Korábban is dolgoztak együtt a rijekai múzeumokkal.

Valóban készült már a Tengerészeti és Történeti Múzeummal, illetve a Városi Múzeummal közös kiállítás, ahol magát a várost, a hajóval való utazási szokásokat mutattuk be. A Rigójancsi is érinti Fiumét, kiderül, hogyan kapcsolódik a sütemény története a városhoz. Egyébként ez már egy létező kiállítás volt, közel öt évvel ezelőtt készültek a látható tablók, ezt egészítettük ki nálunk található tárgyakkal.

A kiállítást több helyen bemutatták, volt Rijekában, Zágrábban, a covid miatti szünet után pedig most újraéledt Budapesten.

A tárlat mellett megjelent egy gyermekeknek szóló kiadvány is, Anda Maric könyve, a Rigójancsi – Szerelem mint édes ihlet.  Ez a mese arról szól, hogy a szegény kisfiú Rigó Jancsinak hogyan sikerül a kor egyik legjobb zenészévé válnia, és kedvességével és egyszerűségével elnyernie a gyönyörű Klára szívét. A róla elnevezett sütemény is hozzá hasonlóan híres lesz, így kapja a „Rigójancsi” nevet, aminek eredeti receptje a könyv végén olvasható.

A Monarchia közege erőteljesen jelen van a tárlaton, és nyilván fontos is a történetben.

A kiállítás első terme egyenesen Fiumébe vezet, az úgynevezett boldog békeidőkbe, ami megközelítőleg a kiegyezéstől az I. világháborúig tart.  Egy virágzó, fejlődő kikötővárosról beszélünk, itt kötöttek ki a tengerentúlról és Ázsiából jövő hajók, amelyek vagy továbbszállították a rakományt, vagy helyben feldolgozták azt, így egyre jelentősebb lett az ipar.  Fiume ebben az időszakban legalább annyira fontos város volt Európában, mint Bécs vagy Budapest. Volt például csokoládégyára, az érkezett kakaót itt dolgozták föl, az elefánt logós dobozokkal például a kiállításon is találkozhatunk, ezek részben a múzeum tárgyai, részben magángyűjtőktől érkeztek. Amikor csődbe ment a cég, a Gerbeaud család vásárolta föl. Fiume pezsgő polgárváros volt, sok kávéházat, szállodát ismerünk ebből az időből, sajnos több elpusztult közülük. Sokan jártak ide üdülni, erős volt a gyógyturizmus, de vannak olyan adatok is, hogy sokan csak megszálltak egy-egy éjszakára, innen utaztak tovább.

A kiállítás egy szerelmi történetet mesél el. Fiume sokféleségébe pontosan belefért egy ilyen, a korban is szokatlan kapcsolat?

Egy igazi századfordulós, kozmopolita városról beszélünk. Érdekes, hogyan kapcsolódik mindehhez a cigányprímás kalandos élete. Rigó János többször is megfordult Fiumében szerelmével, Clara Warddal, kettejük kapcsolata áll a kiállítás középpontjában és az, ahogy a desszertet elnevezték.

A mai napig kedvelt süteményről beszélünk, amely szerepel a cukrászdák pultjainak állandó kínálatában és sok háziasszony receptes könyvében.

Van egy horvát recept, ami kicsit eltér a mi Rigójancsinktól. De többféle változat van, mindegyiknek a kakaós tészta az alapja, valaki csak kakaós krémet tesz bele, mások tejszínhabos jellegű fehér krémet is.

Hogyan kapta a sütemény a Rigójancsi nevet?

Sok olyan sütemény van, amely nevének származását nem ismerjük. Itt egy egészen izgalmas életút áll a név mögött, Rigó János története. Rigó János szegény pákozdi cigány családban született, egészen fiatal korában kezdett hegedülni. Zenekarban is játszott, egyre népszerűbb lett, nemcsak Budapesten. Kaposváron, Sopronban is zenélt, eljutott egészen Párizsig, ahol már saját zenekarával lépett fel. Párizsban ismert meg egy amerikai hercegnét, aki Detroitból ment Angliába tanulni, ahol nagyon fiatalon találkozott nála jóval idősebb későbbi férjével. Egy előadáson Clara Wardot annyira megfogta Jancsi hegedűjátéka, hogy egymásba szerettek, mindketten otthagyták családjukat, és 1898-ban összeházasodtak. A történet nagy port vert föl, kuriózumnak számított, a korabeli újságok állandóan róluk írtak.

Több tízezer újságcikket ismerünk, ami róluk szól: pletykák, álhírek. Tolongtak az emberek a szálloda ajtajánál, lesték a híres párt. 

Korabeli celebhistória?

Jancsi nyilatkozta egy újságcikkben, hogy neki már hegedülnie sem kellene, mert így is ismeri mindenki az újságból. Nem a hegedűtudása számít, hanem a szerelmi históriájuk.  Szerte Európában, így Fiumében is többször megfordultak, többnyire a Continental szállodában laktak. Miután elég költséges életet éltek, hamar elfogyott az a pénz, ami részben Clara vagyona volt, illetve az, amit Jancsi összehegedült, így elkezdtek közösen is fellépni. Korábban rövid ideig  Egyiptomban voltak, ahol Jancsi megtanított különböző dalokat, táncokat, Claranak, ezekkel léptek később a közönség elé Magyarországon is, aztán  Párizsban. Clara feszes, testszínű dresszben szerepelt például a Folies Bergère színpadán. Még Toulouse-Lautrecet is megihlette a produkció, a kiállításon itt van egy őket ábrázoló rajza. 

Nem ez volt a korabeli női minta. Hogyan reagált erre a társadalom?

Ez abban az időben polgárpukkasztó viselkedés volt, botrányhősnőnek is nevezték Clarát. A kapcsolat viszonylag rövid életű volt, fél évtizedig tartott a házasság, mert Clara beleszeretett egy pincérbe, és továbblépett. Jancsi később megnősült, szép karriert futott be, járt Amerikában is, egy Kis-Magyarország nevű vendéglőnek volt a prímása, nagyon kedvelték a zenéjét, egyszer játszott Roosevelt elnöknek is. Élete végén elszegényedve, magányosan halt meg Amerikában.

Kettejük kapcsolata meglehetősen viharos volt, ez Clara története volt, vagy inkább Jancsié?

Valószínűleg inkább Clararól szólt, aki nagyon különleges jelenség volt abban a korban. Hogy mennyire az „igaz” szerelemről beszélünk, azt nem tudjuk.  A korabeli cikkek középpontjában az áll, hogy a dúsgazdag hercegné otthagyta korábbi életét egy cigányprímásért, ami azért Jancsinak nem eshetett nagyon jól. Heltai Jenő még egy „verset” is írt némi gúnnyal „Hogy ingatag az asszony /Megmondta Rigoletto/ Az én megszégyenítőm / A cigány Rigó lett, Ó” .

Hogyan épül fel a kiállítás?

Arról már volt szó, hogy az első teremben Fiuméba érkezünk, láthatunk jellegzetes kiegészítőket, amivel a város utcáin sétálgathattak a hölgyek és urak, szalmakalapot, női tollaskalapot, kesztyűt, szivarokat, dohányzacskókat, illetve a kiállítótér végén találkozhatunk a megelevenedett Jancsival és Clarával, két rájuk hasonlító bábut öltöztettünk be. Látunk egy hegedűt, gyönyörűszép tokkal, ami jelképezi Jancsi életét. A tokot egy Steinway kereskedésben vásárolták, amikor Budapesten voltak, gyakran megszálltak a Hotel Réniben, ami viszonylag közel volt ehhez a hangszerkereskedéshez. Egy újságcikkből azt is tudjuk, hogy Clara egyszer egy akkor hatezer forintba került Mancini hegedűt vásárolt kedvesének.

A másik teremben lévő tablókon a korabeli újságcikkek, fényképek, képeslapok vannak, megelevenedik a város, érzékelhető az a hangulat, amiben a kor polgárai éltek, ami nemcsak Bécset és Budapestet jellemezte, de Fiumét is. Vannak közös fotók, van, ahol csak Jancsi, van ahol Clara szerepel a korban botrányosnak ítélt pózokban, utóbbi például cigarettával ül egy biciklin.

Lehet Rigójancsi-recepteket is olvasni, illetve kialakítottunk egy korabeli kávéházi installációt, ami a kor hangulatát idézi.

Nagyon sok tárgyunk van, ami kapcsolódik Fiuméhoz, a kávéházi világhoz, a süteményhez, ezek közül néhány már látható volt a 2022-es Fiume kiállításon is.

Arról még nem beszéltünk, hogy valójában miért kapta a Rigójancsi elnevezést a sütemény.

Nem tudjuk, hogy a legendás sütemény hol készült először, sok legenda veszi körül. Például az egyik ilyen, hogy a Hotel Rémiben kérte meg Clara Ward a cukrászt, hogy készítsen olyan desszertet, ami Jancsival való szerelmükre emlékezteti. Állítólag Jancsi megkóstolta a süteményt, és akkor mondta ezt a mondatot, amit fel is írtunk a falra, mert jellemzőnek tartunk, hogy  „Kóstold meg, ez olyan barna, mint az én bőröm, és olyan édes, mint a te szíved!” Persze, az is lehet, hogy Jancsi soha nem evett ilyen süteményt, mindez csak a legenda része.

Az is elképzelhető, hogy amikor egyszer Fiumében jártak, ott készíttették el a süteményt egy szálloda cukrászdájában, lehet, hogy ezért kötődik annyira a városhoz. Azt tudjuk, hogy ebben az időben a Gerbeaud család megsütötte a süteményt Budapesten, hajnalban leszállították vonattal Fiumébe –  ott is volt cukrászdájuk és ugyanaz volt a kínálat, mint a magyar fővárosban.

Az idén nagyon korán jött tavasz, az értelmes mennyiségű csapadék és a sok napsütés a szokottnál hetekkel korábban előcsalogatta az ehető növényeket is, de persze az embernek soha semmi nem elég.  Ezért hiába lehet már február közepén friss turbolyát és medvehagymát szedni, harsogó zöld helyett ezer más színre vágyunk.

Az ehető virágok használata egy tányéron vagy pláne egy salátában egy étteremben ma már nem számít kirívó esetnek, de annyira bájos, hogy bátran átültethetjük a saját konyhánkba is.

Vannak is olyan delikátboltok, ahol a hűtőpultban az év bármelyik szakában találunk tüneményesen csomagolt, étkezésre szánt virágokat, ám ezeknek az árát még az ellenségeinek sem kívánná az ember. A tavasz viszont tombol, úgyhogy kézenfekvő, hogy egy kiadós séta közben magunk szedjük össze az egész heti tányérdíszt, ami színeket, ízeket és vidámságot hoz még a csütörtök reggeli vajas pirítósra is! 

A vendéglátásban (és reméljük, az otthoni konyhákban is) többszörösen kőbe vésett szabály, hogy amit egy tányérra rátesznek, annak ehetőnek kell lennie. Mert hiába néz ki mondjuk folyami kavicsnak egy nagyon szép folyami kavics egy halétel díszítéseként, biztosan lesz valaki, aki ráharap – onnantól kezdve pedig az étterem fizetheti a fogorvosi számlákat… Az első kör tehát: attól, hogy valami kívánatos, még nem biztos, hogy ehető! 

Szép és finom
A fűszernövények virágai mind ehetők, sőt: általában a leveleknél is különlegesebb és intenzívebb az ízük. Ezt bárki tapasztalhatta, aki hagyta már egyszer is elburjánzani a bazsalikomot a konyhaablakban, hiszen közismert, hogy a házi fűszernövények életét úgy hosszabbíthatjuk meg, ha lecsipkedjük a bimbóikat. (Meg úgy, ha rendszeresen locsoljuk őket, de ezt persze csak magamnak mantrázom.)  Ennek az oka a növények életciklusával magyarázható: először a gyökérben, majd a levélzetben, a virágzatban és végül a termésben koncentrálódnak az aroma- és hatóanyagok: ennek köszönhető, hogy például a medvehagyma bimbós korában a levelei rohamosan veszítenek az ízükből, és mire virágzás után kifejlődnek a kis bogyói, amiből végül eldobálja a magokat, a híres medvehagyma-levélnek gyakorlatilag csak fűíze marad.
A vadon termő fűszernövények virágait tehát nyugodtan szedjük le, és együk meg: ilyen, lépten-nyomon megtermő virág például a zamatos turbolya, a ligeti és mezei zsálya, a szurokfű (elegánsabb nevén oregano) vagy a kakukkfű. Utóbbi például kifejezetten szeret autópálya-rézsűkben, hatalmas párnákat alkotva tobzódni a szmogban. (Amire szintén van értelmes magyarázat: a katlanszerű elhelyezkedés még jobban megtartja azt a meleget, amit a kipufogógázok adnak, ezért a melegkedvelő kakukkfű boldogan burjánzik ott, ahonnan minden más élőlény fejvesztve menekülne.)
Az általánosan ismert gyógynövények virágai is biztosan ehetőek: finom a kamillavirág, a hársfa, a cickafark, de érdekes módon még a pettyegetett tüdőfű kétszínű virágai is mézédesek, pedig a gyógynövényként használt levelei keserűek, mint az epe. A közönséges gyújtoványfű virágai pedig nemhogy édesek, de kifejezetten sárgadinnye-ízűek.
Meglepő és kifejezetten érdekes aromájú a medvehagyma és a hagymaszagú kányazsombor virága: előbbi tényleg fokhagymaízű, méghozzá nem is kicsit, utóbbi pedig inkább a mustárra emlékeztet, egy kis hagymás beütéssel. A sóskaborbolya-bokorról pedig nemcsak a zsenge leveleit érdemes lecsipkedni, hanem a fürtös, sárga virágait is, amelyek ugyanolyan savanykásak, mint a levelek vagy a termés. (Bokrok esetében természetesen még fontosabb, hogy tanúsítsunk komoly önmérsékletet, hiszen ezek a virágok nem nőnek vissza, és nem fejlődnek később terméssé. Ezért, ha teljesen megpucolunk egy virágzó bokrot, akkor az őszi gyümölcsöket esszük le róla előre.) Ezek a növények azért külön izgalmasak, mert a virágoktól azt várná az ember, hogy a méhecskék által is rajongott nektár miatt édeskés az ízük. Nos, messze nem mindegyiknek.
Nem fűszer és nem gyógynövények, legalábbis a hagyományos értelemben véve, de a kislányok már ovis koruktól főznek belőlük – ha másképp nem, akkor a homokozóban: ilyen a százszorszép, az ibolya, a vadrózsa, a bodza, az akác. A százszorszépnek a leveleit is fel lehet használni salátának, de a virágai olyan bájosak, hogy még a zsíroskenyérből is menyegzői, de legalábbis leánybúcsúhoz illő fogást varázsol. Ibolyából csak Magyarországon 16 faj él, de illata csak egyetlenegynek van (illatos ibolya – Viola odorata), ám díszítésnek az összes többi is ugyanolyan finom és mutatós, ráadásul az ibolyavirág állaga is nagyon barátságos. Az akácvirágokat érdemes egyenként leszedegetni a fürtről, bár a mézédes rész pont a csészelevél (a zöld rész) alatt rejtezik. A bodzát pedig mindenki ismeri: szörpöt még nagyipari mennyiségben is készítenek belőle, az internet pedig roskadozik a rántott bodzavirág-receptektől. 

Szép, de nem finom
Ha tényleg csak a tányért vagy a süteményt szeretnénk feldobni virágokkal, de ismerjük a társaságot és tudjuk, hogy úgyis ott maradnak majd a tányér szélén kipiszkálva, akkor nyugodtan szedjük össze a fehérhere, vöröshere vagy a pitypang virágait: mutatósnak mutatósak, az ízük még nem is lenne rossz, de az állagukban van valami szúrós-rágós, ami miatt nem kifejezetten jó érzés rájuk harapni. Nagyobb adag salátába nyugodtan tehetjük őket, zöldturmixba vagy smoothie-kba még inkább, de teljes pompájukban, egyben hagyva sokan fintorogni fognak miattuk.
Ilyen lehet még a galagonya is, aminek egyenként leszedegetni a szirmait pokoli munka, de ha úgy szeretnénk díszítésnek is használni, ahogy gyógyteának gyűjtjük, akkor csalódást okozhat. A galagonyának ugyanis a virágos hajtásvégeit szoktuk gyűjteni, ami a leveleket, virágokat, sőt, a velük együtt törő ágvégeket is jelenti – márpedig botocskára harapni nem finom.
Ugyanezért gyanakodjunk az orgonára is: bár valóban gyönyörű színű és finom szörpöt is lehet készíteni belőle, a leszedegetett virágait pedig tortapimpelésre teremtette az ég, az íze nagyon gyakran keserű. Ennek kiszűrésére az a megoldás, ha séta közben végigkóstolgatjuk a bokrokat és a keserűeket csak vázába szedjük, nem pedig a tányérra. 

Szép, de mérgező
Vannak végül – de nyilván nem utolsó sorban – azok a virágok, amelyek gyönyörűek, illatosak, ismertek és nem gondolnánk róluk, hogy mérgezőek, pedig a fogyasztásuk csúnya dolgokat okozhat. Ilyen a lila akác, ami a fehér akác nemesített változata: a lilás-rózsaszín virágokból tehát soha ne készítsünk szörpöt. Ilyen a szarkaláb, ami csábítóan sötétlila és különleges formájúak a virágai, ám a teáját régen lapostetű elleni lemosásra használták – jobb tehát nem belegondolni, hogy mit tehet velünk belsőleg. És ilyen az egyik legkorábban virágzó bokor, a kecskerágó gömbszerű, apró, ragyogóan sárga virágzata, ami már bimbó korában kívánatosan illegeti magát és távolról hasonlít a sóskaborbolya virágára, de a kecskerágó minden része mérgez. 

A saját kezűleg begyűjtött, vadon termő és virágzó ételdíszekben az a különösen jó, hogy meglepően sokáig megőrizhetjük a frissességüket. Ha valóban tiszta helyről szedtük, akkor nem kell (és nem is tanácsos) megmosni őket, mert csak összeesnek. Egyszerűen teregessük ki őket lazán az asztalra egy fél órára, hogy a bennük lakó apró rovarok kényelmesen elhagyhassák a fedezéküket, majd béleljünk ki egy szélesebb tálat vagy dobozt benedvesített papírtörlővel, söpörjük rá a virágokat és tegyük a hűtőbe. Ha egy-két naponta óvatosan megspricceljük őket egy kis vízzel, egy hétnél tovább is ragyogni fognak!
További izgalmas, finom és gyönyörű növényekkel ismerkedhetnek az Ehető Erdő című könyvben! 

1. A Békásmegyeri pálya

Alapvetően nem a ’70-es években épült Békásmegyeri lakótelep tüntette el, hanem már az ’50-es évek elején „feledésbe merült”, miután a rajta játszó Békásmegyer gárdája 1949-ben egyesült a Csillagheggyel, és átköltözött a Márton utcába. A falu határában, az akkori HÉV-megállótól bevezető Kőbányai utca (később Munkácsy Mihály utca) mentén helyezkedett el. Normál méretű, füves játéktere volt, már amennyire egy rétből kialakított pálya talaja annak nevezhető.

2. A Márton utcai pálya

A Csillaghegyi MTE és a Külker SC otthona Csillaghegy és Békásmegyer határán. Előbbiek 1936-ban – a pálya létrehozásával egyidejűleg – költöztek ide, utóbbiak 1983 óta használták, és a Mészöly Focisuli SE is bérelte 2012-től. Füves játéktere, futópályája, fedett lelátója, labdafogó hálója és edzésre alkalmas világítása volt. A sporttelep 2020 januárja óta használaton kívül van, mert az ígért felújítási munkálatok nem kezdődtek el, de most úgy tűnik, hogy idén nyáron végre megvalósulnak, és egy vadonatúj füves centerpálya létesül a jelenlegi helyett.

3. A Márton utcai edzőpálya

A korábban földes pálya a 2000-es évek közepétől szűk egy évtizedig kihasználatlanul állt, mert az éjszaka leple alatt illetéktelenek behatoltak a sporttelepre, és tőből levágva eltulajdonították az öltöző-épülettől távolabb eső kaput. 2014-ben műfűvel borították, a kaput helyreállították és edzésre alkalmas világítást szereltek fel. A sporttelep tervezett felújítása a mostanin kívül még egy műfüves pálya építését irányozza elő.

4. Az Ürömi úti pálya

A Csillaghegyi strand területén található, sokáig a szabványméret határán helyezkedett el, műfüves, korábban füves. A ’70-es években hozták létre azzal a szándékkal, hogy az NB I-es mérkőzésekre szombaton felutazó, és a strand szállodájában megháló vidéki csapatoknak még legyen lehetőségük gyakorolni a vasárnapi bajnoki előtt, továbbá az edzőtáborozásra érkező gárdáknak is kiváló környezetet biztosított. A ’90-es évek második felében az Óbuda FC bajnoki meccseket is játszott rajta, de a Csillaghegyi MTE szintén igénybe vette, amikor a Márton utcai pályát javították. 2020-ban a környezetét átépítették, a játékteret műfüvesítették és megnagyobbították, jelenleg a Mészöly Focisuli SE bérli.

5. A Hunyadi utcai pálya (KISOK pálya)

1926-tól 1931-es egyesülésükig a KTC (Kissingtelepi Torna Club) és a Csillaghegyi FC játszott rajta (Kissing a középkorban itt lévő, majd elnéptelenedett község neve volt, ami több helyrajzi névben megmaradt.) Utána az egyesített csapat (MOVE Csillaghegyi-Kissingtelepi AC = CsKAC) otthona lett. Miután a klub 1936-ban átköltözött a Márton utcába, a pálya hamarosan megszűnt. Földes-homokos talaja volt, helyén ma játszótér, óvoda és kertes családi házak találhatók.

6. A Botond utcai pálya

A Csillaghegyi Építők egykori otthona a Csillaghegyi Téglagyár területén. A földes játéktér az ’50-es években élte virágkorát BLASZ II-es meccsek sokaságával, majd a ’60-as évek elején a gyár Budai Tégla- és Cserépipari Vállalatba való integrálódása előtt felszámolták, helyén ma a Forrásliget Lakópark áll.

7. A Határ úti pálya

Rómaifürdő és Csillaghegy határán helyezkedett el, és 1950 körüli létrehozásától kezdve a Szentendrei út túloldalán elterült Szállítóberendezések Gyárának (korábbi Roessemann és Kühnemannak, későbbi Budapesti Mezőgazdasági Gépgyárnak) a csapata játszott rajta – mindennapi szóhasználatban – SZÁLLBER néven. Ugyancsak földes volt, és a ’60-as évek elején szüntették meg.

8. A Külső Bécsi úti pálya (a szovjet laktanyában)

A terület a korábban itt üzemelő Demjan Téglagyárhoz tartozott, majd az ’50-es években a Budai Nagy Antalról elnevezett szovjet laktanya létesült a helyén, amelynek csapata a ’60-as évektől a rendszerváltásig használta a pályát. Jelenleg részben lakópark áll a helyén.

9. A Bécsi úti pálya (A Testvérhegynél 1.)

Az út túloldalán elterült Drasche Téglagyáré volt, amely a Testvérhegy, egyben az agyagbánya lábánál helyezkedett el. A II. világháború idején a Pomázi úti pálya helyett létesítették, és a ’60-as évek első felében még biztosan működött.

10. A Bécsi úti pálya (A Testvérhegynél 2.)

Ezt is a Drasche Téglagyár kezdte el építeni a pályájuk mellett, a mostani Kubik utca túloldalán a ’60-as évek elején, de a közeli Fonógépgyár igazgatója egyben párttitkár is volt, és sikerült elérnie a tanácsnál, hogy megszerezze a földes játéktér használati jogát csapatának. Az építését már ők fejezték be, és innentől kezdve a Fonógép gárdája játszott rajta, amíg meg nem szűntek. A ’90-es évek elejétől baseballpályaként funkcionált, majd 2014-ben az Óbudai Gepárdok (új nevén Óbuda Hockey Academy) könnyűszerkezetes jégkorongcsarnokát építették a helyére.

11. A Pomázi úti pálya

A Drasche Téglagyár régebbi, első, földes pályája volt az óbudai buszgarázs helyén a II. világháború előtt. 

12. A Gázgyári pálya

1993 áprilisában adták át az Óbudai Gázgyár területén lebontott két gáztároló tartály helyén. Az edzőpálya létrehozásával évtizedes szükségletet elégítettek ki a Gázművek labdarúgó szakosztálya felé. A szennyezett gáztisztító massza tetejére vízzáró védőréteget húztak, majd földet terítettek rá. Ez, illetve a nagy terhelés okozta, hogy az eredetileg füves pálya nagyon hamar földessé vált, hiszen esős időszakban állt rajta a víz és dagonyázni lehetett, míg száraz időben betonkeményen kopogott. Sorsát az pecsételte meg, hogy a Gázművek 2004-ben teljesen feladta óbudai gyáregységét, a terület használati joga pedig visszaszállt a fővárosi önkormányzatra, amely nem volt érdekelt a pálya további működtetésében. A terület kármentesítésével, a gáztisztító massza kitermelésének velejárójaként a játékteret felszámolták, helyén jelenleg a talajelszállítás következtében két nagy gödör tátong.

13. A Gázgyár melletti pálya

A második világháború után hozták létre az esztergomi vonalhoz déli irányból becsatlakozó vasúti sín töltése mentén a gyár és a centerpálya között, utóbbira párhuzamosan. Nem volt normál méretű játéktere, és az ’50-es években a gázgyárhoz tartozó épületeket emeltek a helyén.

14. A Záhony utcai pálya 1.

Helyhiány miatt közel sem szabvány méretű pályaként a ’60-as évek elejétől a Gázművek utánpótlásának edzéseit részben itt tartották, és olykor serdülő-mérkőzések megrendezésére is sor került rajta. A’70-es években ráépült a munkásszálló (amiből később hotel lett, jelenleg rendőrszállóként üzemel), illetve a szakosztály teniszpályái.

15. A Sujtás utcai pálya

1930-ban adták át mint a Gázművek labdarúgó és atlétikai létesítményét, amelyet sokáig (a Sujtás utca elnevezéséig) aquincumi pályaként aposztrofáltak. A füves rét feltöltésével kialakított játéktér kikopása után földes-homokossá vált, és csak az ’50-es évek legvégén kezdték füvesíteni, végül a ’60-as évek közepére lett kész. A mai napig a gázosok otthona, immáron hivatalos öregfiúk és női mérkőzések lejátszására alkalmas világítással, beépített öntözőrendszerrel és labdafogó hálóval.

16. A Záhony utcai pálya 2.

A Gázművek centerpályájának tehermentesítésére hozták létre a ’60-as évek elején, de pár szezon után (1964-ben) a Házgyár kiépítése miatt meg kellett szünteti. Talaja adott volt, hiszen a területet a Gázgyár a városi gázgyártásnál keletkező melléktermékkel, salakkal töltötte fel. 2003 óta nagyrészt az Auchan áruház parkolója található a helyén. Az 50-es-60-as években a Betonelemgyár és a Hegesztőkészülékek Gyárának gárdája bérelte.

17. A Záhony utcai pálya 3.

1966 márciusában adták át a megszűnt pálya mellett, annak pótlására. Elődjéhez hasonlóan salakos alapozást kapott, de olykor vékony földréteget szórtak rá, így aktuálisan vagy földes vagy salakos pályának minősült. 1973/74 telén a Házgyár terjeszkedése miatt a Gázműveknek ezt is fel kellett számolnia. Később villamossági szaküzlet és raktárak épültek ide, amit 2005-ben az Auchan áruház parkolója „váltott fel”.

18. A Szentendrei úti pálya

A játékteret 1933-ban az Óbudai Goldberger építette a Magyar Textilfestőgyárhoz tartozó telken, és utóbbi gárdája bérelte. A Goldberger 1942-ben új, fekete salakos pályát hozott létre közvetlen a korábbi mellett, amit 1948–1953 között használt fő bázisaként, majd áttette székhelyét a Nagyszombat utcába. A Szentendrei út túloldalán lévő Hegesztőkészülékek Gyárának együttese szintén bérelte a létesítményt. Helyére fabódék, később cégek telephelyei létesültek, jelenleg üres terület, amelyre a jövőben állítólag bolt-komplexum építését tervezik.

19. A Fehéregyházi úti pálya

Az Óbudai Fehérítő, majd 1952-től új nevén Óbudai Textilkikészítő területén, az üzem mögött helyezkedett el, és azonos nevű csapata használta az ’50-es évek végéig, továbbá egy ideig a 43. sz. Építők gárdája bérelte. 1963-ban még megvolt, de már kapuk nélkül, nem focipályaként használták.

20. A Rádl-árok menti pálya

Az eredetileg salakos borítású játékteret 1977-től 1989-es megszűnéséig a Honvéd Nógrádi SE használta, majd a III. kerületi TVE edzőpályája lett. Jelenleg is e funkciójában működik, csak a 2000-es évek második felétől már természetes gyepszőnyeggel borítva.

21. A Hévízi úti (Kalap utcai) füves pálya

Az 1900-as évek második évtizedétől az Óbudai Torna Egylethez (OTE) tartozott, annak csapata játszott rajta. 1942-ben egyesültek a III. kerülettel, amelybe pár szezon után gyakorlatilag beolvadtak. Saját pályájának megépüléséig az Újlaki FC is játszott itt, csakúgy, mint a Gázművek, amely 1946-tól kilenc egymást követő szezonon át a III. kerülettel társbérletben fogadta rajta bajnoki ellenfeleit, továbbá a szigetre költözéséig a Karhatalmi Dózsa is bérelte. Az ’50-es években még földes játékteret a ’60-as évekre füvesítették. Jelenleg is a III. kerületi TVE otthona, futópályával, beépített öntözőrendszerrel és hatszáz fős, fedett lelátóval.

22. A Hévízi úti (Kalap utcai) műfüves pálya

Bár a centerpálya melletti rész korábban is füves terület volt, csak a köztük lévő lelátó elbontásával lehetett a ’60-as évek elejére normál méretű, füves edzőpályát kialakítani rajta. Az idők során salakossá lett játékteret hivatalos mérkőzések lejátszására egy szezon erejéig alkalmatlanná tette az a mobillelátó, ami a III. kerület 1996/97-es NB I-es szezonjára lett felállítva, és hosszában majdnem végig belógott a pályára. 2008-ban műfüvesítették és bajnoki mérkőzések lejátszására alkalmas világítást kapott.

23. A Filatorigáti pálya

A jelenlegi Bogdáni úti buszvégállomás területén állt közvetlenül a második világháború utánig, amikor is a Filatorigáti széntelep létrejött a helyén. A Vadnyugat csapata játszott rajta.

24. A Vihar utcai (Szentendrei úti) pálya

Nem biztos, hogy a legszerencsésebb elnevezés, mert akkoriban a környék utcaképe még picit másképpen festett, de a Vihar utca kétségkívül érintette, és házakkal elválasztva a Szentendrei úttal is határos volt, sőt utóbbi felől nyílt a bejárata. Eredetileg Szeszgyári pályaként ismerték, mert a Szentendrei út másik oldalán létesült Első Óbudai Szeszégető és Finomítónak (később Leipziger Szeszgyár, illetve Leipziger Szesz- és Cukorgyár, majd a BUSZESZ üzeme) a használatában állt. Később az 1953-ban alapított óbudai Vörös Szikra Gyár (amely a korábbi Óbudai Dohánygyár épületébe települt a Flórián téren) gárdája játszott rajta, de nem túl sokáig, mert a ’60-as évek elején ráépült a napjainkban Laborc Általános Iskola néven működő tanintézmény.

25. A Hajógyári- (Óbudai-)szigeti pálya 1.

A honvédség pályája volt a sziget keleti oldalán, közvetlenül a Duna mellett. A ’60-as évek első felében bizonyosan létezett, ma területének nagy részén a Honvéd Kajak-Kenu Szakosztályának sporttelepe található.

26. A Hajógyári- (Óbudai-)szigeti pálya 2.

A szigeti hajógyár egykori, alapvetően füves pályája, amit kezdetben az Óbudai Széchenyi, későbbi nevén Óbudai Hajógyár használt, majd a ’80-as években a Gép- és Felvonógyár alakulata bérelt. A ’90-es évek második felében funkcióját vesztette, amikor lovaspark kezdett el működni a helyén. A kapukat eltávolították. 2009-ben ezt is megszüntették, a területet ledózerolták, azóta parlagon hever.

27. A Hajógyári- (Óbudai)-szigeti pálya 3.

A Hajógyár pálya melletti salakos játékteret a Karhatalmi Dózsa az Óbudai Hajógyárral karöltve építette 1962-ben, és közösen bérelte a tanácstól, majd a rendszerváltás után hasonló módon jutott ugyanarra a sorsra, mint füves szomszédja.

28. A Bécsi úti pálya

Leventék, illetve a gyár dolgozói építették 1943/44-ben az Újlaki téglagyár területén, és annak csapata, az Újlaki FC játszott rajta ’97-es megszűnéséig. Velük párhuzamosan a testvércsapat, az ugyanazon vállalathoz tartozó Bohn téglagyár Budai AC (BAC), majd Budai Téglagyár nevű együttese bérelte a földes pályát. Helyén 2000 decemberében Praktiker barkácsáruház nyílt.

29. A Folyondár utcai pálya

A Schmidt-kastélyhoz tartozó park területén feküdt, és a „fölötte” elhelyezkedő Bányakutató Intézet csapata játszott rajta. A ’90-es években a Vasas teniszpályái kerültek a helyére.

30. A Szépvölgyi úti pálya

A II. világháború alatt bezárt Holzspach téglagyár bányaudvarán helyezkedett el, közvetlenül a bánya bejárata előtt. A világégést követően a Salgó Téglagyár egyesülete vette birtokba, amíg 1948-ban nem egyesültek az Óbudai Pamuttal. 1952-ben a Mechanikai Mérőműszerek Gyára (MMG) települt ide, pontosabban a téglagyár és a bányaudvar helyén felhúzott új épületkomplexumba. A gyár 1998-as bezárása, majd lebontása után 2003-tól ide épült a Szépvölgyi Business Park.

31. A Nagyszombat utcai (Árpád fejedelem útjai) pálya

A korábban Határ utcai pálya néven futó létesítményt 1901-ben avatták fel, amely a III. kerületi TVE otthona lett. Az eredetileg homokos talajú pályát 1942-ben hagyták ott a kék–fehérek az OTE-val való egyesülésük következtében. Helyükre 1953-ban a szomszédos két gyár csapata, az Óbudai Pamut és az Óbudai Goldberger költözött. Előbbi 1981-ben beolvadt utóbbiba, amely 1986-os megszűnéséig játszott rajta. Ezután funkcióját vesztette: a ’90-es évek első felében a kerületi „lopós kocsik” bázisa volt, ahová a tilosban parkoló autókat szállították. 1993-ban a területet értékesítették, 1995-től görkorcsolya-, majd szabadidő-parkként működik, korábban Görzenál néven, 2019-től Budapest Gardennek hívják.

A nyitóképen: UFC pálya, Bécsi út, Gázművek bajnoki (1965)

Ha mindenki meghallaná – A holnap ellenállásának roma archívumai című kiállítás a roma holokauszt, a Porajmos áldozatainak állít emléket. Pontosabban a projekt nem emlékezni szeretne, hanem teremteni: fő célja szembe menni a felejtéssel, ellen-narratívákat felépíteni, hiszen csak az nem felejtődik el, amiről beszélünk. Nem elég a történelemkönyvekben leírt dátumokat és eseményeket megtanulni, mivel azok alapjában véve leegyszerűsítettek, sőt, ami még veszélyesebb, elsősorban a többségi társadalom és a túlélők későbbi nézőpontjából beszélnek.  Az iskolai történelemórák időnként unalmasakká válnak, és elidegenítőek, mert egy hivatalos és hiányos narratívát adnak tovább. Gyakran nem világos, kinek a történetét mesélik éppen, vitára, elmélkedésre, nézetek ütköztetésére, a különböző családi tapasztalatok behozására és azok összefűzésére a kollektív emlékezetben nem nagyon adnak teret.

Az emlékezés márpedig nem lehet statikus 

– vallja a DePART.  Szerintük aktivitással, oktatással, vitával és elkötelezettséggel aktív folyamattá válhat. De miért van arra szükség, hogy az emlékezetet mozgásba lendítsük? Mert ha nem szakítunk időt múltunk történeteinek újbóli elmesélésére, akkor könnyen feledésbe merülnek és megismétlődhetnek a történelem hibái – ez a DePART projektjének filozófiája.

A DePART társulat (Decentralized Practices of Active Remembrance and Theatricalization) egy olyan hanginstallációt dolgozott ki, amely az „emlékezet-őrség” gyakorlatát kínálja résztvevőinek az aktív emlékezés aktusaként. A Ha mindenki meghallaná című installáció egyszerre művészeti projekt, nyitott archívum és részvételi kutatás. Több helyszínen bemutatták már, és a jövőben is tervezik további helyszíneken új roma közösségek hangjait bekapcsolni az installációba. Helyi önkéntes résztvevők személyes „hanglevelekben” szólítják meg a Porajmos, vagy más szóval a Samudaripen helyi áldozatait.

Minden egyes önkéntesen bekapcsolódó résztvevő egy-egy elfeledett élet „emlékőrzőjévé” válik.

Az installáció nem új, az elmúlt év során, 2023-ban már kétszer is látható volt Budapesten: a STEREO10 Fesztiválon, illetve a FLASZTER – 1. Budapesti Köztéri Kortárs Művészeti Biennálén a Budapest 150 programsorozat részeként. De ebben a formájában, ahogy a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) – Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóterében megvalósult, még nem állt fel. 

Folytatódik a közös gondolkodás, az installáció köré egy plusz kiállítást rendeztek, és roma szervezetek bevonásával gazdag kísérőprogramokat is társítottak hozzá a roma emlékezetpolitika lehetőségeiről, kerekasztal-beszélgetéseket, a Romakép Műhely szervezésében filmvetítéseket tartottak, de volt varróworkshop a Bagázzsal, feminista workshop a Romaversitas szervezésében, Roma Hősök Független Színházi Workshop, továbbá pedagógus kerekasztal a roma tanulók intergrációjáról és szegregációjáról.  Horváth Péter történésszel és Pocsai Bettina roma aktivistával pedig együtt sétálhattunk az egykori téglagyárak területén.

Mindez a töredékes múlt és a roma közösségekkel, illetve közösségekben zajló eszmecsere láthatóvá tételét szolgálja. A hogyanról és a háttérről később bővebben lesz szó, előbb ismerkedjünk meg a DePART alkotócsoport tagjaival.

A társulat

A megnevezés nem véletlen, mert a tagok, mind a négyen, a Salzburgi Mozarteum Egyetem mesterszakos hallgatói, akik az alkalmazott színház területéről, az előadóművészet felől jönnek. Ez egy kicsi, mondhatni elit mesterszak, ahol azt vizsgálják, miként lehet közösségekhez jobban kapcsolódó művészeti alkotásokat létrehozni, drámaszövegek helyett emberi történeteket színpadra vinni; hol lehetnek olyan színpadok, amelyek nem színházi térben vannak, mégis alkalmasak katarzist előidézni, illetve kik lehetnek azok a társadalom különböző rétegeiből származó szereplők, akiknek a hangját a kortárs színház eszközeivel fel kell hangosítani. Alapvetően tehát szociálisan elkötelezett művészeti produkciók létrehozására, a művészeti gyakorlat és a társadalom összekapcsolására törekszenek.

Az egyetemen való közös munka hozta össze ezt a nemzetközi, művészekből és facilitátorokból álló transzdiszciplináris kollektívát, amely a művészet, az aktivizmus és a kutatás metszéspontjain dolgozik.

Javarészt politikai tematikájú projektjeik kutatásorientált formátuma a közösségépítést, a helyi partnerek bevonását és az elfeledett árnyéktörténetek feltárását hangsúlyozza.

Roma projektjük kiinduló alapja is az egyik egyetemi feladatuk volt, ami azt a célt határozta meg, hogy a múltról alkotott képünket meghatározó domináns narratívákkal szemben egy árnyaltabb és befogadóbb szemlélettel közelítsen az emlékezethez.

A kollektíva tagjai Szepes Anna (HU/AT), Cat Jugravu (DE/RO), Jonas Baur (AT/DE) és Dominik Jellen (AT). Dominik salzburgi, koreográfus, performer, és egy salzburgi színházat vezet. Jonas is színházművész, emellett politikai aktivistaként és trénerként tevékenykedik Németországban és Ausztriában, valamint fehérorosz és ukrán művészekkel dolgozik egy közösségi színházi programban. Cat non-bináris aktivista, színházi rendező és költő. Szepes Anna pedig a közösségi színház, a színházi nevelés oldaláról jön, jelenleg a Trafóban dolgozik egy közösségi színházi műhelyben.

A hanginstalláció

Az alkotócsoport a Flaszter biennálé óbudai helyszínére, a helyi történésekre emlékezve alakította át az installációt. A projekt célja az volt, hogy emléket állítson azoknak a romáknak, azoknak a magyar állampolgároknak, akiket az egykori Óbudai Téglagyár téglaszárító barakkjaiba gyűjtöttek össze, akiket innen vittek tovább a munka- és megsemmisítő táborokba, és akikről a nevükön kívül semmit sem tudunk. Auschwitzban a nyolcvanas években a föld alól került elő egy nyilvántartó könyv, benne a Magyarországról odahurcolt romák nevével. Ez az egyetlen dokumentum, ami ezeknek az embereknek az emlékét őrzi. Egy név, valamint a születési és halálozási dátum.

Ezek az adatok nem árulnak el semmit az életükről, csak a haláluk körülményeiről, és arról, hogy mindössze öt százalékuk tért vissza a táborból.

A hanginstalláció elkészítéséhez az alkotók különböző szociokulturális háttérrel rendelkező önkéntesek e-mailes jelentkezését kérték, majd a deportáltak listájáról visszaküldtek nekik egy nevet, ő lett az „emlékezetpárjuk”. Megkérték, hogy írjanak neki egy levelet, majd olvassák fel és rögzítsék. Ez ma már nem okoz gondot, mindannyiunk telefonján megtalálható egy jó minőségű diktafon is. A visszaküldött hangfáljok, a személyes megemlékező levelek hangzanak fel a földszinti kiállítótérben elhelyezett negyven fém oszlopból. Minden teremben a projektet létrehozó kollektíva szülővárosából vetítik ki a helyi internálótábort, pontosabban azt, ami a helyére került, hol lakóház, hol játszótér, hol magánbirtok vagy kertészet.

Mire jó mindez?

Egyrészt emlékmű. Még ha nem is valósul meg megfogható formában, a szellemi térben igenis emlékműként szolgál.  Rendhagyó módszerek és anyagok – mint amilyen az emlékező föld és a hangzó levelek – alkalmazásával dokumentálja és osztja meg a romák töredékes második világháborús történelmét. Ezzel korlátokat bont le, bevett narratívákat kérdőjelez meg, és hozzájárul ahhoz, hogy szélesebb körben meghallják ezeket a történeteket. 

Az alkotócsoport a kiállítás alatt is folyamatosan bővülő archívumot a párbeszéd és a kutatás kiindulópontjaként kínálja fel a galériatér számára: hogyan lehet figyelemmel és gondoskodással helyreállítani, újra- és visszaírni a Porajmos áldozatainak elveszett és rejtve maradt történeteit? Mi az üzenete a személyes emlékezet és a kortárs roma aktivizmus mindenki számára hozzáférhető adatbázisának?

Ahogy haladtam a kiállításon, a kezdeti semleges érdektelenségből, a „jól van, értem, szomorú, láttunk már ilyet” hozzáállásból egy ponton váratlanul kibillentettek a levelek. Megérintve, megszólítva éreztem magam. Ügyesen csinálták a DePART-osok, nem hiába járnak részvételi színházas oktatásra, mert azzal a nyitottsággal húztak bele az ügyükbe, amivel megadták nekem a döntés szabadságát, a lehetőséget. Nem kényszerítettek semmire, és nem kaptam rajta őket azon, hogy vezetnének, számba rágnának igazságokat. Ez a személyesség és szabadság a legnagyobb ereje a projektnek, ahogy elém tesz egy nem létező, sőt eltörölt történetet, rám bízza, hogy megtaláljam, nekem mi közöm lehet ehhez, és megteremtsem a magam viszonyulását. 

Egy ponton nem volt kérdés, hogy nincsenek eltörölt történetek. Legyen bár az egykori téglagyár helyén ma épülettömb lakókkal, vagy park játszótérrel, mégis ott van mindaz, amiről úgy hittük, hogy elmúlt, eltűnt, megszűnt létezni. Ott vannak mindazok, akiknek a története nem szerepel az archívumokban, levéltárakban.

Mert ha elfogadnánk, hogy a történetük eltörölhető, akkor elfogadjuk azt is, hogy ezek az emberek elpusztíthatók voltak.

Azóta is érzem, hogy írnom kellene egy levelet. A HÉV-en utazva, a kutyát sétáltatva gondolkodom, mi legyen benne. A múzeumban tartottak egy levélíró workshopot, amelyen nem tudtam részt venni, de Szepes Anna, a csapat magyar tagja azt mesélte a korábbi alkalmakról, hogy sokféle reakcióval találkoztak már. Volt olyan, aki bárhogy szerette volna, egy sort sem tudott leírni mégsem – neki az üres lap lett a levele. Más csak elénekelt egy dalt, mert így tudott kapcsolódni az emléktársához, valaki leírta a saját nagymamáinak a történetét, vagy a saját életéről mesélt. 

A probléma érthető: hogyan is tudnék megszólítani valakit, akinek a történetét nemhogy ő maga, de soha senki más sem fogja tudni elmesélni, hiszen elszállították, meggyilkolták, kitörölték, semmit se tudunk róla, nincs leszármazottja, nincs egy ember, aki ismerné a sorsát. Az elfelejtett áldozatokkal ma csupán a képzeletünk segítségével létesíthetünk kapcsolatot, és akár üdvös is lehet, ha mégsem a halála körülményei szerint emlékezünk rá, hanem ünnepelve azt, aki ő lehetett. A kreativitás segítségével, a teremtés, levélírás aktusával megidézhetünk egy entitást, akár úgy is, hogy nem róla írunk, hanem neki, és így lesz belőle valaki. Ez a szabadság, amely szerint kialakíthatom a saját viszonyomat az emléktársamhoz, egyfelől a projekt része, másfelől mélyen adekvát a roma kultúrával.

Ha teszek valamit, akár csak annyit, hogy átgondolom, elképzelem és leírom valakinek a sorsát, ha beleteszem a saját munkámat, azt hiszem, az számít. Az már felelősségvállalás is.

Mindenesetre több, mintha évente egyszer fennkölt szavak kíséretében megkoszorúzunk egy emlékművet.

Elegáns megoldás, hogy az internálótáborok archív fotóit letakarták. Aki akarja, felhajthatja a borítást, megnézheti a megrázó képeket, de értjük a jelzést: nem megyünk bele a szenvedéspornóba, ami elől mindenki menekül már. Azzal, hogy a kiállítás nem a szörnyűségek bemutatására helyezi a fókuszt, valahogy hatékonyabban rávilágít a megúszás-technikáinkra, a hárításainkra. 

És a termeket járva a belső hangom egyre hangosabban mondta: oké, de mi van ma, mit tehetek még, mi ebben az én saját felelősségem?

„A mi igazi szándékunk az volt – reagálja erre Szepes Anna -, hogy folytatólagosságot teremtsünk, egy kitörölt vagy kevéssé emlékezett múlt és a jelen aktivizmusa, láthatósági és kulturális küzdelmei és kezdeményezései között. Ennek a linearitásnak a megteremtésével azt reméljük, hogy egy szolidárisabb, vagy akár radikálisabb jövő felé léphetünk.”

Ha mindenki meghallaná
A holnap ellenállásának roma archívumai

Budapest Galéria
1036 Budapest, Lajos utca 158.

2024.február 15. – április 7.

Kiállító művészek:

DePART Collective (Jonas Baur, Dominik Jellen, Cat Jugravu, Szepes Anna)

Produkciós menedzser: Trace Polly Müller

(de)Archiváló labor nagykövet: Pocsai Bettina

A történelmi magyar királyság soknemzetiségű ország volt, így németek már a török megszállás előtt is éltek a magyar korona alatt. Lélekszámuk a török kiűzése után, a 17. században kezdett nőni, akkor, amikor Mária Terézia betelepítési politikájának köszönhetően tömegével érkeztek a török háborúk következtében elnéptelenedett területekre, így Óbudára is. 

Bár a városba a törökök kiűzése után szinte azonnal visszatelepedett néhány református magyar család, 1738-39-ben pestis tizedelte meg a lakosságot, így a Zichyek, Óbuda földesurai is érdekeltté váltak abban, hogy a német földről az ottani nehézségek miatt menekülők letelepedhessenek a városban.  

A közkeletűen „sváboknak” nevezett magyarországi németek, így az óbudai braunhaxlerek története tulajdonképpen itt kezdődik.

Hajóval jöttek 

Az első német telepesek, összesen tizenhét fő 1698-ban, főleg Baden-Württemberg, Ulm, Hessen felől érkeztek. Számtalan okuk akadt rá, hogy elhagyják szülővárosaikat, többek között a harmincéves háború és az infláció is vonzóvá tette számukra a Magyarországra költözést.

A vállalkozók több hullámban érkeztek a katolikus területekről, általában a Dunán lehajózva, Visegrádtól Bajáig letelepedve az alkalmas kikötőhelyeken, így Óbudán is. 

Noha a Magyarországra települőkről a köztudatban az él, hogy mind svábok voltak – azaz Schwabenből, Württembergből érkeztek – valójában frankok, tiroliak, alsó-ausztriaiak és stájerek is akadtak köztük, hívja fel rá a figyelmet Viszket Zoltán egy tanulmányában. 

Bár a korabeli nyilvántartásokból sok minden nem derül ki, azt tudjuk, hogy az első tizenhét német betelepülő már szerepel az 1701-es adóösszeírásban. Sőt, az óbudai Péter–Pál-templom anyakönyveiben a nevük is megőrződött: Joannes Wittmann szőlőművesen kívül a Webereket, a Grafokat és a Schlossereket is ekkor említi először óbudai forrás. (Az eredeti nevek az évszázadok során aztán nem egyszer torzulnak, változnak a bejegyzésekben, van olyan családnév, amelynek akár négy változata is ismert.)

A beköltözők nagyrészt a török hódítás után itt maradt romokat építették újjá a mai Fő tér és a Mókus utca közti területen.

Ennek köszönhető, hogy az utcanevek évszázadokig németek voltak, a magyar elnevezés nem egyszer fordítással keletkezett. A Lerchen Gasséból Pacsirta(mező) utca, a Kronen Gasséból (Kis)korona utca, a Frühling Gasséból Tavasz utca lett. Máshol átkeresztelték: a Kerék utca korábban például Drei Herzen Gasse (Három szív utca) néven szerepelt a térképeken.

Hergelaufene és tősgyökeres 

Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy az igazi óbudaiak a Filatorigát és a Nagyszombat utca közt laknak, aki nem, az csak afféle “hergelaufene”, azaz jött-ment. 

Egészen a tizenkilencedik századig egy-egy sváb család használt egy telket és házat. Az istálló, a gabonatároló és az ól a lakóház mellett állt, az illemhely az udvaron volt. Ez a modell sokáig megmaradt, ám a filoxéra után, amikor a sváb lakosság nagy része a szőlőművelésről kényszerűen áttért a vendéglős-szakmára, kialakítva ezzel Óbuda „vendéglátós” arculatát, más részük pedig gyárakban talált munkát, az egykori házhelyek közül sokat beépítettek, 8-10 egyszoba-konyhás lakhelyet kialakítva egy-egy telken, a gazdagabbak pedig bérházakat húztak fel a Bécsi út és a Pacsirtamező utca közti területen, megváltoztatva ezzel az addig inkább mezővárosias település arculatát.  

Hogy mikortól nevezik az itt élő svábokat braunhaxlereknek, azaz barnalábúaknak, azt nem tudni – ráadásul az sem világos, mi a név eredete: egyes magyarázatok szerint a szőlőtaposás közben a napon lesült lábszáruk, más magyarázat szerint a barna lábszárvédő miatt kapták ezt a nevet.

A városban az 1700-as évekre már 30-40 német család élt, egészen a 19. század közepéig az anyakönyvekből is egyértelműen kikövetkeztethető a származásuk, lévén őrizték német neveiket és a német földön tisztelt szentek emlékét – az óbudai svábok közt például számtalan Martinus és Barbara akadt.

Az 1848-as szabadságharc idején indul csak meg az első magyarosítási hullám, amelynek nyomai az anyakönyvekben is láthatók.

Gemini és trimini

A 17-19. században egy-egy helyi német családban átlagosan 6-7 gyerek született, közülük 3-4 érhette meg a felnőttkort. A helytörténeti kutatások szerint Óbudán a német családokban feltűnően magas volt az ikerszülések száma, nem volt ritka még a hármasiker sem. Előbbit az anyakönyvekben „gemini”, utóbbit „trimini” megjegyzéssel jelölték. Érdekes, hogy 1840-től megjelenik a magyar „kettős” kifejezés az ikrekre vonatkoztatva. A remek születési statisztikák ellenére az ikrek – főleg a hármasikrek – szinte soha nem élték túl a csecsemő korukat a kis születési súly és az orvostudomány fejletlensége miatt, így a felnőtt braunhaxler lakosságban elenyésző volt a számuk.

Ennek ellenére tudunk olyan családról, ahol egy ikerpár mindkét tagja megélte a felnőttkort: Weber Pál és György 1893-ban születtek és fel is nőttek annak rendje és módja szerint. Sorsukra később visszatérünk – mivel regénybe illik.

Annyi bizonyos, hogy 1880-ban a lakosság 65,4 százaléka volt sváb, mintegy 15 ezer fő. De mivel foglalkoztak ezek a Weberek, Schlosserek és a többiek?

Ahogy említettük, Óbuda egészen a 19-20. század fordulóján bekövetkezett filoxérajárványig szőlőtermő vidék volt, így a német területről érkező telepesek nagy része is szőlőműveléssel, borászkodással, borkiméréssel foglalkozott új hazájában, letéve ezzel a későbbi „magyar Grinzing” és a Krúdy-városként aposztrofált kockás abroszos, kadarkás, vendéglős Óbuda alapjait. Amely státus egyébiránt aztán épp a filoxéra miatt erősödött meg, igaz, a nagy szőlővész után a sváb kocsmárosok nem a saját, hanem az Alföld borait mérték ki vendéglőikben, a legtöbb helyen heti egyszer-kétszer, vagy akár mindennap meleg étellel is várva a betérőket.

A filoxérajárványig a Péterhegy, a Testvérhegy, az Aranyhegy és a Csúcshegy is be volt ültetve szőlővel,  az októberi szüreti körmenetek szokása pedig a szőlővész után is megmaradt.

A korabeli leírások szerint az útvonal a Kórház utcai piactól indult és a Solymári utca – Föld utca – Bécsi út – Újlaki templom – Lajos utca útvonalon haladt. A borszentelés napja december 27-e volt, ekkor a családfők egy-egy üveg bort vittek a misére, majd a nedűvel megszentelték a hordókat.  

Sváb és katolikus

Amint az a körmenet és a borszentelés szokásából is látható, a helyi német lakosság kizárólag katolikus volt – olyannyira, hogy járta régen egy mondás is, amely szerint „egy igazi óbudai sváb és katolikus”.

Hogy mennyire értettek ezzel egyet a Zichy-birtokra a török kiűzése után azonnal visszaköltöző és már korábban is itt élő református magyarok, az jó kérdés – annál is inkább, mivel egy idő után még templomukat is át kellett adni a Habsburg-udvar és a földesúr által is támogatott sváb katolikusoknak.

Innentől Óbuda vallási arculatát három, igen markáns felekezet határozta meg: a Péter-Pál-templomot a katolikus svábok használták, emellett hamarosan elkészült a református magyarok új temploma, a beköltöző nagy számú zsidóság miatt pedig zsinagóga is épült Óbudán. Ma is mindhárom megvan.

Ennek ellenére – a korabeli leírások alapján – a 19-20. században elsősorban a katolikus svábok ünnepei határozták meg Óbudát:

A Péter-Pál napi búcsúhoz köthető Kirschen Kiritog, cseresznyés búcsú és körmenet például olyan híres volt, hogy egy idő után Buda és Pest népe is megjelent rajta, csakúgy, mint a krumplibúcsún.

Szintén az óbudai sváb katolikus hagyományhoz kötődik a Kiscelli-dombi Mária-zarándoklatok szokása.  (A sváb ünnepekről előző lapszámunkban olvashattak: Horváth Péter: Hagyomány és ünnep a régi Óbudán,  Óbudai Anziksz 2023/tél.) 

Az évtizedek alatt Óbuda német lakossága lassan, de biztosan nőtt. A legtöbb családban sok gyerek született, noha magas volt a gyermekhalandóság is. A későbbi adatokkal, amelyek szerint Óbudán sok a tébécés, összevág, hogy a halál oka a legtöbbször tüdőbaj volt. 

Említettük, hogy a sváb családokban aránytalanul sok ikerterhesség következett be. Gálosfai Jenőné helytörténeti monográfiájában beszámol a Weber családról, ahol húsz év alatt tizenöt gyerek született, köztük az említett ikerpár. Az anya, Thaler Mária 1852-ben jött világra, sok gyermeke közül nyolc érte meg a felnőttkort, köztük az ikrek. Egyikük az első világháborúban esett el a fronton, a másik, mivel mozgásszervi problémája miatt nem lehetett katona már az első világégésben sem, megélte a második világháborút, sőt túl is élte. Az ostrom végnapjaiban véletlen találat érte, így mindkét fiú a háború áldozata lett, igaz, pár évtized különbséggel, és két különböző háborúé…  

Lázadás, kolera, árvizek 

Az óbudai sváb közösséget a történelem során számtalan trauma érte. A két világháborút túlélőket a negyvenes években telepítették ki, a hazájukat elsősorban a békásmegyeri közösség tagjai vesztették el, amire még visszatérünk.  

Azonban korábban is akadtak konfliktusok és tragédiák. Először az adók emelkedése ellen lázadt fel a lakosság 1772-ben, amikor az úgynevezett Óbudai zenebona során Ferbert Ferenc uradalmi tanácsossal kerültek összetűzésbe a helyi német lakosok. A lázadás vezetőjét megbüntették. (Erről lásd külön cikkünket: Horváth Péter: Lázadás Zichy Péter földesúr ellen.)

Az 1838-as jeges árról már többször szó esett e lapban – ez volt az az árvíz, amelyben Óbuda nagy része megsemmisült. 

A tizenkilencedik században amúgy sem jártak jó idők az akkor már javarészt sváb-zsidó Óbudára, nem sokkal korábban, 1831-ben kolerajárvány söpört végig a városon. Bár július 12-én lezárták a várost, már késő volt, augusztusban naponta 100-200 ember betegedett meg és nem egyszer 10-12 óra alatt bele is halt a fertőzésbe.

Az 1838-asnál kevésbé ismert az 1876-os árvíz története, amelyre a korábbi tapasztalatok tükrében már felkészült a lakosság. A pékek előre dolgoztak, a lakók megerősítették a házakat, ivóvizet tartalékoltak, így viszonylag kis károkkal megúszták a Duna áradását. 

Az árvízhez kapcsolódik a fent már említett sváb krumplibúcsú legendája: a helyi történet szerint a hegyvidéken élő németek libazsírral és krumplival kínálták a hozzájuk menekülőket, évente erre a gesztusra emlékeznek télen.  

Békásmegyer és a kitelepítés

Egy idő után a közeli Békásmegyer, vagy német nevén Krottendorf is benépesült. Az itt lévő középkori település a 17. században semmisült meg. 1727-ben „kietlen helyként” említik, amely a Zichyek birtokában van. 

A területre 1740 körül költöztek be újra, mégpedig sváb telepesek. A történet rekonstruálását azonban megnehezíti, hogy a várostörténet kezdetéről szóló iratok egy tűzvészben megsemmisültek. Annyi bizonyos, hogy a tizenkilencedik század közepéről származó adat szerint a 834 fős lakosság száz százaléka vallotta magát németnek, ám a magyarosodás hamarosan elindult, és 1930-ban már csak 26,9 százalék volt az arányuk Békásmegyeren.

A lakosság főleg gyümölcstermesztésből és iparos munkákból élt, a nők nem egyszer vállaltak munkát a csillaghegyi és az újpesti textilgyárakban. 

Ahogy említettük, az óbudai és a békásmegyeri svábok történetének legszomorúbb fejezete a második világháború után következett be. 

1945 decemberében kormányrendelet született a németek kitelepítéséről. Ez azokra vonatkozott, akik az 1941-es népszámláláson németnek vallották magukat. Nagy Imre belügyminiszterként hozott 1946-os rendelete ugyan mentesített egyeseket, ám Óbuda, főleg Békásmegyer német lakosságát ezekben az években elűzték hazájából. A kitelepítettek mindössze egy húszkilós csomagot vihettek magukkal. Az első csoportot 1946. február 28-án, a második csoportot március 5-én indították útnak. Békásmegyerről 575 családot, 2440 főt telepítették ki Németországba. 

Kocsmák mentén 

Óbuda a tizenkilencedik-huszadik században a leginkább sváb kisvendéglőiről volt ismert, ez az a bizonyos „Krúdy-város”, amely a mai napig nosztalgikusan él a köztudatban. Az egykori sváb vendéglők története jól feldolgozott. Számtalan olyan vendéglős-kocsmáros dinasztiáról tudunk, amely sokáig meghatározta Óbuda arculatát. A Thalerek a mai Hídfő utcában üzemeltettek vendéglőt. A Gittinger-kocsma unikum volt abból a szempontból, hogy nő vezette, özvegy Gittinger Károlyné, aki egyben az itt működő spór-egylet (a törzsvendégek által létrehozott takarék-egylet) vezetője is volt. A Weberekről már szó esett, ők a Hídfő utca 16. szám alatt üzemeltettek vendéglőt. A ház ma is megvan. Tipikus óbudai épület, középen kocsibehajtóval. A lakóépület balra, a kocsma jobbra nyílt, a vendégkört főleg a hajógyári munkások alkották. 1952-ben államosították. Egy másik Weber, Weber József a Szentendrei úton, a Rómaifürdő és Csúcshegy közt nyitott vendéglőt, míg Weber Ferenc kifőzdéje a Kórház utca 42-ben, az 1920-ban épült piac mellett volt – érdekesség, hogy felesége a javarészt a piacon árusító bolgárkertészekből álló közönségre való tekintettel megtanult bolgár ételeket készíteni, míg a tulajdonosról feljegyezték, hogy „tudott szlávul”. Nagy vendéglős család volt a Schlosser, 1883–1952-ig huszonhárom Schlossernek volt vendéglője Óbudán. A „híres” Schlosser a Bécsi úton működött az 1951-es államosításig, majd 1991-ben visszakapta az üzlethelyiséget a család. A kocsmárosok közt ismert volt még Heilige (Szent) Flesser, akinek a (régi) Szentendrei út 52-ben volt vendéglője. Szenteskedő hírében állt, így a vendégek gyakran provokáltak trágársággal járó verekedést, veszekedést. Ilyenkor a kocsmáros – anélkül, hogy fizettek volna – kidobta őket.

Felhasznált irodalom 

Óbuda története. Főszerk. Népessy Noémi. Budapest, 2020. 

Gálosfai Jenőné: Német földről gyalogszerrel, tutajjal/Zu Wasser und zu Lande – aus Deutschland. Budapest III. kerület Óbuda-Békásmegyer helytörténeti füzetek, VIII. évf. 1. szám. Budapest, 2003     

Gálosfai Jenőné: Kockás abrosz, jó kadarka. Budapest III. kerület Óbuda-Békásmegyer helytörténeti füzetek, XII. évfolyam 1. szám. Budapest, 2007 

Szülőfalunk, Békásmegyer. Szerk. Wittinger László. Budapest, 1997.

Hidvégi Handl Iván: Svábok és zsidók Óbudán a 20. század első felében. Kairosz kiadó, Budapest, 2014.

Az oszmán török hódítás hosszú, csaknem kétszáz évig tartó ideje alatt az ország számos területe és települése részben vagy teljesen elnéptelenedett. Ez arra ösztönözte a magyar királyi címet is birtokló Habsburg-udvart, hogy betelepítések útján pótolja az elmenekült vagy elpusztult lakosságot. A 18. század elejétől zajló betelepítések szervezetten működtek, de spontán is zajlottak. A szervezett betelepítések – kormányzati vagy földesúri akarattal – egyik egyértelmű célja az volt, hogy az új betelepülők főleg németajkúak és római katolikus vallásúak legyenek. Emellett a gazdasági érdekek voltak a legfontosabbak, amelyek szerint a lehető legrövidebb idő alatt újjáépülő települések és uradalmak anyagilag prosperálóvá váljanak.

Óbuda a török hódoltság idején csak rövid periódusokra vált néptelenné, az elmenekült lakosság mindig visszatért. Buda visszafoglalását (1686) követően – megvárva Fehérvár felszabadítását –, 1688-ban negyven, korábban a harcok elől elmenekült óbudai család költözött vissza a településre. Ezek a családok mind magyarok és protestáns vallásúak voltak.

Ők kezdték meg a romos város feltámasztását, a tönkretett mezőgazdasági területek újjáélesztését.

Nyilvánvaló, hogy ez a csekély létszámú magyar lakosság kevésnek bizonyult a település sikeres újjáépítéséhez, a gazdaság beindításához, s ez a tény az új földesurak előtt is ismert volt.

Az oszmán török hódoltság korában Óbuda, illetve a hozzátartozó uradalom a komáromi királyi váruradalom részét képezte, tehát a Királyi Kamara (Kincstár) tulajdonában volt. A további harcokhoz a Habsburg-udvarnak jelentős bevételekre és hűséges alattvalókra volt szüksége, ezért több, a Kamara kezelésében álló birtokot eladott vagy elzálogosított. Ezt a lehetőséget használta ki id. Zichy István kamaraelnök, aki fényes katonai karrierje mellett jelentősen növelte birtokait, illetve egyre magasabbra emelkedett a ranglétrán. Ennek köszönhetően grófi címet kapott. I. Lipót király 1659-ben kelt adománylevelének értelmében id. Zichy István megvásárolta, így a család tulajdonába került az elzálogosított komáromi váruradalom és annak tartozéka, az óbudai uradalom. Az udvar és az új földesúr között kötött kontraktusnak megfelelően az egykori koronabirtok magánföldesúri tulajdonba került.

Ez a korszak legnagyobb mértékű adományozása volt, emiatt későbbi vádaskodások és tulajdoni harcok elindítójává vált.

Az óbudai uradalom tizenkét településből állt – Óbuda mellett hozzátartozott Békásmegyer, Szentendre, Zsámbék, Budakeszi, Budaörs, Bogdán (Dunabogdány), Perbál, Szántó (Pilisszántó), Monostor (Szigetmonostor), Tótfalú (Tahitótfalu), Tök, Bolgárfalu, Csík, Szentpéter, Kissing, Tah, Torda és Várad –, amelyeknek egy része teljesen elnéptelenedett. A törökök kiűzését követően a Budai Kamara Felügyelőség kétségbe vonta a Zichyek földesuraságát Óbuda és az uradalom többi települése felett, a királyi adománylevelet formai hiányosságok miatt nem tartotta érvényesnek. Azonban a nagy befolyású Haditanács a korábban komoly hadisikereket felmutató Zichy István mellé állt, és egy időre elcsitultak a birtokviták. A betelepítések ügyében a Zichyek pártolták a németajkú katolikus családok prioritását, de más népcsoportok is egyre nagyobb számban érkeztek.

Óbudára kezdetben kizárólag délnémet – leginkább sváb és bajor – területekről jöttek telepesek, akik egy jobb élet reményében költöztek a településre. Eredeti lakóhelyükön túlnépesedés volt, valamint folyamatos háborúk dúltak, mindemellett jelentősen súlyosbodott a földesúri kizsákmányolás. Az első német telepescsoport – tizenhét nőtlen fiatalember – 1698-ban érkezett Óbudára. Őket több hullámban követték telepesek német területekről, akiknek először meg kellett váltaniuk szabadságukat, majd szerződést kötöttek az új földesúrral. Ennek értelmében az Óbudára költözők házhelyet és csekély méretű földet, továbbá három év adómentességet kaptak, sőt a szőlőműveléssel foglalkozóknak öt év adómentesség járt. A földesúr és a jobbágyok közötti kontraktus más számos kötelezettséget is tartalmazott. Ezek a szerződések nemcsak az újonnan betelepítettekre, hanem a korábbi magyar lakosságra is érvényesek voltak, és lejártuk után mindig meg kellett azokat újítani. Idővel jellemzővé vált – akár az uradalmon belül is – a jelentős népességmozgás, elköltözés és beköltözés.

A migrációs folyamat eredményeként Óbuda egyre inkább német településsé vált, a bíró és városi tanács (12 esküdt) többsége német volt.

Az első német bíró Thomas Hientzmann volt, aki 1702-től töltötte be a tisztséget. Óbudán – a többi uradalomhoz tartozó településtől eltérően – évtizedeken át német volt a bíró és az esküdtek között is csak pár magyart találunk. Ezt a rendszert csak jóval később szabályozták.

Óbuda újjáépítése és a szőlőföldek újra művelése viszonylag gyorsan zajlott, amiben óriási szerepe volt a frissen betelepült németajkú családoknak. A régi, magyar lakosság hamar háttérbe szorult és jelentős részük el is költözött. A protestáns vallásúakra is hatással volt a nagyarányú katolikus német lakosság befolyása, hiszen a Zichy család őket támogatta. Azonban ez nem jelentette azt, hogy a német jobbágyokkal más területen kivételeztek volna. Az Óbudán és az uradalom más településein élő népesség életét – származásától függetlenül – alapjaiban határozta meg a jobbágyi szolgáltatások mértéke és módja, amely hatással volt a vagyoni helyzetre és tagolódásra, a gazdálkodásra. A Zichy család maximálisan ki akarta használni az uradalom gazdasági lehetőségeit, ezért keményen megadóztatta jobbágyait és jelentős robotszolgáltatásokat szabtak meg. A jobbágyi terhek mértékét sok minden befolyásolta – a lakosság összetétele, gazdálkodási szint, árutermelés fejlettsége, a jobbágyok jogi helyzete és teherbírása, valamint ellenállási lehetőségei –, mindez a Zichyek óbudai földesurasága alatt, 1659–1766 között többször változott. A különböző földesúri terheket rögzítő és adott időnként megújított szerződések nem voltak egységesek az egész uradalomban, sőt a magyar és a német lakosságra vonatkozóan sem. Településenként és nemzetiségenként, illetve foglalkozási áganként is más szerződés volt érvényben.

A földesúri terhek mértéke és a jobbágyság egyre romló helyzete Zichy Péter földesurasága idején jutott arra pontra, hogy lázadás tört ki. 

A birtokszerző id. Zichy István unokája, Zichy Péter gróf 1701 és 1726 között állt az uradalom élén. Rossz híre még édesapja, ifj. Zichy István idején elterjedt, és amikor átvette a hatalmat, a hír be is igazolódott. Ugyan elődeihez hasonlóan voltak katonai érdemei, és idővel számos méltóságot viselt, erőszakos természete mellett rendszeresen túlköltekezett (halálakor adósságai meghaladták a 300 ezer forintot, de a pontos összeget nem ismerjük). Minden, az uradalmat érintő intézkedése folyamatos adósságai törlesztésére és kifizetésére irányult. Felgyorsította a betelepítéseket, ami a földparcellák elaprózódásával járt, miközben jelentősen és rendszeresen emelte a kisebb telkekkel rendelkezők adóit és robotszolgáltatásait. Megnövelte a saját kezelésű földesúri földek területét, és három napra emelte az ott végzendő robotot. Engedélyt adott a Budáról és Pestről vagy a birodalom más területeiről elüldözött zsidók óbudai és zsámbéki letelepedésére, amit védelmi pénz lefizetéséhez és az országos kereskedelembe történő bekapcsoláshoz kötött. Az adósságok fejében több uradalmi birtokot elzálogosítottak. A földesúri birtokban lévő malmok, mészárszékek, kocsmák és az óbudai serfőzde haszonbérleti (árenda) díját szintén a végletekig emelte, ami újabb konfliktusokhoz vezetett. Már az 1700-as évek elején arról tájékoztatta a grófot Szenthe Miklós uradalmi jószágkormányzó, hogy az óbudaiak inkább a Vízivárosba készülnek zsellérségbe menni, mint a sajátjukon dolgozni.

A földesúri kiszipolyozás mellett a Rákóczi-szabadságharc is ebben a korszakban zajlott, ami 1704–1707 között többször okozott pusztítást az uradalomban.

Zichy Péter a szabadságharc idején Nyugat-Magyarországra tette át székhelyét, és több panaszos levelet írt az uralkodónak, hogy a „szörnyű zendülés” miatt milyen hatalmas károk érték. Azonban a ránk maradt összeírásokból világosan kiderül, hogy ezek a károk korántsem voltak olyan mértékűek, mint amilyennek a földesúr beállította.

A kamarának is kapóra jött a Zichy-jobbágyok elégedetlensége, főleg, hogy azok többsége már német volt. A pattanásig feszült állapotokat kihasználva nem nyíltan indított támadást a földesúr ellen, hanem az óbudai jobbágyokat használta fel célja eléréséhez. A már többségi óbudai német lakosság, 1714. január 1-én hivatalos beadványt küldött az udvarnak, amelyben a település középkori jogállásának visszaadását kérték. A beadványt hivatalosan a városi tanács jegyezte, amelynek élén Thomas Hientzmann állt, aki 1714– 1715 között volt második alkalommal óbudai bíró (már 1703– 1704 között is bíró volt). Az iratban II. Ulászló király kétszáz évvel korábban, 1514-ben kiadott egyik dekrétumára hivatkoztak, amelyben Óbudát az elidegeníthetetlen koronabirtokok közé sorolta. Az óbudai kommuna így akart megszabadulni a Zichy család, konkrétan Zichy Péter zsarnoksága alól. Az óbudaiak petíciójának értelmezése és a döntéshozatal hosszú ideig elhúzódott. A kulcskérdés a település középkori jogállása volt, amiről a német telepesek csak felszínes információval rendelkezhettek. Az óbudai jobbágyok felbujtásában közvetve a pesti várkapitány és a pesti városi tanács jogtanácsosa is részt vett, akik szintén betelepült németek voltak, és csak felsőbb körökből értesülhettek Óbuda középkori jogállásáról.

Közel nyolc évig tartó pereskedés és harc kezdődött az óbudai jobbágyok és Zichy Péter között, amely változó eredményeket hozott. A jobbágyok oldalán az Udvari Kamara állt, amely mindenképpen vissza akarta szerezni az értékes uradalmat, ám ehhez számos jogi procedúrán kellett megvédeni érdekeiket. 1714 nyarán a beadványt továbbították a Pozsonyban működő Magyar Kamarának, ahol több mint egy év elteltével született jogi szakvélemény, amely az óbudaiaknak adott igazat. A vélekedés szerint II. Ulászló és Habsburg Albert király rendelkezései szerint Óbuda elidegeníthetetlen koronabirtok, amelyet vissza kell szerezni, de addig is a földesúrnak abba kell hagyni a helyi jobbágyok háborgatását. Ez komoly figyelmeztetés volt Zichy Péternek, aki Bécsben és Pozsonyban is mindent megtett érdekei és a családi birtokok megvédéséért. Közben nem feledkezett meg az óbudaiakról sem, akiket tiszttartója útján tovább fenyegetett. A Magyar Kamara 1715 végén lehetőséget adott a grófnak, hogy kifejthesse véleményét a beadvánnyal kapcsolatban. Ezzel élt is, és teljesen alaptalannak tartotta az általa megvetett óbudaiak kérelmét. A Magyar Kamara 1716 szeptemberében adta tovább a kérvényt a bécsi Udvari Kamarához. Ez óriási fordulat volt a korábbi döntéshez képest. Az új szakvélemény – ezt is ugyanaz a jogtanácsos, Majthényi János készítette, mint az előzőt – szerint Zichy Péternek van igaza, mert az óbudai német lakosság nem helyben született (idegen), így semmilyen módon nem formálhatnak jogot a település régi jogállásának visszaállítására. A betelepült jobbágyok a Zichyek földesurasága alá tartoznak, amit szerződésben is rögzítettek, elfogadtak.

A pálfordulást az okozhatta, hogy a gróf tudomást szerzett a Kamara szerepéről az óbudai mozgalomban.

Ezt kihasználva Zichy Péter újra megemelte az adókat és kötelezettségeket, amire válaszul az óbudaiak újabb beadványt intéztek az udvarhoz, amelyet Thomas Hientzmann és Johannes Frei vittek Bécsbe. Az uralkodó, Habsburg III. Károly 1717 elején erélyesen felszólította Zichy Pétert, hogy a kialakult helyzet rendezéséig fejezze be az óbudaiak sanyargatását. Azonban a grófot ez már nem nagyon riasztotta el a további zaklatásoktól, sőt, a lázadók általa vélt négy vezetőjét – Orbán Péter csizmadiát, Andreas Weirer ácsot, Simon Elsant és Franz Richter kőművest – lefogatta, és a zsámbéki uradalmi központ börtönébe záratta. A két valódi vezető, a korábbi óbudai bíró, Thomas Hientzmann és Johannes Frei továbbra is szabadok maradtak, mert Pozsonyban és Bécsben intézték a beadvány ügyeit. Az óbudaiak újra tiltakozó iratot küldtek az uralkodóhoz a letartóztatások miatt, amely hatására a király újfent felszólította Zichy Pétert a zaklatások befejezésére és rabok szabadon engedésére. Végül a raboknak sikerült megszökniük – valószínűleg a zsámbéki tiszttartó tudtával – és elmenekülniük.

Végül az ügy a nádori bíróság elé került, ahol 1717 nyarán, a Pálffy Miklós vezette testület elutasította az óbudai lakosság beadványát. Ez a döntés nem igazán tetszett az Udvari Kamarának, amely továbbra sem tett le a birtok megszerzéséről. Ennek az egyik módja egy birtokcsere lett volna. Erre Zichy Pétert is figyelmeztették bécsi ismerősei, de a gróf semmilyen módon nem akart lemondani a borkereskedelem miatt jelentős bevételt adó óbudai uradalomról. A helyzet odáig fajult, hogy a gróf még a szüret elkezdését is megtiltotta az óbudaiaknak, nehogy a bevételeikből tovább tudják intézni kérésük támogatását a hivatalos szerveknél. Ismét az udvarnak kellett intézkednie az ügyben, hogy a szüret minden bonyodalom nélkül megtörténjen. Az év végére megszületett az új szerződés Zichy Péter és az óbudai jobbágyok között, amelynek érvényében már nem egy összegben kellett az évi adót befizetniük, hanem házanként tizenöt forintot. A további pontokban megszüntették a kötelező robotot, engedélyezték az egész évben nyitva tartó községi kocsmák működését a megmaradt urasági kocsmák mellett, rögzítették, hogy az óbudai serfőzde csak helyben árulhatta sörét. Az új kontraktus utolsó pontja szerint az óbudaiak elfogadják a Zichy család örökletes földesuraságát, és többet nem lázadnak fel ellenük.

A szerződés – a korábbiakhoz képest mindenképp – kedvező volt az óbudaiaknak, ennek ellenére a harc még nem ért véget, sem a jobbágyok, sem az udvar részéről. Ennek egyik oka Zichy Péter bosszúja volt.

A haragos gróf 1718 nyarán lefoglaltatta a mozgalom vezetője, a távollévő Thomas Hientzmann minden vagyonát. A korábbi bíró bepanaszolta Zichy Pétert méltánytalan tettéért, főleg az óbudaiak ügyét eddig is támogató királyné állt ki mellette. Az Udvari Kamara szintén megkapta a panaszlevelet, de érdemben már nem foglalkoztak vele. Thomas Hientzmann és fivére, Mathias elköltözött az uradalomból, ami a mozgalom végét is jelentette. Ezt követően a gróf többször akart változtatni az 1717-ben kötött szerződésen, hogy az számára kedvezőbb legyen, de ez végül nem sikerült neki. A bosszúszomjas földesúr keményen be akarta hajtani az óbudaiakon a beadványuk miatt keletkezett adósságaikat, amelyet nehezen, de teljesíteniük kellett. Az udvar még évekig foglalkozott az uradalom ügyével. A procedúra végül csak 1722 elején zárult le, és elismerték a Zichyek jogait.

Az 1720-as évektől Óbudán jelentős fejlődés és növekedés kezdődött, aminek mozgatója a borkereskedelem volt. Az óbudaiak, pontosabban a városi tanács Zichy Péter ellen indított mozgalma, amelynek tagjai főleg németajkúak voltak, nem érte el eredeti célját, és az uradalom földesúri kézben maradt. Azonban az új szerződések alapján kijelenthető, hogy a földesúri terhek és a robot kötelezettségének ügyében jelentős sikert értek el. Az Udvari Kamara nem adta fel a küzdelmet, és végül 1766-ban az óbudai uradalom a Zichyektől visszakerült a koronajavak közé. A sors fintora, hogy a Kamara ugyanarra hivatkozott, mint évekkel korábban a Thomas Hientzmann vezette óbudai jobbágyok.

Az Ali király vacsorája hangsúlyosan óbudai mesekönyv. Már az elején felbukkan a kiscelli domb, ott szánkózik a király a gyerekekkel. Amikor helyszínt kerestél a mesének, miért éppen Óbudára esett a választásod? Mi köt ide azon kívül, hogy az Óbudai Anziksz szerkesztőjeként az elődöm voltál? 

Amikor a mese íródott, Óbudán éltünk a családommal, rengeteget kirándultunk a környéken. A Kiscelli Parkerdő azóta is az egyik kedvenc helyünk. Fel sem merült más helyszín, főleg, hogy eredetileg az Anzikszba íródott a mese.

Budapest nagyon sok kerületében éltem az elmúlt húsz évben, de Óbuda volt az, ahol igazán otthon tudtam lenni, valószínűleg a kisvárosi jellege miatt.

És persze a csodálatos emberek miatt, akikkel itt hozott össze a sors. A Platán Könyvtár egykori igazgatója, Gyulai Ivánné Zsidró Judit és Tóth Éva könyvtáros barátaim segítettek beágyazódni Óbudán, és ők azok, akikkel elköltözésem óta is tartjuk a kapcsolatot. 

Könnyű itt lokálpatriótának lenni, mert Óbuda tényleg olyan, mint egy kisváros, mindenkinek megvan a saját bejáratott kofája a piacon, fodrásza, aki gördeszkára ülteti a gyereket, miközben a haját vágja, és hát a törzshelye, ami nekem a Vasmacska KávéZoo nyuszi szekciója.

Van Óbudának egy híres meseírója, Csukás István. Hogy viszonyulsz hozzá meseíróként és egykori gyerekként, olvasóként?

Csukás István meséin nőttem fel, a mai napig nagyon szeretem őket, de nem csak a meséit, a verseit is. Kisebbik fiamnak sokat olvasok, és gyakran kerülnek elő a kötetei. Sőt, a suliban most épp a Tücsök téli meséjét dolgozzák fel. A meséi örökérvényűek, pont annyit adnak ma a gyerekeknek, mint nekünk anno. Emlékszem, mennyire megrázott gyerekként, hogy kitagadták Süsüt a családból, csak azért, mert más, mint a többiek. De az is kristálytisztán él bennem, mennyire boldog voltam attól, hogy a királyfival összebarátkoztak. A Süsü népszerűségéhez persze hozzájárult a bábfilm is, amit megszámlálhatatlanul sokszor láttam, és ha Süsüre gondolok, Bodrogi Gyula hangján szólal meg a fejemben. Az illusztrációk pedig ha lehet, még magasabbra emelték a Csukás meséit, itt van például Pom-Pom, akit a zseniális Sajdik Ferenc rajzolt meg. A figurái ikonikusak, nem véletlen, hogy nemcsak mesefilm, hanem még játszótér is készült a figurák alapján.

Az Ali király történet egyszerre operál a klasszikus mesék eszközkészletével – király és királyné, beszélő kutya –, de közben meg elég kortársnak is tűnik, a király jobban hasonlít egy nagypapára, mint egy királyra, a sárkány meg épp telefonál és pizzát rendel, amikor a főhősök odaérnek. Szerinted hogyan lehet jól kortárs kontextusba  tenni a klasszikus meseelemeket? 

Szerintem nem tudnék olyan „klasszikus” mesét írni, mint például a Jancsi és Juliska, vagy épp a Piroska és a farkas. Az én lelkivilágomba egyszerűen nem fér bele ezeknek a meséknek a durvasága. A mese talán attól lesz leginkább kortárs, hogy olyan fordulatokat használ, amibe a gyerek bele tud helyezkedni, és ebből a számára kényelmes világból szárnyalhat aztán a fantáziája, mehet Lábbusszal, kvaterkázhat a Jetivel. Egy dologra figyelek – amit kihúzni sem engedtem – az a szórakoztató, meglepő szóhasználat, a nyelvi humor, és talán ez lehet még az, ami a kortárs mesét akár klasszikusokhoz közelebb viszi. 

Akkor az is a lelkivilágodnak köszönhető, hogy a figuráid közt nincs igazán félelmetes? A sárkányt például nemcsak, hogy nem ölik meg, de kifejezetten jó fej és szereti a gyerekeket. A  legvégén előtűnő Lápi Rittyó se az az igazi gonosz mesefigura.

Valószínűleg igen. Egyszerűen nem hiszek a toposzokban, kategóriákban, mint ahogy nem hiszem azt sem, hogy a kaszabolásból bármi jó kisülhet. Abban sem hiszek, hogy annyira egyszerű lenne a képlet, hogy valaki nyilvánvalóan gonosz, lásd sárkány, hiszen egyébként lásd még: Süsü. Akkor miért mondanám ezt a gyerekeknek? Abban hiszek, hogy érdemes törekedni a jóra, érdemes megismerni egymást, akár némi rizikót is vállalva ezzel, ha például az illető egy Jeti.

Időként sokkal nagyobb harc az, ha rossz beidegződések ellenére képesek vagyunk egy helyzet mögé nézni, és felülírni az előítéleteinket, mint egy arra botorkáló fejét lesuhintani.

A mesében olyan helynek tűnik a világ, ahol nincs igazán gonosz ember vagy lény, és minden megoldható. Ez jó néhány klasszikus mesénkre is áll. De a valódi világban a dolgok nehezebben oldódnak meg. Szerinted mi a mese funkciója: hogy felkészítsen az életre, vagy valami más?    

Semmiképp nem szeretnék funkciót tenni a mesébe. Vannak persze segítő mesék, amelyek helyükön kezelve nagyon fontosak, de én itt semmi mást nem szeretnék, mint szórakoztatni. Ha a gyerekek kacagnak és együtt izgulnak, örülnek a szereplőkkel, én is nagyon örülök. Annak is, ha közben a mesét olvasó felnőttek sem unják halálra magukat. Ha pedig a gyerek mégis leszűr magának belőle ezt-azt, az a bónusz.

A mesédben a gyerekeknek először  a saját félelmeikkel kell megküzdeniük, csak utána jutnak el az ellenfélhez. Tudni rólad, hogy elvégezted a Buddhista Főiskolát. Benne van ez a tapasztalat a mesében? Szándékos, hogy a valódi feladat az önlegyőzés és senki nem az, aminek látszik? A remete meg a sárkány gonosznak tűnik, de nem az, a tündér kedvesnek tűnik, de nem az. Miért?

Biztos, hogy szerepe van ebben a Buddhista Főiskolának, de inkább olyan oldalról, hogy én kezdetektől így látom a világot, és ezért kerültem egyáltalán oda, és azzal, amit ott tapasztaltam, tanultam, megerősödött bennem az irány. A 2000-es évek elején sem a buddhizmusnak, sem a jógának nem volt ekkora kultusza, mint most, az én évfolyamomban talán hatan végeztünk. Ráadásul mindez Veszprém, a szülővárosom távlatából még furábbnak tűnik. Amúgy szerintem ebben a mesében semmi küzdés nincsen, izgulnak, persze, ki ne izgulna, ha egy mogorva remetével hozza össze a balsors, de olyan nagyon nem kellett magukat legyőzni, egyszerűen megismerik a vélt ellenfelet, akiről kiderül, hogy egy szerethető figura, feloldódik a kezdeti idegenkedés. Az viszont egy percig sem kérdéses, hogy mennek tovább, hiszen, ha nem szerzik vissza a varázs-merőkanalat, akkor elmarad a karácsonyi vacsora, na az tényleg rettenet lenne. Plusz a Lápi Rittyó legyőzése sem igazi legyőzés, hiszen nem döngölték földbe, s szórtak a fejére hamut, hanem megleckéztették egy kicsit annak érdekében, hogy visszaszerezzék az ellopott tárgyat. A karácsonyi vacsorán viszont ő is ott ül békében, a többiekkel együtt.

A hősök gyakorlatilag végigmennek Óbudán, mire véget ér a történet. Látsz arra lehetőséget, hogy valamilyen szervezett gyerekprogramban megvalósuljon a meséd, vagy bejárható legyen az útvonal?

Ó nem, ez az útvonal teljesen légből kapott. Agócs Írisz, a mesekönyv illusztátora megkérdezte, mikor az előzéklapra Óbuda hegyeit festette, hogy sorrendben mennek-e a gyerekek, a valóságban is létezik egy ilyen útvonal? Fogalmam nincs –  válaszoltam, aztán persze utánanéztem, és nyilván nagyon nem. Ugyanakkor, ha a gyerekeknek lenne egy Lábbuszuk, lehet hogy a hegyek is más sorrendbe rendeződnének.

Az Ali király rajzai nagyon passzolnak a szöveghez: vagányak és érzékenyek egyszerre. Hogy találtad meg a grafikust? 

Az, hogy az első mesekönyvemhez Agócs Írisz készítette az illusztrációkat, óriási ajándék volt.

Írisszel 6783 éve vagyunk barátok, és rajongok a munkáiért is, ezért egy pillanat aggodalom sem volt bennem, hogy nem olyan lesz a könyv, mint ahogy én megálmodtam.

Egyébként még annál is szebb lett! Örökké hálás leszek neki azért, hogy mellettem volt ezen az úton.

A mesék film és könyv által is eljuthatnak a gyerekekhez. Sokan vizionálták a könyvforma megszűnését már évtizedekkel ezelőtt is, ehhez képest a mesekönyvek sorra születnek ma is. Mi a kettő közt a különbség, és neked miért volt fontos, hogy könyvet írj és ne mondjuk filmet csinálj? 

A mesefilm soha nem veheti át a mesekönyv szerepét, az összebújós közös olvasást, azt, hogy a film a gyerek fejében forog, miközben hallgatja a mesét, vagy épp olvassa. És semmi nem múlhatja felül azt a közös időt, amit ilyenkor a gyerekkel egymásra figyelve töltünk. Az viszont biztos, hogy egy rajzfilm mérföldeket dobhat egy mesén, mint például Pom-Pomon, vagy akár Dániel András Kufli hordáján. Egyszerűen sokkal több gyerekhez eljut, mint a könyv. De ha már megnézték a mesét, gyakran felmerül az igény, hogy legyen meg könyv formájában is. Az pedig nagy kár, hogy nem értek a mesefilmkészítéshez, nagyon bírnám, ahogy Mucsi Zoltán hangján megszólal a remete. És ha már itt tartunk, a Téli Pagony Fesztiválon volt Ali király debütálása, ahol Kovács Lehel és Mórocz Adrienn, a Katona József Színház kiváló színészei a gyerekeik közreműködésével színre vitték a mesét. Az előadás fantasztikus volt, az pedig örök élmény marad, ahogy láttam a csillogó szemű gyerekeket nevetni, tapsolni a színházteremben.

A második könyv, A csodálatos nagyapó olyan történetfüzér, amelynek ugyanazok a főhősei, de Jerkó az ezermester nagypapának köszönhetően minden fejezetben külön kalandba keveredik. Szerinted miben különbözik a nagyszülő-unoka viszony a szülő-gyerek viszonytól? Mit ad egy gyereknek egy jó nagypapa vagy nagymama?

A nagyszülő-unoka viszony teljesen más perspektíva, mint a szülő-gyerek kapcsolat. Saját szüleimen látom, hogy mennyire másképp fordulnak a gyerekeim felé, mint anno hozzám. Ez olyan egyszerű dolgokon is múlik, hogy mindig van idejük, szívesen benne maradnak akár több napra is egy játékban, mindent félretesznek, amíg az unoka náluk van, ezt a koncentrált figyelmet nagyon értékelik a gyerekek. Van idő arra, hogy megtörténjen a csoda.

Nemcsak az Ali királyban, de Jerkó történetében is van szokatlan elem: megannyi tájszó, sőt néha szleng is színezi a nagypapa megszólalásait. Honnan jött az ötlet, és melyik nyelvi réteg szavai ezek: „szétkummantani”, a „pampuska”, vagy az, hogy valaki „elcsullong”? 

Főként a nagyszülőktől, dunántúli falusi környezetből jöttek ezek a szavak, de például az „elcsullangott” szót Baranyában hallottam először, és annyira megtetszett, hogy napokig mondogattam utána. Jó lenne, ha nem vesznének el ezek a szavak. 

A történet végén sejthető, hogy lesz folytatás, Jerkó és a nagypapa az őszi szünetre készülnek. Lesz folytatás?

Terveim szerint lesz, hiszen nagyon sok közös kaland van még nagyapóban és Jerkóban. A nagymama is fontos szereplője a mesének, hiszen ő biztosítja a muníciót a kalandokhoz.

Egy kedves barátom azt mondta olvasva a meséket, hogy nekem lehet valami trippem az evéssel, hiszen minden fejezet végén kínálkozik valami harapnivaló.

Az Ali király karácsonyi vacsorájában pedig egyértelműen a karácsonyi kosztért megy a küzdelem. Amúgy szerintem nincs, csak apám mesterszakács. 

Ennek a könyvnek nem Agócs Írisz, hanem Török Bianka az illusztrátora.

Biankát a Pagony Kiadón keresztül ismertem meg, és szuper illusztrátornak tartom. Nagyon tetszenek a gyönyörű rajzok mellett az olyan apróságok, mint hogy  Jerkó pólója egy kockás füzetlapból lett kivágva, a megfestett képek közé olykor-olykor bejön egy valós tárgy, mint például a nagypapa kávéscsészéje, vagy a festékes bödön, az illusztrációkba pedig beépültek kisgyerekek rajzai is – a képeken is összeér a képzelet és a valóság, akárcsak a mesében. 

 Mit jelent meseírónak lenni? Miben különbözik a meseírás a széppróza-írástól? Miért a gyerekeknek kezdtél el írni és miért nem felnőtteknek? 

Nem érzem ezeket a határokat. Szerintem nincs olyan, hogy valaki meseíró, vagy széppróza-író. Szerintem olyan van, hogy író. Egy könyvtáros kollégám mondta a minap, hogy már rég felnőttek a gyerekei, de ő még mindig heti rendszerességgel olvas meséket. Az én mesémet is olvasta, aminek őszintén örülök, mert kétlem, hogy a mesék világa csak a gyerekek privilégiuma lenne.

Rengeteg mesét írtam a gyerekeimnek, de csak mostanra ért meg bennem az, hogy megmutassam a nagyközönségnek. Legalább ennyi novellám van, de hogy azt valaha közreadom-e majd: még billeg a mérleg. 

A görögök a bárbaros (’hebegő’) kifejezéssel eredetileg azon népek fiait illették, akik a tagolt, emberi beszéd – azaz a görög nyelv – adományával egyáltalán nem vagy csak korlátozott mértékben voltak megáldva. A kezdetben ártalmatlannak számító, csupán csak a civilizációs különbségekre utaló szót a görög-perzsa háborúk (Kr. e. 5. század) által alaposan kihegyezett pánhellén öntudat töltötte meg pejoratív tartalommal. A „barbár” jelző onnantól kezdve az alacsonyabb társadalmi és kulturális nívón élő, aktuálpolitikai szempontból nézve elsősorban a despotikus iga alatt nyögő ázsiai népek stigmatizálására szolgált, egyúttal a velük szemben érzett felsőbbrendűségi tudat kifejezésének verbális eszközévé vált. 

Athéni vörösalakos tányér (pinax) barbár íjász ábrázolásával Epiktétosz műhelyéből. (fotó: britishmuseum.org) Vulci (Kr. e. 520–500). British Museum, London 

A peloponnészoszi háború (Kr. e. 431–404) korai fázisában az athéni városállam szkíta íjászokból (toxotai) szervezte meg saját rendőrségét, amelynek meg is lett a következménye.

A színborért hevülő, bugris szkíta rendőr nemcsak a görög ókomédia népszerű karakterévé, de az időtlen és idétlen rendőrviccek ihletőjévé is vált.

A görögség a rómaiakra is barbár népként tekintett, ám a Kr. e. 3. századtól egyre inkább kénytelen volt szembenézni a politikai realitásokkal. Amikor Róma nagyhatalmi helyzetének köszönhetően Kr. e. 228-ban meghívást kapott Korinthosztól a négy nagy pánhellén Grand Slam-torna egyikére, a helyi rendezésű isthmosi játékokra (ahol egyébként egy Plautus [’lúdtalpas’] nevű atlétája valamelyik versenyszámban el is nyerte a győzelmi mandulafenyő-koszorút), hivatalosan is megszabadult a „nem-görögség” bélyegétől. 

John Leech: Flamininus restoring Liberty to Greece at the Isthmian Games [Flamininus helyreállítja Görögország szabadságát az isthmosi játékokon.] Fametszet G. A. à Beckett: The Comic History of Rome [Róma vicces története] című művéhez (London 1851) (fotó: commons.wikimedia.org)

Az isthmosi játékok leghíresebb római szereplője kétségkívül a 2. makedón háború (Kr. e. 200–197) idején és azt követően is ideiglenesen Hellaszban állomásozó, felszabadító csapatok parancsnoka, T. Quinctius Flamininus volt. Flamininus, miután lerázta a görögség nyakából a makedón rabigát, a Kr. e. 196. évi Isthmián – fényes ceremónián – jelentette be Hellasz helyreállított szabadságát. Kár, hogy a görögök a szabadság fogalmát abszolút-, a rómaiak pedig helyiértéken kezelték: utóbbiak csupán a felszabadított rabszolgáknak kijáró, korlátozott mozgásteret értették alatta.

Miután Görögország és az egész hellenisztikus világ apránként római uralom alá került, már tanácsosabbnak is tűnt nem beszélni a hódítókkal kapcsolatos gondolatokról.

Felesleges is lett volna, a rómaiak ezt szavak nélkül is tudták: kulturális kisebbrendűségi érzés által felhorzsolt lelkük a korabeli görög társadalom lenézésével, városaik és szentélyeik kifosztásával és a műkincsek ipari léptékű kiszippantásával lelt hűsítő balzsamra.   

Se velük, se nélkülük – Róma és a barbárok bizarr viszonya

A rómaiak átvették a görögöktől a barbarus fogalmat, amelyet azonban ők már a lakott világ, az oikumené értékesebb részét magába foglaló Római Birodalom közigazgatási határain túl élő népekre alkalmaztak. (Halk megjegyzés: birodalmi területen is maradtak olyan – akár évszázadokon keresztül továbbélő – vaskori populációk, amelyeket az antik kultúra egyetlen vívmánya sem érintett meg, de hát ők elmaradottságukban is a „mi kutyánk kölykei” voltak.) A közigazgatási határon kívül élő és a birodalmi normáktól minden tekintetben eltérő népcsoportok földjét a 3. századtól bizonyíthatóan is Barbaricumnak nevezték. Az oikumené felosztása Római Birodalomra és Barbaricumra akár jól elrendezett világnak is tűnhetne, csakhogy a két fél hosszabb távon nem tudott békében megférni egymással, és ez nem feltétlenül csak a nagyobb létbiztonságra és kedvezőbb megélhetési lehetőségekre ácsingozó barbárokon múlott. 

A Birodalom működése szempontjából mindig is nagy jelentőséggel bírt a belső migráció. A katonai csapatok ide-oda tologatása jelentős számú civil (családtagok, szolgák, vállalkozók, kalandorok) vándorlását is maga után vonta. Hasonló mozgásokat idéztek elő az újabbnál újabb kereskedelmi lehetőségek csakúgy, mint a lokális konjunkturális viszonyok, amelyek mágnesként vonzották a szabad munkaerőt a Birodalom egyik részéből a másikba, hála a tartományi határok nyitottságának (Egyiptomot leszámítva). A római társadalom azonban a császárkor kezdetére már komoly demográfiai problémákkal küzdött, különösen a Birodalom nyugati felén. Ezért a határtartományok helytartói afféle önjelölt humánerőforrás-menedzserként olykor be-betörtek a Barbaricumba, és erőszakkal akár teljes törzseket is áttelepítettek, hogy a Birodalom ritkábban lakott területein legyen elég munkás kéz, és ily módon adófizető lakos.

Giovanni Battista Piranesi: Via Appia, Sepolcro della famiglia Plauzia in Ponte Lugano [Via Appia, a Plautius család síremléke a Lucano-híd mellett]. Rézmetszet, 1756. (fotó: commons.wikimedia.org)

Ti. Plautius Silvanus Aelianus sírfelirata (a kép bal oldalán) sok egyéb mellett arról is beszámol, hogy a jeles férfiú Moesia helytartójaként (Kr. u. 61–66) több mint 100.000 embert telepített át adófizető lakosnak az Al-Dunától délre fekvő tartományba családostul, fejedelmestül, királyostul. Eljárása nem példa nélküli. Kortársa, L. Tampius Flavianus ugyanezt pannoniai helytartóként tette meg.

A szervezett birodalmi betelepítések legtöbbje mögött leplezetlen gazdasági érdek húzódott meg. Róma azonban csak ideig-óráig tudta kézben tartani saját betelepítési politikáját.

Marcus Aurelius markomann (166–175, 178–180) háborúit követően a kezdeményezés fokozatosan átcsúszott a recepciót kikényszeríteni kívánó barbár népek kezébe. A Birodalom fokozatosan defenzívába kényszerült, és egy idő után már csak futott az események után. 

Nem véletlen, hogy a csatajelenetes szarkofágok a markomann háborúk korában jöttek divatba, és gyártásuk a 3. század nagy birodalmi krízisének időszakában is folytatódott. A „Nagy” Ludovisi szarkofágon ábrázolt római-barbár csatajelenet beazonosítása nem lehetséges, egyes vélemények szerint azonban Traianus Decius (249–251), illetve fia és társcsászára, Herennius Etruscus (251) gótok elleni, Abrittus mocsarában megvívott ütközetét ábrázolja (251. június 1).

A csata rossz véget ért, mindkét császár elesett. Decius és Herennius Etruscus lett ily módon Róma két első császára, aki külső ellenséggel folytatott csatában hullott porba.

Amikor a barbárok már a spájzban voltak

A barbárokat régészetileg kimutatni nem könnyű feladat. A Pannoniában felbukkanó barbaricumi leletek kereskedelmi kapcsolatok révén is eljuthattak a tartományokba, ezért nem feltétlen bizonyítékai a migrációnak. A falusias településeken felbukkanó, a bennszülött kelták vaskori lakáskultúrájától elütő germán típusú gödörházak már komolyabb jelzésnek foghatók fel. A barbárok jelenlétét azonban legbiztosabban az emberi maradványok igazolhatják. 

Az Aquincum és Campona között fekvő gazdagréti római temetőben a helyi (etnikailag még beazonosítatlan) barbár lakosság a 4. század közepétől az 5. század elejéig együtt (de elkülönítve) temetkezett a provinciális lakossággal. A szomszédok együttélésének és közös temetkezésének a romanizált lakosság elvándorlása vetett véget. A sajátos sírtípusokat és temetkezési szokásokat alkalmazó barbár közösséget ez a kis intermezzo nem zökkentette ki, a temetkezési helyet az 5. század végéig – 6. század elejéig tovább használta. 

A gazdagréti temető barbár részlegéből ismert néhány mesterségesen torzított koponya is, ám ezeknél érdekesebbek azok az aquincumi példányok, amelyek jóval korábbiak Pannonia nagy etnikai átalakulásának időszakánál. 

Mesterségesen torzított koponya a Tolna vármegyei Mözs-Icsei-dűlő lelőhelyen feltárt 5. századi temetőből (fotó: journals.plos.org) A homlok fölötti és a függőleges varrat mögötti homorodás a torzításhoz használt bandázs helyét mutatja.

Az Aquincumban elsőként dokumentált, bandázsolással megnyújtott agykoponya-töredék a Polgárváros keleti temetőjének (Gázgyár) egy 3. századra keltezhető sírjából került elő.

A második sír, amely a helyi lakosságra jellemző 2–3. századi edény mellékleteivel akár szokványos provinciális temetkezésnek is elment volna, Csúcshegy-Harsánylejtőn került elő, és a teljes torzított koponyát vizsgálható állapotban őrizte meg. Az aquincumi leletek azért különösen érdekesek, mert a mesterséges koponyatorzítás szokása csak az 5–6. században terjedt el a Kárpát-medencében a hunokkal kulturális és egyéb kapcsolatba kerülő germán népek térhódításának következtében. A szokás váratlanul korai felbukkanása Aquincumban arról tanúskodik, hogy kelet felől érkező, koponyatorzítást alkalmazó csoportok már jóval korábban is beszivárogtak Pannoniába. Ugyanakkor a torzított koponyájú embereket is római temetőkben, római szokás szerint és római sírmellékletekkel hantolták el, ami egyértelmű utalás, hogy a késő császárkorban betelepülő, barbár csoportokkal ellentétben ezek a korai közösségek még integrálódtak a helyi társadalomba, római kulturális identitást vettek fel. Mindez persze azt is jelenti, hogy az ilyen csoportok koponyatorzításon át nem esett tagjait nem lehetséges pusztán régészeti módszerekkel kimutatni. Még szerencse, hogy ezen a ponton az antropológia és az archeogenetika segítő kezet nyújt a régészettudománynak.

A szeszgyári Agyafúrt

2022 nyarán egy különös sír került elő az Óbudai Szeszgyárban zajló feltárássorozat aktuális kampányában. A 4. századi sírgödörben egy teljesen ép férfi csontváz mellett egy másik férfi medencétől lefelé megmaradt vázcsontjai feküdtek. Az ép csontváz koponyáján egyéb sérülések mellett egy nagy kiterjedésű sebészeti trepanáció tátongott, ami már magában véve is izgalmas fejlemény.

A koponyalékelés ősi gyógyászati eljárás, amelynek legkorábbi alkalmazása a felső paleolitikum (Kr. e. 38000–18000) óta igazolt. Érdekes módon a trepanáció az antikvitásban nem számított gyakori műtétnek, annak ellenére, hogy a görög-római orvosi szakirodalom (Hippokratész, Heliodorosz, Celsus, Galénusz) részletesen taglalja, és az operáció elvégzéshez szükséges, kifinomult eszközök régészeti leletként is ismertek. A nemzetközi antropológiai kutatás a teljes görög-római időszakból még kéttucatnyi trepanált koponyát sem tart számon. Ezzel szemben érdemes megemlíteni, hogy a Kárpát-medencei leletkataszter már 2007-ben 134 esetszámot tartalmazott (jelképes trepanációk nélkül), amelynek több mint 60 százaléka a 9–10. századi kontextusból származik. A szóban forgó összeírás ugyanakkor egyetlen példányt sem említ a római kori Pannonia területéről. Sok valóban nincs is, de azért néhány akad. 

2022 óta már ezek közé sorolható a szeszgyári koponya is, amelyről elmondható, hogy nem időzített műtéten, hanem sürgősségi beavatkozáson esett át.

Erre utal a trepanáció koponyavarratot is érintő helye. (Időzített műtétek esetében a varratokat gondosan kerülték.) A műtétet elszenvedő férfi az antropológiai vizsgálat alapján protonordikus-nordikus típus volt, aki embertanilag nemcsak a pannoniai lakossággal, de a Kárpát-medencei populációkkal sem áll kifejezett rokonságban. Az északi ember 180 centiméter körüli testmagasságával és fejlett izomzatával szó szerint kiemelkedett kortársai közül, kifejezetten erőteljes jelenségnek számított. Súlyos, valószínűleg harcmezőn szerzett koponyatraumáját hozzáértő (katona)orvos látta el, aki a csontszilánkok eltávolítását követően elnyújtott ovális alakúra igazította a koponyanyílás széleit. A műtét sikeréről és a szövődménymentes gyógyulásról a meginduló csontosodási folyamat híven tanúskodik. Arra vonatkozó adatot azonban nem sikerült gyűjteni, hogy a sebész miként fedte le a jelentős méretű folytonossági hiányt, mielőtt a fejbőrt visszavarrta volna. Az viszont bizonyosnak látszik, hogy a páciens a vázcsontjain is nyomot hagyó, erős fizikai igénybevételnek a továbbiakban is kitette magát. Végzetét egy újabb harci esemény okozta, amelynek során két halálos kimenetelű, csontvesztéssel járó koponyasérülést szenvedett el. Homloka jobb oldalába nyílvessző fúródott, koponyája bal oldalát pedig egy súlyos és egyben hegyes kézifegyver szakította be. Élt körülbelül 40 évet. A sírban talált másik férfi csontváz ugyanabba az embertani típusba tartozik, 30–35 évesen hunyt el, és a sarokcsontjain megfigyelhető gyulladásos elváltozások alapján, amelyet a sok menetelés válthatott ki, ugyancsak katonaként szolgálhatott. Felsőtestének hiánya rejtély.

A szeszgyári temetőben nyugvó, trepanált koponyájú férfi arcrekonstrukciója. (arcrekonstrukció és fotó: Kustár Ágnes) 

A két csontváz soron kívüli vizsgálatára csak a sebészi trepanáció rendkívüli volta miatt került sor. A szeszgyári temetők teljes embertani vizsgálata ugyanakkor szerepel a közeljövő tervei között, és remélhetőleg választ ad majd arra a kérdésre is, hogy a Pannonia területére betelepített barbárokra vonatkozó irodalmi forrásokban említett etnikumok sorába nem illeszkedő férfiak honnan jöttek, és mekkora közösség tagjai lehettek.

A Vasarely Múzeumban látható, a francia műgyűjtő, Bruno Fabre páratlan kollekciójából válogatott kiállítás Victor Vasarelynek a különböző médiumok közötti szabad átjárásban fogant koncepcióját állítja középpontba oly módon, hogy ezekkel a nagyon eltérő képi világú plakátokkal érzékelteti a különböző országokban, városokban rendezett változatos kiállításokat 1948 és 1989 között. Ilyen, Vasarely kiállítási plakátjait bemutató kiállítás, ami kontextualizálja a művész fél évszázados karrierjét és kiállítási „stratégiáját” –  miközben ahol lehet, megmutatja azokat a műveket is, amelyek a beidézett kiállításokon szerepeltek –, még nem volt sehol.

Talán itt sem lett volna, de üresek lettek a falak. A gyűjtemény most a dél-koreai–magyar diplomáciai kapcsolatok felvételének 33. évfordulója alkalmából megrendezett Victor Vasarely: The Responsive Eye (Érzékeny szem) című kiállításon, a szöuli Művészeti Központban látható április közepéig. Egyébként ez nem az első bemutatkozása Victor Vasarelynek Ázsiában, műveiből éppen 34 éve, 1990-ben már rendeztek kiállítást Dél-Koreában, a Gwacheon Kortárs Művészeti Múzeumban, de a mostani retrospektív tárlat minden eddiginél átfogóbb és reprezentatívabb anyagot mutat be a dél-koreai közönségnek.

Az óbudai múzeum V. V. Victor Vasarely. 1=2, 2=1 című kiállítása tehát az első, amelyet kifejezetten a világhírű művész plakáttervezői munkásságának szentelnek. Az ötlet sok szempontból telitalálat, egyrészt reflektál a művész 1955-ben megfogalmazott alkotói hitvallására, tehát Vasarely „Sárga kiáltványában” megfogalmazott „rekreáció, multiplikáció, expanzió” – egyszóval a sokszorosítás – esztétikai értékeinek bemutatására fókuszál, másrészt tematizálja a mai képzőművészet egyik nagyon is aktuális kérdését, a sokszorosítás, az egyediség és a másolat problémáját.

A plakátokon ráadásul egy-egy alkotói korszak jellegzetes művei szerepelnek időrendben haladva.

Ezeknek az alkotásoknak a kiindulópontjával és az eredetinek egy másik médiumban, eltérő technikával kivitelezett replikájával egyszerre találkozhat a közönség.

A művek közötti összeköttetést nem a dátumok, a méretek, vagy a kivitelezésben rejlő hasonlóságok teremtik meg, éppen ellenkezőleg – az egymás mellé helyezett képek termékeny párbeszédét felhasználhatóságuk sokrétűsége adja. Temperakép mellett kollázs, egy akár tízéves távlatban visszatérő motívum. Azon a falon, ahol a Zebra szokott lógni, most több, ezt az ikonikus képet használó kiállítási plakátot helyeztek el, többféle korszakból. A plakátok hosszú sorában több variációban is megidéződik Vasarely munkásságának három emblematikus műve, a kinetikus Zebrák, a Hódolat Malevicsnek és a Canopus.

A Fabre-féle plakátgyűjtemény így egyben nemcsak egy kuriózumokkal teli szép, kompakt kollekció, hanem a 20. század modernitásának, gondolkodásmódjának vizuális történetvonala is. Magyarázat arra, miért fordultak oly sokan az absztrakció felé, milyen szabadságot, esztétikai szépséget és milyen archaikus igazságokat találtak meg a vonalak, körök, háromszögek, négyszögek használatában. Megérthetjük, mit jelentett és miért akkor jelent meg a kinetikus művészet, az op-art és a geometrikus absztrakció oly sok ága.

A plakátok sora egy 1948-as Denis René galériás plakáttal indul. Denis René volt Vasarely galeristája, egy ideig szoros érzelmi kapcsolatot is ápoltak, szakmai karrierjük pedig évtizedekig összefonódott, s nehéz eldönteni, ki köszönhet többet a másiknak. Talán, ahogy az lenni szokott egy jó barátságban, mindkét fél jól járt.

A kiállítás magyar kurátora Orosz Márton, aki maga is barátságot ápol Fabre-val, a másik kurátorral.

A gyűjtő kapcsolata a múzeummal nem újkeletű, több száz művet ajándékozott már a budapesti Vasarely Múzeumnak, amiért az intézmény hálás neki.

A másik kiállítás, a Morphèmes – Morfémák is egy barátságon alapul. A Pán Imre és Victor Vasarely közös párizsi történetei című kiállítás kurátora, Pócs Veronika fontosnak tartotta, hogy e két férfi kapcsolatáról, egymásra gyakorolt hatásáról is képet kapjunk. Az időszaki tárlat Pán Imre művészeti író, szervező, szerkesztő, kiadó gyűjteményéből mutat be válogatást, Vasarely páratlan grafikai munkáit, vázlatait vonultatja fel, beavatva a közönséget a műhelytitkokba.

A kiállítási anyag jó részét Pán Imre és Vasarely közös albumai: a Vasarely által készített rajzok, kollázsok, akvarellek és szerigráfiák, illetve a művész azon 1930 és 1960 közötti grafikai művei alkotják, amelyek egykor Pán gyűjteményébe tartoztak, és most Franciaországból érkeztek Budapestre.

Pán Imre, a budapesti Európai Iskola nevű művészcsoport egyik alapítója rendkívül nagy műveltségű ember volt, fordított, könyveket adott ki, érdekelte a pszichológia, a modern művészet, a korabeli jelen gondolatvilága, s mindezt amolyan self-made man-módra, hiszen a numerus clausus miatt nem tudott egyetemre járni.

Kassák Lajossal nagyon hamar barátok lettek, Pán a MA-ban már publikálta költeményeit, merthogy verseket is írt.

1945-48 között, amíg az Európai Iskola művészcsoport működhetett, nemcsak egyik alapítója, de teoretikusa, kiadója, szerkesztője, kurátora is volt. Nemcsak elméletileg tudta a művészeket megtámogatni, de a visszaemlékezések szerint egyfajta megoldóemberként is segítségükre volt a legkülönfélébb problémákkal kapcsolatban – például fűtött termet találni a kiállításoknak, meghívókat szerkeszteni, vagy éppen praktikus ügyekben segíteni a frontról, munkaszolgálatból hazatérőknek.

A kommunista fordulat után körülötte is egyre fogyott a levegő, így az emigrációt választotta. Nem tervezte, hogy végleges lesz, mégis az lett. 1957 májusában érkezett meg Párizsba, ahol már várták a húszas-harmincas években emigrált, a francia közegbe valamelyest már beépült művészbarátai (Anton Prinner, Szenes Árpád, Étienne Hajdú), illetve a háború után közvetlenül kiköltözöttek. Elképzelhető, hogy Victor Vasarelyvel már 1955 táján találkozhattak, de erre közvetlen bizonyítékot még nem talált Pócs Veronika, aki hat éve kutatja Pán hagyatékát. Valószínűbb, hogy Kassák kiállításán találkoztak, Párizs egyik legfontosabb, absztrakcióval foglalkozó galériájában, a Denis René Galériában, ahol Vasarely részt vett a galéria koncepciójának kidolgozásában. René és Vasarely nyitni szeretett volna Kelet-Európa felé, ami igen érdekes, extravagáns ötlet volt az ötvenes évek végén. Mindenesetre Pán 1958-ban belépett ebbe a történetbe, elkezdte beszervezni kinti művészbarátait is, és részt vett abban a küzdelemben, hogy Kassák kijusson Párizsba.

1960-ban jelent meg Vasarely és Pán Imre első közös kiadványa. Pán erősen vonzódott a grafikai sorozatokhoz, gyűjteményének is ez az egyik fókusza.

Párizsban sokkal igényesebb albumokat tudott kiadni, mint az Európai Iskola idején Budapesten, bár minden kiadványa egy egyszerű négylapos füzet volt, egyetlen művészre fókuszálva. Fontos része a kiállítási anyagnak a speciálisan Pán Imre bibliofil füzeteihez készült kisgrafikák. A művészetszervező jó barát ugyanis Párizsban összesen száznegyvenöt egyedi grafikát tartalmazó bibliofil kiadványfüzetet adott ki önerőből, saját szerkesztésben, közülük tizennégyet a „Signe”, „Morphèmes”, illetve „Mini-Musée” című sorozataiból Vasarely művészetének szentelt.

Vasarely esetében ezek a füzetek azért is forrásértékűek, mert ő nem adta ki a vázlatait, szerette eltávolítani a kezdő, pionír jellegű lapokat a későbbiekben megvalósult munkáitól. Letisztult képet szeretett mutatni kifelé, de itt, a kiállításon láthatjuk a műterméből Pán Imréhez került kísérleti lapokat, így bepillantást nyerhetünk Vasarely munkamódszerébe.

Egészen konkrét művekre vonatkozó vázlatok is vannak ebben a gyűjteményben, sőt Pánnak megengedte, hogy a legkorábbi figurális rajzokat és azokat a harmincas-negyvenes évekbeli festett fotómontázsokat, kollázsokat is gyűjtse, amelyek mutatják Vasarelynek a Bortnyik (Bortnyik Sándor festő, grafikus – a szerk.) műhelyében elsajátított kísérletezési kedvét.

Pócs Veronika Párizsban, a hagyaték kutatása során nagyon szerencsésen megtalálta a budapesti gyűjtemény egyik különleges festményének vázlatát. A nagyméretű farostra festett szürrealista kép éppen Szöulban van, de a vázlata itt, a Morfémák kiállításon.

Vasarely egy provence-i városkában töltötte a nyarait, ahol erősen inspirálták a kisváros konvex-konkáv, geometrikus fény-árnyék játékai.

Ezeknek a látványélményeknek a rajzos megfogalmazásai is szerepelnek a tárlaton, mígnem eljutunk a látvány redukciójáig, a fekete-fehér kinetikus munkákig.

Vasarely Gordes-ban felújíttatott egy kastélyt, az volt a lakása és egyben a műterme is. A középkori városka látványvilága teljesen lenyűgözte, az épületek által inspirált forma-együttesek számtalan kombinációját alkotta meg. A Vasarely műterméből származó munkák mellé – amikor lehetőség van rá – odakerülnek a múzeum gyűjteményéből származó grafikai lapok, szerigráfiák, sziták.

Különleges darabja a kiállításnak az az Hommage album, amit 1978-ban a Párizsban élő magyar művészek készítettek az 1972-ben elhunyt Pán Imre tiszteletére. Ebben Vasarelytől egy szerigráfia szerepel a CT a sorozatból, amit David Bowie is felhasznált az 1969-es Space Oddity lemezének borítójaként. De ezt már nem Pán válogatta, ez már nem az ő ízlését tükrözi.

A kiállítás nemcsak egy barátságba enged betekintést, hanem Vasarelyről is igazi kulisszatitkokat árul el.

Szeretné árnyalni az emigráns, elérhetetlen világsztár képét, amit mi Vasarelyről kialakítottunk itthon.

Ezen a kiállításon egy kísérletező művészt látunk, aki szorgalmasan figyel, gondolkodik, mígnem eljut a letisztult, lényegi redukcióig. Vasarely fegyelmezetten gondozta a saját magáról kialakult képet. Felügyelte, mi megy ki róla, és soha nem hibázott. A Vasarely Múzeum tárlata viszont éppen e mögé a kép mögé nyújt bepillantást.

Bár elég sok mindent csinálsz, minden tevékenységednek mégiscsak a szépérzékhez, kreativitáshoz van köze. Hogyan emlékszel, mi iránt kezdtél el érdeklődni először? 

Anyukám, aki egyébként óvodapedagógus, nagyon kreatív, és a családunkban nagyon sok jó kézügyességű ember van. Apai nagypapám is gyönyörűen rajzolt. A testvéremmel mind a ketten elég ügyes gyerekek voltunk, ezért kiskorunktól jártunk kézműves táborokba. Anyukám munkahelye is szervezett ilyen táborokat, úgyhogy mi ebben nőttünk föl.

Amikor a testvérem elköltözött, és enyém lett a gyerekszoba, akkor élhettem igazán ki a kreativitásom, kirajzolódott bennem, hogy nagyon érdekelnek a bútorok és tárgyak.

Akkor még nem igazán voltak olyan képzések, amelyek nekem valók lettek volna. Érettségi után a Dekoratőr és Kirakatrendező suliba mentem, de rá kellett jönnöm, hogy másfele megy a világ, és nem ez az, amit én keresek, amit szívvel, lélekkel tudnék csinálni. Sokáig nem konkretizálódott, hogy mi az a szakma, amit keresek, akkoriban mindenki azt választotta, amit szülei által ismert, vagy ami szerepel a felvételizők kézikönyvében. Végül is egy érzést követtem, de előtte még elvégeztem a Krea enteriőrtervező szakát és a Werk Akadémia enteriőrstylist képzését. Itt megkaptam azt az alapot és kapcsolatrendszert, ami végül elvezetett a díszletberendezésig.

Tulajdonképpen mit csinál egy enteriőrtervező?

Úgy kell elképzelni, mint a lakberendező munkáját, csak drasztikusabb. Nem kizárólag a belső terek csinosítása a feladat, a stílus megteremtése, hanem komolyabb változtatások, például funkcióváltás, gépészeti módosítások, világítás-áttervezés. Szó lehet közületi terek, kávézók, éttermek tervezéséről is.

Hogy indult a berendező pályád?

Elsőként egy barátom kért fel, hogy a vizsgafilmjének legyek a látványtervezője, majd rögtön ezt követte még egy felkérés. Annyira magával ragadott és beszippantott ez a munka, hogy beadtam a jelentkezésem egy filmes berendező céghez. Közben egy barátnőm nyitott egy lakberendezési stúdiót, a Bogláka Vera Design stúdiót, és elhívott társtervezőnek. Itthon még nem kapható lakberendezési tárgyakat forgalmaztunk, valamint tapétákat, bútorkárpitokat, és természetesen tervezési és lakberendezési projektjeink is voltak mellette. Majd hónapok elteltével jött egy hívás, hogy menjek interjúra a Prop Club-hoz, és immáron 12 éve ennek a csapatnak vagyok az egyik berendezője.

Ez egy kellékes és berendező cég, saját raktárkészlettel, amelyet Varga Judit Csuti látványtervező hozott létre, és Óbudán, a Csillaghegyi úton, valamint a Szőlőkert utcában vannak raktáraink és a bázis. 

Tulajdonképpen miből áll egy berendező munkája? Milyen egy napod?

Hosszú. Attól is függ, hogy hol tart a projekt, ugyanis három szakasza van: előkészítés, forgatás és bontás. Alapvetően 12 órás egy munkanap,  néha kicsit rövidebb, néha hosszabb. Az előkészítést a forgatási napok száma is meghatározza, a helyszínek mennyisége és a látvány nagysága mellett. Az sem mindegy, hogy stúdióban épített díszletről van-e szó. Több hónapos forgatást több hónap előkészület előz meg, de egy pár napos reklámnál összességében tíz nap munkánk van, amiben benne van a bontás, költségvetés-elszámolás és egyéb adminisztratív feladatok is. Egy projekt lebonyolítása alapvetően úgy működik, hogy megkapjuk a forgatókönyvet és a gyártási tervet, és ahhoz mi készítünk egy költségvetést. Ehhez legalább nagyjából tudnunk kell, milyen helyszínekben, milyen díszletekben gondolkodnak a megrendelők, mi az elképzelésük. A látványtervezővel ekkor már kapcsolatban vagyunk, ő lát el minket minden szükséges információval, közvetlenül fölöttünk van a projektben. Ekkor a belső munka is kezdetét veszi a cégen belül, mert el kell kezdeni összeállítani egy csapatot az adott munkára a berendező asszisztensből, a beszerzőből, a kellékesekből és sok erős fiúból. 

A helyszínek kiválasztásába is van beleszólásotok?

Nem, azt az úgynevezett location-csapat csinálja. Jóval korábban kezdik el a munkát, mire a berendező becsatlakozik, a legtöbb helyszínt már kiválasztották.  Én csak a technikai terepszemlére megyek, ahová minden részlegvezető eljön, aki érintett, ekkor a látványtervezővel, az operatőrrel és a rendezővel jelenetenként átbeszéljük, hogy mi fog történni a forgatáson Ezzel párhuzamosan már zajlik a kutatómunka, mert sok mindent időben el kell kezdeni beszerezni vagy jóval előbb kell megrendelni, esetleg le kell gyártatni.Sokszor a helyszín nem stúdióban van, hanem bérelt lakásokban, utcán. Van, amikor ki kell pakolni egy teljes lakást és másképp berendezni attól függően, hogy mire van szükség.

A forgatás után mi történik a kellékekkel?

Vagy bekerülnek a raktárba, vagy értékesítjük. Van olyan, amikor a forgatás után a stáb megveheti, és van olyan is, hogy megsemmisül.

Milyen filmekben dolgoztál?

Főleg nemzetközi produkciókban. Érdekes, hogy egy időben sok skandináv film forgott itt. Nagyon sok forgatási helyszín van a városban is, vidéken is, sőt Óbudán is, például a gázgyári lakótelepen.

A Karsten és Petra norvég mese ovijelenete a gázgyár óvodájában forgott. Ez egy nagyon kedves emlék nekem. 

Ma ez már nem újdonság, akárhová mész a városban, belefuthatsz egy forgatás miatti lezárásba. Ami szélesebb körben is ismertebb és a magyar mozikban is látható volt, az a Fehér éjszakák (Midsommar) című film. Ehhez egy egész falut fel kellett építeni, nagyon izgalmas volt.  De dolgoztam több HBO filmen, sorozaton, például az Aranyélet második évadán is.

Amikor később látod azokat a filmeket, amelyekben dolgoztál, milyen hatással van rád?

Olvasom a forgatókönyvet, de nem vagyok ott a forgatáson, nem állok ott, és nem nézem a jeleneteket.  De még ha látnám is, egyáltalán nem úgy hat, mint később a moziban. Teljesen más olyan filmet nézni, amiben dolgoztam. Nem tudok igazán elmerülni a filmben, hanem még mindig a díszletre fókuszálok, nézem, hogy mi látszódik, hogy látszódik, mit kellett volna másképp csinálni.

Mennyire köti meg a kezed a büdzsé?

Nagyon. Mindig megszorítások vannak, főleg kis filmeknél. Ráadásul itthon nincsenek nagy bérlőhelyek, mint külföldön. A saját raktárkészlet nem fedezi teljesen,  amire szükség van. Különböző helyekről kell összeszednünk minden tárgyat, folyamatosan figyelve, hogy megfeleljen a látványnak, de beleférjen a költségvetésbe is. A büdzsé és az utolsó pillanatos változtatások jelentik a legnagyobb kihívást.

Hogyan lett a KNOT.AT.ALL?

Egy idő után elkezdett hiányozni az alkotás, és a járvány idején volt arra időm, hogy ezt a vállalkozást beindítsam. Azért már előtte jó pár éve gondolkodtam valami B terven, de a filmezés mellett semmire sem jutott időm, bármennyire is szerettem volna nekikezdeni.  Tizenkét órát dolgozunk, nincs olyan, hogy hétvége, van, hogy hetekig szabadnap sincs. Amikor beütött a covid, hirtelen annyira sok időm lett, hogy tudtam, hogy ha nem most, akkor soha, és belevágtam. Mivel azóta minden visszarendeződött a régi kerékvágásba, ezért ez a projekt megint lassan halad.

Az elsődleges megélhetésem a berendezés, ezért ezt a vállalkozást egyelőre kisebb intenzitással tudom csinálni, mint ahogy szeretném. Pedig nagyon sok tervem van. 

Azt jól látom, hogy használsz olyan technikákat vagy öltéseket, amelyek hagyományosan nem makramé-fogások?

Igen, elég sok technikát vegyítek. A makramé egy csomózási technika, de az, hogy beleszövök vagy rojtot teszek bele, rendhagyó. Sokszor igyekszem újrahasznosított anyagokat beletenni. A fonal alapvetően újrahasznosított, volt, amit megörököltem, volt, amit megmentettem,  de rendszerint rendelem az alapfonalakat, ügyelve a minőségükre. Sokszor elteszem a fonalak papírgurigáját és később beledolgozom. Kísérleteztem esztergált fa rudakkal is, amelyeket egyedileg gyártattam. Valami mindig inspirál közben. Számomra mindig többet jelent, de alapvetően lakásdekorációnak szánom, aminek az a funkciója, hogy gyönyörködtessen.  

Van a makraméknak saját története?

Van amelyiknek van, van amelyiket csak úgy elkezdek, és alakul. Van, hogy látok egy csomózási fajtát, megtetszik, és elkezdek vele dolgozni, kísérletezgetn, és jön az ihlet. De bármi ihletet tud adni, volt már, hogy a kutyám. A legelső darab egy fenyőfa ihlette munka, nagyon szeretem.

Milyen megválni tőlük?

Nagyon örülök neki, ha valakinek megtetszik a munkám és megvásárolja, hiszen ez a cél, hogy más is örömét lelje benne, gyönyörködtesse. De van egy falidíszem, amitől már nem fogok megválni, mert annyira szeretem.

Fejből csinálod vagy előre megtervezed?

Van, amikor megrajzolom, de mindig más lesz az eredmény.  Van, hogy közben nem tetszik már, amikor megvalósul vagy jobb ötletem támad. Ezt a szabadságot meghagyom magamnak. A filmezés során meg vagyunk kötve időben, stílusban, költségben, ebben pedig megvan a teljes szabadságom minden téren.

Mivel nem megrendelésre dolgozom, ami tudatos döntés volt, teljesen a képzeletemre hagyatkozhatok.

Mennyi idő alatt készülsz el egy-egy darabbal?

Mindegyik több napot vesz igénybe. Van, amikor nincs is időm befejezni, vagy nem érzem, akkor hagyom állni. Valameddig eljutok vele, félreteszem, nézegetem, ízlelgetem magamban, mi legyen a következő lépés, gondolkodom rajta, és amikor jön az ötlet, akkor igyekszem folytatni. Hatalmas szabadságot ad, annyira lehet szárnyalni. Nekem mindig is fontos volt, hogy alkothassak, bármit. Nagyon fel tud tölteni. 

Mit jelent számodra Óbuda?

A gyökereimet. Itt születtem, ide jártam bölcsődébe, óvodába, általános iskolába, majd az Árpád Gimnáziumba. Az édesanyám is itt nőtt fel, a szüleim a mai napig is itt élnek. Bár felnőttként az élet elsodort a kerületből, boldogan tértem vissza 13 évvel ezelőtt. Büszke tősgyökeres óbudainak vallom magam, és már el sem tudom képzelni, hogy máshol éljek.

Miért szereted Óbudát?

Nekem nagyon fontos a jó értelemben vett lokálpatriotizmus. Szeretem azt a nyugodt, kisvárosi létezésre hasonlító életet, amit itt Óbudán élhetek. Nagyon sokat jelent nekem Óbuda, nem csak a gyerekkoromat, hanem egy felemelő, új életfeladatot is a Vidám Színpad által.

A művészvilág jelen volt a gyermekkorodban is?

Természetesen, hiszen édesapám díszlettervező volt a Madách Színházban, édesanyám pedig művészeti titkár a Bábszínházban, ezért a művészet mindig jelen volt a családunk életében. Szinte elkerülhetetlen volt, hogy mélyen gyökerezzen bennünk a művészetek iránti fogékonyság. 

Nem véletlen, hogy az öcsémmel mindketten az előadóművészetek felé nyitottunk, míg én a színészetet választottam, ő a zenét – klarinét-szaxofon művész lett.

Ezek szerint a színház hangulata már gyermekkorodban megérintett?

Gyerekként sok időt töltöttem a Madách Színházban, ami akkor élte az aranykorát, de azért a szüleim ügyeltek arra, hogy mindig a koromnak megfelelő előadásokat lássak. Olyan színészóriásokat láthattam játszani, mint Gábor Miklós, Mensáros László, Kiss Manyi vagy Pécsi Sándor. Az egész álomvilágnak tűnt számomra, és el sem tudtam képzelni, hogy más pályát válasszak. Mivel jártam zeneiskolába, hárfán, hegedűn és fuvolán is játszottam, így kacsingattam a Zeneakadémia felé is, de az mindig csak „B” opció volt számomra. Szerencsére 1981-ben elsőre felvettek a Színművészetire, és 1985-ben, amikor végeztem, nagyon jó időszakban kezdhettem el a pályámat, mivel akkoriban rengeteg lehetősége volt egy fiatal, pályakezdő színésznek. A Vidám Színpadon is nagyon figyelek arra, hogy lehetőséget biztosítsunk tehetséges fiatal művészeknek.

Pályakezdőként kerültél a Nemzeti Színházba, ahol színészóriásokkal dolgozhattál együtt, miközben egy generációváltás is zajlott. Hogyan élted meg?

Mondják, hogy ebben a szakmában sok múlik a szerencsén. És igen, nekem szerencsém is volt. A Színművészetin több rendezőhallgatóval is együtt dolgozhattam, ennek köszönhettem, hogy Vámos László, aki a Nemzeti Színház vezetője volt, harmadévben áthívott gyakorlatra a Vígszínházból a Nemzetibe. Két fantasztikus lehetőséget is kaptam tőle, mielőtt végleg leszerződtetett. Az egyik a Falstaffban volt és Pászthy Júlia hangján kellett egy operaszerepet eljátszanom. A másik Szép Ilonka Az erdők szép virágában, ami szintén zenés szerep. A mai napig kötődöm a zenéhez és nagyon szeretek énekelni. Eleinte azt gondoltam, hogy kizárólag nagy, veretes drámákban fogok szerepelni, ehhez képest olyan zenés szerepeket kaptam, mint az István, a király Rékája, a János Vitéz Iluskája, vagy a My Fair Lady Elizája. Csodálatos szerepeim voltak olyan hatalmas színészek mellett, mint Sinkovits Imre, Agárdy Gábor, Bessenyei Ferenc, Béres Ilona vagy Kállai Ferenc. Nekem az volt az igazi színművészeti egyetem, amit a Nemzetiben kijárhattam az alatt a 10 év alatt, amíg tagja voltam. Mindeközben egy nagyszerű fiatal generáció is érkezett az akkori Nemzeti Színházba. Bubik István, Kubik Anna, Mácsai Pál, Kováts Adél, Funtek Frigyes, Hirtling István mára már a szakma meghatározó alakjai lettek. Nagy ajándék volt számomra, hogy ennek én is részese lehettem.

Mi volt a váltásod oka?

Nagy változások történtek a Nemzetiben. Vámos László elment, ahogy Sík Ferenc is, akinek  szintén nagyon sokat köszönhettem. Már nem éreztem azt a fajta bizalmat, ami addig felém áradt, és a kispadról kellett volna mindent újra kezdenem. Közben megszülettek az ikergyermekeim, és az anyává válás, ahogy minden nő életében, úgy egy színésznőében is nagy változást hozott. Úgy döntöttem, hogy szabadúszó leszek. Nehéz volt, mert sohasem voltam az a bekopogtatós, szerepkéregetős típus, de szerencsére nagyon jó lehetőségek találtak meg. Fontos mérföldkő volt a pályámon a Szomorú vasárnap előadás, amelyet országszerte játszottunk Szacsvay Lászlóval. A legnagyobb kihívás szakmailag pedig az volt, amikor a Madách Színházban rám osztották a Kakukkfészek Ratched nővérét.

Ezután már nemcsak a naiva szerepekben gondoltak rám a rendezők, hanem komikákat és különleges karaktereket is eljátszhattam.

A Vidám Színpadon erre több lehetőségem is volt később, ezek közül a Kaktusz virágát emelném ki, ami a magánéletemben is jelentős volt, hiszen itt találtunk egymásra a férjemmel, Böröndi Tamással.

A Révay utcai Vidám Színpadnak az emlékeim szerint hányatott sorsú időszaka is volt. A megítélése is meglehetősen vegyes volt. Hogy látod ezt?

Igen, még a mai napig is megosztott a Vidám Színpad megítélése, mivel hetvenéves története során sok minden tapadt hozzá. Amikor Bodrogi Gyula lett az igazgató, nagyot váltott a színház azzal, hogy a kabarék mellett vígjátékokat is műsorra tűzött. Böröndi Tamás is abban az időszakban került oda, fiatalon. Amikor végleg megszűnt a teátrum a Révay utcában, évekig keresték az új játszóhelyét. Végül 2013-ban lelt otthonra a Vidám Színpad Óbudán, az akkor még Eurocenter nevet viselő üzletközpont egyik mozitermében, ahol 10 éve sikeresen működik.

Visszataláltál tehát Óbudára.

Igen, most már a magánéletem mellett a munkám is ide köt. Két év kényszerszünet után a gyönyörűen felújított GOBUDA Mall-ban egy fantasztikus színházteremben várjuk a közönséget. A színháztechnikánk a kőszínházakéval vetekszik, a nézőterünk ideális, a kényelmes moziszékekből mindenhonnan egyformán jól látni a színpadot. Ráadásul itt a parkolás sem probléma, ellentétben a belvárosi színházakkal.

A könnyű műfajjal kapcsolatban máig létezik az előítélet. Hogyan viszonyulsz ahhoz, hogy amit képviseltek a Vidám Színpaddal, az egy bátor kötéltánc?

Nagyon komolyan gondoljuk, hogy ezt a „könnyű” műfajt csakis magas színvonalon szabad művelni. Sokan hajlamosak egysíkú szórakozásként tekinteni rá, és mi szeretnénk bebizonyítani, hogy a vígjátékok sokkal többet rejtenek magukban, mint könnyed humor és poénok halmaza. Az élet maga is tele van színes és komplex helyzetekkel, és a vígjátékok képesek ezeket a pillanatokat megragadni, humorosan, ugyanakkor mélyen megérintve a nézőket. Egy jó vígjáték bemutatja az emberi kapcsolatok bonyolultságát, az érzelmek változatosságát, és még a komikus helyzetek mögött is rejtőzhetnek mélyebb mondanivalók.

Szeretnénk, hogy a közönségünk felismerje, hogy a vígjáték nemcsak a könnyű nevetésről szól, hanem az emberi tapasztalatok gazdagságáról is.

Azok a pillanatok, amikor nevetünk, ugyanúgy hozhatnak értékes tanulságokat és felismeréseket, mint a drámai előadások. Az is fontos számunkra, hogy a műfajon belül különböző stílusokat és irányokat is bemutassunk. Így szinte mindenki találhat nálunk olyan vígjátékot, amely közelebb áll hozzá, legyen az klasszikus komédia, szatirikus humor, zenés vígjáték vagy esetleg szívfacsaróan romantikus történet. Összességében minőségi színházat szeretnék működtetni olyan művésztársakkal, akik erre érzékenyek és nyitottak, és azt szeretnénk elérni, hogy a közönségünk ne csak szórakozzon, hanem gondolkozzon is a vígjátékokon keresztül, és rájöjjön, hogy a humor is lehet mély és sokszínű. Úgy érzem –  amit visszajelzések is igazolnak –, hogy jó úton járunk. Böröndi Tamásnak komoly célja volt az is, hogy a fiatal művészeknek megtanítsa ezt a műfajt, így az új generáció majd hozzájárulhat a vígjátékok újragondolásához és frissítéséhez, ami tovább színesítheti és gazdagíthatja ezt a műfajt.

Milyen előadásokban nyilvánul ez meg?

Játsszuk a 39 lépcsőfok akció vígjátékot, ami egy végtelenül szellemes kreatív Hitchcock-krimiparódia. A Tanulmány a nőkről retró dalokkal fűszerezett filmadaptációt, de említhetném a legújabb bemutatónkat is, a Ments meg, szerelem! című musicalvígjátékot, amiben olyan magyar sztárelőadók és együttesek slágereit dolgoztuk fel, mint a Jazz+Az, a ValMar, a Honeybeast vagy Caramel. A történet az online térben játszódik, ahol véletlenek és félreértések során találnak egymásra a szerelmesek. Horgas Ádám rendező neve pedig garancia a sikerre, országszerte futnak hatalmas sikerrel az előadásai. Természetesen játszunk igazi klasszikusokat is, Neil Simon Ölelj át! vígjátéka is a repertoárunk értékes darabja, amelyben nagy boldogság játszanom Sajgál Erikával, Kálid Artúrral és Pusztaszeri Kornéllal. 

Az, hogy férjed, Böröndi Tamás halála után átvetted a Vidám Színpad vezetését, természetes volt számodra?

Először gondolni sem mertem arra, hogy erre én egyáltalán képes lennék. Azt láttam, hogy egy magánszínház működtetése mindennapos akadályverseny. Támogatás nélkül szinte lehetetlen küldetés. Az, hogy ezekben a bizonytalan időkben is tudunk létezni, az Tamás kiváló pénzügyi gazdálkodásának köszönhető. Azért vállaltam el végül a vezetést, mert nem akartam, hogy mindaz, amit a férjem létrehozott, kárba vesszen. Minden erőmmel és a legjobb tudásom szerint próbálom folytatni az általa megkezdett utat. Mindez hatalmas felelősséggel jár, de elkötelezetten dolgozom azon, hogy méltón folytathassuk, és továbbvigyük a Vidám Színpad hagyományait, ugyanakkor keresem az új utakat és lehetőségeket is. 

Milyen a közönségetek összetétele? Főleg óbudaiak?

A közönségünk összetétele változatos, és örömmel látunk mindenkit a város vagy az ország bármely pontjáról. Ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy a helyi közösség is erősen kapcsolódjon hozzánk.

Azt szeretnénk, hogy minden óbudai sajátjának érezze a Vidám Színpadot. Színes repertoárral és kerületi 20%-os kedvezménnyel várjuk őket.

Szeretnénk együttműködni a kerületben élő művészekkel és alkotókkal, hogy még szélesebb körű és sokszínű művészeti programokat kínálhassunk, legyen az egy akusztikus koncert vagy egy beszélgetős programsorozat.

Igyekeztek bekapcsolódni Óbuda kulturális életébe?

Abszolút. Együttműködünk az önkormányzattal és aktívan keresünk lehetőségeket, hogy részt vegyünk az óbudai rendezvényeken. Az óvodákkal és iskolákkal is kapcsolatot teremtettünk a gyerekelőadásaink kapcsán. Bízom benne, hogy sikerül elérnünk a felnövekvő generációt, és inspirálni őket a színház szeretetére.

Hogyan áll össze a színházi csapatod?

Klasszikus értelemben vett társulatunk nincs, a színészek egy-egy előadásra szerződnek hozzánk, azonban több olyan művész is van, aki három vagy négy produkcióban is szerepel. Ha egy kolléga jól érzi magát nálunk, akkor igyekszünk hosszútávon gondolkodni vele. 

Hogyan történik a kiválasztás?

Mindig a felkért rendezővel együtt találjuk ki a szereposztást, ugyanakkor fontosnak tartom a kollégák véleményét is. Szeretem az együttgondolkodást, nem vagyok pozíciófüggő. A csapatmunkában és a párbeszédben hiszek. A háttérben dolgozó kiváló kollégáim nélkül nem lennénk teljesek. A kis létszám miatt nincsenek szigorúan körülhatárolt hatáskörök, mindenki hozzáteszi a saját tudását és kreativitását ahhoz, hogy a közös munka sikeres legyen. 

Kik azok a színész kollégák, akik most leginkább szerepet kapnak a Vidám Színpadon?

Gazdag Tibor, Szőlőskei Tímea, Vadász Gábor, Szakács Tibor, Bartha Alexandra vagy Végh Judit számos előadásunkban szerepel. A fiatal generációnak is újabb és újabb lehetőséget biztosítunk, és örömmel tapasztaltam, hogy szívesen jönnek hozzánk, új lendületet hoznak az előadásainkba. A nagy sikerrel bemutatott Ments meg, szerelem! előadásban játszik Gáspárfalvi Dorka, aki az Oscar-díjas Mindenki című kisfilm főszereplője volt, de forgatott Helen Mirrennel is, valamint a fantasztikus hangú Szaszák Zsolt, aki a Madách Színházban is főszerepeket játszik.

Más budapesti színházak vezetőivel van kapcsolatod?

Ismerjük és figyeljük egymást. Nagyon szeretek színházba járni, és ahogy időm engedi, megnézem más színházak előadásait is. Egy jó előadás, egy érdekes koncepció inspiráló és ösztönző lehet a saját művészi munkánkban. 

Nagyon jók az olyan találkozási lehetőségek, mint például a Pozsonyi Piknik, ahol tudunk beszélgetni, eszmét cserélni, tanácsot adni egymásnak vagy segítséget kérni.

Hogyan látod a magánszínház formájának létezési lehetőségeit?

Kihívásokkal és nehézségekkel terhelt. Különösen  most, amikor a korábbi támogatások megszűntek. A színházak általában nem rentábilis vállalkozások, és a magas bérleti díjak és költségek miatt támogatás nélkül szinte lehetetlen fenntartani őket.

Itt töltöd Óbudán a mindennapjaidat?

Olyannyira, hogy van, hogy hetekig ki sem mozdulok. A színháztól öt percre lakom, akár naponta többször is bejövök, ha a helyzet úgy kívánja, az estéimet pedig akkor is itt töltöm, ha éppen nem játszom. Tényleg olyan, mintha egy kisvárosban élnék, és ezt én nagyon-nagyon szeretem. Ahogy Radnóti Miklós is írta, én is kötődöm minden kőhöz és fűszálhoz itt, Óbudán.

Házy Erzsébetről egyszerre könnyű és nehéz írni. Nehéz, hiszen már a mai középkorúak is csak archív anyagokra hagyatkozhatnak vele kapcsolatban, élő, személyes emlékeink nincsenek róla. És nehéz azért is, mert a kevés hozzáférhető cikk mint forrás szinte szóról szóra egyforma. S hogy miért könnyű mégis? Mert a sok hiátus ellenére még mindig elér minket a híre, mert a neve ma is egyet jelent a misztikummal, legendás tehetség, legendás hang, legendás szépség. Ha valakire túlzás nélkül illik a legenda kifejezés, akkor az Házy Erzsébet.

Könnyű és nehéz… Ugyanez igaz Házy életére is. Páratlan karriert futott be, viharos magánéletet élt és fiatalon, mindössze ötvenhárom évesen elment. Pályája során elénekelte a legjelentősebb szoprán főszerepeket, a kortárs szerzők a tenyerükön hordták, a zenés műfajok bármelyikében képes volt varázsolni, és filmes feladatokat is játszi könnyedséggel abszolvált. Karczag Mártonnal, az Opera Emléktárának vezetőjével beszélgettünk a Házy-jelenségről. 

Házynak az volt a tragédiája, hogy túl tehetséges volt – mondja. És túl szép, teszem hozzá. 

Igen. Ne felejtsük el, hogy az ő karrierje az 1950-es évek elején indult és a 80-as évek elején ér véget, sajnos romjaiban. Fénykorában olyasmit képviselt abban a lassan olvadó politikai környezetben, azt a fajta szexbombaságot, amit ki lehetett tenni a Füles címlapjára. Mindig jól nézett ki, és őrjöngtek érte, olyan ikon volt, akinek a címét olvasók hada szerette volna megszerezni a szerkesztőségekben. 

Ez az opera műfajban különös jelenség lehetett akkor is.

Persze. Az előző korok ideáljait nem mindig értjük, de Házy olyan mágnes volt, mint Marilyn Monroe. Érdekes egyébként, hogy egyik operai elődje, Gencsy Sári ugyancsak ez a platinaszőke jelenség volt. Házy az örökérvényű szépség, akinek talán az lett a veszte, hogy a szépségét ő nem tudta kezelni, a tehetségét pedig a színház nem tudta kordában tartani. Mivel mindent el tudott énekelni, tele volt feladattal és kitűzésekkel. Kortárs bemutatóktól a Poppea megkoronázásáig mindent elénekelt, és ezek a nehéz szerepek a hangot egy idő után megették. Az adottságai mögött ugyanis nem állt az a technika, ami elégséges muníciót szolgáltatott volna ahhoz, amibe a színház őt belekényszerítette. Ha meg is lett volna az akarata és a belátása, hogy vigyázzon magára, a vezetőség „édes kényszerhelyzetben” tartotta. 

Magyarul kisajtoltak belőle mindent… Ez vezetett a korai szakmai kiégéshez? 

Hogy ő mit érzékelt ebből a folyamatból, nem tudni. Fiatalon halt meg, tehát szinte az utolsó időkig kapta a nagy szerepeket, bár igen nehéz egy ötvenéves szopránnak szerepet találni, aki ráadásul alkoholproblémákkal is küzd… 

Egyszer teljesen véletlenül került elém egy régi cikk az Opera Emléktárában, amely arról számolt be, hogy egy soha nem tisztázott autóbaleset következtében Ilosfalvy Róbert került börtönbe. Együtt utaztak, és sosem derült ki, ki vezetett valójában… 

Így volt, és sejthető, hogy Ilosfalvy csak elvitte a balhét. Ezután el is váltak. Gyönyörű love story az övék, ami az operatörténetben ritka. Az ő párosuk előtt nem fordult még elő, hogy egy ilyen színvonalú álompárt együtt lehessen szerepeltetni: dekoratívak voltak és mindkettő klasszis a maga hangfajában. Felrobbant a színpad kettőjük szerelmétől. Főleg Pucciniket játszottak együtt, talán a Bohémélettel kezdték, aztán az 1961-es Manon Lescaut-premier rájuk lett kitalálva, A Nyugat lányát is együtt csinálták. A YouTube őriz egy rossz, talán zsinórpadlásról felvett anyagot – a ’70-es évek végén, Moszkvában hosszú szünet után ismét összeeresztették őket egy Manonra… az a pár perc is lángol. Amit ők egymásból emocionálisan ki tudtak hozni, egészen elképesztő volt. Házy élete gyönyörű, önpusztító sorstörténet és örök kérdés, hogy vajon meg tudjuk-e védeni ezeket a tehetségeket? Tudhatnak-e bárkire hallgatni az ilyen kaliberek ahhoz, hogy épségben maradjanak? Callas, Monroe, és ugyanebbe a sorba illik Házy Erzsébet… Egyáltalán szabad-e őket védeni?

Jobb lett volna, ha nyolcvanévesen mennek el, vagy ez az elrendelés, hogy szükségszerűen el kell égniük?

Érdekes az a párhuzam is, hogy míg szakmájukban üstökösként robbannak be és sikert sikerre halmoznak, a magánéletük boldogtalan vagy csak ideig-óráig tartanak a szebb időszakok. Házynak négy férje volt. 

Gál Gábor, Ilosfalvy Róbert és Ötvös Csaba is énekes volt, és a film hozta össze Darvas Ivánnal. A színésszel kötött házassága állítólag bántalmazó kapcsolat volt, Házy nem egyszer óriási napszemüvegben jelent meg az Operában a közös időszakukban. 

Egy róla szóló interjúból úgy tudom, hogy élete végén depresszió gyötörte.

Az utolsó öt évben már alig ment színpadra, és bizony az akkori fotóin is látszik a változás. Az alkoholprobléma is valószínűleg ebből fakadt. Az ember, ha ilyen fokon ég a színpadon, muszáj előadás után bemenni az OperaKlubba, muszáj kiereszteni a gőzt, inni egy-két pohárral. Ha pedig az ember ekkora primadonna, akkor neki lesz a legnagyobb hangja, ő engedi meg magának a legnagyobb szemtelenségeket, és kialakul körülötte egy sajátos légkör. A Házba épp bekerülő fiatal énekesnők számára a rettegett pillanatok közé tartozott a vele való találkozás: úristen, a Házy mit fog rólam mondani vagy hogy fog hozzám szólni? Hogy épp mit mond, az másoknak egy életre szóló sokkoló élmény maradt. Nekem Házy azt mondta a büfében… és hurcolták tovább, sok esetben egy életen át. 

A keménység talán a túlérzékenység álcája volt. Tudunk olyan karmestert említeni, aki mégis jól értette és érezte őt? 

Ferencsik nyilván vigyázott rá, Lukács Ervin pedig örökölte Ferencsik hagyatékát. Maga a karrier elvben szépen volt felépítve, eleinte nem terhelték agyon, pici szerepeket adtak neki, majd Norina, Mimi – de a hatvanas években jött egy fordulat, amikor vérszemet kaptak, és aztán minden mindegy alapon amit értek, ráosztottak. A kortárs szerzők pedig boldogok voltak, mert egyrészről Házy kegyetlen jó figura volt, másrészt pedig mindent, ami a kottában volt, maradéktalanul le tudott énekelni. Mihály András Együtt és egyedül című operájának ősbemutatóját, Szokolay Vérnászában a Menyasszonyt énekelte, ugyanakkor a Sámsonban Delila, Petrovics Bűn és bűnhődésében Szonja, a nagy klasszikusok egész sora, a teljes szoprán repertoár legkülönfélébb szerepei. Mindent elénekelt, amire ez a hangfaj predesztinálta – sőt háromszor annyit. A kiemelkedően nehéz Salome mellett énekelte A rózsalovag mezzo Octavianját, de a Pikk dáma Lizáját is, amit manapság fajsúlyos drámai hangok énekelnek, de ettől ő még egy Örzsét is oda tudott tenni, amiben viszont bűbájos volt. Az ösztönös nőiességével meg aztán mindent vitt.

Karczag Márton az összegzésben azt is kiemeli, hogy Házynak nehéz volt második szereposztást adni, mert ugyan sokan voltak körülötte, ő valami mást képviselt, mint a többi szoprán. Hiába volt mellette még hat Pillangókisasszony, ő nagyon hamar saját kategória lett.

Az akkori, szürke Magyarországon nem volt operaházi párja ennek a jelenségnek. 

De vajon honnan csöppent ide ez a különös és feledhetetlen jelenség? Egy pozsonyi mészáros lányaként látta meg a napvilágot, és tízéves volt, amikor a család – három lánygyerekkel – áttelepült Budapestre, a negyedik kislány már itt született. Állítólag Újpesten még tíz éve is emlékeztek Házy bácsi lókolbászára. Legkisebb lányuk színésznő lett (Telessy Györgyi, aki édesanyja nevét vette fel), Erzsébet pedig a zenében találta meg az útját, a Magyar Rádió kórusának alapító tagja volt, és huszonkét évesen felvételizett az Operaházba. A folytatást tudjuk. Pályája során sorra kapta a rangos szakmai elismeréseket: Liszt Ferenc-díj, Székely Mihály-emlékplakett, érdemes művész, majd 1970-ben Kossuth-díjas, végül 1976-ban kiváló művész lett.

Egyszer Antal Imre egy televíziós interjúban arra kérte Házyt, hogy fogalmazza meg a művészi ars poeticáját: „Egy szó: ügyszeretet. Soha nem pénzért, lehetőségekért, tapsért, hanem mindent az ügyszeretetért tettem, és azt hiszem, hogy ezért mindent meg is kaptam” – mondta akkor, pedig a műsorban csak az operai pályára szorítkoztak. A már említett Manon Lescaut emblematikus szerepe volt, amit nemcsak hangban, de figurában és érzelmi megformálás terén is egyedi minőségben valósított meg, úgy tartották, ő az évszázad Manonja. Alakításaiért nemcsak a közönség rajongott, a szakmai kritikusok is elismerően írtak róla és külföldön is rendre sikert aratott.

Az 1960-as évektől szerepelt nemzetközi színpadokon. A moszkvai Bolsojban Csajkovszkij Anyeginjének Tatjánáját oroszul énekelte, a helyes kiejtést akkori férjével, Darvas Ivánnal gyakorolta. Óbudai évei egyébként ehhez a házassághoz kötik. S hogy vajon mi lehet igaz abból, ami a bántalmazást illeti? Darvas egyik egykori nyilatkozata árulkodó: „Tekinthetjük ezt szabadosságnak, bűnnek, gusztustalanságnak. Mélyen megvetem magam ezeknek a szabados időknek a magatartása miatt. Mély lelkifurdalások gyötörtek, a tréfás az, hogy közben is.” Egy másik alkalommal azt mondta: „Megittam a magamét. Ártalmasan sokat.” Két művészegyéniség, két vergődő lélek talán nem a legjobb párosítás…

Házy Erzsébet a szocialista országokon túl fellépett német nyelvterületen és a tengerentúlra is eljutott.

Jelentős szerepet vállalt a kortárs külföldi és az új magyar operák bemutatásában, ugyanakkor operett-szerepekben is humorral brillírozott, elképesztő primadonna volt, könnyed műsorokban pedig Fényes Szabolcs és Ábrahám Pál dalaival bűvölte el a közönséget. A Hófehérke és a hét törpe című Disney-rajzfilm első magyar szinkronos verziójában ő kölcsönözte Hófehérke énekhangját, nagy- és kislemezek egész sora őrizte és remélhetőleg őrzi ma is ezt a hangot, és mindemellett több rádiós szerepet és tizenkét filmszerepet is kapott ez a kivételes tehetség. 

Az 1966-os És akkor a pasas… című filmben olyan partnerekkel játszott, mint Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán, Major Tamás és Törőcsik Mari. A Gerolsteini kalandban Darvas Iván és Házy mellett szintén feltűnnek a kor emblematikus színészei, és még egy sor további filmmel bizonyította sokrétű talentumát.

Szakmai pályafutásának alapos számbavétele jóval nagyobb teret kívánna – e cikk terjedelme inkább Házy rövid életével korrelál. Az összegzés kinek-kinek érzése szerint alakul majd úgyis. Adhat-e teljességet egy csúcsra járatott művészi pálya – vagy a teljességhez más kell, több kell? 1977-ben Házy Erzsébet így nyilatkozott a Népszavának: „Csak égve tudok élni. Azt persze nem tudom, meddig lehet így élni?

A várostörténelem már csak ilyen: a régi dolgokra újak telepszenek. A Bécsi út és a Laborc utca sarkán valaha egy zsidó temető volt a keresztény mellett. 1888-ban nyitották meg, és építettek hozzá egy hagyományos, hármas osztatú ravatalozóházat, ami azt jelenti, hogy középen van maga a ravatalozó rész, ettől jobbra és balra a férfi, illetve a női előkészítő rész, a táhárá helyiségek. 

Ha a múltba visszafelé akarunk menni, mindig a település központjához logikus közeledni, ha az idő haladását akarjuk érzékelni, kifelé kell menni – mint itt, a Bécsi útnál is. Az első óbudai zsidó temető a mostani Laktanya és Kő utca sarkán állt, ahol ma az óbudai lakótelep déli paneljai állnak. Területét 1737-ben vásárolták meg a Zichy családtól, és nagyjából 1870-ig használták. Ide temették az 1831-es kolerajárvány áldozatait, de a Laktanya utcai zsidó temetőből előkerültek római kori sírok és egyéb leletek is, mint például az az 1934-es sírkő, ami egyik oldalán zsidó felirattal, a másik oldalán egy római cívis, bizonyos Petronius Censorinus családjának sírfeliratával.

Miután ez az első temető megtelt, a hitközség 1887 végén az új táborhegyi temetőből kapott egy kihasított területet. A táborhegyi külterület azonban nem volt a legjobb választás, a lejtős részen egymást követték a kisebb-nagyobb földcsuszamlások. A katolikus köztemető jó harminc év után el is költözött a külső Bécsi útra. Bár Táborhegyen mindent eltakarítottak, még a keresztény kápolnákat is, a véletlen kegyéből a zsidó ravatalozó mégis megmaradt – ezt látni ma is a Laborc utca torkolatánál. A temető 1921-re ugyan megtelt, de csak 1950-ben döntött úgy az aktuális városvezetés, hogy a főváros legrégebbi (zsidó) temetőjét kiürítteti. A helyén működött motokrossz pálya, a Laborc árok és a korszerűsített Bécsi út kereszteződésében a környező mély fekvésű területeket feltöltötték, de így is egy erősen dombos terület maradt itt, ahol most az irodaház a Bécsi út forgalma fölé magasodik – igaz, ma már a lankákat borító fák takarásában.

De mi volt az a Radelkis?

A Radelkis elektromechanikai mérőműszereket gyártó szövetkezet (KTSZ = kisipari termelőszövetkezet) volt egy olyan korban, amikor ezeknek a szövetkezeteknek a hiánypótló teljesítménye az exportban is megjelent – miközben egy ilyen, hirtelen fejlődésnek indult szövetkezet nem ritkán tucatnyi különböző telephelyen, jobbára üzlethelyiségekben, pincékben, akár fészerekben dolgozott. Ez a cég viszont saját fejlesztésű analitikai műszereket és egymilliónál is több elektródot gyártott és értékesített kelet-európai és dél-amerikai piacokon. A Radelkis Elektrokémiai Műszergyártó Szövetkezet 1952-ben (!) alakult, fő profilnak az elektroanalitikai műszergyártást választotta, aztán a nagy fellendülés után két évtizeddel már megszorításokra kényszerült, ezután került 1995-ben a telephely az Ericsson Magyarország Kft. tulajdonába. 

A Radelkis vezetőinek az új központi egység mellett tiszta levegőjű környezetre is szükségük volt – miközben műszaki paramétereknek is meg kellett felelni.

A Kádár-korszak merev rendszerében az intézmény akkori vezetője, Bodonyi Pál inkább a kivitelezésben is a saját útját járta: állami beruházók – azaz a túlterhelt és központosított állami építőipari mamutok – helyett inkább létrehozott egy saját kivitelező részleget. Így saját építőrészlegük építette fel az új telephelyüket Óbudán, ahol az épületbe és környezetébe a kor minden technikai újdonságát beépítették, az abban az időben különcködésnek számító teniszpályát és úszómedencét is beleértve.

Ma már a székház egységes tömegnek látszik, pedig két különböző ütemben épült ki. Először, 1968–69-ben egy alkatrészgyártó és egy összeszerelő üzemcsarnok épült, egyébként a kor ipari építészetének egy típusos elemrendszeréből, a Dunai Vasmű által gyártott ún. Csillagkeret acél elemrendszerből. 

A kényszer és a hiánygazdaság szerelemgyereke volt: egy típusszerkezet szellemes újraértelmezéséből valami maradandó született. A Csillagkeretet eredetileg nyitott, mezőgazdasági tárolószínekhez tervezték magas tetőkkel, amit itt módosítani kellett a speciális műszaki funkciókhoz idomítva: a nyeregtető, szokásos T alakú tartóelemeit nem egymás mögé rendezték, hanem elfordítva és egy irányba rendezve. Így jött létre az a látványos, farkasfog szerű tetőkép, ami egyben idő- és költségtakarékosnak is bizonyult, továbbá felülvilágítóival megfelelő természetes világítást is eredményezett.

A tervező, Csíkvári Antal ráadásul az építőmesterré előlépett radelkiszesekkel is számolt, ezért választott végül összeszerelést igénylő szerkezetet az első lépcsőben megépült kb. négyezer-ötszáz négyzetméter területű két csarnok szerkezetéhez,  reálisan kalkulálva az építési gyakorlattal nem rendelkező szövetkezeti kollégákkal.

A lejtős terep ma is a Bécsi útról leágazó Laborc utcán közelíthető meg. Az üzemi technológia és a terepadottságok alakították ki a lépcsős elrendezést. (A termék útja eredetileg a felső B-2 jelű csarnokból vezetett az alsó B-1 csarnokba, majd a központi épületben csomagolták el, és itt várt az elszállításra.) A második lépcsőben épült meg a kb. négyezer négyzetméteres főépület, a terep lejtését követve szintén lépcsős kialakításban. Lényegében két fő részből állt, egyrészt a B-1 csarnokhoz csatlakozó befejező üzemrészekből, másrészt abból az irodatömbből, ami az adminisztrációt, a vezetőséget, a felső szinteken – a negyedik, ötödik szinten – pedig a kutatás-fejlesztés  helyiségeit foglalta magába. A főépület a Bécsi úttal párhuzamosan futó, hosszfőfalas szerkezeti rendszerű egység– ez a lejtőben helyenként mint szerkezeti fal és támfal, másutt az épület alól túlfutva, támfalként szerepel. Ehhez a támfalrendszerhez kapcsolódott a bekötő út elágazásához telepített porta. 

Na, de mitől maradandó? Mitől lett ez a közelmúlt építészeti műemléke? Sokan csak a nyers betonfalakat látják benne, ami sokaknak egyszerűen csak: pfúj! Mások az őszinte, a zsaluk mintázatát és a műszerészkezek gondosságát őrző felületet. (Igaz, az eredeti, szigorúan nyersbeton külsőn némiképp puhítottak a későbbi felújítások – 1997, 2015 –, de megőrizték az eredetit.) A lankás hegyoldalhoz idomuló lépcsőzetesség, ugyanakkor a szigorúan geometrikus formák és a plasztikus tagolás termékeny feszültséggel teli hármast adnak ki. A főépület karakterét is ez a dinamika uralja a konzolosan előreugró első emelettel és a tartóelemek hangsúlyozásával, a betonkávákba süllyesztett ablaksorokkal. A beton egyenetlenségét láttató felszín egyszerre erősíti a kiugróan dinamikus és a brutalista hatást. Az egymásra helyezett fekvő téglatestek kompozíciója egyszerre merész, mégis elegáns, tele tektonikus feszültséggel, horizontális kiterjedésük mégis méltóságteljes nyugalmat áraszt. Oldalra szinte laposan terjed ki, miközben a központi épület mint egy erőgép vagy csatahajó konzolosan nyúlik ki, mozdul előre, indul meg, mutat a lenti Bécsi út felé.

Felülről nézve szinte szobrászian arányos még ma is, miközben belül már a harmadik tulajdonos cég dolgozik. 

Rövidebben: zavarba ejtően friss épületegyüttes, ami akár ma is épülhetett volna. És egyáltalán nem látszik, hogy ötvenéves. Mába illesztése sem könnyű, hát még azt elképzelni, hogy ez a kádári szocializmus évtizedeiben épült meg így, alig néhány évvel a szocreál stílus diktatúrája után. 

Ronda. Betonmonstrumok. Kilógnak a környezetükből, egyszerűen el kéne őket dózerolni. Ezek a mondatok 1973 körül ugyanúgy elhangzottak, ahogy ma is gyakran használják ezeket a fordulatokat az akkoriban épült és ma még álló épületekre. (Hasonló például a Zugló történelmi villanegyedében, a Thököly úton álló négyemeletes OKISZ székház, az Államkincstár most átalakított épülete a Csalogány és Medve utca sarkán vagy a kelenföldi, újpalotai, budafoki – még nem panelekből emelt – lakóháztornyok. Vagy éppen Makovecz Imre egy korai remeke, a sárospataki Bodrog Áruház.)

A konzervatív ízlésűek egyébként már 1931-ben is kommunistáztak, akkor éppen az azóta híressé vált Pasaréti úti ferences templom mérsékelt modernizmusa nem tetszett nekik. Mostanában a képzeletbeli aktuális frontvonal a Várbeli bontások után valahol a szocializmus késő-modernjénél, a szocmodernnél áll, ez ma különösen mostohagyerek. Évekkel ezelőtt sokan még a Déli pályaudvar épületét is, mint afféle modern kommunista kockát, szerették volna eldózerolni – a 40-50 éve épült épületek aktuális műszaki állapotát, a folyamatosan elmaradt renoválásokat, felújításokat azonban nem az eredeti házakon kellene számonkérni. 

Ugyanakkor tény, a brutalizmus az ötvenes- hatvanas-hetvenes évek építészeti stílusa, divathulláma volt, és a második világháború után indult hódító útjára.  Azért lettek óriás, szürke betonbrutálok, mert a háború után támadt városi lakás- és középület-igényt próbálták olcsóbban, nagy méretekkel és a funkciókra koncentrálva kiszolgálni. Mára erősen másfelé – és ellene – fordult a korízlés és korszellem, és természetes forma- és anyagavulásuk is megtette a magáét. 

A Radelkis (ma Mediso) székház sorsa szerencsésebben alakult gondos tulajdonosainak köszönhetően: ma is újszerűen és harmonikusan simul bele a hegyoldalba.

De ki a tervezője? Csíkvári Antal a legendás Iparterv tervezője volt, amikor a Radelkis az új épület megtervezéséhez a megfelelő embert kereste. Nagyjából a Radelkis építésével egy időben, 1972-ben kapott Ybl-díjat. Fiatalkorában két évig mezőgazdasági településeket tervezett az AGROTERV-nél, majd 1955-től haláláig az Iparterv építésze, majd osztályvezetője volt. Nyilván nem így nézünk rá. De érdemes rákeresni a budapesti,Városmajor u. 5. szám alatti lakóház, illetve a Markó utcai Pénzjegynyomda (1960–62) épületére – ezekre is egészen másképp nézhetünk, ha már összeköthetjük a Radelkis épület látványával is. Az Iparterv pedig a második világháború utáni évtizedek egyik legjelentősebb állami építészirodája, a legendás Ipari Épülettervező Vállalat. A kornak megfelelően egy tervezőgyár volt sok száz építésszel és alkalmazottal, hogy a nagyszabású ipari beruházások tervezőbázisát alkossák. (Az Iparterv nevét egyébként egy művészcsoport is híressé tette: 1968 decemberében a friss diplomás művészettörténész, Sinkovits Péter 11 neoavantgárd fiatal művész képeiből rendezett kiállítást a tervezőiroda belvárosi, Deák Ferenc utcai irodaházának aulájában. Az akkori Iparterv kiállítók nemzedéke, Bak Imre, Baranyay András, Hencze Tamás, Keserü Ilona, Lakner László, Maurer Dóra, Nádler István, Molnár Sándor, Tót Endre ma a legmagasabban jegyzett magyar képzőművészek közé tartoznak.) 

A hatvanas évek világához tartozott a kortárs építészet már többször emlegetett brutalista irányzata is. Természetesen mást jelentett ez akkor és mást jelent ma, mást jelentett Nyugaton és mást a szocialista táborban vagy keletebbre – ahol egyébként az egykori Jugoszláviától Örményországig, Olaszországtól Bulgáriáig ma is állnak műemlék státuszba jutott épületei.

És akkor is mást jelentett, amikor a fogalmat elkezdték használni: a szerkezet és az anyagok őszinte megjelenítésére gondoltak. A kissé absztrakttá vált modernizmus után az anyagszerűség szinte fétis lett, meg akarták mutatni a beton, a fa és a tégla anyagszerűségét, és a korábbi transzparencia, könnyed átláthatóság helyett inkább tömb- és szoborszerű épületeket akartak emelni. Szerették kihangsúlyozni a nyers és zsaluzott betonfelületeket, a konzolosan kiálló tartóelemeket. És a brutalista óriásépületek nem akartak illeszkedni, a környezetükbe belesimulni – ellenkezőleg, méreteikkel, megjelenésükkel nagyon is magukra akarták vonni a figyelmet.

A téma szakértője, Branczik Márta szerint érdemes szétszálazni a szocialista évtizedek épületeire használt fogalmakat. Szocreál, szocmodern, brutalista és modern – ezeket sokan, sokféleképpen használják – például minden, a szocializmusban épült épület szocreál –, de ezek különböző építészeti stílusokat jelölnek. 

A szocreál építészet valójában nagyon rövid ideig volt jellemző, 1956 után, a hatvanas évek elejére visszatért a modern építészet, ezt nevezik sokan ma szocmodernnek. Ugyanakkor az építészet nem feltétlenül kötődik politikai korszakokhoz, így a kádárizmus idején részben újra hathattak (engedték hatni) a modern, kortárs nyugati tendenciák. Ahogy később látni fogjuk, az építészek számára már elérhetővé váltak a külföldi szaklapok, gyakrabban utazhattak, így a létező szocializmus már sokkal inkább csak az elérhető anyagok, technológia szempontjából befolyásolta a tervezőket. A laikusokat persze ez nem érdekli, ők az épületeket gyakran csak azért utasítják el, mert a szocializmus idején épültek. 

A kevés, nálunk található brutalista épületnek sem egy politikai berendezkedéshez, hanem sokkal inkább egy nyugati stílustendenciához van/volt közük.

Ráadásul voltak közvetlen kapcsolódások is, mivel az irányzat egyik kimagasló alakja, a Nagy-Britanniában alkotó magyar származású Goldfinger Ernő volt. Alkotásai ma védettek, az angol műemlékvédelem a második világháborút követő évtizedek vitathatatlan építészeti értékeinek tekinti, Goldfinger pedig már világhírességként is szívesen támogatta az akkori fiatal magyar építészeket. Egyesek Goldfinger Ernő saját irodájában, mások hasonló privát irodákban vagy London önkormányzati építész irodájában dolgozhattak, mivel a Magyar Építész Kamara lehetőséget biztosított, hogy angolul beszélő, fiatal építészek egy évig munkát vállalhassanak Angliában. Goldfinger Ernő irodája a hatvanas években nyerte el legnagyobb londoni megbízásait, így irodájában bőven akadt munka a fiatal magyar építészek számára. A látottak nyilván nem közvetlenül, direkt módon csapódtak le, de az Angliából hazatérőktől függetlenül is több brutalista épület született itthon – volt köztük lakóház, középület, de szálloda is. (Csak tallózásképpen: Jánossy György salgótarjáni Karancs Szállója (1961–63), a kazincbarcikai kórház épülete (1962–69), a szegedi Technika Háza (Tarnai László, 1966–1973) vagy a Fehérvári úti piac eredeti épülettömbje (Halmos György, 1977). 

Így a végén újra megérkezünk Óbudára, a Radelkis gyárépülethez. A tervező, Csíkvári Antal ugyan nem járt Angliában, de nyilván hatással voltak rá a kor irányzatai. És persze egy jó építész előnyökké tudja fordítani a hátrányokat.

A főépület hosszfalas, zsaluzott, monolit vasbeton, körbefutó sávablakai termopán rendszerűek voltak, de a nagyobb helyiségeknél egy felülvilágító rendszer is egységesen végighaladt a homlokzati pártafalaknál. A homlokzat primer szerkezetű anyagokból állt: beton, üveg és vas. A külső beton szürkeségét azonban gondosan tervezett belső színek ellentétezték, az acélkék tokok mellett hússzínű nyílászárók, sárga-kék padlóborítás. Az ipari kapuk valaha meggypirosak voltak.

A főépület ugyan veszített korábbi lebegően teraszos jellegéből, de ma is, mint egy erőgép mutat a Bécsi út felé. 

Források:

– Branczik Márta: brutalizmus (10+1 Budapest) 

– https://zsido.com/kenyszerbol-vandorlo-pihenok-az-obudai-zsido-temetok-historiaja/

– Haba Péter: Magyar ipari építészet 1945-1970 (Terc Kiadó)

JB: Azt figyeltem meg, hogy az az épület, ahol az építészek a saját irodájukkal berendezkednek, mindig rejt valami érdekes történetet. Tudnál mesélni erről a házról?

TB: Tényleg izgalmas története van, most tulajdonképpen egy húszéves „garázs-irodában” ülünk. Az épület, aminek a földszintjén az irodánk található, még édesapámhoz kötődik. Ez a Pilisi Parkerdő Budapesti Erdészet irodaépülete. A ’90-es évek első felében keresték meg édesapámat, hogy az épület eredetileg garázsnak tervezett földszinti részeit más célra szeretnék hasznosítani. Kijöttünk ide, a Budakeszi út tetejére, a város szélére, az erdő mellé, és rögtön érzékeltük, hogy ezen a gyönyörű helyen ebből az eredetileg alárendelt funkciójú térből sokkal többet is ki lehet hozni. Már mentünk vissza a városba, amikor egyszer csak egy kanyarban azt mondja édesapám, hogy mi lenne, ha mi költöznénk föl oda dolgozni. Mire a Moszkva térre értünk, hívta is az igazgatót, hogy tudnánk rögtön egy bérlőt is az új irodához.

Így aztán magunknak terveztük meg, be is költöztünk, és már húsz éve itt vagyunk. Azt hiszem, a döntésünk kiállta az idők próbáját.

JB: Ha már édesapád szóba került, egy interjúban mesélt arról, hogy az újlaki plébánia tervezése azért volt nagyon különleges számára, mert oda jártatok templomba. Milyen emlékeid vannak erről az időszakról és az akkori Óbudáról?

TB: 6-7 éves koromig ott laktunk egy Kiscelli utcai panelházban. A Kiscelli Utcai Általános Iskolába jártam, előtte óvodába a Pacsirtamező úton túlra, a Duna-parti panelok közé. Nekem gyerekfejjel ez a tengely nagyon meghatározó volt. Számtalanszor megjártuk, és nagyon beégett. Az ovitól a paneleken keresztül az iskoláig, majd fel a Kiscelli Múzeumig, az épület előtt lévő nagynak tűnő, öntöttvas sárkányszoborhoz. Ilyen értelemben tehát óbudai vagyok, ezen kis szeletében legalábbis ma is otthon érzem magamat.

SzSz: 2004-ben alapítottátok az építészirodátokat édesapáddal. Szinte első feladatként kezdtetek el foglalkozni a volt hengermalomból kialakított Jazz Loft társasházzal. Itt volt lehetőségetek közösen gondolkozni a beruházóval a régi épületek hasznosításának lehetőségeiről, vagy megváltoztathatatlan volt a döntés, hogy lakások épülnek?

TB: Amikor a Vörösvári úti malom volt épületeivel elkezdtünk foglalkozni, egyértelmű volt, hogy alapvetően lakóépületet szeretne a beruházó, ebben nem volt nagy mozgásterünk. Szabad volt azonban megtalálnunk, hogy az eredeti malomépületnek az építészeti-szerkezeti alapvetései hogyan tudnak érvényesek maradni, akár a benne lévő új funkciótól függetlenül is. Hiszen a funkció tud a legkönnyebben változni, viszont az építészeti és szerkezeti keretek hosszú évtizedeken keresztül változatlanok maradnak. Azt hiszem, hogy ha egy épület, ami egy teljesen más világ számára épült, mégis a több évtizeddel később elvárásokat és követelményeket is játszi könnyedséggel teljesíti, az egy nagyon jó ház. Ilyen volt a régi malomépület is.

JB: Ezt a fajta rugalmasságot egy lakóépületben mennyire nehéz megvalósítani? Kisebbek, kötöttebbek a terek, mint egy középületben.

TB: Egy épületnek több rétege van, és ezek a fő rétegek eltérő módon és különböző idő alatt avulnak mind fizikailag, mind szellemileg. A tartószerkezet az, ami a leghosszabb ideig kitart. Ezért nagyon nem mindegy, hogy milyen a tartószerkezeti rendszere, anyaga egy háznak. Azt gondolom, ez ugyanúgy építészeti kérdés is, mint statikai. Egy jó tartószerkezet olyan belső tereket tud létrehozni, amelyek önmagukban is meghatározók építészetileg is, és az utána a következő építészeti, szerkezeti rétegekkel, a válaszfalakkal, a gépészettel és a többi „kötelező kellékkel” aztán már csak be kell lakni. Ez utóbbi, másodlagos rétegek aztán a későbbiekben sokkal könnyebben variálhatók, átalakíthatók, mint maga a tartószerkezet által meghatározott tér.

Ha a tartószerkezetek, illetve az épület közlekedési rendszere jól vannak kitalálva, akkor a hasznos területeket hosszú ideig jól és flexibilisen tudják kiszolgálni. 

Ez nagyon fontos fenntarthatósági szempont is. A meglévő épületek felhasználásáról való gondolkodás mindig is jelen volt az építészetben, de az utóbbi években főleg a fenntarthatóság miatt talán még jobban előtérbe került. Úgy gondolom, hogy ez helyénvaló gondolat, ami adott esetben kisebb költségeket eredményez, és egész biztosan kisebb környezeti terheléssel jár, mint teljesen újat építeni. A régi felhasználásának, újrahasznosításának persze vannak fokozatai: új életre lehet kelteni egy házat úgy, hogy a végén kívülről nem is látszik az átalakítás. És hozzá lehet állni úgy is, ami talán egy kicsit izgalmasabb építész-szemmel nézve, hogy az eredeti és az új között tudatos kommunikáció jöjjön létre. Az új beavatkozás célja itt nem az, hogy felülírja a régit, hanem hogy újfajta, hibrid egységet hozzon létre. Ebben értékes szerepe van a meglévőnek is, ami az újjal közösen hoz létre így egy új minőséget.

SzSz: A gazdasági válság miatt a 2000-es évek második felében leállt ez a projekt, és egy másik beruházóval tudott újraindulni tíz évvel később. Mennyiben kellett újragondolni az első ütemben lefektetett elképzeléseket? 

TB: A „lényeg”, vagyis a régi téglafalakkal egybeforrasztott új vasbeton tartószerkezet már elkészült az első etapban, ezzel az épület újból írt története tulajdonképpen már az első körben eldőlt. Ez az első felvonás 2006-tól 2010-ig tartott, részben még édesapám alapvetései alapján, Skultéti Levente építész kollégám közreműködésével valósult meg.

2016-ban, mintegy hat év tetszhalott állapotot követően szinte már fájó szívvel eresztettük el az akkor ott álló, önmagában is inspiráló „romot”, de persze tudtuk, hogy az épület ennél sokkal többre érdemes. 

A közlekedőrendszer és a tartószerkezet adott volt a második forduló megkezdésekor. Ekkor már „csak” a könnyebben avuló, ha úgy tetszik a trendekre érzékenyebb részeket, a homlokzatot és a belső, befejező részeket kellett frissíteni. Személy szerint nagy szerencsém volt: tíz évvel az első tervek elkészítését követően már sokkal több építészeti, műszaki, és talán emberi tapasztalat birtokában volt lehetőségem részben újrakezdeni és befejezni azt, amit korábban már elképzeltünk, de aztán félbemaradt.

Emiatt relatíve könnyű dolgom volt, mert biztos alapokról lehetett újraindulni, de a hat év szünetnek köszönhetően már objektíven láttam, hogy mi az, amit érdemes folytatni, és mi az, amit máshonnan érdemes megközelíteni.

Az építészeti újrahangolás egyik legfontosabb eleme az volt, hogy a régi téglafalak fölé létrehozott új emeletráépítés, illetve a teljes belső udvari homlokzat klinkertégla burkolatot kapott.

Az eredeti terv szerint a tető korcolt fémlemez fedése lefordult volna a legfelső szintek homlokzatára is. Ez 2005–2006 tájékán még újdonságként hatott, de 2016-ban már sokkal fontosabbnak tartottuk a meglévő téglafallal való építészeti kapcsolatot erősíteni a tégla következetes és homogén anyaghasználatával.

A belső, befejező munkák műszaki tartalmát, azt, hogy hány és milyen méretű lakás lesz, illetve  azok  kialakítását az új tulajdonossal, a Merkapt Zrt. szakembereivel közösen szintén felülvizsgáltuk.  Az ő szerepük és hozzáállásuk nagyon fontos volt. Ugyanis nem spekulatív, eladásra szánt fejlesztésben gondolkodtak. Emiatt aztán a jó gazda gondosságával, a későbbi üzemeltetés szempontjait is figyelembe véve vettek részt a teljes tervezési, majd az építési folyamatban.

Különösen Budapesten, de vidéki városainkban is, építészettörténeti és építéstechnológiai szempontból is elképesztően izgalmas és értékes meglévő épületállomány áll rendelkezésre. Mindez ott van a szemünk előtt, de ezeket a házakat, korszakokat először meg kell érteni, majd okosan, jól kellene őket tovább használni, fejleszteni. Remélem, hogy az óbudai – Vörösvári úti malom, a Jazz Loft története jó példa lehet másoknak is.

JB: A főváros több kiemelkedő pontján állnak épületeitek nagyon különböző léptékben és szituációban: a Kopaszi-gát beépítése, a Csörsz utcai Sportközpont, a belvárosi Vass Shoes cipőbolt. Van egy általános munkamódszeretek, ahogy ezekhez a feladatokhoz hozzákezdtek, vagy mindegyik projekt egyedi hozzáállást igényel?

TB: Az én gondolkodásmódomban nincs különbség léptékek és funkciók között. Nagyon hasonló megközelítéssel indul minden ház tervezése: mindenekelőtt a hely és az építtető megismerésével, ez a „jó kérdések” feltevésével, majd a „jó válaszok” megkeresésével folytatódik. Szinte teljesen mindegy, hogy egy százhúsz négyzetméteres cipőboltról van szó a belvárosban, vagy egy több tízezer négyzetméteres lakóépületről a Duna-parton, építészként azonos módon, alapvetően alázattal és nagy lelkesedéssel kell viszonyulni a lehetőségeinkhez. Így aztán a munkamódszerben sincs sok különbség, ugyanazokat a stációkat járod be, és tulajdonképpen ugyanazokat az eszközöket használod, csak mindig más a helyszín, a lépték. Ennek jó eszköze a makett, akár fizikai, akár számítógépes modell formájában.

Munkamódszer szempontjából meghatározó volt az édesapámmal való közös munka. A diploma után nála kezdtem el dolgozni, aztán pár évig közösen vittük az irodát, végül ő teljesen visszavonult az egyetemi tanításba. Bár különbözőek voltak ezek a szituációk, mégsem éreztem közöttük éles határvonalakat. Apámban volt egy, szinte már a fatalizmus határát súroló bizalom és nagyvonalúság az irányomban, és már az első pillanattól kezdve teljes önállóságot adott nekem. Ez nem azt jelentette, hogy nem érdekelte, hogy mit csinálok, de soha nem szabott irányt, és mindig nyitott volt bármilyen építészeti megközelítésre, kísérletre, ahogy ő nevezte: kalandra. Mind menet közben, mind a végeredményről nagyon sokat és jót lehetett vele beszélgetni.

Ez a fajta párbeszéd kötött össze minket szakmailag, akkor is, ha közben elég különbözőképpen működtünk.

SzSz: Tudnál erre egy példát mondani?

TB: Amikor a Simplon Udvart terveztük az Allee mögött, apám legelső skicce az épületről már a beruházóval történt első megbeszélés utáni kávézásnál megszületett egy papírdarabon. Az épület lényege – legalábbis az én szememben – később sem változott meg ehhez képest. Volt egy nagyon erős víziója ezen a koncepcionális szinten. Az én feladatom ennek a karakternek a kibontása, formálása, „csúcsra járatása” volt. Az épület íves sarkainak kialakítása már az első skiccén felbukkant, de az erős, szinte már harsány színek csak később jelentek meg, mert azt gondoltam, hogy egy ilyen nagy léptékű beruházásban, mint amilyen az Allee projekt volt, az általános, biztosra menő építészeti karakteren túl kell lennie egy olyan résznek, ami szabadabb, játékosabb.

Magamon azt tapasztalom, hogy az első gondolatot az utolsó pillanatig rugalmasan alakítom, formálom, hiszen sokszor a tervezési folyamat alatt jönnek elő olyan tanulságok, hatások, amelyek folyamatos értékelése alakítja a tervet és beépül a végeredménybe. Fut most egy projektünk, ami egy mélyépítéssel foglalkozó cég, a Bohn Kft. cégközpontja lesz. Az a terv egy nagyon erős képből indult: meg akartuk mutatni a csupasz, földmegtartó mélyépítési szerkezeteket, amelyeket általában az épületek pincefalai eltakarnak. Ahhoz viszont idő kellett, hogy a tervezés közben felismerjük, hogy építészetileg is milyen nagy erejük van ezeknek a mérnöki szerkezeteknek, és hogy a terepszint feletti, az utcáról bárki számára látható épületrésznek reagálnia kell erre az erős föld alatti világra. Ezért lett végül minden, kívülről látszó homlokzati szerkezet elsődleges tartószerkezet, illetve látszóbeton felületű. Ez a fajta kísérletezés, folyamatos gondolkodás az építészeti alkotás egyik legfontosabb és legizgalmasabb része, igazából ezért érdemes építésznek lenni.

A Lajos utcáról írt könyve apropóján beszélgetünk, ön azonban már Rákosszentmihályon él. Kezdjük a vége felől: hogyan került el Óbudáról? 

Valamikor a 90-es évek elején egy filmem gázsijából tudtunk venni egy parasztházat a Belső-Cserhátban, azt felújítottuk, oda jártunk ki rendszeresen az óbudai panelból. De hetente száznyolcvan kilométert vezetni, és aztán a hétvégét is végig dolgozni a ház körül: kiöregedtünk belőle, és nemrég eladtuk. A Lajos utcai lakás és a parasztház árából – mindkettőt elég jó áron tudtuk eladni – vettünk Szentmihályon egy kertes házat.

Épp a napokban találtam egy öt évvel ezelőtti cikket, hogy a Lajos utcai a legkeresettebb budapesti lakótelep az ingatlanpiacon. Milyen volt 1974-ben? Milyen érzés volt ideköltözni? 

Ambivalens, mert egyrészt nem volt dicsőség a panellakás, viszont a korábbi 10 helyett egyszerre 69 négyzetméteren élni mégiscsak nagy dolog volt. Mi nyolc évet vártunk a lakáskiutalásra – mindig kiutalást mondok, pedig csak egy vásárlási lehetőség volt – pedig 1971-ben már rajta voltunk a listán, hogy nemsokára mi is költözhetünk. Csakhogy jött az árvíz, ami a Felső-Tisza-vidéket teljesen elmosta, úgyhogy az ország teljes építőipari kapacitását odavitte az állam. Mi is azok közé kerültünk, akiket újra várólistára tettek, úgyhogy három évet maradtunk még a Csikágóban, vagyis a VII. kerületnek a Városliget felé eső részén, ahol felnőttem. Érdekes egyébként, hogy volt mellettünk a Murányi és a Damjanich utca sarkán egy hentes, Frici bácsi, ő éppen annak a Lajos utcai panelnek a helyén lakott korábban, ahová aztán beköltözhettünk. 

Milyen volt az új lakóközösség? Voltak köztük régi óbudaiak?

Nem, a szanálásra ítélt házak lakóit máshová költöztették, de nem csak Óbudán. Ezt néha ideológiai okokkal szokták magyarázni, mintha az lett volna a szándék, hogy felszámolják a helyi lokálpatriotizmust, a helyi identitást. Szerintem egyszerűbb a magyarázat: akinek a házait lebontották, azok nem költözhettek az ugyanoda felhúzott tízemeletesbe, hiszen időbe tellett, míg elkészült – nekik máshol kellett szállást találni. Akikkel mi költöztünk a Lajos utcai házba, azokkal elég jó közösség alakult ki. Szereztünk földet és facsemetét a kertészettől, és mi magunk ültettük be fával a ház előtti területet. Szóval otthonra találtunk itt, de a környékhez eleinte nem kötődtem – bejártam a városba, mindennap HÉV-eztem a Tímár utcától, ahol még nem volt felüljáró akkoriban, csak egy feltételes megálló. 

Az ingázást A leggörbébb utca előszavában is megemlíti.  Alvóvárosnak hívták akkoriban Óbudát, vagyis sokan csak aludni jártak haza. 

Pedig akkor még működött az Újlaki mozi és a Felszabadulás mozi is a környéken. 

Az Óbudai Promenád jutott erről eszembe: itt, a Kolosy tér környékén húsz-harminc éve próbálják felpezsdíteni az életet, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A Lajos utcának ez a része mindig folyosó volt, nem volt városközpont, de a könyvében a Házról házra fejezetben olvastam, hogy itt is szinte minden második ingatlanban kávézó vagy kocsma működött. Ezek szerint a régi Óbuda még nem volt teljesen „alvóváros”.

Valóban, de akkor még más világ volt, később a televízió bezárta az embereket a lakásba. És hát ki engedheti meg magának ma, hogy rendszeresen vendéglőbe járjon étkezni? A Vidoq tulajdonosával beszélgettem, elmondta, hogy a törzsvendégeivel egyszer összeszámolták: régen 36 vendéglő volt csak a Lajos utcában.

Persze, volt eszük a sváboknak, hogy ne rontsák egymás üzletét, az egyik a páros, a másik a páratlan napokon volt nyitva.

A XIX. században sok vendéglősnek még saját szőlője volt, amíg zárva voltak, ott tudtak dolgozni – aztán a századvégi filoxéra-járvány betette a kaput az itteni szőlőtermesztésnek is. 

Más vendéglősökkel is tudott beszélni? 

Nem nagyon maradt kivel, és nem is találtam annyi anyagot a régi vendéglátásról, mint szerettem volna. A Tiroli és a Régi Sipos helyén működik még étterem, de nem a hagyományos óbudai kisvendéglő, a Fő téri Új Sipos bezárt, a régi vendéglők eltűntek. De vagy tucatnyi interjút készítettem másokkal, Lajos utcaiakkal, bementem házakba, még megbízólevelet is vittem magammal, amit az Óbudai Múzeumtól szereztem. 

Arra miért volt szükség? 

Hogy kivédjem az esetleges bizalmatlanságot. Volt ilyen tapasztalatom, amikor filmsorozatot készítettem az erdélyi erődtemplomokról, és terepszemlézni mentünk, gyanakodva méregettek, hogy nem betörők vagyunk-e. Egyébként eredetileg a Lajos utcáról is filmet akartam készíteni. Tudni kell, hogy én szívesen babrálok a leghétköznapibb témákkal is – mint Nagy László, akinek a naplójában olvasom, hogy mondjuk ma verset szeretne írni a nyomdászokról, mert hiba nélkül szedték egy versét.

Eleinte meglepődtem rajta, mert a költészetet valamilyen fennkölt műfajnak gondoljuk, aztán rájöttem, hogy hát én is így működöm, ha valami témára bukkanok, elsőre filmet akarok készíteni belőle.

Elkezdtem könyvtárazni, levéltárazni, és mindig továbbhajtott a kíváncsiság, ahogy olvastam a Lujza malomról, a Kisfaludy színházról, vagy épp, ha felfedeztem a Lajos utca 25-ben a szappankészítő műhelyt, ahol az Albus szappant gyártották, aminek a neve még a gyerekkoromból ismerős volt.  

Miért nem készült el végül a Lajos utca-film? 

Nem tudtam rá pénzt szerezni. A könyv kiadásához is szponzort kellett találnom, mikor megírtam, de a film drága műfaj, elkezdeni sem lehet, ha nincs rá pénz. De nem panaszkodom, így is közel negyven filmet forgattam. A rendszerváltás után kezdtem külsőzni a Magyar Televíziónál, magazinműsoroknál dolgoztam, és közben volt lehetőség pályázni filmekre is. 

A filmográfiája a rendszerváltással kezdődik, de előtte is filmezett amatőrfilmesként. 

Igen, de azok nem maradtak meg olyan minőségben. 8 mm-eset használtunk, ami fordítós film volt, tehát, ha azt az ember elvágta, akkor az az egyetlen kópia el volt vágva, és kész. A vetítők sem voltak filmbarátok, a film gyakran kiégett, ha a ragasztás megakadt a kapuban. Nem volt szinkronlehetőség, külön magnókkal buheráltunk, de olyan is előfordult, hogy ha csúszott a filmzene, akkor fogkefével fékeztük a magnót, ami persze nyávogott. Ezek ma már nyilván vetíthetetlenek, a filmográfiában ezért nincsenek feltüntetve a régi filmek. 

A hivatásos film világa nem vonzotta? 

Esély nem volt a közelébe férkőzni akkoriban, a filmrendezőket a minisztertanács nevezte ki, a Főiskola elvégzése sem volt elég önmagában. Én jelentkeztem ugyan a főiskolára, de nem vettek fel, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az ország összes felsőoktatási intézményéből ki voltam tiltva.

Hogyhogy? 

1956-ban ott voltam a VII. kerületi pártházban működő forradalmi csoportnál, majd november 4-e után a Péterfy-kórházban, Kossuth Forradalmi Parancsnokság név alatt röplapokat terjesztettünk. 1958-ban tárgyalták a perünket, én voltam az ötödrendű vádlott, rendesek voltak a társaim, mentegettek, hogy én gyerek voltam a harcok idején. Végül egy év felfüggesztettet kaptam, ezzel azonban nem volt vége. Leérettségiztem, újságíró akartam lenni, de nem vettek fel elsőre, a közgazdasági egyetem viszont akkor indított agrárszakot, kaptam egy levelet, hogy oda irányítottak át –  később esett le, hogy azért, mert akkor indult a második TSZ-esítési hullám, és kellettek az agrárközgazdászok. 1962-ben aztán elővették az úgynevezett klerikális reakciósok ügyét, ahol megint előkerült az én nevem is. Kiscserkész voltam ugyanis a Regnum Marianumban, és miután azt 1950-ben szétverték, mi továbbra is feljártunk az atyához, aki a parancsnokunk volt. Egyébként éppen Óbudán, a Segítő Szűz Mária Plébánián szolgált. Nem politizáltunk, valláserkölcsről beszélt nekünk, de ez elég volt ahhoz, hogy 1962-ben beidézzenek a Gyorskocsi utcába, aztán feljelentsenek az egyetemen.

Ekkor kaptam meg azt a papírt, hogy fellebbezés lehetősége nélkül kirúgtak az ország összes egyeteméről és főiskolájáról. 

Mit csinált ezután? 

Tíz évig csak fizikai munkásként tudtam elhelyezkedni, aztán munkásszállási népművelő lettem. Aztán a szakszervezeten keresztül adódott egy kiskapu, ugyanis a Debreceni Tanítóképző Intézetnek volt egy kihelyezett tagozata, ahol szakszervezeti kádereket képeztek. Ezt elvégeztem, aztán az egri tanárképzőn különbözetit tehettem, majd az ELTE-n kijárhattam a népművelés-könyvtár szakot, miközben a kizárásom, mondom, végig érvényben volt. A Színművészetiről viszont szó sem lehetett, pedig Szabó István is közbenjárt az érdekemben. 

Gondolom, őt már a filmezésen keresztül ismerte. Ez a világ mikor szippantotta be?  

Az egyetemen statisztákat toboroztak, én pedig elmentem egy éjszaka az Ikarus-gyárba, emlékszem, a Fűre lépni szabad c. Makk Károly-vígjátékot forgatták, abban statisztáltam 60 forintos gázsiért. Megragadt bennem az élmény, hogy egy filmesnek micsoda hatalma van. Azt mondja, hogy „bekap”, és akkor lőn világosság, azt mondja, hogy „kikap”, és lemegy a fény. De fejben én már gyerekkoromban is filmeztem, erre később jöttem rá. Olvastam Stendhaltól a Vörös és feketét, elképzeltem a leírás alapján – aztán megnéztem a filmet Gerard Philippel a főszerepben, és láttam, hogy a rendező egész mást vizionált abból az anyagból. Jelentkeztem a Fővárosi Művelődési Házban működő Budai Fotó- és Filmklubba, és fel is vettek, épp csak kamerám nem volt még – másfél évig „elméleti amatőrfilmes” voltam, mások filmjeit néztem meg és véleményeztem.

Aztán néhányan fiatalok kiváltunk, és létrehoztuk a Cinema ’64 csoportot, ami az akkori népművelési struktúrától teljesen független volt.

Lakásokon találkoztunk, segítettük egymást, filmesek akartunk lenni, persze – aztán mikor kirúgtak az egyetemről, és már dolgoztam, akkor félre tudtam tenni egy Admira 8 mm-es kamerára, így kezdődött. Szabó Pista pedig járt amatőr filmvetítésekre, megismertük egymást, és meghívott az Álmodozások kora filmjében egy szerepre. Közbenjárt a Főiskolán, hogy jelentkezhessek, de a minisztérium a kizárásomról szóló határozatot persze nem volt hajlandó visszavonni. Hiába kértem munkahelyi ajánlást (ami elengedhetetlen volt), a személyzetisek mindig ellenem védték meg a néphatalmat, úgyhogy ez szóba sem jöhetett. 

Az előző könyve öt éve jelent meg Trianoni árvák címmel – a határokon kívül rekedt, és az anyaországba menekülő tömegekről szól, akik vagonokban húzták meg magukat, amíg nem jutottak otthonhoz. Az ő sorsuk röviden megjelenik a Lajos utcáról szóló kötetben is, amikor az első világháború utáni óbudai lakáshelyzet kerül szóba.  

Már a Trianoni árvák című könyvet is azért írtam meg, mert forgattam korábban egy filmet a vagonlakókról Csonka vágányon címmel, amihez összegyűjtöttem minden lehetséges információt, de ezeknek egy jó részét végül nem tudtam felhasználni – kidobni viszont nem volt szívem ezt az anyagot. Azt szoktam mondani, félig viccesen, hogy én nem a fogyasztói társadalomban szocializálódtam, hanem a hiánygazdaságban: a görbe szöget ugyan nem egyenesítettük ki, és nem raktuk el későbbre, de mondjuk az anyás csavart már igen. Ugyanígy vagyok a történetekkel, érdekességekkel, szeretem felfedezni őket, bíbelődni velük, félretenni őket későbbre, ha máshoz fel tudom használni őket.

A kiállítás a főváros 150. évfordulójára született, ami nyilván megszabja a időbeli és térbeli keretet. Ez segítség vagy nehézség a kurátornak?

Mindig jó, ha van egy sorvezető, amihez tarthatja magát az ember. A 150 év adott egy időbeli keretet, mert 1873 ténylegesen a kiállítás kezdő dátuma, tehát nem kerestünk gyökereket, előzményeket. Abból a szempontból is fontos volt, hogy nemcsak a divatról beszélünk, de kapcsolódunk is a város történetéhez. Olyan tárgyak kerültek a kiállításra, amelyek konkrétan ennek a városnak a történéseit, az öltözködés-kultúráját, a hozzá kapcsolódó eseményeket tükrözik. Olyan tervezőktől, cégektől, gyáraktól kerestünk anyagot, akik ebben a városban voltak meghatározók. A divat nemzetközi, folyamatosan változó, egymásra ható folyamat. Az, hogy mikor mi a divat, az helyileg vizsgálható az adott időpontban, hiszen más Bécsben, Milánóban, Párizsban és más Budapesten, mert mindig az adott ország, hely, társadalom sajátos világa vetül rá az öltözködésre.

Ha tágabb perspektívából nézzük, a divat információt hordoz nemcsak az öltözködésről, de életmódot, társadalmi hovatartozást is megfogalmaz. A főváros különösen hangsúlyos szerepet tölt be vidéki városokhoz, kisebb településekhez képest.  

Egészen más egy kisváros, mint a nagyváros, hiszen az utóbbiban sokkal több olyan alkalom adódik, ahová valamilyen módon fel kell öltözni.  Egyébként a városegyesítés ténylegesen nagyon komoly fejlődést indított el, elindult a nagyváros kiépítése, akkor jöttek létre a körutak, sugárutak, a Városliget, Andrássy út, Opera stb., ezzel indul tulajdonképpen ennek a 150 évnek a története. A másik fontos szempont, hogy egy kis közösségben az emberek sokkal jobban ismerik egymást. Az öltözék persze náluk is jelzi, hogy milyen társadalmi rétegbe tartoznak, milyen családba születtek, de az öltözéknek ezt egy nagyvárosban konkrétan is el kell mondania.  A ruha teszi az embert szólásnak ebben az esetben sokkal nagyobb jelentősége van, hiszen első benyomásként tényleg csak a ruha tudja elmondani mindazt, amit önmagáról közölni szeretne a viselője.

Vagyis az öltözködés olyan információkat hordoz, amelyek kapcsolódnak a ruha viselőjének identitásához?

Mindenképpen, de ez sokat változott ebben a 150 évben. Az, hogy a társadalmi státus határozza meg az ember identitását, hosszú ideig jellemző volt, de ahogy közelítünk a mához, egyre inkább a személyiség válik meghatározóvá. Így nyilván az öltözködést is befolyásolja, hogy mit szeretnénk magunkról elmondani.

Ez korábban nem volt mindig így, a divat a társadalmi hovatartozásra reflektált, és az egyén döntési szabadsága sokkal kisebb volt. 

Nagyon sűrű 150 év volt ez a főváros életében. Hogyan lehet mindezt bemutatni a divat történetén keresztül?

Hihetetlen időutazás ez az időszak. A kiállítás nem kronologikus, annak ellenére, hogy minden évhez kötődik valamilyen tárgy, és mindegyik esetében valamilyen változás vagy fontos esemény indokolta, hogy az adott ruha bekerüljön a tárlatra. Így viszonylag könnyű összehasonlítani a látogatóknak a különböző korok darabjait, jól tükröződnek az esetleges áthallások, mert azok is vannak, a divatelemek néha visszatérnek. Egyébként a ruhákat színek szerint rendeztük el a kiállításban, évszámokat rendeltünk hozzájuk, így az adott korhoz kapcsolható, könnyen értelmezhető minden darab. 

Vannak egyszerűbb példák, a nagy történelmi események, mint a Millennium, koronázás, Trianon, a világháborúk, illetve az ezekhez kapcsolódó tárgyak.  Van, amikor a divat változik erőteljesen, eltűnik például a fűző, éppen azt a pillanatot látjuk, amikor már megjelenik a fűző nélküli viselet. Különböző társadalmi rétegek öltözködésére is van példa, igyekeztem minél szélesebb körből meríteni, hogy ne csak a női ruhákat mutassuk be, hanem a férfi- vagy gyerekruhák is jelen legyenek, és egyéb dokumentumok, divatlapok. Vannak fontos események, például egy gyár indulása, vagy amikor egy tervező szerepe meghatározóvá válik, például Deés Enikőé. Vele készült interjú is, ő volt a Május 1. Ruhagyár tervezője a nyolcvanas években, előtte a Budapest Divatszalonban töltött hosszabb időt, mindkét szerepében meghatározó egyénisége volt a pesti divatnak, persze különböző módon. Az egyik egy méretes szalon, ami a Rothschild konkurenciája volt a Váci utcában, a másik egy gyár, aminek természetesen más funkciója volt. Előkerült egy bőr kosztüm, amit a Május 1. Ruhagyárban készítettek, Deés Enikő megőrzött egy darabot ebből. Az évszámot nem tudtuk, szerencsére hosszas keresés után megtaláltam a fotóját az Ez a divatban, így pontos évszámot kapott. Nehéz játék volt, mire minden tárgy készítési évét megtaláltuk.Ha csak ennyit látnánk, már az is beszédes lenne, de a tárgyakhoz magyarázatok, szövegek készültek, amelyeket hat téma köré csoportosítottunk.  Ezek általános témák a divat történetében, minden korra, nyilván árnyaltan, de jellemzők: hogyan született meg a tervező fejében a ruha ötlete, hogyan valósult meg, milyen szerepet tölt be a viselő életében. Ezért is nem ezen szempont szerint vannak csoportosítva a tárgyak. 

A színeknél arra még én sem számítottam, hogy kirajzolják a saját történetüket. Például a fekete, ami pont ebben a 150 évben kapott fontos jelentéstartalmat a gyászruhától a férfi öltözködés meghatározó színéig. Közben jelzi a női szerepkör változásait is, hiszen megjelenik a fekete a női ruháknál a munka világában, de a koktélruháknál, estélyi ruháknál is.

Vagy a rózsaszín, ami mindig a romantikát, a fiatalságot jelzi, volt időszak, amikor nagyon divatos volt. Van például egy  strandruha a harmincas évekből, karcsú, fiatal lány viselhette. Az is érdekes, hogy bizonyos korokban nincs rózsaszín, például a hatvanas-hetvenes években,  a nyolcvanas években viszont visszatér  egy sokkal erősebb változatban, a pinkben.

A barnák közt sok bőrtárgy van, akár ruhák is. Viszonylag sok, iparművész által tervezett barna vagy natúr színű ruha gyűlt össze, amelyek főleg a hetvenes években készültek, ami a szocialista divatipar kiteljesedett, jelentős korszaka. Akkor már voltak nagy kiállítások, például az Ernst Múzeumban az Öltözködés ’72, vagy 1980-ban a Műcsarnokban a Kéz intelligenciája, amikor az iparművészet, divattervezés a lehetőségekhez képest nagyon elismert volt, gondoljunk csak Sárváry Katalinra, Bein Klárára, a már említett Deés Enikőre és másokra.

Ebben az időben a földszínek voltak a jellemzők, külföldön is, itt már valamennyire érvényesült a személyes kreativitás is a tervezésnél. 

Ha a külföldi kapcsolatokról beszélünk, 1945 cezúra volt a korábbiakhoz képest?

Gyökeresen megváltozott a helyzet, egyrészt a nyugati kapcsolatok negatív megítélés alá kerültek, ez leginkább az ötvenes, hatvanas évekre vonatkozik, a hetvenes években már valamennyire szabadabb volt az információáramlás. A háború előtt kialakult szalonrendszer Párizsra nézett, onnan várta, hogy megmondják, mi a divat. A művészi divattervezés csak gyerekcipőben járt. Tüdős Klára volt az első igazán jelentős alkotó, aki divatba hozta a paraszthímzéssel, szőttesekkel díszített ruhákat, de a többség inkább szakipari tevékenységet folytatott.

Ez teljesen megváltozik a zsidótörvényekkel, a világháborúval, a háború utáni államosításokkal, a történelmi események átrajzolják a divat világát is. Ebben a közel tíz évben, 1938 és 1949 között a divatipar korábbi rendszere, működési módja megszűnik. Kiépül egy teljesen más forma, elkezdenek tervezőművészeket képezni, de már a tömeggyártáson van a hangsúly. Az persze más kérdés, hogy a gyárakba kerülve mennyi szabadságot kapnak a tervezők, de az Öltözködés ’72, kiállítás annak a tükre, hogy egyre kevésbé a politika vagy a párttitkár határozza meg, hogy milyen legyen a ruha. A kiállítás katalógusának előszavába  Szilvitzky Margit, aki a kor egyik legelismertebb tervezője és egyúttal a kiállítás rendezője is volt, azt írta, hogy a tömegtermelésben lévő értékeket szeretnék bemutatni. Voltak persze ennek buktatói is, nem volt előzménye a tömeggyártásnak, ki kellett találni az egész rendszert, de nagyjából a hetvenes évekre működő könnyűipar alakult ki. A baj az, hogy ez is, mint ebben a 150 évben minden építkezés, valamiféle töréssel ért véget. Jött a rendszerváltás, a gazdasági nehézségek, ami magával rántotta az egészet. Ha visszavetítjük a korábbi korszakokba, ott is ugyanez történik, mindig újra kell kezdeni.

Nagyon látványos a kiállítás helyszíne, a templomtér, ami azért nehezíti is a kurátor helyzetét.

Számomra sokkal hálásabb lett volna egy tagoltabb tér.  A hatalmas tér egyben nem könnyíti meg a tervezést, a pici tárgyak elvesznek benne. Ez volt a másik szempont, ami oda vezetett, hogy színcsoportok legyenek, így egységes lett a látvány. A templommal lehetetlen konkurálni. Amennyire szép ez a tér, annyira nehéz vele dolgozni, hiszen itt egyszerre látunk mindent. Mintha egy nagyvárosban az ember kimenne az utcára, és látná a szépet és csúnyát, az öreget, a fiatalt, a különböző tárgyakat. Itt persze válogatott az anyag, valamelyest csoportosítva, a blokkok egységesek, de mégiscsak időutazás, ahol egyszerre vannak jelen a múlt tárgyai.

Sokféle tárgy szerepel a kiállításban. Mennyire változatosak? 

A női divat sokkal látványosabb, mint a férfi, de vannak persze férfiruhák is, a fehérneműtől a lódenkabátig, vagy az orkánkabátig. Vannak katonai egyenruhák, de vannak formaruhák is, például a MALÉV-hoz tartozó, de budapesti, helyi idegenvezetői egyenruha, ezzel találkoztak a külföldiek a fővárosban. Széles a skála a farmertől az estélyi ruháig, Zita királyné koronázási ruhájáig. 

Vannak történetek is hozzájuk? 

Van, amihez ismerjük a történetet, és van amire a kiállítás rendezésekor, a kutatás során derült fény. Van például egy pöttyös kislányruha, aminek nagyon érdekes a története. Maga a ruha látszólag semmi különös, anyagában, formájában jellemző az adott korra, eredetileg ezért választottam ki.  Megnéztem a címkéjét, amire az volt ráírva, hogy Szolidaritás Háziipari Szövetkezet. Kiderült, hogy a Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálat hozta létre Nagy Imre hatalomra kerülése után 1954-ben, hogy a feloszlatott szerzetesrendek tagjai keressenek valami pénzt.

Miért épp művészettörténet, miért Kassák, és volt-e korábban valamilyen kötődése Óbudához? 

Nem Óbudán nőttem fel, de nem túl messze, Szentendrére jártam rajzos különórákra, ahol remek művészettörténeti előadásokat is tartottak, ez keltette fel az érdeklődésemet a művészettörténet iránt. Kassák pedig azért, mert az életműve még számos, különböző megközelítésű kutatást igényel. Annak ellenére, hogy Kassák munkásságát több kötet és kiállítás tárgyalta az elmúlt évtizedekben, még mindig hiányoznak fontos alapkutatások.

Kassák nem ismeretlen, de mintha még mindig nem lenne tiszta, ki is volt és mi a jelentősége. Mintha nem lenne a helyén, vagy nem tudnánk vele mit kezdeni. Mit gondol erről, és mi az, amire az Ön kutatásai fókuszálnak?

Kassák komplex karakter, hatalmas életművel. Az irodalmi és a képzőművészeti kánonnak is része. A legtöbben középiskolai tanulmányaik során találkoznak Kassák nevével és költészetével, ugyanakkor tény, hogy kevéssé, vagy inkább leegyszerűsítő módon ismert alakja a magyar kultúrának. Talán az sem véletlen, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum tagintézményeként működő, és róla elnevezett múzeum – amely kifejezetten Kassák hagyatékának bemutatására jött létre –, az 1970-es évek közepétől számtalan időszaki kiállításon mutatta be Kassák életének egyes aspektusait. Ezek a témák, kontextusok, történetek azonban még mindig nem álltak össze egy nagy és egész képpé.

Ami engem megfogott Kassák korai avantgárd, tízes-húszas évekbeli munkásságában, az a nemzetközi horizont.

A disszertációmban azt igyekszem feltárni, hogy Kassák milyen nemzetközi hálózatot épített ki, és hogyan került kapcsolatba az európai és az amerikai avantgárd művészet legjelesebb képviselőivel a húszas évek első felében. 

A nemzetközi vérkeringésbe való beépülés Kassák személyiségétől függött, vagy az avantgárd irányzatra egyébként is jellemző internacionalista hangulatnak volt köszönhető? 

Az avantgárd mozgalomnak belülről fakadó igénye volt a nemzetköziségre. Kassák gondolkodását, bár nem volt pártkatona és nem tagozódott be sem a szociáldemokrata, sem a kommunista pártba, baloldali elkötelezettsége mindig meghatározta. A húszas évek dadaista, konstruktivista műveiben is az edukáció és a társadalomformálás volt a célja. A nemzetközi avantgárd is azt kereste, hogyan lehet művészettel, irodalommal, építészettel megváltoztatni a nehezen lábra álló európai társadalmat az első világháború utáni válságok idején.

Miért jött haza, és hogyan ragadt itt, Magyarországon? 

Kassák kényszerűségből élt hat éven át Bécsben. Emigrációja a Tanácsköztársaság bürokráciájában vállalt szerepének volt köszönhető, a börtön elől menekült külföldre, számos művésztársához hasonlóan. Ő azonban magyar írónak és művésznek tartotta magát, soha nem akart tartósan külföldön élni és dolgozni.

Célja mindig is az volt, hogy magyar nyelven, magyar közönség számára alkosson – ezért jelentette meg az emigrációban is szinte végig magyarul a „Ma” című folyóiratát.

Amikor enyhült a magyar politikai helyzet, akkor rögtön hazajött? 

Így van. Hazatérésének hosszú, bürokratikus előtörténete van, amit Dobó Gábor kollégám dolgozott fel legutóbb. Későbbi felesége, akkor még élettársa, Simon Jolán szabadon mozoghatott Bécs és Budapest között, és nagyrészt az ő közbenjárásának köszönhető, hogy Kassák 1926-ban hazatérhetett. A bethleni konszolidáció részeként hirdetett amnesztia valójában nem volt általános, hanem nagyban függött az egyéni szituációktól.

Mi volt Kassák szerepe a létező szocializmusban, amikor minden adott volt, hogy a rendszer egyik ikonikus figurája legyen?

Kassák egész életében elkötelezett szocialista volt, de a kapcsolata a kommunista párttal és főként az illegális kommunista mozgalommal nagyon ambivalens volt. A harmincas években a legalitás és az illegalitás határán mozgott, Munka címen szerkesztett folyóiratot, fiatal értelmiségieket, munkásokat, művészeket szervezett maga köré, egyengette pályakezdésüket. A Rákosi-korszakban ennek ellenére kiiktatták őt az irodalmi, illetve politikai életből, mert a Moszkvából hazatérő kommunisták kollaboránsnak ítélték azokat, akik a Horthy-rendszerben működtek Magyarországon. Az ötvenes években Kassák gyakorlatilag nem jutott szóhoz, egy békásmegyeri kis parasztházba költöztették, és nem publikálhatott. A hatvanas évek elejétől kezdve viszont fokozatosan ismét visszatérhetett az irodalmi életbe. Sorra jelentek meg kötetei, jelentős kitüntetéseket kapott, a 80. születésnapja alkalmából pedig – csupán néhány hónappal a halála előtt – nagy ünnepséget rendeztek tiszteletére a Fészek Klubban. 

Hogyan jutottunk el a „belső emigrációtól” oda, hogy a halála után nem sokkal egy múzeum viszi tovább az örökségét?

Kassák és második felesége, Kárpáti Klára itt, Óbudán kaptak egy lakást, és az özvegy kezdeményezte, hogy emlékszoba jöjjön létre Kassák hagyatékának bemutatására. A Petőfi Irodalmi Múzeumban Csaplár Ferenc kapta meg a hagyaték feldolgozásának feladatát, és gyakorlatilag a múzeum egyedüli alkalmazottjaként virágzó, különleges hellyé tette a Kassák Múzeumot, amely 1976-ban nyílt meg a Zichy-kastélyban. Csaplár 2007-ig, haláláig vezette a múzeumot. Gyűjteményünk az életmű egészének a keresztmetszetét tartalmazza – raktárunkban található Kassák kéziratos hagyatéka, levelezése, könyvtára, valamint a gyűjteményéből származó fotográfiák és műalkotások –, és folyamatosan bővült az elmúlt évtizedek során. Kassák munkatársainak, szerkesztőtársainak, képzőművészeknek a hagyatékából tudtunk vásárolni olyan egységeket, amelyek kiegészítik a törzsgyűjteményünket, illetve már Csaplár Ferenc idején elkezdődött a Kassák szellemi örökségéhez kapcsolódó kortárs művek gyűjteményezése.  

Ha már beszéltünk Kassák nemzetköziségéről, adódik a kérdés, mennyire ágyazódik be ez az intézmény a nemzetközi avantgárd mozgalomba, illetve ezen múzeumok sorába?

2010-től Sasvári Edit vette át a múzeum vezetését, akinek egyik fontos célja volt, hogy az intézményt a nemzetközi színtéren is ismertté tegye. 2011-ben rendezett egy jelentős kiállítást a Berlinische Gallerie-ben Kassák avantgárd korszakáról, két évvel később pedig a párizsi magyar intézetben mutatkozhatott be a Kassák Múzeum gyűjteménye. Bagdi Sára, Balázs Eszter, Csatlós Judit, Dobó Gábor és Szikra Renáta kollégáinkkal azóta is azon dolgozunk, hogy fenntartsuk és bővítsük a múzeum nemzetközi kapcsolatrendszerét. Rendszeresen járnak hozzánk külföldi szakemberek is, és több nemzetközi konferenciát rendeztünk, legutóbb a Szépművészeti Múzeum Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézetével közösen. A Közép-Európában dolgozó kutatókat szólítottuk meg, mert a régiós kapcsolatok mentén jobban feldolgozhatók a Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon, Romániában és Jugoszláviában – sokféle kontextusban, különböző nyelveken létrejött – avantgárd mozgalmak. Nagyon érdekes együttállásokkal találkozhatunk a régión belül.

Milyen együttállásokra gondol?

A kapcsolatok kezdetben a nagyobb művészeti centrumok körül alakultak ki. A prágai és budapesti művészek Bécsben, Berlinben vagy Párizsban találkoztak, de a kapcsolatuk közvetlen együtthatásokat eredményezett, ami visszahatott a szülőhelyeikre is. Egy érdekes példa a jugoszláv avantgárdhoz tartozó Ljubomir Micić, a „Zenit” szerkesztőjének tevékenysége, aki kifejezetten frankofil, szimbolista író volt, de a húszas években baloldali dadaista folyóiratot hozott létre Ivan Goll német-francia író közreműködésével. Micić folyóirata Zágrábban, később Belgrádban jelent meg, de hatása az egész közép-európai régióban jelentős volt – ő közölte például elsőként El Liszickij és Vlagyimir Tatlin konstruktivista munkáit a folyóiratában. 

A századfordulón született fiatal lengyel konstruktivisták, akik egy generációval fiatalabbak voltak, mint Kassák vagy Micić, a 20-as évek közepén már kifejezetten egy közép-európai kapcsolatrendszert építő projektbe kezdtek. A Blok című folyóiratukban a példaképeiknek tekintett művészeket köszöntő szövegeket tettek közzé. Az olasz futurista F. T. Marinetti mellett például Kassákot is köszöntötték a Ma folyóirat fennállásának 10. évfordulója alkalmából. Lapjukban a nemzetközi kapcsolatrendszerüket térképekkel, grafikákkal vizualizálták. Néhány évvel ezelőtt erről szólt az Aktív ábrák: kapcsolatépítési stratégiák az avantgárd hálózatokban című kiállításunk. A közép-európai kapcsolatrendszer kutatásában még bőven van feladatunk.

Amikor átvette az intézmény vezetését Sasvári Edittől, hogyan folytatta a munkát?

Nagyon örülök annak, hogy Edit jóvoltából már korábban be tudtam kapcsolódni a kutatási és kiállítási projektekbe, intézményvezetőként pedig ezeket a programokat igyekszem tovább fejleszteni. Egy kicsi, de nagyon jó csapattal dolgozunk együtt a Kassák Múzeumban, ilyen téren is megvan a kontinuitás, nem történt éles irányváltás 2020 őszén. Edit továbbra is a múzeum csapatának tagja, és aktívan vesz részt az egyik legjelentősebb vállalkozásunkban: Kassák avantgárd folyóiratainak történetéről írunk egy kézikönyvet. 2021-ben egy új OTKA-kutatást kezdtünk el Kassák és Simon Jolán tízes-húszas évekbeli levelezésének kritikai kiadására, illetve több nemzetközi konferenciát rendeztünk, ami még inkább beágyazza a múzeumot a nemzetközi szakmai közegbe. 

2022-ben Dr. Argay István műgyűjtő mecenatúrájának segítségével alapítottuk meg a Kassák Kortárs Művészeti Díjat, ami minden évben anyagi támogatást és kiállítási lehetőséget biztosít egy kortárs művészeti projektnek a Kassák Múzeumban. Együttműködő partnerünk az Interart Alapítvány és a Kortárs Műgyűjtő Akadémiát vezető Gajzágó György, és kiemelt támogatónk a Rechnitzer-gyűjtemény. Mindkét eddig kiírt pályázati felhívásra több mint ötven pályázat érkezett, ezek közül választotta ki az öttagú zsűri a nyerteseket.

A díjra projekttervekkel lehet pályázni, amiket aztán a művészek a támogatás felhasználásával kifejezetten a Kassák Múzeum kiállítótereire igazítva készítenek el. 

Az első megvalósult kiállítás Igor és Ivan Buharov (Szilágyi Kornél és Hevesi Nándor) nevéhez fűződik, akik Szittya Emilt, Kassák fiatalkori csavargótársát, a kor avantgárd művészeinek egyik szellemi mesterét állították fókuszba. Ő egy magyar származású utazó volt, aki Németországban és Franciaországban élte le az egész életét. A Buharovok Erdődi Katalin kurátor és Gucsa Magdolna művészettörténész közreműködésével nemcsak egy kortárs művészeti projektet hoztak létre, hanem végigvittek egy kutatást, és elkészítettek egy dokumentumfilmet is.  Munkájuk nem ért véget a kiállítással, Szittya Emil és Kassák Lajos csavargására alapozott filmes installációjukból mozifilmet terveznek.  Néhány év múlva mi is vissza fogunk térni erre a témára: Szittya Emil hagyatékából rendezünk majd kiállítást, az újabb kutatások tükrében. Jövő nyáron pedig a Kassák Kortárs Művészeti Díj második nyertesének, Fabricius Annának nyílik kiállítása a múzeumban. 

Az egymásra épülő tevékenység, a folyamatosság mindig előjön, valószínűleg mélyen benne van a múzeum szellemiségében. 

Mivel kis csapattal dolgozunk, fontos szempont, hogy ne széttartó projektjeink legyenek, hanem olyanok, amelyek egymásra épülnek és egymást támogatják – mind a kutatás, mind a kiállítás, mind pedig a múzeumi edukációs programok terén. Nagy örömünkre szolgál, hogy múzeumpedagógus kollégáinkkal – Forgács Péterrel és 2023-tól kezdve Jónás Annával – az elmúlt években egy komplex, nagyon sokszínű múzeumpedagógiai programsorozatot tudtunk kialakítani, ami kétszer is múzeumpedagógiai nívódíjban is részesült.

Az idei évben a Pro Filii Alapítvány támogatásával sikerült folytatni a hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű diákokat mentoráló iskolai csoportok, tanodák számára a Vándor Dada Szerkesztőség című kihelyezett múzeumpedagógiai programunkat. Sokan nincsenek abban a helyzetben, hogy Budapestre utazzanak, múzeumot látogassanak, így mégis lehetőséget kapnak arra, hogy egy rendhagyó múzeumpedagógiai foglalkozáson vegyenek részt. Egy-egy ilyen sorozat négy egymásra épülő tematikájú foglalkozásból áll, melyek a kritikai gondolkodásra, a közös munkára és a projektszemlélet fejlesztésére helyezik a hangsúlyt. A foglalkozások végeredményeként a diákok együtt szerkesztenek egy saját választott témájukat feldolgozó fanzine-szerű Dada folyóiratot, hasonlót ahhoz, amit Kassák készített a húszas években Bécsben, majd eljönnek hozzánk, és megismerkednek a múzeummal is.

Az általános- és középiskolások mellett felnőttek és idősek számára is számos programmal készülünk. Matuz Edit kifejezetten a helyi, óbudai nyugdíjasok számára szervez a kassáki gondolatkörhöz kapcsolódó foglalkozásokat. Workshopjaink bevezetést nyújtanak a különböző grafikai és fotós eljárások rejtelmeibe, a könyvkötő tanfolyamtól a litográfián át a fotogramig. 2022-ben csatlakoztunk a Petőfi Irodalmi Múzeum által koordinált A múzeum mindenkié projekthez, amelynek a célja a múzeumi tér és a kiállítások „akadálymentesítése”, hozzáférhetővé tétele az értelmileg vagy tanulásban akadályozott, illetve autisztikus spektrumzavarral élő látogatók számára. A Kassák Múzeumban jelenleg teszteljük azokat a piktogramokat, amelyek az eligazodást, tájékozódást segítik, illetve szakemberek és érintettek bevonásával készül az állandó kiállításunk könnyen érthető és egyszerű nyelvezetre átírt vezetőfüzete is.

Milyen programokra készülnek?

November elején nyílt meg a Hevesy Iván fotográfiáit, illetve fotóművészeti, fotóelméleti munkásságát bemutató kiállításunk A tiszta fényképszerűség címmel, ami 2024. március elejéig látogatható. A kurátorok, Bán András és Tóth Balázs Zoltán tárlatvezetései mellett készülünk gyűjtők és fotósok szubjektív tárlatvezetéseivel is. Körvonalazódik egy műhely-konferencia a modern fotográfia kezdeteiről és Hevesy Iván munkásságáról. A Vékás Magdolna által vezetett fotós workshopjainkon pedig ki lehet próbálni az avantgárd művészek által preferált különleges fotótechnikákat, ezekre is nagy szeretettel várjuk az érdeklődőket.

Miután ezen keresztút felállításához a főpásztori kegyes jóváhagyás és engedély is megszereztetett, március hóban már hozzá is fogtak az építkezéshez, és serényen dolgozva a nagyhéten már a képek is el lettek helyezve, de a keresztút felszentelése még nem volt eszközölhető, mert még több féle munka volt hátra, különösen még az út rendezése is; az ott lévő három kereszt is előbbre helyeztetett, hogy ott mögöttök most egy majdan építendő kápolna számára hely legyen. A keresztek áthelyezését és megújítását mint alább jelezve lesz Herrhof V. János és Klupp Ferencz itteni lakosok vállalták magukra, kik egyúttal a két hiányzó lator öntöttvasbóli alakját is megrendelték Freyberger Pál budai vaskereskedőnél.

A keresztút felszentelése illetve megáldása 1897. évi október 17-én eszközöltetett nagy ünnepséggel P. Kaizer Nándor budaországuti szt. Ferenczrendi szerzetes által, s így ezen keresztút átadatott a nyilvános ájtatosságnak. 

(https://bekasmegyer-ofalu.hu/a-telepules/megsemmisult-muemlekek/kalvaria/)

Találtam ezt a feljegyzést. Ezek szerint négy évvel ezelőtt rendben leszállítottad megrendelőidnek az áhított latraikat. Kései utód, próbálom elképzelni, hogyan köttetett meg egy ilyen üzlet. Bement hozzád a Fazekas téri üzletedbe a két békásmegyeri polgár, és előadta, hogy latrokat szeretnének vásárolni ilyen és ilyen méretben? A korabeli beszámoló szerint a feszületek már megvoltak, vagyis Herrhofnak és Kluppnak pontosan akkora bűnösöket kellett beszerezniük, amekkorák a békásmegyeri kőkeresztekre rögzíthetők voltak. Tartottál esetleg árumintakönyveket, amikben bel- vagy külföldi öntödék kínáltak angyalokat, ördögöket, megváltókat és latrokat, egyéb más vasszobrokat különféle méretben és formában? Kiteregetted az urak elé a lapokat, hogy kellő körültekintés és az árak mérlegelése után bökhessenek rá a megfelelő szoboralakok képére? Csak annyi biztos, hogy az üzlet megköttetett, és az általad leszállított vas latrok nemsokára a Kálvária-domb magaslatáról nézhettek Békásmegyerre és a Dunára, a folyón túl a pesti síkságra, hogy aztán hatvanegynéhány évvel később keresztestől ledöntsék és törmelékkel borítsák be őket. Ez már az én életemben történt, nem is távol a lakhelyemtől, de persze nem tudtam róla.

Mária húgod ükunokája vagyok. A felmenőim nyomát követve jutottam hozzád, Freyberger Pál bátyám. Nem messze lakom attól a helytől, ahol te éltél, ahol az egész család élt: a Krisztinában. Eléd jöttem, és ha nem bánod, most melléd szegődök ezen az úton, a vízivárosi választóhelyiségtől a Budai Polgári Lövészegylet új épületéig. Mindenekelőtt gratulálok a győzelemhez: barátod, Darányi Ignác megtartja vízivárosi mandátumát. Attól tartok, sokba volt ez neked.

Tudom, hogy mire készülsz. Tiszteletben tartom a szándékodat, eszembe se jut, hogy lebeszéljelek arról, amit tenni fogsz. Inkább elmondom, hogy az én időmben a Fazekas tér már a másik barátod, Szilágyi Dezső nevét viseli majd. Valamint a Bomba tér is át lett nevezve, jó ideje Batthyány térként ismerjük. Legalább az Iskola utca neve megmaradt, és most azon megyünk, elhaladunk a ház mellett, amiben Mária húgod lakik ükapámmal, a hajóskapitánnyal. Az épületet idővel lebontják, a telekre négy másik házat húznak majd fel, de szemben az a másik, ami szintén a Freybergereké a te idődben, még ma is áll, nagy kert közepén. Az én időmben óvoda. Ráfordulunk a Batthyány utcára, ezt már negyedszázada átnevezték, te is ezen a néven ismered. 

Ha már a változásokkal traktállak, Pali bátyám: valamiért határozottan neheztelek rád. Azt a házat, ami a mostani feleséged hozománya volt, vétek volt lebontani. Apósod, Henszler János, az órásmester lakott benne késő öregkoráig, és előtte az ősei. Már a török kiűzésekor is megvolt, ott állt az Iskola utca, Székely utca és a Fazekas tér közötti telken, évszázadokkal régebben építették. Te meg, a hatalmas svungoddal, leromboltad, és négyemeletes bérpalotát húztál fel a helyére. Elismerem, a tér felőli fronton jó a panoráma, a lakásokból a Dunára és az Akadémiára lehet rálátni, az utca szintjén elsőrangú helyet kapott a kereskedésed, de nagy kár azért a régi vízivárosi házért, amit eltüntettél. Valahányszor erre járok, mindig olyan otthon érzem magam a régi vízivárosi házak között, de amit te odaraktál, az minden, csak nem otthonos. Igaz, a nevedet őrzi az én időmben is, nyomot hagytál magad után a világban, miközben annyi minden elpusztul itt. Nem akarlak még jobban nyomasztani, de lesznek háborúk a te időd és az én időm között, a Régi Szent János Kórház például csúnyán megsérül, nem építik újjá, a romjait eltakarítják. Nem tudom, mi lesz a toronyórával, amit Henszler János készített, lehet, hogy elpusztul, nyoma vész. Ma is áll viszont a kórház melletti telken a Budai Polgári Lövészegylet régi épülete, ahol fő szervező voltál, és sikeres versenyző. Ja, és ennek talán örülni fogsz: baloldalt a Széna tér melletti nagy gödröt az időmben Széll Kálmán térnek hívják, és a miniszterelnök, a pártod vezetője ott áll életnagyságú bronzszoborként, mint egy letűnt, nagyszerű kor képviselője, példakép. Hát, nem tudom. Jó volna, ha el tudnád mondani nekem, hogy te miért voltál Széll Kálmán és Darányi Ignác híve. Úgy látom, éppen ezen a szent napon, 1901. október másodikán, éppen ezzel a választással megy gallyra minden. Darányi barátod például nemsokára otthagyja a Szabadelvű Pártot. Káoszba fordul a politika, végképp kezelhetetlenné válnak az ellentétek.

Kimért léptekkel végig megyünk a Lövőház utcán, ami a Budai Polgári Lövészegylet új lőteréről kapta a nevét, melynek megtervezésében és felépítésben vezető szereped volt, amelynek minden részét jól ismered a díszes kerítéstől a székház tetőcserepeiig, a rózsalugasoktól a céltáblákig, odabiccentesz a kapusnak, a még mindig pompázó rózsákat figyelemre se méltatva átvágsz a kerten, fölmész a lépcsőkön, és meg sem állsz a főlövészmesteri szobáig.

Buda társadalmának egy érdemes és szereplő tagja, Freyberger Pál vaskereskedő, fővárosi bizottsági tag, a Ferenc József-rend tulajdonosa, ma délután agyonlőtte magát. Az öngyilkosság híre az esti órákban terjedt el Budán. Megdöbbenéssel fogadták mindenütt, mert Freyberger Pál egyike volt Budán a legnépszerűbb embereknek, akit mindenki becsült és mindenki szeretett. Freyberger Pál attól kezdve, hogy mintegy harminc évvel ezelőtt átvette atyjától Fazekas-téri vaskereskedését, szereplő ember volt Budán. Polgártársainak bizalma már 1872-ben a főváros bizottsági tagjává tette s ettől kezdve mindig odaadó buzgalommal küzdött Buda érdekeiért. Egyik igen tevékeny tagja volt a budai szabadelvű pártnak s most is nagy agitálással vett részt a budai választási mozgalmakban. Hogy mi adta kezébe a halált osztó fegyvert, senki sem tudja. Hatvanhat éves korára nem bántotta az öregség roskatagsága. Daliás, szép öreg ember volt, derűs kedvű, szeretetreméltó. Környezete az utóbbi hetekben olykor tapasztalta, hogy az öregúr el-elszomorodik. Rossz kedvét azonban a fáradtságnak tulajdonították. Freyberger Pál ma korán kelt, elment az Anna-templomba, azután a Dunaparton sétált s nyolc óra tájban tért haza. Megreggelizett, azután tüstént átment a választás helyére a budai Vigadóba. Onnan déltájban ment ki a lövőházba, ahol a szolgától négy ív papirost, tintát, tollat kért. Bezárkózott a főlövészmesteri szobába. Délután öt óra felé feltűnt az alkalmazottaknak, hogy az öreg úr olyan sokáig marad benn. Kopogtattak az ajtón, de nem kaptak választ, mire benéztek a szoba felső ablakán. Látták, hogy Freyberger az asztal előtt ül a széken, a melle véres. Erre behatoltak a szobába, ahol halva találták az öregurat. Mellette a Martin-féle fegyver, amellyel megölte magát. A fegyver durranását senki sem hallotta. A szerencsétlenségről értesítették a családot és a rendőrséget. Mindez este hét óra felé történt, kevéssel utóbb már elvitték a halottat a törvényszéki orvostani intézetbe. Az öngyilkos három levelet hagyott hátra: Darányi Ignác földmívelési miniszternek, sógorának, Kozma Gyula polgári iskolai igazgatónak és legfiatalabb hajadon leányának, Stefániának. Ezt a legutóbbi levelét, melyben szeretettel búcsúzik gyermekétől, e szavakkal fejezi be: … Én megbocsátok mindenkinek, a ki ellenem vétett, de elvárom, hogy halálom után nekem is békét hagyjanak, mert én senkinek a világon véteni nem tudtam.

Budapesti Hírlap 1901. október 3.

Később kiderül, hogy van egy becsületbeli tartozásod, 2000 forint. Régi ismerősödtől, egy nyugállományú kúriai bírótól erőszakoltad ki a pénzt egy hónappal korábban. A bíró nem kért elismervényt. De hetek múlva, mikor sürgető felszólítására sem adtad vissza a pénzét, kijelentette, hogy a továbbiakban nem tekint az ismerősének. Ezek után sem fizettél neki.

Halálod után a család rendezi az adósságot. Lehet, hogy az a vagyonodhoz képest nem túl nagy összeg mégis végzetes hiányt jelent. Kézenfekvőnek tűnik a magyarázat, hogy a párt érdekében, Darányi Ignác újraválasztásáért kellett erődön felül költekezned, és adósságba verned magad. 

Kevéssel a végzetes választás előtt az ismert író, Sipulusz, polgári nevén Rákosi Viktor vicces tárcába foglalta nevedet és a Budai Polgári Lövészegylet többi kiválóságáét: 

Túl a Dunán, túl a budai váron, túl a krisztinavárosi színkörön, egészen a hegyek lábánál, fekszik egy terjedelmes kert, a kertben gazdag szőlő- és rózsalugasok, a lugasok közt barátságos, mosolygó épületek.

Ezt a helyet Isten a pásztoridyllek számára teremtette. De az Isten szándékába beleavatkoztak a budaiak. Másfajta emberek oda fiatal párok mézeshetei számára villákat raktak volna. De a budaiak ereiben aquinkumi vér folyik s nincs érzékük a szerelem suttogása, a gerlicék turbékolása iránt. És képzeljék el, mit építettek ők oda…

De ne képzeljék el, inkább megmondom.

Hétköznapokon e vidám tájon tökéletes csend uralkodik. A friss hegyi szél ringatja a virágokat s a falevelek zizegésébe csak néha vegyül egy-egy sörös hordó csapraütésének zaja. Habos poharak körül ülnek a krisztinavárosi polgárok s megvetik az állam hivatalos nyelvét. Ez már a török uralom óta így van ott.

De vasárnap nagyot változik a Krisztinaváros képe. Korán reggel, mikor a föld, a szombat éjjeli részeg emberekkel együtt, még harmatos, marcona férfiak lépkednek a főváros összes utcáin végig, Budára, a rózsalugasok közt fehérlő házikó felé. És nyolc órakor megkezdődik e házban a puskaropogás és tart késő estig. Megtévedt sasok keringenek e kert fölött, abban a hitben, hogy itt háború folyik, s hullára van kilátás. A verebek és egyéb félénk állatok messze menekülnek e szörnyű helytől, s röpülnek a vén Gellértre, népgyűlést tartani és sürgetni a vasárnapi munkaszünetet.

Azt hiszem, most már kitalálták, hogy ez a hely nem egyéb, mint a Budapesti Polgári Lövészegyesület céllövő háza. Estefelé a puskaropogást barátságosabb és kellemesebb zaj váltja föl: hordók csapraütése és dugók kihúzása. Mikor ez is elcsendesült, akkor a lövészek szétoszlanak. S ilyenkor már szorosabb köztük az összetartás: egyesével érkezett mind, de kettesével, hármasával, barátságosan összefogózkodva távoznak.

Vasárnap esténkint a krisztinavárosi levegő tele van puskaporral. Ekképp a Krisztinavárosban nincs ember, a ki puskaport ne szagolt volna s ezért ők különb legényeknek tartják magukat a többi városrész lakóinál. Lassankint minden krisztinavárosi ember abba a rögeszmébe esett, hogy nagy háborúkat élt át, mint katona. Kocsmákban csak hadi tetteikről beszélnek, az öregek a harmincéves háborút, a fiatalok a forradalmat emlegetik s nem is ember, a ki legalább a boszniai hadjáratot végig nem küzdötte.

Így rontott el a Polgári Lövészegyesület az ő füstölgő puskaporával egy egész városrészt, mely évszázadok óta békés hajlamairól volt nevezetes.

És így tovább. Rákosi Viktor, aki falusi gyerek volt, természetes ellenszenvvel viseltetett az őshonos budaiakkal szemben. Figyelemreméltó, hogy felrója nekik, miszerint „megvetik az állam hivatalos nyelvét”, vagyis, ha jól értem, előfordul, hogy németül szólnak egymáshoz. Rákosi, aki Kremsnernek született, sváb eredetű volt, és nagy igyekezettel magyarosodott, leleplezte, hogy a budaiak olykor németül diskurálnak még. Ehhez képest érdekes adalék, hogy a tizenkilencedik század közepén éppen a Lövészegylet rendezett kétnyelvű irodalmi esteket, hogy a tagok szokják a magyar nyelvet.

Anyám úgy mesélte, hogy ükanyám idős korában már inkább csak németül szólalt meg.

De hogy a bátyja miért lőtte magát szíven 1901. október másodikán, arról ükanyám sem németül, sem magyarul nem beszélt.

Kezdjük a legelején, hogyan kerültek a Pannóniához?

Borbála: A középiskolai orosztanárnőm barátnője a Pannónia Filmstúdióban dolgozott, ő szólt, hogy adminisztrációs kollégát keresnek. Jelentkeztem, id. Matolcsy György volt abban az időben a Pannónia igazgatója, a Mézga-sorozat készült akkor, első feladatként annak a dialógját kellett legépelnem. Felvettek, 1973. szeptember 9-én lettem pannóniás. Felvételvezetőként kezdtem, majd elvégeztem az OPAKFI-t, ez egy kétéves filmes iskola, ahol első évben általános tantárgyakat tanultunk operatőrökkel, rendezőkkel együtt, a második évben a gyártásvezetés volt a fő tantárgy. Ezután Szabó Sipos Tamás Lehet így is (Dr. Agy) sorozatának gyártásvezetője lettem, ez volt az első munkám 1982-ben. Volt szerencsém az összes rendezővel együtt dolgozni, csak néhányat említve: Dargay Attila, Jankovics Marcell, Gémes József, Orosz István, Rófusz Ferenc, Gyulai Líviusz. A negyedik Frakk-sorozatnak is én voltam a gyártásvezetője (előtte már elkészült háromszor tizenhárom rész). A gyerekeim és a férjem nagyon szerették, amint elkészült, vittem haza a VHS-kazettát, és ők voltak az első nézők. Ugyanígy volt a Bubó-sorozattal is.

Márta: Én a Pannónia Filmstúdió akkori könyvvizsgálója ajánlására kerültem oda. Alapvetően közgazdász vagyok, akinek értenie kell ahhoz a tevékenységhez is, amit kezel. A filmgyártás egyedi terület, izgalmas kihívást jelentett. Sajnos a Filmstúdió alaptevékenységére kevesebb idő jutott, mert 1995-től javarészt a privatizációs folyamatokkal kellett foglalkoznom.

A Pannóniában, a Hűvösvölgyi úton a rajzfilmgyártás és a magyar szinkron egymás mellett működött, mindkettő évtizedekig élte aranykorát a kilencvenes évek kezdetéig. Felvillantanának ebből egy kis ízelítőt?

Borbála: Csináltuk a Pityke őrmester című sorozatot, Maros Zoli rendezte, a Belügyminisztérium és a Magyar Televízió megrendelésére készült. Az első epizódot jöttek átvenni, és szóvá tették, hogy a főszereplő neve Cinke, ezen változtassunk, mert Czinege Lajosnak hívták az akkori honvédelmi minisztert. Olyan nevet kellett keresnünk, amiben i e a magánhangzó, hogy a szájmozgás megegyezzen. A stábtagokkal ötleteltünk, így lett a Cinke őrmesterből Pityke. A sorozat a nyolcvanas években készült. 

A szinkron is nagyon jól működött. A színészek szerették a rajzfilmeseket, mert ötven–hatvan csinos kifestő lány dolgozott a pavilonban, akikhez mindig be lehetett köszönni. A Pannónia büféjében gyakran megfordultak a szinkronra érkező színészek. Egy alkalommal sorban álltam kávéért, előttem Ruttkai Éva, mögöttem Tolnay Klári. Elkezdtek beszélgetni, illedelmesen kihajoltam a sorból, hogy ne zavarjam őket, mire Tolnay Klári megfogta a hátamat, odafordított maguk felé és bevont a beszélgetésbe. Vagy amikor a kollégákkal ebédeltünk a büfében, és ettük a párizsis zsömlénket, odaült hozzánk Somogyvári Rudolf, akibe mindenki szerelmes volt. Nem csak a hangjába, jól is nézett ki.

A Pannónia intézményének felszámolása, ha szóba kerül, végtelen fájdalmat érzékel a kívülálló.

Borbála: A Pannónia megszűnése egy rossz emlék. Amilyen jó volt benne lenni, olyan rossz visszagondolni rá, ahogyan zárult az egész. Talán azért vészeltük át ezt a korszakot, mert a Magyar Rajzfilm Kft.-ben mindenki dolgozhatott tovább. Annyit vettek észre az alkotók, hogy nem a Pannóniával, hanem a Magyar Rajzfilm Kft.-vel kötnek szerződést.

Márta: A Magyar Rajzfilm Kft.-t az Állami Privatizációs Rt. (ÁPV Rt.) ösztönzésére Mezei Bori, Varsányi Ferenc rajzfilmrendező és én alapítottuk, majd tulajdonosként csatlakozott hozzánk Jankovics Marcell is. A Pannónia leépítése a magyar állam döntése volt, amin mi nem tudtunk változtatni. Akkor azt az ígéretet kaptuk, hogy ha alapítunk egy céget, és a Pannóniában alkotó művészek ebben a cégben folytatják a tevékenységüket, akkor díjmentesen hozzájutnak a korábbi alkotásaikhoz, hogy felhasználhassák más produkciókban. Az ígéret csak ígéret maradt, nem kaptuk meg a jogokat.

Ugyanúgy centralizálva, és az állam tulajdonában maradt minden film joga, mint eddig, csak azt most a Nemzeti Filmintézet kezeli és nem a Pannónia.

A nehéz átmeneti időszakban egy ideig nem volt ügyvezető. Majd a dolgozókat el kellett számolni, hogy megkapják a munkaviszonyukat megszüntető, kilépő dokumentumaikat, anyagi javadalmaikat. Ez igencsak fájdalmas volt, hiszen a Pannónia munkatársai évtizedeket töltöttek a stúdiónál. Volt, hogy biztost helyeztek ki, aztán a MOKÉP-et beolvasztották a Pannóniába, akkor a MOKÉP ügyvezetője lett a főnök. Szörnyű egy állapot volt. Jankovics Marcell, aki id. Matolcsy György nyugdíjba menetele után igazgató lett, azt szerette volna, hogy legyen állami vagyonkezelő a Pannónia Filmstúdióból, maradjon állami tulajdonban, és azokat a filmeket, amelyeket az alkotók az ötven év során gyártottak, kezelje, ne gyártson filmet, ne csináljon semmit, csak állami vagyonkezelőként működjön a saját maga által alkotott animációs filmek tekintetében. Ehhez sajnos az ÁPV Rt. nem járult hozzá.

Borbála: Erről az jut eszembe, hogy Jankovics Marcell a Pannónia igazgatása mellett a Nemzeti Kulturális Alapnak (NKA) is az elnöke volt egy ideig, amely támogatta az egyik pályázatunkat. A filmhez tartozó pénzügyi elszámolás leadásakor felkerestem Jankovics Marcellt az elnöki irodában. Megkérte a titkárnőjét, hogy legyen szíves a főnökét, vagyis engem körbe vezetni. Néztek rám, hogyan lehetek én az NKA elnökének a főnöke. Mire ő mondta, hogy Borbála a Magyar Rajzfilm Kft. ügyvezetője, ahol én Az ember tragédiája filmet gyártom. 

A nehézségek árán is, de folytatták Óbudán. Stúdióként működtek tovább?

Borbála: Amikor a Kerék utcába költöztünk, akkor éppen amerikaiaknak készítettünk három egész estés filmet. Az egész épület a miénk volt, mind a négy szinten dolgoztak a rajzolók, a kifestők, az operatőrök, volt, hogy 200–250-en. Más alkotócsoportok is működtek, ahol rövidfilmek készültek. Néhányan otthonról dolgoztak. Más cégeknek is bedolgoztunk, például a a Raktár utcában lévő Varga Stúdiónak csináltuk a Mr. Bean-sorozatot. Varga Csaba, a Varga Stúdió művészeti vezetője is pannóniás volt eredetileg. De együttműködtünk a Kecskemétfilmmel, Mikulás Ferencékkel is az Erdei mese című egész estés filmben.

Milyen emlékeket tudnának felidézni a Kerék utcai időszakból? 

Borbála: Sok emlékünk fűződik a helyhez. Eszembe jut az ökörsütés. 1997 decemberében költöztünk a Kerék utcába. 1998 nyarán volt ötvenéves a Pannónia, és akkor kaptam a törzsgárda-tagságot, akkor huszonöt éve dolgoztam itt. Meghívtuk az összes régi pannóniás dolgozót. A TV2-vel állapodtunk meg az esemény megörökítéséről. Felhívott a gyártásvezető, hogy késnek, mert robbantás volt, előbb odamennek, és majd onnan jönnek hozzánk. Aznap volt az Aranykéz utcai robbantás.

Márta: Én meg akkor kaptam a Pannónia-díjat. Marcell korábban megígérte, hogy ha ötvenéves lesz a Pannónia, akkor azt ökörsütéssel ünnepeljük meg. Faluról hozattuk az ökröt, a kertben forgott a nyárson, az étterem szakácsai készítették, a pincérei meg felszolgálták, a srácok zenéltek, akkor még sokan voltunk… Foky Ottó, Dargay Attila, Nepp József, Gémes József, Gyulai Líviusz és szinte minden jeles „pannóniás” alkotó is köztünk volt még.

Borbála: Ami még egy nagyon kellemes dolog a mai napig, az ún. keddi kávékörök. A régi kollégák összegyűlnek nálam keddenként az irodában. Sajnos egyre kevesebben vagyunk. A rendezők közül már csak Ternovszky Béla, de pár évvel ezelőtt még Jankovics Marcell, Nepp Dodi, Vajda Béla, Dargay Attila is jelen voltak. Ezek mindig olyan jópofa találkozások. A folyosó végén zajlik az oktatás, nyitva hagyjuk az ajtókat, hogy a tanulók hallják, hogy mi milyen régi sztorikat mesélünk egymásnak. Jól sült el, amikor a tanár vetítette Az ember tragédiáját, és áthívta Marcellt, hogy bemutassa a hallgatóknak. A Macskafogóval ez a mai napig így van, most már a Csóka utcában, Ternovszky Béla átjön a tanulókhoz, akik élőben láthatják a nagy öreget.

Mi előbb jöttünk el a Hűvösvölgyi útról, mint a szinkronosok, ők még egy ideig maradtak, és egyik alkalommal a Kerék utcában felvetettem a kollégáimnak, hogy ugorjunk át a Hűvösvölgyi útra a Pannóniába egy ebédre, nosztalgiázni. A szinkronosok nagy örömmel fogadtak, megjegyezték, hogy olyan üres a ház, amióta elköltöztünk. Amikor már vagy húsz éve a Kerék utcában működött a Magyar Rajzfilm Kft., akkor is azt mondtuk, hogy a Pannóniában találkozunk. Most, hogy felújították a Pannónia épületét a Hűvösvölgyi úton, oda is el-eljárunk kávézni, nosztalgiázni. A múltkor épp elcsíptük a Kecskeméti Stúdió Cigánymesék zenefelvételét a nagykeverőben.

A rajzfilmgyártás örök? Nem avul el a technika?

Márta: A hagyományos rajzfilm újra divat a világban, a 3D most nem annyira mint korábban. Volt egy időszak, hogy nem nagyon volt munka. Amikor 2011-ben itthon átalakították a támogatási rendszert, és megszüntették a Magyar Mozgókép Közalapítványt, évekre leült a gyártás.

Borbála: Volt olyan kollégánk, nagyon jó kollégánk, akinek a 3D nem jött be, és elment az Auchanba árufeltöltőnek. Nagyon sajnáltuk, az egyik legjobb animátorunk volt, a rajzfilmről nem tudott átállni a gépi rajzolásra. Ma már kevés olyan animációs film van, ami hagyományos módon készül, ezért érdekes, amit mi csinálunk. Az alkotók rajzolnak, az operatőr beszkenneli, és a kifestés már számítógépen történik. 

Pályázat útján nyertünk pénzt az utóbbi években hagyományos technikával készült sorozatainkra, és a kurátorok külön örültek a pályázatunknak, hogy ez még hagyományos kézi rajzolással készül.

Milyen terveik vannak a cégen belül?

Márta: Az oktatás zavartalanul folyik tovább, de filmet most nem fogunk gyártani, mert nincs olyan filmtervünk, ami a támogatási rendszer jelenlegi rendszerébe beleférne. Az állami mecenatúra mellett Magyarországon az animációs filmek tekintetében még nem igazán működik a gazdasági társaságok és a magánszféra támogatása. Az NKA alig ad, csupán 2–3 milliót, ami a sorozatok gyártásához nem elég. Az NFI cserébe visszakér a forgalmazás bevételéből, és egy bizonyos idő eltelte után a filmet is át kell adni. Ami a Pannóniában készült, az persze 100%-ban állami tulajdonban van, azon nincs vita, de amit gyártottunk itt, huszonöt éven át, például Marcell egészestés Az ember tragédiája, az a mi tulajdonunk.

Borbála: Nem egy teljes sorozat gyártására kaptunk pénzt, hanem volt, amikor csak egy vagy néhány részre, így lehet az, hogy az első öt epizód még a régi, hattól tizenháromig már az új rendszer szerinti jogkezelési forma alá esik. Én azért nem mondanék le a filmgyártásról teljesen. Ternovszky Béla a fiókját takarította, és talált egy forgatókönyvet, amit Nepp József írt sok-sok évvel ezelőtt. Béla rajzolt hozzá figurákat, átadta nekem a forgatókönyvet, hátha lesz még ebből valami. Van egy befejezetlen Gyulai Líviusz-filmünk is, a fél filmre kaptunk pénzt pályázat útján a Mozgókép Közalapítványtól, a nyolc perces filmből négy perc van készen, ezt is szeretnénk befejezni. Az Egy jenki…-t is úgy tudtuk csak befejezni, hogy a negyedik epizódot gyártottuk, az ötödiket elkezdtük, amikor meghalt Gyulai Líviusz, a rendező. Máli Csaba folytatta, és befejezte a rendezést. Líviusz elkészítette mind a tizenhárom rész képes forgatókönyveit, figuraterveit, látványterveit. Gondoskodott rólunk, és így be tudtuk fejezni a sorozatot. Tehát sajnos van már tapasztalatunk befejezetlen filmekről…

Beszélhetünk budai, óbudai identitásról? Vagy inkább pannóniás identitásról?

Borbála: Óbudán huszonöt évig dolgoztunk együtt Mártával, én előtte Hűvösvölgyben szintén huszonöt évet, Márta hármat. Én így vagyok ötven éve „pannóniás”. Budán dolgoztunk mindig is, Budán is lakunk. Gyerekeink, unokáink Óbudára jártak bölcsődébe–óvodába a praktikus közelség miatt. Sőt, az oktatás során szerveztünk óbudai iskolák, óvodák részére vetítést, megmutattuk nekik, hogyan készül egy rajzfilm. Ez most Újbudán folytatódik, a Csóka utcában, újbudai gyerekekkel. Nyugdíjasok is járnak hozzánk, imádják a régi pannóniás filmeket, Varga Gyuri operatőr tart fantasztikus előadásokat nekik. 2022 végén átalakítás miatt sajnos ki kellett költöznünk a Kerék utcai épületből. Egy újbudai irodaházban találtunk megfelelő helyet az oktatás számára.

Márta: Én maradtam Óbudán, Kaszásdűlőn, a Garuda Irodaházban. Sajnos nem tudtunk együtt maradni. Nekünk ott van a Pannónia, ahol mi továbbra is összegyűlünk.  

(A nyitóképen: Gyulai Líviusz – Egy komisz kölyök naplója, 2013)

A Kiscelli Múzeum–Fővárosi Képtár Reigl-tárlata arra fókuszált, amire nem szoktak: azt mutatta be, milyen jelentős helyet foglalt el Reigl Judit egész életművében az emberábrázolás. Művészi pályájának egymást követő – vagy átfedő, a ráfestések miatt sokszor egymást lefedő – korszakait Reigl egyetlen organikus folyamatnak látta, nem tett különbséget absztrakció és figurativitás között. A művészettörténész szakma azonban sokáig értetlenül fogadta az időről időre felbukkanó figuratív képeit, s ma is lényegesen nagyobb az absztrakt munkái iránti érdeklődés. A Kiscelli kiállítás Reigl periférikusnak tekintett, kevéssé ismert sorozataira hívta fel a figyelmet, hiszen életműve csak ezek beemelésével, és a művész következetes gondolkodásának feltárásával értelmezhető.

Kurátori koncepció és a kiállítás kontextusa

A „Szárnyalás-Vol-Flight. Reigl Judit figurális festészete” című kiállítást három kurátor állította össze. Egyikük a Párizsban élő Cserba Júlia, aki a Párizsban és Franciaországban élő magyar művészek életművének Magyarországon való megismertetésére, ezen művészeknek a magyar kultúrába történő visszaintegrálására tette fel szakmai életét. A másik kurátor, Gát János számos interjút készített Reigl Judittal élete utolsó 15 évében, lefilmezte a festőt munka közben. Ők ketten a ’Fonds de dotation Judit Reigl’ kuratóriumának tagjai is egyben. Az alapítványt maga a művész hozta létre 2014-ben barátai – francia kurátorok, galeristák és művészettörténészek – közreműködésével annak érdekében, hogy halála után az életművét ők gondozzák.

Róka Enikő, a kiállítás harmadik kurátora, az intézmény korábbi igazgatója már 2015-ben felvette a kapcsolatot Reigl Judittal, mert szeretett volna a gyűjteménybe munkákat tőle. 

Reigl Judit akkor egy fantasztikus grafikát ajándékozott a Fővárosi Képtárnak, és már akkor megfogalmazódott a törekvés, hogy mennyire jó lenne egy festmény is. Ezt a kérést végül 2020-ban nyújtották be a Fonds de dotation Judit Reigl-nek, a kiállításon pedig látható volt a Kívül sorozatból származó ajándék kép.

Az alapítvány pozitívan reagált a Kiscelli Múzeum megkeresésére, akceptálták a műtárgy beszerzésre fordítható éves keret (1,8 millió forint) szűkösségét, ezért felajánlották, hogy egy bizonyos kijelölt műtárgyanyagból választhatnak egy festményt, cserébe rendezniük kell egy kiállítást, amihez magyar, francia és angol nyelvű katalógust is készítenek. Ez az a kontextus, amiben a kiállítás megvalósult.

A kurátori koncepció több lábon állt, de mindegyik arra mutatott, hogy a figuratív korszakok kapjanak hangsúlyt. Az egyik szál Gát Jánostól ered, aki elmesélte, hogy amikor 2011-ben a Kiscelli Múzeumban jártak Reigl Judittal, akkor a művész arról beszélt, milyen fantasztikus lenne a Templomtérben a Lepel/Kódfejtés sorozatát kiállítani. A koncepció másik vonalát az ajándékba kapott festmény rajzolta ki, ami Reigl Judit egyik fontos figuratív korszakának markáns remekműve.

Reigl Judit munkásságát egyre jelentősebbre értékeli a művészettörténet, a nemzetközi múzeumi világ, sőt a műgyűjtők is, azonban nagyjából a 80-as évek végétől lezártnak tekintik az életművet, mintha mindenki abban egyezett volna meg, hogy fontosabbak az absztrakt művei, mint a 80-as évek után, az egészen 2020-ban bekövetkezett haláláig született figuratív alkotásai. A művészettörténet-írás gyakran jelöli ki életművek csúcskorszakait, és mindent ahhoz képest határoz meg, de ezzel a kiállítással a kurátorok megpróbáltak másképp gondolkodni. Reigl életművét olyan koherens egészként igyekeztek megmutatni, amelyben egyenrangú, egyenlő jelentőségű szakaszok váltják egymást.

Reigl maga sem tett különbséget figurativitás és absztrakció között, a kiállítás kurátorai is ezt a koherensen és organikusan előrehaladó gondolkodást akarták megmutatni.

A Templomtérben kiállításra került anyag egy adott kronológia mentén haladva, a belső összefüggésekre, egybecsengésekre, párbeszédekre rávilágítva a három évvel ezelőtt lezárt életmű újraértékelését és új kutatások kezdőpontjait fogalmazta meg. A lineáris rendezés helyett egyfajta spirális szerkezet jelent meg a térben, amellyel mintha mindig visszatérnénk egy adott problémához, ami viszont egy másik szinten fogalmazódik meg.

Ki is volt Reigl Judit, és mitől olyan izgalmas az életműve?

Reigl Judit az 1940-es években tanult a Képzőművészeti Főiskolán, majd 1947-48-ban, római ösztöndíjasként az életét több szempontból is meghatározó utazást tett Olaszországban. Amellett, hogy a klasszikus művészettörténeti emlékhelyeket végigjárva egész életpályáját megalapozó tudást szívott magába, megismerkedett a szobrásznak tanuló Betty Andersonnal, akivel itt kezdődött életre szóló kapcsolatuk. 1948-ban, a politikai fordulat miatt megszűnt az ösztöndíja, és haza kellett jönnie. Hazautazása előtt a velencei San Marco- bazilika sarkán, a Tetrarcha dombormű alatt búcsúztak el egymástól Bettyvel, bizonytalan időre. A Tetrarcha dombormű motívuma aztán többször felbukkant a művein, például a hazatérése után született Munkás-paraszt barátság képen az átkaroló gesztust innen kölcsönözte. A szocreál térnyerése mellett Betty elvesztése is nehezítette Reigl Judit számára az itthoni létet, végül 1950-ben, több határátlépési kísérlet után egy, a határsávon felállított létrán keresztül sikerült elhagynia az országot. A létra szintén visszatérő szimbólum lesz a művészetében; mindemellett gyakran egy létrán közlekedett a privát szférája és a műterme közt.

1954-ben nyílt meg az első kiállítása Párizsban, ami zajos sikert aratott. A szintén emigráns magyar művész, Hantai Simon segítette azzal, hogy bemutatta a szürrealisták vezérének, André Bretonnak, akit lenyűgözött Reigl festészete. Alig egy év múlva mégis szakított Bretonnal és a szürrealistákkal, főleg azért, mert álmok felidézése helyett az ösztönök és érzések kifejezése lett fő művészi törekvése, aminek köszönhetően az automatikus írás és a gesztusfestészet felé fordult. 1963-ban a párizsi művészeti közeg nyüzsgésétől távol eső Marcoussis-ba költözött, ahol élete végéig Bettyvel együtt élt és alkotott.  

Reigl Judit többször is megfogalmazta, hogy egymásba kapcsolódó ciklusokban gondolkodik, amelyeknek az életművön belüli szétszálazása most a művészettörténészek aktuális feladata, és amihez a kiállítás katalógusában publikált tanulmányok igyekeznek hozzájárulni.

Az életmű feldolgozását nehezíti, hogy Reigl bizonyos értelemben újrahasznosította műveit, folyamatosan egymásra festett rétegeket. 

2007-ben meghalt Betty Anderson, ezután egy évig Reigl Judit egyáltalán nem volt képes festeni. Majd egy raktárfelszámolás után visszakerültek hozzá a régi absztrakt Folyamatképek, darabok a Kijárat-Bejárat sorozatból, amelyekre felfelé emelkedő emberalakokat kezdett festeni, illetve krétával rajzolni. A figurák fölfelé tartanak, nem tudni hová, talán valamiféle feloldódás felé az univerzumban. Reigl Judit nem volt vallásos a szó hagyományos értelmében, de nagyon is izgatta a végtelen, az űr, az asztrofizika, a világ legkisebb és legnagyobb elemeinek kutatása. Az ekkor született festmények felfoghatók búcsúnak is Betty Andersontól, miközben koherensen folytatják az életmű eddigi egzisztenciális kérdésfeltevéseit a létezés kitettségéről, mulandóságáról, valamint a szabadságról.

Reigl időskori visszaemlékezéseiben elmesélte, hogy gyerekkorának egyik meghatározó vizuális élménye volt Michelangelo meztelen férfifiguráinak tanulmányozása, amelyeket fekete-fehér reprodukción látott, majd római tanulmányútján valóságban is megnézett a Sixtus-kápolna mennyezetén. Ennek az élménynek a hatása – a magasba tartó figurák, mint a barokk vagy reneszánsz freskófestészet asszociációja – fedezhető fel az Ember sorozatban. Ez az a korszak, amikor a saját elbeszélése szerint teljesen váratlanul megjelent az emberalak a festészetében. 

Kiterített leplek vagy inkább hordozható freskók

A kiállítás leglátványosabb része a Templomtérben fellógatott lepedővásznak, a Lepel/Kódfejtés sorozat volt. 1973-ban speciális, erős, ugyanakkor vékonyabb szövésű vásznakat vásárolt, amelyeket ráhelyezett a saját maga által elrontottnak tekintett Ember festményekre, és a legkülönbözőbb, saját maga által szerkesztett festőeszközökkel és nagyon híg temperával a kidudorodó részek mentén újra rajzolta a kontúrokat. Ám valójában ez a felület, amit festett, lett a mű hátsó oldala.

A Kódfejtés aktusa akkor zajlik le, amikor lehúzza a vásznat, és kiderül, mi látszódik a festmény másik oldalán, amit eleve a fő oldalnak szánt.

Egy sor asszociáció kapcsolódik ezekhez a művekhez a torinói lepeltől kezdve a Veronika kendőjén át a valóság lenyomatának, illetve a másik oldalnak a kérdésköréig.

A hatalmas, 3,5 méteres leplek impozáns látványt nyújtottak a Templomtérben felfüggesztve úgy, hogy mindkét oldaluk jól láthatóvá vált. Reigl nemcsak a figuratív és az absztrakt művek közt nem tett különbséget, de a nemi jelleg is átjárható kategória volt nála. A lepleken lévő figurák nagyon finoman alakulnak át egyik nemből a másikba, s közben mintha mozgásban lennének, lebegnek, sodródnak felfelé, felidézve Michelangelo freskóinak különleges élményét is.  E műveket már a hetvenes években többször kiállította, s előszeretettel készítetett fotókat magáról a művek előtt, ami mutatja a sorozat életműben betöltött jelentőségét.

Az 1980-as évek végi Kijárat-Bejárat sorozaton – ahol téglalap és négyzet alakú ajtók absztrakt formái láthatók – egyszer csak szintén megjelent az emberalak. Reigl Judit maga mesélte el a visszaemlékezéseiben, hogy mindez teljesen váratlanul és bármilyen tudatosság nélkül történt. Ravennában járva, sötétedéskor, a lemenő nap fényében megpillantott egy ajtóban álló emberalakot, akit gyorsan le akart rajzolni. Sorban készítette a rajzokat, de egyiket sem találta megfelelőnek, mert a figurák nem fogtak talajt, csak lebegtek. Félretette az ötletet, a rajzokat megsemmisítette, ám az emberfigura egyszer csak rákerült az ajtós képekre. A frontális beállítású, ajtóban lebegő ember, arctalan figura kicsit a néző tükörképévé válik, lehetünk mi magunk, lehet bárki, akár az emberiség általános alanya is. 

Reigl Judit viszonya a világhoz

Reigl műterme képeslapokkal, újságkivágásokkal volt telitűzdelve, minden érdekelte, ami az emberiséggel történt. A kivágatok többféle funkciót töltöttek be, időnként előképek, máskor utólagos megerősítések voltak a művész számára gondolkodásmódjának érvényességére, illetve az őt foglalkoztató problémakör relevanciájára vonatkozóan. Érdekelte a világűr, a feltűnés és eltűnés viszonya, kint volt a falon például a CERN részecskegyorsító egyik felnagyított fotója a szubatomi részecskékről. 

Az újságkivágások közt szerepelt egy fotó a Le Monde-ból, ami a 90-es évek végén, a Milosevics-per kapcsán jelent meg. Egy Albániában elkövetett háborús bűn dokumentációja, amely azt mutatja, ahogy egy meggyilkolt albán testének lenyomata beleégett a betonba. Nagyon megrázó fotó, valószínűleg azért tette el, mert rímelt a saját gondolataira a nem létezésről, az elmúlásról, a „milyen lenyomatokat hagyunk” kérdéskörről.

A múlt és a jelen közti dinamikus viszony is foglalkoztatta, áttételesen ugyan, de sokszor megjelenik munkáiban, ezek kikutatása a művészettörténészekre vár. 

Kortárs események is mélyen befolyásolták a festészetét, a 2001. szeptember 11. sorozatát a valóságos zuhanások ihlették. Egy interjúban Reigl elmondta, mennyire sokkoló volt az ikertornyokból kizuhanó emberek látványa, s ahogyan lelassították a felvételt, úgy tűnt, mintha ezek az emberek lebegnének. 

A repülés, lebegés, levitáció mellett a madarak is nagyon érdekelték, ez is egy olyan motívum, ami vissza-visszatér az életművében. A gyerekkorában a pálosoknál látott fekete vasmadarat többször lerajzolta, a madárfigura a legkorábbi absztrakt sorozatán, a Robbanáson is megjelenik.

A szerzeményezés

A Kiscelli Múzeum két nagy gyűjteményt őriz, egy várostörténetit, ami a főváros életét dokumentálja és egy autonóm képzőművészetit, ami a Fővárosi Képtár nevet viseli. A két gyűjteményben összesen 40 ezer műtárgy található.

A Reigl Judit hagyatékát kezelő alapítvány felajánlotta a Fővárosi Képtárnak, hogy egy 10-15 darabból álló csomagból válasszon ki egyet. A gyűjtemény munkatársai a Kívül című festményt választották, ami jól érzékelteti Reigl Judit különleges munkamódszerét, azaz ahogy a régi képeire ráfestette az újakat, de meghagyta a korábbi rétegek nyomait. Ezen a képen az 1986-ban alkotott Hidrogén, neutrínók, foton nyomai látszanak az 1998-ban rákerült lebegő emberalak alatt.

A döntésbe a mű címe is belejátszott, hiszen Reigl Judit maga is szó szerint kívül volt mindenen, nem tartozott művészeti csoportosulásokhoz, a saját gondolkodása mentén haladt. A végtelen érdekelte kicsiben és nagyban, közelről és távolról, ezen a művön jól észrevehető – amiről már volt szó –, milyen mélyen foglalkoztatták a művészt az emberi létezés kérdései, a fizika és az asztrofizika eredményei. A festményen mindkettő jelen van, érzékeljük a végtelent és a végtelenbe kivetett, de szabad embert, aki személyes vonásaitól megfosztva lebeg. A Kívül magát a lebegést teszi kézzelfoghatóvá. A szabadságról Reigl Judit sosem beszélt, azt csak élte.

A Kiscelli Múzeum kiállítása a művész hagyatékát őrző és a szerzői jogokkal rendelkező párizsi alapítvánnyal, a Fonds de dotation Judit Reigllel együttműködésben valósult meg. Köszönet Róka Enikő kurátornak az információkért.

Több mint nyolcvan évvel ezelőtt, alapos előkészület, megversenyeztetett tervpályázat és gyors átköltözés után, 1940-ben az Árpád Gimnázium új épületben folytatta a hétköznapokat, mai helyére költözött (a ma is álló, Frankel Leó út 112-es épületből), miközben párhuzamosan lezajlott, feltehetően egy összefüggő területrendezési koncepció keretében, a Nagyszombat utcai katonai amfiteátrum feltárása, amely 1942-re nyerte el mai formáját a rekonstrukciós munkálatok után. Időben és térben is találkozott tehát a két entitás egy felfokozott időszakban, hiszen a második világháború idején járunk. El is maradt a tervezett nagy iskolai felszentelés Horthy kormányzó részvételével. 

Mind az Aquincumi Múzeum kiadványaiból, mind az Árpád Gimnázium saját forrásaiból megtudhatjuk, hogy az amfiteátrumot Antonius Pius idején emelték az i. sz. II. században, és mint minden hasonló építményben, gladiátorjátékokat, állat- és emberviadalokat rendeztek, illetve különleges alkalmakkor tengeri csatákat. Hozzá lehet tenni, hogy a források szerint katonai felvonulásokra is használták, ami kevésbé véres attrakció. Később erődként használták, a 18. században a hely szellemét felismerve pedig vesztőhelynek. Ezt követően Királydombként ismerték, majd munkáslakások létesültek a kőfalakon. Kiásatásának gondolata az aquincumi feltárások rendszerébe illeszkedett.

Online kiállítás: A mi Amfink

Az Óbudai Árpád Gimnázium évente iskolatörténeti kiállításokat rendez, 2021-ben a Covid-járvány hatására ezt először online formában tette meg, így jött létre A mi Amfink nevű honlap, mely mindenki számára elérhető. Az a véletlen műve, hogy az alapos kutatásokra épülő tematikus kiállítások közül éppen a témánk szempontjából megkerülhetetlen kiállítási anyag az, ami publikus és könnyen hozzáférhető. A kiállítás szakmai vezetője Buncsák Piroska könyvtáros-tanár, aki az anyagot gyűjtötte és összeállította, a honlapot Kámán Veronika készítette.  Mindezt megkönnyítette, hogy az iskolai könyvtár 2006 óta építi szisztematikusan saját iskolatörténeti gyűjteményét. Az újszerű, online kiállításhoz azóta is érkeznek hozzászólások, történetek a volt diákoktól, tanároktól, külső érdeklődőktől. Például egy építészmérnöktől, aki számítógépen modellezte az eredeti építményt és ennek terveit a „múzeumnak” adományozta. 

„Miénk itt a tér”

Az Árpád Gimnázium hétköznapokon és ünnepnapokon egyaránt örömmel veszi birtokba a teret. Kihelyezett rajz- és történelemórák a szellem, a testnevelés órák a test számára biztosítanak egyedi környezetet. Ez egy olyan köztér, ahova bárki bemehet, de nagyobb ünnepségek esetén engedélyköteles a használata. Fontos tehát hangsúlyozni, hogy a gimnázium részéről nem kisajátításról van szó, a többes szám első személy használata („a mi Amfink”) a hagyomány életben tartásának igényét fejezi ki. Álljon itt egy idézet a honlapról: „Az amfiteátrummal kapcsolatban időről időre felmerülnek különböző hasznosítási (sport és kulturális célú) elképzelések. Sok érv szól mellette, ugyanannyi ellene. A mi »önző« szempontunk egyértelmű. Maradjon minden úgy, ahogy most van. Az amfiteátrum legyen nyitva a környékbeliek számára, szolgálja ugyanazt a funkciót, amit az eltelt mintegy 80 év alatt, de tisztaságára, épségére sokkal jobban ügyeljünk, mint eddig. Mi, árpádosok pedig továbbra is élhessük itt a mindennapjainkat és ünnepeinket, vagyis maradjon a »miénk«”.

Érdekes párhuzamként említhető a kerületből az egykori Kiscelli utcai Gelléri Andor Endre Általános Iskola szokásrendje, amely a diákjait ugyancsak ki szokta vinni a kerület köztereire, de főleg napközis foglalkozások idején, elmaradt órák során, rekreációs szándékkal. Egyrészt a Kiscelli kastély melletti erdős-bozótos területre, amely még veszélytelennek sem volt mondható, másrészt az ÓMK (Óbudai Művelődési Központ) San Marco utcai kertjébe, ahol semmi látnivaló nem volt, illetve környékbeli, panelok övezte beton focipályákra. Lehet érzékelni a különbséget.

Az Árpád időszakos ünnepségei az amfiteátrumban

Sportnapok, évnyitók és évzárók, jubileumi ünnepségek, ókori színházi előadások, néptánc produkciók színhelye is volt már az amfiteátrum különleges tere. A mi Amfink az iskolatörténeti gyűjtemény anyagai, az iskolai újság (Árpád Lapok), valamint újonnan készített interjúk segítségével csoportosította ezeket az ünnepségeket. A fáma és több adat szól egy 1979-es iskolai szervezésű Trójai Nők (Sartre) előadásról, amely a rossz időjárási körülmények miatt végül egy klubhelyiségbe szorult. Az 1987-es Bögre című Plautus-mű előadását már sikeresen le tudták bonyolítani az arénában. A 2001–2002-es századik jubileumi tanévet méltóképpen ünnepelték öregdiákokkal, polgármesteri és országgyűlési képviselői jelenléttel. A fenti rendezvényeket időről időre szervezik, nincs kialakított szokásrendjük. Ugyanakkor olyannyira része az árpádos gondolkodásnak ez a helyszín, hogy általános iskolai matematika versenyt is elneveztek róla (Amfiteátrum Kupa) az építmény grafikai megjelenítését használva logónak. Egyébként szabadidő eltöltésére is alkalmas, iskolába menet vagy onnan el: tanulási, baráti összejövetelek helyszínéül is szolgál.

A ballagási ünnepség

A szélesebb körben is ismert látványos fáklyás ballagási ünnepség 1975 májusa óta, immár negyvennyolc éve alakítja saját hagyományát. Ezt talán nem túlzás egy rögzült átmeneti rítusként értelmezni. A ballagó diákok a kezdetektől körbejárták az amfiteátrumot, olykor be is mentek a területére, de erről csak töredékes adatok maradtak fenn. A mára kialakult szokásrend rekonstruálhatóan 1975 májusára vezethető vissza. A búcsúztatás este 7-kor kezdődik az iskola épületének bejárásával. A ballagási ünnepség amfiteátrumot érintő része pedig akkor, amikor a végzősök kilépnek az iskola kapuján. Az ún. fáklyás fiúk állnak sorfalat, amíg a ballagók bejutnak az amfiteátrum belsejébe, majd a fáklyások követik őket, mágikus hangulatot teremtve. Hajdu Gyula testnevelő tanár nevéhez fűződik a fáklya használatának bevezetése, akinek inge „esőűző” tulajdonsággal is bír, része a rítusnak. A tudását már két testnevelő tanár is örökölte, előbb Tallár Tamás, majd Romhányi András. Ezeknek a fáklyáknak az alkalmazása nagy előkészületet, figyelmet és fegyelmet igényel. Kb. 200 fiú vesz részt az ünnepségen, a gimnázium jelenlegi és volt diákjai. Ezután a ballagás ünnepi része zajlik az amfiteátrumban, köszöntők, díjak, zászlóátadás és osztályszalagok feltűzése. Majd a ballagók kivonulnak az arénából, és elhelyezkednek a lelátókon. Ezután következik a kb. 200–230 „buzogányos lány” által előadott világító buzogányos koreográfia. A húszperces performansz minden évben új zenére zajlik, új alakzatokban, miközben a régi elemek egy része is megmarad. Ez több hónapos gyakorlást igénylő feladat, amely hagyomány a hagyományban. A megteremtője Marosvölgyi Jánosné (Kati néni) testnevelő tanárnő volt, tőle vette át Csernus Magdolna, később pedig Fekete Andrea lett a buzogánygyakorlatok betanítója. A belépő osztályok lányainak kötelező, a többieknek ajánlott a részvétel, de általában a lányok részéről ez egy vágyott, csapatteremtő, közösségi élmény. Fekete Andrea tanárnő Amit a buzogányok fénye nem világít meg címmel gyönyörű kiadványt állított össze a buzogányozás helyi vonatkozású rejtelmeiről (2022, magánkiadás, kapható az Árpád Gimnázium portáján).

A ballagás mint rítus

Az Óbudai Árpád Gimnázium ballagási ünnepségén tehát a sportrendezvény és az ünnepi rendezvény egybemosódik, és az átmeneti rítusnak két jellegzetességét láthatjuk. Az elsőévesek felavatását – hiszen az elsőéveseknek kötelező a részvétel –, illetve az érettségizők búcsúztatását kapcsolja össze ez a magas színvonalú, városi látványosságot is adó ünnepség. Fekete Andrea könyvéből ráadásul még az is kiderül, hogy a saját készítésű világító buzogányok milyen jellegzetességgel bírnak, ami olvasható egy sajátos tárgycsoport leírásaként. Ezek a tárgyak elkülöníthetők a cirkuszi artisták saját célra használt világító, díszített buzogányaitól. Ráadásul az amfiteátrum egyértelműen hozzájárul ahhoz, hogy egy átlagos ballagásból szakrális szintre emelkedjen az esemény, amire az átélők visszaemlékezéseiből következtethetünk.

Epilógus

Az Óbudai Árpád Gimnázium szomszédos amfiteátrumba kihelyezett ünnepségeiről általában megállapítható, hogy a kiindulópont az iskola és az amfiteátrum fizikai közelsége. Az 1930-as évek várostervezéssel foglalkozó szakembereinek köszönhető, hogy maguk elé képzelték ezt a térszervezést. Az évtizedek alatt a városi tér természetes használatából szervesen fejlődött ki, hogy a helyszűkében lévő iskola egy-egy rendezvényét itt tartja meg. Ezekből a ballagási ünnepség az, amely saját magán is túlmutatva állandósulni tudott. 

Komjádi Béla állami tisztviselő, úszó, vízilabdázó, edző, újságíró és sportvezető volt. És ami miatt fennmarad a neve az az, hogy ő volt a magyar vízilabda első számú innovátora, nagy munkabírású fanatikusa, a modern vízipóló megteremtője. 1892. március 15-én született Budapesten, zsidó családba. Az MTK-ban kezdett el úszni, majd huszonkét évesen vízilabdázni. Bár nem volt hozzá kimondottan tehetséges, a hátvéd poszton a taktikai érzéke, a csapatban való gondolkodása már ekkor megmutatkozott. Főállásban a Magyar Általános Kőszénbányánál dolgozott tisztviselőként, mellette sportolt, de pályáját másokéhoz hasonlóan hamar kettétörte az első világháború. Több olyan sebesülést is szerzett a fronton, amelyek miatt egész életében sántított, gyereke sem születhetett. Már itthoni lábadozása alatt kutatni kezdte az úszásra fogékony, vízilabdázásra alkalmas gyerekeket, így többek között a dunai fauszodákban is rendszeresen feltűnt, ahol különböző játékokat szervezve mérte fel a résztvevő fiatalok rátermettségét. 1916-ban egy ilyen alkalommal az Erzsébet hídhoz közeli Beitscher-uszodában toborzott gyerekeket, és rögtön meg is alapította az MTK utánpótlás-csapatát, ő lett az edzőjük. A következő évben szabadjegyekért folyamodott a klubvezetéshez, hogy játékosai kimehessenek az MTK labdarúgóinak bajnoki meccseire, kérését azonban visszautasították. Komjádi erre mérgében tanítványaival együtt otthagyta az egyesületet, és átigazolt a III. kerületi TVE-hez, amely az akkor még a III. kerülethez tartozó Császár Uszodában edzett és rendezte mérkőzéseit.

Bár az 1887-ben alapított TVE (Torna és Vívó Egylet) keretein belül már az 1910-es évek első felétől működött vízilabdacsapat, szintet lépnie Komjádi érkezésével tudtak. Komjádi két évig, azaz 1919-ig még játszott is a csapatban, és mellette irányította a magával hozott utánpótlás gárdát. Búcsúmeccsén, a Ferencvárossal szemben 9-4-re elveszített bajnokin csapata összes gólját ő dobta, végül bronzérmesként fejezték be a bajnokságot, amely ekkoriban négy csapatból állt, és körmérkőzéses rendszerű volt, vagyis összesen hat meccs volt. 1920-tól már a medence mellől, edzőként dirigálta együttesét, illetve szakvezetőként a vízilabda-szakosztályt, célul tűzve ki, hogy az általa felfedezett és Óbudára vitt gyerekek beépítésével, új edzésmódszerek és játékelemek bevezetésével megtörjék az FTC hegemóniáját. És a befektetett munka pár év múlva meghozta gyümölcsét!

1920-ban a MAFC-ot megelőzve sikerült feljönniük a második helyre, ám az FTC bajnoki elsősége még nem forgott veszélyben. Barátságos találkozókon Bécsben 1-2-re, itthon 7-1-re verték az osztrák bajnok Wiener AC-t (WAC). A fiatalokban rejlő potenciált, egyben a csapat erejét jól érzékelteti, hogy a Komjádi által felfedezett, MTK-ból magával vitt, majd az 1932-es Los Angeles-i olimpián aranyérmes, ekkor mindössze tizenöt éves Keserű Alajos, valamint a tizenkilenc éves Vértesy József nem bírták kivárni, míg eljön az idejük, így eligazoltak a rivális FTC-be. Az 1921-es kiírásban már öt egyesület szerepelt, és bár a korábbiaknál szorosabb csatában, de ismét a ferencvárosiak diadalmaskodtak, a III. kerületet mindössze 4-2-vel felülmúlva tartották feltörekvő ellenfelüket a bajnoki dobogó második fokán. Komjádinak nem szegték kedvét a vereségek, hiszen egyre kisebb különbség mutatkozott köztük és az üldözött zöld-fehérek között. Játékosait az edzéseken taktikai tanácsokkal és újszerű gyakorlatokkal folyamatosan fejlesztette. Például, miután tudatosult benne, hogy az akkori vízilabdából hiányoznak az erőteljes kapura lövések és a hosszú, tért ölelő átadások, olyan játékos háziversenyeket rendezett, amelyek az ehhez szükséges képességeket javították. 1922-ben már tényleg csak egy hajszál választotta el őket a FTC-től, ám egyetlen vereségüket ezúttal is tőlük elszenvedve még be kellett érniük az ezüstéremmel. A két csapat messze jobb volt a másik háromnál, hiszen míg a Fradinak 21-6, a Kerületnek 24-7 volt az összesített gólkülönbsége, addig a harmadik helyen végzett MAC-nak már 9-15. A szezon ugyanakkor nem ért ezzel véget, mivel Komjádi rendhagyó módon, újabb újításként benevezte fiait az osztrák bajnokságba, ahol rövid kint tartózkodásuk alatt sorozatban verték a Hakoahot (14-1), a WAS-t (10-1) és az IWASC-t (11-0). Bár legerősebb ellenfelükkel, a már említett WAC-cal először 1-1-es döntetlent játszottak, a megismételt találkozón 6-2-re győztek, megszerezve ezzel az osztrák bajnoki címet.

Az 1923-as hazai bajnokság a VAC (Vívó és Atlétikai Club) csatlakozásával hatcsapatosra bővült, közülük mégis az FTC–Kerület vetélkedése húzta egyre magasabb szintre az egyetemleges magyar vízilabdát, ami a külföldi szerepléseik eredményein is meglátszott, és innentől kezdve a válogatottat éveken át szinte kizárólag e két klub játékosai alkották. Ekkorra érett be végleg Komjádi nevelőmunkája, mert együttese a bajnoki döntőnek minősülő, parázs összecsapáson 9-7-re felülmúlta a Ferencvárosi TC-t, és lett ezzel először magyar bajnok, bár a biztos elsőséghez a többi találkozóját is hoznia kellett. A bajnokcsapat névsora a következőképpen fest: Bory – Gáspár, Köves – Machán – Keserű I., Homonnai I., Sándor. Közülük Keserű Ferenc (Alajos bátyja) szintén az 1932-es olimpiai aranyérmes magyar csapat tagja lett. 1923-ig azonban még alig játszott mérkőzést a magyar vízipóló válogatott, 1912-től kereken húsz év alatt mindössze ötöt, és ezt a számot egy esztendő alatt sikerült is túlszárnyalni hat megrendezett találkozóval, amelyeken az igazi értékmérőt a németek felett aratott két győzelem jelentette.

1924-ben az FTC visszavágásra, a Kerület duplázásra készült, már hét együttes részvételével. A párharc alakulásába meglepetésre beleszólt, hogy a ferencvárosiak pontot vesztettek a MAC-cal szemben, ezért a kerületnek a döntetlen is elégséges lett volna a bajnoki címhez. Ám nem bíztak semmit a véletlenre, és mindenkit legyőzve, meggyőző, 52-5-ös összesített gólkülönbséggel védték meg elsőségüket. Júliusban a válogatott a szövetségi kapitánnyá kinevezett Komjádival, valamint a nyolc kerettagból négy kerület- és négy FTC-játékossal részt vett a párizsi olimpián, ahol ugyan a negyeddöntőben búcsúzott az aranyéremért folyó további küzdelmektől, az azt megelőző győzelem hatalmas lökést adott a honi vízilabdának. Az előző három olimpia aranyérmesét, Nagy-Britanniát sikerült búcsúztatniuk egy végletekig kiélezett, három hosszabbításos, kétórás, 7-6-al zárult küzdelemben. A mérkőzés a nyolc félidejével négy teljes mérkőzésnek felelt meg, így nem meglepő, hogy két nap múlva a végül ezüstérmes, friss belgáknak nem okozott gondot felülmúlni, leúszni, kipofozni a vízből a hullafáradt magyarokat (7-2). 

1925-ben a Ferencvárosi TC két szezon után visszavette a bajnoki címet, míg a III. kerület a Magyar Kupával vigasztalódhatott. A nyári túramérkőzéseken 18-ból 17 győzelmet arattak német, osztrák és holland csapatok felett, egyedül az amszterdami Het Y-tól szenvedtek egygólos vereséget. Az újfent az FTC–III. kerület játékosaiból összeállított válogatott a Császár Uszodában 7-2-re verte az olimpiai címvédő franciákat, majd hamarosan a második helyezett belgákat is. A sportág hazai népszerűsége innentől meredeken ívelt felfelé, de már Komjádi nélkül, akinek elévülhetetlen érdemei vannak az új, sikereket hozó, modern stílus megteremtésében, amit hamarosan a többi ország is átvett, és ami a mai vízilabdázás alapja.

Komjádi folyamatosan kereste a fejlődés lehetőségét, bújta a fellelhető szakirodalmat és elleste a külföldi újításokat, amelyeket aztán próbált saját csapatai számára hasznosítani, tökéletesíteni. A szárazföldi erőnléti edzések, a légpassz és a légstop (azaz a levegőben való játék) bevezetése mind az ő nevéhez fűződik. Mindezek eredménye lett a magyaros stílus kialakulása, ami eltért az addigi, fizikumra, állóképességre építő állójátéktól, és a kombinatív, ötletes, mozgó vízilabdára helyezte át a hangsúlyt. Az új stílus és a versenyképes nemzeti csapat után következő lépésként egy, a válogatottnak méltó otthont adó versenyuszoda megteremtését tűzte ki célul. Ez lett a Margit-szigeti Nemzeti Sportuszoda 1930-ban. Immáron újra az MTK tagjaként, ugyanis Komjádi 1925 őszén, klubon belüli nézeteltérések miatt több játékosával együtt nyolc év után elhagyta a III. kerületi TVE-t és visszaigazolt nevelőegyesületébe. Komjádi és kerületünk vízilabdázásának története itt kettéválik.

1927–1929 között, majd 1932-ben Komjádi újból a válogatott szövetségi kapitánya lett, de közben is segítette a csapatot, amely 1926-tól 1938-ig az első öt Európa-bajnokságot megnyerte. Ő irányította az együttest az 1928-as amszterdami, ezüstéremmel végződött olimpián (itt a németek a döntő hosszabbításában még jobbnak bizonyultak), és négy évvel később Los Angelesben, Magyarország első vízilabda-aranyérmét hozó olimpiáján. A bajnok tízfős keretből ketten (Bródy György, Sárkány Miklós) aktuálisan is, míg öten (Barta [Berger] István, Homonnai [Hlavacsek] Márton, Keserű Alajos, Keserű Ferenc, Vértesy [Vrábel] József) korábban a III. kerületi TVE-ben játszottak. A sikerkapitány még kiélvezhette a győzelmet, új célként a fiatalok beépítését és az olimpiai címvédést jelölte ki, azonban magasvérnyomás- betegsége hirtelen haragúságával, illetve nagy munkabírásával párosulva azt eredményezte, hogy mindenki Komi bácsija 1933. március 4-én, nem sokkal negyvenegyedik születésnapja előtt az uszodában agyvérzést kapott, és másnap meghalt.

Komjádi távozása után a III. kerületi TVE vízipóló együttese a biztos alapokon tovább építkezve 1926-ban és 1927-ben további két bajnoki ezüstérmet szerzett a Ferencváros mögött, 1928-ban pedig még egyszer visszaelőzve őket – máig utoljára – megint aranyéremnek örülhetett. Az 1929–1937 közötti kilenc szezon során három második és négy harmadik hely jutott nekik osztályrészül a nyolc-kilenccsapatos magyar első osztályban, az egyeduralkodóvá váló Újpesti TE árnyékában. 1938-tól be kellett érniük az első osztály végével, és ugyan 1941-ben még egy ötödik hely összejött, ám 1942-ben a TVE vízilabdacsapata (a futballistákhoz hasonlóan) már III. kerületi Árpád SE néven egyesült az Óbudai Torna Egylettel (OTE), így lett belőlük Árpád MOVE Óbudai TE (ÁMOTE), és végeztek a nyolcadik pozícióban. Itt kell megemlíteni, hogy az OTE a ’20-as években rendszeres résztvevője volt a másodosztálynak, sőt, annak megnyerésével, 1928-ban (a TVE bajnoki évében) az élvonalban is elindulhatott, ahol bár utolsó helyen végzett, elmondható, hogy Óbudának ekkor két egyesülete is szerepelt a hazai legjobbak között. Egymás elleni bajnoki meccsük volt hazánkban az első, amit villanyfény mellett rendeztek meg.

1943-tól a háború utánig viszont semmilyen formában nem vettek részt óbudai csapatok a versenykiírásokban, erre 1948-ig várni kellett, amikor a III. kerületi TVE újraindult a másodosztályban, majd 1949-ben a MAFC gárdájának komplett átvételével az első osztályban. Sok köszönet nem származott a lehetőségből, mert hiába a bajnoki negyedik hely, 1950-re beolvasztották őket a frissen alapított Budapesti Honvédba, ezzel a III. kerületi TVE vízilabda szakosztálya hosszú időre megszűnt. Az újjáéledésre csupán 2015-ben került sor, miután a klub kellő anyagi forrásokat bevonva új uszodát tudott építtetni a Hévízi úti sporttelepen. A női együttes négy év másodosztály után, 2019-ben feljutott az OB I-be, ahol jelenleg a stabil középmezőnyhöz tartozik. Férfi vonalon még az ifjúsági korú csapatnál tartanak, ezért a száz évvel ezelőtti sikerek megismétlése egyelőre még nem lehet realitás, de nem szabad lemondani arról, hogy valamikor a jövőben újra valósággá válhat.

Ekkor még újabb fejlesztéseket és a Nyugatra menő export növelését vették tervbe az ország legfontosabb, a Filatorigát mellett lévő harisnyagyárában, a nagy hagyományú óbudai textiliparra épülő államszocialista üzemben. Alig két évvel később már más szelek fújtak a Duna mentén is. 1989-ben a Budapesti Harisnyagyár üzemeit utólag gazdasági szempontból kevéssé érthető megfontolások alapján, önállósították. Ez nem vitt a fenntartható működés felé:

a derűlátó hivatalos nyilatkozatok ellenére a termelési volumen folyamatosan csökkent, zokniból, harisnyából egyre inkább olcsó kínait vettek az emberek.

Az óbudai harisnyagyár a rendszerváltós utolsó években már Viking Harisnyagyár néven haladt ütemesen a végállapot felé. Klasszikus privatizációs kudarctörténet ez: a hajdani szocialista könnyűipari vállalat sem korábbi, gazdasági irracionalitásokkal terhelt állami tulajdonban, sem a magánosítás után nem tudott életképes modellt találni, mellyel a piacgazdaság körülményei között fel tudta volna venni a versenyt a rátörő világpiaccal és a külföldi versenytársakkal. Az agónia ugyan majdnem a kilencvenes évekig tartott, de a csődeljárások, hitelezőkkel folytatott tárgyalások és ingatlanhasznosítási remények ellenére a gyártás fokozatosan leépült, a leszerelt gépek áron alul kerültek új tulajdonosokhoz.

Hogy ez szükségszerű volt-e, messze nem evidens. A strukturális tényezők biztosan nem segítették a textilipar megmaradását. A magas élőmunka igénye miatt a szektor sok fejlődő országnak az iparosítás egyik első lépcsőfokát szokta jelenteni, amit a rendszerváltás környékén a globalizáció új szintre emelt. A nagy márkák Ázsiába szervezték ki a termelésüket, a kínai, dél-kelet-ázsiai szereplőkkel a hozzájuk képest drágán termelő kelet-közép-európai ipar versenyhátrányba került, főleg, hogy a hazai gyártási költségek közben emelkedtek. Leginkább még a bérmunka lehetősége maradt meg, de ezzel is inkább csak a termelési lánc alján egzisztáló, kiszolgáltatott helyzetű kisebb varrodák tudtak úgy-ahogy élni, és ők is sokszor csak az elemi munkajogok leépítésével.

Ennek kicsiben az óbudai harisnyagyárban már a rendszerváltás hajnalán érezhetők voltak az első jelei, bár ennek személyi okai is lehettek. 1989 szeptemberében legalábbis arról tudósított a Népszava, hogy végzetesen megromlott a viszony a szakszervezet és a gyár vezérigazgatója között. A felgyorsuló infláció alatt elértéktelenedő bérek miatt az üzemi szakszervezet félórás figyelmeztető sztrájkot tartott, amit a gyár vezetése meg akart akadályozni. „Nem hiszek a sztrájkban. Most is azt hiszem, hogy a jobb létet csakis munkával lehet megteremteni” – jelentette ki Szurovecz Béláné, és nem sokkal később a gyár területén betiltotta a szakszervezeti krumplivásárt és zselémérést.

Ezt megtorlásként értelmezték a dolgozói érdekképviseletben, és azt gyanították, hogy ebben a vezérigazgató családi érdekeltségeinek is volt szerepe.

„Majd vesztek zöldséget a lányomtól” – mondta állítólag a gyár első embere, akinek a lánya történetesen az egyik üzemi gmk-nak, ennek a klasszikus nyolcvanas évekbeli gazdasági formának volt az elnöke.

A vádakat tagadó vezérigazgató egyébként sem örvendett túl nagy népszerűségnek a gyárban, Tóth Eszter Zsófia Puszi Kádár Jánosnak című, a Kádár-rendszer munkásnőinek életét a harisnyagyári dolgozók történetein keresztül feltáró könyvében legalábbis úgy emlékeztek rá, mint aki nem tudta kezelni a konfliktusokat, és az alkalmazottakkal való távolságtartó viselkedése az egyébként elég családias üzemi légkörben szintén nem felelt meg az elvárásoknak.

Az 1951-ben alapított Budapesti Harisnyagyár a szocialista brigádjaival, a munkaversenyekkel és extra vállalásokkal – a gyár Felszabadulás brigádjának tagjait 1970-ben a Parlamentben tüntették ki – megfelelt a kor nagyüzemi miliőjének, de a dolgozók többnyire úgy emlékeztek rá, mint ahol az ideológiai szólamokon túl, valóban jó volt a kollektíva. Sokan szinte az egész életüket itt dolgozták le, gyermekeiknek, rokonaiknak is a gyárban segítettek állást találni, de különben is sok volt a haver a kollégák közül, akikkel a gyárba menet vagy műszak után páran bedobtak egy-egy stampedlit, közösen ugrottak ki hurkázni a piacra, és sokan együtt jártak szórakozni is.

Bár voltak üzemek, mint az időnként „a harisnyagyártás kohászataként” is emlegetett formázó, ahol nem volt könnyű elviselni az 50 fokos meleget, itt nem volt elviselhetetlen a zaj, lehetett munka közben beszélgetni, és sokáig megmaradt valami az összekovácsolódott műhelyek egyszerre összekacsintó és patriarchális szellemiségéből. Vagy inkább matriarchálisból, hiszen a gyár dolgozóinak, mint a textiliparban máshol is, jó háromnegyede nő volt, férfiak főleg inkább csak kazánosként vagy festőként dolgoztak. Azért létesített a Budapesti Harisnyagár vidéki üzemegységeket is, hogy felszívják a női munkaerőt – de Óbudára is nagyon sok, a fővárosba felköltöző vidéki munkásnő érkezett.

Míg a gyár belső életére sokan pozitívan emlékeztek vissza utólag, már a nyolcvanas években is bőven voltak nehezítő körülmények. „Harisnyanadrágot vett a helyi állami áruházban Kékes Ferencné (Pécs, Megye u. 8.). Otthon kiderült: hibás az áru. Kicserélte: az is hibás volt. Ekkor az eladó felbontott tíz dobozt, ebből kilenc pár hibás volt” – írta 1976-ban a Ludas Matyi, de a sajtó egyébként is tele volt vásárlói panaszokkal. A problémának Megyesi Gusztáv külön gyárriportot szentelt, melyben arra jutott, hogy bár van belső minőségellenőrző rendszer, a meósoknak nincs elég ideje a rendes ellenőrzésre, részben a munkaerőhiány miatt.

„Állok a zoknipárosító üzemben, ennyi zoknit még az életben nem láttam. Legalább három mázsányi hever szanaszét az asztalok mentén, csíkosak, citromsárgák, egyszerű szürkék, még egyszerűbb barnák.

Tizenhat zoknipárosító asszony dolgozik megállás nélkül. Feladatuk egyszerű, minden egyes férfizoknihoz kell találniuk egy másikat.

Egy asszony műszakonként 250 tucat zokninak keresi meg a párját, illetve ennyit ellenőriz” – mutatta be a munkakörülményeket.

A gyár össztermelése ekkoriban napi 300 ezer pár volt, de így is állandó volt a harisnya hiány a boltokban – részben az alapanyag-szállítás problémái, részben az elavult géppark, részben a tervgazdaság torz működése miatt. Máskor viszont éppen a túlzott készletezés után lett eladhatatlan a raktárakban halmozódó állomány. 

A Harisnyagyár már 1982-ben felkerült  ideiglenesen a fizetésképtelenek listájára a Magyar Nemzeti Bankban, és bár ebből a gödörből még kijöttek, négy évvel később megtörtént az első bezárás: a nagybátonyi üzemet kellett megszüntetni 600 munkahellyel. Kifelé még ekkor is hangzatos nyilatkozatok hangzottak el. „Megújul a harisnyafront” – hirdették a sajtóban, főleg a tőkés exportot akarták növelni, de csodák csodája, magyar rajzfilmfigurákkal feldobott áruval, vukos gyerekzoknikkal nem lehetett meghódítani Nyugat-Európát.

A gyár így már a késő szocializmusban elkezdett ráállni a kelet-európai textilipart hamarosan meghatározó útra, és saját márkái, mint a Viktória vagy a Favorit helyett a Quelle és a Neckermann anonim beszállítói lettek – és közben a Szovjetunióba menő KGST-exportjuk is elkezdett visszaesni.

1991-ben aztán a Budapest Bank adósságkezelőt nevezett ki a gyár 800 millió forintra rúgó hitelállománya miatt. A több nagy és sok kis hitelezővel még meg tudtak állapodni, de a válságtényezőkkel nem lehetett úrrá lenni. „A rendelés-visszaesés két legfontosabb oka az importliberalizáció és a hazai vásárlóerő csökkenése volt. A hazai harisnyapiac megnyitása után megtelt az ország olcsó, silány termékekkel, amelyekkel a harisnyagyár nem tudta – legalábbis árban – felvenni a versenyt. A vállalat számára továbbá gondot jelentett a viszonylag nagyobb hitelállomány, mely az infláció felgyorsulásával egyre nagyobb terhet rótt a cégre” – írta 1992-ben a Magyar Hírlap.

Ebből a kiutat a szocialista nagyvállalat felszabdalásában és kiüresítésében keresték. Az új válallatok részvényeinek megvásárlására a visszaemlékezések szerint a gyár dolgozóit is presszionálták – ezek a papírfecnik azonban hamarosan már semmit nem értek.

A gyár régi alkalmazottai közül sokan azt mondták, egy ideig akár még pénz nélkül is maradnának, a baj az volt, hogy ennél épkézlábabb terv nem is nagyon bontakozott ki. Mint egy korábbi középvezető mondta, amikor a gyár utolsó időszakáról kérdeztük: „Korábban mindig lehetett tudni, hogy mit várnak az embertől. De ekkor már azt sem lehetett látni, hogy azt akarják, minél hamarabb menjen tönkre a gyár, vagy éppen hogy éljen túl. Ez felőrölte az embert.”

A túlélés érdekében rendes, nagybani értékesítés helyett ekkor már maguk a dolgozók kerestek alkalmi vevőket.

Dunaújvárosba és más településekre vitték az olcsó kínaival nem versenyképes árut, hogy legalább termelési áron megvegyék tőlük a készleteket. A lelkesedést nem növelte, hogy azt látták: míg az egyszerű dolgozókat naponta megmotozzák a műszak végén, nem csempésztek-e ki egy-két harisnyát, a raktárakból közben valakik raklapszámra lopták el nagyban a fonalakat.

Bár több potenciális vásárló is volt a horizonton, komoly vevővel végül nem sikerült megállapodni. A gyárat 1995-ben a Croesus pénzügyi befektető vette meg, ők pár évre vállalták a gyár üzemeltetését. Nem is lett ennél több: két év múlva beszüntették a durvaáruk termelését, majd 1999-ben a finomharisnya gyártása is leállt. A Filatorigát melletti nagy gyárterületet elkezdték bérbeadni, a fénykorban még 1500 dolgozót foglalkoztató üzemből az embereket elküldték, a nyugdíjasokat egyik napról a másikra tették utcára. Megszűnt ez is, mint a magyar textilipar java, a korszerű olasz Lonatti kötőgépeket pedig áron alul vehették meg a szerencsések.

Nem sokkal később apróhirdetés jelent meg a Békés Megyei Népújságban. A privatizáció eredményéről tanúskodó hirdetményről nem nehéz akár az Örkény-egypercesben hozott szalonnával egérirtást vállaló doktor Varsányinére asszociálnunk: „Harisnyakötő automaták, konfekció-automaták akciós áron eladók. Viking Harisnyagyár Rt., tel.: 06 (20) …”

A római Aquincum településegyüttesének épületmaradványai és régészeti leletei több száz éve rendszeresen kerülnek elő Óbuda földjéből. Kezdetben inkább műkedvelők, régiséggyűjtők, a városi előkelőségek megbízottai és a korabeli értelmiség tagjai kutattak antik tárgyak után, majd a 18.század utolsó évtizedeitől sokkal inkább a tudományos kíváncsiság hajtotta a kutató egyetemi tanárokat, egyházi személyeket. Céljuk – a szép tárgyak gyűjtése helyett, vagy inkább mellett – az egykori római város történetének és topográfiájának megismerése lett, aminek eszköze a rajzokkal, képekkel és szöveges leírással is dokumentált ásatás volt, így segítve a modern régészeti feltárás gyakorlatának megszületését.

Aquincum úttörő feltárói közül többnek idén, 2023-ban emlékezünk meg kerek születésnapjáról, vagy éppen halálának évfordulójáról.

A  nagyjainkra való emlékezés pedig annál is inkább aktuális, mert jövőre maga az Aquincumi Múzeum és a római kori város is kerek évfordulót ünnepel majd: egyrészt 1894. május 10-én (azaz 130 éve!) nyílt meg a Főváros első múzeuma, amely azóta is töretlen népszerűségnek örvend, másrészt Aquincum Kr.u. 194-ben (azaz 1830 éve!) nyerte el a legmagasabb városi rangot (colonia)! Kiknek köszönhetjük a múzeumot és hogy ma már ennyi mindent tudunk a városról és lakóiról?

A sorban az első aquincumi kutató Schönvisner István egyetemi tanár és kanonok, aki 205 éve hunyt el (1738–1818). A mai Szlovákia területén lévő Sóváron született későbbi ókortudós az egyházi pályát választotta, belépett a jezsuita rendbe. A filozófiai és teológiai tanulmányokat is végző Schönvisner bécsi egyetemi évei alatt kezdett érdeklődni a régészet, a numizmatika és általában az ókortudomány iránt. 1777-től már a nagyszombati egyetem könyvtárának másodőre, majd ebben a minőségében került Budára, a könyvtárral együtt. Ugyanitt lett munkatársa az ekkor még az egyetem égisze alatt működő múzeum érem- és régiségtani tárának is. A következő évben már Óbudán találjuk, ahol felkérésre megvizsgált néhány „réginek tűnő” romot. A római kor tekintetében ekkorra már komoly tudással bíró Schönvisner fürdőként azonosította a későbbi Flórián téren előkerült falmaradványokat, amelyekről egy közel 60 évvel később előkerült felirat kapcsán az is kiderült, hogy az az egykor itt állt legiotábor nagyobbik fürdője volt (Thermae Maiores).  A ma Fürdő Múzeumként ismert, birodalmi szinten is egyedülálló méretű komplexum első feltáróját Mária Terézia császárnő külön dicséretben is részesítette, valamint elrendelte a feltárt romok védelmét is, így a fürdő romjai hazánk első bemutatott műemlékévé váltak. Az eredményeket – mai szemmel is – rekordgyorsasággal, mindössze pár hónap alatt publikáló kutató (De ruderibus laconici caldariique Romani… /A római izzasztó és hőfürdő romjairól…/) a hazai ókorkutatás mérvadó személyiségévé vált.

Bár Aquincum emlékeihez nem tért vissza többé, a korszakkal továbbra is foglalkozott pályafutása során (pl. római kori mérföldkövekkel, egyéb feliratokkal, érmekkel). Aquincum feltárásának története szempontjából Schönvisner István tekinthető az első, tudományos igénnyel dolgozó kutatónak, aki az akkor szinte még teljesen ismeretlen római településegyüttes területén dolgozott, és sikerrel értelmezett épületmaradványokat, illetve elsőként ő azonosította helyesen a település nevét Aquincummal (a korábbi Sicambria helyett).

A 19. század második felétől  – a korábbi, alkalomszerű kutatásokkal szemben – rendszerszerűen meginduló aquincumi ásatások kiemelkedő alakja volt Hampel József. Idén emlékezünk meg halálának 110. évfordulójáról (1913).

Az 1849-ben, Pesten született régész, a görög-római korszakokat oktató egyetemi tanár, az MTA rendes tagja a Magyar Nemzeti Múzeumban kezdte pályafutását, ahol később, az Érem- és régiségtár igazgatójaként főként az ásatásokból származó leletanyag feldolgozásán munkálkodott. Magánéleti érdekesség – és ezzel együtt jelzi is, milyen körökben forgott Hampel –, hogy felesége a korabeli hazai műgyűjtés doyenjének, a régész és politikus Pulszky Ferencnek a lánya volt, Pulszky Polyxéna író. A szigorúan csak a tényekre hagyatkozó, hipotézisektől ódzkodó régész már pályája kezdetén, az 1870-es évek elején cikkekben kísérelte meg összefoglalni Aquincum történetét, közel 10 évvel később, 1881-ben pedig ő tárta fel – és igen precíz módon publikálta is – a polgárváros nagyobbik közfürdőjét. Munkáját azóta is forgatják a témával foglalkozó kutatók. A városban végzett ásatásain kívül intenzíven foglalkozott vallási emlékekkel és környékbeli római temetkezésekkel is, így a Filatori gát építése során előbukkant nagy kiterjedésű római temetőt is jelentős részben ő tárta fel. Az előkerült sírokat – képekkel illusztrálva, sőt, a temetkezések pontos elhelyezkedését térképre is vetítve! – szintén ő közölte.

Óbuda római korának kutatása mellett más korszakokkal is foglalkozott, így például a római hódítást megelőzően egykor itt élt őslakos kelta törzs, az eraviscusok történetével is. Noha Aquincummal kapcsolatos kutatásai később megszakadtak, munkája e tekintetben befejezetlen maradt, a településegyüttes mai kutatói sokat köszönhetnek akkurátus cikkeinek, ma már pótolhatatlan terepi megfigyeléseinek, feljegyzéseinek.

A korszak hasonlóan kimagasló tehetsége volt az Aquincumi Múzeum alapító régésze, Kuzsinszky Bálint, aki Szabadkán született 1864-ben és idén 85 éve, 1938-ban hunyt el Budapesten. A régész, ókortörténészt, sőt görög-latin szakos tanári diplomát is szerzett kutatót olyan nagyságok oktatták, mint a fent említett Hampel József, vagy éppen Torma Károly. A pályáját szintén a Magyar Nemzeti Múzeumban gyakornoki, segédőri, majd múzeumőri funkciókban kezdő Kuzsinszkyt 1888-tól bízták meg a polgárváros területén éppen csak meginduló kutatásokkal. A következő években olyan híres épületeket ásatott ki és azonosított, mint a város húspiaca (macellum), a Mithras istennek szentelt templom, de feltárt számos lakóházat is. A nagy volumenű terepi munka mellett – és ez akár ma is követendő példa – jutott ideje, energiája az eredmények publikálásra is: évente jelentette meg a friss ásatási eredményeket, az előkerült leletek listájával, sokszor képeivel együtt.

A számos ásatás rengeteg régészeti leletet eredményezett, amelyeket már az első évben sikerült bemutatni a nagyközönségnek a romokkal szomszédos Krempl-malom akkor már használaton kívüli egyik helyiségében ideiglenesen kialakított kis „múzeumban”. A munkálatok azonban folytatódtak, a kis kiállítás kinőtte a helyét, és Kuzsinszky Bálint kitartó „ostromának” eredményeképpen 1894-re a Főváros saját beruházásában elkészült a saját múzeuma, a római város kellős közepén. Az Aquincumi Múzeum görög templomot utánzó épületét Orczy Gyula tervezte és már 2 évvel később bővítésre szorult, illetve a következő években (egészen 1904-ig, sőt később még egészen 1930-ig módosítottak rajta) nyerte el ma látható képét a két oldalszárnnyal és körülötte az ún. Oszlopos Kőtárral. A múzeum első igazgatójaként Kuzsinszky több bizottság (pl. a Műemlékek Országos Bizottsága) és az MTA tagja is volt, egyetemen tanított (sőt, később dékán is lett), illetve ő lett a Budapesti Történeti Múzeum elődje, a Fővárosi Múzeum első igazgatója is 1899-től 1912-ig, majd 1921-től 1934-ig. Pályája során tehát számos pozíciót töltött be, de Aquincumhoz sosem lett hűtlen: a feltárásokat folyamatosan irányította (50 éven át!) és számos olyan cikket, sőt ismeretterjesztő kiadványt is írt, amelyeket ma is haszonnal forgatnak mind a témával foglalkozó régészek, mind a látogatók.  Nevét nemcsak a múzeumi szakkönyvtár, hanem a kerületben utca is őrzi, munkásságának gyümölcse pedig maga a régészeti park, ahol a ma látható római épületek jelentős részét ő tárta fel először. Úttörő régészeink közül végül – de egyáltalán nem utolsó sorban – Sz. Póczy Klárára (1923–2008) emlékezünk, aki idén lenne 100 éves, és szintén idén 15 éve távozott az élők sorából.  A kolozsvári születésű régész rövid soproni kitérő után haláláig Aquincumot kutatta.

A régész, később múzeumigazgató munkássága a mai napig megkerülhetetlen része a főváros római kori kutatásának: nevéhez fűződik a romkert régészeti parkká alakítása, 1963 és 1972 között a polgárváros szinte teljes keleti felének újrafeltárása (valamint építéstörténetének pontosítása) és romkonzerválásának felügyelete (Hajnóczi Gyula építész-régésszel közösen) is. Egyik kezdeményezője és vezetője volt a fent említett Hajnóczi mellett az 1966–1972 között zajlott nemzetközi építésztábor programjának (Interstudex), amelynek keretében a város nyugati részén egyetemisták kutatták az aquincumi polgárváros kevéssé ismert épületeit, utcáit. Maradandót alkotott az aquincumi katonaváros utcahálózatának és épületeinek kutatásával, egyes városrészeinek értelmezésével és nevéhez fűződik – számos más, híres felfedezésen kívül – például a Római Strand területén előkerült fa kútházak feltárása is.

Kutatási területe igen sokrétű volt, foglalkozott például a különböző kerámiaedény-típusokkal, kisplasztikával, és komolyan vette a múzeum oktató-ismeretátadó szerepét is. Számtalan érdekes és színes tárlatvezetésére és kiállításvezetésére máig sokan emlékeznek az idősebb generáció tagjai közül, emellett számos érdeklődő az ő, Aquincumról szóló népszerűsítő könyveit forgatva ismerte és szerette meg a római kort.

A most ismertetett négy kutató példaként szolgál nekünk, késői utódoknak, mintát adtak kitartásból, hivatásszeretetből, szorgalomból és precizitásból, illetve életművük egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy sohasem dőlhetünk hátra. Aquincumról még messze nem tudunk mindent, sok még a felfedeznivaló, ahogy feladatunk az is, hogy mindezt a csodát meg tudjuk őrizni az utókor számára is.

November végén-december elején már nem megy olyan könnyedén a legelészés, mint tavasszal vagy nyár elején, de még most sem késő bélelt bakancsot húzni, hogy saját kezűleg szedett növényekkel tegyük még különlegesebbé az ünnepi menüt. A következőkben öt olyan növényről mesélek, amelyek még akár januárban is gyűjthetők – ráadásul finomak is. A recepteket pedig az Ehető Erdő című könyvből osztom meg, amivel felvértezve egész évben végigehetjük és végigfőzhetjük az erdőt.

Üdvözlőital: Borókabogyó

A borókát nemes egyszerűséggel instant ginnek szoktam titulálni, hiszen éppen ilyenkor van olyan intenzív íze, hogy azoknak is elkerekedik tőle a szeme, akik egyébként rendszeresen használják fűszerként. Nehezebb húsokhoz egyébként is gyakran alkalmazzák, de októbertől januárig érdemes magunknak gyűjteni – de ezt szigorúan csak kesztyűben tegyük. Hidegtűrés ide vagy oda, a borókának háromélű gyilkos tőrre hasonlít a tűlevele, ami sokkal jobban megkínozza a kezünket, mint a fenyőtű. Erős kesztyűben viszont  könnyedén lemasszírozhatjuk az ágakról a kékesfeketére érett bogyókat anélkül, hogy a jövőre beérő, most még halványzöld bogyók leperegnének. 

A mostanában tomboló gin-tonic őrület közepette egyszerűen muszáj kipróbálni a koktélt friss borókával: pár szem bogyót törjünk meg – azaz nyomjunk szét egy konyhakés lapjával –, és szórjuk az italba. Ezzel még a kevésbé szerencsés csillagzat alatt született gineket is olyan magasságokba emelhetjük, amelyekről nem is álmodtak a desztillálóban, ráadásul a sofőrbarát verziót is könnyedén elkészíthetjük. Hiszen ha kifelejtjük a gin-tonicból a gint és simán csak tonicba potyogtatjuk a borókát, majd hagyjuk egy kicsit ázni, akkor is szinte megszólalásig ízhű virgin-gin-tonicot tudunk előállítani.

Előétel: Zöldsaláta 

Bármilyen fura, de ilyenkor is lehet ehető zöldeket szedni – nyilván nem a hó alól, bár ha igazán azonosulni akarunk az őzikékkel, akkor az sem lehetetlen. Ha kemény fagyok vannak, akkor persze sajnos a növények is megfagynak, kiolvadva pedig ázottak lesznek, de furcsa módon néhány plusz fokban már képesek regenerálódni. Bár olyan ízt természetesen nem lehet tőlük ilyenkor várni, mint a tavaszi kicsattanáskor, klorofillpótlásnak még így is tökéletesek. Ilyen például a tyúkhúr, aminek még igazi fénykorában sincs túl sok íze, ám legalább sok van belőle. A zamatos turbolyát már sokszor megénekeltük ebben a sorozatban: az átütő ánizs-ízre ilyenkor ne számítsunk, de még mindig tud egy kis pikantériát vinni a zöldsalátába. A leginkább fagyálló növényke pedig a csabaíre vérfű, a legendák növénye. A csabaírének tavasszal és nyáron uborkaillata és dióíze van, emellett pedig olyan hatásos vérzéscsillapító, hogy erről kapta a nevét. Az eredettörténet szerint Csaba királyfi az örökösödés körül kitört háború egyik különösen véres csatája után ezzel gyógyította a katonáit. Méghozzá olyan hathatósan, hogy a sereg életben maradt része ez után egészen a Kárpátokig vándorolt, ahol letelepedve a hun helyett felvették a székely nevet – Székelyföld tehát ennek a növénynek köszönheti a létrejöttét.

Garnírung: Galagonya 

Bár elsősorban a szívműködésre és szívizmokra gyakorolt gyógyhatása miatt szeretjük, a galagonyából is lehet nagyot villantani. Szegény piros bogyót sokkal inkább megénekelni szokták, mint enni, mert a többi őszi-téli bogyó íze messze lenyomja az övét, ám némi törődéssel csodát, helyesebben csodás ketchupot varázsolhatunk belőle.

A megtisztított, leszárazott bogyókat tegyük fel főni víz és (vad)almaecet egyenlő arányú keverékében, úgy, hogy a bogyókat ellepje a folyadék. Főzzük addig, amíg a bogyók héja megreped – közben, ha szükséges, pótoljuk az ecetes levet. Öntsük át egy szűrőn és a bogyókat törjük is át, hogy a héj és a magok kivételével minél több gyümölcshús kerüljön a szószba. Az így kapott szószba keverjünk (a galagonya kiindulási mennyiségével számolva) kilónként  20-25 dkg cukrot és főzzük 15-20 percig. A végén ízlés szerint ízesítsük sóval-borssal és dunsztoljuk – így akár egy évig is eláll.  Ráadásul megdöbbentően finom – tényleg, sokkal finomabb, mint ahogy a receptet olvasva elképzelnénk. Ráadásul ennek a legnagyobb a villantás-faktora az ünnepi asztalnál: galagonyaketchuppel enni a krumplit. 

Desszert: Hecsedli 

A kötelező kör természetesen a csipkebogyó: kevés olyan dolog van, amit még nem írtak le róla, mégis kihagyhatatlan. Ráadásul idén különösen sok van belőle, úgyhogy egy strapabíró kesztyűvel nagyon gyorsan összekapkodhatunk belőle egy nagy adag lekvárnyi mennyiséget. A városi legendával ellentétben nem kell feltétlenül megvárni, hogy megcsípje a dér, hiszen ezer és ezer változata van: akár még ilyenkor is találhatunk olyan bokrot, amin feszesek és kemények a bogyók, de olyat is, amin már október elejére megpuhultak. Ha a C-vitaminra hajtunk, akkor a feszeseket kell levadászni, de ha minél finomabb lekvárra, akkor keressük inkább a kihízott puhákat. 

A csipkelekvárt, azaz a hecsedlit mindenki borzasztóan macerásnak képzeli, pedig nem olyan szörnyűséges a főzése. Jó, a sütőben magától elkészülő baracklekvárnál tényleg pepecselősebb, de megvannak a technikák arra, hogy egyszerűsítsük az életünket.
Tehát: a megtisztított csipkebogyót lemérjük, legalább 40 százaléknyi cukrot mérünk hozzá és feltesszük főni annyi vízben, amennyi éppen ellepi. A bogyók érettségétől függ, hogy mennyi folyadék szükséges hozzá, és főzés közben pótolhatjuk a vizet, ám ha túl sok, akkor sohasem fog besűrűsödni a lekvár. Igazából ez az egyetlen rész, ahol el lehet rontani, úgyhogy inkább kezdjük kevesebb vízzel főzni és apránként pótolgassuk.

Ha a csipkebogyók megpuhultak és fakanállal szétnyomhatók, botmixerrel pépesítsük a masszát. Ilyenkor derül ki, hogy eltaláltuk-e a víz mennyiségét: ha nagyon folyik a massza, akkor nincs más mentési mód, mint hogy folyamatosan kevergetve sűrűbbre forraljuk. Ha viszont túl sűrű és nem menne át a szitán, akkor a botmixerrel keverjünk bele még egy kis vizet. Ez után egy nagyon sűrű szitán (ennek hiányában konyhai tüllel bélelt szűrőn) passzírozzuk át, hogy a „szőrös” magokat (hivatalos nevükön aszmagokat) eltávolítsuk a lekvárból.
Ha tartósítani szeretnénk, akkor tűzforrón töltsük kiforrázott, azaz sterilizált üvegekbe, és lezárva bugyoláljuk be őket, hogy minél lassabban hűljenek ki az üvegek, magyarul dunsztoljuk őket. De ha ezzel töltenénk meg a zserbót vagy más karácsonyi sütit, akkor egy-két hétig tartósítás nélkül is boldogan elvan a hűtőben. 

Bár a gyakorlatlanabb gyűjtögetőket elriaszthatja egyszerre ennyi növény, de higgyék el, ha megfelelő helyre megyünk kirándulni, akkor az összes alapanyagból egyetlen délelőtt alatt összeszedhetjük a karácsonyi vacsorához szükséges mennyiséget. Közben pedig friss levegőn vagyunk, sétálunk, előre ledolgozzuk a vacsora alatt begyűjtött kalóriákat és a menü legkülönlegesebb összetevőire egy fillért sem kell költenünk! 

Kellemes, vadnövényekben és ízekben gazdag ünnepeket kívánunk mindenkinek! 

„A természet úgy rendezte, hogy minden évszaknak megvan a maga ünnepe. A város művelt redingotos lakosa az esztendő ünnepeit nem ismeri annyira, mint a csöndes faluk, vagy a regényesen elhagyott tanyák lakója” – írta Krúdy Gyula. Az író nemcsak tanúja volt a régi korok ünnepnapjainak, hanem meg is jelenítette azokat műveiben, melyekből megtudhatjuk, mit jelentettek az adott kor emberei számára. 

Miért gondolhatjuk, hogy a különböző ünnepek szerepe és jelentősége megváltozott? A legtöbb családban előfordul, hogy egy idősebb családtag vagy rokon megjegyzi egy-egy ünnep kapcsán, hogy bezzeg az ő idejében milyen más volt. Számos óbudai visszaemlékezésben és egyéb forrásokban is újra és újra felbukkan ez a motívum, ami arra utal, hogy valós jelenség az egymást követő generációk eltérő kapcsolata az egyes ünnepekkel, amelyeknek többsége mára a feledés homályába veszett, legfeljebb csak a korabeli feljegyzésekben találhatjuk meg nyomukat. Sajnos egyre kevesebben élnek azok közül, akik még fel tudnák idézni az egykori óbudai és békásmegyeri egyházi, közösségi, nemzetiségi ünnepeket, bár a rendszerváltozást követően voltak próbálkozások azok újjáélesztésére. Ezek fénye és a közösségre gyakorolt hatása elmaradt korábbi jelentőségétől.

Óbuda-Békásmegyer hagyományos ünnepei, amelyek évszázadokon át meghatározó szerepet játszottak a helyi lakosság életében, elsődlegesen a valláshoz kötődtek. Ez egyszerre volt igaz a nagy létszámú németajkú etnikumra és az Óbudán sokáig releváns közösséget alkotó zsidóságra. Békásmegyer hosszú időn át lényegében tisztán németajkú – elsősorban sváb – lakosságának kalendáriumában az egész éves kemény munkákat megszakító ünnepek jelentették a feltöltődés, a szórakozás és az áhítat idejét. 

Az ismertebb helyi ünnepek az oszmán török kiűzését követő időkből maradtak ránk, amikortól a jelentős mértékű betelepítések hatására a település soknemzetiségű, több vallású hellyé vált, ahol a különféle nyelvek is erősen keveredtek. A különböző etnikumú közösségek mélyen tisztelték egymás ünnepeit és szokásait. Ezt jól példázza, hogy a tehetősebb óbudai braunhaxler családoknál kóser konyha is volt, zsidó vendégeik részére is készültek ételek.

Természetes jelenség volt, hogy a naptári évben több alkalommal megtartott bálokon és búcsúkon is együtt vettek részt, zártabb, egyházi, vallási ünnepeiken azonban megmaradt a szeparáció.

A nagyobb egyházi ünnepekhez (pl. húsvét, pünkösd, úrnapja, mindenszentek, advent, karácsony) számos helyi, főleg sváb szokás és hagyomány kötődött Óbudán és Békásmegyeren, amelyeket napjainkban már nem tartanak. Ezek közé tartozott a karácsonyi Madonna-hordás vagy a sváb betlehemezés.

Szinte minden vallásnak eleme a zarándoklat, amelynek során a hívők felkeresnek olyan – sok esetben nagyon távoli – szent helyeket, amelyekről úgy tartják csodatévő erővel bírnak. Magyarország első királyunk, Szent István uralkodása óta Szűz Mária országa. Napjainkig gyakoriak a Mária-zarándoklatok, amelynek során Óbudát is felkeresik a hívők. Az óbudai Mária-zarándoklatok a Zichy-korszakban kezdődtek a 18. század derekán, a szokás a mai Kiscelli dombon felépült kegyhelyhez kapcsolódott. Zichy Péter gróf fogadalmának eleget téve elkészíttette a híres kegyhelyen, Mariazellben őrzött Madonna kegyszobor pontos másolatát, amelyet az 1720-as évek közepén Óbudára hozatott. A gróf 1726-ban bekövetkezett halála után az özvegy a család akkori uradalmi központjába, Zsámbékra vitette a szobrot, de olyan erős volt a Christian Ignacz Barwick plébános vezette óbudaiak ellenkezése, hogy kénytelen volt eleget tenni a hívek kérésének. Az özvegy 1733-ban rendelkezett a Mária-szobor visszaszállításáról, amelyet a szőlőhegyen épült kis kápolnában helyeztek el, ahol évről évre nagy számú zarándok imádkozott gyógyulásért vagy más jótéteményért. 

A Zichy család hívására telepedett meg Óbudán a főleg keresztény foglyok kiváltásával foglalkozó szerzetesrend, a trinitáriusok. A rend a mai Kiscelli dombon kapott telket rendházuk és templomuk felépítésére, illetve megkapták a zarándokhely felügyeleti jogát, hiszen a szobrot őrző kápolna szinte a rendházuk mellett állt.

Miután 1740-ben felépült a jóval nagyobb méretű saját templomuk, átvitték a csodatévő kegyszobrot, ahol még több évtizedig nagy becsben tartották.

Pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, de a ránk maradt források alapján évente több ezer zarándok járt az óbudai Mária-kegyhelyen, ami jelentős bevételi forrást is jelentett az uradalomnak. A megnövekvő zarándokszám miatt építettek a szerzetesek egy nagyobb méretű fogadót a rendházuktól délebbre. Az ilyen jelentős és komoly létszámú kiscelli Mária-zarándoklatnak II. József szerzetesrendeket feloszlató rendelete vetett véget. Ennek értelmében az uralkodó a trinitárius rendet is feloszlatta 1783-ban, a rendházat és a templomot a katonaság kapta meg. Mivel laktanyának nem volt alkalmas, ezért az épületeket katonakórháznak alakították át, a templom kegytárgyai és bútorzata más egyházi helyre kerültek. A Mária kegyszobrot egyszerűen elárverezték, de egy óbudai molnárnak köszönhetően visszakerült a településre és a Szent Péter és Pál-templomban helyezték el, ahol ma is megtalálható. Azonban úgy tartották, hogy az árveréssel elveszítette csodatévő erejét, ami a korábbi jelentős zarándoklat-sorozatnak is csaknem a végét jelentette. 

A mai Kaszásdűlő területén, 1811-ben egy szokásos évi árvíz idején, Josef Bauer óbudai kőfaragó kihalászott a vízből egy képet, amely Szűz Máriát és a gyermek Jézust ábrázolta (ma már tudjuk, hogy a nagy német festő, idősebb Lucas Cranach egy művének másolata volt). A képet a római kori vízvezeték egyik megmaradt kőpillérének maradványán helyezte el, amelyről később a nevét is kapta: Kövi Szűz Mária. Nagyon hamar ez is népszerű Mária-zarándokhely lett, ahová özönlöttek a hívek, ezért 1865-ben úgy döntöttek, hogy Josef Ziegler építőmester irányításával templomot építenek a kegyhelyhez a mai Szentendrei úton. Bár a követ, amelyen a képet tartották egy rácsos fadobozban, az 1930-as évek közepén áthelyezték, mert akadályozta a forgalmat – ekkor került a mai helyére –, maga az erősen megrongálódott kép csak 1965-ben került be a templomba. A kegyhelyet manapság is sok hívő keresi fel.

Kiemelt szerepe volt a Bécsi úttól induló és Kiscelli utcán felfelé haladó kálváriának (1814), amelyen 14 stációt helyeztek el. A kálvária a dombra érve egészen a Szent Vér-kápolnáig halad, amelynek közelében a Golgota szoborcsoport áll. A stációk és a Szent Vér-kápolna teljeskörű felújítása az Óbuda-Hegyvidékiek Egyesületének köszönhető.

A kálváriát és a Golgotát leginkább a két világháború között keresték fel a hívők, jelentősége az egyházellenes pártállam hatására az 1950-es évek végétől csökkent. 

A hagyományos keresztény egyházi ünnepek közül kiemelkedtek azok, amelyekhez körmenet is tartozott, illetve hozzájuk kapcsolódó búcsúk. Ezeken nemcsak a németajkú, hanem a magyar katolikus közösség is rendszeresen jelen volt. Bár a körmenetek eredete egészen a középkorig nyúlik vissza, pompájuk és jelentőségük a barokk korszakban vált teljessé. Ezeknek az egyházi eseményeknek megvoltak a szigorú szabályai és menetrendjük, amit Óbudán is betartottak. A templomban – ez Óbuda esetében leggyakrabban a Szent Péter és Pál-főplébánia-templom volt – misével kezdődött a szertartás, majd a menet elindult az előre kijelölt útvonalon. Az ünnepi meneten mindenkinek – egyházi és magánszemély, különféle szervezetek, hivatali elöljárók – megvolt a helye, ahol haladnia kellett. A menet élén, baldachin alatt ment a plébános, akit a káplánok és más egyházi elöljárók követtek. A körmenetek egy-egy szent ünnepéhez (napjához) vagy egy jelentősebb egyházi eseményhez tartoztak. Ezek közül kétségkívül az Úrnapi körmenet volt a legkiemelkedőbb, amikor szinte az egész települést feldíszítették, nemcsak ott, ahol a menet elvonult az egyes stációknál megállva. A katolikus egyház fontos ünnepét pünkösd vasárnap utáni csütörtökön tartják. Úrnapja az Eucharisztia, a hálaadás és az Oltáriszentség ünnepe. Ennek erősen reprezentatív jelentősége mellett közösségépítő szerepe is volt, illetve a vallási identitást is erősítette. A hagyományosan négy stációnál díszesen kialakított, virágokkal gazdagon díszített házioltárok álltak – általában egy-egy módosabb családnál –, ahol megállt a menet, és a plébános misét celebrált. 

Fontos ünnep volt még Óbudán Péter és Pál napja (június 29.), amikor szintén díszes körmenetet tartottak, de talán ennél is lényegesebb eseménynek számított az ekkor rendezett búcsú, amelyet Cseresznyés búcsúnak vagy németül Kirschen Kiritognak (Kirschenkichtag) neveztek. Erre a búcsúra és vásárra, valamint az esti mulatságra – a helyi lakosság csak rumlinak hívta – Pestről és Budáról is sokan ellátogattak.

A kirakodóvásár és a mulatság az akkori Flórián téren és a környékén zajlott, ahol reggeltől késő estig hatalmas tömeg hömpölygött és szórakozott.

Mint minden jeles ünnepnek, így ennek is megvoltak a jellegzetes ételei, ezek közül a cseresznyés rétes volt a legfontosabb. A híres óbudai búcsúról az újságok mellett a kor több írója is említést tett írásaiban.

Az Úrnapi és a Péter-Pál napi mellett több, szerényebb formában megtartott búcsú is ismert és megszokott volt Óbudán és Békásmegyeren. Ezek közé tartozott a kaszásdűlői Máriakő-kápolna búcsúnapja, amelyet minden év szeptember 15-én tartottak a Hétfájdalmú Szűz Mária tiszteletére, illetve Aranyhegyen a filoxérakápolnában rendezett Szalmabúcsú, amely az épségben megmaradt szőlőtőkék megünneplését és a hálaadást jelentette szeptember első vasárnapján. Békásmegyer jellegzetes ünnepe volt a húsvét hétfőn megtartott Káposztabúcsú, a Krautkiritog. Napjainkban újra megrendezik a Krumplibúcsút, amelynek pontos eredetéről több történet ismert. Az általánosan elfogadott változat szerint az 1838. évi nagy jeges árvíz elől a dombokra menekülő lakosságot a helyi svábok parázsban sült krumplival és libazsírral vendégelték meg. Egy másik közkeletű legenda szerint a ferences szerzetesek osztottak sült burgonyát és libatepertőt a szegényeknek karácsony másnapján. A vacsorával és zenés mulatsággal megrendezett eseményen hagyományosan megválasztják a Krumplikirályt és a Krumplikirálynét.

Az óbudai zsidóság a maga zártabb közösségében vagy családokban gyakorolta szokásait, hagyományait. Ezek szintén erősen kapcsolódtak a vallás szigorú előírásaihoz. Mintegy két évszázadon át szabadon megtarthatták ünnepeiket, aminek a zsidótörvények korlátozásai, a II. világháború kitörése és a holokauszt vetett véget.

Évszázadokon át az intenzív szőlőtermesztés határozta meg az óbudaiak életét, ezért nem meglepő, hogy több szokás és ünnep a szőlőkultúrához kapcsolódott. A legfontosabb a szüret és a velejáró szüreti mulatság volt, amely nemcsak az óbudaiak életében volt jelentős esemény. A szüreti felvonulásnak és mulatságnak is megvolt a maga sajátos koreográfiája, s ez sokat változott az idők során. A szüret is templomi misével kezdődött, majd indulhatott a kemény munka, amiből vendég napszámosok is kivették a részüket. Az ezt követő mulatságon a musté és a tavalyi boré volt a főszerep, ez vonzotta a pesti és budai társaságokat is. Talán meglepő, de miután a filoxéra és más szőlőbetegségek (lisztharmat, peronoszpóra) miatt a szőlőtermesztés elhalt, továbbra is rendeztek szüreti felvonulásokat Óbudán. Az utolsó szüreti felvonulást 1959-ben tartották.

Óbudán a legkorábban, a 11. század elejétől, a királyi alapítású város kialakulásától Szent Péter tisztelete élt, akinek prépostsági templomot szentelt Orseolo Péter. Mellette  Antiochiai Szent Margit volt népszerű, akinek kultuszát Árpádházi Álmos hercegnek, Könyves Kálmán király testvérének köszönhetjük a 12. század elejétől, amikor is az általa alapított dömösi bazilika védőszentjévé emelte Margitot. Tisztelete a középkori Óbudán is hamar elterjedt, ezt bizonyítja a mai barokk főplébánia helyén egykor állt Szent Margit-templom, amelyet egy 1269-ben írott oklevél említ először. Ez a templom lett később, a 14. század közepén az óbudai királynéi városrész plébániatemploma. Margit a késő antik idők keresztényüldözéseinek vált az áldozatává. A legenda szerint megtetszett egy pogány prefektusnak, aki hitének megtagadására akarta kényszeríteni. Mivel a fiatal lány erre nem volt hajlandó, börtönbe vetették és megkínozták.

Fogsága idején állítólag megjelent előtte egy sárkány és emberi alakban az ördög is, de a szűz legyőzte őket.

Megtörhetetlen hite miatt végül lefejezték. Szent Margit, akinek emléknapja július 20., az áldott állapotban lévő és a szülő nők védőszentje. 

A már korábban is élő Szűz Mária-tisztelet Óbudán Piast Erzsébet királyné – I. (Nagy) Lajos király édesanyja – idejében, a 14. században erősödött fel. A királyné 1349-ben prépostsági templomot emeltetett a mai Fő téren és klarissza kolostort alapított a mai Mókus u. – Perc u. találkozásánál 1334-ben, Szűz Máriának szentelve azokat. A kolostor egyben Assisi Szent Klárának, a klarissza rend megalapítójának a tiszteletét is hirdette, aki többek között a televíziósok védőszentje is lett, mivel, amikor ágyhoz kötött betegsége miatt már nem tudott személyesen részt venni az éjféli misén, imái hatására mintegy filmszerűen megjelentek előtte a mise képei.

Újkori szentek 

A török idők után is sok gond, baj, betegség érte az Óbudát benépesítő lakosságot. Természetes tehát, hogy újabb védőszentekhez imádkoztak és ezeknek szobrokat is emeltek. Ebben a Zichy-család, a város birtokosai jártak elől jó példákkal: a mariazell-i Csodatevő Szűz szobráról készült másolatot az általuk építtetett, később Kiscellnek elnevezett dombon álló trinitárius kolostor templomában helyeztek el. A szerzetesrendek feloszlatása után – II. József rendelete következtében – a kolostor felszerelési – és kegytárgyait elárverezték, de az óbudai polgárok jóvoltából a Szűz Mária-szobor a szintén a Zichyek által építtetett Szent Péter és Pál Főplébániához került, ahol ma is látható.

A Zichy-család nevéhez további kegyszobrok állítása is fűződik. Az 1738–39-es pestisjárványban Óbuda lakosságának közel a fele elpusztult. A korabeli lakosság nem tudott védekezni a „fekete halál” ellen, így a járvány elmúltával az emberek hálából Szentháromság-szoborcsoportot emeltettek, amely 1740 körül készült el, és akkor is a Szentlélek tér területén állt. A költségek egy részét özvegy Zichy Péterné fedezte, a többit közadakozásból gyűjtötték össze. Rendszeresen tartottak körmeneteket, hálaadó ünnepségeket a szoborcsoport körül. Az 1956-ban lebontott szoborcsoport újra felállítására 1998-ban került sor, több évig tartó restaurálás után.

Szintén a Zichy-család nevéhez fűződik a fogadalmi oltár (vagy Szent Flórián szoborcsoport), amelynek két szentjét – Szent Flóriánt és Borromei Szent Károlyt – különálló szobrokként készíttette el Zichy Miklós 1758-ban. Ezt egészítette ki özvegye, Berényi Erzsébet 1763-ban Néri Szent Fülöp szobrával, aki a földrengésektől védte a város népét. A szobrokat a kastélyuk közelében állíttatta fel, a Fő tér környékén. Ezeknek a szenteknek is a természeti pusztításoktól való védelem volt a „feladatuk”. Tiszteletükre körmeneteket, ünnepi miséket, búcsúkat tartottak. 1819-ben a különálló szobrokat közös talapzaton helyezték el azon a téren, amelyet később a legismertebb szentről neveztek el Flórián térnek. 1949-ben a szoborcsoportot lebontották, és a Budapesti Történeti Múzeum raktárában őrizték egészen 2002-ig, amikor civil kezdeményezésre elkezdődött a restaurálása. 2012-ben állították fel újra, a református templom közelében.                                                                   

Zichy Miklós és neje 1752-ben még Nepomuki Szent János szobrát is elkészíttették, aki a hidak és a gyónási titok védőszentje.

A cseh papot IV. Vencel király a 14. században megkínoztatta, majd vízbe fojtotta, mert – a legenda szerint – nem árulta el, hogy mit gyónt neki a királyné.  A szobrot 1790-ben helyezték el a Szent Péter és Szent Pál Főplébánia előtti parknál, egy, ugyancsak Szent Flóriánt ábrázoló szobor mellett. Az előbbiekben felsoroltak mellett ne felejtkezzünk el Szent Donátról sem, aki feltehetően Nikodémiában született, majd szüleivel Rómába költözött. A szülők Julianus császár uralkodása alatt, a keresztényüldözések során haltak meg. Donatus ekkor Arezzóba menekült, ahol püspökké választották. Nevéhez számtalan csodatétel és a pogányok megtérítése fűződik. 362-ben lefejezték, mert nem volt hajlandó megtagadni keresztény hitét. A legenda szerint, amikor ereklyéit 1652-ben Rómából a Rajna-vidéki Münstereifel városába vitték, útközben a kísérő papot villámcsapás érte, de nem történt semmi baja. A csodát Szent Donát közbenjárásának tulajdonították, s a 18. sz. óta elsősorban az elemi károk (vihar, villámcsapás, jégeső) ellen fohászkodnak hozzá. Szobrait főleg az utak mentén és a szőlőkben állították fel. A templomok harangját általában neki szentelték, bízva abban, hogy a harangok zúgása elűzi a mennydörgést és a harang felfogja a villámcsapást. Az Óbudára betelepített német ajkú lakosság magával hozta Szent Donát tiszteletét is. A szőlővel betelepített hegyvidéken (Táborhegy, Testvérhegy) a hagyomány szerint egy óbudai szőlősgazdát a hatalmas vihar lesodorta az útról, szekerével együtt. Szerencsés megmenekülésénekemlékére építtette 1781-ben a helyszínre azt a barokk fogadalmi kápolnát, amely ma is látható, a Farkastorki út 56. szám alatt. 2007-2008-ban, civil kezdeményezésre teljesen felújították. Szerencsére megmaradt a kápolna oltárképe, amelyen Szent Donát imádkozik. A felújítással sikerült a hegyvidéknek ezt a kis barokk „gyöngyszemét” megőrizni az utókor számára. A szent ünnepét augusztus 7-én tartják, a 18. század óta, amikor körmenetekkel, búcsúkkal emlékeznek meg róla.

Régi karácsonyok 

Óbudán a sváb lakosság a legnagyobb létszámú betelepülő népcsoport. Ők hozták magukkal a karácsonyfa-állítás hagyományát. December 24-én minden munkát el kellett végezni, a karácsonyfát is fel kellett díszíteni, mert 25-én már nem volt szabad dolgozni. A fára többnyire már szaloncukor is került. 24-én este jártak házról házra a betlehemező gyerekek. Ezt „Christkindlspielnek” nevezték. Ezután a gyerekek megkapták a többnyire házi készítésű ajándékokat. A vacsora egyszerű volt; általában borleves és kalács, mivel aznap húst nem ettek. 24-én kora este a háziasszony egy szeneslapátra parazsat és fenyőágat tett, meghintette szenteltvízzel, és ezzel járta végig a ház összes helyiségét, az udvart és az istállót is. Egy évre kifüstölte a rosszat, a bajt, a gonoszt a házból. Az éjféli mise előtt a háziasszonynak hosszan kellett egy széken ülnie, hogy a következő évben sok tojás és sok háziszárnyas legyen. Az éjféli misén templomban feldíszített karácsonyfák, a betlehemi jászol és a Szent Család várta a hívőket. A misét általában a Stille Nacht, Heilige Nacht című karácsonyi énekkel fejezték be. Miután hazatértek a miséről, már komolyabb ételeket is ehettek, például savanyú káposztát és füstölt kolbászt.

A karácsonyi ünnep mindkét napján délelőtt templomba mentek az emberek, délutánonként pedig meglátogatták a rokonaikat. 

A koszorú 

A karácsonyi ünnepkör legfontosabb kellékei is német eredetűek. Az „Advent” kifejezés eredetije a latin „adventus Domini”, azaz „az Úr eljövetele”, a várakozás a Megváltó születésére, a karácsonyi ünnepkör kezdete. A régi időkben ez az időszak a böjt, a megtisztulás ideje is volt. A Gergely-naptár szerint a december 25-ét megelőző negyedik vasárnap a kezdete és karácsonyig tart. Az adventi koszorú őse a feljegyzések szerint egy német evangélikus lelkész, Johann H. Wichern alkotása volt, aki egy örökzöld ágakkal bevont kocsikeréken 24 fehér és 4 vörös gyertyát helyezett el, 1839-ben. A koszorút a templom mennyezetére erősítette fel és minden hétköznap meggyújtott egy fehér és vasárnaponként pedig egy vörös gyertyát. A szokás nem terjedt el gyorsan, csak a 20. századtól. Természetesen kisebb lett a koszorú és a gyertyák száma is négyre csökkent. A protestánsoknál megmaradtak az eredeti színek, de a katolikusoknál változott: 3 lila és 1 rózsaszín gyertya került a koszorúra. A színeknek szimbolikus jelentésük van: a liláké a hit, a remény és a szeretet, míg a rózsaszín gyertya az örömet jelképezi. Személyekhez is kapcsolódhatnak a gyertyák: az egyik lila Ádám és Éva (a hit), a másik a zsidó nép (a remény), a harmadik Keresztelő Szent János (a szeretet) és a rózsaszín Szűz Mária (az öröm) szimbóluma lehet. Az adventi kalendárium is német eredetű és a 20. század elejére vezethető vissza.

A fenyőfa-díszítésről a 16. századból értesülünk, de már az ókori népek körében is elterjedt az örökzöld növények tisztelete. Ezeket ajtókra, ablakokra aggatták, mert a gonosz szellemek, a betegségek, a boszorkányok távol tartását várták tőlük. A téli napforduló idején az élet megújulásába vetett hitet is jelképezték az örökzöldek. A rómaiak a téli napfordulót december 17-én ünnepelték (Saturnalia.  A karácsonyfa állítása – mint említettük – a 16. században kezdődött, a Német-római birodalomban, Elzász és Baden környékén. A hagyomány szerint a szokás Luther Márton nevéhez kapcsolódik, aki egyik útja során az erdőben úgy látta, hogy csillagok világítanak egy fenyőfán. Ez a jelenség olyan mély hatással volt rá, hogy mindenképpen be akarta mutatni családtagjainak is és ezért gyertyákat helyezett el egy fán. Később, a 19. század közepén Viktória brit királynő is „népszerűsítette” a karácsonyfa-állítást, üveggömbökkel való díszítést gyermekei körében s ez is hozzájárult ahhoz, hogy ez a szép szokás gyorsabban elterjedjen. Német hatásra hosszú ideig csak természetes díszeket – diót, almát, mogyorót, marcipánt – használtak, de a gyertyák mellett a 20. század elejétől már elterjedtek az égősorok, s így napokon keresztül hirdették a fényekkel is az ünnepet a lakásokban és a városok főterein egyaránt. A fenyőfa-állítás a 19. század elejétől Bécsben is gyorsan elterjedt, az arisztokrata, majd később a polgári családok körében is.

Magyarországon az első karácsonyfát valószínűleg Brunszvik Teréz grófnő állította 1824. december 24-én, budai kisdedóvó intézményében. Azonban elképzelhető az is, hogy már korábban ismerték ezt a szokást az arisztokrata családok.

A magyar irodalomban a karácsonyfáról először 1866-ban olvashatunk Jókai Mór A koldusgyermek című elbeszélésében.

A fát díszítő üveggömbök, üvegdíszek gyártása is német eredetű, a thüringiai Lauschából indult el. A város már korábban is híres volt üveggyártásáról. Az egyik üvegfúvó, Hans Greiner készített először gyermekeinek gyümölcsöket ábrázoló üvegdíszeket. Később pedig a városka lakóinak nagy része is ilyen díszeket gyártott. Az almák és a piros üveggömbök az édenkerti tudás almáját is jelképezték. Az Óbudán mintegy háromszáz évvel ezelőtt letelepült német családok leszármazottai ma is őriznek olyan 100-120 éves karácsonyfadíszeket, amelyeket még a déd- és ükszülők hoztak magukkal az óhazából.                                                      

A szaloncukor

Ennek a jellegzetes karácsonyi édességnek az elődje – és alapja – a fondantcukor, amelyet Franciaországban már a 14. században készítettek. Feltételezések szerint egy Pierre André Manion nevű cukrász vitte át a receptet Németországba, és innen kerülhetett hazánkban az 1800-as évek elején. Kezdetben kézzel készültek a fondant-alapú cukorkák, de már a 19. század második felében megjelentek a fondant-készítő gépek, amelyeket például Stühmer Frigyes használt első magyarországi csokoládégyárában; egyébként a Gerbeaud cukrászdának is dolgozott. A vevők válogathattak a cukrászdák széles választékából, sőt, saját ízlésük szerint rendelhettek is. A főúri és a polgári házak szalonjaiban kis tálkákban kínálták a cukrokat a vendégeknek, majd később az egyenként sztaniolba csomagolt édességet feltették a szalonokban elhelyezett karácsonyfákra, az aszalt gyümölcsök, mézeskalácsok, almák, diók és üveggömbök mellé. Ezért nevezhette el „szalonczukkerlinek” ezt a karácsonyi édességet Jókai Mór. A kevésbé tehetős családokban továbbra is kézzel készítették, otthon főzték a szaloncukrokat. A nevezetes cukor, maga tehát nem magyar találmány, viszont Magyarországon díszítettek vele először karácsonyfákat, és ez a szokás tőlünk terjedt el és vált részévé a karácsonyi dekorálásnak, szerte a világon.  

Szent Ferenc kolostora                                                            

Itáliában 1228-ban avatták szentté Assisi Ferencet, akinek az evangéliumi szegénységet, Jézus tanításait híven követő tanai gyorsan elterjedtek Európában, így Óbudán is. Már 1298-ban említi egy oklevél a ferences testvérek templomát és kolostorát, amely a város  szélén állt. Szent Ferenc Itália, az utazók, a természet és az állatok védőszentje is. Ünnepnapja: október 4.          

A Szentháromság szoborcsoport 

Szent Rozália a 12. században, Sziciliában remeteként élt egy barlangban. A Palermóban 1624-ben dühöngő pestisjárvány idején csontjait körbe vitték a városban és a járvány megszűnt. Szent Sebestyén a 3. században a római hadsereg tisztje volt, akit keresztény hite miatt halálra akartak nyilazni, de a nyilak nem ölték meg. Azonban hiába épült fel sebesüléséből, később mégis kivégezték. A középkortól kezdve leggyakrabban őt hívták segítségül a pestis ellen. Szent Rókus a 14. században élt. Franciaországban született, majd Itáliába zarándokolt és a pestisjárványok idején önfeláldozóan gyógyította a betegeket. Végül ő is elkapta a kórt, ezért egy barlangba vonult el, hogy ne fertőzzön meg másokat. A legenda szerint egy kutya hordott neki élelmet. Felgyógyulása után nem sokkal kémkedés vádjával börtönbe vetették és itt is halt meg. Már a 15. századtól a fertőző betegségekben szenvedők és az orvosok védőszentje lett. Kultusza nálunk csak a 18. századtól terjedt el. Valois Szent Félix, a trinitárius rend egyik, 12. századi alapítója is helyet kapott a Szentháromság szoborcsoportban, feltehetően azért, mert a rövid idővel a pestis előtt már Óbudán letelepedő szerzetesek önfeláldozóan ápolták a járvány áldozatait.  Természetesen a szoborcsoportban kiemelkedő helyen szerepel az Atya, a Fiú és a Szentlélek és Szűz Mária is. Az ugyancsak itt látható Szent Vendelnek (vagy a JÓ Pásztornak), Xavéri Szent Ferencnek és a Bűnbánó Dávid királynak nincs közvetlen kapcsolata a pestissel és a természeti katasztrófákkal.  

A Szent Flórián-szobor 

A középkor óta voltak már olyan szentek, akiket segítségül hívhattak az emberek a tűzvész, villámcsapás, árvíz és a betegségek ellen és a hálaadó szoborcsoportokon, fogadalmi oltárokon is ezeknek a szenteknek a szobrait állították fel. Közéjük tartozott Borromei Szent Károly érsek, aki az 1576–78 között Milánóban dühöngő pestisjárvány idején segítette az emberek ápolását, élelmezését és      Szent Flórián római katonatiszt volt, akit keresztény hite miatt a 4. században vízbe fojtottak, ő a tűzvész ellen nyújtott védelmet, illetve a tűzoltók, kéményseprők, kovácsok, pékek, fazekasok védőszentjeként tisztelték.

Saturnus a mitikus ködben (régészeti interpretáció)

Réges-régen, sok ezer évvel ezelőtt egy Saturnus nevű férfi kötött ki Itália partjainál. Az ott élő (vagyis a létbizonytalanság posványában vergődő) paleolit hordát fizikai erőfölénye és egy csipetnyivel több sütnivalója révén egy törzsfőnök vezette, akit a kollektív emlékezet utóbb a Ianus névvel ruházott fel. Saturnus hamisítatlan civilizációteremtő kultúrhéroszként kirobbantotta, levezényelte és diadalra juttatta a neolitikus forradalmat Ianus vadászterületén. Az élelemtermelés beindítása kiszámíthatóvá és biztonságossá tette az életet, ugyanakkor olyan társadalmi és gazdasági folyamatokat indított be, amelyek a vagyoni különbségek kialakulásához, a társadalom rétegződéséhez, végül az állam és az annak fenntartásához szükséges intézmények létrejöttéhez vezettek. Amikor aztán már vállig ért a szép jövő, a hérosz nyomtalanul eltűnt. Ianus elrendelte, hogy a nép emeljen oltárt Saturnus tiszteletére, imádja istenként, és áldozzon neki. 

Megszületett az agrár ihletésű Saturnus-kultusz.

Saturnus az elgörögösödés rögös útjára lép

Saturnus, az ősi itáliai mezei istenség története tehát a civilizáció kezdetéig nyúlik vissza, ünnepe, a Saturnalia viszont csak meglehetősen későn jelenik meg az írott forrásokban (Kr. e. 3. század). Az akkorra már erős görög befolyás alatt álló kultusz hosszú története nem volt minden részletében rekonstruálható, de a rómaiak a tudásanyagon tátongó folytonossági hiányokat élénk fantáziával befoltozták. Az egyik eredetmagyarázó mítoszukba még az európai őslakos pelaszgokat és a legnagyobb görög hőst, Héraklészt is belekeverték.  

Egy eredetmagyarázó mítosz szerint a Közép-Itáliában megtelepedő pelaszgok egy dódónai jóslatnak engedelmeskedve már jó ideje férfiáldozattal próbáltak Saturnus kedvében járni, amikor váratlanul betoppant közéjük Héraklész, a bronzkori Görögország legnagyobb hőse. Héraklész összehívott egy szövegértelmezési szemináriumot (elvégre a jelenlévők közül ő beszélt legjobban görögül), és elmagyarázta az ámuló hallgatóságnak, hogy a jóslatban szereplő φώς szó hangsúlyozástól függően jelenthet ’férfit’, de ’fényt’ is. Javaslatára a pelaszgok a továbbiakban férfiak helyett gyertyákat ajánlottak fel az istenségnek. A gyertya-ajándékozás szokásának eredetét firtató történet teljes mértékben kitaláció, ám akaratlanul is fényt vet az ősi Saturnus-ünnep sötét aspektusára, a kollektív emlékezetben még élő emberáldozat-bemutatásra.   

Az ősi mezőgazdasági ünnep arculatát és beltartalmát azonban nem a pelaszgok vagy Héraklész, hanem a Dél-Itáliát gyarmatosító (Kr. e. 8–7. század) görögség Kronia-ünnepe alakította át. A görögök úgy tartották, hogy az emberiség számára Kronosz uralkodása jelentette az aranykort: az őskezdet tökéletes harmóniáját, amelyben még érvényesült a szabadság, egyenlőség és testvériség elve, és munkavégzés nélkül is bővelkedtek a közös javakban. (Ez az elképzelés szöges ellentétben áll a mezőgazdasági munkák tömkelegét az emberiség nyakába zúdító, itáliai Saturnus mítoszával, de ez látszólag senkit sem zavart.) A Kronia-ünnep alkalmából rendezett lakomát az urak szolgáikkal közösen költötték el, így idézték meg a (sosemvolt) aranykort. Erre vezethető vissza az a római szokás – mert ők mindig rátettek még egy lapáttal –, hogy a Saturnalia alkalmával az urak és szolgák szerepet cseréltek.

Görög kulturális hatásra Saturnus és Kronosz alakja az idő előrehaladtával mindinkább összeolvadt. A Forum Romanum nyugati szélén megépített Saturnus-templom (Kr. e. 501/498) már sokkal inkább az aranykor fejedelmének, Saturnus-Kronosznak szolgált lakóhelyként, semmint az ősi mezei istenségnek. Az aranykor képzetre vezethető vissza az államkincstár (aerarium Saturni) Saturnus-templomban történő elhelyezése is. Amikor ugyanis csak a közösségi vagyon bősége létezett, ismeretlen fogalom volt a lopás. Egy silányabb világban is Saturnus tűnt a legmegfelelőbb őrzőnek.

Kronosz az emberiség aranykorának istene. Ő az Idő, ami előtte nem létezett. Felfalja gyermekeit, majd kihányja őket, amint az Idő is mindent felemészt, majd újrateremt. Lukianosz „Beszélgetés Kronosszal” című fiktív, Saturnus-napi interjújában az ünnepség névadó istensége tagadta a gyermekevés vádját, és csupán olyan firkászok rosszindulatú pletykájának tudta be, mint Hésiodosz vagy Homérosz.

És az elgörögösödés folytatódott. A szertartásaikban aprólékosan aggodalmas rómaiak a 2. pun háborúban Hannibaltól elszenvedett vereségek hatására – és a Sibylla-könyvek útmutatásának engedve – áttértek a Saturnus-kultusz görög rítus szerinti ápolására (Kr. e. 217). Nem segített. 

Kr. e. 217-ben Hannibál átkelt az Alpokon, helyi szövetségeseivel benyomult Itáliába és az umbriai Trasimenus-tó partján súlyos vereséget mért a római hadakra. A rómaiak e vereség következményeként tértek át a görög rítus szerint végzett Saturnus-liturgiára. A hiba azonban nem a római rítusban volt. A hadsereg ugyanis a következő évben az apuliai Cannae melletti síkon akkora verést kapott, amilyenre még nem volt példa addigi története során. (Később se nagyon.) A Saturnus-kultusz római rítusát ennek ellenére nem állították vissza, a görög rítus szerinti szertartásrend véglegessé vált.

Io, Saturnalia!

A Saturnus-kultusz bármennyire is elgörögösödött, ünnepnapja a római kalendáriumban megmaradt a decemberi mezőgazdasági ünnepfolyam keretei között. Az őszi mezőgazdasági munkák lezajlását követő időszakot a Consualia vezette be (december 15.), amelyen nyári párjával (augusztus 21.) ellentétben nem a termés csűrbehordását, hanem a mag elvetését ünnepelték. A tulajdonképpeni Saturnus-ünnep napja december 17-ére esett. A kezdetben egynapos rendezvény a nagy sikerre való tekintettel legkésőbb a Kr. e. 1. századra egyhetesre (december 17–23.) duzzadt. (Szűkkeblű császárok a későbbiekben ugyan megpróbálták olykor lecsökkenteni a napok számát, de ezeket a népszerűtlen törekvéseket az Élet kiigazította.) Az ünnepkör magába foglalta még Saturnusné, született Ops Opifera, a ’Gazdagságot Hozó Bőség’ ugyancsak agrár színezetű ünnepnapját, az Opaliát (december 19.), majd az egy hetes fieszta az ajándékozás napjával, a Sigillariával zárult december 23-án. Ezen a napon Dis pater számára az ünnepnek nevet adó terrakotta-szobrocskákkal (sigilla), Saturnusnak pedig gyertyákkal kedveskedtek. Az ünnepnap alkalmából az emberek egymást is megajándékozták. Az ajándékokhoz mellékelt frappáns, rövid versek szerzői között Martialis, az olykor mosdatlan szájú epigrammaköltő is felbukkant (Xenia-ciklus).  

A Saturnalia ünnepség hivatalos része a Saturnus-templom előtt zajlott le. Az istenség elefántcsontból faragott szobrát kihozták a templomból, megszabadították a lábaira tekert gyapjúbandázstól, mintegy megadva a jelet, hogy elszabadult az aranykor istene. Ezzel megkezdődött az ünnepi időszak, amely – a fennálló rend szemszögéből nézve – egy héten át feje tetejére állította a világot. Az áldozatbemutatást követően lectisterniummal (a kultuszszobor díszes heverőre helyezésével és megvendégelésével) egybekötött nyilvános lakomát tartottak.

A Saturnalia számított a legnépszerűbb római ünnepnek, amikor tilos volt bármilyen megerőltető tevékenységet folytatni. Ennek jegyében beszüntették a munkavégzést, csak a pékek és szakácsok mentesültek a kötelező lazítás alól. Bezárták kapuikat az iskolák, sportpályák és konditermek, mert a tanulás és testépítés is munkának számított. Tilalom alá esett a szónoklás is, kivéve a mások megnevettetésére irányuló monologizálást (stand-up). Szünetelt továbbá a jogszolgáltatás, az üzleti élet és a hadviselés, hiszen ezek még nem léteztek az elképzelt aranykorban. Megengedetté vált ellenben a szerencsejátékok űzése. („Kockázó rabszolga aedilist látva se retteg” – írja Martialis, nem mintha az év többi részében a hazárdjátékok tilalma akár a legcsekélyebb hatásfokkal is működött volna. E tekintetben bízvást kijelenthető, hogy az év minden napja saturnaliának számított.) Ömlött a bor, áradt a jókedv és a harsányság, erénnyé vált a féktelen kicsapongás. Urak és szolgák együtt lakomáztak, vagy egy szerepcsere-játék keretében előbbiek szolgálták ki az utóbbiakat. Fényes nappal is lehetett estélyi öltözetben kódorogni az utcákon, a szolgák büntetlenül páváskodhattak uraik toalettjében, miközben az előkelők a felszabadított rabszolgák fríg sapkájában ünnepelték a szabadságot (amelyet nem ritkán összekevertek a szabadossággal, amiképpen a szabadverset is a szabad szerelemmel).

A gondoskodó állam (vagy önkormányzat) fügét, diót, datolyát szórt a nép közé, kenyérrel és borral kínálta az ünneplő tömeget. Az amfiteátrumban gladiátorok helyett nők viaskodtak, az állathajszákat pedig gólyára vadászó törpék parodizálták. A folyamatos lármát át- meg átszőtték az ünnepség védjegyének számító „Io, Saturnalia!”-rikoltások. Az ünneplő közösségek korhelykirályt (Saturnalicius princeps) választottak maguk közül, aki megszabta népének a kötelezően végrehajtandó tréfás feladatokat. Mindeközben talán nem is sejtette, hogy távoli elődei a daliás [h]őskorban rendezett ünnepségek végén még áldozati oltáron végezték földi pályafutásukat a magasabb termésátlagok reményében. A mulatság tetőfokán a kilengéseknek már csak a bolondkirály kreativitása szabott határt a pucéran gajdoltatástól a vízbe hajításig, amelynek elszenvedője rendszerint nem a nevetéstől kapott görcsöt a decemberi hidegben. 

A Saturnalia a maga karneváli hangulatával és vaskos humorával ízig-vérig plebejus népünnepély volt. A magasértelmiségiek számára viszont maga a pokol. Seneca, a sótlan filozófus, költő, drámaíró és államférfi megvetően nyilatkozott az ünneplő tömegekről, akik önkontroll nélkül adták át magukat az élvezeteknek. Egyúttal értetlenségét is kifejezte a nagy felhajtás miatt, neki ugyanis úgy tűnt, mintha az egész év másból sem állna, csak decemberből, vagyis Saturnaliából. Plinius Minor jogász, katona és politikus, továbbá megrögzött levélíró az évnek ebben a szakában visszavonult termeibe, hogy addig is nyugodtan áldozhasson a grafománia oltárán, amíg háznépe bolondozik. A Görögországban tanuló Aulus Gellius, későbbi jogász, grammatikus és író-kompilátor baráti összejövetelen ünnepelte a Saturnaliát, mint mondja: „…kellemesen és szolidan tettük ezt, nem pedig, amint mondani szokás, szabad féket engedve lelkiismeretünknek, – mert Musonius szerint a léleknek szabad féket engedni annyi, mint azt elveszteni…”. Az értelmiségi ifjak lelkük megőrzése végett inkább irodalmi vetélkedőt tartottak, és ha mindenki elvérzett egy kvízkérdésen, babérkoszorúval koronázták az ünnepelt Saturnus-Kronosz szobrát. Arról már nem szól a fáma, hogy az antik „Lyukasóra” végén hány koszorú övezte az istenség homlokát, Gellius mindössze egyet vallott be. 

A savanyú entellektüelek azonban csak a társadalom elenyésző hányadát képviselték. A Saturnalia-rajongók egybehangzó véleményét legtömörebben az „új költők” csoportosulásának tagja, Catullus öntötte szavakba, amikor így nyilatkozott: „A legjobb nap.”

Io, Saturnalia!

Saturnus és Sol Invictus megszüli a Karácsonyt

A keresztényeket hosszú időn keresztül nem foglalkoztatták Jézus Krisztus születésének körülményei. Az üdvtörténet szempontjából ugyanis a feltámadás bírt igazi jelentőséggel, ez határozta meg a szent idő körének kezdetét és végét. Ám eljött az idő, amikor már nem lehetett többé megkerülni a születés kérdését. Alexandriai Szent Kelemen (2–3. század) e jeles napnak a május 15-i dátumot javasolta. Ezzel szemben a pannóniai születésű Victorinus püspök a 3. század második felében december 25-ére tette Krisztus születésnapját. Történt mindez Poetovióban, a Mithras-vallás egyik birodalmi központjában. A későbbiekben aztán több egyházatya is kiállt a január 6-i dátum mellett, s tették ezt ugyanolyan történeti megalapozatlansággal, mint elődeik. Jézus születésnapjára vonatkozó utalás ugyanis nem maradt fenn, talán soha nem is létezett: a kanonizált evangéliumok mindenesetre hallgatnak róla, és nem beszédesebbek az apokrifek sem. Az adatok teljes hiányának ugyanakkor megvan az a vitathatatlan előnye, hogy tiszta lappal lehet indulni: az év bármely napja kijelölhetővé válik. És pontosan ez történt. A választás végül a Victorinus által javasolt téli napfordulóra (december 25.) esett, amely Sol Invictus (a ’Legyőzhetetlen Nap’) születésnapjaként régóta élt már a köztudatban. A komoly csillagászati háttérrel rendelkező Mithras-vallás szerint a téli napfordulón, a legmélyebb sötétségben születik meg az istenség. Az ettől kezdve mind hosszabbra nyúló nappalok az újjászülető Nap győzelmét hirdetik. Ez a természettudományos és dogmatikai szempontból megalapozott kiindulási helyzet a keresztény szimbolika számára is rokonszenves, mi több, adaptálható volt. Eszerint Krisztus a fény, az új kezdet, aki új világrendet teremt, és elhozza a megváltást a sötétben tévelygő emberiség számára. A keresztények – „ez mától mindig is így volt” alapon – átvették és saját képükre formálták Sol Invictus ünnepét. Krisztus születésének december 25-i dátuma a 325. évi niceai zsinaton hivatalos megerősítést nyert. 

A legkorábbi adat, amely bizonyítja a Dies Natalis Christi megünneplését, a 354. évből származik. A karácsonyi ünnepséget azonban továbbra is megelőzte a Saturnalia, amelyen – az egyházatyák nagy keserűségére – az igaz keresztények zöme is ujjongva vett részt, hogy aztán macskajajosan, zúgó fejjel, háborgó gyomorral és remegő lábakkal kezdje meg a szent ünnepet, a bohócsapkát és a szerpentinszalagokat éppen csak levetve magáról. A késő császárkorban ugyanis az elkötelezett, jó keresztények nagy részének identitását a pogány gyökerek, a régi hagyományok és szokások még változatlanul meghatározták. Számukra a pogány tradíciók és az élő keresztény vallás egyidejű ápolása nem okozott lelkiismereti válságot. Még a szikár egyházatyáknak is be kellett látniuk, hogy egy olyan ősi és a társadalom szövetébe mélyen beivódott ünnepet, mint a Saturnalia, erőszakkal nem lehet kitörölni az ünnepi kalendáriumból. Úgy döntöttek hát, hogy – tart, ameddig tart – új mederbe terelik a pogány ünnepet. Így kerültek át a Saturnalia szelíd és meghittséget sugárzó szokásai: a közös lakoma, a gyertyagyújtás és az ajándékozás a magasztos karácsonyi ünnepkörbe. A Saturnaliáról, pontosabban amivé silányult, 448-ban hallunk utoljára. A naptárban azonban ekkor már feriae servorum (’rabszolgák ünnepe’) néven szerepelt, és az uralkodóvá váló keresztény korszellemnek megfelelően minden pogány vallási tartalmat nélkülözött. 

A féktelen dorbézolás, a zene, a tánc, a beöltözés és bolondozás szokása a keresztény világban a karácsonyi ünnepkört követő farsangi és karneváli időszakban élt tovább. 

De ez már egy másik történet.

Az ünnep Mircea Eliade szavával (1) a profán időből való átlépés a megszenteltbe, abba az időbe, amelyben szimbolikusan újra és újra lejátszódik a mítosz idejében – az örök időben – egyszer már lezajlott (isteni) cselekvés, így az ember része vagy legalábbis tanúja lesz a mitikus cselekedetnek.  A szakrális időről és az ahhoz kapcsolódó rítusokról Eliade az 1957-ben megjelent A szent és a profánban ír, kijelentve, hogy az ünnep alkalmából az ember kilép az itt és mostból, a profán világból, és átkerül a másik dimenzióba, az öröklét idejébe.

Ily módon a vallásos ember világképében élesen elhatárolódik a szent tér, a kozmosz – amellyel szemben áll a káosz, a teremtett világon kívüli tér – és a szent idő. 

Amikor az istenek még a Földön éltek  

Az antik ember univerzumképében összefértek az örök időben létező antropomorf istenek és egy olyan, emberek által lakott világ, amelyet az istenek látogatnak; vagyis az antikvitásban átjárható volt a szakrális és a profán idő és tér. 

Az utak mentén szentélyek, a házakban az ősök szellemeinek emelt oltárok, az agorán/fórumon az istenek hajlékai nem pusztán mementói voltak egy valamikori mítosz idejének és a (valahol máshol lévő) isteni szférának, hanem valóságos megjelenési helyei. A királyok, majd a császárok isteni származása még a birodalom késői korszakában sem lehetett kérdéses, ily módon a hatalom mint isteni felhatalmazás artikulálódott.

Ahogy Kerényi Károly fogalmaz: „Az antik vallás alapja nem a keresztény értelemben vett hit, hanem a valóságérzés”. Kerényi hozzáteszi: az emberi tudatban ennek a valóságosnak, „tényleg jelenlévőnek” az érzékelése egyszersmind mélyebb és általánosabb is az egyedi érzésnél. (2) 

Az örök isteni jelenlét ugyanakkor értelmezhetetlenné teszi a keresztény értelemben vett „hit”, a pistis fogalmát. Az antik világ nem „vallásos” vagy „hívő”, hanem örök isteni jelenlétben él.

Ahogy Kerényi fogalmaz, az antik vallás „ünnepvallás”. Ugyanakkor az emberi fáradozás, hogy az idő egy pontját ünneppé tegye, nem járhat sikerrel anélkül, hogy az isteni hozzá ne járulna ahhoz, hogy lehetővé váljék a lehetetlen, és az ember maga is istenivé legyen a kiemelt pillanatban. 

Vagyis az istenek és a halandó is kell ahhoz, hogy a mágiából, a varázslatból, a művészetből és a vallásból megteremtődjék az ünnep. Az a kiemelt pillanat, amelyben az ember képes azokkal a magasabb valóságokkal, amelyeken a léte alapszik, közvetlenül szembe találkozni. 

„A görög és a római vallásnak a valóságérzésen kívül az ünnepiség is feltétele” – szögezi le Kerényi. (3)

Vegyünk két, látszólag ellentétes antik, római ünnepet. Az egyik a babonával rokon, a másik mélyen transzcendens gyökerű, ugyanakkor realizálódásakor karneváli káoszba fullad: a Lemuraliát és a Saturnaliát. 

Lemuralia ünnepén a rómaiak – ma így mondanánk – ördögöt űztek a házaikból. A májusi rítus kezdetét a városalapító Romulushoz kötik, aki meggyilkolt testvére szellemét akarta kiengesztelni. Az egyének által felajánlott babáldozat mellett Lemuralia idején a Vesta-szüzek sós süteményei segítettek a halottak rossz szellemeinek megbékítésében. Vagyis: az inkább profán, babonás cselekvéssor egyszersmind a közösség egységét is kifejezte, hiszen a városalapítóhoz köthető, ugyanakkor ez által az isteni szféra „jóváhagyása” is ott van zárójelben, hiszen az ikerfiúk Mars és Rhea Silvia gyermekei.

A decemberi napforduló környékén tartott Saturnalia ünnepének középpontjában Saturnus áll. Az évzáró/újévnyitó ünnepségsorozatkor rendezett karnevál alkalmából a gazdagok megvendégelték a szegényeket, a városokban felvonulásokat tartottak, a császárok cirkuszi játékokkal kedveskedtek a népnek. (A karneválról lásd később.)

Nem soroljuk fel sem a görög, sem a római ünnepeket, elég talán, ha ezt a két eseményt idézzük fel annak illusztrálására, hogy az antik világban kibogozhatatlanul keveredett az isteni jelenlét, a közösséghez tartozás megélésének lehetősége és az uralkodói szféra (császárok) és a vallási intézmények (például a Vesta-szüzek) meghatározó szerepe egy-egy ünnepben.

E hasábokon nincs elegendő hely arra, hogy külön vizsgáljuk a császárság kori, beavatáshoz kötött, így csak a társadalom egy szűk szegmensének elérhető kultuszoknak az ünnepeit (például az Ízisz-kultuszét vagy a rejtélyes Mithraszét), az azonban kijelenthető, hogy az antik világban voltaképp nem értelmezhető a nem-szakrális ünnep.

Két okból: az antikvitásban isten nélkül nincs ünnep – és az antik világ amúgy is permanens isteni jelenlétben él. 

Ahogy Eliade felhívja rá a figyelmet, a zsidó, majd az arra épülő keresztény vallás elsősorban időszemléletében hozott újat: a késői görög filozófiákban, például a platonzimusban vagy a püthagoreusoknál is visszaköszönő körkörös indiai időszemlélethez (4) vagy az antik világfelfogáshoz képest már a zsidó tradícióban megjelenik a teremtés gesztusától az idő végezetéig tartó lineáris idő fogalma. A kereszténység pedig ennél is radikálisabb változást hoz. Jézus a konkrét, történelmi idő egy pontján a valós, ha úgy tetszik, profán világba lép be a szent időből és térből. Nem úgy, mint az antik istenek, akik bármikor felbukkanhatnak, és örökké jelen vannak évszázadokon át – ugyanakkor sohasem, hiszen jelenlétük egyben örökösen a mítosz idejében történik, és nem a valós, emberi időben. 

Jézus azonban itt tevékenykedett, a valós világban. Élete konkrét földi időszakhoz és térhez köthető emberi élet-időtartam.

Vagyis személyében nemcsak az isteni és az emberi szférát köti össze, de egyben átmetszi a szakrális idő és a profán idő határát is!

A keresztény világ és az ünnep

A constantinusi időszakot követő kisebb-nagyobb krízisek és az ariánusok egyházból való eltávolítása után kikristályosodó új vallás alapján lassan, de biztosan krisztianizálódó világban nemcsak a profán és a szakrális tér rendeződött át – de az ünnep fogalma és tartalma is megváltozott.

Az antikvitás mindenhol jelenlévő isteneit és elvileg a végtelenségig bővíthető pantheonját – amely az utolsó időkben éppúgy kiegészült romanizált egyiptomi istenekkel, mint a szintén romanizált kis-ázsiai Mithrasszal – felváltotta egy másik ünnepstruktúra, amely évszázadokon át meghatározta Európa, tágabb értelemben a keresztény civilizáció profán idő-szakrális idő ritmusát.

Az ünnepek a középkortól kizárólag a Krisztus-történet kiemelt eseményeit idézték meg, vagy a szentek, vértanúk ünnepnapjait jelentették – még ha ezek mellett meg is maradt egy-egy, az antikvitásban gyökerező esemény, például a Saturnaliából kinövő karnevál, és ráépült egy-egy, immár keresztény király koronázási ünnepsége, uralkodói gyermek születésekor vagy győztes hadjárat alkalmából rendezett világi örömünnep.

A keresztény évkör főbb ünnepei fokozatosan alakultak ki – a katakombák keresztényei bizonyosan nem ünnepelték még például a karácsonyt. Natalis Domini, vagyis az úr születésének ünnepnapja kezdetben január 6-án, vízkeresztkor volt. A 325-ben tartott niceai zsinaton határozták meg ezt a napot december 25-ében. (5)

Külön írás tárgya lehetne, hogy miért épp erre a napra került a megváltó születése. 

A szoláris hősök

Jézus, mint a szoláris mítoszok hősei általában, pont abban az időpontban lép színre, amikor a legrövidebb a nappal, azaz a téli napforduló időpontjában. Ahogy említettük, a rómaiaknak a káoszt megidéző Saturnalia ünnepe is erre a hétre esik és milyen különös, december 25-én született Mithrasz is. Utóbbi istennek leginkább a romanizált változatát ismerhetjük, kultusza azonban ind és perzsa eredetű, Mitrá-Varuna néven már a Rig-Védában megtalálható. 

Mithrasz – latinizált formájában – jellegzetesen 1. századi isten, a klasszikus vallások és a misztériumvallások elemei is megtalálhatók a tiszteletében. A kultusz központi motívuma a Világosság/Jó és a Sötétség/Gonosz erőinek egymás elleni harca. (6)

A 3. században már a birodalom bevett istenei közt volt, figurája összeolvadt Sol Invictuséval, kultusza pedig Helioséval, sőt, 307-ben a kereszténységet üldöző Diocletianus egy időre főistenné tette. 

A Mithrasz-vallás ugyanakkor a kereszténységgel szemben – melynek sokáig riválisa volt – beavatáshoz kötött.

Fontosabb, hogy az isten születéstörténete mennyire hasonló Jézuséhoz. Szűztől született december 25-én a fény megnyilvánulásaként – ez az elem aztán feltűnik Krisztus születésének leírásakor is a betlehemi csillag formájában. 

A születésnél jelen voltak a pásztorok és két fáklyavivő is, Cautes (a hajnali Nap, felemelt fáklyával, a Ráktérítő gazdája) és Cautopates (az alkonyi Nap, leeresztett fáklyával, a Baktérítő gazdája). Születésnek helyszínét a szikla mellett sokszor ábrázolják barlangként – ez azért érdekes, mert Krisztus születését annak ellenére festik meg barlangi jelenetként évszázadokon át, hogy az Evangéliumokban ilyesmiről nem esik szó. 

Feltűnik bölcsőjénél a három perzsa bölcs/mágus alakja is, akik egy barlangban várakoznak, hogy feljöjjön a csillag egy kisfiú alakjában – újabb érdekes párhuzam, hogy az ariánus és ókeresztény ábrázolásokon a mágusok rendre fríg sapkában jelennek meg, mint például az egyik ravennai mozaikon.

Ugyanakkor van egy fontos különbség is: Mithrász gyermekként nem látható. (7)

Megjelenik viszont ifjúként, aki Krisztushoz hasonlóan  világgömböt tart a kezében, valamint fáklyát és kardot.

A legismertebb ábrázolásokon bikaölőként látjuk, a leszúrt bika oldalából szivárgó vér búzává változik, s ahogy a szemek a földre hullanak, vegetációt sarjasztanak. A mítosz egy másik változata szerint a bika vére borrá változik. 

Meglehetősen ismerős lehet ez is, a szentáldozás ostyája és a vérré változó bor a katolikus szertartásban a megváltó testeként és véreként jelenik meg.

Ezeket a párhuzamokat azért érdemes felidézni, mert Jézus Krisztus, a keresztény vallás isteni hármasságának tagja egyben a szoláris mítoszok hőseinek fő feladatát, a fény, valamint sötétség elválasztását is elvégzi, születésének ünnepén szimbolikusan újraindul a világ, újra megtörténik a „fiat lux” gesztusa és megelőlegeződik az új szövetség isten és ember közt, mely Jézus feláldoztatása által köttetik meg.

Ezen esszé keretei nem teszik lehetővé, hogy felidézzük az összes naphéroszt az egyiptomi Hórusztól Hélioszig, és megkeressük a párhuzamokat Krisztussal mint naphérosszal. Mint ahogy azt sem, hogy  felfejtsük a téli napforduló idején tartott további szertartásokat. 

A kereszténység legfontosabb ünnepe azonban nem a karácsony, hanem a húsvét, az ember feláldozásának és az isteni lény feltámadásának évenként újraélt-újramesélt aktusa. 

Húsvétkor nemcsak a szakrális, valamint a profán tér és idő átmetszése történik meg, de a halál (a sötétség, a káosz) örök legyőzése is a három alakban (atya, fiú, szentlélek) megjelenő, meghaló és feltámadó Isten által.

Az egyházi év e két sarokpontjára, a téli és tavaszi ünnepre fűződnek fel az európai ünnepstruktúrát évszázadokon át meghatározó további egyházi események a Mária-ünnepektől a Krisztus-történet meghatározó momentumainak (pl. az úr színeváltozása) ünnepétől a különféle szentek emléknapjaiig. Utóbbiak tisztelete attól függően változott ugyanazon kultúrkör egyes részein, hogy hol milyen titulusú templom állt. Szicíliában például az ott született Szent Luca (Santa Lucia) kultusza nyilván erősebb, mint más itáliai vidéken, ám attól még Velencében a Szent Lucának szentelt templom körzetében is megemlékeznek róla december 13-án, és kifejezett kultusza van Svédországban, míg Márk evangelista városa Velence, Keresztelő Szent Jánosé Firenze és így tovább.

A karnevál 

A legtöbb ünnep tehát az antik időktől a szakrális szférához köthető. Van azonban egy olyan, amelynek középpontjában évszázadokon át a káosz, a rendetlenség állt: a karnevál. 

Említettük már, hogy eredete a Saturnaliákig nyúlik, korántsem a Saturnalia azonban az egyetlen, amelynek lényege a felfordulás és az alvilág felé való megnyílás. 

Dionüszoszt – akinek analógiája a latin világban az előbb Liberként, majd Bacchusként megjelenő neki megfelelő isten –, ünnepein őrjöngő nők kísérik. A dionüszia és római megfelelője, a bacchanália nem feleltethető meg teljesen a karneválnak. De míg az emelkedett ünnepeken a pozitív, a fénnyel asszociált isteni jelenlét artikulálódik, utóbbi esetben a sötétség és alvilág istenei szabadulnak ki a Földre, hogy – az eksztázis és a bor által – uralmuk alá hajtsák egy időre az embert, akinek kettős lényére mindkét típusú istenség, Nietzsche szembeállítása szerint az apollóni, világos, és a dionüszoszi, sötét isteni szféra is számot tart. (Nietzsche szembeállítása több szempontból problémás, mivel a két isten kultusza egymást egészíti ki, Apollónnak is van „sötét” és Dionüszosznak is van „fényes” arca, de ez túlvezetne ezen esszé keretein.)

Ahogy Kerényi Károly Dionysos-esszéjében fogalmaz, Dionüszosz „őrült isten”. A görög gondolkodástól nem idegen a kettősség és az alvilági istenek pantheonba illesztése, Σκωτος (Szkótosz, Homály) és Έρεβος (Erebosz, Sötétség) maga is isten, de Dionüszosz mellett a valószínűleg egyiptomi eredetű Hekaté, a varázslás istennője is az alvilághoz tartozik.

Figyelemre méltó, hogy Dionüszosz kultusza kifejezetten női résztvevőkre épít, ráadásul bortól megvadult, őrjöngő nőkre. A μαινάδες, a mainaszok a dionüszia (bacchanália) főszereplői, az ünnep lényege az eksztázis. Kerényi szerint a „mindent elárasztó életfolyam” szabadul fel ilyenkor. Hozzáteszi, hogy Delphoiban a három téli hónap volt Dionysosé. A háromévente ismétlődő rítusban Kerényi a jéghideg, sötét, „halálmerev” téllel szembeszegezett „forró elevenséget” látja. Ugyanakkor a mainaszok őrjöngésükben széttépnek mindent, ami az útjukba kerül, legyen élő vagy élettelen – a Dionüszosz-kutuszban így az isten kettős jellege, az őrjöngő életigenlés és a halál egyesül.

Van egy fontos elem, amely összeköti a Dionüszosz-kultuszt és a karnevált: az álarc. 

„A természet legmélyebb rétege (…) felszabadul, démoni alaktalanságban, ha az álarc arctalan (domino), vagy démoni torzképpel, ha az álarc ilyen képet ábrázol. Álarc segítségével az emberek mindig és mindenütt a világon démokokká tudtak lenni” – írja Kerényi. (9)

Fontos, hogy Dionüszosz – és az alvilágjáró Orpheusz – kultuszai már a görög világban is ellenpólust képeznek az olümposzi istenekkel és az eleusziszi misztériumokkal fémjelzett kultuszokkal. (Dionüszoszt, mint ahogy Orpheuszt is, más vonatkozásban Krisztussal azonosítják, de ez szintén messze vezet.)

Mihail Bahtyin híres, a karneválról írt soraiban a karnevált egyértelműen a szaturnáliákból és a „vele kapcsolatos jelmezcserélő szertartásokból” vezeti le.

Ahogy felhívja rá a figyelmet, a karnevál elsősorban népi ünnep, s noha mára elkorcsosult, még a 18. és 19. században is fejlődött, rakódtak rá újabb elemek. (10)

Szerinte a karnevál fogalmában tulajdonképpen az összes népünnep összemosódik.

A karnevál ellenpontja a magasabb rendű isteni jelenlét ünnepének, a szent időnek olyan szempontból, hogy – Bahtyin szavával – nem a szent, hanem a „vidám idő” jelenik meg benne, és a karnevál az, amely igazán össznépi és igazán köztéri ünnep. 

A karnevál a keresztény világban a decemberi Saturnalia-időszakról fokozatosan húsvét előttre, a húshagyó keddig tartó időszakra tolódott, ami szimbolikusan igazodik a keresztény világfelfogáshoz, hiszen mikor szabadulna el a leginkább a sötétség, mint a húsvétot, a megváltást megelőző időszakban?  (11)

A karnevál a leginkább abban különbözik az egyházi ünnepektől, hogy „nincsen semmi olyan tárgya, amely iránt a népnek csodálatot, áhítatot, jámbor tiszteletet kellene éreznie” – írja Bahtyin. 

Továbbá – és erre utal Goethe is, aki leírja a római karnevált –, ezen időszak alatt megszűnik a hierarchia, a rang- és státuszkülönbség, vagy ahogy ő fogalmaz, „a nép annak örül, hogy Krisztus születése a szaturnáliákat legfeljebb csak pár héttel odébb halasztotta, de megsemmisíteni nem tudta”. 

Bahtyin felfejti a karnevál mint tűzünnep, a halál és újjászületés körforgásának ünnepe jelentését is. 

A karnevált lakmározás követi, hiszen hamvazószerda után beköszönt a böjti időszak.

Bahtyin – akinek társadalom-értelmezése jellegzetesen a koráé – felhívja a figyelmet arra, hogy a karnevál idején a nép „halhatatlannak” érzékeli magát, meglátja saját tömegét és nagyságát, és a fennálló hatalom és uralkodó igazság viszonylagosságát. 

Ezáltal a karnevál idejére lehetővé válik a „rend”, a kozmosz megfordulása, fejre állása, a tradicionális vilászemlélet szerinti káoszba fulladása – tehetjük hozzá.

Összefoglalva: a szent időhöz köthető ünnepekben az egyén vagy a közösség felemeltetik az isteni szférához, vagy a magasabb isteni szféra jelenik meg a földön – míg a vidám időhöz köthető nagyon is földies ünnepeken az ember és az isten sötét oldala artikulálódik, hogy a dolgok örök ritmusa szerint aztán újra kezdődjék az egész elölről.   

Az idők kezdete óta e kétfajta ünnep strukturálja valamilyen formában az évkört – amelynek ciklikussága a 365 napos körforgás után ugyanúgy fennmaradt a lineáris időszemléletű kereszténységben, mint ahogy megvolt az „örök időben” élő antik világban.

1) Mircea Eliade: A szent idő és a mítoszok. In: A szent és a profán, Helikon, Budapest, 2014. Ford: Berényi Gábor 49-76 oldal 

(2) Kerényi Károly: Az ünnep lényege. In: Halhatatlanság és Apollón-vallás. Magvető, Budapest, 1984. 333-352 oldal

(3) uo

(4) Az indiai ember számára az idő világciklusokban, örök körforgásban telik, folyamatos a létesülés és a pusztulás. Brahma egy napja 4,32 milliárd év vagy ezer mahajuga. Minden mahajuga 4 nagy jugára oszlik, ennek vége mindig a kali juga, a sötétség kora. Ebben élünk ma. Ekkor bekövetkezik a pusztulás, majd újra kezdődik az egész.

(5) A karácsony azért esik különböző napokra a latin keresztényeknél és az ortodoxoknál, mert a Gergely-féle naptárreformot el nem fogadó ortodoxia naptárában december 25-e a Gergely-féle naptárban január 7-re esik.  

(6) Az Aveszta szerint Mithrasz a fénnyel azonos, amely minden zugba behatol, a sötétséget kiirtva. Az istent Kr. e. 14. században, Irántól nyugatra, Mitanniban említik először mint fényistent. Eredetileg tűzisten, a kozmosz elrendezője, a legelők gazdája, a növények sarjasztója, Ardviszura Anahita esőistennő férje, annak „tüzes” párja, Ahura Mazda tűzistennel egylényegű, más formájában Zurvánnal, az idővel is azonos. Ebből lett a római vallás Mithrásza.

(7) Bővebben: Jankovics Marcell: A Nap könyve, Csokonai, Debrecen, 1996

(8) Kerényi Károly: Gondolatok Dionysosról In: Halhatatlanság és Apollón-vallás. Magvető, Budapest, 1984. 181-204 oldal

(9) Uo. 200. oldal 

(10) Mihail Bahtyin: Francois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Budapest, 1982, 271. o

(11) A latin kultúrájú területen, Francia- és Spanyolországban nemcsak a klasszikus karneváli időszak, de az úrnapja alkalmából zajló körmenetben is felfedezhetők a karneváli elemek. A menetben ott vonul a szörnyetegen a Nagy Parázna (a parázna asszony), a mórok és a feketék, a sarabande-táncosok, a jelmezes színészek, írja Bahtyin

A címlapon szereplő műved, a Türkiz együttállás 2022-ben készült. Mi foglalkoztatott e kép megalkotása közben?

Ez a festmény a Fonódások sorozat egy darabja, amelynek festékpöttyökből felépülő alsó rétege kozmikus hatást kelt. Intenzitását egyrészt a rétegzettsége, másrészt az egymás mellé helyezett színek vibrálása adja. Erre kerültek rá a játékos formáim, amelyekre úgy tekintek, mintha különféle csillagképeket rajzolnának ki.

A szétdarabolt ívdarabok a néző tekintetét folyamatos mozgásban tartják, majd egy idő után elméjében egymásba kötődnek, újrafonódnak, vonalhálóvá alakulnak.

A kép befogadása azonban attól is izgalmas lesz, hogy nincs olyan pont, amire a néző fókuszálhatna, mivel a háttér az éles, az elé kerülő vonalak pedig elmosódott hatást keltenek.

Hogyan alakulnak a sorozataid?

Mindig van szabályszerűség vagy logika, amelynek mentén építem az adott sorozat kompozícióit, azonban mivel sokat kísérletezem, a rengeteg vázlat, amit készítek, gyakran új ablakot nyit a már bejáratott metódus továbbfejlesztésére vagy az attól való elmozdulásra. Nagyjából úgy kell ezt elképzelni, mint amikor megvan a jól bejáratott recepted, de egy idő után kedved támad kicsit másképp elkészíteni egy ételt.

Azt vettem észre, hogy ezek az apró változtatások elég komoly differenciákat tudnak eredményezni, amelyek kibontása, körüljárása mindig egy újabb sorozatot szül.

A legújabb sorozatod, a Jóslat január 31-től lesz látható a Faur Zsófi Galériában. A Fonódásokhoz képest milyen differenciákat mutat fel ez a széria?

Ha egymás mellé helyezzük az egyes sorozatokat, akkor látszik, hogy a tektonikus, tömegszerű jellegből fokozatosan eljutnak egy szétbomló formarendig, a Jóslat már olyan kompozíciókat jelöl, ahol az all-over felületek dominálnak, míg a Fonódásokban a vonalak egy láthatatlan, mégis érzékelhető belső mag köré szerveződtek. Egyszer azonban ez a struktúra túlfeszítette magát, így a Jóslatnál az elemek már elkezdtek kifelé rajzani, a keret peremei felé, szétterjedtek, és gyakran olyan hatást keltenek, mintha a vászon szélén túl a végtelenben folytatódnának.

A vonalak pedig organikus formákká fejlődtek.

A formáimnak is megvan az evolúciója: a korábbi lakk képeimen az amorf, biomorf sejtekre, organizmusokra emlékeztető foltok az elmozdulás hatására felvettek valamilyen formát, nyúlánkká váltak. De ez a folyamat parallel az élővilág fejlődésével: az egysejtűek is a mozgás miatt kezdtek el formálódni. A saját elemeim egyediségéhez is ragaszkodom: azért nem is használok plottervágót, mert úgy gondolom, hogy az apró pontatlanságaikkal, a kis hibáikkal lesznek a sajátjaim. Az új sorozatnál pedig sokat filóztam azon, hogy mitől lehetnének még inkább rám jellemzők, végül negyvenhét darabot vágtam belőlük, ami az éveim számát jelölte, így a múltam egy-egy darabkájaként tekintek rájuk. Ezután ezeket puzzle-szerűen kezdtem el felrakosgatni a kompozíciókra, hogy végül totális látvánnyá álljanak össze.

E festményeknél a formák elsőre kavalkádszerű érzeteket keltenek a nézőben, idővel azonban mégis harmonikus kompozícióvá állnak össze. Hogyan éred ezt el?

Folyamatos párbeszédben vagyok az adott képpel, figyelek arra, hogy mit igényel a fejlődő kompozíció. Először mindig három-négy forma egységét keresem, ha azok között létrejön egy erős koherencia vagy stabilitás, akkor ez a struktúra vázszerkezetként tud működni. Ehhez az alaphoz lehet azután a többi elemet pakolgatni úgy, hogy olykor harmonizáljon azzal vagy épp kibillentse azt a nyugalmi pozíciójából.

Jellemző az is, hogy az adott tónusú elemek kiadnak valamilyen összhangzatot, a végső kompozíció koherenciáját ez is erősíti.

Miért Jóslat a sorozat címe?

A mostani formáimnak van egy erős jelszerűsége, a néző úgy érezheti, mintha ezek a kompozíciók megfejtésre váró üzenetek lennének. A képalkotási metódust pedig úgy képzeltem el, mint amikor a sámán csontokat és egyéb leleteket véletlenszerűen kidob a homokba, hogy abból kiolvassa a jelentést.

Ezekkel a formákkal édesapád, Romvári János munkásságához is kapcsolódsz.

Apu installációi az archetipikus-mitikus emlékezet stimulálását célozták, egy már elveszített szakrális-auratikus teret mutattak fel, amelyben gyakran megjelentek ezek az írásjelszerű elemek, amelyek megfejtésre váró konstellációkba rendeződve mutatkoztak meg a művekben. Apa mindig valamilyen kultúrkör valós jeleit ötvözte a saját gondolataival, az elemek végül üzenetté álltak össze. Már gyerekként is nagy hatással voltak rám ezek a formák, időutazásként éltem meg a velük való találkozást, most pedig valahogyan a mélyről előhívódtak ezek az emlékek és formálták a képeimet. 

Bár erősen narratívak a képeid, többféle olvasatot is megengednek, a formák mikro- és makroszinten is értelmezhetők.

A műveim alapvetően a saját megéléseim érzelmi térképe, azonban fontos, hogy mindig hagyjak teret a nézőnek, hogy a kompozíción belüli bolyongás során megtalálja a saját értelmezéseit. Szerintem pont emiatt lehet elérni, hogy a befogadó időt töltsön a képeim előtt: mert azok olyanok, mint a képrejtvények, amelyekből aztán mindenki kiolvashatja az egyéni történetét. 

A képeid folyamatosan billegnek az analitikusság és az organikusság között, ez mennyire tudatos?

Mivel a világban zajló jelenségek engem is folyamatosan formálnak, érzelmileg hatnak rám, ezért a kompozícióim sem tudnak megmaradni a hideg kiszámítottság határán belül. De én is ilyen vagyok: egyszerre tűnök nyugodtnak, rendezettnek és következetesnek, valójában azonban folytonos mozgásban létezem, nyüzsgő és komolytalan is vagyok. A vázlataimból is látod, hogy teli vagyok gondolatokkal, ötletekkel, mindig izgat valami, amit meg kell csinálnom.

Merre haladsz e sorozatot követően?

Szerintem ez a sorozat nincs még teljesen lezárva, még bőven van benne kiaknázatlan lehetőség, ezért egészen addig e körül mozgok majd, amíg ki nem nyílik egy olyan ablak, amerre tovább lehet indulni és fejleszteni a mostani gondolatiságot.

Sajnos a bevezető kurzust mindig alapvető kijelentésekkel kell kezdeni: ezen gyűjtögetős sorozat célja, hogy tudatosítsuk: a cél nem az, hogy jóllakjunk – bár ez is elérhető vele.  Sokkal inkább az, hogy visszatérjünk az alapokhoz, ami az állatvilágnak ösztönös, de nekünk, emberiségnek már nem: az, hogy vigyázzunk a természetre, hiszen éltet minket. Sarkosabban fogalmazva: nem piszkítunk oda, ahonnan eszünk! Ha ez egy rigónak egyértelmű, akkor talán nekünk is az lehet.

Túlzott optimizmusnak hangzik, de ha minél többen felfedezik, hogy a természet mennyire finom, akkor talán jobban fognak rá vigyázni.

Nagyon sokszor kapom azonban azt a visszajelzést, hogy bár sokaknak lenne kedve legelészni, – nem is alaptalanul – tartanak attól, hogy csúnya gyomorrontás lenne a vége. Ami valóban benne van a pakliban, hiszen a növények között ugyanannyi gonosz van, mint a gombák között, csak egy fokkal jobb a PR-juk. És amíg Magyarországon a gombaszakellenőri hálózat fantasztikusan működik, addig a növényeket hivatalosan nem tudjuk megmutatni senkinek.
Ugyanakkor ez az a műfaj, amit sajnos nem lehet szakkönyvekből elsajátítani, legalábbis nem úgy, hogy leülünk, megtanuljuk, aztán elindulunk, hogy a gyakorlatban alkalmazzuk a megszerzett tudást. El kell indulni, össze kell szedni azt, ami felkeltette az érdeklődésünket, majd hazavinni, a latin névig meghatározni és elolvasni róla mindent. És csak ezután szabad megkóstolni!

Kétféle irány lehetséges: vagy egy kifejezett növényt keresünk, vagy belebotlunk egy ismeretlenbe és az izgatja fel a fantáziánkat. Ha egy bizonyos növényre vadászunk, akkor először természetesen azt kell megtudni róla, hogy milyen környezetben szeret élni és ehhez keressünk alkalmas terepet. A határozócsoportokban nem érdemes pontos helyszínekre rákérdezni, hiszen ezeket majdnem ugyanolyan féltékenyen őrzi mindenki, mint a gombászok a saját bevált lelőhelyeiket. Az alap tehát, hogy nagyon sokat kell csavarogni, hogy minél több helyszín legyen a fejünkben. Így ki tudjuk választani, hogy száraz sziklagyepesre vagy inkább dús, nedves rétre induljunk, akácosban kell csörtetni vagy hatalmas bükkösben.
Ha viszont éppen csavargás közben ugrik elénk egy növény, ami kellőképpen érdekes, akkor gondosan nézzük meg a környezetét, próbáljuk megjegyezni, hogy hol találtuk, mi minden volt körülötte és mennyi volt belőle. A növényhatározók között vannak nagyon jól használhatók, de ezeket akkor is körülményes magunkkal cipelni – egyszerűbb tehát alaposan megtapogatni, megszagolgatni, körbefotózni és megpróbálni egy növényhatározó applikációval beazonosítani.
Ezek közül több egészen jól működik, bár az apró nüanszokban tévedhetnek – például addig biztosan eltalálják, hogy cickafark, de hogy az melyik a sok közül, azt nem biztos.

Érdemes a nagyobb, angol nyelvűeket használni, ott pedig a tudományos neveket figyelni és azokat visszafordítani magyarra – így kapjuk a legpontosabb találatot.

De figyelem, egy sima Google-képkeresésnek soha ne higgyünk!  Kb. annyit ismer fel, hogy az egy növény és a nevére hazudik valamit, mint a ChatGPT…

De hogyan merjük a szánkba venni?

Nos, a legjobb, ha olyan dolgokkal kezdjük a kóstolgatást, amit nagyon nehéz bármi mással összekeverni és azonnal sikerélményt okoz. A csipkebogyóval például nagyon nehéz félrenyúlni – ott legfeljebb az lehet a probléma, ha túl mohók vagyunk és egyszerre bekapjuk az egész bogyót, a belső, szöszmöszös magjait ugyanis csak a haladók szokták megenni. De ha megtörténik, akkor sincs semmi baj: a magokból értékes olajat szoktak sajtolni, a szőröcskék pedig önmagukban is gyógynövény-drognak számítanak, a latin nevük pili. A galagonya talán még hálásabb, hiszen ha előre felkészülünk, hogy hogy néz ki a levele, biztosan nem nyúlunk mellé, és bár létezik nála erősebb ízű és finomabb termés, szintén büntetlenül csipegethetjük és még a szívünknek is nagyon jót teszünk vele.
A bogyók közül a feketéket kerüljük, a pirosak közül pedig a kecskerágót, az ebszőlőt és a tiszafa termését: mindegyik igen látványos és mindegyik mérgez. De annyira jellegzetesek, hogy könnyű megjegyezni, mit is kell elkerülni… a legtöbb más magyarországi piros bogyó legfeljebb savanyú lesz, de nem terít le.
A füvekkel már nehezebb a helyzet: a virágzáskor sokkal könnyebb őket azonosítani, mint az előtt vagy után. Márpedig azok között van egy csomó olyan, aminek a hasonmása mérgező. Tehát: lehetőleg virágzáskor kezdjük őket tanulgatni és nagyon alaposan véssük az eszünkbe, hogy hogyan is néz ki a levelük.

Itt is érdemes természetesen olyannal kezdeni, amit már ismerünk a konyhából: ha kakukkfüvet vagy szurokfüvet, azaz oregánót találunk a réten, és olyan illata van, mint amit a pizzán szoktunk érezni, akkor nyert ügyünk van.
A pitypangot is mindenki ismeri, bár valljuk be, hiába ehető, sokkal mutatósabb az ízénél. A nagy meglepetés viszont a csalán lehet: a normális esetben nagy ívben elkerült növényből a spenótnál sokkal finomabb főzeléket lehet csinálni, a magja pedig egyenesen csodálatos! Nem csíp annyira, mint a levelek, de bizsergeti a nyelvünket, így egyfajta sós robbanós cukornak lehet használni, ha valami nedvesebb felületű ételre szórjuk. Salátába nem érdemes, mert annyira pici, mint a mák, így simán átpotyog a tányér aljára.
Első körben tehát kezdjük azokkal a növényekkel a legelészést, amelyeket biztosan ismerünk: a sikerélmény ad annyi magabiztosságot, hogy utána bátrabban keresünk új növényeket. Ahogy említettem, bevizsgáltatni sajnos nem tudjuk őket, de szerencsére egyre több szakértő szervez gyógynövényismereti túrákat: néhányra még akkor is érdemes elmenni, ha egyébként irtózunk attól, hogy vadidegenekkel csapatban mászkáljunk a természetben. Ezeken az eseményeken egy csomó felismerési trükköt és terepismeretet is szerezhetünk, amelyekkel felvértezve már sokkal könnyebb egyedül nekiindulni a vadonnak.

Mivel ezzel a cikkel éppen rábeszélni szeretnénk mindenkit arra, hogy a lehető legtisztább és leginkább megújuló forrásból szerezze be az ételek hozzávalóit,  természetesen nem szeretnénk ijesztgetni, de ettől még muszáj beszélni az alapvető óvatosságról. A gombaszakellenőri hálózat például azért épült ki és azért szabályozza törvény, mert 1953-ban olyan fantasztikus gombatermő év volt, hogy gyakorlatilag a járdákon is gomba nőtt. Ennek megfelelően gyűjtötte és ette is mindenki. És minimum 35 fő halt meg abban az évben gombamérgezésben (valószínűleg jóval több, csak nem mindenkinél tudták/akarták beazonosítani a halál okát).
A növények között kevés olyan halálosan mérgező nő itthon, mint a gombák közül a gyilkos galóca, de azért vannak: a nadragulya például nem véletlenül szerepel majdnem minden mesében és mondókában, amiben boszorkányok is vannak, de a gyilkos csomorika sem véletlenül kapta a nevét. Ugyanakkor érdekes, hogy a kiskertek dísznövényei közül válogatva sokkal könnyebb eltenni valakit láb alól, mint ha az erdőbe vagy a mezőre megyünk keresgélni a mérgeket…

Az tehát mindig alapszabály, hogy olyasmit sohasem szabad  megkóstolni, amit nem ismerünk vagy csak nagyon hasonlít valamire, ami gyerekkorunkban finom volt!

A legtöbb esetben a mérgező növények is csak emésztési zavarokat, hasfájást vagy kiadós hasmenést okoznak, de jobb a békesség. A toxikológiai osztályok ugyanis nem kifejezetten vidám helyek. 

És természetesen az sem mindegy, hogy hol és hogyan szedjük le őket: városon belüli, úthoz közeli vagy gyakran látogatott helyekről például soha ne együnk, mert szennyezettek lehetnek a növények. Az ugyan egyre gyakoribb és nagyon bájos trend, hogy a parkokba gyümölcsfákat is telepítenek és arra biztatják a látogatókat, hogy egyenek róluk nyugodtan – ám egy almát vagy egy barackot sokkal könnyebb megmosni, mint egy salátástálnyi virágot. Továbbá mindig felhívják arra a figyelmet, hogy enni invitálják a látogatókat, nem pedig szüretelni! Ez a természetben fellelhető növényekre ugyanígy igaz: nemcsak az etika, de a józan ész is azt diktálja, hogy egy termőhelyről csak az adott növény legfeljebb 30%-át szedjük le. Hiszen nemcsak arról van szó, hogy a madarakat vagy az őzikéket fosztjuk meg a téli eleségtől, hanem ha teljesen lepucolunk egy területet, azzal olyan mértékben károsíthatjuk annak a növénynek az élőhelyét, hogy a következő évben már hiába is mennénk vissza ugyanoda. Ez még akkor is igaz, ha a gyűjtött mennyiség messze nem éri el a törvényben megengedett 2kg/nap/főt. A törvény ugyanis úgy szól, hogy állami területen bármilyen termésből, legyen az gyógynövény, bogyó vagy gomba, egy fő egy nap alatt legfeljebb két kilót gyűjthet ingyen. Ha többet szeretne szedni és van is biztonsággal, akkor gyűjtési engedélyt kell kérnie az adott terület kezelőjétől. De föld alatti gombákat például csak és kizárólag gyűjtési engedély birtokában szabad szedni, amit pedig csak akkor adnak ki, ha az ember bemutatja a vizsgabizonyítványát: szarvasgombára ugyanis sokan vágynak, de ha elkezd valaki felturkálni egy területet, akkor nagyon könnyedén tönkretehet egy sérülékeny termőhelyet – arról nem is szólva, hogy még a fa gyökérzetét is megsérti.
És hogy honnan tudjuk, hogy állami-e a terület, ha nincs kitáblázva? Nos, a legegyszerűbb rákeresni: a NÉBIH honlapján van egy mobiltelefonon is futó nyilvános erdőtérkép, amit ugyan nem a legegyszerűbb kezelni, de cserébe rengeteg adatot megtudhatunk a placcról, ahol éppen kirándulunk: nem csak a tulajdonosi hátteréről, de még a növényzetéről is. 

Tehát: nagy levegő, bátorság és növényfelismerő applikációk! Cserébe pedig nem csak szuperegészséges, de még szuperfinom ételek is lesznek a jutalmunk.

Mit is adott hozzá Óbuda-Békásmegyer a százötven éve egyesített főváros labdarúgásához? Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy elsősorban játékosokat, hiszen hiába szerepelt kerületünk legmagasabban jegyzett klubja, a III. kerületi TVE 1913–1937 között megszakítás nélkül közel negyed évszázadot a mindenkori magyar első osztályban – és tért vissza oda egy-egy szezon erejéig a ’90-es évek második felében –, eredményességben nem lehet egy lapon említeni az olyan sokszoros bajnok, a nemzetközi futballban is komoly eredményeket elért budapesti klubokkal, mint az FTC, az MTK, az Újpest, a Honvéd vagy a Vasas. A III. kerületi TVE-n kívül volt még egy másik, magyar élvonalban szerepelt, korszakos, de meglehetősen sajátos kötődéssel bíró klubja is Óbudának, a 33 FC (később Budai 33, majd Budai 11), mely a magyar labdarúgás hajnalától, 1901-től 1938-ig döntően az első osztályban játszott, ám óbudai bejegyzésén kívül más kötődéssel nem bírt, és saját pályával sem rendelkezett, mindig másoktól bérelt. 

Ennek ellenére Óbuda az 1938-as és 1954-es világbajnoki ezüstérmes, valamint az 1968-as olimpiai bajnok gárdába is adott meghatározó játékost, amihez olyan további III. kerületi csapatok nevelőmunkája is szükségeltetett, mint például az Újlaki FC, Gázművek, Csillaghegy. Utóbbi kettő az 50-es évek elején a másodosztály élcsapatai közé tartozott, de sok helyi üzemnek volt saját pályája, még többnek rajtuk játszó együttese, és akkor az egykori grundokról még nem is beszéltünk, ahol a későbbi válogatottak a labdarúgás alapjait elsajátították. Válogatottunk – mint minden ilyen típusú összeállítás – nyilván szubjektív, azonban a teljes 20. századot lefedve igyekeztünk olyan játékosokat beválogatni, akik Óbuda-Békásmegyerről indulva, vagy itt (is) játszva/élve futottak be említésre méltó, sok esetben kiemelkedő labdarúgó karriert. Csatárok terén a bőség zavarával küzdve néhányan a hagyományos posztjuktól eltérően, a középpályán kaptak helyet. A névsor erősségét jól jelzi, hogy olyanok maradtak ki belőle, mint a Flórián tér mellett született Schaffer „Spéci” Alfréd, a magyar futball egyik első profi játékosa, Polgár Gyula, az 1938-as vb döntő bal bekkje (korábban a Budai 11 tagja), Sipos “Tüdő” Ferenc, a hatvanas évek legendás középhátvédje, Tichy Lajos országos, de legalábbis újlaki cimborája, vagy a Csillaghegyről indult Pál Tibor, az 1960-as olimpia bronzérmese.

Tartalékcsapat

Kapus – Brockhauser István (12)

Budapest, 1964.05.03.

A ’90-es évek első felének tízszeres válogatott hálóőre, aki a Váci Izzóban lett élvonalbeli játékos. 1988-ban visszatért nevelőegyesületéhez, az Újpesthez, négy szezont követően pedig átigazolt a Kispest-Honvédba, ahol szűk négy évet töltött el. Mindkét helyen megnyerte a magyar bajnokságot és a kupát is. Rövid győri kölcsönjátékot követően, 1996 nyarán Belgiumba igazolt a KRC Genkhez, ahonnan 2002-ben közönségkedvencként, kétszeres belga bajnokként és kupagyőztesként jött haza.

Harmadikos korában költözött át családjával Kelenföldről Óbudára, a Miklós utcába, ahol a Harrer Pál Általános Iskola beton kézilabdapályája jelentette a grundot, vagy ha füves játéktérre vágytak, akkor átbicikliztek a Hajógyári-szigetre. Ekkor még a mezőnyben játszott, és nem is gondolta, hogy hamarosan kapus lesz belőle, nem is akármilyen.

Balhátvéd – Horváth József (13)

Budapest, 1949.05.21.

Tizenegyszeres válogatott, 1974-ben az év labdarúgója Magyarországon, az Újpesti Dózsával 1969-75 között sorozatban hétszer bajnok, mellette háromszoros kupagyőztes, BEK elődöntős, Vásárvárosok kupája döntős. 1975 nyarán egy Honvéd elleni tornamérkőzésen akaratlanul súlyos sérülést okozott, amiért fél évre eltiltották, és főleg emiatt külföldre távozott. Előbb Svájcba, utána Spanyolországba, majd az NSZK-ba ment, utóbbi helyen már játszhatott is, végül 1978-ban az USA-ba szerződött, ott telepedett le, de évente egyszer ma is hazalátogat.

Édesapja a Gázművekben focizott, és a család a gázgyári munkástelepen lakott (illetve lakik a mai napig), így ő maga is a gázgyáriak igazolt labdarúgója volt, előbb a serdülőben, utána az ifjúsági gárdában, de már 16 évesen felhívták a felnőttek közé, ahonnan 1967-ben igazolt át a Budapest Spartacusba, majd egy évre rá az Újpestbe.

Középhátvéd – Börzsei János (14)

Budapest, 1921.10.09. – Budapest, 2007.08.30.

1948-56 között huszonháromszoros válogatott, az Aranycsapat fontos kiegészítő embere Lóránt Gyula tartalékjaként. 1942-ben mutatkozott be a felnőttek között az akkor első osztályú Elektromosban, és egy 1946-os rövid kolozsvári kitérőt követően egészen pályafutása végéig, 1957-ig az MTK-t erősítette, ahol kétszeres bajnok, egyszeres kupagyőztes és Közép-európai Kupa-győztes lett. Visszavonulása után nyugdíjba vonulásáig központi sportszervezeteknél dolgozott sportvezetői beosztásokban.

Óbudai gyerekként Hidegkuti Nándorral focizott együtt a grundon, illetve igazolt játékosként 1933-1941 között a III. kerületi TVE korosztályos csapataiban játszott.

Jobbhátvéd – Dunai (Drestyák) Lajos (15)

Budapest, 1942.11.29. – Budapest, 2000.12.18.

Kétszeres válogatott, négyszeres olimpiai válogatott. Előbbiben csak az 1966-os angliai világbajnokságra felkészítő két barátságos meccsen kapott kezdő szerepet, utóbbiban viszont az 1968-as, aranyérmet hozó mexikóvárosi olimpia utolsó négy meccsét is végigjátszotta. 1964-74 között 233 találkozón lépett pályára az MTK-ban, akikkel egyszeres magyar kupagyőztes.

A Csillaghegyi Téglagyár csapatában, az Építőkben kezdett el futballozni, ahol 1953-61 között szerepelt, majd a harmadosztályú III. kerületi TTVE-be igazolt, 1964-ben feljutottak a másodosztályba, ekkor vitte el az MTK.

Balszélső – Titkos (Titschka) Pál (16)

Budafok-Kelenvölgy, 1908.01.08. – Budapest, 1988.10.08.

21 évesen mutatkozott be a válogatottban, amit 1938-ig további 47 alkalom követett. 1937-ben az év magyar labdarúgója, az 1938-as világbajnoki ezüstérmes gárda tagja, a döntőben az ő góljával egyenlítettünk 1-1-re. A komplett 30-as éveket felölelő Hungáriás (MTK-s) időszakában kétszeres bajnok, egyszeres kupagyőztes, ezt követően még 1944-ig a Kispestben focizott, ahol elkezdett edzősködni. Később az egyiptomi válogatottat is irányította. 

1926-tól az akkor elindult profi élvonalbeli bajnokságban három szezont játszott a Budai 33 FC színeiben, ahol ötven mérkőzésen hét gólt ért el.

Baloldali középpályás – Kompóti (Kléber) Gábor (17)

Budapest, 1901.05.23. – Budapest, 1973.10.15.

1922-1931 között huszonháromszor ölthette magára a válogatott mezét, ebből négyszer a közép-európai csapatoknak kiírt Európa-kupa mérkőzésein. 1924-ig a III. kerületi TVE fedezete, innen hívták be először a nemzeti együttesbe, majd került az MTK-ba, ahol kétszeres bajnok és egyszeres kupagyőztes. Később edzőnek állt, és 1949-től 1965-ig négy élvonalbeli együttest is irányított.

Középső középpályás – Sikesdi Gábor (18)

Dorog, 1960.08.29.

Háromszoros olimpiai válogatott. Tokodról indulva Tatabányán mutatkozott be a felnőttek között az élvonalban 1980-ban. Háromévnyi, katonasággal megszakított dorogi NB II-es szereplést követően 1983-1991 között a Honvéd meghatározó védekező középpályása. A kispestiek törtélelmének egyetlen hatszoros bajnoka, kétszeres kupagyőztes. Két, másodosztályú dorogi szezon után 1993/94-ben a III. kerületi TVE játékosa az NB II-ben.

Jobboldali középpályás – Müller Sándor (19)

Budapest, 1948.09.21.

1970-82 között tizenhétszer lépett pályára a válogatottban, az 1982-es spanyolországi világbajnokságon részt vett együttes tagja. 1968-ban igazolt a Vasasba, ahol 1980-ig a klub korszakos játékosává nőtte ki magát, kupagyőztes és az 1977-es, máig utolsó angyalföldi bajnokcsapat játékmestere. 1980-83 között egy szezon erejéig a belga Royal Antwerp FC, kettőig a spanyol Hércules CF Alicante játékosa.

1965-68 között a III. kerületi TTVE-ben nevelkedett.

Jobbszélső – Páling Zsolt (20)

Budapest, 1969.02.16.

Kétszeres válogatott. A KSI-ben nevelkedett, 1986-ban igazolta le a Ferencváros, ahol 1988-1999 között játszott a felnőttben, így részese volt az 1995-ös Bajnokok Ligája szereplésnek is. A zöld-fehérekkel háromszoros bajnok, négyszeres kupagyőztes. Az 1996/97-os szezonban az FTC kilenc mérkőzésre kölcsönadta az akkor éppen NB I-es III. kerületi TVE-nek.

Hatévesen költöztek a családdal egy Harrer Pál utcai panelbe, a Harrer Pál Általános Iskolában tanult, később Békásmegyeren lakott.

Baloldali csatár – Palotás (Poteleczky) Péter (21)

Budapest, 1929.06.27. – Budapest, 1967.05.17.

1950-1956 között huszonnégyszer szerepelt a válogatottban, és összesen tizennyolc gólt szerzett. Az 1952-es olimpiai bajnoki címhez Helsinkiben négy gólt tett hozzá. Az Aranycsapat világbajnoki ezüstérmes tagja 1954-ben. Hidegkuti Nándor előtérbe kerüléséig ő játszotta a hátravont középcsatár szerepét. 1948-1959 között 231 alkalommal lépett pályára az MTK-ban, ezeken a meccseken összesen 156 találatot jegyzett, háromszoros bajnok és egyszeres kupagyőztes.

Óbudán született és nőtt fel, a III. kerületi TVE-ben 1945-1948 között játszott.

Jobboldali csatár – Fischer Pál (22)

Pilisszántó, 1966.01.29.

19-szeres válogatott. A Budapesti Építőkben lett igazolt labdarúgó, de mellette 16 évesen feketén játszott a Pilisszántó felnőtt csapatában is, innen vitte el 1984-ben a Ferencváros, ahol nagyon hamar közönségkedvenccé vált. 1989-ben egy évre kölcsönbe az Ajax Amsterdamhoz került (ahol Dennis Bergkamp volt a sofőrje!), és 14 meccsen 7 gólt rúgott, megnyerték a holland bajnokságot, majd egy év után visszatért az FTC-be, ahol kupagyőztes lett. 1991-ben Siófokra igazolt, ott gólkirályi címet, a következő évben a Honvédban játszott, ott bajnoki címet nyert. Játszott még a Sopronban és a Vasasban, majd egy horvát kitérőt követően alacsonyabb osztályú klubokban, így többek között 2000 tavaszán a III. kerületi TVE-ben is.

Kezdőcsapat

Kapus – Zsák Károly (1)

Budapest, 1895.08.30. – Budapest, 1944.11.02.

Korának meghatározó, Európa-szerte ismert hálóőre, aki ideális alkata mellett technikai képességeivel is kitűnt pályatársai közül, sokuknak adva követendő példát. 1912-ben tizenhét évesen állt először a nemzeti csapat kapujában, és 1925-ig összesen harminc alkalommal kapott rá újabb lehetőséget. A húszas évek elején bal kezének gyűrűs ujja eltörött, amit későbbi folyamatos fájdalmai miatt amputáltatott, így négy ujjal védett tovább. Egyetlen felnőtt klubját, a 33 FC-t 1909-től 1928-ig szolgálta hűségesen, ahol a 11-eseket is rendszeresen ő rúghatta. 1915-től az Óbudai Gázgyárban dolgozott, így a ’20-as években a 33 FC mellett gyakran védett a budapesti üzemek, hivatalok és intézetek számára kiírt Sipőcz-serlegmérkőzéseken a Gázművek színeiben.

„De van nekem még egyéb sérülésem is – ezzel a szekrényből hatalmas csomó fénykép került elő s köztük két Röntgen-kép – látja, ezek a könyökeim, ezek az apró foltok a levált, csontszilánkok. Verebély tanár úr fedezte fel őket. Ezek néha zavarnak, mint a fogaskerekek közé került vasdarab, de ha arrébb tolom őket, akkor megy tovább a verkli.”

Részlet Zsák Károly nyilatkozatából, Nemzeti Sport 1926. április. 

Balhátvéd – Bíró (Bier) Sándor (2)

Füzesabony, 1911.08.19. – Budapest, 1988.10.07.

1932-1946 között ötvennégyszer játszott a válogatottban, az 1938-as franciaországi világbajnokságon második helyezett együttes védelmének oszlopa. Klubszinten a legnagyobb sikereit a Hungáriával (MTK-val) aratta, 1936-ban és 1937-ben bajnok, 1940-ben az év labdarúgója. 1940-től egy szezonig a BSzKRT, a háború végéig az Újpest játékosa, majd három évre visszament az MTK-ba, ahol pályafutása során összesen 240 bajnokit játszott. 

A III. kerületi (akkor éppen) FC-ben 1926-tól 1934-ig szerepelt, a felnőttek között a már profi első osztályban, az 1931-ben kupagyőztes csapat tagja. Játékoskarrierjét is itt fejezte be 1949-ben, utána edzőnek állt. Csillaghegyen, a Botond utcában lakott. Vidor Miklós regénye, A hátvéd halála és feltámadása egy gombfoci-játékos, a Bíró Sándort megtestesítő gomb elvesztése és pótlása körül játszódik. 

„A sikeres sportember – három év után! – villamosvezető lehetett a BSZKRT-nál és eredményeire való tekintettel állandó délelőttös beosztást kapott az 5-ös villamoson. Ez a járat Óbuda Fő tér és a Nagyvárad tér között közlekedett. 

– A munka után Sanyi bácsi kocsiba vágta magát és rohant az edzésre? – kérdeztem.

– Nekem soha nem volt autóm. Inkább kerékpároztam, vagy futottam! 

– Az országszerte népszerű Bíró Sándor futott az utcán?

– Miért, szégyen az?” 

Részlet Prohászka György visszaemlékezéseiből. Magyar Honvéd, 1992. első félév

Baloldali középhátvéd – Garaba Imre (3)

Vác, 1958.07.29.

A teljes ’80-as éveket felölelő válogatottbeli szereplését 1991-ben zárta le 82 részvétellel. Részt vett az 1982-es spanyolországi és 1986-os mexikói világbajnokságon, ahol mind a hat meccsen végig pályán volt. Vácról került a Honvédhoz huszonegy évesen, az ott eltöltött nyolc szezonja során négyszer nyert bajnokságot és egyszer magyar kupát, 1982-ben az év labdarúgója. 1987-től két szezont a francia másodosztályú Stade Rennais-ben, hármat a belga elsőosztályú Charleroiban töltött, hazatérése után a BVSC-ben fejezte be az aktív játékot.

Édesapja főnöke a III. kerületi TTVE edzője volt, így került Sződligetről Óbudára, ahol már igazolt játékosként megtalálták végleges posztját a védelem közepén. 1972-76 között a kék-fehérek serdülő, majd ifjúsági gárdájában játszott, és még kiskorúként bemutatkozhatott a felnőttek között a harmadosztályban.

„ – Emlékszik, Imre, a harmadik kerületi napokra, a játékosokra, az edzőjére? 

– Nemcsak emlékszem, hanem mindig szeretettel gondolok vissza a kék-fehérben eltöltött szép napokra. Edzőmre, Marada Győző bácsira, a fiúk közül például Láng Pistára, Budács Antalra és a többiekre. Nemcsak játékostársak, hanem jó barátok is voltunk.”

Garaba Imre nyilatkozata a Hajrá Kerület! a III. TTVE műsorfüzete (1981) számára

Jobboldali középhátvéd – Mészöly Kálmán (4)

Budapest, 1941.07.16. – Budapest, 2022.11.21.

A magyar labdarúgás ikonikus egyénisége, 1961-től 1971-ig hatvanegyszeres válogatott, kétszeres világ- és Európa-válogatott. Az 1962-es chilei és 1966-os angliai világbajnokság mind a nyolc meccsét végigjátszotta – mindkét bajnokságtól egyaránt a negyeddöntőben búcsúztunk. Az 1964-es spanyolországi Európa-bajnokság bronzérmese. Egyedüli felnőtt csapatát, a Vasast 1959-1972 között 279 meccsen erősítette, négyszeres magyar bajnok, háromszoros Közép-európai Kupa-győztes, az év magyar labdarúgója 1962-ben. Visszavonulása után három időszakban is a magyar válogatott szövetségi kapitánya, közöttük hazai és külföldi kluboknál edző. Az egyetlen magyar, aki játékosként és szövetségi kapitányként is részt vett világbajnokságon.

Városmajori gyerekként fedezte fel a III. kerületi (akkor éppen) Vörös Lobogó Textilfestőtől Kóródi Rezső 1952-ben, és vitte magával a Hévízi útra, ahol 1958-ig rúgta a bőrt az utánpótlásban, innen igazolta le a Vasas.

„- Ott mindig úgy éreztem magam, mint egy nagy családban. Örökké együtt voltunk az óbudai srácokkal, a texilesekkel, a téglagyáriakkal és a jószívű vezetőkkel. Talán nem túlzás, ha azt állítom: olyan szellem, amilyen ott volt, nagyegyesületben nem is alakulhatott ki. Hogy aztán később mégis továbbálltunk – ezt mindenki megértheti, aki a sport világában járatos. A tehetségek kibontakozása magasabb osztályú csapatban, nagyobb tudású játékosok körében könnyebben mehet végbe. Ezért léptem át a Vasasba, ahol 61 válogatottságig vittem. Állítom azonban, hogy az óbudai évek döntőek voltak pályafutásomban.”

Részlet Mészöly Kálmán nyilatkozatából a 100 évnek is egy a vége. A III. kerületi TTVE története 1887-1987 című kiadványban. 

Jobbhátvéd – Kehrling Béla (5)

Szepesszombat, 1891.01.25. – Budapest, 1937.04.26.

Az egyetemes magyar sporttörténet legsokoldalúbb alakjainak egyike. 1914-1916 között négyszeres labdarúgó válogatott, az 1910/11-es szezonban a 33 FC, majd 1916-ig a Magyar AC futballistája, legnagyobb sikereit mégis más sportágakban szerezte. Asztaliteniszben az 1926-os világbajnokságon csapatban első, párosban második lett. Leginkább teniszezőként ismert, 1911-1934 között a MAC játékosaként harmincnégyszeres országos bajnok (16 egyéni, 12 páros, 6 vegyes páros) szabadtéren, nyolcszoros (3 egyéni, 2 páros, 3 vegyes páros) fedett pályán, de még többek között egyszeres szlovák, osztrák, német bajnok is egyéniben. A tenisz válogatottban részt vett az 1912-es stockholmi és 1924-es párizsi olimpián, szűk egy évtizedig a Davis Kupa csapat tagja. 1914-ben nem hivatalos világbajnoki bronzérmes párosban, 1925-ben és 1926-ban a wimbledoni tornán harmadik, ugyancsak párosban. Mindezek mellett indult atlétikai és tornaversenyeken, télen pedig a Budapesti Korcsolyázó Egyletben jéglabdázott, továbbá tátrai bob viadalokon is szerepelt.

Édesapja egy kelmefestő- és ruhatisztító-üzem tulajdonosa volt Óbudán – ő maga a „puceráj” után kapta a „Puci” becenevét is -, az Óbudai Torna Egyletben (OTE) kezdett el sportolni, és az Árpád Gimnáziumban tanult, majd érettségizett le.

Balszélső – Tichy Lajos (6)

Budapest, 1935.03.21. – Budapest, 1999.01.06.

Hetvenkét válogatott mérkőzésén ötvenegyszer volt eredményes, az 1958-as svédországi és az 1962-es chilei világbajnokságon is húzóember, nyolc találkozón hét gólt szerzett. Az 1964-es Európa-bajnokság bronzérmese. 1953-ban igazolta le a Honvéd, ahol játékosként tizennyolc évet töltött el, ezalatt kétszeres bajnok, ötszörös gólkirály, egyszeres magyar és Közép-európai Kupa-győztes. 320 bajnokin 247 találatot jegyez. Visszavonulása után a Honvéd ifjúsági, majd 1976-1982 között felnőtt csapatának edzője, 1980-ban bajnok a kispestiekkel.

A hatvanas években Óbudán, az Árpád Fejedelem útja – Szépvölgyi út sarkán laktak. Feleségével, Lehoczky Zsuzsa színésznővel Újlak társasági életét törzshelyükről, a Csilla presszóból uralták.

„Személyesen is ismertem, a hatvanas években ő is és a legjobb barátja, Sipos Feri is Óbudán lakott. (…) Akkor még a 11-es villamos járt a Corvin utcában. Én is a férjemmel utaztam a Margit híd felé, ezen a villamoson utazott Tichy Lajos, Sipos Ferivel. Mivel felül a kocsi már tele volt, ők a peronon utaztak. Mikor a kocsi a megállóhoz ért, fiatal lányok álltak a megállóban. Lajos csibészesen odanyomta az orrát a kocsi ajtajához, és integetett a lányoknak. Mondanom sem kell, mindenki nevetett. Lajos bohém, jó kedélyű, barátságos fiatalember volt.”

Részlet egy olvasói levélből Tichy Lajos halálakor, Népszava, 1999. január  

Támadó középpályás – Albert Flórián (7)

Hercegszántó, 1941.09.15. – Budapest, 2011.10.31.

A magyar futball utolsó, nemzetközileg is kiemelkedő játékosa, egyetlen Aranylabdása 1967-ben. 1958-1974 között hetvenötszörös válogatott, kétszeres világ-, egyszeres Európa-válogatott. Világbajnoki résztvevő 1962-ben Chilében (három meccsen négy gól, köztük az Anglia elleni győztes) és 1966-ban Angliában. Olimpiai és Európa-bajnoki bronzérmes 1960-ban Rómában, illetve 1964-ben Spanyolországban. 1952-ben Hercegszántóról hívták fel az FTC toborzójára, ahol kiválasztották, 1958-ig a klub utánpótlásában nevelkedett, majd 1974-ig a felnőtt csapat tagja, rögtön meghatározó játékosa. 537 ferencvárosi felnőtt meccsén 383 gólt szerzett, négyszeres bajnok, egyszeres kupagyőztes, háromszoros gólkirály, 1965-ben Vásárvárosok Kupája győztes, 1966-ban és 1967-ben az év magyar labdarúgója.

A ’90-es évek közepétől Csillaghegyen, a Gyepes utcában lakott, az Óbudai temetőben helyezték örök nyugalomra.

„A Hármashatár-hegy környéke azóta nagyon megváltozott, rengeteg új ház épült régi lakóhelyünk környékén, talán mára csak a régi Sipos étterem és a Daubner cukrászda nem változott, szívesen járok vissza egy jó halászlére a régi barátokkal, vagy hozunk egy kis süteményt, születésnapi tortát a családi összejövetelekre. A gyermekeim is itt jártak iskolába, régi iskolájuk a Kolosy téren éppen most kap új köntöst. Kedves az Amfiteátrum környéke, az Árpád Gimnázium fáklyás ballagásainak különös hangulata van évtizedek óta, lányom is itt ballagott. De a szívemhez közel áll a Flórián tér közelében lévő templom is, ahol a fiam esküvője volt, és ahol a legidősebb unokámat keresztelték. Szeretjük Óbudát, a gyermekeim sem költöztek el innen, családjukkal együtt ők is itt élnek, egy ugrásnyira egymástól és tőlem.”

Részlet Albert Flórián nyilatkozatából a Napút 2009-es Óbuda különszámában.  

Jobbszélső – Hidegkuti (Dvornyik) Nándor (8)

Budapest, 1922.03.03. – Budapest, 2002.02.14.

1945-1958 között hatvankilencszer tagja a válogatottnak, az Aranycsapat meghatározó játékosa, a hátravont középcsatár fő megtestesítője, 1952-ben olimpiai bajnok Helsinkiben, 1954-ben világbajnoki ezüstérmes Svájcban, az Évszázad mérkőzésén három gólt lőtt Angliának. 1943-ban igazolt az Elektromosba, és játszott először az NB I-ben, innen került a háború után a zuglói Herminamezei AC-hez, ahonnan 1947-ben az MTK-be ment. A Hungária körútiakkal 1958-ig 302 mérkőzést játszott, melyeken 202 gólt szerzett, háromszoros bajnok, egyszeres kupagyőztes, 1953-ban az év labdarúgója Magyarországon. Edzőként is nagyot alkotott: olasz kupagyőztes és KEK-győztes a Fiorentinával, bajnok a Győrrel, ötszörös egyiptomi bajnok az Al-Ahly Cairoval.

Óbudán született és nőtt fel, szüleivel a Körte utcában lakott, nősülése után a Kiscelli utcában. A Margit Kórház melletti grundokon rongylabdát rúgva sajátította el a sportág alapjait, legtöbbször még kapusként funkcionálva. A helyi Újlaki FC kölyökcsapatának intézője azonban középcsatárként látta hasznosabbnak, tizenhat évesen már ekként is játszott az UFC felnőtt csapatában, ahonnan 1940-ben elvitte az NB II-es Gázművek, ahol 1943-ig szerepelt.

„Nem tudom, miért lett Bajzám a grund neve, mi, óbudai gyerekek így hívtuk. Maga a terület kétszer akkora volt, mint egy kézilabdapálya, és két részből állott: az egyiken játszottak a nagyok, tehát az idősebb korosztály, a másikon mi, gyerekek. Óriási meccsek voltak! Aztán később az utcameccsek helyszíne a Flórián tér környéke lett, ahol most a tűzoltóság, a piac, meg egy városi ház található. Ez a terület akkoriban üresen állt. Sok kis pályát alakítottunk ki, és különböző korosztályi csoportokba rendeződve kergettük a rongylabdát. Rengeteg jó játékos került ki innen. Szabadok voltunk, nem parancsolt senki!”

Részlet az Óbudai Anziksz 2020/Őszi számában megjelent Hidegkuti Nándor-interjúból. 

Baloldali csatár – Schlosser Imre (9)

Budapest, 1889.10.11. –  Budapest, 1959.07.18.

A magyar labdarúgás hőskorának egyik, ha nem legemblematikusabb alakja, mai értelemben vett sztárja, akinek nevét az egész kontinensen ismerték, itthon pedig ezrek zarándokoltak ki a meccseire, csak hogy láthassák játszani. 1906-tól 1927-ig, több mint húsz éven át hatvannyolcszor ölthette magára a címeres mezt, melyben ötvennyolc gólt szerzett. Tizenháromszoros magyar bajnok (hétszer az FTC-vel, hatszor az MTK-val), hétszeres magyar gólkirály, kétszeres kupagyőztes, előbbi kettő ma is élő hazai rekord. Az év magyar labdarúgója 1912-ben. 318 magyar első osztályú bajnoki meccsén 417 gólt ért el, közülük az utolsót 1927 őszén a Budai 33 színeiben.

A legendás „Slózinak” a Budai 33 mellett további III. kerületi kapcsolata, hogy nagyobbik fia családja Csillaghegyen lakott a Zöldfa utcában, ahol rendszeresen vendégeskedett, és 1944 végén két hónapot ott töltve vészelte át az ostromot. Unokája miatt később a csillaghegyi focipályán is gyakran feltűnt, a felnőtt csapat a mérkőzéseit sokszor vele hirdette plakátjain.

„A meccsek előtt rajongói levelek és ajándékok garmadájával látták el. Rengeteget tett a labdarúgás magyarországi népszerűsítéséért, hiszen sokan miatta jártak ki mérkőzésekre, vagy követték a sportágat, fiatalok százai, ezrei úgy akartak focizni, ahogyan ő tette. Svájc elleni hat gólja után a szurkolók a vállukon vitték le a pályáról, majd a lovaskocsin csendben hazaindulni próbáló Slózit felismerte a tömeg, és a lovakat a kocsi elől kifogva, maguk húzták el a találkozó legjobbját a Keleti pályaudvarig.”

Részlet az Óbudai Anziksz 2020/Nyári számának Slózi és az óbudai szál című cikkéből.

Középcsatár – Orth György (10)

Budapest, 1901.04.30. – Porto, 1962.01.11.

Puskás mellett minden idők legjobbjának tartott magyar labdarúgója, játék-intelligenciája, technikai tudása és az összes poszton magas színvonalon való bevethetősége kiemelte a többiek közül, karrierjét azonban 1925-ben, fájóan korán ketté törte egy súlyos térdsérülés. 1917-től tíz éven át játszott a válogatottban, összesen harminckét alkalommal, tizenhárom gólt szerezve. Tizenhat évesen mutatkozott be az MTK felnőtt gárdájában is, amit egy 1923-as bécsi kitérőt leszámítva 1929-ig erősített, ezalatt sorozatban nyolcszoros bajnok, egyszeres kupagyőztes és háromszoros gólkirály, az év labdarúgója 1918-ban. 1932-ig, három szezonon át a Budai 11 játékosa, utána rövid ideig a Bocskai játékosedzője, és még ugyanebben az évben végleg külföldre távozott, ahol szinte minden szezonban más nyugat-európai vagy dél-amerikai együttes edzője, kezdetben játékos-edzője lett, többek között Chile, Mexikó, Kolumbia, Peru szövetségi kapitánya.

„ – Villamosjegy! – Vallay, a kapufának dőlve, félig a szendvicsébe, félig Minariknak mondja a szokásos követelését.

• Annyit azért még mondhatok, hogy az Orth Gyuri is gyalog járt tréningre.

• Mióta lakik az Orth Gyuri Óbudán?

(Itt a párbeszéd félbeszakad, mert Vallaynak sürgős és fantasztikus védenivalója akadt. Minarik is hüledezik, de csak egy pillanatra, mert eszébe jut a frappáns visszavágás.)

• Neked az Orth Gyuri nem Gyuri, érted?”

(Részlet Sándor Pál: Régi idők focija című filmjéből.) 

Jobboldali csatár – Esterházy Márton (11)

Budapest, 1956.04.09.

A nyolcvanas évek huszonkilencszeres válogatottja, a híres Esterházy famíliából ő jutott a legmagasabb szintre a labdarúgásban, pedig négyük közül Péter testvérét tartották a legtehetségesebbnek. A nemzeti együttessel megjárta a ’86-os mexikói világbajnokságot, Kanada ellen gólt is szerzett. Az NB II-es Budafokból igazolt 1977-ben az FTC-hez, ahol 1978-ban kupagyőztes lett, de a kevés játéklehetőség miatt az NB II-es Vasas Izzóhoz cserélték, majd 1980 januárjában leigazolta a Honvéd, akikkel háromszor is bajnokságot nyert. 1984 nyarán külföldre szerződött, és a görög AEK Athén, illetve Panathinaikost követően osztrák, svájci kluboknál légióskodott.

Rómaifürdőn, a stranddal szemben laktak a családdal. A KSI-ben nevelkedett, de tizenhat évesen abbahagyta, és Péter bátyja unszolására folytatta csak 1974-ben, két év kihagyást követően a budapesti első osztályú Csillaghegyi MTE-ben. Péter volt a jobbösszekötő, ő pedig a csatár, bár nem sokáig, mert már a következő szezonban elvitte a III. kerületi TTVE, onnan meg egy év után a Budafok.

„Péter unszolására elkezdtünk játszani a Tanuló utcában (Árpád híd mellett), ott csináltunk egy 5+1-es kispályás csapatot Galambom néven Péter egyetemi társaival. Nagyon hamar nagyon sikeresek lettünk. Nagy bajnokságok voltak. Gyorsan mentünk fölfelé, nagyon ki voltak ránk, mert fiatalok voltunk, szemtelenek. Ott vérre menő csaták voltak. Az óbudai csibészeknél egy kötény vagy egy csel után az ember könnyen a kerítésen találta magát pillanatok alatt.”

Részlet az Óbudai Anziksz 2020/tavaszi számban megjelent Esterházy Márton-interjúból.

Az Óbudai Hajógyár részletes történetét Horváth Péter az Óbudai Anziksz 2020/Nyár számában már megírta, a vállalat államszocialista időszakának évtizedeire fókuszálunk ebben az írásban.

A magyar hajógyártásnak a második világháborút követő államosítás után széttagolt, majd újraegyesített vállalatai természetesen megannyi szállal kapcsolódtak Óbudához, ennek (hely)történeti forrásai megtalálhatók Óbudán, a levéltárban. Az államosítás utáni egyik vállalat elnevezése egyszerűen Óbudai Hajógyár volt, melyet 1962-ben a Magyar Hajó- és Darugyárba (MHD) integráltak. 1962-től a rendszerváltásig az Óbudai Hajógyár az MHD, valamint a Ganz Danubius Hajó- és Darugyár égisze alatt működött. A szerző némi előnyére szolgál, hogy az akkor még Gazdasági Szervek Osztályán 2016-ban részt vehetett a Magyar Hajó- és Darugyár fondjának rendezési munkálataiban, így a hajógyárral kapcsolatos levéltári forrásokba mélyebb betekintést is szerezhetett.

Különös, de egyben sajnálatos módon az óbudai hajógyárral kapcsolatos brigádnaplók nem kerültek levéltári őrizetbe, csak a Magyar Hajó- és Darugyár központi szervezeti egységeinek néhány naplója. Ennek természetesen számtalan oka lehet.

A rendszerváltás hajnalán a dolgozók talán már nem tartották értékesnek, tovább őrzendőnek a naplókat és vélhetően az irattárosok, a brigádok egyszerűen kidobták vagy a tagok hazavitték magukkal emlékbe.

A levéltárosok – a megfelelő iratértékelési munka elvégzését követően – a brigádnaplókat maradandó értékű forrásként kezelték, és így járnak el napjainkban is. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy ne rendelkeznénk információkkal az óbudai hajógyári brigádokról.

A brigádnapló mint dokumentum némileg „lesajnált” szereplője a történeti forrásoknak, aminek egyik oka talán az, hogy azokat olvasva sokszor ismétlődnek a termelési vállalások (extramunka felajánlások), ezek valójában „száraz” források, hasonlóan például a vállalati mérlegbeszámolókhoz. Másik oka az, hogy ha brigád alakult, annak valamilyen formában, de vezetnie kellett a naplót, egyéni kvalitástól és a brigád aktivitásától függött, hogy a napló lapjai milyen információt és hogyan (milyen megfogalmazásban) tartalmaztak. Természetesen napló és napló között is óriás különbségek lehetnek, legalábbis, ami a színvonalat illeti. A forrásértékét tekintve a naplóban szereplő adatok több esetben is kiegészíthetik egy-egy vállalat termelés- (gyártás-) történetét, de leginkább arra alkalmasak, hogy bepillantást engedjenek a gyári, lokális közösség munkahelyi hétköznapjaiba. A brigádnapló – ha az azt író munkások erre álmukban sem gondoltak – valójában üzemtörténet-írói „teljesítmény” volt.

Óbudai Hajógyár, igazgatási épület (1981)
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár, Jelzete: HU-MNL-OL-XXIX-F-186-A-A-X-150. (88. doboz)

„Szocialista módon élni, tanulni, dolgozni”

A brigádmozgalom fenti jelszava a szocialista életmódot és életfelfogást volt hivatott kifejezni. Ennek központi eleme pedig a dolgozók „második otthonának” is nevezett munkahely világa volt. A mozgalom nem tett különbséget a kétkezi, fizikai munka és az adminisztratív (szellemi) munka között. A Magyar Hajó- és Darugyár Óbudai Hajógyárában szép számmal alakítottak brigádokat adminisztratív munkakörben foglalkoztatottaknak is, jóllehet kezdetben elsősorban termelési, másodsorban pedig a gyári mindennapokat átszövő szocialista közösségről és lokális társadalomépítő mozgalomról beszélhetünk.

A brigádtagokat természetesen nem hagyták irányelvek nélkül, legyen szó a versenymozgalomban gyökerező felajánlásokról, a brigádértekezletek formáiról vagy naplóvezetés követelményeiről. A tagoknak olykor naptára is volt, benne a legfontosabb munkásmozgalmi eseményekkel és évfordulókkal.

A brigádélet naptár egyfajta mankót jelentett a brigádtagnak, hogy a hajógyári ügyintézés útvesztőiben kiigazodjon, azaz tudja, hogy egy-egy ügyet pontosan kinél és hol lehet elintézni.

Brigádnapár (1977)
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár, Jelzete: HU-MNL-OL-XXIX-F-186-a-D-IV-338. (208. doboz)

A brigádmozgalom, a brigádok naplójának vezetése nagyon is függött attól, hogy a vállalat az iparban milyen súlyú szerepet töltött be, de természetesen meghatározta a helyi pártszervezet vezetőségének hozzáállása is, a „fentről” érkező direktívák betartása azonban az ő jól felfogott érdekük is volt. Példaként említhetjük, hogy az Óbudai Hajógyár a vas-, fém- és gépipar egyik húzóvállalata volt, és mint ilyen, termelése nemcsak a helyi (kerületi) pártszervek számára volt elsődleges, hanem a népgazdaság szempontjából is meghatározó volt.

Termelés a hajógyárban

A brigádmozgalommal kapcsolatos hajógyári levéltári forrásokból egyértelműen kitűnik, hogy a brigádok fő tevékenysége a termelésre és a csoport – korabeli szóhasználattal élve: kollektíva – által elvégzett társadalmi munkára összpontosult. Ezen vállalásokat az óbudaiaknak is az MHD Szocialista Munkaverseny Szabályzata alapján kellett összeállítani. A levéltári források között megtalálhatók az MHD brigádmozgalmának éves vállalásai és tevékenység-értékelései, ezek rövid bemutatásától azonban megkímélnénk az olvasót. A szocialista brigádvezetők éves tanácskozásaira készült beszámolók arra kiválók, hogy a témában elmélyedni kívánó érdeklődő átfogó képet kapjon az egyes gyáregységek számszakilag adatolt vállalásairól, terhelés-kapacitási számításairól vagy netalán a termelési tervek normaóra megoszlásáról gyáregységi bontásban.

Ha megvizsgáljuk a munkaversenyben és a brigádmozgalomban résztvevők számát, azt látjuk, hogy a hatvanas évek közepétől egy évtized alatt alapvetően megváltozott a brigádhoz tartozás tartalma: míg a munkaversenyben aktívak száma radikálisan csökkent, addig a brigádtagság jelentősen nőtt; a naplók és a brigádélet egyéb dokumentumai is azt mutatják, hogy a brigád mint egység sokkal inkább a munkaközösséget formáló intézménnyé vált, döntő szerepe lett a béren kívüli juttatások, elsősorban a jutalmak elosztásában, viszont a munka szervezéséhez, strukturálásához egyre kevesebb köze lett. Mindez a számok nyelvén a következőképpen nézett ki: az anyavállalat összesített adataiból kiderül, hogy 1964-ben az összes alkalmazotti létszám 10 852 fő volt, amely 1973-ra 9353 főre csökkent. Ebből 1964-ben 8514 fő, 1973-ban pedig 5999 fő vett részt a munkaverseny-mozgalom valamelyik formájában. A szocialista brigádok száma 1964 és 1973 között folyamatosan növekvő tendenciát mutatott, amíg 1964-ben 129 brigád működött az MHD-ban, addig 1973-ra ez a szám 400-ra emelkedett. Figyelemre méltó a következő számadat is: 1964-ben 1774 fő, 1973-ban pedig 4143 fő dolgozott brigádokban. Óbudán 1974-ben összesen 105 brigád (ebből 95 Szocialista Brigád) működött. 

Tudvalevő, hogy a Szocialista Brigád cím presztízst jelentett Óbudán is, a kitüntető címet ki kellett érdemelni azzal, hogy a brigád a megtett vállalásokat maradéktalanul teljesítette egy bizonyos időintervallumon belül. A fenti 95 óbudai szocialista brigád megoszlása 1974-ben például a következőképpen alakult: 75 munkásbrigád (azaz konkrétan fizikai munkát végző csoport), 13 műszaki brigád, 7 pedig adminisztratív brigád volt. Óbudán az 1974. évben összesen 1120 fő vette ki részét valamilyen formában a mozgalomból. A fenti számadatokat látva talán megrettenünk, és feltesszük magunkban a kérdést, mire volt mégis jó és hasznos a brigádmozgalom? A válasz természetesen összetett, másként látta ezt az, aki kényszeredetten vállalta és nyűgként tekintett a plusz feladatokra, és másként, aki a közösséget látta meg benne, nem utolsó sorban pedig másként látta az, aki mindezeken felül még pénzjutalomban is részesült. Nem elhanyagolható szempontként tekinthetünk tehát a brigádoknak kifizetett összegekre. Az Óbudán 1974-ben beadott 384 db javaslatból például 179 db-ot hasznosítottak és 194 db-ot pedig hasznosításra elfogadtak. Az óbudaiaknak 1974-ben 191 900 Ft-ot újítási díj címén, 42 100 Ft-ot pedig jutalom címén fizettek ki. A jutalom felosztása az ágazat valamennyi vállalatánál, így az óbudai hajógyári brigádtagok között is fontos kérdés volt. Nyilvánvalóan nem véletlenül jelent meg 1978-ban Antal Imre riporter, műsorvezető neves színészeket felvonultató „Második otthonunk – a munkahely” című szatirikus rövidfilmjében az „Egyetértés” nevű brigád tagjait foglalkoztató kérdés, miszerint hogyan osszák fel igazságosan a megtermelt nyereséget? A játékfilmben szereplő „Egyetértés” Brigád esetét azért emelhette be a közbeszédbe a szocialista propaganda, mert a nyereség elosztásának kérdése kényes kérdésnek bizonyult a munkások körében. A filmben talán a legviccesebb az, hogy az „Egyetértés” Brigád éppen abban nem tudott egyetértésre jutni, hogy a nyereséget a 14 tag között miként osszák szét… (https://www.youtube.com/watch?v=ooqu1N5xfFw). 

Meghívó a Magyar Hajó- és Darugyár szocialista brigádvezetőinek tanácskozására (1973. november)
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár, Jelzete: HU-MNL-OL-XXIX-F-186-a-H-IX-602. (376. doboz)

Vállalati ünnepség meghívója (1976)
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár, Jelzete: HU-MNL-OL-XXIX-F-186-a-H-IX-602. (376. doboz)

Természetesen valamennyi óbudai brigád megnevezését nem tudhatjuk. Jelzésértékű azonban, hogy ha csak az 1974. évi 105 óbudai brigád adatából indulnánk ki, akkor esetükben minimum 105 darab naplót kellene felkutatnunk… Ha még fellelhetők egyáltalán. A forrásokból megtudhatjuk, hogy az Óbudai Hajógyárban működött a „Március 15.”, a „November 7.”, a „Szeniczei Fogaskerék”, a „Salvador Allende” (Hajóépítő Műhely) Szocialista Brigád, a Kandó Kálmán Brigád, de az óbudai üzemi bölcsődéhez kapcsolódóan itt működött a „Kossuth Zsuzsa” Brigád is. A brigádokat – modern kifejezéssel élve – „monitorozták” aszerint, hogy tagjai teljesítették-e vállalásaikat (pl. részvétel politikai továbbképzésen, kommunista műszakon, véradáson, munkaóra-megtakarítás, iskola vagy óvoda patronálási munkája, stb.). Az MHD Vállalati Versenybizottság a „Vállalat Kiváló Brigádja” kitüntetésre történő előterjesztésében például az 1965-ben alapított és 12 főből álló óbudai „Március 15.” Szocialista Brigáddal kapcsolatban a következőt javasolta: „A gyáregységi brigádvezetői tanácskozás az 1978. évi eredmények alapján javasolja a brigád kitüntetését, mivel a hajóépítő műhelyben is, de a gyáregységben is közismerten kiemelkedő munkát végeznek évek óta.” Természetesen az az eset is előfordult, hogy a brigádtól megvonták a zászlót, a kitüntetést és a címet. Arról nem tudunk, hogy ezek között óbudai brigád is lett volna.

A Magyar Hajó- és Darugyár „Ribakov Szocialista Brigád” naplóírója önértékelésében diplomatikusan utalt a brigád vállalásainak teljesítését gátló tényezőkre.

Sajnos a forrás bizonyos értelemben hiányos, ugyanis éppen azt nem tudjuk meg belőle, hogy melyek voltak ezek a tényezők. Mindazonáltal a naplóíró jól érzékeltette a cikkünk címében is szereplő mondatával a vállalaton belüli hierarchiát. A napló a szerző részéről más vállalatoknál megismert naplókkal ellentétben korántsem díszes kivitelű, elsősorban a brigád termelésével és vállalásaival kapcsolatos adatokat tartalmazza, a vállalások kronológiai sorrendjében.

Részlet a „Ribakov Szocialista Brigád” naplójából (1968)
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár, Jelzete: HU-MNL-OL-XXIX-F-186-a-H-IX-602. (376. doboz)

Az óbudai hajógyár brigádéletével kapcsolatos levéltári források pusztán egy kis szeletét alkotják a rendelkezésünkre álló információknak. A brigádokról, brigádtagokról szóló visszaemlékezések és interjúk sajnos nem lelhetők fel a levéltárban. A téma iránt érdeklődők számára éppen ezért értékelődnek fel az oral history források, amelyek segítségével részletesebb képet is kaphatunk az óbudai hajógyári munkásság munkahelyi és munkán kívüli hétköznapjairól, nem utolsósorban pedig lokális vagy tágabb kapcsolatrendszeréről.

Mindent összevetve és minden kétséget kizáróan sokkal „több” és „nagyobb” potenciál lehetett a szocialista brigádmozgalomban, mint ahogy az itt közölt levéltári források abba bepillantást engednének. A brigádtagok, a munkahelyi kollegiális és baráti közösségek szabadidős és szórakozási tevékenysége, közös bel- és külföldi nyaralásai, szolidaritási akciói minden bizonnyal mélyebb lenyomatot hagytak az óbudai hajógyári munkaközösségekben és talán a lelkek mélyén is, mint gondolnánk. Elmondható, hogy a brigádnaplók zöme azért sematikus képét adja a szocialista brigádmozgalomnak, azonban számos brigádnapló már-már művészi értékű. A kérdés automatikusan megfogalmazódhat bennünk – egy levéltáros szerzőben legalábbis biztosan –, hogy napjainkban a munkahelyi közösségek vajon miként dokumentálják baráti-kollegiális kapcsolatuk eseményeit? A kérdés különösen aktuális, ha egy fluktuációtól szenvedő multinacionális vállalattal van dolgunk, ahol az idő, mint tudjuk, pénz. A kérdés csak az, hajlandók vagyunk-e a mókuskerékből kilépve egy szempillantás erejéig megállni, visszatekinteni vagy éppenséggel betekinteni a múlt ablakán.

Bármelyik vállalat brigádnaplója kerüljön is a kezünkbe, egy biztos, hogy a sokszor képeslapokkal, belépőjegyekkel, szárított virágokkal és fényképekkel teleragasztott lapokon egy mindmáig velünk élő korszak tükrébe tekinthetünk bele. 

Felhasznált levéltári források:

HU-MNL-OL-XXIX-F-186-a Magyar Hajó- és Darugyár (Ganz Danubius Hajó- és Darugyár) Általános iratok (1943) 1960–1992

HU-MNL-OL-XXIX-F-186-c Magyar Hajó- és Darugyár (Ganz Danubius Hajó- és Darugyár) Óbudai Hajógyár (1961–1989)

HU-MNL-OL-XXIX-F-408 Óbudai Hajógyár (1948–1962)

Miért foglalkozol kerámiával?

Úgy hozta az élet, hogy kiderült, hogy ez a komfortzónám. A kerámiázás természetközeli hivatás, a vele való foglalkozás visszahat rám, megnyugtat, és azt látom, más emberek is valamilyen megnyugtató kikapcsolódást keresnek, ami egyben kreatív is és teljesen eltér a hétköznapoktól, segít elhatárolódni a stressztől, a megfelelési kényszertől. Amint érintkezünk az agyaggal, picit átszellemülünk, kicsit lelassulunk, lehiggadunk, és az alkotásunkat senki sem ítéli meg, az emberek megtanulják önmagukat és a saját munkájukat is kevésbé kritikusan nézni, és ez végső soron pozitív hatással van rájuk – és rám is.

Amikor először találkoztam az agyaggal, olyan kötődésem alakult ki, amit nem tudtam elengedni, az első élmények olyan erősek voltak, hogy úgy éreztem nekem ezzel dolgom van.

Aztán az élet különös véletlenei úgy hozták, hogy abban a szerencsében részesülhettem, hogy a műhely meg tudott valósulni, és hogy ebbe a miliőbe másokat is be tudok vonni, hogy valamilyen mértékben mások is élvezni tudják az agyagozásban való elmélyülést.

Miért érdemes ellátogatni hozzád?

A Kerámiu alkotóműhelyben 12 fajta workshop van. A legnépszerűbb a cicás és a cuki. A cicás workshopon alapvetően 3 tányérkát készítünk, ezeket a vendég bizonyos keretek között szabadon variálhatja mélység, forma és mintázat tekintetében. Van felnőttesebb hangulatú workshop is, például a Patakmosta kavics nevezetű, ahol az effekt- és kristálymáz tulajdonságainak köszönhetően különleges színhatásokat és színátmeneteket tudunk létrehozni, de vannak tányérmintázó foglalkozások is, ahol mintázó hengerekkel, nyomdákkal, pecsétekkel, csipkékkel hozzuk létre az agyag felületén a dombornyomásokat, amit később mázakkal teszünk még látványosabbá. Olyan is van, amikor vissza kell jönni és a kerámiát a már megszáradt vagy egyszer kiégetett állapotában kell folytatni, mert a foglalkozás első 3 órájában, amikor még képlékeny és nedves az agyag, csak bizonyos munkafolyamatokig lehet eljutni, és bizonyos technikákat csak később lehet alkalmazni. A műhelyben lehet porcelánt és műgyantákat is önteni. Vannak már olyan műgyanták, amelyek nem tartalmaznak káros anyagokat, dermedés közben nem bocsátanak ki problémás gőzöket. A foglalkozásokon alkalmazott technikákat 10-től 80 éves korig bárki kipróbálhatja, így az alkotás öröme mellett sikerélménnyel és néhány nagyszerű kerámiával gazdagodnak a résztvevők. Az elkészült tárgy valóban használható a mindennapokban is, lehet belőle enni, mert károsanyag-mentes. Mivel a technológia annyira nem bonyolult, az alkotásba könnyen bele lehet merülni, és közben remekül ki is lehet kapcsolódni. 

Milyen technikákkal dolgoztok?

Amikor kerámiát alkotunk, három technika jöhet szóba. Van a laptechnika, amikor lapokból építkezünk, van a felrakásos technika, amikor hurkákból vagy kisebb agyagdarabokból alkotunk, így lehet csöbrönkéket, vagy vázákat , üreges szobrocskákat gyártani, és lehetne korongozni, de szerintem a korongozás kezdők számára ritkán jó tapasztalás, mert itt nagyobb az esélye annak, hogy nem lesz sikerélményük. Mi a műhelyben főleg a laptechnikát alkalmazzuk, mert az a legegyszerűbb, persze ebben is vannak kihívások, lépések, amikre nagyon oda kell figyelni. Vannak workshopok, ahol a felrakásos technikát használjuk, mert az nagyobb szabadságot ad. A laptechnikánál korlátozottak a lehetőségeink alkotásban annak érdekében, hogy a tárgy biztosan túlélje az égetést. Ugyan nem tűnik bonyolultnak, de az, hogy a kerámia a kezdettől a végkifejletig eljusson,  sok olyan sarkalatos pont van, ahol a tárgy megszűnhet létezni, szétrepedhet, felrobbanhat, eltörhet, deformálódhat, és ez nem feltétlenül rajtunk múlik. Figyelni kell az agyag tulajdonságaira, arra, hogy miből mit lehet készíteni, hogy fog száradni, zsugorodni. Bár a laptechnika kötöttebb, de ezért vannak a tematikus workshopjaim, hogy az idelátogatók kipróbálhassák, hogy mik a lehetőségeik az agyaggal.

Jut tér a kreativitásnak is, sohasem születnek ugyanolyan tárgyak.

Miért különlegesek azok a tárgyak, amelyek a műhelyedben készülnek?

A tárgyak együtt száradnak, hűlnek, majd amikor elegen összegyűltek,  a malacrózsaszín kemencében összemelegednek a zsenge égetés során. Utána – mint egy szauna után – megmártóznak a mázakban, beszippantják a pigmenteket és a vizet, és pár perc alatt ez a mázréteg megmattul, porréteggé alakul át, majd mennek még egy kört a kemencébe izzadni, ami után teljesen felhevülten, boldogan összeégnek ekkor lesz kész a kerámia. A kerámiák azért lesznek nagyon cukik meg jók, mert vad szeretettel utómunkálkodom velük. Természetesen a vendégek is nagy szeretettel festik, formázzák, mintázzák őket, és követik az utasításaimat! Ha azt mondom: simogatunk, akkor simogatnak, ha kenegetünk, akkor kenegetnek. Így kissé megszemélyesítjük a tárgyakat alkotás közben, ami később kisugárzik belőlük.

Mi a kötődésed Óbudához?

Óbudán születtem és részben itt is nőttem fel. Itt laktunk, de iskolába és óvodába a Terézvárosba jártam a testvéremmel, mert a szüleinknek ott volt üzletük, így nekik kényelmesebb volt oda hordani minket iskolába. Már akkor rajongtam a képzőművészeti alkotásokért. A Liszt Ferenc-szobor a Liszt Ferenc téren nagy szerelmem volt. Odavoltam a szobrokért, anélkül, hogy bárki mondogatta vagy mutogatta volna. A kreativitásomnak jót tett, hogy minden nap közeget váltottunk. Ennek ellenére sohasem tudtam elképzelni, hogy a belvárosban éljünk. Élveztem, hogy a nappali dolgok ott történnek, mert az egy izgalmas közeg, sok különóránk volt, ott jártunk zeneiskolába és ilyen-olyan művészeti programokra. De amikor este hazajöttünk Óbudára! Akkoriban még nyugodt volt itt a környék, labdáztunk az utcán a szomszéd gyerekekkel, átmentünk egymás kertjébe, túrtuk a kis kukacokat. Jártunk a Rómaira, sokat bicikliztünk, sokat rosszalkodtunk, mindig bemásztunk a Fodrosba (Fodros Általános Iskola – szerk.), ott játszottunk nyaranta.

Az óbudai kadarka legendája ide, lokálpatriotizmus oda, külön óbudai borról beszélni csak tudományos igényű és terjedelmű cikkben lenne érdemes, hiszen a Buda-Sashegyi Borvidék még a fénykorában sem volt olyan kiterjedt méretű, mint mondjuk a mai szekszárdi vagy villányi. Óbudát talán egy külön kis hegyközségnek, vagy jól megtermett dűlőnek lehetne fordítani.
Budai bor a filoxéra miatt ma már nincs – ezt az is rávágja, aki még életében nem ivott egy korty kadarkát sem. Ám ez így igencsak sommás.

Tény, hogy a vég kezdetét az a gyökértetű-fertőzés jelentette, ami a 19. század közepén ért Európába és ami majdnem kipusztította a szőlőt a teljes kontinensen. Furcsa belegondolni, hogy a filoxéra a furcsa nevével ellentétben nem egy vírusfertőzés, hanem egy rovar, ami a mai napig mindenhol megtalálható a termőföldben. Védekezni annyira nehéz ellene, hogy inkább a növényt kellett megerősíteni. És azt is érdekes végiggondolni, hogy ez a mini-ökológiai katasztrófa még csak 140 éve történt – azaz a dédapánk suhanc korában még bőven mulathatott egy igazi kancsó budai bor mellett. 

De milyen lehetett az a kancsó bor? 

Ha egy óbudai kiskocsmára vagy borkimérésre gondolunk, akkor sokkal inkább fehér, mint vörös, de leginkább egyszerűen „bor”. A borkészítést ugyanis a rómaiak honosították meg ezen a vidéken, de a kékszőlőket, a kadarkát, csókaszőlőt és a hasonló fajtákat több száz évvel később, csak a 17. század végén hozták magukkal a török pusztítás elől menekülő, illetve a szinte kihalt településekre betelepített rácok. Addig a mára szinte teljesen eltűnt fajták voltak az uralkodók: a sárfehérek, különböző dinkák, gohérok, muskotályok. A Naphegyen például elég sok budai zöld volt, ami a kéknyelű porzófajtája – ami vele szemben, a Sas-hegyen termett nagyobb mennyiségben. Ezek közül néhányat a mai napig ismerünk. Ha máshonnan nem is, a szőlészeti kutatóintézetek és néhány elhivatott borász próbálja életben tartani őket.
De az apró parcellákban, a „háztartási mennyiséget” termelő pincékben ezeket nem is nagyon különböztették meg. Ha valakinek tetszett egy szőlő, vagy ízlett egy bor, egyszerűen fogott egy vesszőt, ledugta a földbe és így telepített belőle magának is.

A szüretet pedig nem az érettséghez, hanem időponthoz, az évközbeni munkaszervezés ritmusához igazították, így fajtaborok nem is léteztek.

Ezért írtuk fentebb, hogy egyszerűen „bor”: a fehér és kékszőlőket egyszerre, együtt szüretelték és együtt készítettek belőlük bort. Ha úgy jött ki a lépés, akkor szép, érett szőlőből készült, magasabb alkoholtartalmú, akár sokáig eltartható bor született – ha nem, akkor gyorsan meg kellett inni, hátha a következő jobb lesz.

Ezért is fantasztikus, hogy egy villányi borász, Ipacs-Szabó István Máriagyűdön rábukkant egy területre, ami valami csoda folytán így maradt fent: össszevissza, még csak nem is sorokban ültetett szőlők, amelyek között van olyan fajta, amit még a kutatóintézetnek sem sikerült eddig pontosan azonosítania. Szerencsére ő a Pécsi Egyetem Szőlészeti Kutatójának főborásza, így azonnal fülig beleszeretett a kócos területbe.
És régi tervét valóra váltva már második évjáratban készítette el belőle, a régi borkészítéshez a legjobban hasonlító módszerekkel, nyílt kádban erjesztve, lábbal taposva, agyagedényekben érlelve az IDŐTLENt. Egy bort, ami nem fehér, nem vörös, nem „nagy”, nem asztali, nem dűlős, hanem a bor. Az a bor, ami olyan, mint a mindennapi kenyerünk, annak minden hétköznapiságával és minden szakralitásával. Olyan, amit dédapáink ihattak suhanc korukban. 

Miért nem telepítették vissza a szőlőket? 

A magyarázat egy kicsit hosszabb, hiszen a többi borvidéken visszatelepítették a szőlőt, főleg, miután kidolgozták a megoldást a filoxéra-fertőzésre. A gyökértetű a Vitis vinifera fajták gyökerét tudja megtámadni, de az amerikai, Vitis labrusca fajtákét nem – azok viszont nem olyan finomak. Ezért alakult ki a mai napig szinte törvénynek számító gyakorlat, hogy egy Európában élő szőlőnövény gyökere egy Vitis labrusca vagy annak egy nemesített fajtájáról származik, arra pedig ráoltják a „tetejét”, ami Vitis vinifera, azaz egy bortermő szőlő, ami lehet chardonnay, cabernet sauvignon, kadarka és még vagy száz másik fajta. Így alakultak ki a fajtaborok és így szelektálták ki a ma ismert szőlőfajtákat, amelyekkel sokkal könnyebb bánni, mint a régi fajtákkal – ezért is koptak ki azok a művelésből. Igen ám, de a régi fajtákat művelni is sokkal nehezebb volt, mert a ma elterjedt sorok helyett eleink leginkább gyalogművelést folytattak. Ez azt jelenti, hogy a szőlőnövény egymagában állt, mint egy bokor, és mivel kúszónövény, nem nőtt magasra. Adjuk ezt össze a meredek domboldalakkal, ahol azért termeltek szőlőt, mert semmi más, étkezésre alkalmas növény nem élt meg rajta, és megkapjuk: aki szőlőt termelt, az bizony a nap nagy részét térdig görnyedve töltötte.

A filoxéravész az 1880-as években tetőzött: 1887-ben például Szentendre környékén még szüreteltek, de 1888-ban már ki sem rügyezett a szőlő. 

Valamiből viszont meg kellett élni, így a szőlőmunkásokat szinte egy-két év leforgása alatt felszívták a gyárak: az akkor már bőven működő Ganz vagy akár az Óbudán működő óriási textilgyárak. Azok pedig biztos és kiszámítható jövedelmet nyújtottak, évjárattól függetlenül, a munka pedig még könnyebb is volt, mint a hegyoldalban.
Közben ugyanaz a folyamat zajlott, mint napjainkban: a lakhatási gondjaikra nagyon sokan úgy találtak megoldást, hogy kifelé költöztek a városból, ahogy ma a régi zártkertek válnak egyre inkább agglomerációvá. Ennek hatására a telekárak szépen lassan megemelkedtek, a tulajdonosoknak pedig sokkal inkább megérte beépíteni a területeket, mint újratelepíteni őket. Ismerős valahonnan? 

Miért nem fogják már soha? 

Az óbudai kadarka és a régi, feslett Tabán romantikája újra és újra megihleti a korhely hajlamú városvédőket, akik megpróbálják feltámasztani a Budai Szőlőt. Ezekből sajnos halálra ítéltetett a Budai Vár oldalába kétszer is telepített szőlő: rendben, hogy a szőlő szeret szenvedni és szereti a más növények számára kibírhatatlanul sanyarú talajokat, de azért a sittet még ő sem bírja. Sem a turistaáradatot, a kutyapisit, az állandó zargatást. Úgyhogy hiába telepítette, majd próbálta gondozni a Soós István Borászati Szakközépiskola, a tőkék végül mind megadták magukat.
Ennél szerencsére jóval sikeresebb a „Kadarkáink Kertje” a Jókai-kertben, ahol az írófejedelem egykori szőlőjét újította fel és gondozza egy elhivatott társaság.

A Sváb-hegyen évről évre készül is egy-két hordónyi kadarka, de pártoló tagság vagy kiváló kapcsolatok kellenek ahhoz, hogy valaki hozzá tudjon jutni egy egész palacknyihoz.

Ennél professzionálisabb, de egy igazi óbudainak már nem elég óbudai a Szentendrén működő Kőhegybor Pince, amit az Óbudai Anziksz 2023. téli számában mutattunk be alaposabban – bár a szőlőfajták tekintetében ők is annyira ragaszkodnak az errefelé hagyományosnak számító fajtákhoz, amennyire csak józan ésszel lehetséges.
Amikor a budai borról esik szó, azonnal felhozzák példának, hogy bezzeg Bécsben még a városhatáron belül is működnek pincék és ezekhez kapcsolódó heurigerek, azaz borkimérések, azaz ha Bécsnek van saját bora, akkor Budapestnek miért ne lehetne?! Nos, örömmel jelentjük, hogy van, méghozzá Budafokon – ott még hagyományosan több pince működik, és ezekhez, hála az égnek és az elhivatottságnak, egyre szebb és jobb kóstoló-helyiségek tartoznak. A máig meglévő és használható pincerendszerek, illetve a közúti logisztika miatt ott viszonylag épségben tovább tudott élni a borászkodás – bár ehhez a szőlőt, illetve a leggyakrabban ma már a kierjedt bort legközelebb az Etyek-Budai vagy más, távolabb eső borvidékekről szállítják Budafokra érlelődni.
És csak a vicc kedvéért képzeljük el, hogy mennyibe kerülne ma mondjunk a Sas-hegyen, a Szemlőhegyen vagy akár csak Csillaghegyen összevásárolni 2-3 hektárnyi területet, földig pucolni onnan mindent és betelepíteni szőlővel. Ami ugye 3-5 év múlva terem először, de 10-15 éves korára erősödik meg rendesen, és akkor már tud annyi bort adni, ami eltarthat egy-két családot. Ha jó az évjárat és van kereslet a borra.
Óbuda és a belsőnek számító kerületek annyira átalakultak, hogy képtelenség lenne újra szervesen az élet részévé tenni egy olyan, mezőgazdaságinak számító tevékenységet, mint a borkészítés. Skanzenszerű zárványokat persze létre lehetne hozni elég erővel és elszántsággal, de hosszútávon ebben nem lenne sok köszönet. Inkább örüljünk annak, hogy a változatosság így lelkiismeret-furdalás nélkül gyönyörködtethet minket, és onnan kóstolunk bort, ahonnan csak kedvünk támad: a lényeg, hogy ez Óbudán történjen!

Hogyan kötődik Óbuda-Békásmegyerhez?

1980-ban költöztünk Békásmegyerre, a Füst Milán utcába, ötéves voltam, és a következő közel húsz évemet ott töltöttem. Ott nőttem fel, szereztem barátokat és élményeket, végigrandalíroztam minden utcáját keresztül-kasul. Rengeteg kaland és csibészkedés idilli dzsungele volt ez a betonrengeteg.

Fel tudná idézni a Tesó keletkezési körülményeit, a  helyszínválasztás okát, a független filmezés körülményeit, és azt, hogy mit jelentett mindez akkoriban? 

„Arról mesélj, amit ismersz” – akkoriban ez volt a vezérgondolat, így magától értetődő volt, hogy miről fog szólni és hol fog játszódni a történet. Az én fiatalságomról, Békásmegyeren. Így gyorsan és könnyedén elkészült a forgatókönyv, ami már eleve az általam jól ismert helyszínekre íródott. De praktikusan azt is tudtuk, hogy például a stáb étkeztetését a TÖLTIKE étkezdében fogjuk biztosítani. A film belső helyszínei családtagoké, rokonoké, jóbarátoké voltak. Számos háttérarc is a helyi ismeretségekből lett összeválogatva.

Valójában akkoriban így lehetett esélyünk arra, hogy filmet csináljunk egy rendes költségvetés töredékéből.

A film producere Durst György, aki a Duna Műhelyt vezette, szívvel-lélekkel támogatta a csillogó szemű ifjoncok szárnypróbálgatását, nélküle lehetetlen lett volna  végigcsinálni. A mi naiv lelkesedésünknek és az általa biztosított stabil háttérnek köszönhetően születhetett meg a film.

Ha jól tudom, nem végzett filmes képzést. Mennyire volt rögös az út a filmkészítés gyakorlásához? 

Békásról jöttem, édesanyám barlangkutató, édesapám erdész, a környezetemben senkinek köze nem volt a filmezéshez, így eszembe se jutott, hogy egy felvételin esélyem lenne. Az viszont igen, hogy szépen lassan, lépésről lépésre megpróbáljak filmeket készíteni, nem a padban, hanem a gyakorlatban elsajátítani a szakmát.

Nyilván rögös út volt, de igazán élvezetes játék így tanulgatni, fejlődni, ameddig csak lehet.

Szerencsés vagyok, mert voltak producerek – Durst Gyuri, Major Pisti –, akik hittek bennem és bizalmat szavaztak, és mert egy fantasztikus alkotói gárdát sikerült magam köré vonzanom, nélkülük soha sehova nem jutottam volna.

Az alkotógárda szerves részét alkotják a színészek. Hogyan alakult ez a Tesónál? Részben profi színészeket látunk, illetve olyanokat, akik későbbi filmjeiben is szerepeltek.

A filmkészítés mindig óriási cirkusz, rengeteg ember közös munkájának eredménye, amit a vásznon látunk, de mindez semmit sem ér a színészek nélkül. Ők azok, akik elvarázsolják és magukkal ragadják a nézőt, a mozi pedig erről szól. Ők az abszolút origói az alkotásnak. A Tesóban olyan fiatalokkal dolgozhattam, akiket barátaimnak mondhatok, és akikkel együtt kezdtük elsajátítani a filmezés csínját-bínját. És persze ott volt Elek Feri, az egyetlen, aki castingon kapta meg C.C. szerepét. Vele akkor kezdődött a barátság. 

Hogyan képzelhető el a független filmezés ebben az esetben? Sokan eljöttek barátságból együtt dolgozni?

A stáb nagy részét haverok, unokatesók és közelebbi rokonok tették ki, illetve volt néhány valódi szakmai hozzáértést igénylő feladat, amire sikerült profi kollégákat verbuválnunk. És hát persze mindenki ingyen, az alkotókedvtől hevülten, a reggeliért meg az ebédért cserébe izzadt három hetet 2002 nyarán.

Nem független filmezés volt, hanem egy naiv, amatőr filmes táborocska, ahol először próbálgattuk a szárnyainkat.

Durst György producert említi a film kapcsán. Milyen volt a gyártói háttér? A stáblistát olvasva sokan támogatták a filmet, ezt ki fogta össze? 

A film producere Durst Gyuri volt, de valódi gyártó csapat nélkül vágtunk bele a forgatásba. Czakó Juci vágó, Lovas Bazsi forgatókönyvíró és jómagam láttuk el a gyártási, szervezési feladatokat, míg Horváth Árpi operatőr intézte a technikai dolgokat. Kezdők voltunk, boldogan csináltuk, hogy csinálhassuk. Szerencsénk volt és sokan támogattak. 

A Tesó filmre készült. Ez ma azért ritka. Hogyan jött az ötlet, összefügg-e ez a filmkészítés romanticizmusával, a valódi film készítés szeretetével? 

Abban az időben még nem létezett digitális technika, ha filmet akart készíteni az ember, filmre kellett, hogy forgasson, sok esetben 16 mm-re, jó esetben 35 mm-re. És mivel a film operatőre, Horváth Árpi 35 mm-es kamerát tudott kölcsönkérni ingyen ennyi időre, így mi erre forgattunk. Miután szóba se jöhetett, hogy pénzért film-nyersanyagot vásárolhassunk, így mi Árpival Budapest összes reklámstúdiójába bekopogtattunk, hogy elkunyeráljuk a maradék filmtekercseiket, amik ott álltak a hűtőikben, egy-egy reklámfilm-forgatás után.

És hát persze mosolyogtunk, meg szemünk révült az együgyű eltökéltségben, így mindenki nekünk adta, amije volt.

Ma már bárkinek a telefonja, vagy fényképezőgépe is elég lenne ugyanerre, és forgathat amennyit csak akar, de nekünk jó volt érezni a megszerzett filmtekercsek súlyát, és óriási fegyelemre is tanított, hisz csak annyi nyersanyagot sikerült összekuncsorogni, hogy minden felvétel maximum kétszer volt megismételhető.

A werkfilmben, illetve az alkotók későbbi visszaemlékezéseiben nagyon jó hangulatú forgatásról számolnak be. Ez min múlt? Törekszik egyébként a jó hangulatra forgatásokon? 

A filmesek vidám népség, a hosszú hetek, a közös munka jól összehozza az embereket, szinte mindig bensőséges, családi hangulat alakul ki a forgatásokon, a közös cél, a film születése mindenkinek szívügye. Ha meg ingyen vállal ilyet az ember, akkor azt csak szerelemből teszi, vidáman.  Nekem pedig fontos feladatom, hogy hatékony húzóerőként, energiával töltsem a stábot és a színészeket a hosszú maraton során.

A keletkezés idején sejtette, hogy kultfilm lesz a Tesó? Milyen visszajelzéseket kapott akkoriban és azóta? 

Fogalmunk se volt semmiről. Azt se tudtuk, hogy egyáltalán bemutatják-e valaha a filmet. Nem terveztünk, nem álmodoztunk előre, minden energiánk a forgatásra ment, arra koncentráltunk, hogy minden snittünk, minden színészi alakításunk rendben meglegyen, és egy centivel se előbbre. A csinálás élménye olyan hatalmas volt, hogy bárhogy is alakult volna, sohasem bántuk meg, hogy belevágtunk. Azóta jó látni és hallani, hogy őszintesége, lazasága és szellemessége feledtetni tudja a Tesó rengeteg hibáját és bárdolatlanságát.

A Couch Surf (2014) óta nem készült saját filmje, ebben van tudatos döntés? 

Kitartóan írom a filmterveimet, és türelmesen kivárom, míg az égiek nekem szavaznak. Eközben rengeteg filmes kalandban veszek részt, amit imádok, és ami a szakmai fejlődésemet szolgálja, és még a betevőt is meghozza a családomnak. Mindig gyakorlatban tartom magam, hogy a lehető legjobb formában készen álljak majd a saját filmemre.

Van abban lemondás, hogy az elmúlt években mondhatni alkalmazott filmrendezőként dolgozott (Jófiúk, Hadik, Aranyélet), vagy ez inkább a profizmust jelenti, és nincs különbség? Igazából mi a rendező szerepe ezekben a helyzetekben?

Engem elsősorban a filmkészítés élménye mozgat, így nem okoz gondot a rendezői státuszból átállnom asszisztensi, second unit, technikai vagy akciórendezői módba.

Kifejezetten élvezem a változatosságot, a feladatok ezerarcúságát, a más jellegű felelősséget, az irányított, határok közt mozgatott kreativitást.

A fent sorolt alkotásokban más és más feladatkörben dolgoztam. A Jófiúkban alkalmazott rendezőként, csak a napi forgatások megrendezésében volt felelősségem, a forgatókönyv, a szereplők, a stáb, a helyszínek stb. már adottak voltak. Kapitány Iván vezető rendező-producer-showrunner világában kellett elmerülnöm, és a lehető legjobbat kihoznom az anyagból. A Hadikban technikai és akciórendezőként vettem részt, ennek a filmnek a léptéke (sok száz kaszkadőr, sok ezer statiszta, monumentális jelenetek és akciók) igazi kihívást jelentettek, és mivel mindig is szerelmese voltam a kosztümös, lovaglós-kardozós kalandfilmeknek, kihagyhatatlan lehetőségként vetettem bele magam.  A csatajelentekért, a párbajokért, a lovaglásokért, a látványért és az összhatású filmélményért feleltem. Az Aranyélet vezető rendezőjeként sokkal nagyobb és átfogóbb szerepem volt, itt a forgatókönyv alapján nulláról kellett felépítenem a sorozatot. A szereposztás, a helyszínek, az akciók, a történet világának és vizuális koncepciójának, a sorozat filmnyelvi stílusának kitalálása volt a feladatom. És aztán persze a kivitelezés, amit egy kiváló stábbal, rengeteg jóbaráttal, Marosi Gábor operatőrrel, Czakó Judit vágóval, az Uptown Felazzal és rengeteg mindenki mással, négy éven keresztül, tűzön-vízen át küzdöttünk. Az Aranyélet éppen olyan volt, mintha a saját filmemet forgattam volna, és ez mindennél nagyobb élményt jelentett.

Nyilatkozta, hogy milyen nehéz a filmes szakmában talpon maradni. A nehézségek idején mi az, ami segít túllendülni? 

Az alkotói ösztönök, az alkotásvágy és a kreativitás más jellegű kiélése. A korábban említett munkákon túl számomra a forgatókönyvírás a legjobb játszótér, hisz ez az egyetlen a filmkészítésben, amihez semmi nem kell, csak papír, toll, meg az indíttatás és kitartás, hogy elmesélj egy újabb történetet. Minden más milliókba kerül. Az írás a teljes szabadság és a merészség ideje.

Van egész estés filmprojektje most? Lehet erről beszélni? 

Természetesen mindig van újabb és újabb terv, két nagyszabású játékfilm, illetve egy saját ötlet alapján kerált sorozat, de ezekről csak akkor érdemes beszélni, ha meg is valósulhatnak. Most a legközelebb egy horrorfilm tervem van a gyártáshoz, amit Hegyi Frigyes forgatókönyvíróval közösen írtunk, a címe Szuka, és minden valószínűség szerint jövő nyáron forgatjuk.

Járt mostanában Óbuda-Békásmegyeren, szeretne visszatérni? 

Szüleim kétlaki életet élnek, az év nagy részét vidéken tengetik, de a téli „rezidenciájuk” továbbra is Békáson van, így a karácsonyok mindig ott telnek. Harminchárom éve ugyanabban a panelnappaliban, ahol anno a Tesó forgott, és ahol aztán az Aranyéletben a Miklósi család a sorozatzáró karácsonyát töltötte.

Milyen volt a ’70-es évek elején Óbuda? Akkor még épült a lakótelep, ugye?

A lakótelep, az nagyjából megvolt, de akkor épült a Kerék utcai suli, vagy ahogy abban az időben hívták, az Ilku Pál Általános Iskola. Emlékszem, volt egy ovis barátnőm a környéken, akivel együtt loptuk az építőanyagot onnan, hogy ne épüljön fel az iskola. Mert sejtettük már, hogy oda kell majd járni.

A szabotázst nem lehet elég korán kezdeni… Voltak nagy bandázások a környéken?

Később. A ’70-es évek végén, ’80-as évek elején, a Kerék utcai játszótéren jártunk össze sokat, télen meg persze beszorultunk a lépcsőházba, a lakók nagy örömére. Akkor ismerkedtünk meg igazából azzal, hogy mi is az a punk.

Hogyan?

Részemről úgy, hogy még általános iskolában, tehát ’78-79 környékén kaptam egy kazettát valakitől, amin a Sex Pistols Never Mind The Bollocks című albuma volt. Igen ám, de rádióból, középhullámról fölvéve, aminek az volt a következménye, hogy két rádióállomás hangja néha összecsúszott. És az egyiknél mondjuk a londoni szimfonikusok játszottak valamit, az keveredett a Pistolsszal. Ami azért elég érdekes dolgot eredményezett. De amikor meghallottam, egyből mondtam: ez kell!

És hogy lett ebből zenélés?

Ösztönösen jött, már általánosban gondolkoztam azon, hogy „Hú, zenekar, az milyen lehet!” Zenei képzettségem annyi, hogy jártam egy évig Balázs Oszi bácsihoz, aki ismert zenész, zeneszerző volt (Balázs Oszkár 1936–2018, 1975-től tanított Óbudán az Állami Zeneiskolában – a szerk.). De nem voltam túl lelkes, a házi feladatot sohasem csináltam meg, ő pedig büntetésből a fülemet huzigálta. Ezt viszont az én büszkeségem nem engedte, úgyhogy mondtam, „Nekem ebből elég, nem megyek többet”. Pedig még a tévében is szerepeltünk, xilofonoztam. Mindezt általánosban, elsős koromban. Hát őrület! Aztán képes volt Oszi bácsi eljönni, és felkaputelefonálni hozzánk, hogy „Miklós jöjjön már, mert olyan tehetséges, kár lenne abbahagynia”, de én öntudatos voltam, mondtam, hogy „nem”. Viszont együtt kezdtem például Dorozsmai Petivel (2019 őszén készült vele interjú az Óbudai Anzikszban – a szerk.).

Hát ő nem hagyta abba, őt nem zavarta a fülhúzás. És egy kicsit jobb dobos lett, mint én.

Innen hogy vezetett az út a Kretenshez?

Tulajdonképpen már ’79-ben is volt zenekar, de én onnantól számítom a megalakulást, amikor először felléptünk, ’81 februárjában. Addig leginkább csak az volt, hogy haverok összejártak, és próbáltak próbálni. Akkor még messze nem az a felállás volt, ami ismertté vált, Hemü (Hegedűs Attila, a Kretens jelenlegi énekese) sehol nem volt, Hrutka Robi (2018 tavaszán jelent meg vele az interjú az Óbudai Anzikszban – a szerk.) még énekelni próbált… Őt az általános iskola előtt vártam meg, mert hallottam, hogy tud szájharmonikázni. Mi nem akartunk szájharmonikát használni, de ennek volt valamennyi köze a zenéhez, úgyhogy gondoltam, jó lesz ez. Aztán mi lett belőle, ugye? A dobcuccom úgy nézett ki, hogy a cintányér egy diplomatatáska csatja volt, a pergő pedig egy felmosóvödör. Az első, saját magunk által írt Kretens-sláger a Frászt nektek! című opusz volt, 13-14 éves korunkban. Nagy pergetéssel kezdődik, aztán üvöltés, „Váááá!”, és akkor megy. Na most, ezt képzeld el a felmosóvödörrel, meg Robi kis bátortalan, vékony hangú üvöltésével. Vicces volt. Fel is vettük szalagos magnóra, csak az a baj, hogy egyszer, amikor felújítás volt anyáméknál, kipakoltunk mindent, és utána a szalag valahogy a szemközti fán kötött ki. Pedig nem csak az első számunk volt rajta, játszottuk a Pistols-tól a No One Is Innocent című dalt is, amit a vonatrabló Ronnie Biggs énekelt eredetiben. Meghallgattuk, fonetikusan leírtuk a szövegét, aztán úgy játszottuk. Kár, hogy nincs meg az a szalag, az most milyen kincs lenne! Meg milyen mínusz pont a Kretensnek…

Mesélj az első időszakról!

Egyszerűen imádtuk csinálni. Ne felejtsd el, 15-16 éves kölykök voltunk, és nem jelentett problémát, hogy erősítőkkel meg dobcuccokkal villamosra kell szállni, és elmenni Rákospalotára, a Kozák térre, ott bepakolni. Persze, milliószor megtörtént, hogy odacígöltünk, aztán ott álltak a rendőrök, és mondták, hogy „Srácok, a mai buli elmarad. Technikai okok miatt.” És akkor haza.

Az, hogy komoly lett, annak köszönhető, hogy maga a punk elterjedt, úgy, ahogy. És lett belőle egy… mozgalom?

Most belemehetnénk mindenféle szocio-megfejtésekbe, hogy fiatalság, meg reményvesztettség, de ez nem lenne teljesen igaz. Ez nem London. Ott valóban ez volt, itt viszont, amennyiben a szocializmusban beszélhetünk középosztályról, akkor nagyjából onnan jöttünk, nem nélkülöző, földönfutó családokból. Valamilyen szinten minden tizenéves lázadó, mi egyszerűen a szürkeség, a bekussoltatott rend ellen próbáltunk szólni, hogy akkor én is majd, amikor nagy leszek, hajlongok, „Csókolom, művezető elvtárs!”, aztán farigcsálom az anyacsavart? Most persze az óbudai punkról beszélek: másról nem tudok, Szegedről Güzüéket kell kérdezni, de Óbudán azért nagyrészt ez volt.

Aztán jött a Meggyfa utcai balhé, ami után Téged is bevittek…

Amikor elkezdődött a Mos-Oi utáni vizsgálódás, őket előzetesbe helyezték, és mindenkit, akit fel tudtak kutatni arról a koncertről, behívtak a Tolnai Lajos utcába kihallgatásra. Ez 1983, hát, 18 évesen azért ez nem volt olyan vidám dolog. Máig emlékszem, Riedl századosnak hívták a kihallgató tisztet. Az a jellegzetes komcsi csávó volt, feltűrt ingujjal, hogy azért számíts egy pofonra, ha arról van szó, de egy ujjal nem bántottak, kis pszichoterror volt csak. Magázott, persze, „Tudja, csak felemelem ezt a telefont” – akkor voltam érettségi előtt – „magát a büdös életben nem veszik fel semmilyen főiskolára, egyetemre. Felejtse el! Elviszik a határőrséghez, onnan fél évig ki sem dugja az orrát, az biztos. Eltáv? Ugyan már!”

Te miért kerültél bele a szórásba?

Annyi volt, hogy a koncerten odajött hozzám a Mos-Oi, és mondták, hogy nem jött el a dobosuk, ugorjak már be. „Nem is ismerem a számokat”. „Nem kell aggódni. Kettő-négy, majd bólintunk, és akkor megállunk.” Magyarul, én doboltam le azt a koncertet, amiből maga a botrány lett. És a kihallgatások végén mindig feltette Riedl százados a kérdést, hogy „Nem tudja véletlenül, hogy ki dobolt a Mos-Oi-ban?” Én meg mondtam, „Ó, olyan részeg voltam, hogy fogalmam sincs, nem tudom.” Ez így ment, ő mindig megkérdezte, én mindig letagadtam, aztán az utolsó kihallgatásnál jött megint, és amikor azt mondtam, nem tudom, rávágta: „De mi tudjuk.” Mondom, „Az baj.”

De végül megúsztam egy rendőrségi megrovással, nagy nyilvánosság előtt elkövetett államellenes izgatásért. 

Hogy alakult a civil életed?

Amikor befejeztem az Árpád Gimnáziumot, akkor volt a lázadó korszakom netovábbja. Mondtam, én nem leszek semmiféle értelmiségi köcsög, nekem főiskola, egyetem nem kell. És elmentem esti szakmunkásképzőbe cukrásztanoncnak. Ez leginkább abban merült ki, hogy az Atrium Hyattben tepsikről vakargattam, ami ráégett. Tartott talán másfél hónapig, de aztán ott is előjött a „fene nagy” büszkeségem. Dolgozott fölöttem egy fiatal gyerek, aki már elvégezte a sulit, és egyszer valamit beszólt. Volt egy hatalmas hűtőszoba, 10 centi vastag ajtóval, „Anyád!”, azzal rábasztam az ajtót, levettem a kötényt, és távoztam. Eddig tartott a cukrászéletem. Viszont a katonaság bejelentkezett, hogy elvinnének, úgyhogy elmentem a tanítóképzőre, ott nem kellett sokat tanulni, elvégeztem, utána Max bácsiként nagyon népszerű voltam a kiskölykök között, alsó tagozatos tanítóbácsiként. Ez tartott ’89-től ’93-ig, aztán elmentem reklámszövegírónak. Egy zenész ismerős kérdezte meg, nem írnék-e dalszövegek helyett reklámszöveget. Mondom, mi az a reklámszöveg? Aztán megpróbáltam, és ott ragadtam, most már harminc éve. Mondjuk, annyi lelkiismeret azért szorult belém, hogy az osztályomat végigvittem év végéig.

A Satöbbibe hogy kerültél?

 Volt egy lehetősége a Satöbbinek, amikor tényleg a befutás szélén álltak: ’86-ban a rádióban felvettek egy lemezt, ami szerintem a magyar poptörténelemben egy nagyon nagy durranás lehetett volna. Rohadt jó volt az az anyag, de végül nem adták ki, és amikor Erkel (Erkel László „Kentaur” díszlettervező, festő, zenész, énekes, érdemes művész – a szerk.) és Márió (Balassa Márió dobos – a szerk.) kiléptek, kellett nekik egy dobos. Annak ellenére, hogy én kőkemény punknak tartottam magam, imádtam a Satöbbit.

A pillanat örömét élveztem benne, azt, hogy fölmész a színpadra, és nem kötelességszerűen kell valamit csinálnod, hanem egyszerűen jól érzed magad.

És ahogy egyszer egy koncerten még nézőként a Böbe babára olyan röhögőgörcsöt kaptam, ott fetrengtem a nézőtéren, simán megtörténhetett már tagként is, hogy nem tudtam elkezdeni a dobolást, mert könnyezve röhögtem, mivel a két hülye, Seres meg Pethő elöl elkezdtek beszélgetni. Nekem a Satöbbi mindig is a végtelen, felhőtlen buli volt, szinte performansz-zenekar, mert nem igazán a zenéről szólt, hanem arról, hogy valami történik a színpadon, amin mindenki röhög, akár a színpadon van, akár a nézőtéren. Ami aztán idővel kicsit változott, ezért is váltak szét az útjaink. Ugyanaz történt, mint a belépésem előtt, ’86-ban, csak fordított felállásban: én maradtam volna abban, hogy bulizunk, jól érezzük magunkat, de ez kezdett elveszni, eljött az az idő, amikor a zenekar elkezdte kicsit túl komolyan venni magát. És ha valaki túl komolyan veszi magát, az sohasem jó. Ez az én felfogásom, és persze lehet fordítva is nézni, hogy én meg nem voltam hajlandó betartani bizonyos szabályokat, és igen, ittam a koncertek előtt, úgy léptem fel. De ha ez jó volt harminckét évig, akkor utána mitől változott volna meg?

Szintén ’86-os történet, hogy megpróbáltál disszidálni…

Nagy nehezen rábeszéltem egy haveromat, aki azóta is boldogan él Ausztráliában, hogy menjünk el innen a fenébe. Ő simán kiutazott, én viszont csak szervezett IBUSZ-úttal tudtam kimenni. Megbeszéltük, hogy Bécsben találkozunk. Már előtte frászt kaptam, mert kitalálta a sofőr, hogy legyen egy kis városnézés, én meg mondtam, nem lesz jó, időre megyek. Aztán amikor megálltunk egy kicsit pihenni, úgy tettem, mintha egy könyvesboltban nézegetném a könyveket, hátrasandítottam, és amikor nem figyelt senki, elsprinteltem a francba. Jött a traiskircheni láger, saját hibánkból fent töltöttünk majdnem egy hónapot a karanténban, végül hazajöttem az akkori barátnőm miatt, akivel aztán persze vége lett. Már itthon voltam, amikor a haverom hívott, hogy megkaptam az orvosit és egy-két hónapon belül utazhattam volna Ausztráliába…

És amikor hazajöttél, mi történt? Mert azért gondolom, nem nézték jó szemmel, hogy megpróbáltál lelépni…

Ugyanúgy kihallgatások sorozata következett, és elvették az útlevelemet. De ott volt egy erős történet. A kihallgatásokon, a háttérben ücsörgött egy fiatal fazon, meg se szólalt, nem is értettem, mit keres ott. Aztán egyszer csak megszólalt. „És hallom, maga új zenekart csinált a Kiliánnnal, meg a Kalevivel?” Mondom, mi van??? Akkor éppen szünetelt a Kretens, és tényleg csináltunk egy ilyen próbálkozást, velük (Kilián Zoltán basszusgitáros és Kuczka Kalevi billentyűs, később a Korai Öröm alapítói – a szerk.), meg az Aurórás Botos Krisztával, ami nem is lett volna rossz, de komolyan, annyira titokban tartottuk, hogy szinte senki, még a közvetlen környezetünk sem tudott róla.

És az ürge bemondta. Teljesen ledöbbentem: ezek aztán mindent tudnak. De hogy miért fontos ez nekik? 

A ’90-es évek azért már felemásra sikerültek, és végül a Kretens feloszlott…

Igen, szegény Bozsó Bandi meghalt ’96-ban. De már előtte is szétmentünk. Robi kilépett, persze nagy űrt hagyott maga után, áttértünk, ha nem is HC-s, de rockosabb, durvább, kevésbé dallamos vonalra. De nem nagyon ment, abbahagytuk. A huszonöt éves koncertre aztán visszajött Robi, és jött vele Gijo (Giret Gábor basszusgitáros – a szerk.) is, na, az félelmetes páros volt. De ők azért kicsit más kvalitású zenészek, minthogy megelégedjenek azzal, hogy egy Gyilkosomat eljátszanak, úgyhogy egy idő után elmentek. Mi meg próbálkoztunk sokféle taggal, de istenigazából nem működött a dolog, akkor stabilizálódott csak a helyzet, amikor jött Dandy (Dobai Dániel – a szerk.), meg Kovács-Moletz Gábor, a mostani gitáros.

És hogy lett vége a Kretensnek?

Részemről úgy, hogy megint csak megpróbáltam külföldre távozni: egy fél évet lehúztam Tenerifén.

Mitől van benned ennyire mehetnék?

Nagyon a bögyömben van ez az ország, amióta megszülettem… Csak nézd végig a Kretens-szövegeket, ott van a Na és?, „Jól elcseszte, aki teremtette/ahogy szülte, máris eltemette/Na és, mondta/ez csak apró tévedés.” Vagy a Kocsmaország: „Szép ez az ország/Kocsmaország/Köpj csak a földre/Mindenki köp rád.” Ennyit erről. Mostanra odáig jutottam, hogy külföldön letagadom, hogy innen jöttem…

De utazni egyébként szeretek! Nem kevés pénzt költöttem erre, vehettem volna sok mindent, de ez az egy dolog, amit biztos, hogy nem vehet el senki tőlem.

Még 2000-ben kezdtük, és rögtön beleugrottunk Fekete-Afrika legmélyébe, Kamerunba: hát, a kultúrsokk nem kifejezés az élményre. Viszont annyira benne volt a feeling, nem véletlen, hogy utána minden évben mentünk. Rengeteg kalandunk volt, szobáztató motelban, keresztény szálláson, mindenféle helyeken aludtunk, itthonról vitt porleveseket ettünk, volt, hogy azon merengtem minden papír nélkül, hogy én leszek az első fehér rabszolga Zanzibáron… Feketén béreltünk autót, lefényképeztük a csávót, hogyha elkapnak, akkor legyen valami bizonyítékunk, hogy nem loptuk. Mindenhol nagy szenzáció voltunk fehér emberként, rövidgatyában, ott rövidgatyát csak a gyerekek hordanak. Egy öregember ült a vályogkunyhó előtt, és csapkodta a térdét, úgy röhögött rajtunk. 

A Satöbbiben még utána is játszottál, de a Kretensben már nem. Könnyű volt elengedni?

Nem! Hát a Kretens az én gyerekem, én voltam az egyetlen, aki tényleg a legeslegelejétől ott volt. Hemüvel amúgy soha nem voltunk nagyon egy hullámhosszon. Amikor együtt voltunk, akkor is „két dudás egy csárdában” jelleggel ment az egész, csak én voltam talán egy kicsit erősebb dudás. Viszont amikor elmentem, akkor nyilván ő lett az egyeduralkodó. Én csak annyit kértem tőle, amikor letettem a lantot, hogy ne tegye tönkre mindazt, ami a Kretens névhez kötődik. Egy ideig nem is volt baj, de aztán most megjelentek a legújabb dolgok, és hát az nagyon nem az én világom. Az, hogy zeneileg milyen, egy dolog, de szövegileg… Miről beszélünk? Ez a Kretens? Ezt azért nehéz nem zokon venni. Amúgy meg a dobomból lett egy gyönyörű szép kerti bútor… Sorszámozott Sonor Lite, tehát nincs olyan sok a világon belőle, nekem tökéletes dohányzóasztal, a felsőtam pedig egy puffszerű ülőke lett…

 És az sem piszkál, hogy szövegeket írj? A mostani világról lehetne…

Hú, nagyon csúnya szövegeket tudnék írni, de borzasztóan csúnyákat! De magamnak nem írok. Ha lenne zenekarom, az persze más lenne.

Manapság a „laikusok” számára kevésbé ismert régizene még mindig kissé „underground” vonalat képvisel. Hogyan talált rád a régizene vagy te őrá, és van-e olyan kezdeti, kulcsfontosságú esemény az életedben, amelyhez mindez kapcsolható. 

Szerencsés időben születtem, a táncházmozgalom és a régizenei mozgalom hőskorában voltam kisgyerek. ’74-es vagyok, tehát épp sikerült beleszületnem abba, amikor ezt már engedélyezték, néha rádióban, tévében, sőt lemezeken is hallható volt, s  viszonylag sok koncerten is. Emiatt nem tudom meghatározni a nullpontot, amikor először hallottam ilyet, mert mindig hallottam, a lemeztárunkban is bőven volt régizene. Nálam az énekelt vers, a népzene és a régizene jól megfértek egymás mellett. Nem tartom ezeket külön műfajnak, főleg gyerekfejjel nem tartottam annak. Népzenei és régizenei hangszerekkel itt, Óbudán ismerkedtem meg először, az Óbudai Népzeneiskolában (akkor: III. kerületi Állami Zeneiskola Népzenei Tanszaka), ahol Lányi György dudatanár fogadott tanítványául. Ifj. Csoóri Sándor volt a kamarazene-tanárom, és már ekkor megismerkedtem a kobozzal is. 1986 őszén érkezett hozzánk Kobzos Kiss Tamás, aki már akkor élő legenda volt. Nagyon jó tanáraim voltak, ma is többek között ebből a szemléletből, a felszabadult, improvizáló, de ugyanakkor a fegyelmezett, közösségi erőt képviselő zenélésből táplálkozom.

Tehát például azt, hogy hogyan zenéljünk jól kamarában, én itt, Óbudán tanultam meg. Ez egy örök óbudai kötődésem lesz!

Mégis azt tartod magadról, hogy nem vagy képzett, tanult zeneművész. Miért?

Sok szép régi ábrázolás van, ahol az usus és a scientia méri össze az erejét, ez az antik világban Apollón és Marszüasz küzdelme. Ilyen formán én az Usus mellett gyakorló zenészként éltem az életemet – ez is egy szerep egyébként. Nem azt jelenti, hogy nélkülözi az alkotást, de nélkülözi azt a fajta magas képzettséget, amitől egy komolyzenész zeneművésznek nevezheti magát. Egyébként a korszakból is adódik – 80-as évek –, hogy nem nagyon volt a magasabb képesítéshez intézmény hazánkban, az Óbudai Népzenei Iskolánál például nem is volt magasabb. Ma már vannak egyetemi régizenei műhelyek is, ezek közül kiemelkedik Miskolc és Szeged.

Mikortól „játszod” ezt a szerepet?

14 éves koromig főként otthon, a szalagos magnóval egymásra vett sávokon játszottam egyedül régizenét, sokféle hangszerrel, de nem bírtam tovább, hogy nincs kivel zenélni. Ekkor, nyolcadikos korom után sikerült megalapítani a Musica Historica együttest, Illés napján, stílusosan, mert mindannyian beatzenekedvelők is voltunk, de nekünk a régizene a rock’n rollunk, nekünk ebben kellett kiteljesítenünk magunkat. Már akkor kiderült, hogy amit más műfajokban tanul az ember, az itt jól lecsapolható, merthogy a régizene egy univerzum, s talán nem is szabad egységesként kezelni.

Kik voltak a példaképek, akik inspiráltak ezen az úton?

Több műfajt is említek, ahogy már mondtam, nálam ezek összeérnek: a Muzsikás, a Téka és a Sebő együttes. Náluk egyszerre volt műsoron énekelt vers és magyar népzene. Sőt, Sebő Ferenc játszott régizenét is, közreműködött Benkő Dániel egy-egy lemezén vagy a Peire Vidal-albumon. Tehát érezhető, hogy az alapító atyák is úgy gondolták, hogy nem egy folyosót építenek, hanem egy teljes épületet, amiben lesznek folyosók, oldalra nyíló termek, és lehet benne közlekedni. A legközelebbi példaképem a sok közös munka miatt is Kobzos Kiss Tamás, lantművészként pedig Szabó Istvánt tartom az első számúnak – aki egyébként épp egy reneszánsz lantlemezt készít, amelynek én leszek a kiadója, s megtisztelő, hogy együtt dolgozhatok vele. Ihlető volt számomra L. Kecskés András, a lantos-énekmondó irányzat központi alakja. Inspirált, hogy ekkor élte hőskorát a nyugati típusú reneszánsz consort zenélés, a reneszánsz udvari muzsika megszólaltatása. Ennek közelebbi megismerését egy másik – szintén óbudai vonatkozású – atyamesternek, Czidra Lászlónak köszönhetem, akinek előbb keszthelyi kurzusain, majd lakásán vendégeskedve tanulhattam sokat.

A kihagyott diplomák helyett, amiket úgysem lett volna hol megszerezzek, tőlük kaptam az igazán használható útravalót!

A régizenének manapság egyre többféle megnyilvánulási formája van, sokszor aszerint is különböző, hogy ki a célközönség, legyen szó nyugatról jövő formákról vagy helyben alakultakról, egyéni elképzelésekről. Vannak metálkoncerthez hasonló előadások, ezzel párhuzamosan fut a fantasy műfaja, s mindezek mellett ott vannak Nyugaton a régizenei akadémiák, egyetemek. Szerinted létezik hitelesen előadott középkori zene? Lehet-e egyáltalán hitelesen rekonstruálni e letűnt korok zenéjét, s ha igen, mi lehet ennek a helyes útja?

 Ehhez többféle út vezet. Ha dzsippel mész ki a lóhoz a hegyoldalba, teljesen mindegy utána, hogy milyen nyerget raksz rá, akkor te nem a lovon közlekedsz, hanem a kitüntetett alkalomra igénybe veszed a ló adottságait. Ma már mindenféle középkori hangszert megcsináltak, látszik az internetes posztokon, felvételeken, hogy a hangszerkészítők ötletessége határtalan. Már a világ szinte összes templomának kőfaragványát (hangszerábrázolását) használják valamilyen formában valamelyik együttesben. Tehát a tárgyi kreativitás adott. Ha ehhez zenei is járul, akkor vagyunk ott, ahol ők voltak hajdan. Van egy autentikus hangszerünk és hozzá egy zenei nyelvünk, amelyet nem minden városban „beszélnek” egyformán. A régizenének megvannak a kulturális dialektusai, amiben mi, kelet-európaiak nagyon érdekes ágazat vagyunk. Nem ugyanúgy játsszák Nyugat-Európában ugyanazt az alaprepertoárt, mint itt nálunk, például a trubadúr- és trouvère-énekeket vagy a Minnesangot. Ez utóbbit német nyelvterületen kívül nem nagyon hallani, pedig csodálatos gyöngyszemei vannak. A dallamok kissé egykaptafára járnak, de az előadásban valószínűleg régen is alaposan felöltöztették azokat. Ha ezt kihagyjuk belőle, akkor tényleg a csontvázat nézzük az állat helyett. 

Azt szoktuk mondani a zenekarunkban, hogy mi nem hiszünk a kőtári stílusban, ki kell jönni a kőtárból. A régizene egy épület, amelyben lakni lehet, még ha esetleg nincs is minden szobában villany, csatorna, de a hely élhető! A régizenei mozgalom kezdetéhez képest ma nyilvánvalóan sok mindent máshogy játszunk. A világzene hatása is folyamatosan érzékelhető, úgy szoktuk mondani, hogy mostanra kissé „elworldösödött” a régizene. 

Magyarországon kicsit más a helyzet. Egyszerűbb, mert mi a Kodály–Szabolcsi-hagyomány miatt a népzene primátusát, illetve a népzene és a zenetörténet párbeszédét tanultuk már az iskolában. Ebbe mi jobban belenőttünk, ráerősített a nálunk régóta létező verséneklés kultúrája, az abba felszűrődő egyéb zenei irányzatok – ha a Kalákára és Sebőékre gondolunk, a latin-amerikai kultúrától a Balkánig terjedő skálán mindenféle zene egyszerre volt jelen ezekben a műfajokban, de közben magyar szöveggel. Ezek a technikák az évtizedek alatt fokozatosan beépültek a régizene gyakorlatába is, s ezeket ma tetten érhetjük, ha tetszik, ha nem.

A mi együttesünk a balkáni zenéből tanult sokat, mert a tanáraink is abból tanultak, illetve a törökből.

Benne kell, hogy legyünk előadás közben egy alkotói-előadói folyamatban, mint például legutóbb Székesfehérváron, a Koronázási Ünnepi Játékokon, ahol a felvonuláson egy jó órán át kellett a dudát fújni megállás nélkül. Ilyenkor szinte egymást hívják a dallamok a hangszeren, mert a tempót tartani kell. Hol ezt játsszuk, hol azt, valamit ismétlünk. Miről épp mi jut eszünkbe, ahogyan ez régen is történhetett.

Akkor ez azt jelenti, hogy meg kell próbálni belehelyezkedni a hajdanán élt zenész szerepébe?

Igen, e nélkül nem megy. Fontos, hogy ne rontsuk el. A régiek örülnek, hogy a modern kor embere újra játssza dallamaikat, de azt ne játsszuk annyival rosszabbul, hogy az a régiekre rossz fényt vessen! Ne csináljunk gagyi dolgot a hajdani szerzők magas szándékaiból, magas művészetéből! Legyünk alázatosak, és tiszteljük meg a régieket azzal is, hogy nem csinálunk bazári árut a műveikből, nem adunk gellert az egész műfajnak azzal, hogy aláássuk a tekintélyét. Ezzel a hallgatóságot is lenéznénk! 

Egy egyszerű dallam is lehet felemelő, ha azt jól játsszák, s nagyon fontos az is, hogy tudjon belülről szólni, járja meg a belső utat a zene, ne csak kifelé szóljon. A régizene elsősorban introvertált műfaj. Az egyetemeknek is köszönhetően egyre profibbá válik a nyugati régizenélés játéktechnikája. Ez nagyon hasznos, de biztos vagyok benne, hogy a belső hitelességgel sokaknak még gondjai akadnak. Jól elénekelnek, elzenélnek, de hogy azt egy belső víziónak éld meg, hogy abban a korban is utazzál közben, szemedet lehunyva mondjuk egy gótikus katedrálisban járj, azt azért kevesen érik el. Ehhez egy kicsit összművészetinek kell lenni, nagyobbra nyitni az ajtót, hogy ne csak a kulcslyukon át lássunk. Ez egy ilyen műfaj.

Ha például Óbuda Anjou-kori zenéjét szeretnénk megidézni, mihez nyúlhatunk, vannak forrásaink?

Ismét el kell hangoznia Szabolcsi Bence nevének, idén van halálának az 50. évfordulója. Hatalmas, európai szintű zenetudós volt, elméletei zömmel ma is helytállók. A dallamvándorlásról szóló is, tehát nyugodtan használhatunk számos nyugati forrást, amelyekről feltételezhető, hogy eljutottak Közép-Európába a vándorzenészek, illetve a nemesi, királyi, királynéi udvarokban szolgáló és velük utazó zenészek által. Egy híres Minnesängernek talán nem kellett azokban az időkben sem mindig jelen lennie művei előadásánál, hiszen azt játszották mások is, ahogyan ma is eljátszunk mondjuk Beatles-számokat vagy más szerzők dalait.

A középkornak és a reneszánsznak is megvoltak a maga slágerei, amelyek Európa-szerte hallhatók voltak. Magyar források, kották sajnos nincsenek az Anjou-korból a világi zenére vonatkozóan.

No és mi a helyzet az egyházi dallamokkal?

Ez kicsit bonyolult, mert gregorián dallamoknál már találunk bőven hazai forrást is. Ezek különösen izgalmasak, mert a gregoriánra vonatkozó általános szabályokon belül érezhető rajtuk egyfajta hazai sajátosság, regionális zenei nyelv. Ezt a Dobszay-iskola kutatásai igazolták.

Te hogyan látod, a mai régizenész nemzedéknek hazánkban mi a feladata, szerepe az első nagy generációhoz képest?

Ezt úgy szoktam mondani, hogy a nagy elődök, az első nemzedék a lovasságot képviselte, akik utat vágtak nagy lendülettel, szédületes dolgokat csináltak, mozgalmat teremtettek. A következő nemzedék, a miénk ezt már nem tűzheti ki célul. Nekünk erős gyalogságnak kell lennünk, olyannak, amely ezt a rengeteg értéket, amit az előttünk vágtató lovasság megszerzett, felfedezett, nem hagyja elveszni. Csiszolgassuk tovább, tegyünk hozzá, hiszen van még mit kipróbálni és elolvasni. A mi generációnknak jutott feladatul a tanítás is: ez felel meg az íjászatnak vagy a tüzérségnek. Mostanában egy Balassi-hangoskönyvet készítek egymagam, és igen nagy öröm olyan verseit dallammal kipróbálni, amelyekhez eddig még nem nyúltam, mástól sem hallottam. Nyugodtan hajózzunk tehát tovább az ősöknél!

Hogyan kezdődött az óbudai szakasz a zenekar életében? 

A Selmeci utcai próbaterem épülete 1991-ig volt a Budapest Film tulajdonában. A Budapesti Fesztiválzenekar 1992-ben állandósult, előtte szabadúszó tagsággal rendelkező ún. staggione zenekar volt, amely a fellépések, turnék alkalmaira állt össze. Leendő otthonaként mozik merültek fel, végül véletlen folytán került ide a zenekar: bérleményként megkapta a Fővárosi Önkormányzattól a helyszínt, így lettünk óbudaiak. Az épület egyébként 1924-ben épült munkásotthonnak, jövőre lesz százéves.

Aztán volt szocialista pártház, gondnoki lakással, majd mozivá avanzsált, mi lényegileg ebben a formájában vettük át, alakítottuk át. A zenekar nagyon szereti, harminc éve mi lakjuk.

Jó ideje az együttes irodái is Óbudán vannak.

2010 körül a Lajos utcában kötöttünk ki, aztán a Polgár utcában az OTP mellett, most pedig a Bécsi úton van a főhadiszállás. Szerettünk volna a próbaterem közelségében maradni. Volt olyan próbálkozás, hogy a próbatermet építsük át, bővítsük ki, de mivel nem a miénk, így ez nagyon nehéz lett volna, ráadásul nagyon nagy beruházással járna. A közönség szempontjából sem feltétlenül praktikus, ha összekötjük a kettőt.

A próbaterem koncerthelyszín is. Ezt ma már más zenekaroknál is tapasztaljuk, de a Fesztiválzenekar ebben élen járt a Kakaókoncertekkel.

A Kakaókoncertek még a Merlin Színházban kezdődtek, de mikor megkaptuk a próbatermet, egyértelművé vált, hogy ideköltöznek a kisebb hangversenyek. A Kakaókoncertek a mai napig itt vannak, a Vasárnapi kamarakoncert szintén, illetve régebben a Haydn-Mozart-sorozat – amely a mostani Concertino-sorozatnak felel meg, és a Zeneakadémián fut – szintén itt zajlott.

Van lokális közönségük, vagy ugyanazok járnak ide is, mint a Müpába?

Nem mérjük, így nem tudom, mennyire vált óbudaivá a közönségünk, de feltételezem, hogy több óbudai érdeklődik irántunk azáltal, hogy itt vagyunk, könnyen elérhetően. Ezzel együtt azt gondolom, a Fesztiválzenekarnak saját közönsége van, amely nem a helytől függ.

Kicsit beszéljünk az Ön munkájáról. Hány zenésszel áll napi szinten kapcsolatban?

Nagyon sokkal. Van egy állandó tagság, de gyakran kellenek kisegítők, emiatt rengeteg a „külsős” zenész. Sok fiatal jön, külföldiek is, a világ bármely pontjáról. Ennek az az egyik üzenete, hogy nyitottak vagyunk, másrészt itthon a legtöbbet turnézó zenekar vagyunk, világviszonylatban is sokat utazunk. Ez egy nemzetközibb csapat.

Ön a zenekar technikai mindenese, ez azt jelenti, minden turnén részt kell vennie?

Alapjában minden turnén ott vagyok. Mióta elkezdtünk operákat is színpadra vinni, adódik úgy, hogy egy-egy rövid, egy-két napos turnéra nem tudok elmenni.

Ha a zenekar megjelenik a világ bármely koncerttermében, bárhol meg kell teremteni az otthonos légkört. Mégis: vannak olyan helyszínek, ahová „hazajárnak”?

Sok nagyvárosban vagyunk visszajáró lelkek: Párizs, London, Brugge, Edinburgh… Amerikában is legalább harmincszor voltunk. Számos koncertteremben a helyi stáb is megismer, mikor megérkezünk. Németországban Münchent, Frankfurtot, Kölnt, Olaszországban Torinót, Svájcban Genfet említeném.

És a hazai koncerttermekben?

A Müpával a kezdetektől partneri együttműködésünk van, napi szinten jelen vagyunk, az operáinkat is itt mutatjuk be, kivétel most a Pelléas és Mélisande, melyet Olaszországban mutattunk be, szeptemberben kerül a Müpába.

Amikor a Müpa nyitott, feltűnt, hogy a BFZ zenekari ülésrendje alkalmazkodott először (és azóta is legjobban) a terem akusztikájához. Mikor alakult ki az ülésrend?

Még a Müpa nyitása előtt, a kétezres évek elején. Elég régóta bevált, ehhez ragaszkodunk – minden zenekarnak van saját ülésrendje, amelyen ha nem muszáj, nem változtatunk. Ezt Fischer Iván határozta meg, akusztikai szempontok alapján.

A nagybőgők leghátul-középen helyezkednek el, a sztereó hatás miatt. A zenekar tagjai megszokták az ülésrendünket, hangzásunkat, ha ez változik, nehezebb egymáshoz igazodni.

Ehhez mindenütt minden infrastruktúra adott?

A nagy koncerttermekben igen.

És a Hősök terén?

Ez a helyszín mindig kihívás számunkra, mindent építeni, építtetni kell, ott minden bonyolultabb. A közel egy évvel korábbi területfoglalási engedély beszerzése nem egyszerű, kitér az összes elhelyezett tárgyra, és tartalmazza a műszaki leírásokat is. Sokan dolgozunk rajta, nagyon összetett feladat. Vannak partnereink a fénytechnikában, színpadépítésben, hangtechnikában, képi rögzítésben. Ez is csapatmunka. Itt főleg logisztikai feladataim vannak, összefésülni a művészi elvárásokat a megvalósíthatósággal. Az előrelátás a legnehezebb, koncert közben már nem szerencsés változtatni a dolgokon. Az évadterveket 3-4 évre előre szervezzük, a turnék adják az évad gerincét, ehhez alkalmazkodnak az itthoni koncertek, a műsorok. Ez egy nagyobb logisztikai háló, mint azoknál az együtteseknél, amelyek csak itthon koncerteznek. A turnéknál minden sokkal bonyolultabb. Ha felmerül egy igény, pl. egy fesztivál-meghívás, akkor először nekünk kell mérlegelni, hogy a meghatározó keretek között (pl. dátum, távolság) létrejöhet-e a koncert.

Volt olyan, hogy nem sikerült?

Olyan volt, hogy nem valósult meg. De olyan is volt, hogy menet közben módosítottak egy dátumot, és a Birmingham és Belgrád közötti utazónap kiesett, sajnos ettől a két város nem lett közelebb, a 2200 km-t egyik napról a másikra meg kellett tennie a kamionunknak.   

Hogy lesz valaki a BFZ technikai vezetője? Kell hozzá végzettség?

Eredetileg fafúvós hangszerész vagyok, tanultam zenét is, és szeretem a zenét, a hangszereket. Nagy élvezet, ha játszanak, nagy motiváció. Elég hamar a zenekarnál kötöttem ki, a zeneszeretet önmagában nem feltétlenül elegendő, de…belenőttem, talán felnőttem a feladathoz. A zenekarral együtt tanultam, sok mindent a saját elképzelésemhez alakítottam, például, hogy miként működünk, mit várunk el egymástól. Fontos, hogy olyan kollégákkal legyek körülvéve, akik hasonlóképpen gondolkodnak, vagy legalábbis partnerek tudnak lenni ebben.

Olyan kisebb sorozatoknál is az ön feladata a logisztika, mint a Zenevár?

Ez a közösségi heteinken belüli sorozat, itt szétosztottuk, ki mivel foglalkozik, a Zenevárban épp nem vagyok benne. De tudom, hol vannak a helyszínek, tudom, hogy mikor próbálnak. Ezek a programok inkább „igehirdetések”, nem a logisztikáról, a külsőségekről szólnak, a lényeg, hogy eljuttassuk a zenét mindenkihez, azokhoz is, akik talán sohasem találkoznának vele. Ezzel együtt mindenhová visszük a saját színvonalunkat, és úgy akarjuk megvalósítani a legkisebb hangversenyünket is, hogy az hozzánk méltó legyen.

Készülnek díszletek, be van osztva a próbarend, a próbaterem, a tiszteletet meg kell adni minden zeneműnek, illetve be kell illeszteni a többi program közé.

Van az Ön munkájában improvizáció?

A logisztikában az improvizáció nem jó, de persze volt olyan, hogy valamit hiába beszéltünk meg előre, a helyszínen derült ki, hogy jé, nem három, hanem fél óránk van valamire. Vagy jé, nincs is öltöző száz embernek, csak hatnak. Utóbbi Amerikában történt, pedig azt hinnénk, ott minden ki van találva. Englewoodba mentünk, New York mellett, ez is híres koncertterem, de kiderült, hogy ott sohasem volt backstage, mi pedig megérkeztünk egy Mahler-programmal. A terem hátsó falánál, a bőgősök mögött egyből ki lehetett lépni az erdőbe. Így aztán ki kellett találni valamit: a kamion rakterét átalakítottuk öltözőnek, mert az fűthető volt, ami januárban jól jött… Szóval vicces volt.

De alapjában mégis minden bejáratott, és úgy működik, mint a gép? 

Rendszeresen tartunk produkciós megbeszéléseket, a turnékat pedig kisebb, 2-3 fős csoportban beszéljük végig.

És akkor vannak olyan események, mint a december 26-i születésnapi koncert a Budapesti Kongresszusi Központban, ahol a terem „ki van fordítva”…

A terem átalakítása az első alkalommal volt a legbonyolultabb, a közönség elhelyezését kellett kitalálni. Ivánnal közösen találtuk ki, együtt folyt a kivitelezés is a BKK-val. Végül kialakult egy másfajta tér, de ez nem volt szokatlan a BKK számra sem. A közönség is kedvelte.

Hol a legkényelmesebb a zenekar elhelyezése, mozgatása?

Tajvanon, Koreában, Japánban. Amerikában régebbiek a termek, de viszonylag jó kiszolgálással, viszont például a híres Carnegie Hall logisztikailag nagyon problémás. 

Montreux pozitív példa: 1992–93-ban nyitották a termet, és jó volt látni, hogy ilyen egyszerűen meg lehet valamit tökéletesen oldani. 

Ön nem technokrata, a zene világából jön. Ez megérződik a munkáján?

A zenei múltam miatt talán elnézőbb vagyok. A művészi szabadságot igyekszem tiszteletben tartani akkor is, ha logisztikailag nem egyszerű reagálni az igényekre. Meg kell oldani. Ha minden hangszer kocka alakú lenne, milyen jól beférne a kamionba…

Ez tehát emberi értelemben is csapatmunka.

A sor elején áll a programmenedzsment, akik a programot rakják össze, az évadtervező, aki Ivánnal szorosan együttműködik, és innen jön „lefele” a feladat, mindenki kimarkolja belőle a maga részét: a programszervezés beilleszti a koncerttermek életébe, a turnésok megnézik logisztikaliag, hogy lehet odaérni, megbeszélik velem, a technikai személyzet előkészíti a termet, a hangszerek kölcsönzését – mindenki tudja a maga dolgát.

És az egyes zenészekkel is van feladata?

Napi szinten. Mindenkinek vannak kisebb-nagyobb igényei. De nem nyúlunk át egymás feje felett. Szoros együttműködés van, mindenki figyel egymásra. Most Ivánnal kell egyeztetnem egy turné kapcsán. A zenekar éppen utazás  előtt áll…

Akkor most el is engedem.

Hogyan lett a zenekar óbudai?

Ács Péter: A fogantatás pillanatában került a zenekar Óbudára, első hangversenyünk az Óbudai Társaskörben volt. Első nagy mentorunk, támogatónk, Merényi Judit, a Társaskör igazgatója volt. Majdnem huszonöt évig kísért el minket, felügyelőbizottsági elnökünk volt. Míg ő aktív volt, kötődtünk a Társaskörhöz és hozzá is, valamint az Óbudai Nyárhoz.

Danubia Zenekar nélkül nincs Óbudai Nyár, idén is mi nyitottuk – Juditnak köszönhető ez a tradíció, amelyet a lakosok is nagyon szeretnek, meg mi is.

Honnan és mikor lett próbaterem?

Ács Péter: 2014-ben született egy önkormányzati döntés, előtte a fővárosnak és a kerületnek kellett megegyeznie arról, hogy kié az ingatlan. Annak adottságaiból következett, hogy mire lehet használni, tehát vagy mozit, vagy zenekari próbatermet, koncerttermet lehetett itt kialakítani. Most már nemcsak próbaterem: szalonnak nevezzük, mivel ma már óbudai koncerthelyszín. A folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően vált koncerthelyszínné, mégsem konkurenciája a Társaskörnek. Más profillal futunk, elsősorban a saját rendezésű koncertjeinkkel. Ez a mi otthonunk, ahol az ifjúsági projektjeinken van a hangsúly, illetve olyan szalonkoncerteken, ahol a mi művészeink vannak fókuszban, vagy olyan hozzánk kötődő művészek, mint például Eckhardt Gábor.

Melyek ezek a koncertek?

Hámori Máté: Arra a fókuszálunk, hogy saját közönséget építsünk. Ifjúsági koncertek terén talán „piacvezetők” vagyunk, nagyon sok és sokféle ilyen programot kínálunk. Tornatermekben is játszunk a Lázár Ervin Program keretében, de a Danubia Szalonban is van ifjúsági sorozatunk, ősszel pedig a BMC-ben is. Mi indítottuk el az országban az első klasszikus zenei gyerek- és családi fesztivált – Kalandra Fül néven, idén már az ötödik lesz, de nemcsak a jövő közönségét, hanem a jövő közönségének a szüleit is neveljük. A 25–45 éves, fiatal felnőtt korosztály alighanem így jut el először klasszikus zenei koncertre, hogy a gyerekeit elhozza, és egy olyan koncert után, ahol pl. Bartókot, Ravelt hallgat kortárs mesékkel, sok nevetéssel elegyítve, rájön, nem is olyan rossz ez.

A szezonunk jelmondata: „Komolyzene nincs, csak zene van”. Sokféle műfajban megmutattuk magunkat, a komolyzene szót nem használjuk, mert negatív konnotációi vannak, klasszikus zenét mondunk azokra a zenékre, amelyek régebbi korok műzenei, elitzenei alkotásai. Részt veszünk népzenei, jazz-zenei alkotásokban, sőt DJ-kkel is léptünk már fel.

Rengeteg kortárszenei művet játszunk és rendelünk meg –  a zene egység, nem érdemes fölszalámizni. A stílusbeli, korbeli különbségek sokszor egy koncerten belül megjelennek.

Októberi koncertünkön, ahol Bogányi Tibor vezényel, egy Dohnányi-szvit mellett eljátszunk majd egy Ott Rezső által most komponált cigányprímás-versenyművet Sárközy Lajossal, vagy például a Weiner-hangszerelte Liszt h-moll szonáta-átirat mellett Strauss-keringőket fogunk játszani. Ugyanaz a korszak, megmutatjuk, egy korszakon belül mennyiféle stílus létezett. Mozart A varázsfuvola mellett megírta a Titus kegyelmét – ez olyan, mintha valaki egy Antonioni-film mellett csinálna egy Marvel-filmet is. A teljes népességre próbálunk „lőni”, persze nem feltétlenül egyazon estén.

Ács Péter: Nem is feltétlenül ugyanazon a helyszínen. Az Eötvös Alapítvánnyal meglévő, évtizedes együttműködésünket nyilván nem az Óbudai Nyáron vagy a próbatermi koncertjeinken valósítjuk meg, sokkal fontosabb a helyi lakosság megszólítása, becsalogatása. A koncerttermi ifjúsági hangversenyeinket idén kitoltuk nyárra. Havi egy-egy, kóstoló jellegű előadással indítottunk, a második telt házzal futott. A színházak is kezdik bevezetni a 12 havi játszást, mi sem tudunk leállni két hónapra. Persze parádésak a szabadtéri koncertek akár esőben, akár „szabadtéri szaunában”, de a klimatizált koncertteremben minden infrastruktúra adott ahhoz, hogy nyáron is hangulatos koncerteket rendezzünk. Ez lesz a jövő, amelyet még csiszolni kell.

Hámori Máté: A Flórián téri szalonban kamarazenei produkciók futnak, melyekre a terem kimondottan alkalmas. Szeretnénk, ha ez a helyszín óbudai találkozóhely lenne, és napirenden van, hogy befogadunk produkciókat egész évben. A Flórián térnek ez a része elhagyatottabb, szeretnénk élettel megtölteni, bejáratni. Évente 100–150 koncertünk van, és bízunk benne, hogy az óbudaiak idetalálnak, elsősorban a családok, de a többi műfaj kedvelői is.

Ács Péter: Én itt jártam még moziba, ez volt a Flórián Mozi, a szomszédba jártam általános iskolába. 40 éve a Flórián tér sokkal nyüzsgőbb, élettelibb volt. A Danubia Zenekar sokat tehet azért, hogy ez visszajöjjön: ahol a kultúra van, ahol a gyerekek újból megjelennek, ahová a szülők, nagyszülők elhozzák őket, ott előbb-utóbb ennek ki kell épülnie. Jó a környék, minden adottság megvan.

Vannak a zenekarnak kevésbé „komoly” eseményeik is, például A zenegyűlölő.

Ács Péter: A könnyebb műfajnak is van múltja, a Klasszikus karácsony és Klasszikus kedvencek koncertekkel indult el. Mi azt találtuk ki május elsejére, hogy menjünk be a koncertterembe, úgyis minden terem üres. Elkezdtük azt kommunikálni, hogy ez egy másfajta nap, ahol más embereket keresünk, azokat, akiket megfog egy film zenéje, esetleg a gyerekeik kapcsán kötődnek a zenéhez, de maguktól nem fognak bérletet váltani klasszikus koncertekre.

Bemutatunk nekik fiatal, színvonalas művészeket, és óriási sikerrel, dupla, tripla házakkal elkezdett működni az ötlet.

Hámori Máté: Külföldön van a klasszikus zene plusz standupnak hagyománya, Victor Borgére vagy Danny Kaye-re gondolok. A különbség az, hogy egy teljesen más világból hoztunk be egy embert, akinek a műfajhoz láthatóan semmi köze, ami azt jelképezi, hogy elég széles rétegnek ugyanez a hozzáállása: nem érti, idegenkedik – épp ezt a szkeptikus, kissé a műfajjal és annak patinájával szemben ellenséges réteget csábítjuk be a terembe a humor eszközével. Janklovics Péternek van egy széles követőbázisa, akiket pusztán a zenével nem lehetne rávenni, hogy eljöjjenek. Ez rendkívül sikeres produkció, az Erkel Színházat is meg tudja tölteni, és januárban vidéki városokba is elvisszük. Rengeteg olyan visszajelzés jön, hogy „még sose voltam koncerten, de mennyire jó, mennyire tetszett”, és a zenét emelik ki – ez az egésznek a lényege, hogy úristen, milyen jó ez az élő zene.

Térjünk vissza a történelemre. A Danubia ifjúsági, félig amatőr zenekarként indult.

Ács Péter: Ez Héja Domonkos és baráti körének volt az együttese, Kelemen Barnabás volt a koncertmester. Kicsit – a Társaskör révén – a Liszt Ferenc Kamarazenekar szárnyai alatt indult az együttes. Ez volt az első öt év,  Domos végzős konzisként indította, és végigkísértük zeneakadémista éveit, az ötödik évben diplomázott. Ekkor jött az első váltás: megjelent az első szponzor, illetve megkaptuk a Nemzeti Ifjúsági Zenekar címet. Az amatőr működés ekkor kezdett professzionálisba váltani, már voltak munkaviszonyok, de sokan voltak még főiskolások – az ötödik és tizedik év között ez volt a jellemző. A következő stáció a 15. születésnap körül volt, majd a huszadiknál. A kettő között volt egy igen nehéz időszak: a Zeneakadémia zárva volt, Héja Domonkos akkor dolgozott az Operánál. Mindez nekem igazgatóként folyamatosan problémát okozott. A Nemzeti Színházban akkor volt az Alföldi-éra, beköltöztünk a színházba. Nemcsak színházi zenéket játszottunk, ott voltak a saját koncertjeink is, ebből aztán nagyon klassz előadások is adódtak, például A katona története, ahol a színház művészei működtek közre, Kulka, Stohl… A fiatal művészekkel csináltunk Szentivánéjit, mindenki szívesen jött, mert másnap mi játszottunk az ő darabjaikban. Amikor – tíz éve – Hámori Máté érkezett, akkor zajlottak az utolsó nemzeti színházas előadásaink, de utána muszáj volt megújulni.

Ezt az egész köztes működést le kellett zárni, és ezt a lezárást Máté személye hozta meg. Ez persze nem volt ennyire tudatosan eltervezve, mert a 2–3 évre előre letervezett előadásoknak tovább kellett mennie.

Ez azt mutatja, lehet a válságokból tanulni, megújulni?

Ács Péter: Az elmúlt három év például nem válság volt, csak nehéz időszak, számomra tapasztalatszerzés. Előtte kényelmes 5–10–15 év volt állami támogatással, közönséggel, nagyon erős közönségbázissal. Akkoriban évi 30–50 koncertet adtunk, ebből 10–12 volt saját, a többi meghívásos. Ez a kényelmes, kellemes munkabeosztás és -mennyiség a professzionális működéshez kevés, és kellett egy művészeti vezető, aki csak itt van, nem két- vagy háromlaki. Mátét Prőhle Gergely mutatta be nekem, így született a mostani „házasságunk”.

A zenekar múltja mennyire van jelen most, a zenészek mit hoznak belőle?

Hámori Máté: Leginkább a flexibilitást hozzák. Vannak nálunk makulátlanabbul játszó zenekarok, vagy olyanok, akiknek bizonyos korszakokban nagyobb a repertoárja. Abban biztos vagyok, hogy gyors alkalmazkodásban mi vagyunk a legjobbak. Zenészeink 2013–14-ben állásba kerültek, a majdnem 80 munkavállalónkból 60 zenész. Összetartó a csapat, társadalmi misszióinkra nyitottak, együttműködőek, érzik az irányt, amit képviselünk.

Ács Péter: Aktív zenészként, nagybőgősként végeztem, voltam más zenekarnál munkaviszonyban. Innen nézve is nagyon együttműködő és rugalmas a mi zenészcsapatunk.

Beszéljünk ezekről a missziókról.

Ács Péter: A Danubia az a zenekar, amelyik a legnagyobb társadalmi szerepvállalást tudhatja magáénak nemcsak az országban, de Kelet-Európában is.

Hámori Máté: A Közös Hang a Máltai Szeretetszolgálattal közös projektünk. A Máltai Szimfónia program tanárai a venezuelai El Sistema mintájára a felzárkózó településeken élő gyerekeknek tanítanak hangszert, ez tehát alapvetően egy szociális-integrációs, nem művészeti projekt, amely közösséget teremt, a munka és a közös játék, együttműködés fontosságáról ad visszajelzést, élményt. Ebben két éve működünk közre, leginkább közös koncertekkel. Egyrészt a saját zeneakadémiai koncertjeink elején volt egy 5–10 perces blokk, ahol akár 30–40 gyerek is megmutatta magát és zenei tudását, másrészt az ő lakóhelyükön is adtunk a helyi közönségnek ingyenes koncerteket, de mára teljesen közös koncertjeink is vannak. A Közös Hang Projekt szeptembertől kibővül, hogy minden amatőr zenész részt vehessen benne. A kórusokban vannak hasonló kezdeményezések, Tóth Árpád (és a Csíkszerda) vagy Halas Dóra (és a Soharóza) nevét lehet kiemelni. Mi ezt zenekari szinten szeretnénk továbbfejleszteni.

Másik fontos projektünk a Beethoven-projekt, amely a Beethoven-év kapcsán indult el, és azt vizsgáltuk, hogy siket vagy súlyosan hallássérült embereket valamilyen szinten közelebb lehet-e vinni a zenéhez. Beültettük őket a zenekarba, megérinthették a hangszereket, van, aki mezítláb szokott a színpadon ülni, mert úgy jobban érzi a rezgést, emellett jelnyelvi tolmács is segíti az előadások könnyebb befogadását. Ez nekünk is nagyon nagy érzelmi utazás volt, és szép eredményeket értünk el.

Ács Péter: Országos szinten több mint 3000 embert tudtunk elhozni, akik soha nem jutottak volna el hangversenyre. Számos fotónk van, gyerekek, akik egy üres bőgőhúr meghúzásától sírva fakadnak, mert megérzik, mitől vannak elzárva. Engem ez a Beethoven-projekt mélyen megérint.

Hámori Máté: Jönnek ép hallású, általános és középiskolai osztályok is, hogy megtapasztalják ezt az élményt.

A harmadik zeneoktatáshoz kapcsolódó hosszú távú projektünket, az ÉNekÚT-at néhány éve indítottuk el. Ez az élményalapú énekoktatást hozza be. Szerkesztettünk egy online felületet, ahol több mint 600 videónk van különféle módon feldarabolva, ezekhez komplett óravázlatokat adunk – de nem zenetörténeti gondolkodás szerint, hanem témakörönként, egy-egy fogalmat körüljárva. Nekem is vannak ötperces énekóráim. Most teszteljük partneriskolákkal országszerte, és szeretnénk, ha bekerülne az országos közoktatásba, mert kevés az énekóra, és nincs is a helyén, sokan utálják a gyerekek közül. Bartók és Kodály országa, szoktuk mondani, de ennek ma alig van valóságtartalma, ez igényli a legtöbb türelmet, időt, pénzt…

A működési pénzünkből finanszírozzuk ezeket a projekteket. Ez nem a mi pénzünk, hanem az adófizetőké, a mi feladatunk, hogy visszaadjuk a társadalomnak.

Viszont azt gondolom, egyre nagyobb szerepe lesz a saját bevételnek, a közönségnek, aki eljön. Nem vagyok benne biztos, hogy a Danubia Zenekar saját közönsége nem jóval számottevőbb-e egyik-másik „nagyobb” zenekarénál. A nap végén az számít, hány ember vásárol nálunk jegyet.

Hámori Máté generációjára jellemző, hogy nemcsak a vezénylésben vállal szerepet…

Hámori Máté: Ez személyiségfüggő is, én talán mindenben kissé túltengek. A mi generációnk érzi az idők szelét. Egy művészeti vezető nemcsak karmester: programot, stratégiát kell alkotnia, a felelősség nem merülhet ki annyiban, hogy a kedvenc műveimet el akarom vezényelni. Másrészt érezzük azt a felelősséget is, hogy nem túl sok pénzből vezetnünk kell egy együttest. Ez szolgáltatóipar, nem lehet elvonulni az elefántcsonttoronyba.

Ács Péter: Mi nem örököltünk zenekart egy vállalattól, nem lakunk valaki más épületében, és ezzel nem akarok más zenekarokat bántani. Mi elértük, hogy tíz éve van egy próbatermünk, és vannak terveink a  következő harminc évre: van ötlet, inspiráció, kreatív gondolkodás, eközben nem a boldog békeidőket éljük. Az elmúlt évtizedben, mióta Máté itt van, többet alakultunk, mint előtte összességében.

Úgy tudom, messzire visszavezethető, mély kapcsolat fűzi Óbudához.

Igen, bár édesanyám balassagyarmati palóc volt, apai ágon tősgyökeres óbudai vagyok. A nagyapám az óbudai templom sekrestyése volt, ott lakott a Templom utcában. Nagyon várt, de sajnos meghalt, mielőtt én megszülettem, így egyik nagyszülőmet sem ismerhettem már. Óbudán születtem, és édesapám, aki a fővárosnál dolgozott, kapott egy új lakást az akkortájt épülő Bécsi úti városi házakban. Amíg azonban el nem készültek, egy-két évig a Bem rakparton laktunk. Innen láttam például fölrobbanni a Margit hidat. Emlékszem, kitérdeltem az ablakba, cseresznyebefőttet kanalazgattam, s egyszer csak látom, hogy fölemelkedik az egész híd, és belezúdul a vízbe. Aztán egy pár másodperc múlva berepültem a szoba belsejébe a hatalmas légnyomástól. Az összes híd alá volt aknázva, s ez állítólag egy műszaki hiba miatt véletlenül, korábban robbant föl, amikor tele volt emberekkel.

Meddig kellett várni az új lakásra?

1944-ben adták át, ekkor költöztünk a Bécsi út 92. számú ház első emeletére. Az ostromot már itt éltük meg, hat hétig ültünk a pincében, mert a Bécsi út egyik oldalán, a Kerék vendéglőben az oroszok állomásoztak, a mi házunkban meg a németek. Pont a mi lakásunkban volt a géppuskafészek. Amikor elmentek, nagy nehezen rendbe hoztuk. Nem is olyan régen kezembe került egy könyv, ami át volt lőve, mert a könyvespolcot tolták az ablak elé. Egy kovácsműhely volt az ablakunk alatt, néztem mindig, hogy hogyan dolgoztak a munkások. Amikor apám ’61-ben meghalt, anyám nem bírt ott maradni abban a lakásban, és a Bécsi út–Vörösvári út sarkán álló vöröstéglás házba, a régi vámházba költöztünk, egy egyszoba összkomfortos kis lakásba.

Egy későbbi rajztanárt, gondolom, már gyermekkorában is foglalkoztatott a látvány.

Van sok régi fényképem, sőt még ferrotípiám is, amelyek a múlt előtti század végén készültek a León és fia fényképész üzletében, a Lajos utca 126. szám alatt. A Kiskorona utcában is volt egy üzletük. Egy Makart nevű, szintén Lajos utcai cégnél készült felvételeket is őrzök. Nem tudom, lehet, hogy épp Hans Makart osztrák festő utódjának fióküzlete volt.

Kikre emlékszik még gyermekkora Óbudájából?

Egyik nagynéném volt az óbudai füvesasszony. Jártam is hozzá, mert anyámnak migrénje volt. Adott valami kotyvalék teát, ami tényleg használt. Az óbudai templom közelében, a Kéhli vendéglő tájékán volt az üzlete. Kiterjedt hálózata volt a beszerzésre, és ő állította össze titkos receptek alapján a keverékeket. Nem biztos, hogy voltak orvosi ismeretei, inkább tapasztalati úton gyógyítottak akkoriban.

Melyik iskolákba járt?

Az Ürömi utcai iskolában kezdtem, elsőtől negyedikig oda jártam. Aztán a Lajos utcai iskola, majd az Árpád Gimnázium következett.

Ki volt az osztályfőnöke az Árpád Gimnáziumban?

Karádi Károly biológiatanár, aki nevezetes pedagógus volt itt Óbudán, ráadásul a másodnagybátyám. Rengeteg latin kifejezést kellett megtanulnunk nála. Később alapítottak egy Karádi-díjat az Árpádban, amit a pedagógiai konferencián osztanak ki, és az Árpád természettudományos vetélkedője is az ő nevét viseli.

És úgy tudom, életre szóló barátságok is köttettek az Árpádban…

Igen, az osztálytársaim közül Sinkovits Laci volt a legjobb barátom, akit aztán Sinkó László színművészként ismert meg az ország. ’56-ban barátkoztunk össze, amikor másodikosok voltunk. Karádi tanár úr bejött a terembe, és hihetetlen faarccal azt mondta: Holnap ünnepély lesz, Sinkovits szaval, Lázár zongorázik, Lacó hegedül. Így ment négy évig. Aztán másnap odajött és azt mondta: „Operabérletem van, de ma nem tudok elmenni. Tessék, Lacó!” Ez volt a jutalom. Következő héten meg azt mondja: „Kupi van a pincémben; Lacó, Sinkovits jönnek takarítani!” Nagyon jó ember volt, és a felesége is pedagógus volt, furcsa módon ő is rokonom. A Föld utcában laktak.

Gombár Vince és Iglói Mihály is tanították.

Igen, Gombár Vince latint tanított, ő is legendás tanár volt. Csak a fél osztály járt hozzá, mert lehetett választani a latin és angol közül, és mi Lacival az angolt választottuk. A Theiszler angolosai voltunk, aki nemes lovagnak szólította a tanítványait. Agilis ember volt, zenekart szervezett, előadtuk a Dido és Aeneast, concertókat, meg mindenfélét, ami ritkaság egy gimnáziumban. Iglói Mihály tornatanárunk az Iharos-Rózsavölgyi Európa-bajnok futóknak volt az edzője. Az 1956-os melbourne-i olimpiáról nem jöttek vissza. Nagyon jó fej volt, mindig azzal kezdte, hogy no, fiúk, körém, és akkor egy dalt. Lacival később is gyakran énekeltük azokat a nótákat, amiket betanított nekünk. Valamikor a hetvenes években egyszer hazajött, és találkoztunk vele.

Azért biztosan volt olyan tanár is, akit annyira nem kedveltek…

A kémiatanárunk, Vanyek, állandóan a hózentrógerét pattogtatta, s nyolcan feleltek egyszerre. A táblánál ketten, de az ablakoknál, az ajtóknál is, mindenhol, ahol volt üres felület írni. Sorolta a vegyületeket, hogy ki minek a szerkezeti képletét írja föl, s mire végigmondta, már ment is vissza az elsőhöz, s onnan megint sorba, hogy: egyes, egyes, egyes. Később nagyon megutáltuk, mert minden tanárt lefotóztunk titokban, de ő kifülelte a kattanást, végigrohant a kémiaterem fölfelé emelkedő padsorai között. Minden padba benézett, meglátta a gépet, és kihúzta a filmet. Persze megbosszultuk, mert volt egy kis autója, valami Topolinó, a fél osztály lement, s a feje tetejére fordítottuk úgy, hogy a négy kereke az égnek állt. Őrjöngött, amikor meglátta!

Mennyire volt összetartó a diákközösség?

Alakítottunk egy önképző kört, ahol minden héten más előadás volt kínai költészettől kezdve Wagnerig, az Ady-estig. A két unokatestvérem, Barth Anikó és Marietta is benne voltak. A Bécsi úton laktak, orvos lett mind a kettő. Egyikük az Orfiban dolgozott, a másik meg Szolnokra költözött. Volt egy Pötyi nevű fiú, aki nőgyógyász lett, és a balassagyarmati kórházba került. Szétszóródott sajnos ez a régi társaság. Majdnem minden hétvégén volt nálunk házibuli. Akkor még nem volt televízió, magunkat szórakoztattuk, sokszor hegedültem nekik, Tóth Tibi barátom, aki Svédországba ment, zongorán kísért. Jól elvoltunk.

Hogyan emlékszik gimnazista éveiből az amfiteátrumra?

Az amfiteátrumot a harmincas években tárták föl, amíg a föld alatt volt, csak a kör alakban álló, kis óbudai házakból lehetett sejteni a jelenlétét. Tornaórákat, futóversenyeket tartottunk ott, az Árpád Gimnázium most is ott tartja fáklyás ballagásait.

És milyen volt a ballagásuk?

A legnagyobb fiú beöltözött menyasszonynak, a legkisebb vőlegénynek, én meg hoztam a hegedűt, hülyéskedtünk. Utána beültünk a Kerék vendéglőbe, ott nótáztunk késő estig.

Ki volt a rajztanára?

Nem volt rajz a gimnáziumban, ezért az Úttörőházba jártam rajzolni. A Kiscelli utcában volt, a meredek rész közepe felé, balra. Amíg fel nem épült az új, ami most az Óbudai Kulturális Központ. Egy Belák András nevű rajztanárhoz jártam. Jóságos ember volt, amíg mi rajzoltunk, a Mereskovszkij által írt Leonardo-életrajzot olvasta nekünk. Letette, korrigált, aztán folytatta tovább. Meg is vettem a könyvet. A Kerék utcai iskolában tanítottam, és én rajzoltam meg a jelvényét is. Azóta is ezt használják.

Önnek mi hiányzik leginkább gyermekkora Óbudájából?

Iszonyú egy építmény ez a Szőlő utcai ház, amellyel átvágták az összes hajdani kis utcát! Mindent lebuldózereztek. A Föld utca a Flórián téren indult, egy S kanyart írt le, és aztán egyenesen ment a Bécsi útig, az a része maradt csak meg.

Ha megállok a Flórián téren, én még most is a régi házakat látom. Még vissza tudom álmodni olyannak, amilyen valaha volt. Ezért is tudok ilyen képeket festeni. Itt nőttem fel.

Sinkó Lacival mentünk ezekben a kis utcákban, a lányok kikönyököltek az ablakon, és mi megálltunk beszélgetni. A panelházaknál ezt nem nagyon lehet már megcsinálni. Énekelni jártunk az óbudai Szent Alajos kápolnába, az udvarán fociztunk. Legtöbbször a Föld utcában sétálgattunk, ahol legendásan sok helyes kislány lakott.

Ön szemtanúja volt annak is, amikor a régi házakat bontani kezdték…

Sírtam, amikor megindultak a buldózerek és széttúrták ezeket az öreg óbudai házakat. Karhatalommal vittek el néniket, akik nem voltak hajlandók kiköltözni. Jöttek a rendőrök, bezsuppolták, és elvitték Újpestre vagy Rákospalotára a tizedik emeletre azt az idős nénit vagy bácsit, aki egész életében kertes házban élt. Ez volt a politikai cél, mert Óbuda elég zárt közösség volt, és minden ilyet fel akartak számolni, ezért aztán teljesen vegyes népességet telepítettek ide az ország legkülönbözőbb szegleteiből. Mentünk a gyerekekkel, és szedtük a záróköveket meg a díszstukkókat. Egy itt is van az előszobámban, meg a rajztermünkben is van négy-öt darab. Ez legalább megmaradt. Fotóztam is, két tekercs diát ellövöldöztem. Borzasztó, hogy egyetlen olyan nézőpont, egyetlen olyan látószög nincs, ahová ne lógna be egy panel. Még erre se ügyeltek! Megkönnyeztem azt is, amikor nagyapám házát bontották le. Egy kis panelóvodát építettek a hajdani Templom utca 1. szám alatti épület helyére. Braunhaxlerek építették Óbudát, és meg lehet nézni Pilisvörösváron is, milyen szép házak vannak, amiket tisztán tart a német származású lakosság. Sok egészségtelen, vizes, de Grinzingben ezt is meg tudták oldani. Ugyanígy meg lehetett volna csinálni nálunk is, csak Rákosi megalomániája az volt, hogy hatalmas fővárost épít.

Kik vásárolnak a hajdani Óbudát ábrázoló festményeiből?

Idősebb emberek meg kollégák vesznek tőlem képeket, akik itt nőttek fel, és aztán kiköltöztették őket. Csináltam egy kiállítást, amin csak ilyen képek voltak, és majdnem mindet eladtam, negyvenötből mindössze három maradt meg. Nagyon sokan jönnek, hogy itt laktak ebben és ebben az utcában, meg tudnám-e festeni, hoznak fotókat is. Tavaly beállított egy nagyon idős, aranyos házaspár, alig bírtak az első emeletre följönni. Ők is panelházban laktak, és összegyűjtögettek egy kis pénzt, hogy egy képet vegyenek a régi Óbudáról. A Flórián téri Sörcsarnokot ábrázoló képet is rendelésre festettem, a tulajdonosa kért fel. A Kórház utca–Szentendrei út sarkán álló egész háztömb az övé volt. Ott van most az a kis híd, ami bevezet a Kórház utcába. Egyszerre mindig több képen dolgozom, portrékat csinálok, kompozíciókat. Amikor például az óbudai témájú képeimen dolgozom, ugyanúgy látom, mint gyerekkoromban láttam, ugyanúgy előttem van még az a rég nem létező utca, a maga jellegzetes életével, hangulatával.

Ezekre a képeimre azért nem festek embereket, hogy jelezzem, ez már egy elmúlt, letűnt világ. Nem tudok arról, hogy volna bárki rajtam kívül, aki ilyeneket fest mind a mai napig.

Hol tekinthetők meg a képei?

Az Óbudai Kulturális Központban szoktam kiállítani, oda rendszeresen hívnak, Békásmegyeren, annak idején a Hazafias Népfront kultúrhelyiségében, a pedagógusoknak készült Fáklya Klubban, és egy pár vidéki kiállításom is volt. A Kerék utcai iskolában létrehoztam egy galériát a kerületi művészeknek meg a volt tanítványaimnak, akik művészek lettek. Deák Ágnes például szobrász, de említhetem Lengyel Rita grafikusművészt is, aki Korga Györgynek, az egyik legnagyobb kortárs festőművésznek lett a felesége. Nagy volt a korkülönbség közöttük, de remekül megvoltak, és született egy gyönyörű kislányuk is.

Említette már, hogy a rajz mellett a zenének is meghatározó szerep jutott az életében. Mesélne erről bővebben?

Hétéves koromban kezdtem hegedülni. A Flórián térre jártam a Szigethy zeneiskolába, ami egy saroképület első emeletén volt. Magániskola volt, csodák csodája, hogy megmaradhatott abban az időben. Klári néni volt a tulajdonosa, s a hegedűtanár egy Fülep Tibor nevezetű ember, aki szintén disszidált ’56-ban. Svédországba ment és létrehozta a legnagyobb zeneműkiadó céget. Felvételiztem a Zeneakadémiára is, akkor még meghallgatások voltak, és az akadémiai tanárok fölvettek egy-egy gyereket. Nekem Országh Tivadarhoz kellett volna mennem, de három hónappal a felvételi vizsga előtt meghalt, így erről lemaradtam. Később magánúton elvégeztem az Akadémia anyagát, és annak idején a népművelési intézetben lehetett zeneoktatói működési engedélyt kapni, ahol levizsgáztam, és évekig oktattam is az Óbudai Zeneiskolában, Till Ottó idejében. Délelőtt rajzot tanítottam, délután zenét, este meg zenekarokban játszottam, volt, hogy háromban is. Próbáról rohantam előadásra. Tíz évig bírtam, aztán abbahagytam a zenetanítást. Éveken keresztül játszottam Béres Jánossal, vannak tévéfelvételeim is. Ő alapította az Óbudai Népzenei Iskolát.

Nemcsak építészetileg volt más a hajdani Óbuda, de nagyon sokan meséltek az eperfákról, amelyeknek ma már nyomát sem találjuk…

Így igaz, állandóan szedegettük az epret! A Kerék vendéglővel szemben található kis téren is volt pár fa, a Föld utcában is, és a kertekben mindenütt. Beszélgetés közben azt eszegettük, lila volt a nyelvünk. Fekete és fehér eper is volt. Ma értéktelen gyümölcsnek tartják, mert eltenni nem lehet, ha lehullik már csak pálinkafőzésre jó, és a szövőlepke hernyója nagyon szereti a levelét.

Ön a „kísérletinek” nevezett lakótelep szélén él hosszú ideje. Megosztaná a tapasztalatait?

A Váradi Sándor utcát régen Emese utcának hívták. A legcsöndesebb, nagyon aranyos kis utca volt Óbudán. Itt lakott egy gimnáziumi barátom, és sokszor jöttem hozzá, ezért emlékszem ennyire. Nem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogok lakni, s hogy így megváltozik ez az utca. Ahogy átkötötték a Szentendrei útra, a teherautók, amelyek nem akarnak kimenni a Flórián térre, erre jönnek. A lámpa csak egy pár másodpercig zöld, itt állnak, és pöfékelnek az autók napestig, az ablakot sem tudom kinyitni. Amikor 1972-ben ideköltöztem, kétségkívül nőtt az életszínvonalam. Nem kellett szenet cipelni a pincéből, fűtés van, melegvíz van, könnyebb az élet, csak hát nem emberközeli. Ez egy mintaház volt, ide hozták a nyugati delegációkat mutogatni, hogy milyen lesz, és csak utána kezdtek tízemeleteseket építeni. Egy négyszobás lakást kaptam volna a Berend utcában, be volt már csomagolva mindenem, amikor egy nappal az indulás előtt értesítettek, hogy már beköltöztek mások. Utána három hónapig kellett így becsomagolva várnom, míg ezt kiutalták. Nyáron egy adminisztrátor eladminisztrálta a dolgot, és véletlenül nyolc családnak utalt ki négy lakást. Volt, hogy mentek az autóval, és már laktak ott, ahová költözni akartak.

Egyszer még biztosan lesznek jelentős változások ezen a környéken, amikor a panelházak ideje lejár…

Vannak építész barátaim, akik azt mondják, igaz ugyan, hogy a panelházakat ötven évre tervezték, de százötvenet is kibírnak, ha kellőképpen karbantartják őket, amiről azonban szó sincs. Előbb-utóbb le fogják őket bontani, de olyan része ez a városnak, ahol több mint 2000 éve laknak, úgyhogy itt lesz is mindig város, akkor is, ha mi már nem leszünk. Ezek a kockák el fognak tűnni, s aztán már az építéstechnológián múlik, hogy a sok millió embert hogyan tudják majd elhelyezni.

Mi a véleménye az újlaki revitalizációról?

Emlékszem, esküdöztek, hogy óbudai stílusú házakat építenek majd, erre ilyen osztrák típusú épületek kerültek oda, amelyek kétségtelenül jól néznek ki, csak soha ilyen házak nem voltak Óbudán. Ezt is kereskedelmi érdekek befolyásolták. A Lajos utcában is vannak gyárépületek meg magas irodaházak, pedig arról volt szó, hogy az egészet egyemeletes házakkal építik be. A Régi Sipost is le akarták bontani, azért építették az Új Sipost. Aztán volt egy nagy felzúdulás, így nagy nehezen megmaradt. A Siposba sokat jártunk Lacival is, a Laktanya utcában is van egy jó kis vendéglő. A Kenyeres utcai régi Hickmannban két sváb muzsikált mindig, az egyik harmonikázott, a másik orgonált. Most is működik, csak már nem ez a neve. A Kéhliben is megfordultunk olykor. Évente kétszer-háromszor tettünk Lacival egy nosztalgikus körsétát Óbudán.

Képzőművészként volt-e kapcsolata Óbudához kötődő, híres alkotókkal?

Egyszer Lacival a Laktanya utcai vendéglőben üldögéltünk, amikor váratlanul betoppant Varga Imre, s odaült hozzánk. Elmesélte, hogy a Laktanya utcai esernyős szobrot úgy képzelte el, hogy állandóan esik rá az eső, de nem voltak hajlandók bevezetni a vizet. Négymillió forintot kapott rá akkoriban, de már így is többe került. Ekkora bronzszobrok öntése rengeteg pénz, amit évekig előlegezett a sajátjából, hogy fölállíthassa. Pedig épp itt van az Önkormányzat előtt! Elmesélte, hogy a Prométheus című szobra hogyan került Belgiumba, az antwerpeni nagy szabadtéri szoborparkba. Jött egy belga bizottság szobrot vásárolni, ajánlgattak mindenféle szocreál szobrokat, az ő Prométheusa meg ott hevert a galéria udvarán a földre hajítva. Az egyik belga kinézett az ablakon, meglátta, és azt mondta, azt kérjük ott az udvaron! Mikor fölavatták a Vasarely múzeumot, itt járt a mester is. Gyorsan odatolakodtam egy Vasarely-kötettel, és aláírattam vele, pár szót is beszélgettünk. Bár ő nem kötődik Óbudához, de elmesélem, találkoztam a Rómában élő Amerigo Tottal is. Egyszer, amikor kinn muzsikáltunk, ránk akadt valahol az utcán. Beterelt minket egy vendéglőbe, és az egész együttest meghívta. Kérdezte, hogy mit akarunk még, és az egyik kislány azt mondta, hogy egy krémest szeretne. Nagy bajban volt, mert Olaszországban nincs krémes. Összehívta az összes pincért, elmagyarázta, hogy hogy néz ki a krémes, és szétspricceltek a városban. Egy jó fél óra múlva az egyikük megjelent egy tepsire való hasonló süteménnyel. Beírta a könyvembe a címét, hogy ha arra járok, ugorjak föl hozzá. De sajnos aztán meghalt, és soha többé nem élhettem a meghívásával.

Óbudán töltötte az egész életét. Soha nem gondolt arra, hogy elköltözik innen?

Mindig Óbudán éltem, nem is mennék el innen. Gondoltam rá, hogy elköltözöm, mert öregszem, és nem biztos, hogy föl tudok majd mászni a negyedik emeletre, de akkor is csak óbudai lakást fogok keresni. Nyugatra rengetegszer hívtak engem is, hiszen a nyugati szimfonikus zenekarok innen szipkázzák a zenészeket. Sokszor ajánlgatták, hogy maradjak kinn, de mindig hazajöttem. Van valami ebben az Óbudában! A fejünkben van benne, egy-egy kis nyom megmarad, és az alapján gondolatban újra fölépíti az ember az egészet. Kinézek, szemben a Hunor utcában apám barátja lakott, Simon bácsi. Ott, a kertben üldögéltem tízéves koromban, még most is megvan az a vasrácsos kapu. Ha megyek az iskolába, mindig oda kell néznem arra a házra. Ilyen apróságok. Az óbudai templommal szemben van két kőoszlop lánccal, az egyikben van egy mélyedés. Apám mesélte, hogy gyerekkorában mindig bedugta oda a sarkát. Azt is mindig megnézem, azt a kis mélyedést ott a kőoszlopban.

Jó rácsodálkozni, hogy mennyire sűrű ez a kiállítás, és, hogy milyen sok aspektusból meg lehet közelíteni. Olvashatjuk portréként, amely egy anarchista világcsavargó, egy vagabond hagyatékából, mások elbeszéléseiből, valamint archív anyagokból igyekszik kihámozni, hogy ki is volt valójában ez a beskatulyázhatatlan figura, ugyanakkor a tárlatnak van egy lehetséges emlékezetpolitikai olvasata is, hiszen a Szittya által kiadott 82 álom a második világháború idején című, a dokumentarizmust a fikcióval ötvöző kötetéből kiolvashatók az átélt háborús tapasztalatok és traumák, amelyek sokszor árnyaltabban beszélnek a valóságról, mint a tények és dokumentumok. Kultúrtörténeti aspektusból nézve a csavargás jelenségébe és esztétikai vonatkozásaiba áshatjuk mélyebbre magunkat, de a tárlat a képzelet és az álom mámorító és felszabadító hatásába vetett hit fontosságát is hangsúlyozza. És közben rákérdez arra is, hogy mit jelent Szittya Emil képzeletbeli útitársává válni ma, több, mint száz év távlatából. Hogyan tudunk kapcsolódni a világához, az általa képviselt életérzéshez, mennyiben és milyen módon aktualizálható és értelmezhető kollektív szinten egyéni története? És milyen kérdéseket szegez nekünk a saját életünkkel kapcsolatban a lezártnak gondolt múltból?

A kiállítás fő eleme a magyar független film fontos képviselőinek, a Buharov-testvéreknek (Szilágyi Kornélnak és Hevesi Nándornak) a Minket anarchistákat nem nyugtalanítanak morálgiliszták Super 8-as technikával készült, többcsatornás filmje, amelynek címe idézet Kassák Egy ember élete könyvéből, és amelynek tervével tavaly elnyerték az újonnan alapított Kassák Kortárs Művészeti Díjat.

A film Szittya Emil naplójegyzeteiből és az általa összegyűjtött álmokból, valamint Kassák és Szittya barátságából és csavargásaiból inspirálódva született meg.

Szándéka, hogy emléket állítson a csavargónak, ugyanakkor ennél mégis messzebbre megy. Ahogy a kiállításhoz kapcsolódó kiadványban olvashatjuk: a filmesek „a mában rendezik újra az avantgárd művészek jelentős történelmi eseményekkel egybetorlódó hétköznapjait, és szinte szürreálisba hajló korhűséggel írják tovább a túlélésért folytatott küzdelmeiket. Egy dadaista történelmi film képei peregnek a szemünk előtt, amelyben az álom, ahogy Szittyánál is, nem tartalom, hanem forma: a valóság értelmezésének és feldolgozásának egyetlen (…) eszköze”.

A mű tehát érzékenyen billeg a realitás és a fikció, a dokumentarizmus és a szürrealizmus határán, sőt: még a jelen és a múlt között is. A Kassák Múzeum külső termébe installált csatornák egyszerre álomszerűek és mégis: valóságosnak tűnnek, ugyanakkor bár tudjuk, hogy a jelenben (közelmúltban) forgatták, mégis olyan érzetet keltenek, mintha Szittya Emil saját korának egy alkotásait néznénk. Az alkotópáros az időtlenítés technikáját használja, hogy elbizonytalanítsa a nézőt és, hogy zavart keltsen a befogadásban. „A filmszalag maga az időutazás, a különböző temporalitások összekuszálásának médiuma”. A filmet instant kávéval roncsolták az alkotók, így olyan hatást érnek el, mintha egy korabeli munkát néznénk, amelyben sokszor csak látomásszerűen tűnnek fel a cselekmények. Ez a játék egyébként az alkotópáros kiindulópontjából adódik. Egyik kérdésük ugyanis az, hogy mi lett volna, ha Szittya Emil, a sokoldalú és bekategorizálhatatlan művészeti, írói és lapkiadó tevékenysége mellett amatőr filmesként is dolgozik. Ha az általa összegyűjtött álmokat nemcsak könyv formájában, hanem filmként is fel tudta volna dolgozni? A Buharov testvérek projektjének ezen részei spekulatív választ adnak erre a kérdésre: azt az érzetet keltik, mintha az avantgárd alkotó munkáját látnánk.

És tulajdonképpen tényleg képesek beemelni minket Szittya Emil saját korába, a szecesszió dekadenciája, a zürichi Cabaret Voltaire elnevezésű dadaista klub hangulata, valamint a szürrealizmus groteszk, álomszerű atmoszférája egyaránt érzékelhető ezekben a jelenetekben. Sőt: a film az álom működését is modellezi. A jelenetek látszólag összefüggéstelenül, fragmentáltan követik egymást, a végén a néző fejében mégis megszületik egy narratíva. Az egyes képek látszólag mellőznek mindenféle kontextust, olykor még a történet is nehezen fejthető fel, azonban idővel mégis megszületik valamiféle koherencia, ami egyszerre lefesti a kort, amiben Szittya Emil élt és barangolt, valamint a különböző személyektől származó álmokat egy nagy, közös szürreális vízióvá gyúrja.

Érzelmileg intenzív hatást gyakorol a befogadóra a tér közepére helyezett nyolccsatornás hanginstalláció, amelyben a Szittya Emil által összegyűjtött álmokat olvassák fel a különféle művészeti ágakban alkotó művészek. Ám azzal, hogy ezek a felvételek régi, tárcsás telefonokból szólalnak meg, befogadás-esztétikailag egészen érdekes dolog történik. A látogatónak ugyanis olyan érzete támad, mintha a múltból érkeznének ezek a hívások, már nem élő és soha nem ismert személyektől. Nem tudjuk, ki szól hozzánk, nem ismerjük azt, aki beszél, mégis: az egyik legszemélyesebb élményét, az álmát osztja meg épp velünk. Így válunk részévé egy múltbeli személy privát életének. Voyeurnek érezzük magunkat, hiszen nem tudjuk, hogy mennyi jogunk van felemelni a kagylót és belefolyni egy olyan személy életébe, akit tulajdonképpen egyáltalán nem is ismerünk. Belehallgatunk a Másik személyes történetébe, elveszünk valaki más álmában, akivel – időn és téren átívelve – összekapcsolódunk. Ahogy beleturistáskodunk ezekbe a narratívákba, úgy útjaink némiképp összegabalyodnak, a múltbeli személyek álmai továbbíródnak a saját képzeletünkben, hogy végül egy közös szürreális vízióban találkozzanak.

A kiállítás nagy hozadéka egyébként az is, hogy képes megnyitni és kitágítani a néző elméjét és képzeletét. Ebben a kiállításban befogadóként ugyanis egy olyan szituációba kerülünk, ami némiképp megszünteti körülöttünk a valós teret és időt, így kiszabadít minket a jelen fogságából. A saját fantáziánkkal írhatjuk tovább a múltbeli történeteket, amelyek gondolatébresztően is hatnak, hiszen olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek ma is aktuálisak lehetnek. És teszi mindezt úgy, hogy tulajdonképpen nem fogalmaz meg direkt állításokat: érzéki módon hat a nézőre, akinek a gondolkodását és képzeletét az erős vizuális és audiovizuális élmények alakítják.

A filminstalláció a benti teremben folytatódik: ezek a fragmentumok azonban már nem az álmokról, hanem az útról, az utazásról, valamint Kassák és Szittya kapcsolatáról szólnak. Érdekes barátságuk ezekből a fiktív jelenetekből is hűen kirajzolódik. Két csavargót követünk, akik nekünk legtöbbször háttal menetelnek, és míg az egyik (Szittya) folyton tanácsokkal látja el a másikat, valamint a világban szerzett tapasztalatait testálja át, addig a másik (Kassák) lelkesen kérdez. Ők ketten 1909 júliusában találkoztak, abban az időben, amikor Kassák gyalog bejárta Európa nagyvárosait. Kassák kissé zöldfülűként tűnik fel Szittya mellett, aki koldulással és szélhámos trükkökkel biztosította a létfenntartásukat, valamint, aki Kassákot bevezette az európai képzőművészeti életbe. Kettejük ambivalens viszonya ezekben a jelenetekben is tettenérhető. Kassák hálásan és lelkesen ír kettejük viszonyáról az Egy ember élete önéletrajzi regényében, egy helyen például így: „Mentem mellette, és oldalról nézegettem ezt a csodabogarat, ezt a mézeskalács-bulldogot, ezt a göndör hajú sivatagi tevét, ezt a hátizsákkal megrakott hétszínű papagájt, és úgy tettem, mintha minden bolondériáját komolyan venném, s lelkesülnék is értük”. Szittya azonban a Furcsaságok gyűjteménye című, csavargó életének különös alakjait és tapasztalatait felvonultató anekdotagyűjteményében szűkszavűan és kritikusan beszél Kassákról, akit törtetőnek és figyelemre éhesnek gondolt. A magyar avantgárd pápájának alakja egészen másféle fénytörésbe kerül Szittya szemüvegén keresztül.

A Kassák Múzeum kiállítása a csavargás korszellemébe is bevezeti a látogatót. Szittya Emil alakján és a korabeli újságok cikkein keresztül képet kapunk arról, hogy az életmodellt a saját korában az anarchizmussal, a morál hiányával rokonították, pedig ez a létforma a kultúrák és nyelvek közötti határok lebontását, az információhoz való hozzáférést, a közösségek épülését is segítette. Szittya alakja összekötötte egymással az avantgárd és a korabeli politikai aktivizmus korabeli szereplőit. Gucsa Magdolna, Szittya Emil életének kutatója a csavargást a minden utcát és minden életet felhabzsolni akaró vagabond életformájaként definiálja, ami egyszerre határsértő, ugyanakkor mégis: nemzetközi horizontot kijelölő. Ahogy Baudelaire írta: „az emberi pusztaságok fáradhatatlan utazója (…). azt a valamit kutatja, amit szabad legyen modernségnek neveznünk”. 

Ezen a ponton válik világossá az Erdődi Katalin által kurált kiállítás nagy kérdése: Lehetünk ma Szittya Emilek, kívül helyezhetjük magunkat a társadalmi normarendszeren? Feladhatjuk-e a biztos kapaszkodóinkat, és engedhetjük, hogy az életünk elkezdjen csupa kérdőjelekből állni? Szabadság-e az, hogy ha betagozódunk az elvárásokba? Meddig tűrhető az egyéni döntéseink keretek közé szorítása? És mikor van az a pont, amikor el kell indulni? Ezek a kérdések egyéni és kollektív szinten is értelmezhetők.
A Buharov testvérek válasza pedig az, hogy a barátságokra és a szövetségesekre épülő kollektivitás az ellenállás és ellenállóképesség egyik fontos eszköze. Ha társakra, rokon lelkekre találunk az utunk során, akkor kikezdhetetlenebbé válunk a ránk nehezedő nyomásokkal szemben, valamint az elveszített szabadságért folytatott harc is eredményesebbé válhat.

Ugyan a rossz nyelvek (nevezetesen Nádas Sándor, a Pesti futár főszerkesztője) azt állították a Schenk Adolf Avraham néven született író, műkritikus, festő és világcsavargó Szittya Emilről, hogy „[k]éziratait egy répamázsáló mester stilizálta, mert ő nem tudott magyarul”, a kis Adolf valójában azok közé a magyar anyanyelvű, szegény, izraelita gyerek közé tartozott, akikről a régi mondás szól: „annyian vannak, mint Óbudán a zsidó gyerek”. Amikor 1886-ban megszületett a mezőcsáti, az ortodoxok között is szigorúnak mondott közösségből származó Ignác és az óbudai Spatz Regina első gyermekeként, a család éppen a Lajos utca 179-ben lakott. Ahogy jött sorban a többi sarj, az anyakönyv bejegyzései árulkodnak a család körülményeiről: a Bokor utcából visszaköltözött a család a Lajos utcába, aztán a Flórián térre, majd a Kiskorona utcába. Mindenesetre mindegyik cím a Judenhofba, a Zsidóudvarba kalauzol, a zsinagóga, a kóser vágoda, a zsidó községház, a sör- és a bormérések környékére. Az apa is hol errefelé dolgozhatott cipészinasként, hol házalóként járta a környéket, hol pedig napszámosként robotolt, talán a Zichyek földjein. Fia beszámolója szerint többet látogatta a környékbeli korcsmákat, mint a gyerekzsivajtól hangos családi otthont. Óbudán egyébként sohasem volt igazán elkülönülő zsidónegyed, és bár a zsidó közösségi élet a Judenhof köré szerveződött, a zsidók és magyarok főként vegyesen laktak, a kis Adolf pedig kortársaival együtt magyar iskolába járt. Mivel 6-10 éves fiúk számára fenntartott óbudai zsidó elemi iskola (Musterhauptschule) 1880-ban a zsidó emancipáció és az ingyenes állami iskolák bevezetése következtében megszűnt, az első négy osztályt 1894–1898 között a községi állami elemi iskolában kellett végeznie, onnan pedig a III. kerületi községi polgári fiúiskolába került. Itt az első év végén megbukott szabadkézi és mértani rajzból, illetve szépírásból, s a többi stúdiumból sem igen jeleskedett, a pótvizsgát pedig nem tette le. A jelek szerint már kiskamasz korától jobban érdekelte a csavargás, mint az iskolapad, inkább a pesti kávéházak környékén lődörgött. Ez persze jórészt kényszerből alakult így: az, hogy egyik testvére sem végzett a négy eleminél több osztályt, a szülők pénztelenségének jele. Aligha gondolta volna a tantestület, hogy három nyelven publikál majd a kis Schenk, és bő évtized múltán a francia avantgárd Apollinaire mellett legnagyobb alakjával, Blaise Cendrars-szal ad ki lapot és alapít kiadót. A már említett Nádas, Károlyi Mihály feltétlen híve, aki azért nem szívelte hősünket, mert 1918-ban a parlamenti interpellációktól a napilapokig arról pletykáltak Pest-szerte, hogy Szittya kémkedett a politikus után, beszámolójában nem az irodalomtörténeti jelentőségű közös kalandokra koncentrált: „Bles Sandrarssal egyizben fogadott [Szittya], hogy mosakodás nélkül hosszabb ideig tud meglenni, mint ő. Három hónapig sikerült is neki, Bles Sandrars azonban legyőzte. A költő öt hónapig nem tette a kezét mosdóvízbe.” A vámos Henri Rousseau hasisfilmjei, avagy Tatyana Joukoff keveri a kártyát című, német nyelven megjelent 1915-ös kötetében Szittya másra emlékszik:

„Azzal az ostoba emlékkel voltam elfoglalva, amikor Cendrars és én néhány sous-n civakodtunk a rongyszedőkkel (…) Eladtam a zsidó könyvárusnak a Sade márki kötetem.”

Mindkét szöveg a nyomorról beszél, bár más perspektívából: az első a polgári egzisztencia szegény csavargóval szembeni sanda gyanakvásáról, a második pedig a nyomor hétköznapjainak küzdelméről, ahol gyakran a szellemi betevőről kell lemondani egy falat kenyérért. Ugyan Szittya az őt kiszerkesztő Nádasnak sose nézte el a kémvádakat, de az anekdota talán tetszett is neki, 1923-ban ugyanis ezt írta: „Meggyőződésem (az utam kezeskedik érte), hogy én vagyok a legnagyobb ma élő költő (…) az egyetlen, akiről még lehet legendákat gyártani.”

Szittya tehát az 1910-es években, fiatal felnőttként se szocioprofesszionális státuszát, se életszínvonalát tekintve nem élt jobban, mint az apja. Kulturális és földrajzi értelemben azonban sokkal mobilisabb volt: hátrahagyta Óbudát, Ady Endre Irán-szagú, szittya seregétől ihletve pedig az izraelita vallást és a zsidósan csengő nevet. Egyik csavargótársa, Kassák Lajos Egy ember élete című önéletírásában is szüntelenül jegyzetelt és vázlatokat skiccelt, miközben múzeumokat, templomokat, gyűjteményeket böngészett végig: a művészi önképzés és alkotás intézményeken kívüli útját járta. Valószínűleg az Im-ígyen szóla Zarathustra magyar fordításának megjelenésével kapta el – a Nyugatosok jelentős részével együtt – a „Nietzsche-lázat”. Így írt 1909-ben: „ [a] perverzitás gyülölete valakinek nem nagyságát, hanem kicsinységét jellemzi. Az egészséges, normálisnak nevezett ember életének nincsenek variátiói, előtte csak egy életkérdés van: a gyomor kérdése. A művész azonban emberfölötti ember, magasabbak a szükségletei, soha se lehet beteges.” A kollektív morális kategóriákon átlépő, öntörvényű emberfeletti embert, azt az Übermensch-et tekintette személyes és művészi példának, aki semmilyen autoritást nem fogad el maga felett. Innen eredeztethető, hogy egyforma hévvel érdekelték a legkülönbözőbb, a társadalmi renden és morálon kívül elhelyezkedő, atipikus (mai zsargonnal: ellenkulturális) személyiségek. A művészekről, szexuális „deviánsakról”, anarchistákról, baloldali népvezérekről szóló anekdotikus szocioriport volt a kedvenc műfaja. A szintén németül publikált Kuriozitások gyűjteménye című kötetében valóságos természettudományos taxonómia szerint tárgyalta a lázadókat, elbeszélői pozícióját pedig résztvevő megfigyelőként határozta meg. Ekként az olvasó Szittyával tarthat Pjotr Kropotkin otthonába, hogy az anarchisták hercege személyesen győzze meg arról, hogy minden államhatalom az erőszak letéteményese, vagy követheti a háborúellenes szocialista politikust, Jean Jaurès-t a meggyilkolása előtt két nappal, 1914. július 29-én Brüsszelben tartott háborúellenes gyűlésre. Csavargó életmódja okán a hollétével kapcsolatos állításokat gyakran van lehetőségünk rendőrségi és idegenrendészeti forrásokkal összevetni, Szittyán ugyanis több európai nemzetállam hatóságai igyekeztek rajta tartani a szemüket – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ugyan hősünk elég gyakran találta magát toloncházban vagy az államhatáron túli első település vasútállomásán koldulásért vagy anarchista izgatásért, de hiába tiltották ki a svájci kantonok és az önálló közigazgatással rendelkező német tartományok többségéből, Szittya mindig megtalálta a módját, hogy visszatérjen a soron következő anarchista- vagy csavargógyűlésre, esetleg szalonkiállításra.

1917–1918-ban a nem sok valóságalappal rendelkező kémbotrányig Budapesten kereste kenyerét újságíróként, az 1920-as években Berlinben, 1927-től pedig Párizsban élt és dolgozott.

Ragaszkodott a kedvenc műfajához, a rendkívüli alkotókról szóló anekdotikus portréi a francia fővárosban újságcikkekből esszékötetekké és kismonográfiákká vastagodtak, többek között Albert Marquet-ról, Pablo Picassóról, Henri Rousseau-ról és Chaïm Soutine-ról írt hosszabban. A nagyobb terjedelem lehetővé tette, hogy a művészi individuumot – lelkialkatot, tudatot és tudatalatti motivációkat – megvilágító szempontok mellett az alkotásra mint kollektív társadalmi gyakorlatra koncentráljon. Vizsgálta a művészképzés, a mecénások, gyűjtők és kereskedők, műkritikusok rendszerszintű szerepét a művészi életmű és az azzal kapcsolatos értelmezések létrejöttében, a művészi alkotás tárgyalásakor annak térbeli vonatkozásait, Párizs művészeti topográfiáját nyújtotta – mindezt ma már művészet-szociológiának nevezzük.

Az 1920-as, 1930-as évek Párizsát olyan művészeti központnak látta, ami lehetőséget ad a művészi kiteljesedésre. „A művészek valamiféle teremtő őrületet hoztak magukkal szegény magyar, lengyel és orosz falvaikból, amik, a francia hatás alatt, egy irányzatot, egy iskolát hoztak létre” – fogalmazott az „idegen”, nem francia művészek ún. Párizsi Iskolájáról. De bemutatta a külföldi, gyakran zsidó művészek nyomorát is. Soutine-ról, akit örökös viharban tátongó dosztojevszkiji hősnek nevezett, megírta, hogyan került az Orosz Birodalom – a mai Beloruszia – kis falvának gettójából egy új, a csillogó világváros perifériájára eső gettóba: „Szeretett volna befutott dandyvé válni: de Smilavičy, Vilnius és a Ruche, az idegen festők szegény párizsi tanyája nem engedte.” Vajon gondolt-e e sorok papírra vetése közben Szittya Óbudára?

A második világháború a külföldi művészek által mindig is érzékelt idegenellenességet társadalmi közhangulatból központi politikai programmá fokozta a nem francia állampolgárok módszeres megfigyelésével majd internálásával. A német megszállás pedig az asszimilált zsidó származást elfeledni akart gyermekkori emlékből életveszélyes stigmává tette. Szittya, talán nem függetlenül attól, hogy a Harmadik Birodalom terjeszkedése ellen a Francia Kommunista Pártban és a Népfrontban keresett szövetségest, családjával túlélte a háborút. Élete végéig aktívan festett és írt, a művészmonográfiák mellett azoknak az álmait gyűjtötte össze 82 álom a második világháború alatt 1939–1944 című, francia nyelvű kötetében, akikkel a háború idején, menekülés közben találkozott. Egyetlen saját álmát sem vette be a gyűjteménybe. A családjának pedig sem zsidó származásáról, sem Magyarországról nem beszélt.

Régóta a Selyemgombolyítóhoz kötődsz. Mióta is?

Az egész úgy kezdődött, hogy a hetvenes évek elején a kerületi tanács felkérte Somogyi Józsefet, aki kitűnő szobrászművész volt és történetesen a barátom, hogy hozzon létre itt egy művésztelepet. De ő akkor lett a Képzőművészeti Főiskola rektora, meg már belefogott a Tihanyi Művésztelep építésébe, ezért szólt nekem, hogy „Jóska, kezdjél vele valamit!” Jókor voltam jó helyen, de annyira, hogy azt válaszoltam, „jó, hogy szólsz, mert mi meg éppen helyet keresünk”. Ha a hetvenes években el akartál indítani egy kulturális projektet, azt egyeztetni kellett Aczél Györggyel. Meg a Pozsgayval. Meghívtuk Aczélt az egyik barátom lakására, elmeséltem neki, hogy mi a lényeg – olyan alternatív, innovatív művelődési központot álmodtam meg, ahol a népművészettől, kézműves kultúrától egészen a legmodernebb számítógépekig és videotechnikáig minden van –, és az akkori feleségem, Budai Ilona énekelt neki. Mint egy mecénás, körbe volt udvarolva. A végén azt mondta, csináljátok. Ennyin múlt. A 70-es évek végén végre beindult a beruházás. Akkor még nem úgy volt, hogy megcsinálják fél év alatt, ha akarja a főnök, hanem úgy módszeresen: bevitték a minisztériumba, beillesztették az aktuális költségvetésbe, jóváhagyták, nem hagyták jóvá, felét hagyták jóvá, stb. 1985-ben Csehák Juditot, akkori miniszterelnök- helyettest kértem meg, hogy adja át, és akkor engem kineveztek az intézmény igazgatójává.

Nomád nemzedékként hivatkozol magatokra, de ki is az a „mi”?

A 70-es években jött létre a Fiatalok Népművészeti Stúdiója, azért tudott létrejönni, mert a KISZ KB a művészeti életen keresztül próbált a fiatalokhoz eljutni. Ekkor vonult be a popzenébe is, a különböző magas művészeti területekbe is, és többek között létrehozta a Népművészet Ifjú Mestere címet. Megszerveztek Fadd-Domboriban egy tábort a fiatal népművészeknek, oda már a Népművelési Intézet külső munkatársaként mentem. Ott a táborban vetődött fel, jó, hát én vetettem fel, hogy nemcsak nyáron kellene találkozni, hanem évközben is, havonta Budapesten lennének előadások, beszélgetések. Ez mindenkinek tetszett, megszerveztük, létrejött a Fiatalok Népművészeti Stúdiója, én lettem a titkár.

A táborokat átvittük a Népművelési Intézet tokaji telepére, így tulajdonképpen kivontuk a KISZ KB közvetlen hatóköre alól. 

És a nomád nemzedék elnevezés honnan jön?

 1981-ben dokumentálni akartam, hogy mi történt a fiatal népművészeti mozgalomban. Szerkesztettünk egy könyvet, Bodor Ferit kértem fel szerkeszteni, aki csodálatos figura, jó barátom volt, az Iparművészeti Egyetem könyvtárosa, sajnos korán meghalt, abban össze lett foglalva a táncházmozgalom és a tárgyformáló népművészet. És címet kellett adni a kiadványnak. Egy-két évvel előtte jelent meg Csoóri esszéje Nomád Napló címmel. Kezdettől fogva nagyon jóban voltam Csoórival, és így adódott, hogy ezt a címet adjam: Nomád Nemzedék. Ez a kötet elég nagy példányszámban jelent meg, sokakhoz eljutott. Innen és így terjedt el a nomád nemzedék megnevezésünk. 

Olvastam egy interjút a 80-as évek közepéről, amiben a videóról áradoztál, hogy az teremt majd újfajta közösségeket.

Itt, a Selyemgombolyítóban állítottunk össze egy olyan stúdiót, amilyen nem volt máshol az országban. Volt egy őrült mérnökünk, Szügyi, a hétköznapi élet számára menthetetlen volt, de a szakmájához nagyon értett, Panasonic berendezésekből kialakítottunk egy kis stúdiót és ehhez ő egy keverőpultot fejlesztett. Ez ma nem hangzik nagy dolognak, de a nyolcvanas években pénz és COCOM-listás technológia nélkül, csak az így-úgy beszerzett alkatrészekből összebarkácsolni igenis az volt. Az itteni műhelyben kifejlesztett keverőpultokat aztán elosztottuk az országban, több tucat hasonló stúdió jött létre, ezekből lettek a városi, körzeti stúdiók. Meg maga a rendszerváltás. Ez lehet, hogy túlzásnak tűnik, de mondok mást is: kitaláltuk, hogy szitanyomó gépeket kell a művelődési házakban hozzáférhetővé tenni, mert nagyon divatos volt nyugaton a szitanyomás. Az volt az elgondolás, hogy az emberek majd mennek az amatőr képzőművészeti klubokba és majd szép szitanyomatokat készítenek.

Nagyon tetszett a politikának is, csak egyet nem gondoltak át: a szitanyomás az sokszorosítás is. Tehát valójában az országban elterjesztettünk egy alternatív sokszorosítási technikát.

A Beszélőt is szitanyomó technikával készítették először. Ugyanezt találtuk ki a videóstúdióknál is. Nem véletlen, hogy a Duna Tv is itt jött létre, mert itt volt egy teljes stúdió, és annak a bázisán tudott megalakulni. Mindig azzal foglalkoztunk itt a központban, amire szükség volt: ha táncházra volt szükség, akkor táncház lett, ha hangszert kellett készíteni, mert hangszerhiány volt, akkor azt lehetett készíteni itt. Ha videostúdiót kellett létrehozni, akkor azt hoztunk létre. 

A rendszerváltás idején mi történt a Selyemgombolyítóban?

Minden politikai erőnek teret nyitottunk. Ide bárki bejöhetett, nem mi szerveztünk politikai gyűléseket, csak kiadtuk a helyiségeket az MDF-nek, az SZDSZ-nek, vagy bárkinek, aki kikérte az aulát. Én személy szerint egy kicsit aktívabban vettem részt, barátságom Csoórival oda vezetett, hogy részt vettem Antall József „legyártásában”. Sokszor kérdezik, hogy mennyi idő alatt lesz valakiből országosan ismert politikus, hát, Antallból fél év alatt sikerült azt csinálni. Persze, Antall tehetséges volt és nagy politikai elme, nagyon sokat vitatkoztunk akkoriban vele, de ez más kérdés. Morális politikus volt, ami azóta ki is derült, ahogy az is, hogy ez milyen ritka. A halála a magyar demokrácia legnagyobb vesztesége. Ha Antall még él húsz évet, minden másképp alakul. De vissza a Selyemgombolyítóhoz: politikai szerepet tehát nem vállalt, mert kulturális intézményként ezt nem is tehette meg, de egyfajta inkubációs funkciója lett a kilencvenes évek elején, innen indultak, itt születtek később fontosnak bizonyuló intézmények.

Mint például a Duna Tv…

1990-ben Antall kétszer is felkért kulturális miniszternek, de nem vállaltam. Részben azért, mert jobb a hatalomtól a három lépés távolság, ahogy Ciceró mondta, ez a hosszú élet titka. 73 éves vagyok, lassan igazolja az élet a hatalomtól való távolságtartásomat. Másrészt azt mondtam, hogy kulturális intézményeket kell létrehozni, az a lényeg. Attól változik meg egy ország, hogy felépül az az intézményrendszere, ami szét lett verve az úgynevezett szocializmus 45–50 évében. Évek óta készítettük elő a vidéki stúdiókat, hogy legyen mindenhol egy saját stúdió. A Magyarok Világszövetsége meghívta Teller Edét, a nagy kongresszusára, ő is támogatta az elképzelést, ezután a Szövetség hivatalosan javasolta a miniszterelnöknek, hogy hozza létre a Duna Tv-t.

Nagyon könnyű volt, mert volt frekvencia, – hála a Siklós Csaba vezette minisztériumnak – kész volt a stúdió, hamar fel lehetett állítani a stábot.

Akkor már javában zajlott a médiaháború az MDF és az SZDSZ között, és ebben a harcban tulajdonképpen én is részt vettem. Nagyon jó barátom volt Hankiss Elemér. Itt győzködtem, a Selyemgombolyítóban lévő irodámban, hogy ne vállalja a tv-elnökséget, mert ugyanolyan alkalmatlan lesz rá, mint én miniszternek. A Duna Tv létrehozásához az utolsó lökést az adta, amikor Hankiss mint elnök letiltotta a miniszterelnök beszédét a köztévében. Ez nonszensz, ilyet el nem tudtam volna képzelni, főleg róla, aki egy kedves ember volt. 

1992-ben létrehoztátok a Magyar Művészeti Akadémiát…

Gyurkovics Tibor jött be hozzám egy reggel felháborodva a titkárságra, hogy ez disznóság, hogy továbbra is azok vannak az akadémiákon, akik eddig voltak a szocialista rendszerben, és kellene csinálni egy új akadémiát. Mondom, hurrá Tibor, és milyet? Azt mondja, egy Arany János Művészeti Akadémiát. „Ide figyelj Tibor, vagy az lesz a neve, hogy Magyar Művészeti Akadémia, vagy érdektelen”. Ezt onnan tudtam, hogy a Magyar Kulturális Szövetség elnöke voltam akkor, és láttam az MTI-ben, hogy az országban volt több száz szervezet, mindenféle néven. Amikor kiadtunk egy hírt, egyből előre vettek bennünket, a „Magyar” elnevezés akkora országos rangot ad. Erről meggyőztem Gyurkovicsot, ő meg kitalálta, hogy összehívunk 22 embert, Hubay Miklóstól Szakonyi Károlyig, Somogyi Józseftől Csoóriig. Közben Kosáry Domokos, az MTA akkori elnöke akcióba lendült, és mindent megtett, hogy megakadályozza az akadémia-alapításunkat, félt a konkurenciától, és amikor látta, hogy nem jár sikerrel, létrehozták az MTA társult intézményeként a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát, ezzel intézményesítette a népies-urbánus ellentétet, amit elvileg éppen meg akartunk haladni. Persze, a Magyar Művészeti Akadémia nem az volt az alapításkor, 1992-ben, amivé 2011 után lett, de ez már egy más, nem túl szimpatikus, nem az én ízlésem szerinti történet. A Makovecz utáni elnökök alatt eluralkodott a bürokratizmus és a középszerűség.

Miért nem te lettél az MMA elnöke?

Túl fiatal voltam. Különben is volt író, aki elnök akart lenni. Én meg, hogy ne legyen túl nagy sértődés, egy teljesen outsider embert javasoltam, Makovecz Imrét. 

 Nehéz elképzelni Makoveczet mint outsidert.

Az akkori, írók uralta értelmiségi életben igen. Ez még a sevillai világkiállítás előtt volt, a szakma ismerte, elismerte, de a nagyközönség szemében egy építész volt a sok közül, hiszen kevés terve valósult meg, Pesten például nem is volt épülete. Egyébként éppen írok egy tanulmányt, és ott elemzem, hogy a 70-es, 80-as években a művészetnek két meghatározó és ikonikus alakja volt, Makovecz Imre és Erdély Miklós, de ez csak mára kezd kiderülni.

Nem biztos, hogy mindezidáig szerepelt ez a két név egy mondatban!

Megmagyarázom. Ugyanarról beszélt mind a kettő, igaz, más világnézeti alapon, ezt bizonyítom is képekkel, felvételekkel. Egymás mellé teszek két képet, hogy ha mind a két kép alá azt írom, Makovecz, mindenki elfogadja, ha azt írom mind a kettő alá, hogy Erdély, mindenki azt mondja, csalás. Pedig az egyik kép Makoveczé, a másik Erdélyé. És tulipán van rajta, Erdély Miklósnál is.

Ha már tulipán, a nyári Anzikszban írtunk a híres lakótelepi tulipános vitáról, amit az Óbudán élt Nagy László, történeteid visszatérő szereplője robbantott ki a cikkével.

Beleprovokáltam Lacikát – egymás közt így hívtuk Nagy Lászlót –, mert meghívtam a tokaji táborba és összeismertettem az építészekkel; a cikk szakmai gerincét valójában én írtam, ő meg líraian formálta meg.

A tulipános cikket?

Igen, ő meg kicsit stilizálta, a sokak által idézett „Bauhausbetonanya tojta tele ivadékaival hazánkat” kitételt például ő írta bele. Ő nem szeretett harcolni, semmilyen harcban nem vett részt, egy arkangyali lélek volt.

Az 1990-es évektől a Selyemgombolyítót a zöld mozgalom központjaként tartották számon.

A népművészetből léptünk az ökogondolat felé, és a Selyemgombolyító ökológiai központ lett könyvtárral, konferenciákkal, képzésekkel, és a legfontosabbal, a folyóirattal, az Ökotájjal. Eléggé meghatározó lap volt, kelet-európai viszonylatban is. Húsz évig működött, a negyedéves folyóiratból a végére egyre könyvszerűbb lett, hosszabb írásokkal, mélyebb tartalmakkal.

Abban volt szerepe, hogy elég magas szinten, Európában az elsők között az ökológiai gondolatot és annak morálisan egy még izgalmasabb formáját, a teremtésvédelmet behozta a köztudatba. 

A teremtés tatarozása című, nemrég megjelent könyved azonban nem egészen ökológiai, sokkal inkább teológiai problémákat boncolgat. Hieronymus Bosch festményeinek „sűrű leírását” adva indulsz neki a keresztény világ- és Isten-felfogás értelmezésének. 

Töltsek még? Ahhoz, hogy erről a könyvről meséljek, egy új beszélgetésbe kell kezdenünk… Azt senki nem vette észre, hogy ebben a könyvben egy egészen meredek Bosch-értelmezéssel álltam elő. Szerintem Bosch az európai gondolkodás egyik legizgalmasabb mestere. Ő nem csak festő. Máig teljesen félreértelmezik. És egyébként nem igaz, hogy az ökológiától a teológia felé fordultam volna, pont arról írok, hogy miként tartozik össze ez a csak látszólag kétféle gondolkodás.

És valóban maradtunk még egy órányit, vagyis pár decit még. Beszélgettünk arról, hogy miként lehet a nemzeti, a keresztény és a zöld eszméket, az igazi liberális gondolkodást összeegyeztetni, az Országút lapról és a hozzá (vagy inkább a Selyemgombolyítóhoz) kapcsolódó galériáról, szimbólumelemzésekbe is belekóstoltunk, és abban maradtunk, hogy majd folytatjuk. A beszélgetéseknek soha nincs vége, a szálak tovább gombolyodnak.   

“Az ember olthatatlan hübriszével megérkezett ahhoz a történelmi pillanathoz, hogy embert akar teremteni a saját képére és hasonlatosságára. Kevés neki a társteremtő státus, a szelíd részvétel a Teremtésben, a kertészszerep.”

Mikor és hogyan derült ki az, hogy az Esterházy-hagyaték ebbe a berlini „szobába” kerül majd?

Az itt látható Esterházy Péter-dobozok csak egy töredékét jelentik a hagyatéknak. Ebben a dolgozószobában csupán az éppen feldolgozás alatt álló anyagok kapnak átmenetileg helyet. Az Esterházy Péter-archívum – ahogyan a hagyaték a berlini Akadémián keresendő – a biztonsági és konzervációs előírásoknak megfelelően kialakított raktárhelyiségben kapott helyet. Erről 2020 nyarán született meg a megállapodás. Mindezt több egyeztetés és az anyag felmérése is megelőzte, amire itt, Berlinben került sor. A Berlini Művészeti Akadémia Archívuma jól felszerelt, professzionálisan működő intézmény, amely az Akadémia tagjainak és sok más neves művésznek a hagyatékát őrzi. Az elmúlt években az archívum minden részlege – így az irodalmi is, ahová szervezetileg e hagyaték is tartozik – egyre inkább nemzetközi arculatot mutat, mint ahogy ez az Akadémia művészközösségéről már jó néhány évtizede elmondható.

Figyelemre méltó fejlemény, hogy az Akadémia az elmúlt évtizedekben számos magyar vagy magyar származású művészt választott a tagjai sorába, köztük 1998-ban Esterházy Pétert is.

Az író több szálon is kötődött ehhez városhoz és különösen az Akadémiához. Hogy a hagyatékát itt őrizzék, arról alapos mérlegelés után végül is az író családja döntött. Esterházy Marcell minderről 2020 őszen már bővebben is nyilatkozott, és betekintést engedett a család dilemmájába. (Magyar Narancs, 2020/47) Ahogy elmondta, a családra várt a feladat, hogy megtalálja azt a stabil szakmai elvek alapján működő intézményt, amelyben a hagyatékot mindenféle politikai kitettség nélkül magas szinten feldolgozzák, és kutatható lesz. Az ebben illetékes intézmények részéről Magyarországon erre nemcsak bármiféle garancia, de – ahogy az említett interjúból kiderül – a megfelelő érdeklődés is hiányzott.  

Az Esterházy család milyen előkészületeket tett a hagyatékkal kapcsolatban, és ez hogy befolyásolja a kutatást?

Az író dolgozószobájáról készült fotók sejtetik, hogy mekkora munka várt a családra, hogy az a rengeteg kézirat, jegyzet és újságkivágás szabvány méretű dobozokba csomagolva, áttekinthető és szállításra alkalmas állapotba kerüljön. Ez a Marcell elmondása szerint több mint két évig tartó munka fölöttébb hasznosnak mutatkozik az archívum számára. Mi arról a pontról folytatjuk az anyag mélyre ható feldolgozását. Marcell pontosan úgy járt el a hagyaték szortírozása során, ahogyan ezt első megközelítésben az archívumban teszik. Miközben az anyag jelentős részét időrendileg és a műcímek alapján csoportosította és rendezte, igyekezett az édesapja által kialakított különféle rendszereket maximálisan respektálni, megőrizni. Ennek köszönhetően a kívülálló számára nem feltétlenül összefüggőnek látszó anyagok is együtt maradtak.

Ezt a belső rendet a feldolgozás során az archívum is meghagyja, annak ellenére, hogy így nehezebben kezelhető, vegyes tételekkel lesz dolgunk.

Ezekben a kéziratok, piszkozatok, fotók, levelek és újságkivágások az író hátrahagyott „rendjében” továbbra is megtalálhatók. A család előkészítő munkájának köszönhetően tehát egy kronológiailag és tartalmában gondosan rendezett hagyaték érkezett meg Berlinbe, egy remekül használható Excel-listával. Enélkül képtelenség lett volna ilyen gyorsan kutatókat is fogadni, ahogyan erre már sor került.

Pontosan mekkora terjedelmű anyagról van szó, és mi mindent rejt magában? A kéziratokon és a jegyzeteken túl le lehet követni a munkát olyan izgalmasabb tételekkel, mint például számlák, jegyek, útvonaltervek?

 Az író az évek folyamán szerencsére minden, a munkájához fűződő kéziratos és egyéb anyagot tudatosan gyűjtött és megőrzött. Az Esterházy Péter-archívum esetében tehát egy teljes, minden alkotói fázisra és műre kiterjedő, ahhoz bőséges anyagot szolgáltató hagyatékról beszélhetünk. A legkorábbi dokumentumok a katonaság időszakából, 1968–69-ből származnak. A családnak címzett levelei és első szépirodalmi próbálkozásai tartoznak ide. A csaknem fél évszázadon átívelő életmű, mint tudjuk, 2016 nyarán a Hasnyálmirigynapló bejegyzéseivel szakadt félbe.

Mivel az Akadémia minden nagyobb művészi hagyatékot önálló archívumként kezel, annak teljes anyaga fizikailag is egyben marad, és a feldolgozás után is együtt sorakozik a polcokon. Az Esterházy Péter-archívum jelenleg 25 méternyi polcot tölt meg a raktárban, azaz közel 225 dobozból áll. Ahogyan ezek a számok is sejtetik, egy kiemelkedően gazdag és műfajilag sokszínű archívumról van szó. Ennek egy jelentős hányada kéziratos anyag, köszönhetően annak, hogy az író élete végéig kézzel írt és jegyzetelt. (Holott matematikusként hajdanán a számítógépes feldolgozás úttörői közé tartozott). Kéziratos jegyzetei, piszkozatai, lezárt kéziratai – amelyek két- esetleg három „leiratban” is fennmaradtak – képezik az anyag magját. Ehhez kapcsolódnak az író által felhasznált munkaanyagok, szakirodalomból vagy szépirodalmi művekből készült jegyzetei, kivonatai.

Egy meglehetősen gazdag, közel 6.000 darab képeslapból, levélből álló gyűjtemény dokumentálja a barátokkal, valamint a művészet és közélet neves magyar és nemzetközi szereplőivel folytatott eszmecseréit.

Fényképek, irodalmi díjak, határidőnaplók és az író néhány személyes tárgya is szintén része a hagyatéknak. A magyar és idegen nyelvű könyvkiadások mellett mindenképpen megemlíteném még azt a hatalmas újságcikk-gyűjteményt is, amely az író publicisztikai munkásságának emlékét őrzi. A családdal való egyeztetések eredményeként – amelyek témája az volt, hogy mi minden lenne az író által hátrahagyott anyagból az utókor számára megőrzendő – 2021 nyarán jelentősen bővült, terjedelmét tekintve tulajdonképpen megduplázódott az anyag. 

Az író Duna-regényének, a Hahn-Hahn grófnő pillantásának anyagában utazásai is nyomon követhetők: útitervek, utazási katalógusok, hotel-bizonylatok, múzeumi belépők, és persze az elmaradhatatlan kulináris élvezetekről tanúskodó étlapok, számlák teszik teljessé a regény keletkezésének történetét. Rendkívül részletes kutatáshoz főképp a Harmonia Cælestishez kapcsolódó anyagok szolgálnak majd lehetőséget. A regény archívumi anyaga már önmagában is több mint tíz dobozt tölt meg. 

Milyen ütemben zajlik a kéziratok feldolgozása, és mekkora százaléka kutatható jelenleg? Ez hogy dől el? Az Archívum speciálisan alkalmazkodik a kutatókhoz, vagy pont fordítva?

Mindaz, ami az író irodalmi munkásságához tartozik – esetünkben a hagyaték nagy része – a feldolgozást követően az archívum olvasótermében máris hozzáférhető és kutatható. Eddig közel 3000 lap kéziratot dolgoztunk fel az író 4-5 művéhez kapcsolódóan, mintegy 60 online-katalógusunkban is elérhető tétellel. A teljes anyagra nézve mindenesetre több évre szóló munka áll még előttünk. Az Esterházy-hagyaték esetében eddig valóban nagyrészt a kutatók kívánságaihoz igazítottuk a feldolgozás menetét. Hacsak tehetjük, természetesen szem előtt tartjuk a kutatói igényeket. Egy következő lépésben a prózaművek kéziratai mellett a 6000 tételes levelezésre fókuszálunk majd. Azt nevek szerint csoportosítjuk, az alfabetikus sorrenden belül pedig kronológiailag is rendezzük. Hogy a levelek mikor válnak majd kutathatóvá, az a levélíró személyiségi jogainak figyelembevétele mellett esetről esetre dől majd el. Az író személyes naplói és az egyéb privát jellegű anyagok – az általános archívumi gyakorlatnak megfelelően – majd csak harminc évvel az író halála után lesznek kutathatók. 

Milyen érdeklődés látszik az archívum iránt? Milyen arányban érdeklődnek a magyarok és egyéb nemzetiségű kutatók?

Az író archívumának ünnepélyes megnyitóját 2025 tavaszára tervezzük. A nyilvános esemény, amelynek alkalmával az érdeklődő nagyközönség is betekinthet majd a hagyaték gazdag anyagába, nemcsak szimbolikus jelentőséggel bír, de a legtöbbször ez adja meg a „startlövést” is a kutatáshoz. De amint az éppen elmondottakból kiderült, az Esterházy Péter-archívum anyagait már kezdettől fogva keresik. A kutatók és az érdeklődök, ahogyan ez várható is volt, elsősorban Magyarországról érkeznek, vagy ha mégsem, akkor magyar nyelvtudásuknak köszönhetően eligazodtak az anyagban.

Az író szépirodalmi kéziratainak tanulmányozásához a magas szintű magyar nyelvtudás mindenesetre elengedhetetlen.

Esterházy Péter ugyanakkor számtalan neves nemzetközi elismerésben részesült az évek során, német nyelvterületen is nagy közönséget tudhatott magáénak. Emiatt a jövőre nézve, ha például a német nyelvű levelezést már feldolgoztuk és az rendelkezésre áll, nemzetközi érdeklődéssel is számol az Archívum. 

Van olyan magyar partner, aki segíti az önök munkáját?

A legfontosabb partnerünk természetesen az Esterházy család, melynek tagjai a szerzői és felhasználói jogok felett is rendelkeznek. Ha valaki eddig még publikálatlan anyagból szeretne idézni, vagy tervez kiadást, akkor ehhez a család engedélye szükséges. De a család közvetítésével sikerült forrást szereznünk egy kétéves projekt keretei közt létesülő levéltárosi álláshoz is, amely Esterházy Péter kiterjedt levelezésének feldolgozását szolgálja majd. A munkához nélkülözhetetlen nyelvi és szakmai kompetenciáról tehát feltétlenül gondoskodik az intézmény. Emellett az archívum elsősorban az anyag kutatásában, valamint a kiadványok elkészítésében és megjelentetésében számít magyar partnerekre. Ez helyi és bizonyos mértékben talán kulturális különbség is a magyarországi gyakorlattal szemben, mivel a berlini archívum elsősorban szolgáltató intézménynek tekinti magát, amely a hagyatékok megőrzését és a hozzáférhetőségét biztosítja. Az anyag kutatásában és értékelésében ugyanakkor nem formál igényt semmilyen kizárólagos jogra. A kiadványokat gyakran az archívummal együttműködve készítik el a tudósok, szerzők, publicisták és a kiadók. De lehetőségei szerint külső projekteket is támogat az archívum.

Bővül még a kézirattár?

A család részéről már minden ide szánt anyag beérkezett, ezért teljesnek tekinthető a Berlinben őrzött hagyaték. Viszont más egyéb forrásból igenis még bővülhet az anyag. Ez a folyamat már el is kezdődött, egy volt baráttól és író kollégától érkeztek be levelek hozzánk.

Tehát további bővülés esetén főleg Esterházy-levelekre, az író által elajándékozott kéziratokra, kéziratoldalakra vagy fotóanyagra lehet számítani.

Az archívum minden ilyen adományt örömmel fogad, és megőriz az utókornak. Az ilyen formában, tehát nem az Esterházy családtól, hanem más forrásokból beérkezett anyag is az Esterházy Péter-archívumot gyarapítja majd, de azon belül egy külön csoportba besorolva, hogy azok származási helye később is transzparens maradjon.

Az Esterházy Péter feliratú dobozok mellett három további nagy név is szerepel a polcokon: Kertész Imréé, Konrád Györgyé és Nádas Péteré. 

 Valóban neves írók felbecsülhetetlen értékű archívumai kaptak itt helyet egymás mellett – mindegyikük tagja is az Akadémiának. Az Esterházy család számára talán megkönnyítette a Berlin javára hozott döntést, hogy a hagyaték kortársak és barátok: Kertész Imre, Konrád György és Nádas Péter archívumai mellett kap itt helyett. Kertész Imre archívumát már 2001/2002 óta őrzi az Akadémia. Konrád György hagyatéka – aki két turnuson át a berlini Akadémia elnöke is volt – 2019 nyarán, röviddel az író halála előtt érkezett hozzánk. Esterházy Péter és Nádas Péter archívumai pedig 2020 nyarán találtak végleges helyükre itt Berlinben. Nádas Péter esetében is a teljes életművet felölelő, hatalmas anyagról beszélhetünk, amelybe több száz Nádas-fotográfia is bekerült. A berlini archívum magyar anyanyelvű tudományos munkatársaként nekem jutott ez a nagyszerű feladat, hogy e négy nagy magyar író hagyatékát feldolgozzam. Ez fölöttébb megtisztelő és páratlan kihívás, amelyhez feltétlenül hozzátartozik az irodalom iránti érdeklődés és rajongás. A nagy nevekkel szemben érzett bénító csodálat legjobb ellenszere pedig az, ha minden alkalommal gyorsan belevetem magam a rám váró munkába.

Miért kezdett el fényképezni az Óbudai Gázgyárban?

Elég szigorú program szerint éltem. Amikor 1971-ben az első nagy kiállításom volt a Műcsarnokban, az fordulópont lett az életemben. Addig olyan műveket állítottam ki, amelyek a napi munkám során készültek, vagy csak úgy „lepottyantak”. Utána már csak olyanokat állítottam ki, amelyeket kifejezetten azzal a céllal készítettem, hogy ki is állítsam. Egy olyan terv szerint haladtam, amiben a problémát a világ veti fel nekem, így jött létre a bányász sorozat. Született egy párthatározat arról, hogy építeni kell tízezer bányászlakást. Hónapokig jártam a bányákat, amíg találtam egy olyan brigádot, amely megtestesítette azt a négy fajta életstratégiát, amit a bányászok gyakoroltak. Csináltam egy sorozatot a Dunai Kőolajfinomító felújításáról, ahol az volt a határozott elképzelésem, hogy bemutassam, mennyire szervezetten zajlik egy ilyen munka a szocialista nagyiparban.

Nagy szerencsém volt, mert hagytak nyugodtan dolgozni, így sikerült bemutatnom azt, hogy mennyire szervezetlen ez a munka.

A gázgyárnál pedig azt hallottam, hogy a városi gáz lepárlásának megszüntetésével meg akarják szüntetni a gyárat is. Két-három éven keresztül jártam ki a gázgyárba, fényképeztem akkor is, amikor még működött, gázt és kokszot termelt, egészen addig, amíg megszűnt és belepte a hó a nyomát is. Meg tudtam nézni az összes fontos üzemet, az óraháztól a lepárlótornyokig, a gáztartókig, és mindezt végig tudtam fotografálni.

Nehéz volt bejutni egy gyárba?

Tulajdonképpen igen. Mindig ugyanazt a technikát használtam: először egy konkrét riport miatt mentem ki, és közben kiépítettem a későbbi kapcsolatokat.

Javítson ki, ha tévedek, de úgy látom, a sorozatai általában az emberről szólnak, kivéve a gázgyárat. Miről szól valójában a gázgyári sorozat?

Amikor megcsináltam a budapesti zsidóságról szóló sorozatomat, rájöttem, hogy ebben a témakörben ennél jobbat nem tudok csinálni. Ahogy a Bánk bánban is van: „Ha! Más oldalra a palásttal, Biberach.” – Váltani kellett. Jártam néhány évig a Hortobágyra, megpróbáltam lefényképezni a semmit. Annyira jól nem sikerült, hogy egy kiállításnyi anyag összejöjjön, elő kellett venni a régebbi kvázi szociofotókat. Épp a fordítottjának futottam neki a gázgyárban. Az érdekelt, hogyan jön elő a semmi a valamiből, hogyan bomlik le a gyár.

Az érdekelt, hogy a gyár egy ipartörténeti relikvia, egy várostörténetileg fontos dolog miként számolja föl saját magát.

Amikor városokról készítettem a képsorokat, rájöttem, hogy a város egy önmagában létező valami, ahol az ember csak esetlegesen jelenik meg. Tehát az ember mulandó, a városkép változatlan – legalábbis egy időszakban. Így készült sorozatom Berlinről, majd Rómáról és  Budapestről, amiben már akartam, hogy ne jelenjen meg ember. Ezt Rómában úgy tudtam elérni, hogy az akkori élettársam a filmgyárban dolgozott, és berendező korából szörnyű harsány hangja volt, így kiüvöltötte az olaszokat a jelenetből. Így tudtam megoldani, hogy ne legyen ember a képeken. Az ember esetleges ebben a történetben, ami örök, az a város.

A város változásában is örök?

Megpróbálom megfogalmazni, hogy  hol tudom megragadni, ami a városban állandó, vagy állandó lehet. Egy példa: Róma egyik városrésze az EUR, annak fontos terén van egy Mussolini-szobor, a tér úgy volt kitalálva, hogy a szobor teremtette meg a középpontját. Mivel Mussolini aktualitását vesztette, azt csinálták az olaszok, hogy letörték a szobor orrát, deszakralizálták. Tehát a szobor mint térképző elem maradt, de elvesztette a politikai jelentőségét. Nálunk ilyenkor mit sem törődve a térrel, elhordják a szobrot. Ha újraépítik, az nem ugyanaz. A Walter Benjámin által megfogalmazott aura fogalma létezik, ha újjáépítünk egy várat, az már nem az eredeti vár. Mint a viccben: „IV. Béla várromokat építtetett”. Nem ugyanaz várat, mint várromokat építeni.

Visszatérve a gázgyárra, milyen volt érzelmileg megélni azt, hogy valami jelentős múlik el éppen?

Az tette bonyolulttá a helyzetet, hogy én szeretem, ha ilyen helyen dolgozhatok, ha elfogadnak. Pedig nem vagyok egy könnyen barátkozó alkat. A gázgyárban fontos volt, hogy a TMK-sok (Tervszerű Megelőző Karbantartás – szerk.) elfogadjanak. Ők segítettek mindenben, elintéztek dolgokat, hoztak létrát, ha kellett. Volt két Muki mozdony, a robbanásveszély miatt csak olyan mozdony járhatott, amiben nincs tűz. Létezik olyan mozdony, amibe forró vizet tesznek reggel, és estig elműködik azzal a gőzzel. Ugyan magyar múzeumok is igényt tartottak rá, mégis eladták őket az angoloknak. Az egyik mozdonyt elvitték, a másik eltűnt.

Hova tud egy mozdony eltűnni? Mondták a TMK-sok, hogy ha tudom tartani a pofám, akkor megmutatják, befalazták valahova.

Rengeteg ipartörténeti ritkaság volt a TMK-sok műhelyében, például egy, az 1890-es években Massachusetts-ben készült fúrógép.  A gázgyártás rossz szagú gépei is ott voltak a Munkásmozgalmi Múzeumban az „…ez volt a gyár” című kiállításomon. Installáció. Tudták, hogy gépmániás vagyok, úgyhogy, amikor vége lett a kiállításnak, kérdezték tőlem, hogy mivel a gyár már nincs, nem akarom-e hazavinni őket. Nem mertem. Egyetlen tárgy maradt nálam, egy cellának, amiben a szenet átalakítják koksszá és gázzá, a vezérlője, amivel az ajtót fölengedték. Na egy ilyen vezérlőkulcsot kaptam.

Akkoriban mit mondtak, mi lesz a gázgyár helyén?

Nem volt semmi terv. A Műszaki Múzeumnak akkor sem volt és azóta sincs helye, pedig fantasztikusan gazdag anyaga van. Lobbiztam azért, hogy adjanak helyet az óraházban a múzeumnak. Ezt azzal hárították el, hogy a föld annyira szennyezett, hogy talajcserére lenne szükség, aminek pedig túl nagy a költsége. Ez persze lehet, de nem hiszem, hogy annyira szennyezett lenne a föld, hogy ártana annak, aki egy-két órára betér a múzeumba. Ez a megoldás azért is jó lett volna, mert magát az óraházat is meg lehetett volna őrizni a gázórákkal. Egy ilyen gázóra úgy néz ki, mint egy hatalmas fahordó, gyönyörűen faragott fahomlokkal. Nem kell ide múzeum. Az Iparművészeti Múzeum hét éve be van zárva, a Hadtörténetit most szüntetik meg.

Én fegyvermániás vagyok, ebből kifolyólag nagyon sok hadimúzeumban jártam világszerte.

Koppenhágától Londonon keresztül Bécsig bezárólag- Nem tudom elképzelni, hogy megtörténhet ilyesmi, hogy egy múzeumot kiürítenek, mert a miniszternek kell a hely. Fel vagyok iratkozva a bécsi Heeresgeschichtliches Museum (Hadtörténeti Múzeum) hírlevelére, amiben naponta kapom a híreket arról, hogy milyen tárgyakat szereztek, milyen programok vannak, még saját söre is van a múzeumnak!

Honnan eredeztethető a fegyvermániája?

Szégyellem, de ezt öt-hat éve fejtette meg egy elmeorvos barátom. Az 50-es évek végén jött ki rajtam. Még vadászni is elkezdtem. Pedig ambivalens volt a vadászattal a viszonyom, utáltam fázni, utáltam korán kelni, pedig mind a kettő erősen hozzátartozik. És akkor mondta a barátom, hogy mit csodálkozol, ez egy poszttraumás sokk. A háború alatti kellemetlenségeket ezzel kompenzálom. Még a hatástalanított fegyverek is azt az illúziót adják, hogy az ember megvédheti magát, pedig nem.

Susan Sontagnak van az az elmélete, hogy a fényképezőgép objektívje tulajdonképpen egy puska. Erről mit gondol?

Ez elég egyértelmű, továbbá  fallikus szimbólum. Mondok egy közelebbi dolgot. Amikor még az analóg fotográfia uralkodott, volt alkalmam tanítani. Akkor még behatároltabb volt a nyersanyagok érzékenysége, és mindig azt mondtam azoknak a hallgatóknak, akik sötét körülmények között akartak fotózni, például bányában, hogy lőjön célba, mert ugyanazzal a technikával, légzés visszatartással kell hosszú ideig exponálni, mint lőni.

Tehát, aki megtanul légpuskával rendesen lőni, az tudni fog nyolcad másodpercet exponálni szabad kézből.

A gázgyári sorozatot milyen technikával csinálta?

A mai napig csak analóg technikával dolgozom. Kicsit vissza is léptem, az elmúlt tíz évben hatszor hatos, nagyformátumú filmre dolgozom, nem is kisfilmre. Nincs értelme átállnom digitálisra, mert egyrészt ahhoz annyi informatikai ismeret kell, amit összeszedni nekem már reménytelen,  legalábbis a minőségi munkához, és ami filmes gépet meg tudtam vásárolni, azt digitálisban nem tudnám, nem is lenne értelme.

A nyersanyag beszerzése nem okoz gondot?

Szerencsére most már van Budapesten két-három cég, ahol be lehet vásárolni, van két-három jó labor is. Akik ezzel foglalkoznak, egyértelműen azt mondják, hogy látványosan nő az érdeklődés az analóg eljárás iránt, ami érthető. Ugyan a digitálisnak rengeteg előnye van, de az analógnak is van. Azt a fajta felületi érzékenységet amire az analóg képes, digitálisban elég nehéz elérni. Ha ránéz egy átlagos körülmények közt készült akárcsak digitális printre, látni fogja a különbséget. 

A gázgyár önmagában is elég különleges hely, vannak anekdotái ennek a munkának az kapcsán?

Voltak azok a cellák, amelyekben izzítják a szenet, amiból koksz, majd gáz lesz, a tetején járkálnak, és ott szabályozgatnak dolgokat.  Egyszer, amikor lemásztam egy ilyen cella tetejéről, azt vettem észre, hogy megolvadt a cipőm talpa. Vagy a gyári dolgozóktól kaptam egy fiola merkaptánt. Nem szokták tudni, hogy a földgáz, szemben a városi gázzal, aminek gázszaga van, szagtalan, ezért, hogy a szivárgást észlelni lehessen hozzákeverik ezt a bizonyos merkaptánt, hogy legyen szaga.

Egy darabig azzal szórakoztam, hogy kifröcsköltem egy csepp merkaptánt és elkiáltottam magam, hogy szivárog a gáz. Aztán persze keresték a szivárgás forrását. Jaj, de jó vicc volt!

Egy számomra kedves esemény volt az is, amikor a TMK-sok eljöttek a Munkásmozgalmi Múzeumba a kiállításmegnyitó utáni fogadásra, ami egy decens, borozós-pogácsás esemény szokott lenni. Hoztak magukkal elég piát, így hát úgy berúgtunk, mint a szamarak, ami a múzeum vezetőinek egy pillanatra talán furcsa volt, de aztán rájöttek, hogy mi így érezzük jól magunkat. Azt azért nagyon sajnálom, hogy a kátrányszivattyút nem hoztam el, jópofa lett volna. És a kertnek még mindig bűze lenne.

Azt nyilatkozta korábban, hogy Merényi Judittól, az Óbudai Társaskör igazgatójától biankó csekket kapott, és ez a teljes szabadságot jelentette. Minek köszönhette a bizalmat?

Pontosan nem tudom, de szerencsésnek érzem magam miatta. Eredetileg magyar–népművelés szakon végeztem a bölcsészkaron, utóbbi a hetvenes években különleges hely volt, tele rendkívüli egyéniséggel, akik másutt nem rúghattak labdába. Itt viszont remek előadásokat lehetett hallgatni: művészettörténetből Németh Lajos, szociológiából Csepeli György és Andorka Rudolf, míg Király Jenő filmesztéta és Beke László szemináriumokat tartott.
Rövid ideig a Marczibányi téren rendeztem kiállításokat, aminek csupán az ösztönös érzékem és a művészismeretségeim szolgáltak alapul, majd a Kassák Múzeumban dolgoztam. Merényi Judit onnan ismert, az udvar „túloldaláról”, a közös munka során pedig megtapasztalta, hogy nekem ez megy. Egy idő után, ha valaki kiállítás-ügyben kereste, egyből hozzám küldte. Viccesen ismételgette többször is: nem akar hallani a galériáról. A másik, amiért hálás vagyok neki, hogy levelezőként munkaidőben járhattam művészettörténet szakra a nappali tagozatos hallgatókkal 1981 és 86 között. Ez a képzés átfogó képet, nélkülözhetetlen művészettörténeti tudást adott nekem.

Mi volt kezdetben a kiállítási koncepciója? Milyen szempontrendszer szerint válogatott?

Ösztönös érzékem volt és némi kapcsolatrendszerem a kiállítás-rendezéshez. Az egyetemen találkoztam Bacsó Béla esztétával, aki azóta is az egyik legjobb barátom. Inspirált engem, sokaknak bemutatott. A másik fontos szereplő Mezei Ottó művészettörténész, akinek széles rálátása volt a kortárs művészetre. Történeti kutatásai mellett egész életében a modernekkel és az avantgárddal foglalkozott, az öreg mesterektől az akkori fiatalokig. Neki köszönhetően rengeteg művészt ismerhettem meg, akiknek később kiállításokat rendeztem.

A másik fő szál – hályogkovács módon álltam bele – az volt, hogy fiatalok első kiállításait vállaltam be. A 80-as években gyakran előfordult, hogy bejött az utcáról egy művész, hóna alatt a mappájával. Ha megéreztem a kvalitást, elhívtam kiállítónak. Nem volt kiérlelt szempontrendszerem a válogatáshoz, inkább szemem. Utólag tudatosult, milyen lényeges volt emellett a személyes benyomás. Éreznem kellett, hogy emberileg is össze tudunk majd hangolódni. Ha eldöntöttem, hogy ez a művész kell nekünk, következett a válogatás: mi működhet a Pincegaléria kicsi, 45 négyzetméteres terében, végül a helyszíni installálás még módosíthatott rajta. Hamar kialakult a rendezési rutinom, hiszen havonta nyílt egy kiállítás a Pincegalériában, majd ehhez jött plusz helyszínnek a Társaskör. Évente átlag 15 tárlatot rendeztem.

A Mezei Ottó révén megismert művészkörnek köszönhetően meg tudtam nyerni kamara-kiállításokra olyan nagy presztízsű, idősebb mestereket is, mint Bálint Endre és Lossonczy Tamás. Veszelszky Béla már nem élt, de a rajzaiból, amit senki nem mutatott be, összeállítottam egy tárlatot – ez jó példa arra, hogy az életművek kevésbé ismert, vagy újdonságnak számító részleteire szerettem tenni a hangsúlyt.

Ahogy a szakma és a sajtó elkezdett felfigyelni ránk, egyre többen jelentkeztek, hogy kiállítást szeretnének, illetve a művészek elkezdték ajánlani egymást.

A kilencvenes években a pályájuk elején járó generációban működött a szolidaritás, ha valaki lehetőséghez jutott Óbudán, rögtön ajánlott valakit, aki szerinte ugyancsak tehetséges. 

Nem volt irigykedés, féltékenykedés. És az sem jellemző, hogy egy jó művész rossz művészt ajánl. Persze magam is sok kiállítást megnéztem, építettem a szakmai kapcsolataimat – például Török Tamással együtt jártunk az egyéni levelezőre –, és ha nálunk nem fért el egy anyag, a Budapest Galériában kértem és kaptam is helyet.

Az első kiállítás, amelyet a Pincegalériában rendezett, Nádler Istváné volt. Miért épp őt választotta?

Az Óbuda Galéria Tendenciák 1970–1980 című kiállítás-sorozatának harmadik részeként a Geometrikus és strukturális törekvések tárlat plasztikáit az udvaron is elhelyezték. A fűben állt egy szobor, egy férfi javította rajta a festést, maga Nádler. A szobor még a geometrikus korszakához tartozott, de elmesélte, hogy most váltott, széles, puha ecsetekkel kalligráfiát fest, miközben minimalista zenét hallgat. Megnéztem a műtermében, és eldöntöttem, legyen belőle kiállítás. Rengeteg hosszú, fekvő üveget kellett hozzá vágatni, amit később semmire sem lehetett használni, de megérte. Ezután indult el az Új szenzibilitás korszaka Hegyi Lóránddal, ennek az alapművei lettek Nádler kalligráfiái.

A nyolcvanas évek közepén Hortobágyi Endrének is rendezett kiállítást, aki akkor teljesen elfeledett alkotó volt.

A Hortobágyi-kiállítás a művészettörténész-szakdolgozatommal függött össze. Előzménye az volt, hogy a Molnár László festőművész grafikáiból rendezett kiállítást barátja, Molnár Sándor nyitotta meg. Összeismerkedtünk, és szóba került a Zuglói Kör, amivel addig senki nem foglalkozott még alapkutatás szintjén sem, sokan még a létét is megkérdőjelezték. Elkezdtem körbejárni, interjúztam, beszélgettem, és mindenki, akit elértem – a Molnárok mellett Deim Pál, Nádler István, Bak Imre, Attalai Gábor, Csiky Tibor – arról beszélt, hogy Hortobágyi átütő tehetség volt köztük. De senki sem tudta, hol él, mi van vele – utoljára 1973-ban vett részt egy balatonboglári kápolnatárlaton –, mígnem Molnár Sándor megtalálta a nevét egy régi noteszében, egy hidegkúti címmel. Elkértem tőle, és próba-szerencse alapon kimentem.

Az erdő szélén, egy omladozó Bauhaus villa társbérleti lakásában találtam rá. Depresszióban szenvedett, borzalmas körülmények között élt, éjszakánként étteremben mosogatott. Először bizalmatlan volt, sokáig nem hitte el, mi történik, de aztán felbátorodott, és rendeztünk neki egy nagy sikerű tárlatot. A pincében a grafikáit állítottuk ki, az Óbuda Galériában pedig a festményeit. Így visszakerült a köztudatba, majd utóbb felfedezte magának Vörösváry Ákos műgyűjtő, aki havi apanázst biztosított számára, hogy a festészetnek szentelhesse magát. 1996-ban az Ernst Múzeum rendezte meg életmű-kiállítását. Én pedig korábban megírtam a Zuglói Kör történetét. Az Ars Hungaricában jelent meg, fénymásolatokban is terjesztették.

28 évig dolgozott Óbudán, egy munkahelyen. A nyolcvanas évektől máig teljesen átalakult a kulturális közeg, a képzőművészeti pedig még inkább, hogy mást ne említsek, megjelent a képben a műkereskedelem. Hogyan lehetne megragadni a változás lényegét?

Minden megváltozott. A legszembetűnőbbel kezdem: a rendszerváltás táján, de legkésőbb a 2000-es évek elejére eltűnt a közönség. Annak idején postán küldtük ki a meghívókat, éveken át írtam kézzel a borítékokat, kívülről tudtam a névsort, a címeket irányítószámmal, emelet, ajtó, és azt is tudtam, hogy aki tud, eljön. A Fő téren, a nagy barna kapura rajzszögeltem fel az aktuális plakátot, és a járókelők, vagy a Tanácsban ügyeiket intézők gyakran egy „Jé, van itt egy kiállítás, nézzük meg!” – felkiáltással jöttek be. Ez megszűnt, a kisgalériákat csak a szakmai közönség látogatja. A tehetős középosztályt terelik be a blockbuster kiállításokra, de azok elsősorban a művészetipar szempontjából értelmezhető ügyek.

Mert a kortárs képzőművészet érthetetlen és zavarba ejtő?

Szerintem ez nem áll. Előítélet, hogy a kortárs művészet érthetetlen és megközelíthetetlen, pont a régi művészetet sokkal bonyolultabb megérteni – de ez messzire vezetne. Individualizálódott a társadalom, megváltozott a hozzáállás a kultúrához. A kiállításnézés szociális élmény, még akkor is, ha a néző egyedül van. Kimozdul otthonról, nyilvános térbe megy, ami ugyan zárt, mégis köztér. A másik ok a konzumfétis eluralkodása, és a primer fogyasztás horizontján nincs rajta a kiállítás.

A műtárgy a luxusfogyasztás körébe került, erős marketingnyomással, magas belépődíjakkal, sznobériával és a nyilvánosság manipulálásával.

Várnagy Tibortól szoktam idézni: a kisgaléria intim tér, csak egy lépéssel van a műterem után. Kísérleti helyszín ötletek kipróbálására, művészi önfelfedezésekre. Az autonómia pedig minden történelmi helyzetben fordítottan arányos a költségvetéssel. Az óbudai galériák fillérekből működtek. Évente pár százezer forintból gazdálkodtunk, talán egyszer kaptunk egymillió forintot egy tizenöt kiállításos programra az NKA-nál. De a művészek örültek a lehetőségnek, hogy kiállíthatnak egy magas szakmai presztízsű helyen, és ez a pályájukon fontos állomás lesz. 2007-ben abbahagytam, és a feleségem, Berhidi Mária vitte tovább a galériát. Ő kifejezetten a pályakezdő generációra koncentrált, és folytatódott, hogy egymást ajánlották a művészek. Szobrászként pedig sok szobrászt és helyspecifikus installációt mutatott be. Mindenki igyekezett valami érdekes dologgal előrukkolni nála is.

Még egy kicsit tekintsünk vissza a csomópontokra. Mi jellemezte a nyolcvanas, kilencvenes és kétezres évtizedek óbudai kiállításait?

A nyolcvanas években több olyan, már akkor komoly életművel rendelkező idősebb, ötven feletti művész kapott lehetőséget Óbudán, akiknek a neve fel sem merült a hivatalos intézmény-hálózatban. De nem szeretem a támogatott-tűrt-tiltott 3T-jét; a nyolcvanas évekre megtévesztő alkalmazni ezt a felosztást, mert képlékenyek lettek a határok. Például Csiky Tibor, alapvetően avantgardista szobrász, az újpesti Alkotmány moziba és a Nagymező utca sarkán működött MÁV-irodába készíthetett fa domborművet.

Elmosódó határzónák voltak és nem kívánatos személyek, illetve problémás, bemutathatatlan művek. Ez az évtized Óbudán a kezdők és a margóra szorítottak kiállításairól szólt.

A 90-es években speciális, eleve ide tervezett, vagy másutt nem látható ötleteket fogadtam be. Igyekeztem én is megadni azt bizonyos biankó csekket a művészeknek. Például Bukta Imre a kiállítása előtt hozott egy számlát öt pár gumicsizmáról, hogy ezeket fogja körbe vágni spirálszerűen, és a kihúzott csíkkal rajzol egy tájképet.

A tér mindig ugyanaz, de az évtizedek során sokat változtak a műfajok. A nyolcvanas években minden a falon lógott, vagy – a boltozat miatt – a fal előtt; a kilencvenes évektől az installatív műfajok vették át a főszerepet és a Társaskör teréről kiderült, különösen alkalmas az ilyen művek bemutatására. Ekkor erősödött meg a nemzetközi vonal is. Könnyebb lett az utazás, a művek szállítása, igaz teljesen személyes kapcsolatok mentén dolgoztam.

Kurátori kiállításokat is rendeztem, de én fordítva szoktam, nem a teóriából indulok ki, hanem a jelenségből. Amit látok, az a fejemben összeáll koncepcióvá. 1995-ben egy teljes éven át nőművészeti kiállításokat rendeztünk mindkét galériában, noha nem ismertem a feminizmus teoretikus hátterét. Ezért kértem fel András Editet tanulmányírásra. Én csak észrevettem, hogy több női kiállító van, mint férfi, és az egyetemeken is több a női hallgató.

A kétezres évekre a műkereskedelem átrendezte a viszonyokat. Világossá vált, hogy a művészet is egy iparág, és a műpiac logikája nem különbözik bármilyen más kereskedelemtől, még akkor sem, ha a műtárgy emelkedett, szent dolognak tűnik, és ez a tény elleplezi a hatalmi helyzetet és a nyers áruviszonyokat. Semmiképp sem mondom, hogy „régen minden jobb volt”, csak a körülmények átalakultak. A rendszerváltáskor hamis illúziók keletkeztek, hogy a kereskedelmi galériák méltó megélhetést biztosítanak majd a művészek nagy részének – és mindenki azt gondolta, ő ehhez a többséghez fog tartozni –, de kiderült: ez Nyugat-Európában sincs így, és nem is volt így soha. A művészek alatt a kapitalizmusban nincs igazi védőháló.

(A nyitóképen: Andrási Gábor)

Korzikán láttam meg újra. Dinnyét árult az útmenti fabódénál. Porto-Vecchiot elhagyva a táj kitárul, a növényzet ritkás, de magasabb, a tengert még nem, a hegyeket jól lehet látni. A bódé elé ponyvát feszítettek, hogy árnyékot adjon a gyümölcsnek. Ő nem a ponyva alatt állt. Azonnal lefékeztem. Az autóból, messziről, nem voltam benne biztos, hogy ő az. A szélvédő folyton mocskos a tengeri párától, lustaságból nem takarítottam le. Az ablaktörlő hetek óta nem működött. Mocskosnak éreztem magam én is. Kézbe vettem egy röplabda méretű, sötétzöld dinnyét, megütögettem. Nem úgy kongott, mint otthon. Nem olyan öblösen, sokat ígérően. Felnéztem, és ő ott állt közvetlenül előttem, észrevétlenül kijött a pult mögül. Bonjour, mondta halkan. A hangja mélyebb lett, de a kevert tónus, a regiszterek közti ingázás ugyanaz. A francia nyelv emelkedő hangsúlya mintha ellensúlyozná a halála óta eltelt éveket. Az arca nyugodt, sima a homloka, haja a fejtetőn apró kontyban összefogva. Ha nem tudom, hogy ő az, arabnak is nézhettem volna. De ő volt. Nem ismert fel. Mutatóujjal megérintette a dinnye héját. A francia nők azért szépek, gondoltam, mert más népekkel keverednek. De ő nem francia nő. A válaszomra várt, hogy megveszem-e a dinnyét, enyhén nyitott szájjal, mintha a döntésem számítana bármit is, és erről eszembe jutott, amikor először megláttam.

Nem írom le a nevét, mert képtelen vagyok leírni. És mert ezer neve van. Egyik nevét sem írom le az ezerből, akármennyire lehetetlennek hangzik.

És nem szabad szomorúnak lennem, az a néhány év életem legvidámabb időszaka volt. Nem veszíthetem el a hitemet. A városi piacon láttam meg először, vasárnap délelőtt. Bőrkabátot, öveket, tárcákat árult. Három év volt hátra az életéből, két és fél a közös életünkből. Gyűlöltem korán kelni, de a munkám miatt minden hétköznap reggel hat órára állítottam az ébresztőt.Vasárnap sem tudtam tovább aludni. Forgolódtam a keskeny ágyon, nyikorgott a rugó alattam. Ez az átmeneti év volt, amikor az iskolából kirúgtak, és a központi fiúkollégiumban kaptam állást.

Véletlenül sodródtam ahhoz a standhoz. Túlságosan álmos voltam, hagytam, hogy az emberek ide-oda lökdössenek, a bőrkabátok szúrós szaga térített valamennyire magamhoz. Az állvány vasához ütöttem a hátamat. Ő felém fordult.

Rosszul aludtam, mondta, és tátott szájjal nevetett. Csak hazafelé gondoltam bele, hogy nem is lepődtem meg a kijelentésen. Mintha erre a mondatra készült volna egész éjjel, amíg nem aludt. Valamennyire mégis meglepődtem, mert nem válaszoltam. Zsebre dugott kézzel álltam a bőrkabátok előtt, a szagokat akartam újra érezni, de a kezemet nem húztam ki a zsebemből, hogy a bőrt megérintsem, közelebb hajoltam, és elvesztettem az egyensúlyomat. Nem vette észre. Legalábbis úgy tett. Vannak ezek a száraz, felhőtlen éjszakák, mondta, ilyenkor rosszul alszom. Most néztem először a szemébe, és próbáltam kitalálni, hány éves lehet. Tizenhatnak, legfeljebb tizenhétnek látszott, de az én tizenhét éves tanítványaim nem beszéltek ilyen választékosan, tisztán. Koravén, gondoltam, de a koravének ráncosak és rekedt a hangjuk. Én is ráncos bőrű és rekedt tinédzser voltam. Maga kipihentnek tűnik, mondta, pedig úgy éreztem, mindjárt összeesem.

Hét év körüli kisfiú rángatta egy férfi karját, hóna alatt bőrlabda. A labda világos hatszögének sarka felkunkorodott, kilátszott alóla a rózsaszín gumi. Menjünk már, apa, kiáltotta. A férfi a tárcákat vizsgálta, mintha arra várna, hogy ő odamenjen, és kérdést tehessen fel neki. De ő nem ment oda. A kisfiú, nézd, súgta. A fiú résnyire nyitott szájjal bámult a szemébe. Akarod, hogy nevessen, kérdezte. A kisfiú elmosolyodott, és ő azonnal felém fordult. Van egy titkos képességem, mondta. Megbabonázom a gyerekeket. Hozzám meg mindig idepattan a labda, válaszoltam. Dühített a magabiztossága. Nem ismer, azt sem tudja, honnan jöttem. Mitől ilyen vakmerő? Nem hiszek magának, felelte. A kisfiú lehajolt, a labda kicsúszott a hóna alól, a lábamhoz pattogott. Visszagurítottam. Ő szó nélkül a pulthoz lépett és kivette a tárcát a férfi kezéből.

Megtapogattam egy fekete bőrkabát ujját, csillogott a négyemeletesek mögül kibújó napban. Török? Olaszból hozzuk, felelte. A hegyekből valahonnan. Nyüzsögni kezdett a tömeg, mintha mindenki egyszerre érkezne a piacra. Meglökték a vállamat. Megveszed, kérdezte, és azonnal észrevettem, hogy tegezésre váltott. Nem volt szükségem kabátra. Mennyi? Mondta az árat, de nem hallottam, csak ráztam a fejem. Soknak találod, kérdezte. Alkudnod kellene. Aludnom? Erre ingerült lett. Alkudj már, az isten szerelmére. A piacon alkudni kell. Nem lehetsz ilyen béna. Egy idegen kéz nyúlt át a hónaljam alatt, két ujjal simogatta a bőrkabát gallérját. Gyakorlott, hozzáértő mozdulat. Biztosan alkudni is tud. Megemeltem a karom és elfordultam, de ő ott állt szorosan előttem. Éreztem a leheletét az államon. Ilyen gyorsan feladod, kérdezte. Ha beszorítva érzem magam, támadok, mi mást tehetnék? Nem emlékszem, hogy megittuk a pertut, mondtam, a hangom recsegett, de már elpárolgott a dühöm.

Hátralépett, és mesélni kezdte az olasz útjukat. Kisbusszal utaztak, a bátyja nem engedte, hogy az ablaknál üljön, verekedtek, a sofőr szólt rájuk. Hányinger a szerpentinen. Hazafelé a Trieszti-öbölben begyalogolt a köveken a vízbe, és tengeri sünbe lépett. A tüskéket csipesszel sem lehetett kiszedni, a bőrrel együtt kikoptak később. A sünnél vettem észre, hogy markolja a csuklóm. És különös módon nem éreztem többé beszorítva magam.

A vevők hangosan kiabáltak a hátam mögött. Mindenki venni akart, alkudni, illetve a legtöbben, ezt később tanultam meg, beszélgetni. Ő mintha észre sem venné a vevőket.

Nem nézett rájuk, rám sem, a csuklómat markoló kézfejét nézte. Nyisd ki, utasított. Akarod tudni? Nem gondoltam, hogy bármit is képes kiolvasni a tenyeremből.

Akkor még kételkedtem az őszinteségében, és azt hittem, csak játszik velem. Vagy egyszerűen bolond. Nem akartam tudni a jövőt. Fásult voltam a kirúgásom miatt, néhány negyedéves fiú a ballagást megelőző éjszakán kicsavarozta a teraszra nyíló ablak pántjait, és felmászott a lányok emeletére. Visszafelé figyelmetlenül belökték az ablakot,ami nekicsapódott a folyosó falának, és szilánkosra tört. Vagy a szél volt, ez nem derült ki. Azt állították, fogalmuk sincs, hogyan történt. Nyilván tudták. Engem vontak felelősségre. Hajnalodott, a csattanásra ébredtem. Mire magamra kaptam a ruhát, és a szobájukhoz értem, az ágyukban feküdtek, takaró alatt. Nem akartam balhét. A padlót vastag üvegszőnyeg borította, ropogott a cipőm alatt. Pár másodpercig a folyosói lámpa vakító fényében csillogó üveget néztem. A ballagásra készült az egész iskola, ezért a következő héten tárgyalták az ügyet. Az igazgató megüzente, hogy kénytelen elbocsátani, tisztában van vele, hogy nem az én hibám, de valakinek el kell vinnie a balhét. Egy év után visszajöhetek magasabb fizetéssel.

Ő vajon, ha a kollégiumban lakik, részt vesz a játékban? A fiúk hozzá másznak fel, hogy együtt töltsék az éjszakát? Esetleg alvást színlel, fejére húzza a takarót, miközben a szomszéd ágyon basznak? Nem tudtam őt abban a szobában elképzelni. Semmilyen szobában nem tudtam elképzelni. A tenyeremet figyelte, a körmét végighúzta a vonalakon. Te és én, mondta nagyon halkan, annyira, hogy abban a nyüzsgésben meg sem kellett volna hallanom. Talán nem is hallottam meg. Talán képzeltem, hogy ezt mondta. Te és én, ez a rövid vonal, ezek vagyunk mi, mutatta. Nem láttam vonalat. Közénk lépett egy szemüveges, kendőbe csavart hajú nő. Az iskolaigazgatóra hasonlított. Megveszem, mondta. Felém nyújtott egy barna, hosszú bőrövet. A lyukakat szegecsekkel bélelték. A nő mondta így, megveszem ezt a szegecsekkel bélelt övet. És nyújtotta felém, az arcomhoz. Ezer, mondtam. A nő az ujjai között számolta a százasokat. Nem is alkuszik? Az ezer forint nyilvánvalóan sok egy ilyen övért. Vagy rosszul emlékszem, és túl keveset kértem?

A nő a tenyerembe csapta a százasokat. Abba, amelyikben a vonalnak kellett volna lennie, a kettőnk vonalának.

Ő nevetett. Soha nem találod meg, mondta. De az övet jól eladtad. Nem maradt alkalmam visszakérdezni, mit ért az alatt, hogy jól. Elsodorta tömeg. A pénzt sem adtam oda. Sokáig nem is vettem észre, hogy nálam van. Lábujjhegyre álltam, ő hajlongott a pult mögött, fekete bőrzakót segített fel egy alacsony, kopasz férfira. Meglepően jól állt neki. Megszámoltam a százasokat, kilenc, megszámoltam újra, tizenegy. Zsebre gyűrtem a pénzcsomót, és elhatároztam, hogy nem megyek vissza. Se ma, se máskor. Ő intézte, hogy a pénz az enyém legyen. Ha valóban látja a jövőt, és közös vonalunk van, találkozni fogunk. Eltettem a pénzt, mint biztosítékot, arra az esetre, ha mégsem. Gyűrtem a pénzt a zsebembe, teli volt a markom, két vagy három százas kipotyogott. Éreztem, hogy szédítő mélységekbe kellene hajolnom. Vagy annál is lejjebb. Otthagytam a járdán.

Fújt a szél, ropogtatta a kifeszített ponyvát. Nem vettem meg a dinnyét. Elmúlt hat, a strandhoz vezető út szélén fogyatkoztak az autók, beálltam egy üres helyre. A törölközőt a homokra terítettem, és egy kisebb csoportot kezdtem figyelni, akik a sekély vízben röplabdát ütögettek. Őszhajú férfi, körülbelül velem egyidős, és három fiatal. Körben álltak, egymáshoz passzolgatták a labdát. Kézzel, néha fejjel és vállal. A legfiatalabb ügyetlenül magasra felütötte. Nem maradt semmi dolgom. Szállást kellett volna találnom, de ez a homokos part tökéletesen megfelelt. Hajlamos vagyok azonnal szokásokat kialakítani új környezetben, és közben keresem a lehetőséget, hogy spontán legyek. A spontaneitás is egyfajta szokás? Lehúztam magamról az átizzadt inget és rövidnadrágot. Az ősz hajú férfi kisétált a vízből, persze nem vette észre, hogy ott vagyok. Az idegenek általában nem veszik észre a jelenlétemet. Már nem őrá gondoltam. Vagyis de, mindig rá gondolok, ahogyan most is. Vártam, hogy odapattanjon a labda.

Ha sietek, tíz perc az út apámig. Gyalog. Itt, a telepen nem is érdemes máshogy közlekedni. Mire előszedném a biciklimet a földszinti tárolóból, már félúton járnék. Nehéz elindulni, mindig úgy tervezem, hogy sietek, de mintha tudnám, hogy képtelen leszek rá, csak húzom az időt. Pedig ezeket a tíz-tizenöt perceket még szeretem is. Úgy vonulok a járdákon, a járdák és a házak között felburjánzó zöld alatt, a minden szabad felületet elfoglaló parkoló autók mellett, mintha dzsungelben járnék. Elképzelem föntről az egészet, olyan, mintha a betontömbök a föld kérge alól bukkantak volna elő, egy gigantikus föld alatti lény ujjai volnának, amelyek éppen ökölbe szorulni készülnek, és ezzel a szorítással préselnék ki a zöldet maguk közül.

Most éppen átvágom magam egy erdősávon, ahol különleges állatokat figyelek meg. Azt játszom, hogy ez a foglalkozásom. Nem kell bemennem a szerkesztőségbe hírügyeletre délután, hogy ott legyek reggelig. Nem kell találkoznom senkivel, csak majd apámmal, a fogatlan oroszlánnal.

Gyerekkorom óta rajongok azokért a dokumentumfilmekért, amelyekben rezervátumok, állatkórházak és vadmenhelyek dolgozói mutatják be a mindennapjaikat.

Úgy képzeltem, a felnőtt élet valami ilyesmi lehet, távoli vidéken élni, olyasmit csinálni, amit csak könyvben meg tévében lát az ember.

Jó reggelt! – kiáltanám oda az öreg tigrisnek, akit orvvadászok csapdájából mentettünk ki két éve, és elédobnék tíz kiló húst. Egy darabig gyönyörködnék a fenséges zabálásban, aztán átballagnék a vízilóhoz, hogy bőséges reggelivel lássam el, hatalmas állkapcsába dobálnám a gyümölcsöket, amiket raklapokról talicskáznék a természetesnek tűnő, de valójában mesterséges tó szélére, ahol lakik. Ezzel legalább egy órát eltöltenék, mielőtt benéznék a majmok területére, akiket egy kollégám már foglalkoztat egy ideje mindenféle ennivalóval, én csak azért mennék, hogy lássam, minden rendben van. Meg mert van bennük valami bizarrul mulatságos. Aztán átmennék a kórházi épületbe és kiműtenénk a csapdába esett tigris pofájából a tüskét. Délután szafarira indulnánk, hogy felkutassuk a természetes környezetébe visszabocsátott leopárdot, lássuk, hogy boldogul, aztán bejárnánk azt a területet, ahol még mindig orvvadászok lesnek a drágán eladható majomfélékre. Hol megölik, hol csak csapdába ejtik őket. Valamelyikükből vacsora lesz a világ másik végén a felső tízezer számára létrehozott elképzelhetetlenül elegáns, kizárólag zárt körűen működő étteremben, valamelyikükből pedig házikedvenc egy akkora házban, ahová beférne az egész rezervátum kétszer, és amelynek tulajdonosa az elképzelhetetlenül elegáns étterem rendszeres vendége, aki tehát ugyanolyan örömmel nézegeti a majmokat a saját illegális állatkertjében, mint amilyen örömmel fogyasztja az agyvelejüket minden hónap első hétvégéjén az exkluzív vacsorán.

De mi leszereljük, és betemetjük a csapdákat, azt reméljük, hogy a puszta jelenlétünkkel elriasztjuk az orvvadászokat, nekem is puska van átvetve a hátamon, és bármikor ráfogom arra az emberre, aki puskát fog itt egy állatra. És ahogy nesztelenül haladok előre, tudom, mindjárt meghallom a hátam mögül azt a semmivel össze nem téveszthető surranást és kattanást, ami azt jelenti, hogy puskát fog rám valaki, az orvvadász társa, mert az orvvadászok sosem járnak egyedül, akire pedig mindjárt puskát fog a tíz méterrel mögöttem járó kollégám, mert mi sem járunk soha teljesen egyedül. Klasszikus mexikói felállás. Afrika szívében. Nem keveredhetünk tűzharcba, az orvvadászok is jól tudják ezt, úgyhogy évtizedes macska-egér játékunk egyezményes jeleivel közlik, hogy megadják magukat a szabad elvonulásért cserébe. Erre mi is leengedjük a fegyvert, ezzel mi is megadjuk magunkat. Úgy nyeli el őket a növényzet, mintha ott sem lettek volna. És holnap újrakezdjük.

Néha ők győznek. Eltűnnek, mielőtt razziára indulnánk, elvonszolják az áldozatot, vagy az értékes testrészét levágják, és hátrahagyják a hulláját. 

 Persze nem tudok semmit az egészről. Minden információm dokumentumfilmekből való, és újabban Instagramról meg TikTokról, ahol követek néhány afrikai és új-zélandi állatgondozót, zoológust, biológust, állatorvost. Nem tudom, miként kerül a raklapra a zöldség a vízilónak, honnan és hogyan jut el a hűtőházba a hús a ragadozóknak, ahogy azt sem tudom, milyen lehet egy olyan reggel, amikor nincs kedve felkelni annak az embernek, aki mégis minden héten legalább kétszer mosolygós, rövid videóban mutogatja a rajta csimpaszkodó majmokat, meg ölelgeti az oroszlánkölyköket. Mi van, ha az egyik kollégája egy igazi genyó, aki folyton keresztbe tesz neki, ezért ő el akarja kerülni, hogy egy műszakba osszák be vele, és amikor nem sikerül, lőttek az egész napnak? Olyankor videót sem készít, ideges, kedvetlen, kijön az allergiája, utálja az életét, és csak megpróbálja kibírni valahogy. Én is inkább elvállalom az ügyeletet, hogy ne kelljen délelőtt együtt ülnöm a szerkesztőségben a Kóczó Lacival. Azzal a leereszkedő félmosolyával. Meg a felfortyanó epémmel valahányszor ránézek. Tavaly egyszerűen lenyúlta egy egész cikksorozat-ötletemet, és meg is csinálta, persze középszarul, tehát pont úgy, hogy nehéz legyen belekötni, de azért meglegyen a kattintás, és az mindig megvan, mert isten tudja miért, rengeteg követője van Facebookon és Instán. Éppen úgy oldotta meg, ahogy minden mást is csinál. Fogalmam sincs, mit keres még mindig nálunk.

Van-e ilyen nagyarcú munkatársa a rezervátumban dolgozó srácnak? Nem tudom, de elég sokan dolgozhatnak egy rezervátumban, kizárt, hogy ne volna közülük legalább egy. És mi van, ha ő maga az? Végül is, nem a többiek nyitnak Instagram- meg TikTok-fiókot, nem ők mutogatják a munkájukat, róluk nem tudok semmit. Lehet, hogy mind röhögnek rajta, míg én hetente kétszer irigykedve bámulom a kijelzőn. Igen, könnyen lehet, hogy röhögnek rajta és azt mondják rá a háta mögött, hogy ő a legnagyobb majom az egész rezervátumban.

Engem most egy nagy, vörös, nyugdíjas orángután nőstény figyel majd az ablakból, amint elhaladok a csimpánzkölykök játszótere mellett, és odaérek apám tömbjéhez. Az öreg orángután nőstény arca olyan közömbös, hogy biztosra vehetem, meg sem rezzenne, ha pont az őrhelye alatt esnék össze holtan. Csak azzal zökkenthetném ki a végtelen szemlélődésből, ha zajt csapnék az ablaka alatt, mondjuk egy este ott beszélgetnék valakivel. Mondjuk, Zsombival, akivel véletlenül futnék össze, amikor eljövök apámtól, és azonnal úgy beszélgetnénk, mintha tegnap hagytuk volna abba, úgy is éreznénk, hogy tegnap hagytuk abba, csak közben valahogy mégis olyan sok mondanivalónk lett, hogy észre sem vennénk, hogy ránk esteledik. És akkor az orángután asszonyság úgy tenne, mintha már réges-rég aludni akart volna, nem az ablak mögött fülelve várná, hogy bosszút álljon mindenkin, akinek van kivel beszélgetnie, fojtott rikácsolásba kezdene, hadonászna a hosszú karjaival, még a műfogsorát is ránk villogtatná. 

Mióta várom, hogy egyszer összefussunk itt Zsombival? Úgy tudom, a szülei még élnek, még mindig itt laknak a zöld házban, 9/C, még a kapukódjukat is tudom, mégsem jut eszembe soha felcsengetni, hogy megkérdezzem, mi van vele. Mi van velük. Zsombinak nincs Facebookja, Instán sem találtam, sem Twitteren, sehol ezen a széles interneten. Talán tényleg kutató lett, az az utolsó információm, hogy biológiát tanult az egyetemen és külföldre ment egy ösztöndíjjal. Valahova Északra, talán Norvégiába.

Talán haza sem jött. Talán éppen ő az, aki most megfigyeléseket végez egy távoli részén a világnak és esze ágában sincs mutogatni az életét.

Elkanyarodhatnék most a kirakott kukák mellett, ma például odasétálhatnék a 9/C-hez, megkereshetném a szülei nevét. Nem is kell keresni, bal oszlop, alulról a negyedik. Mikor múltak el azok az idők, amikor az ember felcsöngetett a barátjához, megkérdezte kaputelefonon, hogy lejöhet-e játszani, de szürke időben remélte, hogy a barátja anyukája vagy apukája azt mondja, hogy menjen fel inkább ő? Mikortól hiszem azt, hogy barbárság csak úgy becsöngetni valakihez? Talán ki sem nyitnák. Azt hinnék, reklámújságot akarok bedobni.

Zsombinak volt egy terepszínű műanyag puskája, most is érzem az ujjaim között a nejlonszalag tapintását, amivel a vállon át lehetett vetni. Azzal jártunk ide a Farkaserdőbe, vadászni. Akkoriban a házak között sóder volt, meg vigasztalan szürke föld, esőben cuppogós sártengetté változott a telep. A földből kis ágak álltak ki, amelyeket gyakran letörtek a gyerekek, pedig a szüleink megtiltották, azt mondták, azokból fák lesznek, nemigen hittük, a fák az út túloldalán voltak, az erdőben. Még én is letörtem egyet, nehogy azt higgyék a nagyobb srácok, hogy csak azért, mert lány vagyok, nem merem. Hogy Zsombit ne csúfolják miattam, amiért olyan sokat járunk az erdőbe. Lássák, kivel van dolguk. Gyűlöltem magam, de letörtem, kemény voltam, és ostoba, mint minden gyerek a telepen. Leszámítva talán azokat, akikkel sosem játszottunk, akiket csak az anyjukkal kézen fogva láttunk, akiknek kitaposott útvonaluk volt a házuk és az óvoda, aztán az iskola között. 

Volt egy igazi távcsövem, apámtól kaptam, nehéz volt, húzta a nyakamat, mégis mindig magammal vittem, ha Zsombival találkoztunk. Felváltva hordtuk, egyikünknél a távcső, másikunknál a puska, meg sem beszéltük, így volt igazságos, nem lehet egyszerre mindkettő valakinél. Sokat hasaltunk a fűben, túlmentünk a tűzrakóhelyeken, a fő sétányon, el a nagy emelkedőig, az tökéletes volt vadlesre. A mókus volt a legkomolyabb vad itt akkoriban. De a mi erdőnkben párducok osontak, gorillák tördelték az ágakat, minden fatörzsön óriáskígyók tekeregtek, és makik meg papagájok rikácsoltak a fejünk fölött.

Hát ezért, gondolom most, hát ezért jut eszembe éppen ő majdnem mindig, ha erre jövök, néha csak olyan halványan, hogy észre sem veszem, gondolok rá. Vele kezdtük, az Egzotikus állatok képeskönyvvel, a Mi Micsodával, a Kalandok a dzsungelbennel, a Búvár zsebkönyvek ragadozóival, együtt néztük nyáron a matinéműsorokat a tévében az állatkerti gondozókkal, akik mindent de mindent tudtak a rájuk bízott állatokról, vele mondtuk először a kukában turkáló Homoki nénire, hogy mosómedve, vele neveztük a telepet az erdőtől elválasztó utat öbölnek, ahol nem volt egészen veszélytelen az átkelés, mert időnként nagy kék cápák úsztak ott keresztül, tekintetük közönyös, homlokukon számok.

Az erdő most is itt van, az út túloldalán, de összement, tele van kutyákat sétáltató gazdikkal és sportemberekkel. A vállamon városi hátizsák van átvetve, belefér a laptopom is, remek darab, az anyaga nem engedi át a hőt, legalábbis sokáig tartja a hűvöset, ha rendesen becipzározom. Semmi nem úgy lett, mondanám Zsombinak, ha összefutnánk, ezt mondanám neki először. Kivéve a fák. Azok tényleg megnőttek, mondaná erre ő.

Lehetne életrajzot írni tagadásokból. Hogy például valaki nem lelkesedett korának uralkodó eszméje iránt, nem lépett be az eszme megvalósításának jegyében szervezett pártba, és nem szerzett barátokat a mozgalmárok körében, mint ahogy szerelmi partnerekre sem talált az eszmétől felhevült társak között. Kisebb-nagyobb nézetkülönbségek miatt nem veszett össze barátaival és szövetségeseivel, akik nem rekesztették ki őt, nem tartóztatták le, nem kínozták meg és nem végezték ki, mint ahogy ő sem tört elvbarátainak életére. Közben nem alapított családot, nem nemzett törvényes utódokat, de még titkos viszonyok során sem csinált gyerekeket. Így aztán leszármazottainak eltartása, előnyökhöz juttatása miatt sem kényszerült rá, hogy találékonyan, netán könyörtelenül kisemmizze embertársait. Ismert nyelveket, de szavai elenyésztek a szélben, holta után nem balzsamozták be, nem temették sem díszsírhelyre, sem valamelyik székesegyház kriptájába, testének alkotóelemei visszabomlottak a talajba, ahogy az egy állat vagy egy közember esetében természetes. Egy-egy pillanatra azt hiszem, így, a nagy egyéniségek előtérbe helyezése nélkül lehetne igazán hitelesen ábrázolni a történelmet. 

Festő pedig bizonyára attól lesz valaki, hogy sok lehetséges képet nem fest meg, miközben egyeseket mégis megfest, talán olyanokat, amelyek kevésbé voltak lehetségesek, mint a meg nem festettek, sőt egyenesen megfesthetetlenek voltak, mielőtt ő meg nem festette őket. De maradjunk a tagadásnál: a költő is ott kezdődik, hogy rengeteg kínálkozó verset nem vet papírra, illetve, ha megírta, sohasem publikálja őket. Természetesen a prózaírót is inkább az általa meg nem írt, a nem publikált regények és novellák emelik magasba, mint a gond nélkül odakentek és problémamentesen megjelentetettek. Mivel a művészet a lét és nemlét mezsgyéjén keletkezik vagy sorvad, nem érdektelenek a lehetséges, de soha meg nem valósított művek csírái, vázlatai, töredékei, emléknyomai, sőt, azok a gesztusok, melyeket a művész, bár megtehetne, mégsem tesz meg, nem hagy örökül a világra. Az alábbiakban ilyen ködképeket mutatok, kibontatlan történeteket.

Bár kibonthatnám őket, meghagyom vázlatnak. Közös bennük, hogy Budapest hegyeihez kötődnek.

A Kissvábhegy tövében lakozó nimfa története

Buda várát visszafoglalták a keresztény seregek. A város és a környékbeli más városok, falvak rommá dőltek, kiégtek, népességük elpusztult, elmenekült vagy rabláncra vetve elhurcoltatott. Az újratelepítés a Habsburg hatóságok felügyelete alatt zajlott, a vár közvetlen környékén sokáig korlátozták az építkezéseket, hogy az esetleges támadások során az ostromlók ne találhassanak fedezéket. Így a mai Városmajor területét sem vehették birtokba a Budát újra benépesítő polgárok. Amikor pedig engedélyt kaptak rá, akkor is azzal a meghagyással, hogy a terület egy részét, az Ördögárok melletti völgyet nem építhetik be, azt közparknak kell berendezniük. Így aztán ez a terület eleve ki lett vonva az ipari vagy mezőgazdasági termelés köréből. Maradt a rekreáció, az egészségipar, amelynek jegyében sorra alapították a szanatóriumokat és kórházakat, köztük egy vízgyógyintézetet. Utóbbi egy forrásra épült rá, ott, ahol a kissvábhegyi szőlők és gyümölcsösök a parkosított területtel találkoztak. A gyógyulást kereső betegek a feljegyzések szerint a helyben felszínre törő vizet itták, és meg is merültek a kádakba töltött nedűben. A szakavatott személyzet kézi erővel és gépekkel dögönyözte a testeket. De minthogy mostanra a forrásnak nyomát sem látni, számomra kérdés, hogy egyáltalán létezett-e valaha. Létezhetett, hiszen a budai hegyek anyaga mészkő, melyben barlangok és földalatti patakok, tavak bújnak meg. Az ilyen magaslatok aljában felszínre juthat a víz. Ugyanakkor az is lehet, hogy a vízgyógyintézet alapításakor kutat fúrtak, és annak vizét hasznosították. Hogy létezett valamiféle vízvezetéktől független vízellátás, akár forrás, arra a város 1944–45-ös ostroma során végbement eseményeket felidéző beszámolók szolgáltatnak bizonyítékot. A szanatóriumokban meghúzódók, ha vezetékes víz épp nem volt, a kút vagy forrás vizét itták. Viszont 1945 januárjában a nyilaskeresztesek azt a szanatóriumot is megtámadták, amely vízgyógyintézetként a forrásra épült. Körülbelül százötven embert gyilkoltak meg, majd elvonultak. Napokkal később az épületet felgyújtották, vélhetőleg azért, hogy a tetemeket eltűntessék, de ez nem teljesen sikerült. Emberi maradványok hónapokig maradtak a helyszínen, romok évekig. A vízgyógyintézetet nem építették újjá, lakóházakat húztak fel a helyükön. 

A régi görögök és rómaiak isteni lényeket láttak a folyókban és forrásokban.

Hajdan talán egy nimfa lakozott a városmajori forrás vidékén, egy nimfa, aki látta az ide települő és itt elvonuló népeket, akit a kelták és rómaiak áldozatokkal tiszteltek meg, és aki friss, egészséges vízzel táplálta a később megjelenő magyar, német, török és szerb telepeseket. Mikor azonban tömeggyilkosság szennyezte be a vizét, örökre elhagyta a tájat.

A Gellérthegy boszorkányainak története

A Citadella néven ismert erődítmény sem volt ott mindig a Gellérthegy tetején. Ahogy odatették, úgy el is lehetne onnan tenni. Amikor Buda, Pest és Óbuda egyesült, az öntudatra ébredő új város lakóinak egy része azt akarta, bontsák le a Citadellát. Hiszen az 1848–49-es szabadságharcot leverő, a várost lövető Haynau kezdeményezésére épült, az elnyomás eszköze és jelképe volt. A pesti Neugebaudét például eltakarították, aligha hiányzik bárkinek. Egyszer a Citadella bontásának is nekiláttak, egy részét valóban szétszedték. De a nagyja maradt, és most már mintha oda tartozna a városhoz.

Pedig ha a város lakóinak elhatározásából vagy valami csoda folytán eltűnne onnan, a hegy kiszabadulna a kősisak alól. 

Hajdan úgy tartották, hogy szerte az egész országból odajárnak a boszorkányok, hogy találkozzanak egymással, és megüljék a boszorkányszombatot. Az persze nem biztos, hogy boszorkányokra szüksége van a városnak, de hagyományokra mindenképpen. És miért ne hinnénk, hogy a rút erődítmény tömítette el a barlangjáratokat, melyeken át a boszorkányok a Föld ősi szellemeivel tartották a kapcsolatot? Hiszen még a nem is oly régi szegedi boszorkányperek idején is azt vallották egyes boszorkánysággal vádolt személyek, hogy ott, a Gellérthegyen lettek beavatva!

Mindenesetre el tudnám képzelni, hogy a szabaddá vált csúcson, a visszatelepített növényzet között emléket állítanak a Kárpát-medence összes valaha volt boszorkányának, akik emlékére évente fesztivált tartanak. Boszorkánykonyha-sátrakat állítanak, boszorkányfelvonulás vonul végig a városon, és boszorkány-szépségversenyt rendeznek minden lehetséges korosztály számára, természetesen nemcsak női, hanem férfiboszorkány-kategóriákban – valamint, ha rajtam múlik, minden egyéb identitású boszorkány részvételével.

Ezt még szívesen taglalnám, de akkor lehet, hogy be kéne fóliázni az Óbudai Anzikszot.

Egy megtagadott dedikáció

Eljutott hozzám a kérés, miszerint adjak egy dedikált könyvet egy úrnak, akivel egyszer, sok éve, családi és baráti körben találkoztam. A felvetés mindenképpen megtisztelő, hiszen akiről szó van, jeles személyiség: egy sikeres orvos. 

Falun született, az egyik vidéki város egyetemén tanult, és további vidéki városok kórházaiban praktizált, minden bizonnyal eredményesen, hiszen idővel főorvossá vált. Betegek sokaságát gyógyította meg, bár ez aligha emelte volna őt ki számtalan más pályatársának sorából. Az ő kivételes elhivatottsága akkor nyilvánult meg, amikor a Vezér családjának egyik tagja került az osztályára, és ő nemcsak visszaadta a beteg egészségét, de találkozásuk alkalmával a Vezér kivételességét is felismerte, és aszerinti tisztelettel beszélt vele. Pedig hát tudjuk, hogy a kórházakban rendszerint inkább a betegek és hozzátartozóik törik magukat, hogy kifejezzék tiszteletüket az orvosok, és pláne a főorvosok iránt.

Ám ő, a szóban forgó orvos, nemcsak a betegségek diagnózisát tudta helyesen felállítani, ahhoz is megvolt az érzéke, hogy felismerje annyi más ember között a Vezért.

A Vezér pedig értékeli azokat, akik értékelik őt. Napjainkban a Vár újjáépített palotáival és újjáépített rendi viszonyaival egy új királyi udvartartássá válik. A Vezér körbeveszi magát udvari nemességével, olyan családokkal, melyeknek tagjai eddig is lelkesen szolgálták őt, és ha bármi történik, boldogan áldozzák érte életüket és vérüket. Ennek az új udvari nemességnek sorába emelkedett a doktor úr. És közös ismerősünkben felmerült, hogy esetleg érdekelhetné őt egyik könyvem, minthogy abban olyan eseményekről olvashat, melyek a Vártól nem messze, és nem is olyan régen történtek. Hiszen most már idetartozik. Én meg arra jutottam, hogy nem. Nem fogom az udvari nemesség egyik tagjának figyelmébe ajánlani munkámat. Nem tudom, járnak-e könyvesboltba az udvari nemesek, de ha járnak, ott némi keresgélés után ráakadhatnak a könyvemre, és ha figyelmükre méltatják, bármi megtörténhet. Még akár a csoda is. Mert hiszen csoda általában az olvasók és a könyvek találkozása, de – gondolom – immár csodaszámba menne, ha az udvari nemesség egyik tagja olyasmit olvasna, ami nem a Vezér hatalmát és dicsőségét alapozza meg.

Ami engem illet, szeretem a meséket, a varázslatos történeteket. Írni is szeretnék ilyet, de csak akkor, ha megoldható, hogy a varázsvilág nem a valóságos világ cáfolataként, meghamisításként jelenjen meg. A városmajori nimfa esetében tetszik, hogy ha az ő tekintetével néznénk a környéket, ugyanabból a látószögből lehetne megfigyelni az avarokat és a hunokat, a keltákat és törököket, a magyarokat és a németeket, a rácokat meg a zsidókat. De hogyha az ostrom után elhagyta a vidéket, akkor, sajna, nem látta a később kibontakozó eseményeket. Mondjuk engem sem, aki előbb homoklapátommal kapirgáltam a felszínt, aztán más eszközökkel, de az utóbbi nyolc évtized más alakjait sem figyelhette meg. Ha máshova költözött, akkor más eseményeket, más alakokat lát – de ugyan hol, és mit? A boszorkányok esetében pedig nem hagyható figyelmen kívül, hogy sokuk, talán legtöbbjük nem a maga szántából lett boszorkány, hanem feljelentések után, kínzások hatására vallották magukat boszorkánynak. Igazából sosem röpdöstek a Gellérthegy körül, szegények. Pedig szépen el lehetne beszélni, ahogy megérzik a hívást, és elindulnak messze tájról a folyó fölé magasodó sziklás hegy irányába, ahogy készülnek a szellemvilággal való találkozásra. Belzebub első csókját, Belzebub ölelését, a beavatottak felszárnyalását, és a távlatot, ahogyan a magasból először rálátnak a világra. Visszatérésüket a be nem avatottak közé.

Budapestnek sokféle látványos arca van, miért pont ez a nagy – ahogy fogalmaztál – útkereszteződés került a fókuszba?

Az elmúlt években többszörösen évfordulós lett a tér, hiszen 1976-tól 1984-ig folyamatosan építették, negyven éve történt gyakorlatilag minden. Idén negyvenéves a 3-as metró, jövőre lesz ennyi idős az aluljáró labirintusa, 1981-ben adták át a felüljáró hidat. Alapvetően ez volt, ami a kutatást elindította, jóllehet a kiállításban nem ezt domborítottuk ki. 

Mennyire tűnt ez érdekes feladatnak, hiszen bár szinte naponta járunk a Nyugati téren, valahogy nem érint meg, nem vált kultikus hellyé?

Először én is azt gondoltam, hogy igazából nem izgalmas a hely. Ott van a pályaudvar, az Eiffel-csarnok, ott volt az Indóház, ide kapcsolódik a Nagykörút kiépítése az 1870-es években, és a Váci útról tudni lehet, hogy a középkortól fontos országút volt. Első pillantásra ennyi volt ebben a történetben, szinte már banális történeti dolgok, kutatás közben vált egyre izgalmasabbá. Azt éreztem, mint amikor beletúrsz egy bőröndbe, és akkor van még lejjebb és még lejjebb, találsz oldalról is egy érdekes cuccot, ahonnan újabb mellékjáratok indulnak mindenfelé. 

Egyszer csak a 18. században találod magad, szinte elveszve a rengeteg információban, ami aztán összeáll egy nagyon szép várostörténetté.

Utólag sajnálom, hogy nem kapcsolódtunk jobban Budapest 150 éves évfordulójához, hiszen a város fejlődésének nemcsak az elmúlt 150 évben voltak előzményei, hanem korábban is, ezek mind ott vannak a Nyugati térben.

Reprezentálja a város fejlődési folyamatát?

Nem reprezentálja, inkább együtt fejlődik vele, eklatáns példája annak a gazdasági miliőnek, ami a város fejlődését alakította. Ahogy a város fejlődött, annak minden eleme megvolt a Nyugati téren is.

Gondoljunk csak arra, ahogy a 19. század közepén, főleg a vasút megjelenése után megindul az iparosodás a városban, ami iparágakat vonz oda, persze az árvízi szabályozás után.  Megépül a József Hengermalom, létrejön az első vasgyár a mai Szent István körút Jászai Mari térhez közeli részén, ami az 1848-as forradalom alatt a fegyvergyártásra tér át, úgyhogy az egész ehhez vezető utat Fegyvergyár útnak nevezik akkor, ez a Szent István körút elődje. 

Korábban a környéken lakott a hóhér, amikor még ez a rész a város széle volt.

A hóhérnak a mai  Kádár utcában volt a lakása, és általában a külvárosban szokott lakni. Nem is tudom, hogy a hóhér hogyan tudott ott létezni, hiszen árvíz által gyakran elárasztott volt  a terület, a visszamaradó vadvizekben pedig mindenféle élőlény talált lakhelyet. Ezt ma már nehéz elképzelni. 

Az is nagyon szép, ahogy a város körbenövi a területet, az ipari funkció kezd visszaszorulni, jönnek az elegáns bérpaloták, megépül az új pályaudvar. Szimbolikusnak érzem azt a tehetetlenséget, ahogyan a város a kezdetektől a mai napig képtelen valamit kezdeni az egyre növekvő autóforgalommal. Az a koncepció, ami a Nyugati tér kialakításánál az 1970-es években megvalósult, érzékelteti a főváros fejlesztési irányait. A 2-es metró építésével jelent meg az aluljárósítás gondolata, sőt egészen elképesztő ötletek támadtak a metró kapcsán. Például az, hogy az Astoriára az eredeti tervek szerint nem terveztek megállót, hanem a Deák tértől gyalogos alagúton lehetett volna eljutni az Astoriáig.

Jellemző volt tehát az a gondolat, hogy a gyalogosokat tereljük a föld alá, hogy fent az autók szabadon közlekedjenek.

Ez a leginkább a Nyugati térnél valósult meg, ahol létrejött az aluljáró-labirintus, sőt megépült a híd is a Váci út és a Bajcsy- Zsilinszky út között.  Mindez jól jelezte, hogy ki mit gondolt (vagy inkább nem gondolt) a városról. A jelenlegi törekvések szerint újra felszínre hoznák a gyalogos közlekedést – legalábbis részben –, ami gyalogosok helyzetét valamelyest könnyítené, az autósokét viszont tovább rontaná.

Mindig izgalmasak az épületekhez, terekhez fűződő történetek.  Ezek kaptak teret a kiállítás anyagában?

Oly módon igen, hogy forrásként használtunk visszaemlékezéseket. Ezek már ismertek voltak, József Attiláról vagy Németh Lászlóról például. Németh László apósa Démusz János, aki a Nyugati pályaudvar restijének a vezetője volt, ami a mostani McDonald’s helyén volt a húszas évektől. Az író későbbi felesége, Démusz Ella a kasszában ült, és úgy ismerték meg egymást, hogy Németh László vonatozás után betért a restibe. Itt volt az esküvőjük is, sőt apósa úgy tervezte – lévén szolgálati lakás is volt az épületben –, hogy a fiatalok ott fogják közös életüket kezdeni. Aztán másképp alakult, Németh László és apósa között nem volt jó viszony. 

A kiállításon beszéltek Radnótiról, József Attiláról, Krúdy Gyuláról, akik szintén kapcsolódnak a térhez.

Radnóti naplóját régen olvastam, de rengeteg minden megmaradt bennem, nagyon képszerűen ír. Szinte maga előtt látja az ember, amikor összetalálkozik Kassák Lajossal a Banán téren, így hívták a két világháború között a Nyugati teret.  Kassák pecázni megy beöltözve, esőkabát van rajta, széles kalapot visel, horgászbotok lógnak a hátáról. Radnóti leszólítja – ugyanis Kassák méltatta Radnóti Apollinaire-fordítását –, erre reflektál. A kritika pozitív, de a költő neve nem szerepel a cikkben, amit Radnóti nehezményez. Kassák a szerkesztőkre fogja a hibát, akik szerinte mindig kihagyják az utolsó sort, ahol a fordító neve van.  

Persze bonyolultabb és személyesebb a történet, hiszen Radnóti Vas Istvánnal közösen fordította a szöveget, akinek Kassák apósa, és akivel nem igazán felhőtlen a viszonya.  Vas István később azt mondta, hogy egyszerűbbnek tűnt, ha Kassák teljesen kihagyja a fordítók nevét.

József Attila története az Ilkovics étteremhez kötődik, ahol rendszeresen találkozott a barátaival, többek között Ottó Ferenc zeneszerzővel is. Ő kérte meg a költőt, hogy írjon „frissen” megszületett unokaöccse számára egy verset karácsonyi ajándékként, ez lett az Altató. A kézirat megvan a PIM-ben, amit József Attila ott adott át a vendéglőben, úgyhogy ez egy abszolút térhez kötődő műtárgy.

Szóba került a Banán tér kifejezés. Volt idő, amikor így hívták a teret?

Vannak a városnak olyan szegletei, amelyeket a nép a saját nyelvére fordít, saját etimológiát alkot rá. Ezek a generációváltásokkal kikopnak, kevés marad fenn.  Ilyen volt a Kalef (az egykori Moszkva tér), amit ma már nagyon kevesen ismernek.

A Nyugati térhez kapcsolódó Banánsziget, Banán tér, Banántorony mára teljesen kihalt. Ennek persze sok oka van, nemcsak a generációváltás, hanem a hely is átalakult.

A Banántorony lényegében egy trafik volt, a 20-as évektől állt a téren. Egy nagyon szép, lemezborítású épület volt, a tetején órával, úgy nézett ki, mint egy pagoda. Felül raktárhelyiséget alakítottak ki, külső oldalán hirdetési felületekkel, az alsó részben három trafik volt. Volt egy déligyümölcs-árus a téren, aki állítólag elsőként árusított banánt Budapesten. Ennek igazsága ma már kinyomozhatatlan, de a visszaemlékezésekben ezt lehet olvasni. Ebből a korból származik a sláger, az „Oly jól csúszik ez a banánhéj” is, amit az elemzők a térhez kötnek. Abban az időben nagyon kedvelt volt a banán, természetes, hogy a város legforgalmasabb terén is árulták. Tehát volt a Banántorony, a körülötte lévő járdasziget a Banánsziget, a tér pedig Banán tér lett a pesti nyelvben. Akkor nagyon benne volt a köztudatban ez a név, újságokban is így hívták. 

Nem beszéltünk még a tér valóságos névváltoztatásairól, ami sok mindent tükröz az adott kor gondolkodásáról.

Sokáig nem volt neve a térnek, volt a Váci országút, ami kivitt a városon kívülre. Amikor megépült a körút, akkor nevezték el Szent István és a Teréz körútnak ezeket a szakaszokat, itt válik el egymástól a két körútrész. A tér 1914-ben kapott először hivatalos nevet: Berlini tér, amit a második világháború beárnyékolt, illetve közbeszólt a pesti folklór a banánszigetezéssel. 1945-ben átnevezték Marx térré, és így hívták egészen a rendszerváltásig. 

Vannak még a térhez kötődő fogalmak?

Ilyen az Ilkovics, aminek már a helye sincs meg. A pályaudvarral szemben volt az épület, amit a 70-es években bontottak le. Ilkovics Izidor 1925-ben nyitotta meg az éttermét, ami három részből álló vendéglátóhely volt. A Teréz körúti oldalon volt egy automata büfé, átellenben a Jókai utcai résznél volt a Piros szalon, középen, a térre néző legfrekventáltabb helyen a Fehér szalon. Ez volt a pincéres, kiszolgálós, a Piros szalon félig önkiszolgálós, itt nem volt pincér, de abroszos asztaloknál lehetett enni, az automata büfé pénzbedobós, futószalagos, szendvicseket és italt kiadó gyorsbüfé volt. Ilkovics hihetetlen jó marketingérzékkel bírt, jó néhány olyan dolgot kitalált, ami akkor szenzációszámba ment, látvány-palacsintasütés volt a kirakatban, rósejbnit lehetett kérni elvitelre is, saját bora is volt, amit Mór környékén készítettek a vendégeknek, miközben vonatos turistautakat is szervezett a törzsvendégeknek a  borvidékre, de volt disznótenyészete is valahol az Alföldön.

A téren amúgy sok kisebb-nagyobb vendéglátó-egység működött. Ott volt például a Vígszínház kávéház a Szent István körút és a Váci út sarkán, és bár neves kávéházas csinálta, mégsem vált fogalommá a többihez képest.

Fogalommá vált viszont a London Szálloda, ami hosszú ideig benne volt a köztudatban. A századelőn élte fénykorát, amikor Dökker Ferenc üzemeltetett éttermet a földszintjén. Ide járt Krúdy, Szép Ernő, Heltai, megvolt a maga íróközönsége. A szálloda nagyon sikeres volt, ez volt a környék egyetlen szállodája, mindenki itt szállt meg. Ráadásul, amikor megépült még elég zavaros viszonyok voltak a környéken, abszolút kietlen külváros volt, merész vállalkozás volt ezen a területen egy szállodát fölépíteni, de nagyon sok átszálló vendégnek tudott akár egy éjszakára is szállást biztosítani.

A kiállítás nem jut el a máig.

A nyolcvanas években lezártam a témát, hiszen nagyon sokfelé lehetett volna továbbmenni, ami szétfeszítené a kiállítás kereteit. A Moszkva tér más volt, ott bele kellett nyúlni a jelenbe, sőt, onnan kezdődött a tér emlékezete. A Nyugati térnél a múltból indultam, visszanéző hangulati elemek nélkül. A kétezerhetvenes évek muzeológusai fogják majd méltatni, hogy a kétezres évek döntései hogyan befolyásolták a tér alakulását, egyébként is a 80-as évekre kialakult a tér mai formája.

(A nyitóképen: Nyugati pályaudvar. A kép 1878 körül készült. Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.202)

K. Gy. többnyire busszal járt Óbudára. Eleinte a hatossal. Akkoriban éppen egyszerre többféle Ikarus is megfordult a forgalomban. K. Gy. legjobban a legrégebbi típust kedvelte, az is előfordult, hogy inkább elengedett egy-egy buszt, és kivárta, amíg szuszogva befut az öreg csotrogány. Csuklós volt az a busz, a forduló részen félkörben helyezkedett a kapaszkodó, aminek a hátát is neki tudta vetni, ha ahhoz támadt kedve, míg veszettül rángatta a szerkezet,  és a szakadozott műbőr jellegű borításon át ki lehetett látni az utcára. Azt lehetett látni, hogy szaladnak a fák, pedig nem, a jármű döcögött csupán vele. Aztán a nyolcvanhatos következett, ahogy lassan változtak az idők. Előfordult az is, hogy villamosra szállt. Olyankor legtöbbször a lépcsőn lógott a nyitott ajtóban, vagy tujázott. Tujázásnak azt hívták, amikor valaki az ütközőn utazott, a hátsó ablakba kapaszkodva. Ezeket az attrakciókat egyrészt az állandó zsúfoltság okozta kényszer szülte, de volt benne némi vagányság is. A menetszél pedig a szabadság illúzióját hordta magával és a virágok illatát. Néha HÉV-re szállt, ha elragadta a hév. Ez a hévdolog egy ideig rögzült nála, nem gyengécske szóviccként, hanem mert gyerekkorában nem tudta, hogy ez egy rövidítés és Helyiérdekű Vasutat jelent, bár annak amúgy sem lett volna számára az égvilágon semmi értelme, nem úgy mint annak, hogy valakit elragadott a hév, mint valami gyermekrabló. Autója ezekben a buszozós, villamosozós, hévezős időkben még nem volt, cserébe viszont lányok álmodtak vele éjjelenként, ahogy a költő mondja. Egyszer-egyszer megtörtént, hogy valaki, akinek már volt autója, elvitte magával. Ilyenkor általában öten ültek a Zsiguliban, és mindenki dohányzott. Telente szigorúan csutkára feltekert ablakoknál. Más világ volt akkoriban ezen a világon, a keménykedések és a szürkeség ellenére kevesebb nyafogással – gondolta K. Gy., és leparkolt egy táblánál. Filatorigát, az volt arra a táblára írva.

Na, ezt aztán végképp sokáig nem értette. Olyannak tűnt, mint a hónaljból a hón, vagy a tértivevény. A gát az rendben volt, de a többi, meg az egész együtt varázslatosnak tűnt inkább, egyenesen mesebelinek. Mindez akkor változott meg csupán, amikor (viszonylag korán) váratlanul élénk érdeklődést kezdett mutatni az olasz nyelv és kultúra iránt. Mire italomániája kiteljesedett és a tőle telhető legteljesebb pompájában tündökölt, azaz megtanulta hogy kihajolni veszélyes (a vonatablakok feliratából, mert a magyar szerelvényeken valami rejtélyes oknál fogva olaszul is kiírták ezt a fontos figyelmeztetést), adott helyzetekben magabiztosan alkalmazott néhány citátumot Dante Isteni színjátékából, és bár az étlapokon nem szerepelt ez a tétel (prüdéria vagy lustaság?) egészen jó puttanescát készített, nos addigra már azt is tudta, hogy a filatore fonót jelent. Ez önmagában persze még nem indokolja a különös elnevezést, de erre is van magyarázat. Történt ugyanis, hogy II. József, a kalapos király uralkodásának idején (aki ebben a minőségében maga volt a két lábon járó, színtiszta anakronizmus) az olasz Bartolomeo Zanesi egy selyemcérnázó üzemet létesített a helyszínen, ami ugyan hamarosan lehúzta a rolót, ám névadóként túlélt mindenféle századokat. Signor Zanesi egyébként népszerű lehetett a helybéliek körében, erre utal az is, hogy az egyszerűség kedvéért Bertalannak hívták, de néha valószínűleg simán lebercizték, ami a befogadás és majdhogynem a szeretet egyik szép megnyilvánulási formája, gondoljunk csak Verne Gyulára. De ezen a ponton K. Gy. mégsem gondolt a csapongó fantáziájú nagyszerű íróra, hanem inkább behunyta a szemét, ami oly gyakran volt segítségére abban, hogy tiszta képekben elevenedjen meg számára a múlt. Látta a sorozatos jeges árvízeket, köztük az 1875–76 fordulóján vágtatót, minek folyományaként (talán ez a szó illeszkedik most jól) ötezer embert kellett kitelepíteni, a tekintetüket, ahogy a sebtében kimenekített motyójuk mellől nézik, ahogy mindenük (egy élet munkája ugye) elúszik.

Hallotta a hangjukat is, és közben arra gondolt, hogy helikopterek, motorcsónakok és egyebek híján micsoda logisztika és mily emberi munka szükségeltetett az evakuálás során.

Miként a gát megépítésekor is, amihez a főváros (melynek ekkor Óbuda már szerves részét képezte) hosszas huzavona után 1881 októberében végül nekifogott. Aztán viszont már nem sokat vacakoltak, a kifolyót a Leipziger Szeszgyár feletti területre rajzolták, és 1882 februárjára már állt a gát. Ahová, mint azt legkésőbb a kuruc idők óta tudjuk, szintén ember kell. De névtelen, lovas szoborcsoportot sosem kapó hétköznapi országépítő hazafiból ezen a tájon mindig akadt elég. A Bécsi út téglagyáraiból (ahol valamivel több, mint fél évszázaddal később ronda dolgok történtek, de ez most csupán egy rövid vágóképként jelent meg K. Gy. legbelső mozijában) hordták az agyagot és a homokot a töltéshez, úgy 51-54 ezer köbméternyit. K. Gy., aki hányattatott, ugyanakkor színpompás élete során elhányt, ellapátolt és eltalicskázott néhány köbnyi anyagot és tisztán emlékezett azokra a pillanatokra, amikor táncolt a kezében a lapát és azokra is, amikor az estébe fordulva már csak öregesen, mintegy megfontolva ment a legényes, ezt a mennyiséget igazából képtelen volt vizualizálni. Levéltári adatokra támaszkodhatott, mint szusszanásnyi időre valamely lapátra, melyek szerint a szállítmányozást vagy húsz fuvaros (köztük bizonyára elvadult rácok is) végezte, majd Ritter Antal és Fren Mihály uraim vették át a stafétabotot, a gát építésében pedig Holzspach A. és Fiai vitték a prímet. Lám, az ő nevük fennmaradt a többnyire hálátlan utókor számára, ezzel is bizonyítva a kapitalizmus igazságtalan tökéletlenségét. Mindenesetre a szállítórészleg mintegy hatvanötezer fuvart bonyolított le, 0,8 köbméteres ládákkal felszerelt kubikos lovas kordékkal. Ennél a grandiózus tömegmozgatásnál K. Gy. úgy vélte, hogy az lenne a leghelyesebb, ha Vangelis komponálna hozzá zenét, de gyorsan belátta, hogy ez az ötlete megvalósíthatatlan, egyfajta lehetetlen küldetés. Így hát kinyitotta a szemét és el is kalandoztak a gondolatai menten egy másik varázsszó, Acquincum irányába. A megfejtés ebben az esetben jóval egyszerűbbnek tűnt, az acqua megértése legfeljebb Pablo Picasso egyik szállásadójának okozhatott komolyabb nehézségeket, és hát a helyőrség maradék kövei is jelentős támpontot adtak, de azért mégis. Óbuda egy percig sem unalmas. Pedig K. Gy. ezen az útján Csillaghegyet (micsoda név már megint), ifjúkora legjobb strandjával és csillagporos emlékeivel még ki is hagyta. Majd legközelebb, mormolta maga elé és azokkal az emlékfoszlányokkal intett búcsút a textiliáknak, hogy Signor Zanesi után jöttek a Goldbergerek és még édesanyja nővérei közül ketten is lehúztak néhány évet a Goliban, ahogy a szövőnők nevezték a munkahelyüket, mit sem törődve holmi államosítással. Három műszak, pokoli zaj. Éneklés helyett sóhajok. Az életminőség mint kifejezés még ismeretlen.

Egy nőalak tűnik fel a Duna felett. Súlyok húzzák lefelé, mégis repül. Fonó Jenny az, K. Gy. felismeri a lábaira rögzített bilincsekről.

1931. május 25., délután öt óra négy perc. Zilahi betalál. Hat perccel később Győri egyenlít, de aztán jön a henger. Steiner berámol még hármat, és ezzel a III. Kerületi TVE (azaz torna -és vívóegylet) az Üllői úton 4:1-re legyőzi a Ferencvárosi TC-t (miszerint torna clubot) és megnyeri a Magyar Kupát. Bekövetkezett, amire senki sem számított, bár bizonyos szemszögből a diadal nem volt előzmények nélküli. Az egyesületet ugyanis 1887. január 24-én alapították sportkedvelő óbudai polgárok, alig valamivel a Nagykanizsa és az Újpest után és a Fradi előtt. Ez még bőven a fanatikus mosodás világa, amikor volt egy kapus, úgy hívták Robinson, és egy stukkert akasztott a kapufára. A csapat később 1913-tól 1937-ig megszakítás nélkül a legfelsőbb osztályban szerepelt, aztán viszont közel hatvan évet kellett várni a visszatérésre, ami rövid életűnek bizonyult. De K. Gy. a helyszínen tartózkodott, amikor a Kerület újra a Fradival meccselhetett 1998 augusztus elsején. Még a környező fákon is csimpaszkodtak a népek, tizenkétezer néző figyelte az összecsapást. Egyéb bajnokikon persze messze nem voltak ennyien, de K. Gy. néha azokra is kiment. Szerette azt a hangulatot, az ütött-kopott lelátókat, a szotyizva okoskodók bekiabálásait. Aztán ennek is végeszakadt, mint mindennek ezen a világon, de K. Gy.-t különös boldogság töltötte el, hogy mindezt láthatta. Hogy egy átmeneti korban, amelybe belefoglaltattak az ezerszer áldott nyolcvanas évek is, átmeneti kabátban, amolyan szélfútta szentimentális garabonciásként meg-és átélhette az idők szakadatlan változását. Milyen furcsa, gondolta ekkor, hogy az változik, ami tulajdonképpen nincs is. Hiszen az időt, a szövőgéptől a futball-labdáig oly sok minden máshoz hasonlatosan, mi találtuk ki. Nyilván azért, hogy el ne vesszünk benne, mint a régi Óbuda.

Azért a piacra még ki kellene nézni – a Kolosyról ábrándozott, miközbe bekászálódott az autóba –, hogy vajon árulnak-e még rendes véres hurkát a solymári svábok? 

A Lajos utcai Budapest Galéria előszeretettel rendez tematikus tárlatokat a világ számára is fontos társadalmi témákról. Az intézményre ez akkor is jellemző, ha éppen csak egy alkotó művészetét mutatja be. 

– Mi olyan kortárs témákkal is foglalkozunk, melyek egyre szorulnak ki a kormányzat által uralt közterekből és médiumokból. A művészeti intézményekben is jóval kevesebb kritikai hangvételű projektet látunk. Kiállításaink rendre fontos, de a közbeszédben kevesebb teret kapó témákkal foglalkoznak, ilyenek például a nem normatív szerelmek, az otthon kényszerű elhagyása vagy a nők elleni erőszak – mondja Erőss Nikolett, a Budapest Galéria főosztályvezetője. Szerinte az óbudai intézmény azért is dönthet szabadabban a kiállítások terén, mert nem az államhoz, hanem a fővároshoz tartozik, ezért náluk nincs jelen az a belső cenzúra, amely az állami intézményekre egyre jellemzőbb.

– Budapesten két közintézmény foglalkozik dedikáltan kortárs képzőművészettel: ezek a Trafó és mi vagyunk mint a Budapesti Történeti Múzeum egyik tagintézménye – mondja Erőss Nikolett, majd kiemeli, hogy van egy nemzetközi művészeti csereprogramjuk is, illetve hozzájuk tartoznak a főváros által állíttatott és kezelt köztéri szobrok és emléktáblák is. Ha például Budapest kiír egy szoborpályázatot, azt a Budapest Galéria koordinálja, amikor pedig elkészül egy szobor, azt szintén menedzseli, és az állagmegóvási tevékenységeket is felügyeli. Emellett a galériához tartozó Varga Imre Gyűjteményben a 2019-ben elhunyt, Kossuth-díjas szobrász alkotói életútját kísérhetjük végig – novemberben a művész születésének centenáriumára újrahangolják a kiállítást. 

A galéria korábban jóval nagyobb helyen valósíthatta meg a terveit. – A Bálna második emeletén egy nagy léptékű kiállítóhelyük volt 2019-ig, mikor is az akkori fővárosi vezetés eladta a Duna melletti épületet a Magyar Turisztikai Ügynökségnek. Minket gyakorlatilag egyik napról a másikra kiköltöztettek. Azóta a Budapest Galériának nincsen tágas, reprezentatív tere, ahol látványos kiállításokat rendezhetne. Négy éve egyeztetések kezdődtek a Fővárossal a Városház utcai épülettömb Gerlóczy utcai szárnyában egy teremsorról, amelyhez el is készültek az építészeti tervek, de a megvalósítás még várat magára – mondja Erőss Nikolett. Szerinte egy nagyobb helyszín azért lenne hasznos, mert kortárs kiállítást kis méretű, visszafogott terekben igencsak nehéz rendezni. Ezzel a problémával néz szembe a Budapest Galéria kurátori csapata is, hisz a Lajos utcai épület szűk tereiben „sakkozni” kell, hogy kitalálják, melyik mű hova kerüljön. 

Szabadon szervezett tárlatok

A Budapest Galéria már 1982 óta nyújt jobbnál jobb kiállításokat a fővárosiak számára, sokan nem tudják viszont, hogy az intézmény már 1979 óta létezik Budapesti Képzőművészeti Igazgatóság néven, majd 1983-tól Budapest Galéria a neve. Kezdetben nem is Óbudán, hanem a 6. kerületi Liszt Ferenc téren működött, illetve az 5. kerületben, a Szabadsajtó úton. – Nekem a Budapest Galéria a második otthonom volt. A kollégáimmal itt azt csinálhattuk szabadon, amit szerettünk volna – meséli Török Tamás, aki harminchat évet dolgozott az intézményben, először mint kiállításrendező, kurátor, majd 2013-tól a galéria vezetőjeként. – A nyolcvanas években a Budapest Galéria előnye az volt, hogy több helyszínen működött, így egyszerre több kiállítást is rendezhetett. A kezdetben miénk volt még a nyolcadik kerületben a Józsefvárosi Galéria és a Vas utcai szoborkert, a harmadik kerületben az Óbuda Galéria és a Budapest Galéria Kiállítóháza, illetve Kőbányán a Pataky Galéria – mondja Török.

Ő 1982-ben került a Lajos utcai Budapest Galériához, amikor ez a helyszín megnyílt. – Abban az évben még nem kortárs képzőművészetet mutattunk be, hanem a nagy elődök, Pátzay és Bernáth műveit – emlékszik vissza Török. A galéria akkori igazgatója, Zsigmond Attila ipari formatervező viszont nyitott az új alkotók felé, az intézmény pedig a nyolcvanas évek során a kortárs művészet egyik fő színtere lett. Mindez bizonyos fokú szabadságot jelentett, hisz a Lajos utcai kiállítótérben olyat láthatott a közönség, amit máshol nem feltétlenül. – A Budapest Galéria nem tartozott a lektorátus alá, sem a Művelődési Minisztérium alá, ezért nem kellett engedélyeket kérnie, sem zsűriztetnie a kiállításait. Utóbbit már csak azért sem, mert a Budapest Galériának kellett 1989-ig a fővárosi kortárs kiállítások zsűrizését szerveznie, beleértve saját magáét is – mondja Török.

Ilyen tárlat volt 1980-tól a Tendenciák című kiállítás-sorozat, amelyen bemutatták a legfrissebb kortárs törekvéseket, 1983-ban a Helyzet című kiállítás, amely a Sárospataki Képtár anyagából demonstrált válogatást a neoavantgárd művekből, 1985-ben Erdély Miklós kiállítása, vagy a 101 tárgy című tárlat, amelyen százegy kortárs művész talált tárgyát mutatták be. A korszak végén 1989-ben nagyot szólt a Kék Acél című kiállítás, amely címét az ózdi Kékacél Étteremről (sic!) kapta, a vendéglátóipari egység homlokzata az esemény plakátján is szerepelt, a tárlaton pedig szocialista motívumokat –  mint a vörös csillag – mutattak be ironikusan. Kicsiny Balázs képzőművész például egy szénosztályozót készített fémből, míg az 1984 és 1992 működő Helyettes Szomlyazók (sic!) nevű csoport a Gazdálkodj okosan! című társasjáték átírt változatát mutatta be, amelyen Ózdról indultak a bábuk. – Ez a tárlat a rendszerváltás kiállítása volt, állítólag – mondja Török, hozzátéve, amikor az ember tárlatot szervez, nem tudhatja előre, hogy az jelentős lesz.

A kilencvenes évektől a galéria haladt tovább a megkezdett úton, de a nyitásnak köszönhetően már nagyobb nemzetközi együttműködésekben is részt vett, így olykor külföldi intézmények keresték meg őket, a Germinations nevű programnak például a Budapest Galéria volt az első kelet-európai együttműködője. – Valójában én nem éreztem, hogy az átmenet után a galéria nagyobb szabadságot kapott volna, egyrészt a nyolcvanas években megcsináltuk, amit lehetett, másrészt ’89 előtt is pénzkérdés volt, hogy mit engedhetünk meg magunknak, a kilencvenes években meg különösen – mondja Török. Számára az évtized legizgalmasabb kiállításai közé tartozott, amikor Marcel Duchamp művészetére reflektáltak magyar művészek, vagy amikor kiállítottak olyan bécsi akcionisták, mint Günter Brus és Otto Muehl.

Köztéri peformanszok

A Budapest Galéria az utóbbi években is sokszínű programokat kínál. Idén Vékony Dorottya Az elengedés rítusai című tárlatán például a termékenység és a reproduktív jogok kérdésköre merült fel a gyerekvállalásról való lemondás kapcsán. Dallos Ádám és Hopp-Halász Károly képzőművészek Aszterión című tárlata a férfiszerelem témáját járta körül, míg tavaly a Növények országa című csoportos kiállításon arról esett szó, hogy a pandémia hatására az elmúlt években mennyiben változott meg a gondoskodáshoz való viszonyunk. A Határeset 2.0 című tárlat Közép-Kelet-Európát gondolta újra, az Andreas Fogarasi műveit bemutató tárlat pedig az elbontott városi épületek és a helyükön születő létesítmények kapcsolatáról szólt.

– A Budapest Galéria egyik előnye, hogy a Budapesti Történeti Múzeumhoz tartozik, így számíthatunk a többi tagintézményre, miközben mi is a főváros történeteivel foglalkozunk – mondja Erőss. A közelgő Flaszter nevű kortárs köztéri művészeti biennálén például ideiglenes installációkat és performanszokat mutatnak be, az eseményen szó esik majd a roma holokausztról, a hajléktalanságról, illetve a meleg kultúra budapesti jelenlétéről és láthatatlanságáról is. – De lesznek könnyebb témák is, például nyílik két játszóutca, az egyik programon a köztereken lévő gyümölcsfákat lehet leszüretelni és lekvárt főzni, míg a Margit-szigeten a Margit-legenda kortárs újraértelmezését láthatjuk a futókör mentén – mondja Erőss, hozzátéve, hogy azt remélik, az esemény a következő években is folytatódik majd.

Tősgyökeres belvárosiként hogyan lettél óbudai?

A VII. kerületben születtem, a Madách téren éltem, de gyermekkoromban sokat jártunk Óbudára kirándulni, ahogy a híres óbudai vendéglőkbe is, mint például a Vasmacskába, tehát megvolt a kötődésem a III. kerülethez. Amikor a nyolcvanas években úgy döntöttem, hogy a Belvárosból nyugalmasabb környékre szeretnék költözni, akkor számomra evidens volt, hogy az csak Óbuda lehet. Célzottan a Testvérhegyen kerestünk lakást, és a mai napig abban az ingatlanban lakom, amit elsőre választottunk. 

Mi motivált abban, hogy a színházi szakmát válaszd?

A színház kisgyerekkorom óta jelen volt az életemben, mivel olyan családban nőttem fel, amelyben a kultúra számos szeletét megmutatták a szüleim. Ez vonatkozott a képzőművészetre, az operára, a mozira és a színházra, tehát mindenből kaptam ízelítőt. Elsősorban a színház világa érdekelt, ez már gimnazista koromba kiderült, de évekig csak egy átlagpolgár voltam, aki szívesen jár színházba. Közgazdaságtudományi egyetemet végeztem, majd fiatalon ért a rendszerváltás. Leginkább orvosi műszerkereskedelemmel foglalkoztam.

Igyekeztem mindig több lábon állni, és az energiámat, a szabad vegyértékeimet lekötni, de egyik tevékenységemet sem éreztem igazán magaménak.

Egy társaságban megismertem Eszenyi Enikőt, és általa bevonódtam a színház világába. Az elején Enikő produkcióinak voltam a menedzsere, bár akkor ezt még nem így hívtuk, inkább a háttérszálak mozgatójaként működtem. Sokat tanultam tőle és a kollégáitól a színház belső működéséről, hátteréről, és arról, hogy a csillogás mögött mennyi munka és erőfeszítés van. Ez nagyon izgalmas időszaka volt az életemnek a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején.

Mi volt producerként az első kiugró produkciód?

A kétezres évek közepén jelentem meg az első önálló produkcióval. Nagyon sok hálával tartozom azoknak a művészeknek, akik ennek részesei voltak. Ez a Hat hét, hat tánc előadás volt, amely rögtön óriási siker lett, és 260 előadást ért meg. A Thália Színházban mutattuk be Vári Éva és Kulka János főszereplésével, Ilan Eldad rendezésében, Parti Nagy Lajos fordításában. Ez óriási lépes volt az életemben, amihez szerencse is kellett. Eközben pezsegni kezdett a kulturális élet, egyre több volt a lehetőség. Felfutott az elektronikus média, de a televíziókban egyre kevesebb olyan tévéjáték készült, amelyekben a nagyformátumú művészek meg tudtak jelenni. A mi koncepciónk első pillanattól kezdve az volt, hogy olyan színházi előadásokat hozzunk létre, amelyek utaznak az országban, tehát a színészeket igyekeztünk eljuttatni az ország minél több szegletébe. Ez akkor újszerű gondolkodás volt. Úgy láttam, hogy van egy piaci rés, amelyet igyekeztem kihasználni. Ebben segített az otthonról hozott kulturális érdeklődés, valamint a közgazdasági tudásom és marketingszemléletem.

Milyen előadások születtek ebben az időben az Orlai Produkció berkeiben?

Meghatározó volt a Férfi és nő című koncertturné, amely országosan több mint 60 előadást jelentett. A turné a Dés László által szerzett színészlemezek dalain alapult, olyan kiváló művészek közreműködésével, mint Udvaros Dorottya, Básti Juli, Kulka János és Cserhalmi György. Ebben az időben hoztuk létre az első rétegszínházi előadásunkat is, amely Tasnádi István darabja, a Fédra Fitness volt, amely a bemutató évében kritikusi díjat kapott, és vagy tíz fesztiválon vettünk vele részt. A Hat hét, hat tánccal együtt ez a három produkció volt az, aminek köszönhettem, hogy a színházi szakma befogadott, és a brand megteremtéséhez is nagyban hozzájárultak. Az Orlai Produkció elkezdett tehát létezni mint brand. 

Hogyan jött létre a Belvárosi Színház?

Az előadásainkat addig koprodukcióban hoztuk létre valamelyik befogadó budapesti színházzal, például a Thália Színházzal. A Vígszínházzal a nagysikerű Kellékest hoztuk létre Kern Andrással a főszerepben. A mai napig műsoron van. 2010-ben azt éreztem, hogy a továbblépésünkhöz, fejlődésünkhöz már saját játszóhely szükséges. A volt Filmmúzeum helyén szerencsés módon megtaláltuk a Belvárosi Színházat. 

A Madách tértől, ahol felnőttél, pár száz méterre van az a bizonyos saroképület.

Az Eötvös József Gimnáziumba jártam, a Reáltanoda utcába, tehát szinte mindennap elmentem a Filmmúzeum előtt, hiszen nem tudtam nem arra menni. Kikerülhetetlen volt számomra az a mozi, amihez nagyon sok csodálatos filmélményem is kötődik. Emlékszem, hogy sokszor már hajnalban beálltunk az osztálytársaimmal a sorba, hogy legyen jegyünk.

A Filmmúzeumban olyan igényes művészfilmek mentek, amelyek a többi mozi műsorában nem szerepeltek. Visszakerültem tehát fiatalkorom fontos helyszínére. 

A nyitódarabunk az Esőember volt Anger Zsolt rendezésében, amely 170 előadást ért meg Kulka Jánossal és Nagy Ervinnel a főszerepben. Nagy szerencse volt, hogy egy ilyen ikonikus filmet adaptálhattunk, ráadásul két ilyen nagyszerű színésszel. Fontos megemlítenem Zöldi Gergő nevét, mert ezekben az években indult el az együttműködés vele, aki jelenleg is a jobb kezem, és az Orlai Produkció művészeti vezetője. A repertoárunk kialakításában az ő ízlése meghatározó.

Ha az Orlai Produkcióról van szó, mindig többes számban beszélsz.

Évi 500-600 előadásunk kerül a különböző színpadokra. Ehhez már kell egy jól felépített szervezet. Lehetek én a legzseniálisabb, legkreatívabb ember, a legtökéletesebb marketinges, de ez egyedül nem megy, mert az Orlai Produkció a kollégáim miatt működik. A művészeti titkár Mester Éva, a marketinges Szabados Tünde, a gazdaságis Ungvári László és a kulcsfigura, Zöldi Gergő munkája együtt szükséges a sikerekhez. 

Bérlitek a színházat?

Igen, mivel mai napig magántulajdonban van. A színházban élünk, dolgozunk, és havonta már nagyon sok előadást csinálunk. Az 500 fős férőhely miatt egyértelmű, hogy minőségi szórakoztató repertoárral kell megszólítanunk a szélesebb közönségréteget. Emellett már korai éveinkben is voltak művészi, úgynevezett rétegelőadásaink, ennek során szoros együttműködés alakult ki a Fügével és a Jurányi Házzal. Olyan kultikussá vált előadások születtek ott, mint az Egyasszony Tenki Rékával, A csemegepultos naplója Ötvös Andrással és az Egy őrült naplója Keresztes Tamással. Több olyan produkciónk van, amelyik már 200 előadásnál jár.

Nagy szerepetek volt abban, hogy a monodrámák ennyire népszerűvé váltak. Mi volt az oka, hogy ezt a formát választottátok?

A monodráma sokáig mostohán kezelt műfaj volt. Voltak persze korábban is meghatározó, fontos előadások, mint az Egy őrült naplója Darvas Ivánnal, de az mégiscsak egy hatszázas nézőtéren ment a Pesti Színházban. A 2010-es évekig úgy volt, hogy az olyan művészek, akik éppen parkolópályán voltak, igyekeztek valamilyen megjelenést találni maguknak. Mi ezt megváltoztattuk, mert úgy éreztük, hogy az abszolút a pályájuk csúcsán lévő művészekkel kell olyan produkciót létrehozni, amely belőlük fakad, és így tudnak megszólalni egyetlen szereplő bőrébe bújva. Úgy gondolom, hogy a monodrámáink a jelen színművészetének meghatározó előadásai. Hónapokra előre nem lehetett jegyet kapni rájuk, mert pillanatok alatt elkapkodják a nézők. A 2010-es évek eleje óta minden előadás műsoron van a mai napig.

A Belvárosi Színházban számos színész folyamatosan kap szerepeket. Hogyan alakult ez?

Sokáig úgy volt, hogy mielőtt egy előadást létrehoztunk, hosszasan keresni kellett a ráérő színészeket, gyakran nem egyszerű egyeztetések árán. A 2010-es években elkezdtünk egy saját alkotóközösséget létrehozni. Nem szeretem társulatnak hívni, mert az röghöz kötöttséget, tehát másfajta dolgot jelent. A miénk egy alkotó közösség, amelynek vannak társulati elemei, de lazább, szabadabb lehetőséget biztosít a színészeknek, rendezőknek. Ezt jelképezi az „Együtt szabadon” szlogenünk. Ez a mai napig jól működik, miközben természetesen van fluktuáció és folyamatos az átalakulás.

Ez számodra már nagyobb felelősség?

Igen, de a művészek számára is az, mert nem csupán meghívott vendégek egy előadásra, hanem együtt kell gondolkodnunk az egész produkció létrejötte során. Általában évadonként két bemutatót ígérek az alkotó közösségünk tagjainak, de három is össze szokott jönni, miközben elég nagy a szabadságuk, amibe beleférnek a filmforgatások, sorozatok is.

Kik vannak a mostani csapatban?

Benedek Miklós, Ficzere Béla, Hernádi Judit, Járó Zsuzsa, László Lili, Mészáros Máté, Pataki Ferenc, Rohonyi Barnabás, Schruff Milán, Ullmann Mónika. Azt gondolom, hogy igen nívós az állandó csapat. Természetesen hívunk melléjük vendégeket, sokan több előadásban is szerepelnek nálunk – Molnár Piroska, Péterfy Bori, Udvaros Dorottya, Kerekes Éva, Epres Attila, Debreczeny Csaba, Dékány Barnabás – és vannak koprodukciók.

A rendezőkkel hogyan dolgoztok?

Vannak olyan rendezők, akik évről évre dolgoznak nálunk. Beszélgetünk velük, hogy a jövőben mit rendeznének, van-e elképzelésük, és együtt keressük meg a darabot. Jelenleg az állandó rendezőink Göttinger Pál, Szabó Máté, Pelsőczy Réka, Kocsis Gergely és Paczolay Béla. Vannak, akik ritkábban dolgoznak nálunk, de például a következő évadban Máté Gábor fog rendezni egy kortárs darabot a Belvárosiban. Tasnádi Istvánnal évek óta együttműködünk íróként és rendezőként egyaránt. Az előző évadban bemutatott Tapasztalt asszonyt ő írta és rendezte, ahogy a következő évadba tervezett Mikor hazudtam című előadást is.

A rendezői állandósággal és a folyamatos együttműködéssel az arculatunkat és a brandünket erősíteni tudjuk.

A darabok kiválasztása hogyan történik?

Ameddig nem voltunk alkotó közösség, addig úgy gondolkodtam, hogy ha volt egy olyan darab, amiben láttam a minőséget és a sikert, akkor megcsináltuk azokkal a művészekkel, akiket meg tudtunk arra az előadásra szerezni. Az ilyen projektalapú darabok mellett csináltuk olyan rétegszínházi előadásokat is, amelyek témája izgatott, és úgy éreztem, muszáj beszélnünk az adott témáról, mert olyan üzenete van, amit el kell juttatnunk a társadalomhoz. Vagy egyszerűen nekem volt fontos. Ilyen volt a Leszámolás Eddyvel, amelyet nagyon fontos előadásnak tartok. Onnantól kezdve, hogy létrejött az alkotóközösség, már nemcsak az Orlai Produkció érdekeit kellett nézni, meg a kínálat és a nézőszám maximalizálását, hanem figyelünk kellett arra is, hogy az alkotó közösség valamennyi tagja megtalálja a repertoárban a saját érdekét is. Az egy dolog, hogy mindenki kapjon szerepet, de az sokkal fontosabb, hogy a szakmai fejlődésüket is biztosítsam. Ne legyen egysíkú a szerepkörük, ne ragadjanak bele egy karakterbe és ne csak a szórakoztatás, hanem a mélység is megjelenhessen a játékukban.

Egyre több a kortárs darab az Orlai Produkció kínálatában.

Igen, ez a tendencia tudatos a részünkről. A következő évadban Kerékgyártó István kortárs darabját, a Skorpiót Máté Gábor fogja rendezni. Nekünk mint magánszínháznak fontos, hogy minél többet beszéljünk arról a világról, amelyben élünk. Ezt a nézőink is igénylik, mert izgatják őket a mai témák és problémák. Örülök annak, hogy ehhez mi hozzá tudunk járulni.

Az idén 150 éves Budapest közepén van a színházatok. Hogyan kapcsolódtok a főváros színházi szövetéhez?

Az indulásunkkor nagy kérdés volt, hogy a befogad-e minket a színházi szakma, vagy kívülállónak tekint. Azok a művészek, akikkel együtt dolgoztunk, megteremtették a befogadás esélyét. Elmondhatjuk, hogy befogadtak. Szoros együttműködés van más színházakkal, például a Katonával és a Vígszínházzal. Az együttműködés most különösen fontossá vált, mert egyre kevesebb a kultúrára szánt anyagi keret. A különböző színházak koprodukciós előadásainak nagy szerepe lesz abban, hogy meglegyen az elegendő számú előadás, mivel a színházak önállóan nem lesznek képesek ezt megoldani – nem lesz erre elég a saját kapacitásuk. A Katona József Színházzal idén lesz egy koprodukciónk. Ruben Östlund nagyon sikeres, több díjat nyert, Oscar-jelölt filmjének, a Lavinának a színpadi adaptációját csináljuk meg közösen a Belvárosi Színházban.

Újabb budapesti játszóhelyeken is lehetőséget kaptatok az elmúlt években.

Igen, az egyik a Jókai utcai 6szín, egy kamaraszínház. Az együttműködést még Gálvölgyi Dorkával kezdtük, de a mostani vezetéssel is folytatjuk. A 6színben a szórakoztatást és az elmélyülést is meg tudtuk jeleníteni. A kisebb kamarai térben több a művészi mozgás lehetősége, mivel kevesebb az üzleti rizikó. Így született az Egy német sors Molnár Piroskával, a Hárman a padon vagy  a Redőny, amely a mélyebb, súlyosabb anyagok közé tartozik. Amire nagyon büszke vagyok, az az, hogy itt tudtuk bemutatni a Second Life és a Határátlépések című előadásokat, amelyek az improvizációs színház műfajához tartoznak. Ez azért volt érdekes, mert szakmailag újat tudtunk felmutatni, és a kollégáknak újabb művészi lehetőséget biztosítottunk. Nem először leszünk jelen a Városmajori Színpadon. Idén júliusban ott mutattuk be a híres, Oscar-díjas Még egy kört mindenkinek című film adaptációját. Fontos beszélnünk arról, hogy az életközepi válság időszakában igen jellemző szenvedélybetegségekből, tévutakból van kiút. Az anyagban igen erős életigenlés érződik,  és ez az, ami különösen felkeltette az érdeklődésünket.

A filmes alapanyag csodálatos, és úgy érzem, hogy fantasztikus előadást hoztunk létre, amely szeptembertől a Belvárosi Színházban látható.

Hogyan vagy jelen Óbudán mint magánember?

Mivel a munkám, az estéim a színházhoz kötnek, így számomra az óbudaiság a visszavonulást jelenti az otthonomba, a nyugalom szigetére, a Testvérhegyre, a kertbe, a virágok közé és a hegyoldalba Kópé kutyámmal.

Hogyan kapcsolódsz Óbuda kulturális életéhez?

Nekünk, mint színházcsinálóknak, mindig szoros volt a kapcsolatunk Óbudával. Számos előadásunk volt az Óbudai Társaskörben, sőt, voltak olyan évek, amikor évente tartottunk itt bemutatót. Az egyik a Gyógyír északi szélre, a másik pedig a Szív hídjai volt Udvaros Dorottyával és László Zsolttal.  Tíz év és több mint 150 előadás után ennek az évadnak a végén vettük le a műsorról. Ez a kapcsolat az évek folyamán tovább bővült. Az Óbudai Társaskör életében gyakran vettünk részt a nyári és az évados időszakokban. Az Óbudai Kulturális Központtal az utóbbi egy évben jött létre a kapcsolat, több darabunk szerepelt a kínálatukban, ahogy a következő évadban is három-négy előadásunkkal leszünk jelen.  A 3K-val, a Kaszásdűlői Kulturális Központtal különösen szoros az együttműködésünk már évek óta. Olyan előadásainknak volt a bemutatója a 3K-ban, mint az Apád előtt ne vetkőzz! és a Nem baj, majd megértem. Idén szeptember 8-án a Múviláv darabnak lesz ugyanitt a bemutatója Trokán Nórával és Klem Viktorral. Elmondhatom, hogy aktívan jelen vagyunk Óbuda kulturális életében, és ez büszkeséggel tölt el. 

Óbudának a Kisfaludy Színház volt az első és egyben utolsó állandó színháza. 1949-ben lebontották, és a helyén, a Lajos utca 111. szám alatt most egy panelépület áll. Mit gondolsz egy állandó óbudai színház létjogosultságáról?

Meggyőződésem, hogy Óbudának nagy szüksége lenne egy állandó színházra. Ez csak szoros összefogással valósulhatna meg. Az óbudai lakosok részéről nagy az érdeklődés a kultúra iránt. Óbuda belső kerület is, ennek következtében biztos vagyok abban, hogy jó műsorkínálat kialakításával Budapest más részeiből is jönnének a nézők. Egy olyan épületet kell ehhez találni, amelyben kialakítható és működtethető egy színház. Megfelelő helyszín, színvonal és kínálat kell egy igényes óbudai színházhoz. 

Hogyan tervezed a jövődet? 

Ameddig az egészségem engedi, addig boldogan csinálom, amit most. Nem szándékozom nyugdíjba vonulni és nem szeretném letenni a lantot. Van miről beszélni, van még mit elmondani a színház eszköztárával, főleg akkor, amikor jól láthatóan nehezebb idők járnak a kultúrában. Ilyenkor különösen nagy szerepe van annak, hogy aki tud, az minél tovább maradjon fent és küzdjön a létezésért, hogy megtartsuk az alkotó közösséget és a közönséget.

A tér központi épülete a Zichy-kastély, amely otthont ad a Kassák Múzeumnak, a Vasarely Múzeumnak, a Térszínháznak és az Óbudai Múzeumnak. Az egykori kastélykertben pedig a kedvelt szabadtéri koncerthelyszín, a KOBUCI működik.

Budapest III. kerülete már az ókorban is lakott település volt, ahogy erre lépten-nyomon figyelmeztetnek is az utcáinkon, tereinken felbukkanó ókori romok, no meg maga az Aquincumi Múzeum. A terület a középkorban a királynői birtok részeként a királyi udvar közvetlen befolyása alatt állt. A mohácsi csatát követően kettős fennhatóság alá került, a törökök és a magyar király is uralkodói jogokat gyakoroltak felette. Később a Buda visszafoglalásában és a török elleni harcokban aktívan részt vevő tatai várkapitány, Zichy István kapta meg I. Lipóttól Óbudát, ezután még száz évig a Zichy család birtokolta. Hozzájuk kötődik a barokk városkép kialakítása, ők építették a kiscelli trinitárius kolostort, ami ma a Kiscelli Múzeum, és a barokk stílusú, visszafogottan díszes kastélyt a Duna mellett. Ez az épület a főszereplőnk most.

Amikor a Zichy család óbudai ága fiúörökös nélkül kihalt, a bécsi udvar birodalmi fennhatóság alá játszotta vissza a főváros közelsége miatt kereskedelmileg és stratégiailag kulcspozíciójú települést. Az özvegy grófné életjáradék biztosítása fejében átadta a kastélyt, a berendezést eladták, a díszkertet felszámolták, és katonai objektummá alakították át.  

A második világháború után a kastélyban kialakított szükséglakások bérlőit akkor költöztették ki, amikor 1976-ban eldőlt, hogy Kurilla József kerületi tanácselnök-helyettes javaslatára a kastélyt ifjúsági és kulturális célokra fogják hasznosítani. Elindult a helyreállítás, és elsőként a Kassák Múzeum költözött be a főépületbe. Később a melléképületekben az Óbudai Múzeum és a Vasarely Múzeum, a Térszínház és a Hello Wood műhelyei kaptak helyet, illetve egy részét a III. kerületi önkormányzat használja. A Kassák Múzeum tereinek felújítására 2010-ben került sor.

A kastély földszintjét a rendszerváltástól 2014-ig a Magyar Gallup Intézet használta, azóta a Petőfi Irodalmi Múzeum kezelésében van. 

A Kassák Múzeum a magyar avantgárd kortárs múzeuma, és a történeti avantgárd egyetlen tematikus kutatóhelye Magyarországon. A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) filiáléjaként 1976-ban létrejött kis intézmény a kortárs tudományos és művészeti szcénában egyaránt fontos szerepet tölt be. Történetét Sasvári Edit – művészettörténész, 2010-től 2020-ig a Kassák Múzeum igazgatója – és Dobó Gábor írta meg 2017-ben a Tiszatájban. Amikor Sasvári Edit elvállalta a múzeum vezetését, eldöntötte, hogy újrapozícionálja az intézményt, és ezzel egy új korszakot nyit a történetében. Célja az volt, hogy ez a múzeum legyen a magyar és regionális avantgárd és modernizmus egyik kutatási központja.

De kezdjük az elejétől, vegyük végig, mi történt az alapítástól a 2010-es fordulatig, mi volt a Kassák Múzeum pozíciója a Kádár-kor kultúrpolitikájában. (Valahol mégis ironikus, hogy az elkötelezett baloldali proletárművész hagyatéka egy barokk kastélyban kötött ki.)

Kassák özvegye 1974-ben kezdett lobbizni egy emlékmúzeum létesítése ügyében, végül 1976. november 26-án nyílt meg a Kassák Múzeum, a Kassák Lajosnéval kötött szerződés alapján, aki férje nagy számú művét és relikviáit életjáradékért cserébe adta át. A múzeumalapítás – elsősorban Kassák személye és ellentmondásos megítélése miatt – nagy vitákat kavart az MSZMP belső köreiben. Egy olyan művészről van szó, akinek baloldaliságát senki sem vitatta, de a kommunista párttal szemben túl sok kritikát fogalmazott meg. Ez jelentette a problémát politikailag, de művészként is nehezen tudták hová tenni – íróként elfogadták, képzőművészként nem.  A modernizmus ismert alakja volt nemzetközi színtéren, de nem lehetett tudni, hogy ez a tény segíti vagy nehezíti az itthoni megítélését. Terveztek egy nagy vitát arról, kaphat-e Kassák önálló múzeumot. A vita elmaradt, a múzeum megnyílt.

Az első igazgató, dr. Csaplár Ferenc irodalomtörténész, 1976 és 2007 közt vezette az intézményt. Kezdetben a Kassák- életmű feldolgozása zajlott, és ennek köszönhetően a hetvenes évek végére Kassák nemcsak íróként, de képzőművészként is a magyar művészeti kánon része lett, virágozni kezdett a Kassák-kultusz.

Az emlékmúzeum létesítése a Kádár-korszak kedvelt kultúrpolitikai megoldása volt a problémás művészek kezelésére. Az, hogy végül hogyan működött egy ilyen múzeum, nagyjából az igazgató személyén múlt.

Csaplárt  Andrási Gábor művészettörténész követte, ő 2007-től 2010-ig vezette a múzeumot, később az Óbudai Társaskör fontos korszakának a kiállításai fűződnek a nevéhez. Célja a Kassák-életmű újabb értelmezéseinek kutatása volt, két tudományos konferenciát is rendezett ebben a témában, és bemutatta a konstruktivizmus kortárs követőit, így bekapcsolta a múzeumot a kortárs művészeti élet vérkeringésébe.

2011 óta Sasvári Edit igyekszik lehántani a kultuszt Kassák személyéről, és kritikai analízis alá vetni az életművet. Másfelől a 20. századdal lezárult modernizmus tágabb értelmezését, magyarországi megjelenési formáinak kutatását  tűzte ki célul a múzeum vezetője. Ezenfelül az archívumok, az avantgarde lapok, a múzeumi tárlatok háttérszereplőinek újraértékelése is zajlik, ami segít a történeti kontextus megértésében. Ennek jegyében a 2011 tavaszán megnyílt új állandó kiállítás Kassák lapjait helyezte a középpontba, mert így egyszerre Kassák életművének legfontosabb korszakait és a MA mozgalom művészeti, társadalmi és politikai közegét is meg tudták határozni. 2020 novembertétől Szeredi Merse Pál vezeti a Kassák Múzeumot, de elődje is maradt kurátorként az intézményben.

Szeredi Merse Pál 2015 óta dolgozik a múzeumban, számos kiállításban és konferencia-szervezésben közreműködött, ismeri a múzeumot, és folytatja a nyitást, modernizálást, a gyűjtemény kortárs szempontú feldolgozását és digitalizálását.

A Zichy kastély másik, még nem tárgyalt múzeuma az Óbudai Múzeum, ami a kastély oldalszárnyában található. A helytörténeti múzeum fenntartója nem a PIM, hanem a III. kerületi önkormányzat. Állandó kiállítása Óbuda gazdag történeti múltját mutatja be a középkortól az 1970-es évekig, három nagy egységben. A kiállítótérben az Óbudára évszázadokon át jellemző macskaköves utca fogadja a látogatókat. A kiállítás rendezésekor egyfajta időutazást terveztek megjeleníteni, így megidézik a középkori Óbudát; a Zichy-korszakot, a szőlőket, az óbudai kiskocsmákat; végül a hetvenes évek lakótelepeit – a cél a folytonosság megmutatása és a múlt összekötése a jelennel. Az Óbudai Múzeum közel fél évszázada építi egyedülálló játéktörténeti gyűjteményét, amit a városi játékra alkalmas színterek köré szerveződő állandó kiállításán mutat be. Az alapító igazgató, Janek Éva kezdte el a lakótelep építése miatt bontásra ítélt óbudai házakból felvásárolni a tárgyi emlékeket, és ő kezdte a játékok gyűjtését is.

Az Óbudai Múzeum és a Platán Könyvtár összevonásával az önkormányzat 2008-ban az intézmény felújításába és korszerűsítésébe kezdett, Népessy Noémi vezetésével. 2012-ben a múzeum új filiálét kapott, ez a Goldberger Textilipari Gyűjtemény. 2022 őszén új igazgató került az Óbudai Múzeum és a filiáléja élére, Gálfi Ágnes személyében.

A Goldberger Múzeum nem a Zichy-kastélyban található, hanem a textilgyár eredeti épületében, az Árpád-híd budai hídfőjének másik oldalán.  A 2013-ban nyílt, tartalmában és vizuális megoldásaiban is modern szemléletű állandó kiállítás a Goldberger család és vállalkozásuk 200 éves történetét követi nyomon az 1784-es alapítású kékfestő manufaktúrától a 20. század közepére világhírűvé vált textilgyárig, majd az államosítást követő évtizedeken át a gyár 1997-es végső bezárásáig.

Óbudával szorosan összeforrt a Goldberger család tevékenysége, az általuk itt alapított és sikerre vitt gyár története nem választható el a városrésztől.

Az 1960-as évek közepén merült fel egy Textil- és Ruhaipari Múzeum létrehozása, melynek otthonaként először az óbudai Zichy-kastély került szóba, ám ezt az elképzelést végül az épület alkalmatlansága miatt elvetették. A következő tervezett helyszín a kihasználatlan óbudai zsinagóga épülete volt, ahol a gyűjteményi anyag egy részét 1972-ben, időszaki kiállításon be is mutatták, de ez a hely sem volt alkalmas a múzeum végleges elhelyezésére. 1975-ben a Könnyűipari Minisztérium egy Pannónia utcai, használaton kívüli üzemépületet ajánlott fel a múzeum céljára, de az átépítés költségét nem tudták biztosítani. Az 1980-as évek végére jött létre a Textilmúzeum Alapítvány, amely megszerezte az óbudai Goldberger-gyár műemlék épületeit, 1999-ben meg is nyílt itt egy állandó kiállítás, de 2011 novemberére teljesen elfogyott a fenntartó anyagi háttere, ezért a mostoha körülmények között működő múzeum épületét és műtárgy-állományát felajánlotta a III. kerületi Önkormányzatnak, amely felvállalta a feladat ellátását, és ehhez megfelelő anyagi hátteret is biztosított. 2012 január 1-jén létrejött a Goldberger Textilipari Gyűjtemény, amely az Óbudai Múzeum külön intézményi egységeként a korábbi Textilmúzeum felújított épületében 2013 szeptemberében nyitotta meg a kapuját, megmentve ezzel egy egyedülálló ipartörténeti műemléket.

Nem a Zichy-kastélyban, de szintén a Fő tér közelében, a régi Óbuda központjában, Krúdy Gyula egykori házában, a Korona tér 1. szám alatt fogadja látogatóit 2011 őszétől még egy különleges múzeum, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum országos szakmúzeum.  Gyűjtési köre kiterjed a hazai kereskedelem (kis- és nagykereskedelem, áruvásárok, nemzetközi kereskedelem, pénzügyi kereskedelem, biztosítás és szerencsejáték), a vendéglátóipar (szállodaipar, egyéb vendéglátóipari helyek), valamint a turizmus, idegenforgalom történetének kulturális javaira.

Krúdy publikált egy cikksorozatot Ódonságok városa címmel, amiben Óbuda szokásait, hagyományait örökítette meg. Szerintem tetszene neki, hogy Óbuda múzeumokkal is őrzi a múltját, miközben lépést tart a fejlődéssel.

Színházépítési láz és iparosodás

Az óbudai Kisfaludy Színház nem légüres térben jött létre 1897-ben. Óbudán néhány éve szervezett magyar nyelvű színjátszás folyt (annak ellenére, hogy a többség német ajkú volt), működtek színkörök és még színházépület is létezett, igaz, fából. Ugyanakkor az, hogy Budapest ötödik kőszínháza itt épült fel, Serly Lajos zeneszerző, karnagy befektetői kedvét és erejét mutatja, ugyanis a Magyar Színházat is megelőzve a második magánszínházként létesült fővárosunkban a Vígszínház után. Fontos kiemelni, hogy állandó játszóhelyként és nem csak nyári színházként működött. A gyári környezet az iparosodás mértékét jelzi, a színházépítés a polgárosodás kulturális igényét. Serly Lajos, a 450 fős színház építtetője egy régi gyártelep területére emeltette az épületet, melynek vakolatlan oldalfalai a fennmaradó fényképeken szemet szúrnak, főleg a pompázatos homlokzathoz képest. Ugyanakkor ez csak a fejlődés léptékére mutat rá, hiszen a Vígszínház nagykörúti épületét is mocsár vette körül keletkezésének idején, 1896-ban. Ami a megközelíthetőséget illeti, a hivatalosan a Rupp Imre utca 68. szám alatt álló épület (ma Árpád fejedelem útja) helyett a Lajos utca 111.-et tüntették fel a színlapokon, mert a kiépülő villamos segítségével így könnyebben megtalálták a nézők az épületet.

Ami a közönséget illeti, a helyi német ajkú lakosságot éppúgy várták, mint a Pestről és Budáról érkezőket, vagy akár a Margitsziget nyaraló vendégeit.

Magánszínház, haszon nélkül

Magánszínház jellege miatt a Kisfaludy Színház befektetésként működött, jókora gazdasági kockázattal. A tulajdonos Serly Lajos az igazgatói funkciót is betöltötte az 1897. február 6-i nyitástól (pompázatos megnyitó ünnepséget szervezett) kilenc hónapon át, majd egy év után feladta, és New Yorkban telepedett le, ahonnan vissza sem tért. Viszont ő maradt a tulajdonos, az őt követő igazgatók bérlőként tőle vették ki az épületet és szerveztek saját társulatot. Az adatokból arra lehet következtetni, hogy történt tulajdonosváltás, 1929-ben Miklósy Aladár igazgató Dózsa Jánosné született Schiller Mirjamtól vette bérbe az épületet (1) Hogy ez pontosan mikor és hogyan történt, további kutatást igényel. Fontos adalék lehet ehhez, hogy amikor 1924-ben Kaposi Ernő színész másodszor kezdte meg társulatvezetői működését a színházban, Dózsa Jánosnak hívták a gazdasági igazgatót….

A bérlő-igazgatók sikerért való küzdelme

Öt évtized alatt tizenöt társulat működött a színházban. Ez azt jelentette, hogy mindannyiszor újra kellett szervezni a műsorrendet is. Alpár Ágnes adattára alapján tudható, hogy átlagosan néhány hónaptól egy-két évig tartott ki egy-egy igazgatói időszak, aminek oka a nézőhiány és a magas adók voltak. A Sulamith, Jeruzsálem lánya című operettet hiába játszották több mint százszor, ami Kövessy Albert számára igazi színházi sikert jelentett (még a Magyar Színházba is átkerült az előadás), ő is csak két évig tudta fenntartani a társulatát, ahogy Miklósy Aladár is, a híres Miklósy színészdinasztia sarja (Miklósy Gyula legkisebb fia).

Az ő hagyatékából megmaradt néhány levélből kiérződik, micsoda személyes tragédia volt, hogy egy ilyen bukás során fel kellett áldoznia mindent, és továbbállnia, összecsomagolni és elköltözni a városrészből is.

Vándorszínész-dinasztia gyermekeként ez számára nem lehetett szokatlan, mégsem volt egyszerű helyzet. Igazi színházi emberként aranybetűs színlappal hirdeti regnálásának 1000. előadását 1931. május 21-én (egy hónappal azelőtt, hogy befejezi igazgatását), ahol ünnepi beszéd mellett a Cyranót játsszák az egyébként színész Miklósy igazgató címszereplésével.  Egyfajta búcsúként is értelmezhetők a plakátra és színlapra kiírt sorok (amely felületen egyébként kommunikáltak az igazgatók a közönségükkel):

„810 nap alatt 1000 előadás, melyen 346 színdarab került színre és pedig: 57 dráma, színmű, 47 vígjáték, bohózat, 202 operette, 17 népszínmű, 23 vegyes műfajú (opera, mese, kabaré darab). Tehát 810 nap alatt 346 színdarabot tanultunk be. Ezt a munkát csak könnyel és verejtékkel lehet felmérni, de mint a nemzet szerény napszámosai, boldogan szántottuk a magyar nyelv zengzetes ekéjével, a mostoha idők során fásuló lelkek közönyös ugarát. Nem törődve, hogy az elvetett mag már-már semmit sem terem, mert tudjuk azt, hogy a színjátszás együtt születvén az emberiséggel, csak vele együtt pusztulhat el. És ha gyakorta, mint ma is, nehéz időket élünk, nem szabad csüggednünk, míg él bennünk a tudat, hogy maradék nélküli gyönyörűséget csak egy jó színészekkel jól eljátszott, jó színdarab szerezhet […]”.

Látszik a fenti idézetből, hogy minden egyes napért heroikusan meg kellett küzdeni, így tettek minden bizonnyal Fejér Dezső, Bokros József, Havy Lajos, Pintér Imre, Széll József, Huszár Károly igazgatók is, akiknek csak rövidebb, sikerek nélküli periódus járt a színház életében. A színházként való működésért mindig is küzdő intézmény repertoárjára jellemző, hogy könnyedebb fajsúlyú előadásokat játszott (operettek, vígjátékok, zenés játékok), de időről időre drámával is megpróbálkoztak a társulatok, a Cyrano is ilyen volt, de játszottak például Ibsent is. 

Akik ismerték a titkos receptet: Kaposi Ernő és Erdélyi Mihály

Külön említést érdemel Kaposi Ernő és Erdélyi Mihály, akik hosszabb igazgatói regnálást tudhattak maguk mögött az óbudai színházban. Minden bizonnyal strukturálisan tudtak fogást találni az intézményi működésen. Kaposi Ernő a munkásoknak szervezett és tartott előadásokat. Az eredetileg színész Kaposi összesen körülbelül tíz éven át működtette társulatait az épületben négy etapban. Eltökéltségét az a tragikus esemény is mutatja, hogy megélhetésének nehézségeit (öt gyermek eltartása) úgy nyomatékosította, hogy a Népjóléti Minisztériumban a népjóléti miniszter irodája előtt lőtte meg magát öngyilkossági szándékkal, még búcsúlevelet is hagyott hátra az újságok szerkesztőségeiben (Pesti Hírlap, 1927. augusztus 6., 9.) Felépült, tudható ez abból, hogy még a harmincas években is vezette a színházat. Érdekesség, hogy saját igazgatását úgy különböztette meg, hogy Kisfaludy Színház helyett Károly Színháznak, illetve Kisfaludy Károly Színháznak nevezte az intézményt. Nem mindig ő volt feltüntetve igazgatóként, volt, hogy felesége, Kaposiné D. Elza vezette a teátrumot, vagyis kereste a gazdaságilag megfelelő megoldást, hogy újból és újból rajthoz állhasson.

Erdélyi Mihály színházigazgató, zeneszerző, színházi szerző hét évig igazgatta a színházat 1935 és 1944 között, amíg a második világháború során az épületben keletkezett kár miatt fel kellett függeszteni a játékot. Erdélyi fiatalon a haditengerészetnél szolgált, majd megbabonázta a színház világa. Kültelki színidirektornak is nevezték, mivel több színházat párhuzamosan igazgatott, a témánk szempontjából érdekes, hogy a józsefvárosi és erzsébetvárosi színházakat párhuzamosan vezette az óbudaival, az intézményegyüttest közös művészi és igazgatói apparátussal fogta össze. A műsort fluktuáltatta, akár csak a vendégművészeket, Bilicsi Tivadar, Gózon Gyula, Honthy Hanna vagy Somlay Artúr is említhető a névsorban. Tehát az ő igazgatása sikeresnek mondható. Erdélyi Mihály társulata játszott az épületben utoljára, 1944 októberében. Ő maga, közel a nyolcvanhoz, személyesen is megjelent a színház alapításának 75. évfordulóján tartott emlékünnepségen, még tárgyi relikviákat is bemutatott. Meggazdagodni ő sem tudott, évtizedekig színészotthonban élt.

Emlékezet

A Kisfaludy Színház 1904–1915-ig nem működött színházként, illetve később, egy-két igazgatóváltás között néhány hónapra is bezárt. Hogy ilyenkor teljesen zárva volt-e az épület, nem tudni, beszéltek arról, hogy időnként moziként is működött. Az épület romos állapotában még 1948-ban is állt, akkortájt bonthatták el, annak ellenére, hogy cikkeztek újjáépítéséről.

Történetírója Alpár Ágnes, aki több tanulmányt, könyvet írt e témában a Színházi Intézet munkatársaként, muzeológusaként, megkerülhetetlen az 1991-es adattára, illetve önálló kötetben írt a színházról alapításának 100. évfordulójára, 1997-ben, amikor az Óbudai Társaskör kisebb tárlatot is rendezett az intézményről.

Az Országos Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti és Zeneműtárában a színház több száz plakátja megtalálható, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet a Miklósy-hagyatékában pedig plakátokat, színlapokat és Miklósi Aladár dossziéjában a színházra vonatkozó levelezést, dokumentumokat őriz. 

Források

Alpár Ágnes (szerk.): Óbudai Kisfaludy Színház 1892–1934, Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Budapest, 1991. (Színháztörténeti Füzetek 80.)

Alpár Ágnes: Régi idők színjátszói. A kisfaludy Színház Óbudán 1897. Budapest, III. kerület, Óbuda-Békásmegyer Helytörténeti Füzetek, 1997. II. évf. 3. szám

Alpár Ágnes: Az óbudai színházi élet múltjából, in: Kiss Csongor (szerk.): Óbuda évszázadai, Budapest, Better Kiadó, 523–543.

Balogh Géza: Egy kültelki komédiás (Erdélyi Mihály), Critikai lapok, 2005, 5–6. sz., p. 4–6.

Magyar Színháztörténet II., 1873–1920, szerkesztette Székely György–Gajdó Tamás, Magyar Könyvklub, 2001, 196–198.

Magyar Színháztörténet III., 1920–1949, szerkesztette Bécsy Tamás–Székely György–Gajdó Tamás, Magyar Könyvklub, 2001, 713–714.

Rajnai Edit: Miklósy Gyula naplója (1886–1888), bevezető tanulmány (Studia Theatralica 5.), Budapest, OSZK, 2018, 7–31, 30.

Sokaknak meglepő lehet, de a két világháború között is épültek kvázi lakótelepek. Az első világháború és Trianon után nagy léptékűvé vált a budapesti lakáshiány, a pesti Mária Valéria-telephez hasonló nyomornegyedek mellett a Felvidékről és Erdélyből menekült tízezrek laktak akár évtizedekig rendező pályaudvarokon, barakkokban, forgalomból kivont vagonokban. Ráadásul, ahogy ez a Budapest100 rendezvénysorozat remek, házlátogatós városi mozgalmának irányváltásából is kiderülhetett  – a rendezvénysorozat első éveiben mindig az éppen százéves házakat tette főszereplővé, de mivel a világháború alatt szinte nem épült semmi, a közös életkort felváltotta a közös tematika: modernitás, körút, rakpartok stb. –, teljesen kihűlt a nagy budapesti bérházépítési láz, így egyre gyakrabban felmerült, hogy az államnak nagyobb szerepet kellene vállalnia. Az 1910-es években Bárczy István kislakás- és iskolaépítési programja szerint még számos iskola- és lakóépület épült fel, aztán a világháború, majd a régi keretek összeomlásával az addigi építkezési folyamatok is elakadtak.

Ebben az időben Európa más városaiban is kiemelt feladattá vált a bérlakásépítés. A nácik előtti Berlinhez hasonlóan a szociáldemokrata vezetésű „vörös” Bécsben az önkormányzat 220 ezer önkormányzati bérlakást építtetett fel 1919 után, könnyítendő az osztrák főváros lakóinak lakhatási helyzetét. 

1927-ben Budapesten a főváros vezetése öt bankintézetet bízott meg összesen 2800 lakás építésével – erről az 1282/1925. számú rendeletben döntöttek. 1926 és 1928 között a fővárosi kislakás-építési programjában 12 különböző helyen, összesen 33 épület készült el, más csoportosítás szerint a program négy éve alatt és összesen 57 lakóépület épült fel összesen 887 lakással – ezek közül egyébként az Óbuda-újlaki városi házak voltak a legjobb minőségben kivitelezett házak. A kivitelezés Liber Endre tanácsnok vezetésével kezdődött el, és ahogyan korábban a Bárczy István-féle építési programban, az építészek ezúttal is megválasztották a tervezendő épületek stílusát. A konstrukció szerint az építési költségeket a főváros a lakbérek 25–32 éves futamidőn át tartó megfizetésével törlesztette a bankoknak. 

A korszellemnek megfelelően az épületek többsége valamilyen neoeklektikus, neoklasszicista, magyar art deco stílusban készült el, de a programban résztvevő leghíresebb építész, Medgyaszay István népies/modern/art deco stílusa ma is könnyen felismerhető. Az M1–M7 felé kanyarodva például rengetegen autóznak el a BAH csomópont felüljáróján – na, annak bal oldalán áll a Budaörsi út 4–18. alatti kis lakótelep, aminek házait Medgyaszay István tervezte. Ezek voltak – 1926-ban – az először átadott városi háztömbök. Az öt bérházból álló telep házfalait a székely népéletből vett jelenetek díszítették, a magyaros-népies motívumokból mára csak az egyik épület hátsó, Schweidel utcai bejárata körül láthatók a falképek. Medgyaszay később Újbudán több helyen is tervezett, a program vége felé, 1927–1929 között pedig hasonlóan híres, a lakáspiacon is keresett telepet tervezett a 12. kerületi önkormányzat mögé: ez a Kiss János altábornagy u. 55–59. Az itteni Városi Házak U alakúak és három oldalról kertes belső udvart zárnak közre – és természetesen itt is homlokzati sgrafittókkal, az erkélyeken tulipánmotívumokkal.

Épültek városi házak Ferencvárosban, Angyalföldön, de most kanyarodjunk végre vissza Óbudára. A két helyszín közül a Bécsi út – Doberdó út – Végvár utca – Nagyszombat utca által határolt területen lévő öt, kislakásos bérháztömb a híresebb.

Újlak akkor még falusias külterületnek számított, viszont a Bécsi út túloldalán 1932-ben itt fedezték fel a római kori Duna-vidék egyik legnagyobb építményét, Aquincum katonai városának amfiteátrumát.

Miközben a hatalmas földmunkával járó régészeti kutatások és feltárások már korábban is folytak a környéken, megépült a városi házak karakteres kis lakótelepe. Felépítését az Angol– Magyar Bank finanszírozta és a bank építési vállalata, a Stabil Építési Rt. kivitelezte. Tervezői Hikisch Rezső és ifj. Paulheim Ferenc műépítészek voltak. A városi házak a főváros bérházai voltak, amiket bérlakásként értékesítettek – azaz az ott lakók lakbért fizettek. 

A Bécsi út forgalmából ide fölkeveredni ma is valódi időugrás: monumentalitás, tekintélyes méretekben, de visszafogott art decós díszítettség, mintha egy nagy bécsi Hof (a szocdem irányítású Bécs, már említett, akár több mint 700 lakásos óriás háztömbje) kistestvére költözött volna Óbudára. A mértanilag szerkesztett telep ma is tekintélyt és határozott karaktert sugároz.
Az épületek egy lejtős területen, a régi újlaki mészégető területén, és az Újlaki sváb temető szomszédságában épültek. A felszámolt temetőből egy 200 éves vörös márvány feszület a Kecske utca terére, a Városi Házak központi helyére került. A házak a lejtő emelkedését követve eredetileg három-négy-, illetve ötemeletesek voltak, de azóta, részben a tetőterek beépítésével, még magasabbak lettek. Az öt épületben 59 egy- és 178 kétszobás lakás épült, 124 kétszobáshoz fürdőszobát is építettek, 95 háromszobás lett, a négy díszlakás pedig négy szobát kapott. Alul és a Bécsi úti fronton több tucat bolt jutott helyiségekhez, sőt, a lakások mellett egy anya- és csecsemővédő intézet is működött itt.

Az építész, Hikisch Rezső nem vált olyan híressé, mint Medgyaszay, de így is meglehetősen változatos pályát futott be. Régi építész családból származott, a budapesti Felső Ipariskola után a drezdai művészeti akadémián tanult, később Münchenben, egy éven át egy bajor építész irodájában dolgozott. 1902-ben tért vissza végleg Budapestre. Önálló irodát indított, 1913-ban az ő tervei szerint épült fel az Astoria szálló, 1924-ben a Lukács Gyógyfürdő átalakítási munkálataiban vett részt, később Pásztor János szobrászművésszel ő tervezte a Hősi emlékművet Székesfehérvárra, a székesegyház altemploma előtti térre, majd 1928-ban Kisfaludi Strobl Zsigmonddal Nyíregyházára. 1927 és 1928 között éppen a Sándor-palota reprezentatív enteriőrjének átalakításait végezte, amikor a Bécsi úti bérházak tervei is készültek. 

A Doberdó utca felől felsétálva hosszan követhetjük a főépület íves formáját – már a Kecske utcában haladunk. A mára kissé megkopott épületek ablakai fölött szalag- és timpanonmotívumok, az óriás homlokzatokat hol a legyező formájú lépcsőház, hol az erkélyek vagy a félköríves lodzsabeugrók próbálják oldani. Meghatók viszont a bejáratokat övező robosztus jón oszlopok és a mindenhol végigfutó, szögletesen görögös szegélydísz, a meander. A hegy lábánál elhelyezkedő telepnek jellegzetes hangulata van, nem véletlenül találták meg a filmesek is: 1973-ban itt forgatták a Keménykalap és krumpliorr című ifjúsági filmsorozatot a Vadliba őrssel, Kovács Krisztiánnal, a később Első Emeletes kis Berkessel, Bánhidi „Matula” Lászlóval, Kovács Istvánnal, Páger Antallal és Alfonzó „Bagamérivel”, aki „a fagylajtját maga méri”.

Ha továbbhaladunk, a Kecske utca hirtelen Makovecz Imre utcává változik. 2018 óta van ez így, ugyanis Makovecz a Kecske utca 25. szám alatt működtette legendás irodáját, amikor önálló építészirodát alapított a Makona Tervező Kisszövetkezet vezetőjeként. Itt, a ház előtt került sor a legendás találkozásra, amikor 2006-ban a világhírű építész, Frank O. Gehry, a bilbaói Guggenheim múzeum tervezője Budapesten járva Makovecz Imrét és a Kecske utcai irodát kereste fel, ahol az egyik híres mester az utcán köszöntötte a másik híres mestert. Az utcában egyébként főleg egy-, kétszintes falusias-kertvárosi házak állnak, de a régi Óbudára emlékeztet a Kecske/Makovecz utca 6. – talán egy régi szőlőmunkás apró parasztháza lehetett –, de biztosan a környék egyik legrégebbi háza.

És ha már erre tartunk, nem állom meg, hogy ne hívjam fel a figyelmet a két óbudai telep történelmi környezetére is.

A Raktár utcánál egy ókeresztény sírkápolna állt valaha, az egykori Buda és Óbuda határánál pedig a budai hóhér bitója. 

De érkezzünk meg végre a  Raktár utcai városi házakhoz is. Ezek 1928-ban épültek fel az óbudai Raktár, Kunigunda, Veder utcák találkozásánál – és némileg szerényebb formában.  A körülkerített – később szépen parkosított – területen öt épület áll,  különböző alaprajzi elrendezéssel, és apró formai finomságokkal, mint például homlokzatok kapu- és saroktengelyeinek hátraugratása. Tervezői: Sebestyén Artur (korábban a Gellért Szálló és Fürdő egyik tervezője volt), ifj. Paulheim Ferenc ( a Tattersal tervezője), Neuschloss Kornél ( az Állatkert főbejáratát és az Elefántházat tervezte), továbbá Gyenes Lajos.
Az építkezést az Angol-Magyar Bank egyik érdekeltsége, a CYKLOP Építő és Ingatlanforgalmi Rt. vezette, de sokkal érdekesebb a környék: az építkezés idején találták meg ugyanis az óbudai Cella trichorát, egy i. sz. 360 körül épült ókeresztény sírkápolna alapjait az egykori Aquincumban. A Raktár utcai városi házak építési telke ugyanis az egykori aquincumi katonaváros északnyugati régiójába esett, ahol a 3. század végéig lakóházak álltak. A 4. századtól aztán a római városi élettér egyre jobban zsugorodott, a hajdani lakóövezet romjai közé pedig temetkezni kezdtek. 

A 4–5. századból származó ókeresztény sírkápolna az egyik legrégebbi, kereszténységgel kapcsolatos építmény a főváros területén. A kápolna három karéja a Szentháromságot jelképezte, a három ív pedig a hit, a remény és a szeretet három isteni erényének szoros összefonódását. Az ókeresztény építészetben gyakori volt ez a háromkaréjos tér: a kápolnában a három karéj tulajdonképpen az épület egy-egy fülkéje volt. Az aquincumi Cella trichora a 4. század hatvanas éveiben, vélhetően I. Valentinianus császár uralkodása idején épült, ekkor a keresztény vallás már hivatalossá vált. A kis templomocska azután veszíthette el jelentőségét, hogy Pannónia nem sokkal később a hunok kezére került.

Ma a Körte és a Raktár utcák kereszteződésében nézhetők meg az ókeresztény sírkápolna maradványai.

Források:

https://egykor.hu/budapest-iii–kerulet/nagyszombat-utcai-varosi-hazak/3637 

http://lasdbudapestet.blogspot.com/2014/11/varosi-hazak-obuda.html 

https://telepekbudapest.blogspot.com/p/iii.html 

https://budapest100.hu/house/becsi_ut_88_92/ 

https://egykor.hu/budapest-iii–kerulet/raktar-utcai-varosi-hazak/3537

Sokféle módon konstruálható az emlékezet. Nemcsak a hivatalos történelem és ezzel szemben a családi, a csoport- vagy az általában oral historyn alapuló személyes emlékezet, személyes történelem különböztethető meg, de pszichológiai szempontból az egyéni emlékezet mellett ott az emlékezet mint társas rendszer elmélete is (Maurice Halbwachs), amely szerint az egyes embercsoportok hagyományaikat, identitásaikat a közös emlékezeten keresztül élik meg. Ahogy Pléh Csaba egy tanulmányában felhívja a figyelmet rá, a kulturális emlékezet-elméletek ezt az emlékezet-felfogást összekapcsolják a kulturális tudás írott átadásával.

Az emlékezet márpedig kulcsfontosságú az identitás megalkotásakor – hiszen múlt nélkül elképzelhetetlen az önazonosság. 

De milyen egy város, ráadásul egy nagyváros emlékezete és ezáltal az identitása? Miként fogható össze érvényesen, egy konstrukcióban mondjuk a mátyásföldi, az óbudai, a Sas-hegyi meg a belvárosi Budapest-kép, Budapest-önazonosság? Mennyiben különbözik egy, az asszimilált zsidó hagyományt őrző személy Budapestje egy óbudai Braunhaxlerétől vagy egy roma énekesnőétől? Hogy artikulálódik a főváros érzete ehhez képest a legnagyobb – és kevésbé nagy – költőinknél, festőinknél? 

A kiállítás rávezető installációja egy „dobozok a dobozban” elven működő videószoba: a négyzet alakú tér közepére belépő látogató számtalan képernyőn szembesül a főváros múltjával és félmúltjával. A képek egyszerre pörögnek, sikerül azonosítani egy óbudai punkegyüttest, egy korabeli rajzfilmet, egy körülbelül hetvenes évekbeli városképet, egy szintén akkorinak tűnő koncertfelvételt. 

Mozaikkockák tömkelege zúdul ránk, mint ahogy a kiállítás következő termeiben is. 

Továbblépve a voltaképpeni kiállítótérbe az egyik falon hatalmas kivetítőn pörögnek az ezernyolcszázas, majd ezerkilencszázas évek, a Horthy-korszak anakronisztikus kulisszáit hamar felváltják a széjjelbombázott fővárosról készült fotók. Az orosz felirat nem sok jót ígér a német megszállóknak. Egy másik, interaktív felületen évről évre nézhető végig Budapest történetének megannyi fontos momentuma, látható fotó a Károlyi-kormány idejéből, egy tanácsköztársasági május elseje, felhívás a spanyolnátha idejéből, aztán a dicstelen negyvenes évekből megannyi iszonyat: csillagos házak, igazolások, Hitlerről szóló híradások, a felrobbantott  Margit hídon a kitekeredett villamosok. Nincs talán olyan budapesti, akinek itt még nem kapcsol be a személyes emlékezete. Valamit mindenki hallott arról a napról, akinek van, volt legalább egy budapesti nagyszülője vagy dédszülője. 

Felvillannak persze a békeidők képei is, köztük az első budapesti trolibusz-járatról készült fotó. Ez épp Óbudán közlekedett. Megjelenik a gázgyár panorámaképe is.

A látogatók szemmel láthatóan élvezik, hogy lapozgathatják a történelmet, nem nagyon akar senki elmozdulni a képernyő elől. 

Fél méterrel arrébb verssorok bukkannak fel fekete felületeken, majd hullanak betűnként a semmibe. Kosztolányit és Csukás Istvánt végigolvassuk, néhány kevésbé izmos lírikust inkább szkippelünk. 

Izgalmasabbnak tűnik az a számtalan videó, amelyek különféle szempontok szerint – városrész-identitások, nemzetiségi identitások, szubkultúrák – a személyes emlékezetet, máshol a csoportemlékezetet jelenítik meg. Hiszen épp az ilyen oral history-szemcsékből keletkezik az a megfoghatatlanul közös budapesti identitás, amely úgy van, hogy nincsen, annyiféle, hogy legfeljebb elmosódó határú fogalomkonstukciókban, érzetekben, közhelyekben, netán dalszövegekben – „Hol lesz majd lakóhelyünk”? – fogható meg. 

A budapesti zsidó élet színtereiről, különösen a Teleki tér izgalmas mikrovilágáról épp úgy hallhatunk ezekben a videókban, mint az óbudai Braunhaxlerek történetéről, amelyről Neubrandt Olga mesél. A következő felvételen a szlovák kisebbség egy képviselője szólal meg. Egy másik monitoron egy Budapestre költöző masszőrnő mondja el, hogy számára a főváros egyenlő volt az undergroundban artikulálódó szabadsággal, majd nemcsak a korabeli, nyolcvanas, kilencvenes évekbeli Európa Kiadó-, URH- és Balaton-koncerteket sorolja fel hibátlanul, de az egykori underground szórakozóhelyeket is, a Tilos az Á-tól  a Chachaca-n és Zöld Pardonon keresztül a Kultiplexig. Elgondolkodtató, hogy ma már egyik sincs meg. Mindegyik épület áldozatául esett olyan rövid távú befektetői érdekeknek, amelyeknek képviselői voltaképp városrombolást hajtottak végre, egy város ugyanis nemcsak épületekből, lakóterekből és történelmi helyszínekből áll, de olyan kortárs kulturális-generációs színterekből is, amelyek életet visznek a kulisszák közé. Élő kultúrát a kulturális emlékezet mellé. Egy város soha nem csupán múlt, de félmúlt és jelen is. Nemcsak „volt”, de folyamatos „lesz” is, folyamatos alakulás és hangsúlyeltolódás is – ilyen szempontból a posztszocialista térségben a szabadság kis zárványainak, a fent említett kulturális színtereknek a megszűnése egyrészt egy folyamat állomása, másrészt azonban azzal, hogy a hasonló terek a városi perifériára szorultak, Budapest vesztett is, eltűnt egy korszak az emlékezetéből, legalábbis a maga fizikális valóságában, városi térként. (Ezzel szemben lehetünk tanúi az ennél régebbi múlt különféle „visszaépítési” kísérleteinek, de ez nem a kiállítás tárgya, ezért erre nem kalandozunk el.)  

A kiállításon a jelent azok az interaktív felületek képviselik, amelyeken a látogatók visszajelezhetnek, hogy nekik mit jelent Budapest, hol van például számukra a város kapuja vagy épp szíve.   

Noha a falakon felvillan egy-egy Kondor- és Mácsai-festmény, oklevél és városkép, a Budapest-hatás vállaltan képernyőkre, hatalmas archív képanyagra és mesélt történetekre épülő, ezekkel operáló tárlat. Emellett kortárs módon használja fel a félmúlt és az elmúlt száz év képanyagát és személyes- vagy csoport-emlékezetét. 

A Budapest-mozaikot pedig olyan módon rakja ki ebben a virtuális, a valóságos kiállítótéren az emberi képzeletben jóval túlnyúló térben, hogy az igazán lelkiismeretes látogató akár órákig is el tud bolyongani a vetítőfal, az érintőképernyők meg a különféle családtörténetekről mesélő interjúalanyok videói közt.

Végül a Teleki tér, az ócskásüzlet, a Duna, az óbudai troli, az Auguszt cukrászda története, a csillagos házak, a Braunhaxlerek, a szlovákok és a többiek meséje, Pest, Buda és Óbuda összeáll valamiféle nagy Budapestté. A határai legfeljebb közigazgatásilag vannak meg. Egy kicsit mindannyiunk emlékezetében máshogy néz ki a múltja és máshol van a közepe. 

Sehogy máshogy nem lehetett volna ilyen pontosan megmutatni, mint így.
Ottlikot parafrazeláva: minél pontosabban megvan, annál kevésbé önmaga. Minél pontatlanabb, annál inkább önmaga.     

A Budapest-hatás.
Budapesti Történeti Múzeum, 2024. március 31-ig .

Kurátor: Népessy Noémi történész, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója
Társkurátor: Horváth Péter, az Óbudai Múzeum történész-muzeológusa
Történész szakértő: Perényi Roland történész, a Kiscelli Múzeum igazgatója

A szerző a szubjektív és az objektív városleírások során keresztül vezet be minket a magyar fővárosba. Előbb egy korabeli Kosztolányi-tárca parafrázisa igazít el az itt és mostban, majd a sajátos szemszögből írt 33 dolog, amiért érdemes budapestinek lenni című felsorolás következik. Azzal, hogy a Budapesten Nápolyt idéző pléh Krisztus a Tavaszmező és a Koszorú utca sarkán feltétlenül megemlítendő, egyetértünk. Azzal is, hogy a Szilágyi Erzsébet fasor és a Retek utca sarkáról érdemes megnézni a Parlament kupoláját. De hogy a Westend tetőteraszáról érdekes lenne a vásárlók tömege, abban már kételkedünk. 

Talán épp az ilyen, hol vitára ingerlő, hol intenzív helyeslést kiváltó megállapítások és szilánkok teszik személyessé az olvasatot a budapestiek esetében – persze a könyv a nem-budapestiek által is haszonnal forgatható. 

Nemcsak a taxikról, az egykori és néhol még ma is meglévő utcai telefonokról, de még a nyilvános illemhelyekről is kapunk tájékoztatást, sőt Török arra is kitér, a nap mely órájában hol érdemes találkozót megbeszélni. Reggel kilenckor szerinte a Gerbeaud középső terme a megfelelő, míg 13 órakor a Várhegy, a népnyelvben „öngyilkos Madonnának” nevezett szobornál. Este természetesen az Andrássy úti Művész kávéház a nyerő, amivel mélységesen egyetértünk.

Az érdekességeket, anekdotákat és szubjektív várostitkokat városséták követik a könyvben. Barangolhatunk a szerzővel a Vörösmarty tér vagy az Andrássy út környékén, de minket elsősorban természetesen Óbuda érdekelt most is. 

A kötet vonatkozó fejezete képet ad a múzeumi negyedről éppúgy, mint a Krúdy-negyedről. A bevezető kép, amelyen a Római-fürdő egy malma látható, lenyűgöző. 

Egyedül a nosztalgiázással nem tudunk egyetérteni: ahogy Török írja, a két, nosztalgiára érdemes korszak közül a rómaiaké az egyik – ez valóban így van –, de hogy az a századfordulós Óbuda, amely a köznyelvben a romantikus Krúdy-városként él, valóban olyan volt-e, mint az emlékképekben, már erősen kérdéses. Abból, ami megmaradt belőle, nem lehet visszakövetkeztetni a nyomortanyákra, azokra a melós hosszúházakra, ahol a tébécé virágzott a falakon, és azokra a viskókra, amelyek az utcaszint alatt helyezkedtek el, és amelyekből menekültek a lakók, ha tehették. A megszépítő emlékezetben sajnos összemosódik a módos parasztpolgárok Óbudája és a melós Óbuda – ettől függetlenül a könyvben sok olyan érdekesség is helyet kapott, ami nagyon is jó, hogy megjelenik. Például a gázgyár története. Utóbbi olyan híres volt a maga korában, hogy még Amerikából is a csodájára jártak. 

Persze a hely vagy kerület, netán útvonal mint szervezőelv mellett néha más szempontok is életbe lépnek. Például ott, ahol a Ráday utcát mint a Budapesti Sohót mutatja be a szerző, kitérve a fejezetben a kicsit távolabbi Központi Antikváriumra és az örök egyetemista törzshelyre, a Csendesre. 

Török András könyve olvasható az elejétől a végéig, mozaikszerűen, szúrópróba-szerűen, cipelhető egy-egy városi expedícióra, de alkalomadtán várostörténeti forrásnak is megteszi. 

Kiváló kalauz – nemcsak Marslakóknak. 

„Principii boni finis bonus”
(Jó kezdetnek jó a vége)

Az 1873-ban fővárossá összeolvadó települési egységek – Buda, Pest és Óbuda – kivétel nélkül ókori eredetűek, és a Margit-sziget területének római kori érintettsége sem kérdéses. Budapest ily módon azon városok hosszú sorába illeszkedik, melyek római települési előzményből fejlődtek ki, másrészt azon kevés európai főváros – London, Belgrád, Ankara, Szófia és persze Róma – büszke társaságának is tagja, amelyek már a Római Birodalom korában is tartományközpontként működtek.

Óbuda városi előzménye Aquincum, Pest őse pedig a Duna bal partján fekvő Contra Aquincum. A Várheggyel mostohábban bánt a sors. Minthogy a rómaiak a hegyvidéki élet iránt fásult ellenszenvet tanúsítottak, a frissen behódoltatott és pechjükre magaslati élethez szokott őslakókat rendre arra kényszerítették, hogy civilizált emberek módjára költözzenek le a síkságra. Magaslataink közül így ürült ki a Gellért-hegyi kelta oppidum, amely a későbbiekben kultikus események misztikus színtereként szolgált tovább. A Várhegyen sosem állt oppidum, sőt, ami azt illeti, más egyéb sem. Kiépítésére csak a mongol inváziót (1241–1242) követően IV. Béla (1235–1270) bölcs belátásának köszönhetően került sor. Ám ha a Várhegy területe kihasználatlan is maradt, Buda vízivárosi negyede egy Aquincumnál is korábban létesített római település maradványait rejti, amelynek nevét – fájdalom – nem őrizte meg a kollektív emlékezet. 

Budapest területén a felsorolt „történeti városmagokon” kívül több, polgári település által körülölelt katonai tábor is ismert. Fővárosunk tehát igen terebélyes gyökérzettel kapaszkodik a római múltba. A települési előzmények között azonban csak egy van, ami a maga idejében is a főváros büszke titulusát viselhette: Aquincum.

Főváros születik
(Sufniváros csodálatos metamorfózisa)

106-ban Traianus császár (98–117) alapos megfontolás után úgy döntött, hogy Pannonia provinciát két részre osztja, és a keleti – vagyis a sajátos római térfelfogás szerinti „alsó” – tartomány (Pannonia Inferior) székhelyévé Aquincumot jelöli ki. A kifürkészhető császári akarat jogi és urbanisztikai szempontból egyaránt felkészületlenül érte a másfél évtizeddel korábban létesült katonai garnizon körül terpeszkedő, kissé vadnyugati hangulatot árasztó, poros deszkavárost. De nem volt mit tenni. Aquincum súlyának hirtelen megnövekedése nagyívű urbanisztikai programot hívott életre. Állami költségen megindult a tábor körül elterülő canabae („bodegák”) gúnynévvel illetett civil település, illetve az attól északra, mintegy 2 kilométer távolságra fekvő falu (a későbbi polgárváros) mediterrán városépítészeti normák szerinti kialakítása (nagyjából) szabályos utcahálózattal, kőből emelt vagy legalábbis kőalapozású épületekkel, közművesítéssel. A közeli falucska várossá fejlesztésére azért volt szükség, mert a katonai territoriumon fekvő canabae (ekkor még) nem részesülhetett városi jogadományozásban.

Szükség volt tehát a legközelebbi, de már katonai territoriumon kívül eső település arculatformálására is, amely majd méltán viselheti a municipium címet.

A helytartói palota katonavárosi elhelyezése ugyanakkor arról tanúskodik, hogy a tartományvezetés a canabae tekintélyét a kiépülő-félben lévő polgárvárossal szemben is fent kívánta tartani. Érthető módon, hiszen a helytartó nemcsak a polgári közigazgatás feje, hanem a tartományi hadsereg parancsnoka is volt, akinek hivatalában a legio írástudó altisztjei szolgáltak. Aquincumban minden a katonaság körül forgott.

Pannonia felosztását katonai-stratégiai szempontok indokolták, hiszen a Birodalomnak a Duna észak–déli szakaszán a nehézlovas szarmatákkal kellett szembenéznie, s ez másféle taktikai elképzeléseket igényelt, és szükségessé tette egy helytartó állandó jelenlétét. Ugyanakkor a császár álma is nyugodtabb volt, ha egy-egy becsvágyó helytartó keze alatt nem szolgált háromnál több legio… 

A 120-as évek derekára kialakult az aquincumi településkomplexum, amely a legiotáborból, a körülötte kifejlődött katonavárosból, a helytartói palotából és a mintegy 2 kilométerrel északabbra fekvő municipiumból állt. A polgárvárosban megalakult a városi tanács és a hivatalnoki kar, amely élén évente választott polgármesterek (duumvirek) álltak. A tartomány-igazgatás központja azonban a katonaváros maradt, ráadásul a municipium megalakulása ellenére is őrizte sajátos önkormányzatiságát magisterei vezetésével. 

A településkomplexum fejlődése a markomann-háborúk (166–180) idején megtorpant, ám Septimius Severus (193–211) hatalomra jutása után minden addiginál nagyobb lökést kapott. Az aquincumi canabae 194-ben városi jogot nyert: a polgárvárossal közösen colonia rangra emelkedett, és Colonia Septimia Aquincensium néven egyesült. Ennek eredményeképp összevont városi tanács alakult, és közös polgármesterpárok (duumvirek) gyakorolták a végrehajtó hatalmat. A Severus-korban (193–235) mindkét város elérte legnagyobb kiterjedését, fizikai értelemben azonban sosem forrtak össze. A colonia splendidissima (’igen tündöklő colonia’) a 3. század első harmadában eljutott fejlődése csúcsára.   

„Itt van a város, vagyunk lakói…”

Amikor a legio II Adiutrix a mai Óbuda területére érkezett (a keresztény időszámítás szerinti 89. évet írták akkor), aggasztóan őskori környezetben találta magát, amelynek sivárságát csupán néhány, a Duna mentén szigetszerűen kiemelkedő, polgári településsel övezett római tábor törte meg. A tartósnak ígérkező berendezkedés nehézségeit az a nagy létszámú civil tömeg enyhítette, amely folyton a hadsereg nyomában járt. A kíséret egy részét a legionariusok (egyébként törvénytelen) családtagjai, szolgái és a testületi szellemtől szabadulni képtelen veteránok tették ki, de akadtak mások is: a katonaság hétköznapi szükségleteit (bor, olívaolaj, halszósz, kézműipari termékek satöbbi) biztosító kereskedők, kézművesek, vendéglátósok, vagy a szórakoztatóipar speciálisabb igényeket kielégítő közreműködői, továbbá ingyenélők, kalandorok, kerítők és hamiskockások. Röviden tehát mindazok, akik a hadsereg tagjaihoz érzelmi vagy jogi szállal, de leginkább gazdasági érdekkel kötődtek.    

A tábor (castra) körül kialakult település lakói a hadsereg vándorlása során Italiában, Germaniában, Britanniában és Moesiában csatlakoztak a legio kíséretéhez, ők számítottak a „bodegavárosi” társadalom keménymagjának. Bár a katonai territoriumon megtelepedő lakosság hivatalosan a hadseregparancsnok joghatósága alá tartozott, mégis rendelkezett bizonyos fokú önkormányzatisággal. Erre utal a közösség hivatalos, bár kissé nehézkes veterani et cives Romani consistentes ad legionem II Adiutricem (’a legio II Adiutrix mellett élő veteránok és <más> római polgárok’) megnevezése is. A szervezet élén évente választott polgármesterpárok álltak, őket azonban a valódi városi önkormányzatok azonos rangú hivatalnokaitól (duumviri) megkülönböztetendő, egyszerűen csak magistereknek (’elöljárók’, ’főnökök’) nevezték.  Az arisztokrácia tagjai – városatyák és tisztségviselők – ekkor is, a későbbiekben pedig még inkább a pénzemberek köréből kerültek ki, mert a római korban a politikusok egy adott közösség költségvetését jelentős mértékben saját vagyonuk felhasználásával teremtették meg.

Vulcanus istennek dedikált – azóta elveszett – oltárfelirat Felice Feliciano (Antiquus) kissé pontatlan átírásában. Kézirat (15. század), Biblioteca Panizzi, Reggio Emilia (Mss. Regg. C 398, p. CLXIIII). A veterani et cives Romani consistentes ad legionem II Adiutricem szervezet nevében a két polgármester (magister) Valerius Respectus és Uttedius Maximinus járt el. 

Az eredeti pionírközösség létszámát legnagyobb arányban és folyamatosan gyorsuló tempóban a fokozatosan romanizálódó, kelta etnikumú bennszülöttek gyarapították, akikből hosszabb távon Pannonia római társadalmának széles alapja alakult ki. A „bodegavárosból” katonavárossá, a bennszülött faluból pedig polgárvárossá fejlődő tartományközpont eleve vegyes etnikai képe Hadrianus korától kezdett mind színesebbé válni. A folyamatos nyugati beáramlás mellett a legio külhoni expedíciói és hadkiegészítései következtében megjelentek a keleti provinciák: Asia, Cappadocia, Cilicia, Bithynia és Pontus tartományok, valamint a történeti Phrygia szülöttei is (természetesen a szokásos civil kísérettel).

Azonban Aquincum társadalma kulturális szempontból a keleti bevándorlás ellenére is homogén maradt.

A legiokba ugyanis még keleten is csak a kiváltságos társadalmi helyzetű, „nemzetek felett álló” római polgárok léphettek be, rendszerint az egykori italicus telepesek leszármazottai, akik latin anyanyelvük (vagy legalábbis nyelvismeretük) révén és a birodalmi kultúra hordozóiként zökkenőmentesen illeszkedhettek be a hadseregbe, majd leszerelésüket követően bármely nyugati provincia társadalmába. Aquincumban csak a 3. században mutatható ki egy erőtlen, görög ajkú közösség, amelynek szerény nyelvemlékei nemcsak alacsony társadalmi státuszukra utalnak, de gyanút is keltenek, hogy a keletiek a mindennapokban azért csak-csak elboldogultak a latin nyelvvel. Kénytelenek is voltak, mert a görög nyelv sohasem tudott gyökeret verni sem Aquincumban, sem Pannonia más tájain. A többi keleti nyelvről már nem is beszélve.

A görög nyelv pannoniai talajtalanságát jól érzékelteti Aurelianus császár életrajzának az az epizódja, amikor Tyanai Apollónios szelleme kénytelen latinul megszólítani a császárt, hogy „a pannoniai férfi megértse”. A forráshely alapján feltételezhető, hogy a pannoniai lakosság görög nyelvismeretének hiánya közmondásos lehetett a maga korában. És ez még akkor is igaz, ha Aurelianus valójában nem pannoniai, hanem moesiai származású volt. 

Aquincum társadalma kezdettől fogva „birodalmiként” jellemezhető, amelyet a római jog, a latin nyelvhasználat és általában véve az egységes római kultúra uniformizált. Ennek részét képezte a szerteágazó római hitélet is. A birodalom (és tágabban véve: a római civilizáció) iránti lojalitás kifejezésére szolgáló hivatalos kultuszok kötelező jellegű ápolása mellett a római államot végtelen türelem és befogadás jellemezte a magánvallásosság terén. Tilalom alá csak az embertelen kultuszok és a perverz elhajlások estek. (A hírhedt keresztényüldözéseket sem dogmatikai megfontolások váltották ki, hanem a császárkultusz ápolásának teljes körű elutasítása, ami egyet jelentett a hazafiatlansággal.) Aquincum vallási életében a hagyományos és a bennszülött eredetű, de rómaivá vált istenségek tisztelete mellett szerény nyomot hagytak Afrika, Egyiptom, Szíria és Kis-Ázsia bizonyos kultuszai is, de már ezek sem eredeti, hanem romanizált (vagy legalábbis hellénizált) formájukban. A monoteista vallások ugyanakkor alaposan próbára tették a Birodalom vallási toleranciáját. A zsidó és keresztény Isten ugyanis alkalmatlannak bizonyult arra, hogy beolvadjon a közös pantheonba. Aquincumban ez a probléma soha nem éleződött ki. Zsidó közösség működésére semmilyen jel nem utal, a kevés keresztény emlék pedig már a befogadást követő időszakból (4. század) származik.

Összességében kijelenthető, hogy amíg a korszellem a globalizált római államhoz tartozás vágyát emelte piedesztálra, a birodalomszéli, katonai közegben gyarapodó Aquincum soknemzetiségűvé igen, multikulturális várossá azonban nem vált – ellentétben a Kelet régi metropolisaival és a nyugati birodalomrész nagyvárosaival. Amikorra pedig a rómaiság varázsa kezdett kihunyni, és az általánossá váló polgárjog kulturális elköteleződés nélküli jogi kategóriává silányult, a fokozatosan barbarizálódó és menet közben még tartományközponti szerepét is elveszítő Aquincum már a puszta létezéséért küzdött.

Egy főváros megszülethet egy természetes folyamat során – a földrajzi elhelyezkedés, népességnövekedés, közigazgatási, gazdasági és kereskedelmi szerep okán –, és lehet politikai döntés produktuma. Budapest létrejöttére mindkettő igaz. A korábban három önálló város – Pest, Buda és Óbuda – évszázados fejlődése során számos kisebb települést olvasztott magába, ami a terjeszkedés és bővülés természetes velejárója. A három város egyesítése – a politikai és gazdasági érdekek mellett – erősen ambivalens aktusnak számított, ugyanis az addig különálló városok egyike sem rajongott az ötletért, hiszen ez a lépés addigi önállóságuk végét jelentette (ez Óbudára csak részben igaz, mert fejlődése szempontjából óriási lehetőségnek számított).

A pátoszos ünnepségek mögött végig ott volt a féltékenység, lenézés, irigység és sértettség légköre.

Pest, Buda és Óbuda ugyan egy tömbben fekszik, fejlődésükben és működésükben sok azonosságot találhatunk, de mindegyik településnek megvolt a saját társadalmi és gazdasági váza, amely meghatározta szuverenitását. Értelemszerűen az egyesítés valamilyen formában ennek a feladásával járt, ami nem ment zokszó nélkül. Óbuda mezőváros első polgármestere, Harrer Pál arról írt visszaemlékezéseiben, hogy „a három város fekvése tette szükségessé a törvényes egyesítést”. Ez átvitt értelemben jelentheti a települések földrajzi predesztinációját – amely megállapítás részben igaz is –, de itt elsődlegesen a politikai és gazdasági törvényszerűség volt az indok.

A testvérvárosok közül Óbuda rendelkezett a legrégibb „fővárosi” státusszal, hiszen az itt fekvő Aquincum a 2. század elejétől Alsó-Pannónia (Pannonia Inferior) fővárosa, majd a 13. század közepéig fejedelmi és királyi központ volt. Ez mai értelemben nem fővárost jelentett, hanem olyan települést, ahol az év során hosszabb ideig tartózkodik az uralkodó udvarával együtt. A tatárjárást követően a jobban védhető Buda átvette ezt a szerepet a mai Várhegyen. Buda városa a török uralom idején (1541–1686) megtartotta vezető szerepét, mint a Budai vilajet és az egész magyarországi oszmán hódoltság központja. Óbuda ezzel párhuzamosan elvesztette politikai és részben gazdasági jelentőségét, amely változás nem pusztán a város szerepét érintette, hanem a benne lakó közösség életét is átformálta. Pest alapvetően kereskedők által lakott település volt, jelentős és dinamikus fejlődése csak a 18. század elejétől indult el. Budapest megszületésének előtörténete a 17. század végén, az oszmán török uralom végével kezdődött, amely jelentős változásokkal járt a három városra nézve a közös jövő szempontjából.

Egy nagyváros kialakulásának megvannak a lépcsőfokai. Ezek  végül elvezetnek azokhoz a keretekhez, amelyek feltétlenül szükségesek működéséhez. Az említett politikai és gazdasági indokok mellett a feléledő és a korszellemet mélyen átható hazafias attitűd nagyban hozzájárult a városok egyesítésével Budapest létrejöttéhez. Miután 1686. szeptember 2-án a keresztény hadak bevették Budát, csak lerombolt, felégetett és elhagyott települések maradtak hátra. Ugyan katonai szempontból nem volt biztonságos a visszaköltözés a három településre, mert félő volt, hogy a törökök ellentámadásba lendülnek – ezért meg akarták várni Székesfehérvár visszafoglalását, de arra csak 1688-ban került sor –, azonban a betelepedési folyamat már 1686 őszén megkezdődött. Várostörténeti szempontból ezzel indult el az a közel kétszáz éves eseménysorozat, amely a Duna menti magyar főváros létrejöttét eredményezte. Budára a csekély számú magyar mellett főleg németek és délszlávok – szerbek és horvátok – költöztek, Pest is ebben a korszakban vált soknemzetiségű településsé, ahol a németek mellett egyre nagyobb arányban a magyar népesség dominált. Óbudára először a korábban is ott élő, de a harcok miatt elmenekült negyven magyar család költözött vissza, akik megkezdték a porig rombolt város újjáépítését. Az óbudai uradalmat 1659–1766 között birtokló Zichy földesurak nagy számban telepítettek be németajkú csoportokat, illetve befogadták a Budáról és Pestről elüldözött zsidó lakosságot.

Lényegében mindhárom város egy soknyelvű és nemzetiségű, valamint megosztott felekezetű településsé vált a 18. század végére. 

Gazdasági szempontból erőteljesen hatott a főváros kialakulására a testvérvárosok centrális földrajzi elhelyezkedése, a fontos kereskedelmi útvonalak keresztezése, a Duna folyó által biztosított lehetőségek kihasználása, illetve a hazai és a külföldi piac találkozása. Ez a tényező épp olyan súlyú volt, mint a politikai szándék. A reformkori magyar politikai elit jelentős része úgy gondolkodott, hogy a magyar főváros messzebb legyen Bécstől, mint Pozsony, amely jóideje az ország központjának számított. Érdekes módon ehhez az első lépést pont a Habsburg-kormányzat tette meg, amikor 1784-ben Budára helyezte át a Helytartótanács székhelyét Pozsonyból, amely azonban megmaradt az országgyűlések helyszínének. Habsburg József főherceg mint Magyarország nádora (1795–1847) szintén Budára költözött. Nemcsak tisztségéhez és rangjához méltó székhelyet kívánt felépíteni, hanem egy új kormányzati központot is. Sokat tett tervei megvalósításáért. Az általa alapított Szépészeti Bizottság (1808) munkájában olyan építészek vettek részt, mint Hild János és Pollack Mihály. Magyar részről elsősorban Széchenyi István gróf volt az a vezető személyiség, aki felismerte a városegyesítés fontosságát és előnyeit, és hogy az ország érdekeit szolgálná Budapest megszületése. Az új főváros elnevezése is Széchenyihez fűződik, aki az 1830-as években folyamatosan jelentetett meg cikkeket a témában. Az általa megálmodott és megvalósított Lánchíd is ezt a célt szolgálta, igaz, a Habsburg adminisztráció támogatásával. 

Az egyesülés folyamatában kiemelt szerepe van az 1848–1849-es forradalomnak és szabadságharcnak, mivel a politikai és katonai eseményeiben Pest-Buda már valóban központi jelentőséggel bírt. A magyar célkitűzések alapjául szolgáló 12 pontban évenkénti országgyűlést követeltek Pesten és felelős minisztérium felállítását Pest-Budán. A Szemere Bertalan vezette kormány 1849 júniusában elrendelte Pest, Buda és Óbuda egyesítését, de ennek végrehajtása elmaradt, viszont a forradalom leverését követően rendészeti okokból egy közigazgatási egységbe vonták a három települést, valamint 1850-ben Óbudát Buda városához csatolták. A következő két évtized alatt – amit Bach-korszaknak vagy a passzív ellenállás időszakának szoktak nevezni – nem állt le a városfejlődés, amely leginkább a gazdaság és a kereskedelem területén volt eredményes. Számos új köz- és magánépület épült ebben a korszakban, és sokat javult az utak és a közüzemek állapota is. Az európai politikai viszonyok alakulása és az egyre mélyülő belső problémák végül kiegyezésre kényszerítették a Habsburg udvart (1867), létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia, amelyhez egy Béccsel egyenrangú magyar főváros illett. Ennek legfőbb szószólója és szervezője gróf Andrássy Gyula magyar miniszterelnök lett.

Andrássy rendkívül elkötelezett volt abban, hogy az európai értelemben vidékiesnek (provinciálisnak) tekinthető három város az egyesítést után valódi modern metropolisszá váljon. A miniszterelnök nem kisebb várost, mint Párizst tekintett példának, ahol a szabadságharc leverése után az emigrációs éveit töltötte, amivel azt a szándékát is jelezte, hogy a magyar főváros még Bécsnél is stílusosabb legyen. Ennek érdekében rengeteg szervező és előkészítő munkára volt szükség, illetve elő kellett teremteni az igen jelentős fiskális feltételeket. Az előkészítő és tervező munka oroszlánrészét az 1870-ben létrehozott Fővárosi Közmunkák Tanácsa végezte, illetve ebben az időszakban kezdődött el a törvényi előkészítés is. Ergo adva volt egy politikai elhatározás, de hogyan viszonyultak az egyesítéshez a városok?

Finoman fogalmazunk akkor, ha azt mondjuk, hogy Pest és Buda városvezetése korántsem volt boldog az ötlettől, nekik teljesen más elképzelésük volt a magyar fővárost illetően; ők egyedül is alkalmasaknak tartották magukat erre a feladatra.

A török kiűzését követően kezdődött el a rivalizálás a két régi település között, ami az egyesítés körüli vitákban egyre élesebbé vált.

Az ekkor főleg németek lakta Budán mintegy 54 ezren éltek. A település mindig is kormányzati központnak tartotta magát. Fejlődésének elakadását a földrajzi terjeszkedését gátló szőlőföldekben és a Budai-hegységben látták. A város élén Házmán Ferenc, az önálló Buda utolsó polgármestere állt. A 200 ezer lakosú Pest rendkívül gyorsan fejlődött az élet minden területén. A városfalakat már rég lebontották, további terjeszkedésének nem volt természetes akadálya, legfeljebb a lecsapolandó mocsaras területek. Pest volt az ország kereskedelmi és egyre inkább gazdasági központja, ahol a nagyszámú német etnikum mellett főleg magyarok laktak. A település vezetői szerint – Szentkirályi Móriccal az élen – még gyorsabb fejlődését Buda és a még elmaradottabb Óbuda csak gátolná. A szintén túlnyomórészt németajkúak lakta Pest-Pilis-Solt vármegye közigazgatása alá tartozó, rendezett tanácsú Óbuda mezővárásának 16 ezer fős lakossága volt, amely elsődlegesen az intenzív szőlőgazdálkodásból élt. A település irányítói bölcsen látták, hogy bár csökkenni fog önállóságuk, az egyesítés a fejlődés egyetlen módja és útja. A történeti felsorolásból gyakran kimaradó Margit-sziget a Habsburg főhercegek tulajdonában volt, akik lelkesen támogatták az egyesítést. Végül Pest és Buda is engedett az álláspontjából, amelyben nagy szerepe volt a leendő fővárosnak széleskörű autonómiát ígérő kormányzatnak. Az elkészült törvényjavaslatot Házmán Ferenc Buda polgármestere és Wahrmann Mór lipótvárosi képviselő terjesztette be a magyar országgyűlés elé. A javaslatot mindkét ház megszavazta, és 1872. december 22-én Ferenc József szentesítette. Nem csoda, hogy a városegyesítést sokan a Habsburgok karácsonyi ajándékának tekintették. 

A főváros működésére vonatkozó konkrét ügyrendi tárgyalások a három városból delegált 34 tagú bizottságban zajlottak, amelyet Széher Mihály pesti képviselő vezetett (Pest 20, Buda 10, Óbuda 4 főt küldött a bizottságba). A közel egy esztendeig, különböző albizottságokban zajló tárgyalások kiemelt feladata volt a közigazgatási és választókerületek meghatározása. Budapest főváros alakuló közgyűlése 1873. október 25-én ült össze a Vígadóban, ahol Ráth Károlyt főpolgármesterré (ő képviselte a várost a kormány felé), Kamermayer Károlyt polgármesterré választották. Az első önálló budapesti tanácsgyűlésre 1873. november 17-én került sor, amely a főváros általánosan elfogadott születésnapja lett. Ez egyben azt is jelentette, hogy Pest, Buda és Óbuda önállósága megszűnt, területüket besorolták a tíz fővárosi kerületbe, amelyek élén már nem polgármester, hanem elöljáró állt. Mit jelentett ez Óbuda életében, milyen előnyökkel és hátrányokkal járt a városegyesítés?

Óbuda 1872-ben megválasztott első és sokáig utolsó polgármestere, Harrer Pál visszaemlékezéseiben röviden így írt erről: „Igaz ugyan, hogy a közigazgatás mindenben a kisvárosias Óbuda viszonyainak nem volt czélszerű, azonban annak egységesnek kellvén lenni, ezen tekintetben kivételt tenni nem lehetett úgy, mint más külsőbb városrészekben sem; azonban daczára ezen körülménynek Óbuda az egyesítéssel kétségtelenül nyert.” A német telepes, szőlőtermelő családban született Harrer Pál élete szorosan egybefonódott Óbuda történetével, hiszen 1848–1885 között viselt közhivatalt a településen. Szorgalmának és elhivatottságának köszönhetően lett városi írnokból Óbuda polgármestere, azé a településé, amely a törökök kiűzését követő időszakokban több átalakuláson ment át. Elsődlegesen közigazgatási értelemben volt megfigyelhető az átalakulás, hiszen Óbuda a Zichy család földesurasága (1659–1766) után kamarai mezőváros lett, majd rövid időre Buda szabad királyi városhoz csatolták, illetve 1861-től vármegyei fennhatóság alá került. Az 1871. évi községi törvény szerint rendezett tanácsú város lett, ahol polgármestert és saját tanácsot választhattak. Az 1872. november 10-én tartott választás alapján lett Harrer Pál a település vezetője. Ennek értelmében ő vezette azt a delegációt, amely Óbudát képviselte az egyesítést előkészítő bizottságokban. A két másik városhoz képest sok mindenben elmaradott Óbuda életében ez nagyon jelentős fejlődési opció volt, amelyet Harrer következetesen képviselt és végül kiharcolt. A két legfontosabb pont a házadó mértéke és a regáléjogok (a koronát illető javak) kérdése volt, amelyek komoly anyagi terhet jelenthettek volna a település lakóinak. Végül alacsonyabb besorolásba került az óbudai házadó, mint Pesten és Budán, valamint a regáléjogok minden megváltás nélkül az egyesített fővároshoz kerültek. Harrer Pál 1873 után is vezető tisztségben maradt, mint a III. Kerületi Elöljáróság jegyzője, majd erősen megromlott egészségi állapota miatt 1885-ben végleg nyugdíjazták. 

A városegyesítést követő évtizedek alatt lendületesen fejlődött Óbuda, de az első világháborút követően alábbhagyott ez a lendület.

A településen zajló fejlesztések és a filoxéra pusztítása szinte egy időben történt, és ez gazdaságilag és társadalmilag is átalakította Óbudát. A városegyesítés idején Óbuda lakosságának 60%-a németajkú, 25%-a zsidó volt, de pár évtized múlva, a magyar népesség növekedésével jelentősen megváltoztak az arányok.  Rövid idő alatt az agrárjellegű falusias mezővárosból Budapest egyik szegényes munkás külső kerülete lett. A hajdani óbudai parasztpolgári réteg eltűnt, helyette jelentősen megnőtt az ipari munkások száma, akik már nem a szőlőföldekre, hanem gyárakba és üzemekbe jártak dolgozni. Ugyan a falusias kép és hangulat egészen a 20. század második felétől kezdődő szanálásokig megmaradt, közelebbről szemügyre véve mégis releváns változásokat találhatunk.

A modernizáció leglátványosabb elemei a sorra nyíló gyáregységek voltak, illetve ebben a korszakban (1873–1914) alakultak nagyvállalattá a már korábban itt működő iparüzemek (pl. Óbudai Hajógyár, Goldberger és Spitzer Textilgyárak, a Bécsi úti téglagyárak). Kevésbé látványos, de a helyi lakosság szempontjából kiemelten fontos és időszerű volt a közművesítés, a csatornázás és a vízellátás problémáinak, valamint hiányosságainak a megoldása, kiépítése. Ennek keretében épült meg a Fővárosi Vízművek újlaki gépháza 1882-ben, a Lajos utca és a Vörösvári út közötti csatornarendszer, elindult a közvilágítás kiépítése (részben gázlámpák és petróleumlámpák világítottak az utcákon), rendszeressé vált a tömegközlekedés Óbuda központja és a főváros távolabbi pontjai között (lóvasút, majd 1896-tól villamos), a forgalmasabb utcák korszerű útburkolatot kaptak. Új középületeket emeltek, amelyek a településen élőket szolgálták; 1897-ben megnyílt a Szent Margit kórház a Bécsi úton és az Óbudai rakparton a Kisfaludy Színház, 1906-ban átadták az új városháza Barcza Elek tervezte épületét. (Barcza tervezte a Szent Margit kórházat is.) Megnyitotta kapuit a Kórház utcai, a Raktár utcai, a Kiscelli utcai és a Szentendrei úti iskola. A javuló lehetőségek miatt megnőtt a városrész lakosságszáma is, az első világháború kitörése előtt (1914) már közel 50 ezren éltek Óbuda-Újlakon.

Óbuda jelentős infrastrukturális és egyéb hátrányból indult a városegyesítésnél. Elindult a gazdasági – ipari – fejlődés, de egy szinten megrekedt, amelyből nem tudott továbblépni. Hiányzott a híd a pesti oldal és Óbuda között. A lesajnált mostohatestvér vagy akár a kolonc szerepe jutott a két másiknál jóval régebbi történelemmel bíró településnek. De egykori önmagához – agrárprofilú mezőváros – képest igenis sokat változott, főleg az infrastruktúra területén. Hogy ezen változások mellett mennyire maradt meg a hajdani büszke óbudai identitás, az sok kérdést vet fel. Talán a tragikus sorsú óbudai író, irodalomtörténész Halász Gábor sorai jól érzékeltetik ezt a folyamatot: „Jött már a tizenkilencedik század és a méltóságos Buda, szárnyaló Pest mellett Óbuda csak a hamupipőke szerepét játszhatta. A történelmi események elkerülték és a nagyvárosi láz is nyomtalanul suhant el felette. A biedermeier csak a Császárfürdőig jutott, megteremtve a platános udvart, dámák kedvenc sétahelyét; az óbudai földszintes házak közé nem került többé műemlék. Az ipari forradalom gyárkéményekkel szórta tele, mégsem tudta megfosztani falusiasságától, nem torzította kietlen külvárossá; a munkáslakások kertek közepén voltak és a szőlősgazdák lépésenként adták fel földjüket. A nagy elmaradottság adta meg Óbuda ízét; a milléniumi gőgös Budapesthez tapasztva is megmaradt kisvárosnak, a kávéházak ragyogásában a kiskocsmák lelőhelyének, fényes kirakatok között a csöngető boltajtók mentsvárának. Girbe-görbe utcái úgy dobálják a villamost, mintha még mindig nem nyugodtak volna bele a technika fejlődésébe.”

Hortobágyi Endre – egyre inkább így tűnik – a 20. század egyik legfontosabb magyar képzőművésze volt. Csak épp évtizedekig nem hallottunk róla. 

Egész festői nyelvezete, az általa felvetett festészeti problémák és a megoldásai is jobban emlékeztetnek a maga korabeli francia festészetre, illetve a Franciaországban élő emigráns magyar művészekére, mint az anyaországi kortársakéra. 

Az összehasonlítás rögtön egy másik problémát is felvet: része-e a magyar művészettörténetnek a francia emigrációs hármas, Hantai, Reigl, Rozsda, és ha már itt tartunk: Csernus és a máshová disszidáltak, például Lakner László, vagy nem része?

Ha nem része, eldobunk egy fontos fejezetet a saját kultúránkból. 

Ha része, ki kell mondanunk, hogy a 20. század nemzetközileg legismertebb magyar festői életművei ugyanúgy, ahogy a magyar fotótörténet meghatározó oeuvre-jei, nem Magyarországon születtek meg. Ebben az esetben azonban a hangsúlyokat is alaposan át kell rendeznünk, hiszen a franciaországi magyar művészet átalakítja a vasfüggöny mögötti magyar művészettörténeti konszenzust is. Egyre inkább úgy tűnik, hogy nem ott vannak a súlypontok, ahol eddig hittük, és olyan vonatkoztatási pontok keletkeznek, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. 

Épp Hortobágyi esetében semmiképp, hiszen anyaországi kortársaitól markánsan különböző úton járt.   

Hortobágyi nem volt főiskolát végzett művész. Egész élete az elnyomottságról, a mellőzésről, a be nem futottságról szól, ami remekül illusztrálja nemcsak azt, hogy ő maga mennyire volt progresszív egy bornírt korban, a három T kádári koordináta-rendszerében, de azt is, hogy ez a rendszer miként viszonyult a valódi – revelatív – életművekhez. Holott Hortobágyi művészetében – magában a konkrét életműben – nincs több politikával összeköthető vonatkozás, mint a (festészeti) szabadság.

De ezt épp úgy nem tolerálta a langyos posztimpresszionista reminiszcenciákra, a már az 1957-es tavaszi tárlat idejére is kifáradt szocreálra és általában a közepesre kalibrált kultúrpolitika, mint apja múltját.

Hortobágyi Endre 1941-ben született Budapesten. 

A legtöbb életrajzban csak annyi áll, hogy apja politikai fogolyként szabadult 1956-ban, amivel egy életre tönkretette fia karrierjét is. Ahogy arra Zoltán Gábor író, az Orgia szerzője, a XII. kerületi nyilas mozgalom történetének kutatója felhívta e sorok szerzőjének figyelmét, az apa, Hortobágyi Sándor valójában a XII. kerületi nyilas szervezet írnoka volt. A családjuk az első világháború után Edelényből került Pestre. Míg a másik fiú katonai karriert futott be, Endre apja, Sándor mindössze a péksegédi munkáig vitte, igaz, mindeközben zeneszerzőként és zenészként is feltűnt a Budai Mandolinzenekarban. Az írnoki munkakör bizalmi feladatnak számított a mozgalomban. A háború után a családfő másokkal ellentétben nem bujdosott el, így könnyen letartóztatták. 1956-ban szabadult.   

Ez valódi tragédia volt a fiú szempontjából – egyrészt nyilván egy életen át cipelte az apai múlt terhét, másrészt az apák bűneit a fiúkra is kiterjesztő rendszerben esélye sem lehetett arra, hogy befussa saját pályáját. 

Noha a képzőművészeti gimnáziumot még elvégezhette, az apai múlt miatt arra már nem volt esélye, hogy a főiskolára bekerüljön.

A gimnáziumban 1957—1961 közt olyan mesterei voltak, mint Göllner Miklós, Benedek Jenő és Basilides Sándor. Ötvenes évekbeli önarcképéről izzó tekintetű fiú néz ránk – maga a festmény lendületes, pontos, későbbi nagy kaliberű festőt sejtet.

Mivel a főiskolára nem kerülhetett be, 1962-ben a Zuglói Körhöz csatlakozott, amelyet Molnár Sándor, a magyar festészettörténet egyik legkülönösebb zárványát, a festőjógát feltaláló művész vezetett. 

Hortobágyi, aki ebben a körben próbálta kibontakoztatni tehetségét, a hatvanas években több betiltott tárlaton részt vett. Ekkor a csoport többi tagjához hasonlóan elsősorban a francia Bazaine festészete hatott rá, illetve a lírai absztrakció. (Erről lásd később.) A hetvenes években nem állíthatott ki, mosogatóként dolgozott egy budai étteremben.

Közben megjárta Franciaországot, de nem maradt kint, hazatért. 

1968-tól egyre magányosabbá vált, a zuglói kör felbomlott, ő minden értelemben a perifériára szorult. 

A szilencium egészen 1985-ig tartott, amikor az Óbudai Galériát vezető Andrási Gábor lehetőséget adott neki egy önálló kiállításra. 

Kimondható hát, hogy a korszak egyik legfontosabb, de legalábbis legkülönlegesebb életművének felfedezése Óbudáról indult – annál is inkább, mert innentől kezdve 1998-ig öt egyéni tárlat is jutott az addig mellőzött művésznek. 1996-ban önálló tárlatot kapott az Ernst Múzeumban is, ám ezt alig két évvel élte túl. 

Ennyi röviden az életrajz. De mi is van mögötte? 

A hiányzó láncszem

A Garten kiadó gondozásában 2021-ben megjelent Egy hiányzó láncszem – Hortobágyi Endre festészete és jelentősége a legújabb kori magyar képzőművészetben című albumban a kötet egyik szerkesztője, Bánki Ákos festőművész (a másik szerkesztő Schneller János) azt írja, Hortobágyi a „hiányzó láncszem” a művészettörténetben. 

„Munkássága nyilvánvalóvá tette számomra, hogy az expresszíven koncentrált festészet nemcsak a nyugati, hanem személyes, egyéni hangként a magyar festészetben is megtalálható. Az alkotó ember kutatja a kapcsolódási pontokat, párbeszédeket, mondatokat, amelyekhez csatlakozni tud” – így Bánki Ákos. 

Ideje van hát a coming outnak, és annak, miért is születik ez az írás. 

2023 májusában a budapesti Karinthy Szalonban rendezett Elemek című kiállításomon Kemény György és Haász István képzőművészek félrevontak, és megkérdezték, ismerem-e Hortobágyi életművét, mivel ami a falon látható – mondták – az olyan, mintha a Hortobágyi által felvetett festészeti kérdések nyomán mennék tovább. Nemet intettem. Soha nem hallottam Hortobágyiról. 

Több évtizedes kínlódás és útkeresés után vált számomra bizonyossá, hogy a magyarországi félmúlt alkotói közül senkihez nem tudok kapcsolódni Gyarmathy Tihamért kivéve, akinek művészetét régóta olyan útnak gondolom, amelynek tapasztalatai hasznosíthatók. Rajta kívül – középgenerációs képzőművészként – kizárólag a fent említett francia emigráció, elsősorban a nagyszüleim generációjához tartozó Hantai és Rozsda, valamint Reigl jelentettek revelatív élményt számomra, egyedül ők mutattak olyan utat a festészetben, amelyet reflektálhatónak láttam. Nem mintha Erdély Miklós vagy a Vajdások, netán a neokonstruktívok munkája, az Iparterv generáció ne lenne elismerésre méltó – egyszerűen csak úgy tűnt számomra, azok az utak hitelesen nem folytathatók, sőt, nem is opponálhatók. 

Ekkor fedeztem fel a két említett művész hatására Hortobágyit.

Bánki szavával azt a láncszemet a magyar művészet történetében, akinek festészete radikálisan különbözik mindentől, amit itthon maradt kortársai hoztak létre. És ami összeköti azt a bizonyos francia emigrációt az itthon maradottakkal, valamint a következő generáció egyes tagjaival, tehetjük hozzá.  

Bánki pontosan fogalmaz, amikor azt írja, „Nemzedékem számára nagy felfedezés, az érthetetlen űr betöltésének egy darabja Hortobágyi művészete. Ő fejezte be egy nagyszerű korszak festészetének mondatait.” 

„Rá nem a XX. századnak volt szüksége. A XXI. század második évtizedének végére vált érthetővé festészete, ezért kapta meg azt a koncentrált figyelmet, ami láthatóvá teszi őt az új generáció számára” – írja Bánki, hozzátéve, hogy Hortobágyi nélkül érthetetlen a magyar absztrakt festészeti hagyomány.  (1)

Helyezzük hát kontextusba ezt a páratlan életművet!

A Zuglói kör

Az ötvenes években, amikor Molnár Sándor, Hortobágyi Endre, Bak Imre, Nádler István, Keserü Ilona és társaik pályája indult, a politikailag oktrojált témaválasztások, központilag előírt stíluskényszer és a totális állami ellenőrzés jellemezte a magyar képzőművészetet. A művészekre olyan szakemberekként tekintett a hatalom, akik a rendszer vizuális kiszolgálói, a propaganda eszközei. Művészi szabadság épp úgy nem létezett, mint ahogy társadalmi szabadság sem. Az Európai Iskola, a magyar művészettörténet addig legfényesebb fejezete 1948-ban megszűnt, elsősorban politikai nyomásra, ám szétesésében közrejátszott az is, hogy az alapítók olyannyira egymástól elfejlődő utakon indultak el, hogy mindezt lehetetlen volt egyben tartani. Ami összekötötte Gyarmathy Tihamér, Lossonczy Tamás, Bálint Endre, Anna Margit, Szántó Piroska, Márffy Ödön, Martyn Ferenc és a többiek művészetét, az leginkább a nyugatos orientáció volt, nem stilisztikai egység.

Az absztraktig nekik köszönhetően egyszer azonban már eljutott a magyar festészet – amelynek legnagyobb tragédiája az volt, hogy politikai nyomásra az európai iskolás hagyomány természetes úton nem fejlődhetett tovább. A következő generáció, Molnár Sándorék, a zuglói iskola alapítójának generációja a mesterséges tudatlanság helyzetéből kellett, hogy induljon. Molnár a Tiltott absztraktok című dokumentumfilmben (rendező Bánki Ákos) elmeséli, hogy mindössze egy órára sikerült bejutnia a képzőművészeti gimnázium elzárt termébe, ahol a megsemmisítésre ítélt könyveket tárolták, innen, a halomból emelte ki Cézanne, Van Gogh és Renoir albumát, és ekkor szembesült ezekkel a „modern” művészekkel, akik lenyűgözték. (2) (Az Európai Iskola felbomlása utáni évtizedben vagyunk!)

Érthető hát, hogy ebben a fojtogató légkörben a képzőművészeti főiskolások, illetve a frissen végzettek mindent megtettek, hogy hozzájussanak az európai művészet friss eredményeihez. Elsősorban ez a szándék hozta létre a Zuglói kört, amelynek neve onnan ered, hogy Molnárék zuglói lakásában gyűltek össze a fiatalok, akik egyrészt saját műveiket vitatták meg, másrészt megosztották egymással azokat a kortárs nyugat-európai szövegeket, amelyek a festészettel foglalkoztak. A saját maguk által készített fordítások stencilezve, gépelve jártak körbe. Mivel Molnár jó viszonyban volt a hozzá közel lakó Hamvas Bélával, a művészeti szakíróként az európai iskolásokkal jó szakmai viszonyban lévő Hamvas is fel-felbukkant a körben, amelyben Molnár mellett Bak Imre, Nádler Tibor, Deim Pál, Molnár László és a főiskolára fel nem vett Hortobágyi is tag volt.

A tagok elsősorban Jean Bazaine könyvét, a Jegyzetek a mai festészetről című kötetet vitatták meg és tekintették alapvetésnek, de közkézen forogtak az École de Paris korszerű törekvéseivel foglalkozó egyéb írások is – írja Andrási Gábor a zuglói körről szóló tanulmányában. (3)

Felhívja a figyelmet arra is, hogy a kör a lírai absztrakció felé fordult, amely a magyar szóhasználattal ellentétben nem szinonimája a nonfiguratív művészetnek. Törekvése épphogy a képről száműzött tárgy festői rehabilitációját célozza, annak festői transzcendentálását, a struktúra feloldásával a többértelműség felé való megnyitását. 

Jean René Bazaine mellett a körben terjedt Kandinszkij A szellemről a művészetben, a Pont és a vonal a síkon című munkája, Klee Pedagógai vázlatkönyve, Malevics A tárgy nélküli világa, de Mondrian írásai is, sőt tudtak az Informelről, a tasizmus képviselőiről, Pollockról is. Olvasták – nyilván a hivatalos erőltetett szocialista szemlélet ellenében is – Jaspers és Jung írásait. Ezen felül műteremlátogatásokat szerveztek az Európai Iskola olyan nagymestereihez, mint Lossonczy Tamás, Gyarmathy Tihamér, Kassák Lajos, Korniss Dezső vagy Martyn Ferenc. Ahogy Andrási írja, ezzel egyben kísérletet tettek a művészetpolitika által megszakított folytonosság visszaállítására. (4)

Mindezt azért érdemes ilyen részletesen felidézni, mert ebből válik érthetővé, hogy milyen képzőművészeti légkör uralkodott az országban, és milyen súlya volt a magyar művészeti életben a körnek, amikor a főiskolára fel nem vett Hortobágyi is megjelent Molnár Sándor lakásán. Mellette feltűnt Attalai Gábor, Hencze Tamás, Molnár László, Csiky Tibor és még jó néhányan. 

Andrási leszögezi, hogy bár az Európai Iskola és a Zuglói kör folytonossága bizonyos szempontból tagadhatatlan, elsősorban a francia orientáció volt az, ami összekötötte a két csoportot. (És a hatalommal való viszony, tehetjük hozzá.) (5)

Említettük, hogy a kör számára a legfontosabb vonatkoztatási pont Bazaine műve volt. A Jegyzetek a mai festészetről című munkát Kemény Katalin művészettörténész, Hamvas felesége fordította le számukra. Hosszabb-rövidebb ideig mindannyian dolgoztak a lírai absztrakt stílusában, az azonban nem jelenthető ki, hogy a körnek lett volna „közös” festői nyelve. Az utak hamar különváltak itt is. Aki megmaradt a lírai absztraktnál, az egyedül Hortobágyi volt – tulajdonképpen csak ő ment végig következetesen az együtt kezdett úton, sajátos festészeti stílust teremtve a bazaine-i tapasztalatokat továbbgondolva egy olyan légkörben, ahol a kör tagjainak kiállításait sorra tiltották be az „avantgardizmus” vádja miatt. 

Történetünk szempontjából mellékszál, de egy megjegyzést megér, hogy az IPARTERV-kiállításokat jócskán megelőzték a zuglói körösök különféle bemutatkozási kísérletei, így itt is szükség volna egy apróbb hangsúlymódosításra a 20. századi magyar művészettörténetben.

A zuglói kör 1968-ban szűnt meg, abban az évben, amikor az absztrakt az aczéli kultúrpolitika rendszerében a tiltottból a tűrt kategóriába csúszott át. 

A magányos festő

Miközben a főiskolát végzett társak nehezen ugyan, de valahogy boldogulni kezdtek, Hortobágyi, aki makacsul ragaszkodott a megkezdett festői úthoz, a lírai absztrakt világ kibontásához, diploma nélkül, a főiskola biztosította lehetőségek (a Képző- és Iparművészek Szövetségének tagsága, Művészeti Alap tagság, kiállítási lehetőségek) nélkül kísérelt meg életben maradni – egyedül. Noha a hatvanas években társaival szerepelt néhány betiltott kiállításon, ezután több mint egy évtizedre elszigetelődött. Évekre a festést is abbahagyta – hangzik el abban a dokumentumfilmben, amelyet Bánki Ákos forgatott le, és amelyben megszólaltatta a művész feleségét és fiát is. (6)

A hatvanas évek útkeresését követően az első jelentős művei közt ott van a Csodaszarvas és a Transzcendens táj, utóbbi mindenben újat hoz, a formák, színek egymásba oldódnak. (7) 

Ahogy Schneller is felhívja rá a figyelmet, az Andrási Gábor szavával „motívumrejtő absztrakció” esetében, amit Hortobágyi is alkalmaz, szó sincs nonfigurális művészetről, annak a festésmódnak a lényege, amit Hortobágyi is követ, az a lényege, hogy az elemek önmagukat fenntartva a többiben feloldónak – mint az említett Transzcendens táj esetében. Jó példa az 1966-os Fa is, amelynek kiindulópontja konkrét tárgy. 

A festőnek a hetvenes években sikerült életében először és utoljára eljutnia külföldre, mégpedig Párizsba. A tíz nap alatt – ahogy leveleiből körvonalazódik – nagy hatással volt rá Fra Angelico, Goya, Canaletto, a 20. századiak közül pedig Nicolas de Stael, Braque és Kandinszkij. 

Hortobágyi a Zuglói kör felbomlása után eltűnt a képzőművészeti életből. Nem állított ki a korszak nagy tárlatain, egyedül a Galántai György-féle balatonboglári kápolnatárlatokon volt jelen 1973-ban. Egy rövid geometrikus korszak után ekkoriban az organikus felé fordult, majd a nyolcvanas években elkezdődött az utolsó korszak, Schneller szavával a „kalligrafikus” időszak. 

Ami megmaradt, és ami mindvégig megmarad Hortobágyinál, az a francia orientáció.

Bazaine mellett erősen hatott rá Alfred Manessier is, akinek „örvénylő” struktúráit átveszi. Rajta kívül Kandinszkij válik fontos vonatkozási ponttá, főleg az 1925-ös Sárga-kék-vörös című munka.  

A nyolcvanas években két fontos dolog is történt Hortobágyi életében. 1985-ben felfedezte Andrási Gábor, aki akkor az Óbudai Galéria és pincegaléria kiállításait szervezte, és
megjelent Vörösváry Ákos műgyűjtő, aki anyagilag elkezdte támogatni a művészt, így elmondható, hogy az élete utolsó évtizede meghozta számára legalább a festői életforma lehetőségét. 

Az óbudai kiállítást, amely tizenhárom év után, 1985-ben az első bemutatkozási lehetősége volt, Zsigmond Attila, a Budapest Galéria főigazgatója nyitotta meg. A tárlatot Andrási Gábor rendezte, de jelen volt Hegyi Lóránd művészettörténész is, mellette a művészbarátok közül Nádler István, Deim Pál, Hencze Tamás és Molnár Sándor, aki szöveget is írt a megnyitóra. A Műcsarnokban őrzött kéziratban Molnár leszögezi: a művész generációjától független utat járt be. „Hortobágyi 1968-tól egyre magányosabbá vált. Értetlenül nézte azt a helyzetet, hogy a társadalomból kiszorul. Barátai sem tudtak róla, bizonyára úgy érezte, ő az egyetlen kiközösített lény. Holott mindenki, aki személyes igazságát és a művészetet választotta, azonos sorsra jutott. (…) Bokszmérkőzésen, ha olyan ütés éri az ellenfelet, hogy számolnak rá, azt mondják: az ütés benne maradt. Ebben a generációban is benne maradt az egész század ütése”, írja Molnár. 

Talán felesleges részletezni, mit jelenthetett a jó szemű Andrási Gábor által biztosított lehetőség a művésznek, aki a 80-as évek kalligrafikus gesztusai után a kilencvenes években visszatalált korábbi formakereséseihez, tust és diófapácot használt. Az 50×70-es munkákon sokszor nyomon követhető egy-egy motívum fejlődése, kibontakozása a minimalista változatig. 

Ezzel párhuzamosan a kilencvenes években folytatta az Andrási szavával élve „motívumrejtő” festmények sorozatát is.

1996-os kiállítását az Ernst Múzeumban Beke László nyitotta meg. Bánki Ákos dokumentumfilmjében, amelyre utaltunk fent, láthatók az archív felvételek a megnyitóról. Beke, aki máskülönben a 20. századi magyar művészet egyik legfontosabb interpretátora volt, úgy tűnik, Hortobágyival kapcsolatosan sajátos vakságban szenvedett. Beszédében azt fejtegette, hogy az életműnek elsősorban a korai szakasza értékes – a késői munkák kvalitását, összefüggését a hatvanas évekbeli kísérletekkel nem látta, nem akarta látni. 

Nem tisztünk, hogy Beke László vakfoltját minősítsük – annyi bizonyos, hogy az egész életében magányos, a hivatalos művészeti szcénából száműzött, az apja által rárakott terhet vélhetően az élete végéig cipelő művésznek ez az egyik utolsó ütés lehetett, amit kénytelen volt elszenvedni a magyar képzőművészeti élet elitjétől. 

Ezután még két évig élt, 1998-ban halt meg, miközben még nyitva volt a Szinyei Szalonban utolsó önálló tárlata. 

Életműve ezután közel húsz évre eltűnt. 2018-ban az Art +Text Galéria Tiltott absztraktok című kiállításán bukkant fel újra a neve a Zuglói kör egyéb tagjainak társaságában, majd megszületett róla Bánki Ákos dokumentumfilmje, amelyet 2019 őszén mutattak be.  A hagyaték feldolgozása 2020-ban kezdődött el. Az életmű-katalógus (Egy hiányzó láncszem – Hortobágyi Endre festészete, szerk. Bánki Ákos és Schneller János, Garten kiadó) 2021-ben jelent meg.   

Az az igény, hogy Hortobágyi életművét ne csak a zuglói kör, a Magyarországon sokáig tiltott absztraktok, de a nagyobb kontextus, a korabeli francia művészet és a franciaországi magyar emigráns festők életműve felől is vizsgálni kezdjük, hogy megtaláljuk a közös pontokat, alighanem jogos. 

Hortobágyi ugyanis nem csak az egykori vasfüggöny mögül nézve hozott létre unikális életművet a többi, az ideiglenes elnyomottság ellenére nála még így is sokkal jobb helyzetben lévő zuglói körös társaké mellett, de legközelebbi rokonai korántsem azok, akik itt maradtak – hanem, ahogy az elején utaltunk rá, azok, akik elmentek, az egy generációval idősebb Hantai és Reigl. (Ami a kalligrafikus kísérletezést illeti, utóbbi mindenképp.) 

Elsősorban a következetes franciás orientáció köti össze őket, másodsorban, tágabb értelemben mindaz, ahogy a festészetről, térről és formáról gondolkoztak. 

Hortobágyi így – az életmű-katalógus találó címével élve – valóban „hiányzó láncszem”, nemcsak az Európai Iskolás hasonló kísérletek és a kortárs szcéna, de a francia emigráció és az anyaország közt is. 

1 Bánki Ákos Hortobágyiról. In: Egy hiányzó láncszem – Hortobágyi Endre festészete, szerk. Bánki Ákos és Schneller János, Garten kiadó, 2021
2 Tiltott absztraktok. Dokumentumfilm. Rend. Bánki Ákos 2018
3  A zuglói kör és az Európai Iskola viszonyáról lsd Andrási Gábor: Motívumrejtő absztrakció a Zuglói körben (1961-1968) Ars Hungarica, 1998/1
4 Andrási Gábor A Zuglói kör (1958-1968) Egy művészcsoport a hatvanas évekből Ars Hungarica, 1991/1.
5 uo.
6 Hortobágyi – The Annihilated. Dokumentumfilm, 2019. Rend. Bánki Ákos
7 Erről a korszakról lásd Schneller János: A hiányzó láncszem. Hortobágyi Endre (újra)felfedezése In. Artmagazin.hu 2022. 06.02.

Régi tétel, hogy ami ingyen van, azt nem értékeljük. Ezért ragaszkodnak ahhoz például a kutyatenyésztők is, hogy még barátoknak sem adnak ingyen kiskutyát – mert az emberiség úgy működik, hogy ami ingyen van, arra nem vigyáz. Hiszen nincs is értéke.
Márpedig a természetnek igenis van: ezt egy normális világban nem is kellene tovább magyarázni. De sajnos mégis kell: ha nem is nagyítjuk ki a képet és nem próbáljuk ideráncigálni az őserdőpusztítástól az akkumulátorgyárakig a legfrissebb példákat, elég csak azt megnézni, hogy néztek ki a városokhoz közeli kirándulóhelyek a Covid-lezárások alatt. Az emberek észbe kaptak, hogy az egyetlen hely, ahová mehetnek, az a zöld: mindenki tornacipőt húzott, kiment egészségügyi sétálni, és akkora dúlást és annyi mocskos törlőkendőt hagyott maga után, hogy az erdő sérülésnyomai csak mára kezdenek behegedni. 

Márpedig az is egyértelmű mindenkinek, hogy nem kakálunk oda, ahonnan eszünk: ezért van az, hogy mániákusan szeretném megismertetni és elismertetni a vadon termett növények értékét minél szélesebb körben. Ha megismerünk egy növényt, megkóstoljuk, megszeretjük, akkor vigyázni fogunk rá, már csak azért is, hogy jövőre már ne kelljen keresni, csak odamenni, ahol előtte megtaláltuk.

Ha gyökerestül kiráncigáljuk, letapossuk vagy megmérgezzük, akkor sokkal több meló lesz a jövő évi bodzaszörppel vagy medvehagymával; újra fel is kell fedezni a lelőhelyet. 

Márpedig bármennyire is gizgazoknak tűnnek, a természetben gyűjtött növények sokkal értékesebbek, mint hinnénk. Mármint ízben és tápértékben. (A szedegetés közben végzett testmozgást és a járulékos friss levegőt most nem is említem, pedig ez is megérdemelne néhány kört.) Rengeteg olyan, sokak számára létfontosságú gyógyszer létezik, amelyeknek a gyártásához a gyógyszergyárak a mai napig gyógynövényeket használnak, nem pedig ugyanannak a vegyületnek a szintetikus változatát, egyszerűen azért, mert nem lehet kiváltani őket.
A mai napig folynak olyan botanikai kutatások, amelyek a növényi hatóanyagokra koncentrálnak: alig egy-két évtizede fedezték csak fel, hogy az egyébként minden részében mérgező tiszafa kérge rendkívül hatékony egy leukémia fajta kezelésében.

De nem kell feltétlenül felcsapni javasasszonynak.  A gyógyítást én is inkább meghagyom a hagyományos nyugati orvoslásnak – enni viszont feltétlenül kell.
Egyre többen fedezik fel, hogy az erdőkertek terményeinek és a vadon termett alapanyagoknak igenis van helyük a konyhában, nemcsak ínségételekként, hanem kuriózumokként is. Tény, hogy a legtöbb ma ismert és használt növényt főként a nagy háborúk és éhínségek idején fogyasztották az emberek és a legismertebb receptek is ezekből a korokból származnak, ám ma már ez az „ínségkaja” asszociáció teljesen lekopott róluk, egyre inkább a különlegességük és az extrém szezonalitásuk az, ami miatt értékelik őket. 

Az ehető vadnövények presztízséért a világ legjobbnak tartott étterme, a nemrégiben bezárt, de pop-up projekteket folyamatosan működtető NOMA  tett a legtöbbet: elindította azt a kulináris őrületet, amely előbb a skandináv országokat fertőzte meg, majd szép lassan egész Európát és Észak-Amerikát. Ázsiát csak azért nem keverném ide, mert az ottani flóra és fauna annyira különbözik a miénktől, hogy ha arra járnék, csak igen erős felkészülés után mernék bármit is a számba venni, ami vadon terem.

A kontinentális öv erdei és mezei viszont jó pár éve nemcsak simán növényeket, hanem luxuscikkeket teremnek.

Itthon is sokan kísérleteztek ezzel a vonallal (pl. Pesti István a Platánban vagy az őrségi Pajta étterem konyhája), de Budapesten a SALT étterem és a séf, Tóth Szilárd volt, aki kifejezetten a természet ízeire koncentrálva alakította ki a teljes konyha koncepcióját – majd a nyitás utáni második évben, azaz szinte azonnal Michelin-csillagot is kaptak érte, ma pedig több hétre előre kell asztalt foglalni náluk, ha szeretnénk belekóstolni a határban gyűjtött alapanyagokra épülő degusztációs menübe. Ingyengizgaz, mi? Hát ennyire. 

Az ő példájukon felbuzdulva egyre több séf kezd el ismerkedni a gyanúsan olcsó – illetve éppen hogy megfizethetetlen, nagyon közeli, de mégis egzotikumnak számító alapanyagokkal. Megfizethetetlen, hiszen ezeknek ismerni kell a természetét, hogy hol szeret teremni, és mikor melyik része a legfinomabb, hogy hogyan lehet kihozni belőlük a legtöbb ízt, hogy mivel lehet összekeverni, hogy mihez illik, hogy hogyan változik az íze – és persze valakinek el kell mennie a szúrós, gazos, kullancsos bozótba és össze kell gyűjteni belőle akkora mennyiséget, hogy az ne csak egy családi vacsora fűszere, hanem egy éttermi nagykonyha számára is értelmezhető legyen.
De nem győzök – jobban mondva győzünk, mert szerencsére foglalkozunk már egy páran ezzel az országban, ha még nem is túl sokan – elég hálásnak lenni, amiért hajlandók megszenvedni ezeknek a növényeknek a hisztijeivel. Hiszen az erdőben nem lehet locsolni, a réteket pedig hála az égnek senki nem permetezi: ha éppen olyan az időjárás, akkor elfagynak vagy nem lehet megközelíteni a lelőhelyüket, vagy ha túl jó az idő, akkor két hét helyett három nap alatt leteremnek. Üzembiztonságról beszélni tehát vadon termett alapanyagok esetében egyszerűen nem lehet. De ez bennük a varázslat is: ha jókor vagyunk jó helyen, olyan különlegességeket kóstolhatunk és használhatunk, ami jóval túlmutat a csalánfőzeléken.

Példának hadd citáljam ide egy tavaszi erdei vacsoraest menüjét, amit a lillafüredi Palotaszálló rendezett. Bózsó Gyula, Az Erdő finom című könyv szerzője (és civilben az Északerdő Zrt. műszaki vezetője) és én (a Dzsindzsa márkanév alatt, vadon termett növényekből készült delikáttermékek elkövetője) segítettük szaktanácsokkal és őrültebbnél őrültebb alapanyagokkal Bózsó Istvánt, a Palotaszálló séfjét, aki lubickolva ugrott fejest ezekbe az ízekbe, és megalkotta a fogásokat: 

Amuse bouche: Erdei dolmades
(rizs, medvehagymalevél, sombefőtt, turbolya, mogyoróbarka, vadsnidling, podagrafű, medvehagymabimbó) – Gál Tibor Egri Csillag 2022.

Előétel: Vaddisznó kucsmában
(vaddisznónyak-pástétom, ízletes kucsmagomba, bükklevélchips, csalán, podagrafű, hagymaszagú kányazsombor, vadalmaecet, bükkmakkolaj) – Gallay Kabar 2021.

Leves: Fürjek az Elíziumban
(fürjesszencia, komlóhajtás, turbolya, kányazsombor, podagra).

Főétel: Bükkösök titka
(szarvasgerinc, trombitagombás krokett, medvehagymás paszternákpüré, kányabangita-jus, pirított bükkmakk) – St. Andrea Merengő 2018.

Desszert: Erdei fantázia
(fehércsokolédé mousse, ibolyahab, ibolyazselé, lucpúder, ezüstfa-liszt ropogós, sóskaborbolyás cukor, vackormorzsa) – Göncöl Furmint 2021.

Ezek az alkalmak és ezek a séfek rengeteget tesznek azért, hogy a vadon termett növények visszakapják a becsületüket és elnyerjék helyüket a legfelső polcon. Nagyon sok olyan alapanyag van, ami egy-két évtizede még csak a fine diningban jelent meg, ám ők szexivé tették, lassan elterjedt a híre, leszivárgott az elérhetőbb éttermek konyháiba is, ma pedig már minden jobb hipermarketben megtalálhatók és az otthon nagyot villantani akaró háziasszonyok vagy a grillek hímnemű császárai is használják őket.
Alig győzöm kivárni, hogy ez végre a vadnövényekkel is megtörténjék! Hatalmas lépés lenne nemcsak a saját fizikai és mentális egészségünknek, hanem a sokak által látogatott és agyontiport parkerdőknek is.

Genf előtt nem sokkal kibontottam egy narancsot. Igazi narancs volt, nem kubai, könnyen lejött a héja. Komótosan eszegettem, miközben a vonatablakon át a tájat figyeltem. A táj igazi táj volt, színei igazi színek, különösen a legelők és az erdők zöldjei, az ég kékje, a házfalak fehérje, a formák, különösen a hegyek formái, mind igazi formák voltak. Korábban fényképeket látva szereztem tudomást róla, hogy léteznek ilyen tájak, és tessék, itt vannak. Közben azt is érzékeltem, hogy az utasok egyike, egy idős hölgy már jó ideje figyel. Nem túl közel ült hozzám, de rám láthatott. Aztán, amikor egyszer elhaladt mellettem a vécé vagy az étkezőkocsi felé mentében, megszólított, magyarul. Aki nyáron a vonaton narancsot eszik, az biztosan magyar, mondta. Ő már sok éve Svájcban él, azt is mondta. Kérdezte, hogy én hová tartok. Rokonokhoz, válaszoltam, Genfbe. Elköszönt, visszaült a helyére.

Mint aki jól végezte dolgát: megbizonyosodott róla, hogy ezúttal sem tévedett, a világot és benne az embereket alaposan kiismerte.

Ha a Szovjetunió nem roppan bele a fegyverkezési versenybe, és ha az akkori szovjet pártfőtitkár nem mond le a kommunista világrendszer további fenntartásáról, akkor én nem láthattam volna azokat a hegyeket, az alpesi réteket, akkor legfeljebb határsértőként, az aknazáron és a szögesdróton keresztül hagyhattam volna el Magyarországot, csakhogy az abban az időben a lehetetlenséggel volt határos. Mondjuk, ha az ember Budapest felől Sopron felé vonatozott, már Almásfüzitőnél, de legkésőbb Győrnél igazoltatták és kikérdezték, hová és miért utazik: az országhatárnak a közelébe sem lehetett eljutni ellenőrizetlenül. A személyautókat megállították, az utasokkal, ha nem helyiek voltak, elbeszélgettek. És még csak azután jöttek az őrtornyok, meg az úgynevezett műszaki zár. Tízéves koromtól kezdve minden nyugati útlevél-kérelmemet elutasították, akárcsak a legtöbb fiúét, mielőtt teljesítette katonai szolgálatát. Csakhogy engem egy rakétás egységhez vonultattak be, ami háború esetén nukleáris töltetekkel felszerelve indult volna meg a Nyugat ellen – a megtiszteltetés azzal a hátránnyal járt, hogy soha nem mehetek a vasfüggönyön túlra, hacsaknem háború esetén. Ehhez képest az, hogy egyszer csak vonatra szállhatok, és néhány bécsi nap után Svájcba utazhatok, nem várt fejlemény volt. Majdnem azt írtam, csoda, dehát a csoda fogalma a természetfelettihez kötődik, és a kommunista gazdaság csődje valószínűleg szükségszerű volt, vagyis inkább materiális, minthogy isteni erők művének kellene tekinteni. De ha szükségszerű volt is, azt senki sem tudhatta, mikor roppan meg a rendszer. Mindenesetre, bármilyen furcsa így, három és fél évtized távlatából, nekem nem voltak terveim szabadság esetére.

A genfi rokonok ötvenhatban menekültek ki Magyarországról. Egy házaspár, kisgyerekekkel. A több mint harminc év alatt beilleszkedtek, megvolt az állampolgárságuk, tisztes jólétben éltek. A gyerekeik felnőttek, diplomát szereztek, dolgoztak, megházasodtak. Kedvesen fogadtak, náluk lakhattam, nem is tudom, két-három napig. Megmutatták a várost. Elsétáltunk a házhoz, ahol Byron tanyázott Shelley-ékkel és doktor Polidorival, oda, ahol A vámpírt és a Frankensteint kigondolták. 

A Genfi-tó épp olyan kék volt, mint a fényképeken, és ez megnyugtatóan hatott. Mintha bízni lehetne a távolból érkező képekben, leírásokban, dokumentumokban.

A híres svájci órákra nem vágyakoztam, de néhány kirakatot azért megszemléltem. Érzékeltem a ruhaüzletek magas szintű eleganciáját, de sem a női, sem a férfi választék láttán nem csorgott a nyálam. Ezek a vágyak csak jóval később vertek gyökeret bennem. Inkább akkor fogott el a sóvárgás, amikor egy antikváriumban a végtelenül sok, számomra ismeretlen szerző könyve közül kiviláglott az a néhány ismert és szeretett is, amelyek már jelentettek nekem valamit. A Nouvelle Revue Française jellegzetes, egyszerű borítói… Pontosan emlékszem, hogy leemeltem a polcról Jean Genet drámakötetét. Akár meg is vásárolhattam volna, de lemondtam róla. Pénzem sem volt sok, de főleg a hátizsákomat nem akartam tovább nehezíteni. Genet egyik darabját színművészeti főiskolás koromban lefordítottam. Szerettem volna megrendezni, az lett volna a diplomamunkám. Nem engedték – a minisztérium illetékese letiltotta. A színházigazgató, miután közölte velem a döntést, a kezembe adta a levelet, elolvashattam. Az, hogy lemásoljam, nem jutott eszembe. Akkor nem volt még minden irodában fénymásoló. Csak a szöveget írhattam volna le, kézzel. Mindegy, a lényegre emlékszem: ilyesféle darabok előadásakor össze szokott gyűlni egy bizonyos fajta közönség, és nem akarjuk, hogy az a közönség összegyűljön. Ezt írta a minisztérium illetékese. Nem voltak hülyék a kultúrát irányító elvtársak, így utólag jól látszik. Még ha a maguk idejében hülyeségnek tűnt is, amit mondtak. „Nem célunk az öncélú formai sokszínűség” – ezt egy megyei szintű kultúrfelelőstől volt szerencsém hallani, mikor is…? Nyolcvanháromban. Genet-fordításomat aztán másvalaki vitte először közönség elé; mindegy, legalább bemutatták, és azt hiszem, jó előadás lett belőle.

Mégis, ha visszaidézem azokat a napokat, kellemetlen érzések jönnek föl bennem. Genfben folyamatosan körülvett valamiféle aggodalom vagy szomorúság, valami rossz sejtelem. Biztosan nem a tó partján tanyázó angol romantikusok rémtörténeteiből fakadt, inkább a vendéglátóimból. Annak tulajdonítottam, hogy rettentő nehéz lehetett új életet kezdeni egy idegen országban, éppen a szigorúságáról híres Svájcban, annak legelegánsabb városában, és hogy eleve keserves lehetett elhagyni Magyarországot. A házaspár férfi tagja a forradalom előtt börtönben is volt, a családi hagyomány szerint egy vicc miatt, amit egyszer elmesélt, és feljelentették. Várható volt, hogy a forradalom leverése után megint lecsukják, azért mentek ki. Az utolsó pillanatban szánták rá magukat, amikor nem lehetett már akadálytalanul átmenni a határon. Gyalog, erdőkön keltek át, karjukban a kisgyerekekkel, akiket altatóval elkábítottak, nehogy sírjanak, kiabáljanak. Alig vihettek magukkal bármit is. 

Mindazonáltal igyekeztünk megfelelni a szerepeinkből adódó kötelmeknek, én hálás voltam és érdeklődő, vendéglátóim kedvesek. Míg el nem jött az utolsó nap, amit a tervek szerint náluk töltöttem. Este indultam tovább. Reggel együtt elmentünk a bevásárlóközpontba, bevásárolni a búcsúebédhez. Mint aki sohasem járt még bevásárlóközpontban, sohasem szembesült még egy nyugati szupermarket kínálatával, kellő ámulattal lestem körül. 

A kertben ettünk. Olyan szép ebéd volt, hogy ízeket egyáltalán nem éreztem. De annyi év után is emlékszem, hogy a főétel fondue bourguignonne volt. A vége felé, miután mindenkinek bort töltött, és koccintottunk, a házigazda arról kezdett beszélni, milyen jó, hogy megismerhettek engem. Hiszen addig csak egyszer találkoztak velem, gyerekkoromban, mikor rövid időre hazalátogattak, meg fényképekről és anyám leveleinek néhány mondatából. Most viszont láthatják, hogy jó magyar ember vagyok, és ennek szívből örülnek.

Jó magyar ember, igen, ezt mondta, szó szerint.

Akkor, végre, megértettem.

Egészen addig, az utolsó étkezésig, annak is a végéig abban a hiszemben voltak, mondhatnám attól tartottak, hogy bejelentem: ott maradok. Ha már egyszer kijutottam Magyarországról, illetve bejutottam Svájcba. És ők nem tagadhatják meg tőlem a segítséget. Ahogy annak idején őket segítették a Nyugaton élő rokonok és barátok, mindazok, akik már megvetették kint a lábukat. Alighanem már elgondolták, milyen nyelvtanfolyamra irathatnak be, és hol kezdhetnék dolgozni. A vendégszobát vajon huzamosabban is használhattam volna? Vagy át kellett volna mennem valami más szállásra?

Annyira felszabadultak lettünk ott hirtelen, hogy még arra is rákérdeztem, igaz-e, hogy házigazdámat egy vicc miatt jelentették fel a Rákosi-rendszer idején. Igaz, mondta, és én megkértem, hogy mesélje el azt a nagy hatású viccet. Nevettünk, csak erre emlékszem, magára a viccre nem.

Három és fél évtized távlatából visszanézve még mindig örülök, hogy örömet szereztem rokonaimnak azzal, hogy nem maradtam a nyakukon. Bár igazából az nem döntés volt részemről, hiszen nem latolgattam, hogy „kint” maradok-e. Hacsak úgy nem tekintem, hogy az ember akkor is dönt, amikor válaszúthoz érve figyelmen kívül hagyja az előtte feltáruló utak némelyikét, amikor az érzései, a vonzalmai előbb hoznak döntést, mint hogy ráébredne, valamit meg kéne fontolnia. Ha megtörtént a csoda, és kinyíltak a határok, akármikor kimehetek majd, vélhettem akkor, és nemcsak hetekre, hanem akár hónapokra vagy évekre is.

A nyolcvanas években nagyjából folyamatosan egyre szabadabban élhettünk. Tudom, ezt most finomítanom kell, jó, mondom inkább így: egyre szabadabbnak érezhettem magam a hazámban; akkor a hazámnak éreztem még, ez nem volt kérdés, ez sem volt kérdés.

És mert így volt, úgy éreztem, hogy van és lesz dolgom „otthon”. Lesz mit tennem. Nos hát igen, egy darabig volt is.

Aztán meg nem.

Vagy legalábbis az értésemre lett adva, hogy arra, amit csinálnék, nincsen szükség.

Tisztában vagyok vele, hogy járhattam volna rosszabbul. Nem minden nemzedék számára adatik meg a lehetőség, hogy megtapasztalja a szabadabbá válás gyönyörűségét. Az előttem járó nemzedékek kulcsszava volt a prés és a falak – az akkor élők közül sokan meg sem érték, hogy csökkenjen a présben a nyomás, és hogy a falak némelyike ledőljön. 

El sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer majd elkezdem megérteni azokat az embereket, akiknek hiányzik az összepréseltség és a befalazottság. Pedig eljött az idő, amikor elkezdtem gondolkozni róluk, és a gondolkodás bizonyos mértékű megértéshez vezetett. Megbocsátásig nem.

Önnek hány évet jelent a Társaskör az életében?

A Társaskörben töltöttem életem jelentős részét. Ötvennégy éven át dolgoztam a zenekarral, ebből harminchármat a Társaskörben. Szinte az volt a második otthonunk. 1990-et írtunk, épp próbatermet kerestünk, mert a Filharmónia által biztosított korábbi helyünk megszűnt. 

Mivel a zenekar tagjainak jelentős része óbudai volt, én magam is laktam itt korábban 14 éven át a Kórház utcában, adta magát, hogy megkeressem Merényi Juditot, aki akkor már két éve vezette az intézményt. Boldogan fogadott és megállapodtunk, hogy ideköltözünk. Nagyon szerettük ezt a helyet.

Családias, jó hangulat volt, kellemes környezet, barátságos közeg, csupa olyan emberrel, akik szívvel-lélekkel végezték a munkájukat.

Merényi Judit mellett ott volt igazgatóhelyettesként Wéber Éva, alias Nyuszi, és Harsányi Mária. Pihe – ahogy mindenki szólítja – huszonhat évig dolgozott Judittal és Nyuszival, hogy aztán átvegye tőlük a stafétát 2008-ban. Az évek során otthonra leltek a házban más együttesek is, mint a Budapesti Vonósok, a Ragtime Band, az Óbudai Kamarazenekar és később az Anima Musicae is.

De nem volt ez gyakorlat, és ma sem az, hogy egy ilyen hely valódi műhellyé és zenekarok otthonává váljék. Ez Merényi Juditnak köszönhető? 

Merényi kereste a módját, hogy lehet ezt az épületet belakni. Szerette volna a köztudatba bevinni, hogy ez egy fontos kulturális létesítmény. Nem is kultúrotthon, ez tényleg egy művész-találkozóhely lett, ahol próbáltunk és dolgoztunk, de mellette koncertezni is lehetett, nyílt próbákat tartottunk, sokféleképpen próbáltuk a kapcsolatot megtalálni a közönséggel. Volt itt rengeteg egyéb program, különböző klubok. 

Ez a helyzet mindkét fél számára előnyös volt. A zenekarnak lett egy remek próbahelye, az intézmény rangját pedig emelte, hogy az akkor már világhírű Liszt Ferenc Kamarazenekar ott dolgozik és koncertezik.

Igen, talán egy kicsit jobban idecsaltuk a közönséget, de azért azt hozzá kell tenni, hogy a koncertek is inkább családi jellegűek voltak. Szinte személyes ismerőseink voltak a nézők. A Zeneakadémiához képest – a terem nagysága, a színpad és a közönség távolsága miatt – itt sokat számított a testközelség. Ez valóban egészen egyedülálló, nem igen tudok más ilyen helyszínt Budapesten. Mégis, az az érzésem, hogy még mindig nem ment be eléggé a köztudatba. De persze kirándultunk messzebbre is, kiengedtük a csápjainkat és szerveztünk fesztiválokat, legfőképp a Zempléni Fesztiválra gondolok, ami szintén közös gyerek volt az óbudai csapattal.

Az Óbudai Társaskör jelenlegi igazgatójával, Vass Lajossal önöket sok éves barátság köti össze. 

Tulajdonképpen Lajos mentette meg a zenekart azt követően, hogy a rendszerváltás után elvették tőlünk az állami támogatást. Komolyan felmerült bennünk, hogy ha ennyire nincs ránk szükség, akkor elmegyünk az országból. Az egykori Szovjetunióból például két kamarazenekart is „exportáltak” akkoriban családostól, mindenestől Spanyolországba, illetve Franciaországba. 1993-ban szervezte meg Lajos az első Szolnoki Zenei Fesztivált, amire minket is meghívott. Mi egyébként földik vagyunk, Szolnok mellett születtem, jól ismerem a környéket. Elmentünk a fesztiválra, elkezdtünk beszélgetni, felmerült ez a probléma (akkor már kilátástalan volt a helyzetünk), és Lajos azt mondta: gyertek Szolnokra! Első pillanatra utópisztikusnak tűnt az elképzelés, de az akkori polgármester, Várhegyi Attila is támogatta az ötletet, és így végül Szolnok Megyei Jogú Város zenekara lettünk.

Az együttes épp akkor volt harmincéves, Várhegyi Attila is a harmadik ikszet töltötte be, együtt ünnepeltük a születésnapunkat a Társaskörben. Szép pillanat volt.

Megkaptuk az önkormányzattól azt az anyagi támogatást, amit korábban a minisztérium biztosított nekünk, mi pedig, ahogy Lajos fogalmazott, a világ minden tájára vittük magunkkal és öregbítettük a város hírnevét. De természetesen Szolnokra is hoztunk sok nagy nevet, pezsgő kulturális és zenei élet volt akkoriban. Például Fischer Annie az utolsó koncertjét Szolnokon adta velünk. Igazi világsztárok jöttek el, mint például Jean-Pierre Rampal fuvolaművész, Maurice André trombitaművész, Isaac Stern hegedűművész, Murray Perahia zongoraművész. Olyan koncertek voltak, hogy sok európai város irigy lehetett volna. Eltelt tizenkét év. Közben szép lassan előjöttek a problémák. Ez egy kis város, akkor 40-50 ezer lakosa volt, volt egy színháza, egy szimfonikus zenekara, egy kamarakórusa, és még minket is el kellett tartani. Egy idő után a városnak ez sok nehézséget okozott és nekünk is kellemetlen volt. Szép csendben elbúcsúztunk, és máshonnan próbáltunk forrásokat keresni. 

Nemcsak a zene-, de a színháztörténetbe (legalábbis a hazaiba) is beírták a nevüket azzal a bizonyos Amadeus előadással, ami szintén Vass Lajoshoz köthető.  

Az egyik legnagyobb élmény volt. Lajos akkor már a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója volt, és az az ötlete támadt, hogy csináljuk meg az Amadeust élőzenével. Furcsa gondolat volt a zenekart kiültetni a színpadra egy prózai előadásban, el nem tudtam képzelni, hogy fog ez megvalósulni, de belementünk. Megvolt, hogy a fiatal Alföldi játssza majd Mozartot, de Szikora János, a rendező, még nem találta meg Salierijét. Nagyon jó barátom volt Darvas Iván, bevillant, hogy egyszer arról panaszkodott, mennyire fáj neki, hogy a vígszínházi Amadeusban nem ő kapta Salierit. Szóval bedobtam Szikorának Darvas nevét, aki egyből lecsapott rá. Összeállt a csapat. Emlékszem, a Társaskörben gyakoroltuk Iván nagymonológját, ami alatt mi Mozart Adagio és fugáját játszottuk. Fantasztikus élmény volt, ahogy a zene és a szöveg egymásba simult, ahogy a zenei ívek és a dinamika remekül emelte ki a szöveg mondanivalóját.

Ültünk a próbán és azt éreztük, itt valami egészen különleges dolog születik. Kiderült, hogy Alföldi tud zongorázni, Szikora belerendezte, hogy a színpadon játsszon, miközben mi kísértük.

Az egész egy csoda volt. Több mint negyvenszer adtuk elő, a Pécsi Országos Színházi Találkozón díjat is nyertünk vele. Lajos akkor is hívott, amikor már az Operaházat igazgatta. Felkért, hogy a Rózsalovag felújításban üljek be koncertmesternek. Bár nem az én világom az opera, a barátságunkra való tekintettel elvállaltam, és végül nyolc előadásban játszottam – talán nem is rosszul. Örültem, amikor Lajost nevezték ki a Társaskör igazgatójának. Végtelenül tisztességes, becsületes ember, igazi jó barátom, és bár alaposan meghányta-vetette az élet, időnként még mindig a fellegekben jár, de én ezt is szeretem benne.

Milyen szívvel megy be most a Társaskörbe? Szép vagy keserédes az emlék?

Nem keserédes. Ez egy örökös kötődés, amit nem lehet csak úgy elfelejteni és nem is akarok. Úgy megyek oda, mint ahogy hazamentem a nagymamámhoz annak idején. A portástól a takarítónőig mindenkit ismerek és mindenki barátként üdvözöl. Az, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekarral megszakítottam a kapcsolatot, más lapra tartozik. Megpróbálom ezt teljesen kettéválasztani. Nagyon örülök annak, hogy azt látom, jól működik az intézmény, talán még egy kicsit előre is mozdult. Mosolyogtam, amikor megláttam Lajost a Kiskorona7 táblával a kezében, próbál egy csomó újdonságot behozni. Az az érzésem, hogy a hely tovább fog működni, mint gondolnánk, mert ez tényleg egy kis sziget a főváros nyüzsgő és zajos kulturális életében. Ha továbbra is ilyen szívvel-lélekkel csinálják, annak előbb-utóbb meglesz az eredménye.  

Harmincöt éves a Társaskör, ennek apropóján szerepelsz a mellékletben mint a játszóhelyhez kötődő művész. Beszéljünk először a harmincöt éves Fesztbaum Béláról.

Azokra az évekre kérdezel most rá, amikor is az egyik legtöbbet játszó színésze vagyok a magyar színházi szcénának. Tizenkét-három éve a Vígszínházban, sokat dolgozom, főleg közepes és inkább kicsi szerepekben. Ezt a kiváltságomat nem veszítettem el mostanáig sem, döntően epizodista vagyok. Szóval harmincöt évesen gyakorló színész, aki figyel, tanul, készül, dolgozik. 

Akkor hol tartottál azokban az ügyekben, amelyeket azóta megvalósítottál? Képzések, még egy diploma, doktori.

Akkoriban annyi időt töltöttem már gyakorlattal, hogy elkezdett hiányozni az elmélet. Találkozhattam legendás színészekkel, Bárdy Gyuri bácsival például, aki jó barátságába fogadott, picit még ott volt Tábori Nóra, Benkő Gyula bácsit is lehetett hallani. Történetek, arcélek, kibogozásra váró összefüggések jöttek felém. Idővel kiapadhatatlan szenvedély és örömforrás lett számomra a Vígszínház, és ezáltal a magyar színjátszás 19. század végi és 20. századi története is. A Víg modelljét, világát értékesnek gondolom és szeretem az épületet is a maga teátrális mivoltában, azaz azt, hogy nem egy hentes boltból vagy moziból lett színház, hanem színháznak tervezték. Visszatérve: elkezdtem ezzel foglalkozni és igyekeztem becsatlakozni olyan képzésekbe, ahol egyéb ismeretekre is szert tettem, végül aztán a kutatási területeimnek mindig köze lett ehhez az intézményhez. A bölcsészkaron átfogóbb, színháztudományi szempontból foglalkoztam a Vígszínház történetével, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen megszerzett doktorim témája pedig egy olyan tanulmány lett, amelynek főszereplője Ditrói Mór, a Víg első művészeti igazgatója. Egyébként ekkoriban indultak el azok a saját vagy független dolgaim, amelyeket azóta is ápolok – ennek az egyik szép és számomra nagyon fontos állomása az Óbudai Társaskörben bemutatott Seress Rezső-est. 2008-ban született meg a Víg Házi Színpadán a Kosztolányi-estem, ami tulajdonképpen a mai napig megy. Egyik versének első mondatával indul: „Most harminckét éves vagyok” – 2008-ban harminchárom voltam, szóval valóban ekkortájt keletkezett bennem a vágy, hogy mást is mutassak magamból a közönségnek. Az első állomás volt ez az est. A szinte ismeretlen vígszínházi karakterszínész felmegy a házi színpadra – mi lesz ebből? Egy tízéves széria… Harmincöt körül teljesedtek ki bennem ezek a vágyak. 

Tele voltál ambícióval és tervekkel.

És megvalósításra váró ötletekkel, amelyekben tudtam, hogy meddig nyújtózkodhatok. Én nem kaptam rendezési lehetőséget – csak jóval később, egyetlenegyszer –, szóval afelé terelt az élet, hogy ha szeretnék mondani valamit, akkor azt fogalmazzam meg én. Voltak egyébként előképeim az egyszemélyes műfajjal kapcsolatban.

Fontos példaképem az idén nyolcvanéves Bálint András, aki tanárom volt, és nagyon szerettem nézni az estjeit, például a Márai-estjét.

Más alkat, mint én, de nagyon hasonló bennünk az egy est felépítéséhez kötődő viszonyunk és az ehhez kapcsolódó szenvedély is. Fontos impulzusokat nyújtott ahhoz, hogy hogyan induljak el a saját utamon. Erősen hatott rám Benedek Miklós életműve is, a Budapest Orfeum és a korszakhoz fűződő személyes viszonya, hogy hogyan kezeli ezt a világot, s hogy hogyan lesz például egy egyszerű sanzonestből színházi élmény. Szerkeszteni nagyon szeretek. Olyan anyagokból főleg, amelyek nem színházra íródtak, érdekes játék egy ívet összehozni. Amelyben beszélhetek a korról, amelyről szól, a helyről, amelyben született, de arról a korról is, amelyben előadom, és közben beszélhetek saját magamról. 

Amikor említetted, hogy epizodista vagy, eszembe jutott, amit Gerdesits Ferenc mondott nekem évekkel ezelőtt: a jó comprimario adja fel a nagyoknak a labdát, azaz az epizodistának ugyanolyan jónak kell lennie, mint a főszereplőnek. Ugyanannyit tesz hozzá az előadás színvonalához.

Tudniillik észreveszed, ha nem jó. Olyan ez, mint a filmzene. Akkor veszed észre, ha hiányzik. Igaza van, ugyanakkor nem is lennék ennyire szerény: a kis szerep is nagy. Persze teljesen más létezést kíván, ha az ember bemegy a színpadra hétkor és csak tízkor jön ki, esetleg közben a takarásban iszik egy pohár vizet, mint ha kétszer hét perce vagy hét oldala van egy előadásban. Másféle koncentráció, de mindkettő nagyon sűrű. Nekem a teljes pályám során mindig kevesebb időm volt arra, hogy a közönség tetszését elnyerjem vagy az adott színdarabot szolgáljam. Cserébe viszont az estek, amelyeket létrehoztam vagy szerkesztettem, igazán nagy falatok. De hozzá kell tennem, hogy nem keserűségből születtek. Molnár Gál Péter írta az egyszemélyes műfajról: „Milyen is egy önálló est? Nyíltszíni panasz, hogy figyeljetek rám, tudok én ennél többet is.” Igen, van ilyen, és hazudnék, ha tagadnám, hogy a megmutatkozni vágyás bennem is megvolt. De keserűség soha. Színészi sértettségből nem lehet előadást csinálni. 

Amikor a személyiségeden gondolkodtam, az jutott eszembe, hogy olyan vagy, mint egy festmény. Léptékében mint a Munkácsy-trilógia darabjai, amelyeken a nagy egész részleteiben is egységet alkot. Szélesvásznú művész vagy, akinek folyamatosan jár az esze, egy nagyon is józan pali, miközben az ilyen figurák általában őrültek. Valami mindig mozog benned.

Megtisztelő a nagykép-hasonlat. Az összes pici megfestett részletben örömömet lelem. Ha éppen valaminek zenében kell kijönnie, akkor a zene által jön ki, ha rockzenekart kell alapítanom, akkor úgy. Ha egy bárban zongorázom Seress-dalokat, akkor úgy, s ha tudományos kutatásban tudok megfogalmazni valamit, akkor az történik. Nagy ajándék, hogy több területen ki tudok teljesedni és a befogadónak is tetszik. Hat éve érkezett ehhez egy külön érték, egy kisfiú, aki mindezt más fénytörésbe helyezte, és lett még egy posztom, amelyen szintén szívesen helyt állok.

Jólesik megélni ezt a kettősséget: jó eljönni otthonról dolgozni, és aztán nagyon jó utána hazamenni és élni egy átlagos apa életét.

Sajnos sok közös este kimarad, hiszen speciális foglalkozás az enyém, ugyanakkor már ezekben az években is átadok neki valamit, ami nagyon fontos: amikor elmegyek dolgozni, azt látja, hogy örömmel teszem. Mindazt, amit felsoroltál, nehéz lenne másképp csinálni. Amikor apu elmegy, örömmel megy, és apu nem fáradtan tér haza. Ezzel neki is adok egy mintát – teljesen mindegy, mi lesz belőle, az élet fontos része, hogy az ember szeresse a munkáját.

Egertől, ahol te kezdted az iskolát, teljesen elszakadtál? Egyáltalán kötődsz helyekhez? 

Fővárosi életemet Pesten kezdtem, nagyon szeretem az Újlipót világát, de Budán is otthon vagyok, sőt szülővárosomban, Egerben is, a környéken van egy kis házunk. Sokan Nyugat felé vonulnak pihenni a fővárosból, mi épp ellenkezőleg: a Bükk, a Mátra, a jó levegő és nyugalom irányába, ahol lehet szalonnát sütni és jó egri borokat kortyolni. Sok áldozatot kíván ezt tartani, kezelni, de nem engedtem el. Mert helyekhez kötődöm. Így aztán Óbudához is. Egy hullámhosszon rezeg a Seress-anyag a Társaskör szellemiségével, azért is tartott ki ilyen sokáig, ezzel együtt egyfajta otthonom a Társaskör is, kicsit mindig úgy megyek oda, mintha hazamennék.

Már a középiskolai évek alatt is a kamarazene felé fordultál, három országos versenyen lettél különdíjas és egy első helyezést is besöpörtél. Ez az attitűd számomra olyan, mintha egy hosszútávfutó leginkább stafétában gondolkodna. Csapatban, és sosem egyéni teljesítményben.

Abszolút jó meglátás, egyéni céljaim valahogy sosem voltak, legalábbis szóló karriert illetően. Ez valószínűleg a gyerekkorig vezet vissza. Öten vagyunk testvérek, sohasem játszottam egyedül. S ha másokkal veszel részt valamiben, attól kezdve szabályok vannak érvényben és kompromisszumok, és az együttjátszás engem mindig inspirált. Három lány és az öcsém között én vagyok a középső, folyamatosan társaságban voltam. Egyedül nem is volt kedvem elővenni a hangszert, másokkal viszont mindig nagy örömmel tettem, már a zeneiskolában is azt vártam, hogy legyen lehetőségem duózni, vagy hogy mikor lehet trió. A Járdányi Pál Zeneiskola nyári táborában már egy-két éves hangszeres tapasztalattal játszhattam vonós zenekarban, és ez az élmény kihatott az egyéni zenei életemre.

Középiskolában szólistaként mindig virtuózabb darabok megtanulására törekedtem, de a lényeg a teljesítmény másokkal való megosztása volt.

Egyéni versenyeken is elindultam, de ezzel párhuzamosan a kamarázás egyértelműen szerelem lett, mindig kerestem a lehetőségét. Rolla Jánosnak köszönhető, hogy választott utam a kamarazenekaros formáció lett – a vele való találkozásom döntött, a személyisége, egyénisége meghatározta a zenei létformámat. A Zeneakadémián a barátaimmal fél évig gondolkodtunk, mi lenne a jó terv számunkra, belevágtunk, azóta telik az idő és nem történt más. Óriási ajándék, hogy a barátaimmal zenélhetek. Jó társaságban jó muzsikákat játszunk.

Nemrég említette Oláh Vilmos hegedűművész, hogy ma Magyarországon nincs olyan vonósnégyes, amely ebből élne. Mi a véleményed erről? 

Ez egy tény. Sajnos így van. Nem tudom, régen milyen arányok voltak, csak sejtem, hogy a Bartók Vonósnégyes meg tudott ebből élni. De maga a műfaj nem olyan, hogy kilóra lehessen mérni, hogy hétről hétre piacképes termékeket lehetne előállítania egy kvartettnek. Elképesztően introvertált műfaj, a zeneirodalom legmélyebb gondolatai vonósnégyesre íródtak, egyfajta tudomány zeneszerzői körben is. Hihetetlen repertoárja van, aminek én rajongója vagyok Haydntől Bartókig. Kell egyfajta intellektuális állapot, hogy az ember tudja élvezni, és ez nyilván korfüggő is.

Fiatalon szerintem esélytelen, utána a ház-család-karrier szippantja be az embert, így leginkább élete második felében tud nyitni egy befogadó, odaforduló állapot felé.

Nem tudom, ez jó-e vagy rossz, de így van. Ebből nem lehet megélni, mégis rengeteg aktív és nagyon magas színvonalú kvartett dolgozik az országban. A miénk, a Quartetto Speranza, 2018-ban alakult, és nagyon úgy tűnik, hogy életünk végéig együtt fogunk játszani. Én inkább az ilyen jellegű fesztiválok hiányát sajnálom, ezért is hívtam életre a Budapest Quartet Weekend kezdeményezést. 2020-ban Beethoven vonósnégyeseit játszottuk el egy hétvége alatt, ami akkora sikert aratott, hogy ebből nőtte ki magát a fesztivál. Minden évben egy zeneszerző köré épül egy hétvége, és az összes vonósnégyes elhangzik több formáció tolmácsolásában. Legutóbb több kvartett volt, mint mű, akkora volt a szakmai érdeklődés is. Beethoven, Haydn, Mozart és Dvořák volt soron eddig, és hát csodálatos termeink is vannak ehhez az országban.

Nektek hogyan lett az Óbudai Társaskör az otthonotok? 

Ez is Rolla Jánosnak köszönhető. A Liszt Ferenc Kamarazenekar itt próbált, és amikor elindultunk, segítséget kértem Rolla Jánostól. Eljött, meghallgatott minket, kottákat, darabokat ajánlott, és beajánlott minket az akkori igazgatónak, Harsányi Máriának, akit meg is kerestem a kéréssel, hogy bemutatkozhassunk a Társaskörben. Azonnal befogadta az alakuló zenekar koncertjét, ami szervezői oldalról – valljuk be –, rizikó. De Pihe beleállt és Rolla János is biztatta. Teltházzal és sikerrel nyitottunk – ez volt az első löket, majd a későbbiekben próbákra is befogadtak minket. Eleinte heti egy alkalommal itt, és egyszer az evangélikusok imatermében próbáltunk, aztán Óbudán ragadtunk, ahogy növekedtek a koncertszámok. Mára az otthonunk az épület, talán már túlzottan is a magunkénak érezzük, minden zugot képesek vagyunk belakni és megtölteni gyakorlással. 

2010-ben alapítottad az Anima Musicæ-t. Mi volt a fő célkitűzésed, mi volt a vízió?

Szerencsés, hogy inkább mottót választottunk, és ez nem változott. Az Anima léte annak köszönhető, hogy nem materiális célt fogalmaztunk meg, hanem egy olyan közös célt, ami mentális, de minden síkon tetten érhető: ez az anima musicæ, a zene lelke… Összekapcsolódtunk. 

A közösség nagyon fontos számunkra, mégsem egymás vállára tettük a súlyokat. Ehelyett összetesszük a lelkünket, és ebből születnek meg a varázslatos pillanatok a színpadon.

Egy jól elkapott frázis, egy összenézés, és amit mi átélünk, azt a közönség is átéli. Ez az, amiért érdemes elmenni a koncertre – ezeket hívjuk mi Anima-pillanatoknak. És ezt évről évre megújítjuk magunkban. Most épp ilyen időszak van, amikor leültünk és újra átbeszéltük a közös célt. Minden más másodlagos. Egyfajta Da Vinci-féle sfumato rétegen keresztül látom ezt a szakmai dinamikát. 

Miközben mára bedolgoztátok magatokat a hazai zenei élet vezető zenekarai közé. 

Nem úgy történt, hogy pozíciót, sikert vagy popularitást tűztünk volna ki célul, de azt sem, hogy a legjobb háromba akarunk bekerülni. Az ember megpróbálja a legmagasabb minőségben megvalósítani a feladatait, és jó esetben odafigyelnek rá. S ha azonnal nem is jönnek a lehetőségek, lassan épülni kezdenek a rétegek. Mára a legfoglalkoztatottabb kamarazenekar vagyunk, és öröm, hogy ennyi megkeresést, felkérést kapunk. Ez persze annak is köszönhető, hogy afféle zenei mindenevők vagyunk, a barokktól a kortársig minden érdekel minket, sőt kikacsintunk a dzsessz és a népzene felé is. Nemrégiben a néptánc volt az alapja egy összművészeti előadásnak, amelyben részt vettünk. Nem tagozódunk be egyetlen korszak zenéjébe. Persze megvan az alap profil: tradicionális romantikus repertoár, a kamaraegyüttesre íródott szerenádokra gondolok elsősorban, Csajkovszkij, Dvořák és Suk-művekre többek közt, ezekből egy válogatást rögzítettünk is.

A vezetői pozíciódat hogyan képzeljük el? Mi az, ami a munkádban egyáltalán nem zene? 

Olyan pozícióban vagyok, amelyből a struktúrát minden területen át kell látni, ha valami elcsúszik, mint egyesületi elnök, én vagyok a felelős. Ugyanakkor paradox módon egyedül nem dönthetek semmiben, a felelősség mégis egy személyben az enyém. Közhasznú civil szervezet vagyunk, ehhez többek közt hozzátartozik egy éves közgyűlés, költségvetés, amit el kell fogadtatni a zenekarral, a tagok egyben egyesületi tagok is. Mérleget is kell készíteni, egyszóval rengeteg adminisztrációs feladat hárul ránk. Három éve szerencsére sikerült bekerülnünk az állami támogatási rendszerbe. A művészeti törvény szerint minősített művészeti együttes vagyunk, ennek a kategóriának ugyancsak vannak kritériumai, amelyeknek meg kell felelni, beszámolókat kell készíteni, ami szintén elképesztően sokrétű feladat – előbb-utóbb ügyvezetőre lenne szükségünk… 

Hol tartod a Kossuth-díjadat? 

Érdekes dinamikája volt ennek. Mert nem a Suti volt az első megtisztelő díjam – a férjemmel így hívjuk (Kossuth, Kossuth-i, Suti) –, az Opera legmagasabb szakmai kitüntetését kétszer nyertem el, a díj maga egy elég méretes porcelán hattyú, fa keretben. Ezek a régi lakásban szekrényben voltak.

Valahogy úgy neveltek, hogy örülök az elismerésnek, de díjakat kirakni szégyenlős vagyok.

Aztán elköltöztünk, lakásból házba, most van egy szalonunk zongorával, kottás szekrénnyel, így végül lett helye a hattyaknak, a Halhatatlanok-kitüntetésnek, különféle érmeknek, a Liszt-díjnak, a Székely Mihály-plakettnek, és a Sutinak is. Suti ott áll, de jelenleg be van csukva. Egy időben nyitva volt, akkor néha skálázás közben elkaptam a tekintetemmel, hogy lengeti a kalapját, oda is szóltam neki: de jó, hogy tetszik, örülök! 

Érzelmileg számít, hogy megkaptad, vagy szakmai rangot jelent inkább? 

Hát, nézd… azt gondolom, kevesebb díjjal és több munkával teljesebbnek érezném a pályámat. Tagadhatatlan, hogy a nemzet művésze cím és az örökös tagság után ez a legnagyobb rang és viszonylag fiatalon, aktív pályaszakaszban kaptam meg, azóta sok helyen más a velem való bánásmód is.

Ami viszont sokat jelent nekem, inkább az, hogy a szoborral járó anyagi elismerésből egy kert, egy élő, lélegző organizmus lett, ami nélkülem is tovább él majd.

Nem Balira utaztam, nem autóra költöttem, hanem teremtettem. Ezen kívül egyáltalán nem érzem úgy, hogy ettől most valaki lettem. Ezt persze az a hűvös kapcsolat sem teszi lehetővé, ami köztem és az Operaház jelenlegi vezetése között mostanában van, de nem is vagyok ilyen típus. Jó, hogy van, de már történelem, én viszont a jelenben élek és a jövő érdekel.

Nőként viszont elégedett vagy – és ezt most nem bulvár témának szánom. Ritka egység van köztetek a férjeddel, és alkotópáros is vagytok. 

Amit mi egymásnak adni tudunk, abból született egy harmadik dolog. Sajnos nem lehetett közös gyermekünk, nekünk a közös életünk a gyerekünk, és Dani szerzeményei. És aki akar, részesülhet ebből. Kettőnk egységének pedig az a hozadéka, hogy nem kérdőjelezem meg magamat mint nőt. És ez nagyon hasznos, főként ahogy az évek múlnak.

Látod, hogy az elégedettségnek hányféle aspektusa van? 

Igen. Míg énekesnőként bármikor (le)minősítem magam, a magánéletemben, nőként eszembe se jut ilyesmi. Ehhez egyébként érdekes módon az is hozzájárul, hogy a férjem nagyon harmonikus, szerető családban nőtt fel, és ezt a harmóniát elhozta a közös életünkbe, a fantasztikus humora csak ráadás volt. Danival úgy ismerkedtünk meg, hogy egy rendezői vizsgaelőadáson kísért. A zongora egy paraván mögött volt, nem láttuk egymást. Amikor elkezdtem énekelni, az volt az érzésem, hogy valaki lendülettel felrepít, a dallam a szárnyára vesz, majd a frázis végén azt éreztem, hogy a tenyerét tartva vár rám, hogy biztonságban megérkezzek. Az elmúlt húsz év is úgy telt, hogy amíg egyikünk lendületet adott, addig a másik vigyázott rá. Dani mindemellett gátlástalanul szabad lélek és ez engem is felszabadított sok mindenben – akár még az öltözködés terén is.

És mi tartott titeket Magyarországon? Külön-külön is klasszis zenészek vagytok, együtt pedig különösen.

Kedves vagy, de ez nincs így. A fő probléma az volt, hogy én mindig azt hittem, kell egy biztos hátország itthon munka terén. Ezért nem voltam hajlandó feladni az itteni előadásaimat a külföldiekért soha. Ez baj volt a külföld szemében, hiszen nekik karrier szempontjából semmit sem jelent egy budapesti előadás. És egy mai énekesnőnél nagyon ritka, hogy nemzetközi karrier mellett itthon is fenntarthat egy hátországot.

A külföldi dolgok mindig akkor mentek, amikor valaki kifejezetten érdeklődött az olyan szellemiségű művész iránt, mint amilyen én vagyok, és ezért hajlandó volt áldozni is. 

Mégis megkerülhetetlenek vagytok a hazai zenei életben. 

Érdekes, én ezt sosem látom így. Mindig azt érzem, hogy a hazai medencében a szélső surranó pályán kell úsznom, bármire is predesztinálna az időeredményem… 

Mi volt életed legnagyobb utazása? Akár átvitt értelemben is.

A legnagyobb próbatétel és a legérdekesebb is Rouen volt, ’21 kora nyarán. Egy Boccanegra-produkcióban vettem részt. A próbaidőszak keserves volt, iszonyatosan erős poszt-covid szindrómával küszködtem, nem működött az agyam. Vagy a zenét tudtam előhívni, vagy a szöveget. Sokszor álltam úgy ott a színpadon a próbán, mint egy kezdő, nem tudtam, hirtelen mit is kéne csinálnom. A férjem, bár ő is nagyon rosszul volt itthon, beült a kocsiba, végigvezetett Európán, és utánam jött, hogy segítsen. Állapotunk dacára a szabadnapokon gyönyörű kertekbe látogattunk el, Monet kertjét sem hagytuk ki, de mindig rosszul lettünk a nap végére. Az előadások hihetetlen erőfeszítések árán mentek le. Hazafelé egyre rosszabbul lettünk, egyforma fizikai panaszaink voltak, a kocsiban már beszélgetni sem volt erőnk. Mielőtt átléptük a német határt, vettem egy fél kiló francia áfonyát. Szemenként adtam a férjem szájába, szinte belediktáltam, azt mondtam, ez majd segíteni fog, olvastam róla, hogy superfood. Mire elhagytuk Franciaországot, mintha kidugtuk volna a fejünket a hullámok közül.

Olyan volt az egész út, mintha megmerítkeztünk volna a purgatóriumban, de a mennyországban is jártunk volna.

Lassacskán visszatért belénk az erő. Most, hogy hosszú idő után meggyógyultunk, tervezzük a következő látogatást. Illetve van bennünk egy exodus-hajlam is, sokszor fellángolunk, hogy eladunk mindent, és professzionális kertészkedésbe kezdünk – ennek az álomnak Normandia a jelképe. 

Újra nyár van. Hogy nézett ki eddig az éved?

Ez most egy furcsa, dermedt időszak. Mivel az Opera mostantól egy teljes évig nem tart rám igényt, és utána is csak egy operai produkcióban, a külső feladatok hiánya felkeltette bennem az igényt, hogy új célokat keressek magamnak. Fejlesztem magam mentálisan és fizikálisan, de ki is terjesztem ezeket az energiákat: Dr. Lénárt Ágotával, a Testnevelési Egyetem tanszékvezetőjével létrehoztunk egy sportpszichológiai workshopot énekeseknek. A problémákkal való mentális és fizikai küzdelmet segíti a program. S bár nem vagyok tanár alkat, de ennek a metódusnak a kidolgozásában és intézményesítésében szívesen részt veszek, mert hiánypótló kezdeményezés. Megismertem egy légzésterapeutát, Baranyay Zsófiát, ő eddig főleg sportolókkal foglalkozott, vele is dolgozom. Ezenkívül szerepeket tanulok, olyanokat, amelyeket eddig még nem kaptam meg. Bécsben dolgozom egy nagyszerű korrepetitorral. A Margitszigeti Szabadtéri Attila-produkciójára is készülök – ez egy váratlan felkérés volt.

Nemrég adtál koncertet Óbudán.

Igen, szívesen viszek műsort a Társaskörbe. Nincs olyan, hogy kis hely, kis teljesítmény. Ott közel van a közönség, és ismét megbizonyosodtam róla: a dal hatása elképesztő. ’97 óta próbálom ezt a műfajt népszerűsíteni, de nagyon nehéz megtalálni azt a közeget, ahol működik. Azt éreztem, hogy a Társaskör az ilyen ínyenc dolgokra különösen alkalmas. És jó érzés visszamenni a helyszínre, ahol már főiskolásként is rengeteg lehetőséget kaptam. Nem beszélve arról, hogy a fél operai életemmel tudok ott találkozni, sok-sok egykori munkatárs alkotja itt a művészeti hátteret. 

Mi hozott ide 2021-ben Óbudára? 

Mindennek a Liszt Ferenc Kamarazenekar és Rolla János az oka. 1993-ban gondoltam egy nagyot, kitaláltam és meg is valósítottuk az első Szolnoki Zenei Fesztivált. Erre elhívtam az akkor már méltán világhírű zenekart is, amelyről tudtam, hogy nem kap elegendő állami finanszírozást és emiatt elhagyni készül az országot. Rolla Jánossal, akit korábban személyesen egyáltalán nem ismertem, leültünk beszélgetni, és úgy álltunk fel az asztaltól, hogy lényegében megszületett a megállapodás. Néhány héten belül megkötöttük a szerződést, miszerint a Liszt Ferenc Kamarazenekar mostantól Szolnok Megyei Jogú Város támogatásával működik. Ez így is volt 15 évig. Ennek köszönhetően világszínvonalú zenei élet lett Szolnokon, a legnagyobbak léptek fel, mint Isaac Stern, Murray Perahia, Jean-Pierre Rampal, Helmuth Rilling vagy Maurice André. Természetesen rendszeresen jártam koncertjeikre ide, a Társaskörbe. Bennem ez az egész valami fantasztikus eggyé szervesült.

Tetszett az épület, jó volt a légkör, isteni programok voltak, csíptem, ahogy Merényi Judit, az intézmény akkori vezetője és Rolláék együttműködtek.

Nagyon tiszteltem mindezt, néha kicsit irigyeltem is. Ez tehát az egyik. A másik, hogy Harsányi Mari, azaz Pihe, aki Merényi Judit távozása után lett az igazgató, csoporttársam volt Szegeden. 2019 körül aztán már ő is nyugdíjba akart menni, akkoriban beszélgettünk, hogy ha majd kiírják a pályázatot, érdekelne-e. Persze, hogy érdekelt. Sok mindent kellett mérlegelni, mert a korábbi években elég viharosan alakult az életem, de ez is arra ösztönzött, hogy lássuk, próbáljuk meg. És most itt vagyok és örömmel csinálom. 

Voltak ez alatt az idő alatt olyan pillanatok, amikor azt érezted, nem biztos, hogy jó, hogy ebbe belevágtál?

Előfordul olyan pillanat, amikor az embert odacsapja valami az asztalhoz és elkenődik, de tudomásul kell venni, hogy mindennek megvan a maga ideje, a dolgoknak meg kell érniük. Én egy ötéves koncepciót írtam le a pályázatomban, annak a megvalósítására tettem ígéretet. Persze, szerettem volna, ha mostanra előrébb tartunk, és rövidebb idő alatt el tudom érni azt, amit terveztem, de hát az élet mindig közbeszól. Az első évem jelentős részét azok a programok tették ki, amelyeket a Covid miatt korábban halasztani kellett. Nem azt mondom, hogy ezek rosszak voltak, csak hát nem a saját terveinket, hanem még az előző vezetés által kötött szerződéseket kellett megvalósítani. Tulajdonképpen 2022-ben tudtunk igazán elindulni. Mindemellett az sem könnyíti meg a munkánkat, hogy nem túl rózsás a budapesti helyzet, az óbudai önkormányzatnak is nagyon össze kell húznia a nadrágszíjat, ezért nekünk is gyakran kell visszavenni az elképzeléseinkből.

De mi volt a víziód? Milyen helynek álmodtad meg az Óbudai Társaskört? Merre tovább, folytatni a megkezdett utat vagy teljesen új irányba indulni? 

Vitathatatlan, hogy a kamarazenélésnek az egyik otthona ma is az Óbudai Társaskör. Azok a zenekarok, amelyek itt dolgoznak, mint a Liszt Ferenc Kamarazenekar, a Budapesti Vonósok, az Anima Musicae, és muszáj megemlítenem egy másik műfajból a Budapest Ragtime Band-et is, nem akármilyen múlttal és nem akármilyen portfólióval rendelkeznek. Egyik célom, hogy ezek az együttesek itt maradjanak, legyenek büszkék arra, hogy ilyen otthonuk van, én meg arra, hogy egy ilyen műhelyt tudunk felmutatni és egy olyan koncerthelyszínt, ahol ezek az együttesek rendszeresen fellépnek. Másrészt szeretnék színházi programokat létrehozni – éves szinten 2-3 bemutatóban gondolkodom –, természetesen olyan, elsősorban szobaszínházi előadásokat és felolvasó esteket, amelyeket a mi lehetőségeink mellett is professzionális módon lehet kiállítani. Ki kell mondani, hogy döntően nem a fiatalok járnak ide, hanem az idősebb generáció, amely az eltelt harmincöt évben megszerette ezt a helyet a minőségi programok, valamint az épület és a kert atmoszférája miatt. Fontosnak tartom tehát, hogy más korosztályokat is meg tudjunk szólítani. Gyakran mondják, az is baj, hogy nagyon kiesik.

Hiszek abban, hogy ha valami jó, akkor az előbb-utóbb megtalálja a közönséget, csak valami igazán ütőset kell kínálni, és ez ma nem egyszerű.

A kollégáim rendszeresen arról beszélnek, hogy hihetetlen, milyen nagy a választék Budapesten koncerttermekből, zenei rendezvényekből. Szerintem ezzel nincs semmi baj, azt gondolom, mindig az a jó, ha van egy mezőny, amiből lehet válogatni. Az a nagyon nagy feladat, hogy egy ilyen kínálatban, egy ilyen minőségi kínálatban megtaláld a helyed. Minden néző fontos nekünk, de hogy ez hogyan jön össze, az nagyon nem mindegy. Alapvetően fontosnak tartom, hogy miközben az a cél, hogy a profilunk tiszta maradjon és a karakterünket is megtartsuk, aközben egyedi, csak ránk jellemző programokkal idevonzzuk az embereket, mint A nagy Himnusz sztori Nyáry Krisztiánnal és Bősze Ádámmal, vagy a Mácsai testvérek történetmesélős-beszélgetős estje. Nem csupán tiszteletből mondom, hanem azért, mert tényleg jó és igazán értékes volt, amit az elődeim csináltak, de azt szeretném, hogy az is látszódjon, ami belőlem jön, amit én gondolok fontosnak, izgalmasnak és jónak. 

Mi az a piaci rés, ahova be tudsz illeszkedni? Ezt látod már két és fél év távlatából?

Ehhez először a tárgyi, technikai és anyagi feltételeket kell megteremteni. Azt hittem, hogy rövid idő alatt sikerül átalakíttatnom a nagytermünket, aminek sajnos lehetne jobb is az akusztikája. Bemérettem, hivatalos elemzések készültek mi kell ahhoz, hogy olyan legyen a hangzás, ami igazán megfelel a 21. századi igényeknek. Ugyanígy, az udvaron is jelentős átalakításokat tervezek, mert én ma már másképp szeretném és tudnám belakni, mint ahogy annak idején, 35 évvel ezelőtt erre igény volt. Más technológiával, praktikusabban lehetne kialakítani a teret, így többféle módon tudnánk használni. Ha ezeket sikerül megvalósítani, másképp és másban tudok gondolkodni.

A meglévő nemzetközi kapcsolataimat a komolyzene és az opera világból felhasználva, világsztárokat tudnék idehozni, egy méltó és szakmailag professzionális közegbe.

Nem mintha itthon nem lennének nagyon nagy nevek, de akkor mellettük vagy velük tudnám bővíteni a kínálatot. Addig is egy olyan irányba szeretnék menni, mint amit már elkezdtünk A nagy Himnusz sztorival és a Mácsai testvérek estjével, amelyeknek hamarosan folytatása is lesz. Olyan produkciókban gondolkodom, amiket tudunk utaztatni itthon, de akár külföldön is. Kevés pénzből, minimális eszközökkel hoztuk létre ezeket, mégis unikális programok, és a közönség imádja. Tehát sok esetben a szellemi innováció pótolja a hiányzó anyagi és technikai feltételeket.

Itt, Óbudán már elindítottál egy fesztivált, ami a zene világnapjához kötődik.

Igen, ez az Óbudai Hangműhely. Nagyon fontos benne a “műhely” szó, ami tökéletesen jellemez minket. Ha valaki egy hétköznap délelőtt beülne a kertbe, látná és hallaná, mi minden zajlik itt: két-három zenekar próbál, a pincegalériában épp kiállítást rendeznek be, az udvaron már készítik a színpadot és a nézőteret a nyári színházhoz, és eközben ki mindenki, micsoda művészemberek fordulnak meg! Tulajdonképpen az Óbudai Hangműhely ennek egy rövid rezüméje. Idén már harmadik alkalommal rendezzük meg, és ez most azért egészen különleges, mert idén ünnepli a harmincötödik születésnapját a Társaskör. Éppen október elsején, a zene világnapján nyitotta meg kapuit 1988-ban. Így az egész naptári év ennek szellemében zajlik, tematikus esteket szervezünk minden hónapban, ahol egy-egy, nálunk is otthonos művészeti területet mutatunk be: dzsessz, komolyzene, színház és irodalom, népzene és világzene, opera kerül terítékre. Maga a fesztivál szeptember 16-án indul és október 6-ig tart majd, ahol a sokszínű program mellett beszélgetéseken, és egy nagyszabású kiállítással idézzük fel az eltelt harmincöt évet.

Sokszor elhangzik, hol pozitív, hol negatív felhanggal, hogy azért ez egy művelődési ház is. Nagy múltú klubok működnek itt. Hogy látod ezek jövőjét? 

Fontos és örömteli feladatunk, hogy helyet biztosítsunk ezeknek a kluboknak. Kedd délutánonként a Zenebarátok klubja koncertjei töltik be a teret, este pedig a bridzsklub tagjai – akik között kilencven felettiek is vannak – verik a blattot. A fotóklub névsorában a nagyon nagy nevek mellett sok fiatal is van, nem ritkán nemzetközi léptékű kiállításokat szerveznek. A harmincötödik évforduló tiszteletére nyíló összegző kiállítást pont a fotóklub közreműködésével valósítjuk meg. De nem szabad elfeledkezni a Pincegalériáról sem. Egyedi kiállításokat csinált, amelyek szakmailag fontosak és értékesek voltak. Ezt az anyagot most digitalizálni fogjuk a Szépművészeti Múzeummal közösen. A közelmúltban újragondoltuk a tematikát, kicsit változtattunk a koncepción. Emellett az épület más tereit is színesebbé tesszük, a koncertre érkező közönséget populárisabb, de értékes tárlatokkal fogadjuk, volt már plakát, fotó, de lesz festményekből is kiállítás.

Sokféle, a helyhez illeszkedő anyagokat akarok bemutatni, ezzel is vonzani az idejövőket. És ez egyben öltöztet is bennünket.  

Mit tartasz arról, mi a jó vezető ismérve? 

Nagyon lényeges, hogy tudja egy vezető, hogy a döntés-előkészítést milyen széles skálán és milyen mélységben kell elvégezni és azt is, hogy ezt milyen szakmai csapattal teszi. Akikben hisz, akikben bízik, akiknek ad a véleményére. Ezt követően hogyan tudja mindezt elfogadtatni a döntéshozókkal, hogyan tudja kontrollálni a munkát és a végén milyen elismerést tud adni, legyen az vállveregetés, pénzjutalom vagy a közönség tapsa. Nagyon fontos, hogy legyen megfelelő koncepciója rövid- és hosszútávra. Nem gondolom, hogy egy ember önállóan mindent ki tud alakítani, hiszek tehát a csapatban, de – és ez nagyon fontos – a döntést soha nem a csapatok hozzák meg, hanem a vezető. Ez sokszor nagy bátorságot igényel, de ha van mögötted egy ilyen előkészítési fázis, akkor nagyobb biztonsággal tudod meglépni. És még valami: mindig tudnod kell a döntés következményeit is vállalni, a sikert és a kudarcot is. 

Inkább biztonsági játékos vagy, vagy mersz kockáztatni?

Általában merek, de természetesen van egy biztonsági rész is. Alapvetően azért arra törekszem, hogy biztos legyen a talaj, de ezt elsősorban szakmailag értem, nem az anyagiakra. Amikor az Operaházat igazgattam, csökkent a finanszírozás a korábbi évekhez képest, abból a kevésből kellett megcsinálni mindazt, amit letettünk az asztalra és amikre a mai napig nagyon büszke vagyok. Érdekes módon, ahogy telik az idő, egyre több visszaigazolást kapok. Tehát tudom, mit jelent 5 forintból létrehozni valamit, ami persze sikerülhet jól vagy rosszul, de fordítva is igaz, nagyon sok pénzből is lehet jót és rosszat is csinálni, de mennyivel könnyebb és nagyobb az esélyed, ha van rá kereted és úgy tudod finanszírozni, amire azt mondják, hogy ez méltó.

Magyar-történelem szakosként hogy jutottál a TV-be?

1957-ben indult a Magyar Televízió, én pedig 1970-ben végeztem az egyetemen. Abban az időben a televízió vezetése kitalálta, hogy fiatalít, ezért a részlegek vezetői az egyetemekről válogattak embereket. A gyermekosztály vezetője, aki előtte a bölcsészkaron dolgozott, kinézett engem, és kiküldött egy táviratot, hogy menjek be…

Ez milyen érzés volt, mintha ötösöd lett volna a lottón?

Ez még azon is túl volt. Mert ugyan kitűnővel végeztem az egyetemet, de azért egy vidéki kislány voltam. Még az is megfordult a fejemben, hogy hülyéskedik velem valaki.  Tehát bementem, beszélgettünk filmekről, Jancsóról, már akkor ő volt a nagy szám. Aztán augusztus végén kaptam egy újabb táviratot, amiben az állt: „úgy tűnik, osztályunk dolgozója lesz”. Szeptember elsején kezdtem a gyermekosztályon.

Tehát a gyermekosztály nem a te választásod volt, hanem így alakult?

Tulajdonképpen igen, de pedagógiát tanultam, és gyerekkoromtól fogva tanítónéninek készültem. 

Mi volt az első feladatod?

A Pályaválasztási Tanácsadót bízták rám. Azt mondták, ez egyszerű, és nincs vele probléma, egy fiatal sem tudja elrontani, tanuljon vele. Azért majdnem sikerült… Rajnai András, aki a nagyon trükkös tévéjátékokat rendezte, a Pirx pilótát és az Ezeregy éjszakát, nagyon ambíciózus, lelkes pasi volt. Abonyi András volt az operatőr párja, mind a ketten megszállottak voltak.  Az ápolónő volt a soros epizód. Az ápolónőképző egy patinás, régi épületben volt, a folyosó végén volt egy szép kovácsoltvas csigalépcső. A két férfi kolléga megszállottan rávetette magát a témára, én nem akartam közbeszólni, mert mégiscsak ők a profik. Addigra már megtanultam, hogy az is fontos, mi hogy néz ki, nem csak a száraz duma. A végén pedig behívtunk a stúdióba pár cserfes lányt.

Itt a ’60-as évek jellegzetes forgófoteljei voltak, amelyekben a nagyon jó hangulatú beszélgetés alatt a lányok ellazultak, forogtak, és kényelembe helyezték magukat.

Ennek az lett az eredménye, hogy feljelentettek minket, hogy ez helytelen, kultúrbotrány, nem pedig ismeretterjesztés. Nem díjazták, hogy nem olyan, amilyen szokott lenni. Azt is feltételeztük, hogy a minisztériumi megbízott, aki addig a szakmákat ismertette, beszólt, hogy mi ez, és ő miért maradt ki?  De a kollégák lelkesedése nekem többet számított, mint a vezetőség véleménye. A TV akkoriban úgy épült fel, mint egy minisztérium, rovat, osztály, főosztály, igazgatóság, elnök.

Mesélnél arról az időszakról, amikor az óbudai zsinagóga a TV stúdiója volt?

Az volt az 5-ös stúdió. Az volt a nagyon jó benne, hogy teljesen különálló volt, és mindennek megvolt a maga helye egy produkció felépítése szerint. A zsinagógában a stúdiót a dolgozó stábok igényei szerint alakították ki, már volt elég tapasztalatuk… aki az átalakítást irányította, tudta, mire van szükség. A földszinti nagy tér volt a stúdió, ugyan volt benne egy oszlopsor, de azt is ki lehetett használni, így nem volt zavaró. Az emeletet a karzatot megszüntetve beépítették. Ott voltak a stábszobák, a gyártásvezető, a szerkesztők, a sminkszoba és ami szükséges volt. 

Lehetett látni belülről az épület eredeti funkciójára utaló elemeket?

Igen, a freskókat és minden díszítést meghagytak, ezért is nem volt nehéz a restaurálás. Tudtuk, hogy egy zsinagóga volt, néhol lehetett látni feliratokat, de nem éreztük azt, hogy szakrális térben lennénk. A stúdió az stúdió.

Akkor még bent is lehetett dohányozni, ugye?

A 70-es években? Mindenki mindenhol dohányzott.

Milyen produkciók forogtak ott?

Például a Régimódi történet, de a Süsü folytatása is, nem az ötven perces, hanem a rövidek, amelyek a nyolcvanas években készültek. Az első, ami 1976-ban került adásba, még a filmgyári stúdióban forgott a Nagyvárad térnél. A Süsü sikere után gondolta a TV, hogy a báb műfajjal profibban akar foglalkozni, és akkor épült meg a bábműhely. Az 5-ös stúdió azért is jó volt, mert a többi stúdió be volt osztva napi műsorokra, ezért ott nem lehetett három hétig folyamatosan szöszölni a bábokkal. Ott forgattuk a gyermekosztály szilveszteri műsorát is.

Mi a báb műfajának a nehézsége?

Több minden kell ahhoz, hogy a báb életre keljen, nagyon aprólékos munka. A kesztyűbábokat akkorára készítették, amekkora a bábot mozgató színész keze volt. A válla leszakad az embernek, órákig fej felett kell tartania a kezét a bábbal, de a bábszínészek ezt is bírták.

Ez a műfaj meg is szűnik lassan, mert amellett, hogy nagy strapa, még csak nem is látszik a színész.

Ahhoz, hogy a báb életre keljen, elengedhetetlen a jó színész, emellett a Süsüben az volt az újítás, hogy nem úgy vették fel, mint a színházban, hogy síkban látod, hanem azt találta ki a rendező és az operatőr, hogy úgy építsék meg a díszletet, mintha élő szereplős darab lenne. Mászkálhattak benne, és a kamera is tudott jönni-menni. Világítani is borzasztóan nehéz volt, ráadásul a báboknak gombszemük van, de úgy kell megvilágítani, hogy élőnek tűnjön. A színészek is fantasztikusak voltak, olyan mozdulatokat tettek, ami életszerűvé varázsolta a bábukat, például amikor leül, megigazítja előtte a nadrágját. 

Az anyagi része hogy ment akkoriban, bele kellett férni egy keretbe vagy csináltátok, amíg csináltátok?

Bele kellett férni a keretbe, de megvolt rá az állami pénz. Viszont ebben sohasem volt benne a technika, mivel az saját volt. Tehát ez a pénz a színészekre, kellékekre, ilyesmire ment. Így, hogy a technikának nem volt bérleti költsége, könnyen el lehetett csúszni időben. Nem úgy, mint ma, hogy egy nap alatt felveszünk mindent, aztán olyan, amilyen. Nálunk megvolt a nyugodt munka lehetősége és az eredménye.

Hogyan találtál rá Süsü figurájára?

Takarítás közben hallottam rádiójáték formájában. Annyira tetszett nekem, ahogy Bodrogi nyafogott, hogy lehet ennyire süsü, ha meglátja a királylányt, rögtön elájul, az még rendben van, de hogy pont egy kőre esik, az csak vele fordulhat elő. Már a rádiójátékban is tetszett, hogy Süsü egy nagy, otromba dolog, és már akkor az jutott eszembe, hogy ezt bábban lehet jól megcsinálni. Plusz volt benne királylány, királyfi és szerelem, minden, ami kell.

Elég nehezen vittem át az ötletemet a vezetőségen, mert nem is olyan rovatban dolgoztam, ahol lehetett volna ilyet csinálni.

Én aktuális rovatban voltam, ahol leginkább az úttörőélet szépségeiről és hasonlókról kellett riportokat szállítani, de hát az ember fiatal volt és lelkes, és nem fogadott szót. Persze, amikor már megszületett, akkor mindenkinek tetszett, és elégedettek voltak vele.

Mit szerettél a legjobban a munkádban?

Azt le kell szögezni, hogy nem szerettem szerkesztő lenni. Mert a szerkesztő lelkes, kitalálja, elgondolja és akkor odaadja másnak. Mindig azt mondtam, hogy ez olyan, mint amikor találkozol valakivel, mindent tudsz már róla, gondolsz rá, de a randevúra nem te mész el, hanem a stáb többi tagja (nevet). Ebből sok konfliktusom is volt az első tíz évben. Viszont nagyon szerettem a vágást. Gyakran beszéltem rá az operatőröket, hogy vegyenek fel dolgokat, amiket amúgy nem szerettek volna, kisrigót, kutyát, zsánereket, és hogy amikor vége a jelenetnek, ne álljanak le rögtön. Ezek nagyon sokat tettek hozzá az anyaghoz. Szerettem gyerekekkel dolgozni. Például, ha gyerekekkel dolgozunk, akkor nem mondjuk a forgatás előtt, hogy „tessék!”, mert akkor vége van mindennek. A gyerekekkel kezdjünk el forgatni, dumálgatni, aztán csapni majd ráérünk a végén. Mert amikor megáll az egész stáb és azt mondjuk, csönd, felvétel, majd csapunk, attól még a felnőtt is megmerevedik, nemhogy a gyerek. Ezt a módszert nehéz volt meghonosítani, mert az egész struktúra merev volt. Nagyon erős volt a szokás, hogy fegyelmezetten, rendesen kell a televízióban mindent csinálni. Később, ahogy egyre több velem egykorú kollégám lett, lazultak a dolgok.

A legjobb a munkában az volt, hogy otthon hajnalban kitaláltál valamit, leírtad, hogy mit szeretnél csinálni, és amikor ezt sikerült megcsinálni, és bejött, az fantasztikus volt. A Kölyökidőt nagyon szerettem. Mindig alaposan fel kellett készülni, tudni kellett, hogy mit akarok, mert a gyerekekkel nem lehet úgy dolgozni, hogy majd mond valamit. A gyerek csak úgy nem mond semmit, őt arra fel kell készíteni, és az izgalmas volt. Rávenni őket, hogy azt csinálják, amit te akarsz, anélkül, hogy ezt parancsba adnád.

A 70-es években bejött Magyarországra a drámapedagógia mint módszer, abból rengeteget lehetett tanulni, olyan dolgokat is, amit addig is ösztönösen érzett az ember.

Adott hozzá egy tudományos hátteret. Tulajdonképpen tréningeken készítettük fel a gyerekeket arra, hogy majd mit kell a kamerák előtt csinálniuk, és ha az természetes közegükké válik, nem pedig szereplésnek tekintik, akkor lesznek jók. Közben próbáltam a gyerekekben tudatosítani, hogy ők nem sztárok, ez egy munka, amit meg kell csinálni, mint egy szakkörön. A szülőkkel már nehezebb volt, a szereplőválogatáson a szülőket is válogatni kellett. Akkoriban az, hogy valaki szerepelt a TV-ben, az iskolában hátrány volt, viszont lehetett vele dicsekedni, az pedig káros volt. A gyerekeket nagyon zavarta, ha például megismerték őket a villamoson, mert nem tudták, hogyan viselkedjenek. Beszéltünk is róla, hogy ezt hogyan kell kezelni, és hát sehogy, meg kell köszönni és kész, mész tovább, nem kell vele foglalkozni.

Tartjátok a kapcsolatot?

Igen, hogyne. Megjelennek néha, most már egyre ritkábban. De amikor rájönnek, hogy hiányoznak egymásnak, akkor a legegyszerűbb nálam összejönni.

Mennyire volt kemény ez a meló, hány órát dolgoztatok egy nap?

Ez változó volt. Van, amikor semmit, és akkor az ember szenvedett, hogy jaj, istenem, nincs munkám, és volt olyan, amikor 24 órát kellett vágni. De hát ez a kötetlen munka öröme és fájdalma, én szerettem.

Volt időd mellette élni?

Színházba, moziba járni lehetett. De amúgy nem. Nem volt könnyű, de engem ez se zavart. Nem hiányzott a magánélet, mert az ember ezt szenvedéllyel csinálta. A társaság is olyan volt, hogy másra utána nem vágytam. Mert ha körön kívüliekkel találkozol, mit tudsz velük csinálni? Vigyázni kellett, mennyit beszélsz.

Mi volt a leginkább újító vagy maradandó, amit alkottál?

A leginkább újító ez az új módszer: törekedni arra, hogy a gyerekek természetesen viselkedjenek. Épp Vitray mondta, amikor vendég volt a Kölyökidőben, hogy úgy viselkednek, mintha a saját fürdőszobájukban lennének, és ez is volt a cél. Sokat jelentett A világ legrosszabb gyereke című első játékfilmem, és a legmaradandóbb Kemény Henrik alapdarabjainak felvétele, a Vitéz László és a többiek, és természetesen a Süsü is.    

Aki szeretne még inkább elmerülni a témában itt talál még információt:

https://susuasarkany.eu/
https://takacsvera.hu/

Egy gondosan őrzött színházjegy a József Attila Színház 2001. május 19-i A házasságlevél című előadásáról és egy dedikált mosolygós kép emlékeztet egy kellemes gyerekkori élményemre. Iskolánk, a Kiscelli utcai Gelléri Andor Endre Általános Iskola kilencvenedik évét (egyben az utolsót) ünnepeltük az ún. Gelléri-gálán, és nem tudom, már honnan, de megtudtuk, hogy Schütz Ila is oda járt egykor. (A Kiscelli utca 78−82-ben álló impozáns, 1911-ben épült, Reichl Kálmán által tervezett iskolaépületet pár évig az Óbudai Egyetem használta, majd 2017-től az Alternatív Közgazdasági Gimnázium, közismert nevén AKG, általános iskolájának ad otthont.) Mi, 13-14 éves diákok nagy elszántsággal kerestük fel Schütz Ilát előadás után a József Attila Színházban egy csokor virággal, kézzel írt meghívóval, és meginvitáltuk a gálánkra. A legbátrabb osztálytársunk ment oda az öltözőasztalnál, a tükör előtt ülő színésznőhöz, aki kedvesen utasította el lelkes nekibuzdulásunkat. Látom magam előtt, ahogy jobb profiljával hátra fordul felénk, a többiek felé, akik nem mertünk beljebb lépni az öltözőbe.

Schütz Ila gyermekkora és fiatal felnőttkora Óbudához kötődik. A Pacsirtamező utcába vitték haza születése után, hároméves korában a Föld utca 42/b-be költöztek, itt nőtt fel két testvérével. A Kiscelli utcai elemibe járt általános iskolába és a Martos Flóra Leánygimnáziumba – – a mai Óbudai Gimnáziumba – középiskolába. A Föld utcai családi otthont hiába keresnénk, a fűtőközpont építése miatt a hatvanas években lerombolták. Sas György Újra veled ugyanitt című, 1989-es színész-életrajzából több érdekes adalékot kapunk az óbudai évekhez, és a kamasz és fiatal nő természetére is következtethetünk.

Eszerint a Kiscelli elemi iskolából a kis Ila rendszeresen elkésett, mert a San Marco utcai gesztenyefák megállították, elkalandoztak a gondolatai.

A gimnáziumban Ritoók Zsigmond ókortörténész volt a latintanára. Óbudán érték az 1956 októberi események is, ő ment ki kenyérért a veszélyes utcára. Értelmiségi családi háttere is hozzájárulhatott ahhoz, hogy jó tanuló volt és nagy műveltséget sajátított el. Iskolai évei alatt versmondó versenyekre járt, majd az amatőr színjátszással próbálkozott.

A gázgyári lakótelep művelődési központjának színpadán Heltai Jenő Szépek szépe című verses drámájának énekes változatában szerepelt, amikor Keleti István, az amatőr színjátszás tanítómestere felfedezte, és átemelte őt az iskolai színjátszásból az amatőr színjátszók közé. Bevette az Óbudai Irodalmi Színpad színjátszó csoportjába, majd a Műszaki Egyetem színjátszó csoportjához is csatlakozott (ebből alakult meg később a Szkéné Színház). Ez gimnazista évei alatt történt. Ekkorra már végérvényesen elkapta a színjátszás mámora és nem tántorította el az sem, amikor a Színház- és Filmművészeti Főiskola három felvételin is elutasította. Negyedszerre vették fel. Az első sikertelen főiskolai felvételi után munkába állt. Először a Margit Kórház adminisztrátoraként, majd a III. kerületi tanács egészségügyi osztályán a légoltalom egészségügyi tanfolyamainak felelős ügyintézőjeként dolgozott, majd, már Óbudáról elkerülve, a Kecskeméti utcában a Népművészek Háziipari Termelő Szövetkezeténél ő felelt az otthon készült népművészeti termékek minőségéért. Civil munkáját tisztességesen végezte, de egy pillanatig sem adott lejjebb a színésznői elhivatottságából, játszott amatőr színtereken, például az Egyetemi Színpadon Aiszkülosz Oreszteia-jában a dajka szerepét Ruszt József rendezésében. Jelentkezett a Horváth Árpád által vezetett Egressy Klubba, és a Népművelési Intézet iskolájában is tanult beszéd- és mozgástechnikát; elvégezte estin a Ranódy László vezette MAFILM Színjáték Stúdió kétéves filmszínész-képzését, amelynek célja a munkahellyel rendelkező alkalmi epizódszínészek képzése volt.

Nem bízta tehát a véletlenre: makacs volt, kérlelhetetlen és nagyon tehetséges.

1965 és 1969 között Szinetár Miklós osztályába járt a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, az osztálynévsor a következő volt: Antal Anetta, Balázsovits Lajos, Benedek Miklós, Benkő Péter, Gór Nagy Mária, Gyenge Mária, Jobba Gabriella, Korbuly Péter, Körtvélyessy Zsolt, Monori Lili, Pálos Zsuzsa, Vallai Péter. Nagy idők nagy korszaka ez. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ott van a helye. Társai érettnek érezték, tanára azzal biztatta, későn érő típus. Az biztos, hogy pályáján nem volt megtorpanás. Nagy filmszerepekkel nyitott. Az Ismeri a Szandi Mandit? (1969) szatirikus, groteszk stílusával Gyarmathy Lívia debüt-filmje, egyben Schütz Ila számára mindig is meghatározó nagy filmszerep azzal együtt, hogy már Jancsó Miklós Csend és kiáltásán is túl volt addigra. A film groteszk hangvétele illik Schütz Ilához, vibráló jelenléte ennyi év után is átjön a vásznon. Diploma után egy évre a Mikroszkóp Színpadhoz szerződött Komlós János igazgatása alatt. A groteszk filmszerepek, a kabaré otthonának számító színház mutatják, hogy komikai oldalára nagy volt a fogékonyság.

Ádám Ottó 1970-ben hívta a Madách Színházhoz, ahol 1992-ig társulati tag maradt. A 22 év magában foglalja a Madách Színház nagy prózai korszakát, ahol a világirodalom és a magyar irodalom széles kínálata volt látható. A „három nemzeti színház” korszakának is nevezik a hatvanas−hetvenes éveket, hiszen a Madách Színház, a Vígszínház és a Nemzeti Színház a három nagy prózai repertoárt játszó színháza volt ekkor Budapestnek. Schütz Ila „madáchos” volt, a világirodalom szereppalettáját eljátszotta, komikai és tragikai műfajokban egyaránt. Shakespeare-, Molière- és Shaw-szerepek, a korszakban bulvárként értelmezett angol és francia kortárs drámák előadásainak sokasága szerepel színházi szerepei között (köztük A bolond lány Jozefája szerepátvétellel).

Ebben a korszakban a Madách Kamara (a mai Örkény Színház) a Madách Színház játszóhelye volt, ott adták elő Sztankay Istvánnal több mint háromszázszor Bernard Slade Jövőre, veled, ugyanitt című előadását.

A rendszerváltás után, 1992-ben távozott a Madách Színházból, miután az profilt váltott, és zenés színház lett. Egy évig szabadúszó volt, több helyen játszott, a Mikó István vezette Arizona Színházban is, majd annak megszűnésekor, 1993-ban a József Attila színházhoz szerződött Léner Péter, a színház igazgatója hívására. Több mint egy évtizedig, haláláig a társulat tagja volt, a színház profiljából adódóan könnyebb, főleg komikai szerepeket alakított.

Komikaként emlékszünk rá, akinek nagyon jó a humora, vígjátéki helyzetek nevettető megformálójaként, aki körül mindig forrt a levegő, és akit mindig körbelengett valami mély és megfoghatatlan szomorúság. Talán ezért hasonlítják őt a bohóchoz? Őstehetség volt. Amikor próbálják körülírni színésznői minőségét, tragikomikaként határozzák meg. Az Országos Színháztörténeti Múzeum- és Intézet Schütz Ila-kiállításának kurátori kísérőszövege az alábbi módon írja körül a tragikomédia fogalmát: 

„A tragikomédia [nemcsak műfajt jelöl, hanem] azt a karakterbeli sajátosságot is, amely Schütz Ila mind komikai, mind más, drámai alakításainak árnyalataiban gyakran érzékelhető volt. Leginkább attitűdre utalt, amely a megformált karakter habitusára, hangulatára, megjelenésére, mimikájára, hangjátékára, tehát egy adott szituációban való teljes működésére befolyással bírt. Ez az attitűd – a »tragikomika« attitűdje – pedig az ellentétek játékosáé. Azé, aki határhelyzetekben mozog otthonosan, aki az adott szituáció vagy karakter mélyén rejlő ellentmondásokat villantja fel, és aki a legkülönfélébb módokon enged ezáltal bepillantást a tragikum komikus árnyalatába vagy a komikum tragikus mozzanatába.

A tragikai és komikai elemek sokféle módon keveredhetnek, ám lényeges, hogy csak együtt, a közöttük létrejött feszültségben működnek harmonikusan.”

Schütz Ila óriási színészi életművet hagyott hátra. Egész színészi pályájára jellemző, hogy fő- és mellékszerepben is egyaránt maradandót alkotott, ha belépett a színpadra, vagy megjelent a vásznon, nem lehetett róla nem tudomást venni. Talán nem annyira köztudott, hogy megszámlálhatatlan színházi szerepe mellett filmográfiája is számottevő, több mint huszonöt filmet és ötven tévéfilmet tartanak számon az adatbázisok, amelyekben játszott, a hetvenes−nyolcvanas években évente három-négy mozgóképes alkotásban vett részt. A Valami Amerika véletlenül marihuánát fogyasztó Terka nénije bravúros komikai epizódszerepe az újabb generációnak maradt feledhetetlen. Rengeteg színésszel volt partneri kapcsolatban, a köztudat leginkább Sztankay Istvánnal kapcsolja össze, akivel számos közös színpadi és mozgóképes szerepe volt. Erre az összetartozásra kedvesen rá is játszottak, például találunk egy biztosító reklámot is, amelyet elvállaltak a kilencvenes évek végén. Sok évtizedes barátságuk állandóbb volt, mint magánéleti partnereik. Annak ellenére, hogy sikeres színésznő volt, akit a korszak kiemelten sokra tartott és akit pályatársai is csak szeretettel emlegetnek a mai napig, mégis magányos maradt. Azt mondta, hogy ő egy modern női Don Quijote. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet 2021 márciusában virtuális kiállítást rendezett munkásságáról (kurátor: Hadi Barbara), mert a közvélemény-kutatás alapján ő kapta a legtöbb szavazatot. Filmjei és kabaréalakításai visszanézhetők, tovább él a kulturális emlékezetben.

Források: 

Sas György: Újra veled ugyanitt (Schütz és Sztankay), Budapest, 1989.
A tragikomika. Schütz Ila (1944−2002) Az Országos Színháztörténeti Múzeum- és Intézet (OSZMI) virtuális kiállítása. A kiállítás kurátora: Hadi Barbara
Link: https://embed.culturalspot.org/embed/exhibit/oALy5Kr2EN46Jw?position=0%3A0
Magyar Színházművészeti Lexikon: Schütz Ila szócikk
Nemzeti Audiovizuális Archívum (NAVA): Hogy volt?! Schütz Ilára emlékezünk (2014)
Nemzeti Audiovizuális Archívum (NAVA): Ötvenből huszonöt. Schütz Ila kabaréja (1992)

A kiállítás hommage – hódolat és főhajtás – Hetey Katalin szobrászművész, Konok Tamás festőművész és Harasztÿ István szobrászművész életműve előtt. N. Mészáros Júlia értő válogatásában bepillantást kapunk az alkotók főbb témáiba, úgy, hogy közben ritkán vagy sosem látott munkákat hozott ki a közönség elé.  A kiállítás anyaga a művészek hagyatékában ma elérhető művekre és két, megismerésre méltó magángyűjtemény darabjaira épül, nagyobbrészt a késői alkotói korszakok és fő gondolkodási irányaik áttekintését tűzte ki célul.

A Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület (Open Structures Art Society, az OSAS) működésének legfontosabb célja a magyar művészetben a 20. század elejétől fogva létező és progresszív hagyománynak tekintett geometrikus-konkrét irányzat folyamatosságának fenntartása. Sőt, nemcsak jelenlétének életben tartása, hanem értettségének és elismertségének egyre szélesebb és magasabb szintre emelése. Emellett feltett szándékuk a műfajban alkotó fiatalok támogatása, megfogalmazásuk szerint a bíztatáson túl lehetőségek biztosítása az új művek adekvát kontextusban történő bemutatásához. Ez azt jelenti, hogy a tagok hajlandók több évtizedes nemzetközi kapcsolatrendszerüket a fiatalok szolgálatába állítani, akik viszont vállalják, hogy az idősödő vagy távozó művészek életművét bent tartják a köztudatban. Ez a generációk közti együttműködés példásan működik az OSAS-ban, ezt az emlékkiállítást is két fiatalabb művész tag, Benedek Barna és Wolsky András segítségével szervezte meg a kurátor.

A Vasarely Múzeumban Óbudán kiállított alkotók, Hetey Katalin szobrászművész (1924–2010), Konok Tamás festőművész (1930–2020) és Harasztÿ István szobrászművész (1934–2022) szoros kapcsolatban álltak egymással; mindhárman a két világháború között született generáció tagjai. Sok tekintetben hasonló volt a látásmódjuk, jól ismerték egymást, kötődtek egymáshoz, de más-más irányzatot követtek, más úton jártak. Szerencsére mindhárman sikeres pályát futottak be, és mindannyian megkapták a legmagasabb művészeti elismerést, a Kossuth-díjat. Az állami elismerés persze nem a legfontosabb része a megértettségnek, de nagyon tud hiányozni, ha elmarad. 

A három művész közül a legidősebb, és a munkákat tekintve a legkomolyabb, legkeményebb vagy talán a legszigorúbb hozzáállású alkotó az 1924-ben született Hetey Katalin.

Tizenhat évesen kezdett festeni a miskolci nyári művésztelepen, majd bekerült a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Szőnyi István növendékeként tanult, és Molnár Vera osztálytársa volt. Nagyon hamar, 1947-ben tanári munkát vállalt a Kisképzőben.  Az 1956-os forradalom után elhagyta Magyarországot. Először Olaszországba, Rómába ment, majd az 1950-es évek végén virágzó európai baloldal szellemi központjában, Capri mellett, Ischián élt egy évet. Itt ismerkedett meg a Fejtő házaspárral, Ferenccel és Rózsival, segítségükkel költözött át 1957-ben Párizsba. Az első időszakban illusztrációs és grafikai munkákból, lemezborítók készítéséből tartotta el magát, 1961-ben rajztanárként vállalt állást egy középiskolában. Párizsban ismerkedett meg későbbi férjével, Konok Tamással. A hatvanas évek végén hagyta el a festészetet, és fehér reliefeket készített cement, márványpor és kötőanyagok keverékéből. A képlékeny anyagot nem öntötte formába, hanem szabad folyást engedett neki, így az anyag alakította ki a formát. Ekkoriban a mozgás szerepét tanulmányozta a forma alakulásában. Pályája során végig megőrizte kísérletező szellemét, és mindig érdekelte az anyag mibenléte, a tárlaton is látható csőszobrai erre hoznak példát.  A hetvenes évektől szinte csak szobrokat készített, és plasztikai problémákkal foglalkozott. Szobrászművészete geometrikus elemekből építkezett, és ellentéteket állított egymás mellé. Kezdetben az ipari csomagoláshoz használt polisztirol anyagból alkotott egy szobormodellt, amelyben a forma és az üres test terében koncentráltan jelen lévő dinamikus erők összeegyeztethetőségével kísérletezett. A nyolcvanas évektől új filozófiai kérdések kezdték foglalkoztatni: a formában lévő belső élet keresése, a mozdulatlanságban a mozgás, az állandó és változó viszonya. Emellett új technikai eljárásokkal is kísérletezett. Magyarországon először 1981-ben, a Szépművészeti Múzeumban állított ki férjével, Konok Tamással közösen. Halála előtt egy évvel, 2009-ben kapta meg a Kossuth-díjat. 

A Vasarely Múzeum kiállításán látható hajlított vörösréz szobrai a Hatvany-gyűjteményből származnak, és térbeli puzzle darabokra emlékeztetnek. A változás jelei címet viselő polírozott rézlemez plasztikákat a nyolcvanas évek elején kezdte el készíteni, alaposan végiggondolva, milyen változásokat indít el egy bemetszés, vagy behajlítás a lemezen. A formák – mint a geometrikus absztrakció formái általában – a természet ősi alakzataira és az emberiség mitikus jeleire emlékeztetnek minket. A körvonal bezár egy formát, a bemetszések ritmusokat teremtenek, így a keletkezett plasztikai formák fizikai, érzelmi és érzéki információkat, transzcendens értelmet hordoznak és közvetítenek. Ugyanazt az elmozdulást vizsgálják, mint Maurer Dóra munkássága, és az apró változások művészete a pre-számítógépes világ egyik fontos művészi vizsgálódási témája. Hetey Katalin ugyanakkor a lemezplasztikák megalkotásakor újraalkotta a természeti törvényeket, a tükröződés, kettőződés, osztódás, szimmetria, hamis szimmetria  axiómáit.  

Hetey Katalin a hatvanas években, Párizsban ismerkedett meg Konok Tamással, és csaknem negyven évet éltek házasságban. Konok Tamás 2020-ban, a pandémia alatt, 90 éves korában hunyt el, és sajnos már nem láthatta, hogy a Ludwig Múzeum életmű-kiállítással tiszteleg előtte. Konok sokszor megfogalmazta, hogy számára a rend a szabadság megtestesülése, és redukált művei valami végtelen harmóniáról és furcsa módon lírai lágyságról is árulkodnak. Konok művei előtt állva mindig az jut az eszembe: „egy ember, akinek volt szíve”, annak ellenére, hogy strukturált, geometrikus műveket alkotott.

Konok Tamás 1930-ban született Budapesten, gyerekkorában zenésznek készült, a Zeneművészeti Konzervatóriumban hegedülni is tanult.

Részben családi indíttatásra – főleg nagyapja, Sándy Gyula építész miatt  – később mégis a rajz és a festészet felé fordult. Nagyapjának fő műve egyébként a Széll Kálmán téri Postapalota, édesapja pedig különleges fotográfiai életművet hagyott ránk, amit pár éve a Műcsarnokban láthattunk, a Konok család három generációjának munkásságát bemutató tárlaton. Konok Tamás 1953-ban a Képzőművészeti Főiskolán, Bernáth Aurél tanítványaként diplomázott festő szakon. Öt évvel később ösztöndíjjal Párizsban tanult, ahonnan még visszatért szülővárosába, de egy év múlva végleg elhagyta az országot.  

Alkotásaival Magyarországon először a 80-as évek elején, Győrött találkozhattunk, majd 1981-ben első feleségével, Hetey Katalinnal együtt mutatkozott be, és attól kezdve a magyar képzőművészeti élet megkerülhetetlen részévé vált. A kilencvenes évektől tanított a Műegyetemen, részt vett az OSAS megalapításában. Szerencsére megírta családtörténetét és saját visszaemlékezéseit is, amely Emlékkövek – fejezetek egy önéletrajzból címmel jelent meg, és igazán lebilincselő olvasmány. Folyamatosan dolgozott, minden nap festett, gazdag életművet hagyott ránk. Vallotta, hogy az élethez szerencse is kell, de mindent megtett azért, hogy ha jön a szerencse, élni tudjon vele.

Szándéka volt megragadni a megfoghatatlant, tetten érni a múló időt, a múló dolgokat. 

Valami ilyesmiről beszél a Félbeszakadt kapcsolatok fekete-fehér sorozata is az óbudai kiállítótérben. Élete végéig megmaradt érdeklődése a térkérdések, a végtelen, a párhuzamos utak iránt, de ezzel együtt egyre erősödött a transzcendens felé való figyelme. 

Konok Tamás mindenki által szeretett, kedves ember volt, de a harmadik alkotó, Harasztÿ István olyannyira az volt, hogy egyenesen az Édeske becenevet kapta. 

Őt tartják a kinetikus művészet magyarországi meghonosítójának, munkáit belengi valamiféle végtelen gyermeki kíváncsiság és játékosság. Ugyanakkor erős társadalom-kritikusság is jellemzi, rendszerbírálata, szarkasztikus humora jól érzékelhető a munkáin. 

1934-ben született, 1953-ban végzett díszmű-lakatosként, ekkor kezdett el festeni. Kezdetben egy szakmunkásképzőben tanított, majd a hetvenes években kezdte el egyszerű gegekre építő, bonyolult, de a klasszikus arányrendszert is figyelembe vevő mobiljait, kinetikus szobrait készíteni. Munkái a Bauhaus világával is rokoníthatók, de jóval humorosabbak. Jellemző Harasztÿ hozzáállására, hogy amikor 1972-ben betiltották egy kiállítását, akkor a már kinyomtatott meghívókat „Bizonytalan időre elhalasztva!” címkével felülbélyegezte és szétküldte. Végül 1977-ben a székesfehérvári Szent István Király Múzeum rendezte meg első nagyszabású kiállítását.

Harasztÿt mindenki ismerte, és ő is megörökítette csapatát, generációját a Repül a kismadár – Hommage á Csiky Tibor művén, ami látható a kiállításon, és jó játék nézegetni a fényképeket rajta, kit ismerünk fel a magyar művésztársadalom, pontosabban a második nyilvánosság prominensei közül a hetvenes-nyolcvanas évekből.

Kinetikus szobrait, a golyók energiáját és súrlódásaikat vizsgáló munkáit sokan szeretik. Egyszer így nyilatkozott ezekről: „A világot ugyanígy kezelem. Az emberekben, a barátaimban, a kortársaimban ugyanígy látom a súrlódás lehetőségét, és arra törekszem, hogy minél minimálisabbra tudjam ezeket csökkenteni. A gyengébb pártjára szeretek állni, mert úgy érzem, hogy a gyengét valahogy észreveszi az a másik – ‘na, ez karcolható, ennek a lelkébe belevések valamit, ami fáj’. Esetleg tiszta véletlenül, akarata ellenére is elkezdi karmolni, karcolni. Az egyiket az egyik karommal szeretném átölelni, a másikat meg a másikkal, hogy ne tudjanak egymással hadakozni, mert ez az egyiknek is árt, meg a másiknak is.”

Ez az idézet is jól jelzi, hogy időnként a geometrikus absztrakcióban alkotók is történeteket mesélnek el, kapcsolatokról és kapcsolódásokról beszélnek, élethelyzeteket formálnak meg, s ha figyelünk a belső hangra, összekapcsolódhatunk velük. 

Összességében a kiállítás jó alkalmat ad a neves alkotókról való személyes és közös megemlékezésére, egyszersmind a három életmű magyar művészetben betöltött szerepének értelmezésére, valamint a magyar művészet nemzetközi mérhetőségének mélyebb reflexiójára.

Szabók, babajavítók, írógépműszerészek, kóser hentes, órások, porcelánrestaurátor: részben eltűnt szakmák képviselői a főszereplői Frankl Aliona fotográfus húsz év alatt készült fényképeinek, amelyek most a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban láthatók.

A kiállításon szereplő fotók valahol a riportfotó, a történelmi dokumentum és a művészfotó metszéspontjában helyezkednek el. Értelmetlen lenne megpróbálni meghatározni szigorú műfajukat, annál is inkább, mert a falakon megvalósuló múltidézés a fényképeken megjelenő esztétikum jellegzetesen Frankl Aliona-i, a név, a sajátos fotós stílus pedig fontosabb szempont, mint az, hogy mely műfajról van szó.

Legfeljebb az lehet ettől zavarban, aki megpróbál számot adni a látottakról. Mert milyen szempontból nézze a képeket? 

Ha a fotográfiai-esztétikai nézőpontot teszi meg rendezőelvnek, rácsodálkozhat jó néhány fénykép sajátos ritmusára, például annál a felvételnél, amelyen egy nyomdai betűkészlet látható közelről, vagy egy másikra, ahol falra akasztott cipész szerszámokat örökített meg a fotós. Utóbbiakról, ha nem lenne odaírva a cím, aligha tudnánk megállapítani, hogy micsodák. Sajátos csoportját képviselik a fotóknak a portrék. Minden szereplő – órások, restaurátor, írógépműszerész, képkeretező – munka közben, szerszámaival, vagy legalább műhelyében látható, mégsem válik egyik fotó sem kínosan beállítottá. Természetesek a mozdulataik, természetesen néznek a kamerába; pontosabban valahogy úgy, mintha nem is lenne ott kamera, egyszerűen csak zajlana a műhelyek mindennapi élete, amibe egy ajtón beleshetünk. 

Más, nehezebb nézőpont a szociográfiai. Ha dokumentumokként, tanúságtételként tekintünk ezekre a fényképekre, azzal kell szembesülnünk, hogy egy letűnt kultúra utolsó pillanatait látjuk a falakon. Nemcsak azért, mert már nincs szükség írógépműszerészre, és aligha él meg túl sok babajavító Budapesten, de azért is, mert ezek a kis, angyalföldi, újlipótvárosi és egyéb helyszíneken még a szocialista éveket és a rendszerváltás utáni első harminc évet is túlélő műhelyek javarészt áldozatául estek az iszonyatos mennyiségű szemetet termelő fogyasztói szemléletnek, valamint egy olyan gazdasági környezetnek, amelyben a kisvállalkozások, legyen szó szabóságról vagy grafikusműhelyről, vagy halálra vannak ítélve – vagy hétnapos munkahétre. Esetleg mindkettőre.

Vége annak a világnak, amelyet Frankl Aliona megörökített. Hogy nosztalgiával, indulattal vagy közönnyel szemléljük a tanúságtételt, habitusunktól függ. De azt meg kell értenünk, hogy a városi kultúránk egy szelete tűnt el – azaz a javítókkal, műszerészekkel, szakikkal, fűzőkészítőkkel és suszterekkel, és műhelyeik sajátos hangulatával szegényebbek lettünk.   

Nem jön a lift. Vagy megint rossz, vagy valaki kitámasztotta fent. Talán költözés, parkol egy furgon a bejárat előtt a járdán. Állok a piros liftajtóval szemben, és arra gondolok, tulajdonképpen mi a francnak állok itt, már rég felértem volna gyalog a harmadikra, apám lakásáig. 

Gyerekkoromban, ha itt nem működött a lift, átmentünk a szomszéd lépcsőházba, fel a tizedikig, aztán az összekötő folyosón vissza, hogy csak lefelé kelljen lépcsőzni. Pedig simán felszaladtunk a nyolcadikra is, ott lakott Oli barátom. Meg se kottyant. Persze nem erről volt szó. A lényeg az volt, hogy kimehessünk a tetőre. Sokat bujkáltunk ott. Tilos volt kijárni, de minden gyerek kijárt, később titokban cigiztünk meg boroztunk ott, az üvegeket az eldugult szemétledobóba dobáltuk, mindig csak a szomszéd lépcsőházéba, azt hittük, akkor senki nem fog ránk gyanakodni. Kilopakodni a tetőajtón, aztán amikor vészesen közeleg az idő, amikor a szüleink hazajönnek a munkából, visszasettenkedni a lépcsőházba, slisszolni a lifthez, mintha épp csak erre járnánk. A tizediken nem ismertünk senkit a szomszéd lépcsőházban, úgyhogy jobb volt, ha nem lát meg senki. A lift volt a biztonságos terület. Kivéve, ha valaki épp ott állt a harmadikon és látta, hogy hátizsákostul, teljes sulis felszereléssel léptünk ki, mert akkor még beszólhatott, hogy mit kerestetek odafönt, vagy ha a Sajdik néni, akkor azt mondta, hogy csak egyszer kapjalak rajta benneteket. Lesütött szemmel röhögtünk és elsunnyogtunk. Sajdik néni a szomszédunkban lakott és soha nem ment fel a tizedikig. Emlékszem, amikor meghalt, arra gondoltam, legalább előle nem kell többé bujkálni. Mintha egész gyerekkoromban csak felnőttek elől bujkáltunk volna.

Nem várok tovább, elindulok a lépcsőn, a másodikon kezdem érezni a combomban a lépcsőzést. El vagyok puhulva. Itt mégis szinte szaladok, nehogy összetalálkozzak Rudi bácsival. Váratlanul szokott előugrani, a lépcsőfordulótól jobbra van az ajtaja, és mintha mindig ott állna mögötte készenlétben, hogy ha jön valaki, akit ismer, kipenderüljön elé. Kezében kulcscsomó, az ajtót nem csukja be, csak elengedi, néha becsapja mögötte a huzat. Láttam, hogy jön, mondja nekem ilyenkor, én meg magasra húzom a szemöldököm, próbálom jelezni, hogy ez minimum fura, pedig tudom, fikarcnyi hatással sincs rá olyan apróság, mint az emberi mimika. Úgy beszél hozzám, mintha még mindig ott laknék a házban, pontosan tudnám, melyik emeleten kinek mi van a rovásán. Egy tízemeletes tömbben mindig van valakinek valami a rovásán. Rudi bácsi valaha rendőr volt, ahogy sokan mások itt a telepen, együtt vettük birtokba a házakat, a még kietlen, sóderos utcákat, a nyolcvanas évek elején. Azt is mondhatnám, a lakótelep velem együtt született, hároméves voltam, amikor ideköltöztünk. Alig van emlékem azelőttről. Azutánról főleg a munkagépek, amelyek még javában betonoztak, amikor a lakók már elfoglalták a skatulyáikat. 

Amikor nagyobb lettem, és már a tetőre járkáltunk, emlékszem, sok sárgás, sáros kanyargó csík látszott a házak között, a járdák, amelyeket még nem aszfaltoztak le. A fa, amelyik apám erkélyét most kellemesen árnyékolja, még csak egy karóhoz kötözött másik karó volt, néhány vékony kis ággal, meg vagy öt darab levéllel. 

Folyton úgy éreztem, távol vagyunk, távol kerültünk valamitől, hogy mitől, nem tudtam volna megmondani. Minden félkész volt és csupasz.

Itt ért véget valami, a város, a világ, az út túloldalán már az erdő van. Az már olyasmi, gondoltam, mint a mesékben, sűrű, sötét, végtelen. Persze az egész csak hatvan hektár, de ki tudta ezt gyerekkorában. Később a tetőről lenézve jöttem csak rá, milyen kicsi. Sokat ökörködtünk az erdőben, amikor már nem tiltották a szüleink, hogy oda menjünk. Csak tüzet ne rakjatok, mondták, néha mégis felgyújtottunk ezt-azt az egyetlen tűzrakó helyen, de a nagy tüzet kilencvenháromban nem mi okoztuk. Mi nem azért jártunk oda. Ott az volt a jó, hogy nem látott minket senki. Még inkább úgy tűnt, hogy messze vagyunk mindentől. Akkoriban élveztem ezt, pedig befelé vágytam, be a városba, alig vártam, hogy ne kelljen beszökdösni, legyek már legalább tizenhat, anyám engedjen el egyedül. Olyan messze voltunk mindentől, hogy a felnőttek csak úgy emlegették az új telepet, hogy Tengiz. Meg, hogy Rendőrtelep. BM-kerület. Ezek mostanra elkoptak. Már én sem vágyom be a városba.

Még mindig sok volt rendőr lakik itt, mint Rudi bácsi. Járásuk összetéveszthetetlen, hátuk mögé tett kézzel, még görbébe hajló háttal is valahogy peckesen lépdelnek. Egyik-másikukat gyerekkoromban még láttam abban a szürkéskék egyenruhában, tányérsapkával a fején, emlékszem, tetszett, ahogy levették, látszott a homlokukon a nyoma. Kockaladák álltak a parkolóban, oldalukon kék sávban fehér felirat: RENDŐRSÉG. Az egykori tányérsapkások ma ugyanolyan régi műrafiaszatyrokkal mennek a Spárba, amilyennel mi mentünk gyerekkorunkban, odafelé még négyrét hajtva, a hátuk mögött szorongatják, hazafelé meg úgy lóg a kezük végén, mintha hozzá volna varrva. 

Rudi bácsi valamiért apám barátjának gondolja magát. A maga módján érzékeli apám szellemi fölényét és ez tiszteletet ébreszt benne, de nem akkorát, ami meggátolná abban, hogy váratlanul beállítson hozzá és hülyeségekkel traktálja. Baromi nehéz tőle megszabadulni. Apám azt a módszert dolgozta ki a menekülésre, hogy meghívja a Félidőbe egy fröccsre. Itt van, a ház aljában. Emiatt a fasz miatt leszek vénségemre alkoholista, morogja nekem most már lassan húsz éve, amikor elmeséli, hogy már megint feljött a Rudi. 

Amióta anyám meghalt, Rudi bácsi egyszerűen odaszokott. Apám megveti ezt az embert, amire biztosan megvan az oka, nem jellemző, hogy kimutatná, mit gondol valakiről. Apám egy igazán udvarias fazon. Tőle lestem el gyerekkoromban, kinek hogyan kell köszönni, a legnagyobb tisztelettel. A néniknek kezit csókolom, a bácsiknak jó napot, és utána a név. Jó napot, Rudi bácsi, kezit csókolom, Ilonka néni. A felnőttek tehát mosolyogtak rám, talán megmosolyogtak, de lehet, hogy éppen e miatt gondoltak engem a többinél jóravalóbb gyereknek, ami elég jól jött, amikor már a tetőre szökdöstünk. Gyakran meg is jegyezték anyámnak, hogy ez a gyerek mindig olyan szépen köszön, látszik, milyen jól van nevelve, büszke lehet rá. Hogy ez fontos, megtanultam, nem tudtam róla, de meg.

Annak is szépen köszönünk, akit nem kedvelünk, annak is, akit nem ismerünk. A házban pedig mindig, mindenkinek. A lépcsőház tulajdonképpen már a házunk, az otthonunk.

Elképzelhetetlen volt, hogy elmenjünk egy idegen mellett a lépcsőházban köszönés nélkül. Hogy most ez is még az otthonom-e, vagy csak a másik, ahol húsz éve lakom, nem tudom. 

Szerencsém van, megúszom, a másodikon nem toppan elém Rudi bácsi, igaz, kicsit belesprinteltem a végén. Fújtatva állok meg apám ajtaja előtt. Jó hangosan kopogok, és már keresem a kulcsot a zsebemben. Így szoktuk, csak jelzem, hogy jövök, de nem várom meg, hogy kinyissa. Három erőteljes koppantás, aztán zörgök a zárral.

Mint mindig, apám most is a dolgozószobának kinevezett kisszobában ül az asztalánál, vagyis, gondolom, hogy ott ül, nem szoktam bemenni, megvárom a konyhában. Eredetileg az volt az én szobám, a folyosó végi félszoba, de amikor anyám beteg lett, apám átköltözött a hálóból. Nem mindjárt, csak a végén, az utolsó fél évben, amikor már olyan kórháziágy-féle ágyon kellett anyának feküdnie. Azt az ágyat úgy béreltük egy erre szakosodott cégtől. Ápolók jöttek anyámhoz, apám szerezte őket valahogy, nappal vigyáztak rá, két nő, felváltva. Mind úgy tettünk, mintha a motoros ágy, az ápolók, a kisszobába költözés csak átmeneti megoldás lenne. Ideiglenesen elalszik az én régi heverőmön, mondta apám, és becuccolta a jegyzeteit, néhány könyvet meg a számítógépét, én meg elvittem minden maradék holmimat, hogy kényelmesebb legyen neki. Akkor már rég nem laktam itthon. Apám még bejárt tanítani az egyetemre. 

Ha meggyógyulsz, veszünk egy új franciaágyat, mondta anyámnak. Anyám nem válaszolt. Miután meghalt, a böhöm nagy, robotszerű ágyat elvitte az az egészségügyi segédeszközöket forgalmazó cég, és külön díjat számítottak fel matractisztításért. Apám nem vett franciaágyat. Nem hiszem, hogy belépett azóta abba a szobába. 

Nyugdíjba ment öt éve, a napjai nagy részét az én egykori kuckómban tölti. Valaha én aludtam azon a heverőn, ő meg ott ült a szélén, és esti mesét olvasott nekem. A kis elektrongyerekekről szólót szerettem a legjobban. Azt nem is olvasta, egy zenés mesejátékot költött tovább nekem. Az a rész volt a kedvencem, amikor Mimikron apó beleesett a potenicálgödörbe, és meg kellett lőni a fotonpuskával. Apámnak minden estére más kalandot kellett kigondolnia, hogyan szereznek fotonpuskát, hogyan szabadítják ki Mimikron apót. Nemrég megkérdeztem, emlékszik-e rá. Nevetett, persze hogy emlékszik. Azt is megkérdeztem, hogy tudott minden estére más kalandot kitalálni az elektrongyerekeknek, mire azt mondta, nem mesélte minden este. Sőt. Sok este nem is volt itthon, és ezt utólag eléggé bánja. A legtöbbször szegény anyád ült ott, ő mesélt neked a képeskönyveidből, mondta, és megérintette a halántékát, ahogy akkor szokta, amikor más témát keres. Bólogattam, közben szégyelltem magam, hogy azokra a mesékre alig emlékszem.

Hahó, kiáltok a kisszoba felé. Meglátom apám árnyékát, aztán az idétlen bőrpapucsa orrát, ahogy csoszog kifelé. Csoszog, gondolom, megtorpanok, apám öregnek tűnik hirtelen. Fehér borosta fedi az állát, a szeme mintha kisebb lenne, hunyorog, talán elbóbiskolt és felébresztettem. Kinyitja a száját, hogy üdvözöljön, de nem jön ki hang a torkán, megköszörüli, köhögni kezd, a konyhába lépek, eresztek egy pohár hideg vizet, a kezébe nyomom. Felhajtja és nevet. Szervusz, mondja, meglapogatja a vállamat. Jól vagy, kérdezem. Jól, persze, hogy jól, válaszolja. Csak, tudod, már két napja nem szóltam senkihez.

Köszmétét szedünk az augusztus végi fullasztó melegben. Ki kendőben, ki szalmakalapban, védekezve a gyilkos napsugarak ellen, apám egyedül fedetlen fővel. Nincs ennél rohadtabb meló. Lépésnyi hely sincs a kert végében tömött sorokba ültetett bokrok között, guggolni vagy hajolni kell, és az apró tüskék a kesztyűn keresztül is véresre szurkálják az ujjamat. Leszedtem már fél kosárnyit az egyik bokorról, de még mindig úgy tűnik, mintha hozzá se nyúltam volna. Ott fénylenek a világoszöld, néhol már sárgálló bogyók a levelek alatt, és vigyorognak. Végigsimítom a bokrot a tenyeremmel, mintha függönyt lebbentenék félre, pongyolát az idősödő színésznő felsőtestén. Szaporátlan, ezt mondja anyám, apám meg, aki a kosarak tartalmát ládába gyűjti, a ládákat talicskára pakolja, a talicskával pedig ráérősen felnyikorog az udvarra, csak mosolyog az egészen. Esetleg legyint. Beoson a hűvös nyárikonyhába, hogy egy pohár bort észrevétlenül megigyon.

Lefogadom, azt kiáltja majd színpadiasan, női munka, amikor az üres talicskával visszaér.

Utálom a szüretet. Nem is így hívjuk, csak a szőlőszedést hívjuk szüretnek, de nekünk nincs szőlőnk, illetve van egy kevés, a nyárikonyha előtt és a kert leghátsó csücskében, a meggyfák mögött néhány tőke, de lelegeljük, mire beérik. Apám mondja így, lelegelitek. Almaszedés, meggyszedés, köszméte- szedés, így hívjuk. Átjönnek a rokonok, anyám lánytestvérei, akik a munkáért cserébe hazavihetnek egy-két láda gyümölcsöt. Almafából negyven, meggyfából tizenöt van, köszmétéből, apám legújabb hóbortjából, kétszáz bokor. Az van beígérve, hogy a jogosítvány megszerzése után a meggyet majd én szállíthatom a városi átvevőbe, a bevétel az én markomat üti, viszont nekem kell alkudoznom az áron. Az alkudozást már volt alkalmam ellesni apámtól. A KGST-piacon, ahová minduntalan magával cipel, hogy tanuljak, a különféle nemzetiségű, rosszarcú, pálinkaszagú árusokkal úgy alkuszik szövetre, bőrre, használt bútorra, szerszámra, mintha az élete múlna rajta. Harsány hangon veszekednek egymással, apám magyarul, az árus lengyelül, ukránul, szlovákul, románul, de ezeken a nyelveken apám természetesen nem ért, ezért hadonásznak, jó, ha pisztolyt nem rántanak. Rángatom apám karját, menjünk már innét, tűnjünk el ebből a megalázó szituációból, de apám kivörösödött, megduzzadt arccal mered az árusra, szabad kezével hevesen gesztikulálva, míg végül teljesen váratlanul egyezségre jutnak. Apám leszámolja a pénzt, és úgy ráznak kezet, mint régi, jó barátok.

Nem jövök ki apámmal mostanában. Mindenben a hibát keresi, semmi sem elég jó neki. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy más vagyok. Hogy nem akarok olyan lenni, mint ő. Ha elkapja a hév, szünet nélkül a fiatalkori hódításairól mesél. A kalandjairól. Meg nem csak a fiatalkoriakról. Mintha bármennyire is foglalkoztatna a szexuális élete. Arról például, hogyan fűzött be két csajt a szüreti bálon. Vagy hármat? Ötvenhatban miként tervezték el egy szőke bombázóval, hogy dobbantanak az országból. Szinte még kamasz fejjel, egy nála évekkel idősebb, férjes asszonnyal. Ha tehetem, nem is figyelek oda. Aztán meg egyszerre azzal jön, hogy egyetemre kell mennem, ki kell törnöm ebből a koszfészekből, ahonnét neki nem sikerült, és ahol emiatt kénytelen leélni az életét. De mit tud ő rólam? Érdekli őt egyáltalán, hogy én mit akarok?

Az utóbbi hetekben ezzel a jogosítvány témával megy az idegeimre. Szerencsére még nem kezdhetem el a tanfolyamot, fél év múlva töltöm be a tizenhetet.

Az állami gazdaság elhagyatott magánútjára azért kivisz, hogy a Daciát betörjem. Az autó olyan, mint a ló, be kell törni, mondja apám. Semmi kedvem az egészhez. Idegennek érzem magam egy füstölgő, rángatózó gépben. Nem nyűgöz le az irányítás, az uralom egy szervetlen test felett. Apámat mindez hidegen hagyja. Hosszas unszolására beülök a volán mögé, begyújtom a motort, de sehogy sem bírom összehangolni a gázadást a kuplung felengedésével. Megugrik az autó, lefullad. Megint megugrik, megint lefullad. Tizenöt perc keserves próbálkozás, értetlenkedés, káromkodás után mind a kettőnkről ömlik a víz. Hőség van, a csupasz tarló visszaveri a meleget, mintha szikla- vagy homoksivatag volna. Leengedtük az összes ablakot, de nincs menetszél, ami hűtene. Apám kifejezetten izzadós típus, khaki színű, rövidujjú inge teljesen átnedvesedett, kopasz feje búbján verítékcseppek gyöngyöznek. Kockás textilzsebkendővel törli a homlokát.

Bőg a motor, felengedem a kuplungot, végre meglódulunk, hátracsapódik a fejünk, a gázpedál pihekönnyű, szinte beszippantja a talpamat. Elszalad az autó, apám a kormány után kap, de nem éri el, kifeszülök, mint egy íj, tövig a gázba lépve, tarkóm a fejtámlába tapad. Fék, fék, üvölti apám, porzik az út, táncol az autó eleje, két kézzel, görcsösen markolom a kormányt. Nem tudom mozdítani a lábam. Illetve a jobb lábamat nem tudom mozdítani, erre rájövök közben, a bal szabad, jár az agyam, fék, kiabál apám, a szabad bal lábamat átcsúsztatom a középső pedálra, teljes erőből ránehezedek.

Csikorog a tárcsa, blokkolnak a kerekek, égett műanyagszag ömlik az utastérbe. Előre zuhanunk, a biztonsági övek nincsenek bekapcsolva, máskülönben vastag izzadságsávok kereszteznék az ingünket. Apám izmos karjával megtartja magát, én a kormánynak ütközöm. Megáll az autó, lefullad a motor. Apám nem szólal meg, a homlokomat vizsgálja, van-e rajta sebesülés. Csak azután kezd ordítani, miután megbizonyosodott róla, hogy nincs komolyabb bajom. Nem vérzek, a tekintetem tiszta, nem vagyok rémült, egykedvű inkább. Megrántom a vállam. Ez persze még jobban feldühíti. Mindenfélét a fejemhez vág, de hallottam már ezerszer.

Sok idő telik el, a porszemek megülnek az autó körül, mire apám lehiggad, csak a nap vakít ugyanolyan kitartóan, mint azelőtt. Összeszűkült szemmel kutatja a tekintetemet. Ki lehet ez a gyerek, melyik felmenőjének a vére csordogál az ereiben? Miért bünteti vele az élet? Ebben a pillanatban csupán annyit érezhet, hogy olyan különbözőek vagyunk egymástól, mint a tűz és a víz, és ez ellen teljesen tehetetlen.

Talán ez a tehetetlenség, és nem is én vagyok a dühkitöréseinek az oka.

Szedjük a köszmétét, már-már elájulok a hőségtől remegő bokrok között guggolva, amikor apám lekiált értem a kertbe, hogy szaladjak fel segíteni. Nem kell kétszer mondania, ott hagyom a félig telt kosarat, lihegek, mire felérek. Apám a tyúkudvar kerítésének pillérét támasztja, kezében kalapács, azzal mutogatja, hogy kibomlott a drót az oszlopba vert, behajlított szögek alatt.

Vizet itat velem, beküld a kamrába szögért. Görnyedve lépek be az alacsony ajtón, és már nem tudok másra figyelni, csak arra, hogy előbújjon a sarokban, a dobozok mögül, a kosarak alól az egér. Minden más láthatatlanná válik. A padlás tele kincsekkel, mozsarakkal, darálókkal, sarkantyúkkal, nagyszüleim, dédszüleim százéves holmijával. Néhány éve, valamilyen megmagyarázhatatlan bátorsági rohamomban felmerészkedtem oda. Lószerszámok, nyergek is vannak. A szögek a lépcső alatt kartondobozba ömlesztve, a kisebbek papírzacskókban egy felnyitható fedelű hokedliben. De vannak ott csavarok, lemezek, drótok, szegecsek, csavarhúzók, fogók, kalapácsok, mérőszalagok.

Benyúlok a zacskóba, forgatom az ujjaim között, amit találok, reménykedve, hogy nem egy egér kiszáradt bundája, karmos lábacskája akadt a kezembe, beugrott, élelem után kutatva, de nem tudott kimászni. Vakon tapogatom a vasakat, kiveszek egyet, rohanok kifelé, arra azért ügyelve, hogy a fejemet ne verjem a szemöldökfába.

Apámnak persze vissza kell mennie, pedig ezt próbálta volna megspórolni, hiába adott pontos útmutatást a szög típusáról (százas?) és hollétéről (hokedliben?), bebotorkál a fájós derekával, a dobozba nyúl, és elsőre kihúzza, amit keresett. Odakint aztán a feje fölött forgatja, mint valami lángoló pallost, ott sündörgök körülötte, mert érzek némi megbánásfélét, és egyértelmű csodálatot is iránta, hiszen számomra ez emberfeletti teljesítmény. És apám most nem türelmetlen vagy dühös, széles mozdulatokkal veri a szöget a kerítés oszlopába, soha mellé nem ütve, és közben a nagyapámról mesél, akit nem ismertem.

Szedik a rokonok a köszmétét, magasra hág a nap, amikor az üres talicskát tolva apámmal visszaérünk a kertbe. Csillog a szeme, átkarolja a vállam, odaszól anyámnak, hozzon már le egy kupa vizet, hát nem látja, hogy szomjasak az emberek.

Mikor, hogyan ismerkedett meg Óbudával?

1937-ben költöztünk Mezőhegyesről Budapestre, a Zöldmáli útra, ahol egy rokonunk vizes kis lakásában kaptunk átmenetileg szállást. Az Ürömi utcai iskolában végeztem az első elemit, majd elköltöztünk, és belaktuk Óbuda külső részeit. Először a Búza utca, majd a Veder utca következett, végül pedig 1939-ben a Vajda János utcába költöztünk, ami a Szentendrei út egyik mellékutcája a Kőkápolna környékén. Elővárosi hangulatot árasztó családi házaival ma is megvan még a terület. A boldog gyermekkor néhány esztendeje fűz ehhez az utcához, ám ‘44-ben jöttek az oroszok. Az úgynevezett felszabadulás ott elég drámaian zajlott le. A környező utcák mindegyikéből húsz-húszönöt férfit elvittek, akik közül néhányan soha nem jöttek haza. Apám sem. Tizennégy éves lehettem, és anyám mindig kiküldött a Szentendrei út sarkára, amikor jöttek a fogolymenetek Budáról, hátha apám köztük van. Egyszer azonban egy őr betessékelt a sor végére. Az Aquincumi Múzeum előtti régi HÉV-megállónál jött valami teherautó, és a rajta ülők meg az oroszok ordítozni kezdtek egymással. Hirtelen kiléptem a menetoszlop végéről, és egy széles törzsű platánfa mögé húzódtam, amíg a menet elvonult.

Nem volt még a múzeum bekerítve, lebújtam hát egy mély árokba, és elrejtőztem a romok között. Így tudtam megszökni.