rigorózus volt ebben a tekintetben, többször visszaküldte a szövegeket, a Weöresét is. Kodály kért még három vagy négy strófát, és Weöres azt mondta, tessék, írjál te, folytasd te. Azóta is megjelent már többször, Kisemberek dalai a címe a Kodály-gyerekdaloknak. Úgy van felírva, hogy zene Kodály Zoltán, szöveg Weöres Sándor és Csukás István. Én akkor egy fiatal költő voltam, és ez egy borzasztó nagy dolog volt. Weöres egyáltalán nem ösztönös költő volt, szó sincs róla, a legműveltebb ilyen értelemben, a legtöbbet tudta a magyar nyelv ritmusáról, tanulmányokat is írt erről. Csak ámultam, amikor ezen a stúdiumon túlestem, aztán folytattam önerőből. Mutogattam neki a verseimet is, amiket ő elolvasott, és már akkor figyelmeztetett arra – borzasztó okos ember volt –, nagyon vigyázz, mondja nekem, a fiatal költőnek, mert el fog vinni a zeneiség, túl könnyen fut a tollad, mert jó a füled. Azért van az, hogy néha csikorgósra veszem a dolgot, szinte prózavers felé megyek el. Ezt egy-két jó szemű kritikus is észrevette, és megdicsért érte, aminek azért örültem, mert úgy látszik, hogy valami eredménye volt ennek a stúdiumnak. A másik szélsőséges példaképem Szabó Lőrinc, akinek még nyomokban sincs ilyen muzsika a versében, mégis szól.

Sok a humor a költészetében. Az életét is átjárja, vagy a költészetében kap kitüntetett figyelmet?

Egyrészt átjárja, másrészt tudatosan törekszem rá. Van egy elméletem is, hogy a rosszkedvet igenis át lehet billenteni jókedvvé egy kis erőfeszítéssel. Nem kell az energiát mindig azzal koptatni, hogy az ember állandóan komor, mogorva. Rengeteg oka van rá mindenkinek, biztos, de ezen lehet változtatni.

Ami még fontosabb, és ezt máig is tudatosan betartom, hogy amikor a gyerekeknek elkezdtem írni elhatároztam, hogy csak vidám és optimista dolgokat fogok írni. Annyi örömöt kell belegyömöszölni a gyerekekbe, hogy kitartson életük végéig.

Ez egy elszánás, de nyilván van is bennem valami hajlam a humorra, a mulatságos dolgok felidézésére vagy megírására. A versek esetében még azt is hozzátenném, hogy az öniróniát is nagyon szeretem és művelem is – a legjobb, legtisztább az, amikor a költő önmagát gúnyolja. Ez Cyranónak a nagy alapállása, és ezt én komolyan is vettem. Könnyű mást gúnyolni, de nagyon sok olyan versem van, amelyik önmagamról beszél így. Az áhítat mellett megfér ez is.

Megjelent 2016-ban egy válogatáskötete Évszakom a szerelem címmel, amelynek a végén egy interjúban azt mondja, hogy két alapvető témája van a költészetnek, az egyik a szerelem, a másik a halál. Miért pont a szerelem-versekből készült a válogatás?

Valóban, ha a költői témákat az ember kihámozza, akkor az egyik kezén meg lehet számolni, hogy hány van belőlük. Bár egészen Berda Józsefig el lehet menni a magyar költészetben, aki a végtelenségig tágította a témahatárokat – én imádom Berdát is természetesen. Az is érdekesség – és nemcsak nálam –, hogy fiatal koromban sokkal többet írtam a halálról. Ebben sincs semmi különös, utólag rájöttem, egyrészt az ember sokkal erősebb agyilag, lelkileg, kedélyileg, hogy ezzel a dologgal nyugodtan szembenézzen, másrészt mint téma érdekel. Azt azért tisztázni kell, hogy Petőfi Sándor, amikor szerelmes verset írt, nem feltétlenül volt akkor szerelmes. A szerelem mint téma jelenik meg, mint ahogy a halál is témaként jelenik meg a költészetben. Amikor halál-verset írtam fiatal koromban, akkor se volt semmi közöm a halálhoz, tehát mint témát fogtam föl.

A szerelmet –  ez lehet, hogy alkati kérdés is – nagyon nagy dolognak tartom; ha összegezni lehet, most már talán egy kicsit az élet értelmének is látom. Ha ezt kivonnánk az életből, mi lenne? Egy szörnyű nagy semmi lenne.

Ez a szerelem másnál is, nálam is – nálam feltétlenül – visszamegy egész a gyerekkorig. Az idézett beszélgetésben elmondja Bérczesssy Gergő barátom, amit én nyilatkoztam neki, hogy szerencsés helyzetben voltam gyerekkoromban: 13 éves korom körül elkerültem a békéstarhosi zeneiskolába, ahol akkor koedukáltan jártunk, fiúk és lányok együtt voltunk egy teljesen elhagyott grófi kastélyban, amit drótkerítés vett körül. Tehát egy zárt közösség volt, nyolc kilométerre volt Békés község, semmi mást nem tudtunk csinálni, zenéltünk. Ez nagyon ideális volt, reggeltől estig muzsikáltunk, és sülve-főve együtt voltunk. Ott alakult ki, vagy legalábbis megerősödött bennem egy hihetetlenül jó érzés, a másik nemmel való kapcsolat. Máig őrzöm ezt, mert nagy kincsnek tartom, a pajtássági érzés van bennem. Tehát rengeteg probléma van, és a világirodalom is tele van a férfi-nő problémákkal, ezeket én is megéltem, meg talán meg is írtam, de nekem van egy nagyon nagy pozitív élményem is, az ember nagy frázist mond, de végül is ez az igazság: egymásért vannak, kiegészítik egymást. Így teljes, így kerek a dolog. Rengeteg szerelmes verset írtam, mondhatni, nagyon sokat konkrét személyhez, konkrét érzelem alapján, de mint témát is megverselte az ember. A szerelmes vers nem csak a szerelemről szól. Világos. Ezen a tükrön át az egész világot lehet látni. Csokonai ebben szintén nagy mester, mindig muszáj emlegetni, őt is majdnem úgy olvastam később, amikor felfedeztem, mint Petőfit. Csokonai szerelmes versei nem avultak el, ez is egy csoda, a Lilla-dalok máig élnek. Néha azt gondolom, ha semmi mást nem ír egy költő, csak szerelmes verset, akkor is benne van a teljes világ. Ez már a második szerelmes válogatásom, az előző egy kicsit bővebb volt, abban szerepeltek a testi szerelem versei is – nyilvánvalóan, nem egy katolikus legényegylet tagja az ember, amikor szerelmes verset ír, hanem igenis minden beletartozik az égvilágon.

Sok erotikus, érzéki verset is írtam vagy próbáltam megírni. Ebben az új kötetben a szolidabb, érzelmesebb szerelmes versek szerepelnek, főleg, mert születésnapi kötetnek készült.

Bérczessy Gergő válogatta, de egyetértettem a válogatással. Ezt azért tartom fontosnak, mert végül is mindenféle szempontból lehetne válogatni most már, ennyi versből, amennyit írtam, lehetne egy halálkötetet is, de azt nem akarom. Ahogy beszélek erről, most fogalmazom meg én is magamban, azt nem tartom annyira teljesnek, mint a szerelmet. Bár népszerű verset írtam anyám halálára például (Istenke, vedd térdedre édesanyámat – a szerk.), ami – ha szabad így mondani – nagy karriert futott be, tudomásom szerint már partecédulákra nyomtatták, meg sírnál szavalják, színészek is mondják, Sinkó Laci például, aminek nagyon örülök. De ha belegondol az ember, a halál téma nem fedné annyira a világot, mint a szerelmi téma. A halál valaminek a befejezése, a szerelem, az semmiképpen, az a születése. Ezt még soha nem fogalmaztam meg így.

Szűkre szabott földi élete során Radnóti Miklóshoz hasonlóan kötődött hazájához és szűkebb környezetéhez, ami nála Óbudát jelentette. Innen indult iskoláiba, utóbb a Lónyai utcai Református Gimnáziumba, ahol tudását megalapozták. Egyes egyházi középiskolák, a fasori Evangélikus, a pesti Piarista, a Lónyai utcai Református – tekintet nélkül bármely társadalmi vagy felekezeti különbségre – otthont, erkölcsi tartást és tudást adtak a tehetséges fiataloknak. Így Halász Gábor ösztöndíjjal végezhette felső gimnáziumi éveit.

Óbudának nemcsak lakója volt, hanem egyben polgára, szerelmese és írója is. Nemcsak a Selmeci utca vidékét fogadta szívébe gyermekkorától, hanem az egész városrészt. Ahogy a Nyugat kritikusa, esszéírója lett, már 1935-ben megjelent írása, a Vázlat Óbudáról, s itt egy pillanatra meg kell állnunk: „rang” volt itt publikálni. Az értő és széles látókörű szerkesztők s maga Babits is nemcsak elfogadták, hanem maguk közül valónak ismerték el.

Szinte lehetetlen, hogy ne az Óbudáról szóló írásával kezdjük az emlékezést.

Már a bevezető sorai olyan hangulatot teremtenek, mintha Krúdy Gyula tollából fakadtak volna: a városrész megközelítése, jellege, sajátos képe, régi utcái, öreg házai és emberei.

Talán, ha hosszabb élet adatik néki, mint szépírót is megismerhettük volna. „Az óbudaiak itt élik le életüket szűk utcáikban, alacsony házaikban, kis lakásokban, amelyek téglalap alakú, hosszú udvarokból nyílnak; az udvarban leánderfák és körülöttük nyáron hancúrozó gyerekek, trécselő szomszédasszonyok, házi fúrást-faragást végző férfiak. Ha sétálni akarnak, ott az óbudai Duna-part, a halászcsárdából kiszűrődő zenével, néhány pislákoló lámpájával…”

Krúdy Gyula a maga írói kifejezésmódjával közelítette meg ugyanezt a világot: „Óbuda földalatti része telve van régi városokkal, akármilyen mélyre ásnak, mindig régibb és régibb városokat találnak… a legrégibb város Európában… Óbuda az a hely, ahol jóformán minden érdemleges dolog a vendéglőkben történik, mert az embereknek nincs meg a kellő otthonuk, hogy odahaza is történhessék velük valami. Szűk kis odvakban, udvari konyhákban, félhomályos szobákban, rossz szagú kamrákban töltik az otthoni életüket. Itt nincs kert, nincs kastély, nincs szalón, mint a regényekben történnek… Azért sehol oly szükség nincs vendéglőkre, mint Óbudán…” (Etel király kincse)

Halász Gábor más szemszögből ábrázolja mindezt. Jártas volt az irodalomban, a történelemben, és a filozófia ismerője, emellett könyvtárosi alapossággal tudta, melyik témánál minek és hol kell utánanéznie. Gondosan, lineárisan fölépített „vázlat” az írása, ahol szorosan egymásba fűződnek a gondolatok: az utolsó pesti villamos távoztával „alszik a kis város, alszanak a jámbor polgárok; és vélük alszik, de hajnal reménye nélkül, az igényesebb és hivalkodóbb múlt is.” Ezután idézi fel a városrész múltját a római kortól kezdve, a török világon át a Zichy család tevékenységéig.

Történelem, korok és életformák változása, emberi sorsok tűnnek elő, köztük a szorgos sváb szőlőművelők, a braunhaxlerek letelepedése.

Történelmi forrásokra támaszkodva ír a múltról, s emellett érdekes és olvasmányos. Színesen gördülnek a mondatai, miközben olykor saját gyermekkori emlékeit is beleszövi. Végül pedig az itt élők, a nép sorsa, vallásuk és templomaik következnek. A reformátusok, amely vallásban ő is felnőtt, a katolikusok és a zsidóság, melynek hitközsége egykor itt volt az egyik legrégibb az országban, s „a katolikusok után ők voltak a legerősebbek Óbudán.”

Majd a tizenkilencedik századtól „a méltóságos Buda, a szárnyaló Pest mellett Óbuda csak a hamupipőke szerepét játszhatta… A nagy elmaradottság adta meg Óbuda ízét; a millenniumi gőgös Budapesthez tapasztva is megmaradt kisvárosnak, a kávéházak ragyogásában a kiskocsmák lelőhelyének, fényes kirakatok között a csöngető boltajtók mentsvárának.” Csak az írhatott így, aki erősen kötődött ehhez a világhoz, amely gyermek- és ifjúkorának színhelye volt.

Egész alkotói életművének méltatását, mely sajnos csupán szűk húsz évet ölel fel, nem adhatjuk e keretek között. Elsődleges értékét esztétikai, irodalomtörténeti munkái, tanulmányai, portréi és az esszéi jelentik, melyekhez külön adottságok kellettek: nyelvtudás, olvasottság, szelektáló képesség, folyamatok átlátása, tendenciák felismerése és megfelelő mértéktartás. Egyetlen ezeket tartalmazó kötete, Az értelem keresése már címében is jellemző: szellemi síkon egyedül a rációt, az értelmet tartotta az igazi értékmérőnek. Ezért is volt legnagyobb élménye a XVIII. század felvilágosodásának ideje. Sokan becsülték tudásáért, széles látóköréért: Babits Mihály, Szerb Antal, Illés Endre, Domokos Mátyás és Réz Pál nevével kezdhetnénk a sort.

Amikor az irodalomtörténet és a kritika vizsgálati, megközelítési módszereit elemezte, az írói portré, az arcképfestés elsődleges megalkotása mellett szállt síkra, akár a múlt alkotóiról, akár kortársairól volt szó, s ebből bontotta ki mondanivalóját: „A portré középpontja az élő személy, állandó háttere a mű. Az arckép karakterét a háttér adja meg.” Külön említést érdemelnek tehát a „portréi”, mert jellemző, akikről írt: Bessenyei, Berzsenyi, Kazinczy, Kölcsey, Szalay László, Széchenyi, Madách, Babits, Kassák, Illyés Gyula, Szerb Antal – többek között. Hatalmas munkát végzett a fiatalon elhunyt Justh Zsigmond 1939-ben előkerült, addig ismeretlen naplójának filológiai pontosságú közlésével; sajtó alá rendezte, és jegyzetekkel látta el. Meg akarta menteni, felmutatni a magyar múlt feledésbe merülő értékeit. Ezek közül az elsők a Berzsenyi lelkivilága, majd A bihari remete. „Bessenyei György már az udvari környezetben remete. Ő a filozófus, aki oly vallomásos gyakran tér vissza témáiban, a könyvmoly, aki a sok olvasástól gyűrött képpel és aggyal jelenik meg az emberek között.” A portrét pedig követi a munkásságát elemző majd’ harminc oldalas tanulmány.

A kritikusnál nem véletlen, hogy kiről ír: zömében oda fordul, ahhoz nyúl, akivel rokon vonást észlel, akinél a saját világából is meg tud nyitni egy kis „ablakot”. Így a tényszerű bemutatás és értékelés mellett az érzelmi azonosulás teszi még szemléletesebbé munkáját.

Szerény, fegyelmezett, önmaga iránt is igényes ember volt. Úgy vélte: az író tanulmánya egyben önvallomás is.

Kritikusi álláspontja mindvégig egyéni és sokáig megmásíthatatlan, csak utóbb hajlott némi módosításra, változtatásra.

A Nyugat folyóirat megszűnte után a Magyar Csillag lépett a helyébe, melynek állandó munkatársa lett, az első számtól az utolsóig. Műismertetések sorát és esszéket közölt, két igen értékes munkája az 1944-ben megjelent Továbbjutni! és A tiltakozó nemzedék. Mint a racionalizmus hívője, a saját esztétikai értékrendjéhez itt is ragaszkodott. A XIX. század vége is foglalkoztatta, több tanulmányt írt erről a korról: Európa és Magyarország társadalmi változásai, szellemi és filozófiai tendenciái s ezek hatása a mindennapokra. A főváros rohamos kibontakozása, építkezései, világvárossá fejlődése éppúgy érdekelte, mint e folyamatoknak a kultúrára és az emberek életformájára tett hatása.

Magyar századvég címen megjelent egy kis könyve, ahol előbb az angol viktoriánus korról ad szemléletes képet, majd erről tér rá a hazai, ferencjózsefi világra. „A századvég a polgárság ancien régime-ét jelentette… a polgári hitet bontakoztatta ki soha nem látott arányban, udvartól a népig… azt ünneplik, aki a maga erejéből valósította meg felfelé jutását… A nagy vállalkozások korát valójában nem a nagy egyéniségek teremtik meg, hanem uralkodó típusok: a tudósé, a nagyiparosé, a költőfejedelemé… A polgár alkotó munkája a lakáskultúra” – szemben az elmúlt korok arisztokráciájának váraival és kastélyaival.

Halász Gábor a polgári lét minden területét feltérképezte és megmutatta, a polgár lelkének minden rezdülését ismerte, Nyugat-Európában éppúgy, mint nálunk. Rámutat a polgár kettős arcára: a feltörekvőre és a felkapaszkodóra. Látja a polgárság válságát, ahogy a vagyonszerzést felváltja a következő generációk vagyon­élvezése, a feltörekvők küzdelmét az unokák fáradtsága. Bemutatja tehát a hanyatlást is: „a kapitalizmus bűnei megsokasodtak, erényei megkoptak, a demokrácia vívmányai gépies külsőségekké váltak, az elit megkevesedett, a tömeg megnőtt, a pezsdítő várost elnyelte az őrlő nagyváros.”

Izgalmas, sarkalatos változások kora volt ez a századvég. Végül mindennek a hazai vonatkozására tér: utal a mi polgáraink egyedi vonásaira, akik még a városban is megmaradtak kissé vidékinek. Mindezt elfogadó, megértő hangon teszi. „Friss, böjti szelek fújnak, amelyek majd pusztító viharrá fognak erősödni, de most, a századfordulón még jólesően, felüdítőn csípik, simogatják az arcokat.” Sok egykorú képpel, festménnyel idézte fel könyvében a végleg elsüllyedt századvég hangulatát. 1944 elején jelent meg ez a műve, amikor már tombolt az őt is nemsokára elemésztő „pusztító vihar”.

Esszéiben, kritikáiban, elemzéseiben a határozott, kategorikus megállapításai nem mindig fedték a valódi helyzetet, az utókor távlatából úgy véljük, hogy ítéleteiben akadnak kritikusi tévedései. Ez azonban még egy fiatal férfi világlátása;

Sajnos nem maradt ideje a későbbi évek változásait, formálódását végigkísérni, egyes alkotók életművének teljesedését megélni, a revideálás lehetősége nem adatott meg néki.

Már több mint hetven éve vége a háborúnak, s mégis újra és újra feltör a fájdalom, hogy az esztelen dúlás – az ország anyagi javainak megsemmisülése mellett – mennyi fiatal élet, mennyi magyar szellemi érték pusztulásával járt.

A balfi táborban a foglyok, a munkaszolgálatosok összezsúfolva, megalázottan, betegen, éhezve és fázva tengették napjaikat. Előbb Szerb Antal hunyt el, majd nemsokára az árokásásra és sáncmunkára kényszerített Halász Gábor halt éhen, szintén negyvennégy évesen. A negyvenhat éves Sárközi György, aki addig – a reményt élesztve – ott volt haldokló barátai mellett, pár nap múlva követte őket a jeltelen sírba. Mindnyájuknál az európai műveltség és látókör szoros egységben állt a magyarságukkal; tisztesség, becsület és maradandó művek jellemezték addigi pályájukat. Éppen olyan kegyetlen holokauszt-sors jutott nékik, mint szegény Pap Károlynak Bergen Belsen koncentrációs táborában. Már 1945 márciusában járt az idő, mindez mindnyájukat csupán pár hónappal a háború befejezése előtt sújtotta… Az elvesztésük okozta hiány nem pótolható.

Azóta pedig további sorsuk a lassú feledés, rosszul sáfárkodunk az értékeinkkel. Örök mementó az életművük és a végzetük. Sajnos Halász Gábor életművére is érvényesek mártírtársának, Sárközi Györgynek sorai:

Eljön a nap, hogy többet nem leszek,
a könyvespolcon kis kötet leszek.
Mi életem volt: öröm, szenvedés,
sötét sorok örök csendjébe vész.

                                                        (Esőcseppek)

Hallottam ugyan szóbeszédeket a hamvakkal való bánásmód gondatlanságairól, hogy az ember egyáltalában nem lehet bizonyos benne, vajon csakugyan szerette hűlt porait kapja-e meg ama tasakban, de nem, mégsem, akkor sem. Azután meg bizalmat is ébresztett bennem a temetkezési vállalat neve, ez az aevum, amely a latinban – nyilván az élet és a halál régóta húzódó egyezkedése nyomán – egyszerre jelent öröklétet, örökkévalóságot s életkort, korosztályt és korszakot is.

Nem a saját gyászom végett választottam azonban e képet, amelyen emlékmű látható, ehhez kétség sem férhet.

Szívszorító darabja az ország legkülönfélébb helyein található civil emlékjeleknek, amelyeket az újabb, nagyjában három évtizede elharapódzott szokás szerint a halál helyszínén állítanak a túlélők az eltávozottnak.

Nem tudom, kivel, mikor s mi esett e helyt, hogy valaki „a Dunának ment”, netán vízbe fúlt úszás vagy evezés közben, esetleg egy arra járó hajó fedélzetén halt hirtelen halált, avagy a parton szakadt meg a szíve bánatában. Minderről semmit sem tudok, miként mások sem, akik arra jártukban voltak oly szerencsések, hogy a saját szemükkel láthatták. Nem is baj, hiszen a képbe így háborítatlanul beleláthatták a maguk szomorúságát. Aki a rózsát e betontömbre tette (vajon hogy került a fövenyre a jókora darab?), bizonyára maga is észrevette, amit OGM barátom a látószög leszállításával oly szépen megmutat nekünk: afféle kicsiny szarkofágot látunk. Nem márványt, nem fedeleset s nem díszeset, ám a kornak, amelyben élünk, kétségkívül megfelelőt. Méretre amúgy igen hasonlót ahhoz, amelyet apám keserves végnapjaiban oly boldogan betűzgettem a Margit Kórház kertjében, amelynek felirata így kezdődött: „HIC IACET…” – ITT NYUGSZIK…, s amelyet apámmal együtt megvont tőlem a november, a halálhónap, a tél közeledtére való tekintettel ugyanis hozzá hasonlóan amazt is bádogtokba tették a kórház dolgozói.

Emléklánggal ég hát e rózsa nekem a képen a kékesfehér égen, zöld levelei azonban arra intenek, hogy nem ért még véget az élet, mindössze a tavaszt kell megvárnunk a folytatáshoz.

„Aki tavaszt ér, évet él!” – hozakodott elő olykor apám a régi öregek rímbe szedett bölcsességével, s – magára nézve legalábbis – igaza lett. A nyár végén már tudta jól, hogy nemsokára meg fog halni, ám így intette magát: „Nem szabad lázadozni.” Ekkor is maga elé tűzött azonban afféle kisebb célokat, s megérte a hőn várt október 22-ét, a napot, amelyen – még a saját lábán a pulpitushoz lépve – átvehette a vasdiplomáját. Utolsó érthető mondatainak egyike ez volt: „Álmos vagyok”. Amikor pedig már nem tudott beszélni, fölemelte a karjait, és lassú csapásokkal repült, hosszan, nyugalmas arccal.

Egy szavam se lehet, bő hatvanhárom évet éltem vele együtt a Földön.

Ellenállhatatlan erővel támadt fel bennem a vágy, amely nyugton ugyan egyébkor sem hagy, de azért van, hogy megül a sarokban.

Lírai mozgolódás támadt bennem, verset kéne, az istenfáját, már megint verset kéne írni, pedig ettől Bozsik Péter valódi költő (és író) barátom a legutóbbi prózakötetem kapcsán külön is eltiltott („Költő vagy, de eszedbe ne jusson verset írni!”), szóval verset kéne írni ebben a virító boldogságban, de nem lehet, nem lehet, a fűzfapoézis könyve irodalmunkban így is vaskosabb, mint a Pallas és a Révai kötetei együtt.

Ezúttal sem töröm hát át a limest új időknek új dalaival, megkérdem csupán a kép feletti boldogságomban: mi sárga? Lássuk csak! Sárga a folyó (már nem a Duna, amely a felvételen ugyan nem látható, de lusta szelete ott hűsöl a kép alatt, hanem egy másik), sárga a citrom, sárga a tengeralattjáró, sárgák bizonyos sütemények, sárga az irigység és sárga a genny is. Sárgák a sárgák, már persze csak akkor és annyiban, ha és amennyiben feketék a feketék és fehérek a fehérek. Sárga a csillag a kabáton, sárgák a csillagok Van Gogh Éjszakai kávéház című képén, és sárga a vérehulló fecskefű. Sárga a tojás sárgája, sárgák a rántották, sárga a sör, és sárga a Budapest műemlékei című könyv második kötetének (Bp., 1962.) borítólapja. Sárga a tigris egyik csíkja, sárgák a csibék, sárga a láng. Sárga a villamos, és sárga volt a HÉV-en tegnap F. Á. tavaszi egyberuhája, akivel régóta nem futottam össze. Sárga nappal a Nap és a napraforgó, a repce és a nárcisz. Sárga a sárgaborsó és a sárgaborsó főzelék, sárga a sárgabarack, és isteni a belőle a készült pálinka, de ez most nem tartozik ide. Sárga a vizelet, sárga a láz, és sárga a Bécsi út 187-es számú ház. Sárga a répa, sárga a sárga rózsa, a hörcsög, a kankalin és némely tulipánok, és sárga a májbetegek szeme fehérje. Sárga a rigó, sárga (löszös talajban) a sár, sárga az arany, és sárga Sárdy János foga, amint ez a fekete-fehér felvételeken is jól látható. Sárga a szivárvány sárga sávja, sárga a közlekedési lámpa középső szeme, a narancslé, valamint az Itt van május elseje… kezdetű dal mozgalmas ifjúságunkból. Sárga a rigó, az öreg róka, némely kígyók, békák, egyéb madarak és az augusztusi tarló. Folytathatnám, „ha nem unnád”, úgy nagyjából ennyi minden sárga a világon, ám közülük egy sem úgy és annyira, mint ez a gomba itt e fűzfa törzsén.

Fölhívnám még a figyelmüket a fa kérgére, amely évmilliós egykedvűséggel emlékeztet: minden idő eltelik egyszer.

Ha nem hiszik, látogassanak el Ipolytarnócra, ahol ősállatok lábnyomai mellett megkövült fákat láthatnak, és ötöt abból a tizenöt, ma is szerves életet élő mocsári ciprus törzsből, amelyek hét-nyolc millió évesek, s amelyeket a bükkábrányi lignitbánya felszíni feltárásakor ástak elő 2007 nyarán. No, azoknak a kérge egészen hasonlatos a mi fűzfánkéhoz, és a szépségük a legkérgesebb szívet is meglágyítja. (Bár olyan szívek vannak, hogy az embernek a zúzapörkölttől is elmegy a kedve…)

Majd’ elfelejtem, sárga a mocsári gólyahír is.

Ó, Istenem, dörzsölgettem véres szemem az OSZK Mikrofilmtárának viseltes, pincefényű gépe előtt, hát mi lelhette a jóembert? Mi lelhette, mi érhette, hogy odahagyta ezt a világot, amelyben az emberek általában ki szokták várni a halálukat, következzék el az akárhol, bármiként és bármely időben?

Nem gondolt volna a feleségére, hét gyermekére, hozzátartozóira és a társaira sem, akik az írás szerint már élettelen teste körül hamarosan összesereglettek, és jajveszékelésbe fogtak?

Nem tudta ezt persze a cikk névtelen szerzője sem. „Hogy mi vitte rá az öreget az öngyilkosságra, senki sem sejti. Józan, szorgalmas és becsületes ember volt az öreg. Azok közül a gömöri cigányok közül, kik minden gyermekükből muzsikást nevelnek. Annak a bandának a feje is az ő fia, melynek cimbalmosa volt.”

Persze soha nem bizonyos semmi, talán a képen látható Valois Szent Félix kőkönyvében volt megírva a sorsa, én mégis azt gondolom, hogy komoly oka volt rá, ha így eltervezte és végbe is vitte a csúnya munkát. Semmi esetre sem az a „pillanatnyi elmezavar”, amelyet oly sokszor láthatunk leírva a hasonló esetek kapcsán. Nem, volt ott valami, amit már sosem tudhatunk meg, végtére – miként arról emberi nemünk története oly híven tanúskodik – Éva sem pillanatnyi almazavarában harapott a tiltott gyümölcsbe a Paradicsomban, káprázatba taszítva az emberiséget, képzavarba engem. Mert igen, káprázik a szemem e fiatal gesztenyefa dús levélzete láttán, amelytől nem állhatott távol történetünk megnevezetlen fája az akkori alakjában bizonyára nagyon más Szentlélek téren, miként a valahai Központi kávéházra is csak kívülről ismerünk rá a mai Új Sipos Halászkertre nézve.

A szomorú híradás azonban nem itt ér véget, tartogat a számunkra egy utolsó, igen különös bekezdést is:

„Reggel, amint a járókelők megtudták, hogy melyik fán lógott az akasztott ember, babonából minden elérhető levelét leszakgatták. Ezzel a talizmánnal ugyan nem sokra megy egyik szerencsétlen flótás sem.”

Meglepődésemben is azt gondoltam, hogy néprajzos barátaim hasonló esetek sokaságával bővítik ki majd a motívumot, de – hiszik, nem hiszik – nem találtak semmit. Találgathatjuk így csupán, hogy az idő micsoda mélyéből bukkant elő e borzongó hiedelem a múlt századelő meglehetősen bevett vallásokban élő s rá mégiscsak szekularizált sváb-zsidó Óbudáján. Meglehet, sosem tudjuk meg ezt sem. A levelek, melyeket hites címzettjeik a maguk számára „leszakgattak”, mindörökre olvasatlanok maradnak.

A családi album valóban tiszteletre méltó, mert nagyapja Bródy Sándor író, nagybátyja Hunyady Sándor. Apja, Bródy János a háború előtt sikeres üzletember, anyja Pollatschek (Bródy) Lilly festőművész. A rokonsághoz tartozott többek között Gábor Dénes Nobel-díjas fizikus, Bródy Imre, a kriptongázas izzó feltalálója, és még hosszan sorolhatnánk.

– Rosszkor jöttek. Elfelejtettem a belépőkódomat a számítógépemhez. Nem emlékezem már semmire – fogad bennünket mosolyogva. – Csoda, hogy még beszélek magyarul.

15 éves korom óta nem élek itt, csak az utóbbi évtizedekben járok haza gyakrabban. De tartom magam édesapám intelméhez, aki szerint egy Bródy nem felejt el magyarul.

A humora soha nem hagyja el? Csak néhány emlékére vagyunk kíváncsiak, abból pedig van számos. Kezdjük mindjárt a gyermekkorral, ahol a szülői házban csupa híresség vette körül. Kikre gondol vissza legszívesebben?

Apám szalonjába inkább politikusok jártak és arisztók, azaz arisztokraták. Bethlenek, Esterházyk, Festetics Ernő, Odescalchi Miki és sokan mások. Főleg a politika volt műsoron, de a lovak, a hölgyek és a kártya is főszerepet játszott. Herzog Bandi (a műgyűjtő Herzog Mór fia) nagyon szerette az ezüst pénztárcákat, és néhányat mindig zsebre vágott, amit másnap a felesége visszahozott. A másik társaság édesanyám művész barátai voltak, akiket apám „piszkos körműeknek” hívott. Szőnyi István, Kmetty János, Czóbel Béla és sokan mások. A művészetszeretetem talán innen ered, és Barcsay Jenőt kedveltem közülük leginkább. Számos színész is feljárt hozzánk: Csortos Gyula, Jávor Pál, Bajor Gizi. Szép Ernővel együtt tologattuk a kocsikat a szőnyegen – az első költő, akit megismertem.

Miért éppen az óbudai Árpád Gimnáziumba íratták a szülei?

Akkor már a Sarolta utcában laktunk, az elemit az Áldás utcában jártam ki. A piaristákhoz akartam jelentkezni, de hozzájuk már nem lehetett.

Szerettem az Árpádba járni, jó iskola volt. Reggel csak lejöttem ­­a Kavics lépcsőn, és már majdnem ott is voltam. Három évig jártam Óbudára, utána Amerikába mentem.

Amerika még várhat. Milyen emlékei vannak az iskolás időszakról?

Édesapámtól kaptam ajándékba egy mini játék gőzgépet. Büszkén vittem az iskolába mutatni a többieknek, de a görög-latin tanár lefoglalta, és a saját gyermekének adta karácsonyra. Az osztályfőnököt Budamérynek hívták. Én a második sorban ültem. Az amfiteátrumba jártunk focizni. Itt balszélsőt játszottam, mert a bal lábam jobb volt. Egy Englert nevű srác volt a legjobb tanuló az osztályban.

Barátok és csínytevések?

Ami rögtön eszembe jut, hogy a Dezsőt kirúgták – mondja nevetve. Gyarmati Dezső (olimpiai bajnok vízilabdázó, edző) jó barátom volt, együtt voltunk Melbourne-ben is, ahol bajnokok lettek. A tornatanárunk Iglói (Ignácz) Mihály, „Náci bácsi” az Iharos – Rózsavölgyi – Tábori futó triásznak volt az edzője. Később Amerikában kötött ki, és még számos világbajnok sportoló került ki a keze alól. Én nem voltam verekedős fajta. Egyszer egy fiút megpofoztam, mert Zsófi húgommal tiszteletlen volt.

A hölgyek már akkor is központi szerepet játszottak az életében?

Igen, de sajnos a sorrend mára megváltozott, mostanában már a szivar van az első helyen. Tízévesen sokat lapozgattam Bródy István női szépségről szóló albumát, de amikor kiderült, egy polccal feljebb került. Pár év múlva apám beszervezte nekem Sacit, aki az ügetőn „dolgozott”, és bevezetett a szerelem művészetébe.

A legszebb szerelmes levelet Esterházy Alice írta nekem, csak ennyi állt benne: „Miért nem vesz el feleségül? Pesten még az utcáink is keresztezik egymást.”

Az Esterházyt azóta már Puskinra nevezték át.

Miért ne? Ő is volt valaki! Egyébként ezt a „bródys” utcatáblát, ami itt lóg a szobám falán, az ottani virágüzletet vezető hölgytől kaptam, aki Madách Imre leszármazottja. Nem kért érte semmit: „Egy Madách nem fogad el pénzt egy Bródytól.”

Az óbudai vendéglős-kávéházas Bródyk is rokonok voltak?

Tudtommal nem. De a környék vendéglátóhelyeire – Kéhli, Mókus, Kerék – ma is szívesen járok.

Mitől fontos Önnek Budapest? Vannak kedves helyei?

A vendéglőkön kívül? Ez egy jó kérdés. Vannak, például a Margitsziget. Elsősorban azt az érzést adta és adja nekem ma is, hogy nem vagyok Budapesten, de mégis a város szívében vagyok. A pesti rakpartot is nagyon szeretem, onnan gyönyörű látványt nyújt Buda, főleg, amikor kigyúlnak a fények. Na, és a Honvéd utcai Bedő-ház, ahol Török András dolgozik, az is csodaszép. Az ügető viszont nagyon hiányzik, ahonnan fiatalkoromban az apám kitiltott – ő volt a lóversenyvállalat elnöke, megtehette –, mert fogadni mertem.

A családból Sándorka a kedvence?

Hunyady Sándor az én nagy hősöm. Felnéztem rá, mint egy istenre. A legjobb novellista volt, kevesen tudtak úgy írni a világon, mint ő. Őszinte és szerény, aki mindenkiben tisztelte az embert. Ő „leereszkedett” hozzánk, gyerekekhez, sakkozni is ő tanított.

Az első szivaros emlékem is a Sándorkához fűződik, ő mutatta meg a technikáját, hogyan kell fogni a szivart: elegánsan, de biztosan tartani, beszívni a füstöt, megforgatni a szájban, majd kipöffenteni a füstgomolyagot.

De tudja, kit szerettem volna ismerni a „maiak” közül? Weöres Sándort, vele jól tudtam volna dumálni. Nagyon nagy írónak tartom.

Alanyi jogon is sok barátot és ismeretséget szerzett. Jorge Luis Borgeshez harmincöt évi barátság fűzte, volt a gyönyörű Grace Kelly teniszpartnere, Neumann Jánoséknál együtt ebédelt Einsteinnel, Gombaszögi Irénéknél pedig Greta Garbóval.

Borgest nagyon nagyra tartom, a XX. század egyik legnagyobb írója, gondolkodója. A Bábeli könyvtár című írását mindenkinek ajánlom. Most, hogy említi, ma is látom Garbót, valóban utánozhatatlan volt, ahogy leült a fotelba, és maga alá húzta a lábait. László Ernő (világhírű kozmetológus) felesége, Gombaszögi Irén is a barátnői közé tartozott. A lányokat szerette.

Budapest, Honolulu, Erdély, New York, Genf, Tokio – csak néhány hely a földön, ahol otthonosan érzi, érezte magát, most éppen a Gellérthegyen. Honnan ez a derű, ami mindig körülveszi önt?

Én szeretek játszani. De úgy, hogy az élet visszajátsszon. És szeretek örülni, és örömet szerezni. A keleti filozófiából tudom, mennyire kis semmi az ember, s mindezt derűvel szemlélem és öniróniával. A legjobban magamon tudok nevetni. Ez a saját aforizmám: Kinek az élet öröm, annak öröm az élet is. Soha ne tegyél olyat mással, amit magadnak nem kívánsz. Nagyon szeretem a gyerekeket, sok örömet okoznak. A lovas metszeteken kívül a gyerekrajzokból van a legtöbb a falamon. Hamarosan újra látom az unokámat – Sándor ő is, persze!

Alexander Brody

1947-ben negyedikes volt, amikor édesapja hivatalos útlevéllel Svájcba küldte néhány hónapra. Innen 15 évesen egyedül utazott Amerikába, ahol egy év múlva édesapja és húga, Zsófi is csatlakozott hozzá. Édesanyja 1953-ban érkezett meg Párizsból. Alexander 1953-ban végzett a Princeton Egyetem diplomáciai karán kínai nyelvből, történelemből és filozófiából. A diploma megszerzése után belépett a Young and Rubicam céghez. Összesen 34 évet dolgozottnáluk, minden pozícióban kipróbálva magát. 1970 és 1982 között Brüsszelben és New Yorkban nemzetközi elnöki tisztséget töltött be. 1981-ben a világ legnagyobb reklámügynökségével, a Dentsu­val közös vállalatot hoztak létre. Ez az egyesülés a cég elnök-vezérigazgatói székét hozta Brodynak. 1984–1987 között a Reklám Világszövetség elnöke volt. 1993-ig az Ogilvy and Mather World Wide elnökeként dolgozott. A nemzetközi sikerek után 1993-ban visszavonult.

Amerikában öt műve jelent meg. Itthon magyarul Gondok és gondolatok címmel egy aforizmagyűjtemény, majd tizenhárom éves kora óta vezetett lírai naplója, a Húszezeregy éjszaka. Mindig más témakörben (Evés-ivás, Fürdő, Lovak, Kert, Urak-Dámák, Szerencse, Titok, Álom, Disznó, Gyerekkor stb.) kért írást 30–40 kortárs szerzőtől, amit Alibi antológia néven évenként jelentetett meg. Zömmel kiadatlan családi iratok alapján állította össze a Honvágy és A bolygó fénye című munkáit nagybátyjáról, Hunyady Sándorról, valamint hasonló alapossággal Hunyady Margit színésznőről, Bródy Sándor kolozsvári szerelméről, Sándorka anyjáról. A közelmúltban jelent meg Hét évtized ízei, majd Hét évtized illatai címmel újabb saját munkája és a Barátaim könyve. Legutóbb egy páros interjú Nagy József újságíróval, a Megtalálni Serendipityt. 1993-ban Bródy Sándor-díjat alapított az első kötetes íróknak. 2002-ben átvehette az Amerikai Magyar Alapítvány George Washington-díját, 2005-ben pedig megkapta a Magyar Köztársaság Tisztikeresztjét.

„Bús Fekete László szavai eszembe juttatták Sándorkának Szigetlakók címen a Színházi Életben, 1935-ben megjelent írását.

»A honalapító ős Arany János volt. Toldi halhatatlan költője mutatott utat. Ő ment ki elsőnek a rózsák közé, a platánok ibolya-árnyékába. Pedig még híd sem volt akkor. Kerekes hajón érkezett az öreg úr. Sétált. Szelíden elkergette a szúnyogot, ha a kezére szállt. Csönd. Semmi jazz. Kék hajnalon száz madár fütyült és csattogott zöldhálós, nyitott ablaka alatt.«

Ugyanebben az írásban barátjáról, Szép Ernőről ezt olvashatjuk:

»A legszilárdabb pont, aki körül a képet ki lehet fejleszteni: Szép Ernő. Ő már ősidők óta a Szigeten lakik. Ott ül, kék kabátban és fehér nadrágban, rendületlen hűséggel két deci rizling és a legjobban favorizált főtt marhahús előtt. Hozzátartozik a Szigethez. A pincérek hosszú lánca mint örökséget adja kézről-kézre szokásait, amelyek közé olyan furcsaságok tartoznak, hogy például száraz kenyeret szeret enni.«

Életem során sokat olvastam a Szigetről. De kevés olyan előidéző és költői prózát, mint Hunyady Sándorét.”

(Alexander Brody: A bolygó fénye, részletek)

Kosztolányi Dezső így írt róla:

„Gyönyörű prózáját csak mértékbe kellett volna írni, hogy verssé legyen. Csupa tűz, csupa láz, csupa élet volt, kevesen írtak oly szépen magyarul, mint ő… Erdélyi szavakból, budapesti szólásokból egy új nyelvet gyúrt, amelyet senki se beszélt és beszél, magasabb nyelvet, akár a versek nyelve, és azóta rajta a márkája, az övé, egészen az övé.”

Bródy új utakat mutató, nyelvében is megújuló naturalizmusát romantikával fűszerezte, s mindezzel szépprózában és színpadi irodalomban is előkészítette a XX. század realizmusát.

A feltörekvő világváros asztaltársaságainál akkor ő volt az élet fejedelme, a fiatalabb nemzedék benne látta a tanítómestert, programadóját.

1900-ban nagyszabású, a magyar irodalomban egyedülálló vállalkozásba kezdett. Egy éven keresztül minden hónapban megjelentetett egyet saját kiadású Fehér könyveiből, amelyekben szerves egységben szerepel publicisztika, szépirodalom és vallomás.

„Akit az Isten jókedvében teremtett”
(Móricz Zsigmond)

Már 1895-től, elzárkózva a világ gyönyörűségeitől, de az élet szépségeihez közel, a Margitszigeten tölti a teleket. „Amikor az úrinép kivonul a Margitszigetről, akkor én szépen bevonulok; így most is. Nekem ez a legszebb és legismerősebb hely a világon…”

Forduljunk leghívebb krónikásunkhoz, Krúdy Gyulához, mint emlékezik meg a „nap lovagjáról”, barátjáról:

„Tél volt, és Bródy Sándor megint a Margitszigeten lakott, mint általában írók ősz felé szoktak kiszállingózni a szigeti Kisszállodába, amikor nem mondhatja többé az igazgatóság, hogy a szállodai szobák dúsgazdag vidékiek számára vannak fenntartva, akik kövér erszényükkel hozzájárulnak Szent Margit emlékezetéhez.

Nem jöttek a vidékiek, ellenben Bródy úr berendezkedett a numero 8-ban, az óbudai kéményseprővel, akinek lábnyomai néha egyes-egyedül komorlottak a szűz téli havon.

Megigazíttatta a szobában levő vaskályhát, hogy az főzéshez is alkalmatos legyen, gyúródeszkát akasztott a falra a levesbe való tészták elkészítéséhez, gondoskodott egy kertészleányról, aki némi ajándék szavakért, ezüst mézeskalácsokért a száraz gallyakat összegyűjtögesse részére a sziget nagyfái alól, és, mint tréfásan mondogatta, „tanfolyamot” nyitott fiatal, kezdő költőnők („költőnék”) és tehetséges költők részére, akik majd szigeti magányában felkeresendik.”

Krúdy csak 1918-tól követi barátját – mint szigetlakó –, családjával együtt, és szintén a volt főhercegi lakban húz le tizenkét évet. Kortársai szerint is bizonyított tény, hogy Bródy főzőkanállal a kezében is minden alkalommal biztos sikert aratott, bejáratos volt még a legjobb séfekhez is. (Erről Hunyady Sándor is beszámol Családi album című elbűvölően megírt önéletrajzi regényében.) Télvíz idején a margitszigeti Kisszálló vaskályháján pompás marhagulyást rittyentett. A szoba falán tájképek helyett gyúródeszkát tartott, szekrényében fűszereket és edényeket. A Lövölde téri mészárostól fiákeren hozatott gulyáshúst, a csónakossal pedig az óbudai zsinagógával szemközti boltocskából fűszereket, sáfrányt, paprikát és borsot, hogy aztán vendégül lásson egy tál ételre minden szigetlakót, cselédet és portást, csónakost, Salamon Ödön írót és Molnár Ferencet.

Számos publicisztikai művéből és szépprózai írásából kiolvasható, hogy az evés-ivás gyönyörűségei mellett a szigetnek is milyen nagy tisztelője és „haszonélvezője” volt.

„A sziget azonban más, a növényeknek itt húsa van, a fák öles karjukat nyújtogatják felém, és a Duna, amint átöleli az egészet, szinte sárlik… Amikor az emberek még mertek élni, a középkorban – mily kár, hogy lemaradtam róla – mindig papok, barátok laktak ezen helyen. És a papok tudták, hol kell, és hol lehet jól élni” – írta Bródy.

Pedig igazán sehol sem volt otthon. Szeszélyesen változtatta lakásait, szállodákban, hotelekben, ideiglenesen bérelt szobákban húzta meg magát. Attila, Damjanich, Donáti, Felsőerdősor utca, Császárfürdő, Rudasfürdő, Margitsziget: korántsem teljes felsorolás „al-lakásairól,” ahol zsugori módon, az élettől ellopott órácskákban dolgozott. Nem minden irónia nélkül mondta magáról, hogy magvetőnek és nem betakarítónak született a magyar irodalomban. Életében több mint félszáz lapban publikált, életműve közel hatvan kötetet tölt meg.

Megszűntem Önnel törődni

Bródynak öt fia volt. Négy a feleségétől, Rosenfeld Bellától (Fehér Judit néven író) – András, István, János, Illés – és egy a kolozsvári, tehetséges és csodaszép színésznőtől, Hunyady Margittól. Semmi kétség, az írói vénát Hunyady Sándor (1890–1942) vitte tovább, s életvitelében is apjához hasonlított. Tizenöt évesen meghalt az anyja, elhagyta az iskoláit, apja megharagudott rá, valósággal kitagadta: „Megszűntem önnel törődni” – írta egy cetlire fiának, akit nem mellesleg tizenkét éves korában ismert meg. Hunyady kereste a helyét, önmagát a világban, öngyilkosságot kísérelt meg.

Folyton tele volt adóssággal, kávéházak, kártyaszalonok mélyén, lóversenypályák szélén folytatta bohém életmódját. A pénzzavar szegődött élettársául.

Nem tudott kiköltözni a Ritz szállóból, mert akkora hátralékot halmozott fel, amit képtelen volt rendezni. Újságíróként helyezkedett el, évekig Erdélyben írta cikkeit, publicisztikáit, majd nyolc év után visszaköltözött a fővárosba.

Már bőven elmúlt harminc, mire „megkomolyodott”, tehetsége előtűnt, és megérkezett az irodalomba. És apja ettől fogva teljes mellszélességgel állt ki fia mellett.

„Aztán végre is, egy dologban együtt voltam az öcséimmel. Abban, hogy apám sem náluk, sem nálunk nincsen »otthon«, hanem magamagánál van, teljesen egyedül, a legtöbbször a Margitszigeten, amelyet mi valami boldog, művészi gyarmatnak tekintettünk. A Kisszálloda zöld zsalus szobájában, örökös nyaralási illúzióban. Az ágy, a szekrény rendetlen, a kis porcellánlavór teli szappanhabos vízzel, a keserves kis hotel-íróasztal zsúfolva papírkazallal.”

Hunyady nevét elbeszélései, novellái és színpadi darabjai emelték az irodalom halhatatlanjai közé.

Bakaruhában, Olasz vendéglő, A vöröslámpás ház, Lovagias ügy, Feketeszárú cseresznye stb. – ugye, ismerős címek mind, de valahogy a szerző neve nem ugrik be elsőre?

Egy fiú az apja nyomdokain

Számos alkalommal ugrott ki apjához a szigetre:
„Tudtam, hogy apám megint rendes helyén lakik, a Margitszigeten, a Kis-szállóban. Mindenféle szempontból kitűnően érkeztem. Apám már ébren volt, éppen reggelizett, felkönyökölve az ágyban… A zsaluk kitárva, vidám napfény, őszszagú meleg árasztotta el a rendetlen szobát… Az öreg felöltözött. Csak úgy, a hálóingre (kénsárga hálóinge volt) a kabátot. Papucsban jött le ebédelni a vendéglő nyitott teraszára, amely üres volt jóformán. A nyári szezon elmúlt. A tömeg elmaradt. Csak a legfinomabb életművészek jöttek ki… Szép volt az egész nap. Az ebéd. És utána a pihenő a kis szálloda miniatűr hidegvíz-gyógyintézetében… Likacsosra voltam ázva a Hungária forró medencéjétől, gőzkamrájától… És apám ellentmondást nem tűrő parancsára újra meg kellett fürödnöm. Be kellett másznom a jódszagú fakádba. Rám bocsátották a forró vizet, a gőzt, a tust. Ott is megragadott rettentő markaival a viaszosvászon kötényű fürdőmester. Habban, forróságban, gőzben úsztam. Sikáltak és dögönyöztek… Fürödtünk, pihentünk, szivarra gyújtottunk.”

Boldog idők, boldog emberek. A Royal Szálló harmadik emeletén lakott a húszas évek végétől, s ekkortól ívelt fel karrierje, lett sikeres és népszerű szerző.

A sziget iránti szeretetét beleszőtte cikkeibe, novelláiba. A Színházi Élet riportereként tűnik fel 1935-ben, amint a margitszigeti életről tudósítja az olvasókat:
„Az idén nyáron volt néhány nap, amikor a Margitsziget felső része, a »Palatinus«-nak keresztelt anyahotel, meg kis szálloda-gyerekei; a »Margaréta« és a »Dália« környéke olyan volt, mint egy színház társalgója vagy egy filmgyár udvara (…) Kaland volt kimenni, kaland volt bejönni, az út sem látszott a hóban. Ha a kávé kifogyott, expedíciót kellett küldeni érte. A központi fűtés meg a mesék világába tartozott. Konzerven, szalámin, száraz babon, kéthetes gerbeaud-on, pirosan izzó, dühös, kis vaskályhák mellett ült, kártyázott, veszekedett és dolgozott néhány író, akik közül most hirtelen Bródy Sándor, Molnár Ferenc és Salamon Ödön neve jut az eszembe. Ők voltak a második garnitúra. A honalapító ős Arany János volt (…) A régi kastélyon Krúdy Gyula lelkének nemes emléke ül. Még a – modernizálás – előtt, még a régi folyó víztelen, márvány és mahagónifa mentes Nagyszállodában tette meg Szomory Dezsőt a saját maga gúnyos büszkesége és környezetének becsülése méltóságos úrnak.”

A napi 8–10 órás szerkesztőségi munka mellett folyamatosan írta prózai munkáit. Remek riportjai, kritikái és publicisztikái az Est, a Pesti Napló és a Magyarország hasábjain jelentek meg. 1940-ben Amerikába is meghívást kapott.

A két háború közötti magyar társadalom őszinte ábrázolásáért, az emberi magatartás bravúros megjelenítéséért és kiváló szerkesztésmódja miatt is a legnagyobbjaink között van a helye.

Korábbi és folytatólagos életmódja, a szivarozás, italozás és az éjszakázás – a testében hordott golyó – hatása nem múlt el nyomtalanul, alig élt ötven évet. Sok írását számos nyelvre lefordították. Mostanában mintha újra divatja lenne Hunyadynak.

Krúdy Gyula:
A nap lovagja (részlet)

Bródy Sándor, az író, aki ezen a télen a Margitszigeten remetéskedett: ugyancsak felcsapott ama kirándulók közé, akik mindig találhatók a Duna partvidékén, amikor gyalogszerrel lehet átkelni az álló folyamon. Hiszen messziről a jégtorlaszok csak olyan formájúak, mint valami színházi díszletek. Bródy – ekkor körülbelül negyvenesztendős volt, és csak tréfából kérdezgették tőle, hogy mivel festi a haját bánatszürkére, hogy cigányos, mokánybarna arculata emígy megfelelő rámázathoz jusson.

Nem volt dalia, nem volt atléta, inkább valamely nőiesség volt az alakjában, habár az elég izmosnak volt mondható. Ám meglehetősen elszánt embernek látszott, aki gesztusaiban a birkózástól sem riad vissza.

Átment a félig-meddig befagyott Dunán, mert már látott másokat is átmenni és átjönni a jégen. Itt-ott ugrani kellett valamely barna léken át, oroszlánsörényű torlaszokba kellett megkapaszkodni. Menekedni arról a jégtábláról, amely csendesen hintázni kezdett alatta. De átment, mert ugyanazt csinálta a Császár fürdői bérszolga is (magyarul: a londiner), aki a délután folyamán ugyancsak a jégi úton át levelet vitt Bródynak a margitszigeti Kisszállóba. Amire egy londiner vállalkozott, attól nem ijedhetett meg Bródy Sándor sem. Bródy, mint korának hűséges gyermeke: átment a veszedelmes Dunán, és mikor visszanézett: látta, hogy mily nyaktörő úton jutott a túlsó partra… Istenem, hogyan lehetett itt a telet eltölteni – gondolta magában Bródy, amikor a budai parton felkapaszkodott…

Krúdy Gyula:
Hunyady vagy egy különös fiatalember (részletek)

Hunyady költő volt, és itt járt-kelt Budapesten – amilyen tágas ez a város, az áhítatos Margitszigettől a Royal szállodáig, majd a Rudas fürdőig, ahol atyja, egy történelmileg már megjegyzett úriember, bizonyos Bródy Sándor tanyázott, az ágyban szivarozott, a körméig szívta a szivart, hogy majdnem felgyújtotta az ágyat…

– Hunyady Sándri! – mondták a vicces költők a nagykávéház karzatán, ahol egy „Béla” nevű főpincér segítségével töltötték el nappaljaikat és éjszakáikat, mikor Hunyady petőfis, de inkább petőfizoltános alakja beimbolygott a nagykávéház karzatára, ahol a költőtársak csak ceruzával írogatták tele a fehér papirosokat, mert a kávés nem adott nekik tintát azóta, mióta a brokátszékekre öntözték a tintát.

Itt, a régi írói karzaton a kávéházban, ahol a legkülönbözőbb hadjáratok stratégiai tervei fogamzottak meg az öreg és tehetségtelen Irodalom ellen már „háború előtt”, ahol tán Cholnoky Viktor, a legjobb hangú magyar hírlapíró is „vén paralitikusnak” számított – itt, a Kosztolányi Dezsők, Karinthy Frigyesek kávéházi karzatán bontogatta ki a fentebb megnevezett szomorkás, köhögős fiatalember életprogramját, például Füst Milánnak (aki még a tökalsót sem ismerte) vagy a szentek szentjének, Osvát Ernőnek:

– Bár írónak kellene lennem, de inkább kártyás leszek. Csak gondoljuk meg, hogy milyen úri módja van egy szerencsés kártyásnak, mint például Szemere Miklósnak! – Egészen egyszerűen azt csinálja, ami neki a legjobban esik. – Tudniillik akkor ébred fel, amikor akar, mert kártyajáték az ördögök jóvoltából minden időben van a világon. Felkelhet az ágyból tehát akár éjfélkor is, mindig talál megfelelő partnereket, akik tovább viszik a szerencse útjain.

Nem kell tisztelnie vagy szeretnie senkit se, mert az ő igazi barátai a kártyalapocskákra vannak ráföstve, és sok ezerszámra hozza őket forgalomba a kártyagyár.

Stüsszi vadásszal és Tell Vilmossal mindenütt lehet találkozni a világon, ők mindenütt hű barátok. Ezért inkább kártyás leszek, mint író – mond Hunyady, amikor Osvát a fiatal írókat hipnotizáló szemüvegén át ránézett a kávéház karzatán – a New York kávéház karzatán –, ahol rendes szokása szerint kedvelt íróit idomította, mint valami állatszelídítő.

De Hunyady kártyás akart lenni, és nem lehetett idomítani, talán esztendőkig se. Pedig inkább kedvezőtlen volt kártyajárása, mint kedvező, rosszindulatú széljárás vitte szerencsehajóját, mind hosszadalmasabban köhögött, nemcsak gyenge tüdeje miatt, hanem a kártyázás okozta izgalomtól is. Mégse engedett „barátai unszolásának”, hogy felvegye az írói tollat, míg csak volt egy pakli kártya Pesten, amelyet a kedvéért felbontottak.

… Míg aztán körülbelül harmincötödik esztendejében, jött egy nap, amikor minden elveszett, a babonák, a „kabalák”, szisztémák, tervek; elveszett a hitel; elveszett az önbizalom… Csak a becsület maradt meg. „Sándorka” – amint „Petőfi Zoltánka” nyomán némelyek nevezték – lehajtott fővel kullogott az utcán, öngyilkossági tervekkel foglalkozott (ami nem volt ritkaság a családjában), amikor Lázár Miklós, a Déli Hírlap szerkesztője megszólította:

– Gyere a lapomhoz, majd embert nevelek belőled.

… Körülbelül így kezdődött Hunyady Sándor élete, már itt-ott őszülő halántékkal, tapasztalatokkal megtelten és reménytelenül. És lám, sikerült. „Megütötte a bankot” – ha nem is a zöldasztal mellett, hanem egy sokkal nagyobb asztalnál. Az élet, az irodalom asztalánál.

A Margit-sziget számos elnevezés után – Nyulak, Szt. András, Nádor, Palatinus, Budai, Boldogasszony stb. – nevét IV. Béla király leányáról, Margitról kapta, aki itt élt és hunyt is el a domonkos-rend apácakolostorában.

Budapest szívében a Duna közepéből kiemelkedő, különleges adottságokban bővelkedő Margit-sziget az évszázadok alatt a városi ember menedéke, pihenőparkja, majd szórakozóhelye lett.

Mindig lakott hely volt, kezdetben egyházak felekezetei – premontreiek, domonkosok, ferencesek – birtokolták, és építettek rá kolostorokat, rendházakat és várakat. A XIX. századtól nádori birtok lett, így József nádor és József Károly Lajos főherceg erőfeszítéseinek köszönhetően valóságos paradicsommá, fürdőszigetté alakult. 1866 végén Zsigmondy Vilmos bányamérnök kutatásai nyomán csaknem 1200 méter mélységből gyógyvíz tört fel. Erre alapozva Ybl Miklós tervei alapján 1873-ra készült el a gyógyfürdő, a neoreneszánsz Nagyszálló, a Kisszálló, két vendéglő, több villa, a gépház és a mesterséges vízesés is. A Margit hidat ugyan 1876 tavaszán átadták, de a sziget csak a szárnyhíd 1900. augusztusi megnyitása után vált gyalogosan is megközelíthetővé. Mindhárom városrész mindegyik polgára joggal érezhette magáénak, különösen 1919 után, amikor közkertté vált, és ingyenes lett a látogatása. A városegyesítéstől 1950-ig, az Árpád-híd átadásáig Óbuda-Újlakhoz tartozott, majd a XIII. kerülethez csatolták, 2013-ban a fővároshoz került.

A sziget arca folyamatosan változik, őrzi szépségeit, miközben meg-megújul, és népszerűsége máig töretlen. Számtalan híres ember és művész időzött itt hosszabb-rövidebb ideig, az Óbudai Anziksz új sorozatában néhányat felidézünk közülük.

Telt ház

Nem túlzás azt állítani, hogy az 1860-as évektől kezdve tódult a nép a szigetre. Tavasztól késő őszig telt házzal üzemeltek a vendéglátóhelyek, megteltek a sétányok, később a szállók és villák is. Egymást érték a különféle rendezvények, ünnepségek, sportesemények és csónakversenyek. „A Regatta napján a szorongás és rendetlenségek elkerülése miatt a hajókra úgy, mint a szigetre arányosan meghatározott számú jegyek fognak csak kiadatni. A szigetre belépti-jegygyel bírók a nagy gőzösökön minden dij nélkül fognak oda- és vissza szállíttatni” – közölte a Nefelejts 1865. júniusi száma.

A Nőképző-egylet 1871 májusában tartotta meg rendes közgyűlését, s miután németországi hölgytársaikkal együtt megtekintették a fővárosi „gyermekkerteket és nevelészeti” intézeteket, találkozási estélyt rendeztek a Margit-szigeten, amelyre nem tagok is jegyet válthattak. Az 1871-es egypár evezős versenyt – melynek díja 5 arany, tétje 5 forint volt – a Délibábot helyettesítő Margitta, Gipsy Girl, Fantasy és Borsszem Jankó csónakok előtt Légrády László nyerte a Lepkével, 13 perc alatt teljesítve a 11 angol mérföldet föl és vissza. Ebben az évben a Duna alacsony vízállása miatt a budai oldalon, a Nádorkert közelében lévő nagy homokzátonyból kimagasló sziklatömbre egy vidám társaság felvéste az akkori évszámot, a többi, már régebben felrovott emlékjelek mellé.

A belga királyné látogatásakor – József főherceg kíséretében – mintegy 800-an vonultak a Margit-szigetre, hol már ezren felül álló tömeg várakozott rájuk katonazenekar hangjai mellett.

A királyi fenség – Mária Henrietta József nádor legkisebb leánya volt – ékes magyarsággal köszöntötte az ünneplő sokadalmat. És persze itt mulattak a képviselő urak is: a szabadelvű párt tagjai 1875. május 30-án, az ülésszakot befejezve a felső vendéglőben tartották közös lakomájukat, amelyet derűs hangulatban fejeztek be 11 óra elmúltával. „Tán érdekes lesz tudni, hogy a Margitszigetet 1871-ben összesen 155.792, 1872-ben 174.132, 1873-ban már 185.882 látogató kereste fel… A bennlakó vendégek száma megközelíti a 200-at; köztük van egy Rio janeiroi nő is, ily messziről tán még egy magyarországi fürdőnek sem volt vendége” – írta a Magyarország és a Nagyvilág folyóirat 1876-ban. A közlekedést a szigettel a Duna Gőzhajózási Társulat hajói tartották fenn, ezenkívül az óbudai hajók is rendszeresen kikötöttek a Margit-szigeten. 1878 Pünkösdjén hétezer látogatót számláltak – nem volt egy csendes zug a szerelmespároknak.

Költő és titoknok

Arany János, a tekintetes tanító úr 1860 őszén költözött fel a fővárosba családjával együtt az akkor még külvárosnak számító Üllői út 11. és a Három pipa utca sarkára. Belefáradt az évtizedes tanári pályába, új környezetre, friss benyomásokra vágyott. No, nem éppen Pestre, de a megélhetés gondja és fia jövője a főváros felé fordította figyelmét. Amikor a Kisfaludy Társaság igazgatójává választotta, beadta kérelmét egy irodalmi és kritikai lap indítására. A Szépirodalmi Figyelő és a Koszorú szerkesztőjeként reményteljes fiatal szerzők kéziratait korrigálva merengett nemzete irodalmán, bodor füstöket eregetve barnára szítt tajtékpipájából.

1865. január 26-án tartották az Akadémián az ún. elegyes ülést, amelyen Eötvös József ajánlására Aranyt – minden tiltakozása ellenére – titoknokká választották.

Hogy kötelezettségeit mennyire komolyan vette, mutatja az, hogy már másnap hivatalába ment a Károlyi–Trattner-féle ház első emeleti udvari szobáiba, s megkezdte „beamterségét”.

Tényleg nem volt ereje és ideje a költészettel foglalkozni, mert beáldozta páratlan lírikusi tehetségét a hivatalnoki teendők miatt. Felőrölte a kötekedő kérelmezők, makacs nyelvészkedők, bolondos feltalálók leveleinek elbírálása – 330 eredeti jegyzőkönyv mellett 4100 válasz-fogalmazvány került elő –, a gyűlések szervezése, állandó jegyzékkészítés stb. Soha nem tudta igazán feldolgozni imádott lányának, Juliskának halálát, és ez is nagyban közrejátszott erejének hanyatlásában és borongós hangulatában. Túl korán beköszöntött rosszkedvű öregségében egyszerre kínozta szívbaja, köszvénye és romló szeme. 1877 márciusában második és immár végleges lemondó levelét küldte az elnökségnek, és eljött a várva várt „független nyugalom”.

„Oly otthonos itten”

Ettől fogva feleségével és kis unokájával, Piroskával rendszeresen a Margit-szigeten töltötték a teljes nyarakat. Ilyenkor a sziget felső részén, a Nagyszálló második emeletén laktak, két Dunára néző szobában. A Vámháznál vagy a Plébánia téren szálltak fel a Fecske hajóra, mert a bevezető szárnyhíd csak 1900-ra épült meg, addig csak csónakkal lehetett közlekedni.

Amikor Arany gyakorta egyedül maradt – és legutolsó alkalommal is 1882-ben –, kedves helyén, a zöld zsalugáteres Kisszállóban pihent meg.

Kora tavasztól késő őszig lassacskán ballagott széles karimájú kalapjában a zárda romjai körül, a parti sétányokon. Mélabúsan és merengve üldögélt a terebélyes tölgyek és hársak alatt, legszebb késői verseit kapcsos könyvébe jegyezgetve. Folyamatosan csiszolgatta Shakespeare fordításait, és itt fejezte be a Toldi szerelmét, amit még harminc éve, szalontai jegyzősége idején kezdett el. A nyugalmat áhító költő kerülte a társaságot, de kivételt tett Törs Kálmán, Pulszky Ferenc és Prielle Kornélia kedvéért.

Helyes György ötvenöt évet töltött a szigeten – ő az abszolút csúcstartó –, aki mint Arany János inasa került ide szolgálni. 1923-ban a Színházi Élet riportere kérdezte emlékeiről: „– Régen volt – kezdi a visszaemlékezést Gyuri bácsi és vidáman fújja a füstöt szépen kiégett tajték pipája felett –, talán igaz se volt. A szigeten annyi volt a fa, hogy nem lehetett átlátni Budára, és a földszinti 8-as szobában Arany úr lakott.

Finom, csöndes öreg úr volt, korán kelt, megreggelizett és aztán ment ki a kedvenc helyére, a tölgyek alá. Én vittem ki utána a kis asztalát, a székét, a könyveit, a tintát, a papírost.

Ott dolgozott délig a fák alatt, én mentem érte harangszókor ebédelni hívni, akkor felállt, gondosan összepakolt és visszahurcolkodtunk a szállodába. – Kik jártak hozzá? – kérdezősködtünk. – Egy-két barátja… urak az Akadémiáról, más senki… – Délután bement a városba, gyalog sétált be mindig, még a lóvonatra sem ült fel, nem akart fizetni hat krajcárt ezért a kis útért….” Gyuri bácsi évtizedek múlva „pátyolgatta” Bródy Sándort, Krúdy Gyulát, Molnár Ferencet, Szép Ernőt és Hunyady Sándort is.

A Felsőszigeti vendéglő a Nagyszálló mellett nyílt meg táncteremmel, biliárdszobával, tágas tornáccal, előtte zenepavilonnal, ahol délutánonként „nemzeti cigányzenekar” szórakoztatta a nagyérdeműt. Gyakran étkezett itt Arany, asztala a fedett tornácon, a fal tövében, szélcsendes helyen állt. A szalontai múzeum őrzi Kaps József vendéglős akkori számláit, ezekből tudjuk, mit fogyasztott általában a költő: reggelire dupla kávé, tej, kenyér. Ebédre három fogás: leves, hús körettel – beafsteak, libasült, sertéskaraj, szűzsült –, desszertnek fánk, rétes, felfújt vagy fagylalt.

A kapcsos könyv remekei

Arany János a Margit-szigeten élte át költészete utolsó virágzását. Három hónap alatt harminc költeményt írt titokban, amelyek – néhány kivételével – csak a halála után jelentek meg.

A kulccsal zárható, barna bőrkötésű könyvet Gyulai Páltól kapta 1856-ban ajándékba, ami 179, részben számozott lapot tartalmaz.

Az első 45 lapon láthatjuk Arany kézírását, illetve az utolsó néhány oldalon töredékeket. (A kéziratot 1953 óta a MTA Könyvtárának Kézirattára őrzi.) Az Őszikék ciklusa A lepke című költeménnyel kezdődött, míg a kötet utolsó darabja az En philosophe lett. Az első költemény dátuma 1877. július 3., az utolsóé 1880. december 10. Ide jegyezte fel A tölgyek alatt című költemény szövegét, ahogy – többek között – a Tamburás öreg úr című versét vagy a Tetemre hívás és a Vörös Rébék című balladákat is.

A tölgyek alatt

A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
„Áttörve” az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fény folt.

A tölgyek alatt
Oly otthonos itten!
…

A tölgyek alatt
Vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
Meg kelletik adni;
De, akárhol vár
A pihenő hely rám:
Egyszerüen bár,
Tölgy lenne a fejfám!

(1877. augusztus 5.)

Kiválók azok a kis portrék is, amelyeket Arany egy-egy jellegzetes fővárosi figuráról rajzolt; a margit-szigeti szálló pincéréről és a szigeti újság­árusról.

„Az öreg pincér se gyanítja,
Hogy versbe legyen kanyaritva,
De kivált, hogy pláne magyarba:
Ha gyanitná, jönne zavarva!”

(1877. auguszus 2.)

„Mindenki annyit ér, ahogy
Betölti hívatását:
Nézd ezt a vén ujsághordót:
Becsűlöm a szokását.
Hajnalba’ már lót-fut szegény,
Öllel van a csomagja,
S mit nem csinál – kit nem kinál,
Míg számonkint eladja.”

(1877. augusztus 25.)

Éppen ezek a költemények adnak Arany öregkori költészetének igen nagy jelentőséget. A régies élet, a népies forma és kifejezésmód helyett elsőként ábrázolta a gyökeresen átalakult új életmódot, a nagyvárosi élet líráját.

„Ugyanott (a Margit-szigeten) Arany János koszorús költőnk tegnap vacsorálván, derék nejét megkínálta fél csirkéjének felével. Íme, »A tetemre hívás«. A minap pláne Toldi István meglátogatván künn lakó családját, naplemente után »Toldy estéjét« töltötte a szabadban” – vicceskedett a Borszem Jankó folyóirat a mesterrel. A Bolond Miska imígyen élcelt a költővel: „Arany Jánosnak a Szt. István-rend lovagkeresztjét adták, melylyel együtt báróság is jár. No, kedves János bácsi, már most megtanuljon ám az orrán körösztül beszélni, mert ez okvetetlenül megkivántatik a bárósághoz.”

A „Kincses sziget” térképe

Aranynak több rajza is ismeretes, mint például Szalontára tervezett saját házának terve, vagy Petőfiről felskiccelt arcképe. A legérdekesebb mégis a szigetről készült vázlata.

Egy összekötött térképcsomó mappájának hátsó lapjára vázolta fel a szigetet, ahogy ő ismerte, azokkal az épületekkel, utakkal, padokkal, ahol járkált és pihent.

Itt is pontos akart lenni, mint mindenben, amibe belekezdett. Két vázlatot is csinált: először a sziget felső részét vetette papírra a nagyobb romokig, majd a másikon a legalsó rész kivételével már az egészet tüntette fel. A végleges rajzot előbb ceruzával kezdte, később tintával írta át, s csupán négy nevet hagyott úgy, amelyek az eredetin még olvashatók: 1. Felső kikötő. 2. Vigadó. 3. Vendéglő. 4. Fogadó. Hogy mennyire precíz volt, láthatjuk az eredeti példányon: az ivókút vízének a folyását, a füstölgő gőzhajót, csónakot evezővel, padokat, fákat tüntet fel. Ráadásul a nagyját ki is színezte – a sziget területét halványkékkel, az épületek helyét pirossal. Irodalomtörténeti szempontból a legérdekesebb szó a „dichterbank”, azaz a költő padja. Talán legkedvesebb helye, hol csendben, eldugottan a legszívesebben időzött. Tudjuk, eredetileg egy ritka szép koronájú kőrisfa alatt szeretett volna padot veretni, de kívánsága nem teljesült, s csak akkor vonult a tölgyek alá.

Amikor a híres verset írta, mögéje állt József főherceg, és elolvasva a papírra vetett sorokat, állítólag ezt mondta: „Nem jó botanikus; amely fák alatt ír, azok hársak, odább foglaljon helyet, vagy 10 lépésre vannak innét a tölgyek.” József főherceg minden ősszel rendesen megérkezett, hogy híresen szép rózsafáit télire eltegye, és meghívta a Szent István-rend kiskeresztesét bográcsban főtt gulyáshúst vacsorázni.

„Már jön a főherceg, hallom, mert a kocsi serceg,
A kis sárga ponnyk lassan ügetve vonik.
– Félre, padon ülő! járt utat félve kerül ő, –
De le ne vedd kalapod, – resteli, ha lekapod.”

(A Szigeten 1880.)

Halála nem jött váratlanul. „A sziget leghívebb lakosa: Arany János koszorús költőnk még kint marad s csak a jövő hó elején költözik be városi lakására” – közölte olvasóival 1882. szeptember 26-án a Fővárosi Lapok. Egy hónap múlva már temették.

A koporsót a Margit-szigetről való tölgylevélfüzér övezte. Mellét és fejét is ilyen levelekből font koszorú borította. A sziget ajándéka volt a költőnek, amit József főherceg rendelt meg.

Krúdy Gyula szerint „a galambdúc egyszerűségű homlokzattal ellátott férfiarc… a régi világbeli tisztességes, becsületes és szegény magyar ember típusa… tiszta volt, mint az ünneplő kabát; mo­gorva volt, mint a vén sas.” Minden időkre irányt mutató, egyik legtiszteletreméltóbb alakja irodalmunknak. Példakép, akit minden korban olvasni és újraolvasni szükséges.

Nevezetesen korunk egyik legizgalmasabb, legtermékenyebb, legigazabb írója, költője, nemzedékek nevelőapja, s nem utolsósorban a testvérmúzsák serény, de nem könyörtelen munkafelügyelője: Csukás István, a városfoglaló. S milyen győzelemről szól az Óbuda Könyvek-sorozatban 2018-ban megjelent, A város meghódítása című kötete? Erre sem lesz nehéz válaszolni, csak előtte idekívánkozik egy rövid kitérő.

(Csukás István – A város meghódítása című válogatás kötete, melyben felnőtteknek írt, Budapestről szóló írásait gyűjtöttük össze a szerző hozzájárulásával, valamint a sorozat többi kötete is ingyenesen letölthető e-book formátumban: https://obuda.hu/blog/media_uj/obuda-konyvek/,

A Csukás István kötet közvetlenül innen is elérhető, PDF formátumban:
csukas_istvan_a_varos_meghoditasa

a szerk.)

A közvélemény, de sok esetben a szakértő kritikusok egy része is imádja a skatulyákba sorolást. Valaki vagy író, vagy költő, vagy dráma-, esetleg forgatókönyvíró, mindenkire rácsuknak egy többé-­kevésbé hozzá illő dobozt.

Csukás skatulyáján két cédula van: gyermek- és ifjúsági író, ez áll az egyik cetlin, a másikon csak ennyi: Süsü, a sárkány és egyéb animációk.

Kétségtelen, hogy az írót a leghálásabb közönség, a gyermekeké röpítette az országos és határokon túli hírnév magasába, de életművét ezekre a (kétségkívül kimagasló, sőt páratlan) munkákra redukálni már-már bűn, de mindenképpen kritikusi szégyen – Csukás ugyanis bármely műfajhoz, műnemhez fordul, remeket alkot. S ha prózai, lírai visszaemlékezéseit tereli össze egy kötetté, akkor is biztosak lehetünk benne, hogy minden darabja értünk születik, nekünk, sőt bennünk szól.

Figyeljük tehát a hódítót! A. Horváth András, a kötet szerkesztője nem a könnyű utat választotta, amikor egymás mellé sorolta Csukás Budapestről és jelentős számban Óbudáról szóló novellaértékű emlékezéseit, karcolatait, verseit, mini-esszéit – egy lustább irodalmár minden bizonnyal az író számtalan gyermekkönyvéből kazlazott volna össze egy kisebb hegyet, s azzal is sikert aratott volna.

Az óbudai köszöntő-könyv létrehozói a szerző kevésbé ismert, mondhatni, árnyékba szorult alkotásaiból válogattak. Nem a másodrangú művecskékből, mert olyanok Csukás tolla alól nem kerülnek ki.

Hanem az olvasók által leginkább preferált művek mellett született, legalább annyira értékes (majdnem azt mondtam, értékesebb – de az ilyen összevetéseknek a nagy életműveknél semmi értelme sincs), „felnőtteknek szóló” próza- és versterméséből adnak nem akármilyen ízelítőt. S teszik ezt úgy, hogy hagyják az írót mint eleinte botladozó, de egyre magabiztosabb idegenvezetőt, hogy eligazítson bennünket az irodalmi élet bozótosaiban, a kávéházak, szerkesztőségek, kocsmák, kártyabarlangok, albérletek és szükséglakások, baráti szállások dzsungelében. Az író végiglakta a fővárost, valóban meghódította, de igazi otthonra az óbudai hegy alján lelt, a jórészt saját két kezével épített újlaki házban, ahol negyven éve műveli fáradhatatlanul mesterségét. Pár lépés innen a Régi Sipos, a Fapados, az annyira szeretett Kolosy téri piac, a tűnőben lévő, mégis mindig megújuló régi Óbuda…

Csukás István nem kőszívű hódító, nem zsarnoka birtokba vett világának, hanem óvatos, szeretetteli gazdája, szerelmetes társa. Maga mondja: több szerelmes verset írt a városhoz, mint nőkhöz, s ha ebben van is némi túlzás, a lényeget jól láttatja. Nem egyszerű beköltözője, afféle gyüttmentje a városnak, hanem – sokunk számára – nélkülözhetetlen része, akár a Bazilika kupolája.

A kötetben nincsenek elválasztva, külön ciklusokba rendezve a versek, a prózák. Szerves egységben tárulnak elénk, úgy, ahogy megszülettek, a teljességre törekvő művész szigorú belső rendje szerint.

Az már szerkesztői lelemény, hogy az azonos, vagy igen közeli forrásból táplálkozó, különböző műfajú munkák egymás mellé kerültek, mintegy kiegészítve és értelmezve a szomszédokat. Szerényen, pontosan.

Bevallhatom, hogy én elsőként a költő Csukás Istvánt szerettem meg, s most nagy örömmel lapoztam rá kedvenceimre, az Emelj fel tizenkét sorára, a Most fél tíz van és ősz dacos elégiájára, a jó szimatú óbudaiak örömére született örök darabra (Orr-beszámoló a Szépvölgyi út 67.-től a Kolosy térig), aztán újrakóstolom Daku költő novellákká kerekedett történeteit. A megrendítő emlékezéseket, elsősorban a Czibor Jánosnak szentelt Töredéket, aztán mindjárt a sokunk által ismert, szeretett Fábián haláláról szóló Daku-történetet, peregtek a lapok, s egyszerre azt láttam, vége a kötetnek, hiába térek vissza a postáskisasszonyok kissé kiült szoknyáihoz, vagy a nyári Római-part Csukás módra megörökített fényeihez, nem kezdődnek új versek, nem gördülnek elő új történetek. Kétszázhatvanhárom oldalnyi szellemi lakoma, érjem be ma ennyivel, súgja a költő úgy három-négy kilométernyi távolságból, hiszen földiek lennénk, vagy mi…

Dehogy érem be ennyivel – néhány írást azonnal újra elolvasok, aztán előtúrok a polcról néhány régebbi Csukás-könyvet, még a gyerekeim rég felhagyott polcairól is rám kiabál Bagaméri, meg Pintyőke cirkuszigazgató úr. Lópici Gáspár, az utca hírmondója pedig szemrehányólag tekint rám, róla hogy feledkezhetnék meg… De hát ők nem fértek bele a válogatásba.

És micsoda versek maradtak ki! Szavakat, képeket, sorokat forgatok a fejemben – micsoda gazdagság gyűlt össze az évtizedek során! S mennyi más művészeket inspiráló ötlet…

Csukás nélkül nem születhettek volna meg Sajdik Ferenc angyali bájú figurái, nem jöhetett volna létre Alfonzó felejthetetlen jutalomjátéka a Keménykalap és krumpliorrban, s nem énekelhetnék ablakommal szemben kórusban, megunhatatlanul az óvodások, hogy: „ó, ha rózsabimbó lehetnék”. Szövegei felhangzanak Kodály kórusműveiben, mások is – méltók és méltatlanok – próbálkoztak a megzenésítésével. Híveket, követőket, utánzókat teremtett maga köré. S tette mindezt úgy, hogy sosem érzékeltette, s ma sem érzékelteti környezetével vitathatatlan szellemi fölényét. A népszerűséget is szelíd mosollyal tűri, szeretetteljes, de azért csípős iróniája nem kíméli a hódolókat, de saját magát sem – a kötetben jó példa erre az Arcom az égben című írás.

Az a nemzedéki körkép, ami fel-felsejlik a kötet oldalain, sokat elárul korunkról. Sokat elárul arról az elveszett értelmiségi összetartásról, ami nélkül nem igazi az irodalmi élet.

Ha végigtekintünk a kötetben fel-feltűnő alakokon, óriásokon és kevésbé óriásokon, szinte elképzelhetetlen, hogy ezek az emberek ugyanazokhoz a kávéházi vagy kocsmaasztalokhoz telepedtek, együtt mentek a lovira, együtt folytattak reggelbe nyúló kártyacsatákat. Világnézetüktől, elfogultságaiktól, előéletüktől, eltérő düheiktől függetlenül összetartoztak, s fel sem merült a legkíméletlenebb vitapartnerekben sem, hogy kétségbe vonják a másik jogát az eltérő véleményhez. Milliónyi bajunk mellett felemás aranykorként éltük meg ezeket az éveket, s bizony, ma erőszakkal sem lehetne egy asztalhoz terelni a hajdani társaságok még élő képviselőit. Csukás jól tudja, hogy mekkora vesztesége szellemi életünknek a szekértáborokra bomlás, és a maga szelíd, de határozott módján ebben a kötetben is felemeli a szavát ellene. Mosolyában együtt él egy évszázad bölcsessége a veszteségek feletti fájdalom alig titkolt könnycseppjeivel. De az író örök optimizmusa felülemelkedik a legtragikusabb történeteken, s az elveszített barátok hiánya az együtt teremtett értékek megőrzésére inspirálja (Levél a föld alá). S persze tudja jól, hogy a felemás aranykor látszatát a mindent felülíró ifjúkor lendülete teremtette, s a valódi egység mélyebben – vagy inkább magasabban? – lakozik (Az élet álom).

Sokat tanulhatunk ebből a szép kötetből, amíg megismerjük Csukás István honfoglalásának történetét. Életről, halálról, szerelemről, barátságról, hűségről és hűtlenségről, elsősorban szeretetteljes emberségről. És azt is megtanulhatjuk, hogy bármennyire ismerni vélünk egy alkotót, egy írót, költőt, nem ismerhetjük eléggé.

A többször, akár sokszor olvasott versek, prózák, szinte kívülről tudott sorok rejtett fiókjaiból újabb és újabb ékkövek gördülnek ki, egy korántsem befejezett életmű felbecsülhetetlen kincsei.

És régi folyóiratok lapjain, híven őrző könyvtárak polcain sok, egyelőre ritkábban olvasott munkájáról még nem is beszéltünk, eltereli figyelmünket a rongyosra olvasott gyermek- és ifjúsági könyvek garmadája. Lázár Ervinre mondták, de Csukás Istvánra is igaz: nemzedékeket tanított meg okosan olvasni, és egy évszázadra biztosította magának az olvasótábort. Jó tudni, hogy ezt a hatalmas munkát nagyrészt Óbudán, a fél évszázada meghódított városban végezte el.

Mi, ennek a meghódított városnak régi és új lakói szeretettel fogadtuk a fölénk kerekedő mestert. Ritkán találkozik a hivatalosság és a köznép ítélete oly egybevágóan, mint az az ő díszpolgári kitüntetése kapcsán történt, még a legmorgolódóbb öreg költő is csak annyit dörmögött hozzá: aztán a város kulcsait nehogy elfeledjétek átadni…

Mi mást mondhattam volna rá: hiszen rég megkapta! Bűvös aranykulcs ez, egyszerre nyitja a város képzeletbeli kapuit és a behódolt polgárok szívét. Bizonyára jó arra is, hogy bezárja a poklok kapuit. Ezt nem tudhatom, de hogy az emberibb jövőbe nyíló ajtó zárjába jól illik, abban biztos vagyok.

Írások Csukás István
A város meghódítása című kötetéből
(Óbuda-­Békásmegyer Önkormányzata, 2018)

Orr-beszámoló
a Szépvölgyi út 67-től a Kolosy térig

Először a hársfák illata, mivel nyár van,
ez a jó kezdet! Hársfák közt lakom s tudom,
hogy égig ér a nyár, képzeleghetnék, hogy földön
bukdácsoló pilóta vagyok, hátamon nyár-ejtőernyővel –
de már annyit képzelegtem s túl könnyen, valódibb
dolgokra vágyom, s megcsap a hársfák illata,
beszívom remegő orrsövénnyel, mint a vadászkutya,
s érzem, hogy jó nyomon vagyok, új vadászmezőn,
s kiszökhetek a ragacsos költészetből, mely olyan,
mint a beszáradt lekvár, léptem ruganyos, orrcimpám
kitágult, vígan skálázik: a kerítés mögött rózsa
mély illata, asszonyosan alt, a hársfa szoprán,
s szinte brummog az üres telken a dudva, e hármas-
hangzattal búcsúzom a kanyartól. Szeszélyesebb s kellemetlenebb
egyveleg következik: olvadó aszfalt, hánytató benzingőz,
keserű kipufogó gáz, a kiszáradt patakmederből macskadög,
rothadó rongy, pálló papírzsák csap ki szinte triolában,
de nem hátrálok, azzal az anyaggal kell dolgoznom,
ami van, s eszembe sincs mást kitalálni! Ha csúnya,
hát csúnya, ha büdös, hát büdös, nincs más utam,
és nincs másik életem. Valamikor volt, vagy legalábbis
azt képzeltem! Ó, ifjúság! Ó, álruhás királyfi!
Micsoda röhejes alak voltam, még most is belepirulok,
ha eszembe jut. Lehajtott fejem fölrántja a kihajló
diófa, összemorzsolok egy levelet s szippantgatom, mint a
narkósok, mert azért kell valami kábulat, hogy kibírjuk.
Így érkezem a sarki cukrászdához s átrepülöm
azt a pár métert vanília-szárnyon, karamell-léghajón,
málna-citrom-narancs-helikopteren, zötyögve érek
földet, síkosan landolok a kocsmaajtóban s férfiasan
beszippantom a sör-bor-pálinka-szagot, mélyén egy kis
ammóniákkal, de most nem csábulok el, közel a cél,
érzem a célt, már csak az étterem sülthagyma-pörkölt-tengerén
kell átgázolnom, a templom tömjén-hűsébe épp csak beszagolok,
és itt a piac, e földi csoda, e tündéri ajándék, mogorva
utcák-évek közé beszorított darabnyi gyerekkor, hová
naponta megérkezem, kopott, fáradt, boldog utazó!

A víg pesti barátok

A víg pesti barátok a Síposban
merengve isszák most a sört,
csendesen izzadnak a nyár szoknyája
alatt, az egyik erre gondol, a másikban
már ágaskodna a kedv, de lekókad,
mint a cigányok vonója, vigasztalásul
verseket motyognak, majd egy kicsit
megváltják a világot, majd a zenéről
és egyéb művészetről is szó esik, majd
elfonnyad ez is a túl forró levegőben,
s bánatosan nézik az üres székemet.

Napfényben tündöklő

Napfényben tündöklő városrész,
ha én eltűnök, te hová mész?
Összefogózva állunk, áll a pillanat,
itt, Óbudán ragyognak a falak,
mint óriási mosoly óriási arcon,
önfeledten kóválygok a régi piarcon,
nem tűnődöm, miért e mosoly, honnan e derű,
mint a lélegzés, minden olyan egyszerű,
az út ide torkollik s majd továbbvisz,
elönti e tavaszi fény-derű-árvíz,
lepke-levelek a kopott aszfalt felett,
avas télikabáton kokárda-üzenet,
nyújtózik az égig a karcsú lobbanás,
szívemből a vacogás, a ragyogás,
startpisztolyként dördül majd a pillanat:
melyikőnk fut el, s melyikőnk marad?

Éjszakák

Kaméleon-arcú szeretőm a fák közé csalt, a martalócképű bogyók közé, a víz alá; s a fordított álomban vetkőzni kezdett: behúzottnyakúkócsag-mellei ébredeztek, felfűzött madárszem-gerince hajladozott, göndörszőrű szemérme, a tonkinfecskefészek beomlott-kinyílt – és felébredtem.

A szerelem végigpergett meztelen bordáimon, mint a homok, ahogy fölkeltem sírhelyemről, a Dunapartról s még visszanéztem, hogy lepi be testem rajzát a víz. Mindent elvesztettem; két szemem egyetlen óriási körré tágult s pillantás nélkül nézte bukdácsolásomat. „Ez az értelem” – gondoltam, ám fejem nem lévén, ezt is más gondolhatta helyettem; ujjaimat lehúztam, mint a kesztyűt s doboló szívemet egy kétéltűnek ajándékoztam. IME, AZ UJJÁTEREMTETT VILÁG! KERESD MEG AZ ÉLETEDET! – hangszórók suttogták rekedten egymás torkába a megváltó igéket – és felébredtem.

„Angyal ha van, akkor az csak tiszta kvint lehet, amely megsemmisíti önmagát!” – két hang elindult a hegedűhúr hajnalból és a törtnyakúgitár alkonyatból, hogy találkozzék s a két hang közötti némaságban zsugorodtam a megsemmisülésig… „Angyal ha van…” – zsongott még a lehúzott redőnyök mögül s szeretőm meztelen teste visszatért a vándorlásból; fáradtan, ólomsúlyos szemhéjjal pihegett és lassan összezárta combjait.

 Római-part

Könnyet áhító boldogság
hull rám, fekszem a parton,
mint köszörűkövön a kés:
szúnyog sír kitartón.

Csónakot cipelnek olaj-
bőrű fiúk, s a lányok
billegő csípőjén s a mell
között hó-villanások.

Hát fuss már, fuss már, teljesebb
öröm ver itt ma sátrat!
A kötélen tenyérnyi zöld
nadrág s melltartó szárad.

De valóban furcsa-e? Miért ne lehetnének az embernek e világban ilyen szerelmei is? Hiszen már az elején úgy kezdődött, mint az igazi szerelem.

Amikor Óbudára költöztem, s felfedezőutamon megpillantottam, egy csapásra megszerettem!

Dobogó szívvel megálltam a piac sarkán, s gyönyörködve néztem az összetákolt, kátránypapírral fedett bódékat, az asztalon pirosló manósipkát: a cseresznyepaprikát, a felfújt képű almát, a lányos zöldbabot, a bársony csikóorrhoz hasonló gombát és a többi földi csodát, és nem tudtam betelni velük! Segítségül hívtam az orromat is, és mámorosan beszívtam az illatokat: a füstölt hús, a savanyú káposzta, a kapor illatát, mint egy kábítószeres. A komor falak-évek között feltündöklő darabka gyerekkor volt a piac. Rögtön otthon éreztem magam! Kisimultak a ráncok az arcomon, s egy kicsit a lelkemen is. Naponta lejártam, télen-nyáron, hőben-hóban, hűséges széptevő, a kofák mosolyogva fogadták köszöntésemet, elnézően figyelték téblábolásomat. Lassan kóstolói rangra emelkedtem, jutalmul a hűségemért, ami azt jelentette, hogy itt is kaptam egy falat kolbászt, ott is kaptam egy szem szőlőt, csak, hogy el ne vigyem az álmukat. Játékos és tiszta szerelem virágzott bennünk e csöppnyi piacon, ahogy kell, s amitől el lehet viselni az életet.

A szerelem nem múlt el, ott van ma is a szívemben, vagyis nem én lettem hűtlen: a piacot bontották le. A bódék eltűntek, néha elképzelem, hogy kátránypapír szárnyukkal felrepültek az égbe, s magukkal vitték ámuló éveimet.

Tudom én, hogy elzúg az idő, s amit épphogy megszerettünk, eltűnik. Eszemmel fel is fogom a változást, józanul s kíváncsian nézem az alakuló újat.

Nem vagyok érzéketlen a változó iránt. Jól tudom, hogy nem lehet s nem érdemes megállítani az időt, mert úgy van bölcsen elrendezve, hogy múlik: sebeket gyógyítva, új izgalmakat idézve.

A változó idő az én közegem is, reményem és vigasztalásom. Úszom benne bátran én is, vagy csak evickélek, de mindenképpen előre, ahogy minden normális halandó teszi.

A régi piac helyén modern, takaros, tiszta csarnok áll, a zónapörköltet lehelő kiskocsmák helyett higiénikus büfék; műanyag rekeszekben a gyümölcsök, kifényesítve, megmosdatva, a manósipkák és egyéb bohóságok eltűntek a Köjál szigorú pillantása elől. Szép az új piac? Szép! Felzárkózott az európai színvonalhoz, büszkék lehetünk rá!

Hogy nem járok le immár az új piacra, az meg az én bajom. Nem is tudom, hogy mi a bajom. Hogy elszállnak az évek? Erről az új piac nem tehet, s magam még erőm teljében vagyok, derűsen nézek az elzúgó időre: volt-nincs! Talán, hogy szívemben lassabb a változás, ott él, virul a régi piac változatlanul, s amíg élek: örökké!

De hát ez sem olyan nagy baj! Ennyit igazán elcsenhetünk az örökkévalóságból! Mert az is a miénk, ami holtágként visszakanyarodik, ellentétesen az elmúlással, ellenkezve minden józan ésszel, kiteljesítve rövidke életünket: az emlékezés a halhatatlan vigaszág.

Szép Ernőt olvasni kell, mégpedig olyasformán, mint lassú kortyokban fogyasztani a gyógyfüves teát, a tavaszi napfényből a kisebb adagokat, s mélyeket szippantva az akác illatából. Kötetei megörvendeztetik az embert, bárhol ütjük fel őket. Na, nem azért, mert csupa bohóságot írt volna, hanem, mert betűit böngészve úgy érezzük, máshol vagyunk; távolodnak és kisebbednek a bajok, és akár örülni is lehetne valaminek. A felhők kékjének, a felröppenő galamboknak.

És jönnek a kis pillanatok, ámulatok, dolgok, amelyek körülöttünk és velünk léteznek, és utána a sokat emlegetett téves konklúzió, az irodalmi skatulya: a gyermeki rácsodálkozás.

„Valami huszonöt éve, hogy megjelent a Nyugat-ban »Gyermekjáték« cimű versem. Ez a vers azután botrányosan népszerű lett. Az egész dolgot ennek köszönhetem. Bezártak ebbe a gyermekségbe és én azóta ülök. Rokonszenves ez a beosztás, de nem több hizelgő tévedésnél… A nyelvemben egyformán benne van a vásári koldus rivása és a marokszedő lány nótája, ritmusa, a 48-as kortes beszéde és a tanítómé, tanáraimé… nekik köszönhetem, hogy igy irok.”

Szép Ernő erre esküdött fel. A leheletnyi novellákra, az egyszerű, sima képletekre, a banális hétköznapi apróságokra, a mindannyiunk életét meghatározó, de árnyékba húzódó momentumokra. Olyan fontos kis valamik, hogy fel sem tűnnek. Prózában mindig egyes szám első személyben kezdte, és erről a jó szokásáról, még ha sokszor szabadkozott is érte, soha le nem tett. Ebbe a személybe mindannyian „belehelyettesíthetődhetünk”, és meglepődve fedezzük fel magunkban ennek a hihetetlen gazdagságnak a teljességét. Szinte sértve érezzük magunkat, mert fel lett hívva rá a figyelmünk. Elképesztően nehéz ilyen megrendítően könnyednek tűnő, lezser mondatok írni, és végig stílusban maradni.

Nem kortársaihoz, a „költőóriásokhoz” kell mérnünk szerepét, hanem a költészetben elfoglalt eredetiségét, különlegességét és hozzánk való közelségét díjazzuk.

„Mert hol irodalom van, ott irodalom van” – írta egy mai költő, Laczkfi János. A bécsi emigrációban megjelent művei kapcsán Déry Tibor így fogalmazott: „Ez a költő a próza elemeiből új, külön nyelvét teremtette meg a versnek, és mondatait s fordulatait oly csodálatos erővel tudja költeménnyé lelkesíteni, hogy a szavak szinte egészen megváltozott arccal, s szinte új értelmek új kifejezésével néznek az olvasóra… olyan pompás virágja ő egy elmúló félben lévő kultúrának, mely még illatával, a szó szépségével fejezi ki életének értelmét.” Szép Ernő az egyik legnagyobb zsonglőre, kötéltáncosa a magyar irodalomnak, tárgyszerű és lírai. Mint ez a kis kontemplációja: a magát pocsolyában csodáló veréb, aki mindjárt előkapja rúzsát, hogy a legszebb legyen majd a margitszigeti verébszépségversenyen.

A havas szigeten

„Drága olvasóm, volna egy pár perczed gyönge mondanivalóm meghallgatására? Bágyadtan adom át magamat a penna kényének, – én magam érzem veled szemben való kötelességemet, mint úgynevezett hírlapiró és töprengtem most is sokáig, mivel tudnék hízelkedni érdeklődésednek, drága olvasóm.

Keresztül-kasul képzelődtem az egész világon, emlékezetemben elkérődztem a héten olvasott újságokat, azután összeránczolt homlokkal végigborongtam Budapest életének külsőségein, utczai, kávéházi dolgokon, meg minden egyében, amit a társadalmi osztályok dülő-útjain csavarogván látnom lehet.

Azután a korcsolyázni siető fiatal leányok tündérlettek előttem képzeletemben, azután a nyomorra gondoltam, meg a kórházak nehéz szagú termeiben merengő betegekre, meg a vizsgálati fogságban töprengő rabokra, azután a lezajlott Széchenyi-bálra, amelyen nem voltam jelen, de a báli névsort másnap végigolvastam az újságban, azután a főúri vadászatokra gondoltam, azután a színházi eseményekre gondoltam, azután minden átmenet nélkül a halál jutott eszembe… Az élet télire elhagyja a szigetet, a hotelekben alszik a homály a betett zsalugáterek mögött, a vendéglők oszlopos terraszain a székek felültek az asztalokra, a galamblövészet pavillonja néma s a dúczokban lakó galambok örök boldogságról ábrándoznak, a fehér teniszpálya az angol szavakkal futkosó kisasszonyok után mélázik, néma és merengő az ünnepélyes kis czukrászda meg a vidám tejcsarnok, a parti kávéház most hallgatag, romantikus kastély s a czigányzene pavillonjának asztala, amelyen nyáron a czimbalom szokott hanyatt feküdni, teli van megfeketült falevelekkel, amelyeket még az őszi szél lebbentett oda. Az egyszerű emberek, akik télen is itt tesznek-­vesznek, oly különös, távoli alakokká gyöngédülnek: a kertész, aki üvegházai felé sétál délelőtt, a levélhordó, aki gondolkozva tünik tova a havas bokrok közt, az ősz portás, aki fonnyadt, arany sipkájában a néptelen hotel előtt sütkérezik a téli napsütésben, a vendéglős, aki unalmában vadászfegyverrel leskelődik a romok körül, ahol a sűrűben nyulak bujkálnak és olykor borzot is láttak már előfutni valahonnét, s átiramlani a fehér mezőn.”

(Vasárnapi Ujság, 1914. – részlet)

Lokálpatrióta – írtuk fent, persze, mert szerette az éjszakai lokálokat. A Margitszigeten lakott szállodákban, de ideje jó részét, az estéit kávéházakban, orfeumokban töltötte, vagy kártyázott a Fészekben, az újságírók Otthon klubjában. Mert az élet olcsó volt, de a kártya sokat vitt. Kellér Andor, Szép sorstársa az elfeledett szerzőségben és lumpolásokban így emlékezett:

„Való igaz, hogy ő, aki egy fűszálat sem taposott volna el, verítékező családapáktól könnyű szívvel nyerte el utolsó fillérjüket.”

Hamar feltalálta magát a századfordulós Budapesten – a Nyugat, majd az Est újságírójaként –, sorra jelentek meg aktuális versei, heti tárcái más lapokban is. A magyar kabaréköltészet egyik kiválósága lett, aki együtt nőtt fel a műfajjal, Nagy Endrével, Medgyaszay Vilmával, Gábor Andorral. „Jómagam elég szaporán hordtam Nagy Endréhez ezt az úrinótát, meg a kuplét is; hogy őszinte legyek; gondjaim voltak és kellett a pénz kártyára is, hogy még őszintébb legyek” – írta. A vidám rigmusok, bökversek, sanzonok, kuplék és tréfás jelenetek nagy népszerűséget jelentettek, és valóban jó pénzt hoztak a konyhára. A kérdés költői: nem tudhatjuk, hogy költészete milyen irányt vett volna, ha kezdetben nem a könnyedebb műfajt választja.

A korzó

Amig beléd csomagolnak,
Szükkeblü koporsó,
Örömöm és bánatom a
Dunaparti korzó.
Olykor délben, máskor este
Én szomoru garszon,
Kihordom a Dunapartra
Igénytelen arcom.
Nézem ott a nőket, nézi
Holdkóros a holdat,
S oly keserü lesz a szivem,
Mint a lugkőoldat.
Mert a külsőm akármilyen
Igénytelen ámbár,
Azt hiszem, hogy minden urhölgy
Kizárólag rám vár.
S nem tarthatom magamban, csak
Buta tévedésnek,
Hogy mindenre reánéznek,
Csak épp rám nem néznek…
Ülök, ülök, a nap rám süt
Egész iszonyuan,
S szivemben, – talán már mondtam –
Tüzes, forró bú van.
S mit követ el egy rajongó,
Ha minden hiába –
Beleugrom minden délben
Busan a Dunába.
Nem éppen a vad habokba,
Nem, kissé odábbra –
A Scholz-féle friss, üditő
Dunauszodába.
(1909)

A korán és erősen ritkuló, gondosan előrefésült hajzat, a délceg, ámde korántsem szálfatermet és az örökké lukas zseb nem a legjobb ajánlólevél a hölgyek felé. Márpedig a pénzzavar és a „nőzavar” végigkísérte Ernőnk életét. A régi Pesten nem lehetett meg író az úriasszonyok támogatása nélkül.

Szép Ernőt vonzották és taszították a társaságbeli hölgyek, de szíve az éjszakai élet csóró kis verébfiókáihoz, aszfaltvirágokhoz, ligeti primadonnákhoz, a Tóth Mancikhoz húzta.

Olyannyira, hogy Oroszországig szaladt utánuk. Máig sokatmondó, remek színdarabjai is meglehetősen sok önéletrajzi elemet tartalmaznak. Háromlevelű lóhere, Patika, Vőlegény, Kávécsarnok, Azra, Lila ákác. Csalódásai, letörtsége ellen menekült haza csendes Margitszigetére szívét ápolgatni.

Ugyancsak Kellér említi, kik fordultak meg margitszigeti szobájában: „Csak nők látogatták, férfi egyetlenegy: a végrehajtó, aki korán reggel szokott hozzá bekopogni. Ezt elnevezte Szép Ernő kedvenc költőjének, mert mindig álmából költötte fel.” Élt a Nagyszállóban, és amikor pénze elfogyott, a Kisszállóban is, amelynek lebontása után a helyére épült Dáliában lakott. Amíg tartott az építkezés, naponta zaklatta az építész Forgó Gábort: mikor költözhet be? Amikor a riporter faggatta a Vőlegény bemutatójáról, így válaszolt: „Nagyon szép a Szigeten. Ha itt van az ember, sohasem vágyik még csak ki sem mozdulni innét. Nem azt a világot éljük – kezdte és fejezte be az interjút –, hogy illő lenne a magam dolgairól fecsegni.”

Faludy György: Szép Ernő a Margitszigeten

A kis szállónál régen párok ültek
és hallgatták a rigók mit fütyültek.
De azután, az ostromágyúk trágár
zajára elköltöztek. Nem dalolt ott madár már.

Negyvenhat nyarán kimentem egy esten,
hogy a szállóban Ernőt felkeressem.
Párok ültek a fapadokon körben,
s egy rigó füttyét hallgatták gyönyörrel.

Nem értettem. Kérdem a portást, hol van
a költő. „Kint”, feleli, „a bokorban”.
Hogyhogy bokorban? „Az öregúr éjjel

kisurran titkon, s a bokrosba térdel.
Ott fütyül nékik. Ők nem tudnak róla,
hogy Szép Ernő a szeretők rigója.”

„A legszilárdabb pont, aki körül a képet ki lehet fejleszteni: Szép Ernő. Ő már ősidők óta a Szigeten lakik. Ott ül, kék kabátban és fehér nadrágban, rendületlen hűséggel két deci rizling és a legjobban favorizált főtt marhahús előtt. Hozzátartozik a Szigethez. A pincérek hosszú lánca mint örökséget adja kézről-kézre szokásait, amelyek közé olyan furcsaságok tartoznak, hogy például száraz kenyeret szeret enni.” Hunyady Sándor – szintén szigetlakó – idézte fel ekképpen hősünk alakját a Margitszigeten, a Színházi Életnek küldött kisdolgozatában.

Száraz kenyérből azután kijutott, több is. Ki gondolta volna, hogy az 1919-ben megjelent Lila ákác, egy fővárosi fiatalember regénye 35 év múlva drámaian visszaköszön az Emberszagban? „Kinek az ideája volt, hogy én itt zsidó legyek? Nekem bizonyisten eszem ágában se volt, hogy zsidó leszek, ha megszületek. Itt várt a világon ez a buta meglepetés, mikor itt kiszálltam… Egész életemben zsidó legyek! Tessék talán felosztani ezt, mint a katonaságot, vagy mint egy közmunkát, mindenki szolgáljon, mondjuk, egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell a világon, hogy valaki zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember.”

Ami megkülönbözteti ezt a könyvet (Emberszag) minden korabeli visszaemlékezéstől, az a speciális „szépernői” hangütés, az irónia és az elképedés.

Az értetlenség és az értelmetlen erőszak hihetetlenül feszült párbeszéde. Néhány hét a magyar történelemből, a Pozsonyi úti csillagos házból való elhurcolásáról és az azt követő erdővárosi megaláztatásról. „If you want, remember, if you want, forget.”

Szép Ernő hangját nem őrizte meg sem lemez, sem magnetofonszalag. Apróra fölvágott papiroson, kis kutyanyelvekre írt – tintaceruzával. (Talán mert a tintaceruza nyoma is lila, mint a színpadra dobált ibolya vagy az akácvirág?) A háború után nem publikálhatott, kinézte magából az akkori irodalmi élet. Nővéreivel külföldi segélyszervezetek csomagjain éltek, régi barátok kegyelemkenyerén. Néha elment Hatvany Lajosékhoz. Fekete szemüveget viselt, fél tenyerét ernyőként, a látó szeme fölé tartotta. Amit evett, annak nagy része kopott zakójára hullt, és növelte ott a pecsétek számát. Még a vizet is magára döntötte. „A kórház folyosóján láttam utoljára. Élt még, de ő már nem tudta, hogy él. Nem akarta tudni. Jobb karja úgy csüngött a tolókocsiról, mint egy utolsó óriási legyintés.

Felejtsük el az egészet – mondta az eltört mozdulat –, miért emlékezzünk a világra, ha az nem akar emlékezni ránk” – idézte meg utolsó pillanatait Zelk Zoltán.

De akarunk emlékezni! Művei velünk maradnak a könyvespolcokon, a könyvtárakban és digitalizálva az interneten. És a szigeten, alkonyi estén sétálva talán meghallhatjuk, hogyan fütyül még ma is Szép úr a rigók nyelvén.

A nyár legszebb menyasszonya

„Soha, sehol ezen a világon édesebb, gyönyörűbb arája nem volt az aranyarcu sahnak, a Nyárnak, mint a mi Margitszigetünknek ebben az áprilisban. Szeretnék ennek a mesés szerelemnek énekese lenni; mézesebb, mint Hafiz és Omar Khajjamnál is áhítatosabb. Szeretnék a hidon állani minden napkeltével, mint a müezzin és a város felé terjesztve karjaimat, híni, hívogatni a lakosságot a tavasz, a szépség, a boldogság imádatára.

Oh, jól esik nekem mindig igy is, prózai prózában és minden eszményi ettitude nélkül híresztelni, ahol és ahányszor csak tehetem, a Margitsziget varázsát és egy ellenségét.

Nekem minden ember fáj, aki most nem látja a Margitszigetet. Én nem féltem az én fejedelmi kéjemet a szent szigetre tolakodó közönségtől. Az én magányom a szivemben van, abba nem lehet úgy se betörni. A programom, a mániám, a hitem pedig az emberek boldogsága.

A szigeten lélegzem; fát és virágot nézni, s hallgatni a csöndet meg a madarak jazz-bandjét: egy-egy leckeóra a boldogságból…

Én nem tudom, valami megható van azokon a népeken, akik idekint járnak. Kapnak valamit a sziget halk, fátyolos, örök ünnepi hangulatából. Rokonszenvesebbek, kellemesebbek az emberek mikor itt mutatkoznak. Tündére van a szigetnek, az a tündér mindenkit elvarázsol.

Az a tündér a legjobb szivü tündére a báj, a poézis halhatatlan leányainak. Az a tündér a legszomorúbb városba jött, ide költözött közénk, legnyomorultabbak közé, országostul. Mi kaptuk, magyarok ezt a szigetet. Ugy ocsúdik a képe minden reggel a vizén, mintha álmodott volna a Duna, s az álma itt maradt volna…”

(Színházi Élet, 1925. – részlet)

Három anekdota

Egy alkalommal Krúdy akkor ment be a városba a Szigetről, amikor rendes körülmények között meg szokott volt érkezni. Hajnalban. A szanatóriumból, ahol a várandós felesége feküdt, értesítették, hogy a gyerek órákon belül megszületik. Szép Ernő, a hűséges barát nyugtalanul várta Gyulát a sziget útjain. Végre feltűnt a konflis, amely hozta.
– Nos?
– Megszületett. Leánygyermek.
Szép Ernő a garszonok szakértelmével kérdezte:
– Megmértétek?
– Igen.
– Mennyi?
Krúdy arca széles, kedves mosolyra húzódott. Azt felelte:
– Négy liter és két deci.

*

A hajnalig tartó borozások után előfordult bizony az is Krúdyval, hogy megvert valakit, ami könnyen ment, mert bikaerejű és indulatos ember volt. Ilyen esetekben gyökerezik Szép Ernőnek az az írói körökben közismert, de a nagyközönség közt kevésbé elterjedt tréfája, hogy azt kérdezte Krúdytól: – Mondd, mikor sötét éjjel gyalog mész végig a szigeten, hazafelé, nem félsz, hogy egyszer agyon­ütsz valakit?

*

Szép Ernő egy kései interjúban arra a kérdésre, hogy a sok száz közül melyik a kedvenc saját verse, elszavalt két versszakot, majd a homlokára csapott: Hiszen ezt Vajda János írta!

Milyen közönséget terveznek megszólítani, bevonzani a GICA-ba?

Mi a széles rétegeket akarjuk megszólítani, nem a galériák többsége által megcélzott 100–200 top műgyűjtőt. A kortárs képzőművészek bemutatására fókuszálunk, célunk, hogy „menővé” tegyük a kortárs alkotások vásárlását, a velük való együttélést. Mottónk és meggyőződésünk, hogy: „Boldogságot vesz, aki műtárgyat vesz”.

Milyen utat jártak be eddig, hogyan jutottak el Óbudára, a régi Goldberger gyár területére?

(Körbenézve a hatalmas, jelentős felújítást igénylő területeken, megdöbbenés, kétkedés látszik az arcomon. Safi kérdés nélkül adja a választ.) Mi nem vagyunk kalandorok! Húsz éve vagyunk jelen a kortárs képzőművészet piacán.

Van tömegmozgató erőnk, tapasztalataink, kapcsolataink révén tudjuk, mire van szüksége az alkotóknak és a piac szélesre nyitásának egyaránt.

A kilencvenes évek végén a Madách téren egy viszonylag kis területen kezdtük, itt nyílt a máig is működő Dumaszínház. Amikor a Bartók Béla utat mint művészeti sétányt hirdette meg az ottani önkormányzat, oda költöztünk, ahol sikerrel működünk a kortárs képzőművészek néhány vezető alkotójának bemutatásával, képviseletével. Az ottani egy galéria, itt más koncepciót valósítunk meg. Eddigi tevékenységi körünket kitágítva a magyar képzőművészeti élet újabb színfoltjaként keltjük életre a Godot Kortárs Művészeti Intézetet. A teljesen magán kezdeményezésünkre épült kortárs képzőművészeti központ új kiállítási teret biztosít a művészek, kurátorok és az érdeklődő nagyközönség számára.

Vendéglátóimtól megtudom, hogy eredetileg a „Goldberger ICA” nevet szerették volna felvenni, emlékezvén a patinás múltra és a gyár alapítójára, aki maga is jelentős művészetpártoló volt. Fel is vették a kapcsolatot a Franciaországban élő dédunokával, Shasa Goldberger neves fotóművésszel, aki kezdetben nagyon örült, nyitott volt, sőt még a műveit bemutató nyitókiállítást is elvállalta.

Aztán néhány hónap múlva egy szigorú francia nyelvű ügyvédi levelet kaptak, amelyben visszautasítják a kérést, és az elkobzott vagyon visszaszolgáltatására szólítják fel őket.

„Teljesen elképedtünk ettől a pálfordulástól. Mi ennek a területnek talán, ha egy százalékát birtokoljuk, az államosításhoz pedig a felmenőinknek sem volt semmi köze. Lezártuk az ügyet. Mi jót akartunk – de nem minden áron.”

Hét éven át keresték az intézet tevékenyégéhez a megfelelő helyet. Egyben biztosak voltak, hogy csak tulajdonban gondolkozhatnak, havi kétmillió forintot bérleti díjra nem lehet ebből a tevékenységből kigazdálkodni. Ahogy ezekre a terekre ráakadtak – szerencse volt. „Jókor voltunk jó helyen, osztatlan birtokközösségben bár, de előnyös áron jutottunk hozzá egy cég megvásárlásán keresztül.” A lerobbant ipari környezet jelentős beruházást igényelt, hogy múzeumi minőségű falakkal, környezetben rendezhessék meg a kiállításokat. Ahol tudnak, automatizálnak: a QR-kódos beléptető rendszertől kezdve a robotporszívóig.

Múzeum vagy galéria? Milyen koncepcióra épül ez az új kortárs képzőművészeti intézmény?

Az intézet összetett koncepcióra épül. Nem galéria, nem múzeum – mindkettőt összegyúrva szeretnénk a széles közönséggel a kortárs képzőművészetet megismertetni, megszerettetni.

Szélesíteni akarjuk a kört, egy kvázi tömeg alapú megközelítésben kívánunk működni. A legtöbb ember a képzőművészet irányába tett bizonytalan lépéseinél több ponton elakadhat.

A galériák általában csak korlátozott számú művészt reprezentálnak, az idelátogatók egy-egy szűk résen át tekinthetnek be ebbe világba. Amit ott látnak, nem biztos, hogy elnyeri tetszésüket, bizonytalanná válnak, gyakran még kérdezni sem mernek. Az esetleges vételi kényszertől is megriadnak. Mi az intézetünkben a múzeumok biztonságát nyújtjuk, a látogatók barangolhatnak egyedül az alkotások között. Terveink szerint egy mesterséges intelligenciát és kiterjesztett valóságot használó mobil alkalmazással a kiállításokhoz kapcsolódóan a kurátorok egy virtuális térben plusz információkkal is kiterjeszthetik a kiállítási anyagot.

Kik reprezentálják a tervezett koncepció alapján a célpiacot?

Elsősorban azt a már néhány tízezerre tehető családot, együtt élő párt szeretnénk elérni, akiknek közös jövedelme havonta eléri a hat-hétszázezer forintot, így lehetőségük van esetenként ötven-hatvan ezer forintot arra a „boldogságra” költeni, amit egy-egy műalkotással való együttélés jelent.

Ez nem nagy anyagi kockázat, mert ha csalódnának, ezen az áron mindig eladhatóak ezek a művek. Ha megtartják, még annak az esélye is megvan, hogy mondjuk tíz év múlva tíz-hússzorosát fogja érni.

Az intézet kiállításait belépőjeggyel lehet látogatni, éves klubtagság is lesz, amely kedvezményes belépést, különböző rendezvényeken való részvételt biztosít. Az első évben 500–1000 látogató bevonzását tervezzük havonta egy-egy időszakos kiállításra. Valamint megrendezzük évente a Godot Art Fairt, habár ennek a bevételével nem kalkulálunk a fenntartáshoz szükséges költségként, ez csupán „hab a tortán”. Az intézet területét különböző rendezvényekre is bérbe adjuk, amelynek bevétele hozzájárul a fenntartáshoz. Nyaranta a gyerekek részére képzőművészeti táborokat tervezünk. December pedig a rendezvények hónapja, ez biztos bevételt jelent majd az intézetnek.

Hogyan választják ki a bemutatásra kerülő művészeket, műveket?

2025-ig évente mintegy tizenötezer eurós, a kiállítások megrendezését fedező költségkerettel pályázatokat írunk ki elsődlegesen a hazai és a közép-kelet-európai régió fiatal képzőművészeinek. A pályázatban sikerrel szereplő művészek kiállítási lehetőséget kapnak. Az idei pályázat szeptember 15-ével zárult, a százötven beérkezett pályamű ötven százaléka hazai, de érkeztek alkotások Japánból, Ausztriából is. A pályázatokat előfinanszírozzuk. A kiválasztott művek két hónapon keresztül lesznek láthatók.

Mi semmit nem kívánunk ingyen: lakást, javadalmazást biztosítunk a kurátornak és a kiállítás megrendezésébe bekapcsolódó művésznek is. Minden munkát, dologi kiadást azonnal megtérítünk.

A hazai közönséget és a fiatal képzőművészeket egyaránt edukálni kell, a látogatókat a minőségi alkotások felismerésére, a művészeket a korrekt szerződéses keretek között a realitást – ismertségüket, tapasztalatukat, képzettségüket – tükröző árak meghatározására. Az intézet működésének egyik fő célja, hogy a jelenleg néhány százmilliós képzőművészeti piacot keresleti oldalról bővítse. Magán vásárlási tőkeinjekcióra van szükség a fellendítéshez. Ezt nem lehet várni a száz-kétszáz műgyűjtőtől, ehhez szélesebb, fizetőképes kört kell „rajongóvá” és így vásárlóvá tenni. Piaci alapon kell működnie a kortárs képzőművészeti piacnak is, csak így erősödhet meg, és akkor nem lesz oly sok tehetséges pályaelhagyó a fiatal a művészek között.

Mit gondolnak Óbudáról mint a kultúra városáról? Hogyan terveznek illeszkedni az itt folyó pezsgő kulturális élethez?

Fantasztikus élményt jelent számunkra, hogy már az építkezés folyamán, de a megnyitóra és azóta is nap mint nap betérnek hozzánk a „szomszédok”, az itt lakók. Kíváncsi, jóindulatú, befogadó érdeklődéssel követik azt, hogy mi az, ami ezen a patinás helyen alakul, hogyan bővül egy újabb színfolttal, lehetőséggel az óbudai kulturális élet.

Tapasztalataink szerint az óbudaiak igazi lokálpatrióták – nyílt szívvel örülnek a fejlődésnek. Hatalmas potenciált látunk az óbudai kulturális, képzőművészeti élet területén.

Számos kiállítóhely működik már évek óta sikeresen, csak néhányat említve, mint az Esernyős Galéria, az Óbudai Társaskör Galériája, az Óbudai Kulturális Központ San Marco utcai kiállítótere vagy a Budapest Galéria. Hatalmas munkát végez ezen a területen az önkormányzattal sikeresen együttműködve a T-Art alapítvány, évek óta sikeres, országos pályázatok kerülnek kiírásra képzőművészeknek. Úgy gondoljuk, rengeteg, eddig még kiaknázatlan potenciál van a kerületben a képzőművészeti élet területén, az együttműködés erősítésével, közös koncepciók kidolgozásával ennek kiaknázása elősegíthető. Ebbe a munkába szeretnénk bekapcsolódni, ehhez ajánljuk fel együttműködésünket. Érdeklődőink körét elemezve azt láttuk, hogy az óbudai élet vonzása túlnyúlik a kerület határain: szinte egy kör rajzolható óbudai középponttal a XII. kerület, a Rózsadomb, Újlipótváros vonzáskörzetével. Köszönjük az óbudaiaknak a pozitív fogadtatást – szeretnénk a jövőben ezt a bizalmat sikeres, érdekes rendezvényeinkkel megszolgálni!

Fejlődésünk első kilenc hónapját is vízben töltjük, születésünket is ennek a tápláló, védő víznek a megindulása jelzi. Az újszülöttek egészen három hónapos korukig képesek lebegni a vízen. Számos meleg tengerek vagy folyók mellett élő természeti népnél megfigyelték, hogy a gyerekek gyakran előbb tanulnak meg úszni, mint járni.

Hippokratész, az orvostudományok ősatyja két és félezer évvel ezelőtt megállapította, hogy a betegség tulajdonképpen az ember és környezete közti egyensúly megbomlása.

Ennek az egyensúlynak a megbomlását már ősidők óta az emberek ösztönösen, az orvoslással foglalkozó gyógyítók pedig először tapasztalataikra, majd az évezredek, évszázadok alatt kialakult balneológia tudományos eredményeire alapozva a víz, a hőforrások kincseivel állították helyre. A föld mélye által rejtett termálvízkincs az embert gyógyító, erejét visszaadó, testi-lelki egyensúlyát megőrző elemmé vált.

A termálvizek tudatos hasznosítása, fürdők létrejötte történelmileg beépült az ember mindennapos életébe – kialakult nemcsak a gyógyítás gyakorlata, hanem egy, az adott kor szellemének megfelelő kultúra, fürdőkultúra is. A fürdőkultúra nemcsak a fürdéssel kapcsolatos rítusokat jelenti, hanem tágabb értelemben a fürdőkben zajló társasági életet – a fürdőéletet – is felöleli, mely a környezetet, a társasági érintkezés szabályait, szokásait, a kulturális eseményeket is tartalmazza. Gondoljunk csak az ókori Róma és a birodalom fürdőire, az ott zajló szellemi, politikai életre, arra a kultúrkörnyezetre, mely ötvözte a zenét, a táncot, irodalmat, a fürdők épületeit díszítő képzőművészeti alkotásokat. Ez része volt és része napjainkban is az ember és környezete közötti egyensúly fenntartásának és helyreállításának.

Honfoglaló őseink egy istenáldotta földre érkeztek. A Kárpát-medence a világon az ötödik leggazdagabb termálvízkészlettel rendelkezik.

A honfoglaló magyarok már ismerték a hordozható fürdőkádat – ezt bizonyítják a Bíborbanszületett Konstantin császár környezetéből származó feljegyzések. A korabeli krónikás szerint, amikor a honfoglaló Árpád átkelt a Dunán, a Magyar Révnél, a Duna mentén felmenvén, a felső meleg források alatt ütött tábort – a mai Császár-fürdő tájékán indult meg a település fejlődése. A fürdés kultúrája a feljegyzések szerint az Árpád-házi királyok alatt is fejlődött. Érdekesség, hogy II. Endre leányának, Erzsébet (később Szent) hozományában többek között egy míves ezüst fürdőkádat is adott, amikor feleségül ment a thüringiai őrgrófhoz. Ebben az időben Nyugat-Európában a fürdés nem volt divat, sőt gyakran károsnak találták. A korabeli utazók ezért is csodálták meg nálunk a hévizek mellett már a XI–XII. században kialakult fürdőmedencéket, a kőfürdőket. Természetesen honfoglalóink és ország­alapítóink fürdőkultúrája szervesen ráépült a rómaiak itteni hagyományaira.

A török hódoltság idején a mohamedán kultúra szerint fejlődött és virágzott a fürdőélet. Ezek szigorúan a vallás és higiénia jegyében működtek, pompájukkal, tisztaságukkal szöges ellentétben álltak a környezetükben elhelyezkedő településekkel. A fürdők ebben a korban is nemcsak a tisztálkodás, vallási rituálék részeként működtek, hanem társadalmi, politikai kapcsolatok tereként is, ahol ugyancsak megjelent a művészet. A nők esetében a mohamedán világban szintén a fürdők voltak a nyilvános társasági élet helyszínei, ahol kendőzetlenül szórakozhattak egymás társaságában. A török kiűzése után Pest és Buda fürdőváros maradt.

A sok nyomor és pusztítás ellenére a kettős városban fürödtek az emberek, oly mértékben tisztálkodtak, és épült be ez a kultúra az életükbe, melyre az egész ún. művelt Európában nem volt példa.

A XIX. század reformszelleme a fürdőkultúrára is kihatott, a magyar és a betelepült német polgárság életébe ötvöződve virágzásnak indultak a fürdők és a fürdőélet a reformkori arisztokrácia támogatásával. Erre az időszakra tehető a vidéki gyógyközpontok fejlődésének kezdete, valamint a modern gyógy­módok gyökereinek kialakulása, fizikoterápiás kezelések beillesztése a fürdőéletbe. 1891-ben alakult meg az Országos Balneológiai Társaság is.

A magyar fürdőélet és -kultúra egyik virágkorát a kiegyezés utáni időszak jelentette. Egymás után nyíltak meg és fejlődtek az épített fürdők és strandok a szecessziós építészet és kultúra jegyében szerte a Kárpát-medencében. Mind az arisztokrácia, mind pedig a polgárság életébe beépült a rendszeres – évi akár 3–4 alkalom – fürdőkúra. Ezeken a fürdőhelyeken virágzott a kulturális, művészeti élet, melyet számos zenei, irodalmi és képzőművészeti alkotás reprezentál. A fürdőéletet az akkor fejlődésnek induló művészi értékű képeslapok (metszetek, rajzok, fotók) dokumentálják a leghívebben.

Az I. világháború és Trianon a magyar fürdőéletben is jelentős visszaesést jelentett. A rövid békeidő, melyet gazdasági válság nyomasztott, nem volt elegendő a fürdőkultúra újbóli fellendüléséhez. A II. világháború után először az újjáépítésé volt a szerep. A fürdés tömegkultúrává vált, sok szocreál alkotás tükrözi az 1950-es, 1960-as évek fürdőéletét, amely egyre inkább a kikapcsolódással és a szórakozással ötvöződött.

A XXI. század elején, így napjainkban újabb lendületet kapott a fürdőkultúra Magyarországon, gazdaságilag is kiemelt ágazattá vált.

A mai kor fürdőéletének szellemébe egyre inkább illeszkednek a korszerű gyógymódok mellett az antik kor hagyományai, a keleti kultúra és terápia elemei. Ismét hangsúlyt kap a hippokratészi elv: az egészség alapja az ember és környezetének egyensúlya.

A víz ezen egyensúly egyik fő eleme, a kortárs művészeti alkotásokban különböző ábrázolási és formai elemekkel következetesen megjelenő motívum.

Válogatás a Völgyi-Skonda gyűjtemény képeiből

A középiskolás évek után egyetemre került…

Az orvosi egyetemre kétszeri elutasítás után vettek fel. 1956 volt: már érződött az ősz előszele, tehát életemet tovább kísérte a történelem, bár többnyire negatív hatásaival.

Ettől kezdve három fő vonal figyelhető meg a pályáján: az orvosi hivatás, az oktatás-tanítás, illetve az irodalom.

A három áttekintendő életvonulatomnak kora gyerekkoromtól van jele, ezek végig kísérik életemet, persze az orvosi hivatás a domináns, emellett üti fel fejét időközönként, változó mértékben a másik kettő, de talán ezekhez simulva még két vonulat társul: a család és a világlátás.

Kezdjük az orvosi pályával!

A gimnáziumban kialakult elképzelésem alapján biokémikus kutatónak készültem, ezért jelentkeztem az orvosira, de a tanulmányok alatt, azok hatására változtattam, az emberrel akartam közvetlenül foglalkozni, tehát gyakorló orvos akartam lenni. Nagyszerű tanáraink voltak: Straub F. Brúnó (a rendszerváltásnál államelnök volt), Gottsegen György kardiológus, Nyírő Gyula pszichiáter (róluk most intézmény van elnevezve), Babics Antal urológus (Nagy Imre egészségügyi minisztere volt). Végzés után sikerült Budapesten maradnom (újpesti Károlyi Sándor Kórház), a belgyógyászatot választottam, mert az akkor magába olvasztotta az összes belszerv vizsgálatát, és én az orvoslást széles keretek között akartam végezni.

Ezért is nem igyekeztem tudományos rangot elérni, mert az hosszabb időre egy részkérdésre koncentrálást igényelt, a későbbi tudományos igényű munkáim a gyakorlati tapasztalat összegyűjtött adatainak elemzését jelentették.

Az 1960-as években első főnököm, dr. Újszászy László mellett főleg a kardiológiára irányult érdeklődésem, az 1970-es években a hematológiára, ekkor már végeztem ezeknél kemoterápiát, 1980-ban az újonnan indult dél-pesti Jahn Ferenc Kórház 120 ágyas krónikus belgyógyászati osztályának vezetői posztját nyertem el, amelyben geriátriai, érrendszeri, onkológiai és rehabilitációs részleget fejlesztettem ki. Szakmapolitikai okok miatt profilok változtatását tervezték, ezért visszahívás alapján megpályáztam és megkaptam az újpesti kórház akut gasztroenterológiai osztályának vezetését (1992), ahol az onkológiai betegek kemoterápiáját is még évekig végeztem. A kezdeti belgyógyász szakvizsga (1967) mellett letettem az onkológiai és geriátriai szakvizsgát, 1998-ban orvosszakmai munkámért megkaptam a Magyar Köztársaság Érdemrend Kiskeresztjét, 2003-ban a Batthyány-Strattmann László-díjat.
A kórházi szférából 2003-ban mentem nyugdíjba, ekkor voltam 65 éves. Utána kerületi onkológiai gondozókban és a hospice ellátásban dolgoztam. 1980 után a fő, tudományos feldolgozást magába foglaló tevékenységem a geriátria és az attól elválaszthatatlan szociális gerontológia területére esett, e két, egymással szoros kapcsolatban lévő terület kérdéseit próbáltam felkutatni mind az egyén, mind az ellátó szervezetek szintjén. Ezen a területen van igazán szükség az egész embert vizsgáló, kezelő holisztikus szemléletmódra, ami nekem alapállasom kezdettől máig. A geriátria (idősgyógyászat) diszciplínát megteremtő Ignaz Nascher egészségügyi-szociális hibridnek tartotta ezt az orvosi területet. Ezért kerültem közel a magyar Bálint Mihály nevével fémjelzett nemzetközi és magyar Bálint-mozgalomhoz is, amely az orvos-beteg kapcsolatot vizsgálja („orvosgyógyszer”). A szociális PHARE-programbizottságának tagja lettem, a Magyar Szociálpolitikai Társaság alelnöke, majd a Gerontológiai és Geriátriai Társaság elnöke (2005–2010). A rendszerváltás megadta annak a lehetőségét, hogy ezt a kérdést több nyugati országban tanulmányozzam, a legmaradandóbb volt két hónap Dániában, valamint még: Finnország, Hollandia, Svédország, Anglia, Németország.

Tapasztalataimat átadtam hivatalos szerveknek, lehetőségem adódott hivatalos állami úton és cégek által finanszírozva is, hogy eljussak nagy nemzetközi kongresszusokra, még Európán kívül is (Kanada, Ausztrália).

Mindenhová szakmai anyagot vittem bemutatni, részt vettem nemzetközi fórumokon, pl. tagja voltam az International Federation of Ageing igazgatótanácsának, tagja lettem nemzetközi folyóirat szerkesztőbizottságának. Orvosszakmai működésemet azzal koronáztam meg, hogy egy 700 oldalas geriátriai szakkönyv (Klinikum és farmakoterápia időskorban) orvosi részének főszerkesztője lettem, emellett egy 19 fejezetből álló gerontológiai összefoglaló könyvet írtam (Pillantás a dombról), amely néhány orvosi fejezet mellett szociálpszichológiai témákat foglal össze.

Térjünk át a tanító, oktató munkájára!

A családi előzmények hatottak rám: apai déd- és nagyapám kántortanító Székelyföldön, nagyapa testvérei pedagógusok (leghíresebb Károly, a dévai tanítóképző igazgatója). A tanítás genetikai hajlam volt a családban – Czeizel Endre kutatásai igazolják, hogy van ilyen. Szondi Lipót is ismeri: családi archetípus. Aki nem pedagógus, az is szakmája oktatója (Kálmán unokatestvérem szülészorvos).

Saját pályám: tízéves koromtól fiatalabbakat tanítottam (óraadás 5 Ft/óra), az általános iskolában és a gimnáziumban tanulópárommal foglalkoztam.

A tanulópár mozgalom jó elgondolásból született kommunista gyakorlat volt, a gyengébb hátterű munkásszármazásúak felzárkóztatásához a jó tanuló és a gyengébb együtt tanult, s ez meghozta eredményét.

Egyetemi éveim alatt felnőtteket készítettem elő érettségire. Orvosként, főleg osztályvezetői 23 évem alatt a fiatal kollégákat a gyakorlat során oktattam, egyikük mondta: iskolát teremtettem. 1980-ban mint gerontológust az Európa Tanács idősoktatási munkabizottságába delegáltak (gerontagógia, geroedukáció), külföldi tanulmányutakat tettünk. Ekkor vettem fel a kapcsolatot a magyar (majd külföldi) vezető andragógusokkal: Maróti Andorral, Csoma Gyulával, Sz. Tóth Jánossal. Azóta ezzel a kérdéssel kiemelten foglalkozom, második hivatásomnak tekintem, három egyetemen oktattam gerontológiai tárgyat: Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Debreceni Egyetem nyíregyházi Egészségügyi Kar, Zsigmond király (Milton Friedman) Egyetem Békásmegyeren, utóbbi kettőn most is. Emellett az idősoktatás és egyáltalán a gerontológia területén országszerte tartok előadásokat szakembereknek és az egyre szaporodó, laikusok számra szervezett szenior akadémiákon, minderre kórházi nyugdíjazásom után több lehetőségem van. Az idősoktatás a szellemi aktív idősödés egyik fő területe (az aktív idősödés paradigma ma általánosan elfogadott irányelv a WHO, az ENSZ berkeiben), a részvétel már önmagában ismeretterjesztő és örömöt jelentő elfoglaltság, az ismeretek pedig elősegítik az idősödés problémáival való megbirkózást. A Magyar Tudományos Akadémia Felnőttoktatási Albizottságának, a Pedagógiai Társaság választmányának tagja lettem, 2018-ban egyedüliként elnyertem a Durkó Mátyás Emlékérmet.

Elérkeztünk az írói pályájához.

Anyám dán származású, családneve Andersen volt, nem valószínű, hogy a nagy íróval rokonságban lett volna, mert Dániában ez gyakori név, viszont egyik nagyanyja Sophie Schiller volt, aki vallotta a költő családjával való rokonságot. Bármi is az igazság, az én nyiladozó gondolatvilágomat belengte, hogy esetleg közöm van ehhez a két íróhoz.

Tizenkét éves korom körül már írtam rímes szöveget (még nem nevezhető versnek), de tizenhárom éves koromban (1951) írtam egy egyfelvonásos színjátékot.

Továbbtanulási bizottság előtt a tanulók vallomása arról, hogy miért akarják egyik vagy másik hivatást választani. Aztán a gimnáziumban kitűnő tanáraim közel hozták számomra a költészetet: Tóth Pál László magyartanár, aki ugyan főleg nyelvtanász volt, de elvezetett az irodalom lényegéhez, első óráján Lessing Laokoónjáról beszélt; Gombár Vince latintanár Horatius gondolatvilágát is ismertette, nem csak a versek nyelvi fordítását; Kertész Dezső orosztanár, aki latintanárként a fogságban tanulta meg az oroszt, Puskin és Lermontov költészetét adta (tőlük több verset fordítottam). II. gimnazista koromban kezdtem komolyabban verseket írni, ekkor Ábrányi Emil magyar nyelvről írt verse ihletett, és egy disztichonban írt hasonló tárgyú verssel 2. helyezést értem el az iskolai verspályázaton. A következő évben több verset küldtem be, 3. helyezést értem el. Mint mondtam, ekkor került iskolánkba az egyetem után Eörsi István – életem első komoly kritikáját tőle kaptam. Az ’56 miatti börtönévei után találkoztunk, s még idézett verseimből. Kell ennél nagyobb díj, elismerés? 1955-ben a III. kerületi pedagógusok lapja, az Új utakon közölte egyik versemet (Reggel a Badacsonyban).

Életem folyamán a versírási motiváció vissza-­visszatért, olykor hosszú évek kimaradtak, főleg a karrierépítés és családteremtés évtizedeiben volt ilyen. Mindig motiváló tényező volt, ha jeles költőkkel kerülhettem közelebbi kapcsolatba, ilyen volt Zelk Zoltán, Juhász Ferenc, az utóbbi években Tornai József és évtársaim: Ágh István, Takács Zsuzsa. A klasszikus versforma sokáig vonzott, de aztán a gondolataim sokszor csak a szabad verset engedték meg, az elmúlt néhány évben a haiku is megkísértett. Az 1975-ben induló Orvosírók Körének alapító tagjai közé számítom magam, most is évente van találkozónk, ahová elvisszük felolvasásra új alkotásunkat, amelyeket összegyűjtve a következő évben kötetben megkapunk. A Nagy Lajos Társaságnak öt éve vagyok aktív tagja.

Az elmúlt húsz évben természetszerűleg több időm van irodalmi művet alkotni, ha szabad egyáltalán műnek nevezni azokat. A versek mellett elbeszéléseket, esszéket is írok.

Elsősorban mostanában a múltam megidézett részleteit és az idősödés bennem alakuló filozófiáját dolgozom fel. Saját szépirodalmi kötetem nem jelent meg, folyóiratokban (Magyar Napló, Napút, Bárka, Dunatükör, Zempléni Múzsa stb., újabban az Óbudai Anziksz), illetve antológiákban (pl. Nagy Lajos Társaság kiadványai, Aposztróf kiadó, VPM Kft.) jelennek meg munkáim. Különösen a művészetek, az esztétika és az orvoslás kapcsolata foglalkoztat, tizenhat ide tartozó témát kifejtő könyvem két éve jelent meg (Gyógyítás és szépség). Több mint harminc éve a Magvetőnél (Kardos Györgynél) egy antológiát akartam kiadni, amely a magyar lírából a testi betegségeket leíró verseket tartalmazza – az ötlet tetszett, szerződést is írtunk, de a személy változások miatt kiadására nem került sor.
A művészetek az irodalmon túl is érdeklődésem és mindennapi elfoglaltságaim köréhez tartoznak. Ez vezetett arra, hogy hatvanéves koromban egy 22 tagú asztaltársaságot verbuváltam olyan jeles emberekből, akik szintén 1938-ban születtek, mint én, de különböző művészetek, tudományok képviselői voltak, egy részük – ritkán ugyan – máig összejár. (Az ötletet Szilágyi György írása adta: „Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.”)
Ezek mellett zajlott személyes, „magán” életem a maga szépségeivel és buktatóival. 1973-ban nősültem, volt feleségem szintén orvos. 1974-ben született lányom, aki szintén orvos, 1979-ben fiam, ő közgazdász lett. Kilenc unokám van, egyévestől tizenkilenc évesig, nagy örömöm telik bennük.

Eljött-e az életmű összegzésének ideje?

Összegzésemet megcsináltam (A belgyógyászattól az öregedés tudományáig), mostanában egyes részvonulatok lépcsőit járom végig, és ezeket írom le.

Megosztana velünk néhány részletet?

Apám erdélyi székely család sarja, anyám dán eredetű, a németekkel Erdélybe bevándorolt családból származik. Apám a trianoni diktátum után jött Magyarországra, anyámat később kihozta, én 1938-ban, az utolsó békeévben születtem. 1940-ben a II. bécsi döntéssel visszakaptuk Észak-Erdélyt, apám Marosvásárhelyen a törvényszék helyettes elnöke lett, ott laktunk 1940–1944 között.

A románok átállása után menekülnünk kellett Ausztria túlsó határáig, az amerikai zónába. 1945-ben hazatértünk, nyolcéves koromig nem jártam iskolába, de behoztam a lemaradást.

1946-ban költözünk Óbudára (Kiskorona/Fényes Adolf u. 3. sz. alá). Szemben volt az iskola, a 10. szám alatt, 1952-ig itt végeztem el az általános iskolát, erről korábban írtam az Anziksz­ba. (Óbudai Anziksz – 2018/19 tél) A hátrányok miatt (apám nyugatos horthysta bíró volt) nehezen, de felvettek az Árpád Gimnáziumba, ahol a tanárok a klasszikus világot őrizték. Óbudai identitásomat elsősorban ennek a kitűnő gimnáziumnak és tanári karának köszönhetem.

Ezek szerint szívesen emlékezik tanáraira?

Feltétlenül! Külön cikket érdemelne mindegyikük, de engedje meg, hogy most csak néhány szóban méltassam érdemeiket. A Rákosi-rendszer második szakaszában voltam gimnazista, 1952-ben még uralkodott a kemény Rákosi-diktatúra, 1953-ban jött a Nagy Imre-féle enyhülés, majd ismét szorosabb lett a mindennapi élet. Az általános iskola utolsó éveit sikerült fokozott szorgalommal, tiszta ötössel végeznem, az eredmény nemcsak egyszerűen belső igényem volt, hanem a gimnáziumba bejutáshoz is mindenképpen kellett. Mivel csak a legjobb eredménnyel volt esélyem felvételt nyerni, sőt, ebben az esetben is lehetett arra számítani, hogy politikai okból elutasítanak. Eredményeim elérésében nagy szerepe volt Szalmai János matematikatanárnak, aki indirekt módon, igazi pedagógusként segített abban, hogy meglévő tudásom adja meg a szükséges önbizalmat, legyek biztos önmagamban. Például jól sikerült matematika dolgozat végére odaírta: Sic itur ad astra (Így jutsz el a csillagokig), ugyanis nála magántanulóként latint is tanultam az általános iskolai években, amikor ott nem volt erre lehetőség. Még nem alakult ki, hogy milyen pályát választok, de mindenképpen gimnáziumba, humán tagozatra akartam jutni. Bár a matematikát is szerettem, nem vonzottak a technikai pályák, kivéve az építészmérnöki hivatást, annak művészeti vonatkozásai miatt. A közelünkben volt a nívós Árpád Gimnázium, tehát oda adtam be felvételi kérelmemet.

Dacára annak, hogy családi származása meglehetős hátrányt jelentett a kérelem elbírálásakor.

Igen, de végül kitűnő bizonyítványomnak és az ezért járó selyem vörösnyakkendőnek köszönhetően felvettek a gimnáziumba. Érdekes módon leendő osztályfőnökömet, Gombár Vince latintanárt már 1952 év elején megismertem, ugyanis ekkor volt az egyik békekölcsön jegyzésének ideje.

Az állam számára hitellevél fejében befizetendő összegről volt szó, havonta a bérből vonták le. Ezt mindenkinek kellett jegyezni, ellenségnek tartották, aki megtagadta. Biztosok járták a lakásokat, és ők hajtották végre az indító lépést.

Ezt a feladatot persze kirótták a különböző beosztású tisztviselőknek, többek közt a tanároknak, így történt, hogy Gombár tanár úr egy társával hozzánk is becsöngetett ebből a célból.

Hányat írunk?

1952. szeptember elején indult a tanév, és én ott lehettem az Árpád Gimnázium padjaiban. Tehát Gombár Vince lett az osztályfőnökünk, életére visszatérek, ugyanis a Gimnázium fennállásának centenáriumán, 2005-ben kiadott emlékkönyvben engem kértek fel portréja megírására, és sikerült több adatot is összegyűjtenem róla. Az első évben nem volt latinóra, Gombár tehát csak másodiktól tanított. Minden tanárral első óráján ismerkedés történt. Furcsa módon ezek közül arra emlékszem, amelyiken a biológia tanárnő, aki később nem hagyott bennem nyomot, kérdezett bennünket eddigi eredményeinkről, terveinkről.

Amikor általános iskolai eredményemre sor került, rögtön rákérdezett: és mi lesz itt? Én azt válaszoltam, szeretnék hasonlót elérni, mire ő határozottan kijavított: nem szeretni kell, hanem akarni.

Ezt a fordulatot sokszor hallottam ezután saját és mások életének változásainál, de bennem máig ez az alkalom él élesen. Az első órákon mindegyik tanár igyekezett tantárgya lényegét felvetíteni. Magyartanárunk Tóth Pál László volt, ő merte a 15 éves fiúknak filozófiai indítással kezdeni, Lessing Laokoónjának fő mondanivalóját ismertette, megértetve, hogy minden diszciplína, minden művészet, így az irodalom is más, de saját magára jellemző eszközökkel mutatja be a világot.

Minek tulajdonítja, hogy a Rákosi-korszakban ilyen szellemben taníthattak az Árpád Gimnáziumban?

Valóban igaz, hogy minden tanárunktól kaptunk valami olyan maradandó tárgybeli, de ami még fontosabb: olyan erkölcsi, humán értékű ismeretet meg viselkedésmintát, ami – most már mondhatom – életünk végéig elkísér bennünket. Többségük az 1930-as években végezte iskoláit, az akkori kulturális eszmék pozitívumait hordozta magatartásában. A most sokat emlegetett Klebelsberg Kunó által képviselt és engedett, a nemzeti és nyugati polgári gondolatvilág valamilyen ötvöződése jellemezte ezt (persze a végletes negatív eszmék is akkor szöktek szárba). Visszagondolva erre, elképesztő, szinte hihetetlen, hogy ebből kaptunk sokat a tanórákon a Rákosi-diktatúra éveiben. Hogy merészelték ezt tanáraink?

Persze, amiben szocializálódtak, azt nem lehet letenni, de intellektuális és gyakorlati bölcsesség kellett ahhoz, hogy tovább tudják adni ilyen körülmények között.

A további évtizedeket is figyelve fogalmazódott meg bennem az a törvényszerűség, hogy olyan államokban, mint amilyen a közép-kelet-európai országok, így hazánk is, ahol egy emberöltőnél rövidebb idő alatt változnak a rendszerek, az aktuális tanárok az előző rendszerben szocializálódtak, kapták eszmei tudásukat, és ezt adják tovább a már új világ fiatal generációinak. Mi ennek a jelenségnek pozitív változatával találkoztunk. Később láttuk más változatait, a Rákosi-rendszerben képzettek a Kádár-rendszerben tanítottak, az ekkor felkészítetteken belül is voltak a politikai tendenciák változását követő vonulatok, de talán még inkább tapasztalhattuk az ún. rendszerváltás után a kommunista érában képzett tanárok egy részénél.

Kik voltak a legmeghatározóbb tanárai?

Négy meghatározó személyiséget kell kiemelni saját személyes vonatkozásomban, ami nem jelenti, hogy a többi nem adott jelentős, ma is érvényességgel bíró tanítást. Ez a négy: Gombár Vince latintanár, Tóth Pál László magyartanár, Szalmai János fizikatanár és Karádi Károly biológiatanár. Nem tudom, szabad-e kategorizálnom, de a következő sorba osztanám Udvarhelyi Ágoston földrajztanárt, Vanyek Béla kémiatanárt, Kertész Dezső orosztanárt, Hardy Zsigmond matematikatanárt, Masznyik Zoltán történelemtanárt és Iglói Mihály tornatanárt. A többiek, akiket esetleg egy harmadik sorba sorolnék, kevéssé maradtak meg emlékeimben, talán csak azért, mert rövidebb ideig tanítottak.

Iglói Mihály neve a nem óbudai sportszeretők számára is ismerősen csenghet.

Valóban. Iglói Mihály volt a tornatanárunk (eredeti neve Ignácz Mihály, ezért mindenki Náci bácsinak hívta). Az 1930-as években neves középtávfutó volt, indult az 1936-os berlini olimpián. 1950 után a világcsúcsokat elérő magyar középtávfutók edzője lett – ez sajátos módszerének volt köszönhető –, az 1956-os olimpia után az USA-ba emigrált, itt olimpiai bajnokok edzője volt. Később Görögországba költözött át, majd utolsó éveiben hazatért. Vesebántalmam miatt a gimnázium évei alatt végig fel voltam mentve torna alól. A tornaóra alatt csak üldögéltem, akkor is, ha kint az amfiteátrumban volt a foglalkozás. Ennek ellenére kedves volt hozzám, nem lenézően foglalkozott velem, sporttörténeti adatokat kérdezett, és jó jegyet adott, nehogy elrontsa bizonyítványomat. 2000-ben a Millenárison bemutatott nagy magyarok kiállításon teljes nagy poszter mutatta be az ő tevékenységét.

Részben neki, részben apámnak – aki fiatalon súlylökő volt – köszönhetem, hogy ezekben az években is nagy érdeklődést mutattam a sport­ események iránt. Több kellemes emlék kísér.

Ilyen például a politikai érzelmeket felkorbácsoló 1955-ös budapesti kosárlabda Európa-bajnokság döntője, ezt a Népstadion közepén felállított pódiumon vívták a csapatok, s ekkor megvertük a szovjet válogatottat. Egy másik hasonló érzelmekkel átfűtött esemény volt két évvel korábban, 1953-ban a tízezer méteres futás döntője ugyancsak a Népstadionban (ez volt átadásának éve), amelyen a későbbi szovjet olimpiai bajnok Kuc is részt vett. Magyar ellenfele a „kis” Kovács volt, aki akkor szintén a legjobbak közé tartozott. Kovács József, aki egyébként a közelünkben lévő textilgyárban dolgozott – óh, profi sportolók! –, 1956-ban a melbourne-i olimpián ezüstérmes lett tízezer méteren, ahol Kuc nyakába került az arany­érem. Három évvel korábban a Népstadionban a táv kétharmadánál Kuc még csaknem lekörözte, ő azonban Isten tudja, milyen energiatartalékból, egyszer csak elkezdett szárnyalni, az utolsó kör elején még 50 méter hátránya volt, majd behozta ellenfelét, a célegyenesben lehagyta, és megnyerte a versenyt. A nagy közönség – mert akkor az atlétikának is volt nagy nézőserege itthon – felállva biztatta, majd szinte magából kikelve ordított örömében. A sporthoz kapcsolva említem, hogy az olimpiákat nagy figyelemmel kísértem, főleg persze a magyar eredményeket, és volt, amire nagyon is érdemes volt figyelni, de az 1952-es helsinki olimpia éppen gimnáziumi tanéveim elkezdése előtt, az 1956-os melbourne-i meg hónapokkal érettségim után volt. Viszont a gimnáziumi évek alatt ünnepeltük az 1953-as londoni 6:3-at, és borultunk gyászba az 1954-es labdarúgó világbajnokság döntőjének elvesztése miatt (ezt a gimnázium tornatermében felszerelt hangszórón hallgattuk végig).

Visszatérve a politika világához és annak az iskola életére való hatására, azt kell mondanom, hogy mi mintha nem ebben a korszakban éltünk volna. A tanáraink óráin – mint már mondtam – az adott tárgyak politikamentes feldolgozása zajlott, egymással és tanárainkkal jó, nyugodt viszonyban éltük napjainkat. Mindannyian a 8. általános iskolai osztálytól kötelezően a DISZ (Dolgozó Ifjúsági Szövetség) tagjai voltunk, de nem emlékszem, hogy DISZ-gyűlésen részt vettem volna, viszont ún. ifinapokat szerveztek hétvégén, amelyek zenés-táncos alkalmak voltak. Egynéhányat meglátogattam, keveset táncoltam is. Nem jártam soha tánciskolába, a tangót valahogy elsajátítottam, azt is azért, hogy a lányokat közel húzhassam magamhoz. A keringőt meg se próbáltam, viszont – ha jól emlékszem – mintha a zenekar már játszott volna egy-egy rock and rollt 1955–1956-ban.

Az osztálykönyvben viszont neveink mellett ott állt a családi társadalmi származást jelző nagy betű: M: munkás, P: paraszt, É: értelmiség, E: egyéb (ide tartozott a kiskereskedő és kisiparos, kiskapitalistának számított), X: a volt „elnyomó” uralkodó osztály tagja (nagyiparos, földbirtokos, katonatiszt stb.), hogy a tanárok nehogy elfelejtsék, hogy proletárdiktatúrában élünk. Ez hivatalosan úgy volt megfogalmazva, hogy a munkásosztályé a hatalom, amit a parasztsággal szövetségben gyakorol, és a haladó értelmiség is társul hozzájuk. Mint már utaltam rá, az iskolában ezen megkülönböztetésnek nem volt jele. Egy alkalommal hallottuk, hogy az egyik felsőbb osztályban volt egy „véresszájú” kommunista fiú, aki ki akart rúgatni az iskolából egy gyereket rendszerellenes megnyilvánulásáért (egyébként ez a fiú a rendszerváltásnál az ultrabal szekciónak volt szószólója). A mi osztályunkban egy X-es volt. Jól ismertük egymást, talán két fiú volt, aki kommunista érzelműnek volt mondható, de ők is jó szándékúak voltak (az egyik később párttitkár lett).

Nagy esemény volt 1953-ban Sztálin halála. A temetés idejében az egész keleti blokkban egy percre meg kellett álljon az idő, a közlekedés is megállt, az utcán járó emberek úgyszintén.

Mi az osztályban felálltunk padjaink mellett, a katedrán Gombár osztályfőnök. Csend kellett legyen, de volt, aki grimaszokat vágott, többen látták ezeket, és akarva-akaratlan összeszorított ajakkal, arcizmokkal torz mosolyt produkáltak. ­­Az osztályfőnök látta ezt, de nem szólt senkire, sőt – ahogy látszott – ő is alig tudta visszafogni magát valami mimikai rezdüléstől.

A rendszer azonban nem volt teljesen hatástalan belső életünkre. Az iparban a többteljesítés mozgalmát indították, ez kitermelte az élmunkásokat, sőt az értelmetlen magasságba ívelő teljesítményeket felmutató sztahanovistákat. Ez is, mint minden, a szovjet példa alapján lett meghonosítva, ott egy Sztahanov nevű munkás kezdeményezte, innen származik a név. Az iskolában egy több eredményt összegző, osztályok közötti versenyt indítottak meg. Ebben a tanulmányi eredmények, sőt az egyes feleletek kalkulusai, sport- és kulturális jellegű eredmények, az órákon tanúsított magatartás stb. szerepelt, pontozásos értékelés döntött a sorrendben. Amikor II. osztályosok voltunk, a parallel lányosztály nyerte meg a versenyt, minket pedig kifejezetten bosszantott, hogy az osztályunk hatodik lett. A faliújságra írtam egy cikket, amelyben – nem túl bölcsen – azt írtam, hogy a fokozott szorgalom hozta meg a lányoknak a sikert, nem a szellemi kapacitásuk, és a latin mondással zártam: Ut desint vires, tamen est laudanda voluntas. (Bár hiányoznak az erők, dicsérendő az akarat.) Persze kaptam csípős választ, és ők azzal zárták: Si tacuisses, philosophus mansisses. (Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna.) De a mi igazi válaszunk az volt, hogy elhatároztuk, hogy a következő évben mi győzünk. Egy pár mozgósító hatású fiú a többieket ösztökélte, mindenki igyekezett jobban tanulni, persze ez egyéni érdek is volt a továbbtanulás szempontjából. Az órai magatartás osztályozása is fontos volt: ha valaki miatt rosszabb jegyet kaptunk, mindenki orrolt rá.

Fantasztikus közösségi szellem alakult ki az egyénnek, közösségnek egyaránt előnyös cél érdekében. A tanárok értékelték ezt az igyekvést, természetesen igazságosak maradtak, mert a többi osztály is versenyben volt.

Nagy összefogásunk eredményeként a III. osztály végén sikerült megszerezni az első helyet, „élosztály” lettünk. Kimondhatatlan örömöt jelentett ez számunkra – én még dicshimnuszt is írtam klasszikus versformában.

Hogyan emlékszik vissza a beszélgetés elején többször megemlített osztályfőnökére?

Gombár osztályfőnökünkről – mint említettem – részletes írást szerkesztettem, itt rövidítve mutatom be. Kedves arcú, de szigorú tanár volt. Felfelé kiszélesedő kopasz koponyáját csak oldalt szegélyezte kevés haj, és ami jellegzetes volt: néhány erős hajszál feje tetején átívelte a fénylő tar területet. Valamikor paptanonc volt, de későbbi feleségéért otthagyta a papneveldét. A női nemet – mi is láttuk – nem vetette meg. Jó hangja volt, állítólag korábban hivatalos helyen is szerepelt. Szünetekben gyakran, előretolt kezében aktatáskát tartva énekelt, így tört utat a zsúfolt folyosón. A latin nyelv, irodalom és kultúra ismerete számára az igazi értelmiségi lét feltétele volt. Ógörögöt is tanított, ekkor már csak különórán, sajnos én nem csatlakoztam, amit máig bánok. Csak az nem volt barbarus, aki mind a két ókori nyelvet tanulta, aki csak a latint – így én is –, az semibarbarus. A latin nyelvvel egyetemi szinten is foglalkozott, például Ritoók Zsigmonddal közösen. Korábban tanulók számára latinnal foglalkozó folyóiratban is voltak közlései. Ő élő nyelv szintjén beszélte a latint, mesélte, hogy meglepődött, amikor Rómában megszólított olasz papokat, és azok csak alig makogtak latinul, pedig két oldalról is ismerniük kellett volna ezt a nyelvet. A latin nyelvtant részletesen vettük át a három év alatt; mivel másodszor tanultam (először magánúton 11 éves koromban), úgy rögződött bennem, hogy máig tudom még több részletét is, és örömmel tölt el az életvariációkat tükröző, sokágú szerkezetének átgondolása.

Orvosként nagyon zavart, hogy kollégáim többsége helytelenül használta, ragozta a latin kifejezéseket, és nagy örömömre szolgált, hogy volt egy, akivel nyelvtani buktatókkal versenyezhettünk egymással.

Minden élő nyelv tanulásánál a latin nyelv struktúráját vehettük etalonnak (persze a később ismertetendő viszonytant is). Visszatérve tanárunkra, főleg Horatiust szerette, költeményeinek tartalmi, filozofikus mondanivalóját ugyanúgy megbeszéltük, mint nyelvi és formai fordulatait.

Tóth Pál László magyartanárunk sajátos szemléletű ember volt. „Azt is megmondhatod, fiam, hogy hülyeséget mondtam, ha megfelelő formában mondod” – ezt már az első órán tudatta. Úgy kell kezdeni az ilyen mondandót, hogy „elnézést kérek, tanár úr, de…”. Egy hónap alatt kétszer lehetett nem készülni az órára indokolás nélkül, de az óra elején felállva kellett közölni, hogy az adott alkalommal élünk ezzel a lehetőséggel. Ha valaki rendetlenkedett, az óra végét felállva kellett bevárja. Egyszer engem is felállított, pedig én ezt tévedésének tudtam be, de nem volt apelláta. Négy évbe belefér egy ilyen alkalom. Viszont egyszer egy nyelvtani magyarázatnál tévedett, és én – persze megfelelő stílusban – jelentkezés után kijavítottam, ő igazat adott, és egy ötössel jutalmazott. A nyelvtan volt a fő területe, egy addig külön nem oktatott elemzési tárgykört dolgozott ki, a viszonytant: a szótan és a mondattan közé iktatta, a mondaton belül két szó viszonyát vizsgálta, elsősorban az igéből mint központból kiindulva. Ezt ábrán mutatta be, és nekünk ezen kellett lemutogatni a szavak viszonyát; csak ha értettük a kapcsolatukat, akkor tudtunk jó helyre mutatni. Mindez sokat jelentett számunkra a nyelv belső struktúrájának megértésében, és segített az idegen nyelvekben is rátalálni erre. Tanárunk ezt az 1930-as években dolgozta ki, sikerült is később az Egyetemi Nyomda által kiadott akkori brosúráját megszerezni. Emlegette a nagy nyelvtudósokat, akiktől tanult, így Ferdinand de Saussure-t és Gombocz Zoltánt. Egy teljes tanéven keresztül tanultuk ezt a nyelvtani területet. Ma is meglep, hogy tanárunk merte ezt a hivatalos tanmenettől eltérő területet tanítani a diktatórikus rendszerben.

Nyelvtörténeti és etimológiai példákat is ismertetett számunkra. Például a főnévi igenév -ni képzőjének tartalmi eredetét: n: főnévképző, mint a vagyon, írón szavakban, i: lativusi rag, irányt mutat, mint a tájnyelvi -nyi: papnyi megyek. Tőle tudom, hogy az andalog ige a Szent Antal szobra körül mélán sétáló szerzetesek példája nyomán született, vagy az aggastyán szó a Szent Ágoston-rendi atyáktól származik.

Az irodalom tanításában is sokat kaptunk tőle, érdekes momentumokat emelt ki, amelyek jobban rögződtek tudatunkban, és e köré építettük a teljesebb ismereteket.

Az egyes íróknál néhány soros vázlatot írtunk. Szép példa erre Mikes Kelemen vázlata: I. 207 levél, II. fiktív és misszilis levél, III. P. E. grófnő, IV. Madame de Sevigné. Évtizedekkel később erre emlékezve vásároltam meg az akkor megjelent Sevigné-leveleket. Hadd idézzek még emlékeket a tőle tanultakból! Apáti Ferenc Feddő éneke: acrostichon, „terminus post quem, terminus ante quem” (1514 után – 1526 előtt). Balassi Bálint: Júlia-, Célia-, Fulvia-dalok. Zrínyi Miklós: ő volt tanárunk kedvence, sokat emlegette mottóját: „Sors bona, nihil aliud” (Jó szerencse, semmi más), a Szigeti veszedelem példáján keresztül merültünk el az eposz kötelező részeiben (a földi harc túlvilági szinten is zajlik!). Bessenyei Tarimenes utazása: Swift Gulliverének társa. Orczy Lőrinc kapcsán egy szójáték: vaddisznóvadászat utáni lakomán a disznófej az asztalon: „Ecce caput porci, vivat Laurentius Orczy”. Csokonai: Dorottya vígeposz (invokációjában a spiritus kettős értelme: szellem és alkohol) és a másik vígeposz, Petőfi: A helység kalapácsa (epitheton ornans-ok: a szemérmetes Erzsók stb.), és ugyancsak Petőfitől a formai bravúrok (Egy gondolat bánt engemet) és Az apostol filozófiája. Arany balladái, főleg a Szondi két apródja. Vörösmarty nagy, hexameterben írt opusai („Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”). Amikor Madáchhoz értünk, leállította a tanmenetet, minden órán egy felvonást olvastunk el Az ember tragédiájából. Mindezt akkor, amikor megjelent, még a napi sajtóban is közölték (Szabad Nép, a Párt hivatalos lapja) Lukács György elítélő, a művet dekadensnek, reakciósnak, a valóságtól eltérően pesszimisztikusnak ítélő tanulmányát. Nekünk viszont több rövid, aforizmaszerű részletét meg kellett tanulnunk. „Csak az építész látja az egészet…”. „Minő csodás kevercse rossz s nemesnek a nő…”. „Mi, a tudvágyat szakhoz nem kötők, átpillantását vágyjuk az egésznek…”. „A kor folyam, mely visz, vagy elmerít, úszója, nem vezére az egyén… „Nem a kakas szavára kezd viradni, de a kakas kiált, merthogy virad…”. Ez utóbbi különösen izgalmas téma volt ekkor, mert a maximális mértékű személyi kultusz Sztálin halálával (1953) módosult, és még kommunista berkekben is téma lett a személyiség szerepe a történelemben. Egyik osztálytársam még a történelem érettségin is ezt a madáchi gondolatot idézte, de ezek az idézetek máig vissza-visszatérnek gondolkodásunkban, az enyémben mindenképpen.

Ebben az időszakban a Nyugat költői alig szerepeltek a hivatalos tanmenetben, épphogy említették őket a tankönyvekben, egy-egy korukat kritizáló verssel (pl. Babits: Május huszonhárom Rákospalotán), mert formalistának, l’art pour l’art költőknek tartották őket.

Mi ennél többet kaptunk tanárunktól, de az igazi elmélyülésre nem volt lehetőség. Adyra és József Attilára persze több időt hagytak a tanmenetben, de tőlük is lényegében csak a politikai tartalmú verseket vették számba.

Az irodalmi szakkör vezetője eleinte egy másik osztályban tanító tanárnő volt, majd az egyetemről egyenesen hozzánk került az akkor már ismert költő, Eörsi István. Versek elemzését végeztük, ha jól emlékszem, főleg Ady versei szerepeltek ezek között. Évente versírási pályázatot hirdettek. 1954-ben egy disztichonokban megírt, a magyar nyelvről szóló epigrammával vettem ezen részt, amelyet Ábrányi Emil hasonló témájú verse ihletett. II. helyezést értem el. 1955-ben egy füzetre való költeményt küldtem be, köztük fordításokat oroszból. Ekkor III. helyezést nyertem, ugyanis azt a hibát követtem el, hogy sok, köztük gyenge verset is bemásoltam a füzetbe. A több – pláne, ha vegyes értékű – kevesebb, mint a kevés, de válogatott. Mindkét tanártól kaptam írásbeli kritikát, amelynek lényege az volt, hogy korom kérdéseiről írjak, ne a nagy klasszikusok témáit idézzem. Egyes írásaim elég gyengék voltak, ugyanakkor jó formaérzékűnek tartottak. A tanárnő például azt írta, hogy nem lepődött volna meg, ha egyes verseket például Berzsenyi kötetében találtak volna meg (igaz, ez dicséret is – írta). Írtam egy verset Erdei lak címmel, szapphói strófaszerkezettel, utólag mintegy beszálltam Petőfi, Tompa és Kerényi versenyébe. Reggel a Badacsonyban című, hexameterben írt költeményem megjelent a kerületi pedagógusok Új utakon című folyóiratában. Eörsinek nagyon tetszett József Attila Medáliák című verséről írt négysorosom. Kb. 15–20 év múlva, börtönévei után találkoztunk a villamoson, és meglepetésemre idézte ezt a kis verset.

Ekkor tanított gimnáziumunkban Szabolcsi Miklós irodalmár, egy nagy József Attila-monográfia készítője. Politikai okból tették középiskolai beosztásba. Osztályunkban nem tanított, csak helyettesítésnél találkoztunk vele, de ilyenkor is foglalkozott velünk, például rímeket írt a táblára, hogy abból verset fabrikáljunk, olyant is, amilyent – mint mondta – a Nyugat költői is adtak egymásnak, például ilyen volt: Konstantinápoly – Konstantin, ápolj!

Jöjjön Karádi Károly, a biológiatanár. Ő is a nagy fajsúlyú pedagógusok közé tartozott. Kedvesen, barátságosan volt nagyon szigorú, sokat követelt. Ha valaki jelentkezett, hogy betegség miatt nem tudott készülni, az volt a válasza: „Ha valaki beteg, otthon fekszik, van szabadideje, aki fekszik, az olvas, aki olvas, az mit olvas? Biológiát olvas.” Tehát nem volt pardon. Azokkal, akik orvosegyetemre készültek, különösen szigorú volt. Negyedik osztályban behozta az osztályterembe az emberi csontvázat, és nekik tudniuk kellett a nagyobb csontok nevét latinul. Az orvosegyetemen ismerték a nevét, a jól felkészített tanulóktól kérdeztek rá. Föld utcai házán halála után emléktáblát helyeztek el.

Kertész Dezső orosztanár. Nyelvtanárként a háború alatt fogságban volt a Szovjetunióban, ahol megtanulta az oroszt, tehát ő nem két leckével járt a tanított anyag előtt, hanem a nyelv szépségébe is bevezetett minket. Például a nyelvtant a latinhoz hasonlítva tanította, egy példa: csitvjortovo aprelja (április negyedikén), birtokos eset fejezi ki az időpontot, tehát: genitivus temporis. Az orosz nyelv grammatikai érdekességei elvi összefüggéseiben magától a nyelvtől függetlenül megragadtak bennem, például a 10 -mja végű szó, amelyek a nyelvtörténet régi időszakaiból maradtak meg, ezért „bölényeknek” nevezte őket. A gimnáziumi orosz szakkör elnöke lettem, legtöbbször egyedül ültem tanárommal szobájában, és Tolsztojt olvastunk.

A kötelező nyelveket sose szerették a tanulók, a háború előtt a németet. Az oroszban pedig még az elnyomó hatalom nyelvét is érezték, és ki nem állhatták. Ő viszont megszerettette velem a klasszikus orosz írókat-költőket.

Krilov, Gogol, Puskin, Lermontov, utóbbi kettőtől több verset lefordítottam és a költészeti verseny anyagába illesztettem. Tatjána levelének kezdő sorait máig tudom. Lermontov lett a kedvenc költőm, de nagyon élveztem – igaz, magyarul – Korunk hőse című regényét is. Az ő válogatott verseit kaptam meg – kiváló magyar költők műfordításában – dicséretként mint ajándékkönyvet. A Démon című verse Arany László fordításában szívesen idézett költeményem: „Mogorva démon, kósza lélek röpült a bűnös föld felett és benne egy szebb régi élet emléke dúsan felszökött”. Évtizedekkel később Lator László költővel, aki sokat fordított tőle, jó volt beszélgetni róla. Kertész tanár úr egy hivatalos ünnep tanári összejövetelén esett össze és halt meg. Utána Dobra Lászlóné orosz ajkú tanárnő tanította a nyelvet, akit később meglepetésünkre Gombár Vince osztályfőnökünk feleségül vett.

Ezekben az években az országos tanulmányi versenyeket Rákosi Mátyás nevével fémjelezték. Részt vettem ebben orosz nyelvből is, és bejutottam a döntőbe, amely a Villányi úti volt ciszter gimnázium (akkor József Attila, ma Szent Imre néven megint ciszter iskola – a szerk.) termeiben zajlott. Petőfi és Puskin verseinek összehasonlítása volt a kidolgozandó téma. Itt helyezést nem értem el.

Cecei volt az egyetlen tanárunk, aki már a háború utáni években végzett, tehát már a dialektikus és történelmi materializmus talaján oktatott tantárgyakat tanult, persze ez az irányzat fokozatosan vette át az uralmat az egyetemeken. A háború utáni koalíciós időszakban már egyértelmű volt a kommunista dominancia, de a fordulat éve után éles váltással ez lett a szigorúan megkövetelt koncepció.

A számunkra tanított marxista alap lényege – mint ismert – az volt, hogy a gazdasági érdekek határozzák meg az államok terveit, cselekvéseit, tehát a történelmet. Ezt Marxtól függetlenül a nyugati történelemfelfogás már többé-kevésbé elfogadja.

Negyedik osztályban a gimnázium régi tanára, Masznyik Zoltán vette át a történelem tanítását, nála a történelmi események időbeli lezajlása, egymásra következése és talán (úgy emlékszem) az elvi döntések jelentősége került előtérbe. A fontos évszámokat tudni kellett, minden felelet három évszám megkérdezése után kezdődhetett. Ennek köszönhetően ma is tudok sok évszámot, így el tudok helyezni eseményeket az idősíkban, és kapcsolni nagy fordulópontokhoz. A tanár „beceneve” Zeusz volt, amit nagy kopasz koponyája miatt „érdemelt ki”.

Hardy Zsigmond matematikatanár, Zsiga bácsi. Eredetileg a francia nyelv tanára volt, de mivel a nyugati nyelvek lekerültek a gimnáziumi főtantárgyak közül, kellett más, mindennaposan szükséges tárgyat választania. Nem tudom, ebben is volt-e előképzettsége, vagy csak a kényszer által művelte ki magában ezt a területet (elképzelhető, hogy volt ilyen „átoktató” hivatalos lehetőség a nyelvtanárok részére). Jóindulatú, kedves ember volt, néha kissé felbosszantották a tanulók. Érződött, hogy nem mozog teljesen magabiztosan a matematikai közegben. Ennek ellenére számomra a matematika maradt az egyik kedvenc tárgy, nem kellett sohasem tanulnom, mert a logikája által belém csordogált. Matematikai szakkörre jártam, ott előadásokat tartottam, például a kis és nagy Fermat-tételről. Iskolai versenyeken is részt vettem. A legjobb mindig Szabados József, a párhuzamos reálosztály tanulója lett, aki később az Akadémián is ezen a területen dolgozott. Én általában a második vagy harmadik helyet nyertem el, ugyanis a lányosztályban volt egy nagyon kiváló matematikus, Morelli Klári (Aujeszkiné volt a tanáruk, férje a neves meteorológus rokona), akinek szintén ez lett a hivatása, és igazán csak vele voltam versenyben. Második osztálytól feladatmegoldásokat küldtem be a Középiskolai Matematikai Lapokba, a feladatmegoldásokat pontozták, és az országos összesített eredmény megjelent a lapszámokban, az első 30 nevét is közölték. Ezek közé nekem is sikerült bejutnom, amit emléklappal is igazoltak. Az első mindig Csiszár Imre volt, akit 60 éves korunkban volt szerencsém megismerni.

Első és második osztályosok számára meghirdették az országos Arany Dániel Matematikaversenyt, második osztályban bekerültem az országos döntőbe, ahol III. fokú dicséretet érdemeltem ki.

A matematikát annyira kedveltem, hogy érettségi után még egy Kürschák-versenyre is elmentem, és évtizedek múlva, amikor szakszervezeti főnök voltam, bizonyos bérkiegészítő juttatások nagyságrendjének kiszámítását lehetővé tevő matematikai képletet én alakítottam ki.

Vanyek Béla kémiatanár. Őneki is az angol nyelv volt a fő profilja, de hasonlóan Hardyhoz, ő is választott másik tárgyat. Abszolút magabiztos volt ezen a területen. Felelés mellett átfogó dolgozatokat íratott, amelyek írása közben kopószemmel járta a padsorokat, figyelte, nehogy puskázzon valaki, és jaj volt annak, akit elcsípett. A harmadik év végén fejeztük be a kémia tanulását, ún. kisérettségit tettünk, amelynek jegye bekerült az érettségi bizonyítványba. Évekkel később, amikor az újpesti kórházban dolgoztam, és már egyértelmű lett, hogy angoltudás nélkül nem lehet lépést tartani az orvostudomány fejlődésével, angolórákat vettünk tőle.

A kórház közelében lakott, így két munkatársammal rábírtuk, hogy bent a kórházban adjon nekünk órákat. Az akkor nálunk használatos Eckersley könyvből vettünk át két és fél kötetet.

Szalmai János fizikatanár. Ő volt az, aki általános iskolában matematikát tanított, és akihez külön latinórára jártunk, neki köszönhetem tudásbeli önérzetem kialakulását. Nagy öröm volt számomra, hogy itt is tanított. Itt már nem volt annyira közvetlen a kapcsolatunk, a korszak is személytelenebb lett, és ő láthatta, hogy bennem már kialakult a szükséges magabiztosság. Osztálytársaim nem nagyon kedvelték szárazabb modora miatt, de a tantárgyat lényeget feltáró érthetőséggel adta elő. Harmadik-negyedik osztályban részletesen kidolgozta az érettségi tételeket, nagyalakú füzetbe írtuk le, ezt kellett tudni, minden benne volt (az egyik ilyen füzetem most is megvan). Harmadikos koromra eldöntöttem, hogy biokémikus akarok lenni, ehhez az orvosi egyetem elvégzése a legmegfelelőbb, amire érdekes módon anyám jogász főnökei vezettek rá. A felvételi tárgyak a biológia és a fizika voltak, így utóbbit is átlagon felül kellett elsajátítsam. Ezért fizikából is jelentkeztem az országos Rákosi Mátyás Tanulmányi Versenyre. Sikerült bejutnom az országos döntőbe, de ott helyezést nem értem el, pedig ez kellett volna, hogy felvételi vizsga nélkül felvegyenek az egyetemre.

Udvarhelyi Ágoston földrajztanár, igazgató-helyettes a vagány fiúkat kedvelte, ezért én úgy éreztem, hogy engem nem igazán szeret. Külön rossz érzés maradt meg bennem azáltal, hogy egy alkalommal azt mondta édesapámról, hogy deklasszált. Ez igaz volt, mert bíróként liftes kellett legyen, mivel a Rákosi-rendszer elvette teljesen a nyugdíját, de ezt a kifejezést általában azokra vonatkoztatva használták, akik saját hibájukból csúsztak le saját társadalmi osztályukból, sőt elzüllöttek.

A földrajz lényegét jól tanította, ő is vázlatot diktált, amelynek tudása elég volt a jó jegyhez. Kirándulásokat is szervezett a földrajzi tájak megismerésére.

A földrajz oktatása is befejeződött a harmadik év végén, kis érettségit tettünk le belőle, és ennek jegye is rákerült az érettségi bizonyítványra. Évtizedekkel később is egy-egy földrajzi helyre jutva felötlött az ő általa tanított ismeret, így: mórágyi rög: ősi terület, vagy timföldbányák: Szőc, Halimba, Nyirád, Iszkaszentgyörgy. Később, az érettségi találkozókon viszont nagyon jó érzés volt találkozni, úgy éreztem, mindkettőnk oldaláról. Temetésén részt vettem, az egyik búcsúbeszédet Sinkovics Imre színész mondta, mivel ő is az Árpád Gimnázium tanulója volt. Az ő szájából hangzott el tanárunkra és a kommunista rendszerre utalva: Téged sosem szennyeztek be semmiféle kitüntetéssel.

(A beszélgetés itt még nem ért véget. Boga Bálint egyetemi éveiről, tudományos eredményeiről és írói munkásságáról következő számunkban olvashatnak.)

A modern pszichológia már mindenki által elfogadott elve az ún. narratív identitás, azaz az elbeszélt önazonosság: emlékeinkből állítjuk össze magunkat, és ezt megfogalmazzuk magunk számára, meg el is meséljük másoknak, tehát annak tartjuk magunkat, ami életeseményeink, cselekvéseink emlékéből összeáll tudatunkban.

Pierre Nora francia tudós ehhez azt teszi hozzá, hogy az emlékezés a helyekhez kötődik (lieux de mémoires), a helyek emléke tartalmazza, helyezi el bennünk a történéseket.

Ezt a kis filozófiát el kellett mondjam ahhoz, hogy jelentőségét kiemeljem annak, hogy visszamegyek gondolatban az Óbudán töltött időm első öt–hat évére, és ebben ne csak saját létem cselekményeit soroljam el, hanem az akkori „hely”-re, óbudai környezetemre is kitérjek, benne a materiális, az emberi és a politikai környezetre. Gulyás (Gottlieb) Miklós, aki végig osztálytársam volt, kitűnő könyveiben hasonlót tett, és egykorúságunk miatt azonos korszakról. Egyik könyve bevezetőjének írója, Láng Zsolt utal Gadamer gondolatára: gyerekkorunk a mi „legigazibb”, „egyetlen” otthonunk.  Tehát ebből bomlik ki egész életünk, és valamennyire későbbi tetteinkben visszaköszön ez a gyerekkor, ezért is érzem – a fenti gondolatok kiegészítő késztetőjeként –, hogy meg kell fogalmazzam saját akkori világomat, amely elevenen él bennem most is, és kortársaimmal összehasonlítva is megvan az egyedisége mind történéseiben, mind az emlékezés formájában.

Izgalmas szellemi játék, ha a jelenlegivel hasonlítom össze a tudatomban élő régi utcaképeket, szinte ráhelyezem erre a régi térképre, dombormű-térképre a mai képet, most ez mintegy lefedi azt, alatta – ha jó az emlékezetem – ott van az előző, mint nem egy mostanában kapható történeti képeskönyvben, ahol a különböző korok városképei vékony lemezként lehajthatók egymásról.

A régi épületek úgy elevenednek meg, hogy helyiségeikben megjelennek az akkor ott tevékenykedő, számomra leginkább fontos feladatokat végző személyek, és ebből kiindulva kiteljesednek aztán a hozzájuk fűződő emlékek.

A II. világháború előtt, 1938-ban születtem. 1946-ban, nyolcéves koromban kezdte meg családom óbudai életét az akkori Kiskorona utca 3. magasföldszintjén, egy egyszobás, félkomfortos lakásban. Addig a háborúnak köszönhetően sok mindent megértünk, de most csak óbudai éveimet jelenítem meg. A lakás anyai nagyanyám nevén volt, barátnője, Bodolay néni hagyta rá, mivel ő idősek otthonába költözött, nagyanyám meg fiához ment lakni. Ez a hely lett akkori világom, mikrokozmoszom középpontja. Az épületünk – a szomszédos 1. számúval együtt a maguk három emeletével – kiemelkedett a környező, többségében földszintes, részben leromlott, a háborúban sérült ház közül. Ez a két ház ékszerűen helyezkedett el (most is ez a helyzet) a Lajos utca és a Kiskorona utca között, mintegy megindítva az innen a Lajos utcából leágazó Kiskorona utcát. Ennek következtében a ház lakásainak egyik fele ablakaival a Lajos utca felé nézett, így mi is arra tekinthettünk ki szobánkból. Magasföldszinti ablakunk alatt volt a házunkban lakó Szászi Ferenc szabóműhelye (ennek képe, felette az ablakunkkal megtalálható az Apám Óbudája című fotógyűjteményben). A szabó felesége volt a házfelügyelőnk, akinek férje – természetesen – besegített mindenben, mindketten idősek voltak.

Ez a két ház akkor az újabbak közé tartozott, a két háború közt épültek, most viszont a múlt őrzői, mert körülöttük többemeletes házak épültek az azóta eltelt évtizedekben. Ablakunkkal szemben akkor az utca másik oldalán földszintes ház sérült fala látszott, rajta a mögöttes házban működő pénztárgépkészítő iparos, Monhalt mester akkori pénztárgépet bemutató hirdetőtáblája. A lakásban se meleg víz, se központi fűtés (akkor ritka volt), sőt gáz- vagy villanytűzhely sem, a fát, szenet a pincében tartottuk, de mi boldogok voltunk a háború utáni első, csak saját magunk által lakott lakásban.

Tehát az én kis világom közepén volt a lakásunk, és innen kezdődött az a terület, amelyben elhelyezkedtek az életfontosságú feladatokat végző létesítmények – és valóban ott megvolt minden számunkra fontos.

Ennek a belső zónája egy körülbelül fél kilométer átmérőjű körben helyezhető el. Úgy is leírható, mint két „várkastély” között elhelyezkedő település a szükséges boltokkal.

A két „várkastély” a két nagy textilgyár volt, mindkettő 100–150 méterre tőlünk. Északra még a háborúban megmenekült családrész tulajdonában levő Goldberger gyár (később államosítva), délre a Magyar Pamutipar Rt. Gyára (Nagyszombat utca). Egészen közel helyezkedett el a Tímár és Kiskorona utcai ikeriskola. Előbbi leány-, utóbbi fiúiskola volt, ekkor még nem volt nálunk koedukáció. Az utóbbi iskola majdnem a házunkkal szemben állt. A Tímár és Knurr Pálné utca sarkán volt a kerületi rendőrség, de az épületében volt egy kis cukrászda is. 50 fillérért itt vettük a fagylaltot. A Kiskorona és Tímár utca sarkán (ahol ma a rendőrség van) volt Szigeti bácsi papír- és írószerboltja. Itt vettük a tanuláshoz szükséges írószereket és örömmel az ún. négus-bombát. Ez egy kis borsószem valami minimális lőporszerű anyagba mártva és laza papírba csavarva. Földre ejtve nagy pukkanást okozott. Észrevétlenül lányok közelébe lopakodva hirtelen leejtettük, és nevetéssel figyeltük ijedtségüket. 10 fillér volt az ára.

Nagyobb utcakereszteződés volt a Lajos utca és a Tímár utca találkozása. Egyik sarkán volt Vince szatócsboltja, ide jártunk vásárolni, háztartási szereket is lehetett az üzletben kapni. Boltjában árulta az Óbudán legjobbnak tartott Lehmann-kenyeret. A pékség akkor valahol túl a katolikus templomon volt (leszármazottai boltja most az Óbudai Temető közelében van). Anyám hitelszámlát is vezetett nála. Vincze úr a kiskereskedők ellehetetlenítését követően, a Meinl-üzlethálózat államosítása után kiépített Csemege Vállalat egyik közeli boltjában lett eladó. A másik sarkon trafik volt, nagy, kövér, vak ember volt a tulajdonosa, gyakran ott volt vele az ugyancsak termetes felesége és néha fia, aki – mint mondták – orvostanhallgató volt. A harmadik sarkon gyógyszertár volt, a negyedik egy ideig üresen állt, később garázsokat építettek oda. A Lajos utcában, még az elágazás előtt két érdemleges hely volt. Az egyik Németi bácsi suszterműhelye – szemüveges, alacsony, cingár kis ember volt, mindig ott ült kaptafája mögött a bejárat közelében, nyáron nyitott ajtóval, hogy a fény, a kinti világosság beáradjon munkadarabjára. Tőle két háznyira volt a finomakat főző Buruczky étterem, vagy inkább kifőzde (ma Vidocq étterem): azt mondták, hogy azóta finomak az ételek, amióta a tulajdonos elvette a nála idősebb, az étterméről hagyományosan híres Sipos elvált feleségét. A meglehetősen termetes asszonyt egyszer-kétszer magam is láttam.

Az 1950-es évek elején 10 forintból meg lehetett ebédelni nála, például szalontüdőt, mákos tésztát és egy pohár szódavizet kaptunk ennyiért.

A temetőben a családi sírhantunk közelében volt a Buruczky dísz­sír, ahová évek múlva elhelyezték az asszonyt.

A villamosok a Bécsi úton jöttek a város központja felől, a Nagyszombat utcánál váltak el: a 7-es ment tovább a Vörösvári út felé, a 11-es elkanyarodott felénk, sőt eleinte a Lajos utcában, az ablakunk alatt ment a Fő tér felé (később áthelyezték a Knurr Pálné utcára), onnan a Vörösvári úton folytatta útját. A 66-os villamos kis kört csinálva a Bokor utcánál, az Árpád gimnázium elől fordult vissza, és ment a 6-os vonalához kapcsolódni a Nagykörútra, a 18-as innen Buda központja felé. Tízéves koromig a fent leírt lakókört csak kivételesen, konkrét cél érdekében hagytam el, itt zajlott az életem, főleg az iskolához kötődő tanulói életem. Nézzük tehát először ezt!

1946 őszén Óbudán kezdtem meg az általános iskola 3. osztályát. A mi osztályunk a Tímár utcai lányiskolában volt elhelyezve, talán helyhiány miatt. Az alacsony, Szent Péter-kopaszságú Badál Ferenc volt a tanítónk.

Mivel a háborús események miatt iskoláimat késéssel kezdtem, anyám magántanárt is fogadott, hogy lemaradásomat behozzam.

Badál tanító úr javaslatára Uxa Ferencnéhez jártam, aki a Bécsi úti városi házakban lakott. Az első itteni éveinkben nemzetközi gyerekélelmezési akció (UNRRA: ENSZ szervezete) keretében kaptunk egy-egy alkalommal Amerikából származó ételből készült ebédet, és 1947-ben dán támogatással (Red Barnet) nyári napközi ellátást. A 4. osztályban már a fiúiskolában kapott helyet az osztályom, Orbán Béla száraz modorú tanító lett az oktatónk. Ötödikben az akkor végzett Csajághy Béla lett az osztályfőnökünk (Röcsögének becéztük, lásd: Csajága-Röcsöge), aki a magyart tanította; és sorolom a felső tagozati tanárainkat: Szalmai János matematika, akihez jártam külön latinra a lakására; Pekrényi Emil (Pekász) német, már 4.-ben hozzá jártam külön németre (lásd Óbudai Anziksz 2016/2017 tél, beszélgetés Tiszavölgyi Istvánnal – a szerk.); a szigorú Horváth László (kövérsége miatt: Pufi) földrajz; Valkó Endréné történelem és dr. Horváth Gedeon (Gida) orosz. Fábián tanár kereskedelmi gyakorlatot tanított 5.-ben, helyette 6.-ban műhelygyakorlat volt (Meszlényi) kézügyességi feladatok végzésére. A hittant – amíg lehetett – Hajnády tisztelendő tanította, aki a János Kórházban lakott, mivel valószínűleg a betegek, haldoklók lelki gondozásával is foglalkozott.

Osztálytársaim egy része, neveikkel is bizonyítva – ahogy Gulyás barátom könyvében már leírta – a korábban Óbudára költöző nemzetiségek leszármazottja volt, főleg a sváb neveket találjuk meg: Hasch, Lebhardt, Szautner, Weisz, Czoller, persze a II. József óta viselt német nevekkel zsidó fiúk is tartoztak közéjük: Lang, Steiner.

Boga Bálint dr.

Belgyógyász, geriáter és onkológus főorvos. A geriátrián kívül évtizedek óta a szociális gerontológiával is foglalkozik, ezen belül kiemelten a geroedukációval, 1990–1992-ben az Európa Tanács ezzel foglalkozó szakbizottságának tagjaként. Közleményei alapvető összefoglaló munkák ezen a területen. 2005 és 2010 között a Magyar Gerontológiai és Geriátriai Társaság elnöke volt. Onkológusként évekig dolgozott a Kenyeres utcai Hospice Alapítványnál és a Vörösvári úti Rendelőintézetben, több főiskolán, egyetemen oktat gerontológiai tárgyat, szenior akadémiák állandó előadója. Szakíróként és szépíróként egyaránt jelentős életművet épített fel, tanítványai, követői segítségével alakítja a tudomány sikerágazatává a korábban sokszor elhanyagolt diszciplínát.

Boga Bálint tanár úr életpályája szorosan kötődik Óbudához, s amikor – nem önként – lakhelyet változtatott, egy percre sem adta fel lokálpatrióta alapállását. Jó kapcsolatot ápol a városrész idősekkel foglalkozó szervezeteivel, intézményeivel, oktatója a volt Zsigmond Király, ma Milton Friedman Egyetemnek, valamint számos szabad­akadémiai sorozatnak.  Szépíróként 1955 óta publikál, a jelenleg szintén Óbudán működő Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság megbecsült szerzője, a Magyar Orvosírók és Képzőművészek Körének rendes tagja, számos folyóirat szívesen fogadott munkatársa, s gyakran vendége a Magyar Írószövetség rendezvényeinek is.            Gyimesi László                                                                                                                                   

És közben nagy társadalmi-politikai fordulat következett be, kialakult a kommunista diktatúra Rákosi Mátyás pártfőtitkár vezetésével. Ez tényleg totalitárius volt, a közélet minden területén kényszerítő formában megjelent. Az iskolai rendszerben is voltak ennek egyértelmű jelei. Az iskolai hittantanítást megszüntették, eleinte szülői kérésre engedték, majd az 1950-es évek elején csak a templomokban. Az orosz nyelv tanulását kötelezővé tették. Különböző tárgyú fogalmazások végére szinte kötelező volt odaírni, hogy éljen a Szovjetunió, éljen nagy vezére, Sztálin, éljen Rákosi, vezérünk, apánk. Sztálin születésnapján az oroszfüzetben egy teljes oldalt kellett szánni az ő dicsőítésére rajzokkal, díszes betűkkel írt feliratokkal. Hivatalos ünnep április 4-e, az ország ún. felszabadulásának évfordulója és november 7-e, a szovjet forradalom napja lett. Nagy esemény volt, amikor az amfiteátrumban Rákosi jakut nemzetiségű, mongol-arcú felesége ünnepség keretében mozgalmi zászlót avatott. Az Isten szóval kezdődő himnuszt hivatalosan nem szüntették meg, de az ünnepélyeken inkább az ún. Köztársasági indulót („Elnyomás, szolgasors, ez volt a rend ezer évig, senyvedt a nép legjobb ereje…”) és az Internacionálét énekeltük. Mozgalmi jellegű dalokra is gyakran sor került: Sződd a selymet, elvtárs; Fel, vörösök, proletárok; Április négyről szóljon az ének, meg orosz-szovjet dalokat: Völgyvidéken és hegygerincen át…

Még az osztályozási rendszer is változott: az addigi 1-es után két évig a 7-es, majd a szovjet típusú 5-ös rendszer („pityorka”) lett a hivatalos.

Utóbbi – mint tapasztaljuk – annyira megszokott lett, hogy a rendszerváltás után is megmaradt.

Minden ifjúsági szervezetet megszüntettek, helyettük a szovjet típusú úttörőmozgalmat építették ki; iskolánkban Regős István tornatanár lett a vezetője, a tagság kötelező volt, így természetesen én is tagja lettem. A személyi kultusz jegyében a tagsági igazolvány fedőlapján ez állt: „A dolgozó népért, a hazáért – Rákosival előre”.  Rákosi „bibliaiként” idézett mondata több helyen, így például a Goldberger gyár Knurr Pálné utcai oldalán is nagy betűkkel fel volt festve: „Magyarország nem rés, hanem bástya a béke frontján”. 1949-ben Budapesten volt a Világifjúsági Találkozó (VIT), amit mi, gyerekek élveztünk, mert sok országból idesereglett fiatallal találkozhattunk, akár az utcán is. Mindezzel párhuzamosan beszéltek nekünk az osztályharc fokozódásáról, hallottunk a Mindszenty- és a Rajk-perről, az imperialisták ellenséges viselkedéséről („Jó tanulással harcolunk az imperializmus ellen”), háborús készülődéséről, Tito megítélésének megfordulásáról. Emlékszem budapesti látogatásának ünneplésére (1947), és aztán „láncos kutyává” alakulására (az őt köszöntő plakát – ha szakadozott formában is – sokáig látható volt a Bécsi út egyik omladozó házának falán).

Az iskolában egy olyan gyerek, mint én, akinek az édesapja a Horthy-rendszerben bíró volt, csak másodrendű állampolgár, másodrendű tanuló lehetett.

Például a kedvezményes napközis étkezést csak akkor kaptam meg, amikor ürült hely az összes munkás származású tanuló után. Csak szorgalmas tanulással, a jó eredménnyel lehetett egyenrangú maradni.

Előfordult, hogy a pénzjutalmat egy pártfunkcionárius gyereke kapta, aki rólam írta le a leckéket. Kötelező gyakorlattá vált az ún. tanulópár rendszer: egy jó tanuló segítse a gyenge tanulót, tanuljanak együtt. Alapelvként elfogadható gondolat volt, politikai háttere az volt, hogy a gyakran gyengébb, egyszerű, kisebb iskolázottságú családból származó munkásgyerekek tanulmányi eredménye javuljon tanultabb, értelmiségi, hivatalnok család jobban tanuló gyermekei által. A proletárdiktatúra létének kiemelésére az 1950-es évek elején megszüntették a doktori cím viselését a nevekben, így apámnak is dr. nélkül kellett aláírnia az ellenőrzőkönyvemet.

A tanárok is meg voltak félemlítve, például nem merték fegyelmezni a munkásgyerekeket, de végül is tudtam, hogy együtt éreznek velem, ők is a 1930-as években végezték az egyetemet-főiskolát, az osztályzásnál megkaptam a jó jegyeket. Meglepetésemre tanulmányi eredményemért még a selyem vörös nyakkendőt is elnyertem. És mindez akkor, amikor apámat nyugdíjazták, majd elvették nyugdíját, anyám Sztálinvárosba kényszerült munkát vállalni, és fejünk fölött lebegett a kitelepítés Damoklesz kardja. A legnagyobb csapás azonban hatéves testvérem halála volt (1947). Én is több gyerekbetegségen estem át.

Ez a rendszer nem engedte, hogy az utcanevek, mozinevek a múlt polgári világát idézzék. Előre kell bocsátanom – amit Gulyás barátom említett könyvében szépen kifejtett, és már utaltam rá –, hogy Óbuda újkorának alapító családjai az idetelepülő svábok és zsidók voltak, a magyarok csak később „foglalták el”. Az utcák neve német volt, azt fordították később magyarra, így lett a Lerchenfeld Gasséból Pacsirtamező utca, a Gerber Gasséból Tímár utca. Az alapító idegenek miatt magyar történelmi vonatkozású utcanév Óbudán nem volt (például Kossuth vagy Petőfi utca).

A kommunista utcanévváltoztatások többsége az 1950 körüli években történt. Ez idő tájt nevezték el az Andrássy utat Sztálinról (1950).

A mi utcánk sem viselhette a Kiskorona nevet, a „korona” királyságra utaló szó nem maradhatott meg, de szerencsénkre egy alföldi magyar festő, Fényes Adolf (1951) nevét kapta.

Amikor a fejlődő Goldberger gyár kettévágta az utcát, északi része a Magyar Lajos nevet kapta egy kommunista újságíróról (a rendszerváltás után – mint tudjuk – csak az utóbbi rész kapta vissza a Kiskorona nevet). A háború után közvetlenül már sok utca kapott új nevet, az előző rendszer mártírjairól neveztek el többet. Ekkor kapta nevét a pesti Bajcsy-Zsilinszky út és a közelünkben lévő szélesebb utca Knurr Pálnéról (ez volt és lett ismét a Pacsirtamező utca), aki szociáldemokrata munkásmozgalmi ember volt, és Auschwitzban pusztult el. Ezt az utcát szélesítették ki észak felé, pontosabban a kis családi házak lebontásával új, széles folytatást alakítottak ki a nagyterűvé alakított Flórián térig, amely az új híd fogadótere lett. Ugyanis az 1908 óta fontolgatott, 1939-ben elkezdett északi híd építését egyelőre szűk útfelülettel 1948-ban folytatni kezdték. 1950. november 7-én Sztálin híd néven avatták fel.

Az utcanevek története nem fejeződött be az első változtatásokkal. A Rákosi Mátyás vezette kommunista párt kényszerrel magába olvasztotta a szociáldemokrata párt baloldali részét (1948) és a többi szociáldemokratát, sokakat a múltból a munkásosztály árulóinak tartottak. Ezen az alapon a róluk elnevezett utcák nevét is lecserélték, így lett a Knurr Pálné utcából Korvin Ottó utca (1953) egy magyar kommunista forradalmárról, akit a Tanácsköztársaság bukása után kivégeztek. Ezért váltott nevet a Kunfi Zsigmond utca, a Mónus Illés rakpart is.

Nagyon érdekes a filmszínházak nevének cseréje. Úgy látszik, a névmeghatározó bizottságban nemzeti érzésű emberek is voltak, így történt meg, hogy a szocialista névváltozások (Flórián – Felszabadulás, Átrium – Május 1, Royal Apollo – Vörös Csillag) mellett nemzeti fordulatok is megjelentek (Scala – Vörösmarty, Admiral – Bem). Érdekesnek tartható, hogy a Fórum mozi Puskin, egy XIX. századi klasszikus orosz költő nevét kapta, az orosz megszállóknak akartak talán kedvében járni, de a név a művészet időt és teret átívelő jellegét fejezte ki, így a mozi a mai napig megőrizte ezt a nevet.

A helyekkel meghatározható emlékezési területemet az említett szűkebb kör kiszélesítésével folytatom – a belső körből természetesen időnként kitértem, amikor a céljaim helye távolabb volt. Így például tanárok lakására mentem különórákra, például németre a Tímár utca tőlünk hegy felőli oldalára Pekrényi Emil tanár úrhoz, vagy – és ez volt a legtávolabb – Szalmai tanár úrhoz latinra az Ürömi utcába, amely már a II. kerülethez tartozott, és útközben mindig megilletődötten olvastuk el az Újlaki templom kapuja feletti kőbe faragott feliratot: Creatori creatura (Teremtőnek a teremtmény), vagy vasárnaponként misére, leggyakrabban anyámmal a Szent Péter és Pál templomba, ahol egyébként évente részt vettem a névadóik napján (június 29.) tartott búcsún (amíg engedélyezték), és ott is bérmálkoztam (később itt hallgattam Nádas tisztelendő, majd Mécs László papköltő déli misén tartott kiváló prédikációit). Ez a barokk templom lett számomra a katolikus templom prototípusa, tele volt/van szentek, angyalok modoros figuráival.

1949-ben ünnepeltük a jelenlegi templomépület felavatásának 200 éves évfordulóját. A késő barokk túlzott mozgalmassága csak később vesztette el vonzását számomra, de szívmelengető most is ide visszatérni.

A plébánián volt a Charitas nemzetközi katolikus segélyező szervezet használt ruha osztása. Innen származó keki színű kabátkát viseltem évekig. Az első években nem a cserkészet, hanem a vele sokban hasonló katolikus Szívgárda tagja voltam, a Kórház utcai egyházi épületben volt az üléseink helye, ahová megszüntetéséig eljártam. Nyolcadik osztályban felvettek a Margit Kórház melletti Úttörő Házban működő kerületi kémia szakkörre, ahol hetente vettem részt foglalkozáson.

Ezek mellett néhány osztálytársamat látogattam meg időnként. Közel lakott Hutira Albin, aki felnőttként évtizedekig a Rózsavölgyi Zenebolt vezetője, igazgatója volt. Máig emlékszem alacsony német édesanyjára, aki sok évtizedes ittléte ellenére csak törte a magyart. Aztán Lenkei Lacit említem, aki a San Marco utcában lakott (később állatorvos lett), vagy az Árpád Gimnázium mellett lakó Králik Gézát, aki szintén állatorvos, és az Állatkórház igazgatója lett (nála ittam életemben először Coca-Colát, titokban kellett tartsuk, mert a hatalom az „imperializmus mákonyának” tartotta; ő sajnos viszonylag fiatalon meghalt autóbalesetben), vagy Hasch (Hajnal) Lacit (ő jogász lett), aki eleinte a régi keskeny Pacsirtamező – Knurr Pálné utcában lakott; ott voltam 1947 húsvét hétfőjén, hogy lánytestvéreit meglocsoljam, majd abban a Bécsi úti magas házban látogattam meg többször, amely éppen a Tímár utcával volt szemben a hegy felé, és abban lakott Kassák Lajos is.

Nagyon kellemes emléket jelentenek moziélményeim. Főleg a Selmeci utcába, a szép, talán art deco stílusban épült Óbuda moziba jártunk. 1949-ig sok amerikai filmet játszottak, cowboy-filmeket (ma westernnek hívjuk), pl. „Z”, a korbácsos ember, Stan és Pan-filmeket, Tarzan-filmeket Johnny Weismuller úszó olimpiai bajnok főszereplésével.

1949 után csak szovjet filmeket játszottak, a legtöbb háborús témájú volt. Ritkán a Bécsi úton lévő kisebb Újlaki moziba mentünk. Mivel nem volt TV, a film előtt vetített Híradóban láthattunk képeket a világból.

Olykor a nagy film előtt műtornászok mutattak be produkciót, ezért néhány fillér pótdíjat kellett fizetni, a szünetben mozgalmi dalokat harsogtattak, egyébként volt diákjegy ár, és tilos volt pattogatott kukoricát (talán még valaki emlékszik rá, ez volt a pop corn magyar neve) bevinni a nézőtérre, nehogy szemetelés következzék be, és nehogy a rágcsálás hangja zavarja a nézőket.

A legnagyobb belső élményem azonban ebből az időszakból az 1948-as londoni olimpia volt. Ekkor még nem volt rádiónk, ezért minden reggel korán rohantam az újságárushoz (az Árpád Gimnázium előtt volt a standja), hogy értesüljek az előző napi eredményekről. Ma is emlékszem a győztesek nevére, sőt többnek az arcára is. Az éremtáblázaton Magyarország a 4. lett 10 aranyéremmel, ugyanannyit értek el, mint a franciák. Egyik osztálytársunkat, aki birkózni járt, a birkózó olimpiai bajnokról Bóbisnak becéztük.

Tágabb óbudai terepismerkedést jelentettek apámmal tett sétáink is, így a Duna-parti parkba, ahol nyáron még fürödtünk is a Duna szélén, és ahol 1951-ben hangszórón közvetítették a Grősz püspök ellen folytatott koncepciós per bírósági tárgyalását; vagy a még romos Kiscelli kastély melletti parkba, ahol apám szikladarabbal bemutatta, hogyan kell súlyt lökni, ugyanis fiatal korában ezt az atlétikai ágat űzte; vagy a Lajos utcában az Újlaki templom felé, hogy találkozzunk egy, a Kolosy tér mellett lakó barátjával, és útközben betértünk a Nagyszombat utcánál lévő italboltba egy pohár Haggenmacher sörre, és tízéves korom után én is kaptam egy pikkolóval. Ritkán engedhettük meg magunknak, hogy igazán finom cukrászsüteményt vegyünk, de ekkor a Bécsi úti városi házakban lévő Opitzhoz mentünk.

Most is úgy közlekedem Óbuda utcáin, főleg a Fényes Adolf utca tájékán, mint egy ottani őslakos, mintha most is ott laknék.

Valóban a gyerekkorunk az „igazi otthonunk”, az akkori helyek, amelyekben laktunk, tanultunk, jártunk, minden történésével együtt kitörölhetetlenül agyunk mély rétegeibe vésődtek.

Ez az időszak akkor körülöttem nem a béke, nyugalom otthonát nyújtotta, nem az igazi értékek uralmának éveit jelentette, de itt, akkor indult személyiségem fejlődése, és az engem körülvevő emberek a hatalom durvasága mellett mindennapi megnyilvánulásaikban igazi emberi arcot mutattak, és hozzásegítettek, hogy az életben – később is – otthon érezzem magam.

Nemcsak a fényképalbumok régi képei képesek a múlt idézésére. Ahogy egy régi utca öreg házai „mesélni” tudnak, a tárgyak szintén, csupán kapcsolatot kell teremteni velük, hogy „megszólaljanak”. Felidézhető, ahogy egykor alkotójuk formálta, esetleg a tulajdonosaik is, akik használták és kedvelték őket. Életük része volt, naponta kézbe vették, a szemüket nyugtatták rajta. Azután békésen öröklődtek, vagy kalandok sora kísérte megmaradásukat.

Valami személyes indíték kell, hogy a kötődés, a belső kapcsolat a minket körülvevő tárgyakkal létrejöjjön, ami nem nehéz, hiszen zömében mi választottuk, mi helyeztük magunk köré őket. Mindehhez nem szükséges egy kis régiségbolttal körülvennünk magunkat, elég csupán egy-két tárgy, amely lelkünknek, szemünknek kedves, amely azé volt, aki sokat jelentett nékünk, és máris hangulatot teremtenek, részévé válnak az életünknek, mindennapjaiknak.

Engem egy öreg, sötétbarna fadoboz vezetett el a szeretetükhöz. Korán elhunyt édesanyám emlékeit rejti magában. Amikor felnyitottam, akkor érintett meg és kapcsolt magához a múlt.

Egy emberöltőkkel ezelőtt eltávozott asszony apró, mindennapi tárgyai kerültek elém: az imakönyve, kesztyűje, egyszerű nyaklánca, púderes szelencéje…

Majd fokozták a kötődést az évek, melyek vállamra rakódtak: több családunkhoz tartozó régi tárgyat igyekeztem magam köré gyűjteni, s hozzájuk kapcsolódnak a múltat idéző gondolataim. Ülök abban a karosszékben, melyben dédanyám is megpihent. Falióránk közel százhúsz éve méri az időt, nagyanyámé volt egykor. Nagyapám régi barométere a falon még mindig jósolja a várható esőt, és az ő törökhonban vett, díszesen megmunkált rézszelencéje pihen az íróasztalomon. A tárgyak segítségével könnyebben érnek el hozzájuk a gondolataim, melyek amúgy is egyre többször időznek náluk. Egy-egy novella szereplői lehetnének a tárgyak és az ő meséik.

Legjobban az egyik öreg falióra története követhető nyomon. A XIX. század végén került ki egy esztergomi órásmester műhelyéből. Nagyanyám nászajándéka lett, s azután a Felvidékhez kapcsolódott mindkettőjük sorsa. Becsületesen tette a dolgát, pontosan mérte a múló Időt, miközben generációk nőttek fel és távoztak mellőle.

Sok mindent volt módja megfigyelni. Nagyanyámék házasságának első éveit, négy gyermekük születését, s mindezt egy módos porta ebédlőjében, ahol népes család ülte körül a nagy asztalt. Béke és biztonság áradt körötte.

Majd tanúja lehetett a gyásznak, és a nagyapám öngyilkossága utáni időben már egy jóval szerényebb ház szobájának falán mutatta az időt, a cserépkályha szomszédságában. Nem érintették az impériumváltozások, s azt is meg kellett szoknia, hogy már nem nagyanyám húzta fel hetente, mert ágyhoz kötötten feküdt éveken át, szemben az órájával. Azután egy méltatlan örökös egy szűk emeleti lakásba vitte, s ezt az öregedő szerkezete már nehezen viselte. Végül pedig ahhoz került vissza, akit egykor a lévai ház szobájában kisgyermekként látott éveken át, ahhoz, akivel közös emlékei vannak. Az íróasztalom fölött függ.

Szól hozzám a régi feszület is. Szépen megmunkált barna fakereszten függ a corpus Domini. Szüleim házasságkötésekor adta Varga Béla balatonboglári plébános. Nehéz éveket élt át, de megmaradt. Emlékeztet és figyelmeztet: van, aki értünk áldozta életét, és örök az Ő példamutatása. Adományozója, s akik áldásának kíséretében kapták, már rég távoztak e földi világból.

Mesélhetne a hétfiókos szekrény. Kik és mi mindent őriztek öblös fiókjaiban több mint másfél évszázadon át. Azonban legalább olyan kedvesek a fiatalabb tárgyak is, melyekhez újabb kötődés fűz. Az íróasztalomnál az édesanyám, feleségem és a lányom képe. A fiókom őrzi a fiaimtól kapott, kiskorukban készített tárgyakat, s mellettük az unokáim nemrég átadott apróságai. Értékük számomra felbecsülhetetlen. Apró papírlapokon olvasható, kezdetlegesen formált betűkkel: szeretlek. Egy kis kavics, kagyló, üveggolyó, színes fonal, egy maguk faragta fadarab: mind szívet melegítő.

Így mutathatnám be sorra az életemet körülvevő tárgyaim. A dedikált könyvek mindegyikéhez szintén események kötődnek. Mind nyugtatnak, emlékeztetnek, a múltat kötik össze a jelennel és az elmúlással. Részesei mindennapjaimnak, óvom és becsülöm őket.

Boldogság vagy fájdalom köt mindegyikhez, történetük van. Emlékek sorát, embereket és sorsokat képesek felidézni, sokszor a gyökereket, melyekből kihajtottunk.

Mi lesz majd utánam a sorsuk? Ki őriz meg és mennyit belőlük? Jelentenek majd másoknak ugyanennyit? Nem tudhatom, s ez már kevésbé foglalkoztat. Most azonban még otthonuk van nálunk, Óbudán. A jelenben telnek napjaim, és az egyre szűkülő jövőt építgetem magamban, ez tölti be az életem, bévül pedig sokkal üresebb lennék a régi időket és a közelmúlt emlékeit őrző tárgyak nélkül. Olyan kötődés ez, amely értéket nyújt, belső erőt ad, kapocs egykori és mostani szeretteimhez, tartalmasabbá teszi az ember életét.

Emlékezik-e arra, hogy mikor járt először Óbudán?

Fiatal koromban jártam először Óbudán. Akkor a Föld utca még kiszaladt a Flórián térre, és a végén volt egy kis kocsma, amelyet Sarlós Bernát bácsi vezetett, aki Solymárról járt be, Bernát bácsihoz jártam. Az 1960-as években a fiát tanítottam a Toldy Ferenc Gimnáziumban. Később az óbudai sétáim során a Krúdynál olvasott utcákat kerestem, de már nem sok sikerrel.

Egész életében tanított?

Ötven éven át tanítottam: 1953-ban kezdtem, és 2003-ban fejeztem be, ez az idő öt gimnáziumban telt el. A veszprémi Lovassy László Gimnázium volt az első, akkoriban államosították, mert korábban a piaristáké volt. Végül pedig a pesti piaristáknál fejeztem be a tanári pályám, 73 éves koromban.

Két hosszabb időszak kötött egy-egy iskolához: tizenhét évet töltöttem el a Toldy Ferenc Gimnáziumban, és tizenöt évet a rákospalotai Dózsa György Gimnáziumban, ahol igazgató voltam.

A rendszerváltás után váltam meg az igazgatóságtól, és 62 éves koromban visszamentem tanárnak, a piaristákhoz. Végre újra taníthattam, és osztályfőnök lehettem!

Mert tanítani jobb, mint iskolát vezetni?

Tanítani sokkal jobb!

Milyen szakon végzett?

Magyar-történelem szakon, és mindkét szakomat tanítottam is, de muzeológián kezdtem, a régészet–néprajz szakon, az ELTE-n. Aztán valahogy meguntam az ásatásokat, a csontokat, és inkább átmentem magyar–történelem szakra. Abban az időben – hiába voltam jó tanuló – sosem jutottam volna be az egyetemre, ha nincs Erdei Ferenc segítsége. 1945 tavaszától Békéscsabán éltünk, a politikai rendőrség úgy vélte, jobb, ha apám Békés megyéből nem mozdul ki, 1956 őszéig nem is sikerült néki.

Nemrég megjelent a szerkesztésében édesapja, Féja Géza és Supka Magdolna levelezése, sokan reagálnak rá úgy, hogy igen szemléletes képet mutat arról, hogy az 1950-es években milyen megrázkódtatásokon kellett keresztülmenni. Milyen érzés volt feldolgozni ezt a levelezést?

Ezzel tartoztam elsősorban nevelőanyámnak, Manna néninek, meg tartoztam apámnak is. Összeszedtem nagy nehezen a leveleket, amik megmaradtak közülük, és emellett még egy kort is be akartam mutatni: a történelem, az irodalom, a vidék, a főváros, az írók, a politikusok és az emberek világát.

Ha végigolvassa az ember, akkor bővül a képe az egyes személyekről?

Bővül, mert benne vannak azok a békési emberek, akik egy nehéz korszakban is becsülték, segítették apámat, és az írók közül azok is, akik megtartották a barátságot, és leveleztek apámmal: Dénes Zsófia, Földessy Gyula, Hatvany Lajos, Remenyik Zsigmond, Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Darvas József, Szabó Pál. Aztán voltak, akik időlegesen eltávolodtak, elkerülték, Veres Péter is köztük volt.

Sok érdekes és értékes embert megismertem apám mellett abban az időben.

Amikor néha pár napra föl tudott jönni Pestre, akkor Remenyik Zsigmonddal mindig megbeszélt egy találkozót: fölmentünk Hatvany Lajos bácsihoz a Pozsonyi úti lakásába, Tamási Áron, Remenyik Zsigmond, apám és én. Az éjszakába nyúló hosszú, felejthetetlen beszélgetéseket hallhattam.

Kik voltak a kor- és írótársak közül a barátai?

A nők közül Sárközi Györgyné, aki kiváló ember volt, és Dénes Zsófiát említem, Zsuka nénit, aki 102 éves korában halt meg. Ő majdnem mindenkit ismert, mindent tudott erről a korról. A barátai zömében népi írók közül adódtak: a mártírhalált halt Sárközi György, Tamási Áron, Sinka István, Szabó Pál, Erdei Ferenc, Illyés Gyula, Darvas József, Veres Péter, de Vas István, Fábry Zoltán, Tersánszky Józsi Jenő, Török Sándor nevét is említhetném, többek között.

Úgy tűnik, hogy az irodalomhoz kötődő munkássága a tanítás mellett édesapja hagyatékának a gondozása. Ezt kötelességérzetből teszi, vagy úgy gondolja, hogy vannak még olyan fontos iratok, amelyek mindenképpen meg kell jelenjenek.

Kötelességérzet, részben, de még sok minden más is van ebben. Rengeteg időt elvettem a családomtól azzal, hogy ezt csinálom. Ha már az Úr nékem ilyen viszonylag hosszú életet adott, szeretném tető alá hozni mindazt, ami a hagyatékban megmaradt. Értéket jelentenek, vallanak egy korról. Mióta apám meghalt 1978-ban, húsznál is több könyvét sikerült kiadnom. Ez majdnem több, mint ami életében megjelent.

Ezek mind kiadatlan szövegek voltak?

Ezek részint másodkiadások, de publikálatlanok is vannak közöttük. Szeretném, hogy ami apám hagyatékából megmaradt, ha nem is tudom kiadni, legalább meglegyenek a számítógépben vagy lemezen, megszerkesztve.

Apám irodalmi hagyatékát a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumnak adtam. Zömében már ott is van: az íróasztala, az asztali lámpája, az írógépe, a kalapja, a sétabotja, a kabátja, a kéziratai és a levelezése; rendezetten, gondosan megőrizve mind.

A könyveiből bő 1000 példányt, sok dedikáltat is a Békéscsabai Megyei Könyvtárnak juttattam. 1945 tavaszán kerültünk Békéscsabára, mondhatni, száműzetésként, az évek során azonban megszerettem a várost.  Apámat ismerték, szerették, hiszen a Viharsarok című könyve részben róluk is szólt. Csaba nemcsak kenyeret adott, hanem óvta is apámat.

Mi az oka annak, hogy sok kiadatlan szöveg maradt utána?

Részint nem jelenthetett meg a maga idejében, rengeteg dolgot a „fiókjának” írt, 1945 után egészen 1957-ig be volt tiltva. Nem tudta megállni, hogy ne írjon az esti meg az éjszakai órákban. Születtek versek meg esszék, Goethétől Bulgakovig, meg Bölcsődal címmel regény az ifjú éveiről, mindenféle. Majd 1957 után átkerült a „tiltott”-ból a „tűrt” kategóriába, és történelmi regényeket kezdett írni, akkor azokat kiadták. Azért maradt annyi minden a hagyatékban, mert 1945 után semmi sem jelenhetett meg tőle, és 1957 után sem minden. Szeretném megőrizni mindazt, ami megmaradt.

És ő közben nem változott szellemiségét tekintve, különböző korszakok értékelték különbözően?

A múló idő során mindenkinek alakul, változik a véleménye, máshogy ítél meg sok mindent, önmagának az egykori cselekedeteit is. Apámmal sem történt ez másképp. Ha lényegében nem is változott az emberi alapállása, több mindent revideált, átértékelt; néki is megvoltak az erényei és a hibái, tévedései, mint mindnyájunknak.

Mikor költöztek Óbudára?

1971 tavaszán, amikor ez a ház – a Faluház – felépült.

De akkor már nem Békéscsabáról?

Nem, akkor már Budán éltünk.

Mikor jöhetett fel a család?

Apám ’56-ban a forradalom alatt jöhetett fel Békéscsabáról, és itt is maradt. Először albérletben éltünk, aztán nagy nehezen kapott egy tanácsi bérlakást Lágymányoson, majd azt meg a feleségem lakását cseréltük ide, Óbudára.

Akkor ő 1971-től haláláig élt itt Óbudán.

Óbudán közel nyolc évet élt. Szerette Óbudát, régen is sokat járt ide barátaival, köztük Tersánszky Józsi Jenővel is.

Örült, hogy végül, idős korára Óbuda lehetett az otthona. A hangulatát, a környezetet közel érezte magához.

Békés, nyugodt éveket remélt még itt, de közbeszólt a betegsége. Napi sétái a mostani Krúdy-negyed, az öreg utcák meg a piac felé vezettek. 

Tersánszkyval? Miért ide jártak?

Szerintem, mert kedves kiskocsmák voltak erre kockás abrosszal, apró házak leanderes udvarokkal. A barátaival jártak ide, feltehetően vonzotta őket a városrész hangulata, s ami a múltból még megmaradt, az Tersánszkyt a régi Nagybányára, apámat pedig az egykori Lévára emlékeztette. Később aztán már a Márvány utcai Csemői borozóban találkoztak, meg Tersánszky Avar utcai lakásába mentünk, néha én is. Jó barátságban voltak. Összeállítottam egy kötetet, ez is készen van egy lemezen: apám összes írása Tersánszkyról és a kapcsolatuk. Tersánszky kedves, felejthetetlen alakja volt a régi világnak.

Önnek voltak irodalmi ambíciói annak idején? Azt gondolom, hogy nem lehet, hogy nem voltak, ha ilyen közegben nőtt fel.

Lettek volna, de reménytelennek véltem, mivel a Féja névvel nem lehetett sehová sem jutni. Nem mondom, egy bő kötetnyi írásom van: tanulmányok, könyvismertetések, elő- és utószók.

Megjelentek folyóiratokban itt-ott, de különösebb irodalmi vágyaim nem voltak. Akkora tehetséget nem éreztem magamban ilyen irányban.

Borzasztó dolog, amikor utódok követni akarják az ősöket, akár festészetben, zenében, irodalomban, és sehogy sem megy. Van, aki ezt belátja.

Ki segített az édesapjának a forradalom után, azokban a nehéz években?

Szűkösen élt, a barátai nem tudtak, hiszen legtöbben szintén nehéz helyzetben voltak. Különös, hogy pont Aczél György nyújtott támogatást. Apám a forradalom után állástalan lett, s még egy éve hiányzott a nyugdíj-jogosultsághoz. Ekkor, arra az egy évre, besegítette a Szabó Ervin Könyvtárba. (Különben itt együtt dolgozott Krúdy Gyula fiával.) Mivel gyakran betegeskedett, hogy jobb ellátáshoz jusson, Aczél azt is elintézte, hogy a Kútvölgyi Kórházban gyógyítsák. Apám néhány könyvének megjelenését is támogatta. Voltak ilyen gesztusai is. 

Édesapja munkásságából mit tart a legértékesebbnek?

Talán a Visegrádi estéket, amit Görgeyről írt. Az idős Görgey Artúrnak megjelenik Visegrádon Kossuth szelleme, és beszélgetnek, vitatkoznak éjszakánként. Az egyik legjobb könyve. A Viharsarok volt az, amivel „berobbant” az irodalomba, de a három kötetes irodalomtörténetét és a novelláit is jelentősnek vélem. Ő is a Viharsarkot és a Visegrádi estéket tartotta a legjelentősebbnek.

Ilyen erős hatással volt rá még az 1848-as élménytörténet?

Mindvégig az 1848-as forradalom „bűvöletében” élt. Már 1943-ban megkezdte könyvét Kossuth Lajosról, amely azonban csak jóval később, halálát követően jelenhetett meg. Ezt követte a Visegrádi esték Görgeyről, majd az élete végén Széchenyi István életét, sorsát akarta még megírni Örökégő címmel. Ennek azonban már csak a tervezetét és egyes fejezeteit tudta papírra vetni. Mélyen érintette ez a kor, és közel állt hozzá. Majdnem minden történelmi forrást összegyűjtött 1848–49-ről. Mindhármukat tisztelte, becsülte: Kossuthot, Görgeyt és Széchenyit.

Krúdy Gyulát is szerette. Hogy talált rá?

Apám Léván volt gimnazista, és mindig kiment a pályaudvarra, amikor megérkezett az a vonat, amely hozta a Nyugat egyik példányát – egy példány jött Lévára, az 1910-es években vagyunk. A Pesti Napló meg a Magyarország Tömörkény tárcáit hozta meg Krúdy Pesti leveleit. Azóta lett a szerelmese.

Az antikváriumokban összeszedte a Krúdy-könyvek első kiadását. Ady, Krúdy és Móricz Zsigmond voltak a nagy gimnazistakori élményei.

Pont a legerősebb hatásuk idején kapta el őt akkor ez a három ember…

Valószínűleg ilyen alkat is volt, hogy ezekre az írókra tudott rezonálni leginkább. Valamint mindhárman olyan kisvárosokat, sorsokat és embereket írtak meg, amelyek az ő gyermekkori lévai világában is jelen voltak.

Sok publikációja jelent meg róla különböző folyóiratokban, ez adott lehetőséget egy kötetnyi szöveg összegyűjtésére.

Ritka az a tisztesség és megbecsülés, ahogy az önkormányzat őrzi Krúdy Gyula emlékét. Úgy véltem, hozzájárulok ehhez, ha összegyűjtök egy válogatást apám Krúdyról szóló írásaiból. Itt, Óbudán van a helye ennek a kis könyvnek! Emellett örülök, hogy a függelékében még Supka Géza halotti beszéde és az én Krúdy podolini diákéveiről szóló dolgozatom is bekerülhetett. Hálás vagyok, hogy ez így együtt napvilágot látott.

Féja Géza a költészettel nem kacérkodott?

Apám gimnazista kora óta írt verseket, majd esztergomi tábori tanár korában is. Babits Mihály közölt belőlük a Nyugatban. Egy verseskötete is megjelent a Szépirodalmi Könyvkiadónál, Illés Endre adta ki, de ez egy nagyon vékony kötet: hatvan vers fért bele.

Végső napjaiban, a kórházi ágyon is versek voltak az utolsó írásai. A verseiből is összeállítottam egy kötetet, de még nem jelent meg.

Vannak ezen kívül műfordításai is kínaiból, japánból, melyeket feltehetően németből ültetett át magyarra. Az életét végigkísérték a versek, bár nem ez volt a fő alkotási területe.

Azt olvastam valahol, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endréhez fűződő barátsága miatt kapta az Endre nevet a keresztségben az édesapjától?

Igen.

Ilyen erős volt a barátságuk?

Jó barátságban voltak, többször is együtt mentek nyaralni a Balaton-felvidékre, fényképek is őrzik ezek emlékét. Bajcsy-Zsilinszky lapjának, az Előőrsnek, majd a Szabadságnak az egyik fő munkatársa, szerkesztője volt, és szervezte Zsilinszky pártját is. Később a barátságuk elhidegült: személyes okok, félreértések lehettek közöttük, de erről én bővebben nem tudok. Ennek dacára még utóbb is kapcsolatban maradtak, együtt dolgoztak a Magyarország című napilapnál, s 1941-ig megküldte könyveit is apámnak.

Az előbb említetteken kívül édesapja hagyatékában maradtak még más területekről is írások?

Maradtak. Az egyik ilyen témakör, amely talán az olvasókat és az önkormányzatot is érdekelné „a régi Budapest”. Egy kisebb terjedelmű kötetnyi összeállítás a 20. század első felének fővárosról készített írásaiból. A gyerekek, munkások, tisztviselők, az anyagi és kulturális helyzetük, szóval az emberi sorsok: az egykori budafoki barlanglakások lakóitól a kávéházak világáig.

Kedves írói és „irodalmi szereplőim” (7. oldal) jelennek meg a rajzokon: Mándy Iván, Ottlik Géza, Anton Csehov, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, Balzac, Stendhal, Goncsarov, Maupassant, Alexandre Dumas, Virginia Woolf, Samuel Beckett és Georges Simenon – és egy kakukktojás: a „kisasszonyok rue Avignon madámmal és Picassóval” (78. oldal). Még olvasok! – mondja Tandori, és olvasmány­élményei jelennek meg a fejekben: „Ha tetszik, rajzba műfordítva” (8. oldal).

A fejrajzok füzetlapokra készültek, sűrűn, egy lapon két-három sorban 3–5 fej, egy oldalon hat-tizenöt fej is elfér. A rajzokon nevek, szavak, mondatok, utalások, kiemelt szereplők és néhány gépelt szöveg a rajzok között, a kötet vége felé. „Nyilván megdöbben Tóth Ákos, aki elsőül látja együtt ezt így, és talán viszonylag sokan fogják még látni, és csodálkoznak kissé” – írja Vannak. Jajz (183. oldal) című szövegében.

És a használati utasítást megalapozó vallomás (174. oldal):

Csak majd

Ennek a cuccnak engem nem zavaró megjelentetése csak „holtom” után lehetne. („Mit képzel, ennyi fej” stb.)

Addig is: nevek futnak végig e képoldalakon – így él tudatunkban pl. az irodalom. Igen.

Elemien és járulékosan (így szólna egy elvárt bölcs fogalmazás, ha-ha!).

Vagy: jó újra látni az ugyanazt-és-mégse-ugyanazt. Szervesség az egész.

(Tudok én nagyon konstruktívan.)

Lényeg: sok száz fej a kedvencem itt.

És a mellette lévő oldalon (175.) Picasso és az Avignoni kisasszonyok a rue Avignonból:

Az „Avignon”: bűvszó. Így merem sorolni Picassót. (Másképp: térdre, én, le… mint Weöres írja.)

Jó együtt lenni ezzel a sok fejjel, még ha „naná, hogy egyiktől alig látom a másikat”.

De nekem ma se látás, se beszéd, se olvasás, se írás, se (jaj, zene) hallgatás,

se és se. Sok!

Ha nekem a minimalizmusban a sok kellett.

S ha ezt a szöveg duma cuccot is nem hajítom az akármibe.

Hajítom; ah, enyhén hagyom, oda.

Picasso képe, az Avignoni kisasszonyok határkő. Az avantgárd és a kubizmus szimbolikus kezdeteként rögzült az európai kultúrában. Annak kezdeteként, amikor a dolgok belső szerkezetének ábrázolása megjelenik, s kiegészíti a látott valóság utánzását. Vö. regények szereplői, látott (?) képzelt (?) valóság (?): a két Opra, Szeredy, Aljosa, Holmann Endre stb.

Tandori évtizedek óta rajzol, azóta vannak kiállításai, illusztrálja saját köteteit is, és rajzolja könyveit. Arra a kérdésre, mikor kezdődött nála a rajzolás, a következőket mondja:

„1976 körül Korniss Dezső festőművésszel csináltam több száz közös alkotást úgy, hogy egy híres sorozatának, az Illuminációknak, amely fejekből áll, kivágta a dúcát, egy konstruktivista dúcot, amit ő ezerféleképpen kiszínezett. A dúcot nekem adta, és én egy indigóval és egy hártyapapírral forgattam rajta a saját belső elképzelésemet az ő szellemében, illetve az én szellememben. Jártam föl hozzá nagyon sokat, és én rajzoltam meg, ami egy különös csoda, hogy az én kezem munkája Korniss Dezső által is alá van írva.

Már nem volt elég az írás, és rengeteg időt fordítottam a rajzolásra külföldi útjaim során és itthon is, úgyhogy nekem sok ezer rajzom van.

Korábban egzisztencialista rajzokat csináltam meg filozofikus rajzokat. Az Ördöglakat (2010 – a szerk.) az egyik könyvem, amely az ilyen rajzok gyűjteménye. Ezek a fejek a legújabb fejlemény. Annyit olvastam ezeket a szerzőket, hogy hirtelen átcsaptam rajzolásba. Mándy, Csehov, Ottlik és Simenon.”

A kötet három rajzolt fejezetből és néhány gépelt szövegből áll. A gépelt szövegek mintha kényszerűségből születtek volna, hogy ne csak rajzok legyenek. „De ez a sok duma cucc: ellenemre van. (…) Holott úgy lenne jó. Egy egész könyv egy árva szó nélk.” (178. oldal)

Az első fejezet címe Egyik rész rosttal, a másodiké Másik rész krétával. A harmadik fejezetben szövegek és rajzok váltakoznak, de „Rajzok: mégis a tietek az utolsó szó.” (180. oldal) Mintegy epilógusként megjelennek Georges Simenon Maigret-regényeinek szereplői.

Nincs beszédülés. Nincs beszéd. Ülés van. (Három éve nem mozdul ki otthonról.) Szédülés. Szobafog­­ság. Fotel. Olvasás: „Csehov összes drámáját elolvastam az év elején, júniusig. 2018 júniusában készültek az első rajzok.” Rajzolás. Prózarajzolás, prózarajzás. Rajzanak a fejek, regényülnek. Ez is regény. Regényekből műfordított fejekből áll össze az új regény. A sok regényt megidéző fejek, mondatok, utalások és a „kelletlen” szövegek önálló regénnyé állnak össze.

Tandori Dezső az Óbudai Anziksz olvasóinak rajzokat és szövegeket küldött, s egy rövid bevezetőt írt, mintegy folytatva könyve – az előző oldalon is látható – utolsó rajzát:

„Kinéznek belőlem az arcok”

Ha nem is képmások; ó, nem. Egy telített irodalmias tudat szabadulgat így: hol Csehov, hol Ottlik, hol Mándy, hol Dosztojevszkij, hol számosan mások örvén. Betegségem alig enged kimozdulni a lakásból, nincs egyensúlyom a járáshoz, még a lakásban is alig. Kiváló írónk talán hasonló baját (arteriosclerosis a fejben?) a legkiválóbb professzorok is „3-an 4-féleképp” diagnosztizálták. (Németh László) Magam így plusz sajnálom az időt a kivizsgálásra. De idehaza (tornázó igyekezetek és fotelrabság mellett) mit csinálok? Sokat olvasok! Szelektíven például legkedvesebb Maigret-könyveim közül 10–12-t favorizálok; mindet (evidens élményül!) már vagy 8-szor, 10-szer végigvettem; egy-egy részletüket még többször. A rajzok, mondom, csak kitekintések, nem hű portrék. Jellegek. Magányom oldói. Tartozásom lerovói; a sok ló, mackó, madár után: emberek. Izgalmas nekem.

Pletykának: melyek is a kedvenc Maigret-dolgaim? Remekművek:

Maigret és a magányos férfi
Maigret és a titokzatos lány
Maigret habozik
Maigret türelmes
Maigret osztálytársa
Maigret és a becsületes emberek (óriási!)
Maigret és a lusta betörő (csúcs)
Maigret és a padon üldögélő
Maigret és a törpe
Maigret és a borkereskedő
Maigret és a csapodár közjegyző (!)

Ez 40–50 kötetből. Kell-e kommentár?
Ilyen vagyok tehát.

*

Jeligém a születésnapomra: több és fél

*

Az utolsó számjegy után: nyolcvanel éves vagyok

*

Elmúlt. Megvolt.
Elmúlt? Megvolt.
Elmúlt. Megvolt?
Elmúlt? Megvolt?

Megvolt? Elmúlt?
Megvolt. Elmúlt?
Megvolt? Elmúlt.
Megvolt. Elmúlt.

*

Még egy szöveg. Ehhez annyit kell tudni, hogy nekem a szentjeim azok: Duchamp, Dubuffet, Artaud és Schwitters. Őt kevesebben ismerik, ő volt az avantgard egyik legnagyobb mestere, hatvanvalahány évet élt, nagyon kalandos módon. Ő csinálta a merz baut, építette a lakásában mindenféle szemétből, áttörve az emeletet, aztán a hitleráj elől elmenekült, mert ő elég aktívan ügyködött a franciákkal együttműködve, aztán el kellett neki pucolnia. Elment Norvégiába, és Norvégiából Angliába, és akkor közben összebombázták a házát, tönkrement a merz-építmény. A merz, az abból lett merz, hogy a Commerz Banknak egy bankjegyét beépítette. Szétment, tönkrement. Én jártam Angliában, Newcastle-ban, sajnos a múzeum pont aznap zárva volt, ahol megvan a Schwitters újraépített merz bau-ja. Angliában új életet kezdett, újranősült, új merz baut csinált, úgy képzeld, egy nagy rakás halom, minden szarból, gerenda, plafondarab, ilyenekből rakta össze, a merzet. Úgyhogy Schwitters nekem ezért a szentjeim egyike. S mivel ő szorul rá a legjobban, hogy népszerűsítsük, és mivel Arany Jánossal az Anziksz révén igen sokat foglalkoztam… Ez lesz a szöveges anyagom plusz. A következőképpen hangzik:

Arany és Schwitters jegyében
Schwitters és Arany jegyében.
Arany és jegyében Schwitters.
Schwitters és jegyében Arany.

*

Kis abszurd
(Kovács Ákosnak, életműgyűjtőmnek)
Egyre nem írok:
Írok.
Egyre nem vagyok:
Vagyok
Egyre nem egyre:
Egyre.

*

álmomban írtam:
persze nincs meg:
álmomban írtam

*

A rajzhoz vissza az írás hoz.
A rajz hoz vissza az íráshoz.

*

Küldöm ezeket a rajzokat, hogy Maigret Óbudán. Persze ez linkség, hogy Maigret Óbudán, vagy Maigret, meg Mándy, meg Csehov Óbudán. Persze végső soron erről szól az irodalom.

Ebben a kis múzeumban édesapám életéhez köthető tárgyakat, különféle érdekes dokumentumokat mutatunk be – vezet körbe id. dr. Béres József életének tárgyi emlékei között ifjabb dr. Béres József. – Ezek a szerszámok itt például édesapám ifjúságát idézik, és egyben jelzik a tehetségét, szorgalmát és a munkához való alázatát is. Ez a szemzőkés, illetve ez az ágvágó fűrész s mellette az oklevél erről tanúskodnak.

Édesapám kertésznek készült, Kecskeméten, az ország egyik legkiemelkedőbb kertészeti iskolájában tanult. Kiváló diák volt, nem véletlen, hogy ő nyerte el az iskola legjobbjának járó elismerést, gróf Teleki Pál díját.

Ezek az itt látható szerszámok ehhez a díjhoz tartoztak, és hogy milyen sokat jelentett számára ez az elismerés, jól mutatja, hogy élete végéig megőrizte őket. Itt van még az egyetemi indexe, a doktori értekezése, néhány a publikációi közül, ezek pedig róla szóló cikkek… Az első híradás 1966-ból való, és van itt néhány, a kor szellemét is jól kifejező írás az 1980-as évekből. Nehéz idők voltak ezek a számára! Mellette nem lehetett írni, ellene annál inkább. Ez a kép 1989-ből való, hatalmas sort látunk egy belvárosi Herbária üzlet előtt. Látható, milyen nagyon várták az emberek, hogy végre szabadon hozzáférhető legyen édesapám készítménye. Ezek itt, ebben a vitrinben kisvárdai emlékek. Édesapámék Kisvárdán éltek, ott dolgozott a helyi növénynemesítő kutatóintézetben, ott volt a laboratóriuma. A múzeumban őrizzük azt az emblematikus mikroszkópot is, mely nemcsak a feleségem, Béres Klára által atyámról írt könyvben szerepel, de még az a játékfilmsorozat is megidézi, amelyet idén a Duna Televízióban és az M5 csatornán bemutattak. Gyöngyössy Bence filmjének címe: Cseppben az élet. Úgy igaz, ahogy a könyvben meg van írva, és ahogy a filmben is láttuk: valóban a hulladékok között találta az alkatrészeket, maga rakta össze, és ez a mikroszkóp nagy segítője lett a későbbi kutatásaiban.

Egy 1970-es évek közepén megjelent újságcikk címén akad meg a szemem: Zseni vagy sarlatán?­ ­Ez meddig volt kérdés?

Az elismerésig nagyon sok nehéz évet kellett átélni. Igazán a rendszerváltás adta meg a lehetőséget, hogy sorsát saját kézbe véve bebizonyíthassa igazát. Nagyon boldogok vagyunk, hogy még életében megtörtént a rehabilitációja. Az első nagy áttörés 2000-ben történt, amikor a Béres Cseppet „kuruzsló” szerből hivatalosan is gyógyszerré minősítették. A második a „kuruzsló” rehabilitálása volt, amikor 2002-ben megkapta a legmagasabb tudományos elismerést, a Széchenyi-díjat. Édesapám szobra 2008-ban bekerült a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumba, ott látható gyógyító nagyjaink sorában.

Azt szoktam mondani, ezzel a gyógyító ember rehabilitációja is megtörtént. Az 1970-es, 1980-as években még sarlatánnak bélyegezték, ma zseniként tartja számon az utókor.

– Ez a kisvárdai házunk – folytatódik a tárlatvezetés. – Atyám építette saját kezével, 1956-ban költöztünk be, haláláig, 2006-ig itt élt, pontosan 50 évet. Az én gyermek- és ifjúkorom is ide kötődik. Ahogy már szó volt róla, atyám kutatómunkássága is Kisvárdához köthető. Itt kezdett talajtani vizsgálatokkal mélyebben foglalkozni. 1959 és 1961 között részt vett Magyarország talajgenetikai térképének elkészítésében. Ezek közül többet ma is őrzünk, házon belül már kiállítást is rendeztünk belőlük. Az akkori megfigyelések, talajtani mérések vezették el őt végül a nyomelemek élettani szükségességének felismeréséhez. Fő kutatási területe a burgonya, illetve a dohány vírusos megbetegedéseinek tanulmányozása volt. Lépésről lépésre haladt, több éves konzekvens megfigyelésekkel, az eredményeket elemezve, összegezve jutott el arra a megállapításra, hogy a hiányzó tápelemek szakszerű pótlásával biztosítható a növények megfelelő rezisztenciája, azaz a betegségekkel szembeni ellenálló képessége. Meggyőződésévé vált, hogy amennyiben a növények számára szükséges nyomelemek kellő mennyiségben megtalálhatóak a termőtalajban, akkor a kifejlődő növény ellenálló lesz a betegségekkel szemben, hiány esetében azonban betegségek lépnek fel. Eltöprengett azon, hogy a növényevő állatok szervezetében, ha kizsigerelt talajban termett takarmányt kapnak eledelül, törvényszerűen ugyanúgy megjelennek a hiányok. Ha az egész táplálékláncot végigvesszük, a talaj-növény-állat láncolaton keresztül eljutunk az emberig. A talajban jelentkező hiány végső soron az ember szervezetében is meg fog jelenni. Így jutott el az emberi betegségek és a gyógyítás lehetőségének területére.

Ennyi évtized távlatából hogyan lehetne értékelni ennek a felfedezésnek a súlyát, jelentőségét?

A tudomány 1972 előtt is sok mindent tudott már a nyomelemekről és ásványi anyagokról, például a vas, vagy akár a cink élettani szerepe jórészt már akkor is ismert volt. Édesapám különleges tehetséggel megáldott ember volt, aki a különböző szakterületeken begyűjtött ismereteit csodálatos módon tudta egyben, összefüggéseiben látni. Újszerű nézeteit nagyban segítette, hogy mire a növények tanulmányozásával kezdett el foglalkozni, már rendkívül átfogó talajtani ismeretekkel rendelkezett. Fizikai és kémiai értelemben korábban ismerte a talajt, mint a növényi betegségeket. Növényvizsgálataiban azt kereste, hogy összességében mi az, ami a növények egészségéhez szükséges. Ebben a témában számos publikációja is megjelent, melyek lényege az volt, hogy a létfontosságú mikroelemek, nyomelemek pótlásával hogyan lehet támogatni a növényi rezisztenciát, azaz a növények betegségekkel szembeni ellenálló képességét. Alapvető felismerése volt, hogy a kórokozókkal szembeni ellenálló képesség állapota döntően meghatározza, hogy mi történik az élő szervezettel.

Nemcsak a vírusok, gombák vagy a baktériumok jelenléte tehető felelőssé egy betegség kialakulásáért, hanem az is, hogy a gazdaszervezet mennyire van felkészülve ezek elhárítására.

Például egy influenzajárvány esetén sem lesz mindenki beteg. Édesapám abban volt úttörő és egyúttal zseniális, hogy ezt a felismerést nem csak tünetileg kezelte, hanem diagnózist is felállított, és megkereste a terápiás lehetőségeket is. Bizonyította azt, hogy ha a talajon keresztül, vagy éppen lombtrágyázással a szükséges mennyiségben biztosítjuk a növények számára a létfontosságú mikroelemeket, akkor valóban növekszik a rezisztenciájuk, és a betegségek elkerülhetőek. A sikeresség alapját mindenkor a helyes elmélet jelenti, de az eredményességhez ez még messze nem elég. Azt megtalálni, hogy mit, mennyit és hogyan alkalmazzunk, ahhoz valóban kellett az ő sokéves kitartó munkája, rendkívüli tehetsége és elhivatottsága.

A növények után jöttek az állatok?

Szabolcsban híre ment, hogy van egy jó szakember, aki sok problémára tud segítséget adni. Jöttek hozzá sokfelől, hogy Béres úr, agronómus úr, az állataim elhullnak, nem termékenyülnek meg, a talpuk beteg, nem gyógyul be, most mit csináljunk, segítsen. Ahogy már beszéltünk róla, tapasztalatai alapján egyre erősebbé vált atyámban az a feltevés, hogy a talajban megmutatkozó hiányok megjelennek a növényekben, és aztán azokban az állatokban, amelyek ezeket fogyasztják. Vagyis valószínűsíthető, hogy az állatoknál fellépő bizonyos megbetegedések hátterében szintén a nyomelemek hiánya állhat. Az akkor rendelkezésére álló információk alapján összeállított szerrel igyekezett a gazdák segítségére lenni, sok esetben sikerrel. Az elmélet működött, az állatok gyógyultak. A gazdák visszajeleztek neki, gyűltek a tapasztalatok. „Step by step”, azaz lépésről lépésre, komponensről komponensre épült fel a szer.

Itt megemlíteném, hogy atyámhoz a Béres Csepp mellett fűződnek más szabadalmaztatott készítmények is, melyek különféle állatoknak – baromfi, galamb, nyúl, sertés, tehén stb. – az egészségvédelmét szolgálják.

Kaphatók a kutyáknak és macskáknak ajánlott Minera cseppek, de az állatoknak kifejlesztett készítmények többsége ma még nincs forgalmazásban. Remélem, hogy egyszer ezek is hasznosításra kerülnek, hiszen napjainkban egyre fontosabbá válik, hogy jó minőségű húsok kerüljenek az asztalunkra. Nekem pedig meggyőződésem, hogy ezek a szerek éppen ebben tudnak segíteni a gazdálkodóknak.

Az életéről szóló játékfilm szerint az első beteg, akit Béres József meggyógyított, a húga volt, akinél agydaganatot állapítottak meg. Ez valóban így történt?

Igen, a film valós alapra építkezik. Édesapámnak volt egy húga, aki az én keresztanyám, és egészen fiatalon nagyon beteg lett. Agydaganatot diagnosztizáltak nála, és bár megoperálták, a daganatot nem tudták teljes mértékben eltávolítani. Az orvosok a műtét után csupán néhány hónapot, maximum egy évet jósoltak neki. Akkoriban már javában folytak édesapám kísérletei, testvérének megbetegedése pedig gyors továbblépésre kényszerítette őt. Tudta, hogy ártani semmiképpen nem fog a szerével, és nagyon hitt abban, hogy segíteni viszont képes. Ezért elhatározta, hogy ad a húgának belőle. Ha nem is olyan drámai módon, mint ahogy a filmben láttuk, de tény, hogy először magán próbálta ki. Nagy adagban vette be, és azt érezte, hogy még az ő erőnléte is javul. Ezután kezdte el alkalmazni a testvérénél, és sikerült legyőzniük a betegséget. Keresztanyám a műtét után még több mint harmincöt évet élt daganatmentesen.

Atyám nem volt orvos, ezért sok szempontból veszélyes döntésre kényszerült, amikor embereknek adott a készítményéből, de sosem hátrált meg, ha segíteni tudott valakin. Ez a természetéhez tartozott.

A cseppek gyógyító híre gyorsan terjedt, és egyre többen zarándokoltak el a sokszor utolsó reményt nyújtó cseppekért a kisvárdai házához. Ezt a féltékeny főnöke nem nézte jó szemmel, hivatalos munkáját ellehetetlenítette, később feljelentette őt kuruzslás vádjával. Az ügy országos méretűvé dagadt, sértette a szocialista nagypolitikát is, és hamarosan kezdetét vette Béres József nehéz kálváriája. Azt, hogy édesapám mindezt túlélte, a támogatóinak köszönhette, annak, hogy sosem maradt magára. A családunkon és a barátain túl a mellette kiálló értelmiségieknek is. Ezek közé tartozott a költő Ratkó József, az olimpikon Balczó András, a dokumentumfilmes Kósa Ferenc, majd Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Pozsgay Imre, Sántha Ferenc és sorolhatnám. Nagy László mély elkötelezettségét hirdeti a múzeum falán látható, aláírásával hitelesített gyönyörű verse, az Elhúllt bolondok nyomán. Megrendítő vallomás a költőóriástól Béres József ügye mellett.

Nagy László
Elhúllt bolondok nyomán

Dehogy merevít meg delelés
még romlatlan madár a májam
gyöngy még bennem az elrendelés
hogy a bolondok útját járjam
amíg a vérem kereke jár
a szél amíg számat csiszolja
lesz a veszett ügynek bolondja
békákkal tűzdelt kalap alatt
lesz a májusért fölkelt beszéd
ha napozik a bírói szék
s négy lába négy szál százszorszépen
s hollók ha babarózsák szemét
kiszedik szólva hogy jómadár
egy se marad étlen se tétlen
ha tüntetve hogy éljen a rák
harsog a köpenyhad fehéren
fölzokog a vers feketében
kidadogja ki van veszélyben
ha naparanyból annyi karát
vész el a fények vesztőhelyén
ha nyög a remény ha a zászló
a veszejtők lábain kapca
vonszolódik titkon a sárig
s tulipánfák tornyát legázló
rühes apokalipszis-kanca
rablóknak ha szivárványt sárlik
lesz a veszett ügynek bolondja
világra a gondot kibontja
lesz idő ami sose felejt
mert kéz is lesz hogy írjon röhejt
s kínt az országos panaszkönyvbe
száll csuklómra csillagok örve
kiszakad a fohász az árva
hogy egy bolond százat csinálna
a száz pedig milliomot

Kósa Ferenc Az utolsó szó jogán címen forgatott dokumentumfilmet a szocialista pártfunkcionáriusok és az egészségügy hasonló szellemű, hivatalos képviselői által sarlatánnak bélyegzett Béres Józsefről, amit annak rendje és módja szerint azonnal be is tiltottak. Hogyan került kapcsolatba egymással a kutató és a rendező?

Egy alkalommal a Tisza partján ültek, és fontos dolgokról beszélgettek Ratkó József, a költő Nagykállóból, Balczó András és Kósa Ferenc. Jól ismerték egymást, mindhárman Szabolcs megye szülöttei. Akkoriban Feri már javában tervezte, hogy filmet készít Balczó Bandiról – ami aztán el is készült, 1977-ben Küldetés címmel mutatták be. De akkor, azon a találkozón Bandi azt mondta Kósának:

„Él itt Szabolcsban egy ember, rengetegen keresik, sokfélét mondanak róla, gyógyít, és elszánt. Róla készíts először filmet, Feri, az fontosabb nálamnál!”

A szabolcsi gyógyító volt atyám, és ebből a beszélgetésből született meg Az utolsó szó jogán című dokumentumfilm. 1976-ban indult a forgatása, itthonról és az egykori Jugoszláviából mutatott be emberi sorsokat. Tény, hogy az első szűkkörű bemutatót követően azonnal betiltották már a nyers változatot, dobozba került, és csak tíz év múltán, 1986-ban kapott engedélyt a rendező arra, hogy befejezhesse. Nem véletlen a filmplakáton olvasható ajánlás (1986-ban a Tavaszi Filmszemlén volt a bemutatója, kirobbanó sikert aratott): „Dr. Béres Józsefnek: Ami tőlem telt, megtettem, élve maradtunk. Vannak még csodák. Kósa Feri”.

Látok itt orosz nyelven írt dokumentumokat és űrhajósokat.

Ezek itt mind hivatalos köszönőlevelek, melyek a csernobili katasztrófa áldozatainak nyújtott segítségünkért érkeztek. A részvénytársaság alapítása után nem sokkal kapcsolatba kerültünk ukrán onkológiai, katonai kórházakkal, a csernobili katasztrófa érintettjeivel foglalkozó orvosokkal. Felmerült, hogy rajtuk is segíthetne a Béres Csepp immunerősítő hatása. Így jutott el a szerünk sok súlyos beteghez. Az alkalmazás során sok kedvező hatását figyelték meg a kezelőorvosok, melyekről számos tudományos cikket publikáltak. Segítségünkért nagyon hálásak voltak, nekünk pedig máig örömet jelent, hogyha picivel is, de támogathattuk ezeket a szerencsétlen áldozatokat.

Az űrhajósok egy másik vonal. Büszkén szoktuk emlegetni, hogy a Béres Csepp még az űrbe is kikerült.

Ezen a fotón édesapám mellett a Szovjetunió egyik hőse – talán az utolsó –, Anatolij Pavlovics Arcebarszkij látható. Űrhajósként fél évet töltött a MIR űrállomáson, és a Földre való visszatérését követően mindenféle betegségtünetek jelentek meg nála, nem múló bőrkiütések meg egyebek. Szétesett az immunrendszere. Valamilyen módon eljutott hozzá a Béres Csepp, szedni kezdte, és hamarosan meggyógyult. Nagy híve lett a készítménynek, megalapította a Béres József és Barátai Társaságot Moszkvában, és édesapám 80. születésnapjára személyesen hozta el neki a Gagarin-érmet Csillagvárosból. Ez pedig a Magyar Közlöny 2000-es száma, amelyben hivatalosan közzétették, hogy a Béres Cseppből gyógyszer lett – tér rá a „rehabilitációra” ifjabb Béres a kiállítás egyik újabb szerzeményére mutatva.

Tudom, hogy ez a világ leglaikusabb kérdése, de alapvetően mire valók ezek a cseppek?

Elsősorban nyomelem pótlásra, és ezzel összefüggésben az immunrendszer támogatására, az ember szervezete normális működésének biztosítására. A betegtájékoztatóban olvashatjuk, hogy alkalmazása javasolt meghűléses betegségekben az ellenálló képesség támogatására, de a daganatos betegek általános állapotának és közérzetének javításáig sok mindenre használható.

Nagy büszkeségünk, hogy a cseppek nagyon népszerűek, mára az emberek egészségvédelmének fontos eszközévé váltak, nap mint nap rengeteg pozitív visszajelzés érkezik hozzánk.

Sokan írnak arról például, hogy amióta rendszeresen szedik a cseppeket, nem voltak influenzásak. Általános gyengeség, elesettség, fáradékonyság és étvágytalanság esetében is sokan alkalmazzák. Hasznos lehet műtét előtti roborálásra, műtét utáni felépülés elősegítésére, mivel a sebgyógyulás, felépülés, erősödés részben összefügg az immunrendszerrel. Aki szedi, általában valami jót tapasztal. Én csak azt tudom mondani, amit 47 éve folyamatosan tapasztalunk: valóban működik.

Mennyit változott a szer összetétele csaknem fél évszázad alatt?

A lényegi hatóanyagok tekintetében a mai termék 85–90 százalékban megegyezik az atyám által összeállított cseppekkel. Az első kihívás a cseppek hosszú távú stabilitásának megoldása volt. Ezzel a kérdéssel édesapám nem foglalkozott, hiszen ahogy elkészült, már vitték és használták is a készítményét. A részvénytársaság megalakulása után ezt a problémát kiváló szakembereink gyorsan megoldották, ma a Béres Csepp lejárati ideje 4 év. Mindemellett az elmúlt fél évszázad alatt rengeteg új tudással is gyarapodtunk. Amikor 40 éves lett a készítmény, akkor került forgalomba a Béres Csepp Extra. Ebben néhány újabban felismert létfontosságú nyomelemmel egészítettük ki az eredeti cseppet. Tavaly jelent meg a készítmény forte változata, amelyben némely hatóanyag mennyiségét növeltük meg a változó világ szükségleteihez igazodva.

A Béres család is szedi a Béres Cseppet?

Hiteltelenek lennénk, ha azt kellene mondanom, hogy nem. Természetesen szedjük, és nemcsak mi, de kétéves kis unokáinknak is napi rendszerességgel adja az édesanyjuk. A cseppek mellett életünk fontos szereplői még egyéb Béres-termékek is, hiszen közülük számos a magunk bajaira is jól alkalmazható. Alapvetően preventív, egészségmegőrző, betegségmegelőző készítményeink vannak. Mára közel százötvenféle termékkel rendelkezünk, közülük mintegy ötven gyógyszerként van törzskönyvezve.

Mindegyik saját fejlesztésű?

Termékeinek 99 százaléka saját fejlesztésű és gyártású is. Vállalatunk sikerességének zálogát a jó minőségű, kiváló termékek adják. Kutatóink naprakészek, gyártási körülményeink pedig a legjobb minőséget garantálják.

Az egész világon óriási a verseny az egészségügyi termékek, étrend-kiegészítők piacán. Hogyan veszi fel a versenyt az óriási tőkeelőnyben lévő világcégekkel a Béres?

Alapértékeink közül az innovációt, a szakmaiságot és a minőséget emeljük ki. Ez a hármas a hitelességünk alapja. Az étrend-kiegészítőkre viszonylag liberális európai uniós szabályozás vonatkozik, amit mi a Béres-minőséggel igyekszünk ellensúlyozni. Ez azt jelenti, hogy az előírtnál is szigorúbb gyártási körülményeket szabunk magunknak a termék minősége érdekében.

A Béres Gyógyszergyárban közel hatvanan – gyógyszerészek, vegyészek, technikusok – dolgoznak a minőségbiztosításban. Komolyan vesszük a hitvallásunkat: „A minőség nemcsak egy szó, hanem elköteleződés, hogy tökéleteset alkossunk.”

Ehhez persze jó szakemberekre és megfelelő körülményekre van szükség, vagyis a minőségnek ára van. Ezt azért említem, mert sokszor a vásárló csak az árra figyel. Amit mi üzenünk: célszerű a jó ár/érték arányt figyelni, és ez duplán igaz, amikor az egészségünk a tét.

Ön és a felesége is kutató vegyészek voltak, ám félbehagyták ígéretes tudományos karrierjüket, amikor beléptek a Béres cégbe. Ma is helyesnek érzi ezt a döntést?

Valóban igaz, hogy nagyon szerettem a korábbi munkámat. Gyerekkorom óta vegyésznek, kutatónak készültem. 1977-ben végeztem az ELTE-n, 1981-ben doktoráltam, 1982–1984 között az Amerikai Egyesült Államokban dolgoztam kutatóként a Utahi Egyetemen, fiatalon lettem kandidátus. Szép sikereket értem el, a tudományos életben megbecsültek, és én nagyon is jól éreztem magam ebben a világban. A rendszerváltás a családunk életében is döntő fordulatot hozott. Megteremtődött annak a lehetősége, hogy bebizonyosodhasson atyám igazsága, sorsunkat saját kézbe vehettük. Létrejött a Béres Részvénytársaság, és nekünk döntenünk kellett, hogyan, merre tovább. Maradni kutatónak, vagy atyám mellé állni és támogatni őt? A kérdés tulajdonképpen költői, hiszen feleségemmel együtt pontosan tudtuk, hogy nekünk mellette van a helyünk, ez erkölcsi kötelességünk. Arra a kérdésre, hogy jól döntöttünk-e, egyértelmű a válasz: ma sem tennénk másként. Hogy sikeres vállalkozás nőtt ki az irányításom mellett, csak hab a tortán.

A gyerekeik is folytatják ezt a hagyományt?

A feleségemmel nagyon örülünk annak, hogy két nagyobbik gyermekünk – nem kényszerítve őket rá – szintén elhivatottságot éreznek a Gyógyszergyár iránt. Mindketten képzett közgazdászok, tanultak külföldön is, és megszerzett tudásukat nagy lelkesedéssel állítják a Béres szolgálatába. Ma már lányom és fiam is tagja az igazgatóságnak.

Melinda fő feladata a borászat vezetése, jelenleg ugyan otthon van, és kétéves ikerunokáinkat neveli, de a vejem és csapata átvették a feladatai nagy részét. A nagyobbik fiunk stratégiai, fejlesztési és portfólió menedzsment kérdésekkel foglalkozik.

Nem okoz problémát, hogy az ön személyében egyszerre van jelen az atyai és a cégvezetői tekintély?

A Bibliát ugyan szoktam idézni: tiszteld apádat és anyádat, de a lényeg a lényeg: 30 éves múltunkra visszatekintve azt mondhatom, hogy feleségemmel is jól tudtunk együtt dolgozni, és ez igaz a gyerekekre is. Valószínűleg abban van a titok, hogy a nagy kérdésekben, a cég érdekképviseletében teljes mértékű a harmónia közöttünk. Ugyanaz a cél vezérel, egy hajóban evezünk. Ebben a tekintetben pedig inkább egymás erősítését látom, mintsem a nehézségeket. Az is nagyban segít, hogy igazából mindannyiunknak megvan a maga saját területe, és nem vagyunk közvetlenül egymás beosztottai. A napi munka során ritkán találkozunk, vagyis nem érezhetjük azt, hogy egy pillanatunk sincs a másik nélkül. Otthonról pedig következetesen próbáljuk távol tartani a céges a munkaügyeket. Mindannyiunknak fontos a magánélet szentsége, ezért ezt elég jó hatásfokkal sikerül is megvalósítani. Persze nyilván vannak olyan időszakok az életben, és a mi 30 évünkből is jócskán tudnék példákat felsorolni rá, amikor az ember kénytelen otthon is a hivatalos munkájával foglalkozni. A válságos helyzetek megoldása viszont olyan tapasztalatokat hoz, amelyek később sok mindenhez kellő muníciót is adnak. Vagyis egyáltalán nem sajnálom a ráfordított energiákat. Ilyen felismerés például az, hogy a hosszú távú célunkat úgy fogalmaztuk meg, hogy a mi feladatunk a vállalat megtartása és működtetése. Önállóak kívánunk maradni, és addig nyújtózunk, amíg a takarónk ér.

Ön egész más világban cseperedett fel Kisvárdán, mint Budapesten született gyerekei, akiknek a legendás Béres József a nagyapjuk, ők maguk pedig egy prosperáló cég örökösei. Nem féltette őket?

Jó szülőnek lenni nehéz feladat, nem is elég akkor kezdeni, amikor már felnőttek a gyerekek. Mi mindig nagy figyelmet fordítottunk a gyermekeinkre, és úgy gondolom, be is érett a fáradozások gyümölcse. Nagyon rendes gyerekeink vannak. Persze van köztünk különbség rengeteg, ők más generáció, és valóban városi gyerekek. Egyszer azt kérdeztem tőlük: milyen érdekes, hiába lakom sok-sok éve Budán, mégsem éreztem magam soha igazán budapestinek, ti annak érzitek magatokat? Nevetve néztek, nevetve mondták: „De papa, mi mind a hárman itt születtünk!” Valójában úgy gondolom, hogy a vidéki vagy budapesti lét teljességgel lényegtelen egy ember értékét tekintve. A világszemlélet és az értékrend minősége, a valódi értékek képviselete az, ami számít. Ez felülírja a generációs különbségeket is. Azért jól tud esni, ha a föld ereje megérinti a gyermekeim lelkét. Nagyon szeretek kertészkedni, és a házunk mellett van is egy kis konyhakertem. Terem ott a krumplitól a paradicsomig sok minden. Tény, hogy gyerekkorában kevés embert vonz a földdel való munkálkodás, és idősebb korban ez sokaknál megváltozik.

Édesapámnak ifjúkori szerelme volt a kertészkedés, nekem időskori lett. Persze igyekszem a fiatalságot is bevonni. A napokban együtt pucoltuk kicsi unokáimmal a babot, amit elmondhatatlan módon élveztek.

A babbal való bíbelődés nagyobb élvezet volt számukra, mint a homokozás vagy a fürdés. Melinda lányomnál, aki már több mint tíz éve a borászatunk ügyvezetője, szintén azt látom, hogy örömmel mozdul ki családjával együtt a valódi vidéki életbe, és kiválóan szót értenek az ottani emberekkel. Legutóbb pedig Marci fiam szerzett örömet, amikor a teraszukon nevelt paprikából küldött nekünk kóstolót.

Hogyan került képbe a bor?

Az 1990-es évek elején megjelentek Magyarországon a kiváló magyar borok, és mi is egyre nagyobb érdeklődést mutattunk irántuk. Járni kezdtünk olyan vezető borászatokba, mint a Tiffán Edéé, a Bock Pincészet, a Heimann Pince, Gaál Tibiék stb., és nagyon tetszett nekünk az, ahogyan ők ezt a fajta kultúrát képviselték. Tetszett a föld iránti szeretetük, a minőségre való törekvésük, de még a jókedvük is. Az is megfordult a fejünkben, hogy egyszer mi is beállnánk közéjük. Nem gondoltuk ezt igazán komolyan egészen 2002-ig, amikor egy erdőbényei borászati lehetőség meg nem talált minket. Annyira elvarázsolt bennünket a táj szépsége, hogy végül belevágtunk. Megvásároltuk a birtokot, építettünk rá egy birtokközpontot, 35 hektáron szőlőt telepítettünk. Komolyan vettük a kihívást. Megteremtettük Magyarország egyik legszebb szőlőbirtokát, boraink pedig a kezdetektől a legrangosabb nemzetközi versenyek díjazottjai. A tokaji 500 éve márka. Méltó feladat a magunk 50 éves Béres márkája mellett ezért a nemzeti büszkeségért is dolgozni. És persze nagyon szeretjük. Erdőbénye nekünk a hazai földet, magyar büszkeséget, nemes erőfeszítést, Tokaj aranyló kincsét, a bor szeretetét jelenti. De beleérthetjük a magam kertészet szeretetét is.

Minden borban ott a nóta, önnek több énekeskönyve is megjelent. Gyerekkorából hozta magával a dal szeretetét?

Őszintén azt mondhatom, hogy a népzene, a népdal és az egyházi énekek iránt ugyan mindig volt egyfajta lelki igényem, nyitottságom, de ez kellő mélységben sokáig nem gyökeresedett meg bennem. Az idők során sokféle hatás ért ezen a területen is. Énekes család vagyunk, mindig szeretjük énekkel szebbé tenni az ünnepeinket. Felmenőinktől ragadt ránk ez a szokás, szüleink generációjában még mindenki énekelt. Annak idején kerestünk énekeskönyvet is, hogy tanulhassunk belőle, de nem találtam igazán igényeset. Nagy hatással volt rám a most 23 éves kisebbik fiam, aki már jó tizenöt éve tanul népi táncot a Csillagszeműek együttesében, és rengeteg értéket hozott haza a tanult néptáncokból, a dalokból.

Sok éve már annak is, hogy Erdély-járókká lettünk. Oly sok szépet, értékeset láttunk, tapasztaltunk, tanultunk ott, ami azt erősítette bennem, hogy ezeket minden magyar embernek ismernie kell. Ez is egyfajta küldetés.

Találkozott még autentikus népzenészekkel, énekesekkel?

Kallós Zoli bácsival nagyon jó barátságba kerültünk. Elsősorban neki köszönhetem, hogy találkozhattam a leghíresebb adatközlőkkel. Elmondani nem tudom, milyen nagy élményt jelentettek ezek a találkozások nekem. Bátorítást is adtak, hogy jó ügyre vállalkoztam, amikor énekeskönyv összeállításába kezdtem. Alapvetően egy olyan énekeskönyv összeszerkesztése volt a célom, amit egy kis közösség, egy család is jól tud használni, ami az éneklés örömét képes eljuttatni mindenki számára, és ami minőséget képvisel. Mivel ez utóbbi is nagyon fontos volt a számomra, segítőtársakat kerestem, komoly szaktekintélyeket, és találtam is. Közülük is ki kell emelnem Bubnó Tamás görögkatolikus egyházzenészt, illetve Bereczky Jánost, a Zenetudományi Intézet volt munkatársát. Sokat köszönhetek nekik, sok hasznos tanácsot kaptam tőlük, és mindig biztatást. Az első kötetet 2009-ben mutattuk be az Óbudai Társaskörben, aztán megjelent a második kötet, 2018-ban pedig már az összevont kötettel jelentkeztünk. Jelenleg a teljes anyag hangzóváltozata készül, hogy aki nem tud kottát olvasni, az is megtanulhassa ezeket a gyönyörű énekeinket. Az énekszó úgy csendül fel, ahogy lekottáztuk, zenei kíséret nélkül, hogy segítse a könnyű tanulást.

Miért fontos mindez egy gyógyszergyár vegyész tulajdonosának?

Mert azt látom, hogy nem ismerjük a saját kultúránkat. Még az intelligens emberek körében is egy születésnap köszöntésére már csak egy Happy Birthday telik. Pedig kincseink vannak! A mi generációnk még tanulta és énekelte a népdalainkat, a maiak közül leginkább csak a táncházmozgalomhoz kötődő fiatalok ismerik. Segített az elhatározásomban az is, hogy sokat járunk Erdélybe, évente megyünk Csíksomlyóra, ráadásul hívő ember vagyok.

Fontosnak tartom, a művelt emberhez hozzátartozónak, hogy minden felekezet legfontosabb énekeit ismerjük. Ezért az énekeskönyvem egyik pillérét az egyházi énekek alkotják.

A könyvben szereplő énekekről azt mondhatom, nagyrészt azokat a dalokat választottam, amelyeket a legjobban szeretek, de mindegyik szigorú szakmai szűrőn ment át. A könyv szerintem a legmagasabb szakmai igényességnek is megfelel. Kutatóként is ilyen voltam, és a precizitás, pontosság nálam minden területen meghatározó.

Idén a kerület díszpolgára lett, ami azt is jelzi, hogy sokat tesz Óbudáért. Ösztöndíjakat hoztak létre, és sok más formában is segítő kezet nyújtanak. Milyen szerepet játszik a cég és az ön személyes életében a segítés, a szociális vagy a karitatív tevékenység?

Atyám egész életét meghatározta az a szülői tanítás, amit magunk is erkölcsi örökségnek tekintünk. Így szól: „Fiam, ha segítséget kérnek tőled, és te tudsz segíteni, akkor azt megtenni kötelességed!” A Béres Alapítvány 1993-ban jött létre a vállalat karitatív tevékenységének koordinálására. Cégünk négyéves működése után úgy láttuk, hogy a hozzánk egyre gyakrabban érkező kéréseknek leginkább szervezett formában tudunk strukturáltan és a leghatékonyabban megfelelni. Az alapítvány elnöke és motorja a kezdetektől a feleségem, aki emellett a gyógyszergyár kommunikációs igazgatója is. Mivel az egészségügy területén dolgozunk, elsősorban az a dolgunk, hogy az emberek egészségének megőrzését, a gyógyulást segítsük. Évről évre jelentős terméktámogatást nyújtunk a rászorulóknak, többek között százezer üveg Béres Cseppet, ami több mint 100 millió forint értékű adományt jelent. Támogatásaink a határon túl élő magyarsághoz is eljutnak.

A rászorulók milyen csatornákon keresztül jutnak hozzá?

Több mint 2000 szervezettel állunk kapcsolatban. Termékadományaink jelentős részének elosztásában a legnagyobb országos karitatív szervezetek vannak elsősorban a segítségünkre. A Magyar Katolikus Karitász, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet, a Magyar Vöröskereszt, a Nyugdíjasklubok és Idősek „Életet az éveknek” Országos Szövetsége és a Magyar Református Szeretetszolgálat régi szövetségeseink a termékek célba juttatásában. Évek óta nyújtunk terméktámogatást az Országos Onkológiai Intézetnek is. Mivel gyógyszerről van szó, csak olyan szervezeteket tudunk támogatni, ahol orvos közvetíti az adományt. Mindezeken felül jótékonysági estek rendezésével is segítjük a daganatos betegek gyógyítását végző intézmények működését, elismerjük és támogatjuk az elhivatott gyógyítók munkáját, valamint támogatjuk a sportéletet. A Magyar Olimpiai Bizottság arany fokozatú támogatójaként több mint 25 éve segítjük olimpikonjaink felkészülését. Az oktatásügy támogatójaként segítjük a kiemelkedő tehetségeket, több intézményben Béres-ösztöndíjjal jutalmazzuk a legkiválóbbakat. Támogatjuk hagyományaink ápolását és kulturális értékeink megőrzését, megismertetését, és segítjük az egyházak munkáját is. Rengeteg kérés érkezik hozzánk, és sajnos mindet nem tudjuk teljesíteni. A kiválasztásnál az a fő szempontunk, hogy a legkisebb adomány is fontos legyen, számítson a támogatottnak.

Nem vagyunk mindenhatóak, nincsenek végtelen anyagi eszközeink, sem emberi erőforrásaink, de lehet, hogy éppen a mi támogatásunk segít előre vinni egy jó ügyet. Úgy gondolom, hogy alapítványunk működésében az üzenet a legfontosabb.

Az, hogy az emberi együttérzést, az egymás iránti felelősséget és szolidaritást erősíteni kell. Nemcsak egy alapítvány, vagy a tehetős emberek, hanem mindenki tud segíteni az embertársain. Lehet, hogy nem sok pénzzel, de pár forinttal, lehet, hogy nem termékkel, de jó szóval, odafigyeléssel. Röviden így összegezhetem: célunk egyrészt a társadalmi szolidaritás, másrészt pedig annak erősítése, hogy minden ember felelős a másik emberért.

Óbudával kapcsolatban mit emelne ki?

25 éve annak, hogy Óbudán gyökeret eresztettünk. Itt sikerült megteremteni az első saját székházunkat, és bár azóta azt kinőttük, és másik irodaházba költöztünk, de a kerületet nem hagytuk el. Miért? Mert jó itt nekünk, itt otthon vagyunk. Jó viszonyban állunk a hatóságokkal, jó az együttműködésünk az önkormányzattal, számos intézményhez kötődünk, sokakkal van kapcsolatunk. Például az Óbudai Társaskörrel, ahová sok szép rendezvény köt bennünket. Köztük említhetem az énekeskönyvem bemutatóját és az emlékezetes énekmaratonjainkat. Jó pár éve már annak, hogy a Máltai Szeretetszolgálattal, Kozma Imre atyával avattunk egy játszóteret, aminek a felépítését mi is támogattuk.

Ebben a kerületben található az édesapám nevét viselő iskola – természetesen velük is szoros a kapcsolatunk. Lehetőségeink szerint támogatjuk a munkájukat, és segítjük a diákok ösztönzését.

15 éve vagyunk a mostani székházunkban. Ez az épület az ötvenes évek óta itt áll, a rendszerváltás előtt a Központi Bányászati Fejlesztési Intézet székháza volt. Privatizálták, és lebontották volna, ekkor került a tulajdonunkba. Nemcsak felújítottuk, de építészeti nívódíjjal kitüntetett épület lett belőle. Ez is egyfajta értékmentés, ami szintén összeköt minket ezzel a szép fővárosi kerülettel.

Milyen munkák folynak itt?

Székházunkban találhatók a Béres Gyógyszergyár központi vezetéséhez, marketing és kommunikációs, kereskedelmi és stratégiai tevékenységéhez köthető irodák, és itt vannak azok a fejlesztő laboratóriumok, ahol a jövőnket megalapozó fejlesztő munkák zajlanak. Maga a gyártás, illetve a kutatás-fejlesztés gyártáshoz kacsolódó része a szolnoki gyárunkban folyik.

Ha odatesszük a Béres-termékeket egy hasonló területen működő világcég termékei mellé, állják a versenyt?

Nincs más lehetőségünk. Ezért, ahogy mondani szoktam, nekünk mindenkinél igényesebbnek és jobbnak kell lennünk. Nyilván országonként változó, hogy mennyire piacképes vagy versenyképes valami, de a mi termékeinkről bátran kijelenthetjük, hogy a világ egyetlen piacán sem vallunk velük szégyent.

Óbudaiként vannak emlékeim a múzeum körüli szánkódombokról, ám a kamaszkor iránti nosztalgiám hamar szertefoszlik Rostás Pétert hallgatva.

Az említett őspark jelenleg nagyon elhanyagolt állapotban van, a kutyásokon kívül nem használják az emberek. Nem tudsz bemenni, nem mersz bemenni, nincs miért bemenni. Lerongyolt állapotban vannak a XIX. századi épületek: szinte fölismerhetetlen, hogy egykori villákról, gyönyörű présházakról van szó.

Szakemberként úgy látja, ki lehetne használni ezeket a XIX. századi épületeket, el lehetne helyezni bennük különféle funkciókat?

Feltétlenül. Áll például a park túloldalán egy 1850-es évekbeli lakóház, jelenleg szükséglakások vannak benne, pedig létrejöhetne egy, a múzeummal szimbiózisban működő kultúrpark.

A múzeum egyik legnagyobb problémája, hogy nehéz megközelíteni, mert nincsenek közlekedési kapcsolatai sem a Bécsi út felől, sem a hegy felől.

A Bécsi út felől csak a meredek Kiscelli utcán lehet feljönni és lemenni a villamoshoz.

Készült terv egy kedvezőbb útvonalra?

Igen, sőt, még a Google Earth is mutatja a nyomvonalat. A tervezett út a Kolostor utcán, egy sokkal szelídebb lejtőn, a Praktiker mellett torkollna a Bécsi útba, a lakótelep felé. Ki van jelölve, sőt részben ki is van építve, de a szilárd burkolatot nem tudták felvinni rá, annyira rossz a talaj alatta, tulajdonképpen egy szeméttelep. Pedig az úttal csökkenne az autóforgalom is, mert azon járhatna a busz, és az emberek le tudnának jönni a hegyről tömegközlekedéssel. Ez az út a tavaly lezárult múzeumfejlesztés logikus folytatása lenne, ami új pályára helyezné az intézmény fejlődését, és megvalósulna az a mai, múzeumokkal szembeni társadalmi elvárás, hogy az intézmény ne csak dokumentálja a környezetét, hanem alakítója, szereplője is legyen.

Mióta van itt múzeum?

A múzeum története Schmidt Miksa ide települt bécsi bútorgyáros végrendeletével kezdődött, aki 1912-ben megvette az akkorra megüresedett kaszárnya épületet, saját céljaira átalakította, majd halála előtt az általa létrehozott angolparkkal együtt a fővárosra hagyta azzal a kikötéssel, hogy a park közparkként szolgáljon a fővárosi gyerekek számára, az épület pedig múzeumként működjön a köz javára.

A hagyaték átvételének feltétele volt, hogy más, például szálloda nem létesülhet benne. A vér szerinti örökösök ellenében végrendelkezett, nagy per is volt belőle, ami elhúzódott 1951-ig.

A XVIII. században felhúzott épület eredetileg a trinitáriusok kolostora volt, míg II. József rendeletét követően föl nem számolták a rendet. Utána lett kaszárnya, ahol majdnem húsz éven keresztül hadifoglyokat is őriztek, francia tiszteket, akik megkapták a zsoldjukat is, lejártak a Dunához fürdeni, a kaszárnya körüli fennsíkon sétálgattak. Egy később tábornoki rangra emelkedett francia katonatiszt a visszaemlékezései szerint boldog éveket töltött itt. Ezután invalidus laktanya lett, kiszolgált hadastyánok, azaz „nyugdíjas”, rokkant katonák laktak az épületben: lényegében elfekvő volt sokáig. A XIX. század második felében katonai ruharaktár működött az épületben, míg meg nem épült a Daróczi úti katonai ruharaktár. Ami a gyűjteményt illeti: 1936 és 1941 között a jelenlegi Palme-házból – ami 1885-ben időszakos kiállítási pavilonnak épült – költöztették ide a hajdani Fővárosi Múzeum gyűjteményét. A világháborús súlyos sérülések helyreállítását követően elég sokrétűen hasznosították az épületet, 1951-től például klasszikus koncertek is voltak itt. Tavaly nyitott a popkultúra felé is a múzeum, egymást érték a koncertek a Fekete Lyuk kiállítás eseményeihez kapcsolódva.

Felmerül az emberben a kérdés: vajon az örökhagyó végrendelkezését a hely funkcióját illetően soha senki nem kérdőjelezte meg?

Dehogynem, eddig még minden korszakban megpróbálták negligálni. Legutóbb a kétezres évek elején volt olyan próbálkozás, hogy a parkban múzeumi irodaépületet húzzanak fel, de szerencsére az akkor még létező Kulturális Örökségvédelmi Hivatal idejében műemléki védelem alá helyezte. Igaz, előzőleg már kihasítottak a parkból egy nagy darabot sportpálya céljára a Folyondár utca felől.

Folytassuk a beszélgetést a tavaly megnyitott földalatti kiállítótér történetével.

A saját barlangunkkal kapcsolatban érdemes megemlíteni néhány helytörténeti érdekességet is, többek közt a magyar geológia bölcsője kapcsán. A Szépvölgyi út mentén most is láthatók a kőbányászat során létrejött egybefüggő, függőleges, tizenöt-húsz méter magas szelvények, falak. Ez a hely a XIX. században kibontakozó geológiai tudomány úttörőinek zarándokhelye lett. Szabad szemmel le lehetett olvasni a földtörténetet, lehetett mintákat venni, analizálni. Az őslénytankutatók is ide jártak, az első nagy publikációk a kiscelli bányák falából nyert minták elemzéséből keletkeztek.

Nem véletlenül hívják ezt az agyagréteget a geológusok kiscelli agyagnak. Ugyanezt a réteget találhatjuk a budai vár alatt és a Gellért-hegyen is, tehát kultúrtörténetileg is fontos ez az agyag.

Míg az óbudai téglagyár sokak – s nem csak az óbudaiak – számára hangzik ismerősen, az alapanyagul szolgáló agyagról, mely kiválóan alkalmas téglagyártásra, s mely az egész környék kultúrtörténetét meghatározta, kevesebben tudnak. Pedig városrészek morfológiáját alakította ki az agyagbányászat. A város épített részei részben a lebányászott agyag után maradt katlanokban helyezkednek el. A pasaréti úti Vasas pálya, a Mechwart tér és a Széll Kálmán tér is egy-egy ilyen katlanban van. Számos téglagyár működött erre, mint például a Klemm, a Christen, a Kunewald téglagyárak. A bányászati hagyományra építve húzták fel az ötvenes években a Bányászati Kutatóintézet épületét, amelynek a kertészete területén létesült üzemi focipályaként a jelenlegi Vasas pálya.

Hogyan jött létre a Fekete Lyuk kiállítással megnyitott fantasztikus tér a múzeum épülete alatt?

Az épület alatti barlang valójában egy természetes üreg kiterjesztése, amelyet a trinitáriusok vélhetően már a kolostorépület megépítését megelőzően bortárolásra használtak. A XVIII. században Zichy Péter, Óbuda földesura először egy kis kápolnát emeltetett itt a dombon, ide helyezte el a Mariazelli Madonna hitelesített mását, létrehozva egy nagyon népszerű zarándokhelyet. Évente 10–15 ezer zarándok jött ide akkor, amikor lényegében ugyanennyi volt Buda lakossága is.

Most, ha jól tudom, ennyien látogatják évente a múzeumot. Hogyan folyt a feltárás, ami megelőzte a hajdani barlang újrahasznosítását, egyáltalán: mitől barlang ez a sziklapince?

Attól, hogy a természetes sziklalemez képezi a mennyezetet. Ebből a sziklából építették egyébként magát a kolostorépületet is, mint ezt a múzeum főbejáratának szintén tavaly lezajlott felújításakor tapasztaltuk. Ez egy hihetetlenül kemény forrásvízi mészkő, ebből építették a XIX. században Óbuda házait és útjait is. 2013-ig a XVIII. századi, épületen belüli lejárat le volt falazva, s csak kívülről, az utcáról lehetett megközelíteni. Amikor lementünk a föld alatti térbe, egy téglafalakkal cikk-cakk alakban beépített helyiségbe jutottunk. Ez volt az óvóhely, a bunker a II. világháború alatt. Légoltalmi okokból alakították ki így, hogy robbanás és tűz ellen védjen.

A sziklapincében kialakított bunkernek, ahol a II. világháború alatt több százan is elfértek, 2013 januárjáig hivatalosan „polgári védelmi objektum” volt a besorolása.

Akkor ezt feloldották: a polgári védelem kivette a listájából. Az utólag beépített, XX. századi falakról az első felmérések során kiderült, hogy ijesztő mértékben meg vannak repedve. Statikai vizsgálatot kezdeményeztünk, hogy megtudjuk, nem omlik-e majd össze maga a kolostorépület. Kiderült, hogy a XX. századi rossz minőségű téglafalak nem tartanak semmit, de a XIX. századi téglafalaknak és a XVIII. századi rakott kőfalaknak semmi bajuk. Ezek nincsenek lealapozva, így együtt tudnak mozogni a sziklalemez mozgásával. 2014–2015-ben elbontattuk a repedezett falakat, és szigetelték a sziklapincét a felszíni parkoló alatt. Az így létrejött négyszáz négyzetméteres tér kiállítótérré alakítását tavaly végeztük el.

Milyen érdekesség van még itt?

Például egy jégverem, amit a katonaság idejében, a XIX. században alakítottak ki. Itt van tehát az országban még ma is látható nagyon kevés falazott, szabályosan kialakított jégvermek egyike.

A Mechwart téri Klemm-féle téglagyárból kerültek ide a falazáshoz a téglák. Lemélyítették a pince padlószintjét három méterrel, az egészet kifalazták, köpenyt kapott minden oldalról.

A jégverem építésének szabályai szerint kónuszos a fal, tehát fölfelé kicsit tágul a tér, a padló kicsit lejt közép felé, ahol ki van hagyva egy összefolyó az olvadt jégnek. A padlóra gerendákat fektettek, arra került a jég, amire szalmát tettek, és erre helyezték rá a hűtendő élelmiszert.

Beszéljünk az építészeti adottságok és a Kiscelli Múzeum karaktere közti összefüggésekről is, a múzeum épületéről, erről a gyönyörű boltozatos, finom stukkópárkányos folyosókkal díszes barokk gyöngyszemről, valamint a romtemplomról, aminek a falain a nyers tégla látszik, nincs már rajta az egykori stukkódísz.

Kezdjük a templom épületével, amely a II. világháború alatt súlyosan megsérült. Azért nem dőlt össze, az tartotta egyben, hogy a XVIII. század végén a katonaság válaszfalakat épített bele, a távolságokat síkfödémmel hidalták át, négy szintre osztva a teret, ahol így el tudtak szállásolni akár ezerötszáz katonát is.

A romos templom 1945 után nem épült újjá, a hetvenes évek elején is csak egy lefedés került rá, aztán a nyolcvanas évek elején kitakarították az épületet, kapott egy padlófűtést, és onnantól kezdve használják kiállítótérnek.

A múzeum mai formájában a most megnyitott sziklapincével és a templom alatti altemplom méretű kriptával egyszerre van jelen egy kemény kő- és téglavilág a barokk finomsággal, ami különösen érdekessé teszi a múzeum épületét. (A Kiscelli Múzeum múltja és jövője, Vig György interjúja, Óbudai Anziksz, 2015 ősz – a szerk.)

Az említett nyolcvanas években nyílt a nevezetes underground szórakozóhely, a Fekete Lyuk is, amiről tavaly sikeres kiállítást rendeztek a Kiscelli Múzeum akkor elkészült alagsori kiállító­tereiben. Adja magát a kérdés, hogy mi indította a múzeumot a közelmúlt feltárására, bemutatására, mennyire vannak archiválva, hol lelhetők fel ennek az időszaknak a kultúrtörténeti emlékei?

A 2018. december közepén megnyitott és 2019 júniusáig nyitva tartott Fekete Lyuk egy évfordulós kiállítás volt, két egykori lelkes Lyuk-­látogató hozta az ötletet, a múzeum részéről pedig Balla Loránd és Szatmári Judit kurátor gyűjtötte és rendezte az anyagot. Nyilván nem ez az utolsó szó a történetet illetően, biztos rengeteg minden ott van még a fejekben. Készítettünk majdnem ötven interjút, ezek fönn vannak a honlapunkon. A történetet egészen onnan indítottuk, hogy megépült 1909-ben a Lipták Pál-féle épület a Ganz munkáskolónia részeként.

Mivel ez a kiállítás a kapcsolódó rendezvényekkel, koncertekkel összecseng a múzeum számos, a múltat kortárs művészetbe „becsatornázó” programjával, beszéljünk arról, hogyan szervesül a képzőművészeti múlt a jelenbe? Mi az idekerült gyűjtemények története?

Az itt található képzőművészeti gyűjtemény eredetileg a városlátképeket, a városvezetők és a főváros híres polgárainak portéit gyűjtötte. Az első világháború előtti fővárosi vezetés bízta meg Márffy Ödönt – aki maga is festett a fővárosnak –, hogy vásároljon a főpolgármesteri hivatal számára kortárs műveket.

Lényegében ebből a nem városspecifikus anyagból jött létre 1932-ben a Fővárosi Képtár a Károlyi-palotában, a mai Petőfi Irodalmi Múzeum épületében.

Ezt a gyűjteményt 1951-ben államosították, és bekerült az akkor létrehozott Magyar Nemzeti Galériába. A Kiscelli Múzeum tehát a Fővárosi Múzeum örököse, a mai Fővárosi Képtár pedig a Kiscelli Múzeum képzőművészeti főosztálya. (A valóság ravasz gazdagsága megmutatkozik, A. Horváth András interjúja Róka Enikővel, Óbudai Anziksz, 2016 tavasz – a szerk.) Itt az országos hatáskörű XX. századi és kortárs képzőművészeti gyűjtés az 1960-as évek elején indult el, Bertalan Vilmos igazgatósága idején. Ez az egyetlen országos hatáskörű múzeum a helytörténetiek közt – ami fontos kategória a múzeumok között. Országos múzeum pl. a Természettudományi, a Közlekedési, a Szépművészeti, az Iparművészeti, a Mezőgazdasági Múzeum, ezek az intézmények az egész országra vonatkozóan gyűjtenek. Ezért is Budapesti Történeti Múzeum a neve, és nem Budapest-történeti. Az itteni régészeti, történeti, képzőművészeti kiállítások országos relevanciával bírnak. Itt van például az ország egyik legjelentősebb XIX–XX. századi festészeti gyűjteménye is. Nem a legnagyobb, de nagyon reprezentatív.

Búcsúzásul kerüljön szóba a több lábon állás, pontosabban mennyi is ez a több, valamint, ha már a jövő a tét, milyen a múzeumpedagógiai kínálat?

Egyrészt klasszikus történeti és művészettörténeti kiállításokat rendezünk, valamint kortárs művészeti és dizájn kiállításokat, amelyeknek többnyire van történeti szála is. Most épp a Ragyogj! című divattörténeti kiállításon láthatják a látogatók Péterfy Bori vagy Medveczky Ilona fellépőruháit ugyanúgy, mint Erzsébet királyné híres, pompás uszályát.

Hozzátenném, hogy a Fekete Lyuk kiállítással megnyílt új kiállítóterünk munkálatai összekapcsolódtak az egész előcsarnokunk felújításával. Másfél évvel ezelőtt még mintha az ötvenes, hatvanas évekbe érkeztünk volna, portás bácsi ült egy fülkében.

A teljes kazánházunk cseréjével a tavaly megvalósult fejlesztés a főváros legjelentősebb kulturális célú beruházása volt az elmúlt ötéves ciklusban.

Lett egy korszerű múzeumshopunk, ruhatárunk és egy olyan előterünk, ahová szívesen jönnek a látogatóink minden korosztályból. Ami a diákokat illeti, komoly múzeumpedagógusaink vannak, részben a múzeum alkalmazásában, részben a múzeum vonzáskörzetében, akiket egy-egy időszaki kiállításra hívunk el. Ők azt a rétegét bontják ki egy-egy kiállításnak, amire a gyerekek is rezonálni tudnak. Vannak korszerű tárlatvezetéseink is: az már a múlté, hogy végigráncigáljuk a gyerekeket a termeken.

A fotók a Fekete Lyuk kiállításon készültek:

Itt ülünk a Kiscelli-kastélyban, a Kiscelli Múzeumban, azaz nem is, hanem a Fővárosi Képtárban. Vagy mégis a Kiscelli Múzeumban? Hogy is van ez?

Sokat gondolkodunk azon, hogy kommunikációs szempontból mi lenne a legmegfelelőbb forma. Ha azt mondjuk, hogy Kiscelli Múzeum, a hely, a Kiscelli-kastély okán mond valamit. Ha azt mondjuk, hogy Fővárosi Képtár, szerintem tízből tízen nem tudják, hogy hol van.

Úgy döntöttünk, ha a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár nevet használjuk, akkor az megfelel a kommunikációs elvárásoknak és a gyűjtemény történetiségének is.

Ráadásul a Fővárosi Képtár nem önálló intézmény. A Budapesti Történeti Múzeum (BTM) egyik főosztálya, amely a mindenkori főigazgató-helyettes alá tartozik. A Kiscelli Múzeum épületében két ilyen főosztály van, az Újkori Várostörténeti Osztály és a Fővárosi Képtár.

Akkor lényegében a Kiscelli Múzeumban működik egy várostörténeti múzeum és egy képtár?

Igen.

A Fővárosi Képtár gyűjteménye hogyan alakult ki?

A Főváros az 1880-as évektől kezdett műtárgyakat vásárolni hivatalai dekorációjára polgári portrékat, városi látképeket, néhány történeti és zsánerképet, valamint a város nagyjainak portréit. A századfordulón, Bárczy István főpolgármestersége idején már gyűjteni kezdték a város progresszív képzőművészeti alkotásait, az autonóm és modern műveket is, tehát a várostörténeti szempont mellett megjelent egy fővárosi galéria létrehozásának a szándéka. Ebből a kettős koncepcióból egy fantasztikus gyűjtemény alakult ki, amelyből a két világháború között, 1933-ban a Károlyi-palotában rendeztek kiállítást. A háborút jelentős műtárgy veszteségek árán, de átvészelte a gyűjtemény, amelynek egy részét már ekkor a Schmidt Miksa bútorgyáros által 1935-ben végrendeletileg a városra hagyott Kiscelli-kastélyban rejtették el. A negyvenes évek végétől formálódott egy új Nemzeti Galéria létrehozásának szándéka, s ennek jegyében 1953-ban a gyűjteményt beolvasztották a Szépművészeti Múzeumhoz tartozó Országos Képtárba, majd 1957-ben ez lett az egyik alapja a kialakuló Nemzeti Galériának. Noha ezzel formailag megszűnt a Fővárosi Képtár, itt maradt sok városi érdekeltségű kép, portré, egy nagyon jó biedermeier anyag a XIX. századból és még XVIII. századi képek is, amelyek városi plébániákról származtak.

Ezt követően a főváros 1959 végén döntést hozott egy fővárosi képzőművészeti gyűjtemény létrehozásáról, vagyis lényegében újraalapították a Képtárat.

1960-ban már jelentős összeget különítettek el műtárgy vásárlásokra, és hivatalosan 1961-ben vált újra múzeumi gyűjteménnyé. A gyűjtés első korszakát Bertalan Vilmos neve fémjelzi. A hatvanas évektől ő kezdte el újraépíteni a gyűjteményt, amely tökéletesen tükrözi a hatvanas-hetvenes évek modernizmusszemléletét. Ami a századfordulótól 1945-ig datálódó anyag most itt van, az e korszak kánonjának jegyében került be a gyűjteménybe. Bertalan Vilmos – aki rendszeresen járt művészek műtermében – sokszor teljesen friss, épphogy elkészült műveket vásárolt a képtár számára. Noha Földes Emília végzett kutatásokat ennek a korszaknak a gyűjteménytörténetéről, ez nem olyan teljes, mint amennyire az 1953 előtti korszakról szóló alapvető munkája. Feladatomnak érzem, hogy folytassuk ezt a kutatást, és feldolgozzuk a második gyűjtemény történetét is.

Hogyan gyarapították a gyűjteményt?

A két világháború között úgy zajlott a szerzeményezés, hogy Kopp Jenő a képtár képviseletében elment Petrovics Elekhez, a Szépművészeti Múzeum igazgatójához (majd később Csánky Déneshez, aki korábban maga is a főváros múzeumában dolgozott), és egyeztettek, hogy ki mit vásároljon. A főváros álláspontja ugyanis az volt, hogy nem kíván a Szépművészeti Múzeummal rivalizálni. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a „beérkezett mesterek” fő műveit a Szépművészeti Múzeum, olyan jelentős alkotásait pedig, amelyek valamilyen okból kifolyólag a Múzeum számára érdektelenek voltak, a Székesfővárosi Képtár vásárolta meg. A két gyűjtemény ilyen módon tökéletesen összepasszolt. A ’60-as évektől a gyűjteményezésben három fontos szempontot kell megemlíteni: egyrészt a főváros részéről a gyűjtemény újraalapításának a szándékát, amelyhez jelentős összeget rendeltek, másrészt Bertalan Vilmos jó diplomáciai érzékét, friss szemléletét, harmadrészt az ekkor még alacsonyan lévő műkereskedelmi árakat.

Ennek következtében sikerült összerakni egy olyan gyűjteményt, amely a hatvanas-hetvenes évek modernizmus kánonjának megfelelően egy kis magyar művészettörténet, kiváló művekkel.

A magángyűjteményeket nem támogatták ebben az időszakban, az úri huncutság volt, nem?

Magángyűjtemények természetesen voltak, de társadalmi elfogadtatásukban az 1981-ben a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett magángyűjteményi kiállítás hozott fordulatot. A nyolcvanas évektől élénkült meg a magángyűjtés, majd a kilencvenes években a piac fellendülésének eredményeként az árak magasra szöktek. A rendszerváltás után jórészt alulfinanszírozott állami vagy városi intézmények általában nehéz helyzetbe kerültek, bár pont a képtár lényegében az elmúlt évig tudott szerzeményezni műtárgyakat. A műtárgyvásárlási keret azonban 2015-ben megszűnt.

Mik a tervek az elkövetkező időszakban?

A Kiscelli-kastély felújítása alatt számos gyűjteményi költöztetés vár ránk, de reméljük, hogy a munkák végén a frissen kialakított új kiállítóterekben fel fogunk tudni építeni egy új állandó kiállítást. Ennek koncepciója lényegében egy kettős narratívára épülne. Egyfelől óriási értéke ennek a gyűjteménynek, hogy gyakorlatilag 50–100 művön keresztül be lehet mutatni a XIX. század végétől a magyar képzőművészet történetét. Egy világos, oktatási célokra kitűnően alkalmas kiállítást lehet összerakni egy gimnazista számára is befogadható mennyiségű tárggyal. Másfelől ezzel párhuzamosan bemutatnánk a gyűjtemény történetét is. A kanonizálódott művek stílustörténeti elbeszélése mellett tehát megjelenne maga a kanonizáció folyamata, vagyis az, hogy kik, mikor és hogyan alakították ezt a kánont. Hiszen nem kérdés, hogy a múzeum jelentős szerepet játszik abban, hogy mely művek lesznek a művészettörténeti elbeszélés részei, bár erről a látogatók általában keveset tudnak. Éppen az lenne a célunk, hogy megszemélyesítsük és megjelenítsük ezt is.

A kiállított képek mellett ebben a részben be lehet mutatni egyes történeteket, archív fotókat a gyűjteményt alakító szereplőkről, mit miért vettek meg, milyen kapcsolatrendszer és értékhorizont alakította a döntéseket.

Ehhez azonban még sokat kell kutatni, mert kutatás nélkül nincs jó kiállítás. A dolgok közeli vizsgálata elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy ne végtelenül leegyszerűsítsük a jelenségeket, hanem komplexen lássuk azokat, és amennyiben kutatásainkat vizuális, térbeli elbeszéléssé formáljuk, vagyis kiállítást rendezünk, ezekkel a múlt (és a jelen) árnyalt értelmezésére neveljük közönségünket. Az elmúlt hónapokban éppen a korszak kutatásának jegyében életút interjút kezdtem készíteni a Magyar Nemzeti Galéria nyugalmazott főigazgató-helyettesével, Horváth Györggyel, aki a hatvanas években a Magyar Nemzet kritikusaként nagyon jól ismerte a képzőművészeti szcénát, s maga is találkozott pl. Bertalan Vilmossal Kokas Ignác műtermében, amint olyan képet vásárolt, amin még meg sem száradt a festék. A vele folytatott beszélgetésekből világosan kirajzolódik például az úgynevezett „három té” (tűrt, tiltott, támogatott) legendás kategóriarendszerének tarthatatlansága. „A valóság ravasz gazdagsága” igazán közelnézetben mutatkozik meg.

Milyen nagyságrendű a gyűjtemény?

Majdnem 40 000 darab. Ebből 20 000 a grafika, a többi festmény, szobor, érem.

Bővül manapság is?

A gyűjteményt 2014. december elsején vettem át, és azóta egyetlen műtárgyat sem tudtam saját erőből vásárolni, mert megszűnt az erre vonatkozó fővárosi támogatás. Csak egy sikeres NKA pályázatnak köszönhető, hogy kisebb mértékben gyarapítani tudtuk a gyűjteményt, illetve néhány nagyvonalú ajándéknak. Ez utóbbiak közül kiemelkedik egy nagyméretű Reigl Judit grafika, amelyet a kilencvenes éveiben járó, Párizsban élő, világszerte elismert művésznő adományozott gyűjteményünknek.

Hogy realizálódik most a gyűjtés, milyen koncepció alapján?

A korábbi koncepció az volt, hogy azoktól a művészektől vásároltak, akik itt, a templomtérben kiállítottak. Én nem gondolom azt, hogy ezt feltétlen tartani kell, sokkal fontosabbnak tartom, hogy a hiányokat pótoljuk, és felépítsünk egy hosszú távú gyűjteményezési koncepciót. Mivel egyelőre nem látni, hogy milyen pénzekből tudnánk finanszírozni a szerzeményezést, igyekszünk partnereket, támogatókat keresni.

A gyűjtemény gyarapításakor érzi magában a gyűjtés szenvedélyét, gyűjtővé válik?

Nem. Én vérbeli muzeológusnak tartom magam. Amennyire ismerem a gyűjtőket, azt látom, hogy bennük van egy nagyon erős birtoklási vágy. Én ezt inkább intellektuális kihívásnak tartom. Nem mondom, hogy ez nincs meg egy gyűjtőben, de máshol vannak a hangsúlyok, más az attitűd.

Muzeológus, művészettörténész vagyok, ráadásul a XIX. századdal, a századfordulóval foglalkozom. A publikációim, cikkeim szinte kizárólag erre a korszakra fókuszálnak.

Természetesen érdeklődöm a kortárs művészet iránt, de nem vagyok a szakértője, ezért támaszkodom a kortárs művészethez nálam sokkal jobban értő kollégákra. A kortárs és a régi művészetet próbálom egyben látni, de fontosnak tartom egy városi múzeumban a történeti kontextust is.

Ernst Lajosról írta a doktoriját, illetve könyvet is publikált róla. Tudja, hogy miért a századforduló korszakát szerette meg?

Nem esztétikai okokból, nem a modernizmus iránti rajongásomból fakadt ez, hanem történeti, eszmetörténeti érdeklődésből. A szövegeim is inkább történelmi, ideológiatörténeti megközelítésűek, mint művészettörténetiek. A másik diplomám történelemből van, Ernst pályáját először történelem szakdolgozatként írtam meg, majd ebből nőtt ki a doktori és a könyv. A hagyományos stílustörténeti elbeszélésnél vagy a műelemzésnél, tárgykutatásnál engem sokkal jobban izgatnak a háttérben meghúzódó folyamatok, különböző kontextusok. A doktori témavezetőm Sinkó Katalin volt, akit valóban paradigmaváltó művészettörténésznek tartok, mert teljesen új szemléletet hozott a szaktudományba. Az esztétizálás helyett a különböző kulturális, történeti kontextusokra helyezte a hangsúlyt, beemelt olyan területeket, amelyek korábban nem voltak a művészettörténeti kutatás részei. Például elsőként kezdett el foglalkozni popularizálódással, cikkeket írt a nyolcvanas években falvédőkről, lakótelepi lakásokban elterjedt óriás poszterek vizuális világáról.

A kulturális antropológia, kultúratudomány, ideológiatörténet, művészettörténet határain mozgott, interdiszciplináris szemlélete megtermékenyítőleg hatott az egész szakmára.

Nagyon hálás vagyok neki, hogy ezt a gondolkodásmódot tanulhattam tőle. De visszatérve Ernstre: pályája azért rendkívül izgalmas, mert megragadható benne a konzervativizmusnak és a modernizmusnak egy nagyon furcsa egyensúlya, amiből a későbbiekben vagy csak az egyik, vagy csak a másik elemet emelték ki. Pedig ez a korszak szellemileg és kulturális produktumait illetően is elképesztően komplex és izgalmas időszak volt, és sokféle dolog megfért egymás mellett. Kiss Endre jegyezte meg a Nietzsche-recepcióról írt könyvében, hogy a századfordulón „a valóság ravasz gazdagsága” mutatkozik meg, ezt a fordulatot én is gyakran használom.

Hosszú ideig dolgozott a Nemzeti Galériában. Mi volt a továbblépés oka?

Szerettem volna visszatérni a gyűjteményekhez, ezért pályáztam meg a Fővárosi Képtár igazgatói állását. Nagyon izgalmasnak találom a feladatot, hogy egy ilyen nehezen megközelíthető, ám különleges élményt nyújtó helyre be tudjuk hozni a látogatókat. A gyűjteményépítési stratégia mellett kidolgoztunk egy kiállítási stratégiát. A kiállítótérben (templomtérben) részben olyan kiállításokat szeretnénk rendezni, amelyek szellemileg valamilyen módon kötődnek a helyhez. A BTM-nek van két kiállítótere: a Budapest Galéria és a Bálnában az Új Budapest Galéria, ahol kiváló kortárs kiállításokat mutatnak be.

A képtárban egy picit másképp kéne gondolkodnunk, és izgalmas lenne, ha időről időre olyan kiállítások lennének, amelyek az épülethez, a történetéhez vagy az építészetéhez, vagy a saját gyűjtemény egyes tárgyaihoz kötődnének.

Ennek első darabjaként ősszel Gróf Ferenc fog egy installációt összeállítani, ami összefonódik a raktárunkban nemrég megtalált, korábban elveszettnek hitt Bernáth Aurél-pannóval. Néhány hónappal az ideérkezésemet követően ugyanis elkezdtük kitakarítani a külső szoborraktárat, s találtunk raklapoknak kinéző dolgokat. Kiderült azonban, hogy ezek valójában fára erősített alumínium lapok, amelyeket Bernáth az 1958-as Brüsszeli Világkiállításra készített. A Budapestet ábrázoló pannó annak idején a brüsszeli pavilon hátoldalán kapott helyet, és úgy tűnik, az egyetlen szerencsésen megmenekült darab, mert a levéltári források szerint a pavilon többi, dekorációul szolgáló, alumíniumra festett pannója tetőfedő anyagként végezte. A felfedezés személyesen érintett, mert egyetemi gyakornokként az akkor még létező Építészeti Múzeumban Gádoros Lajos hagyatékát kellett rendeznem, aki a brüsszeli pavilon építésze volt. Az egyik első publikációm is ezt dolgozta fel, úgyhogy majdnem elájultam, amikor megláttam, hogy itt vannak Bernáth alkotásai, ráadásul hiánytalanul. Az őszi kiállításon bemutatjuk a művet, de úgy, hogy Gróf Ferenc mintegy kisajátítva újraírja az alkotást, vagyis beavatkozik a mű terébe, folytatja azt. Emellett lesz egy történeti rész is.

A toronyterekben korabeli dokumentumokat, fotókat tárunk a látogatók elé, fókuszba helyezve a mű eredeti politikai és művészi kontextusát, valamint rámutatva építészet, képzőművészet és a legitimációját kereső hatalom viszonyára.

Az 1958-as Brüsszeli Világkiállításon való magyar részvétel ugyanis súlyosan politikai kérdés volt, a Kádár-rendszer elfogadtatását szolgálta. Az eszköz pedig egy, a Nyugat felé képviselhető művészeti modernizmus volt, ami itthon még nem volt elfogadott. Például a két világháború közötti baloldali moderneket állították ki (Derkovits, Egry), akiket a szocreál szerint korábban formalistának tituláltak, itt azonban újra bekerültek a kánonba mint vállalható hagyomány. Az épület is izgalmas, a történet is, a pannó pedig elképesztő lelet. Mélyi József lesz a kiállítás külső kurátora, a koncepciót közösen dolgozzuk ki a művésszel. Ilyesmikre gondolok, amikor azt mondom, hogy a helyspecifikus, a helyi problémákra, gyűjteményre reflektáló kortárs művészeti irányt (is) szeretnénk követni. Véleményem szerint ez új közönséget is meg tud szólítani, mert sokféle izgalmas aspektusa van. A kollektív felejtés, emlékezet a mai köznapi beszéd témái, erre felfűzve talán a kortárs művészet iránt is fel lehet kelteni az érdeklődést. A tavalyi Privát nacionalizmus és a Mágnás Elza kiállítás is sikeres volt, de be kell látnunk: nekünk meg kell küzdenünk a látogatókért. Ha a rekonstrukció sikerülne, és Kiscell egy hétvégi családbarát múzeum lehetne, ahol másként és mást lehetne bemutatni, mint a nagy múzeumokban, nagyon is jól megtalálnánk a közönségünket. A Moszkva tér kiállítással is – amely a Várostörténeti Osztály projektje – reményeink szerint sikerül majd olyan látogatókat is megszólítani, akik még talán soha nem jártak a Kiscelli Múzeumban. Ezek mellett lesznek egyéb kortárs kiállítások is, és nagyon szeretnénk olyan oratóriumi tárlatokat rendezni, amelyek a gyűjteményen alapulnak. A gyűjteményekben ugyanis rengeteg olyan tárgy van, amit nemhogy a közönség, de a kutatók sem nagyon láttak. Ezekhez keresünk partnereket is, mert nagy költségű kiállítások, rendes katalógussal.

Nagyon fontosnak tartom, hogy a raktárakban lévő anyagok szakmailag feldolgozva láthatóvá váljanak, publikációk révén hozzáférhetőek legyenek.

Milyen partnerintézményekben gondolkodik?

2017-ben például a Kassák Múzeummal tervezünk egy közös projektet. Sasvári Edit igazgató itt dolgozott a Kiscelli Múzeumban, nagyon jó emléket hagyott maga után, biztos vagyok benne, hogy jól fogunk tudni együttműködni. Ez is kéthelyszínes kiállítás lesz, mint a Privát nacionalizmus volt a Budapest Galériával közösen. Szászország ajánlotta fel egy Karl-Heinz Adler nevű festőművész anyagát bemutatásra. Egy 91 éves művészről van szó, aki festőként dolgozott, a hatvanas években pedig művészeti igazgatója volt az NDK-ban az egyik legnagyobb épületplasztikai gyárnak. Konstruktivista formavilágú lakótelepi plasztikákat készített. Itt kevéssé ismerik őt és a munkásságát, de Magyarországon is voltak hasonló plasztikák, gondoljunk csak pl. a Déli pályaudvar kerámiadíszeire, amik úgy tűntek el, hogy nem tudunk róluk semmit. Semmilyen kutatás nem folyt még ebben a témában, és ebbe az irányba is el szeretnénk indulni. Az építészeti gyűjtemény vezetőjének, Branczik Mártának a közreműködésével tervezünk egy kutatást a ’70-es, ’80-as évek köztereinek ilyen jellegű díszítéséről, hogy kiderüljön, kik terveztek ilyet Magyarországon, hol láthatók még ilyen alkotások. A kiállítás kurátora Leposa Zsóka lesz, aki a szoborgyűjtemény vezetője, és aki a köztérhasználattal már régóta foglalkozik.

Mi vitte rá arra, hogy sikeres intézmények igazgatójaként megpályázza a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatói posztját?

Az volt számomra igazán érdekes kihívás, hogy hogyan lehet egy ekkora szervezetet modernizálni. Óbudán húsz évet dolgoztam, ebből tizenegy évet vezetőként.

Vezetői időszakom alatt az első három-négy évben véghez vittük az Óbudai Múzeum teljes átalakítását, elindítottuk egy pályán, amit tovább kellett fejleszteni.

Aztán váratlanul jött a Goldberger Textilipari Gyűjtemény, annak újjáélesztését bő két év alatt végeztük el. Bár valóban van még feladat, hiszen fejlődni mindig lehet és kell, de úgy éreztem, hogy a működtetéshez és fenntartáshoz, az elért színvonal megtartásához talán már nem kell annyi energia, mint ahhoz, amikor kezedbe veszel egy olyan intézményt, ahol háromszáz ember van, milliárdos költségvetés, és tudod róla, hogy elavult struktúrában, nem a mai kor múzeumokkal szembeni elvárásai szerint működik.

Szelídebben fogalmazva, működhetne még jobban?

Azt láttam, hogy ez az intézmény egyszerűen nem tölti be azt a szerepet, amit betölthetne a főváros életében. Nem ismerik, illetve nagyon kevesen ismerik. Az, hogy ennek pontosan mi van a hátterében, kívülről nem látszott tisztán. Hosszú évekkel ezelőtt hallottam az intézményen belülről, hogy az óbudai egységek kapcsolata a központtal, a BTM-mel nem működik jól. Nagyon nehézkes a központ, nehézkes keresztülvinni a fejlesztéseket, ötleteket. Gyakran gondoltam arra, hogy valószínűleg szervezési, strukturális problémák is állhatnak a háttérben. Amikor a múlt év végén úgy döntöttem, hogy megpályázom a főigazgatói posztot, tulajdonképp ez motivált, tehát, hogy tudok-e a Budapesti Történeti Múzeumból egy jól működő, korszerű intézményt csinálni.

Április óta a BTM főigazgatója. Most hogyan látja, képes lesz ezt az intézményt úgy megreformálni, ahogyan korábban Óbudáról tervezgette?

Szerintem igen. Ezen kívül a szakma is nagyon várja, hogyan sikerül ezt a reformot véghez vinni, mert a BTM lehetne a zászlóshajó, amely mintaként szolgálhat sok hasonlóan működő intézmény reformjához. Amikor beültem a vezetői székbe, először megpróbáltam felmérni, átlátni a folyamatokat, megismerni a kollégákat.

Három-négy hónap is eltelt, mire teljesen megbizonyosodtam arról, hogy az eredeti megérzéseim és a korábban kívülről megtapasztalt dolgok a BTM-mel kapcsolatban belülről is láthatóak.

A valóság igazolta a feltevéseimet. Gyönyörűen kirajzolódott az, hogy mitől nem működik, működött jól a BTM. Egyrészt van a munkatársi állomány egy részében néhány XIX. századi, a múzeumhoz elefántcsonttoronyként közelítő kutató, aki saját személyes karrierjét tekinti az intézmény céljának is, míg a fiatal, tehetséges, a modernizációt támogató kollégák a háttérben várakoznak képességeik kamatoztatására. Másrészt egész egyszerűen hiányoztak, vagy nagyon csekély mértékben voltak, vannak olyan szolgáltató alapfunkciók, mint például a múzeumpedagógia, kommunikáció, közönségkapcsolat, amelyek nélkül egy múzeum egyszerűen nem tud a mai társadalmi és szakmai elvárásoknak megfelelni.

Ezek Óbudán viszonylag jól bejáratódtak. Nagyon fontos lépés volt, hogy a múzeumokat ingyenessé tették az óbudaiak számára, illetve a diákoknak a múzeumpedagógiai foglalkozásokért sem kell fizetniük. Hogy tapasztalta, Óbudán közelebb került egymáshoz a lakosság és a helyi múzeumok?

Abszolút. Amikor átvettem az Óbudai Múzeumot, összesen sem volt évi ezer-ezerötszáz látogatója. Most csak a Törékeny Vágyak című porcelántörténeti kiállításon megfordult nyolcezer ötszáz látogató. Megismerték az emberek az Óbudai Múzeumot, és elkezdték használni. Úgy, mint látogatók, mint rendezvényen résztvevők, mint adományozók, mint adatközlők. Tehát a kerületiek tudatába bekerült, hogy van egy múzeumuk. Kiemelten fontosnak tartottam a múzeumpedagógia beindítását és fejlesztését, ami az elődöm alatt egyáltalán nem létezett. Az évek során a kerület iskoláinak jelentős részével rendszeres kapcsolata lett az intézménynek.

Ez olyasmi, mint egy színháznál, ahol közönséget nevelnek?

Igen, pontosan. Mondjuk múzeum-műfaj tekintetében picit nehezebb feladat ez, hiszen itt nincsenek kiváló és ismert színészek, akik önálló rajongótáborral bírnak, és vonzzák a közönséget.

Először meg kell erősíteni a kapcsolatot a közönséggel, utána pedig el kell őket kényeztetni izgalmas dolgokkal, hogy legyen kedvük visszajárni?

A múzeumban sok tényezőtől függ, hogy valaki visszajáró látogatóvá válik-e. Függ a lokális elköteleződéstől, a kiállításoktól, a rendezvényektől, attól, hogy van-e baráti kör, tulajdonképpen a kínálat egészétől. Sokan megnézik az állandó kiállítást egyszer, esetleg másodszor visszajönnek valakivel, de ha nincsenek érdekes témákat feldolgozó időszaki kiállítások, rendszeresen rendezvények, célcsoport-specifikus kiállítások, programok, akkor a többség nem fog visszajönni. Visszatérő látogatókat generálni nagyon tudatos építkezést kíván.

Hogyan szeretné mindezt megoldani a BTM-ben és a hozzá tartozó intézményekben?  Milyen lépéseket tesz ennek érdekében?

A legfontosabb az, hogy magát a szervezetet kell egy olyan struktúrára átalakítani, ami lehetővé teszi a múzeumi szolgáltatási tevékenység fejlesztését, azt, hogy minél többekhez elérjen a BTM, tehát a múzeumpedagógiát, a közönségkapcsolatot, a műtárgyállomány közzétételét, a kommunikációt. Ennek a területnek hamarosan lesz egy új általános főigazgató-helyettese, amely posztot még májusban egyhangúlag megszavazta a Fővárosi Közgyűlés. Ezek lényege, hogy bemutassák, láthatóvá tegyék azt a rendkívül értékes munkát, amelyet a történészek, régészek végeznek évtizedek óta a BTM-ben.

Milyen módon tud egy múzeum sikeresen kommunikálni, hogyan pezsdíti föl a közönségkapcsolatait?

A kommunikációban két alapirány van. Az egyik, hogy meg kell ismertetnünk a fővárosiakkal azt, hogy van egy múzeumuk, a Budapesti Történeti Múzeum. Másrészt fel kell építenünk magát a Budapesti Történeti Múzeum „brandet”, ami nyilván beazonosítható a Nemzeti Múzeum, a Hadtörténeti Múzeum mellett, amivel most az emberek könnyen összetévesztik az intézményt.

Meg kell különböztetni magunkat, egyedi arcot kell adnunk a múzeumnak, amiben a legfontosabb Budapest, a lokális történet, a lokális identitás.

Mindezekkel párhuzamosan a múzeum célcsoportjaihoz el kell juttatnunk az üzeneteinket arról, hogy nekik miért érdemes ide eljönni, sőt, ide rendszeresen visszajönni. Sokrétű, színes programok kellenek, de mindig is hangsúlyoztam, hogy a szakmai tudományos alapra és a gyűjteményre építve, hiszen a múzeum csakis így lehet hiteles. Enélkül egy művelődési ház is lehetne.

Melyek a célcsoportok?

Jelenleg megpróbáljuk felmérni, hogy egyáltalán kik látogatják a BTM-et, mert az elmúlt években sajnos ilyen irányú felmérés egyáltalán nem készült. Jelenleg azt tudjuk, hogy a Vármúzeumban turisták sokasága fordul meg, nagyjából látjuk a motivációjukat, de azt, hogy elégedettek vagy nem elégedettek, csak most kezdjük el felmérni. A többi tagintézményre is hamarosan kiterjesztjük a látogatók mérését, megismerését. Elsődleges célcsoportunk a fővárosban élők halmaza, de fontos az ország egészéből érkezők, vagy idelátogató turisták sokasága is, hiszen ők viszik a Főváros hírét, és ha annak van egy izgalmas, modern múzeuma, az hozzáadott érték. Azt már most látom, hogy a fővárosi látogatók összetételében nincs meg az a sokszínűség, ami a városban létezik. Meg kell találnunk azokat a társadalmi csoportokat – gondolhatunk itt bármiféle kisebbségi csoportokra, etnikumokra, akármilyen szubkultúrákra –, akikhez el kell jutnunk, és meg kell őket győznünk arról, hogy számukra is kínál valamit a BTM.

Nem kis feladat meggyőzni olyan embereket arról, hogy járjanak múzeumba, akiknek soha eszükbe se jutott ilyesmi.

A múzeumlátogatás, illetve nem látogatás okainak feltárásával számos tanulmány foglalkozik, nagyon összetett kérdés. Végtelenül nehéz feladat, de ha megnézzük a világ vezető múzeumait, azt látjuk, hogy egyre több, egyre sokszínűbb közösséget próbálnak megszólítani, bevonni. Specifikusan ajánlanak programokat, kiállításokat speciális csoportoknak. Ezt lépésről lépésre, egy stratégia mentén fel kell építeni.

El is jött Óbudáról, meg nem is, hiszen a III. kerületben működnek a BTM már említett filiáléi, az Aquincumi és a Kiscelli Múzeum, a Fővárosi Képtár, a Budapest Galéria, sőt még a Varga Imre Gyűjtemény is.

Igen, a BTM háromnegyede Óbudán van. Amíg az Óbudai Múzeum igazgatója voltam, az volt a célom, hogy támogassam azt, hogy a III. kerületben lévő egyéb múzeumok – a BTM tagintézményei, illetve a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, a Kassák Múzeum és a Vasarely Múzeum – próbáljanak közösen kommunikálni, mintegy a „spontán létrejött múzeumi negyedben” együttműködni. Ez a próbálkozás számos nehézségbe ütközött.

Mint a BTM főigazgatója, milyen lehetőségeket lát az együttműködésre, és milyen irányban tudja ezeket fejleszteni, javítani, izgalmasabbá tenni?

Azt gondolom, hogy amit hiányoltam az Óbudai Múzeum igazgatójaként, azt mindenképpen támogatni fogom mint a BTM főigazgatója.

Nyitni kell egymás irányába, támogatni kell egymást, hiszen nem újkeletű a hálózatosodás szükségessége.

Nem feltétlenül kiállításokban, de programok összehangolásában, közös kampányokban, sokrétű együttműködésekben, projektekben. Ez minden intézmény és a városlakók számára is pozitív hozadékkal jár.

Tud olyan példát mondani az Aquincumi Múzeum, a Kiscelli Múzeum, a Budapest Galéria esetében, ahol ez a közös kommunikáció, együttműködés már létrejött?

Speciális tevékenységgel, gyűjteményekkel bírnak az egyes intézményrészek, az együttműködések lehetséges kereteit stratégiai szinten kell lefektetni, a tartalommal való megtöltése a kollégák munkáját kívánja. Egyébként volt egy közös akciónk Óbudán jó néhány évvel ezelőtt, amikor a Múzeumok Éjszakáján közös kommunikációt folytattunk, készítettünk a múzeumok kínálatából egy túrajavaslatot, és egy közös leporellón kommunikáltuk az összes intézményt, függetlenül attól, hogy ki volt a fenntartója. Ez egy jó kommunikációs példa volt akkor az Óbudán lévő intézmények együttműködésére.

Min változtatna a BTM és a hozzá tartozó múzeumok kapcsolatán?

A kérdésfeltevésben rejlik az a nézőpont, amelyen én változtatni szeretnék, mert a Budapesti Történeti Múzeum egy intézmény, a tagintézmények egy-egy speciális területét ölelik fel, a város történetének, művészeti életének egy speciális területével foglalkoznak. Amit meg kell változtatni, és ami a Főváros számára ezt a múzeumot az ország legjelentősebb várostörténeti múzeumává teszi, az pont az, hogy egységben kezeli, és nem önálló, kis intézményekként tekint rá. Komoly kihívást jelent ezeket az önálló jelleggel, inkább területi múzeumokra hasonlító működést folytató intézményeket egy vonalba bekapcsolni, hiszen más a hagyomány, sok az ellenérdekelt fél. Egyelőre az „anyaintézmény”, a BTM mint egy szűk ernyőszervezet létezik a többiek felett.

Az biztos, hogy évtizedes beidegződéseket, egy ehhez a rendszerhez illeszkedő szervezeti struktúrát kimozdítani ebből az állapotból erőfeszítést kíván a benne dolgozóktól is.

Az is nyilvánvaló viszont, hogy egy kétmilliós város egyetlen történeti múzeuma nem működhet úgy, mint egy kisvárosi múzeum. A szolgáltatásokat, a kommunikációt össze kell hangolni, meg kell tudni szólítani a fővárosiakat, minél nagyobb számban be kell őket vonni a múzeum életébe. Azt mondtam nemrég a kollégáimnak, hogy az együttműködésen van a hangsúly, a közös gondolkodáson.

Hogyan egyeztethető össze mindez az egyes óbudai múzeumokban kialakult, intézményre szabott szemlélettel, munkával, ötletekkel, azok megvalósításával?

A tudományos munka, a kutatások, a gyűjteményezés természetesen minden múzeumi egységben továbbra is zavartalanul folyik tovább, ezen a területen nincs központosítás, és ez a múzeumi munka alapja, ez a legfontosabb. Ezt sokszor hangsúlyoztam, hiszen én magam is muzeológus vagyok, nem csak egy kívülről jött menedzser, ezt tartom az alapnak, amelyre építeni kell. A „központosítás” a szolgáltatásokat érinti, ezt támogatja az új szervezeti és működési szabályzatunk, az új struktúra, ahol azt mondjuk, hogy vannak olyan feladatok, olyan tevékenységek, közönségkapcsolat, múzeumpedagógia, kommunikáció, amiket központilag szervezünk. Ez azt jelenti, hogy van Aquincumban is, a Kiscelli Múzeumban is olyan kolléga, aki ezzel foglalkozik, de működik egy főosztály, ami összefogja és összehangolja az egyes tagintézményekben lévő tevékenységeket. Az új SZMSZ-tervezet a Főváros asztalán van, több egyeztetésen túl vagyunk, remélem, hamarosan megszületik a támogató döntés.

Miért fontos a deklarált egység?

Azért, mert, ahogy mondtam, ezek nem önálló, egymástól független múzeumok. Történelmileg alakult úgy, hogy a Budapesti Történeti Múzeum nem egy épületben van, de ez nem azt jelenti, hogy nem egy intézmény. Tehát én azt képviselem, hogy ez egy intézmény, és ezt az egységet építeni kell.

Minden metropolisznak van múzeuma, azt gondolom, hogy Budapestnek is kell egy méltó múzeum. Az, hogy milyen működési keretek között, hogyan központosítva, vagy esetleg kis önálló intézményként működik, az választás kérdése.

Eddig az utóbbi alapon működött – ennek éljük most az eredményét –, én az előbbiben hiszek. Ebben a szellemben írtam meg a pályázatomat, ezt fogadta el a Fővárosi Közgyűlés márciusban.

Mi történt azóta?

Nagyon komoly háttérmunka zajlott a múzeumban az elmúlt hónapokban. Szeptemberre terveztem az új struktúra felállítását, de az önkormányzati választások miatt csúszik kicsit a beindítás. Nyáron elkészült egy szervezetdiagnosztika, amely rávilágított a fejlesztendő területekre, sok munkatárssal beszélgettem, megosztva velük a BTM-korszerűsítési elképzelésemet. Sok pozitív visszajelzést kaptam, számos támogatója van a múzeumban a modernizációnak. Ezen kívül egy ekkora szervezetben számos adminisztratív folyamat zajlik, amelyek áttekintése, a problémák feltérképezése és megoldási javaslatok kidolgozása időt jelent.

Ha kicsit Óbudán maradunk, azt el tudjuk képzelni, hogy a látogatásunkat elkezdjük az ókorban, majd a középkoron keresztül eljutunk az újkorig, és a különböző helyszínek a saját prezentációs technikájukkal teszik élményszerűvé a történetet. Tulajdonképp az egyik múzeum passzolja át a látogatót a másiknak, és miután egy diákcsoport megnézte Aquincumot, jó esetben felébred bennük valamiféle kielégítetlen vágy arra, hogy azt is megvizsgálják, hogyan telt errefelé az idő a vízimalmok korában, a török hódoltság alatt vagy Krúdy idejében.

Igen, és mindezt egy egymásra épített múzeumpedagógiai kínálattal, rendezvényekben, de sok más egyéb módon is föl lehet építeni. Így a látogató átfogó képet kaphat a városról, kikapcsolódás közben új ismereteket szerezhet, élménnyel és jó véleménnyel térhet haza.

Külföldön járva egy várban lévő múzeumban arra számítok, hogy látok majd sok lovagi páncélt, középkori bútorokat, ruhákat, cserépkályhákat stb. Miként jelenik meg a budapesti identitás a Várban, ahová több külföldi vendég jár, mint magyar?

A Várban a BTM állandó várostörténeti kiállítása van, amely, ha megfelelő kapacitás áll rendelkezésre, alkalmas felületet jelent a lokális identitás alakításához. Klasszikus történeti összegzés a Fény és árnyék című állandó kiállítás, amely bemutatja a főváros ezer évét.

A vármúzeum látogatóinak nagyjából háromnegyed része külföldi, akik többsége az egykori palotát keresi, őket egyszerűen a Vár és a Palota története érdekli.

Van egy palotatörténeti kiállításunk, ami kvázi reflektál arra, hogy itt egykor palota volt, de az a folyosói részeken van, ami nyilván nem elégíti ki a látogatók igényeit. Azt látom, hogy egy újragondolt, jelentősebb palotatörténeti kiállításban érdemes a jövőben gondolkodnunk. Ehhez nyilván ad egy erős támogatást a Szent István terem rekonstrukciója.

Milyen fejlesztést tudna elképzelni a Várban, illetve Aquincumban vagy a Kiscelli-kastélyban?

Az Aquincumi Múzeumban most zajlik egy fejlesztés, amely a Régészeti Park Szentendrei úti kerítésvonalán egy modern, látványos kerítést és bent új kiállítást eredményez. Kiscellben a tavalyi évben készült a sziklapince kialakítása, valamint a fogadótér korszerűsítése. A Várban állami beruházásként zajlik a Hauszmann-terv részeként a Déli Összekötőszárny projekt és benne a Szent István terem rekonstrukciója. Látva azonban a BTM raktárainak 160%-os telítettségét, amely a műtárgyállomány állapotának romlását és gyarapításának megakadályozását jelenti, vagy az irodák túlzsúfoltságát, amely távol áll a ma alapvetően elvárható munkakörülményektől, vagy akár kiállítóterek tekintetében a Budapest Galéria ellehetetlenült helyzetét, azt gondolom, hogy a Fővárosnak mérlegelnie kell, hogy érdemes egy jelentősebb kulturális beruházás keretében ezt a területet számba vennie.

Aquincum közelében egy infrastrukturális fejlesztéssel a főváros turisztikai elképzelését is támogatnánk, mely szerint „széthúzzuk” a város turisztikai kínálatát észak-déli irányba, enyhítve a Hősök tere – Vár tengelyen lévő nyomást.

Kiscellben a Kiscelli park kérdése vált időszerűvé, ami már részben előkészítő fázisban van. Azt a műemlékparkot mindenképpen jó lenne a köz által is használható, színvonalas módon átalakítani. Szorosan kapcsolódik hozzá a 165-ös busz régóta hiányzó Kiscelli megállójának létesítése. A Kiscelli-kastélyban működő Fővárosi Képtár és a Lajos utcai Budapest Galéria tevékenységének összehangolása, lehetőség szerint egy területre történő koncentrálása komoly művészeti jelenlétet tenne lehetővé a Főváros számára a művészeti szcénában.

Hová kerüljön a kortárs művészet?

A Bálna kiesése komoly érvágás volt az intézmény számára, amelyet a mai napig nem sikerült pótolni. A Budapest Galéria Lajos utcai épülete nem tud jelentős galériaként működni. Az új struktúrában a Fővárosi Képtárral közösen olyan, 40 ezres gyűjteményre épülő erőt képvisel, amelyre a Fővárossal közösen mihamarabb megoldást kell találnunk.

Érdekes, hogy a Budapesti Történeti Múzeum jelenleg kizárólag Budán képviseli, prezentálja a várost. Pesten miért nincs jelen?

Tényleg nincs. Ez is egy jó kérdés.

A Budapest Ragtime Band negyvenedik születésnapjára készül, ennek apropóján találkozunk. Arra kérem, hogy induljunk a kályhától az olyan lelkes, de képzetlen zenerajongók kedvéért, mint amilyen én is vagyok: hol találkozott a zenetörténetben a ragtime és a dzsessz műfaja?

Úgy tekintünk a ragtime-ra, mint a dzsessz gyökerére, elődjére. Eredetileg zongorára írt, klasszikus darabok képviselték, afroamerikai szívvel előadva. A dzsessz a múlt századfordulón indult hódító útjára, sokféle zenét szívott magába, ezek között a ragtime mindenképpen kiemelkedő hatású volt.

Lényeges különbség viszont, hogy az eredeti ragtime zenében nem volt improvizáció, míg a dzsessz műfajban köztudottan a kezdetektől meghatározó. Jómagam dzsesszzenésznek vallom magam.

A Budapest Ragtime Band akkori vezetője, Lukácsházi Győző 1985-ben hívott a zenekarba, tehát nem vagyok alapító, de szerénytelenség nélkül mondhatom, amióta az együttes bekerült a hazai, majd a nemzetközi zenei vérkeringésbe, tulajdonképpen amióta színpadra állt, én ott muzsikálok, és 1990 óta vezetem is.

A laikus úgy gondolná, a művész alkot, szárnyal, míg a zenekarvezetőt kötik a napi feladatok, akkor is, ha azok nem éppen kedves kötelességek. Tényleg létezik ez az ellentmondás?

Egy zenekar vezetése valóban nagy munka, én is még a mai napig is tanulom. És úgy látom, ez nem is fog változni, hiszen folyamatosan változik a világunk, és benne a kulturális környezetünk szintén, s egy jó vezetőnek kötelessége ismerni ezeket a kihívásokat, és megfelelni nekik. Amúgy pedig a művészi léthez, a napi gyakorláshoz is nagy fegyelmezettség kell. Én is karbantartom a tudásom, hiszen bírnom kell a versenyt a feltörekvő újabb és újabb tehetséges dzsesszzenész nemzedékek között is.

Persze, az immár több mint fél évszázados muzsikus tapasztalatom nagy támogatást ad, de mindent nem tesz meg helyettem. Ahogyan egy futballista sem állhat le az edzésekkel, hiába van éppen a csúcson.

Amúgy én is rendszeresen focizok, ebben is kell a karbantartás. Ez is a felelősség része. A zenekar csak akkor működhet jól, ha a vezető is jól működik. És akkor még a legfontosabbról nem beszéltünk, hogy ahányan együtt zenélünk, annyifélék vagyunk, nemcsak művészileg, hanem emberileg is. Nem kell semmi rosszra gondolni, egyszerűen csak mindenki másként lüktet. De vallom és gyakorlom is, a kölcsönös tisztelet és türelem mindenen átsegíthet minket.

Én úgy tapasztalom, hogy az elhivatottság a múltban, akárcsak manapság, csak a legritkább esetben térül meg minden tekintetben.

Büszkeség, megtiszteltetés és nagy fáradság ez a feladat. És valóban, a befektetett energiát nem lehet egy az egyben pénzre váltani. Sem egyéni, sem zenekari szinten. Ahogyan beszéltünk már róla, folyamatosan változnak körülöttünk a feltételek, mindenki új utakat keres, és persze mindenki konkurencia, a gázsi pedig ma már alku tárgya mindenütt. Tudom, hiszen én is vállalok más fellépéseket, más formációkban is. Kedvenceim közé tartozik például a két éttermi muzsikálás, a Mazel Tovban és a Zeller Bisztróban, de nem vendéglátós zenét játszunk ezeken a helyeken sem, hanem ugyanazt, mint a koncerttermekben. Három éve telt házzal futnak ezek a programok, és mára már a magyar vendégek is felfedezték ennek a varázsát: vacsora dzsessz mellett. Ez jó dolog, hiszen a dzsesszt a hőskorában is ilyen formában „tálalták”. Az egyik étteremben színpadon játszunk, rendes világítással, hangosítással, a másikban viszont nem – de ezen nem múlik semmi.

Azt szoktam mondani: a színpad ott van, ahol játszunk. Ha az éppen egy pub sarka, az attól a pillanattól fogva megszentelt hely. Ennyi.

Akár koncertteremben, akár étteremben lép fel, a zenész esti műszakban dolgozik. Már csak női szolidaritásból is kötelességem megkérdezni, a felesége hogy bírta, bírja ezt a sok ön nélkül töltött estét?

Tudta, mire vállalkozik. De hozzáteszem, különleges asszony. Elég, ha annyit, mondok, három gyermekünk van. És nem csak a családi estéken kellett nélkülözniük, hiszen volt például olyan korszakunk, amikor minden héten külföldön játszottam. Igaz, ma már ketten vagyunk, felnőtt gyermekeink kirepültek, és három unoka tesz minket boldog nagyszülőkké. Mindig meg szokták kérdezni, hogy valamelyik gyermekem követett-e a zenei pályán. Ugyan mindhárman tanultak zenét, de más hivatást választottak. Az egyik lányom, a középső gyerekem elvégezte az ének tanszakot, de ma már történész, a kassai magyar egyetemen tanít, és az ottani tudományos akadémia tagja. A másik lányom fuvolázott, ő is jó esélyekkel felvételizhetett volna zenésznek, de végül informatikus lett. A fiam zongorázott, de ő is más vizekre evezett, s pénzügyi pályát választott.

A feleségem, aki gyógy­pedagógus, nagyon bölcsen terelgette a gyerekeket, semmit nem erőltetett, így mindegyikük csak addig zenélt, amíg jól érezte magát benne.

Ezt inkább az anyjukra bíztam, de persze én is igyekeztem tőlem telhetően helyt állni. Elsősorban is a fiamnak hitelesen kommunikálni a férfiszerepet. Ez nem „csak” arról szól, hogy értsen a nőkhöz. Olyanok is beleférnek, hogy egy villanykörte becsavarásáig, a defektes autógumi cseréjéig a gyakorlati feladatokkal is boldoguljon. Már csak azért is, mert mesterembert találni egy-egy munkára ma már szinte lehetetlen. Így például én magam fektettem le a járólapokat a Tisza-parti nyaralónkban – ugyan előtte soha sem próbáltam ilyesmit, de megnéztem az interneten, és megcsináltam. Szívesen főzök is, ha éppen úgy adódik. Szóval, életem minden perce ki van töltve.

És ebbe még annak a két televíziós műsornak is bele kell férnie, amelyeket heti rendszerességgel vezet…

Igen. Az egyikben ismert dzsesszzenész kollégával beszélgetünk, és természetesen a zenéjéből is adunk ízelítőt. A másikban fiatal művészeket mutatok be.

A dzsessz utánpótlással amúgy is szeretek foglalkozni, és kötelességem is a Magyar Jazz Szövetség elnökségi tagjaként.

Nem csak a mesterséget kell átadnunk a fiatalabbaknak, hiszem, hogy azt is meg kell tanítani, hogyan lépünk a színpadra, hogyan találjuk meg a kapcsolatot a közönséggel, hogyan szólíthatjuk meg őket az első percben. Hogy sem a ripacskodás, sem a negédes hangvétel nem jó út, őszintének, hitelesnek kell lenni. Ebben is.

Hogyan maradhat egy zenekar negyven éven át őszinte és hiteles, miközben minden változik körülötte, és ő maga is változik? Hiszen ilyen hosszú idő alatt például a tagok is cserélődnek.

A titok talán az, hogy hűek vagyunk a ragtime hagyományaihoz, abból nem engedünk. Szép szimbóluma ennek többek között az is, hogy múlt századfordulós ruhákban lépünk színpadra a koncertjeinken. Ugyanakkor tudjuk, nem lehet dohosnak, avétosnak lenni. Figyelünk az aktuális igényekre, akár olyan apróságnak tűnő dolgokban is, mint például, hogy a honlapunk legyen modern, mindig naprakész. Mint minden műfajban, itt is mindig a közönség dönti el, hogy kell-e, jó-e, amit csinálunk. Úgy tűnik, igen, mert szeretik a muzsikánkat, telt ház előtt játszunk, s a vidéki városoktól kezdve Anglián át egészen a távol-keleti koncerttermekig mindenhonnan kapunk meghívást. De hogy elmondhassuk magunkról, Európa összes országában, Mexikóban, az afrikai kontinensen és a dzsessz hazájában, az Egyesült Államokban is  többször felléptünk már, nagyon sok befektetett munka kell.

Ahogyan említettem már, őrizzük a tradíciókat, mégis egyedinek kell lennünk: ennek egyik útja, hogy klasszikusokat játszunk, de saját hangszerelésben – nincs másolás, minden a saját feldolgozásunk.

Szintén hatalmas erő lakik abban, hogy a legkülönbözőbb stílusokat képviselő, meghívott vendégmuzsikusokkal is dolgozunk. A közönség nagyon hálás ezért a sokszínűségéért, akárhol is lépünk fel. Az Óbudai Társaskörben, amelyet a zenekar otthonának tekintünk, volt már vendégünk például Szulák Andrea, azért pedig különösen hálás vagyunk a sorsnak, hogy szintén itt együtt léphettünk fel Somló Tamással, akit sajnos már soha többé nem hívhatunk meg… A Társaskör ad otthont adventi gyermekkoncertünknek is, ami mindig különleges öröm, és a mi ünnepre hangolódásunknak éppúgy része, mint a közönség soraiban ülő családoknak.

A negyvenedik esztendő akár egy ember, akár egy zenekar életében mindig a számvetés, szomorú és szívet melengető emlékek felidézésének ideje is.

Igen, nálunk sincsen ez másképpen. Szomorú szívvel gondolunk két tagunkra is, akiket az évtizedek alatt elveszítettünk, egy hegedűs és egy technikus kollégánk már nincsenek közöttünk. A sok-sok ifjúsági és gyermekkoncertünk viszont annyi vidámságot hozott az életünkbe, hogy abból mindig vigaszt merítettünk, merítünk ma is. És ott van a szakmai elismerések sora, köztük, hogy kétszer is felléphettünk a világhírű Berlini Filharmónia koncerttermében, vagy az, hogy már a nyolcvanas években játszhattunk az Egyesült Államokban, amikor az még nagyon kevesek kiváltásága volt. S persze előre is tekintünk, az évfordulónkra: úgy döntöttünk, nem egy nagy, jubileumi koncerttel ünnepelünk, inkább igyekszünk minél több helyre eljutni a muzsikánkkal. Ilyen volt az Óbudai Társaskörben az októberi koncertünk is vendégművészekkel.

A Társaskörnek sokat köszönhetünk, története az évtizedek alatt összefonódott a mi történetünkkel; egykori helyén, a Zichy-kastélyban, és ma itt, a Kiskorona utcában a sok fellépés és próba.

Ma is innen indulunk, bárhova is megyünk. Bátran mondhatom, engem a Társaskör tett óbudaivá, ami abban is jelentkezett, hogy például tizenöt évig jártam Békásmegyerre futballozni.
Vannak más hagyományaink is, amelyeket soha ki nem hagynánk, ilyen például az, hogy minden január elsején újévi koncertet adunk Szekszárdon, amolyan matiné ez, délután négy órától, és minden évben megtelik a terem. Mi tagadás, jól is esik, hogy ilyen sokaknak fontos élmény, hogy velünk kezdik az új esztendőt.

Szilveszter éjszakája után autóba szállni, délutánra Szekszárdra érkezni, és ott játszani… igazi újévi kihívásnak tűnik. De Önök bírják, sőt, még szívesen is csinálják. Hogy van ez?

Amikor ezer kilométernyi utazás után egyenesen a koncertterembe kell mennünk, akkor is mosolyogva lépünk a színpadra. Ez a zenészélet…

Minden zenésznél érdekes kérdés, hogyan került kapcsolatba a hangszerével. Mi alapján esett a választás a nagybőgőre?

Habár a szüleim nem zenei pályára szántak, de taníttattak zenére. Tinédzserként természetesen mi is zenekart alapítottunk, mindenféle beatzenét játszottunk, és én voltam a basszusgitáros. Majd a sors úgy alakította, hogy mentem a soproni zeneiskola folyósóján, és épp kijött a terméből a bőgőtanár. Neves zenész volt, Klafszky Henrik, aki a salzburgi Zeneakadémián végzett, és Montag Lajosnak, a Nagybőgőiskola szerzőjének volt barátja. Rám nézett, azt mondta, hogy milyen szép termetű fiú vagyok, pont ilyen kell bőgősnek.

Felcsillant a szemem, bőgő, basszusgitár, gondoltam, majdnem ugyanaz – így kezdtem el bőgőzni, és mai napig nagy szerelmem ez a hangszer.

Már a Bartók Béla Konzervatórium diákjaként is a mai magyar jazzélet legnagyobb alakjaival játszott.

Volt egy nagyon híres osztály, ahol jónéhány azóta világhírűvé vált zenész tanult. Olyanok, mint Snétberger Ferenc, Gadó Gábor, Muck Ferenc és Szabó Ferenc. Velük csináltunk egy Jazz GT nevű zenekart. Ez még iskolai banda volt, de ha a neveket megnézzük, már akkor is túlmutatott ezen. Az iskola után egy ideig még működtünk, aztán vége lett. Engem a Beamter-Martiny hívott el először. Akik régebb óta foglalkoznak a jazzel, biztosan tudják, hogy ők voltak a ’40-es, ’50-es években a magyar jazz hőskorának meghatározó egyéniségei. A két legenda visszatért a ’80-as években is, akkor lettem én a ritmusszekciójuk egyik tagja. Később elhívott Deák Tamás is, aki a big band akkori atyja volt Magyarországon. Itthon rajtuk és a Stúdió 11. zenekaron kívül nem is nagyon létezett más képviselője a műfajnak. Rengeteg filmzenét csináltunk, amíg velük játszottam. Például én bőgőzöm a Macskafogó rajzfilmekben, illetve, amit még talán ma ismerhetnek, az Amire a világ táncolt című összeállításban is. Majd elhívott Dr. Garay Attila, akivel kilenc évig játszottam, és a jazz műfajából adódóan rengeteg korombéli kollégával is zenéltem. 1985-ben hívott el a Budapest Ragtime Band, akkor az lett a fő zenekarom, mindent hozzá igazítottam, 1990-ben a vezetője lettem. Azóta is működik a dolog, de a mai napig játszom más formációkkal is.

Kik hatottak önre és zenéjére?

Rengeteget tanultam Garay Attilától, a repertoártól kezdve a zene, a jazz lényegéig, és az az igazság, hogy a mai napig tanulok. Igaz, hogy közhely, de mindenkitől tanulunk, a legfiatalabbaktól is. Sokféle zenét csináltam a jazzen belül, és minden csapatban mást leshettem el.

Amikor a Budapest Ragtime Bandbe hívták, ők akartak nyitni a jazz felé, vagy ön a ragtime irányába?

Sok barátom játszott ott, nagyon örültem, amikor meghívtak, és igen, ők akartak nyitni a ritmusszekcióban a jazz felé.

A barátságok, kapcsolatok miatt könnyű volt beilleszkedni, többüket személyesen ismertem, játszottam már velük, és ezek az emberi tényezők fontosak voltak a döntésben.

Hogy kapcsolódik a zenekar Óbudához?

Akkoriban a zenekarvezető Lukácsházi Győző volt, aki szintén a mai napig kötődik a Társaskörhöz. Idekerülésem után, 1986–1987 körül az akkori Társaskör a Zichy-kastélyban működött, ott tartottuk első óbudai koncertjeinket. Akkor már készült a jelenlegi épület, és mindenki tudta, hogy át fog költözni, azóta is sokat köszönhetünk a háznak. Régen „szigorúbb” volt az intézmény műsorpolitikája, nem engedtek be annyi könnyű műfajt, de mi már akkor is itt lehettünk. Az pedig nagyon jó, hogy a háznak van egy magas minőségi elvárása, ami azóta is változatlan színvonalon működik.

Az Óbudai Társaskörben működő zenekarok és az itt nevelkedett zenészek mottója az, amit Ön úgy fogalmazott meg, hogy „ide nem hazajárunk, hanem otthon vagyunk”.

Ez így van. Már nincs annyi koncertünk, mint régen, mert akkor havonta felléptünk, ez volt a megállapodás, de a mai napig van lehetőségünk próbára, itt van a raktárunk, innen indulunk más koncertjeinkre.

Nehéz megfogalmazni, mi is az Óbudai Társaskör nekem: ide úgy jövök be, hogy mindenkit ismerek, mindenkivel tegeződöm, mindenkivel jóban vagyok.

Jöhetek az ötleteimmel, amik a Ragtime Bandet érintik, és akár más formációval is.

Hosszú lenne felsorolni, hányszor is lépett fel a Budapest Ragtime Band a Társaskörben, és hány vendégművésszel zenélt, énekelt, hisz szinte minden alkalmat feldob a zenekar koncertjével, legyen az nőnap, farsang, gyerekkoncert. Itt tartották a zenekari és a személyes születésnapokat, évfordulókat. A Társaskör mellett az együttes visszajáró vendége a Fő térnek is.

Évek óta közreműködői vagyunk a nagyobb és kisebb óbudai rendezvényeknek, akár a Fő téren, akár más óbudai helyszínen. Mondhatjuk, hogy óbudai házi zenekar vagyunk, mert nincs olyan fesztivál, amin ne zenélnénk. Anno, Merényi Judit idejében még én is szervezője voltam az Óbudai Nyárnak.

Az óbudai rendezvények mellett visszajáró vendégek hazai és külföldi fesztiválokon egyaránt.

Sok helyen jártunk, felesleges lenne felsorolni. Egy-egy ilyen fesztivál mindig mérce is. Elsőként azzal, ha elhívnak, utána pedig azzal, amikor vissza is hívnak ebben a mai marketingelt világban. Visszatérő vendégek vagyunk Angliában, Edinborough-ban, ahol négymillióan fordulnak meg a fesztiválokon, sokat játszunk Ausztriában, bejártuk Európát, többször játszottunk az Amerikai Egyesült Államokban is.

Ha egy intézménynek van filozófiája, akkor biztosan van egy zenekarnak is. Mi lenne ez a Budapest Ragtime Band esetében? Ezt úgy örökölték az elődöktől, és folytatta mint zenekarvezető?

Én nem vagyok alapító tag, de amit akkor kitaláltak, azt azóta is próbáljuk fenntartani. Egyrészt ilyen az igényesség, ami abból adódik, hogy sok klasszikus zenész muzsikált a zenekarban. Létezik egy olyan hozzáállás, hogy „a jazzbe belefér a hiba, a rontás, majd improvizálnak”, ami a mi zenekarunkban soha nem volt jelen.

Mindig is számon kértük egymást, megvolt a szakmai igényesség. Bár szórakoztató programokat nyújtunk, a szórakoztatás viszont nem mehet a zenei színvonal rovására.

A mai napig ez az egyik stílusjegyünk, amiről megismernek minket. A másik az ápoltság, a megjelenés, ami nélkülözhetetlen minden színpadra lépéskor.

A teljes repertoárt örökölte az elődöktől, vagy folyamatosan újra hangszerelik a darabokat?

A műsor gerincét a régi számok alkotják, főleg ragtime-ok. Ezek örök darabok, amiket nem is lehetne jobban megcsinálni. Vannak olyan klasszikus és jazz átdolgozásaink, amelyek áthangszerelésében én is részt vettem, a régiekkel pedig általában Kovács Ferenc Öcsi dolgozott, ő volt a fő hangszerelő. Mindig igyekszünk egy kicsit újítani, most nagy divatja van az áthangszerelésnek, régi darabok elővételének. Az is divatos, hogy minden zenekar vendéget hív, ez pedig azzal jár, hogy át kell alakítani a műsorokat. Nálunk is gyakran megfordulnak vendégek, akkor megtanulunk darabokat az ő műsorából, áthangszereljük rá a mieinket, és így bővül a repertoár.

A zenekaron kívüli formációknál is ugyanaz az alapelve: legyen meg a jó viszony, a szakmai tudás, az igényesség? Hogy alakulnak ki ezek a társulások?

Ha tudjuk, segítjük egymást a szakmában: valaki nem ér rá, beugrik egy másik, ha ez működik, akkor többször is együtt játszunk. Én is azzal játszom, akinek ismerem a tudását, akiről tudom, hogy intelligens. Amikor engem hívnak, tudják, hogy időre ott leszek, megtanulom, jól eljátszom, amit épp kell.

Vannak általam szervezett események, amikor én kérek fel művészeket – folyamatosan bővül azoknak a köre, akikkel szívesen játszom együtt.

A Budapest Ragtime Banden kívüli formációkban több a művészi szabadsága?

Nagyon jó úgy játszani, hogy nem én vagyok a zenekarvezető. Odamegyek, semmi dolgom nincs, felöltözöm, játszom. Az Óbudai Társaskör nem egy problémás helyszín, több mint húsz éve játszom ugyanazon a színpadon, mégis mindig van tennivaló, mindig intézkedem, és senkivel nem tudok a koncert végéig foglalkozni. Más felállásban ez jóval könnyebb.

Szinte minden héten játszik valahol: ez örömzene és barátságok forrása?

Örömzene, pénzkeresés, gyakorlás, és jól érzem magam. Szeretek játszani, azért is vállalok el ilyet. Sokan ódzkodnak attól, hogy vendéglátóhelyeken lépjenek fel, pedig ezek éttermek, elegáns helyek, és nemcsak jazzklubban kell játszani, hanem bárhol, ahol teret adnak a jazznek. A lényeg abban áll, hogy legyen hely, ahol van jazz. Ilyen a Zeller vagy a Mazel Tov, ahol hetente kétszer játszom. Nagyon megbecsülnek minket, a közönség rá van hangolódva arra, hogy itt koncert lesz. Ezektől függetlenül otthon is sokat gyakorlok, de így ismertem meg Cseke Gábort, így lettünk jóban, talán az egyik legjobb magyar jazz-zongorista, világszínvonalúan zenél. Ugyanígy ismertem meg Rátonyi Róbertet is. Mindig másokkal játszhatom, ami inspirál.

A sok teendő mellett a Magyar Jazz Szövetség elnökségi tagja. Emlékesteket, konferenciákat szervez. Szerepet tud vállalni a tehetséggondozásban, fiatalok felkarolásában?

Sok mindent csinálunk ahhoz képest, hogy nonprofit szervezet vagyunk, ilyen rendezvények például a Magyar Jazz Napja, a Magyar Jazz Ünnepe. Elnökségi feladatom része a tehetséggondozás is, illetve abban egy heted részt vállalok, mert heten vagyunk az elnökségben.

Szerencsére sok tehetséges fiatal jazz-zenész van, és létezik egy programunk, amelyben többek között ez is feladatunk, és mi igyekszünk őket felkarolni.

Én úgy gondolom, hogy a jazz még mindig köztes műfaj. Azt mondják, hogy ez könnyűzene, holott véleményem szerint nem az, erről folyamatos a vita, viszont érdemes megnézni, hogy a jazz-zenészek a világ zenei életében nagyon is ismertek, és nevük hosszabb távon fennmarad.

Jobb helyzetben van ma a jazz műfaja, mint amikor a pályáját kezdte?

Is-is. Sok szervezet van, sokféle program, régen mégis talán több lehetőség volt, több koncerthely, egyetemi klub, ahol felléphettünk. Nem könnyű ezt eldönteni, mert talán most divatosabb maga a műfaj. Az biztos, hogy akkor is sok volt a tehetséges ember, most még több van. Jó produkció viszont kevesebb – nem mindenki találja meg a megfelelő csapatot magának. Ebben például segíteni kell, útmutatást adni, felkarolni, elhívni. Szerencsére sok olyan tehetséges fiatal van, aki jól tudja magát menedzselni, ezt is tanulni kell.

A Heti Tv Heti Jazz című műsorának kitalálója, szerkesztője és műsorvezetője. Ott a jazzéletről, legfrissebb hírekről, lemezekről, idősebb és fiatalabb generációkról is hallhatunk. Muzsikusokkal beszélget, tere van ahhoz, hogy véleményt formáljon és segítsen.

Ennek a műsornak nagyon örülök, ez tényleg az a fórum, ahol tehetek a magyar jazzért. Tervben van, hogy a nagy ikonok mellett egyre több fiatalt bemutatok. Szeretem csinálni, felkészülök a vendégekből, ezáltal én is folyamatosan tanulok, zenéket hallgatok és válogatok, visszatérnek régi emlékek, és szóba kerülnek a műsor alatt olyan témák is, amiket addig soha nem tudtam a kollégákról.

Botcsinálta riporter vagyok, de élvezem, amit csinálok, barátira, személyesre veszem, megtartva az elegáns vonalat.

Egy ilyen sokrétű művésznek marad szabadideje? Ha igen, mit csinál szívesen?

Mai napig sportolok, egy veterán csapatban focizom, gombászom, próbálom magam képezni mindenféle téren, szeretem a társművészeteket. Foglalkozom etimológiával, sokfelé visz egy-egy szó eredete, jelentése, és persze unokázom: három fiú unokám van, akikből soha nem elég.

Mi történik, ha egy elhivatott gyógypedagógus nem mellékesen egyben fotóművész is? Igen, ahogyan azt sejthetjük, előbb-utóbb tanítványai kezébe szintén fényképezőgép kerül. Ráadásul Koncz Dezső nem az az ember, aki egykönnyen feladja. Azok a növendékei, akik hozzá járnak logopédiai támogatásra, s a tanár-diák közös igyekezete ellenére a szavak labirintusában csak nagy nehézségekkel lelik meg a fonalat, kapnak még egy nyelvet, a képekét, hátha úgy könnyebben megy az önkifejezés. Így született meg négy esztendővel ezelőtt a Szellő utcai iskolában a fotósarok.

Ez különösen az autizmussal élő gyerekek és fiatalok számára lehet olyan élmény, mintha egy új anyanyelvet tanulnának meg, amelyet bátrabban, testhezállóbban használhatnak.

Koncz Dezső mégis azt mondja, az igazi cél, hogy mi, épek tanuljunk. Tanuljunk, és értsük meg, ők hogyan látják a világot. Ebben megértő támogatókra talált az idén ötven éves Óbuda Fotóklub Egyesületben, amelynek ő maga is tagja, 2018 óta pedig vezetője, így az egyesület elindította autista fotócsoportját. E körbe fotózni szerető és azt művészi szinten művelő, autizmussal élő fiatalok járnak, s az óbudaiak nem kisebbet álmodtak: a kezdeményezést országos hálózattá kívánják bővíteni.

Adrienn és Adrián szavak nélküli, beszédes univerzuma

– Hát, ez a fiú engem falnak nézett. És nemcsak azért, mert szavakkal egyáltalán nem kommunikál. Az első fotós sétánkon a HÉV fel tudta ébreszteni az érdeklődését, én nem, legalábbis magam iránt nem – kezdi Dezső négy évvel ezelőtti közös történetüket Szentannai Adriánnal, aki ma már tizen­nyolc éves. – De elindultunk. Adrián eleinte csak felfelé fotózott, ezt akkor szoktuk mondani, ha az alkotó fókusza kizárólag tizenöt méter fölött kezdődik. Így Adrián korai fényképeinek témái kizárólag lombkoronák, az égbolt egyes szeletei vagy háztetők voltak. Egy évbe telt, míg sikerült szemmagasságba lehozni a fotóinak középpontját.

– Képein ma sem szerepelnek emberek, mégis nagyon beszédesek. Adrián kettétörött fát, megrepedt ablaküveget, leszakadt redőnyt fényképez legszívesebben. Ő meg én az évek alatt megtanultunk a fotókon keresztül beszélgetni egymással – meséli Koncz Dezső, aki azóta már Adrián nővérét, a szintén autizmussal élő Adriennt is fotós növendékei között tudhatja. S hogy a gyógypedagógusnak milyen jó szeme van arra, ki tehetséges, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a testvérpárnak már közös kiállításon is bemutatta munkáit.

Adrienn öccsével ellentétben fotóz személyeket is. Pontosabban egyet. Önmagát. De nehogy holmi butuska szelfikre gondoljunk.

A lány akár egy kék selyemmel elfüggönyözött ablaküvegben is képes megmutatni tükörképét, miközben egy, a párkányon virító sárga gerbera csokrot kap épp lencsevégre, dokumentálva ezzel a háta mögött lévő utca képét is, ahol aznap járt.

–  Adrienn olyan színeket mutat meg képeivel, mint szinte senki más. Fotói, akárcsak a testvéréé, olyan tökéletes kompozíciók, hogy azokat nekem sem szerkesztenem, sem megvágnom nem kell – kommentálja a művet Koncz Dezső leplezetlen büszkeséggel. S azt is hozzáteszi, míg neki egy hét kell, hogy egy komolyabb fényképezőgéppel megismerkedjen, azzal könnyedén bánjon, Adriánnak elegendő volt erre tíz perc.

Ben világában szólásszabadság van

„Nagyon csinos és kedves asszony. Zavarban voltam, miközben beszélgettünk.” Hát, én meg ezektől a szavaktól jöttem zavarba, amikor a Ben Lacosta művésznéven blogoló csoporttag írását olvastam találkozásunkról másnap. Mert egy különleges találkozásban lehetett részem az óbudai Esernyősben, amely otthont adott az autista fotócsoport és az Óbuda Fotóklub legutóbbi, közös fotós sétáján született művek premierjének.

Ben itt egy kisfilmmel mutatkozott be, mert nemcsak a fotóművészetnek, hanem a videózásnak is szerelmese.

Az Egy csónakban a Velencei-tavat mutatja be, hogyan is látja ő azt – ahogyan a cím ígéri – egy csónakból. A zenét is ő keverte alá.

–  Ricardo Montaner 1998-as Es Así című albumának egyik dala hangzik el az Egy csónakban alatt. Miközben pergett a filmem, kicsit feszengtem. A szép latin zenét sokat csúfolják manapság a világban fokozott érzelmi világa miatt. Már akkor is ez történt, amikor speciális suliba jártam.

Féltem, hogy ezt a zenei stílust most sérülés fogja érni, és ezáltal én is sérülök. A latin zene és én eggyé váltunk az évek során. Fontos szerepet tölt be az életemben.

A kisfilm bemutatása után megtapsoltak, és mintha egy kő esett volna le a szívemről, nyugodt lettem – avatott be élményeibe Ben. Arról is mesélt, hogyan vált szenvedélyévé a blogírás, mert itt őszinte lehet, legyen szó bármiről, ahogyan ő fogalmaz: „Ben világában szólásszabadság van.”

Roland, akinek lelkében születnek meg először a képek

– Belőle menthetetlenül fotós lesz, lelke van a fényképezéshez – ezt már Háló Rolandról mondja mestere, Koncz Dezső. Amikor hozzákerült, ötödik osztályos, törékeny kisfiú volt, akiből azóta több országos diákfotós verseny első helyezettje és nyolcadikos, pályaválasztás előtt álló fiatalember cseperedett. Még nem döntött, milyen hivatásra adja a fejét, de hogy annak köze lesz a fotózáshoz, abban biztos, válaszolja kérdésemre.

Nehéz, meg nem is akarok kedvenc képet választani, de valahogyan Roland alkotása, melyen egy visszapillantó tükörben fotózza saját magát és a háttérben az éppen őt lekapó fotóklubost, hát, az lenyűgöz. Akárcsak az a fényképe, melyről először azt hittem, egy földön heverő képeslapot ábrázol, de akkor hogyan kerül rá Roland?

–  Ez egy vizes, fényes, fekete asztallap, az tükrözi vissza az eget, az épületet, a lámpát, no, meg engem – magyarázza készségesen Roland. És ahogyan jobban megnézem, tényleg…

Koncz Dezső vallja, ezek a fiatalok, olyasmiket vesznek észre és örökítenek meg – egy rejtőzködő tükörképet, egy fény-árnyék játékot, egymásnak felelgető vonalakat –, amelyekhez neki egyszerűen nincs szeme, akárhány éve is fotózik, akárhány nemzetközi díjat is zsebelt már be.

A fotózáshoz nem értek, de ahogyan nézem Várady Lajos képeit, megértem, hogy Dezső miről beszél: az autómotorház tetején tükröződő toronyház hullámzó mását, vagy egy pad karfáján pihenő esőcseppeket, a háttérben a színes avar borította macskakővel… Igen, most egy picit bepillanthatunk abba, ezek a fiatalok hogyan látják a világot. Érdemes ebben a világban egy kicsit elidőznünk.

Valaki zavarja az adást

Már jócskán sötétedik, amikor elbúcsúzom Rolandtól, kicsit csodálkozom is, amikor nyilvánvalóvá válik számomra, hogy egyedül indul haza. De ő megnyugtat: „Szinte mindig egyedül közlekedek. Anyukám kevés korlátot, sok szabadságot és még több bizalmat ad nekem.”

Azt hiszem, igaza van ennek a bölcs édesanyának. S ha már édesanyák: a bemutatón mellettem ülő hölgy, Ildikó fia, a 19 éves Gergő szintén autizmussal él. Ildikó magyarázta el nekem, hogy amikor ezen fiatalok mögött becsukódik az iskola kapuja, egy kicsit a világuk is bezárul, ezért örül ennek a kezdeményezésnek, hogy itt lehetőséget kapnak kibontakozni, hogy végre megmutathatják magukat:

„Látnunk kell, ők nap nap után milyen óriási és őszinte erőfeszítéseket tesznek, hogy a környezetük, azaz a mi, olykor az ő számukra akár megfejthetetlen elvárásainak megfeleljenek.”

De azt is látnunk kell, nemcsak az autizmussal élő gyermekeknek, hanem a családjaiknak is naponta meg kell küzdeniük kihívásokkal, sőt, olykor a környezet türelmetlenségével és előítéleteivel is. S az autista fotócsoportban ők szintén támogatásra lelnek, mert ahogyan Koncz Dezső mondja, a szülőknek maguknak is kell egy hely, ahol értő segítséget kaphatnak, ahol egy kicsit megpihenhetnek.

Nekem pedig hirtelen eszembe jut, amit Stephen Kingtől, a világhírű horrorkirálytól, amúgy többszörös életműdíjas írótól olvastam egy helyütt:

„Ez a pokoli az autizmusban: mindig csak találgatsz, sohasem tudsz igazán valamit. Olyan rádiók ők, amelyekre Isten rászerelt egy zavarót, és a vevőkészüléken csak értelmetlen hablatyolás jön át.”

A fotócsoportban alkotva, újra és újra megfogalmazva a világukat, önmagukat, azt hiszem, egy kicsit érthetőbbé válik e fiatalok számára a mi hablatyolásunk is. És ez nem a mi, hanem az ő érdemük.

http://obudafotoklub.hu/index.php/autistacsoport-2

Óbuda Fotóklub Egyesület

Az Óbudai Társaskörben működő fotóklubot Kriss Géza alapította 1969-ben. Olyan fotóművészek indultak innen, mint Baricz Katalin, Sehr Miklós vagy ifj. Tóth György. A félévszázados múltú társaság 2018-ban alakult egyesületté, amelynek elnöki tisztjét Koncz Dezső tölti be. Az óbudai fotósok számtalan kiállításon szerepeltek kiemelkedő eredményekkel.

2019-ben indították el autista fotóscsoportjukat, amely fotózni szerető és azt művészi szinten művelő, autizmussal élő tagokból áll. Az egyesület célja, hogy az Óbudán már működő kezdeményezést országos hálózattá bővítsék.

Az Óbuda Fotóklub minden évben egy közös kollekcióval jelenik meg a nagyközönség előtt. A tagság idén úgy döntött, hogy a szokásos év végi kiállításon, mely december 13-tól január 12-ig látható az Óbudai Társaskörben, három fotóst – Bánfi Bencét, Háló Rolandot és Luci Gábort – szerepeltet az autista csoportból is.

Hogyan keletkezett a társulat, és mióta működik?

Most lettünk nagykorúak, 1998 januárja óta létezünk.  A keletkezés előzményeihez tartozik, hogy Párizsban jártam egyetemre, ahol egy színház-antropológia óra keretében láttam először olyan társulatot, amely Down-szindrómás színészekből állt. Nagy élmény volt: akkor döntöttem el, hogy ha egyszer társulatot szervezek valaha, akkor az ilyen lesz.

Hazajött és nekilátott?

Nem, hazajöttem, majd három évig Friderikusz Sándornak csináltam dokumentumfilmeket. Emész­tettem a dolgot, ott volt bennem valahol, aztán egyszer csak lett.

Hogy lát a munkához az, aki eldönti, hogy Down-szindrómás művészekből szervez profi társulatot Magyarországon?

Amikor végképp eldőlt, hogy ezt akarom, végigrohangáltam az ország összes olyan intézményét, ahol sérültek élnek, dolgoznak. Felmentem Göncz Zsuzsa nénihez is. Akkor még az államfői rezidenciában lakott, de rögtön fogadott, és adott egy listát, hogy szerinte kihez forduljak. Végigjártam az ő listáját is, sok emberrel beszéltem a tervemről. Konkrétan toboroztam. Ki akar színházat csinálni? A IX. kerületi Művelődési Házban Illés Klári volt az igazgatónő, bejutottam hozzá ismeretlenül is, és utána ott dolgozhattunk hét és fél évig.

Lett társulat, épület, de a színház olyan, mint a háború – sok pénz kell hozzá.

Pénz az kell hozzá, de ego nem. Nem harcolunk valami ellen, hanem teszünk valamiért. Ez csapatmunka, alázatot igényel. Elkezdtem a nulláról, aztán nagyon gyorsan alapítvány lettünk, mert intézményesülni kellett ahhoz, hogy pénz legyen.

A színészek tudták, mire vállalkoznak?

Hónapokig egyedül dolgoztam ezekkel az emberekkel, kb. ötvennel, hogy mégis lássák, hogy mi az, hogy színház. Körülbelül három hónap múlva azt mondtam, hogy láttatok ennyit, ki akar profi színész lenni, ki akar élete végéig ebből élni? Jelentkeztek tizenöten, és ebből a tizenötből ma is nálunk vannak tizenketten.A fogyatékos embereket életük végéig gyerekként kezelik, nem adnak nekik döntési jogot.

Valahogy megéreztem, hogy azzal, hogy döntési helyzetbe hoztam őket, kapuk nyíltak bennük. Ki is derült, milyen jó önismerettel rendelkeznek, hiszen az eredeti csapat túlnyomó része tizennyolc éve kitart a döntése mellett.

Tehát alapítvány lettünk, onnantól kezdve azt mondtam, hogy ha profik akarunk lenni, akkor tanulni is kell színészetet. Megkérdeztem a művész barátaimat, és sokan eljöttek mesterségórát tartani, zenét, táncot, beszédet, mindenfélét.

Ez egy oda-vissza ható terápiának is felfogható a tanárok és a színészek szempontjából?

Ez terápia mindenkinek. Ha kiemelten foglalkozik veled valaki, rád fókuszál, ha csak egy időre is, de te vagy számára a legfontosabb, az mindig terápiás hatású. De nem ez volt a célunk. Azért terápia, mert az ember jól csinálja, és ha jól csinálod, jön a sikerélmény, megnő az önbecsülésed.

Rájössz, hogy te valaki vagy, nem egy senki a társadalom szélén, ami nagyon sok kaput kinyit benned. Ráadásul leveszi az eltartásod terhét az államról, hiszen elkezdesz gondoskodni magadról. Ezek az emberek tizennyolc éve fizetett színészek.

Ezt a „teher-önállóság” ügyet másutt pontosan tudják, nálunk viszont nem mindig értik. Most kaptam egy videót: egy kis angol városban működik egy profi táncegyesület, amelynek a B csapatában fogyatékosok táncolnak. Olyan jól, hogy másoknak is tartanak táncórákat. Ebben a kis angol városban lévő táncszínházban legalább tízen dolgoznak az adminisztrációt intézve, és legalább tízen a művészeti részen. Mi itt a Baltazárban, ami nemcsak színtársulat, hanem művészeti központ és oktatási rendszer, négy és felen vagyunk. Február végén abban lehetünk biztosak, hogy március közepéig van pénzünk. Ez minden évben így megy. A mai színházi támogatási rendszer úgy működik, hogy beadod március 15-ig a 2016-os támogatási pályázatod, és az első részletet szeptemberben kapod meg, ha nyersz.

A Baltazár esetében is?

Igen, ilyen szempontból hagyományos színháznak számítunk. Nem, hogy több embert nem tudok felvenni, de az is kérdéses, meddig tudjuk fizetni a meglévő munkatársainkat. Nem szeretnék panaszkodni, csak leszögezem, hogy nem úgy élünk, mint Marci Hevesen.

Hogyan tudta meggyőzni a nézőket, illetve a színházi produkciók bemutatására alkalmas intézmények vezetőit arról, hogy ez egy profi társulat, eladható produkciókkal?

Összeraktunk egy előadást, és amint arra bejöttek a nézők, rögtön kiderült. Alapvető célkitűzésünk volt, hogy már az első alkalommal minőséget hozzunk létre.

Emlékszik az első előadásra?

Hogyne, 1998. január 28-án volt a legelső színházi foglalkozás. Hat hétre rá felhívott Zelki János, aki akkoriban elsősorban rádiós volt, de dolgozott a televíziónak is, hogy hallott rólunk, és csinálna egy filmet. Márciustól novemberig forgatott velünk, a film vége pedig az első produkciónk bemutató előadása volt. Tehát nehéz elfelejtenem: 1998. november 21-én történt a Ferencvárosi Művelődési Központban.

Miről szólt a darab?

Az volt az előadás alapötlete, hogy mind a tizenöt színész hozza el a kedvenc dalát, én mindegyikre komponáltam egy jelenetet, és az egész egy történetté állt össze. Az előadás nagyon sikeres lett, a Játék az egész című film pedig megnyerte az 1999-es Filmszemle rendezői díját dokumentum kategóriában. Sokan látták, így „robbantunk be” a köztudatba.

Most hol tart a Baltazár Színház?

Sok mindent elértünk. Az egyik legnagyobb eredményünk az, hogy 2012-ben saját helyünk lett Óbudán, a Zsófia utca 7. szám alatt, egy dán alapítvány segítségével.  Ebben az épületben van egy nagy színháztermünk, ahol előadásokat tartunk, és ami próbateremként is funkcio­nál. Emellett különféle termekben folynak az oktatások, tréningek – nemcsak a Baltazár színészei számára.

Délutánonként olyan sérült emberek számára tartunk különféle órákat, akik művészetet akarnak tanulni. Képzőművészet, báb, fotó, vizuális, hangképzés, zene, tánc, színészmesterség működik a külsősök számára. A Baltazárosok számára meg minden.

Ez egyfajta utánpótlás is lehet a Baltazár társulatának?

Elsősorban azért működtetjük a foglalkozásokat, hogy magas szinten tanuljanak művészetet, akik szeretnének ilyesmit tanulni, és más módjuk nincs rá. Akik igazán jók és elhivatottak, be is kerülhetnek a társulatba. Ez eddig két emberrel történt meg.

Ingyenesek a foglalkozások?

Valamennyit kell értük fizetni, különben nem tudnánk fenntartani az épületet, nem tudnánk fizetni a tanárokat. Akinél teljesen kizárt, hogy fizessen, annak igyekszünk ösztöndíjat adni. Nagyon jó volna, ha lennének támogatóink, és ezeket az órákat teljesen ingyen lehetne tartani.

Mi van még a házban?

Van például egy kreatív terünk, ahol kiállításokat rendezünk, fotózunk és műteremként is tudjuk használni. Most is kiállítás van itt, amit sokan láttak. Jó kapcsolatban vagyunk a kerületi kulturális intézményekkel, és szinte az összes óbudai iskola járt már itt. Előadásokat tartunk a gyerekeknek, utána pedig beszélgethetnek a színészekkel. Szeretjük ezt a kerületet. A legjobb helyen vagyunk, a városon kívül, s mégis nagyon közel mindenhez.

Rendszeresen tartanak nyilvános előadásokat a Baltazár házban?

Ez időszakonként változik. Rendszeresen játszunk, de az előadások nagy része az elmúlt időszakban zártkörű volt. A Norvég Civil Alap támogatásával megvalósuló projekt­tel jártuk az országot, nagy színházakban léptünk fel állami gondoskodásban lévő gyerekek és iskolások előtt.  Most, hogy ennek vége, ismét tudunk nyitni. A részletekről, időpontokról a honlapunkon lehet tájékozódni.

A társulatban vannak fogyatékkal élők, és – legalábbis hivatalosan – nem sérült művészek is. Ez hogy működik?

Évek óta velünk dolgozik Kecskés Karina, Varga Klári és most Szalontay Tünde is. A fiúk: Müller Péter Sziámi nagyon régóta csapattag, Darvas Ferenc, a zeneszerzőnk is több, mint tíz éve ír nekünk. Így alkotjuk a csapatot. A színpadon elfelejtődik, hogy ki a sérült, ki a nem sérült, ez valahogy egységessé válik. Nagyon élvezem én is, mint ahogy mindenki más is, aki részt vesz benne. Mindenkiből a legjobbat hozza ki a közös munka.

A Baltazár lényege, hogy olyan emberek működnek benne együtt, akik szeretik egymást, ezáltal nagyon jó energiák keletkeznek közöttük.

Nem azt mondom persze, hogy egy próbafolyamatnál soha nincs egymásnak ugrás, kiabálás, de ez hozzá tartozik a színházhoz.  A felfokozott helyzetben keletkező indulatok akkor tudnak viszonylag nyugodt mederben maradni, ha az egész alapja a szeretet.

Maga rendezi az előadásokat?

Igen.

Sosem hívnak vendégrendezőket?

Egyszer próbálkoztunk ezzel, de nem sikerült igazán. Személy szerint nem hiszek a hat hét alatti színház csinálásban. Akkor szoktam kiadni az előadást a kezemből, amikor már tényleg elkészült. Nálunk az is speciális, hogy sosem veszünk elő a fiókból egy kész darabot, minden előadás a színészekre íródik.

Csúcs, hogy emiatt gyakran dolgozhatunk kortárs írókkal. Vörös Istvánnal például sok darabot csináltunk együtt. Amikor Darvas Feri írt először egy dalt az egyik színészemnek, az zokogott a meghatottságtól.

Nyilván óriási dolog, ha az embernek írnak egy dalt, egy szöveget… A kortársságnak számos előnye van, és én azokat ki is használom. Két olyan produkciónk volt, amelyek klasszikus szerzők művein alapultak. Az egyik egy Szép Ernő írásaiból összeállított kabaré, a másik egy angol darab, a Graffaló, amiből egy nagyon jó gyermekelőadás született.

Hogy reagál a közönség a Baltazár társulatára?

Az első bemutatónkon egyértelművé vált, hogy jönnek az emberek, megnéznek minket, tetszik nekik, és újra eljönnek. Vannak azonban olyanok is, akiket a fülüknél fogva sem lehet hozzánk berángatni, mert félnek a találkozástól. Rájöttem, hogy ezt a csoportot úgy tudom elérni, ha mi megyünk ki hozzájuk. A harmadik bemutatónk éppen ezért utcaszínház volt, 2003-ban Pécsett a Poszton. Működött. Több helyen is játszottunk azóta a világon, mindenütt szerették. Grazban a hajléktalanok is végignézték az előadást, és utána odajöttek gratulálni. Az mondták, hogy „Ganz super!”.

Miért fél valaki a Down-szindrómás színészektől?

Talán azért, mert nem elég érett arra, hogy találkozzon velük. Attól fél, hogy szembesül a saját fogyatékosságával. Ez egy furcsa, pszichés ügy, nem intelligencia kérdése.

Ha jó az előadás, akkor egy perc alatt elfelejted, hogy sérülteket nézel, mert óriások lesznek.

A színpad kíméletlen. Ha tehetségtelen vagy, akkor lehetsz te civilben gyönyörű nő, daliás pasi, a színpadon pillanatok alatt ronda leszel, és utálni foglak. Lehet, hogy az utcán fanyalogsz a Down-szindrómás színészek láttán, de a színpadon elvarázsolnak, sziporkáznak. Emberek, merjük elvarázsoltatni magunkat!

Egy-egy ilyen előadás azok számára, akik először látják, szemléletmódbéli változást is okozhat?

Az egy alaptétel – bár, amikor az egészet elkezdtem, én is csak ösztönösen gondoltam –, hogy a fogyatékosság, legyen az bárminemű, nem sorscsapás.  Olyan színes a világ palettája, van rajta ilyen is, olyan is, amolyan is. A baltazárosokkal a világnak egy másik részét tudod megélni. Nem is pontos az, hogy másik részét, inkább egy másik dimenzióját, egy teljes, ragyogó és színpompás másik létsíkot ismersz meg általuk. Egy sokkal-sokkal színesebb, egészen bátor világot, ahol nincsenek őszintétlenségek.

Mi nem tudnánk ezt egy picit eltanulni tőlük?

El lehet. Aki idejön, és itt ragad, annak nyilván igénye volt arra, hogy a felnőtt korral felvett felesleget, sallangot levegye, és újra megtalálja a régi felhőtlen önmagát. Itt biztos, hogy erre lehetőséget kap, méghozzá olyan közegben, ahol minőségi alkotó munka folyik.

Milyen mesterek, tanárok dolgoznak a Baltazárban?

Mindig a legjobbak. A jóga nagyon fontos nálunk, mert ez olyan út, ahol a szellem találkozik a testtel. Szuper jóga tanárunk van, Sándor Andinak hívják. Az indiai klasszikus táncot Gulyás Ildikó tartja, aki most jött vissza Indiából. A legelső zenetanárunk egy jó barátom volt. Ő férfi a hétköznapi életben, de Zsazsa Tax művésznéven nőként énekelt bárokban, egy egészen különleges énekhanggal. Hihetetlen koponya. Emlékszem, amikor beharangoztam még a színészeimnek, hogy a Zsazsa jön, a mieink átrohanva a Haller utcán, várták őt a villamosmegállóban. Még le se lépett a villamosról, már arról kérdezték, hogy te a fiúkat vagy a lányokat szereted? Ő tanította évekig az éneket. A színészeink azóta is sokkal jobban szolmizálnak, mint én. Nagyon szilárd zeneelméleti, zenetörténeti alapokat helyezett le. Ma Felföldi György tartja az énekórát, aki operaénekes, franciatanár és zenét is oktat. Összetett személyiség, érzékeny ember. Kovács Kriszta, aki most a színészmesterséget tartja, szintén tartott zenei, színházi musicalórát. Sok koreográfusunk van, mert a kortárs táncból sokan jönnek: Mészöly Andi, Farkas Dorka, Garai Juli. A legrégebbi koreográfusunk, Vass Lajos tizenegynéhány évet dolgozott velünk, egy baleset következtében hagyta abba, ami megviselte testileg és lelkileg is. Ő egy zseni, majdnem minden darabot együtt csináltunk. Hosszú ideig Verebes Linda tartotta a színészmesterség órákat. Mivel nemrég megszülte a harmadik babáját, a férje, Pindroch Csaba veszi át a foglalkozásait. Linda is visszajön, mert imádja.

Arról még csak érintőlegesen esett szó, hogy hol szoktak fellépni?

Magyarországon rendszeresen az összes nagyszínházban. Nemrég Jászberényben voltunk, annyira jól sikerült, hogy ősszel újra szeretnénk ott játszani. Elindul majd a Kőválasz és a Boldog óra című előadások turnéja. Most olyan helyekre is megyünk, ahol még nem voltunk: Kiskunhalasra, Vácra, és oda is, ahova rendszeresen járunk, például Miskolcra. Visszahívnak a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházba is, ahol minden darabunkat játszottuk. Nagyon büszkék vagyunk arra is, hogy 2014-ben a Müpában léptünk fel.

Sziámi csinált egy versíró műhelyt a színészeinkkel, majd az ott született alkotásokból dalszövegek lettek. A dalszövegeket kiosztották magyar zenészeknek, és a műhelyben együtt megkomponálták őket.

Lett belőle huszonkét dal, és ebből a koreográfus kollégámmal egy koncert-színházi estet csináltunk, illetve megjelent egy CD is. Az a műsor csoda volt. Olyan zenészekkel léptek fel a baltazárosok, mint Tolcsvay László, Zorán, Szakcsi-Lakatos Béla, Palya Bea, Bérczesi Robi, Novák Péter,  Hobo és még sokan mások.

http://www.baltazarszinhaz.hu

A Baltazár Színház 2016-ban megkapta az év civil szervezetének járó Balázs Lajos Óbudai Civil Díjat.

Bús Balázs polgármester javaslatára a képviselő-testület idén a díjat egyhangúlag az 1998 januárjában alakult Baltazár Színháznak ítélte oda. A Magyarországon egyedülálló, hivatásos színtársulat értelmi sérült színészek közreműködésével állít színpadra előadásokat.

A társulatot működtető Baltazár Színház Alapítvány úttörő feladatot lát el azzal, hogy a fogyatékosságot háttérbe szorító és a művészi sorsot előtérbe helyező látásmóddal rendelkezik. Megteremti, hogy sérült emberek a tehetségükből éljenek meg. Működésének alapja, hogy előadásai társadalmilag ne kirekesztve készüljenek és kerüljenek bemutatásra. Az előadásokat ne “ahhoz képest” ítéljék meg, hanem önmagukért. A társulat működésével olyan kultúrát kíván megteremteni Magyarországon, amely a társadalmi integráció lehetőségét nyújtja sérült embereknek. Célja, hogy tevékenysége nyomán a sérült emberek társadalmi megítélése megváltozzon. A rendszeresen színházba járókon kívül olyan embereket is szeretne a publikum soraiba bevonni, akik eddig nem látogattak más színházakat, de akiknek szociális érzékenységét a Baltazár Színház darabjai felébresztik. A színház tehát óriási szerepet játszik a fogyatékosok “másságának” elfogadtatásában.

A Baltazár Színház magas színvonalú és egyedülálló tevékenysége nélkülözhetetlen nemcsak az óbudai lakosság, de az egész főváros életében is és ezzel rászolgált az elismerésre.

http://obuda.hu

Bármi lehetek

Néhány évvel ezelőtt – amikor egy Benedek nevű mozgássérült kisfiúnak írt mesét – még vidéken élt. Hogyan került azután Óbudára?

Emlékeim szerint mintegy négy évvel ezelőtt egyszerűen kiírtuk a Facebookra, hogy új otthont keresünk, majd ennek a lakásnak a tulajdonosa válaszolt nekünk, így kerültünk ide. Korábban Dunakeszin éltünk egy garázsból kialakított lakásban, amely nagyon kicsi volt, és a tulajdonosok is eléggé közönségesek voltak ahhoz, hogy sokáig ott maradjunk. Az itteni tulajdonossal elégedettek vagyunk, és Óbudán lakni egyébként is nagyon jó. Jobb lenne azonban egy akadálymentes lakásban élni, mert ez sajnos nem az. A fürdőszobába nem lehet kerekesszékkel bemenni, és a kád sem alkalmas számomra. Egy akadálymentes lakásban szabadabban élhetnénk, hiszen például az nagyon fontos lenne, hogy egyedül tudjak fürödni, ami itt most nem megy.

Ismerve az előzményeket, nem mondható, hogy mesés gyermekkora volt. Milyen környezetből jött, milyenek voltak ott a körülmények?

Nehéznek mondanám a gyerekkoromat, mert nem mindenki elég intelligens ahhoz, hogy mozgássérült gyereket tudjon nevelni. Nem mindenki jut el odáig, hogy így is szereti a gyerekét, és mindent megtesz érte. Nekem legalábbis nem volt szerencsém ezzel a dologgal, ezért jobb is, hogy ötéves koromban beadtak a mozgásjavítóba, a Mexikói útra, ahonnan nagyon ritkán mehettem haza, de én nem is nagyon akartam.

Sokkal jobb volt nekem az iskolában, ahol azt tanultam, hogy bármi lehetek, mert okos vagyok, és a tanulás a lényeg, miközben otthon épp az ellenkezőjét mondták.

Azt persze soha senkinek sem sikerült elhitetni velem, hogy belőlem nem lesz semmi. Még akkor sem, amikor éveken keresztül azt hallgattam, hogy semmire nem viszem az életben, mert csak egy született vesztes, mozgássérült vagyok. Általában szerencséjük van az embereknek a szüleikkel – az én esetem a ritkább, mert nekem nem volt.

Rendeltek mesét

Miért és mikor kezdett el meséket írni?

Elég régen, 2004-ben történt, hogy vidéken töltöttünk egy napot, amikor találkoztam Mester Csaba barátom ovis kislányával, akivel váltottunk néhány mondatot. Olyan kedves és aranyos volt ő, mint egy tündér. Akkor elhatároztam, hogy írok róla egy mesét, miközben azt sem tudtam, hogy képes vagyok-e meseírásra, de azt igen, hogy írnom kell. Amikor megírtam, és elküldtem a mesét Boginak, nagyon bevált a történet. Ezután Bogi kérte az újabb meséket, amelyeken keresztül rájöttem, hogy képes vagyok az írásra. Anyukája SMS-ben elküldte Bogi üzenetét, hogy miről szóljon a mese. Emlékszem ilyen üzenetre: egérke, aki várja a Jézuskát, nyuszi, róka, farkas, télapó… Ezekből születtek a mesék, amelyeknek mindig nagy sikerük volt.

Ezek szerint innen jött az ötlet, amely aztán megvalósult a honlapján, az ercsimese.hu oldalon, azaz, hogy személyre szóló meséket lehet rendelni? Ami az ott olvasható írások alapján működik.

Igen, mert nyolc évvel ezelőtt adódott egy lehetőség a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségén keresztül, hogy webes programozást lehet tanulni. Gondoltam, ha már megtanultam ezt a programozást, akkor készíthetnék egy meseoldalt, ahonnan rendelni is lehet mesét.

Izgatottan vártuk abban az időben, hogy mennyire jó az ötlet, de aztán bejött, mert rendeltek tőlem meséket.

Jó az internet erre a célra, mert én például ritkán mozdulok ki otthonról, így pedig érintkezésbe tudok lépni másokkal.

Hazánk a legszebb

Miért mozdul ki ritkán, a közlekedés miatt?

Nagyrészt a közlekedés miatt, mert egyedül nem tudok kimenni. Gábor, akivel együtt élek, nem ülhet itt mellettem éjjel-nappal, dolgoznia kell, hogy megéljünk valamiből. Ezért is lenne jó egyszer akadálymentes lakásban élni, mert akkor nem lenne szükségem annyira segítségre itthon sem, és úgy szabadabban élhetnénk, nem lennénk ennyire korlátozva. Általában autóval közlekedünk, de mostanában előfordult, hogy busszal indultunk el. Én egyébként szeretek buszozni, mert ritkán van rá módom, de sajnos a rámpa a buszokon elég rossz, bonyolult megoldás, ezt a felszállás és leszállás részét az utazásnak nem szeretem, mert elég stresszes.

A Legerősebb szó címen Erdős Virág ajánlásával jelent meg nemrégiben első mesekönyve. Készül-e majd újabb is?

Ez a most megjelent kötet tizennégy mesét tartalmaz, amelyeket úgy próbáltam összeválogatni, hogy minden korosztály találjon benne neki tetsző történetet. Van benne például olyan mese is, amelyet valaki ötvenedik szülinapjára rendeltek. Olyan ember számára kérték, akinek már mindene megvan, bejárta az egész világot, de nem tudták az ismerősei, hogy mit adjanak neki. Mese még nem szólt róla, de most már van neki ilyenje is.

Egyébként azóta már ez a korrekord is megdőlt, mert rendeltek tőlem mesét hetvenéves embernek is. Ez a történet a honlapomon is elolvasható.

Természetesen készül újabb könyv is, és nemcsak azért, mert rengeteg mesém van, amit ki lehetne adni, hanem azért, mert vannak új terveim. Számomra nagyon fontos a felelősségteljes állattartás, amivel szerintem gyermekkorban kell elkezdeni foglalkozni. Egy ilyen jellegű mesekönyv hasznos lehet, s mivel a szülők olvassák fel a gyerekeknek, így számukra is tanulságos. Olyan mesekönyvet is szeretnék, amely bemutatja Magyarországot, annak tájait, néphagyományait. Szerintem ugyanis hazánk a legszebb, amelyet meg kell mutatni a gyerekeknek is, és ezt meséken keresztül nagyon jól meg lehet tenni.

Erőt meríteni

Mit kell tudni ahhoz, hogy valakiről vagy valakinek jó mesét lehessen írni?

Jellemzést szoktam kérni a személyről, de van, aki nagyon egyszerűen elintézi ezt, és kevés információt nyújt. Ez nekem nem probléma, volt már ilyen, s az egyik leghosszabb mesém is ilyen kevés adatból született.

Fényképet is szoktam kérni, ami számomra nagyon fontos, mert szeretem látni, hogy kiről írok. A képből elég sok mindent meglátok.

Ebből időnként vicces helyzetek is keletkeznek, amikor olyat írok a történetbe, amiről nem beszéltek, én mégis valahogy ráéreztem. Az egyik legszebb élményem, hogy volt egy gyerek, aki nem szerette a meséket, a szülei mégis megkértek engem, hátha az érdekli majd, amit írok neki. Hajlandó is volt végighallgatni, és azóta nyitott a többi mesére is. A második neki szóló mesét folytatásosra készítettem el olyan módon, hogy a végére odaírtam, hogy ha Attila akarja, akkor folytatom. Attila akarta.

Mi lett a mozgássérült Benedekkel és azokkal, akiknek évekkel ezelőtt meséket írt? Tud róluk valamit?

Az ő meséje öt évvel ezelőtt született. Néha szoktam látni, mert az anyukája és ő is ismerősöm a Facebookon. Látom, hogy viszik időnként kezelésre, és nagyon szépen tud állni, és sokkal jobban jár. Amennyire tudom, nyomon követem a sorsát, de már nem kisfiú, 14 éves lehet. Más ilyen mesehős is volt, aki mozgássérült. Például Gergő, a bölcs, akinek harmincadik születésnapjára rendelt mesét a felesége.

Olyan is volt, hogy egy mozgássérült gyerek anyukájának rendelt mesét az apuka, hogy erőt merítsen a továbbiakhoz a meséből.

Segít a mese? Erőt ad?

Abszolút. Nekem is segít. A mese mindenkinek jó.

A rock and roll és a mese tehát így együtt örök…?

Számomra nagyon fontos dolgok ezek, a rockzene és a heavy metal. Mindkettőt gyerekkorom óta szeretem, és meghatározók, hiszen nincs is olyan nap, hogy ne hallgatnék ilyen zenét, amitől nagyon jól fel tudok töltődni. A mese pedig talán érthető, hogy miért fontos az életemben.

Bejutni a Színművészetire, a Zeneakadémiára vagy a Képzőművészeti Főiskolára a nyolcvanas évek végén hihetetlenül nagy teljesítmény volt. Hogyan lett festő szakos hallgató?

Ötödikre jött össze. Volt egy, az utolsó előtti, amikor majdnem fölvettek szobrásznak. Az egy külön téma, hogy mi lett volna, ha szobrász szakon végzek. Szóval ötödikre fölvettek. Közben volt egy csapat, ahol Szlávik Lajos volt a mester, körülötte Mohácsi András, Szőke András és még sokan, akik végül is nem maradtak a pályán. Szőke tízszer jelentkezett, és egyszer sem jutott túl az első fordulón, pedig nagyon jól fest és gyönyörűen rajzol. Szlávik hozott nekünk egy olyan szemléletmódot, ami tulajdonképpen Nagybányában gyökerezik. Ő maga Szőnyi Istvánhoz járt, aki Réti Istvánnál végzett. Nagybánya a maga idején forradalmi dolog volt, a mi időnkre inkább lenézett, avíttnak számító hagyomány lett, de mi nagyon hittünk benne, ami egyébként nem elsősorban Szlávikon múlt, mi éreztük így. Szlávik baromi jó festő, nagyon jól korrigált, és remek pedagógus is volt, meg egy vadember.

Gyakran említi, hogy szerencsés helyzetben van, mert sokakkal ellentétben volt mestere.

Ha egyetlenegy mestert kellene megneveznem, akkor valóban Szlávik Lajos lenne az. A festő szakon az első időszak nem egészen váltotta be a reményeimet, bár az ördög tudja, hogy fűztem-e hozzá különösebben reményt.

1989 után vettek fel, addig úgy szocializálódtam, és azért kezdtem el az egész tortúrát, a felvételiket, mert, ha bejutok, akkor ott békén hagyják az embert, van egy hely, ahol az a világ elfogadja, hogy te ezt akarod csinálni.

Akkor még volt olyan bűncselekmény, hogy KMK, azaz közveszélyes munkakerülés. Mi a festészetre, és nem a felvételire készültünk. Mivel kellett a személyibe a munkahely, mindenki háztakarító, meg újságkihordó és hasonló volt, ami azért is volt hasznos, mert reggelre minden megvolt, és gyakorlatilag egész nap lehetett festeni. Mire fölvettek, a helyzet megváltozott, plusz addigra már azt is nagyjából láttam, hogy nem igazán tudok azonosulni azzal, ami ott fogadott. Igazából nem is voltak illúzióim, hogy hú, most bekerülök, és ott lesz a mester, aki majd megoldja. Először Dienes Gáborhoz kerültem, akiről semmi rosszat nem tudok mondani. Nagyon korrekt volt, korrektül meg is beszéltük, hogy egyikünk se tud a másikkal mit kezdeni. Nyilván véletlen folytán kerültem az osztályába. Szerintem – nem tudom, hogy így volt-e, de nem tudok másra tippelni – valahogy befértem a ponthatárba, de valószínűleg egyik mester sem kapart értem marhára.

Valamit csak felvillantott, mert iszonyú nehéz volt bekerülni.

Persze, a festő szakon, ha jól emlékszem, húsz-harmincan lehettünk, és jelentkeztünk vagy kétszázan. Nyilván nem volt könnyű, de ezek fura dolgok, mert kívülről nekem is nagyon nehéznek tűnt, de amikor bekerültem hallgatóként az iskolába, már másképp láttam.

Mit jelent, hogy majdnem fölvették szobrásznak?

Már nem emlékszem pontos számokra, de nagyon kevésen múlt a ponthatár alapján. Mindig is érdekelt a szobrászat, a plasztika. Miután fölvettek, Dienessel nem nagyon ment, aztán próbálkoztunk, próbálkoztunk, majd kapott egy ösztöndíjat, és elment Amerikába. A Kisképzőből jött egy tanár helyettesíteni, egy végtelenül kedves figura, nem akart ott semmit, nem akarta előadni magát, tulajdonképpen gondozott minket nagy szeretettel, és semmibe nem piszkált bele. Nagy részét ismerte a csapatnak, talán én voltam az egyetlen, aki nem a Kisképzőbe járt.

Egyre inkább elegem lett abból, hogy még csak nem is konfrontálódtunk. Én voltam az a hülyegyerek, akihez nem nagyon szólnak. Magamról nem az volt benyomásom, hogy ennyire rossz lennék, de a helyzet nagyon rossz volt.

Közben rengeteg szobrászt ismertem, velük tanyáztam, velük kocsmáztam, velük voltam nagyon jóban. Ismertem a szobrász szakon Somogyi Józsefet is, aki remek pedagógus, szobrász és diplomata volt egyszemélyben. Már a főiskola előtt is bejárhattam hozzá mintázni, mivel Karczag Éva szobrász, akivel akkor együtt voltam, szintén nála tanult. Somogyi tulajdonképpen szerette, amit csinálok, legalábbis kaptam tőle visszajelzéseket. Nem volt megveszve a dolgaimért, de érdekteleneknek sem találta őket. Gondoltam egyet, és megbeszéltem vele, hogy átmennék hozzá mintázni. Ő igazi polihisztor volt, a szakmát is holisztikusan látta, nem volt ellene kifogása.

Ehhez nem kellett szakot váltani?

Nem, megbeszéltem a Dienest helyettesítő tanárral, aki boldogan átengedett. Somogyi pedig tudta, akkor sincs semmi probléma, ha fél évig vagy háromnegyed évig egyáltalán nem nyúlok ecsethez. Ez is történt, mintáztam orrba-szájba, iszonyatosan élveztem. Az utolsó másfél hónapban visszamentem a festő szakra. Festettem négy-öt életnagyságú tanulmányt, meg pár kisebbet, és a szoborral együtt megvolt az évem. Nem kötözködött senki, mert látszott, hogy én nem lógok, csak máshol volt a fókusz. Rengeteget tanultam Somogyinál egyébként pont a képalkotásról, a térről meg a formaszerkezetről. Iszonyú jó volt, nagyon nagy iskola.

A festők a vásznon, tehát két dimenzióban fogalmazzák meg a teret. Segít, ha eligazodnak a harmadikban is?

Óriási mágia, hogy változik az egyik nézet a másikba. Járt Somogyi osztályába egy srác, aki kiment Firenzébe szobrász szakra. Sokat mesélt róla, és kiderült, hogy azért ott nem olyan a színvonal, mint nálunk. Gyakorlatilag csuklóból kirázzuk, amit ők tanulnak. Gondoltam egyet, miért ne, megpróbálom én is. Leveleztünk, elküldtem egy portfóliót, és már úgy volt, hogy lényegében mehetek én is. Gondoltam, mielőtt ebbe belevágok, még megnézem magamnak Firenzét. Nagyon élveztem, jó kis túra volt, azzal a lendülettel lementem Szicíliáig, érdekes volt egyedül utazni, de viszonylag gyorsan eldöntöttem, hogy én nem akarok Firenzébe menni. Nagyon jó város, de nem akarom én ezt. Meg ez az egész szobrászat… Szeretem, érdekel, de nem találtam magamban az elhivatott szobrászt.

Abból az aspektusból érdekelt a mintázás meg a szobrászat, amiről az előbb már szó esett, tehát a térről szerezni egy másfajta tapasztalást, összetettebb tudást.

Valahogy nem láttam magam, ahogy öntöm a bronzot, faragom a követ. Nem éreztem, hogy erre rá tudnak épülni a következő éveim. Visszajöttem, és viszonylag gyorsan hoztam két-három döntést, mert tudtam, hogy valahogy ki kell kerülni ebből az állapotból. Végiggondoltam, kik tanítanak a festő szakon, és rövid idő után arra jutottam, hogy ott a Gerzson Pál, akit akkor épp nem nagyon szerettek a főiskolán, mert az 1989 előtti időszakban tanszékvezető is volt, meg talán – de ezt nem tudom teljes biztonsággal – párttag is. Gerzson festészete nem ragadott meg annyira, nem találtam hozzá igazán utat, de valahogy kiderült, hogy ő úgy foglalkozik a festészettel, hogy nála remélhetek rendes korrektúrát. Nyaranta Szigligeten tartott művésztelepet. Levonatoztam, és felvetettem neki, hogy át szeretnék menni hozzá. Átvett. Az első időben nem találtuk a hangot egymással, ő azt hitte, én nem tisztelem művészként. Volt némi félreértés, aztán egy idő után elkezdtük megérteni, mit akar a másik, és tényleg jó barátság alakult ki közöttünk. A képző főépülete az Andrássy út és Izabella utca sarkán volt, neki a főépületben voltak az osztályai és egy műterme is. A szobrászok meg az Epreskertben dolgoztak. Én akkor már nem szobrászkodtam, de ott volt a gobelin műterem is. Ezt a tantárgyat az első évben fel lehetett venni, a mindenféle tanulmányaim mellett, csináltam is akkor egy 50×60-as kis gobelint, nagyon élveztem. Még kóstolgattuk egymást Gerzsonnal, amikor megkeresett a gobelin tanárnő, hogy senki nem jelentkezik hozzá, meg akarják szüntetni a tantárgyat, és én, aki már szőttem, nem akarnék-e esetleg? Akartam, mert kedvelem a technikáját.

A gobelinnek van egy nagyon speciális színkeverési technológiája, fonalakkal jön létre az optikai színkeverés, nagyon izgalmas történet. Az Epreskertben volt a gobelin műhely, és ott voltak a szobrász cimboráim is.

Ráadásul már akkor is műteremhiány volt, zsúfoltak voltak a műtermek. Fél év után kialakult, hogy lesz egy nagy gobelinem, ami legalább kétéves munka, és akár a diplomamunkám is lehet. Rájöttem, hogy tulajdonképpen ez tök jó nekem, mert áthordom a festő cuccaimat, a terem egyik felében festeni fogok, a másikban szőni, és szépen be is rendezkedtem. Néha jött szövögetni egy-egy lány, de nagyjából egyedül dolgozhattam. Gerzsonnal megbeszéltem, hogy havonta egyszer-kétszer átslattyogok a munkáimmal. Akkor már elkezdtem nagyméretű képeket festeni. Volt úgy, hogy egy 160×250-es farosttáblával mentem át az Izabella utcába, és ez így Gerzsonnak is tökéletesen jó volt. Azt az egyet nem szerettem, hogy egyszer sem vette rá magát, hogy átjöjjön, inkább megvárta, amíg én viszem a képeket, de belefért. Nekem csodás volt, megkaptam az engedélyt, hogy nyáron is ott legyek. A gobelin melós dolog, életforma, két évig valóban napi szintű munkát jelentett. Nagyon sok fázisa van: a tervezés, a színkeverés, aztán a szövés, szövés, szövés. Egy 150×170-es méretű képet szőttem végül. Így esett, hogy megtaláltam a helyemet.

Mi történt a diploma után?

Addigra már annyira jó volt a kapcsolatom Gerzsonnal, hogy bár az osztályban több olyan srác is volt, akik stílusban közelebb álltak hozzá, mégis én lettem az egyik, akit ajánlott egy féléves svájci ösztöndíjra Genfbe. Persze ebben nagy valószínűséggel az is szerepet játszott, hogy én voltam az egyetlen, aki franciául tanult. A svájci ösztöndíj egyik fantasztikus előnye az volt, hogy baromi sok pénzt kaptunk egy alapítványtól. Egy házban laktunk hasonló korú filmesek, képzőművészek, össze voltunk eresztve, és együtt bandáztunk, dolgoztunk. Pillanatok alatt bevettek, gyakorlatilag csak jót tudok mondani a svájciak befogadókészségéről.

Lehet, ha most lennék friss diplomás, és kapnék egy hasonló lehetőséget, jobban elgondolkoznék, hogy visszajöjjek-e? Akkor semmi kétség sem volt bennem, teljesen felszabadultan jöttem haza, tele voltam energiával.

Ráadásul a rendszerváltás idejéről beszélünk, épp megváltozott a világ. Úgy értem haza, hogy de jó, hogy ezt láttam, lett egy vízióm, merre is kezdjek el kaparászni.

Tehát a külföldi ösztöndíj lendületet adott a pályájának. Azóta a festésből, a képeiből él?

Amikor visszajöttem, akkor még egyáltalán nem tudtam megélni abból, hogy festek, nem ismertem galériásokat, gyűjtőket, az egész akkor kezdett kialakulni. Csináltam mindenfélét, koncertjegyeket is árusítottam az utcán, de egyszer például építettünk egy öt méter magas eszkimó iglut hungarocellből egy klímaberendezéseket gyártó cég kölni kiállítására. Ez már egész közel volt a szakmához. Tehát csináltam mindenféle munkákat, közben megismertem embereket, akiket érdekeltek a képeim, gyűjtőket, alakulgatott a pályám is. Folyamatosan festettem, mindig az volt a legfontosabb. Amikor megszületett az első gyerekünk, lett egy kis anyagi vákuum, hirtelen egész más financiális szükségletek jelentkeztek, volt egy nagyon kemény évünk.

Hány gyereke van?

Két lányom, a kisebb tizennyolc, a nagyobb húsz ­éves.

Hogyan szűnt meg a vákuum?

Mohácsi András ajánlására meghívtak tanítani az Iparművészeti Egyetemre, amit most MOME-nek hívnak. Elkezdtem óraadó tanárként, folytattam mint tanársegéd, majd adjunktus lettem. Ez anyagilag is jelentett némi biztonságot, szakmailag, intellektuálisan pedig jó kihívás volt.

Amikor tanítasz, neked magadnak kell először tisztában lenned azzal, mit is akarsz mondani. Az ember megtalálja a saját fogalmait, mondatait. Nem eleve magától értetődő egy festő számára, hogy megfogalmazza magának, mit néz.

Persze sokféle festő van, nekem jókor jött a tanítás. Az első négy-hat év nagyon inspiráló volt ezzel a kényszerítő körülménnyel, hogy verbálisan is elő kell tudjam adni azt, amit ebben a tevékenységben fontosnak gondolok.

Már nem tanít. Megszűnt az inspiráció?

Bennem nincs klasszikus tanítói küldetéstudat, sosem gondoltam, hogy az én felelősségem lenne átadni a következő generáció számára a tudást. Az embereket szerettem és a helyzetet, hogy képeket nézünk és beszélgetünk. Azért lehettem talán hiteles a hallgató-tanár viszonylatban, mert egyszerűen több ideje foglalkoztam a festészettel, több mindent láttam, többször kerültem olyan helyzetbe, hogy beszélnem kellett képek kapcsán. Tehát a helyzetet, hogy beszélgetünk, szerettem, az egyetemi hierarchiában való létezés viszont egyre inkább nyomasztott. Két éve otthagytam a tanítást. Tizennyolc évig csináltam megszakítás nélkül, ami eleve nagyon hosszú idő. Nem véletlenül jár a gazdagabb vidékeken hasonló munkakörben dolgozóknak – szinte kötelezően – hosszabb alkotói szabadság, hogy fel tudjanak töltődni újra.

Említette, hogy saját festészetének fontos része a világról alkotott fogalomalkotás, definiálás, gondolkodás. Ez lehet a kortárs művészet megértésének egyik kulcsa a klasszikus, a laikus néző számára is evidensnek tűnő hagyományos alkotásokkal szemben?

Magamat is azok közé sorolom, akik folytatnak valamiféle klasszikus hagyományt; rendkívüli izgalomban tartanak az anyag lehetőségei, az ábrázolás, a kifejezés kérdései. Végtelenül izgalmasnak tartom azokat az alkotókat, alkotásokat is, akik kontextusokat vizsgálnak, mondjuk a művészetet magát, de engem másfelé visznek az ösztönös reakcióim.

Engem a festészet lehetőségei izgatnak. Ami igazából leköt, vagy festésre indít, az mindig olyasmi, ami elméleti vagy politikai, társadalmi értelemben nem reflektív.

Én valahogy belemélyedek a fénybe, a fény természetébe, figyelem, mi és hogyan működik bizonyos helyzetekben. Valószínűleg nem túl izgalmas infó, de ez nagyjából a hagyományos festészeti irány folytatása egy olyan, magát festőnek gondoló embertől, aki nyilván nem zárkózik el a jelen dolgaitól sem. Nézőként nagyon sok mindent élvezek, amit soha nem csinálnék magamtól, mert eszembe sem jut.

Hogyan szakaszolja eddigi pályafutását?

A diploma körüli történet elég hangsúlyos összefoglalása annak a folyamatnak, ami számomra arról szólt, hogy hagyjuk a figurális dolgokat, és nézzünk valami egészen mást. A diplomám a gobelin és két hasonlóan nagyméretű táblakép volt, amiket bretagne-i kirándulásaim motiválták. Azután jött egy szakasz – bizonyos értelemben ma is tart –, amiben már volt egy határozott tudatosság, felhasználva, amit korábban összeszedtem, részben magamtól, a mestereim segítségével, a kortársaimat figyelve, egymástól is tanulva, amikor kialakult a saját elképzelésem arról, mit akarok csinálni a festészetben.

Elkezdtem nyaranta a természetben dolgozni, aztán megindult a Szobamozi sorozatom – ott a beeső napfényt vizsgáltam –, később kimentem a gangra. Ezek igazából nem lineáris periódusok.

Nem az egyikből következik a másik, de valamilyen összefüggés mégis van közöttük. Alapvetően olyan festő vagyok, úgy is szocializálódtam, azt tanultam, és ma is igaz rám, hogy mindig valamiféle látványélményből indulok ki. Természetesen a látványhoz való viszonyom nagyon sokat változott. A legelső ilyen az volt, amikor erdőben készítettem kicsi szénrajzokat. A szén nagyon alkalmas a megfigyelt tónusviszonyok foltszerű rögzítésére, tehát kevésbé hangsúlyosak a formák. Ezt a részt átfedte, amikor elkezdtem a beeső napfény pászmáit rajzolgatni otthon. Szinte rögtön meg is lett a címe a tematikát összefogó névnek, ez lett a Szobamozi. Azt néztem, hogy mi történik a fénnyel a szobámban. Nyáron most is járom a vidéket, rajzolok, festek, ami részben nyilván feltöltődés is. A képek egy része adott esetben elkészül úgy a helyszínen, hogy ki is állítom őket, más részük pedig jegyzet, vázlat, ötlet, lehetőség. A téli időszakban, amikor az ember beszorul a fűtött vagy fűtetlen műtermekbe, legtöbbször ezeket a témákat, vázlatokat próbálom feldolgozni, ami sok esetben azt jelenti, hogy új utakat próbálok belőlük nyitni. Ezt fejelte meg, amikor nagy olajképek születtek a Szobamoziból. Ezzel kapcsolatban mondta Szüts Miklós kollégám, barátom, hogy „te a szobában is az erdőt rajzolod, az erdőben meg a szobát”. Tehát ezek nem egymás utáni váltásban jönnek, hanem jönnek-mennek, néha az egyik csúszik előrébb, néha a másik. A gang, a szobamozi és az erdő – ezzel létre is jött az a készlet, amivel dolgozom. A gang négy-öt évig tartott, aztán nem folytatódott. A szobamozi vagy erdő-, tájrajzolás olyan, mint a kamarazene: eltűnik egy kis motívum, aztán megint előbukkan.

Ma is ugyanaz a szoba?

Az ember mindig kitalál magának egy belső szobát. Nyilván kell valami, amit leginkább valami belsővel tudunk azonosítani. Ez egy olyan folyamat része, amikor egy benyomással kezd el foglalkozni az ember, de egyszer csak, előbb vagy utóbb létrejön valami, aminek nagyon sok látható vagy adott esetben csak láthatatlan köze van magához a benyomáshoz, de ami már a megformálódás, megformálás által egy sokkal komplexebb, rétegzettebb, és félreismerhetetlen pontosságú hatása van.

Ezek a benyomások fények, foltok, színek egymásra hatásából állnak?

Ha gyorsan és egyszerűen kell megfogalmaznom azt, amit csinálok, akkor azt mondom, hogy az alapfelvetésem mindig maga a kompozíció, tehát, hogy egy adott, határozott képfelületen mi, mennyi, milyen struktúrában áll.

Ezek a fényrendszerek, a tónusrendszerek, a kontrasztok rendszerei, illetve a ritmus. A foltok ritmikája, az észlelés egész strukturáltsága. Nagyjából.

Közben meg az ember kimegy a tájba, fantasztikus dolgokat lát, elképesztő dolgokat, és szinte mindig felmerül a kérdés – mi a fenének festeni? Valami gikszer van ebben a dologban. Erre mondtam a hallgatóknak annak idején – és ez nem csak egy tájrészletre igaz, mert ha ránézünk egy kelkáposztára, arra is –, hogy az bizony nem akar semmit, békében akar maradni, és ebben a helyzetben meg kell érteni, hogy aki akar itt valamit, az én vagyok. Én történetesen festeni akarok.

A művész is káposzta?

Nem idegenkedem ettől a gondolattól. Nagyon szeretek nézni, figyelni. Jól elvagyok úgy is, hogy hosszasan nem beszélek; nagyon fel tud dobni, ha olyan témákra, jelenségekre lehet vagy kell figyelnem, amely tanulmányozása valamilyen szempontból megegyezik a saját kíváncsiságommal. Ezt a figyelést, látást nagyon fontosnak tartom, tehát – visszatérve az előző kérdéshez – leginkább az indít festésre, hogy rájöjjek, mi a fene történik, amikor figyelek. Mivé válnak a dolgok, amikor figyelem őket? Nem vagyok tájképfestő, miközben iszonyatosan fontosak azok az élmények, amelyeket a tájban szerzek. Szerintem Monet sem volt, Ferenczy Károly sem, Nagy István sem volt az. Abban az élményben történik meg valami, hogy muszáj belőle valamit, mondjuk képet csinálnom, mert látni akarom és láttatni, ami történik. Nem illusztrálni akarom a dolgot, hanem látni akarom, hogyan keletkezik valami, ami eddig még nem volt, és egyszer csak a felületen megjelenik. Ami ilyen szempontból valóban olyan, mint a káposzta, mert nem akar semmi mást, mint ami ott megjelenik.

Nekem fontos, hogy megfogalmaztam: nem vagyok tájképfestő, pedig a legnagyobb kedvenceim között vannak olyan alkotók, akiket a művészettörténészek ebbe a kategóriába sorolnak.

Ha igazából megnézi őket az ember, meg még olvas is egy-két dolgot, érti, hogy mi történik a képen, kisüti: nem az volt a legfontosabb náluk sem, hogy az adott tájnak valamiféle emléket állítsanak.

Nyáron képeket nézegettünk egy művésztelepen, és valahogy rájöttem: itt vannak ezek az élmények, elkezdek velük foglalkozni, de egy ponton túl – akár teljesen – leszakadok róluk. Nem lényeges, hogy ott most egy domb volt vagy három, elkezd a dolog a saját ritmusa, a felületek milyensége alapján alakulni, és lesz valamivé, ami adott esetben köszönőviszonyban sincs a motívummal, ami kiváltotta. Innen már csak egy lépés volt, hogy rájöjjek, tulajdonképpen tájkép az, amire én azt mondom. Ezen a nyomon tovább haladva most ősszel egyszer csak világossá vált, hogy számomra olyan, hogy tájkép, nem létezhet. Én nem tájképeket festek, hanem KÉP-TÁJakat. Ez szerintem nemcsak játék a szavakkal, hanem én tényleg a kép tájékait művelem meg, és nem egy tájkép elemeit próbálom festői eszközökkel visszaadni. Ez nem mond ellent annak, hogy iszonyúan fontos az eredeti élmény.

Közben újra elkezdett fejeket festeni.

A figurativitást nagyon szerettem a főiskolán, fontos volt, de egy ponton el kellett hagynom. Most viszont az is elkezdett érdekelni, mi van, ha úgy foglalkozom figurákkal, mint a tájjal. Talán így valamit vissza tudok hozni, mert kicsit fájó nekem, hogy nincs. Néha úgy érzem, hogy el vagyok zárva attól az egész dologtól, ami persze lehet, hogy hülyeség és kényszer, de közben nagyon szerettem figurálisat festeni.

Nagyon szerettem azt a helyzetet, amikor egy délelőttön keresztül figyeltem egy figurát, hogy változik a fény, megértettem a formáit, a mozgását, ez nagyon klassz dolog volt.

Ilyen munkáiból is állít ki Óbudán, az Esernyős Galériában?

2015 óta rengeteg képem született, azokból válogatok. Még egy cezúra: akkor kezdtünk Vértestolnán egy művésztelepet csinálni Fischer Balázzsal és Mohácsi Andrással, és nekem nagyon bejött az a táj, sok olyan élményt adott, ami foglalkoztatni kezdett, miközben az eddig elmondottakból nyilvánvaló, hogy nem akarok Vértestolna festője lenni. Amikor ez elindult, egyszerre nagyon sok minden dolgozni kezdett bennem. Elkezdtem rajzolni a fejeket, nagyon fura fejeket. Felületekből, színfelületekből, neonszínekből indultam ki. A neon régóta izgat, pontosabban annak a festészeti megfejtése. Többen, például Keserü Ilona is foglalkozott ezzel, de még nincs olyan egyértelmű hagyománya, nincs olyan egzakt színtana, mint a tradicionális színskáláknak. Fura és egyúttal nagyon izgalmas is, hogy mit tudsz vele kezdeni a kép részeként, ha nem csak gegnek használod. Ehhez újra kell gondolni az eddig használt színskálákat, színhangokat, mindent, amiből eddig építkeztél. Ez ugyanúgy bennem van, ahogy a tájképek, keresgélek tovább. Napról napra alakul minden, próbálgatom, figyelem, ahogy kezdenek ezek egymáson átszövődni, várom, valóban lesz-e belőlük összefont kötelék, vagy csak keresztezik egymást. Ez egy valódi kérdés, amire még nem tudom a választ, de ha már felmerült bennem, akkor utána kell járnom.

(A képeket a művész és a tulajdonosok hozzájárulásával közöljük)

Nádor Tibor alkotásai a Tér Galériában, (Kosztolányi Dezső tér 4.) január 31-éig, az óbudai Esernyős Galériában január 28-ától március 8-áig tekinthetők meg.

http://nadortibor.hu/en/news

Nádori Tiborral Szentkuty Nikolett beszélgetett a Kultúrpart Trend FM-en futó adásában, 2019. január 15-én:

Mielőtt letelepedett Csillaghegyen, életrajza szerint sokfelé megfordult. Nagybányán született, ahonnan, gondolom, el kellett jönniük a háború után…

… előtt. Ez egy sodródás szinte, mert apám bányaiskolai tanár volt, és a bányaiskola, ahogy Észak-Erdély visszakerült, kitelepült Pécsről Nagybányára. Ahogy jöttek az oroszok, az iskolát evakuálták. Egész Sopronig menekültünk, ott ment át rajtunk a front, aztán vissza Pécsre, majd az iskolát helyezték át a feltörekvő bányavárosba, Tatabányára.

Amióta Csillaghegyre költözött, a vándorlás megszűnt. Ez a helyszínnel van kapcsolatban, vagy az élet változásaival?

Nyilván kapcsolatban van a helyszínnel is, hiszen Óbuda egy nagyon szeretett városrészem lett, itthon érzem magam már régen, viszont hozzá kell tegyem, hogy az én vándorlásaimnak nem feltétlenül csak a belső igény volt az oka, hanem a sodródás, a zaklatott élet, a változó világ, változó igények, lehetőségek, amelyek miatt ez a keresztül-kasul vándorlás adatott nekem.

Ugyanakkor van bennem egy eredendő kíváncsiság is az ismeretlen részekkel szemben. Az a kalandozás, ami ebből az igényből fakadt, azóta se szűnt meg. Ha tehetem, akkor utazom.

Amíg bírtam autóval, addig feleségemmel innen Óbudáról bejártuk egész Európát. Általában egy-egy utunk – akkor is, amikor még csak hetven dollár volt a kiosztott pénz –  egy hónapig tartott. Ez volt a felső határa a kint tölthető időnek. A legelső nap hajnalban léptük át a határt, és az utolsó nap éjfél előtt értünk vissza. Volt, hogy tízezer km-t vezettem Európában egy ilyen harminc napos úton.

Ezek az utazások szerepet játszottak az alkotói folyamatban is?

Természetesen. Úgy szoktam fogalmazni, hogy a témáim vagy nagyon közeliek vagy nagyon messzik. A közeliek az ismertségük, a meghittségük, a leheletnyi változásaik, a rezdüléseik által váltanak ki erős emóciókat, a távoliak viszont az ismeretlenségük, a hirtelenségük révén hozzák elő a „kapzsiságom”.

Ezt most meg kell ragadni, mert holnap már nem itt vagyok, és akkor ez elvész. Szinte fölszívja az ember ilyenkor az élményeket.

Rögzíti is ezeket az élményeket?

Mindig van velem anyag, de a rögzítés nálam nem feltétlenül festményben jelentkezik, hanem firkában. Motívumokat vázolok föl, színeket írok bele a magam olvashatatlan írásával, a firkán belül nyilakkal jelzem a színek változó átmeneteit, és tulajdonképpen a firka során az egész élménynek a hangulata rögzül bennem. Itthon, ha pár hónapon belül előveszem ezeket a firkákat, elő tudom hívni azt a képélményt, amely akkor jött létre bennem, és azt a képet, amit akkor „kottáztam” le.

1976-ban Tükör és ablak címmel két képet is festett, s ez a címe 2007-ben megjelent életműkötetének is. Ennek a könyvnek Ars poetica című bevezetőjében azt írja: „A festészetet már nagyon fiatalon is önmagam és a világ megismerése eszközének tekintettem.” Ezek mintha kiegészítenék egymást, hisz a tükör az önmagunkra, míg az ablak a világra való kitekintést jelképezheti.

Ezt így is gondolom, és pont ez a kettősség vezetett arra, hogy ezt a két képet én magam is emblematikus képeknek tekintsem, ami alkalmas arra, hogy akár az életmű albumnak a címe is legyen. A megismerési szándék nem irányulhat csak kifelé. A külső megismerés persze a kíváncsiságunk, az érdeklődésünk központjában áll, de ennek a megismerésnek a felfogója én vagyok.

Ha én magamat nem ismerem eléggé, akkor a felfogásom torzulásait, hiányosságait, hibáit tévesen értelmezem, és a világnak tudom be, pedig azok az én alkatomból következő, a szűrőnek, a tükörnek a homályosságai.

Emiatt a két megismerési iránynak egyszerre és egymást segítve kell működnie. Nemegyszer a külső világban fedezem fel önmagamat, a külső világot pedig önmagamban. Ez ugyan paradoxonnak hat, de úgy tudnám ezt mondani, hogy én akkor szoktam egy képnek nekiállni, hogyha olyan élményt kapok, olyan impulzust, ami elől nem lehet kitérni, rögzíteni kell.

Az utóbbi évtizedekben a tájban találtam meg ezeket az impulzusokat. Ezzel együtt nem a táj hiteles leképezésére törekszem, hanem a tájban lévő nagy-nagy impulzusok engem arra figyelmeztetnek, hogy ennek a hangulatnak, ennek az érzésnek, ennek a ritmusnak, tehát a világból rám ható valaminek olyan hordereje van számomra, hogy szinte olyan, mint én vagyok. Azért rezonálok ennyire rá. Nemegyszer előfordul, hogy megyek az úton, évekig látom ugyanazt a motívumot, és azt gondolom, milyen szép. Egyszer csak egy viharos vagy egy napos, vagy egy hajnali, vagy éjszakai pillanatban hirtelen valami belém üt, és azt mondom: te úristen, én e mellett megyek el évek óta!

Ilyenkor valami olyan erővel rezonál bennem, amit én magamban nem ismertem eddig. Tehát a kép, amin rögzítem ezt az érzületet, segít megfejteni önmagamat.

Ez olyan, mint amikor egy grafológus egy kézírásból megállapítja az ember jellemét. Én azt mondom, hogy a festő kézírása a festmény. Ha őszinte vagyok, és nem manipulálom magamat, akkor én magam is megtalálhatom azokat a grafológiai elemeket, amelyek segítségével magamról egyre többet tudok meg.

Említette, hogy az utóbbi időben a tájképekben találja meg önmagát. A korai képein többségében embereket ábrázolt, vagy legalábbis ők álltak a középpontban. Megfogalmazta magának, hogy ez tudatos váltás volt vagy öntudatlan?

Megfogalmaztam, de csak utólag. Nem lehet, hogy az ember ne vizsgálja a saját képeit, lehetőleg úgy, mintha kívülálló lenne, és próbálja a változások irányát, értelmét, jelentőségét megfejteni. Korai munkáim idején természetszerű volt az emberi alakokkal való kifejezés, hiszen a főiskolai tanulmányai során a festő modellekről, portrékkal, aktokkal, többfigurás képekkel tanulja egyrészt az ábrázolás, másrészt a kifejezés lehetőségeit, eszközeit. Természetes volt, hogy amikor elsajátítottam a kifejezés egyes elemeit, ezeket tovább használtam, és élveztem, hogy egy-egy jellemet, egy-egy karaktert meg tudtam portréban, figurás képben jeleníteni. A gondolkodásom is e körül mint lehetőség körül kereste az újabb és újabb képtémákat. A korai időkben alkalomszerűen kínálkozott olyan téma is, amelyet a táj élménye adott, de a születő kép mint a többi képemtől idegen, egy kicsit zárványként, magányos maradt. Debreceni éveim alatt már több tájkép született, bár tudom, hogy nagyon kínosan küzdöttem velük, mert ugyanazokat a festői megoldásokat próbáltam alkalmazni, mint a figuráknál. Ugyanakkor egy táj karaktere más módon hívódik elő, mint egy pszichés megközelítés. Ezek a korai tájak nálam – utólag szemlélve – nem voltak olyan erejűek és szintűek, olyan kifejezési képességűek, mint a figurák, ezért sosem törtek előrébb.

Viszont, amikor idekerültem Csillaghegyre, olyan óriási tájélmény ért, hogy szinte gátszakadásként érte a munkámat, merthogy elszabadult a táj, iszonyú erős lett, kifejezésben erősebb, mint az addig már megszokott figurális előadásom.

Természetes volt, hogy a figurák még akkor is ott motoztak bennem, tehát mindenképpen oda kerültek a képre, ott tébláboltak, ácsorogtak vagy járkáltak a tájban. Mindig személyiségük is volt ezeknek a  figuráknak. Már az odavetett első vonalakból is látszott, hogy hiszen ez egy öreg ember vagy  egy fiatal, peckes csaj  lesz. Valahogy a kilencvenes évek hozták azt az állapotot, amikor a külső világból már nem annyira a lelkesítő szépség: a napsütés, a virágzás, a tenger, adták a legnagyobb élményt, hanem egyre inkább a természet összetettsége, belső ellentmondása izgatott. Nemcsak a szépség, hanem az árnyoldala: a drámája, a kihaltsága. Kiderült, hogy egy olyan egyensúlyt szeretnék a szép és a csúnya között létrehozni, amelyikben a természet teljességére, és nem az ember által beleképzelt rossz vagy jó oldalra kerül a fő hangsúly. Valószínű, hogy ebben a világról való gondolkodásom változása is szerepet játszott.

A kilencvenes évek nagy átalakulást hozott az életünkben. Lelkesen vártuk az új, szabad világot, de kezdetektől tisztán látszott, hogy a szakmai létünkben új és nagyon komoly kihívásokkal kell szembenéznünk. A műkereskedelem, a támogatások rendszere, a mecenatúra vagy eltűntek, vagy olyan átalakuláson mentek át, hogy következményei az alkotómunka alapfeltételeit érintették. Alkalmazkodnunk kellett a körülményekhez, de féltem, hogy kollégáim zöme, leginkább a kortársaim erre nem lesznek képesek. Túl voltunk azon a koron, amikor az ember könnyen, gyorsan alkalmazkodik. Úgy éreztem, nekem is részt kell vállalnom az átalakulás menetében, a zökkenők csökkentésében, elviselhetővé tételében.

Ebben az időszakban a közösségi feladatok minden időmet lekötötték, a szakmai munkára szinte csak lopott idő jutott. Valószínűleg ez is benne volt abban, hogy az emberalakok elhagyták a tájat.

De ez korántsem volt tudatos, hanem, amikor visszanézek tíz, tizenöt évvel korábbi képeket, akkor döbbenek rá, hogy ezek már rég eltűntek. Korábban úgy voltam, hogy ha fölrajzoltam két fát, akkor már oda kellett firkálnom egy figurát is, hogy tolja a taligáját.

Ez párhuzamba vonható az önarcképek ritkulásával is? A korai években mintha több önarcképet festett volna, mint az utóbbi időben.

Valószínűleg ezzel is összefügg, de én régen se festettem sok önarcképet. Az egész fiatalkori kicsit több, de azért, mert az önarckép a tanulmánynak is kézenfekvő alanya, akkor, ha nincs modellem, festek egy önarcképet, mert kéznél vagyok.

A későbbiek során azért nagyjából három-ötévenként azért egy-egy önarckép odasikeredett. Általában ezeknek meg is volt a jelentőségük.

A 2000-es agyvérzésem után, amikor a jobb oldalam béna volt, és bal kézzel kellett megtanulnom festeni, akkor még két-három nagyon drámai önarckép sikeredett. Utána néhány évvel készült még egy, aminek van jelentősége, és talán tavaly vagy tavalyelőtt festettem egy ágbogas önarcképet, amelyen a száraz ágak rácsán keresztül csak egy kis arc látszik. Tehát nem maradtak el az önarcképek, csak öncélúan önmagamat ismételni nem látom értelmét. Ha a belső igény indokolja, ezután is fogok önarcképet festeni.

1990-ben alapította a T-ART Alapítványt, ami bizonyos szempontból közösségi, közéleti gondolkodást tükröz. Honnan jön a közösségi létben való erőteljes részvétel?

Mindig is ilyen természetem volt. A főiskolai kollégiumban egy műteremszobában laktunk nyolcan. Mindenki utálta ezt a szobát, mert voltak két-három ágyas szobák is, oda vágytak. A mi szobánkban viszont mindig volt élet. Kiállításokat rendeztünk, körbe a falra fölraktuk a képeket, néhány hét múlva szóltunk egy másik kollégának: te, ha vannak rajzaid, akkor tegyük már ki. Közös lét. Maga a szakma egy individuális szakma. Festeni nem lehet közösségben, ez egy magányos foglalatosság. Viszont a kép értelme akkor látszik, amikor az általam beletett hatást le tudom mérni. Amikor valakiken látszik a hatás vagy a hatás hiánya.

A művek megmutatása, felmutatása is egy közösségi szerep. Igaz, hogy individuálisak vagyunk, de egymás nélkül nem élhetünk. Hiszen ahányféle ember van, annyiféle kifejezési forma.

És egymás lehetőségeiből, hiányaiból, hibáiból és erényeiből tudunk valamiféle rálátást teremteni a sajátunkra is. Az egymással való tisztességes baráti, szakmai beszélgetések a mi közösségi életünknek egy másik oldala, amelyik véleményem szerint nagyon jót tesz a munkánknak.

Debreceni koromban a képzőművész szövetség területi szervezetének szervező titkára voltam. Ott két tábor volt, így nem tudtak önmaguk közül vezetőt választani, mert mindegyik a másikra haragudott. Én voltam a jövevény, aki egyensúlyoztam köztük, és próbáltam kibékíteni őket, igyekeztem szakmai irányba terelni mindent. És sikerült. Ahogy Pestre kerültem, a szövetségben azt mondták, neked van területi szervezeti tapasztalatod, akkor itt a területi bizottságban tessék működni. Később a festő szakosztály vezetőségében dolgoztam. Amikor létrejött a Művészeti Alap után az Alkotóművészeti Közalapítvány, annak kurátora lettem. Tulajdonképpen a kurátorokat a teljes tagság választotta meg szótöbbséggel. Óriási dolog volt, hogy nem én akartam kurátor lenni, nem valakik akartak engem kinevezni oda, a szakma egészétől kaptam ezt a bizalmat, és dolgoztunk, harcoltunk, csináltuk, amit lehetett és amíg lehetett. Ugyanígy a szakma küldött el a Nemzeti Kulturális Alaphoz, ott is voltam évekig kurátor. Aztán a Dunaszerdahelyi Kortárs Művészeti Gyűjtemény egyik alapító kurátora voltam. Ma a legnagyobb magyar kortárs gyűjtemény Dunaszerdahelyen van, itthon sincs ilyen széles merítésű. A Ludwig Múzeum nem nevezhető igazi kortárs múzeumnak, hiszen a létező kortárs stílusoknak és kvalitásoknak csak egy kis szegmensét gyűjti.

Mi a célja ön szerint ma a T-Art Alapítványnak?

A céljaink nem változtak. Az alapításkor a célunk egy III. kerületi kortárs képzőművészeti gyűjtemény létrehozása volt. Az alapító okiratunk 1990-ben ezzel kezdődött. További célunk volt a magyar képzőművészet közönségének megteremtése. Hiszen a pártállami világban nem volt a közönség és a művészek között átjárás és kapcsolat. A pártállam ott állt közöttünk: akit ők pártoltak, azt engedték, akit nem akartak, azt nem engedték. A többséget pedig csak épphogy engedték. Ez egy langyos víz volt, hiszen ez az épphogy csak engedés jutott a szakma túlnyomó részének. Egy-kettőt engedtek kinőni, azok voltak a barátok, egy-kettőt nem engedtek, azok voltak az ellenség. A többség pedig itt volt és éldegélt. Ilyen langyos vizes iszapban élt mindenki. A szabadság ennél jobb. De ha nem veszi át senki az állam szerepét, akkor hogyan tovább?

Csak a közönség veheti át a támogató szerepét, közönségünk pedig nincs. Nincsenek tájékozódási pontok és nincsenek kortárs gyűjtemények sem.

Az érdeklődő nem tudja, kik vagyunk, hányan vagyunk, mit csinálunk. Nem tudja, hogyan tudna tájékozódni, hogyan tudná az ízlésének megfelelőt megtalálni, támogatni, hogy tud vásárolni, hogy tud gyűjtő lenni, ha már meg is gazdagodott? Az elsődleges célom az kellett legyen, hogy a gyűjtéssel egy időben a közönséget informáljam arról, hogy kik vagyunk, kiket tekintünk jónak, minőségnek, és ehhez egy közösséget építsek, akikből majd a művészet fenntartói válnak tíz, húsz, harminc év múlva.

Megvalósulni látja ezeket a célokat?

Nagyon sok sikert értünk el működésünk 25 éve alatt, több száz kiállítást rendeztünk, a kezdeti műterem-galériás kiállítássorozatból már kinőttünk, mert kezdetben nem volt más módunk, mint a saját műtermemben rendezni a tárlatokat. De azt kell mondjam, hogy itt is elértük azt, hogy egy-egy kiállításra 100–120 ember jött fel a hegyre akkor, amikor a belvárosban 20–30 ember volt egy-egy kortárs kiállítás megnyitóközönsége. Márpedig szinte kívül vagyunk a városon. Azt el tudtam érni, hogy megszólítottam és megnyertem ennyi embert – ez még nem a „közönség”, de már a mi pártolóink. Mára elértem azt is, hogy egy-egy jelentős kiállításra 200–300 főt össze tudok verbuválni. A kortárs gyűjteményünk pedig ma már több mint ötszáz darabot számlál. Ezek között tucatnyi Kossuth-díjas, 40–50 Munkácsy-díjas és sok díj nélküli, de nagyon sok komoly életművet produkáló művész munkája is megtalálható itt, ami mind a művészek támogató felajánlásaként kerültek a gyűjteménybe, a kuratórium felkérése alapján.

Mindig magas minőséget képviselő művészt kértünk fel, megnyertük ahhoz, hogy a céljainkkal egyetértsen, és adományozzon a gyűjtemény számára olyan munkát, amelyik jól képviseli ezt az értékrendet.

A KOGART Alapítvány (amelynek nagyon jó gyűjteménye van és sok pénze) „könnyen” tudott kortárs művészetet vásárolni, gyűjteményt létrehozni, de nekünk nem volt tőkénk. Így is létrejött egy ilyen gyűjtemény, s ez szerintem nem olyan elkeserítő. Emellett kiadtunk 26 vagy 27 kisebb művészeti katalógust, a Paletta-könyveket és eddig tíz albumot olyan kollégákról, akiknek az életműve a magyar művészet élvonalába tartozik. Mi fogalmaztuk meg elsőként az ő helyzetüket, jelentőségüket. Ezért is van, hogy ma már nem lehet Magyarországon a T-Art gondolkodást, a T-Art szemléletet úgy megkerülni, hogy na, ez hülyeség, ilyen nincs is. Van. Ezeket a könyveket eljuttattuk az ország valamennyi megyei könyvtárába, valamennyi múzeumi könyvtárba, képzőművészeti vonatkozású intézményhez, gyűjteményhez. Ez azt jelenti, hogy még ha a képzőművészeti trendek ideológusai nem is értenek egyet a mi értékrendünkkel, nem tudnak minket kikapcsolni, meg nem történtté tenni.

Vannak-e kedves helyszínei, épületei Óbudán?

Persze, hogy vannak. Leginkább Aquincum. Annak ellenére, hogy szerény római romkert, én nagyon szeretem. Egyszerűen azért, mert nekem annyi romantikus mellékízt és gondolatot sugall, hogy nem tudok kitérni előle, akármennyire is triviális téma.

Az évek során most már vagy tíz képet festettem az aquincumi rommező vagy az óbudai amfiteátrum, vagy az aquincumi amfiteátrum fáiról, romjairól – ezek nagyon kedvesek nekem.

Ezen kívül hosszú évekig a róka-hegyi kőbányák, a róka-hegyi fennsík és az ürömi fennsík voltak a legkedvesebb járóhelyeim. Egészen ki a gondolkodó kövekig, ahonnan Ürömre lehetett lelátni. De ugyanígy szeretem Ürömöt is, úgyhogy Ürömről is számtalan képem van az elmúlt évtizedekből. A csillaghegyi és a Kiscelli-kastély körüli területet is nagyon szeretem, aztán szeretem a Fő teret is a maga emlékeivel és az egységes megjelenésével, a Zichy-kastélyt – de ezek képekben nem megfogalmazott dolgok, igaziból képi sugallatot számomra nem közvetítettek.

Honlap: www.tenklaszlo.hu

1940-ben költözött a Gruber család Óbudára, a Tímár utcába. Hogyan emlékszik azokra az időkre?

Mi Hunyad-oromról jöttünk, Béluska is még ott született.

Hunyad-orom?

Zugliget fölött, a János-hegy oldalában, a Hunyad-orom tetején volt a család birtoka. Az 1920-as években a nagy gazdasági világválság mindent tönkretett, ráadásul jóhiszemű édesapánkat üzlettársa becsapta, meglopta, és külföldre menekült a pénzével. Ennek az lett a következménye, hogy édesapánkat elárverezték. Ezt akkor így mondták. Küzdelmes élet várt szüleinkre. Azután mi, gyerekek egymás után megszülettünk: Antal 1928-ban, Ibolya 1929-ben és én, Ágota 1930-ban.

A családot ért csapások ellenére nagyon szép gyermekkorra emlékszem vissza a hunyad-oromi csodás természeti környezetben lévő madárdalos, orgonaillatú otthonunkban.

Téli szánkózás, nyári fürdőzés a szabadban, kutya, cica, nyuszi tartás és a sok szeretet a családban.

A Hunyad lejtő 5., majd 7. szám alatt laktunk, amikor a szüleink és hárman testvérek nagy szeretettel vártuk a negyedik babát. 1936. február 23-án egy kistestvér helyett kettő érkezett, egy fiú és egy lány. Egyszerre ötgyermekes nagycsaláddá váltunk. A család nehéz körülmények között élt, de azért talpon maradtunk, mert édesapánk mindent megtett a családjáért. Tisztviselői munkája mellett külön munkákat is vállalt, hogy nekünk mindenünk meglegyen. 1940-ben el kellett hagynunk – a már mások tulajdonában lévő – csodás otthonunkat, és Óbudára költöztünk, a Tímár utcai városi házak egyikébe, ahol a 17. szám alatt a fsz. 18-as kis lakás lett az új otthonunk. Béluska akkor négyéves volt, és élete végéig Óbudán is maradt.

Megváltozott az élet számunkra, így a kis ikreké is. Melinda és Béla szorosan kötődtek egymáshoz: amikor játszottak, megszűnt körülöttük a világ, csak ők ketten voltak.

Egyforma ruhácskában jártak, együtt mentek óvodába. Az iskolát is együtt kezdték 1943-ban, s ebben az évben, augusztus 20-án megszületett Katinka, a hatodik gyerek is. Új öröm, új szín jött az életünkbe. Abban a házban, ahol laktunk, sok gyerek volt, sok kis pajtás, játszótárs, barát.

Az élet ment a maga útján, de hát háború volt: borzalmak, bombázások, légópince, ínség. A legnagyobb csapás 1945. január 23-án érte családunkat. Bejöttek az oroszok, és elhurcolták az összes férfit, közöttük édesapánkat is három napi málenkij robotra, ahonnan többet nem tért vissza. Többször megkísérelte a szökést, de elfogták, falhoz állították és lelőtték. A hazajutott fogolytársaitól tudtuk meg jóval később, hogy – talán – 1945. március 23-án halt meg Brassóban, így hiába vártuk vissza évekig. A lakásunk kiégett egy, az ablakon bedobott kézigránát miatt.

Édesanyánk hat kiskorú félárvával maradt otthon egyedül, minden támasz nélkül egy kiégett lakásban. Beköszöntött a csaknem teljes nélkülözés. Ahogy csak lehetett, segítettük egymást.

Zongoratanári végzettségű édesanyánk konzervgyári munkás lett, nekünk, nagyobb gyerekeknek abba kellett hagynunk az iskolát, dolgozni mentünk: a családfővé vált legidősebb testvérünk, Anti, míg kórházba nem került, fizikai munkát végzett föld alatti építkezésen. Mi, lánytestvérek is robotoltunk, a munka mellett tanultunk, de nem adtuk fel, később diplomát is szereztünk. Az ikrek élete is hányatottá vált, Melinda és Béla először intézetbe kerültek, majd a Nemzeti Segély vidéki parasztcsaládoknál helyezte el őket. Édesanyánk, amikor szembesült azzal, hogy rosszul bánnak velük, hazahozta őket.

Béluska már egészen kicsi kora óta mind a két kezével rajzolgatott. Telerajzolta az ajtókat, még a lépcsőház falát is. Ez volt a kedvenc játéka, de tanulni nem szeretett. Az általános iskola után képzőművészeti gimnáziumba jelentkezett, de nem vették fel. Az ikreket akaratuk ellenére 1951–1952-ben az Állattenyésztési Technikumba iskolázták be. Melinda beletörődött, de Béla nem. Nem tanult, szabotált.

Ő csak rajzolt. Telerajzolta a füzeteit, könyveit, lerajzolta a tanárait, az igazgatót. Mindent lerajzolt, csak nem tanult. Tanárai ezt nem honorálták, csak elviselték.

Az első év végén Béla két tantárgyból megbukott. Kijelentette, hogy ő nem akar állattenyésztő lenni. Anyuka kénytelen volt hazahozni Kőszegről, így az ikrek útja kettévált. Béla 1952-ben, 16 évesen az Óbudai Hajógyár anyagmozgató munkása lett. Munka mellett ott is rajzolt, festett. Lerajzolta a munkavezetőt, a munkatársakat, a hajókat és mindent, amit látott. Észrevette a főnöke, és azt mondta: Gruber, mit csinál maga munkaidő alatt? Na, jöjjön csak velem! Elvitte. Na, a Béla gondolta magában: most ki fognak dobni engem, végem van! Kiesek a jó kis állásomból – mert jól keresett, még prémiumot is kapott. Erre fölvitte a dekorációs osztályra, s az ottani főnöknek azt mondta: ez az a fiatalember, aki nem dolgozik, csak rajzol. Bélát kellemes csalódás érte, átvették a dekorációs osztályra, ahol kedvére rajzolhatott, festhetett, csinálta, amit mondtak, szabadidejében zenét hallgatott, operába járt. Sok elismerést kapott, szép fizetést, prémiumot. Szépen felöltözött, anyukát, sőt még imádott nagymamánkat is támogatta. Képzőművészeti könyveket vásárolt, tanult, olvasott, focizott, úszott, sakkozott, moziba járt. De a titkos vágya az volt, hogy festő legyen. 16 és 20 éves kora között tartott ez az időszak, 1952-től 1956-ig. 1956-ban vették fel a képzőművészeti főiskolára, harmadik nekifutásra.

Igazságtalannak érezte, amikor nem vették fel?

Nem érezte igazságtalannak, csupán saját magát érezte felkészületlennek. Ezt szerette volna pótolni, ezért képezte magát. Rajzszakkörbe járt, ahol anatómiai képzést kapott Koren István szobrásztól, Kelemen Emiltől festészetet tanult. Festőállvánnyal ment a Schmidt-kastély parkjába tájképeket festeni, hajókat festett a Duna-parton. A szobája tele volt festőeszközökkel, és Van Gogh, Cézanne, Rembrandt, Chagall, Monet, Manet, Paál László, Aba Novák és még sok más festő albumaival. Ezek tanulmányozásával is készült a felvételire. 1954-ben csak próbálkozott, 1955-ben bizakodott, 1956-ban felvették a Képzőművészeti Főiskolára.

A tizenkét éves korában festett Szűzanya a kis Jézussal című képe akár kiforrott műként is nézhető. Erre mondták tanárai később, hogy Gruber Bélát nem kellett tanítani?

Első mestere a főiskolán Kmetty János volt, akit Béla rajongva szeretett. Kmetty mester is nagyra tartotta növendékét, kijelentette:

Gruber Béla tehetsége nagyobb annál, hogy a főiskola adhasson neki valamit. Bélára nagy hatással volt, ő erősítette meg benne azt az érzést, hogy erre a pályára született.

Róla olvastam az életműkiadásban, hogy egy százast csúsztatott az utolsó óráján Gruber Béla festőköpenye zsebébe.

A második év karácsonyán Kmetty mester jó pihenést kívánt Bélának, és valóban egy százast csúsztatott munkaköpenye zsebébe. Béla nagyon sokáig nem használta föl ezt a pénzt – őrizte mint kedves ereklyét –, mert a Kmetty bácsi adta neki.

Törés volt az életében, hogy elvesztette őt, mert kedves mestere nyugdíjba ment. Ezután Kádár György lett a mestere.

Kádár Györggyel összezörrent…

Nem szívlelték egymást. Kádár azt mondta neki egyszer: Gruber, maga nem tanult tőlem semmit sem. Béla erre azt felelte: az a szerencse, tanár úr! Ez a konfliktus mély nyomot hagyott Béla szívében. Ezután átkérte magát Bernáth Aurél osztályába, aki az első pillanattól kezdve elismerte Béla tehetségét, de az ő kapcsolatuk sem volt felhőtlen, mert Bernáth mester is szerette volna irányítani Bélát. Hisz a mesternek az a dolga, hogy irányítson. De Bélát nem lehetett.

Öntörvényű személyiség volt?

Nézze, én úgy emlékszem vissza a testvéremre, mint egy vidám arcú, élénk, csillogó szemű, szelíd, drága jó fiúra. Számára a szakma, a festészet, a művészet szent dolog volt. Ő az életét a művészetre tette fel, és nem tűrte el, hogy beleszóljanak művészi elképzeléseibe.

Bernáth Aurél mindennek ellenére támogatta Gruber Bélát?

Voltak közöttük összetűzések, bár kölcsönösen tisztelték egymást, így később jó kapcsolatot alakult ki közöttük. A mester emberi nagyságát mutatja, hogy belátta, tanítványa a művészet terén befolyásolhatatlan. Kijelentette azt is, hogy Béla zseni. Ennek képi megjelenítése az Erkel Színházban látható Bernáth festette freskó, melynek egyik lovas figurájában Gruber Bélára ismerhetünk rá.

Kedves jelenetnek voltam tanúja, amikor Béla kórházban feküdt, és Bernáth Aurél meglátogatta: megölelték egymást, szeretet és tisztelet áradt belőlük a másik iránt. Én pedig elmondtam a mesternek, hogy Béla mennyire tiszteli és szereti őt. Béla – a mester távozása után – hálával teli szívvel fordult hozzám: köszönöm Ági, hogy elmondtad neki, de te honnan tudtad mindezt? – kérdezte tőlem.

Bernáth Aurél Gruber Bélának – egy még diploma nélküli VI. éves főiskolai hallgatónak – önálló kiállítást tervezett a Művelődési Minisztérium Művészeti Főosztályának írt 1963. február 21-i levele szerint.

Béla csodálatos alkotásokkal hálálta meg a mester fáradozásait, aki óriási reményt adott az akkor már beteg, szanatóriumban lévő fiatalembernek.

Béla éjt nappallá téve dolgozott, a kiállítás reményében egy egész szanatóriumi ciklust (sorozatot) hozott létre. A mester pedig Béla halála után is (Gruber sógora, Nagy Ferenc elmesélése szerint) többször, teljesen váratlanul elment Béla alkotásait megnézni. Látszólag közömbös dolgokról beszélve leült Béla képe elé, szótlanul nézte, majd könnyes szemmel, csendesen távozott. (Az általa tervezett kiállítás csak Béla halála után, 1964-ben valósulhatott meg.)

Barátai voltak?

Amíg beteg nem lett, sok barátja volt. Voltak kedves gyermekkori játszótársai, osztálytársai. A Mezőgazdasági Technikumban Tauber nevű osztálytársával volt baráti viszonyban, aki nagyon kulturált, művelt fiú volt, vele barátkozott össze, vele tudott a művészetekről és a festészetről beszélni, hiszen már akkor is ez volt legkedvesebb témája.A két méter magas Ábrahámfi Pityu is kedves barátja volt a 165 cm magas Bélának. Együtt jártak moziba, kiállításokra, együtt csodálták meg a szép kislányokat. Hiába froclizták őket, hogy itt jön a hosszú meg a kicsi. Remsey Ivánnal a főiskolai felvételin ismerkedett meg. Iván – maga is festőcsalád tagjaként – csodálója volt Gruber művészetének, aminek hangot is adott. Pirk János idős festőművészt is barátjának tekintette Béla. A főiskolán Novák András volt még jó barátja, akivel nagyon szerették egymást. És a főiskolán ismerte meg Sváby Lajost is, akire szintén nagy hatással volt Gruber művészete. Sváby szerint: Gruber Béla igazi festő volt. Csak festő volt, semmi más. Úgy volt festő, hogy abba bele is halt.

Úgy volt festő, hogy utolsó napján még jó képet festett. És nincs ennél nagyobb sors, és nem lehet ennél nagyobb élete festőnek. Megszemélyesítette, magasztosította, élővé tette a tárgyakat, amelyek fölött ő rendelkezett.

Béla kedves barátai közé tartozott: Federics Irma, évfolyamtársa a főiskolán, Benkő Kati, Mermeze Nóra, Gyulai Líviusz. Tisztelői voltak: Havas Eszti grafikus, Koncz Mari, Hajdú Laci és még sokan mások is. Tenk László máig őt tekinti mesterének.

Mi volt idegösszeomlása oka?

Egyrészt túlhajszolta magát a munkában, a másik ok pedig a viszonzatlan szerelem volt. Béla a főiskolán összebarátkozott az egy évfolyammal alatta járó szobrásznővel, M.-mel. A két művészjelölt egymásra talált, elindult egy kedves baráti kapcsolat. 1958-ban együtt voltak a vásárhelyi nyári táborban. Együtt dolgoztak, Béla rajzolgatta a lányt, a lány pedig elkészítette Béla terrakotta fejszobrát. „Béla, még büszke lesz rád a főiskola” – mondta a lány, aki nagyra becsülte őt. Béla beleszeretett M.-be, de ő csak a barátságát ajánlotta fel.

A szerelmes fiú rossz tanácsadójára hallgatva egyre indulatosabban követelte a viszontszerelmet, de elutasításban részesült, így végleg megszakadt a barátság, Béla egy időre még a munkával is felhagyott bánatában.

Indulatosságát nagyon megbánta. Haláláig szerette a lányt, még a halálos ágyán is azt mondta: Édesanyám, én csak M.-et szerettem.

Nemrég Benkő Kati festőművésztől – Béla volt osztálytárásától – kaptam egy levelet, amelyben felidézte, hogy szakításuk után Béla szerette volna megkövetni M.-et. Elment a lakásához egy nagyon hideg éjszakán, de M. nem volt otthon, Béla pedig – kabát nélkül – estétől reggelig várta. Megfázott és tüdőgyulladást kapott. A túlhajszoltság, a tüdőgyulladás legyengítette a szervezetét.

Édesanyjuk naplójában írja, „Ágica már fiatalon sokat törődik Béla művészetével, pénzzel támogatja”. A Gruber-hagyaték kezelésében a mai napig fontos szerepet játszik. Szerkesztette az életműkiadványt, dokumentálja a kiállításokat, megnyitókat, megnyitó­beszédeket. Az, hogy Gruber Béláról ennyi információ fennmaradt, elsősorban önnek köszönhető. Ezt kötelességérzetből csinálja?

Béla a halála előtt, halálos ágyán elbúcsúzott tőlem. Szeretettel átölelt: Ági, mondta, megkérlek, törődj a munkáimmal. Tudod, sok képem van a főiskolán is, otthon is, ugye törődsz velük? Ó, mondtam, hogyne törődnék! Nem bízhatom másra, csak rád, Ági. Béla testvérem kérésének megpróbáltam eleget tenni. Először nem is sejtettem, hogy milyen nagy feladatot bízott rám. Ő csupán 5–6 éven keresztül dolgozott, de akkor szinte éjjel-nappal alkotott, én pedig immár 54 éve teszem a dolgomat, és még nincs vége. Béla villanásnyi élete alatt rendkívüli életművet hozott létre. Mindent, ami körülvette, mindent, amit látott, festői eszközökkel megpróbálta mások számára is láthatóvá tenni. Számára az őt körülvevő tárgyak mind-mind művészi alkotássá alakultak. Engem, a testvérét is egyre jobban magával ragadott Béla mondanivalója, megrendítő közlési képessége, ahogy egyre behatóbban megismertem életművét.

Alkotásai mélyen megrendítőek, ugyanakkor élvezetesek és beszédesek. Könnyedség és tragikus mélység egyszerre jellemzi őket.

Elég csak a műtermi képekre, önarcképeire vagy grafikáira, a Bánat című, saját alakját ábrázoló, 1959-ben alkotott munkájára, vagy a legutolsó, Művész a kórházban című 1963-ban alkotott tusrajzára utalni, amely a teljes feladás, a mindenről való lemondás, összeomlás drámája, a megrázó szépség és igazság megtestesítője. Ő ezt a nagy igazságot természetes egyszerűséggel tette, nem keresve, hogy mit hogyan is kellene. De emlékezetemben él az is, hogy Béla sohasem volt elégedett azzal, amit alkotott, ezért újra és újra megfestette a képeket.

Tisztelte és csodálta példaképeit: Van Goghot, Cézanne-t, a főiskolán Kmetty Jánost és Bernáth Aurélt, a mestereit. Stílusa csak az övé volt, ahogy Pátzay Mária művésztársa írta: „… ez a fiatalember huszonévesen iskolateremtő mester volt, a hatvanas években induló generáció meghatározó egyénisége. (…) Voltak, akik briliáns szakmai tudását méltányolták, de a legtöbben azok, akik változtatás nélkül átvették stiláris újításait.”

Első tevékenységem volt, hogy felkutattam, összegyűjtöttem és leltárba vettem alkotásait, aztán elosztottuk a testvérek között a képeket. Ami nálam van még, azt szeretném egyben tartani, és örülnék, ha egy intézmény keretei között lehetne ezt megvalósítani. Figyelemmel kísértem kiállításait, és azokat is dokumentáltam. Egy nagy monográfiát és ouvre katalógust állítottam össze, melyben Jobbágyi Zsuzsa művészettörténész volt a segítségemre. Az összegyűjtött dokumentumokat felajánlottam a Magyar Nemzeti Galériának, ahová befogadták azokat.

A Gruber Béla műveiről készült reprodukciók forrása: Gruber Béla élete és művei 1936–1963. című monográfia. Szerkesztette: Strakovitsné Gruber Ágota, reprodukciók: Sulyok Miklós. A 623 oldalas, angol és magyar nyelvű mű megvásárolható az Esernyős Óbudai Kulturális, Turisztikai és Információs Pontban (1033 Budapest, Fő tér 2.).

„Az íráshoz éppen olyan hajlandóság kell, mint a takácssághoz vagy hímzéshez. Valahogy úgy képzelem, hogy hallatlan engedelmesnek kell lenni a kéznek, amely a gondolatokat átveszi, és a betűket a papirosra rajzolja. Az ujjakban, a kézben rejtőzhetik valamely kis szellem, amely felébred a hívásra, és kezdi a maga tennivalóit; viszi a tollat az ismeretlenségbe, a papiros fehér tengerén.”
(Krúdy Gyula)

Az Óbudai Remete, a halhatatlan Krúdy lényegre törő pontossággal fogalmazta meg mesterségének és ezzel minden mesterségnek a lényegét. Akár igényes iparos munkáról beszélünk, akár irodalmi remekműről, létüket a gondolat által vezérelt „kis szellem”-nek köszönhetik.

Az előremutató gondolkodás, a vállalkozó ­szellem, mely gyakran világhírű, elismerésre méltó alkotásokban öltött formát, az óbudaiak sajátja.

A tudomány, a történelem, az iparművészet, az irodalom, valamint a képzőművészet számos területén alkottak, alkotnak örökérvényűt az itt élők.

Az Óbudai Anziksz több mint négy éve foglalja keretbe az óbudai kötődésű szerzők munkáit, általa betekintést nyerhetünk a helyi képző- és iparművészek, irodalmárok, zenészek, iparosok munkásságába, melyek egy-egy színes csempe­darabkaként jelenítik meg kerületünk életét.

Büszkék lehetünk lakhelyünk több ezer éves történetére, az itt élő alkotókra, és arra, hogy Óbuda minden korszakban a kulturális élet kikerülhetetlen szereplője volt.

A kis csempékből nagy Óbuda-mozaik áll össze – számomra ez az Anziksz, ami nemcsak a sokszínűséget, hanem az itt élők közötti láthatatlan kohéziós erőt is átélhetővé teszi.

Forgassák örömmel az Óbudai Anzikszot, legyünk büszkék együtt kerületünk színes és változatos életére.

dr. Kiss László polgármester

Kedvenc

Féja, aki maga is kiváló irodalmár, szociológus, politológus és nem mellékesen elhivatott tanár volt, rengeteget foglalkozott Krúdy Gyulával, utánajárt a róla szóló legendáknak, értelmezte és elemezte műveit. Erről tanúskodnak a Krúdy és legendái című kötetben található szövegei is.

A könyvből, melyet Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata adott ki 2014-ben, a zseniális író részletes és valósághű portréja bontakozik ki.

„A századforduló és a XX. század eleji magyar irodalom alkotói közül Ady Endre és Móricz Zsigmond mellett Krúdy Gyula állt legközelebb apámhoz. Vonzódása – objektív és szubjektív okainak elemzése – külön tanulmányt kívánna. Ady versei és a Krúdy-művek voltak mindvégig a visszatérő és a leggyakoribb olvasmányai, általában ceruzás jegyzetekkel kísérte munkáikat, és életének végső napjaiban, a kórházi ágyon egy Ady-kötet volt az utolsó olvasmánya. – Pályáját végigkísérték e két íróval kapcsolatos publikációi és naplószerű feljegyzései. Egyik legkedvesebb könyve Krúdy Gyula Ady Endre éjszakái című munkája volt.” – írja Féja Endre a könyv utószavában, melyben összegyűjtötte és kötetbe szerkesztette édesapja Krúdyról készült cikkeit, tanulmányait.

„Krúdy olyan volt, mint a gyümölcsfa, mely nem törődik azzal, hogy merre gurul a termése. Számba se vette, hogy mit írt, egykettőre el is felejtette, önmaga álmélkodott volna talán a legjobban, ha műveinek szétszórt tömegét valaki elébe tárja.” – olvasható Féja Géza egyik tanulmányában, aki viszont pontosan tisztában volt azzal, mekkora életművet vetett papírra ez a bohém álmodozó, hiszen regényei, novellái mellett újságcikkeit is felkutatta, olvasta, elemezte.

„Krúdy úgy élt, mint a vérbeli muzsikus, aki csupán önmaga kedvéért szólaltatja meg a húrokat, s merő véletlenség, hogy mások is gyönyörködnek muzsikájában.”

– folytatja a portrét, majd lírai sorokban magyarázza el, miért volt fontos az író számára a kiskocsmák csendje, az éjszaka sötétje: „Az éjszaka kellett neki, midőn a valóságos élet körvonalai lágyan szétomlanak, s helyet adnak apáinknak, nagyapáinknak, őseinknek, titokzatos kapcsolatainknak, napfényben láthatatlan összefüggéseiknek.” Féja Géza ugyanakkor leszögezi, hogy ez a látszólag henye életforma, amely a külvilág szemében kizárólag a női szoknyák, borospoharak és kártyaasztalok körül zajlott, csak kulisszaként szolgált, és lehetővé tette, hogy létrejöhessen Krúdy Gyula korát messze meghaladóan modern, máig érvényes életműve.

A szerző rámutat arra is, hogy a kortársak többsége alaposan félreértette Krúdyt. Nem vették észre például, hogy az országos sikerű, megjelenése után túlzás nélkül bestsellernek számító Vörös postakocsi hőseit írójuk tudatosan szakítja ki kora anyagias valóságából. A huszadik század elején amerikai tempóban fejlődő Magyarországon, ahol a pénzzel és korrupcióval, befektetéssel vagy panamával gyorsan megszerezhető haszon lehetősége szinte narkotikus anyagi függésbe sodorta a társadalmat, elsorvasztva, kiölve belőle a régi értékeket, Krúdy régimódi hősei méltóságos tempójukkal, idejétmúlt erkölcseikkel, megélt álmaikkal szállnak szembe az új világgal.

A pokoli világégés, mely a magyarság számára a tragikus trianoni diktátummal ért véget, természetesen mély nyomokat hagyott az alkotói ereje teljében lévő Krúdy munkásságán is. Féja Géza úgy látja, hogy az író legnagyobb művei épp az 1915–1920 közötti időszakban születtek. Talán az sem véletlen, hogy ekkor készült novelláiban, regényeiben „az alvilág és a démonok lakóhelyét látta az emberben, legjobb esetben az angyalok és a démonok leszármazottjait.”

“Mágikus és démonikus erők átjáró helyének tartotta az életet, ezért becsülte olyan kevésre, ezért nem félt a haláltól.” – fogalmaz az elemző.

Krúdy mindig a saját törvényei szerint írt és élt, „új arcot adott a regénynek, izgalommal telítette az eseménytelen novellát, a rajzot, a karcolatot, sőt az újságcikket is költői műfajjá nemesítette.” „Nem harcolt kora silányságaival, hanem azok fölé emelkedett. Egy szelíd óriás megértő jóságával szemlélte a törpe embereket. Látszólag semmibe se vette a valóságot, ám igazából kora legnagyobb leleplezője volt.” – hangsúlyozza a máig utánozhatatlan író valódi értékeit Féja Géza. Elemző írásaiban a legendák mögé néz, és Krúdy műveivel bizonyítja az irodalomtörténeti közhelyeket leleplező állításait. A kötetben olvasható dolgozatai nemcsak fontos és eredeti megállapítások sokaságát tartalmazzák, hanem olvasásélményként is elsőrangúak. Akik szeretik Krúdyt, azok ínyencnek való csemegére lelnek ezekben az írásokban. Más szemmel olvassák ezentúl Szindbád történeteit, és talán akad közöttük olyan is, akinek kedve támad, hogy az álmokban született szavak mesterének kevésbé ismert művei után is tájékozódjon.

Alig másfél esztendeje nyílt meg három fiatalember sütödéje a Bécsi út 267-es szám alatti ipartelepen, amit sokkal egyszerűbb megtalálni, ha a telep Fehéregyházi út – Hunor utca sarkával szemközti bejáratánál keressük. A furcsa környezet ellenére gyorsan kiderül, hogy jó helyen járunk, ha cipóra vágyunk, hiszen az ott működő gépjárműalkatrész-boltok, építőanyag lerakatok és műhelyek szürke portáját enyhe kenyér- és sörgyárillat lengi körül.

A kisüzemben se számítsunk csillogó-villogó berendezésekre, mert a látvány helyett a lényegre, a jó kenyérre koncentrálnak a pékek.

Fülöp Ádám, Simor Máté és Tóth Márton Franciaországban tanulta ki a mesterséget, feladva korábbi diplomás munkájukat. Amikor ott jártunk, hármójuk közül Ádám volt ügyeletben, ezért ő válaszolt a kérdéseinkre.

 Komoly pályamódosítást hajtottak végre, hogy megvalósítsák az álmaikat. Eldobták a nyakkendőt, hogy fehér tenyérrel tésztát formázzanak. Miért?

Mindannyiunknak más a története, de a sors „összekovászolt” minket. Máté szociológus-közgazdászként az alternatív vállalkozásokat tanulmányozta nyugaton. Ott döbbent rá, mennyire másként működnek a dolgok „kenyérfronton.” Nem a közértben veszed le a polcról a kenyeret, hanem bemész a pékségbe vagy a piacra, ahol attól az embertől kapod meg a terméket, aki készítette.

Ez másfajta viszony, egy bizalmi kapcsolat, mert aki a saját portékáját árulja, az nyilván nem fog vacakot tenni eléd.

Máté 2010-ben már hosszabb időre kiköltözött Nantes-ba, hogy elvégezze a pékképzést, közben pedig helyi bio pékségekben szerzett gyakorlatot. Marci – nem mellékesen családi kapcsolatban van Mátéval – szintén kereste a helyét a világban, és franciaországi csavargásai alatt megtetszett neki ez a hagyományokon alapuló és minőségi szakma. Ott ezek a kisvállalkozások sokkal jobban beépültek a gazdaságba, saját termesztésű és természetes alapanyagokat használnak. A kenyerük összehasonlíthatatlanul jobb a miénknél. 2011-ben talált is magának egy képzést Tours-ban, azt letudva szintén Nantes-ba került, ahol 2013-ban szakvizsgázott, egyébként közgazdaságtani főiskolára járt.

 Csak dicsérni lehet mindazok elhivatottságát, akik visszaszerzik e szép szakma becsületét, ön is közéjük tartozik. De miként társult a fiúkhoz?

Én itthon a Külkereskedelmi főiskolát fejeztem be, azután 2007-től Genfben tanultam ökológiát. A Vidékfejlesztési Minisztériumban kezdtem el dolgozni agrobiodiverzitás referensként, a tájfajta vetőmagok jogi szabályozásával foglalkoztam. Ennél kézzelfoghatóbb feladatra vágytam, így 2012-ben felpakoltam a családom, és Dél-Franciaországban egy családi farmon beletanultam a kézműves kenyérkészítés rejtelmeibe.

Itthon megszakadt a folytonosság az évszázados hagyományok gyakorlati alkalmazásában, kiesett egy vagy két generáció, ezért kellett odakint tapasztalatokat szereznünk.

Mi hárman egy konferencián találkoztunk, s elhatároztuk, hogy csinálunk Budapesten egy szövetkezeti pékséget. Meg akartuk mutatni, hogy a kenyér ma is lehet finom és egészséges.

Miért jobb, mitől más az itt készült kézműves kenyér, mint a nagyüzemi?

Kevesen vannak tisztában azzal, hogy a szupermarketben vásárolt pékárut milyen szemlélettel és eljárással készítik. A természetes kovász használatát például elavult eljárásnak gondolják a szakképzésben, és egyáltalán nem fektetnek hangsúlyt a hagyományos technológiákra.

Mi a kenyereinket minősített bio lisztből készítjük, amit három hazai kövesmalomból szerzünk be. A tésztát adalékanyagok nélkül, természetes kovásszal, élesztő hozzáadása nélkül kelesztjük.

Egy jó kenyérhez ugyanis csak liszt, víz és só szükséges, hiszen a kovász is lisztből és vízből készül. A tészta kimérésénél kb. 20%-kal többet kell ráhagyni, mert ez a mennyiség a sütés közben elpárolog. Kissé keményebbre hagyjuk sülni a héját, a pihentetés után úgyis visszapuhul. Közben nem árt néha megkocogtatni, mert a hangja elárulja, hogy belül is teljesen átsült-e.

Miért fontos, hogy kövesmalomból hozzák a lisztet?

Rengeteg előnye van a hengermalmihoz képest. A kövesmalmokban úgynevezett hideg őrlés folyik. A kövek közti távolság és a beömlő anyagmennyiség szabályzásával állíthatók elő a különböző finomságú lisztek. Nekünk olyan alapanyagra van szükségünk, amiben a búzának minden része megtalálható, és a hagyományos őrléssel ilyet kapunk. Persze vannak még álmaink. Szeretnénk egyszer saját búzából, tájfajta vetőmagokból lisztet készíteni. Fatüzeléses kemence is épül majd egyszer.

Ránézésre is gyönyörűek a most kisült veknik. Ropogós a héjuk, tömör, rugalmas és szabályosan lukacsos a bélük. Nincs két egyforma, mind kézzel formázott. Milyen a választék?

Csak kenyeret készítünk, és kizárólag természetes összetevőkkel dolgozunk. Fehér, félbarna, rozs, alkor, magos, mákos és mazsolás veknik kerülnek ki a sütőből, no meg a bagett. Kilencszáz forint körül mozog a félbarna kilójának az ára. A csütörtöki sütést – ha marad belőle – 20%-kal olcsóbban adjuk a biopiacon. A bio liszt két-háromszor drágább a simánál, ezért nem könnyű kigazdálkodni, hogy közben az áraink is versenyképesek maradjanak.

Viszont ezek a kenyerek megfelelő – papír vagy vászonzsákos – tárolás mellett 4-5 nap után is tökéletesen tartják magukat, és egy falat sem vész belőlük kárba.

A gluténérzékenység egyre komolyabb probléma, ám itt nem látok ilyen pékárut.

 Egyelőre nem készítünk gluténmentes kenyeret, mert nagyon szigorú követelményeknek kell megfelelni, és a műhely még nem alkalmas erre. De idővel szeretnénk olyan kenyeret sütni hajdina- és kukoricalisztből, amit nyugodt szívvel ajánlhatunk glutén intoleranciában szenvedőknek is.

Még nincs három óra, de már egymásnak adják a kilincset a vásárlók. Csak itt kapható a Pipacs kenyér?

 A nyitvatartási időnket a friss sütésű áruhoz igazítottuk, ezért kedden, szerdán és csütörtökön délután három és este fél nyolc között lehet a boltban vásárolni. Termékeink szombat reggelenként kaphatók még a Csörsz utcai biopiacon, és olyan viszonteladóinknál is megtalálhatók, mint a Stelázsi a Hollán Ernő utcában, a Lehel téri vásárcsarnokban, az Ínyenc Butikban, a Bendegúz közértben a Sasadi úton vagy a Wekerle telepen a Másik boltban. Érdemes felkeresni a többi hasonló szemlélettel működő kézműves pékséget is Budapesten. Ilyen az Artizán, a Pékműhely, a Butter Brothers, a Jacques Liszt, a Marmorstein, a Kenyérmanufaktúra és a Panificio il Basilico.

Szerencsére a jó kézműves kenyér reneszánszát éli nálunk is, de a kis pékségek még nem tudják felvenni a versenyt a nagyokkal. Viszont élmény beleharapni bármelyik kenyerükbe.

Na most, ha Óbudán burgert akarna enni, Jules Winnfield tuti rámenne Ray”Bá Street Foodjára a Kiscelli utcában.

Már ha Marcellus Wallacenak épp Óbudán ott lenne bérgyilkolnivalója.

Ennyit a ponyvaregényes párhuzamokról.

A hamburger sok minden. Többek között finom. Másrészről társas élmény.

Őszintén, ki eszik hamburgert egyedül? (Feltéve, ha nem a gyorséttermes parasztvakítókról beszélünk, mert akkor igen. Mert szégyelli. Eléggé.)

A hamburger haverkaja. Egyedül enni nem megy, kellenek hozzá a spanok. Meg sör. Meg hangulat. Már nem úgy, hogy a hamburger az ember barátja (bár a legjobb burgerek azok), és bár nem egy konyhai ördöglakat, kis ügyességgel az ember otthon is összedobja – tök érdekes, de Jamie Oliver konyhaszent receptje a következőképpen néz ki: a húst tálba tesszük, hozzáadjuk a megtört kekszet, sót, borsot, egész tojást, mustárt, az apróra vágott petrezselymet, és jól összedolgozzuk.

Na, most mi magunk nem hiszünk a tojásban. Azt ugyanis fasírtnak hívják, és az nem burger.

A Kiscelli utca 14. és a Szőlő utca sarkán hamburgert kapni. A Ray”bá, a tulajdonos (és egyben főszakács) elmondása szerint egy dolog miatt kezdett két éve burgert sütni: mert szereti. Ennyi.

Ennek a burgernek szíve van. És akkora adagokat mérnek, hogy Bud Spencer legyen a talpán, aki megbirkózik velük (megvan ugye, hogy „emeletes burger”? Na, kb. így képzeljék el!). Az étlap körülbelül kódexvastag, és ez egyben talán hátrány is – a kevesebb néha több, de ez legyen a legnagyobb bajunk. Nehéz válogatni. Ami viszont tök jó ötlet, hogy a húsok dekára vannak osztva – nem egységes húsokat kapunk tehát a kitűnő buci közé, hanem 10-től 50 dekásig bármilyet. Az ember dönthet a marha-, csirke- vagy sertésburger között – gasztromániások maradnak a marhánál, de ez csak a mi véleményünk.

Ja, a tulajdonos elképesztően titkolózik, és nem árulja el a receptet. Mi a szimpatikus, ha nem ez?

Higgyenek nekem: a 10 dekásba is bele lehet pusztulni. Annyira jó, annyira eteti magát, de egy idő után az ember már alig bírja szusszal. Az egyik kolléga 15 dekás hússal birkózott – embert izzadni még nem láttunk így sosem.

Tipikusan olyan burgerről beszélünk, amit szaknyelven „gitáros hamburgernek” is neveznek. A kézmozdulat miatt, ahogy próbálsz megszabadulni a könyékig csurgó dolgoktól, mert hogy leeszi magát a szósszal az ember, mondhatni hót ziher.

Ár-érték arányban Ray”Bá Street Food kínálata – mivel mostanában valami hamburger-forradalom zajlik, a legutolsó kricsmiben is kapni, és ez az árakon is meglátszik – egészen jó. Nem mindennap ennénk ott nyilván, de egyszer egy hónapban simán.

Higgyék el, hogy ez dicséret!

A „Vigyáztam!”  figyelmeztetéstől  a „Francba, de hideg van!” félkáromkodáson át a kedves, „Önnek mi lesz?” kérdésig, üdvözlésig sokféle hang és hangsúly, árusok és vevők mindennapi zsivaja tölti be a kissé kusza teret. Az óbudai piacon, a Vörösvári út, a Flórián és a kissé távolabbi Tűzoltóság ölelésében legalábbis ilyesféle a hangulat.

Itt dolgozik, árul savanyúságot káposzta- és gyalult tökhegyek, ecetes paprika, cékla- és csalamádéhordók között a vecsési Dabasi „dinasztia”.

Savanyúsággal dolgozunk, de jókedvű emberek vagyunk, szerencsére ilyen a család is – mondja Dabasi János, és a hátsó kis helyiségből kimutat a pultnál serénykedő Szilviára, feleségére, aki éppen egy vevővel valamilyen recepten mulat. Bevallom, ezúttal engem nem a szuper uborka vagy a pikáns vágott zöldség (lánykori nevén csalamádé) hozott ide, hanem az itteni hangulat. Vevőként évekkel ezelőtt bukkantam rájuk, és rögtön feltűnt, azóta megerősödött jó érzésem: korrekt, pontos, kedves és hangulatos a kiszolgálás. Na és nem mellékesen finom a kovászos uborka és a cékla.

Már a nagyapám is ebben az iparágban dolgozott, apámnak ugyancsak itt volt 1973-tól üzlete, a régi piac másik sarkában – mutat átellenben a Flórián felé –, és én is itt maradtam a csarnok újjáépítése után, tovább béreltük ezt az üzletet.

Akkor még az öregem volt talán az egyetlen savanyúságos a környéken, mellette hentes, pék, kis csehó – paradicsomi, konkurencia nélküli állapotok. Aztán én örököltem az üzletet, a recepteket, a beszállítókat is, akik közül néhányan (vagy az utódaik) ma is megvannak.

A sok, jóféle savanyút innen-onnan összegyűjti, aztán itt eladja?

Dehogy! A nyers- vagy mondjuk így alapanyagot vesszük, kitől mit: partnerek vannak Létavértestől Újfehértóig vagy Csányig meg hát Vecsésen, ahol lakunk. Ott van a kis savanyító üzemünk, ahol aztán „megműveljük”, ízesítjük a – nem éppen találomra – összegyűjtött zöldséget.

Ez tehát, amit látok, a jéghegy csúcsa.

Az ízeket, a leveket én keverem, részben még több évtizedes alapreceptek szerint. Mondhatjuk, ezek beváltak. Aztán jön az öcsém a munkatársaival, és néha bizony 50 kilós zsákokat vagy edényeket hurcolászva keverik véglegesre az anyagot az edényekben, hordókban. Ez kemény fizikai munka, két gépünk van csupán, egy káposztaszeletelő és egy uborkaszurkáló.

Persze, halad a világ, új ételek is megjelennek – mi is variálunk, majd mindegyik termékünkben azért van már valami „fejlesztés”.

… ami olyan titkos, mint a Cola vagy a Zwack receptje?

Akkora cég azért nem vagyunk, de az ízesítésünk egyéni – amit persze az ízlés változásával, akár a vevők visszajelzéseire is figyelve finomítunk, javítunk.

Apropó vásárlók. Ahogy észrevettem, maguk nemcsak savanyúságot árulnak, hanem jó szót is. Kik vannak a frontvonalban?

Legelsősorban a feleségem, aztán, ha kell, besegít a sógornőm, a lányom, aki azért most már inkább babázik, nemrég szült és persze én is… Akkor vagyunk többen, amikor nagy a forgalom, szombatonként vagy ünnepek előtt. Egyébként, visszatérve a jó szóra, azt nem áruljuk, az van… egyszerűen jóban vagyunk a vásárlókkal, hiszen nem üres közhely, hogy itt mi vagyunk értük. Kicsit durvábban fogalmazva, belőlük élünk. Törődni kell a vevővel, hagyni nézelődni, nem rárontani, hogy na, mit kér?

Bámészkodjon, tipródjon kicsit, hívja fel az asszonyt, aztán szólítom meg – esetleg tanáccsal vagy kérdéssel, ha úgy alakul.

És tudja, általában is – túl piacon, vevőn-eladón – úgy gondolom, hogy akivel én jót teszek, az csak nem fog kiszúrni velem.

A barátságos légkört szerintem se nagyon lehet évekig eljátszani. No de vissza az árura – kedvence van a főnöknek?

Cékla, kovi ubi. És mindenből az átlagnál kicsit savanykásabbat szeretem, így aztán ez az ízvilág érvényesül szinte minden árunkban – a több mint harminc féléből. Ez így van még akkor is, ha a „közízlés” ebben a műfajban mostanában az édesebb felé tart, az erős, csípős ízekből kevesebb kell, mint régebben. Ez a tendencia egyértelmű pl. az ecetes paprikánál vagy a csalamádénál, és a legnépszerűbb uborkánál is „feljövőben” van a csemege.

Beszéljünk a toplista vezetőjéről, a kovászos uborkáról.

Nem túl érzékeny, a céklával például sokkal jobban kell vigyázni, de a kovászos uborkát se lehet túl sokáig mozdulatlanul hagyni.

Szakszerűtlen tartás során könnyen besavanyodik, melegben pedig nyákosodásra hajlamos. Mi általában egy hétre előre készlettel dolgozunk.

Akkor hogy csinálják, hogy néha még január elején is van?

A termelők másodvetéséből: amikor szeptember vége felé beérik, jó sokat veszünk, bespájzolunk. Megfelelő lében légmentesen lezárjuk, hozzá sem nyúlunk, amíg később, részletekben nem kezdjük el árulni ezt a készletet.

Telefondallam. János elnézést kér, kinéz, és mivel hétköznap délelőtti csendes periódus van, hívja maga helyett a feleségét. Örülök, mert vele is szerettem volna pár szót váltani. A csinos, szőke asszony – mint a pultnál is – mosolyogva jön. – Nem biztos, hogy olyan szakszerű leszek, mint a Jani.

Megoldjuk. Különben is, a vevőkkel való „bánásmódjukról” szeretném kérdezni, hisz maga van a legtöbbet kint, a küzdőtéren.

Ó, hát én egyszerűen imádom az embereket, szívesen beszélgetek velük, vagy éppen kiszolgálom őket. Tényleg – jó szívvel fogadom az üvegfal túlsó oldalán felbukkanó ismerős és új arcokat.

Nekem is jólesik, ahogy szerintem nekik is, ha a dekákon és forintokon kívül másféle mondatok is elhangzanak ételekről, receptekről, egészségről.

Már az is eszembe jutott egy-egy ilyen jóízű fecsegésnél (nem csúcsforgalomban), hogy beállíthatnék a pultra egy kávégépet.

Mindenkit szeret az „Aranyszívű Szilvia.” Ne már…

Tényleg nagyon ritka, hogy felhúzom magam. Akkor, de csak akkor lépek át a hivatalos eladó üzemmódba, a tárgyszerű szerepébe. Ha fontoskodik, oktat, vizsgáztat, türelmesen megválaszolom, és érdeklődöm, hogy vásárolni mit szeretne. De nem ez a stílusom. Jó, tinikoromban még tudtak úgy kukacoskodni velem, hogy hazáig sírtam. De azért most már nagylány vagyok.

És minden szaván érződik, hogy szereti ezt a a pult mögötti, „kimérem, eligazgatom, lével öntözöm, csomagolom” a kért cseresznyepaprikát vagy közepes káposztalevelet, bármit.  Mindig is így volt?

Mostanra nagyon megszerettem. De igaz, ami igaz, amikor János – még nem feleségként – először kihozott ide, és beleszagoltam a levegőbe, hallani se akartam arról, hogy itt dolgozzak. Mára szinte ugyanolyan kifinomult a szimatom, mint a férjemé. Ő ugyanis bejön, és ha netán valami nem idevalót érez – és megérzi, szerencsére nagyon ritkán –, annak kuka a vége.

Otthon baba, unoka van már. És itteni, majdani utódlási tervek?

Valószínűleg a nagyobbik lányom és a férje lesznek, akik tovább viszik az üzletet. De nem holnap…oly sok minden történhet az emberrel.

De ne haragudjon, már János szolgál ki, visszahívom magának. Látom én is, a főnök nemcsak méri az uborkát, de pakolja a paprikát valamiből valamibe, mereget káposztalét, talál tennivalót, majd Szilvia finom kézmozdulatára visszajön.

Nem tartom fel már sokáig. De ugye nem unatkozik a munkanapjain?

Neeem… Ötkor kelek, ha kell, piacra megyek, majd esetleg kiegészítő nyersanyag keresés, aztán otthon számlák, tárgyalás, megrendelések, a házunk ügyei, befizetések, adminisztráció. Ide is mindennap jövök, és beállok a pult mögé – jól tippelt, nem unatkozom. De nem is siránkozom, most például elmegyünk egy hétre pihenni.