Keresés
rovatok

Megfagyott nyúl

Mán-Várhegyi Rékát a 2014-ben megjelent Boldogtalanság az Auróra-telepen című könyve miatt a legjobb első prózakötetes szerzőnek járó Margó díjra jelölték, ahol a döntőbe jutott.  

A 2018-ban megjelent Mágneshegy szereplői többségében társadalomtudománnyal foglalkoznak. Fiatal, még fiatalabb vagy középkorú értelmiségiek Budapesten. Úgy is mondhatnánk, belterjes társaság. Mindenki ismer mindenkit, hasonló körökben mozognak, egymásról van véleményük, előfordul, hogy kapcsolatba bonyolódnak, vagy éppen szétválnak. Szakmájukkal bajlódnak, elakadnak, keresik a lehetőségeket. Hogy kik ők, az egyik szereplő így fogalmazza meg: „– Eljutni idáig? – kérdezi Krizsán Ernő. – Mert mi hol vagyunk? Egyáltalán ki ez a mi? Ugyan már.”

Többször lehet olyan érzésünk, mintha valós szereplőkről formázták volna a figurákat. Akik ismerik a közelmúlt társadalomtudománnyal foglalkozó szakembereit, érezhetik úgy, hogy párat be is tudnak azonosítani. Egyik szereplő mintha maga a szerző lenne, hiszen Rékának hívják és dupla vezetékneve van.

Olvasás közben megismerjük a különböző korosztályok dilemmáit, fókuszálunk egy-egy emberre, majd visszatérünk a csoport egészére.

Itt van például az értelmiségi családba született, harmincas Enikő, aki a nagy lehetőségek országából – egy nem sikerült házasság után – visszatér Magyarországra. Nem tudjuk eldönteni, hogy irritáló személyiség, vagy csak esendő, botladozó alkat, aki – mint mindenki – követ el hibákat. Szeretne a szakmájába visszatérni, nagy tervekkel száll le a repülőgépről. Az ötletek realitása hétről hétre foszladozik 1999 Magyarországán. Nagyon erős a kép, mikor Enikőre a tükörből a saját édesanyja néz vissza, akire sehogyan sem szeretne hasonlítani.

A könyv másik hőse a frissen elvált negyveneses egyetemi oktató, Bogdán Tamás, aki a házassága után belecsap az életbe, és csömörületig kihasználja a felkínálkozó egyetemista lányokat. Nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy a nárcisztikus férfi mellől mindenki kizsigerelve távozik, de egyre inkább megismerjük, hogy nincs miért irigyelnünk a férfi életét.   Akár el is képzelhetjük, hogy hol tart majd 20 évvel később. Vajon a VII. kerületi nyirkos, sötét albérletéből merre vezet az útja, és mikor fejezi be az évek óta tartó kutatását?

Bogdán kutatási területe ugyanis Békásmegyer, ahol sok időt tölt. Életútinterjúkat vesz fel. Többször mesél róla, de valahogy mégsem halad igazán a kutatása, amin egy idő után nem csodálkozunk. Szürreális képpel szembesülünk. Mikor először olvassuk, nem tudjuk mire vélni. Talán nem jól értettük? Ám egyre tisztább lesz a kép. Békást csak engedéllyel lehet elhagyni, vagy oda bemenni. Ez egy szegregátum, külön szabályokkal, életterekkel. A napok tele vannak apró furcsaságokkal, miközben az ott élők ugyanúgy dolgozni próbálnak, családjuk van, vagy például háziállatot tartanak. Óriási a kontraszt a könyv többi részében bemutatott emberek, a Budapesti értelmiségi körhöz képest. Talán nem is Békás ez, csak valahol egy hely a világban, Magyarországon, vagy a határon túl? A két világ közötti szakadék leginkább azoknál az egyetemistáknál látszik, akik Békásról kikerülhetnek és tanulhatnak a többiekkel. A könyvből megtudjuk, hogy a Békásról kiszakadt egyetemista lány megtalálja-e kint a boldogságát vagy inkább hazamegy. Az éppen felvételt nyert fiú mennyire érzi elveszettnek magát az első hetekben az egyetemen és egyáltalán a városban? Biztos, hogy itt a jobb?

Fontos téma a könyvben az elsőgenerációs értelmiséggé válás kérdése, akár Békáson születtél, akár azon túl. Az asszimilálódás erős igény, de mintha a hiány örökre megmaradna.

2000 körül járunk, a rendszerváltozás még karnyújtásnyira van. Vajon elmondhatjuk, hogy a rendszerváltozásnak van nyertes vagy éppen vesztes korosztálya? Lehet túl későn vagy túl korán átélni a szocializmus agóniáját? Kinek mennyire volt könnyű váltani?

A mindennapok szintjén mindez úgy jelenik meg, hogy a külföldi szakmai körökbe még nehéz bekerülni, az idegen nyelvek sem mennek sokaknak gördülékenyen. A konferenciák világa – mint találkozási pont – vissza-visszatér a könyvben, sokszor viccesen, az értelmét megkérdőjelezve. Sokszor unjuk, mégis mindannyian ott vagyunk, sőt legközelebb is elmegyünk, készülünk az előadásunkra és vágyjuk az elismerést.

Ahogy haladunk a könyvvel, egyre több elgondolkodtató kérdés kerül felszínre. Egyszerre szociográfia, ugyanakkor az emberi lélek mélységeibe és a párkapcsolatok színes világába is elkalauzol. Megértjük, hogy a szerző miért Virginia Wolf: Saját szoba című könyvéből választ részletet mottónak.

A szerző azonban talán túl sok kérdést megnyit, sok részbe belekap, várjuk ugyan, hogy mire jut, de a kifejtés sokszor elmarad.     

A könyv aztán egyszer csak véget ér. Nincs tanulság, nincs befejezés, a szereplők élete a homályba vész: elkezdődik a XXI. század.      

Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy
Magvető Budapest, 2018.

Békásmegyer – egy település metamorfózisa

Folyamatosan változott a település területének nagysága, a lakosság etnikai, vallási összetétele és lélekszáma, a közigazgatási besorolása és hatásköre, illetve a szerepe is. Hosszú út vezetett a panel lakóházak felépüléséig, amely egy újabb szakasza és eleme a városrész metamorfózisának. Fejlődés és pusztulás kísérte a település történetét, amelynek a mindenkori lakosság volt az alakítója vagy elszenvedője. Az évszázadok alatt megváltozott a helyben lakók és a beköltözők identitása is, hiszen az eredeti településmag csaknem teljesen eltűnt – az őslakosokkal együtt –, helyette egy másik, egy új nőtt ki a földből, új lakókkal. A panel Békásmegyer mintegy fél évszázados története lassan indokolttá teszi az új helyi kötődés – lokálpatriotizmus – kialakulását, hiszen már több generáció is felnőtt a területén. A régi és az új azonban még most is együtt van jelen, legyen szó a lakosság összetételéről vagy akár a település szerkezetéről. Ötven év nem nagy idő egy település történetében, ám Békás vonatkozásában mégis jól megfigyelhető, hogy a felgyorsult világ akár ilyen rövid idő alatt is alaposan át tudja alakítani a helyi viszonyokat. Esetünkben ez egy állandó, dinamikus minőségi javulást jelent, amely komplex módon hat a településre és lakóira.

Békásmegyer, Kőbánya utca és Árok utca közötti házak, 1965. Fotó: Fortepan/Mészáros Zoltán

A történet persze jóval korábban kezdődött, hiszen minden olyan település, amely az emberi lakóhely kialakításához kedvező földrajzi adottságokkal bír, jó eséllyel többezer éves múltra tekint vissza. A Rókahegy, Ezüsthegy és Kálvária-hegy lábától a Dunáig elterülő, egykor termékeny síkság bőséges lehetőséget biztosított az állandó megtelepedésre. A kutatások már ötezer éves településformákat is tártak itt fel gazdag leletanyaggal. A következő történeti korszakok régészeti emlékei jól demonstrálják a területen egykor élő pannonok, illírek, kelták, majd a rómaiak aktív jelenlétét és letelepedését. A honfoglalás idején az itt található dunai rész kiválóan alkalmas volt a folyami átkelésre, ezt a helyet nevezték el később Megyeri révnek. A Megyer törzs egyik nemzetsége birtokolta a területet, kiszorítva a szláv lakosságot, amely a közeli hegyekbe húzódott.

A középkor folyamán többször cserélt gazdát a település, amelyet több okiratban is Bélafalunak említenek.

A kereskedelmi útvonalaknak, a dunai révnek és a gazdagon termő földeknek köszönhetően jelentős településnek számított a térségben. A virágzó szőlőkultúra és borkereskedelem is ezekre az időkre datálható. Ennek a virágzó korszaknak az oszmán török hódítás vetett véget, amely egy időre visszavetette a fejlődés és gyarapodás folyamatát. A falu a XVII. század végére teljesen elnéptelenedett, műveletlen földjeit az óbudaiak bérelték legelőnek Komárom városától. A komáromi uradalom 1659 és 1766 között a Zichy család birtokában volt, ennek – többek között – Óbuda mellett Békásmegyer is része volt. Ekkor kezdődött a település új, prosperáló történeti szakasza, amely lényegében a II. világháború végéig tartott.

A modernkori Békásmegyer története két relevánsan elválasztható fejezetre bontható. Az egyik, a manapság Ófalunak nevezett egykori település krónikája, amely a XVIII. század első felétől az 1970-es évekig tartott, beleértve a fővároshoz történő csatolást (1950) is, amikor már nagyközségi rangban volt. A másik korszaka pedig a panellakótelepek megjelenésétől számítható.

Az eredeti Békásmegyer falu, a XVII. század végére szellemtelepüléssé vált, melynek egykori lakói vagy elköltöztek biztonságosabb területekre, vagy a harcok áldozataivá váltak. Az oszmán török hódoltság alól felszabadított és elnéptelenedett részek feltámasztása és betelepítése azonban hamar megindult. Ez a folyamat az egyes földesurak és a bécsi udvar politikai és gazdasági érdekeivel összhangban történt. Az alapkoncepció szerint, elsődleges cél volt, hogy a legnagyobb számban érkező új betelepülők németajkú katolikusok legyenek. Ezt nagyban segítette az is, hogy dél-német területeken komoly harcok folytak a franciák ellen, ezért az ott élő, alapvetően sváb nemzetiségű lakosság kapva kapott az alkalmon, és tömegével költöztek új hazába, magyar földre. A Zichy család is ebből a térségből toborzott telepeseket uradalmába, akiket különböző adókedvezményekkel csábítottak leendő otthonukba.

Az első néme tajkú telepesek 1736-ban érkeztek Békásmegyerre. Eredeti származási helyüket nem tudjuk pontosan, mert ezek a dokumentumok egy 1792-es tűzvészben megsemmisültek.

Ennek ellenére Békásmegyert hosszú időn át tisztán sváb falunak tartották, erre utal akkori elnevezése, a Krottendorf is. (Itt jegyezzük meg, hogy a Békásmegyer településnév sokkal korábbról származik, hiszen egy 1287. évi oklevélben már így szerepel. A területen jórészt agyagos földek és kisebb mocsarak voltak, amelyek kedvelt otthonai a békáknak, a megyer szótag pedig a honfoglaló törzsre utal.) A német földről érkező telepesek nemcsak híres munkamoráljukat hozták magukkal, hanem magas szintű szőlőművelő tudásukat, valamint földműves és állattartó tapasztalataikat, szakértelmüket. Mindezek mellett természetes volt, hogy új otthonukba velük „jöttek” népi hagyományaik, szokásaik és saját kulturális és morális attitűdjük. Békásmegyerre is több hullámban érkeztek telepesek, ez hamar a település népességének és méretének növekedéséhez vezetett. 

1766-ban a falu – miként az egész komáromi uradalom – a Zichy család kezéből a Kincstár (Kamara) birtokába került, és mint kamara-uradalom működött tovább. A faluban nemcsak a szőlőművelés és más agrár jellegű tevékenységek virágoztak, hanem a különböző kézműipari szakmák is. 1830-ban közel 900 lakosa volt a településnek, amely mintegy 1050 hektáron feküdt.

A Duna irányába egyre több földterület került intenzív művelés alá, valamint megjelent a később meghatározóvá váló gyümölcstermesztés, kertgazdálkodás is.

Békásmegyer közvetlen déli szomszédja Csillaghegy, amely a településsel évszázadokon át szimbiózisban élt. Csillaghegy területe is ősidők óta lakott, de Békásmegyer vonatkozásában az észak-keleti része, az egykor Kissing-pusztának nevezett terület volt fontos. Azt a földterületet ugyanis a békásiak használták jó ideig. 1886-ban Csillaghegy települést – ez ekkor még az említett Kissing-pusztát jelentette – Békásmegyerhez csatolták egy szerződés által, amely 10 évre szólt. Ennek értelmében 65 ezer forintot fizetett 85 békásmegyeri gazda 6%-os kamattal, hogy a terület italmérési, halászati és kavicsszállítási jogát megkapja. A két település története ezután még jobban egybeolvadt. A mai értelemben vett Csillaghegy a századfordulótól indult fejlődésnek, amikor felépült a tisztviselőtelep – a HÉV mentén –, és fokozatosan benépesedett a Dunáig futó sík terület.

Békásmegyeri lakótelep, balra az Ármány utca, alul keresztben az Árpád utca, 1979 Fotó: Fortepan/Bojár Sándor

A XIX. század végén Békásmegyer lakossága még majdnem tisztán németajkú volt, a komoly változás az etnikai összetételben a századforduló után következett be. A folyamatos népességnövekedésnek köszönhetően a németség számaránya drasztikusan lecsökkent a XX. század első felére, amely értelemszerű volt, hiszen az új beköltözők már nem német területről érkeztek, hanem Magyarország egyes részeiből. Ennek ellenére a vegyes és színes nemzetiségi és vallási összetételű faluban a német szokások meghatározóak maradtak 1945-1946-ig.

Békásmegyer életében jelentős törést és változást okozott a szőlővész elterjedése, amely alapjaiban változtatta meg a település addigi agrár jellegét.

A XIX. század végén a filoxéra és a vele járó más növénybetegségek rövid időn belül kiirtották a településen élő gazdák fő bevételi forrását, sokan elvesztették munkájukat.

Ezért – aki tehette – áttért az intenzívebb gyümölcs- és zöldségtermesztésre, illetve Budapesten próbált elhelyezkedni, munkát találni. Ennek következményeként alakult ki a két világháború között egy ingázó munkás réteg, akik már nem helyben dolgoztak, hanem napi szinten utaztak a munkahelyükre és vissza, haza. Egyre szűkült az egykor paraszti réteg, amely próbálta fenntartani korábbi életformáját, folytatva a hagyományos családi sváb gazdálkodást. A gazdasági élet kereteinek változásával együtt járt a családi tradíciók, életformák átalakulása is. A nagycsalád, mint életkeret még egy ideig megmaradt, de a fiatalok különköltözése egyre elterjedtebbé vált. Érdekes példaként említhetjük, hogy már nem építettek külön szobát az elhunytak számára, ami korábban egy alapvető sváb szokás volt a faluban. A II. világháború borzalmaival elérkezett változások elkerülhetetlenek voltak.

Békásmegyer, Karhatalom biztosítja a svábok kitelepítését, 1946 Fotó: Fortepan/Bauer Sándor

A szovjet Vörös Hadsereg számára Óbuda és Békásmegyer is német településnek számított, ezért az itt élő civil lakosság a harcok elmúltával is rettegésben élt. A helyi lakosság még fel sem tudta mérni a háború okozta szenvedéseket, károkat és veszteségeket, a villámgyorsan kiépülő új politikai hatalom már le is sújtott rájuk. A szovjet segítséggel egyre nagyobb hatalomhoz jutó Magyarországi Kommunista Párt szervezésével és irányításával kollektív bűnösöknek kiáltották ki a hazai németséget, akiknek távozniuk kellett az országból. Ugyan különböző nemzetközi szerződések meghatározták a német kisebbségek kitelepítését és az ún. lakosságcserét (ezt az új országhatárokkal is magyarázták), Magyarországon ezt rendkívüli brutalitással és tragikusan gyorsan akarták végrehajtani.

Ez elsősorban azokat az állampolgárokat érintette, akik az utolsó népszámláláskor (1941) német anyanyelvűnek vallották magukat.

Az erről szóló belügyminiszteri rendeletet – 70.010/1946 BM – azonban sok helyen sajátosan értelmezték. Ennek egyik legszembetűnőbb példája Pilisvörösvár, amely szintén német település volt, onnan mégsem telepítettek ki senkit: általános magyarázat szerint óriási szükség volt a közeli szénbányákban dolgozó pilisvörösvári munkaerőre. Békásmegyer történetének újabb drasztikus átalakulására 1946 elején került sor. A helyi németek – kevés kivétellel – kitelepítésére két hullámban került sor. Az első transzport 1946. február 28-án, a második március 5-én hagyta el szeretett otthonát. Napokig az Óbudai MÁV Állomáson várakoztak, majd marhavagonokba zárva elindultak az előre kijelölt dél-német területekre. Az adatok alapján 575 családot, 2281 főt telepítettek ki Békásmegyerről, főleg Neckarzimmernbe és más würtenbergi falvakba (Göppingen, Schwäbisch-Hall, Heilbronn, Gemünden). Voltak olyan családok, akik különleges esetekben, miniszteri engedéllyel visszaköltözhettek Békásmegyerre, de szembesülniük kellett az időközben radikálisan megváltozott körülményekkel.

A kitelepített svábok ingatlanjait, állatait, földjeit, a házakban maradt berendezésekkel együtt az újonnan betelepített magyar nemzetiségű családok kapták, akik határainkon túlról – Románia, Csehszlovákia –, illetve Magyarország különböző részeiből (főleg Mezőkövesd és környéke) érkeztek a településre. Rövid ideig a település lakója volt Veres Péter politikus-író és az avantgárd művészet egyik apostola, Kassák Lajos is. Kassákot lényegében ide száműzték, hogy távol tartsák az új politikai adminisztráció által létrehozott művészeti iránytól.

Kassák azonban egy kis művésztelepet hozott létre Békáson, ahol különböző képzőművészek alkothattak és gondolkodhattak, távol a politika világától. 

A kitelepítések tovább formálták Békásmegyer társadalmi és gazdasági struktúráját. Az egykori sváb földek állami tulajdonba kerültek, utóbb jórészt ebből alakult meg a Vörös Csillag TSZ. Az 1960-as évek első felétől lehetett földet bérelni, és ezzel egyre többen éltek a következő évtizedek alatt. Közben a település lakossága lassan kicserélődött, az egykori németajkú lakosság kisebbségbe szorult, de – talán épp emiatt – még jobban igyekezett megtartani a sváb hagyományokat, kulturális gyökereket. Ennek eredményei csak a rendszerváltást követően váltak igazán láthatóvá.

Sokan azt hitték, hogy Békásmegyer élete a sok megpróbáltatás után rendeződik, és nyugodt keretek között fejlődhet tovább. Ez a ciklus viszont csak az 1970-es évek elejéig tarthatott, mert az országos lakáshiány megoldásának égető kérdése minden helyi akaratot felülírt.

Fotó: Fortepan/Főtáv

A panel Békásmegyer története egy politikai, gazdasági és építészeti vitával indult. Ugyanis az eredeti elképzelések alapján nem tartották jó ötletnek a terület lakótelep jellegű beépítését. Legerősebb indokok között az anyagi háttér megteremtése és különböző városépítészeti problémák húzódtak (hatalmas földterület feltöltése, a közlekedési gondok megoldása, teljes infrastruktúra kiépítése).

A lakáskérdés megoldása politikai szempontból kiemelt célfeladat volt, ezért nem kerülhette el a település az újabb radikális átalakulását.

A békásmegyeri panelépítkezések – Óbudához hasonlóan – több ütemben zajlottak, a főtervező pedig itt is Mező Lajos volt. A hosszú előkészítő munkák 1971-ben kezdődtek a mai Ófalu és a Duna közötti sík rész feltöltésével, amely korábban mezőgazdasági terület volt (például a Pünkösdfürdő utca déli részén, a Királyok útjáig végig bolgárkertészetek működtek). Az építkezések a falut sem kímélték, hiszen a hegy felőli részre is terveztek panelházakat. Ezért a mai Ezüsthegy utca déli oldalán álló falusi házakat lebontották, lakóit elköltöztették (legtöbben a lakótelepen kaptak lakást). Békásmegyeren 1975 és 1984 között több mint 13 ezer lakás épült, amely napjainkban mintegy 70 ezer ember otthona. Természetesen nemcsak lakóházak épültek Békáson, hanem különböző szociális, kulturális, egészségügyi és gazdasági jellegű intézmények is létrejöttek, az igényekhez képest megkésve. Új HÉV megállót alakítottak ki a régitől északabbra, helyi buszjáratokat vezettek be, de a 11-es főút még most sem tudja megoldani a közúti közlekedés problémáját.

A békásmegyeri lakótelep építkezése. A Kabar utca épületei a Pünkösdifürdő utca felől, 1976. Fotó: Fortepan/Főtáv

A panel lakótelep megépülése ismét új társadalmi viszonyokat, kereteket és városszerkezetet eredményezett Békásmegyer életében. Figyelembe véve, hogy a panelszerkezetű társasházak élettartama a folyamatos karbantartások mellett is véges, bizonyosan eljön egy újabb gyökeres változás a település történetében, ami újfent egy megváltozott arculatú települést fog eredményezni.

A szerző az Óbudai Múzeum történész-muzeológusa

Könnyebb rombolni, mint építeni

Melyek az első emlékei Óbudáról?

Személyes kötődésem Óbudához 1954 után alakult ki. A szüleim lakását elvették, és különféle hányattatásokat követően végül egy Laktanya utcai kis házban tudtak lakásrészt vásárolni. Ide költöztek két gyermekükkel: húgommal és velem. Építészként addigra nagyon sokat foglalkoztam élő műemlékekkel, azok megmentésével.

Rendszeres látogatásaim alkalmával mindig fájt a szívem azért a hangulatért, ami a terület elaggottsága, elszegényedése folytán akkoriban óhatatlanul betöltötte Óbudát.

Mindig szerettem fényképezni, így itt is rengeteg képet készítettem.

Látható-e még azokon a képeken Krúdy „mézeskalácsszínű” Flórián tere?

Első felvételeim még a hídfő és az aluljáró nagy feszítő hatása előtti Flórián teret mutatják. Látszik a Flórián-szoborcsoport és azok az épületek, amiknek ma már nyoma sincsen. A Duna felőli oldalon állt a mozi épülete. Vele szemben, nem olyan távolságban, ahogyan ma áll ott az a nem igazán szép áruház, hanem annál közelebb, egy emberi léptékű utca túloldalán, nagyon szimpatikus földszint plusz egy emeletes, zömében szecessziós, eklektikus épületek álltak. Ezekben közért, vasbolt s mindenféle kis üzlet volt, ami ellátta Óbuda környékbeli lakóit.

Évtizedeken át vártak az óbudaiak arra a hídra, amit ma Árpád hídként ismerünk, és ami aztán végleg el is tüntette azt a hajdanvolt Óbudát…

Igen, a Flórián tér igazi arca, amit ma már nyomokban sem láthatunk, a híd megépülésével végleg eltűnt. Vele együtt eltűnt a Flórián-szobor is, amit azóta sem sikerült rekonstruálni, és visszahelyezni (a Szent Flórián-szoborcsoportot és a restaurált Fogadalmi oltárt 2012-ben újra felállították. HA).

A szobor a mai Flórián térnek azon a részén állhatott, ahol a Duna irányába, az immár sajnálatosan zárva lévő múzeumi területre kivezető aluljáró-folyosó bejárata van.

Innen származik a tér elnevezése. A negyvenes években a hídépítés miatt áthelyezték a Fő térre, majd a darabjai egy ideig a Zichy-kastély udvarában hevertek. A szobor ezután a Kiscelli Múzeumba került, a Fogadalmi oltár részei pedig a Pöttyös utcai iskola mellett található törmeléktemetőbe, ahol én még láttam ezeket a darabokat. Nem tudom, mi történt akkor, amikor az iskolát bővítették, valószínűleg valahol feltöltésben kötöttek ki e jobb sorsra érdemes töredékek.

Flórián tér, szemben a Flórián üzletközpont. 1981.
Forrás: Fortepan/ Pap Zsigmond György

Kérem, meséljen arról, hogyan vált részesévé a Flórián téren elvégzett, nagyszabású feladatoknak!

1968-ban készült el Budapest átfogó közlekedésfejlesztési terve. Ez tárgyalta az Árpád híd bővítését is, amely híd közismerten a háború ideje alatt úgy épült meg, hogy a lehetséges szélességnek csak a felét készítették el akkoriban. A ‘68-as terv alapján azonban 1979-ben az Állami Tervbizottság úgy döntött, hogy meg kell oldani az Árpád híd rekonstrukcióját, értve ezalatt annak kiszélesítését is, valamint a pesti és a budai oldalakon csatlakozó útvonalak rendbetételét. Tizenegy éven át érlelődött a gondolat, hogyan lehet a Dél-Budáról és Pestről a Dunakanyar felé irányuló forgalmat minél kevesebb zökkenővel átvezetni ezen a területen. Ez idő tájt aktívan élt a Bécsi út, hiszen ekkor még nem létezett a Bécs felé vezető autópálya-szakasz. Én még úgy kezdtem el Győrbe, Sopronba járni autóval, hogy Óbudán keresztül ballagtunk, s a cél bizony nagyon messze volt egy ilyen autós utazással. Amikor aztán a munka beindult, több intézmény is elkezdett a várható következményekkel foglalkozni. Volt egy nagy előkészítő csoport, melynek Dalmy Tibor volt a motorja, aki ragyogóan menedzselte a dolgot, pedig volt úgy, hogy egy tárgyaláson közel ötven cég képviselője vett részt. Öröm volt vele dolgozni. A mérnöki létesítmények generáltervezője a FŐMTI (Fővárosi Mélyépítési Tervező Intézet) volt. Ezenkívül számtalan altervező és kivitelező cég vett részt a munkában, többek között a VÁTI (Városépítészeti Tudományos és Tervező Intézet). Én úgy kerültem a feladatba, hogy már több mint húsz éve a VÁTI Műemléki Irodájában dolgoztam, és nagyon sok helyreállítás, romkonzerválás volt a hátam mögött. A műtermemben többen dolgoztunk a Flórián téri aluljáró építészeti és műemléki munkálatain: Voith Mária, Borbély Edit és Nyékhelyi Mária voltak a munkatársaim.

Az általunk hivatalosan kiadott tervek száma megközelítette a kétszázat, nem számítva a munkaközi vázlatok tömkelegét. Irdatlan mennyiségű munka volt.

Kérem, meséljen arról, milyen volt ebben az időben ez a terület?

Az aluljáró munkálatainak megkezdésekor a kiscelli posta ’40-es évekből származó épületével szemközti oldalon az evangélikus templomon kívül minden le volt tarolva, s álltak már a panelházak. Sajnálatos módon tanúja voltam annak is, ahogyan megépült az áruház azzal a világi nagy botránnyal, ahogyan ennek érdekében széttúrták ott a tábor közepét, lelkét: a principiát. A Fővárosi Tanács akkori vezetői, meg az akkori építésügyi kormányzati illetékesek úgy döntöttek, hogy felrobbantják… És meg is tették! Mindezt azért az épületért, ami nem egy európai örökség szintű építészeti alkotás, ami városépítészetileg is egy elhibázott, át nem gondolt, úgy Isten nevében odalökött valami. Végül csak torz, semmit nem mutató romok maradtak ott az élelmiszerüzlet sarkában. Oda jártunk kávézni, s nekünk, a szakembereknek sem mondott semmit az a szerencsétlen torzó. Esetleg csak lelkiismeret-furdalást keltett azokban az emberekben, akiknek egy pici lelke mégiscsak volt ezekhez a dolgokhoz.

Kiss Károly publicista mesélte, hogy a principia kétezer évet átvészelt, masszív falait fölrobbantani is alig tudták. Kétségkívül ez volt a legkirívóbb kulturális pusztítás Óbudán, de sajnos koránt sem az egyetlen…

Többször jártam a területen akkor is, amikor az óriási, alapozó vasbeton cölöpöket ütötték, verték, sajtolták a talajba. Láttam, ahogy a cölöp egy ideig fut, majd hirtelen megáll. És ütik, ütik és ütik, de nem mozdul; míg végül, miután szétroncsolt már maga alatt mindent, újra megindul.

Ott, akkor, úgy éreztem, hogy épp most tesznek tönkre valamit a föld alatt, amiről már soha meg sem tudhatjuk, hogy milyen volt.

Ezen épületek létesítésekor hallatlan arcátlansággal, demagógiával hirdették, hogy a házakat lábakra állítva, az épületek alatt bemutathatóvá válnak a romok. Nem igaz! Ha a vasbeton cölöpöket egymáshoz ilyen közel, így keresztül verték a romokon, ott már nincs mit bemutatni, ott már csak széttúrt és felismerhetetlen maradványok lesznek!

Urbanisták, műemlékes szakemberek és az óbudai lakosok generációit gyötri évtizedek óta a kérdés, hogy lehetett volna-e Óbuda más, mint amilyennek ma ismerjük?

Számtalan olyan várost lehetne említeni, ideértve Rómát is, ahol küzdenek a gonddal, hogy a felszínre kerülő antik maradványok integrálhatók-e a mai városképbe. Talán a jeruzsálemi óvárost, annak zsidó negyedét lehetne példaként említeni. Ott felépült egy tökéletesen modern városi lakónegyed, a házak alatt pedig az élővé már nem tehető, római épületek láthatók, amelyek legalább sejtetik a korabeli város arculatát. Végig lehet menni egy oszlopsoros via principalison, melynek egyik oldalán a mai járószint alá látunk, a másik oldalon meg ott van a bazársor, ahol szinte minden beszerezhető. Ennek feje fölött pedig ott él a város, ami a maga XVIII-XX. században kialakult képét mutatja. Egész biztos tehát, hogy egy gondosabb, kevésbé diktatórikus, és gazdaságilag is jobban alátámasztott háttérrel a helytörténeti múltjára a mainál sokkal inkább emlékeztető városképet lehetett volna kialakítani.

Óbuda városépítészeti nagy negatívuma éppen abban rejlik, hogy annak, amit ma látunk az ég adta világon semmi köze nincs ahhoz, ami hajdanán ott állt.

Beszéltünk a múlt elpusztított építészeti értékeiről, de még nem tértünk ki arra, ami megszületett a helyükön. Ön építészként hogyan értékeli a panelházak megjelenését ezen a területen?

Egyfelől ennek van esztétikai, városképi vonatkozása, amit a panelházak kapcsán még értékelni kell majd a jövőben, azt sem tagadva, hogy egy XX. századi fejlődő város muszáj, hogy új lakóterületeket is produkáljon. Ám nem mindegy, hogy hol, és pláne nem mindegy, hogyan. Ezt a problémát a sokat emlegetett zöldmezős beruházások kapcsán lehetett volna kulturális pusztítás nélkül megoldani, mint ahogy ilyen szempontból senkinek sincs kifogása Újpalota vagy Békásmegyer ellen. Sokan nem számolnak azonban azzal, hogy minden ilyen beavatkozásnak nagyon komoly szociológiai következményei is vannak. Rengeteg településszociológus vizsgálta már, hogy alakul egy ilyen lakótelepen létrejött, „összedobált” társadalomnak a lelkülete. Ahol a lakók az ország különböző részeiből, különböző rétegeiből jönnek, más történelmi előzményekből, más műveltséggel, más képzettséggel, ami ugyan reprezentálja egy egészséges társadalom minden rétegét, de így, nagy hirtelen összedobálva, olyan döbbenetes mixtúra alakul ki, ami önmagát sem érti. Senki nem ismer senkit, számtalan kultúra és kulturálatlanság van összekényszerítve egy lépcsőházban, tíz emeleten keresztül. Az ilyen társadalom nem találja a saját identitását, nincs pszichológiai komfortérzete. Szükségszerűen következik az összes deviancia: betörések, autólopások, alkoholizmus és az értelmetlen rombolás. Óbuda a panelek között is megpróbált apró jelzésekkel nyújtani valamit az embereknek. Sok helyen ezeket összetörték, vagy lefújták, de ott vannak, segítenek az embereknek bepillantani a Thomas Mann-i „mélységesen mély múltnak kútjának” helyi aknájába.

Ott van a keleti táborkapu rekonstrukciója a panelház tövében egy kis római úttal. Valami megmarad azoknak, akik ott élnek, valami egy picit befolyásolja a lelküket.

Meggyújt egy-egy kis mécsest az emberek számára, hogy megint megpróbálhassák fölfedezni saját identitásukat, és ebből a nagy szociálkeverékből újra kialakíthassák a helyhez kötődés szellemét. Mindebben nagy szerep jutott annak idején a Flórián térnek is, meg az összes ott megépített ilyesfajta kis lámpásnak.

Flórián tér, balra a Flórián üzletközpont. 1980
Forrás: Fortepan/Kriss Géza

A Flórián téri csomópont építési munkálataiban az építészeknek és régészeknek együtt kellett működniük. Milyen volt a kapcsolat Önök között?

Természetesen voltak szakmai vitáink, hiszen másként gondolkodik, mást tart a legfontosabb célnak egy építész és egy régész. Ugyanakkor hallatlanul jó összhang alakult ki a különböző képzettségű emberek között. Nem lehetett máshogy csinálni, csak nagyon szoros együttműködésben, hiszen a lehetőségek anyagilag és a határidő szempontjából is rendkívül behatároltak voltak. Augusztus 10-én ráadásul elöntötte az egész aluljárót az iszap, mert csőtörés volt az áruház előtti területen, s a víz a földet, törmeléket mind bemosta. A „szent” november 7-e volt a határidő, én azonban nagyon örültem, hogy a fenti váratlan események ellenére is sikerült a még szentebb augusztus 20-án átadnunk az embereknek. A hivatalos ceremóniára persze csak 1984. november 4-én került sor.

Országszerte sokfelé találkozhatunk a kivételesen gazdag szakmai munkásságát fémjelző épületekkel, helyreállításokkal. Kíváncsi lennék, hogy Ön hova helyezi ebben a sorban a Flórián téri romterület kialakítását?

Minden építészeti alkotás gyermeke az embernek. Életemben a nagyon sok munkám közül, melyekért Ybl-díjat és egyéb elismeréseket kaptam, a két legkiemelkedőbb, s az én szívemhez legközelebb álló a szántódpusztai majorsági együttes és a Flórián téri aluljáró. Ahogyan az ember saját gyermekeinél is pontosan tudja utólag, hogy mit kellett volna máshogyan csinálnia a nevelésük során, úgy tudom én is a Flórián tér kapcsán is. Kitalálták például, hogy legyen nyilvános WC, mert sehol máshol nem volt ebben a csonka városközpontban.

Természetesen akárhol is ásnak Óbudán, ott valami előjön. A tervezett WC helyén egy kis belső udvaros, oszlopos főtiszti ház maradványai kerültek elő.

Ez az eredeti koncepcióban nem szerepelt, de abban a lendületben, amiben voltunk, ezt is vállaltuk soron kívül. És rengeteg munkával, de végül ezeket a maradványokat is sikerült megmentenünk.

Flórián tér, gyalogos aluljáró, római kori maradványok. 1985.
Forrás: Fortepan/Lechner Nonprofit Kft./ Dokumentációs Központ

Sajnos alig néhány évvel az aluljáró átadását követően már megjelentek olyan hírek, hogy megrongálták, festékkel lefújták a kiállított műemlékeket.

Talán a legúribb kifejezés erre az, hogy ez egy baromság, egy döbbenetes korjelenség. Hajlandó vagyok elhinni, hogy a graffiti műfaj, embereknek az önkifejezése, és bizonyos esetekben az igényét is el tudom fogadni. Nem tudom viszont elfogadni azt, amikor a graffiti felhelyezése mögött az emberi műveltségnek, kultúrának a legminimálisabb töredéke is alig fedezhető föl. Az aluljáró átadását követően évekig büszkén és jó szívvel kalauzoltam végig ott mindenkit. Öröm volt látni, hogy a Szentendrei úton északra tartó autóbuszok lassítanak a múzeumi terület mellett, és látni, amint az idegenvezető mutat kifelé, hogy tessék csak oda nézni!

Büszke volt Budapest a Flórián térre. Ám néhány éve zárva a múzeum, és elpusztítottak mindent, ami elpusztítható volt. Teljesen értelmetlenül.

A Lottó-ház alá benyúló múzeumrész masszív rácsajtaját kifeszítették, bent, amit lehetett, szétromboltak, összetörtek. Ez még annál is rosszabb, mintha egy vasúti kocsinak az oldalát festik össze, ez egyszerűen nem tolerálható. S nem oldható meg azzal sem, hogy tetten érem, és fenékbe rúgom vagy bezárom a vétkest. Ez nem jogszabályi kérdés. Ezeket a problémákat leginkább annak révén szeretném megszüntetve látni, hogy elkezdjük újraépíteni az erkölcseinket. Az erkölcsöt, amit oly könnyű lerombolni, de újraépíteni nehezebb, mint az eldózerolt házakat.

Milyen iránymutatást adna azoknak a fiatal építészeknek, urbanistáknak, akik Óbudán találnak majd szakmai kihívásra?

Óbudán egyvalamire feltétlenül figyelni kell. Ha bárhol fél méterrel mélyebben megyünk a mai szint alá, ott találjuk a római múltat. A római múltnak a már korábban említett nagyon durva tönkretétele után is hallatlanul sok értéke van még föld alatt. Érdemes rajta elgondolkodni, hogy vajon miért pont itt lelhetők fel a kőkorszaki leletek. Biztos van ennek valami olyan kapcsolati útvonal előzménye, ami arról tanúskodik, hogy egy nagy-nagy kontinuitás van itt Óbudán elásva. Ezt a jövő emberének, a jövendőbeli óbudai lakóknak, a jövő Óbudájáért, sőt a jövő Budapestjéért felelősséget érzőknek mindenkor figyelembe kell venniük. Budapesten a „múltnak kútja” Óbudán van, s ez, úgy gondolom, kötelesség is: odafigyelést igénylő, nagyon-nagyon megtisztelő kötelesség.

Szürke beton, színes haj

„A különböző zenei szubkultúrákat bemutató BP Underground dokumentumfilm-sorozat aktuális epizódja, a Rock (ami kétrészes lett) megpróbál mindent bemutatni ebből a korszakból, amit mi fontosnak tartunk az underground rockból, néhol metálból. A film egy fejezete kifejezetten Óbudáról szól – vállaltan miattam”, meséli Turán Eszter, aki Óbudán született és itt nőtt fel. „A rendezőtársammal, Koltay Annával egy szubjektív korképet kívánunk mutatni – hiszen olyan széles ez a merítés, hogy ezt nem tudjuk másképp, csak szubjektív szűrőn keresztül bemutatni.

Ha mindent össze akartunk volna foglalni, akkor egy tízrészes folyam is összejött volna – így is egy kétszer nyolcvan perces film, egy kétestés program lett a végeredmény.

Reméljük, valamilyen platformon hamarosan megtekinthető lesz a nagyközönség számára.” 

Miközben persze törekedtek a teljességre, azokat a csomópontokat keresték, meséli Eszter, ami számára vagy a másik rendezőhöz személyesen is közel áll, ami megérintette őket. Eszter esetében így adódik Óbuda.

„Az én gyerekkorom Óbudán indult. Ha nem ide születek, lehet, hogy most nem is beszélgetünk itt erről a témáról. Ennyire fontos szerepe van az életemben, személyiségfejlődésemben és ízlésemben, összességében az alapattitűdömben az óbudaiságnak.”

De, ha a magyar, közelebbről a budapesti underground rock, akkor felmerül a kérdés, hogy – beidézve a Brian életét: – Na, de mit adtak nekünk az óbudaiak?

„Óbuda egy elképesztő vegyesfelvágott minden szempontból. A lakótelepek a 70-es években épültek, de Óbudának van egy régebbi arca, belső Óbuda, ami polgáribb miliő, közel van a Kolosy tér, azaz a II. kerület, ott van a Csúcshegy, Remetehegy, vagy a Kiscelli domb, amik a mi gyerekkorunkban alig voltak beépítve. Én mindig a Kiscelli kastélyba vágytam, amit lehetett látni az ablakunkból, oda jártunk szánkózni. A Fő tér egy ufó a panelek között, a Flórián, Üzletközpont Óbudán (és ezt persze magunkban is reklámskandálósan kell mondani) gyerekkorom elmaradhatatlan, nagyon fontos helyszíne a mögötte lévő cikk-cakk házzal együtt, ahol első kazettáimat vásároltam, de fontos megemlíteni a Rómait a maga üdülőtelep-hangulatával és sorolhatnám. Teljes eklektika.

Ez a legnagyobb kerület Budapesten és az egyik legsokfélébb is. Az az Óbuda, amibe én beleszülettem, a fiatal értelmiségi szülők világa volt, akik mind valahonnan ideköltöztek.

Leginkább hasonló hátterű gyerekekkel szocializálódtam. A szüleimnek sikerült beíratniuk egy jó iskolába, a Zápor utcaiba, ahol már 9 éves korunktól tanulhattunk angolul. Voltak azonban olyan helyek, például a legendás sóstói úttörőtábor, vagy a kerületi akadályverseny, ahol sokféle gyerekkel találkoztunk és másfajta közeget ismerhettünk meg rajtuk keresztül, a mi kis Zápor utcai buborékunkon túli Óbudát. Megismerkedtünk a kerület különféle részeiről – Rómairól, Békásmegyerről, Kaszásdűlőről – jövő gyerekekkel, és elkezdtünk egymáshoz átjárkálni, elkezdtünk együtt bandázni. A San Marco utcai Úttörőházban volt egy tinidiszkó péntekenként. Itt egészen másféle zenék szóltak, mint általában a tinidiszkókban. Mi ide jártunk hatodiktól, és itt Madness ment, meg Siouxsie vagy The Cure és így tovább. Óbuda külváros és nem külváros egyszerre.

A városnak egyfajta perifériája, de mégsem. Nagyon vegyes közeg volt akkoriban a munkások gyerekeitől a top értelmiségi családokig. A szocializmus végének bizarr keveréke volt, egy fura társadalmi turmix. Éppen az underground rock színtér a filmben megszólaló legendás alakjai mesélték, hogy a Kádár-rendszerben a felnövő gyerekek nem tudtak mit kezdeni magukkal a panelban. Azt mesélik, hogy vagy zenélni kezdtek, vagy sportolni, vagy drogozni. A szocializmus kilátástalansága szétfeszítette a fiatalok egy részét. Én ennek a végére értem oda, a rendszerváltás előtti utolsó percekben. Persze ez nem csak Óbudára volt jellemző: ez volt a korhangulat, a korszellem. Nem értettük például már gyerekfejjel sem, hogy miért masíroznak a Flórián téren munkásőrök, amikor ezeken már mindenki röhög, éreztük, hogy lassan vége ennek a bohózatnak, de még kisdobosként én is elkaptam egy ilyet, true story”, meséli Eszter. 

A feszültséget, a kitörni vágyást a perifériáról, a bizonytalanságot, hogy mi lesz itt a szocializmus után és a vadságot generálta a lakótelepek közelsége és kissé ingerszegény közege, a félig-meddig külvárosi lét és a társadalmi elégedetlenség, csapódott le a gyerekek világában is.

Fortepan/Urbán Tamás

Mindez a zenében is nyomot hagyott, mert az előttünk lévő korosztály hangszert ragadott. „Lázadás, vadság, szabadságvágy – mintha itt kevésbé féltek volna a fiatalok, mint a belvárosi gyerekek.

Talán kevesebb volt a vesztenivalójuk”, mondja Eszter, miközben megállapítjuk, hogy bár világok választották el a korabeli Angliát Magyarországtól, de – leszámítva a pár éves fáziskésést – mindkét országban jelentős részt vállalt a punk-korszak és a punk utáni fontos popkulturális mozgásokból a külváros. Hiába a kor eltérő társadalmi berendezkedései, a popkultúra földrajzi meghatározottsága itt is, ott is érvényes volt, bizonyos mintázatok nem különböztek egymástól. Ahogyan egyébként bizonyos motivációk, az unalom és a tenni akarás, vagy a generációs lázadás sem. A working class hero is something to be, hogy egy még korábbi hőst, John Lennont idézzük.

Ez a fajta társadalmi olvasztótégely-jelleg, a keveredés, az egymásra csodálkozás és persze az új zenék iránti nyitottság, illetve az önkifejezés fontossága Eszter életében is kulcsszerepet játszottak. „A San Marco utcai tiniklub, amit már említettem, számomra sorsdöntő hely volt. Punkot, post-punkot, ska-t, darkot hallgattattak velünk, hála az égnek – ott hallottunk például először, hogy csak két híres óbudai zenekart említsek, Kretenst és F.O. Systemet. Ott találkoztunk a barátaimmal először mindenféle vad arccal, akik a Bécsi úti lakótelepről jöttek és elég félelmetesek voltak. Egyébként is szubkultúrák nagy találkozóhelye volt ez a klub, miközben akkor még nem is vált el annyira egymástól, hogy ki a skinhead, ki a punk, ki a goth és így tovább. De csak fel kellett szállni az 1-es villamosra, és át tudtunk menni a Városligetbe, a Petőfi Csarnokba Depeche Mode-klubba, ahova szintén viszonylag korán, már hatodikos korunktól jártunk. Itt láttunk élőben először egy csomó undergound zenekart. 

Aztán a dolgok megváltoztak. A rendszerváltás előtt már megkezdődött az a társadalmi differenciálódás, amelynek következtében azok az emberek, akik megtehették, elkezdtek elvándorolni Óbudáról.

Már általános iskola alsóban elkezdődött az, hogy az iskolatársaim közül egy csomóan felköltöztek a hegyre. A rendszerváltással a korábbi évek naiv idillje szétrobbant.

„Később a Fő tér és az ott üzemelő Zichy presszó volt fontos hely, ott gyülekeztek a környékbeli underground figurák, punkok, skinheadek, darkosok. Az óbudai zenei szubkultúra megteremtőinek kulcsfontosságú helyei az Evezős a Rómain, vagy a Lajostanya voltak, mindenki, aki zenész volt Óbudán, vagy ennek a közegnek a része, az oda járt a filmünk szereplői szerint”, mondja Eszter, „Ami nagyon érdekes, hogy Óbudán mindenki jóban volt mindenkivel. Az óbudai skinhead nem verte az óbudai punkot és a helyi rockereket, és a darkosok sem kaptak pofonokat. Ezt szintén a filmünkben megszólaló zenészek mesélik, olyanok, mint Barabás Béci, Mátyás Attila, Szendrey Szasza vagy Jerabek Csaba. Van olyan anekdota is, hogy valahol a városban, talán a Ráday klubban koncert van, lejönnek az óbudai skinheadek verekedni, de amikor egy óbudai rockerrel vagy punkkal találkoznak, akkor barátságosan köszönnek neki és megkérdezik tőle, hogy »Szia, mi újság?«. És aztán folytatták a verekedést.”   

Fortepan/Urbán Tamás

„Mindent, ami nagyon izgalmas volt a gyerekkoromban, az egyediség, a másság, a szubkultúrák iránti fogékonyság, a mainstreammel szembemenés – amit otthonról is hoztam, hisz nálunk olyan lemezek szóltak, mint az A.E. Bizottság – megtörni akarta a középiskolás időszak. Az Óbudai gimnáziumban mindenkit egyformára akartak formálni.

Elég szélsőségesen néztem ki: orrbavaló, piros haj, Martens – de nem tudtak betörni. Az, hogy a saját utamat járjam, a mai napig alap számomra.

El is mentem abból az iskolából, ahol az volt a jó, ha tucatember vagy és nem lógsz ki a sorból. Én azóta is kifejezetten szeretek kilógni a sorból. Ahogy eljöttem Óbudáról, már nem a Flórián téren bandáztam, hanem a Moszkván, és ezzel együtt a popkulturális érdeklődésem is változott, jött a grunge és a Total Car klub a Nyugatinál, olyan dolgok, amik már nem Óbudából következtek feltétlenül és végül szép lassan el is költöztünk a második kerületbe.”

Eszter azt meséli, hogy nagyon sokáig nem is vágyott vissza Óbudára, sőt, az életében volt egy olyan időszak, amikor ezt a bizonyos óbudaiságot legszívesebben szerette volna elfelejteni. Aztán visszatalált a kerülethez. „Persze, ha nem ide születek, ez az egész ellenkulturális burjánzás nem talált volna így meg. Aztán az is történt, hogy apukám részben visszaköltözött Óbudára, emiatt sokat járok megint a kerületbe. Meg amúgy is, az általános iskolai barátaimmal nagyon erős a kötődés, van egy mag, amelyikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Velük például nagyon gyakran találkozunk. Aztán az is történt, hogy miközben az elmúlt években sok időt töltöttem Amerikában, Los Angelesben, elkezdődött bennem egyfajta önkeresés, hogy ki is vagyok valójában, honnan jövök. Ez is segített átfordítani bennem az óbudaiságot ismét pozitív élménnyé és öntudattá. Azt hiszem, az identitásomnak tényleg nagyon komoly része, hogy én egy tök vad helyről és közegből jövök, az a nimbusz, amit Óbuda jelentett és jelent. Egy novellás kötetet is elkezdtem írni pár éve a gyerekkorom és az óbudai emlékeim kapcsán, amit jó lenne befejezni.”

Itt tudjátok a BP Underground dokumentumfilm sorozatot követni:

Website: http://bpunderground.com/

Facebook: https://www.facebook.com/bpundergrounddocumentary

Insta: budapestunderground

Végig az úton

Laci bácsi a 94. életéve betöltéséhez közeledve nyugodt szívvel elmondhatja, hogy igencsak tartalmas életpályát tudhat maga mögött.

Visszagondolva a megtett útra, magam is meglepődöm azon, hogy a jó Isten segítségével mi mindenen mentem keresztül e szűk évszázad során. A mai fiatalok számára kétségkívül tanulságos lehetne, hiszen a Horthy-korszaktól kezdve a Rákosi-érán át a jelenkorig sok örömet és bánatot éltem meg. Az Óbudai Gázgyárban töltött több mint harminc év csodálatos szakasza volt az életemnek.

Hogy került az Óbudai Gázgyárba?

Március 1-jén álltam munkába az Óbudai Gázgyárban, ahová a Nehézipari Minisztériumból irányítottak. Ebben közrejátszhatott az is, hogy két nyári gyakorlatomat itt, a központi vegyészeti laboratóriumban töltöttem el, ahol már ismerősként fogadtak. Az épületben a gázüzemi csoport tagjai, illetve az energetikusok helyezkedtek el.

A vállalatnál egy évre gyakornoki státuszba helyeztek, üzemmérnöki feladatot kaptam: a kigázosító üzem aláfűtési feladatainak ellátásában kellett részt vennem.

Sikerült hamar beilleszkednem a munkafolyamatba, és pár nap múlva már önállóan végeztem a kokszoló-kamrák hőfokmérését. Naponta 1100-1200 tonna szén került feldolgozásra, 800-850 tonna koksz, valamint 400-450 ezer m3 nyers kőszéngáz termelődött.

Ezek szerint sikerült hamar belerázódnia a munka világába.

Sikerült volna, ha két hét eltelte után nem küldenek el tartalékos tiszti kiképzésre a váci tüzérlaktanyába, ami június közepén fejeződött csak be. Visszaérkezésem után a termelt gázt mérő hatalmas dobórák és mérők hitelesítését kaptam feladatul, melyet – szerénytelenség nélkül állíthatom – érdemi segítség nélkül, általános dicséretet eredményezően oldottam meg. 

Hamarosan az elgázosító üzemrészlegbe helyeztek át, szintén üzemmérnöki beosztásba. Mindeközben bekapcsolódtam a szakszervezet társadalompolitikai munkájába mint termelési felelős, így még jobb rálátásom nyílt az egész Gázgyárra, bővültek gázipari ismereteim. Az sem volt mellékes, hogy a szakszervezeten keresztül nagyobb esélyem kínálkozott önálló albérlethez jutni, ami nősülésem és gyermekünk közelgő érkezése miatt égetően szükségessé vált.

Termelési felelősként mi volt a feladata?

Rendszeres tájékoztatást kellett adnom termelési kapacitásunk aktuális helyzetéről, a gazdasági mutatók alakulásáról, és ennek alapján a várható gazdasági eredményekről. Óbudán legfontosabb feladatunknak a főváros mindenkori, biztonságos gázellátását tartottuk, ennek szellemében jártunk el. Tettük ezt akkor is, amikor 1956-ban kitört a forradalom: a potens MDP-tagokat – akik valamilyen vezető feladatot láttak el a pártban – ugyan leváltottuk, de képzettségüknek megfelelő beosztásban tovább dolgozhattak, és kommunista igazgatónk eltávolítását sem engedtük meg, mert emberileg, szakmailag is csak jót mondhattunk róla. Miután lejárt az egyetem befejezését követő gyakorlati időm, véglegesítettek, majd a végzettségemnek jobban megfelelő helyre, a központi vegyészeti laboratórium üzemellenőrzési csoportjába helyeztek át.

Nagyon hamar szembe kellett néznem azzal, hogy a gázgyártás milyen veszélyes üzem. 1957. február elején baleset következtében hármas haláleset történt a vízgázgyárban: az egyik generátor tisztítását – salakmentesítését – végző munkacsoport három tagja a generátorban rosszul lett, és meghalt.

Nekünk jutott a feladat, hogy a halál okát és körülményeit kiderítsük. Megállapítottuk, hogy szivárgásból származó szén-monoxid mérgezés okozta a tragédiát, és amíg annak helyét nem találtuk meg, addig a gázgyártás szünetelt, komoly mennyiségi kiesést eredményezve. Az események után az egyes gáztermelő üzemek működését gyakoribb mintavételekkel és vizsgálatokkal kezdtük ellenőrizni. Ennek következtében biztonságosabbá vált a termelés, és a fajlagos mutatók javulásával a termelés gazdaságossága is javult.

Időközben sikerült saját lakáshoz jutnia?

Sajnos nem, és emiatt a feleségem az újszülött kislányommal el is költözött a szüleihez, Nagykanizsára, emiatt éveken át alig láthattam őt. Nehezen barátkoztam meg a helyzettel, gondolatelterelésül beletemetkeztem a munkába, amiből akadt bőven. A pártba is többek között azért léptem be, hogy javuljanak a lakásszerzési esélyeim. Egyik nap váratlanul hívattak az igazgatóhoz, ahol meglepetésemre a gyár vezetése méltatta eddigi ottani tevékenységemet, és pénzjutalomban részesített. Ezek után viszont kevésbé lepett meg, hogy kineveztek laborvezető-helyettesnek, lehetőséget adva számomra a fiatal, továbbtanulni szándékozó kollégák patronálására és a labor személyi állományának megújítására. A fogyasztási igényekhez mérten kisebb gáztermelési kapacitás állandó problémát jelentett, melynek megoldásához kormányszintű intézkedésre volt szükség. Megoldás gyanánt a vezetőség végül egy lengyelországi lehetőség mellett tette le a voksát, hogy ipari újításként ottani gyepvasércet hozzunk be gázkéntelenítéshez. Én lettem az a „szerencsés”, akit másfél hónapra kiküldtek Częstochowába, hogy a megfelelő minőségű gyepvasérc érdekében folyamatos helyi vizsgálatokat végezzek. A vett minták minősége egyszer sem érte el a kívánt szintet, ennek ellenére a Gázművek rábólintott az üzletre, és megkezdte a beszállítást. Ilyen értelemben a kinti munkám teljesen felesleges volt, de tény, hogy az új módszerrel javult a helyzet, csökkent a gáz kén-hidrogén, és így kis mértékben a kéntartalma is.

A csőhálózat és a szifonok ismétlődő lerakódásai, dugulásai miatt a városi gáz nedvességtartalmának optimális beállítása ugyancsak gondot okozott, amit nagy nehézségek árán sikerült csak megoldanunk.

A gáz mennyiségi/minőségi problémái mellett működési zavarok is előfordultak…

Ráadásul folyamatosan jelentkeztek az egyre újabb gondok, melyek aztán – bűnbakként – a teljes műszaki vezetés leváltásához vezettek, pedig elsősorban nem is ők voltak a felelősek! A felügyeleti szerveknek tudomásul kellett volna venniük, hogy a Gázgyár lassacskán fél évszázada üzemelt jelentősebb felújítás nélkül. Átélt két világháborút, a bombázásokat és az azt követő árvizet, olyan kőszénminőséggel működve, olyan pótanyagokkal karbantartva, amik éppen rendelkezésre álltak, és meg sem közelítették az eredetit. Míg a gáztisztításnál hol a gáz ammónium-tartalmát szabályozó kénsav, hol a tisztító massza hiánya okozott fennakadást, addig a kokszoló kamráknál a kamrafalak átégése akadályozta a termelést. A ’60-as évek elejére mindezek hatása nem maradhatott el, a gépi berendezések állagromlását ráadásul a korrózió elleni védelem elmulasztásán kívül a folyamatos üzemben tartás és anyagkifáradás is okozta. A fentiek tükrében külön csodálatra méltó, hogy a gyár – szakembereinek áldozatos munkája révén – a legnehezebb időszakokban is próbálta Budapest gázellátását legalább alapszinten biztosítani, és ez a mi időnkben sem lehetett másképpen! A leváltásukat eredményező pontos okokat sohasem tudtuk meg, csak vélelmeztük, és egész egyszerűen méltatlannak találtuk, hogy szakmai tudásukat miként írhatta felül egy rajtuk kívül álló ok, az anyagi erőforrások hiánya. Nem lehetett mit tenni, az üzem nem maradhatott irányítás nélkül, a meglévő aktív műszakiaknak kellett a feladatokat átvenniük, így léptem elő én is laborvezetővé. A legfontosabb az volt, hogy zavartalanul menjen tovább a termelés, és a legnagyobb körültekintéssel végezzük munkánkat, megnyugtatva mindazokat, akik attól féltek, hogy majd ezek az „ifjú titánok” tapasztalatlanságuk miatt felrobbantják a gyárat. Hát, az „ifjú titánok” kitettek magukért, és – mint ahogy azt az idő bizonyította – nem is akárhogyan! 

Hogyan sikerült stabilizálni az állapotokat?

Hosszas pártbizottsági vajúdás után 1962-ben Stadinger István lett a Gázművek vezérigazgatója, akinek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a vállalat csikorogva bár, de elindult a fejlődés útján. Ehhez persze az is kellett, hogy a kormány felismerte a földgázhasználat gazdasági fontosságát, elhatározta annak fejlesztését.

Számos folyamatban lévő intézkedés felgyorsult, és biztatóan haladt a megvalósulás felé. A fő tennivalót a gáz minőségének további javítása és a mennyiségi termelés növelése jelentette.

Ebben játszott hatalmas szerepet, hogy a hajdúszoboszlói, illetve a szovjet földgáz fővárosba szállításával az óbudai után megépülhetett és üzembe állhatott előbb az albertfalvai, később a kőbányai földgázbontó. Eközben én a laborban igyekeztem a személyi állomány, valamint a feladatkijelölések kisebb változtatásával megteremteni a fejlődés alapjait, melyek néhány éven belül azt eredményezték, hogy a Gázművek központi vegyészeti laboratóriuma még az egyetemi kutatólaboratóriumok viszonylatában is kiemelkedő felszereltségűvé vált, a laboránsok szakmai képzése pedig biztosította a megfelelő színvonalat. Vizsgálatainkkal tudományos szintű eredményeket értünk el, számos intézmény fordult hozzánk megbízásokkal. A változásokat az tette teljessé, hogy az Óbudai Gázgyár élére is új igazgató került, a Mechanikai Mérőműszerek Gyárából „elcsábított”, gépészmérnök végzettségű, kiváló szakember, Zombor Gábor személyében. Szerencsés együttállásnak nevezhető, hogy előző munkahelyén folyamatszabályozási, automatizálási technológiák megvalósításával foglalkozott, amiben a Gázműveknél nagy lemaradás mutatkozott. A gázhálózaton telepített nyomásszabályzók problémáját az ő kezdeményezésére diszpécserközpont létrehozásával oldottuk meg.

A magánéletében rendeződtek a dolgok?

Úgy fogalmaznék, hogy rendeződni látszottak, legalábbis ami a lakhatási kérdést illette. A szakszervezeten keresztül nagy nehezen hozzájutottam egy szoba-konyhás, éléskamrából álló lakáshoz a csillaghegyi Pozsonyi utcában, de ide a kislányunkat még nem hozhattuk magunkkal, ő Kanizsán maradt, és a feleségem hétvégén utazott le hozzá. A helyzet konszolidálásához az kellett, hogy előbb 1959-ben megüresedett egy lakás a gyár területén lévő orvosi épületben, majd 1968-ban a tisztviselő telepen, ezekbe költöztünk át, és azóta is utóbbiban lakom. Nagy könnyebbségnek számított, hogy mindkét helyről percek alatt bent voltam a munkahelyemen. A megkezdett automatizálásokkal, fejlesztésekkel párhuzamosan az óbudai levegősbontó elkészültével a környezetszennyező üzemeket (pl. kokszgenerátor, kátrányleválasztó, vízgázgyár) fokozatosan kikapcsolhattuk, miközben a fogyasztási igényeket továbbra is megfelelő szinten tudtuk kielégíteni. Természetesen ezek a változások nem máról holnapra, hanem évek megfeszített, jól szervezett és egymás között elosztott munkája eredményeként jöttek létre. A ’70-es évek elejére aztán lassan megérett az idő arra, hogy a városi gázgyártás szerepét a tiszta földgáz alapú gázszolgáltatás kezdje átvenni, amire lélekben egy ideje már mindannyiunknak fel kellett készülnie. Ebben műszaki, gazdaságossági és környezetvédelmi szempontok egyaránt szerepet játszottak, és elsősorban a gyár romló infrastrukturális állapota, valamint a növekvő fogyasztói szükségletek tették indokolttá.

Ugyanakkor rendkívül nagy odafigyelést igényelt az alapesetben is veszélyes gázgyártás átállítása földgázra, hiszen a földgáz az addig használt anyagokhoz képest merőben más tulajdonságokkal bír.

Erre jó példa, hogy a kigázosító kemencék felfűtéséhez igénybe vett generátorgáz földgázra való átállási munkálatainál koromképződés miatt belobbant egy 400 mm átmérőjű vezeték, amit csak a Ferihegyi reptérről kölcsönbe kapott szén-dioxidos tűzoltóautó segítségével tudtunk eloltani.

Mi okozta a legnagyobb gondot az átállásnál? És milyen előnyei voltak?

A gázcsőhálózat földgáz-kompatibilissé tétele, aminek súlya mellett a lakossági készülékek átállítása már eltörpült. Ahhoz, hogy ott földgázt vezethessünk, ahol addig városi gázt szolgáltattunk, meg kellett akadályoznunk a tokos csőkötések tömítéséhez használt kenderkóc kiszáradását, ami gázszivárgáshoz vezethetett, és robbanást is okozhatott. Az, hogy a főváros földgázszolgáltatásra való átállítása során nem történt munkahelyi baleset, robbanás – mint ahogy Európa más országaiban sajnos történt –, az a körültekintő, gondos, jól megszervezett és kivitelezett munkának volt köszönhető!

Az átállás – mely 1971-88 között ment végbe – legnagyobb nyertese kétségkívül a környezetvédelem volt. A városi gáz termelése során nagy mennyiségű, méreganyagokkal szennyezett víz termelődött, ami miatt kátrányszármazékok, fenol, cián kerültek a Dunába. A tisztítás érdekében először meg kellett oldanunk a szennyezett és szennyezetlen ipari vizek különválasztását, illetve az esővizektől való elkülönítését is, végső soron pedig felül kellett vizsgálnunk a komplett csatornahálózatot. Azonban bármennyire is igyekeztünk, mindig akadtak újabb gondjaink, melyek csak tetézték azt az alapproblémát, hogy a Gázgyár indítása óta amúgy is annyi szennyezőanyag mosódott be másfél-két méter vastagságban a területre, hogy azt csak komplett talajcserével lehet helyreállítani. A folyamatosan szigorodó szabályozások miatt a hatóságok komoly bírságokkal sújtották a vállalatot.

A fenolt és cianidot aztán fizikai-kémiai eljárásokkal semlegesíteni tudtuk, és sokkal nagyobb problémát okozott a kihasznált, káros anyagok garmadáját tartalmazó gáztisztító massza tárolási követelményeinek betartása.

Hogyan lépett előre a vállalatnál, és nevezték ki az Óbudai Gázgyár igazgatójává?

Adódtak már előtte is problémás export eseteink, de végül egy jogosan visszaküldött osztrák kokszszállítmányunk ügye eszkalálódott odáig, hogy Zombor a labor vezetésével párhuzamosan, 1966-ban a szén és melléktermék kereskedelmi osztály vezetőjévé nevezett ki. Ez kezdetben csak afféle névleges megbízást jelentett, a feladatokat ténylegesen az osztály fő munkatársai látták el, egy idő után azonban elkezdtem egyre jobban beleásni magam az itt folyó munkába, a hazai és külföldi vevőink megismerésébe, majd átvettem az ügyintézéseket és a reklamációkat is, tudván, hogy az osztály tevékenysége a vállalat gazdasági eredményeire kiemelt hatást gyakorol. Tíz éven keresztül töltöttem be az osztályvezetői pozíciót, ami a laborral együtt nem kis leterheltséget rótt rám.

Igazgatói kinevezésemre 1978 végén került sor, annak következtében, hogy Stadingert a vállalat éléről Budapest Fővárosi Tanácsának elnökhelyettesévé nevezték ki, akinek a helyét Zombor foglalta el, így az óbudai termelő üzemág vezetése megüresedett. Azt, hogy engem bíznak meg a feladattal, nem tartottam valószínűnek, de Stadinger a kérdést eldöntő legfontosabb szervnél, a kerületi pártbizottságnál maga intézte jelölésem ügyét, ami nagyon jólesett, és meg is szavazták személyemet. Később tudtam csak meg, hogy Zombor a távozását követően nem akart igazgatói szintű vezetést Óbudán, elégségesnek gondolta arra a főmérnök jelenlétét, és vezérigazgatóként a továbbiakban rendszeresen éreztette is velem, hogy nem tekint óbudai igazgatónak. Bár még a megbízásom előtt felajánlottam neki, hogy ha csak teher vagyok számára, akkor nem fogadom el a kinevezést, ő ezt visszautasította. Annak ellenére, hogy az elején én voltam a legnagyobb segítője, egy korábbi, a hiúságán esett kisebb sérelem vezetett eddig a „se veled, se nélküled” kapcsolatig, ami a hátralévő hét közös évünket jellemezte, akadályozva igazgatói munkám eredményességét. Ennek ellenére bizalmas barátság kötött össze bennünket, rengeteg alkalommal vállaltam el helyette, hogy beszédet mondjak például egy kedves munkatársunk temetésén vagy nyugdíjba vonulásakor.

Igazgatóként milyen fontosabb feladatai voltak, és miként élte meg a Gázgyár leállását?

Legfontosabb feladatunk a földgázszolgáltatásra történő átállás jegyében azon vállalati egységeink fokozatos tehermentesítése volt, akik ebben a folyamatban kiemelt szerepet játszottak. Olyan szervezeti intézkedések történtek, amelyek eredményeként óbudai hatáskörbe került a gépjármű üzemeltetés, valamint az épület- és létesítmény-karbantartás, de a hálózati igazgatóság is megkezdte Óbudára költözését, amihez az infrastrukturális feltételeket nekünk kellett megteremteni.

A változások következtében létrejött a központi szállítási osztály (KSZO), és elkezdődött a járműjavító szervizállomás megépítése. Csökkentettük a gépkocsi állományt, továbbá a visszaélések és az üzemanyag-fogyasztás visszaszorítása érdekében sikerrel vezettük be a számítógépes menetleveleket.

Az építési és karbantartó osztálynál (ÉKO) új, hozzáértő személyi állományt kellett kialakítani, mert a vállalat számos ingatlannal (pl. kirendeltséggel) rendelkezett, melyeket ki kellett tudnunk szolgálni. Ugyancsak hozzánk tartozott az ipari üzemek gázmérőinek időszakos hitelesítése. A legfontosabbnak, egyben szívügyemnek ugyanakkor az átállás miatt felszabaduló, közel 200 munkavállalónk további, házon belüli foglalkoztatásának megoldását tekintettem. Közülük sokan több évtizede dolgoztak már az Óbudai Gázgyárban, megérdemelték a törődést és a jövőjükkel kapcsolatos személyes beszélgetést. Végül mindannyiukat sikerült elhelyezni. 

Az Óbudai Gázgyár utolsó kiemelt termelő feladatát a kokszgyártás és kiszállítás adta, amire különösen a háztartásoknak még a ’80-as évek elején is nagy szükségük volt. A kigázosító üzem működő kokszoló kamráinak száma kamrafal-átégések, repedések miatt az eredeti 110-ről ekkorra már 50-re esett vissza, és fokozatosan csökkent. Az üzem több dolgozója lelkiismereti kérdést csinált a kamrák „megmentéséből”, de közülük is kiemelkedett Szabó János kőműves, aki az 1000 C°-ról 500 C°-ra visszahűtött, meghibásodott falú kamrába speciális hőálló védőruhában bejutva öt perces etapokban vakolta be a kezdődő falkorróziót vagy lyukadást. Minden javítható kamrát igyekeztünk működésben tartani, hiszen egyenként napi tíz tonna kokszot termeltek, ám így is egyre több vált javíthatatlanná, erősödő dilemmát okozva a Gázgyár leállításának kérdésében. A végső lökést a második világháborúban megsemmisült, majd az eredetinél gyengébb lemezanyagokból újjáépített északi gáztartó 1984 nyarán bekövetkezett berobbanása adta meg. Épp igazgatói értekezletet tartottam, amikor egy földet megrázó, hatalmas dörrenés szakította félbe a megbeszélést.

Munkatársaink jelezték, hogy az északi gáztartó „leült”, azaz a benne lévő 100.000 m3 gáz a felszakadt tetőlemezeken át másodpercek töredéke alatt kiáramlott a gáztartóból, és a közben keletkező szikra hatására lángra gyulladt.

Ez a lángtenger beborította mondhatni a Gázgyár északi területének jelentős részét, és olyan erős hőhatást váltott ki, hogy az új kirendeltségi épület kb. 150 m-re lévő parkolójában álló gépkocsik ablakainak gumitömítései felületi olvadást szenvedtek. Istennek hála, a rossz idő miatt senki nem dolgozott a detonáció közelében, így a kisebb égési sérülésektől eltekintve nagyobb baj nem történt.

Az események végre egyértelművé tették mindenki számára, hogy a Gázgyár elöregedett és balesetveszélyes, így 1984. október 15-ére kitűzték az utolsó kamratöltést és ürítést. Az alkalomra nagyon sokan eljöttek, akik valaha munkakapcsolatban álltak a Gázművekkel. Ők velem együtt utoljára láthatták a szokásos munkafázisokat: a szénoldali-kokszoldali kamraajtók levételét, a pajzskocsi kamraajtóra állítását, majd a kitológép kezelőjének kiáltását („Hagy rúgja meg!”). Erre megindult a kitológép, a kitolórúd feje az izzó koksz oldalához simult, és lassan nyomta maga előtt a közel tíz tonna mennyiségű kokszot a pajzskocsin keresztül a kokszoltó kocsiba. Ezt követte az oltókocsi szokásos útja az oltótorony alá, majd a zuhanyként ráengedett több köbméter víz, és az utolsó alkalommal felszálló hófehér gőztömeg. A csordultig telt művelődési házban rám várt a feladat, hogy az alkalmat méltató búcsúbeszédet megtartsam, amit sikerült a hangom elcsuklása nélkül megoldani, ám az azt követő, a Gázgyár történetét bemutató rövidfilmet már nem bírtam könnyek nélkül végignézni. Igazgatói mivoltom gyakorlatilag megszűnt azáltal, hogy nem volt mit „igazgatnom”, irányítanom, mert a Gázgyárban befejeződött a városi gáz termelése, és a tevékenység mindinkább a gázhálózattal összefüggő feladatokra, a folyamatos ellenőrzésre, illetve a biztonságos szolgáltatásra koncentrálódott. Ettől függetlenül – ha csökkenő mértékben is, de – akadt dolgom, többek között a feleslegessé vált épületek, vasszerkezeti elemek, gépek bontásának, leszerelésének, selejtezésének intézése.

Milyen volt a közösségi élet az Óbudai Gázgyáron belül?

Ha egy szóval kellene jellemeznem: csodálatos! Azt kell mondanom, hogy a Gázművek gondoskodó gazdaként igyekezett odafigyelni minden egyes dolgozójára, akik a fizetésük mellett minden évben az adózott vállalati eredmény után megállapított nyereségrészesedést is kaptak.

Munkahelyi életünkhöz szervesen hozzátartoztak az ünnepségek, de nemcsak a politikaiak, hanem a társadalmi érintettségűek is (pl. anyák napja, nőnap, nyugdíjasok napja), a munkában elért sikerekről (pl. élüzem, kiváló vállalat) pedig külön alkalmakkor emlékeztünk meg.

Szintén megünnepeltük munkásaink vállalatnál eltöltött jubileumi éveit, jubileumi fizetést juttatva számukra. A szakszervezet figyelemmel kísérte a jelentősebb családi életeseményeket (pl. gyermekszületés, házasság), és igyekezett anyagi támogatással enyhíteni az esetleges gondokon. Ezek mind pozitívan befolyásolták a munkahelyi kollektívát, a munkatársi kapcsolatokat, és hozzájárultak a baráti légkör kialakulásához. Természetesen díjazták az egyéni eredményeket is, melyek általában pénzjutalommal jártak, én is gyakran részesültem belőlük. A Gyár mindezek mellett támogatta a III. kerületi intézményeket, iskolákat, óvodákat, és példásan működött együtt Óbuda többi ipari üzemével is.

Forrás: visitobuda.hu

Mikor ment nyugdíjba, és mivel tölti azóta az idejét?

1986-ban töltöttem be a 60. életévemet, de egy évet még ráhúztam, így 1987. január 1-jével. Munkatársaim rendhagyó módon búcsúvacsorát rendeztek tiszteletemre a Gyár ebédlőjében, amit megtiszteltetésnek, de egyben túlzásnak is tartottam. Elérzékenyülten beszélgettem vendéglátó kollégáimmal, barátaimmal, felelevenítve a harminc év emlékeit, melyekből a kezdeti nehézségek ellenére egy eredményes, szép életpálya alakult ki, amire nosztalgikus érzelemmel, mindig boldogan fogok visszaemlékezni. Jóleső érzés volt számomra, hogy a munkatársaim, beosztottaim inkább tekintettek gondos apának, vagy jó barátnak, mintsem a főnöküknek.

Az évek során számos díjat, kitüntetést kaptam, melyekből a legértékesebb a Zombor Gábor által felterjesztett és nyugállományba menetelemet követően átvett „Április 4. érdemérem”, ami abban az időben a második legrangosabb polgári kitüntetés volt.

Ezek a tárgyi emlékek azonban egy letűnt, mai szemmel gyűlölt rendszer termékei, és ily módon a történelem szemétdombjára kerültek, ezért „értéktelenként” elégettem őket. Számomra elegendő mindenkori barátaim, munkatársaim, szakmabeli kollégáim elismerése, tisztelete és megbecsülése, valamint a tudat, hogy személyem és munkám maradandó emléket hagyott maga után. A nyugállományban eltöltött harminckét évem jelentős részét a biatorbágyi telkünk kiépítésére, szépítésére fordítottam, illetve az otthoni kertünk gondozására, a család segítésére. Ma már napi fizikai aktivitásom leginkább a kutyasétáltatásban merül ki. Azonban az eltelt nyugdíjas évtizedek sem tudják feledtetni a múltat, és a 2019-es évben járva is elszorult szívvel emlékezem vissza szinte minden olyan eseményre, ami boldogsággal, örömmel töltött el – mondhatni – sikeres pályafutásom során. Akikkel együtt éltük át ezt az időszakot, azokat barátként őrzöm emlékeimben. Sajnos már alig találhatok rájuk az élők világában, bár még van egy-két személy, akit nagy ritkán látva megölelhetek, felidézve a régmúlt emlékeit. Tudom, hogy az én időm is közeleg, érzem ennek jeleit, de amíg élek, emlékezni tudok, nem felejtek, és rájuk gondolva egy-egy könnycseppel adózom drága emlékük előtt.

Ha készülő önéletrajzának címet kellene választania, mi lenne az?

„Végig az úton”.

Kultúrkartell az üzleti központban

Gyermekkorodban is vonzott már a képzőművészet?

A családomban a műgyűjtésnek nagy hagyománya van. Édesapám kultúraszerető ember, már a program beindítása előtt is komoly gyűjteménnyel rendelkezett. Anyai ágon a nagypapámnak is fantasztikus gyűjteménye volt, nem túl sok műtárggyal, de nagyon jó festményekkel. A mi otthonunkban is rengeteg szép műalkotás van a falakon és a polcokon.

A nagymamám szőnyegeket szőtt, az ő szőnyegei borítják a padlókat. Édesanyám, Tóth Ágnes Judit művészeti újságíró és főszerkesztő volt, vele közösen alapítottuk az Artkartell online magazint.

Szóval igen, nemcsak érdekelt, de körül is vett a művészet. Általános iskolás koromban a zebegényi felnőtt képzőművész táborba jártunk Pátkai Rozinával, a testvéremmel, aki azóta zenész és képzőművész lett. Ott cigiztem életemben először, megtanultam rendesen káromkodni, kicsit eldobtuk a gyeplőt így a szüleim jobbnak látták, ha inkább nem felnőtt képzőművészekkel töltjük az időt nyaranta. Pedig Zebegényben kerültem először igazán közel a képzőművészethez, és bár később másfelé vitt az élet, filozófia, német és kulturális menedzsment szakon végeztem az ELTE-n, a képzőművészet szeretete mindig megmaradt. Van egy karrierem a reklámszakmában szövegíróként és kreatív igazgatóként. Írtam TV sorozatok forgatókönyveit, például a Mi kis falunk, a Korhatáros szerelem, és a 200 első randi fejlesztésén is dolgoztam. Emellett folyamatosan próbálok saját sorozat koncepciókat fejleszteni, amikkel már nemzetközi fórumokra is bejutottam.

Tavaly megjelent Aki megette a Mona Lisát címmel a regényem a L’Harmattan kiadásában. Ez egy Frankenstein-történet képzőművészeti közegben. Szatirikus helyzetkomikumon keresztül vezeti be az olvasót a sokszor érthetetlennek tűnő kortárs képzőművészet világába. Egy feltörekvő festőművész élete legnagyobb dobását hajtja végre, és egy spontán hazugsággal egy hontalan segédmunkásból híres jordán performansz művészt csinál. Vajon lehet egy szélhámosból híres művész? A regényből kiderül.

Hogy született a könyv?

A Partizán Műterem és Galériában ültünk Gubacsi Gábor Guba festőművésszel 2013-ban, és beesett egy jordán festőművész, akit a Guba unokatesója ajánlott a műterem programba. Khaldoon Daoud pillanat alatt felmázolt a vászonra egy festményt, és azt mondta a saját munkájáról, hogy zseniálisan sikerült, az értéke 10 000 dollár. Neki nem kell. Nekünk adja. Néztünk egymásra a Gubával, hogy úristen, 10 000 dollár? Mit kezdjünk ezzel a képpel, egyáltalán kié legyen? Most kinek adta: neked, vagy nekem? Úgyhogy ezen elkezdtünk vitatkozni. Végül röhögésbe fulladt az egész, mert igazából azt sem lehetett tudni, ki ez a fazon. Arab írással nem tudtunk utánanézni a Google-ben, latin betűkkel pedig szinte semmit nem találtunk róla.

Ez a messziről jött ember előadta, hogy ő a világ egyik legnagyobb tehetsége. Innen jött a regény alapötlete, hogy egy hasonló szélhámosságot könnyen el lehetne követni a képzőművészeti közegben.

A kortárs műtárgyak mögött hatalmas elméleti háttér van. Ezt a tudásanyagot minél jobban ismeri valaki, annál jobban élvezi a progresszív alkotásokat. A laikusok sokszor azt érzik, hogy az ő értékítéletük kevésbé valid, mint azoknak az értékítélete, akik jobban értenek hozzá vagy rendelkeznek ezzel a tudásanyaggal. Ez egyfajta idegen, rossz érzést szül, és eltávolíthatja a laikusokat a képzőművészettől. Az ebből származó komikumot használja ki az Aki megette a Mona Lisát című szatirikus art fiction regény.

Fantasztikus a könyv vizuális anyaga  is.

Gauder Áron, a Nyócker rendezője illusztrálta a kötetet. Tetszett neki a történet, örömmel vállalta feladatot. Elképesztő gyorsasággal és zsenialitással rajzolta hozzá a képeket. 

Ennyi minden mellé csoda, hogy befér a PP Centerben lévő munkád. Mesélnél erről?

1905-ben épült az Óbudai Textilgyár, 1990-ben pedig teljesen megszűnt a termelés. 1998-tól édesapám, Dr. Pátkai Róbert kezdte el a 45 000 négyzetméteres ingatlanközpont rehabilitációját, ami azóta is folyamatosan zajlik.

Abban az időben még szinte gyerek voltam, sokat barangoltam ezekben a csodálatos terekben és fényes loftokban. A PP Center akkor még csak egy elhagyatott gyárépület volt. Emlékszem a hatalmas ablakokon a koszba mázolt feliratokra, mint például „Bűn A élet”. Hihetetlen, hogy mennyit fejlődött ez a hely, azóta világszintű cégeknek ad otthont. 

A bevétel nagy részét visszaforgatják az épületekbe, csodálatos loftokkal teli impozáns üzleti környezetté alakult az egykori gyár. Közel van a városhoz, nagyon jó a közlekedése, ezért sok komoly cég választja székhelyéül.

Egy épületen nagyon meglátszik az, ha szeretettel gondozzák.  Jó atmoszféra alakul ki a törődés eredményeként, ami mindenki számára érezhető. A kezdetektől erre törekszünk a PP Center Üzleti Központban. 

A 2008-as válság után, 2011-ben jött az ötlet, hogy elindítsunk egy nagyszabású mecenatúra programot a PP Centerben, aminek több része volt. Ekkor léptem én a képbe, kidolgozva az ingatlanközpont társadalmi felelősségvállalás programját, melynek lényege, hogy térrel támogatunk fontos közhasznú projekteket, illetve lehetőséget teremtünk azoknak a művészeknek, akik a csökkenő állami források miatt nem tudnak kibontakozni. Támogatunk sport-, közösségi és kulturális projekteket, illetve képzőművészeket is.

Apropó sport, úgy tudom válogatott snowboardos voltál.

Igen, sokszoros válogatott snowboardos voltam, és 24-szer sikerült magyar bajnoki címet szereznem, talán ennek is köszönhető, hogy nagy figyelmet fordítunk a sporttevékenységek támogatására is.  A 2008-as válság után az összes közcélú tevékenységnek kevesebb lehetősége volt, kevesebb támogatás érkezett az állami szférából, ezért mi szükségét láttuk annak, hogy a mecenatúra program a sportprojektekre is kiterjedjen. Azt gondolom, komoly sikereket értünk el ezen a téren is, elég, ha csak a Monkey Boulderre gondolunk.

A sport mellett rengeteg kulturális projekt kapott már támogatást.

Igen, a kulturális tevékenységeket Artkartell néven fogjuk össze. A kartell tagjai azok a kulturális projektek, amelyeket a PP Center Üzleti Központ támogatott. 2012-ben indult ez a mecenatúra program, azóta világhírű képzőművészek és világsikerű kulturális projektek részesültek támogatásban, többek közt Mundruczó Kornél és a Proton társulat több színházi darabbal, az Artus Stúdió, a Budapest Tánciskola, illetve a Recirquel, akik még mindig itt próbálnak a támogatásunkkal. Pár hete volt a bemutatójuk a MÜPA-ban, amiről a The New York Times és a The Guardian is írt. A rezidencia és a műterem program keretében sok hazai és külföldi művésznek adtunk műtermet a Partizán Műterem és Galérián keresztül. Ez mind főleg édesapám, Dr. Pátkai Róbert érdeme. Nagyon örülök, hogy ilyen méltó környezetben tudunk otthont adni a képzőművészeknek. Sok nálunk alkotó művész mondja, hogy ez luxus környezet ahhoz képest, ahol ők általában dolgozni szoktak. Sajnos nem mindenkinek van lehetősége arra, hogy műteremben dolgozzon. Otthon az szőnyeg fölött fröcskölik a terpentint, spray-znek akrilfestékkel, és fulladoznak közben.  A PP Centerben tágas műtermekben, gyönyörű loftokban alkothatnak, és rendkívül inspiráló számukra a környezet. 

A nálunk alkotó vagy kiállító művészek munkáiból komoly gyűjtemény épül. Az Artkartell gyűjtemény neves kortárs mesterek és feltörekvő fiatal művészek alkotásaiból áll.

A PP Centerben sok cég bérel területet, és vannak ügyfeleink, akik számára igény szerint képzőművészeti alkotásokat is biztosítunk az irodájukba. Ez a Partizán Műterem és Galéria műtárgy bérlési szolgáltatása. Gyakran megszeretik, nem tudnak megválni a műtárgytól, és megveszik. Ezzel olyan helyek nyílnak meg a művészek előtt, amelyek különben nem lennének a piac részei.

Hogy kerül be valaki a programba? Lehet pályázni, vagy felfigyeltek egy-egy tehetségre, és hívjátok be a programba?

Mind a kettő. Lehet pályázni is, de mi is meg szoktunk hívni tehetséges művészeket. Az Artkartell nonprofit galéria kiállítási programjába legtöbbször meghívás útján kerülnek be. A műterem programra jelentkezés a gyakoribb, pályázni kell azoknak, akiknek szükségük van műteremre. Elég erősen válogatunk, mert nincs olyan nagy műterem-kapacitásunk, mint ahányan jelentkeznek.

A Partizán koncepciója az volt, hogy az aktuálisan üres ingatlanrészeket tudják használni a művészek. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy havonta kell mozogniuk, de ettől függetlenül 2012 óta azért volt párszor olyan, hogy szinte egy műteremháznyi emeletet átköltöztettünk egy másik épületbe a PP Center Üzleti Központon belül.

A pályázók között vannak fiatalok, de nagy öregek is. feLugossynak is van itt nálunk egy raktára, illetve nemrég volt nálunk kiállítása Bullás Józsefnek. Fontos, hogy több generáció érintkezik.

Kik a mostani Partizánok?

Jelenleg is többen alkotnak a PP Center területén: 

Vági Flóra, nemzetközileg elismert ékszerész, aki szobrász szakon DLA-zik Pécsen. Organikus ékszerei és szobrai mesébe illőek. Nemes Márton, fiatal nemzetközi hírnévnek örvendő festőtehetség, aki Londonból tért haza nemrég. Molnár Levente, szobrászművész, aki főként fémekkel dolgozik, már köztéren is megtekinthető több alkotása. Simon-Mazula Tibor, festőművész, San Franciscoban végzett. Pasztózus felületek és jellegzetes fényvilág jellemzik a munkáit. Külföldi művészek is alkotnak a Partizán műtermeiben. Stefan Osnowski fametszeteket készít. Ezt a technikát korunkban már nagyon ritkán alkalmazzák. Stefan bámulatos kreativitással értelmezi újra ezt a régi nyomtatási eljárást a nonfigurativitás és figurativitás határán táncoló, minimalista metszetein. És David Stuart Sutherland, festőművész az absztrakt festészet és a narrativitás ellentétét oldja fel vegyes technikával készült festményein.

Hogyan lehet látogatni a kiállításokat? 

Eleinte a Partizán Műterem és Galéria rendezett éves csoportos kiállításokat a nálunk alkotóknak a PP Center különböző loftjaiban. Nem egy állandó galéria volt, hanem mindig más helyiségben voltak időszakos kiállítások. 2014-ben Tóth Ágnes társalapítóval Rieder Gábor főszerkesztésében elindítottuk az Artkartell online képzőművészeti magazint, illetve létrehoztunk egy állandó nonprofit galériát, ami fix helyen van, ez az Artkartell projectspace, amit szintén Rieder Gábor művészeti vezetésével működtetünk. Itt már állandó kiállítási program van, évente 6-8 progresszív kortárs kiállítással. Az elmúlt évben Ezer Ákos, Puklus Péter, Dallos Ádám, Bullás József, Karándi Mónika, Ulbert Ádám, Bánki Ákos és Ember Sári egyéni kiállításait láthatták a látogatók.

A megnyitókat a PP Center és az Artkartell Facebook oldalán is meghirdetjük. Az időszakos kiállításokat telefonos egyeztetéssel lehet látogatni.

Miért volt fontos számotokra a mecenatúra program? 

Számunkra ez egy küldetés. A mecenatúra program 100%-ban magántőkéből valósul meg, ami nem túl gyakori Magyarországon. Azonban külföldön teljesen bevett gyakorlat, hogy a nagy bevételű cégek áldoznak arra, hogy a kultúrát támogassák. Ráadásul szerintünk a kultúra jelenléte az épület, illetve a környezet atmoszféráját jó irányba billenti. De a PP Center támogatásával készítettünk például dokumentumfilmeket is. Többek között Szirtes Jánosról, illetve a 105 évesen elhunyt Lossonczy Tamásról is. Rendkívül inspiráló volt számomra Tamás bácsi intenzitása és életigenlése, amikor 104 éves korában találkoztam vele. Teljesen lenyűgözött a személyisége. Szirtes Jánossal pedig egyedül forgattam a lakásán. Elvarázsolt a performanszot megelőző, elmélyült felkészülési szakasz. Ráadásul azzal, hogy egyedül forgattam, igazán intimmé vált az egész film. „A performer” című Szirtessel készült riportfilm, illetve a Lossonczyval forgatott doksi trilógia a datalap.hu Youtube csatornán díjmentesen megtekinthető.

Hogy tudsz ennyi mindennel foglalkozni egyszerre?

A legtöbb dolog a kreatív írásra és a kommunikációs szakértelemre épül. Plusz ez a sok minden elképesztő inspirációs forrást nyújt, serkenti a kreativitást.

A mai világban a profi világszemlélet fontos az érvényesüléshez. Ha valaki azt mondja, én sok mindennel foglalkozom, az kicsit gyanús, az a hitelét veszti. Például mondhatná valaki, hogy a termékéhez ne olyan kreatív tervezze meg a reklámkampányt, aki közben író, műtermházat, galériát és művészeti magazint is vezet, hanem inkább olyan, aki csak marketingkommunikációval foglalkozik. Közben pedig az irodalom és a képzőművészet tele van ötletekkel, ezek ismerete elképesztő inspirációs bázist ad. Én a sokoldalú látásmódot nagyon fontosnak tartom. 

A járvány második hulláma miatt azonban ismét lelassult az élet. Ti hogy élitek meg ezt a nehéz időszakot?

Mindenki nagyon nehéz helyzetben van pillanatnyilag. Főleg a kiszámíthatatlanság, ami nehéz a vállalkozók és a művészek számára is. Amerikából két alkotóművész is jelentkezett a műterem programba, de végül nem jöttek el, illetve a teljes tavaszi kiállítási programunk elmaradt. De nem adjuk fel, folytatjuk, és próbálunk optimista szemlélettel tekinteni a jövőre. 

Tavaszi lapszámunkban a beszélgetés folytatódik, témánk az Artkartell gyűjtemény lesz.

 

Batykó Róbert: Hype, 2009
Bak Imre: Piros(ka) II. 1997
Bruno Baptistelli: Untitled (Bp.series) 2016
Dallos Ádám: Csikó rózsák között, 2010
Forgács Péter: Baby MP (Gorilla babyj.) 2011
Ezer Ákos: Cigarettázó/Kék trapéz, 2012
Nemes Anna: Rita a kutyájával, 2014
Pintér Gábor: Párbaj, 2012
Tollas Erik: Gipsy Vacui IV., 2017
Felugossy László: Kanyarodó sámán létra, 1986

Lóvasút és gyorsvillamos

Ezután az uj divat rárohant a lóvasutakra. Uj-Pestre és Ó-budára, a városligetbe s a zugligetbe már visznek lóvasutak. Ezután már külön lóvasutakat épitenek az akadémiától a lánczhidig, a Józseftértől az Erzsébettérig, a vácziutcza végétől a városház kapujáig, és végre minden ember magánlakásán, az ágytól a mosdómedenczéig, s a tányértól a fogpiszkálóig.

E szavakkal élcelődött a Bolond Miska című lap 1868 júliusában, közvetlenül azután, hogy az 1866-os pesti lóvasúti premiert a Duna túloldalán követte folytatás: az új közlekedési eszköz üzemeltetésére létrehozott Budai Közúti Vaspálya Társaság rendszeres járatokat indított Zugligetbe és az akkor még önálló mezővárosnak számító Óbudára. A járatok a Lánchíd budai hídfőjétől indultak, s a Duna-parton, majd a Lukács és Császár fürdők előtt elhaladva, a Lajos utcán (amit csak 1879-től neveztek így) jutottak el óbudai végállomásukra, a Fő térre.

 

40 év lóval és gőzben

Ha nem számítjuk a postakocsit és a hajózást, e lóvasúti nyitány tekinthető az óbudai tömeg-, vagy ha úgy tetszik, közösségi közlekedés első epizódjának. A korabeli sajtó gúnyolta, drágállotta, sőt, veszélyesnek tartotta e „haladási módot”, de a lóvasút hamar népszerűvé vált Óbudán is. A kocsik 7 percenként indultak. Aki csak a Császárfürdőig ment, kedvezményes jegyet válthatott, és volt lehetőség bérletvásárlásra is. A jegyárakat a kocsik komfortfokozata is befolyásolta, volt első-, másod- és harmadosztályú lóvasúti kocsi, ehhez mérten a teljes árú menetdíj 15, 10, illetve 7 krajcár volt.

Noha az óbudai lóvasút népszerűsége egyre nőtt, a Budai Közúti Vaspálya Társaság így sem tudta nyereségessé tenni vállalkozását.

A céget 10 keményen veszteséges év után, 1878-ban vásárolta fel a konkurens Pesti Közúti Vaspálya Társaság, így csak öt évvel Pest, Buda és Óbuda egyesítése után jött létre a két lóvasúti társaság fúziója Budapesti Közúti Vaspálya Társaság (BKVT) néven. Ez azonban az óbudai vonalat nem érintette, továbbiak ugyanis nem létesültek az immár budapesti városrészben.

Az első budapesti trolibusz, 1933. december 16- ától közlekedett a Vörösvári út és az Óbudai temető között, 7-es számmal
Forrás: Fortepan/Fernádi Zsolt

Máshol annál több. Ennek köszönhetően a következő tíz évben a BKVT az egyik legfontosabb és leggazdagabb fővárosi társasággá vált, és miután az 1880-as évek elején a helyi érdekű vasutakról szóló törvénynek köszönhetően – amely adókedvezménnyel, és egyéb könnyítésekkel reformálta meg a közlekedési beruházásokat – valóságos vasútépítési láz tört ki Magyarországon, a lóvasutas cég sem akart kimaradni belőle. Ennek érdekében alapították meg a Budapesti Helyi Érdekű Vasutak Rt. (BHÉV) nevű leányvállalatot, amelynek első vonala Budapest-Közvágóhíd és Soroksár, majd Dunaharaszti között 1887-ben indult. 

De egy évvel később Óbudáról, a Filatorigáttól is útra keltek a kisméretű gőzös vontatta szerelvények a szentendrei végállomás felé, 16 kilométer hosszan, Békásmegyer, Budakalász és Pomáz érintésével. A teljességhez tartozik, hogy a BKVT 1885-ben készült tervében a Fő tér lett volna az óbudai HÉV-végállomás, de az utolsó pillanatban homokszem került a gépezetbe, mivel az illetékesek úgy döntöttek, hogy közlekedésbiztonsági okokból a végállomást a lakott területtől legalább egy kilométerrel kijjebb szabad csak megépíteni. Már javában tartott az építkezés, amikor ez kiderült, ezért a BKVT egy olyan, a helyi érdekűnél jóval szerényebb gőzüzemű vasút kivitelezésére is engedélyt kért, amely a leendő HÉV utasait elszállítja a Fő téri lóvasúti csatlakozáshoz.

A Filatorigátnál mozdonyszín, áruraktár és fordítókorong is létesült. A két végállomáson kívül Pomázon és Budakalászon építettek „rendes” állomást, az akkor még önálló Békásmegyeren csak megállóhely volt.

Az 1888. augusztus 17-től közlekedő vonatok még nem álltak meg sem a Rómaifürdőnél, sem Csillaghegyen, mivel ott akkor csak termőföld volt, vagy pusztaság.

A kezdet nem volt könnyű, a bürokrácia miatt ugyanis a Fő téri kis gőzöst – hivatalosan Óbuda-Filatorigáti Gőzmozdonyú Közúti Vasútnak nevezték – csak december 12-én tudták megindítani, ezért az utasoknak hónapokig több mint egy kilométert kellett gyalogolniuk a lóvasútig. Felmerült az is, hogy e vasút pályáját meghosszabbítják a Lánchíd budai hídfőjéig, vagyis hogy kiváltják vele a lóvasutat, erre azonban szintén nem kaptak engedélyt.

Az Óbuda-Hűvösvölgy útvonalon közlekedő Rába autóbusz Fahn Gyula vendéglője előtt, 1940
Forrás: Fortepan/Fogel József

Négy évvel a megnyitó után jött el a szentendrei HÉV történetének döntő pillanata, az országos vasút is megjelent Óbudán. A MÁV a helyi teherszállítást úgy kívánta megoldani, hogy iparvágányt létesít a Déli pályaudvar és a Filatorigát között a Duna-parton. Ez a vágány megteremtette a lehetőségét annak is, hogy a szentendrei HÉV Budáig közlekedhessen. De mivel a MÁV-nak a Délivasúttól – ahogy akkor nevezték a Déli pályaudvart – valahogyan el kellett jutnia a Margit hídig, egyetlen megoldásnak az tűnt, hogy a BKVT lóvasúti pályáját használják a Margit körúton. A két társaság ezért a kölcsönös bizalom jegyében kötött üzletet 1892-ben, melynek lényege a közös pályahasználat volt. Ennek nyomán a BHÉV 1895. február 1-jén nyitotta meg a Pálffy (ma: Bem József) téren új végállomását. A társaság ekkor még csak az Óbudai Hajógyárnál (a jelenlegi Árpád híd megálló) létesített megállóhelyet, de a vonatok a Császárfürdőnél is megálltak, ahol a MÁV rendezte be központját. Azonban 1895-ben még egy vasúti fejlemény történt: megépült az Óbuda és Esztergom közötti (eredetileg HÉV-) vasútvonal, amit 1896 májusában kötöttek össze a MÁV óbudai pályájával, majd miután 1896. november 3-án felépült az Újpesti vasúti híd, az első óbudai dunai átkelő, az Esztergom felől érkező vonatok a Nyugati pályaudvarig is eljuthattak. A BKVT ugyanekkor szüntette meg a Filatorigát-Óbuda, Fő tér között járó gőzöst, hiszen semmi szükség nem volt rá.

 

Barna villamosok

1887-ben a BKVT számára a lóvasút mellett a HÉV megindítása tűnt a modernizáció csúcsának. Így a vezérkar nem is szentelt különösebb figyelmet annak, hogy egy akkor még jelentéktelennek tűnő társaság, a Budapesti Nagykörúti (később Városi) Villamos Vasút (BVVV) 1000 mm-es nyomtávú kísérleti pályát épített a Nyugati pályaudvar és a Király utca között a Nagykörúton, hogy bemutassa a legújabb világújdonságot, a villamost. Másfél év múltán a BVVV járatai már a Baross és Podmaniczky utcákon jártak normál nyomtávú pályán, és a kilencvenes évtized fordulóján tovább bővült a társaság hálózata. Egyértelművé vált, hogy a jövő a villamosé, a BKVT azonban csak 1896-ban kapott észbe, hogy villamosítással váltsa ki a lóvasutat. Az óbudai járat 1896. július 20-tól lett elektromos hajtású, de hálózatbővítésre csak 1907 januárjában került sor, amikor a Fő téri végállomástól a Kórház utcán, a Flórián téren és a Vörösvári úton át a Bécsi útig építették ki az új 1,8 kilométeres villamosvonalat. Ekkor adták át az 1996-ig működő óbudai remízt a Vörösvári úton, amelynek már a tervezésekor szem előtt tartották a villamoshálózat bővülését, és a kocsik számának növekedését. Nem tévedtek, hiszen 1913 decemberében a Bécsi úton is megindult a közlekedés a Vörösvári út és a Zsigmond tér közötti 3,1 kilométeres szakaszon.

A BKVT villamosai barna színűek voltak, a BVVV sárga kocsijaival szemben, a járatok számozását 1910-ben vezették be: a BKVT kapta a páratlan számokat, a BVVV a párosakat.

Habár az óbudai vonalszakaszok nem voltak túlzottan jelentősek Budapest egészéhez mérten, 1910 után az utasok nem panaszkodhattak arra, hogy ne tudjanak akár a város legtávolabbi pontjaiig is eljutni átszállás nélkül. Az immár viszonylatjelzéssel bíró villamosok többnyire maratoni távon közlekedtek. Az 5-ös például a Fő térről indulva, a lóvasúti pályán haladva, majd a budai Duna-parton jutott el a Szent Gellért térig, a Ferenc József (Szabadság) hídon kelt át, majd a Kálvin tér, a Nagykörút, a Nagyvárad tér, az Orczy tér és a Keleti pályaudvar érintésével a Thököly úton majd a Hermina úton érkezett végállomásához, a Budapesti Állatkerthez. A 7-esnek a Vörösvári útnál volt a végállomása, a Bécsi úton jutott a Margit hídig, majd a Nagykörúton, Vilmos császár (Bajcsy-Zsilinszky) úton és a Kiskörúton érte el a Ferenc József hidat, hogy aztán a budai rakparton haladva térjen vissza az óbudai végállomásra.

Bécsi út, a Nagyszombat utcai villamosmegálló, 1958
Forrás: Fortepan/UVATERV

De a BKVT nem volt jótékonysági intézmény, e hosszú távú menetek nem az utazóközönség érdekében születtek. Mivel az akkori villamosok csak egy vezetőállásúak voltak, a jármű nem tudott „visszafelé” elindulni. Így hát elindítottak egy másikat az ellenkező irányba is, es mivel a sűrű hálózat ezt lehetővé tette, előbb-utóbb csak megérkezett mindkettő az eredeti, indulási helyére. Érdekesség, hogy az ellenkező irányba induló villamosok olykor más viszonylatszámot viseltek, a 7-esnek például a 9-es volt a párja, de az 5-ösnek nem volt, és a szintén a Fő térről induló és egészen a Gubacsi úti Sertésvágóhídig közlekedő 11-es is mindkét irányban ezt a számot viselte, mivel akkor még 13-as viszonylatjelzéssel babonából nem mertek járatot indítani. 

 

Indul a troli, megy a villamos, jönnek a buszok

Az első világháború után, a forradalmak idején a budapesti villamostársaságokat Budapesti Egyesített Városi Vasutak néven államosították, majd 1923-ban megalakult a fővárosi tulajdonú Budapesti Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság (BSzKRt), amely már sokkal rövidebb utakat bejáró villamos vonalakat működtetett Óbudán is. 1930-ra megszüntették, pontosabban áthelyezték a Flórián térre a Fő téri végállomást, ahonnan az 5-ös a Népligethez, a 9-es a Horthy Miklós (Móricz Zsigmond) körtérre, az 51-es pedig a Kelenföldi pályaudvarra közlekedett. Ugyanekkor a Vörösvári úti végállomásról a 7-es a Lajos utcán, a 73-as pedig a Bécsi úton indult a Boráros térre, a 72-es pedig szintén a Bécsi úton a Pálffy térre.

Ekkor már buszjárata is volt Óbudának, a 7-est 1927-ben indították a Bécsi úton, a Vörösvári út és a temető között. Menetideje mindössze 7 perc volt, gazdája pedig az ugyancsak fővárosi tulajdonban álló Székesfővárosi Autóbuszüzem.

Ám miután 1932-ben a társaság a BSzKRt kezelésébe került, a 7-es vonala kísérleti tereppé vált. Mivel a szerényebb utasszám miatt a társaságnak nem érte meg meghosszabbítani a Bécsi úti villamost a temetőig, úgy döntöttek, hogy egy Budapesten addig ismeretlen járművet, a trolibuszt állítják csatasorba, amelyhez csak felsővezetéket kellett építeni, pályát nem. Az óbudai járat 1933. december 16-i megnyitása idején a troli már számos helyen bizonyított  – főleg az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, illetve a Szovjetunióban –, viszont a BSzKRt illetékesei a sikeres premier után sem tudták eldönteni, hogy buszként vagy villamosként tekintsenek rá. A járatnak meghagyták a 7-es számot, a vezető pedig buszos egyenruhában ült a volán mögé. Azonban a három forgalomba állított járműből kettőt a villamosok sárga színére festettek, a kalauz villamosos egyenruhában dolgozott, a trolik garázsa pedig az Óbudai remíz lett. A óbudai troli 1936-ban a 7-es helyett a T jelzést kapta, és a BSzKRt egyik legmegbízhatóbb járatává vált. Tizenegy éves története alatt jelentősebb műszaki hiba vagy baleset nem történt, és csak akkor kellett pótlóbuszokat beállítani a helyükre, amikor 1942-ben bevezették a jobboldali közlekedést, és emiatt a három járművet át kellett alakítani. A járat 1944. szeptember 21-én közlekedett utoljára, ekkor egy légitámadás következtében a felsővezetéke megsemmisült. Noha a három jármű épségben átvészelte Budapest ostromát, a háború után nem került napirendre az óbudai troli újraindítása.

Miklós utca, autóbusz végállomás , 1959
Forrás: Fortepan/FSZEK Budapest Gyűjtemény, Sándor György

A Lajos utcai villamospályát sem építették újjá. A Zsigmond tér és a Nagyszombat utca közötti szakaszán a délről érkező szerelvények 1945-től kezdve a Bécsi úton haladtak, majd a Nagyszombat utcán át – ahol új végállomás is létesült – jutottak a Pacsirtamező utcai (akkor: Knurr Pálné utca) új vágányokig, s innen tovább, a Flórián tér irányába.
1950 nyarán a következő óbudai járatok szerepeltek az új budapesti közlekedési vállalat, a Fővárosi Villamosvasút Vállalat (FVV) menetrendjében: 7-es (Óbudai kocsiszín – Bécsi út – Margit híd), 11-es (Óbudai kocsiszín – Knurr Pálné utca – Margit híd), 18-as (Nagyszombat utca – Móricz Zsigmond körtér), 53-as (Nagyszombat utca – Nagyvárad tér). De a lista már pár hónappal később, november 7-én bővült, méghozzá egy történelmi esemény nyomán. Ekkor avatták fel ugyanis az Árpád hidat. Igaz, hogy azt akkor Sztálin hídnak nevezték, kapcsolódó történelmi eseménynek pedig az 1917-es „nagy októberi szocialista forradalom” 33. évfordulóját emlegették, – ami azért érdekes, mert a hídon közlekedő villamos is ezért kapta a 33-as számot. Ennél sokkal nagyobb történelmi eseménynek számított, hogy az óbudaiaknak végre „saját” hídjuk lett. És mivel a háborúban elpusztult Újpesti vasúti hidat csak 1955-ben építették újjá, kezdetben a vasúti teherforgalom is ezen a hídon zajlott, sőt, ennek érdekében építettek ki a Szentendrei út mentén egy vágányt a Flórián tér és Filatorigát között. De ez a vágány azután is használatban maradt, hogy 1955-től nem jártak erre tehervonatok: az FVV 5-ös jelzéssel indított villamosjáratot a nyúlfarknyi szakaszon, amit 1958-ban, a Hévízi úti iparvágány felhasználásával meghosszabbítottak a Veder utcáig.

Érdekesség, hogy többnyire ezen a járaton közlekedett az a két UZ típusú kísérleti villamoskocsi, amelyeknek a szekrénye alumíniumból készült.

Ezzel együtt az ötvenes években valójában az autóbuszok jelentették Óbuda közlekedési fejlődésének zálogát. A BSzKRT T jelzésű busza már a háború után elindult a troli helyett, az 1947. júliusában induló 18-as busz pedig ennek meghosszabbított vonalán ment az ürömi vasútállomásig. (A T jelzése ettől kezdve 18A lett.) 1948. április 5-én a Miklós utca és a Nyugati pályaudvar között indult a 6-os busz, két hónappal később szintén a Miklós utcától a 34-es a Rómaifürdőig,  majd 1949. szeptemberében a 37-es a Bécsi út és a Testvérhegy között. A BSzKRt buszos utódja, a Fővárosi Autóbuszüzem (FAÜ) az 1950. november 7-i hídavatóra az 55-ös buszt indította a Miklós utca és a Népliget között, 1953. május 1-jén pedig útra kelt a 42-es járat is a Miklós utca és Csillaghegy között. A későbbiekben a Miklós utcai végállomás mellett, az Árpád híd budai hídfőjénél alakítottak  ki buszvégállomást. Ez utóbbi ma is működik, a Miklós utcait 1982-ben megszüntették, új buszvégállomás pedig a Bogdáni úton létesült.

Miklós utca, autóbusz végállomás, 1970
Forrás: Fortepan/FŐTÁV

Terjedelmi okokból lehetetlenség volna az óbudai buszok számozásának változását akár csak az 1980-as évek elejéig is nyomon követni, egy járatról azonban nem feledkezhetünk meg: a 86-osról, amely Óbudát Újbudával kötötte össze 1965 és 2016 között. És természetesen nem feledkezhetünk meg a BKV Pomázi úton épült Óbudai buszgarázsról sem, amely januárban múlt 50 éves.

 

HÉV-vel a föld alá, gyorsvillamossal a hídon át

A szentendrei HÉV fejlődése az 1910-es évektől vett újabb lendületet: 1911-1913 között két vágányúvá vált pályája, a Rómaifürdőnél és Csillaghegyen állomásokat építettek, 1914. május 12-én pedig befejeződött a vonal villamosítása is. Ugyancsak ezekben az években épült 12 iparvágány az óbudai gyárakhoz, így a teherszállításnak köszönhetően a BHÉV a világháború kitörése ellenére is nyereséges üzem tudott maradni.

Elsősorban a teherforgalmat szolgálta az is, hogy az 1920-as évek végén Aquincum és Óbuda, MÁV állomás között kiépítették a vasúti pályát, de 1929. november 1-jétől menetrend szerint közlekedő személyvonatok is közlekedtek a vonalon Szentendrére.

A két világháború közötti időszak legnagyobb változását az hozta, hogy 1937-ben megszüntették a Pálffy téri végállomást és helyette a Margit híd lábánál építettek újat.

A 2. világháborút a szentendrei vonal viszonylag épen vészelte át: a Filatorigát és Szentendre között már 1945. február 20-án megindították a forgalmat gőzösökkel, május 13-ra pedig a felsővezetéket is rendbe hozták; a Margit híd környéki romeltakarítás miatt a forgalom a vonal teljes hosszán csak 1946 februárjában indulhatott meg. Ráadásul az Újpesti vasúti híd újjáépítéséig, tíz éven át a Császárfürdőnél volt az esztergomi vonatok végállomása is.

Vörösvári út, Óbuda kocsiszín, 1975
Forrás: Fortepan/UVATERV

A BSzKRt 1949-es megszűnése után előbb a MÁV vette át a HÉV-közlekedést, majd 1958-től a Budapesti Helyiérdekű Vasutak (ismét BHÉV) nevű vállalat, amely már egy évvel később nekilátott a szentendrei pályafelújításnak. Hosszas munka volt, csak 1964-ben fejezték be. Hamarosan új, korszerűbb szerelvények is forgalomba álltak, 1971-ben pedig „még újabbak”, bár azt senki nem hitte volna a Német Demokratikus Köztársaságból érkező MX típusú szerelvényekről, hogy 2020-ban is közlekednek majd. A 1972-es karácsony azonban még látványosabb változást hozott: a 2-es metró második szakaszának átadásához kapcsolódva a szentendrei HÉV-et is meghosszabbították a Batthyány térig – a föld alatt. 

A metró megjelenése valóságos csoda volt, így szinte fel sem tűnt, hogy az új közlekedési eszköz megjelenése számos villamos eltűnését eredményezi.

Mindez a hetvenes évek elején Óbudát csak közvetve érintette, két járat tűnt el a kerületből, a 18-as, amelynek végállomását a Nagyszombat utcából a János kórházhoz helyezték, illetve a megszüntetett 66-os, amely szintén a Nagyszombat utcától indult és a Nagykörúton át jutott el a Petőfi híd budai hídfőjéig. A Hévízi úti 5-ös története 1974-ben ért véget, de az igazán nagy változások az 1980-as évek elejéhez köthetők. A régi óbudai közlekedés tulajdonképpen ekkor változott meg oly mértékben, hogy az eddig leírtak közül csak nagyon kevés maradt érvényben.

Aquincum, HÉV megálló, 1979
Forrás: Fortepan/Nagy Gyula

Ennek az időszaknak az egyik legjelentősebb beruházása volt az 1983-ban  befejeződött békásmegyeri (két) lakótelep építése, amelynek következtében mintegy 40 ezer új lakó költözött a III. kerületbe, ami azt is jelentette, hogy a HÉV-szerelvényeket sűríteni, gyorsítani kellett. A BKV a gyorsabb haladás érdekében módosította pályavonalát, áthelyezték a filatorigáti, a Benedek Elek utcai és az aquincumi állomásokat, majd 1981-ben a megszűnt Békásmegyer felső és Pünkösdfürdő állomások helyett egy teljesen új állomást létesítettek Békásmegyer néven a lakótelep központjában, ami egyúttal újabb buszjáratok végállomása is lett. Ugyanekkor készült el az új békásmegyeri áramátalakító, a vonal teljes hosszán pedig számos alul- és felüljáró, illetve fénysorompó létesült. E nagyszabású korszerűsítés lehetővé tette, hogy a HÉV-szerelvények akár 3 perces időközökkel kövessék egymást. 

De ugyanebben az időben volt még egy ennél is nagyobb szabású közlekedési beruházás Óbudán: a Flórián tér átalakítása és az Árpád híd kiszélesítése.

Ekkor szűnt meg a 11-es és a 33-as villamos. Az 1980-ban kezdődő négy évig tartó munkálatok során végeredményben az történt, hogy a meglévő hídhoz jobbról és balról is hozzáépítettek egy újabb hidat, és ezzel a villamos pálya melletti autóút 2×3 sávosra bővült. A műtárgyat 1984. április 4-én adták át, november 6-án pedig a 3-as metró Árpád hídig való meghosszabbításával egy időben új villamosjárat indult a Vörösvári út és a Lehel út között, az 1-es, amelyet kezdetben nagyképűen gyorsvillamosnak neveztek, és amely vonalának a teljes kiépítése a Kelenföldi pályaudvarig éppen 35 évet vett igénybe.

Flórián tér, 1985
Forrás: Fortepan/Kristek Pál

KÍSÉRLETI LAKÓTELEP, 2003

A szemközti lakóval még sohasem találkoztam, nem tudom, ki lakik felettem.

Sokszor úgy érzem, természetellenes a magasság, ahol életem legnagyobb részét töltöm, és rádöbbenek, hogy fogalmam sincs róla, mit látok, ha kinézek az ablakon.

Csak a liftben látok néha embereket, de mintha mindenkivel mindig csak egyszer találkoznék. Talán az arcmemóriámmal lehet gond, vagy elköltöznek innen, vagy talán állandóan változtatják a külsejüket.

Figyelni kezdtem őket. Pontosan két hete és három napja. Kabátomba a szívem fölé apró detektívkamerát rejtettem, amivel észrevétlenül dokumentálom a találkozásokat. Esetenként a lift villanybúrájába helyezem fényképezőmet. Néha diktafont is viszek magammal és mindenről részletes feljegyzést készítek.

Módszerem a következő: Naponta reggel hat óra és fél nyolc között, valamint este fél öttől, hét óráig folyamatosan a liftben utazom. Ezt követően ügynöknek vagy közvélemény-kutatónak álcázva csengetek be lakásokba. Éjjel szisztematikusan átkutatom a kukákat, néha levélszekrényeket feszítek fel. Minden megfigyeltről aktát vezetek.

Nyomozásom első napján a liftbe beszálló lakó látványára enyhén megborzongtam, majd megtörtént az expozíció. Egész nap folytattam a munkát a fent leírt módszer alapján. Hajnalban tértem haza egy kellemesen eltöltött, lelkiismeret-furdalás nélküli éjszaka után.

 

A Kísérleti Lakótelep a hatvanas években épült Budapest III. kerületében, a Flórián tér közelében. Ennek a lakótelepnek a szomszédságában, a Gárdos Mariska utcai lakótelepen éltem tízéves koromig, majd szüleimmel a Pók utcai lakótelepre költöztem a nyolcvanas évek közepén. A hétvégék és nyarak egy részét a Havanna lakótelepen töltöttem nagyszüleimnél.

Az itt látható sorozat anyaggyűjtése alatt bejártam Budapest több lakótelepét: a Békásmegyerit, az egymásba folyó óbudaiakat, az Újpalotait, a Kelenföldit, a Havannát. A kutatás a Budapesti Műszaki Egyetem Könyvtárában folytatódott, és az Építőipari Dokumentációs Központ műszaki rajzainak tanulmányozásával zárult. A koncepció kidolgozása, a képpárok formai és tartalmi szerkesztése ezután következett.

A sorozat fotók és számítógépes grafikák párjaiból épül fel, amelyek egy fiktív történeti keretbe ágyazódnak. A képpárok a naplószerű szöveghez nem kapcsolódnak szorosan, hanem újabb apró történeteket mesélnek el. 

A kisfilmes kamera használata a kapcsolatteremtésre képtelen megfigyelő szemszögéből adódott. A „főhős” kitartóan vizsgálja a körülötte élőket, képben és írásban rögzíti a találkozásokat, amik gyorsak, eseménytelenek és többnyire ritkák. Sietve kell cselekednie, találkozásainak időtartamát pedig a dokumentáció segítségével igyekszik térben és időben kitágítani, lassanként elszakadva a valóságtól.

Szabó Sarolta
Budapest, 2003.

 

Munkástelep a téglagyárak árnyékában – az óbudai Cegaj

A településen egyes nagyobb gyárak – saját költségükön és elhatározásból – maguk építettek lakótelepeket vagy bérházakat dolgozóik részére. Ilyen volt az Óbudai Hajógyár és a Gázgyár, amelyek több módon gondoskodtak dolgozóik szociális ellátásáról, köztük a lakhatási problémák megoldásáról. Természetesen nem minden dolgozónak tudtak lakást biztosítani – általában éves bérleti díjat kellett fizetni a különböző méretű lakásokért –, sok munkásnak magának kellett megoldani a költséges lakásbérlést.

Óbudán csak kevés gyári dolgozó – jellemzően nem a tisztviselő réteg – rendelkezett önálló lakással, vagy akár házzal, házhellyel.

Az óbudai téglagyárak sem voltak kivételek, hiszen ezen ipari létesítmények mellett is létrejöttek munkástelepek, ám azok színvonala, illetve a lakhatási feltételek (lakókomfort) elmaradtak a másik két helyi gyár hasonló megoldásaitól.

Háttérben az Újlaki Téglagyár, 1939
Fotó: Fortepan/Pálfi András

Az óbudai tégla- és tetőcserépgyártás a kiváló minőségű alapanyagának, az ún. Kiscelli agyagnak köszönhetően jött létre. Mint oly sok mindent, ezt is a területet az I. században meghódító rómaiak honosították meg, akik messzemenően kiaknázták az óbudai hegyek által biztosított természeti forrásokat. A modern értelemben vett téglagyártás azonban csak a XVIII. század közepétől indult meg a településen, amikor az uradalmat birtokló Zichyek, majd 1766-tól a Kamara (Kincstár) engedélyezte és üzemeltette a termelést. Ettől kezdve hosszú ideig Óbuda egyik legfontosabb iparágává, legnagyobb munkáltatójává vált a téglaipar, egészen az 1970-es évek első feléig. Mivel a téglagyártás az alapanyaghoz van kötve, nem véletlen, hogy a termelőegységek, a gyárak a megfelelő agyagréteg közvetlen közelében jöttek létre. Ez Óbuda – és nem kis mértékben Újlak – esetében a Szépvölgyi utat és a Bécsi utat jelentette, ahol az évszázadok alatt sorra nyíltak a kisebb-nagyobb téglagyárak, amelyek sokszor váltották tulajdonosukat, vagy alakultak át különböző vállalati szervezetté, formává.

A tágabb értelemben vett harmadik kerületben a csillaghegyi és békásmegyeri téglagyárak működése is jelentős volt, ahol szintén kialakultak munkáslakások a gyár mellett.

Óbuda-Újlak legnagyobb és legfontosabb agyagfeldolgozó ipari létesítményei – legelterjedtebb elnevezésük alapján – a Holtzspach, a Nagybátony-Újlaki és a Victoria-Bohn Téglagyárak voltak, amelyek a XIX. század második felétől működtek. A téglagyári munkástelepek – amelyet a köznyelv Cegajnak nevezett – érthető módon ezek tövében alakultak ki. A mai napig sok kutató és helyi lakos vitatkozik azon, hogy pontosan hol volt a Cegaj, mettől meddig állt. A vitába bekapcsolódnak, akik ott éltek, illetve azok is, akiknek valamely hozzátartozójuk, ismerősük lakott a Cegajban. Ehhez fontos tudni, hogy az 1950-es évektől már nem kizárólag téglagyári családok laktak ezekben a házakban, hanem máshol dolgozó emberek is, illetve Óbudán kívülről is költöztek ide. A téglagyári munkások lakóhelyének zárt közösség jellege az 1960-as években tovább erősödött, egyre több vidékről érkező, kispénzű munkavállaló költözött be a Cegajba.

Általánossá váltak a kisebb-nagyobb balhék, nemcsak a telepeken, hanem Óbuda más helyein, amely az ottlakókat mintegy megbélyegezte, rossz hangzásúvá vált, ha valaki a Cegajból származott.

Talán ebből is látszik, hogy történetileg nem egy adott Cegajról lehet beszélni, hanem több olyan téglagyári munkástelepről, amelyet így neveztek. Ez az elnevezés, amely a német Ziegel (tégla) szóból ered, nemcsak Óbudán, hanem más téglagyárak kapcsán is elterjedt az idők során, mint például Csillaghegyen vagy Kőbányán. Óbudán Cegaj volt a Nagybátony-Újlaki Téglagyáron belül a hegy felőli oldalon a „felsőgyár” területén, a Bécsi út másik oldalán az „alsógyárban” a Föld utca-Vályog utca szegletében, illetve a Victoria-Bohn Téglagyár relációjában a mai SZTK Rendelőintézet mögötti részen és a Bécsi út-Vörösvári út-Ágoston utca által nagyjából határolt területen.

Cegaj házak az Újlaki Téglagyár területén, 1973
Fotó: Németh Tamás

A téglavetés, valamint a téglagyártás sokáig idényjellegű munkának számított, hiszen az agyagbányászat, illetve a tégla- és cserépszárítás csak a melegebb időszakban volt lehetséges. A technológia fejlődésével ez jelentősen megváltozott, ami azt eredményezte, hogy egy viszonylag állandó munkás létszám tartozhatott egy-egy gyárhoz. A téglák és cserepek gyártási folyamatában az égetés igényelte a legnagyobb szakértelmet. A munkák zömét sokáig betanított napszámosok és idénymunkások végezték. Az 1870-90-es években az óbudai agyaggyárakban és -bányákban jellemzően külhoni munkások dolgoztak, akik osztrák (főleg Bécsből) és dél-lengyel területről érkeztek. Idővel ez annyit változott, hogy az osztrák idénymunkásokat – Szent József napjától Szent Mihály napjáig – felváltotta a helyi munkaerő, emellett a lengyel munkások száma stabilizálódott (legnagyobb számban a kőbányai téglagyárakban dolgoztak, ahol jelentős kolóniát alkottak). Az idénymunkások elhelyezése problémát okozott a gyáraknak, igyekeztek a legolcsóbb és a legegyszerűbb lakhatást „biztosítani” a napi 14-16 órát dolgozó, kemény fizikai munkát végző munkásoknak. A korabeli gazdasági-társadalmi viszonyoknak megfelelően – egészen az 1884-es ipartörvényi szabályozásig – gyerekek is legálisan dolgoztak a gyárakban, már nyolc éves kortól.

A dolgozók a saját bérükből nem tudták megoldani a lakhatásukat, heti fizetésük ebben a korszakban másfél forint volt.

Ezek a munkások borzalmas körülmények között laktak a sebtében kialakított lakhelyeken, ahová lényegében csak aludni jártak. Bútorozatlan, teljesen komfort nélküli kunyhókban, vagy a falba vájt kis lyukakban próbáltak pihenni. Történeteket mesélnek arról, hogy volt olyan, amikor a kihűlt égetőkemencékbe költöztek be szerencsétlen munkáscsaládok (a téglaégető kemencék egészen nagy méretűek voltak, ahová több tonna nyers téglát és cserepet pakoltak). A Holzspach Téglagyárhoz tartozó munkáslakások leginkább a mai Folyondár utcában és környékén voltak. A Bécsi úti gyárak dolgozói egy fokkal jobb lehetőségek között éltek, de a két világháború közötti lakhatási körülmények csak kicsit voltak jobbak az azt megelőző korszakokénál. 

Az újlaki Cegaj egyik háza, 1947
Fotó: facebook.com/obudai-téglagyár

A XX. század elején az egész fővárosra jellemző volt a lakáshiány és a meglévő lakások rossz állapota. Kormányzati szempontból ez azért is fontos volt, mert az itt élők – túlnyomórészt szegény munkáscsaládok – a lakhatási körülmények miatt rendkívül rossz egészségügyi állapotban voltak (félő volt egy járvány kialakulása), emiatt politikailag feszült hangulat vált jellemzővé. Ezek javítására született meg az ún. kislakásépítési program, amelynek keretében 1909-1914 között barakklakásokat építettek a munkások számára. Óbudán a téglagyári munkások számára 14 barakképületet emeltek a gyáron belül, a Bécsi út és Vörösvári út közötti területen.

Az otthonossá tett Cegaj. Bordás László robbantómester, 1962.
Fotó: facebook.com/obudai-téglagyár

Az I. világháború és a forradalmak időszakában akadozott a téglagyártás, a telepeken élő megmaradt munkások életkörülményei tovább romlottak. Sajnos ez az állapot a két világháború közötti, stabil politikai viszonyok között sem javult, sőt, ha lehet még rosszabb lett. Azonban ez a tény nem maradhatott meg a téglagyárak falai mögött, sem Óbudán, sem más kerületekben.

Ugyan a regnáló kormányzat igyekezett elpalástolni a munkástelepeken uralkodó szörnyű állapotokokat, a sajtó rendszeresen beszámolt róluk.

Erre válaszul sorra születtek az ígértek a főváros és a népjóléti miniszter részéről az állapotok és lakhatási körülmények javítására, ám ezek rendszerint elmaradtak. A Magyar Hírlap 1928 májusában közölt hosszabb cikkében megemlíti, hogy „a zsúfolt, bűzös szobában nem lehetett kiegyenesedni, mert bele ütköztünk volna a mestergerendába. A barakkszobában pontosan tizenkilencen laknak, férfiak, gyerekek, asszonyok vegyesen, valamennyien szalmazsákokon fekszenek és minthogy szalmazsák is kevés van, hát egy-egy szalmazsákra két-három személy is fekszik. A négy méter széles és hat méter hosszú szobában téglából rakták ki az ágy helyét és úgy helyezték rá a szalmazsákokat”. A cikkből az is kiderült, hogy több helyen drótsövénnyel igyekeztek eltakarni a munkásszállásokat, hogy az idegenek ne lássák a barakklakások borzalmait. Az Óbuda Cegaj kapcsán külön kiemelik, hogy sok munkáscsalád a kemencéken és a kemencékben lakik, illetve, hogy a barakklakásokat a hegyoldalba építették, ahol gyorsan terjed a tbc. A megoldások helyett különböző közegészségügyi és építészeti vizsgálóbizottságokat küldtek ki a telepekre. Az óbudai helyzet miatt még parlamenti interpelláció is elhangzott mindhiába. Ezek a bizottságok ugyan világosan feltárták a tarthatatlan állapotokat, de a kialakult helyzetért rendre a téglagyárak vezetését tették felelőssé, akiknek a feladata lenne a probléma megoldása. A nagy téglavállalatoknak akarták előírni az egészséges és elegendő mennyiségű munkáslakások építését, de nem tudták őket rákényszeríteni erre a lépésre.

A telepeken lakók többsége szenvedett valamilyen mentális vagy egyéb betegségben, a vérszegénység, a tüdőbaj és az alkoholizmus általános volt.

A két világháború közötti korszak téglagyári életéről szemléletes és mélyen megragadó képet kapunk az óbudai író, Gelléri Andor Endre írásaiból. Gelléri anyai nagyszülei kantint üzemeltettek a Nagybátony-Újlaki Téglagyárban, és egy ideig a család is a gyárban lakott.

Bölcsöde a Cegajban
Fotó: facebook.com/obudai-téglagyár

A nyomort, a kilátástalanságot, a sikító szegénységet megjelenítő, drámai sorsú író művei rendkívüli hatással és mélységgel jelenítik meg ezt a zárt mikrovilágot. Ebből a környezetből nagyon nehéz volt kiszakadni, csak keveseknek sikerült. Ezek a munkástelepek ugyanis szinte magukhoz láncolták az ott élőket, akik mindenben a téglagyáraktól függtek. A kevés fizetésüket már hitelben, előre elköltötték a környékbeli kereskedőknél, ahol mind nagyobb adósságot halmoztak fel. Előleget is csak a gyáraktól kérhettek, és ez egyre nagyobb függést jelentett.

Ebben a korszakban a munkások alig mozdultak ki a Cegajból, ez pedig azzal járt, hogy gyakorlatilag csak egymás között alakultak ki társas kapcsolataik.

Nagy dolognak számított, ha egy téglagyári munkás egy másik óbudai gyárban dolgozóval – mondjuk „textilessel” – házasodott össze és alapított családot.

A rossz körülmények ellenére a Cegajban élők igyekeztek valahogy kihasználni a kevés szabadidejüket, amely sokaknak a sportot jelentette. Gelléri Andor Endre például diszkoszvetést gyakorolt a gyár salakos pályáján, hogy megerősítse a testét. Leginkább a foci volt népszerű a munkások között (igazi bajnokságok majd csak a II. világháború után váltak rendszeressé). 1920 novemberében alakult meg a legendás Újlaki Football Club, az UFC, amely 1943-ban kapott saját pályát a Nagybátony-Újlaki Téglagyártól.Az 1930-as évek végére valamelyest javultak a körülmények, bevezették a villanyáramot a telepekre, de nem minden lakásba. Megengedték az állattartást is, ekkor terjedt el, hogy a lakók kecskét vagy nyulat tartottak. Mivel az emberek és az állatok osztoztak a lakhelyen, a közegészségügyi állapotok ettől nem javultak. 

A téglagyár már bontás alatt, 1974
Fotó: facebook.com/obudai-téglagyár

A II. világháborúban, Óbuda ostromakor az óbudai téglagyárak komoly sérüléseket szenvedtek, hiszen a Bécsi út ezen szakaszán jelentős és heves harcok folytak. Az újjáépítéshez azonban sürgősen szükség volt kellő mennyiségű építőanyagra, ezért gyorsan megkezdték a gyárak talpra állítását, a termelés újraindítását. A téglagyárak államosítása (1946) után a megmaradt munkások mellé újakat toboroztak, de a hangzatos – főleg politikai jellegű – ígértek ellenére a munka- és lakhatási feltételek még évtizedekig hasonlóan siralmasak voltak, mint a háborút megelőző időszakban. 1947-ben mintegy 300 munkáscsalád lakott az óbudai Cegajban, gyakorlatilag mind a téglagyárakban dolgozott valamilyen területen.

A 300 munkáslakás felében még ekkor sem volt áram, a falak vizesek és penészesek voltak. A vizet idővel bevezették, de a WC-k az udvaron voltak, ezt budisornak hívták.

A Cegajban élők – főleg amíg kizárólag téglagyári dolgozók alkották a közösséget – mindent megtettek, hogy lakásukat és lakókörnyezetüket szegényes kereteikhez mérten otthonossá tegyék. Sorra készültek az évek alatt a lakások előtti kiskertek, az épületeket rendben tartották és gondozták, megőrizve a telepek belső intimitását és világát, egyben a szabályait is. Releváns fordulat az 1950-es évek vége felé következett be, amikor elindult a hazai épületanyagipar átszervezése, melynek következtében a téglagyárak jelentősége kezdett visszaszorulni.

Először a Nagybátony-Újlaki Téglagyár termelése esett vissza (ekkor már a Budai Tégla- és Cserépvállalathoz tartozott az üzem, csakúgy, mint a szomszédos Bohn Téglagyár), és felszámolták az egykori „alsógyárat”, a nagy kiterjedésű téglaszárítókkal együtt. Ez a Föld utca és Vályog utca szegletében működő Cegajra is vonatkozott, ahonnan elköltöztették a lakókat. Ezen a területen épült fel 1958-1964 között az Óbudai Kísérleti Lakótelep. Óbuda belső rekonstrukciója és a szanálások idejére esett a megmaradt téglagyári munkásotthonok lebontása.

A téglagyár bontása
Fotó: facebook.com/obudai-téglagyár

Az itteni panelépítkezések III. ütemében került sor az SZTK Rendelőintézetet övező terület és a mai Holdudvar park telkén álló házak bontására. Az 1970-es évek legelején még egy pár épületben laktak, de elköltöztetésük folyamatos volt. Az évtized közepére teljesen eltűntek a téglagyári munkástelepek Óbudáról. Lassan a Cegaj szó és annak jelentéstartalma a feledés homályába vész, és városi legendává alakul.

Mindazok számára, akik ezeken a téglagyári lakótelepeken élték mindennapjaikat, maga volt a szikár és kiábrándító valóság, de egyben az otthon is.

Még most is élnek közöttünk olyan óbudaiak, akiknek a Cegaj teljesen mást jelentett, mint a kívülállóknak, és csak pozitívan és elérzékenyülve emlékeznek hajdani lakóhelyükre.

Bontásra ítélt Cegaj és az épülő panel a Bécsi úton
Fotó: Óbudai Múzeum Gyűjteménye

Akinek van slagja, Vénusza is lesz

Egy cikkben örök álmodozónak és gyermeki lélekkel megáldottnak nevezett a szerző, amit kikértél magadnak. Mit mondanál ezek helyett?

Valójában utálom analizálni magam, inkább arról gondolkozom sokat, hogy milyen szeretnék lenni. Ami biztos: általában egyszerre több síkon dolgozom a fejemben. Ez figyelemzavarnak is tűnhet, de semmiképp nem álmodozás, ellenkezőleg. Épp ezért szeretem, és ajándékpillanatnak tartom, ha valamire koncentráltan tudok figyelni. Ilyen például a festés – a zene is szokott ebben segíteni nekem.

Különféle élethelyzeteimben mindig egy épp aktuális nevet biggyesztettem magamra. Volt a rét óvodása (az a sok pici kék virág, kevesen veszik észre); az alma (ez mindig marad); aztán a ,,miszter zsebkosz” (akkor azt játszottam, hogy a zsebkoszból gyémántot, a gyémántból meg zsebkoszt csinálok); aztán ott a málna (az tüskés nagyon és megszúrhat, de ha hozzáférsz, a legédesebb dolog); a fecske (az mindig hazatér); és Winnetou a gyerekkoromból (ő minden körülmények között állva marad). 

Alapvetően történet-hívő vagyok, azaz hiszem, hogy minden történetből (emberi relációkból) derül ki, illetve tanulódik meg.

Amit Csúcshegyen töltött időszakom közben találtam meg, és még régi pomázi létem alapozta, azt vállalom most leginkább: nem azé a kert, aki megműveli, és nem azé, aki szereti. Azé a kert, akit a kert megszeret. Az óriási kerttel foglalkozás közben bölcsen úgy döntöttem, hogy a kertépítés helyett a kertművelést választom. Míg a kertet műveltem, azon találtam magam, hogy nem én őt, hanem a kert művel engem.

Sok képedet feliratozod. 

Noha képzőművészeti iskolákba jártam, soha nem akartam festéssel foglalkozni, ami mára mégis a főcsapásom lett. Azt nem én választottam, az választott engem, illetve valaki mondta, hogy szerinte nekem festeni kéne. Így aztán csöpp eltartással (iróniával) kezeltem ezt. Igazából akkoriban a képzőművészetet épp megvetettem, a sznobizmussal szemben kiépítettem magamban egy antisznobizmust, azaz a ló másik oldalán találtam magam. Ezért volt, hogy mindenféle eszközzel igyekeztem élni, ami akkortájt cikinek számított. Innen ered például a képekre írás, lehetőleg együgyű betűkkel. Amellett grafomán vagyok, folyamatosan írok. Érdekelni kezdett még – ez ma is körülvesz minket lépten-nyomon, ha nem is annak mondják – a giccs is, azon kívül a naiv művészet őszintesége, mert ebben bármilyen keresetlen eszköz, effekt megengedhető, ami segíti a közlésvágyat, kifejezést. Mi a buta-okos, mi a ronda-szép, mi az igaz-hamis, mi az intelligens (elit) és a pronyó?

A szövegek általában csak nekem fontosak, magamból vagy bárhonnan jön, de meg akarom jegyezni. Vagy csak egyszerűen pimasz vicc. Mára ez a street artban már elfogadott, sőt, azt hiszem, divattá vált (azóta kevesebbet is használom).

Az Anziksz címlapjára készült képre is írtál: “Óbudán járt Frank Zappa télen, és nagyon tetszett neki, hogy te rám gondolsz”. Tél, rajzoló kislány, maszk. Karácsony és járvány? Miért Zappa?

Nemigen tudtam a gyönyörű téli óbudai utcákra gondolni sajnos, mert lenyomta a járványhelyzet okozta magunkba zártság élménye. A karácsonyról meg két gondolatom szokott lenni: a születés és a magány. Ezek összefüggenek. Onnantól kezdve, hogy elvágták köldökzsinórunkat, amivel össze voltunk kötve valakivel, be vagyunk zárva önnön testünkbe, és nem nagyon van átjárás a másikéba, pedig hiányzik.

Ez a pestisjárványos-karanténos időszak meg a karácsony együtt sejtésem szerint több embernek felismerést okozhat: hogy akire ekkor emlékezni igyekeznek, a Jézus nevű ragyogó zsidó ember, mutatott egy köldökzsinórt, aminek a másik csatlakozója nem itt a Földön van, hogy ne féljünk, és legyen kedvünk lenni. Ez mindig ott van, és mindenkié, ha gondol rá, ha nem. A kép egyik fája egy köldökzsinór az égbe.

Zappával egy napon születtem, december 21-én, napfordulón, de a szöveggel vívódjon a néző!

Te merre járnál télen Óbudán? 

Bármerre. Télen még gyönyörűbb Óbuda! Biztos elnézek a Mókus környékére, ahol vannak azok a nagy gesztenyefák. Meg felnézek (végig gyalog!) a Csúcshegyre –, ott laktam két és fél évet. Éppen a telek baromi hidegek voltak, de ott pompás, láthatóvá válnak a mókusok, és a rókák is, na meg a vaddisznók. Egy csodálatos, orvos házaspár voltak a szomszédaim, nagyon szeretem őket, hozzájuk biztos ellátogatnék.

Melyiket választanád: megrendelés vagy szabad munka? 

Ez a megrendelés nálam necces dolog, még ha olykor rá is fanyalodok. Nekem a képek sztoriból, impulzusokból és személyes-közeli morzsáimból állnak össze. Ezért nehéz viselnem, ha sok a beleszólás. A festés ilyen értelemben nem válhat munkává – még akkor sem, ha gyakran küzdős kardozással jár, de akkor magammal kardozok –; az a kép halála. Barátaimnak, vagy akiket szeretek, azoknak persze boldogan teszem.

A legújabb Kiscsillag album borítóján a te képed van, sőt, Lovasi Andrással együtt dolgoztatok egy rendhagyó kiadványon, a Tompa kések-könyvön. Lovasi meséje – és persze az új CD – mellett tulajdonképpen egy művészeti album is lett az illusztrációidtól, festményeidtől. Ebben az esetben volt beleszólás?

Dolgoztunk már együtt, a legutolsó Kispál és a Borz album arculatát én készíthettem, azt nagyon jó volt csinálni, mert együtt eszeltük ki Andrással. 

Ami a könyvet illeti, az érdekelt a leginkább. Már ’19 őszén beszélt nekem erről a felnőtt mese tervéről András, hogy szeretne egy extra kivitelű képes albumot. 

A könyvben és a dalszövegek megképesítésében teljes szabad kezet kaptam. A mese végleges verzióját már februárban megkaptam, de a csúszás miatt komolyabban csak tavasszal kezdtem vele foglalkozni, és döbbenten láttam, mintha erről a világhelyzetről szólna (sok rész tűpontosan), pedig hónapokkal előtte íródott. Erre tehát csupán rá kellett erősítenem, és azt gondolom, nagyon friss, mai könyv született, akárha utólag írta volna András.

Ami pedig a legfontosabb, hogy ennek a munkának köszönhetően leltem rá egy új barátra és nélkülözhetetlen munkatásra, Dinnyés Attilára.

Budapest néhány vendéglátóipari egysége egyértelműen törzshelyed. A Kisüzemben minden decemberben kiállításod van, a legutóbbi a helyen megforduló vendégekről készült képekkel. Ennyire fontos hely a kocsma?  

A Kisüzemben valóban szobanövény voltam kezdetétől fogva, most a Kiadóban tartom a fogadóóráimat.

Nem annyira a kocsmákat szeretem, inkább a közösségi helyeket, ahol lazán-kötetlenül lehet találkozni még nálam is okosabb-szebb-tehetségesebb illetőkkel, bármilyen műfajból is fújta oda őket a szél. Sok barátra és munkakapcsolatra leltem, de legfőképp a helyi stábokat szerettem meg, a pult mögött lévőket és a szakácsokat. Ezért járok oda, ahova; hazamegyek picit.

Ezek a helyek kísérleti művészetnek is hellyel szolgálnak, amolyan szülőszobaként – mint amilyen régen volt a Sirály. Én ilyen helyeken szeretek kiállítani és koncertezni is.

Ivással pedig csak akkor foglalkozom, ha szerelmi bánatom van (de semmi tömény), mint a fiú muslincák, akik kosarat kaptak a lány muslincáktól, csak akkor mennek alkoholra, és csak ők. Azóta nem zavarom el őket, mióta olvastam ezt egy természettudományos folyóiratban. Együttérzek.

Találtam tőled szöveget, kép nélkül: “Akinek van slagja, lesz vénusza is.” Ez akár egy falfelirat is lehetne a Kisüzemben. Az? Lesz belőle kép vagy itt a szöveg a fontos?

Csúcshegyi kalandom idején egy ízben tönkrement a vízszivattyúm, ezért a házban nem volt víz a legnagyobb hőség idején és a nagy gyümölcsös, meg a konyhakert miatt folyton retkes voltam. Fürödtem tehát a kerti csap alatt, ami ugye alacsonyan volt, lefele konyuló csővel. Mindig alaposan körülkémleltem, nem jár-e valaki a ház melletti úton, mert persze pucér voltam. Nos, pucéron hencseregve, kortárs táncot lejtve, nagyon szokatlan mozdulatokkal fürödtem meg a csap alatt, a jéghideg vízben, ordítva, többször. Csak később villant be, hogy hiszen nemrég vettem egy slagot, az picit könnyített a táncomon.

Akkortájt gyakran meglátogattam a nénikémet meg a bácsikámat, az Ágit meg a Ferit, és ezt az újító mozgássoromat elmeséltem nekik, hozzátéve, hogy egy nővel többet nevettem volna, és sokkal jobb lett volna. Na erre mondta a Feri vigasztalásul, meggyőzően, hogy akinek van slagja, annak Vénusza is lesz.

Megjegyeztem. Biztos megfestem.

Hogy vagy most a járvány idején? Mi hiányzik?

A tavaszi bezárás nagyon nehéz volt nekem. Lebénultam. Imádok gyalogolni, de akkor az sem érdekelt, és más sem, csak folytak el a napok, úgy éreztem. Szerencsére sokat bringáztam, de csak az maradt. Ami rettenetesen hiányzik, a beszélgetések, a színház és a koncertek.

Mi lesz a járvány után? Teljesen átalakul az élet vagy ugyanúgy találkozunk majd a kocsmákban?

Hát persze! Az élet nem tudom, mivé és mennyire, de mi egészen bizonyosan. Most is csak írok, és nem hallom a hangod, hogyan kérdezel, nem látom a szemed, miközben pampogok neked válaszolva. Így mások a szavaim a kérdésedre, más a ritmusuk, és más a dinamika is. Igazából benned áll össze valamilyen új egésszé ez is, és nélkülem. Hát, ez változik, ilyesmik.

És milyen nyom marad vajon minderről a gyerekekben, akik most kezdték az ovit, vagy az iskolát? A szerelmeseknek is nehéz, akár távol vannak, akár közel. Csajozni sem könnyű. Pláne kamaszoknak; hogy történik az első csók, félelemben, vagy bűntudatban?

Viszont, ha éhen is döglik, a művészet igazán fontossá válik! Végre méltó helyére kerül, és értőn élnek vele, mert használatra való.

Vissza a köldökhöz: szent pillanattá – amit figyelemmel, méltósággal, tisztelettel és örömmel élünk meg – válik minden. Az is, hogy láthatjuk egymás arcát, mosolyát, hallhatjuk egymás hangját, igazi lesz az ölelés, a csók. Mások meg akadálynak fogják látni a másik embert a beépült gyanakvó félelem miatt, aminek engedtek, és egymás torkának esnek. Ők nem maradnak életben.

Emi és a balatoni nyár

Emi tudta, hogy az idei nyaralás egészen más lesz. Azért lesz más, mert a kis rózsaszín táskájában ott lapul a zoknija, a varázslatos zoknija, rajta a két tündérkével, Luluval és Nanával. Ahogy az autó teljes sebességgel robogott a Balaton felé, csak arra tudott gondolni, hogy Annamari, az unokatestvére milyen fancsali képet fog majd vágni, ha megtudja, hogy neki mindig van három kívánsága, amikor csak akarja – illetve majdnem mindig, és nem igazán kívánhat bármit, de ezt Annamarinak nem kell tudnia. Így is meg fogja enni a sárga irigység.

Hét unokatestvére közül Annamari volt hozzá korban a legközelebb. Csecsemő koruk óta sokat játszottak együtt és sokat is veszekedtek, de azért elválaszthatatlanok voltak. Tavaly az volt a fő szórakozásuk, hogy a három kamaszt (Tomit, Zselykét és Boldit) bosszantották, akik egy ideje csak a telefonjukba voltak szerelmesek. Illetve Zselyke a tükörképébe is. Eldugták a töltőiket, átállították a telefont kínai nyelvre, de volt, hogy elrejtették a készülékeket, és kincstérképet rajzoltak hozzá.

Karácsonykor azonban valami megváltozott. Annamari, aki idén kezdte az első osztályt, a családi ünnepségen feltűnően nem foglalkozott Emivel. A fa alatt inkább Dorka mellé állt, és az asztalnál is ott akart ülni, ahol ő, és amikor Emi ezt felpanaszolta, azt javasolta, inkább játsszon Ábellel, aki ugyan még csak most tanult meg mászni, de mégiscsak ők ketten a kisgyerekek. Emi igazságtalannak érezte, hiszen Annamari csak négy hónappal volt idősebb nála, de ez elég volt ahhoz, hogy iskolába mehessen, amíg ő kénytelen volt másodszor járni a nagycsoportot. Megsimogatta a varázszokniját a kistáskájában, és egy kis elégtételt érzett. Lehet, hogy Annamarinak van órarendje, meg derékszögű vonalzója, meg házi feladata, de varázszoknija életre kelt tündérekkel egészen biztosan nincsen.

–            Megjöttünk! – szólt hátra ekkor mosolyogva Anya. Emi kinézett az ablakon. A nyaraló óriási teraszán Nagypapi, Dorka és Annamari ültek. Nagypapi és Dorka integettek, Annamari pedig – amint meglátta Emiék kocsiját befordulni – az arca elé kapta a könyvet, ami a kezében volt. Ez állt a címlapján: Ábécéskönyv. Emi ezt ugyan nem tudta elolvasni, de azt látta rajta, hogy iskolai tankönyv. Összehúzta a szemöldökét, és félig hangosan annyit morgott: ha harc, hát legyen harc!

Anya a délutáni alváshoz mindig ragaszkodott. Eminek kapóra jött a csendespihenő nyomasztó szokása, mert amikor Anya behúzta maga mögött a hálószoba ajtaját, azonnal kitépte a táskájából a zokniját, a lábára húzta, és táncolni, csúszkálni kezdett a padlón. A kislány tudta, hogy a varázslat akkor is működik, ha az ágy deszkájához dörzsöli a lábát, de a kívánság, amire készült, megkívánta, hogy két barátja a legjobb hangulatban legyen, amikor leugranak a fehér cérnazokniról. A számítása be is jött, mert néhány perc múlva a kislány mellett két kacagó, jókedvű tündér ugrabugrált.

–            Hú, milyen jó csúszós itt a padlóóóóóó! – kiáltotta Lulu, és mintha korcsolyázna, hosszan kitartva elcsúszott a szobaajtóig.

–            Ezt nézd! – bökte oldalba Emit Nana, és egy piruettet mutatott be a fehér járólapon, aminek a végén nevetve huppant a fenekére.

Mi tagadás, a gyakran szigorú és talán kicsit unalmas Nana az utóbbi időben sokat változott. Emi és Lulu jókedve, huncut tervei, a kislány sokszor szemtelen kívánságai kicsit magukhoz idomították Nana jólneveltségét.

–            Hol vagyunk? – kérdezte a padlóról a kislányt, és kíváncsian körülnézett. – Ez nem a szobád.

–            A Balatonon vagyunk, eljöttünk nyaralni – majd nyomatékkal hozzátette: – És itt van mindenki.

Lulu és Nana egymásra néztek.

–            Mindenki? – kérdezte Lulu – Annamari is?

Emi bólintott, és a néma választ csend követte. Nana feltápászkodott, és leporolta a szoknyáját.

–            Akkor, ha jól sejtem, kívánni akarsz valamit.

A kislány újra bólintott és nagy komolyan kibökte.

–            Azt akarom, hogy felejtse el az olvasást, és büntessék meg az iskolában.

–            Hülyeség – legyintett Lulu –, azzal ez a nyaralás nincs megoldva, még legalább nemtudomhány hétig nem lesz iskola. Meg van ez a nyamvadt Könyv, amiatt sem lehet.

Hát igen, a Könyv. A nagy, piros borítós Könyv, ami azoknak a kívánságoknak a listáját tartalmazta, amiket Lulu és Nana mint kiskorú tündérek nem teljesíthettek. Időbenlefekvő, szépenkérő, rendesenfogatmosó gyereknek mondjuk efféle kívánság eszébe sem jutott, de Emi sajnos nem éppen ebbe a kategóriába tartozott, így lépten-nyomon tiltott kívánságokba ütközött.

–            Jó, akkor essen el a biciklivel!

Nana csípőre tette a kezét és összehúzott szemmel nézett a kislányra.

–            Azt hittem, ennél azért jobban kitaláltad! Semmi épkézláb kívánság?Emi zavarba jött, ahogy válaszolt.

–            Hát, azt gondoltam, érezze rosszul magát valamiért – ami lehetőleg kapcsolatban van az iskolával –, aztán én megmutatlak neki benneteket, hogy lássa, hogy nekem van két tündérem.

–            Szóval velünk akartál villogni! Szép, mondhatom! – szólt Nana.

–            Ugyan már, azt ne mondd, hogy te nem látnál szívesen zokogni néhány nagyképű fogtündért! – legyintett Lulu. – De mondjuk ezt hivatalosan tényleg nem csinálhatjuk. Bár… csavarhatunk egyet rajta.

–            Ettől tartottam… – kezdte Nana, de nem jutott tovább, mert Emi Lulu után nyúlt, a tenyerére ültette.

–            Mondd!

–            Kívánd, hogy Annamarival játsszanak bújócskát a betűk!

–            Azt kívánom, hogy Annamarival játsszanak bújócskát a betűk!

–            Kívánd azt, hogy csak neked engedelmeskedjenek!

–            Azt kívánom, hogy a betűk, csak nekem engedelmeskedjenek!

Nana és Emi visszafojtott lélegzettel néztek Lulura, és várták a harmadik javaslatot.

–            Most mit néztek így rám? A harmadik a fagyi. A harmadik mindig az, vagy játszótér, vagy a buborékos csoki. A harmadik mindig olyan, ami nekünk is jó. Emi-szokás.

–            De csak akkor, ha Emi így akarja – tette hozzá szemrehányóan Nana.

Emi vállat vont.

–            Várjunk a fagyival, lássuk meg, hogyan működik az első kettő!

Lulu az ajtóra tapasztotta a fülét és így szólt:

– Azt hiszem, kezdődik.

A terasz irányából Nagypapa és Annamari hangja szűrődött be a lakásba.

–            Nem az van odaírva csillagom. Ezt még nem tanultátok?

–            Dehogynem tanultam, csak elmentek a betűk!

–            Ott vannak azok, drágám, csak mutasd meg, mennyit tanultál!

–            De nem látom, Nagypapa!

–            Nézd: úgy kezdődik, hogy AZ ERDŐBEN…

–            AZ ERDŐBEN … – hallatszott Annamari elhaló hangocskája – ment a medve…

–            Milyen medve, Annika? Nincs is medve a mesében!

–            Azt hiszem, elfelejtettem a betűket….

A szobában lévők mind hallották, hogy Annamarinak már-már sírós lett a hangja. Lulu Emire nézett.

Ideje közbelépni. Mielőtt elviszik a szemészetre. Elég messze lehet az ügyelet…

–            Jó – jelentette ki határozottan a kislány. – Most van itt az én időm.

Nagypapa megértően simogatta a sírdogáló Annamari fejét. Az arcán ugyan nem volt rosszallás, de azért egy kicsit tanácstalanul csóválta a fejét.

–            Jól van, kincsem. Nyári szünet van, nem kell olvasnod, ha nem akarsz.

–            De akarok – toppantott hisztérikusan Annamari –, nagy vagyok már, tudok olvasni!

–            Igen, de nyáron azért mégis játszani a legjobb. Nézd csak, itt van Emi!

Emi ekkor valóban melléjük lépett, és olyan kedvességgel, amiről csak a felnőttek nem veszik észre, hogy igazából „műkedvesség”, Annamarihoz fordult.

–            Mesét olvastok?

–            Nem! – csattant fel Annamari. – Nyári szünet van, nem kell olvasnom!

–            Ó, pedig engem érdekelne, mi van ide írva – bökött ujjával az olvasókönyvre –, tudod, én még csak óvodás vagyok…

Úgy pillogott unokatestvérére, hogy azt bármelyik diznihercegnő megirigyelhette volna, de a terasz népe közül csak Nagypapa nem vette észre a gúnyt a kislány szavaiban. Azt viszont látta, hogy Annamari mindjárt elsírja magát, azért gyorsan közbeszólt:

–            Emlékeztek, lányok, tavaly mennyit játszottatok? Azt kiabáltátok: nem megyünk vacsorázni, nincs időnk a játszástól! Mi meg azt sem tudtuk Nagyanyátokkal, hogy honnan kiabáltok.

Eminek ekkor hirtelen kiesett a fejéből a bosszú terve. Ahogy végignézett a balatoni nyaraló zegzugos kertjében, rögtön eszébe jutott a tavalyi nyár. A szalonnasütés, a sok nevetés, a bunkiépítés és a fogadalom, amit a bunki megvédésre tettek, a jelszavak és a zászlóterv, amit a kivágott fa csonkjára rajzoltak egy cserépdarabbal. A bunki volt a tavalyi nyaralás bázisa: bevitték az ételt, a játékokat (és persze ide rejtették a nagyok telefonját), és Annamarival mindketten nagyon büszkék voltak rá, hogy felnőttek nem fedezték fel ezt a remek búvóhelyet. Annamarival. Emi unokatestvérére nézett, aki hangtalanul nyelte befelé a könnyeit és még mindig az olvasókönyvbe bámult. A lapokon – Emi tisztán látta – össze-vissza futkostak a betűk: néha egymás mögé álltak, néha kiszaladtak a lap szélére, vagy – át egy másik oldalra. Emi gondolt egyet és Nagypapira nézett.

–            Arra a fára másztunk fel, a közepén van egy nagy ág, olyan, mint egy fészek, innen nem látszik, de kényelmesen lehet ülni rajta. És fel is akasztottunk mindenféle szatyrot, meg kosarat, abba tettük a kincseinket.

Nagypapának huncutság jelent meg a szája szegletében, ahogyan közelebb húzta magához a lányokat:

Megsúgjam nektek a titkot? Tudtuk ám, hogy ott vagytok. Kiültünk ide nagyanyátokkal, és örültünk, hogy ilyen jól érzitek magatokat együtt. Mert a legszebb zene a gyerekkacagás! – Nagypapi mindkettejük fejét megsimogatta és észrevétlenül kihúzta az olvasókönyvet Annamari kezéből. – És mit terveztek, idén hol lesz a törzshelyetek?

Annamari a térdét nézte és szipogott, amikor Emi válaszolt.

–            Én már kinéztem egy helyet, ahová Ábellel ketten beférünk, de ő folyton kimászott. Nem lehet még vele bunkisat játszani. Annamari meg már nagy… iskolás…

Nagypapa meghökkenve pillantott rá.

–            Nagy? Hát, akkor nálam is nagyobb lehet, mert én bizony egy jó kis bunkis játékban mindig benne vagyok. Megmutatod, Emikém?

A kislány már állt is fel, hogy Nagypapát a hátsó terasz felé vezesse, mikor Annamari utánuk szólt:

–            Én szívesen keresek veled bunkit. Úgy látszik, olvasni már úgysem tudok…

Emi megfordult, és egy pillanatig gondolkozott, mielőtt megszólalt.

–            Pedig elolvashatnád nekem ezt a mesét – bökött az asztalon lévő olvasókönyvre és fellapozta. Nagypapa és Annamari nem értették, miért hajol bele a könyvbe, mintha meg akarná szagolni. Valójában csak egy nagyon-nagyon halk mondatot mormogott, ekkor a zsebéből halvány szikrák pattogtak ki, és a szemfüles megfigyelő még egy narancssárga szoknyácskát is láthatott lebbenni. Annamari azonban nem Emi zsebét figyelte, hanem az olvasókönyvet, és a következő pillanatban felkiáltott:

–            Megvannak a betűk! Nézd Nagypapa! Most látom!

És Annamari olvasni kezdett. Hangosan, szépen olvasta a mesét, amelyik a teknősről és a majomról szólt, olyan szépen, hogy még Nana és Lulu is kikönyököltek Emi zsebéből és belefeledkeztek a történetbe. Amikor vége lett, Lulu oldalba bökte a kislányt és suttogva felszólt:

–            Na, mikor akarsz velünk hencegni?

Emi nem válaszolt, csak bűnbánóan lesütötte a szemét, ezért a tündér folytatta.

–            És mi a harmadik kívánságod?

–            Azt hiszem, arra ma nincs szükség! – válaszolta sejtelmesen a kislány, és fejével a kertkapu felé bökött.

A kapun akkor fordult be piros autójával a nagybátyjuk, Dénes, és a csomagtartóból egy jókora hűtődobozt emelt ki.

–            20 gombóc fagylalt és 8 adag tejszínhab. Elég lesz, lányok?

A teraszon ülők nevetve pattantak fel, és a székcsikorgástól csak Emi hallotta, amint a zsebe csettint egyet és azt mondja:

–            Tökéletes.

Invito, Óbuda!

Mióta vagy Harry Potter-rajongó?

Rá kellett jönnöm, hogy nem is vagyok olyan nagy Harry Potter-rajongó, nálam sokkal elvetemültebb fanok léteznek. Bár mindenkinek Harry Potter története jut először eszébe a Repülő Seprűről, a cél igazából az volt, hogy egy olyan varázsbisztrót hozzunk létre, amely bármelyik mesevilágban megállná a helyét.

Akkor honnan jött az ötlet? Ha jól tudom, nem a vendéglátás a szakmátok.

Nem, egyáltalán nem ilyesmivel foglalkoztunk eddig. Húsz éve forgalmazunk nyomdagépeket, irodagépeket, és szerettük volna valami új, érdekes, izgalmas dologban kipróbálni magunkat. Olyan hely létrehozásában gondolkoztunk, ahova mi is szívesen beülnénk a gyerekekkel, ahol eszünk, iszunk, és nem a színezőt adják a gyerek elé, amit már nyilván un, és nem kell a játszósarokba sem elvonulnia. Hanem van valami plusz, amit a felnőttek és a gyerekek egyaránt élveznek, ahol bármi varázslatos dolog megtörténhet.

Aki ki akar szakadni a hétköznapok monotonitásából, aki szívesen töltene másfél órát egy különleges mesevilágban, annak nálunk a helye.

Harry Potter (és a hozzá fűződő lények) pedig talán azért jelennek meg nagyobb számban, mint a többi mesehős, mert manapság ő a legismertebb és a legkedvesebb varázsló. A kezdeti dömpinget pedig egész biztosan a könyvsorozat elképesztő népszerűségének köszönhetjük.

Ezek szerint családok járnak hozzátok leginkább?

Nagy meglepetésünkre hihetetlenül széles a látogatóink skálája. A nyugdíjasoktól kezdve, a családokon át a fiatal párokig itt mindenki megfordul. Egy kedves vendégünk például itt ünnepelte a hatvanadik születésnapját. Időben érdemes asztalt foglalni, rendezvényre pedig ki lehet bérelni a helyiséget. Ezt a szolgáltatást nyitvatartási időn kívül tudjuk biztosítani.

Mennyi időbe telt a hely kialakítása, hogy igazán varázslatos legyen?

Körülbelül fél évbe. Amikor megvan az ötlet, és tudod, hogyan fogod megvalósítani, akkor hihetetlenül felgyorsul minden. Fél év alatt rengeteg apróságot gyűjtöttünk össze, egy csomó holmi van raktáron, ami már ki se fért.

Milyen programokkal készültök a látogatóknak?

Többek között van kvíz és bingó játékunk. Ezek kb. 15 perces játékok, a gyerekek nagyon élvezik. És persze itt van a pálcakészítés. Aki hozzánk betér, minden eszközt megkap a varázspálca készítéshez a saját asztalánál, így a család közösen tevékenykedhet (és persze kérhetnek segítséget tőlünk is).

A pálcakészítésre nagyjából egy órát kell szánni. Nincs kapkodás –  míg esznek, isznak, a varázspálca szépen lassan meg is szárad. A cél az volt, hogy akik hozzánk betérnek, közösen szórakozhassanak, alkothassanak.

És ha ez az alkotás mondjuk egy órát igénybe vesz, akkor a szülők biztosan örülnek, ha megihatnak közben egy kávét, vagy éppen egy pohár vajsört. Egyébként, ha akarják, a felnőttek is elkészíthetik a saját varázspálcájukat, amire nem is egyszer volt precedens. Mindemellett van cikeszkészítés, nyomkereső játék, pálcahasználati vizsga, vászontáska festés, és nagyon népszerű a Ki vagyok én? party játékunk is.

Az étlapról, itallapról is beszéljünk egy kicsit!

Ez egy tízasztalos kávézó, ehhez mérten nincs óriási ételválasztékunk. Kétféle krémlevesünk van, legkapósabb a „Sütőtöklé”, háromféle sülthúsos szendvicsünk, nagy sikere van például „AlohaMarhá”-nak, a gyerekeknél örök sláger az „Éhséghurok” bolognai és az „Erőnyerő” kontaktgrilles melegszendvics, és persze a süteményeink is isteniek.

A kategóriában lévő legjobb minőségű termékeket válogattuk össze, és inkább az italokra koncentráltunk. Az összes italunkban van valami, amitől érdekes.

Például füstöl, gőzöl?

Hát persze! Füstöl, gőzöl, habzik. A vajsör pedig kimondottan a saját receptünk, hosszasan kísérleteztünk vele. Ez egy nagyon régi ital, az 1600-as évekből is találtunk már recepteket, úgyhogy összeraktuk, ahogy nekünk a legjobban ízlett, és azt szolgáljuk fel a Repülő Seprűben.

Tulajdonképp mi az a vajsör?

Egy szirup az alapja. Mindig frissen készül, van benne vaj, tejszín, amik a szénsavtól felhabzanak. Frissen nagyon jól néz ki, mindamellett, hogy nagyon finom. Az összetevők miatt nem is lehet nagy mennyiségben készíteni, egyszerre csak kb. 15–20 adagot. Az utánpótlás folyamatosan készül a konyhában. Emellett garantáltan ízlik mindenkinek a „Hadd beszéljek az Unikornisokkal” és a „Szerelmi bájital”-ra sem volt még eddig panasz.

Gondolom, titeket is alaposan megviselt a járvány. Hogy sikerült az újranyitás?

Amikor elindultunk, óriási volt az érdeklődés, heteket kellett várni az üres asztalra, igazából nem számítottunk ekkora tömegre. Pont kezdtük utolérni magunkat, voltak már bűvész bemutatóink, kisebb-nagyobb rendezvényeink, amikor hirtelen három hónapra be kellett zárnunk. Nagyon nehezen éltük meg, leginkább a bizonytalanság miatt, hogy meddig tart, mi várható utána. Jelenleg minden érvényben lévő fertőzésvédelmi intézkedést maradéktalanul betartunk, sőt még egyéb extra dolgokkal is felvérteztük a Repülő Seprűt. Igyekszünk nagyon vigyázni a vendégeinkre és magunkra is. Sajnos egyelőre eseményeket nem tudunk szervezni, hiszen legalább 3–4 hét előkészület szükséges ilyenkor, viszont azt nem tudjuk megjósolni, hogy milyen szabályozás lesz 4 hét múlva. A fent említett programokkal viszont addig is nagy szeretettel várunk mindenkit. Bár sok tervünk meghiúsult az utóbbi időben, apró változtatások azért lesznek ősszel, mint például új étlap, apró érdekességek, elvihető varázslókellékek. A nagy tervekkel pedig megvárjuk a biztonságosabb időket.

A túrós csusza mint vallásháború

Ebben az értekezésben a túrós csusza alapvetően sós. Ha nem, akkor azt már inkább vargabélesnek hívjuk, de az ugye szó szerint más tészta. A szentség alapja ugyanis a tészta, legalábbis a formája. Ma már nagyon kevés olyan étel van, ahol a magyaroknak számítana, hogy milyen formájú a tészta – már ha kifőzött tésztáról beszélünk. A paradicsomszószos dolgok alatt tök mindegy, hogy spagetti vagy makaróni van, a tarhonya simán helyettesíthető nokedlivel, sőt, nudlival – a pörköltek kísérője pedig simán lehet kagylótészta, bármilyen méretben –, mármint, ha 650 forint alatt marad a fogás ára a kifőzdében.

Egy dolog azonban szentnek tűnik, még egy kollégiumi konyhában is: a túrós tészta az csuszából van.

(A bajai halászlének pedig gyufatészta a betétje. Cérnametélt már nem lehet.) És amiért imádom a magyar nyelvet: hogy ezt minden más esetben lebbencstésztának hívjuk, és egy csomó más dolgot is főzünk belőle, de ha tejföl és túró kerül rá, akkor lebbencsből azonnal csuszatésztává lesz.

Fahn Gyula vendéglőjének kerthelyisége, 1938
Forrás: Fortepan/Fogel József

A tészta

A liszt-tojás-zsír szentháromsága mára vitatható: a csuszatészta pontos kultúr- és irodalomtörténeti fejlődéséről és a zsír nélkülözhetőségéről vagy nélkülözhetetlenségéről olvassák el Melocco Anna szomszédos lapokon található értekezését. Én itt csak az egyszerű halandók által is hozzáférhető legrégebbi és legújabb verziókról mesélek egy kicsit. A ma elfogadott „régi magyar konyha”-kánon a Czifray-féle szakácskönyv: a legrangosabbnak tartott, 1816-os első kiadású kötet a böjti hódrecepteken és a szarvasfül szakszerű elkészítésén kívül természetesen csuszareceptet is közöl, bár jó sokat kell túrni érte.

1260.recept, Túrós laska

Csinálj porhanyó tésztát, mint az 1001. szám alatt, nyújtsd ki két késfoknyi vastagságúra s tedd lapos bádog vagy réztálra, melyet a kalácsoknál is szoktál használni; dörzsölj el négy lat (7 deka) vajat habzásig, habarj közibe egy egész tojást s három tojássárgáját, reszelj el egy zsemlyényi nagyságú darab túrót a reszelőn, tedd az eldörzsöltbe s adj hozzá fel meszely (2 deci) jó tejfelt s egy kis sót. Mind ezt jól összevegyitvén, tedd a tölteléket a tésztára, kend széjjel egy késsel egészen egyenlőre, tedd kemenczébe és süsd meg szépen. Megsülvén a tészta, melegíts meg egy kávéscsészénji édes tejfelt, tégy bele egy kis darab vajat, öntsd a túróra, tedd még egy kis ideig a kemenczébe s készen lesz. A töltelék közé aprított kapómat is tehetsz, porhanyotészta helyett pedig élesztős tésztát is vehetsz, s ha azt akarod, hogy szép tekintetű legyen, szarkáid ki a megsült laskákat középszerű fánkszuróval s rakd csinosan tálra.”

A porhanyó tészta készítésének eredetijétől most megkímélek mindenkit: aki kíváncsi, az megtalálja a Magyar Elektronikus Könyvtárban. A lényeg, hogy zsír helyett vaj szerepel benne – nyilván a francia hatás miatt –, és tejföllel kell lazítani. Az útmutató szerint tilos kézzel illetni: csak sordófával és késsel szabad rajta dolgozni.

Persze, mert már a leírás alapján is látom a lelki szemeim előtt, hogy ragad, mint a vesztés, ami a kéz melegétől csak tovább romlik.

A vége viszont vigasztaló: „Ezen tésztát mindenre használhatod, a mire tetszik.” Uh, köszi, de hol lehet mostanság mondjuk fürjnyelvet kimérve kapni, amit egy ilyen tésztába csomagolnék tortellininek?

Ezek után már kezd talán érthetővé válni, hogy a lebbencstészta miért robbanthat ki vallásháborúkat. Most komolyan, kiben nem bőszülne fel a mélyen lakó határvadász, amikor a csuszára keresve a Google egy nudlit dob ki?! („Túrós csusza is a traditional Hungarian savoury curd cheese noodle dish made with small home-made noodles or pasta. Traditionally, noodles used for this dish are home-made with flour and eggs, mixed into a dough, and torn by hand into uneven fingernail-sized pieces that are then boiled in water” – hogy fordítson neked hátat a magyarok istene!)

Az odaégetés művészete

Ha ilyeneket olvas az ember, nincs más hátra, mint dühében az egész tálat nagy lendülettel belevágni a sütőbe. A csusza másik lényege ugyanis, hogy oda van kapatva. Mármint, amikor összeállítottuk a tészta-túró-tejföl háromságot, és meglocsoltuk egy kis (sok) szalonnazsírral, akkor rá kell pirítani, úgy, hogy lehetőleg az alja legyen kicsit barnás és ropogós, ne pedig a teteje.

Na, ehhez kell a tapasztalat és hogy az ember nagyon jóban legyen a saját sütőjével: azt a pillanatot kell elkapni, amikor már odakap, de még nem ég le egy darab sem belőle.

A szalonnapörc viszont szigorúan közvetlenül a tálalás előtt kerül rá, hiszen az biztosan odaégne.

A méltó párja

A túrós csusza a legtöbbször egytálétel. Egyetlen klasszikus hozzávalója lehet még, a friss kapor, illetve köretként a harcsapaprikás. (Persze az étlapokon általában a tésztát tüntetik fel a hal köreteként, de mindannyian tudjuk jól, hogy a csusza miatt fog megakadni a szemünk az étlapon.) És ha valamivel kísérhetjük, az legyen kadarka. A kadarka pont annyira könnyű, hogy hiába vörös, nem fogja agyoncsapni az ízeket, és pont annyira savhangsúlyos és fűszeres, hogy segítsen a rengeteg zsírnak. Nyugodtan jöhet a Kunságból vagy Szekszárdról, de ha valaki igazán Krúdyra szeretné ebédelni magát, az kutassa fel Óbuda kadarkáját.

Kis kanyar a slambuc előtt: az óbudai kadarka

Tény, hogy a filoxéravész kipusztította a mai Budapest terültéről a szőlőt, így hiába is álmodozunk olyan sokan a Sas-hegytől Békásmegyerig húzódó budai borvidék ízeiről, már soha nem fogjuk megismerni, hogy mit is ittak a lumpok a Tabánban. Valami nagyon hasonlóban viszont lehet részünk, ha hajlandók vagyunk menni utána: a lelkes lokálpartiótákból, történészekből és borászathoz kötődő tagokból álló Kadarka Kör ugyanis a Jókai Kertben, az Istenhegyen komoly munkát fektet abba, hogy feltámassza a budai vörösbort. Ennek megfelelően majdnem fél hektárnyi kadarkát, csókaszőlőt és némi kékfrankost gondoznak, a terméséből pedig évről évre elkészítik az Anno nevű autentikus házasítást.

Igaz, olyan kis mennyiség születik, hogy a Márton-nap környéki bemutató után pár héttel már vadászni kell az utolsó palackokat, de az élmény miatt mindenképpen érdemes.

Kereskedelmi forgalomba alig-alig kerül, így a legegyszerűbb, ha valaki behízelgi magát a Kadarka Kör egyik tagjának közelébe, vagy ellátogat októberben a már hagyományos szüreti mulatságra a Jókai Kertbe. De halkan megsúgjuk: a Kéhli Vendéglőben például a tavalyi évjáratból (sajnos már csak) volt pár palack.

A túrós csusza kiterjedt rokonsága

Ha valaki úgy érzi, hogy már nagyon megy neki a túrós csusza – azaz olyat főz, hogy az tényleg ott ropog és ott csúszik, ahol annak kell –, akkor nekifuthat a bográcsos verziónak. Azonnal darabokra fog törni az egója, mert ez már egy sokkal komolyabb műfaj: a slambuchoz ugyanis kell egy öntöttvas bogrács, túró helyett krumpli és hagyma-paprika, egy pakli magyar kártya és egy rackanyáj a távolban. A túrós csuszával azért nevezhető rokonnak, mert ugyanúgy szigorúan csak lebbencstésztából készülhet és ugyanúgy megvan a maga titka: miután a tészta és a krumpli elfőtte a levét, el kell tenni a fakanalat, és csak a bográcsot forgatva gombóccá kell sütni a slambucot. A hagyomány szerint harminckétszer kell átdobni: a számoláshoz kell a magyar kártya.

A végeredmény egy kívül ropogós, belül krémes állagú, egyszerű, de tökéletes ízű és nagyon laktató egytálétel – ugye, hogy ismerős valahonnan a leírás?

Ha pedig valaki mégis édesen szereti a túrós tésztát, akkor ne kísértse az istent holmi menzán porcukrozással: csináljon inkább vargabélest. Igaz, ez már nem csusza lesz, mivel cérnametélt kell hozzá, de az alapanyagok csak nagyon keveset változnak. Sok tojásos, minél jobb minőségű, kifőtt tészta, tejföl, túró, porcukor, a csomagolásnak pedig réteslap. Az újabb receptek persze emlegetnek mazsolát, vaníliát, citromhéjat, a tálaláshoz pedig vérmérséklettől (pontosabban vércukorszinttől) függően különféle lekvárokat, de a lényeg ugyanaz marad: szaftos, minél zsírosabb, endorfinmámort hozó szénhidrátbomba.

Ritmus és ajtónyitogatás több lépcsőben

Mi szerettél volna előbb lenni, költő vagy inkább slammer?

Egyiket sem akartam, mindkettő lettem. A gyerekkorom sportolással telt, és csak az ehhez kapcsolódó dolgok érdekeltek. Voltam válogatott rögbi játékos, NB1-es focikapus, szóval leginkább a labdajátékok és csapatsportok vonzottak, de atletizáltam és szertornáztam is. Gimnáziumból a Testnevelési Egyetemre készültem, aztán 17 éves koromban kiderült, hogy van egy kisebb gerincproblémám, ami ugyan nem életveszélyes, de kizáró ok a felvételin, úgyhogy ki kellett találnom valami mást. 10–11 éves korom óta írogattam is, de nem vett körül olyan környezet, amiben ezt igazán kibonthattam volna.

A családom persze boldog volt, és persze néha sírtunk is közösen, ha éppen verset írtam karácsonyra, de emellett rettenetes tanulóként nem sok egyetemre volt esélyem.

A Pázmány bölcsészkarán mégis jól sikerült az írásbeli felvételim, és talán megláttak bennem valamit a szóbelin is. Úgyhogy végül itt vett lendületet az írás és a szövegek iránti érdeklődésem.

Nem volt a családodban semmilyen irodalmi indíttatás, vagy bármilyen művészeti előképed, mintád?

A családban senki nem kötődött az irodalmi élethez, sem az íráshoz. Könyvből viszont annyi volt otthon, hogy a szobákban el sem fértek, teli volt velük a padlás is. Oda jártam fel, gyűjtögettem az olvasnivalókat, és teljesen rendszertelenül olvastam mindenfélét, ami ott és akkor megtetszett, de tényleg nem volt senki, aki olvasmányokat ajánlott volna, igaz, segítséget sem kértem senkitől. Később az esztergomi ferences gimnázium melletti antikváriumból is válogatás nélkül vásároltam a könyveket, akkor már leginkább versesköteteket, a no-name költőktől a legnagyobb nevekig, és nem igazán tettem különbséget közöttük.

Mikor kerültél kapcsolatba a slam poetry-vel?

Többlépcsős találkozás volt. A színpadra kiállni és verset mondani mindig szerettem. Az első Pilvaker idején, 2012-ben már bőven foglalkoztam slammel. A Bijou zenekar zenésítette meg a Nem lehet jó című versemet, és volt egy búcsúkoncertjük 2011-ben a Millenárison, ahol megkértek, hogy lépjek fel én is velük, a számok között mondjak átkötő szövegeket. Oda már írtam slam-szerű szövegeket, de magát a műfajt még csak videókról ismertem. Mindez egy időben volt a hazai slam felvirágzásának kezdetével. Drága barátom, Simon Márton akkortájt egyetlen költőként álldogált a rapperek között, addigra már a Pilvakeren, és jó költőhöz méltón magányosnak érezte magát. Rám írt, hogy nincs-e kedvem lemenni vele a Mika Tivadar Mulatóba egy slam poetry klubestre. Nyilván lementem, és elképesztően jó és furcsa élmény volt, hogy nem idegen ember szövegét, hanem a sajátomat mondom a színpadon. Persze nem úgy sikerült az első szövegem megírása és előadása, ahogyan valóban szerettem volna, viszont azonnal megéreztem azt a közösségiséget, ami körbeveszi a slamet.

Azt hiszem, ez hiányzott az életemből, miután abbahagytam az aktív sportolást, és ennek a hiánya miatt érezhettem még az egyetemen is kívülállónak magam.

De akkor és ott belecsöppentem egy fantasztikus helyzetbe: az akkori Népszabadság tárcaírója, azóta szintén drága barátom, Csider István Zoltán odajött hozzám, egy Magyar Nemzetes újságíróhoz, és azt mondta: haver, fasza volt. Ez volt a sokadik lépcső, és végül is így indult el a kapcsolatom a slammel. Közben viszont a költészeti vonalon is szépen haladtam, köszönhetően Lackfi János és Vörös István költőknek, akikkel az egyetemen alakult ki szoros kapcsolatom, és az időközben megalakult irodalmi csoportunknak, az Előszezonnak, valamint a Dokk.hu-nak, ahol Jónás Tamástól is sok segítséget kaptam. Meglódult egyben minden: a József Attila Kör tagja lettem, felvettem a kapcsolatot költőkkel, írókkal, sőt, nem tudom, honnan vettem a bátorságot, de leveleket írogattam még Esterházy Péternek is, aztán megjelent a verseskötetem.

Téged is fiatalon érintett meg a slam, és általában a fiatalabb korosztály jár a versenyekre nézőnek is, előadónak is. Ezek szerint alapvetően a fiatalok műfaja lenne?

Maga a slam nagyon fiatal, nem csupán Magyarországon, de itt is mindössze tíz-tizenöt éves. Amikor elkezdtük, fiatalok voltunk, és nem telt el olyan sok idő, hogy ne tűnjön még mindig fiatalnak. Harminchat évesen nem érzem magam se tinédzsernek, se idősnek, de eszembe sem jut elengedni a slam kezét. És bár a látható slammereknek érzésem szerint mindig fiataloknak kellene lenniük, nem hiszem, hogy ötven évesen ne szeretnék kiállni a színpadra, és ne szeretnék jó szövegeket mondani. Nem korosztályos kérdés. Ami viszont valóban fiatalossá teszi, az a lendülete és pszichológiai, önmeghatározási vonulata: az ember kiáll a színpadra, és elmond magáról mindent – ki ő, honnan jött, merre tart.

Ez a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” tipikus esete, amire a slam elképesztően alkalmas.

De mi a plusz benne a versekhez képest? Mégiscsak jóval nagyobb népszerűségnek örvend, mint a kortárs költészet.

Benne van az azonnaliság, az ott és akkor élménye, ami az írott költészethez képest más, bár ez el is vesz belőle. Sokélű a dolog, ezért sokféle műfajhoz hasonlítják a slamet, én szeretem önmagában értelmezni, bár az általam kedvelt slam szövegek közelebb állnak az írott költészethez. Másnál közelebb áll a raphez, megint másnál a stand-uphoz, megint másnál a színházhoz. Nagyon sokrétű műfaj, én mégis előadott költészetként gondolok rá, akkor is, ha éppen nincs benne semmi költői. Lehet olyan költői szöveget is olvasni, amiben az égegyadta világon semmi költői nincsen, mégis vers.

Amikor inspirálódsz, ihletet nyersz, van különbség aközött, hogy éppen vers vagy slam írására készülsz?

Különbséget teszek a néma olvasásra és az előadásra készülő szövegeim között, de ezek gyakorlatias különbségek. Hiszen amikor egy nagyon sűrű és tömör szöveget csak egyetlen egyszer hallasz, akkor borzasztóan koncentrálni kell, és könnyen megterhelőnek érezheted. Nem könnyű az áttételes, metaforáktól nyüzsgő szöveget befogadni első hallásra, ezért a slamnek olyannak kell lennie, hogy első hallásra is átmenjen. Ettől függetlenül persze ugyanazokkal az elemekkel tele lehet pakolni mindkettőt, csak a slam esetében ezt egy picit célszerű oldani, ezzel segíteni a befogadó lehetőségeit. De ugyanezzel játszani is lehet és viszont.

Amikor slamet írsz, nem keresgélsz inkább a közéletibb témák között?

Már nem a közéletiséggel tudnám leírni elsősorban a slamet, de persze lehet, sőt kell is közéleti szövegeket írni, előadni. Az emberek leginkább ettől félnek egyébként, hogy szabad-e ilyesmire használni a művészetet, miközben ez pont, hogy egy ajtó- és ablaknyitogató ügy. Ha mást nem, hát szellőztettünk egy jót a szobák között, de örülnék, ha ezek az egymás felé nyíló ajtók legalább résnyire nyitva maradnának, hogy azokon be lehessen kukucskálni a többiekhez, akikkel adott esetben egyáltalán nem értek egyet. Ahogy bármilyen más szakma esetében, úgy slammer és slammer között is van jócskán világnézeti különbség, ami viszont nincs, az a pártoskodás. Ráadásul a slam általában mentes a szélsőségektől, még ha néha találkozik is az ember olyannal, ami nem igazán a szíve csücske. Viszont azonnali reakciót lehet rá adni, van visszajelzési kultúrája.

A csettintés az előadó elismerése, nem zavarjuk meg tapssal az előadást, nem zökkentjük ki a slammert, de ezzel finoman jelezzük, hogy ez most nagyon tetszett.

És van a lábdobogás, ami, ha tömegessé válik, akkor általános nemtetszést jelent, ami az előadónak jelzés, hogy itt valami bizony félrecsúszott. Aki betéved egy slam-estre, az elfogadja, hogy a másiknak lehet az övétől eltérő világnézete, gondolata. Olyanra nem is emlékszem, hogy az eltérő véleményekből bármikor is éles, valódi konfliktusok születtek volna, vagy kiszakadások, új, radikális slam szervezetek jöttek volna létre. Mindezeken túl pedig a slam talán eggyel még mindig aktivistább, mint az írott költészet, mert gyorsabban tud reagálni az akkor és ott történő eseményekre, míg az írott költészet ehhez képest egy kicsit késik. Ez sem mindig igaz persze, elég, ha csak a Nemzeti dalra gondolunk Petőfitől, ami lehet, hogy nem a Nemzeti Múzeumnál hangzott el először, de elhangzott, ez biztos, és aktivizáló hatást fejtett ki, cselekvő igeként működött. Ugyanezt gondolom a slamről. Én azzal cselekszem, teszek valamit, hogy kiállok a színpadra, és vagy megnevettetlek, vagy elszomorítalak, vagy elgondolkodtatlak, vagy belehelyezlek egy szituációba, amiből nélkülem nem tudsz kijönni, csak velem együtt. Ez alapvető különbség az írott költészethez képest, hiszen amikor olvasod a versemet, én, a költő már nem vagyok jelen, akkor az talán már nem is az én szövegem, hiszen úgy értelmezed, ahogyan azt a saját előképzettséged, személyiséged és világképed engedi. Hogy mit akart mondani a szerző? Hát, ehhez akkor, amikor olvasol, én már nem tudok neked hozzátenni semmit, csak az áll rendelkezésedre a részemről, amit a papírra leírtam.

Atlasz bírája címmel jelent meg versesköteted 2013-ban, amiben slamek is vannak. Milyen átjárás lehet vers és slam között?

Az én költészetfelfogásomba bőven belefér, hogy az írott versek közé slam poetry is bekerül. A kötetben annyival jeleztem a különbséget, hogy a slam szövegekhez odaírtam, hol és mikor hangzottak el először, de szerintem ezek ugyanúgy költészeti értékkel bírnak, már ha mondhatok ilyet a saját szövegeimről. Igyekeztem úgy szerkeszteni a kötetet, hogy érezhető legyen a bevezetés és a kivezetés, fokozatosan úszik át a szöveg a slambe, amikor pedig eléri a csúcspontját, elindulunk kifelé, vissza a guttenbergi értelemben vett versekhez. Ezen felül csak remélhetem, hogy az olvasó érzi, használni kell a nyelvet, amiben élünk: teret engedni annak, hogy a nyelv, amit beszélünk, beszélve és írva is alakuljon, használódjon, formálódjon.

A slammer használja a nyelvét, amin beszél – említetted a küzdelmeket, amik a slam versenyek izgalmas momentumai, te is több bajnokságból kivetted a részed. A nemzeti bajnokságok után jönnek a nemzetközi versenyek is. De milyen nyelven zajlanak?

Alapvetően mindenkinek az anyanyelve az elsődleges közege. A nagyobb nemzetközi versenyeken előre elküldjük a szövegeket, amit lefordítanak az adott nyelvre, esetleg angolra. De bármilyen nyelven mondhatjuk a szövegeket: ha éppen magyarul adunk elő külföldön, akkor kivetítik a fordítást, mint az eredeti nyelven énekelt operák esetén.

Ráadásul tart már ott az emberiség a közösségi média korában, hogy fel tud fogni több párhuzamos dolgot egyszerre, és számomra mindig érdekesebb is, ha a slammer a saját nyelvén ad elő, úgy sokkal intuitívabb.

Egy szerb slammer szerbül súlyosabban tud előadni a balkáni problémákról, mintha angolul beszélne. Még akkor is, ha én a beszélt nyelvét nem értem, csak a lefordított feliratból tudom összerakni, hogy miről beszél. De az anyanyelvi előadás olyan szinten elvihet magával, hogy igazából nem is kell minden részletét értenem, akkor is elképesztő élmény.

Nemcsak a slam színpadra lépsz ki, hanem filmekben is feltűnsz. Többek között Nemes Jeles László Oscar-díjas Saul fia című filmjében játszottad Katzot. Hogyan kerültél a filmbe, és milyen kiruccanásnak élted meg?

Életem egyik legnagyobb élménye volt. A téma miatt felkavaró, a forgatás miatt viszont nagyon jó. A véletlennek köszönhetem: Nemes Jeles László látott egy slam videóben, és utána megkeresett. Nagyon örülök, hogy elvállaltam, azóta néha megtalálnak filmtervekkel, hogy valami apróságot játsszak el bennük. Lehet, hogy most már én is elkezdem keresni az ilyen lehetőségeket, bár színházra nem vállalkoznék.

A film egyébként kialakított magammal szemben egy egészséges önbizalmat, a kamerát fel tudtam fogni közönségnek. Mindenestül jó iskola volt.

A téma miatt azért, mert ugyan családi szinten nem volt kötődésem a holokauszthoz, ugyanakkor az én családom megszenvedte a második világháború utáni felvidéki kitelepítéseket, úgyhogy rengeteget tanultam ebből a beleérzés szükségszerűségének köszönhetően. Elsőre idegennek tűnt, mégis nagyon otthonos környezet lett.

Otthonosan mozogsz Óbudán is? Most is a Kolosy térnél beszélgettünk, illetve a Fő téren, az Esernyősben volt már slam Kiteregetőtök, és lesznek is majd további estéitek szeptembertől.

Ritkán van a budai oldalon slam, de a márciusi Esernyősbeli fellépésünk közönsége remek volt. Azóta is emlegetjük, és nagyon reméljük, hogy sikerül rendszeresíteni. Egyébként az első élményem Óbudával egy vicces személyes tapasztalat volt. Akkor találtam rá a Fő térre, amikor még életem első autóját, egy Kispolskit vezettem. Éppen az Árpád hídon hajtottam át, amikor a csúcsforgalomban leállt a kocsi. Valahogy félreálltam, és mint utólag kiderült, elszakadt az önindító bowden, de annyira technikai analfabéta voltam, hogy felhívtam apámat, mit kéne csinálnom. Csakhogy ő innen 80 kilométerre, a letkési családi házban tett-vett, és bár azonnal elindult segíteni, amíg ideért, azzal ütöttem el az időt, hogy bejártam a környéket. Rácsodálkoztam, hogy milyen kisvárosi a hangulat, és hogy ez macskaköves, békebeli világ még létezik Budapesten, így azóta évente párszor mindig vissza kell jönnöm ide.

A csuszatészta titka

Bár Petőfi Sándor gasztronómiai írásait zömmel a bor szeretete határozza meg, a költő csusza iránti egyértelmű elkötelezettségéről vall az idézet: „Szeretőmet és a franciákat és a túrós tésztát és a rónaságot fülem hallatára ne gyalázza senki”. Mikszáth Kálmán rajongását pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a tőle származó idézet: „túrós csusza haván pirosló tepertyűk nevetve megszólítanak”. Cserna-Szabó András és Fehér Béla Ede a levesben című gasztrokrimijéből pedig kiderül, hogy Mikszáth feleségének abból vált egyszer világossá, hogy férje beteg, hogy a túrós csuszát sem kívánta. „Nagyon megdöbbentem, mert a sürgöny nem a szokásos szöveg szerint volt megfogalmazva. Nem állt benne, hogy estére túrós csuszát kérek.”

Cserna-Szabó Sömmi című regényében is találunk említést: a Rózsa Sándor amnesztiakérelmét közvetítő zugügyvéd, Kőmíves Arzén a tárgyalás közben túrós csuszát fal. Szintén az étel időtlenségét bizonyítja, hogy Láng Zsolt kortárs erdélyi író, szerkesztő sem feledkezett meg a csuszáról, sőt, Itthonnév című művében egy egész részt szentelt neki, bár tény, hogy ebben a fejezetben nem isteníti a csuszát: a Vörös Hadsereg és az író nagyapja szürreális ebédjének főszereplője.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a magyaroknak a túrós csusza legtöbbször nemcsak étel, de fogalom is.

Olyannyira, hogy a szeptember 1-hez kötődő néphagyományok mellett egy tréfásnak szánt népi találós kérdést is említ több forrás: Mikor van a túrós csusza nevenapja? Egyed napján (tehát szeptember elsején).

A fentiek alapján elmondható, hogy a túrós csusza örök, de megosztó étel, annak ellenére is, hogy a legtöbben szeretik valamelyik formáját. Hasonlóan a bajai és tiszai halászlé képviselőinek antagonisztikus ellentétéhez, könnyen összefeszülhetnek a pörc mellett és ellen érvelők, a tésztát a tejfölbe és túróba forgatók, a sütésre esküvők, a meleg és hideg tejtermékek támogatói, és akkor még nem is említettük a cukorpártiakat, ráadásul akadnak olyanok, akik a pörcös csuszát is meghintik cukorral. Megoszlanak a vélemények arról is, hogy a csuszatészta egyenletes négyzet alakú, vagy egyenetlen laskára tört.

Ízléssel ugyan nem vitatkozunk, egy dolgot azonban egyértelműen kijelenthetünk: a túrós csusza csodálatos étel, ha minőségi alapanyagokból és jól van elkészítve. Magyar Elek sokszor – és joggal – citált, Az ínyesmester szakácskönyve című művében igen határozottan kel a csusza védelmére, miután egy korabeli cikkben valaki „röviden csiriznek bélyegezte” azt. A mester el tudja ugyan képzelni, hogy a cikkíró belefutott egy, a „suszter csirizestáljához hasonlatos” ételbe, mert ahogyan ma is állíthatjuk, még mindig kevés az olyan étterem – ugyan szerencsére egyre több –, ahol tényleg jó minőségű csuszát ehetünk. Ugyanakkor tökéletesen egyetértünk Magyar Elekkel abban, hogy kerüljük azt a felelőtlenséget, hogy “egyoldalú tapasztalatok alapján anatéma alá vetessék egy jobb sorsra érdemes magyar eledel”. Leginkább akkor lehetünk biztosak a csalódás elkerülésében, ha magunk készítjük el az ételt, és ha bizonyos hibákat elkerülünk, nem ronthatjuk el.

Amennyiben le szeretnénk nyűgözni a családot vagy a vendégeket, esetleg magunknak készítenénk egy közel sem diétás, de finoman laktató csuszát, érdemes a tésztát is otthon gyúrni.

Ha ezt a pepecselést kihagynánk, szerencsére kapható már boltokban megfelelő minőségű csuszatészta.

Minden elkészítési módnál fontos, hogy a tésztát lobogó vízben főzzük – Magyar Eleknek ellentmondva, mi nem teszünk a főzővízbe zsírt, mivel ha gyorsan tálaljuk, zsiradék nélkül sem fog összeragadni a tészta. Fontos a túró és a tejföl minősége, a csusza esetében kerüljük a csökkentett zsírtartalmú termékeket: minél zsírosabb a túró és a tejföl, annál simogatóbb az étel. A pörcös csuszánál ugyanilyen fontos a szalonna minősége: lehet füstölt és füstöletlen zsírszalonna is, a lényeg, hogy ellenőrzött terméket vásároljunk. A legjobb, ha egyenesen a termelőtől vesszük a hozzávalókat. Szerencsére a piacokon már gyakran találkozhatunk sertéstenyésztőkkel és tejtermékekre szakosodott őstermelőkkel is.

Itt bemutatjuk a házi tészta elkészítésének módját, meggyőződésünk ugyanis, hogy nemhogy nem kivitelezhetetlen folyamat, de kifejezetten egyszerű és meditatív hatású. Mivel a magyarok a tésztát egyebek mellett a tojás tartósítására használták, ezért a történelmi hűség és a szerző nagymamai örökségének kedvéért 10 tojásos tésztához adunk receptet.

A kiindulás végtelenül egyszerű. Minden tíz deka tésztához 1 egész tojást adunk – ettől lesz tíztojásos. Az egy tojásból készült tészta körülbelül egy főnek elég.

Hozzávalók egy személyre:

  • 10 dkg liszt
  • 1 tojás
  • fél mokkáskanál só

A lisztet gyúródeszkára vagy tálba halmozzuk, hozzáadjuk a tojást, a sót, és először óvatoskodva, majd erős gyúrómozdulatokkal egyneműsítjük. A cél egy homogén, ruganyos massza elérése, ami a tapasztalatok szerint 5–8 perc alatt össze is áll. A kész tésztát letakarva, esetleg műanyag fóliába burkolva legalább fél órát a pihentetjük a hűtőben.

A pihentetés után a tésztát gyúródeszkán átgyúrjuk és sodrófával – esetleg tésztanyújtó géppel – kinyújtjuk, körülbelül fél milliméteres vastagságúra. A nyújtás közben érdemes többször felemelni a tésztát, és a deszkát meglisztezni, így nem ragad le.

A továbbiak – a tészta lobogó vízben való főzésétől eltekintve – mondhatni ízléstől függőek. A tésztát lehet laskára, kockára szaggatni vagy vágni. Főzés után szalonnazsírba, tejfölbe és/vagy túróba forgatni, meghinteni szalonnapörccel vagy cukorral, esetleg kaporral. Lehet összesütni vagy sütés nélkül tálalni.

A mi szívünkhöz a következő recept áll a legközelebb:

Hozzávalók egy személyre (a tésztán kívül):

  • 5-8 (valójában az indokolatlanul sok
  • pörcre esküszünk, ezért inkább 8) dkg
  • füstölt/enyhén füstölt zsírszalonna
  • két evőkanál zsíros tejföl
  • két evőkanál zsíros túró
  • némi plusz tejföl ízlés szerint
  • csipetnyi só, amennyiben nem elég sós a szalonna

A tésztát nyújtás után fél- és negyedtenyérnyi darabokra tépkedjük – a darabok hasonlóságára törekvést teljesen zárójelbe téve –, lobogó vízben feltesszük főni. A szalonna jó esetben elég sós ahhoz, hogy mellőzzük a főzővíz sózását, de a pörcöket úgyis muszáj megkóstolni, sőt, nagy önuralmat kell gyakorolni, hogy ne rágcsáljuk el az egész adagot, mielőtt tálalunk, így érezni fogjuk, ha szükség van a sózására. Nagy serpenyőben megpirítjuk a szalonnakockákat, tulajdonképpen ropogósra pörcösítjük. A pörcöket félretesszük, igyekszünk nem felfalni, a szalonnából kiolvadt zsír nagy részét a serpenyőben hagyjuk.

Az időközben megfőtt tésztát – ne főzzük szét, maradjon rágható – leszűrjük, és a szalonnazsíros serpenyőben megforgatjuk. Forrón tálaljuk, a hideg telfölt és túrót ráhalmozzuk, majd a pörcöket is rászórjuk. A forró tészta remek kombót alkot a hűvös tejtermékekkel és a ropogós szalonnával. Annak érdekében, hogy a csusza még inkább csússzon, evés közben további tejföladagokat adunk hozzá. Jó étvágyat!

Mobilgáttól szabadstrandig – a közösség ereje

Ember legyen a talpán, aki össze tudja szedni, hányféle elképzelés született, mennyi pénzt költöttek el különféle tervekre és tanulmányokra, melyek elégtelenségük okán aztán rendre a kukában végezték. Mindezt úgy, hogy közben egyszer sem kérdezték meg a Római közvetlen környezetében élő, a partot rendszeresen használó embereket, ők maguk mit szeretnének. A fejük felett hozott döntéseket megelégelve, a part védelmében komoly civil ellenállás alakult ki, melynek tagjai rengeteg önkéntes munkával, a legváltozatosabb módszerekkel, hatalmas ellenszélben dolgoztak azért, hogy bebizonyítsák: a részvételi demokráciának igenis van helye a magyar közéletben!

A végtelenített szappanoperában egyetlen egyetértési pont volt: árvízvédelemre szükség van. A Királyok útja – Nánási út vonalán húzódó védvonal, az úgynevezett „nyúlgát” ugyanis helyenként nem elég magas és nem is elég állékony ahhoz, hogy rásegítés nélkül képes legyen megvédeni a hegyek lábáig húzódó Csillaghegyi-öblözet 55 ezer lakóját egy esetleges árvíztől. És ott van még a vasúti töltés mellett futó Aranyhegyi-patak is, amit 2013-ban annyira visszaduzzasztott a Duna, hogy kis híján hátulról öntötte el az egész térséget. Az árvízvédelmi kérdésben a feszültségeket a hol és hogyan problémája jelentette. Míg a döntéshozók kizárólag műszaki kérdésként kezelték az ügyet, a civilek a pihenőhelyük, a fák, a kavicsos föveny, a vízpart elvesztését látták, az életminőségük romlásától féltek, ráadásul az erőltetett műszaki megoldásokat sem érezték biztonságosnak.

A Római-part 70 hektáros területe mindig is hullámtér volt, melyet időről időre elönt a Duna. Tudták ezt jól a régiek, akik közül néhányan még ma is emlékeznek az 1945-ös jeges árra, vagy az 1965-ös nagy árvízre. A Duna és a Királyok útja – Nánási út természetes magaslata közti terület éppen ezért a csónakházak és a vállalati üdülők terepe maradt, leszámítva azt a pár tucat öreg házat, amely még a háború előtt épült. A Csillaghegyi-öblözet védelmére 1953-ban építették fel azt a nyúlgátat, mely – igaz, némi rásegítéssel – azóta is példásan teljesíti feladatát.

A Római-part árvízvédelmének kérdése sajátos módon talán pont az árvizek ideiglenes megszűnése miatt kerülhetett újra fókuszba.

1965 és az 1990-es évek közt ugyanis nem volt számottevő árvíz, így lassan elmúlt a veszélyérzet is. A telkeken házbővítések, ráépítések kezdődtek, a pici nyaralóépületekből egyszercsak emeletes házak lettek. A folyamatot a rendszerváltás utáni privatizáció is erősítette: a vállalati üdülőkből, csónakházakból Duna-parti magántelkek lettek, melyek tulajdonosai a lehető legnagyobb hasznot próbálták kihozni a területből. És hirtelen kinőtt a földből rengeteg épület, szálloda, lakópark, melyekre hivatkozva elő lehetett venni az árvízvédelem kérdését. Hangsúlyozzuk: továbbra is hullámtérről beszélünk!

Amikor a 2000-es évek elején gyökeresen megváltozott a helyzet, és hirtelen egymást érték a rekord árvizek, az árvízvédelem ismét fókuszba került.

2007-ben a harmadik kerület javaslatára már foglalkozott a főváros a partélre tervezett gát ötletével, de akkor ez csak nyári gát formájában került be a csomagba, a fő védekezést a főváros a Királyok útja – Nánási úton képzelte el.

 

Civilek a gáton

A civil tiltakozás akkor kapott igazi lendületet, amikor 2013-ban már nem nyári gát, hanem fővédvonal formájában került elő ismét a fiókból a partéli gát terve. Az első komoly tiltakozásra 2013 márciusában került sor, amikor a Város és Folyó Egyesület által létrehozott Maradjanak a FÁK a Rómain csoport felhívására 1500 ember tartott demonstrációt a Hattyú csónakház előtt.

Az Erbo-Plan által akkor készített tervvel nem csak az volt a probléma, hogy hatalmas természetpusztítással járt volna, de még a funkcióját sem töltötte volna be. Tudták ezt a megbízók is, hiszen árvíz esetén ugyanúgy kitelepítették volna a hullámtérben lakókat, mintha a gát ott sem lenne. Sajnos a természet maga is ékes bizonyítékot adott a terv tarthatatlanságára, amikor három hónappal később, 2013 júniusában rekordárvíz vonult végig a Dunán. Az Erbo-Plan magasíthatatlan mobilgátján máris átcsapott volna a víz. A terveket, stílszerűen szólva elmosta az ár.

Aztán pár év csend következett. 2016-ra pedig újabb terv került az asztalra, immár az időközben 73 centiméterrel megemelt mértékadó árvízszintre méretezve. Egy bődületes méretű, helyenként közel 4 méter magas monstrum lett a végeredmény, egy olyan tervezési folyamat végén, ahol az eredeti tervezővel – homályos okokból – szerződést bontottak, és a főváros a közbeszerzés megkerülésével „házon belül” oldotta meg a problémát. A szereplők: a Fővárosi Csatornázási Művek és a Tér-Team Kft. – mobilgát tervezésében egyik sem rendelkezett tapasztalatokkal.

Ha a civilek eddig aggódtak azon, hogy a mobilgát biztonságosan megvédi-e őket, akkor mostantól egyenesen rettegni kezdtek. 2016-tól az ellenállás minden eddiginél nagyobb lendületet vett.

Petíció született több mint húszezer aláírással. Éveken keresztül több ezer fős demonstrációkon tiltakoztak a készülő értelmetlen partrombolás ellen.

Az időközben már 15 ezres követőtáborral rendelkező Maradjanak a FÁK a Rómain csoport több helyi civil csapattal összefogva szórólapokon, rendezvényeken, közadakozásból készült saját újság nyomtatásával próbálta eljuttatni a valóságot a hamis látványtervekkel, egyoldalú tájékoztatással megtévesztett helyi lakókhoz. Közösségi összefogással felmértük a teljes hullámteret, szakértők segítségével szakmai anyagokat állítottunk össze, alternatív javaslatokat dolgoztunk ki. Rendszeresen részt vettünk közgyűléseken, közmeghallgatásokon, levelekkel, személyes találkozókkal próbáltuk jobb belátásra bírni a képviselőinket. Azt akartuk elérni, hogy az emberek megértsék: igenis joguk van beleszólni abba, mi történik a közvetlen környezetükben.

A tiltakozó akciók mellett folyamatosan szerveztünk közösségépítő rendezvényeket is: aktivista pikniket, szemétszedést, fórumokat, téli és nyári gyerek- és családi programokat, fövenyfoglalást, Mikulás ünnepséget. Később közösségi evezéseket, hajóépítést, faültetést és szabadstrand tesztnapokat. Folyamatosan kommunikáltunk, beszélgettünk a környék lakóival, akik különböző szinteken tudtak bekapcsolódni a munkánkba. Volt, aki 10 perc alatt lekért egy tulajdoni lapot, és ezzel a hullámtér felmérését segítette. Mások szórólapkihordást vállaltak a lakóhelyük környéki utcákban. Megint mások a programok előkészítésében és lebonyolításában, szállításban, logisztikában, főzésben, pakolásban segítettek. És folyamatosan mellettünk állt egy szakértőkből álló csoport, akikhez a szakmai kérdésekben fordulhattunk.

Számunkra minden segítség egyformán fontos, mindegyik szükséges volt ahhoz, hogy üzenetünk a lehető legtöbb emberhez eljusson.

A virtuális közösségből így az eltelt évek alatt valós civil csapat lett, mely mára megkerülhetetlen tényezővé vált a Római-part jövőjéről való gondolkodásban – vagy legalábbis szeretünk hinni ebben az optimista olvasatban. Objektíven nem mérhető, hogy valójában mekkora szerepet játszott a folyamatos civil ellenállás a döntéshozók fokozatos kihátrálásában, abban, hogy az önkormányzati választások előtt már egyértelműen lehetett érezni: altatják az ügyet. Talán kiderült, hogy a partra épített gát (legyen az partélen, vagy kerítésvonalban) annyira népszerűtlen, hogy az már szavazatokban is mérhető?

 

Hogyan tovább?

Az újonnan megválasztott fővárosi és kerületi vezetés egyöntetűen ellenzi a Római-part tönkretételét. A területről való gondolkodást is igyekeznek a fejéről a talpára állítani, és a jövőkép megalkotásával kezdeni. Hamarosan elindul a társadalom széles körű bevonásával a Római-part fejlesztési koncepciójára vonatkozó közösségi tervezés.

A gát ügye most ott tart, hogy végre a Királyok útja – Nánási út nyomvonalra is készül megvalósíthatósági tanulmány. Ez ugyanis eddig csak névleg, felületesen történt meg, mélységében kidolgozott javaslatokat csak a partélre készítettek, a változatok tényleges összehasonlítására ezért érdemben nem kerülhetett sor.

Időközben elkezdődött, majd sajnálatos módon elakadt a legfontosabb szakasz, az Aranyhegyi-patak árvízvédelmének kiépítése. Ez sürgető feladat lenne, csak reménykedni tudunk benne, hogy közel a folytatás.

Az utóbbi pár év változása kihatott a civilek munkájára is. Az ellenállásba fektetett energiákat immár építkezésre, a Római értékeinek bemutatására fordítjuk, a parthasználat különféle lehetőségeit erősítjük. Azt szeretnénk elérni, hogy a Római-part mindenki által szabadon használható rekreációs terület maradjon. Az evezős élet népszerűsítése mellett egy állandó szabadstrand létesítéséért is lobbizunk. Elképzelésünk egy minimális infrastruktúra kialakítása mellett kijelölt fürdőhely, amely a természeti értékeket nem károsítja és nonprofit módon üzemeltethető.

 

Kik vagyunk?

Az eltelt évek során az életünk részévé vált a Római és a napi sok-sok óra önkéntes munka. Hogy miért? Mindenkinél más a belső motiváció, de jó néhány közös pontot is találunk. Fontos a helyi kötődés, a személyes emlékek, a Római-part szeretete. A kiváltó ok is közös volt: Tarlós István korábbi főpolgármester parti mobilgát terve. Tudtuk, hogy egyedül nem győzhetünk, összefogásra és erős érdekképviseletre van szükségünk – ekkor kezdtünk bele a közösségszervezésbe. Ha az előző városvezetés nem erőlteti a parti gátat, lehet, hogy soha nem találkoztunk volna egymással, ezért utólag szinte hálásak vagyunk nekik. Na és persze azért is, hogy még időben letettek a természetes Római-part elpusztításáról.

0

„Közösségszervezés esetében a cselekvőképesség jelenti a hatalmat, ami mindenkit megillet” – írja Sebály Bernadett A hatalom társadalma vagy a társadalom hatalma? A közösségszervezés alapjai című könyvében. Az aktivistákat éppen ez motiválja: nem tudnak és nem akarnak beletörődni abba, hogy a sorsukról nélkülük döntenek.

De miért lesz valaki civil aktivista? Tapasztalataink alapján sokunkban ott a vágy az értékteremtésre, hogy hatással legyünk a környezetünkre, hogy társadalmilag hasznos tevékenységet végezzünk. Erre ösztönözhet valamilyen hiányérzet, (klíma)szorongás, felháborodás valami miatt, amivel nagyon nem értünk egyet. Az, hogy ennek mikor adunk teret, főként külső körülményektől függ, például az élethelyzetünktől (család, munka, szabadidő), illetve attól, hogy megtaláljuk-e a jónak hitt ügyet, amivel azonosulni tudunk. És ha az ember egy szép napon arra ébred, hogy lebetonozás fenyegeti azt a helyet, ahová 20–30–50 éve jár futni, napozni, evezni, kutyát sétáltatni, randizni, gyereket terelgetni, akkor nincs kérdés: megtalálta a saját ügyét. Mert a saját „kertje”, az életminősége, a mentális egészsége került veszélybe.

Egy közösség tagjává válni és összetartó csoport részeként működni nem könnyű. Izgalmas kihívásokkal és nehéz konfliktushelyzetekkel teli vállalás különböző életkorú, személyiségű, érdeklődési körű emberekkel közösen dolgozni. Egyben kiváló lehetőség az önismeret elmélyítésére és a személyes fejlődésre.

De mi motivál egy civil aktivistát? Honnan jött a késztetés az önkéntes munkához, amivel jelentős eredményeket sikerült elérnünk, és fenn tudtuk tartani a hatékony teljesítményt bármilyen külső ösztönző, fizetés, jutalom nélkül?

A hajtóerő belülről fakad. A közös cél és az, hogy a civil munkával töltött évek alatt olyan dolgokat tapasztaltunk meg, amelyeket másképp nem tudtunk volna, hosszú távú elköteleződéshez vezetett.

Folyamatosan fejlődünk, rengeteget tanulunk magunkról, egymásról és a környezetünkről. A legtöbb munkahelyen nincs mód az önmegvalósításra, mély, személyes kapcsolatok kialakítására és a társadalmi felelősségvállalás megélésére. A rutinszerű munkavégzés, a rövid távra tekintő profitorientáltság pont a kreatív energiákat nyomja el, nem ad teret annak, hogy felfedezzünk, fejleszthessünk magunkban eddig nem használt képességeket. Végtelenül megható és felemelő, amikor több ezren állnak ki az általunk fontosnak tartott ügy mellett, amikor távolról tisztelt neves szakértők gratulálnak a munkánkhoz, vagy amikor özönlenek az önzetlen felajánlások.

Csapatunk működése az elkötelezettségre, a személyes autonómiára, a stratégiai-kreatív gondolkodásra épül, és törekszünk rá, hogy egyre jobban csináljuk, amit csinálunk. Civilkedni luxusnak tűnhet, valójában azonban élethelyzettől függetlenül bárki belevághat – csak nyerhet rajta. Csapatunkban az ügy szeretete, a közös cél, az elköteleződés megtapasztalása többeknél gyökeres értékváltást eredményezett. A civil tevékenység úgy épült be a hétköznapjainkba, hogy közben nem elvett tőlünk, hanem gazdagított bennünket. A cél elérésének öröme, személyes fejlődési lehetőségeink és önállóságunk megélése ösztönöz minket.

Az önként vállalt feladatok persze sok lemondással is járnak. Kevesebb idő jut a családunkra, a hobbinkra, de kárpótol minket az inspiráló környezet, a baráti kapcsolatok, az, hogy valami hasznosat nyújthatunk a társadalomnak.

Megtanultuk, hogy fontos a szervezettség, a csapatszabályok lefektetése, a rendszeres találkozók megtartása, az együtt gondolkodás és működésünk folyamatos fejlesztése. Különböző kapcsolódási szinteket és közösségi programokat kell biztosítanunk, hogy tovább tudjon épülni a csapat. Törekednünk kell a sokszínűségre, mert a közösség olyan, mint egy élő organizmus: minél változatosabb, annál többet tud, annál erősebb.

Egy egészséges társadalomban sok aktív közösségnek kellene működnie, akik szükség esetén ki tudnak lépni saját területükről, és másoknak is képesek segíteni, hogy egy jobban működő világban éljünk, és önmagunkon túllépve is tudjunk cselekedni. Legyen önkéntes mindenki, aki csak teheti!

Az Írógépműszerész

Hogy a szeretett írógépem még ma is hibátlanul működik, azt egy óbudai mesternek, Bereczki Zoltánnak köszönhetem. Ironikus módon a számítógépek szentélyétől, az Óbudai Egyetem Neumann Karától pár lépésnyire találtam meg műhelyét egy csodaszép kis mellékutcában, a Zápor utcában. Néhány hete ismét felkerestem, akkor Budapest-rajongó barátom, Gács Janó ajándékozott meg egy kis bolgár Hebros-szal. Most két ragyogó írógépem van, Bereczki Zoltánnak köszönhetően akárha vadonatújak lennének – persze azért ezeket a sorokat mégis egy laptopon pötyögöm. Kicsit könnyebb lesz a szerkesztőségnek elküldeni így az anyagot.

De Bereczki Zoltánnak hálás vagyok, hogy őrzi a régi Óbuda egy szeletét, őriz egy letűnt szakmát – és életben tart egy tárgyat, amely a huszadik században az írói, értelmiségi lét jelképe volt. Egy kultúrát, egy korszakot, amikor a használati tárgyakat még egy emberöltőn át használták – és volt értelme javíttatni azokat.

Néhány napja leültünk egy csendes, óbudai kerthelyiségben, és elmesélte az életét. Innentől átadom neki a szót, én csak lejegyeztem…

 

A régi Óbuda szülötte

A Kiskorona utcában születtem 1954-ben, másfél éves koromban költöztünk át a Szentendrei útra. Apám a környék közszeretetnek örvendő mindenes mesterembere volt, édesanyám pedig a PANYOVA munkásnője, mindketten dolgos, tisztességes emberek. A gyerekkori házunk egy igazi, földszintes óbudai házacska volt, hátul tűzfallal, elől egy picike saját udvarrésszel. Itt nőttem föl, itt éltünk tizennyolc éves koromig. A Raktár utcába jártam általános iskolába – és ott vetődött fel a kérdés, hogy mi legyen a gyerekből.

Nekem nagyon tetszett a műhelyek világa, már kisgyerekként nézegettem a környékünkön lévő kis sufniban a különböző reszelők, fúrók, kalapácsok kavalkádját, egy varázsvilág volt számomra. Végül egy azóta már nem létező cég, a Fővárosi Vegyesipari Javító Vállalat szakiskolájába vettek fel.

Tipikus lakatos képzést kaptunk, anyagismeretre, szakismeretre oktattak minket a közismereti tárgyakon felül. Az első két évben pontosan ugyanazt tanultuk, mint a lakatosok. Maga az iskola a Soroksári úton volt, de évről évre egyre többet jártunk a tanműhelybe, Kőbányára. A mai napig megvan a kalapácsom, párhuzamszorítóm, ezekkel nagyon ügyesen is bántam. Közben fokozatosan vezettek be minket az írógép világába: a tanműhelybe kijöttek az öregebb szakik, és megmutogatták a fortélyokat. A tipikus írógép, ami az „állatorvosi ló” volt, egy amerikai Underwood volt még az özönvíz előttről. Békebeli, fekete, álló, nagykocsis írógép, azt mondták: ezen a gépen minden olyan szerkezet már megvan, amely az akkori legmodernebb gyártmányokon is – tizedestabulátor, kis-nagybetű váltó rögzítővel, papírlazító. Hihetetlen, mennyi elemből áll egy írógép, mint egy élő szervezet!

Fotó: Képes Gábor

A klasszikus betűkar szám negyvenkettő, irodai gépeknél akár negyvenhat betű is lehet a kosárban. Ehhez tartozik összekötődrót, alsó összekötő, billentyűkar – és ez még csak egy betű. És ott a kiváltószerkezet: a gép lelke. Ha megnyomjuk a betűt vagy a szóköz billentyűt, akkor lép egyet a kocsi. Ezt a lépést egy komplett szerkezet végzi: a kocsin egy fogasléc van, és ebben a szerkezetben van kettő darab kés: egy fix, úgynevezett álló kés és egy mozgó kés, ami ki-be járkál, és az állóba ütközik a foga. Ez egy mechanikai remekmű.

 

„Tessék megfogni azt a szalagot!”

Nekünk otthon nem volt írógépünk, nekem is csak azután lett, hogy elkezdtem dolgozni. A Fővárosi Vegyesipari Vállalat irodagépjavító részlegénél helyezkedtem el. Két évet voltam katona, 1974-től 1976-ig. Mielőtt bevonultam, húszéves koromig ott dolgoztam a „vegyesnél”, de nem az írógépes-számológépes részlegben, hanem a pénztárgépesnél. Először ezzel kezdtem el foglalkozni a Hegedűs Gyula utcában.

A pénztárgépes szakik a réges-régi, ezüstcirádás, fafiókos National pénztárgépek rejtelmeibe avattak be minket. Klattyogtak, klinkeltek ezek a nem evilági, mesebeli szerkentyűk, melyek a csemegeüzletek, gyógyszertárak, cukrászdák jellegzetes tartozékai voltak. Nagy, böszme, szénkefés motorjuk volt, de áramszünet esetén kurblival is működtek. Miközben javítgattuk őket, minden délután úgy néztünk ki, mintha kékfestők lennénk. Az, hogy gumikesztyűben dolgozzunk, szóba sem jöhetett. „Tessék megfogni azt a szalagot!” – mondták a mesterek, nem lehetett finnyáskodni.

Aztán átnyergeltünk a számológépekre. Még javában használatban voltak a svéd Odhnerek, azok voltak a számológépek királynői: a XIX. század végétől az 1970-es évek elejéig nagyjából azonos elvek szerint gyártott, mechanikus számológépek, oldalukon az elmaradhatatlan tekerővel, a kurblival. Meg másolataik, a szovjet Félixek, BK-1-ek, kalapácslakk burkolattal. A svéd Facitok, a jugoszláv Calcorexek, a német Brunsvigák is hozzánk kerültek, fantasztikus, kegyetlen mechanikákkal. Zsebszámológépekkel még nem foglalkoztunk, de elektromechanikus csodák már léteztek: főleg német Ascoták, Rheinmetallok és még sok másféle is. Leírásokat alig kaptunk hozzájuk, a műszerész generációk adták át egymásnak a szervizelési trükköket, sok füzetkébe körmöltem én is ezeket a titkokat.

Egy mai pénztárgépet megjavítani sokkal egyszerűbb: ma már nem javítunk, hanem cseréljük az alkatrészeket. Csak azt kell tudni, mit kell kivenni, hol a hiba. Abban az időben tömérdek alkatrészen kellett kiismerni magunkat. Bérszámfejtések, könyvelések dolgoztak ilyen számológépeken. Voltak próba műveleteink, amelyekről tudtuk, milyen eredményt kell kapni, hogy észrevegyük, ha „csal a gép”. Ha elcsalt valamit, nem jó fizetést osztottak a vállalatnál…

Régi pénztárgép
Fotó:Bereczki Zoltán archívuma

Az irodagépeket elég szigorúan vették, a Metrimpexnek, a Megyei Tanácsnak és hasonló, komoly, nagy belvárosi cégeknek, intézményeknek dolgoztunk – ők voltak a szerződött partnerek.

A katonaság után szerettem volna jobb fizetést kapni, de azt mondták, bérfeszültség van. A Szépvölgyi úton létezett a Mechanikai Mérőműszerek Gyára, átmentem hozzájuk házi műszerésznek. Volt egy külön kis műhelyünk, ott ketten eldolgozgattunk, a saját adminisztrációjuknál lévő gépeket javítottuk. Mi voltunk a 188-as mellék – ha hívtak minket a tárcsás telefonon, akkor kiszálltunk a részleghez, és helyben megbütyköltük a hibás gépet. Nagyon vegyes volt a géppark, a nagyon régi, hagyományos típusoktól a korszerű, NDK Optima, Robotron gyártmányokig, a villanyírógépekig.

Az MMG-ben kaptam egy fülest, hogy sokan kiváltják az ipart, a Tanácsban lehet kisiparos engedélyt kérni, hogy mellékállásban, szabadon dolgozhassunk. Csak számlatömb, bélyegző kellett hozzá. Elkezdtem én is mellékesként kisiparoskodni. Akkoriban Békásmegyeren laktam, a félszoba és a WC között volt egy beugró gardrób, úgy egyhúsz széles, egyötven mély fülke, ott rendeztem be az első privát műhelyemet. Annyi megrendelést kaptam, hogy éjszakába nyúlóan dolgoztam otthon, reggel meg menni kellett az MMG-be.

 

Neonfényes Zápor utca

Egy idő után felvetődött, hogy ez legyen a főállásom. Így igényeltem ki 38 évvel ezelőtt a kis Zápor utcai műhelyt. A harmadik kerületi tanács ajánlotta fel ezt a helyiséget, ami előtte egy picike szuterén lakás volt. Akkoriban számolták fel az üzletből kialakított szükséglakásokat. A régi lakók minőségi csereként kaptak egy panelt. Ezek a szuterén lakások balesetveszélyesek voltak, a bevezetett gáz könnyen megült bennük. 1982 nyarán kezdtem el átalakítani, decemberre készültem el. A cégért én magam terveztem, egy környékbeli lakatosműhely gyártotta le. Kívül van egy plexi, azon belül a tejplexi a ráragasztott, térhatású betűkkel, és belül neon világítja meg. Ma már ritkán kapcsolom föl…

Lassanként kialakult az ügyfélköröm. Eleinte mindenen meglepődtem, ami nagyon régi vagy nagyon új készülék volt. Olyat sosem mondtam, hogy nem tudom megjavítani – átvettem javításra, ha pedig megakadtam, körbekérdeztem a kollégákat, ki tud segíteni tanáccsal. Rengeteg gép ment át a kezeim között. Akkorra már a zsebszámológépek is divatba jöttek. A Sharp EL-230 típus volt a sláger, két ceruzaelemmel működött, sokan még elemcsere erejéig sem mertek hozzányúlni, belefolyt az elem. Egy ilyen gép egy félhavi fizetést ért, én párszáz forintért megjavítottam, kitakarítgattam. Külön kihívás volt az LCD kijelzők helyreállítása.

Eleinte írógépből hoztak többet, számológépekkel például a könyvelők, házmesterek, közös képviselők dolgoztak. Jöttek persze a mérnök urak is a főiskoláról. Hozták a számológépüket, írógépüket, még szabadkoztak is, hogy meg tudnák csinálni, csak nincs idejük rá. Ők meg tudnák csinálni – én meg is csináltam.

Bereczki Zoltán a műhelye előtt Fotó: Képes Gábor

Az ismertebb nevek közül megfordult nálam Zsurzs Kati színésznő, Darnyi Tamás úszólegenda. Őket megjegyeztem, de nem szoktam faggatózni, hogy ki mivel foglalkozik – és mire használja az írógépét vagy számológépét. Persze van jócskán olyan, aki maga kezd el mesélni.

Mivel egy mellékutcában van az üzlet, főleg a környékbeliekből áll a vevőköröm. Közéjük tartozott a pár háznyira lakó Göncz Árpád is. Amikor először jött hozzám, nem ismertem meg. Akkor még mint író-műfordító volt ismert. Nagyon korrekt, szeretetreméltó, közvetlenül udvarias ember volt. „Mester úr, hoztam egy írógépet, szeretném, ha megjavítaná.” Miután elment, leesett a húszfilléres, hogy ki ő. Amikor megcsináltam a gépet, felhívtam, beugrott érte – és hozta a másik példányt. Ugyanis két Erika táskaírógépe volt, nagyjából félévente csináltatta meg őket, sosem maradhatott írógép nélkül. Egy idő után az egyik kedvenc ügyfelemmé vált. Soha semmit nem vitatkozott az áron. Volt, hogy semmi baja nem volt az írógépnek, de velem átnézette, kitisztíttatta, beletetetett egy friss szalagot. Már államelnök volt, amikor egyszer még elküldte a sofőrrel mindkét gépet, majd még a felesége is bejött hozzám egyszer. Utána már nem kaptam tőle megrendelést. De a szívem csücske ez a történet, az, hogy az ügyfelem volt.

 

Egy korszak vége

Valamikor az 1990-es években már nagyon lehetett sejteni, hogy kifut az írógép – és ez rosszul érintett. Két kollégával dolgoztam itt tizenkét évig, a beosztottjaim voltak. Észrevehető volt, hogy az írógép, számológép munka elapad. Én a modernebb pénztárgépek irányába képeztem tovább magam, egy kolléga pedig beleásta magát a számítógépek világába. Elég szűkösen, de megvoltunk hárman a műhelyben.

1991–1992-ben vezették be az adómemóriás pénztárgépeket, ezek még hagyományos pénztárgépek voltak, de egy adattárolóval, ún. „fekete dobozzal” felszerelve – az ezzel kapcsolatos tanfolyamon vettem részt, és szerződést kötöttem egy céggel, amely munkát is adott: jó pár kocsmában, közértben javítgattam a pénztárgépeket a környéken. Azért az írógépek is sokáig szolgáltak, meglepő helyeken is. A rendőrségnél a közelmúltig használtak Robotron 202-eseket meg Optimákat az őrsökön, ezekkel vették fel a jegyzőkönyveket még a XXI. század elején is.

A Margit Kórház is kompletten az „én cégem” volt. Még az ezredforduló után is használtak írógépeket. Az idős ügyeletes orvos beakasztotta a nagyujját a táska Erikába, odakocogott a kórterembe, az ölébe vette – és szépen fölvette a kórismét. Aztán bevitte az orvosi szobába, és a legépelt szöveget átpötyögte a számítógépes adatbázisba.

A proszektúra irodáján is ott zümmögött a Robotron még egy-két évvel ezelőtt is. Akkor már nem dolgoztam nekik, de még megvolt a névjegyem – és felhívtak, hogy meghibásodott a masina a kórbonctanon. Meglepődtek, hogy még felveszem a telefont, és nagyon örültek, hogy megreparáltam a kiszolgált jószágot.

A munkanapjaim nagy részét manapság a 2014-ben bevezetett online pénztárgépek javítása teszi ki. A műhelyemben ma már egyedül vagyok, de az továbbra is az írógépek birodalma: ez a szerelmem. A szakmában eltöltött közel fél évszázad alatt annyi géppel találkoztam, hogy napokig tudnék mesélni róluk. Vannak kedvenceim: a kovácsoltvas oldalú Ideal írógépem, amelynek kocsiját egy felhúzó karral lehetett a sor elejére húzni, ez egy valódi kuriózum. Akárcsak a felhajtható kocsis Remington irodai gépem 1902-ből: ez alulról ütötte a hengert, és hihetetlen, de 25 mm széles szalagja van.

Fotó: Képes Gábor

Most is vannak kuncsaftjaim, sőt! Érzékelhető egy reneszánsz is. Van, aki a családi Remington Portable-t újíttatja fel, a másik az esküvői meghívója borítékjait címezi a nagypapa írógépén. Sokan dísztárgyként restauráltatják az igen értékes vagy családi emlékként megőrzött példányokat. Egyszer egy fiatalember pedig azért jött hozzám, mert a fejébe vette, hogy a doktori disszertációját írógépen írja meg, erre az egyetem adott lehetőséget, biztos „benne felejtődött” a szabályzatban. Meglepődhettek, amikor beküldte a vaskos irományt, de nem szólhattak egy rossz szót sem. Egy kedves úr nemrég azért javíttatta meg a Silver Reed táskagépét, hogy a lánya klimpírozhasson rajta játékból. Kinek hóbort, kinek rajongás tárgya az írógép – és azért még most is van egy-két idősebb író, aki ragaszkodik hozzá. A környéken lakó Györke Zoltán is hűséges ügyfelem, és a könyvei tiszteletpéldányával is megajándékoz.

Egyszer meg bejött hozzám egy 91 éves, szálfaegyenes aggastyán. Mint a satu, úgy szorította meg a kezem. Azt mondta, úgy javítsam meg azt a masinát, hogy a századik szülinapján is működjön még. Úgy tudom, megérte a centenáriumát – és az írógép is működött…

Indulat #4

Nekem egyébként nem kell nyaralás ahhoz, hogy áttetszővé váljon a tudatom, ha viszont szorongok valami miatt, akkor a nyaralás sem segít, persze három hét a horvát tengerparton segítene, vagy mégis inkább melankóliába zuhannék tőle, nem tudom, minél szebb a nyaralás, legyen bármilyen hosszú, úgyis vége lesz, végeredményben az ideális nyaralás számomra az, amikor azt mondhatom, jó, jó, de már várom, hogy hazamenjünk, és Iláék szárszói háza éppen ilyen, amióta az eszemet tudom, minden nyáron eljövünk ide, Ila anyám unokanővére, soha nem volt fiatal, igaz, anyám se nagyon, de Ila még annyira sem, mindig ugyanaz a drótszőrű frizura és a sötétített üvegű szemüveg, a hangja férfiakat megszégyenítően reszelős, egyébként vegyész, ráadásul egész életében cukorbeteg volt, gyerekként jó párszor végignéztem, ahogy beadja magának az inzulint a szárszói ház teraszán, ahová az utcáról nem lehetett belátni, de a házban egy kanyi fény sincs, ott nem lehet ezzel a szarral szórakozni, mondta, a szavait még egy gyerek kedvéért sem válogatta meg.

Ila nem esett teherbe, és csak pár év után tudta meg, hogy a férje annak idején elköttette magát, Feri ugyanis autóversenyzőnek készült, valószínűleg úgy képzelte, egész életében csak dübörög előre, miközben jönnek a nők és a sikerek, Rakétának hívták a barátai, ez nem vicc, egyszóval nem tervezett gyereket, de aztán minden másként alakult, amikor összeházasodtak, bőven túl voltak a harmincon, Ila szájából gyakran hallottam a vazektómia és a sterilizálás kifejezéseket, mindkettő rettenetes káromkodásnak hangzott, ehhez persze az is kellett, hogy ő mondja, jól megtanultam, hogy mit jelent a vazektómia, Ila nem volt prűd sohasem, bármikor szívesen elmagyarázta részletesen a lényeget, sőt kockás lapra lerajzolta a keresztmetszetet, így esett, hogy Feri nemi szervének anatómiájával hamarabb tisztába kerültem, mint a sajátommal, mindig volt egy aktuális szárszói kockás füzet, amit a hűtő tetején kellett tartani, madzagon lógott mellette a ceruza, ebbe üzentünk egymásnak, ebbe vezettük a kockapóker pontozást, és én sok kis térképet rajzoltam bele a környékbeli utcákról.

Nem gondoltam még rá, hogy a Ferivel való kapcsolatomra milyen hatással volt mindez, neki láthatóan nem okozott problémát, hogy a szárszói füzetben ott sorakoznak a farkáról készült magyarázó ábrák, gyerekként kifejezetten kedveltem, gyakran mondott vicceket, előszeretettel hülyéskedett, játékosan nekiment a falnak, lepottyant az ágyról, majdnem a szék mellé ült, az orrába kanalazta véletlenül a főzeléket, mindenki visított a nevetéstől, én különösen, de aztán, hogy a kilencvenes években mi történt, nem tudom visszaidézni, mindenesetre az ezredfordulóra már borzalmas volt a viszonyunk, talán mert egyszer Ila odaadta nekem a nyaralót, és én a gimis haverjaimmal randalíroztam, persze, vállalhatatlan volt, amit magunk után hagytunk, amint magamhoz tértem, elhatároztam, hogy ha nekem valaha nyaralóm lesz, soha nem adom oda a kamasz gyerekemnek, ez nem szeretet kérdése, úgy tudom, hogy Ila nem szívta különösebben mellre, de Feri állítólag tajtékozott, és meg akarta tiltani Ilának, hogy valaha még minket meghívjanak a nyaralójukba, ehhez persze az is hozzájárult, hogy addigra már politikailag elhidegültünk egymástól, anyám balra húzott, ők persze jobbra, anyám és Ila egy idő után inkább nem is beszéltek egymással politikáról, Feri viszont vitatkozott velem, szívügyének tekintette, hogy amikor majd először járulhatok az urnákhoz, akkor a megfelelő pártra szavazzak, de ez nem így történt, és a választások estéjén végül is felhívtam, el akartam mondani neki, hogy az igyekezete hiábavalónak bizonyult, jó kérdés, mi vezetett odáig, hogy végül elbicikliztem hozzájuk, előbb a lakásban, aztán a lépcsőházban ordítottam, többször is perverz fasznak neveztem, és a végén még összetörtem egy sörösüveget a kilincsükön, az egyik szomszéd kihívta a rendőrséget, egy oroszlánsörényű rendőrlány és a kollégája kísértek ki az épületből, felírták az adataimat, más végül nem történt.

Azóta eltelt vagy húsz év, mi továbbra is Iláék házában nyaralunk, Ilának a család mindennél fontosabb, mondja anyám, de azért ők nincsenek ilyenkor itt, csak mi hárman, és gyakran kapom rajta magam, hogy a házat, a kertet, az utcákat, a strandot faggatom a múltról, Ila általában csak az utolsó két napra fut be, Feri meg azután jön, hogy mi kimentünk az állomásra, őszintén, nem bánom, hogy nem kell osztozkodni velük a házon, egy ideje már mindkettejükre haragszom, időnként homályos sejtéseim támadnak, történettöredékek, talán így volt, az biztos, hogy Feri is megtapogatta párszor a fenekemet, tizenhárom-tizennégy lehettem, milyen szépen kerekedik már, de hát ezt mindenki látta, és más férfi rokonommal is megesett, hogy játékosan rácsapott, utólag ezekkel az esetekkel megengedőbb vagyok, mert akkoriban ez belefért, én is sokkal jobban felháborodtam, ha a jövőbeli terveimet firtatták, Ferinek a mániája volt, hogy most azonnal mondjam meg, mi az erősségem, miben vagyok én a legjobb, mert ha valamit, akkor ezt bizony tudnom kell.

(…)

Harmadik kerületi történet vessző hatszáz oldal

Nem ez az első olyan könyv, ami Óbuda történetével foglalkozik. Hogyan született meg a kötet ötlete, és miért épp most jött el az ideje, hogy megjelenjen?

Az, hogy „eljött az ideje”, valójában egy hároméves folyamat végét jelenti. Maga az ötlet onnan származott, hogy valóban volt egy kötet, amit 1995-ben készítettek el először Óbuda Évszázadai címmel, és az nagyon népszerű volt, több kiadást is megélt, de mára már antikváriumból is alig lehet megszerezni. Nekünk az Óbudai Múzeumban volt három példányunk, és azt mindenki féltve őrizte a saját polcán. Azt a kötetet még nem az Óbudai Múzeum gondozta, de az azóta eltelt időben egyre több új kutatási anyag gyűlt össze. Az Óbudai Múzeumban is számos alapkutatást folytattunk az elmúlt évtizedben – leginkább az újkorral és jelenkorral kapcsolatban –, ahogy a többi résztvevő múzeum kollégáinak munkája nyomán is sok új eredmény született. Három éve az akkori polgármester, Bús Balázs mondta, hogy jó lenne, ha születne az elért eredmények bemutatására egy új kötet.

Hogy kell elképzelni ezt a folyamatot?

A szerkesztőbizottságot először 2017 áprilisában hívtuk össze. A bizottság sokat alakult, tagja volt a kezdetekben Farbaky Péter, a BTM akkori főigazgatója is, végül a BTM Aquincumi Múzeum igazgatója, Láng Orsolya és az Óbudai Múzeum igazgatója, Viszket Zoltán lett a két szerkesztő, én pedig a főszerkesztő. Az már a kezdetkor kérdés volt, hogy mennyiben kövessük az Óbuda évszázadai kötetet, mit és hol bővítsünk rajta, milyen jellegű és tartalmú legyen a kötet.

Az összes tanulmányt két amatőr helytörténész kivételével történészek, művészettörténészek, régészek írták, akik vagy az Óbudai Múzeumban, vagy a Budapesti Történeti Múzeum valamelyik tagintézményében, vagy a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban dolgoznak.

Azt már az elején leszögeztük, hogy ez egy ismeretterjesztő könyv lesz, azaz úgy kell a tanulmányokat megfogalmazni, hogy bármilyen érdeklődő – leginkább nyilván az óbudaiak, a Budapest történetével foglalkozók, lokálpatrióták, műkedvelők – számára érthető és élvezhető is legyen.

Amikor csupa tudós ember, kutató ír egy könyvet, akkor ez az alapvetés megnehezítheti a szerkesztési folyamatot.

A tudományos közegben mozgó kollégák közül többeknek nehezebb műfaj, hogy köznyelven írjanak. A szerkesztők több helyen „lazítottak” a tartalmakon, és nagy szerepe volt az olvasószerkesztőnknek, Győri Lucának, aki segített közös nyelvezetre hozni a kötet szövegeit, egyértelműsíteni a nehezebben érthető részeket. Azt rögtön az elején elhatároztuk, hogy a tanulmányok nem lesznek lábjegyzetelve, pontosan azért, hogy könnyen követhetőek legyenek, ugyanakkor készüljön hozzájuk egy irodalomjegyzék, ami segíti azokat, akik el akarnak mélyülni a témában.

Azt is megbeszéltük, hogy legyen benne sok fotó, kép, rekonstrukciós rajz, mert ez szintén segíti az értelmezést.

Ha laikus olvasóval számol a kötet, miért ragaszkodtak ahhoz, hogy a szövegek szerzői maguk a kutatók legyenek?

Azt akartuk, hogy a kötet valóban tudományos alapokon álljon és szakértők írják meg, mert aki az adott témát kutatja, az tud hitelesen információval szolgálni. Hiszen akármelyik korszakot vesszük, az tud igazán jót írni, aki hosszú ideje foglalkozik a témával és az összes háttérismeretnek a birtokában van. Születnek olyan településtörténeti könyvek, monográfiák is, ahol nem követik ezt a módszert, de mi semmiképp nem szerettünk volna ilyet.

Tehát a hitelességhez ragaszkodtak?

Pontosan. Fontos volt, hogy ami le van írva, az megállja a helyét, forrásokkal és kutatásokkal, régészeti ásatások eredményeivel is alá van támasztva, és nem egy légből kapott történet.

Van egy különös fejezete a kötetnek, Kanyó Ferenc írása, ami kifejezetten az Óbuda középkori történetével kapcsolatos „hiedelmekkel” foglalkozik.

Amatőr kutatók sokszor vitatják a történetileg és régészetileg alátámasztott tényeket, ilyen kedvelt témák például az Árpád sírjáról és ŐsBudáról szóló történetek. Ismerek olyat, aki kedvtelésből régi metszeteket rávetít a Google térképére, és abból von le következtetéseket arra vonatkozóan, hogy Óbuda nem is a mai Óbudán volt, de sokan keresik a bizonyítékait, vagy vélik úgy, hogy Árpád és Attila sírja is itt található. Kihagyhattuk volna ezeket a nézeteket, de tulajdonképpen részei Óbuda történetének, és úgy gondoltuk, hogy egy ilyen kötetben helye van annak, hogy ebből a tévútból kivezessük az olvasót.

Hogyan épül fel a kötet?

Rövid szövegekből állnak össze a fejezetek. Arra törekedtünk, hogy ha valakit csak egy bizonyos kor, sőt, ha csak egy bizonyos téma érdekel, akkor is rögtön el tudjon mélyülni abban a könyvet fellapozva. Rendezési elv volt szintén, hogy minden fejezetben foglalkozzunk a településszerkezettel, a gazdasági-társadalmi kérdésekkel és a kulturális élettel is.

Ha már településszerkezet, hol van az az Óbuda, amiről a könyv szól, hogy lehetne megrajzolni a határait a térképen?

Az mondtuk, hogy a mai harmadik kerület határait vesszük alapul. Nyilván Aquincum és Bel-Óbuda a leggazdagabb múltú, de foglalkoztunk Csillagheggyel, a Római-parttal és Békásmegyerrel is. A kötet elején van egy geomorfológiai áttekintés, amely bemutatja a kerület természeti környezetét.

Panelrengeteg, HÉV, hegyek, Hajógyári-sziget, Duna, régi gyárak, a még régebbi óváros, és még hosszasan lehetne sorolni, mennyire sokszínű asszociációi lehetnek ma ennek a kerületnek.

Pontosan azért érdekes Óbuda – ami, ha önálló város lenne, akkor Magyarország hatodik legnagyobb városa lenne –, mert gazdag történelmi múlttal rendelkezik. Óbuda egy kétezer éves város, aminek a társadalma többször cserélődött.

Volt egy komoly római kori története Aquincummal, volt egy nagyon komoly középkora is káptalannal, templomokkal, királyi várral, amiről kevesebbet tudnak még az itt élők is.

A törökkor pusztításai eltüntették az egykor virágzó középkori várost, köveiből épült fel a barokk Óbuda. A Zichyek uradalma alatt, a betelepítések során a visszatelepült magyarok mellett németek és sok új nemzetiség is megjelent, kialakult egy paraszti társadalmi réteg. A XIX. század végén pedig megkezdődött az iparosodás, megjelentek a gyárak, és megint egy új arca lett a városnak, megint más társadalmi rétegekkel. A háború után pedig a lakásínség csillapítására itt kezdték el építeni a lakótelepeket. Egyrészt mert a terület könnyen bővíthető volt Békásmegyer felé, másrészt Óbuda ekkor egy tipikus mezővárosias, kisvárosias település volt, házai nagyrészt megrongálódtak a II. világháborúban, valamint egészségtelen, alapvető infrastruktúrát nélkülöző, közművesítés nélküli kis vályogházakkal teli terület volt, amelyeket szanálásra ítéltek a rehabilitáció helyett, teret adva a házgyári technológiának.

Található egy igen érdekes tanulmány a kötetben Branczik Mártától az óbudai kísérleti lakótelepről, amely a házgyári technológia előtti típusházak, típuslakások tömeges alkalmazásának kérdésével foglalkozik.

A lakótelepek sora újabb társadalmi változást hozott a III. kerületbe. Annak ellenére viszont, hogy sokféle ember lakta, ennek a területnek mindig nagyon erős volt a városi identitása.

Olyan, mintha Óbuda mai sokszínűsége abból is fakadna, hogy ennek a ma már városrésznek a történetei nem folytonosak, éles vágások vannak köztük. Ez felveti azt a kérdést, hogy az óbudai városi identitást mennyiben kell megkonstruálni, és ha kell, akkor ebben részt vesz-e maga a kötet?

Valószínűleg részt vesz. De Óbudáról tudni kell, hogy ha az ember itt él, vagy akár csak itt dolgozik, akkor egy idő után kialakul az „óbudaiság” identitása, és egy idő után el is kezdi érdekelni az itt élőket a múlt. Én magam is megtapasztaltam ezt. Ehhez az identitáshoz egy ilyen kötet nyilván hozzá tud tenni: tudja erősíteni, helyre tud tenni dolgokat, kérdéseket tud felvetni, továbbgondolásra ösztönöz. Az „identitás konstruálás” helyett viszont én inkább azt mondanám, hogy a kötet identitást támogat.

Miért fontos ez a különbségtétel identitás konstruálása és támogatása között?

Mert az óbudai identitás tekintetében nem egy nemlétezőt akar a kötet mesterségesen létrehozni, hanem egy meglévőt kiegészíteni. Ha valakinek van valami elképzelése Óbudáról, ha van valamiféle lokális identitása, akkor ez a könyv meg tudja erősíteni ebben, tudja építeni és elmélyíteni azt, és ha kérdései vannak, akkor arra tud válaszokat is kínálni. Ezért is remélem, hogy sikeres lesz a könyvünk.

Ez egy monumentális könyv lett, de már az előszava leszögezi, hogy még így sem férhetett bele minden. Van olyan kimaradt téma, ami akár a kötet folytatása vagy kiegészítése lehetne?

Negyven szerző több mint 120 tanulmánya 600 oldalon keresztül. Szerintem a kötetet sikerült úgy alakítani, hogy végül nem maradt nagy hiányterület.

A már említett hármas tagolás (településszerkezet, társadalom és gazdaság, kultúra), amely a fejezetek rendezőelve volt, megadta annak a lehetőségét, hogy széles körben lefedjünk egy-egy korszakot.

Persze mindenről még egy hatszáz oldalas könyveben sem lehet írni, a válogatás mindig tükröz egyfajta szubjektivitást is. Biztos, hogy van olyan terület, aminek nagyobb a súlya, míg másnak kisebb, de szerintem nagy hiányossága nincs a könyvnek, bár nyilván a kritikusai fognak ilyet találni. A fejezetek végére került egy-egy bibliográfia is, ami egyrészt a szerzők kiindulópontja volt, másrészt úgy lett válogatva, hogy ha valaki tovább szeretne olvasni az adott témában, akkor azt megtehesse, innen indulva pedig akármilyen mélységbe el lehet jutni.

 

Népessy Noémi

Történész, közgazdász. 1999-től muzeológus, 2008 és 2012 között szakmai igazgató, 2012-től igazgató az Óbudai Múzeumban. Állandó és időszaki kiállítások projektmenedzsere, kurátora. A Goldberger Textilipari Gyűjtemény revitalizációjának projektvezetője. 2019-től a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója. Szakmai tevékenységét MúzeumCafé, Budapestért és Móra Ferenc-díjjal jutalmazták.

Kultúrával foglalkozni társadalmi felelősségvállalás

A régi Goldberger gyár területén, egy romos, indusztriális környezetben nyitottatok tavaly. Hogyan lehet 1000 négyzetméteren kulturális központot kialakítani?

Sok évnyi tervezés, gondolkodás és stabil koncepció kellett, de azt hiszem, ezt a GICA (Godot Institute of Contemporary Art) mindenhol tükrözi. 700 négyzetméter kiállítótér melletti külön épületben négy emeleten projekt roomokat alakítottunk ki a vetítéseknek, installációknak, workshopoknak, a felső két szinten pedig műteremlakásokat hoztunk létre, emellett egy rezidencia program is tervben van. Hosszú ideig tartott a tervezés és a megfelelő hely megtalálása, de pontosan tudtuk, hogy mit szeretnénk elérni. Tíz éve választás előtt voltunk: vagy külföldre megyünk, vagy csinálunk Magyarországon olyat, amiért érdemes itt maradni.

Azt mondtuk, ahelyett, hogy indulunk egy nagyobb piacon, inkább létrehozzuk azt a kis piacot, amit Magyarországon régóta sokan szeretnének.

Ezt a tervet leginkább gyűjtőkkel lehet megvalósítani, és szerintem sokan szívesen vásárolnának műalkotást, ha nem egy ijesztő, vagy legalábbis az átlagembernek zavarbaejtő galériában van csak erre lehetőség. Az első Young Generation Art Fair volt erre a kísérlet, amely egyrészt a fiatalok képviseletére és tehetséggondozásra hivatott, másrészt megmutatkozott, hogy az emberek igenis akarnak kortárs műveket vásárolni. Átgondoltuk, hogy a piac kiépítéséhez mire van szükség, erre építettünk fel egy tervet, ezt szolgálja a GICA és a Godot Labor, ami az egésznek az alapja. Amikor tavaly megnyitottuk az Intézetet, az a jéghegy csúcsa volt, a hegy még csak most kezd kirajzolódni.

Nagy vállalásnak tűnik egy teljes piac kialakítása.

A kultúra társadalmi felelősségvállalás, ha ezzel foglalkozol, támogatod, te is benne vagy. Mi húsz éve ezzel foglalkozunk, de változtatni akarunk a berögzült rossz struktúrán, ami röviden szólva azért alakult ki, mert csak egy látszat-piac van Magyarországon. Ezt a múzeumok is torzítják, de az is látható, hogy a múzeumok sincsenek jó helyzetben az elmúlt években. A galériák munkája hősies, annak ellenére, hogy legtöbbjük veszteséges, vagy külső forrásból tartja fenn magát –  ahogy mi is. Tömegekhez kell elérnünk, hogy menő legyen a kortárs művészet, ez is a piacot szolgálja. Ha már nincs pénz és eszköz marketingre, és egy múzeumban csak néhány ezer embert sikerül megmozgatni egy kiállításon, ami ráadásul nagyrészt a szakmát jelenti, akkor ellátta-e a múzeum a feladatát, hogy bemutasson egy zsenit? Ezen kell változtatnunk.

Milyen rendszert hoztatok létre, mennyiben más a GICA, mint egy hagyományos múzeum vagy galéria?

Nemcsak a hozzánk látogatóknak, de a kiállító művészeknek is igyekszünk edukatívvá tenni a koncepciónkat. Ha egy érdeklődő betér, akkor elérhető áron tud vásárolni (nem alulárazva, csak éppen nem drágán), amiről nincs alkudozás: adásvételi szerződést írunk, ami mindkét oldalról bizalomnövelő. Magyarországon nem reális magas, bécsi árakat fizetni egy műalkotásért, ezért bevezettünk egy minimál árat, ami a fiatal (és nem fiatal) művészeket segíti abban, hogy jobban tudjanak árazni, amitől, ha eltérnek, azt is inkább felfelé teszik.

A művészeknek honoráriumot fizetünk, és nem maguknak kell mindent előkészíteni, nem várunk tőlük ingyen műveket, ami már elég is lehetne egy élhetőbb, sikeresebb közeghez.

Mi tartozik még ehhez a koncepcióhoz?

Kétféle pályázatunk van, az egyik a vásár pályázata (Godot Art Fair), amelynek köszönhetően fiatal magyar művészek könnyebben érvényesülhetnek a pályán, és amely pályázattal ötödik éve komoly sikereket tudhatunk maguk mögött. A feltörekvő képzőművészek számára rendezett vásárt az Art Market Budapesttel egy időben rendezzük, hogy szélesebb közönséghez is eljuthassanak, ez a pályázat július elején zárult. Visszajáró vendégeink vannak, gyűjtőket neveltünk ki, de az egyik legfontosabb eredményünk, hogy a művészekkel olyan bizalmi kapcsolatunk alakult ki, ami mindig is hiányzott ezen a területen. A Godot Galéria tavaly lett húszéves, és mi, az alapítók töretlenül hiszünk abban, hogy ha jót csinálunk, akkor az jót hoz magával. A másik pályázatunk nemzetközi, de magyaroknak is szól: külföldieknek euróban (idén 15 ezer euró), a magyaroknak forintban határozzuk meg a díjazást. A kiírt pályázat célja, hogy lehetőséget teremtsünk tehetséges kurátorok, művészeti csoportosulások számára, akiknek valamilyen okból eddig nem volt lehetőségük megvalósítani a megfogalmazott elképzeléseiket. Mindkét esetben ragaszkodunk ahhoz, hogy a honoráriumot csak arra lehet költeni, amiről a pályázat valóban szól. Az első nemzetközi pályázat nyertese egy hongkongi alkotó, Wai Ting Loretta, de a koronavírus-járvány miatt bizonytalan, hogy mikor tudjuk megvalósítani a kiállítását.

Alig fél éve nyitottátok meg az Intézetet, amikor Magyarországon is megjelent az új koronavírus, a kulturális szektort pedig azonnal leterítette. Mit tehettetek ebben az időszakban?

A pandémia ellenére eddig minden fontos tervünket felülteljesítettük, a felújítások sem álltak le: szeptemberben nyitjuk a Godot Labort, ami egy bemutatkozó tárlat lehetősége fiataloknak, októberben nyílik a vásár. A világjárvány közben kialakítottunk egy olyan hibrid teret, amely az épület első három emeletét foglalja el, tárlatokra és műhelymunkára egyaránt alkalmas. El fogunk indítani egy online vásárt is, aminek az ötletét a pandémia hozta. Jövőre terveztük, de végül idén kezdjük a beléptetőrendszer kialakítását, minden lehetséges eszközt digitalizálunk a mikroporttól a robotporszívóig, de még készpénzes fizetés sem lesz. A pandémia miatt sok mindent el kellett adnunk, de ami az igazi veszteség, hogy nem tudjuk megtartani a programjainkat, így bevételtől estünk el – ilyen például a Banksy-kiállítás, amit bevállaltunk, és ami alapvetően bonyolult, időigényes a megszervezése, és persze nagy összegekről van szó. De ebben a helyzetben csak előre lehet menni: átszerveztük. Idén jött volna Wai Ting Loretta is, de még az sem biztos, hogy jövőre meg tudjuk oldani a tárlatát. Szerencsére nyáron sikerült megtartani Kleb Attila Closer című kiállítását, ami a Budapesti Fotófesztivál hivatalos programjának része volt, jazz- és blueslegendák, zenészek és hazai színészek arcaival, gesztusaival, remek tárlatvezetésekkel (például Thuróczy Szabolccsal, Cserhalmi Lucával és magával az alkotóval, Kleb Attilával), de koncertet is szerveztünk a kiállítás mellé.

Nagyon vártuk az Óbudai KultÉjt, ami augusztus elsején volt, itt remek szervezetek jöttek össze, és ezzel kapcsolatban azt tapasztaltam, hogy jó emberek kevés pénzből is tudnak jót csinálni.

Lehet számítani hosszútávú összetartásra?

Ezelőtt is próbáltunk proaktívak lenni a kerületi intézményekkel, a KultÉj gyakorlatilag magától összejött, és szerintem a kapcsolat innentől még szorosabb lesz. Azt gondoljuk, hogy a GICA nem csak Óbuda kulturális életében lehet fontos állomás, mert a cél a fiatalok segítése, és ha kevesebb képzőművésznek kell elhagynia a pályát, ha hosszútávon sikerül megvalósítani egy progresszív koncepciót, az nem csupán egy szűk rétegnek lesz fontos mérföldkő, de talán beindul egy olyan folyamat, amire a kortárs művészetnek régóta szüksége van.

Mindent a hajókért és a hajósokért

Milyen út vezetett idáig, hogy lesz valakinek yacht kikötője az Árpád híd tövében?

Például úgy, hogy édesapám, Varga István nyitotta meg az első magánkikötőt Szentendrén 1984-ben, ami kijelölte az utam.

Édesapja is hajós ember?

Motorcsónakázott, de nem volt nagy hajós múltja. Vett egy motorcsónakot 1980-ban, 1984-től beindította a szentendrei vízisí iskolát, ott gyerekként már mi is segítettünk. Sose dolgoztam mással, mindig csak családi vállalkozásokban.

Hány testvére van?

Két fiú. Az öcsémmel, Varga Viktorral a kezdetektől együtt dolgozunk a Hajógyári-szigeten. István bátyám is hajózással foglalkozik, városnéző hajójáratai vannak, segítjük egymást.

A kilencvenes évek eleje óta működik a kikötőjük Óbudán. Mi történt ezalatt?

Voltak szép idők, és voltak kevésbé szépek. Az 1990-es évek időszaka nekünk sem volt könnyű, igazából 2000-ben kezdődött a fellendülés, ami a magánhajózást illeti. Egyre több hajót adtunk el, amit ezzel kerestünk, azt visszaforgattuk, bővítettük, fejlesztettük a kikötőt. A Hajógyári-sziget tulajdonképpen a Wiking Yacht Club szíve, itt történik az összes munka.

Az egyik fő szolgáltatásunk a daru, amivel nagy hajókat is tudunk emelni, de van szervizünk is, ami szerintem az ország egyik legjobb hajójavító, gondozó műhelye.

Egyrészt munkatársaink tapasztalata, másrészt a képzések, felszerelések miatt. Minden olyan eszközzel rendelkezünk szaktudás és berendezések terén, ami ahhoz kell, hogy gyakorlatilag bármilyen hajót meg tudjunk javítani, ami Magyarországon vízre kerül. Jóformán minden típushoz megvannak a szervizjogaink, szakszerszámaink, saját raktárunk van komoly árukészlettel, alkatrész bázissal. Nagyon büszke vagyok a személyzeti állományunkra: van négy hajószerelőnk, hajós villanyszerelőnk, hajós műanyagosból ketten is vannak, akik nagyon profin javítják a testeket. Hat matróz dolgozik nekünk, akik biztonságosan tudják mozgatni a járműveket, saját hajószállító kamionunk van több daruval, targoncával.

Ráadásul nagyon jó helyen van a kikötő, itt a Hajógyári-sziget csúcsán.

Ez is igaz. Nagyon bízom benne, hogy a Hajógyári-sziget továbbra is megtarthatja jelenlegi funkcióit. A Duna itteni szakaszán kevés terület van, ahol ilyen függőleges partfal lenne, mint nálunk. Itt van a vízi benzinkutunk is 1997 óta. Budapesten ez a legnagyobb forgalmú sport benzinkút. Sokszor végig hajóztam a Dunát egészen Passauig. Nagyon ritka az olyan komplex szolgáltatásokat nyújtó kikötő, mint a miénk, bármi gond van, azonnal tudunk lépni. Nálunk minden egyablakos.

Hány kikötője van a Wikingnek?

Szentendre volt az első 1984-től, 1993-tól vagyunk a Hajógyári-szigeten, 2006-tól Sződligeten és 2010-től a Marina-parton is jelen vagyunk. A Dunán kívül van Wiking Abádszalókon is. Több helyen próbálkoztunk a Tiszán is, is, de azok nem működtek gazdaságosan. A magyar sporthajózás egyik alapvető helyszíne itt van nálunk, a Hajógyári-szigeten.

Hány hajót tárolnak itt állandóan?

Olyan 150–200 között. Amikor bevezették a hajóadót a III. kerületben, elég nagy volt a morgolódás. Bizonyos szempontból nem túl nagy tétel, amit egy 50 milliós hajó után ki kell fizetni, mondjuk százezer forint adót, más szempontból viszont fájhat. Általában valamiféle kompromisszumot kötünk, hogy az ügyfél ne sértődjön meg, és azért ne hagyja el a hajózást.

Fotó: wiking.hu

Mit nyújtanak még a Wiking Yacht Clubban?

Egymásra épülő szolgáltatásaink vannak. Ha valaki egyszer beült egy motorcsónakba, és rájött, hogy tetszik neki, akkor eljöhet hozzánk oktatásra. Saját akadémiánk van, ahol évente 200-an tanulnak vezetni.

Mire érvényesek az itt szerzett jogosítványok?

Sport szintű jogosítványt szervezünk motoros és vitorlás hajókra. A motoros képzés már a Marina-parton van, a vitorlás pedig a Lupa-tavon. A sikeres vizsgázók 20 méter hosszig korlátlan teljesítményű motorral meghajtott hajót vezethetnek. Eddig több mint 3500-an szereztek rajtunk keresztül jogosítványt.

Miből áll az oktatás?

Ennek is van elméleti és gyakorlati része, az előbbi tavaly óta online elérhető. Leendő hajósaink megismerkednek a vízrajzi szabályzattal, a tananyag fontos része a Duna, a folyók ismerete, mire kell figyelni, mit jelentenek hajózási szempontból a gátak, egyéb folyamszabályzó dolgok, hogyan működik egy folyó, és természetesen tanítunk hajózástant, műszaki ismereteket is. Ezután jön a gyakorlati oktatás. Nálunk 6 méter körüli hajókon gyakorolnak az ügyfeleink.

A legfőbb célunk, hogy a képzésünkön ne papírt adjunk, hanem tudást. Azokból, akik beleteszik az energiát és az időt a tanulásba, többnyire jó hajósok lesznek.

A saját yacht elég költséges szabadidős foglalkozás…

Ez igaz, tehát azok, akik eljutottak oda, hogy birtokolnak egy ilyen klassz hajót, valahol már letették a garast. Alkalmazotti fizetésből kevesen tudják megvásárolni és fenntartani a sokmilliós hajókat, többségüknek saját cégük van. Az ott kialakult tulajdonosi szemlélet      meglátszik azon is, ahogy a hajójukkal bánnak. Magyarországon valahogy még nem alakult ki, hogy a sikeres emberek büszkék lehessenek arra, amit rengeteg munkával és tehetséggel értek el. Könnyű haragudni valakire, ha nem látom, hogy mennyit dolgozik, csak azt, hogy milyen kocsival jár.

Milyen hajós szemszögből a Duna?

Sok helyen hajóztam a Dunán, és azt láttam, hogy a magyar szakasz talán az egyik legjobb. Meleg és tiszta a víz, nagyon jók a partjaink, a dunakanyari részen, meg lejjebb is, sok a homokos partszakasz. Tiszta homok van Baja környékén is, az is zseniális. Tehát nemcsak maga a hajózás jó, hanem a környezet is, odamenni, ahol nincs senki. Mondjuk szombaton kihajózni, valahol megállni, bográcsozni, kifeküdni egy plédre, ott zsibong a hajó mellett a család, amikor fölhevülünk, bemenni a vízbe, a parton elmajszolni egy dinnyét… Nem tudok ennél jobbat. Ha elutazom a világ másik felére, legyen az bármilyen gyönyörű, pár nap után már azon gondolkodom, mikor mehetek újra a sóderesre. Nincs jobb, komolyan! Olyan tiszta a víz, hogy beleállok térdig, és látom a lábam. Minden pillanatnak megvan a varázsa, amit élvezni kell. A legjobb, hogy kint marad az, amit az ember nem akar visszahozni. Ez a legfontosabb. Egy fél óra a vízen kitisztít, kiszűri a felesleget. Mondják, hogy drága. Mi a drága? Az, hogy állandóan stresszes vagyok, vagy az, hogy hajózom pár órát, föltöltődöm, és olyan életkedvvel jövök vissza, hogy akit egy órával ezelőtt megpofoztam volna, most inkább megölelném?

Saját gyerekei is hajóznak már?

A lehetőségeikhez képest, hiszen az egyik 12 éves, a nagyobb is csak 17. Imádják a vizet, a társaságot, mert a hajózásban az is fontos. Mi nemcsak egy sima hajóparkoló vagyunk: akik idejárnak, szinte családtagok. Jó idetartozni, nemcsak akkor lehet lejönni a kikötőbe, ha kimegyek hajózni, hanem egyszerűen csak délután leülök egy sörrel, találkozom pár emberrel, akivel el tudok beszélgetni, nem a munkáról, nem a politikáról, sem bármiféle negatív ügyről, hanem valami közös és szép dologról. Rengeteg programot szervezünk a kikötőkben. Nagyon szeretem azt, hogy itt értékes emberek tudnak egymással beszélgetni. Egy kikötőbe járnak, közös programokon vesznek részt. A túra tulajdonképpen a közös bulik csúcsa.

Ilyen, amikor mondjuk 15–20 hajóval elmegyünk Belgrádba vagy a Fekete-tengerig. Ott aztán nagyon komoly kapcsolatokat lehet kialakítani, mert útközben folyamatosan segítjük egymást.

Ha megkérdeznék, mit kezdene a Hajógyári-szigettel, milyen javaslattal állna elő?

A Hajógyári-szigeten most tulajdonképpen gazdátlanul áll egy csomó értékes épület. Régóta gondolkodunk azon, milyen jó ötlet lenne itt egy Széchenyi István Hajózási Múzeum. A fedett rész alatt be lehetne mutatni az úszóképes, beindítható, működőképes öreg hajókat, mellette, ahol korábban a diszkó volt, be lehetne mutatni a kisebb műtárgyakat, a kisebb hajókat, maketteket, meg minden olyan emléket, amit még a garázsában őriz itt-ott néhány fanatikus hajós. Komolyan hiszem, hogy ez egy reális terv, ráadásul fontos értékeket őrizne meg. Egy idős barátom, Sanyi bácsi mesélte, aki az újpesti Ganz Darugyárban volt főmérnök, hogy 1989-ben, amikor bezárták az újpesti darugyárat, még legalább 50 évre volt megrendelésük. A világ úszódaru gyártásának nagyon nagy százaléka itt zajlott, Afrikától Dél-Amerikáig mindenhonnan jöttek megrendelések, mert annyira jól működött. Bezárták. Jó lenne legalább az emlékét megőrizni annak, amire joggal lehetünk büszkék.

Dobom, emelem, tartom, ejtem

Óbudai vagy, és nem csak születésed köt a városrészhez. Azért találkozunk itt, a Fő téren, mert több emlék fűz a helyhez.

Kettőt emelnék ki. Az egyik jó, a másik rossz, de mindkettőből sokat tanultam. Melyikkel kezdjük?

A rosszal, és azzal, hogy mit tanultál belőle.

A „rendszerváltás” nevű időszak utáni – nevében kezdettől máig – demokratikusnak nevezett rendszerben van legalább egy valóban demokratikus intézmény: a gyülekezési jog. Köztéri rendezvényt bárki szervezhet, ha nem zavar vele aránytalanul senkit. Elég bejelenteni, engedélyeztetni nem kell. Ezt az alapjogot tiporták szerintem e kockakövekre 2017-ben, fényes nappal, kisszerű, ravasz és átlátszó jogi csűrcsavarral, utólagos mentegetőzéssel. Évtizedeken át sokszor hivatkoztunk erre a jogra, mikor köztereken táncoltunk. A kilencvenes években „A városi levegő szabaddá tesz” is ilyen sorozat volt, 10 helyen táncoltunk, többek közt a Gül Baba Türbénél, a Zsinagógánál és a Deák téri templomnál, amikor a különböző vallási helyszínek választása volt fontos számunkra. De a metrón is táncoltunk…

Mik voltak akkor a reakciók?

Volt, aki imádta, volt, aki észre se vette, volt, aki beszólt. Ezeket az eseményeket a fővárosi önkormányzattal közösen szerveztük, utána jártam, hogy nem lesz belőle jogi kellemetlenség. A rendőrségen elmondták, melyik jogszabály alapján kell bejelenteni, semmi akadálya, nem engedély kell, csak bejelentés. Kijött egy rendőrautó, üldögéltek, nézték, nem csináltak semmit, mivel nem akadályoztuk a forgalmat. Ugyanígy jártam el sokadszorra a Fő térre tervezett projektünknél is.

De ez már egy 2010 utáni történet…

Igen. 2017. Megkeresett egy indiai művész, aki azt tervezte, Athénból Kasselbe menet, mint a világhírű Dokumenta kiállítás meghívottja, egy-két napra megáll az útba eső városokban, így Budapesten is. Eljött egy fél évvel korábban, összeismerkedtünk, és eldöntöttük, hogy a Fő téren csinálunk valamit.

Hónapokkal előre beadtam a rendőrségre a bejelentést, de egy-két nappal a tervezett esemény előtt jött egy értesítés, hogy „ők ezt nem fogadják be”.

Mi történt volna, ha megvalósul az esemény?

Ahogy a többi városban, itt is egy sátrat állított volna a Goából érkező művész, ő rajzol, mi táncolunk, teát iszunk, beszélgetünk egymással és az emberekkel. Két békés nap – lehet így is. Amikor belekezdtünk reggel, szólt egy közterület-felügyelő, hogy itt nem lehetünk. Bementünk a Zichy-kastély udvarába. Akkor az önkormányzattól leküldtek egy biztonsági őrt, azzal, hogy itt nem maradhatunk, mert ez magánterület. Visszajöttünk a Fő térre, mutattuk a papírunkat. Aztán jött egy őr, jött az önkormányzati területfelügyelő vezetőség, jött a rendőr… mentegetőzés, fenyegetőzés, felső határ nélküli büntetések kilátásba helyezése – nem vállaltam. Egy ilyen agresszív környezetben amúgy se lehettünk volna a béke szigete. Fogtuk a sátorfánkat és kimentünk a Pilisbe, megcsináltuk a projektet, szép volt, békés, utólag feltettük a képeket, videókat a netre.

22 éve vagytok itt a Goliban.

1998/1999-ben, amikor idejöttünk az akkor – már és még – teljesen kísértetkastély gyárba, elsőként béreltünk egy poros-koszos emeletet, amit kiglancoltunk. A megnyitón Naga volt a dj. Percekkel a buli kezdete után kijött a rendőrség, hogy zavarjuk a lakótelep nyugalmát. Rögtön a megnyitón bemutatta ezt az oldalát Óbuda. De a másikat oldalát azóta se. Érdemben azóta sem vette fel a kapcsolatot velünk ebben a kerületben senki.

A Budapest Kortárstánc Főiskola Pesterzsébetre fog költözni a Goliból. Ott tudtunk ingatlant vásárolni, amiben lesz iskola, színház, közösségi terek, park, több kapcsolat a közönséggel.

Jobban odafigyelünk majd erre, és reméljük, nyitottabbak lesznek, támogatást is kapunk. De az alapítvány itt marad. Próbahely, kísérletek helyszíne, új kezdeményezések kiindulópontja, bázisa.

A nyolcvanas években indult kezdeményezésed, a Tam-Tam Klub. Innovatív hatással volt a kortárs közösségi kultúrára, kezdve a kilencvenes évek alternatív kulturális vállalkozó szférájában létrejött nagy boomtól napjainkig.

Egyszer termet béreltünk a Kőlevesben, és a főnök azt mondta, hogy ifjú korában a Tam Tam-ban bulizott. És a hely létrejöttében a Tam Tam Klub volt az egyik inspiráció. Büszke voltam erre. Az első Pesti Est példányokat – egy félbehajtott A4-es lapon – Lang Andris négy-öt helyre vitte be: az egyik a Csanády utcai Tam-Tam Klub volt. Majd’ negyven éve van ingyenes próbaterem szolgáltatásunk. Azóta megsokasodtak a nonprofit, független színházak, kulturális projektek. Az Új Előadóművészeti Alapítvány az egyik ilyen „intézmény” megalapítása a rendszerváltás óta.

Térjünk vissza az óbudaiságod, a mai identitásod gyökereihez.

A szüleim fantasztikusak voltak, apu 108, anyu 103 évig élt, én tulajdonképp ötven-hatvanévesen lettem felnőtt: Ivánkám, mi van veled, aludj itt, holnap úgyis jönnél, maradj itthon… Itt születtem, a Sipos Halászkerttel, a Régi Sipossal szemben, „a Lajos fiúba” jártam általánosba, a Kolosy térnél, mi voltunk az utolsó „tiszta fiú” évjárat, a lány iskola a Zsigmond térnél volt. Az ötvenes évek végétől jártam oda. A Sipos Halászkertben még előfizetéssel ebédeltem, ha a szüleink elmentek valahova; hárman voltunk testvérek. Úgy volt, hogy a Fő téri könyvtárban kezdek dolgozni, de aztán a Kulich Gyula téren kötöttem ki.

A Kulich Gyula tér is kulthely, ott volt a járóbeteg nappali pszichiátriai intézet, ott indult az URH zenekarral a hazai zenei underground kibontakozása.

Bármerre mehetsz a világba, de először ott keresgélsz, ahol ismerős vagy. Bárhova mész, soha nem leszel sehol ugyanúgy, mint ott, ahonnan indultál. Ha a „Lajos fiú”-ba, ahová általános iskolába jártam, másfél évtized után visszamegyek, hogy van itt ez a jó kis tornaterem, kibérelhetném-e szombaton délelőtt, és azt mondják, na, Angelus, emlékszünk magukra, mind a hárman idejártak… Húsz évig jártak oda Angelus-ok, hogy a fenébe ne emlékeznének…. Amikor 1998-ban otthagytuk a Csanády utcát – mert kinőttük –, eszembe sem jutott, hogy máshova menjek: itt Óbudán keresgéltem, itt érzem magam otthonosan, itt a Duna, a szüleim… És mentem a Goliba.

Ez már a Pilisborosjenő/Orfeó korszak után volt jóval. De emlékezzünk meg arról az időszakról is, ha már szóba jött: az a bizonyos tornaterem a hajdani általános iskoládban.

1972 körül, amikor az Orfeóban azt mondta Gaál Erzsi, hogy vezessem én a mozgásórát, ahhoz kerestem és találtam itt tornatermet… De én már korábban Orfeós voltam, amikor még nem volt színház, amikor még gimibe jártam. 1969 után, harmadikosként kerültem ismeretségbe az Orfeóval. Malgot István szobrász más képzőművészekkel, fotósokkal együtt kezdte, mozgó képzőművészettel, bábszínházzal folytatta – volt ott szavalókórus, zenekar, azt mondták, csináljak pantomim együttest, „Iván, te olyan ügyes vagy, csinálj valami mozgásos dolgot.” Decroux könyvéből tanultuk a pantomimet, hárman voltunk a csoportban: Kató Balázs, „Jani bácsi” meg én. Aztán ketten maradtunk, és amikor meghívták Fodor Tamást, akkor keveredtem a színházi munkába.

Végül két csoport maradt: az Orfeó bábszínház és a Stúdió K színházi társulat. A többiek önállósultak.

Én is jártam egyszer, 1976 körül a legendás pilisborosjenői színházi kommunában, és nagyon izgalmasnak találtam az életforma-kísérletet…

Nem kísérleteztünk. Ott éltünk. Én öt-hat évet. Együtt építettük a házat, mert nem volt se próbatermünk, se lakásunk. Többnyire jól megvoltunk, igyekeztünk javítani az életminőséget, közösen végeztük a házimunkát, részben közösen gazdálkodtunk a háztartási pénzzel, együtt éltünk, mint egy, illetve több család. És persze együtt próbáltunk a próbateremben, a padláson.

A kreatív, kísérletező ember támogatása, tiltása és tűrése szempontjából szerinted ma hol tartunk? Pedagógus is vagy, azért is kérdezem.

A három „T” egyszerre van jelen mindig. Ahány állam, munkahely, börtön, iskola – az arányok változnak. A szocializmus és intézményei nagyon kreativitás ellenesek voltak általában. És általában ma sem jobb a helyzet. Viszont voltak és vannak kivételek.

Mint pedagógus és mint apa is, azt látom, hogy ma is rengeteg a tévelygő, de akad, akinek a lépései kirajzolnak egy utat. A kreativitás nem a hatalmon múlik, hanem rajtunk.

Az óbudai Fő térhez kapcsolódó jó élményt se felejtsük, az mi volt?

Igen, itt forgattuk a Kémhatás című filmemet, aminek „Testfilm” az angol címe. Azért forgattam itt, mert nagyon fontos indítás volt az életemben ez a tér: a kövezet, a gyerekkönyvtár ott velünk szemben és itt mellettünk a – mai Esernyős udvarából nyíló – felnőtt könyvtár. Hosszú éveken át minden héten idesétáltam a Kolosy tértől, és hoztam-vittem a könyveket. Érettségi után még egy könyvtártechnikus képzést is elvégeztem. A film több helyszínen játszódik, történet nélküli táncfilm. Akkoriban már telefonnal, GoPro-val is készültek filmek. Nagyon jó minőségben lehetett így forgatni, sokszor a táncosok kezében vagy a fején volt a kamera. Volt egyfajta szabadság a dologban…

Vissza a jelenbe: míg készült az interjú, üldögélés közben felpattantál, hogy néhány nyújtógyakorlatot végezz. Mennyire vagy testtudatos?

Úgy mondanám, reflektív vagyok. Elgémberedtem. És nem szoktam illemből korlátozni magam. Nyújtózkodok, mielőtt begörcsölnék, elalszom, ha álmos vagyok, kérdezek, ha nem értek valamit. Tűrik. Én már felnőtt fejjel és azért választottam a táncot, mert azt gondoltam, hogy táncolni nem lehet egyedül, ott kötelező az egyén és kötelező a közösség, nem maradok egyedül. Ott van biztos pont: a gravitáció és az anatómia. Van rendszer: tér, idő, dinamika. A táncomnak árt, ha sokat vagy rosszkor gondolkodom. A gondolkodásomnak nem árt, ha mozgok. A táncosnak nagyon sok időt kell naponta mozgásban tölteni.

Két-három órát csak gyakorolsz, és akkor még el se kezdted a művészi munkát. Addig vagy táncos, amíg a hét hat napján táncolsz.

Neked mik a referenciáid?

A gravitáció – minden, ami a külső világ. Az anatómia; a Te meg az Én. A kétdimenziós idő, a háromdimenziós tér, a négydimenziós dinamika: dobom, emelem, tartom, ejtem. 2+3+4. Behozhatod a légzést vagy a színeket, a 0/1 bináris logikát, vagy az energia anyag- és hullámtermészetét, vagy valami ilyesmit – kinek mi a fontos, de ezeket már nehéz közvetlenül, érzékileg átélni. Elsőre bonyolultnak látszik, pedig egyszerű. Kicsit absztrakt, de legalább áttekinthető. Amikor elindulunk reggel, sokkal bonyolultabb dolgokon gondolkodunk: hogy a sapkánk milyen, meg a szemöldökünk, fáj-e a hasam, elhoztam-e a telefonomat… ott nagyjából végtelen a figyelmi pontok száma. A táncosé elég jól behatárolható, valószínűleg 12 körül már találhatunk egy tűrhető modellt. Ami egyébként szépen szemlélhető, pont elfér egy ikozaéder 12 csúcsán. De a referencia-rendszeremben van végtelen számú konkrét tárgy, épület, kockakő, tapintás, a hozzájuk tartozó emlékekkel, helyszínekkel, színekkel, szagokkal, fájdalmakkal és bizsergésekkel, mind-mind organikusan velem vannak.

Ahogy az óbudaiságod is?

Igen, itt tanultam meg például az idő fogalmát. Hol az idő? Mi az? Nem tudod megfogni, de az biztos, hogy az apukám mindig elmondta, amikor kimentünk a Római-partra evezni, hogy fiam, itt kukoricaföld volt, mielőtt mi elültettük ezeket a jegenyéket.

Alapítottál már alap- és középfokú táncművészeti iskolát is, sőt, az ezzel kapcsolatos törvények kidolgozásában is benne voltál az 1990-es évek elején, amikor még nem volt könnyű.

Ma sem az. Mindig voltak kerékkötők: „Mi az, hogy kortárs tánc? – kérdezték. Ilyen nem kell! Van forradalmi orosz balett, esetleg újításokkal, van autentikus néptánc, esetleg színpadra alkalmazva? Tényleg van már modern tánc a világban már vagy ötven éve. Ennyi legyen elég! De mások másképp gondolták, és a táncot is be lehetett illeszteni a korábban csak zeneiskolaként működő alapfokú művészeti rendszerbe. Meg kellett találni a törvényi lehetőségeket: ha szakközépiskola, ahhoz kell az összes szükséges és csak bürokratikus tárgyi, személyi, jogi feltétel. Jó évtizedes középiskolai működés után megint ugrottunk egy szintet, nem mindenki tudott innen színpadra lépni, már nem csodagyerekek, hanem érett felnőttek táncolnak a színpadokon. Kellett a főiskola.

Tíz év múlva mindenki ilyet fog csinálni, gondoltuk, aztán 2004 óta 16 év telt el, és úgy néz ki, még mindig nem állnak sorba a kortárs tánc és előadó-művészeti iskolák.

A mostani már az ötödik iskolaalapítás, hiszen jelentős változás, hogy míg eddig két szakkal, BA-val és MA-val rendelkező kortárstánc iskola voltunk, néha 20, néha 60 fővel, mostantól a tánc szakokon túl cirkuszművészet BA, MA és pedagógia MA, továbbá előadó-művészet menedzsment, technológia, szakelmélet szakokat is tervezünk, indítunk. Fontos, hogy azok a nézők is hozzájussanak az előadó-művészeti élményhez, akik érzékszervi vagy mozgásszervi akadályoztatás miatt eddig nem, vagy csak nehezen jutottak hozzá, ezért ehhez kapcsolódó képzést is indítunk. Az egész iskolabővítési projekt nekünk új volt, de nem állt távol tőlünk, megszerettük ezt is. Nekünk új volt, de nem állt távol tőlünk, megszerettük ezt a projektet is. Másfél éve tart és sikeresen halad az együttműködés; ha valami bajom van, az inkább az, hogy néha kicsit lassabban haladunk, mint szeretném.

Téged mi az, ami ennyire hajt?

Igen bölcsen mondta valaki, jó régen, Dénes János: a lélek vagy emelkedik, vagy süllyed. Ezt máig szem előtt tartom: sosem áll, sosem stagnál semmi. Olyan nincs, hogy elértél valamit és akkor ott vagy. Befejezés vagy újrakezdés. Ezt kellett eldönteni most is: marad az Alkotókert Pilisszentkereszten, az Új Előadóművészeti Alapítvány itt Óbudán, a Goliban, és lesz Budapest Kortárstánc Főiskola Pesterzsébeten. 2022. szeptember 5-én nyitunk a mostani Patina Öntöde helyén. Rajtam nem fog múlni. 2023. június 14-én pedig végképp átadom az iskolát az utódoknak. Remélem, lesz addigra, akinek átadjam, és majd néha kikéri a tanácsaimat.

Újratervezés

Aquincumi Múzeum
A koronavírus okozta járvány miatt az Aquincumi Múzeum március közepén ideiglenesen bezárta kapuit a látogatók előtt, minden meghirdetett rendezvény, múzeumpedagógiai foglalkozás és tárlatvezetés elmaradt. A múzeum munkatársainak egy része otthonába költöztette irodáját, műhelyét, azonban sokan voltak köztük olyanok is, akik ezt nem tehették meg, hiszen a régészeti ásatások és szakfelügyeletek nem álltak le, ahogy a múzeum őrzése és karbantartása, valamint a kert gondozása is folyamatos jelenlétet igényelt.

Fotó: Szilágyi Nóra

A járványügyi helyzet eddig nem tapasztalt kihívások elé állította a múzeum dolgozóit. Rövid idő alatt kellett kidolgozniuk új stratégiát a látogatók elérésére és megtartására, illetve olyan tartalmak gyártása vált szükségessé, amelyek az online térben is képesek felkelteni az érdeklődők figyelmét. A digitális oktatás elindulására azonnal reagálni kellett, így az aquincumi Közművelődési Csoport már az első otthonról történő tanítási hétre összeállította oktatási segédanyag csomagját, amely segítségül szolgált a diákoknak és tanároknak a tananyag feldolgozásában, és ha nem is helyettesítették a múzeumpedagógia órákat, alternatívát tudtak nyújtani. Az oktatási csomag folyamatosan bővül, azóta kiegészült további virtuális tárlatvezetésekkel, előadásokkal és bemutatókkal is.

A visszajelzések egyértelműen pozitívak voltak, a diákok az aquincumi segédanyagok felhasználásával írtak jeles dolgozatokat.

A látogatók Aquincummal kapcsolatos élményét többnyire a személyes látogatás és a helyben szerzett tapasztalatok adják, így a karantén alatt ezt kellett helyettesíteni a közösségi médiában való jelenléttel. Mivel mindenki az online térbe lépett, minden eddig ismert indikátor megváltozott. A korábban népszerű tudományos tájékoztató jellegű bejegyzések már nem váltottak ki akkora ingert, mint korábban. Olyan bejegyzésekre és játékokra mutatkozott igény, amelyek interaktivitásra ösztönözték a követőket. Nagy sikert aratott továbbá a Legyél te is műalkotás! felhívás, amelyben a múzeum munkatársai eddig ismeretlen oldalukról mutatkoztak be, így személyesebbé téve a közölt tartalmakat.

Az újranyitás
Május végén újra kinyitotta kapuit az Aquincumi Múzeum Régészeti Parkja, majd egy hónappal később a belső kiállítási terek is látogathatóvá váltak. Azóta ismét pezseg az élet az egykori római polgárváros területén, hiszen megnyílt a Zseniális találmányok – Innovatív ötletek című új időszaki kiállítás, egymást érik a napközis gyermektáborok, folyamatosan érkeznek a gyerek- és felnőtt csoportok, megkezdődtek a hagyományőrző edzések, ráadásul a tágas romkert kiváló helyszínéül szolgál a Keep Floyding koncerteknek is, amelyekre igen nagy érdeklődés mutatkozik.

Az Aquincumi Múzeum minden évben változatos tematikájú rendezvényekkel igyekszik felkelteni a látogatók figyelmét, így amint lehetőség nyílt rá, egy izgalmas, új III. kerületi rendezvénnyel rukkolt elő a kultúrarajongók nagy örömére. Ez lett az Óbudai Kult.Éj, amely tizenhárom kerületi intézmény összefogásával egy egész éjszakán át tartó maratonra invitálta a kulturális feltöltődésre vágyó érdeklődőket.

Fotó: Szilágyi Nóra

A rendezvény sikeresen zárult, és a szervezők máris a következő közös eseményeket készítik elő. A karantén időszaka lehetőséget teremtett arra, hogy az év második felére olyan programokat dolgozzanak ki a munkatársak, amelyek meghatározzák a múzeum arculatát és a látogatók széles köréhez eljutnak. Hamarosan újabb időszaki kiállítással gazdagodik a múzeum, amely Hajnóczi Gyula életének állít emléket, elkezdődnek a helytörténeti előadások, amelyekből bárki megismerheti, hogy milyen ős- és ókori építmények és leletek kerültek elő otthona környékéről, de sor kerül az elmaradt Aquincumi Költőversenyre is. Szeptembertől a történelem iránt érdeklődő diákok rendhagyó történelemórákra jelentkezhetnek, az AnticCafé ismeretterjesztő klubdélutánjai az idősebb korosztály képviselőit szólítják meg, a kézműves workshopok pedig azokat várják, akik a nemezelés és kenőcskészítés fortélyaival ismerkednének meg alaposabban. Természetesen a rendezvények sem maradhatnak ki a sorból, így szeptember 12–13-án megrendezésre kerül a Római Fesztivál, október 4-én a Barbár Családi Nap, október 31-én pedig a Kelta Halloween. Tehát az ősz is rengeteg izgalmat tartogat azok számára, akik Aquincumba látogatnak.

 

Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum
A márciusi rohamszerű bezárás utáni hibernált állapotunkból szerencsére hamar magunkhoz tértünk. Tudtunk mindenkinek munkát adni, akár otthonról végezte, akár itt bent a múzeumban, így a közösségünk nem erodálódott, sőt elmondhatjuk, hogy megerősödve kerültünk ki a járványügyi helyzetből. Sok elmaradt munkánkat is meg tudtuk végre csinálni, de új tartalmakat is fejlesztettünk, kifejezetten a távoktatás és digitális látogatottság érdekében.

Az újranyitás
A legnagyobb öröm persze a július 1-i újranyitás volt. Meglepően gyorsan szokott vissza kedves közönségünk, ami talán a kiéhezett állapoton túl a meghosszabbított időszaki kiállításainknak is köszönhető: a Protokoll világáról mint speciális vendéglátási attitűdről, a Gerbeaud emlékkiállítás vagy a méhek és a méhészet világáról. Ez utóbbihoz kapcsolódva még rovarszállót is avattunk múzeumunk hátsó udvarában.

Egy nagy összefogásnak is örülhetett a közönség, de mi magunk is augusztus 1-én, az első Óbudai Kult.Éj megrendezése alkalmából, ami óriási siker volt a dús programkínálatnak köszönhetően.

Aztán újra fellépett a Bohém Ragtime Band egy pótalkalmat teremtve az elmaradt klubestekért, majd az Oh Yeah Day keretében emlékeztünk Louis Armstrongra egy frenetikus koncerttel a múzeum nagyobbik udvarában.

Beindultunk, igazán elmondhatjuk! Augusztus 30-án este a Quattro per Tutti Saxophone Quartet hallható nálunk, és szeptemberben sorra nyílnak új kiállításaink. Örömmel tudatjuk, hogy indul a Kulteátrum is, amely befogadó színházként hetente két alkalommal vidéki, határon túli és budapesti jeles darabokat mutat majd be. És persze folytatjuk a korábbi nagysikerű esti programjainkat is, valamint szokásunkhoz híven csatlakozunk a XIV. Ars Sacra Fesztiválhoz egy koncerttel és egy amatőr színházi eseménnyel.

 

Kassák Múzeum
Mindannyiunkat váratlanul ért a karantén bevezetése márciusban, amikor a múzeumokat a többi kulturális intézménnyel és iskolával együtt bezárták. Hamarosan az is nyilvánvalóvá vált, hogy minden tavaszra tervezett rendezvényt le kell mondanunk, a májusra ütemezett Besnyő Éva-kiállítás fotóanyagának kölcsönzése, szállíttatása is lehetetlenné vált. A határok lezárultak, minden ajtó becsukódott. A Mattis Teutsch-kiállítás festményei itt ragadtak a Zichy-kastélyban, míg mi, a múzeum munkatársai a folyamatos megbeszéléseken nemcsak a zoom, jitsi és google meeting felületeket teszteltük, hanem bepillanthattunk egymás nappalijába, megismerkedhettünk kollégáink családtagjaival a monitorokon keresztül. A kényszerű bezárás alatt online felületre költöztettük a múzeumot.

A nyár végéig online formában, ingyenesen elérhetővé tettük a Kassák Múzeum kiállítási katalógusait és kiadványait honlapunkon és közösségi média felületeinken, sőt, ezeket a dokumentumokat − a múzeum szakmai kapcsolatain keresztül – külföldi kutatókkal is megosztottuk. Májusra elkészült első virtuális tárlatunk, a Mattis Teutsch − Avantgárd és konstruktív realizmus című kiállítás digitális átirata. Így az újranyitásig az otthoni kanapéról is körbenézhetett a kiállítótérben az, aki márciusig nem jutott el hozzánk. A tapasztalat azt mutatja, hogy – jóllehet, a személyes találkozást a műalkotásokkal nem pótolhatja − a képekben gazdag dokumentumot felvonultató „guide” egyúttal a kiállítás archiválásának is hasznos módja. Noha kezdetben szükség szülte módszernek gondoltuk, most úgy látjuk, hogy a soron következő kiállításaink esetében is érdemes folytatnunk ezt a gyakorlatot: ezzel létrehozhatnánk egy sokoldalúan használható, virtuális archívumot.

Kassák önéletrajzi írásaira, elsősorban az Egy ember élete című regényére fókuszálva összegyűjtöttük mindazokat a neten keresztül elérhető anyagokat (DIA, mikrosite, előadások, hanganyagok, recenziók), amelyeket a „Csavargások Kassákkal” online programajánlónkban tettünk közzé. Erhardt Miklós intermédia művészt felkértük a teljes regény felolvasására, a hangfelvétel podcast sorozat formájában azóta a PIM Spotify csatornáján érhető el. A podcast sorozatot most rövid nyári szünetre küldtük, de népes hallgatótáborunkkal együtt alig várjuk már a szeptemberi újrakezdést. A nagy sikerre való tekintettel tervezzük az önéletrajzi regény folytatásának tekinthető, Szénaboglyák című mű felolvasását is.

A Kassák-költemények közül egy nagyobb egység, az úgynevezett számozott versek hasonló feldolgozását tervezzük, így a múzeum gyűjteménye egy eddig kevéssé használt műfajjal fog folyamatosan bővülni.

A Szösz Műhellyel (Szabad Ötletek Szövetkezete) tavaly indított közös múzeumpedagógiai programunkat is továbbfejlesztettük. A kínálatunkban szereplő foglalkozásokhoz készítettünk friss vagy újrahasznosított, online is elérhető oktatási segédanyagokat, emellett egyebek között videóinterjúkat, letölthető munkafüzetet, videóworkshopokat hoztunk létre. Legnagyobb sikere az Ujjgyakorlat című játékapplikációnak volt, amelynek segítségével dadaista költeményeket lehetett írni. Nemcsak gyerekek küldték be az alkotásaikat, hanem a szüleik is.

Az eddig jórészt események, programok közzétételére használt Facebook és Instagram felületünket szintén újraterveztük a karantén kezdetén. Hétfőnként új múzeumpedagógiai tartalmakat, segédanyagokat, híreket osztunk meg, kedden egy Kassák-vers kap helyet, szerdánként az Egy ember élete podcast sorozatunk heti folytatását tesszük közzé, csütörtökön a múzeumi gyűjteménnyel, a múzeumban folyó kutatással, a friss publikációkkal, új recenziókkal foglalkozunk, hétvégén pedig a Kassák Lajos munkásságával kapcsolatos ismeretterjesztő anyagok kerülnek sorra, hiszen: #kassakmindenkié!

Ugyanezek a tartalmak más stílusban és ritmusban az Instagram-oldalunkra ugyancsak felkerülnek, így reményeink szerint más közönségréteget, a fiatalabb generáció tagjait is elérhetjük.

Ezt a rendszert szeretnénk a rendezvények újraindulásával megtartani, hiszen nagyon sok lelkes, új követőt vonzottak a posztjaink.

Az újranyitás
Június végén újranyitottuk, és a nyár utolsó napjáig meghosszabbítottuk a Mattis Teutsch-kiállításunkat, erre augusztusban is tárlatvezetésekkel, kerekasztal-beszélgetéssel várjuk látogatóinkat – természetesen egyelőre csak maszkban. Szeptember közepén nyílik majd a pandémia miatt elhalasztott fotókiállításunk Besnyő Éva munkáiból.

 

Kiscelli Múzeum
A Kiscelliben nem állt meg az élet a vírushelyzet alatt sem, több online sorozatot is indítottak kollégáink. Ilyen volt a fotógyűjteményből a Budapest megvár sorozat, az építészeti gyűjtemény Virtuális leletmentés és Építészeti tervek élőben sorozatai, a 100 év divattörténete a textilgyűjteményből. A Segítünk az oktatásban és a Menedék otthon sorozatok a múzeum képzőművészeti anyagából válogattak. Természetesen gyűjteményeink is tovább bővültek ebben az időszakban, ezt az online gyarapodási naplóban követhettük. A Vasárnapi Barangoló című múzeumpedagógiai sorozat is az internetre költözött, Műhelysztorik sorozatunkban pedig munkatársaink mindennapjaiba engedtünk betekintést.

Fotó: Kiscelli Múzeum

Az újranyitás
A Budapest újkori és jelenkori történetét bemutató Kiscelli Múzeum július 3-án három időszaki kiállítással nyitotta újra kapuit a járványt követően. A nagysikerű Ragyogj! Divat és csillogás tárlat nyitvatartása a vírushelyzet miatt meghosszabbodott, így a látogatók szeptember elejéig megnézhetik a csillogás divattörténetét feldolgozó kiállítást. Április óta a múzeum falán lógnak, de csak júliustól láthatóak a Budapest Fotófesztivál Testkép – Akt a kortárs magyar fotográfiában című kiállítás képei, emellett Vincze Ottó: Vigyázz! Nagyfeszültség térinstallációja is újra látható a múzeum belső udvarán. Továbbá a múzeum állandó kiállításai, valamint a gyönyörű kastélyépület is újra bejárható.

 

Óbudai Múzeum és Goldberger textilipari gyűjteménye
Egy múzeum kulisszái mögött zajló munkának igazi értelmet maga a közönség ad – ezért is volt nagyon nehéz bezárni kapuinkat a látogatók előtt a világjárvány következtében. Hála a XXI. század technikai vívmányainak, nem kellett teljesen elszakadnunk közönségünktől, csak a kapcsolattartás került át a valódi világból a virtuális térbe. Igyekeztünk megtalálni azokat a formákat, amelyek lehetővé tették, hogy minél szélesebb spektrumát tudjuk bemutatni a múzeumi feladatrendszernek, gyűjteményeinknek, kiállításainknak és főként Óbuda ezer arcának.

Amellett, hogy az Óbudai Múzeum is csatlakozott a #múzeumozzaszobádból elnevezésű kezdeményezéshez, a „KaranTéma” szójáték alá felfűzve kialakítottuk saját, átlátható struktúránkat. Így hétfőnként a játékgyűjteményünk egy-egy raktárban őrzött, féltett műtárgya került bemutatásra, keddenként óbudai városnézésre invitáltuk az érdeklődőket, a szerdai mesenapon a játékkiállításunk műtárgyai keltek életre, csütörtökön az időszaki kiállításunkba tekinthettek bele az olvasók, péntekenként a következő időszaki tárlatunk beharangozójaként híres óbudai írók nyújtottak gondolatébresztő útravalókat, szombaton pedig a gasztronómia kedvelőinek igyekeztünk kedvükbe járni hagyományos óbudai receptek megosztásával.

Az újranyitás
A sok munkával töltött, hosszú várakozás után 2020. június 25-én a virtuális térből visszatértünk a valódi térbe, és újból megnyitottuk kapuinkat a látogatók előtt. Újragondolt programjaink a nyári hónapok után, az ősz beköszöntével is folytatódni fognak. Célunk, hogy minél több szempontból, minél izgalmasabban mutassuk be négy állandó és egy időszaki kiállításunkat, továbbá kétezer éves városrészünket. A Bán-Lazetzky óbudai művészcsalád három generációját bemutató időszaki kiállításunkat 2021 tavaszáig meghosszabbítottuk, és a képeslapgrafikához, festő- és textilművészethez kapcsolódó tárlatvezetések mellett textilrestaurátori előadások és akvarellfestő workshopok is színesítik programkínálatunkat.

Állandó kiállításaink tárlatvezetésein a látogatók megismerkedhetnek településünk történetével az államalapítástól kezdődően egészen a rendszerváltásig, miközben XIV. századi templomtöredékek között sétálunk.

Játéktörténeti kiállításunkban egy olyan városi teret barangolhatunk be, ahol számos kuriózum mellett megjelennek Magyarország 1990 előtti emblematikus polgári és szocialista játékai, többek között babák, bababútorok, autók, építő- és társasjátékok, lemezjátékok.

A Lajos utcában, az egykori Goldberger textilgyár épületében látható kiállításunk a világhírű magyar gyár és a mögötte álló tragikus sorsú család történetét mutatja be, miközben átfogó képet nyújt a textilipar fejlődéséről is. A látogatók végigkövethetik, hogy egy XVIII. század végén megalakuló, kis kékfestő manufaktúra miként vált másfél évszázad alatt hazánk egyik legnagyobb textilvállalatává. A tárlatvezetések mellett különböző várostörténeti sétákkal is várjuk látogatóinkat, ahol az eredeti helyszíneket körbejárva megismerkedhetünk Óbuda középkori épületeivel, hatalmas templomaival, kolostoraival, az újkorban kialakult színes vallási élet emblematikus helyszíneivel, a barokk művészet remekműveivel, a híressé vált óbudai vendéglátással, vagy akár a Zichy-kastély több évszázados rejtélyeivel, titkaival.

Kollégáinkkal továbbra is azon dolgozunk, hogy a múzeumokban őrzött óriási tudást minél inkább közkinccsé, az óbudaiak kincsévé tegyük!

 

Óbudai Danubia Zenekar
Gyakorlatilag az első pillanattól sikerült alkalmazkodnunk a kialakult helyzethez: március 13-án a Zeneakadémián már közönség nélkül játszottuk a bérletes koncertünket, amelyet élőben közvetítettünk. Rengeteg fellépésünk, teltházas koncertünk maradt el, így teljes mértékben online működésre voltunk kénytelenek átállni. Egyrészt korábbi hangversenyeink koncertszerűen újranézhetőek voltak adott időpontban, szombat esténként, másrészt az otthonukba kényszerült zenészeink előadásában minivideókat készítettünk különböző tematikák köré szervezve. A Tavaszi szél című népdal szimfonikus átiratára készült videónkat közel másfél millióan látták, később készítettünk a követőink által megszavazott könnyűzenei slágerekre klasszikus zeneszerzők stílusában íródott átiratokra videókat Komolyra fordítva címmel. Szintén rövid, tematikus kisfilmekkel, „online énekórákkal” az ének-zene oktatását igyekeztünk segíteni sok zenei részlettel. Mindez amellett, hogy sok rugalmasságot igényelt, lehetőséget adott új dolgok kipróbálására, a zenekar „egyben tartására”, ugyanakkor a közönségünkkel való kapcsolattartásra, sőt, újabb közönségrétegek megszólítására is a közösségi oldalakon.

Ráébredtünk arra, ami eddig is evidens volt, mégsem kellett foglalkoznunk vele: hogy minden technikai lehetőség adott, hogy csúcsminőségben jelen legyünk koncertjeinkkel, nevelési és társadalmi programjainkkal a képernyőkön.

Bár az ÓDZ volt az első zenekar, amelyik évekkel ezelőtt csúcsminőségben streamelni kezdte az előadásait, mégsem gondoltuk akkor, hogy milyen lehetőségek rejlenek még itt feltáratlanul. A Danubia Zenekar „karanténtartalmai” rengeteg emberhez eljutottak, akikhez eddig sehogy sem sikerült közel vinnünk a klasszikus zene üzenetét. Még jelenleg sem látjuk a mostani helyzet végét, de elmaradt koncertjeink egy részét augusztus végén sikerült bepótolnunk, emellett természetesen várjuk az őszi évadkezdést: szeptembertől folytatni szeretnénk zeneakadémiai bérletsorozatunkat, a Budapest Music Centerben ebben a félévben Csajkovszkij műveivel foglalkozunk majd háromrészes zeneszerzősorozatunkban, és természetesen a gyerekek számára is vadonatúj előadásokkal készülünk.

 

Óbudai Társaskör
Ezt a tavaszt sokáig nem felejtjük. Minden munkánk, minden szervezés egy pillanat alatt vált feleslegessé. A kezdeti riadtság után lassan tisztult a kép, távmunkában, az online világban folytattuk a kapcsolattartást közönségünkkel.

Az elmaradt események helyett kárpótlásként a honlapunkon igyekeztünk virtuális élményt adni. Megnyitottuk a Társasköri Kultúrkarantént: az adott napra tervezett eseményhez kapcsolódóan érdekességeket, videókat, zenéket talált a látogató. A visszajelzésekből úgy tűnt, hálásan fogadta a közönség a törődést, mi pedig örültünk, hogy addig sem voltunk szellemi mozdulatlanságra ítélve. Ugyanúgy terveztünk, mint máskor, csak volt, aki a nappaliból, volt, aki a konyhában berendezett dolgozósarokból jelentkezett be a távértekezletre.

Csütörtökönként feltöltöttünk egy-egy hangversenyfelvételt emlékezetes koncertjeinkből. Megható volt az öröm, ahogy művészeink fogadták a lehetőséget, hogy legalább így jelen lehetnek a virtuális koncerttérben.

Az újranyitás
Szeptember közeledtével bizakodva tekintünk az új évad elé. Csatlakozva a Köszönjük Magyarország! pályázathoz, fiatal művészek adnak öt alkalommal ingyenes koncertet a kertben. Helyet adunk az Ars Sacra Fesztivál két rendezvényének, és csatlakozunk a Kulturális Örökség Napjai programjához az Óbudai Társaskör műemléki épületét bemutató sétával és egy koncerttel. Az évek óta nagy érdeklődéssel kísért sétát Korompay Katalin építész vezeti, aki 32 évvel ezelőtt újjávarázsolta a helyet, és ezért a munkájáért Ybl-díjat kapott.

Az igazi évadkezdés hagyományosan október 1-jén, a zene világnapján lesz nálunk. Kiss Gy. László és a Budapesti Vonósok estje hangulatos felütést ad az új évadnak, amelyben folytatódnak sorozataink: a különleges kamaraestek a Házimuzsika, a zongorás estek a Fehéren feketén sorozatok keretében, valamint Bősze Ádám közkedvelt előadásai is. Az érdeklődők újra jegyet válthatnak majd Dés László estjeire, és továbbra is repertoáron marad a több mint 35 előadást megélt Dalok a Kispipából című Seress Rezső-estünk Fesztbaum Bélával és a Kék Duna Koncert-Szalonzenekarral.

 

Óbudai Kulturális Központ
Az Óbudai Kulturális Központ négy intézményében általában zajlik az élet. Ennek az is magyarázata, hogy olyan közlekedési csomópontokon helyezkednek el az épületek, ahová sokszor azok is betérnek, akik nem oda indultak, de fő oka az, hogy az négy házban rengeteg program van: szinte minden nap programnap. Éppen ezért is volt fájdalmas a járványhelyzet okozta csend. A kollégák ebben a visszahúzódó időszakban sem pihentek. Az online lehetőségekre helyezve a hangsúlyt, honlapunkon és Facebook-oldalunkon tartottuk a kapcsolatot hűséges közönségünkkel. Online kiállításmegnyitó, irodalmi est, edzés vagy mozgásóra várta a karanténozókat. Hírlevelekkel is igyekeztünk tájékoztatni vendégeinket az aktuális helyzetről, illetve Kultúrblogunkban jelentettünk meg bejegyzéseket az aktuális állapotról és halvány reménysugárként az őszi-téli programokról. Emellett természetesen a jelszó az újratervezés volt. Az elmaradt programokat át kellett szervezni, új időpontokat keresni őszre, és persze minden nap lesben állni, ugrásra készen, hogy a kényszerű változásokat követni tudjuk.  Egy másik, szakmán kívül eső, de nemes feladat is hárult a kollégákra: az önkormányzathoz csatlakozva a kerületi időseket segítették dolgozóink.

A vírushelyzet enyhülése okán június elején a San Marco utcai udvart nyithattuk meg elsőként a nagyközönség előtt, ahol a biztonságos szociális érintkezés lehetősége mellett a modern játszótér és a fittneszpark is használható lett. Ezzel egyidőben nyitotta meg kapuit az udvaron található, Zápor kert elnevezésű közösségi kert is, ahol a gondos kertgazdák végre folytathatták a városi kertészkedést. A nyitás következő lépéseként a Békási kertmozi előadásai voltak látogathatók, ahol végre már kinyílt kicsit a világ, és a szabad levegőn, az előírásoknak megfelelően elindulhatott a kulturális élet. Ezután néhány tanfolyam is újraindult, és nyárra a táborok is elindulhattak a gyerekek nagy örömére és a szülők terheinek enyhítésére.

Az Óbudai Kulturális Központ öt intézményének dolgozói nagyon várják az őszi szezonnyitást. Sok érdekes programmal készültek a vendégek számára. Egyrészt az elmaradt előadások pótlásával, másrészt új, izgalmas programokkal szeretnénk kárpótolni hűséges vendégeinket, bízva benne, hogy nem ér el minket a sokat emlegetett második hullám. Izgalmas programcsemegékkel várják házaink ősszel a közönséget.

Az Óbudai Kulturális Központban Zorán, Bereczki Zoltán, Szalóki Ági és a Pál Utcai Fiúk koncerteznek. Újdonságként Nemzetközi lemez- és CD-börze várja havi rendszerességgel a bakelit szerelmeseit.

 

Békásmegyeri Közösségi Ház
A Békásmegyeri Közösségi Házban a nagysikerű Békási kertmozi után folytatódik az őszi kiadású Békási mozi esték sorozat, ahol ritkán látható filmeket nézhet meg a közönség.

 

Csillaghegyi Közösségi Ház
A Csillaghegyi Közösségi Ház szokásához híven különlegességeket kínál a Mozititkok és a Zenél a mozi sorozatában, illetve újra lesz Szent Mihály-napi mulatság, ahogy eddig minden évben.

 

Kaszásdűlői Kulturális Központ
A 3K – Kaszásdűlői Kulturális Központ ebben a szezonban is a kamaraszínházi produkciókra koncentrál. Látható lesz Péterfy-Novák Éva írónő két, finom érzékenységgel kényes témákat feszegető regényéből készült színpadi adaptáció, az Egyasszony és az Apád előtt ne vetkőzz. A színház és a zene keveréke a Hangfestett történetek Lackfi Jánossal és az Óbudai Danubia Zenekarral, ahol két, a maga nemében virtuóz alkot együtt. Visszatér Tompos Kátya, aki évek óta ad emlékezetes koncerteket a 3K színpadán.

 

Óbudai Platán Könyvtár
A kihirdetett veszélyhelyzet könyvtárainkra mint közösségi terekre is hatással volt. A vonatkozó jogszabályok alapján épületeink ajtaját is be kellett zárni a látogatók előtt, ez új kihívások elé állította intézményeinket.

Március 16-tól június 8-ig nem volt lehetőségünk személyesen találkozni olvasóinkkal, a kapcsolatot ezért online tartottuk.

Tanulást és tanítást segítő online könyvtáros szolgáltatást indítottunk, amelynek keretében felajánlottuk a digitális oktatásban résztvevő gyerekeknek és szüleiknek a 70.000 példányból álló állományunkat, a könyvtárosaink pedig telefonon, emailen segítettek.

Online térbe költöztettük legkedveltebb programjainkat, mint például a kézügyességet fejlesztő kreatív sorozatainkat, a Móka Műhelyt, a Kreatív Műhelyt, vagy a nagy népszerűségnek örvendő Horgoldát, illetve új online programokat indítottunk, mint a Mesetár vagy a Képtár, hiszen a karantén sem szabhat határt a fantázia szárnyalásának. Az online programokkal szerettünk volna segíteni a megnövekedett, otthon töltött szabadidő hasznos eltöltésében. Mindemellett előrehoztuk a nyári zárvatartás időszakára tervezett állománygondozási munkálatokat, mint az időszakos leltárat, selejtezést, polcrendezést. Házhoz vittünk 162 db könyvet, hangoskönyvet, filmet, folyóiratot, és besegítettünk az Óbudai Szociális Szolgáltatónak a kerületi lakosok ellátásában.

Az újranyitás
Június 15-től kezdtük meg könyvtáraink fokozatos megnyitását. A négy fázisból jelenleg a harmadikban tartunk, ami azt jelenti, hogy a kölcsönzés teljes mértékben üzemel, látogatóink már a könyvespolcokról is válogathatnak személyesen, de helyben olvasásra, internetezésre, fénymásolásra még nincsen lehetőség. A hosszú zárvatartás miatt szerettük volna kompenzálni olvasóinkat, ezért a 2020. március 1. után kikölcsönzött dokumentumok kölcsönzési idejét 2020. szeptember 1-ig automatikusan meghosszabbítottuk, késedelmi díjat nem számoltunk fel. Emellett a 2020-ban érvényes könyvtári tagságokat fél évvel minden olvasónk számára automatikusan meghosszabbítjuk. A rendkívüli zárvatartás alatt is folytattuk a beszerzést, több, mint 1000 darab új könyvvel, keresést segítő új feliratokkal, megújult ajánlókkal és programokkal várjuk vissza olvasóinkat.

Halottidézés szolid cafkákkal és Brad Pitt szendvicsével

„Tom Hanks a Flórián tér felé menekült a velencei Szent Márk bazilikából az Infernóban, máskor meg a kastélykertben Brad Pitt majszolgatta a szendvicsét. Egy hónapig itt háborús színtér volt, a kastélyt szerb katonák vették körbe, miközben Angelina Jolie dirigált mindenkinek.”

A csigalépcsőn a Kiscelli Múzeum kriptájába ereszkedünk lefelé, és hajdani templom, laktanya, majd pedig múzeum filmes dicsőségtáblájáról hallgatjuk a sztorikat Perényi Roland igazgatóhelyettestől. Hellboy 2; Dan Brown; a jugoszláv háborús Vér és Méz földje – egy sor mozinak volt forgatási helyszíne az öntöttvas sárkányok által védett óbudai kastély, ami 1944–1945-ben valódi és majdnem végzetes ostromsebeket kapott. A kiscelli agyagba vájt szerzetesi pincék akkor éppen légópincévé avanzsáltak (Hamvas Béla is itt dekkolt többek között), és a hidegháborús időkben Óbuda lakosságának is itt volt a kijelölt közösségi óvóhelye atomtámadás esetére.

Gázmaszk helyett most csak COVID-maszkokban mászkálunk a kriptatér Krisztus-fejei között (nem középkori, csak néhány éves falfestmények ezek, olyasmi volt a terv, hogy restaurátorhallgatók gyakorolnak majd rajtuk, aztán máshogy lett, a képek pedig itt maradtak a vaskos oszlopokon), az Óbudai Kult.Éj egyik helyszínén a 13 közül.

III. kerületi kulturális intézmények, múzeumok, galériák, kiállítóhelyek fogtak össze, hogy augusztus első napján egy éjszakáig tartó kultúrmaratont hirdessenek – az akcióban még kávézó, söröző és a Platán Könyvtár is részt vett.

Idén szinte minden komolyabb kulturális hepaj elmaradt, a Múzeumok Éjszakája is nagyrészt a virtuális valóságba szorult, már csak ezért is volt hiánypótló az idén először megrendezett esemény, amin egy ezresért (gyerekeknek ingyen) délután négytől éjfélig vagy ötven programon lehetett részt venni a Kassák Múzeumtól a Mókus Bisztróig, a Polaris Csillagvizsgálótól Aquincumig. Így együtt még határozottabb a benyomás: nem sok kerület mondhatja el magáról, hogy annyi, országos jelentőséggel is bíró kulturális intézménynek adna otthont, mint Óbuda-Békásmegyer.

Nem volt ez mindig így: a mostanában városimázsként használt, kerületileg brandesített Krúdy számára Óbuda még a méltatlanul feledésre ítélt perifériát, az ódonságok városát jelentette. Bár történelmi szimpátiájában odáig ment, hogy „a főváros kellős közepének a Flórián téren kellett volna lennie”, végül a legismertebb helyi kulturális örökség mégiscsak ez a nosztalgikus, kikocsizós-kocsmázós elképzelt Óbuda maradt a panelkorszakban is, és a széles intézményes kínálat ellenére az ma is, a Krúdy-negyeddel,

a Fő téren szelfioptimalizálva fröccsöző Szindbáddal és a város talán egyetlen prostituált szoborcsoportjával, a Varga Imre-féle esernyős örömlányokkal (hivatalosan és finomkodva: Várakozók) együtt.

Ezt az akkor elég neccesnek számító alkotást a nyolcvanas években éppen Krúdyra hivatkozva engedélyezték végül – erről már az Esernyős által szervezett sétán esik szó –, végül is az író áttételesen éppen egy prostituált miatt került ide. Az irodalmi és politikai körökben egyaránt serényen forgó Pilisy Róza (művésznév természetesen, Schumayer-lányként nehezebb volt befutni) állítólagos öngyilkossági kísérletéről ő írta meg a vélhető igazságot: azt, hogy az ismert madám valójában nem önkezével próbált véget vetni az életének. Az elkövető az irodalmi tótumfaktum, majdani államtitkár (mellesleg gyönyörű férfi, a Toldy-szobor modellje), Pekár Gyula lehetett – aki aztán nem volt rest bosszút állni és a pesti komfortzónájából kiüldözni az írót. Talán lóvasúttal, aminek éppen itt volt a megállója, a Fő tér 2. számú háznál, a várakozó lányok szobrai mellett.

Vissza a kastélyba: Madame Róza túlélte a lövést, így a legnagyobb óbudai temetés nem neki, hanem a Schmidt-kastély gazdájának ugyancsak kétes hírű, de nagy becsben tartott szeretőjének jutott. A századelőn Schmidt Miksa bécsi bútorgyáros és műgyűjtő volt a kiscelli kastély ura, többek között bemutatószalonként is használta az illusztris épületet, miközben a Mágnás Elza néven városszerte híres kokottnak a városban bérelt lakást, tekintélyes apanázzsal. A Mocskos Elza néven is ismert lányt az utóbbi helyszínen ölték meg 1914 januárjában. A tót cselédlányból addigra éjszakai celeb lett, akinek vagyonát házvezetőnője és annak szeretője irigyelték meg. A tettesek személyére hamar fény derült, a gyilkosságnak pedig az utolsó békehónapokban óriási sajtóvisszhangja lett Budapesten. Schmidt olyan színpompás temetést rendezett, amin a város összes prostituáltja ugyanúgy részt vett állítólag, mint a városi arisztokraták. A helyszín a már akkor is használaton kívüli régi óbudai temető volt, amire a különc és perverz férfiú hírében álló, a halállal fura viszonyt ápoló Schmidt Miksa kastélya ablakából távcsővel is ráláthatott, így bármikor megszemlélhette szerelme nyughelyét. A kastély fura ura a Kiscelli mai kiállítóterében a lánynak emlékkápolnát építtetett.

A hajdani Schmidt-kastélytól lefelé jövet a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum utcai kocsmasétájába ütközünk, komótos városi hosszúlépések Szindbád nyomában, az elképzelt békebeli évek nosztalgiájával.

Mivel a járványhelyzetben zárt térben korlátozott a létszám, a Kult.Éjen is egy sor sétát szerveztek: a Kereskedelmi Múzeumban az udvari megfáradt fröccsök után és az esti David Yengibarjan-koncert előtt egy épülettörténetit is a pince római romjaitól Krúdy utolsó lakhelyéig, de volt kosztümös sétafika is középkori zenével a klarissza kolostor romjaihoz; a Táborhegyre pedig bizonyos hajdani vízimolnárok és Budapest első trolibuszjáratának a nyomában.

Mi a Goldberger Textilipari Gyűjtemény sétáján jártunk az óbudai zsidó iparosok után kutatva: a múzeum névadójának gyárától azon a Lajos utcán át, amit régen Zsidó utcának neveztek. Az Óbudára a XVIII. században betelepült Goldbergerék valamikori kékfestő üzeméből az ország első textilnyomója lett, a családból a szabadságharcban a honvédsereg felruházója, majd a császári megbocsátás után nemesi família vált, később ők honosították meg nálunk a műselymet is. Az alapító unokája, Goldberger Leó a magyar textilipar legfontosabb alakja és meghatározó iparbáró – a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke, a felsőház tagja – volt, egyúttal Horthy kártyapartnere, aki miniszteri külön engedéllyel a II. zsidótörvény után is megtarthatta igazgatói állását. Őt 1944-ben a német megszállás napján tartóztatják le, hogy aztán Mathausenben haljon majd éhen. A sétát vezető Horváth Péter, az Óbudai Múzeum munkatársa ismerteti a tragédia számszerű tényeit: az 1941-es népszámlálás 3600 óbudai zsidó lakosából 3000-en haltak meg a holokausztban. A II. József betelepítése után meghatározóvá váló óbudai zsidóság másfél évszázad után közösségként szinte megszűnt létezni a tömeggyilkosságok után.

A Kult.Éjhez hasonló, sokhelyszínes, sokprogramos események egyetlen hátulütője éppen a gazdagságuk: nem lehet mindenhol ott lenni, és egy-egy témában is nehezebb elmélyedni, ha mégis minél több mindent látni akarunk.

A modernkori Óbuda önmagában is összetett helytörténete után némi kortárs művészeti kitérővel – Eddig minden rendben a Budapest Galériában, a kiégés és a COVID miatt most a szokásosnál is aktuálisabb mindennapi szorongásaink jegyében – tekerünk ki Aquincumba és kétezer évet vissza, hogy egy római halottidézésen vegyünk részt. Pontosabban egy idézést megidéző improvizatív előadáson már az esti sötét fáklyákkal bevilágított romkertben, ahol meghívott túlvilágiak jövendöltek a közönségnek – volt, aki saját halott rokonáról érdeklődött a történelmi szerepjátszóktól, de olyan kissrác is akadt, aki arra volt kíváncsi, mégis milyen lesz az új osztálya szeptemberben.

Itt a napot a hagyomány szerint éppen augusztus elsejére eső kelta ünnep, a Lugh isten halálát, a nyár végét és persze a megújhodást jelző Lammas tűzszertartása zárta, ahol tűzugrással is nyugodtan lehetett próbálkozni.

Az Óbudai Múzeum éjjeli Erotika a porcelánban 18+ záró eseményére így már rituálisan bekormozott arccal értünk vissza, hogy Vaja László festőművész és porcelánrestaurátorral vegyük végig a porcelán- és giccstörténeti szexuális szimbolika fejlődéstörténetét jó nagy pásztorbotokkal, többértelmű vadászjelenetekkel és a hamisítványok felismerésének alapjaival – mi éppen kelta színekben, az újjászületés reményében, pásztorjelenetekre, óbudai prostituáltakra és kultikus éjekre gondolva.

Legyen jövőre is!

Kisszínpad, nagyszínpad

Hogy lesz a Kampec Dolores dobosából első számú zenei programszervező?

Zenészként indultam, a Bahia köreibe tartozó Kampec Dolores-ben doboltam. A Bahia és Bognár Attila fontos szereplője volt az akkori „kultúracsináló” közegnek. Aztán egyszer csak úgy alakult, hogy valakinek fel kellett vennie a telefont, én meg felvettem. Attila zenekarait segítettem először, akkoriban ezt nem menedzselésnek hívták, hanem szervezésnek.  Így adta magát, hogy a Bahia által megjelentetett zenekarok színpadra állítását én raktam össze. Később a Bahia Színpad már nemcsak az általuk kiadott zenekaroké lett, hanem sok minden másnak is, ami magyar volt és underground. A zenélést egy idő után abbahagytam, de a programszervezés megmaradt.

Van/volt szerepetek a zenekarok kinevelésében? Sikerült felfuttatni kisszínpadról nagyszínpadra csapatokat?

A Bahia Színpadon fellépők közül elég kevés lett nagyszínpados zenekar, szerintem meg tudnám számolni egy kezemen. A Quimby erre jó példa, ők roham tempóban nagyszínpados zenekar lettek. A fesztiválokra általánosságban viszont tényleg igaz volt, hogy van egy felfuttatási folyamat (szerencsés esetben). Kezdtek a kisszínpadon délután kettőkor, aztán szép lassan előrébb jutottak a jobb fellépési műsoridősávban, ha a közönség is úgy akarta. Persze manapság ez már nincs minden esetben így.

Ma egy zenekart össze is lehet rakni, és ha ügyesen csinálják, szinte azonnal berobban. És ha valóban eldurran, akkor adott évben már nem lehet kihagyni akár a fesztiválok nagyszínpadáról sem.

A Fesztivál felhozatal abban az időben a te zenei ízlésedet is tükrözte?

Abban az időben még sokkal inkább, most már talán kevésbé, mert egyre fontosabb a profitabilitás. Azt nézzük, hogy ki mennyi embert mozgat meg országosan, Kecskeméten, Győrben, Pécsen. Kialakul egy erősorrend, hogy kik azok a zenekarok, akiknek muszáj ott lenniük a fesztiválokon ahhoz, hogy a közönség elégedett legyen. Ha valaki be szeretne kerülni a programba, annak azt a mára már unalmas dumát tudjuk mondani, hogy sosem azzal van baj, hogy kit tegyünk be, hanem hogy kit vegyünk ki helyetted. Az excel tábla rubrikái bizony korlátozottak. Persze, ha már kihagyhatatlan valaki, akkor sajnos be kell áldozni egy kevésbé népszerűt fellépőt. Leegyszerűsítve ez így működik. Persze azért minden fesztiválon vannak olyan idősávok és olyan kisebb színpadok, ahol bemutatkozhatnak a feltörekvő zenekarok. Minden fesztiválszervező szereti fenntartani magának ezt a jogot, így próbál kutakodni az új zenekarok között. Őszintén szólva ezt a részét mi, a szervezők jobban is szeretjük, hiszen így lehet játszani a szubjektivitással. A szubjektivitás erős szó, mostanában leginkább a Voltnál van jelen.

Kiss Tibor – Quimby, 2012.
Fotó: Wikimédia Commons/Polinszky Gyula

Ezek szerint nagyon viszontagságos egy feltörekvő zenekar élete, szinte lehetetlen az áttörés.

Azért közel sem lehetetlen, de nem lennék kezdő zenekar. A fő probléma az, hogy a klubokba nem fog bekerülni addig, amíg nem lesz országosan ismert, viszont sose lesz országosan ismert, ha nem kezd klubokban játszani. 22-es csapdája. De mindig vannak kivételek, az egyik ilyen emlékezetes üstökös volt például a Krúbi, aki egyik nap még sehol nem volt, aztán mindenki megdöbbenésére televágta az Akváriumot, majd hirtelen kihagyhatatlan lett minden fesztivál nagyobb színpadáról.

Mi lett a Szigeten a magyar fellépőkkel?

A közönség nagyon nagy része külföldi, számukra igazából nincs jelentősége, hogy ott vannak-e a magyar sztárok. Ha pedig magyar látogató jön ki a Szigetre, azért jön, hogy külföldi világsztárokat lásson.

Innentől kezdve nagyon kevés az a magyar zenekar, aki ebben a közegben jó számokat tud produkálni. Szerintem mára a zenekarok is belátták, hogy nincs miért erőltetni a Szigetes fellépéseket.

Tavaly még voltak magyar zenekarok, akkor annyit változtattunk, hogy nem az országosan ismert zenekarokat tettük fel a programba, hanem olyanokat, akik mondjuk lehet, hogy csak 100 embert érdekeltek országosan, de azt gondoltuk, hogy például egy hollandnak érdekes lehet. Nemzetközi szemüvegen keresztül érdekesek. Viszonylag sok ilyen csapat van, de leginkább talán a Qualitons nemzetközi sikereiről lehetett olvasni. Ezért például őket is két nemzetközi zenekar közé raktuk be, és ha volt egy kis szerencsénk, akkor megnézték őket is. Ha pedig megtetszett a fesztiválozóknak, akkor ez már inkább lett magyar zenei brandépítés, mint a magyar nézők kiszolgálása.

Nem volt rossz érzés?

Dehogynem, de hamar elmúlt. Akkor lett volna igazán szar érzés, hogyha a magyarok rázták volna a kerítést, hogy 30Y-t akarunk, de nem volt ilyen, és a zenekarok sem így élték meg. Senki nem hisztizett, belátták, hogy a Sziget már nem az a fesztivál, ahol nekik kell fellépniük. Viszont ott van a Strand Fesztivál, ami olyan szinten a magyar zenéről szól, hogy félelmetes. Oda az emberek tényleg azért mennek, hogy meghallgassák a hazai kedvenceiket, csillog a szemük, még mindig istenként imádják Lovasi Andrist.

Mondhatjuk úgy is, hogy a Strand Fesztivál a magyar zenekarok elégtétele a Szigetért. Ott megkapják azt a fajta rajongást, amit a Szigeten már nem.

A Szigetnek egy ponton, amikor óriásira nőtte magát, el kellett döntenie, hogyan tartsa fenn magát. Ahhoz, hogy jegyárakat emelj, világsztárok kellenek, a Sziámival meg a Quimbyvel nem adhatsz el százezer forintért jegyeket. A magasabb jegyárral viszont a Sziget elengedte a magyar közönség egy részét. Persze itt nem arról van szó, hogy nem akarja a magyar közönséget, hanem arról, hogy már nem azon van a fókusz. Ha be akarnak állni a nemzetközi fesztiválközegbe, amire külföldiek is kíváncsiak, más profil szükséges. Amivel szerintem nincs is semmi baj, egyszerűen a Sziget máshova célzott. Kimondva, kimondatlanul ott a Volt, a Campus, a Park és sok-sok fesztivál a magyaroknak, nem feltétlen az ő dolguk ekkora monstrumot eltartani. A szponzorok pedig inkább a Metallicára fognak fizetni, mint a hazai fellépőkre.

Lovasi András, 2012.
Fotó: Wikimédia Commons/Polinszky Gyula

Mi volt a kedvenc Szigetes élményed az elmúlt 27 évben?

Nem vagyok az a nagyon visszanézegetős fajta, de tényleg nem is tudok kiemelni egy koncertet. Láttunk állati sok jó koncertet, meg sok előadót, láttunk vicces dolgokat. Egyik kedvenc nosztalgikus pillanatunk, amikor az ismeretlen Publo Hunny még reggel kilenckor is zenélt a magyar színpadon, és összegyűlt rá a nép. A következő hónapokban mindenki őket akarta felléptetni, és akkori mércével ezzel a geggel be is futottak, de ez így messziről nézve már igen banális sztori, és csak annak vicces, aki akkor ott volt. A legmeghatározóbb, legkatartikusabb fesztiválélményem inkább a Volthoz kötődik, amikor először sikerült leszerveznünk a Cultot – az tényleg mindent vitt, óriás kedvencünk volt, annak a koncertnek kb. minden pillanatára emlékszem a mai napig.

Szerinted mennyire nyírja ki a fesztiválipart a járvány?

Ez nagyon jó kérdés, várjuk a kormánydöntést, én azon kevesek közé tartozom, aki egy kicsit mindig bízik. Hogy hosszútávon mennyire fogja kinyírni, félek, hogy ezt még nem is látjuk át teljesen. Mindennap mást gondolok, attól függ, éppen milyen lábbal kelek fel, most például azt gondolom, hogy még a jövő év is húzós lesz. Főleg olvasva más nemzetközi fesztiválok félelmeit, még jobban elbizonytalanodom. Nagyon sokan beszélnek arról, hogy még a 2021-es sem lesz olyan év, mint amilyen a járvány előtt volt.

Akkor kivárás van.

Igen, kivárunk. Tudod, mint amikor mondják, hogy a medve nem játék. Most látom, hogy ez mennyire nem vicc. Egy hónapja még rityegtünk, rötyögtünk azon, hogy milyen fura, hogy senki nem ismer senkit, aki megbetegedett volna, de a kérdések továbbra is ott lebegnek a fejünk felett.  Azt reméltem, hogy augusztus végén lezárul ez az egész mizéria, és elmondhatjuk, hogy volt egy ilyen húzós sztori, amin végre túl vagyunk, de most nem feltétlenül látom ezt minden pillanatban.

Jelenleg a Veszprém 2023 EKF operatív igazgatója (is) vagy. Zajlanak az előkészületek?

A Covid itt is elvitte egy kicsit a lendületet, de dolgozunk, és szerintem nagyon jó lesz. Pillanatnyilag szervezés zajlik. Januárban állt fel a cég, december elején még csak négyen voltunk, mára már 22-re duzzadt a stáblétszám, csak ugye jött a covid, és közben eltelt 6–7 hónap. Ennek ellenére szerintem nem állunk rosszul. Kész az önkéntes programunk, elindult a honlapunk, folynak az infrastrukturális tervezések, jön az első filmfesztiválunk, sikerült Veszprémbe csábítani a Music Hungaryt, kialakítás alatt van a régiós hálózatunk, folyamatosan gyártjuk a színes-szagos prezentációkat a döntéshozóknak és még sorolhatnánk.

Megvalósult produktumként a Papírkutya a zászlóshajónk, ami – bár csak egy nyolcvan fős kis kultúrkocsma –  nagyon hiányzott Veszprémből. Ez is egy helyszíne lesz az EKF-nek.

Jelenleg azt látjuk, hogy bejött az elképzelés, hisz az a pár koncert, amit meg tudtunk tartani, nagyon jól működött. Sajnos pillanatnyilag nekünk sincs erőforrásunk, hogy újabb koncerteket finanszírozzunk, hiszen az egész EKF költségvetést befagyasztották, így ez is csak alapszinten ketyeg.  Bizakodunk, hogy nem sokáig lesz már ez így. A város kulturális fejlődésével szerintünk együtt jár, hogy egyre több szürkeállomány költözik Veszprémbe. Ha a város mindent megvalósít, amit elképzel, és hozzávesszük azt, ami már megvan – a jó iskoláktól az egyedülálló lokációig –, akkor egész egyszerűen itt nem lehet rossz. A Veszprémi Utcazene Fesztivált augusztus végén minimál üzemmódban megtartjuk. A gerincét alkotó nemzetközi koncertprogramot sajnálattal elengedtük, de az utcazenész verseny idei évre kiválogatott húsz előadójának naponta este hat és éjfél között, négy utcazenész ponton bemutatkozási lehetőséget biztosítunk. És nagyon bízunk benne, hogy jövőre újult erővel, remek fesztiválokkal és hatalmas Sziget-bulikkal térhetünk majd vissza.

#ígyvolt

Roth Ildikó: A zöldségektől leszel olyan

Régen a Szigeten minden jobb volt. Na jó, nem, de voltak alapvetések, amiket mindenki tudott. Ilyen volt például, hogy a krisnásoknál egészen ehető az ingyen egytálétel, hogy teljesen hülye, aki bevállal bármilyen vetélkedőt tökrészegen egy akármilyen civil sátorban, és hogy házasodni mindenképpen kell. (Mondjuk engem pont kitiltottak, és házasságszédelgőnek nyilvánítottak, de ez nem tartozik szorosan a történet témájához.)

1999-ben letáboroztunk a Tilos sátor mellett, mert tudtuk, hogy ott fog fellépni a bëlga, akiknek fergeteges műsora volt a Tilos Rádióban TeKiKaGyü (Természetellenes Kilátástalanság Karmikus Gyülkezete) címmel, és bíztunk benne, hogy itt is nagyon eredeti műsorral rukkolnak majd elő. Nem is csalódtunk, ők viszont láthatóan meglepődtek, hogy mennyien tudják nem csak a bëlga-szövegeket, hanem a Tilosban elhangzott belső poénokat is. És ha telt ház nem is volt, de rendes tömeg üvöltötte összekapaszkodva a kicsit sem visszafogott szövegeket. Aznap éjjel hip-hop est volt a sátorban, és a bëlga után színpadra lépő csapatnak konkrétan ez volt a nyitómondata: „véget ért a Friderikusz show, ez most az igazi hip-hop yo”. A srácok annyira kemények voltak, hogy a nevüket se mertem megjegyezni. 😀

 

Cziffer Vera: Házinyuszi

1993 nyara nekem az abszolút szabadságról szólt. Leérettségiztem, nem is vettek fel sehova, és pasim se volt. Szülinapomra kaptam a Diáksziget jegyet, ami 300 forintba került.

Nagyon vártuk az indulás napját, együtt mentünk, csapatban, fiúk-lányok vegyesen. Csak barátok! „Házi nyúlra nem lövünk” – mondogattuk nagy büszkén. Ha valaki mégis lőtt, mélyen titkolta. Egy darab kétszemélyes sátorral vágtunk neki. „Aki először párt talál, azé a sátor” – így egyeztünk meg. Nálam azért volt egy hálózsák, gondoltam, ha nem nyerek, akkor is kibírok egy éjszakát valahogy a fűben. Nem volt ez nekem komfortzóna már akkor se, de a buli kedvéért nyilván nem hagyom ki. Mondjuk a sátor se lett volna az, talán ezért se hajtottam olyan nagyon a győzelemre. Az este egy pontján az egyik – már nagyon illuminált állapotú – barátka odafordult hozzám és lesmárolt, de ezt nem számítottuk győzelemnek.

Különleges világ volt ez a Diáksziget: végtelen tereken megszámlálhatatlanul sok ember. A sátorparkoknál a keresztbe-kasul kifeszített madzagok között az éjszakák folyamán sokan „elvéreztek”. Ahol felbuktak, ott aludtak el, akár sátorra, akár egymásra zuhanva. Óriási por volt, amiből alig látszottak ki a leparkolt, ezüstmetál zuhanykocsik. Ahányan voltunk, annyifelé akartunk menni, de az esti Sziámi koncertben mind egyetértettünk. Addig meg lézengtünk, kóvályogtunk. Kicsit nehezményeztem, hogy senki nem akart velem összeházasodni. Vajon egy esküvői papírral meg lehet szerezni a sátrat? Nem! Az szabálytalan. Házasodni most sokkal egyszerűbb, mint egy este alatt felszedni valakit, szóval nem elfogadható az „anyakönyvi kivonat”.

Nem nyertem, de nem is nagyon hajtottam rá, annyira lefoglalt az a rengeteg új inger. Egy biztonságosnak ítélt bokor tövében próbáltam meghúzni magam, és átvészelni az éjszaka további részét, a kékes-lilás, akkor nagyon menő hálózsákomban, de így is átesett rajtam egy részeg. Gyanítom, nem sokat alhattam, mert a hazaút a HÉV-en egészen szürreálisnak tűnt. Még soha annyira nem örültem az otthoni fürdőszobának, mint azon a reggelen.

 

Krajnov László: Jó, jó, de leugrott?

Téblábolok a délutáni Szigeten, keresem a haverokat, de nem túl nagy lelkesedéssel, igazából tudom, hogy majd csak pár óra múlva kerülnek elő valamelyik sátorból. Addig nézegetem a civilek utcájában a mindenféle szervezeteket, máskor talán ez is lekötne, de ma valahogy nincs erőm egy újabb IQ/drog/érzékenység/honfibú tesztre, inkább hagyom magam sodorni a tömeggel, mert a nappali fény dacára egész sokan hömpölygünk a… merre is? Á, látom már, a kalandparkos/űrhajókiképzős tér felé megyünk. Mondjuk, nem hiszem, hogy a másnaposság legjobb gyógymódja a fejjel lefelé pörgés lenne odaszíjazva egy acélkarikához, de mindegy, látványnak jó lesz. Már be is céloztam egy padot, ahonnan majd nézhetem hüledezve a tízperces farkasberciket, elmegyek egy hosszú sor mellett, amikor egyszer csak egy egészen ismerős hangra leszek figyelmes.

– Prüntyőkém, gyere ide! – szólít meg az anyám. Természetesen egészen másként nevezett, sokkal vállalhatatlanabb családi hívónevemet ordította utánam, ráadásul eltéveszthetetlen szláv akcentusával, hogy tényleg mindenki odaforduljon felénk.

– Mámocska, te milyen sorban állsz? – próbáltam egy normális beszélgetés keretébe visszatuszkolni a jelenetet.

– Nem tudom, csak láttam, hogy milyen kedves, vidám emberek állnak itt, akkor én is akarom – mondta mosolyogva, vélhetően régi moszkvai sorban állásokon elnosztalgiázva.

És tényleg, mint egy szürreális álom csúcspontján, állok a bűbájos, ám mégiscsak mi a pék haragját keres kint a Szigeten anyámmal, egy bungee jumpingra váró sor közepén, ááá, süt a nap, híreket mondunk.

Így esett, hogy ezen a napon vodkáztunk. Sokat. De nem az anyukámmal.

ITT BELEVÁGOK, OTT ÖSSZEVARROK, ÉS VÁROM A GYÓGYULÁST

A Vajdaságból származik, ahol az avantgárdnak komoly hagyománya van, hiszen az egykori Jugoszláviában pezsgőbb volt a modern művészettel foglalkozó közeg, mint idehaza a Kádár-rendszerben. Bácskában máig érezni a progresszív művészeti vonalat, ami még a kisvárosi-falusi környezetben is nyitott multikulturalitást eredményezett, és sikerrel ötvözi a kertben száradó vájlingok világát a popkulturális referenciákkal. Beszélhetünk a maga esetében is ilyesféle gyökerekről?

Természetesen beszélhetünk. Nehéz lenne körülhatárolni, hogy mi ez, de mondok néhány tippet arra, hogy szerintem mi teszi mássá a vajdasági magyarokat az anyaországi magyarokhoz képest. Egyrészt, mi a Balkán ölelésében nevelkedtünk, tehát a magyarországinál agresszívebb közegben, teljesen más mentalitásban, más spiritualitásban. Ez a harsányabb, harciasabb világ bizonyos nyomokat hagyott rajtunk.

A történelem és sorsszerűség, háborúk és mindenféle ideológiák nem múltak el nyomtalanul. A vajdaságiak olyan jellegű nyomásnak voltak és vannak a mai napig kitéve, ami mássá tette őket.

Sokkal nyíltabban konfrontálódó közegben kellett létezniük, ami nagyon barátságossá, de nagyon ellenségessé is tud formálni. Ezek a nagy dinamikák és amplitúdók azok, amik a mi hétköznapi magatartásunkban és művészetünkben szélső pontok felé mozgósítanak, és így vagy úgy, de nálam is megjelennek. A másik dolog is fontos, nevezetesen, hogy miközben Magyarországon a mindennapokban kevésbé volt jelen a hétköznapi élet szintjén az avantgárd, a modern művészet és annak harsányabb, merészebb és tabudöntögetőbb formái, addig a vajdasági magyar művészek mindig foglalkoztak ezekkel. Ladik Katalin kísérleti költőként, performerként és színésznőként ötven évvel ezelőtt készített olyan performenszeket, ahol teljesen levetkőzött, és a legbátrabb dolgokat valósította meg. Már nála is jellemző – ahogy a vajdasági magyar művészeknél általában népszerű – a multimedialitás, vagyis az, hogy ugyanaz a művész szívesen nyilvánul meg többféle művészeti ágban. Ladik Katalin mellett említhetnénk a vizuális költészettel foglalkozó Szombathy Bálintot, a néprajzkutató és zenész, a citrafon, tablofon hangszereket feltaláló Király Ernőt és másokat is.

Mindig volt egy kis lélekszámú, érdeklődő művészcsoport, talán két-háromszáz ember, akik minden médiumra kiterjedő művészeti tradíciót kívántak meghonosítani és folytatni.

Kipróbálták magukat mindenféle műfajokban, mindegyikhez hozzátették a maguk látásmódját, hogy legyen ilyen, olyan, amolyan esemény is, ne csak egyetlen művészeti ágat műveljenek a legmagasabb szinten.

Gyerekkorából emlékszik valamilyen összművészeti performanszélményre?

Édesanyám az Újvidéki Rádióban dolgozott, ott találkoztak és léptek fel sokszor ezek a művészek: Ladik Katalin, Király Ernő, a költő Domonkos István, a festő Kerekes László és a többiek. Megismerhettem őket, sőt édesanyám szakmai elköteleződése révén operákat is láttam, de kísérleti performenszeket és dzsesszkoncerteket is, már kiskoromban. A gyakori találkozások adtak egy plusz élménymennyiséget, főleg azt illetően, hogy milyen nehéz sorsa lehet egy művésznek. Ladik Katalin például évtizedeken át háttérbe szorított szereplő volt, mégis kitartóan dolgozott. Ugyanez a minta jóformán minden vajdasági művésznél alkalmazható, és én közelről láthattam, milyen mozgástérrel, milyen kilátásokkal és mégis milyen belső örömmel és feltöltődéssel tud egy művész találkozni.

Ha ezek ellentmondásos élmények voltak, miért döntött úgy, hogy ebbe az irányba szeretne menni?

Először a zene kezdett érdekelni, zongorázni tanultam és fúvós hangszereken játszottam. Tizenöt-hat éves koromban kezdtem dzsessz-zenekarokkal muzsikálni, kísérleti zenéket és alternatív zenéket is játszottunk. Újvidéken dinamikus zenei közösség volt. Akkor ismerkedtem meg a mára elismert multiinstrumentalista zenésszel, Boris Kovač-csal, vagy a nagybőgős-zongorista és zenei esszéíró Kovács Tickmayer Istvánnal, Király Ernővel, másokkal. Valahol a tinédzserkor vége felé döntöttem el, hogy művész leszek.

Akkor már intenzíven művészkedtünk Bada Dadával, másokkal együtt berendeztünk egy műtermet, ahol rendszeresen koncerteztünk, performenszeket csináltunk.

Folyamatosan gazdagítottuk egymást felfogásban, technikai tudásban, tapasztalattal és beszélgetések által. Kialakult egy olyan szcéna, amiben megjött a kedvem, hogy a mai napig ezzel foglalkozzak.

Művészeti iskolában nem is tanult? Csak egymást tanítgatták, vagy kiszemelt magának mestereket, akiktől ellesett ezt-azt?

Leginkább egymástól, de nem a legszerencsésebb azt mondani, hogy autodidakta módon. Tanultam művészeti egyetemen, Bada Dada pedig művészeti középiskolába és bölcsészetre járt. Nem voltunk autodidakták a szó klasszikus értelmében, hanem intenzíven kerestük a saját utunkat, ahová nem úgy próbáltunk eljutni, hogy egy mintát másolva megyünk tovább. Radikálisan kerestük az identitásunkat egy belgrádi, jugoszláv, balkáni mentalitás és tradíció, valamint a magyar művészeti hagyományok, európai és nemzetközi hatások alapján, és nyilván a vidéki közegünk keretein belül. Mindezeket a nyomokat felhasználva kerestük a saját nyelvünket, és – valaki előbb, valaki később – meg is találtuk. Számomra az nyújt még találkozási pontokat, hogy két művészeti nyelvhez állok közel.

A festészetben az élénk színeket és furcsa történeteket, a zenében az ösztönösséget, a stílusok átjárhatóságát és a harsány megnyilvánulásokat szeretem.

A kettőnek egymásra is van termékenyítő hatása, hiszen az a játékosság, improvizáció, ami az egyikben megvan, áthat a másikra is.

A zenéhez és a képzőművészethez mikor és hogyan csatlakozott az írás?

Miközben alkottuk a saját zenénket improvizációkkal, egyebekkel, performenszkedtünk, írogattam is. Alkalomszerűen verset, dalszöveget, kisprózát, feljegyzéseket. Az újvidéki művészeti folyóiratban, az Új Symposionban jelentek meg verseim és képzőművészeti írásaim, például feLugossy László antirock­sztár és Munkácsy-díjas festő munkásságáról. Azután az 1990-es évek elején Nyírő András barátom kért fel, hogy az Internetto nevű internetes újságnak írjak. Írhatok mindennap egy verset? – kérdeztem, mire ő azt mondta, hogy bármit. Voltaképpen ez inspirált, hogy rendszeres írással foglalkozzak, számoljak a megjelentetésükkel, egyáltalán gondolkodjak ebben a dimenzióban is. Születtek jó és kevésbé jó írásaim, novellák és versek, amikből összeállt a Szép a puszta kötete 1998-ban. Később következett még egy költészeti kiadvány, prózák és rajzok assemblage jelleggel. Az első tisztán prózai kötetem, a Lomtalanítás 2004-ben jelent meg, majd jött a többi egyfajta sorozatban, amelyben kiírtam érdeklődési és tapasztalati élményeimet egy-egy metaforikus világban.

Életének írói szakasza jellemzően Budapesthez köthető. Mikor települt át Jugoszláviából? Eleve úgy érezte, hogy jönne, vagy a délszláv háború játszott közre?

Nem akartam dobbantani, mert be akartam fejezni a Belgrádi Zeneakadémia zenetörténet és népzenekutatás szakát. Jól éreztem magam Belgrádban, egy-két vizsgám volt már csak hátra, nem kívánkoztam el. Másrészt viszont tudtam, hogy nem szeretném, ha elvinnének ágyútölteléknek. Eldöntöttem, hogy addig maradok, amíg erre nem kényszerítenek. 1991 októberében erőszakosan átvetették édesanyámmal a behívómat Újvidéken, azonnal tudtam, hogy rajta vagyok a listán, keresni fognak. Még aznap éjjel átmenekültem Magyarországra, de nem tudtam, meddig maradok. Befejeződik-e a háború, vagy mi lesz?

Egy idő után azonban kezdtem megtalálni a helyem, egzisztenciát kellett teremtenem, megnősültem, jöttek a gyerekek, végül itt maradtam és itt vagyok.

Nem Újvidéken, de nem is Los Angelesben, se nem Irkutszkban.

2011-ben kapta meg a győri Mediavawe Párhuzamos Kultúráért díját. Olyanoknak ítélik, akiknek a művészete, szellemisége kilóg a fősodorból. Közben szinte naprakészen reagál a mindennapok eseményeire. Közéleti szereplőket fest, gyakran közéleti szereplők vásárolják a festményeit. Egy underground közegnek vagy mindenkinek alkot?

Az én közegem a magyar nemzet. Egyben a magyar nép, a magyar munkásosztály, a magyar diákság, a magyar nyugdíjasok és ugyanígy az egész Európai Unió. De alapvetően azok, akik valamilyen értelmiségi hátterű indíttatásból érzik, értik és szeretik a művészetem. Akiknek van annyi ismeretanyaga, hogy azokat a sok szempontból történetmesélő, különböző referenciákra épülő képeket, amiket festek, megértik, átérzik és fontossá válnak a számukra. Általában nem azok veszik meg a képeimet, akik szerepelnek rajta, de nem is a mainstrem képviselői. Vett már tőlem képet politikus is, egyetemista is, zenei producer, zenész vagy éppen bárki. Tág szórású a csoport, aminek nagyon örülök, mert csak a képzőművészeti világon belül szorongva kicsit magányosan érezném magam. A kimondottan képzőművészeti berkekben el vannak foglalva szakmai vagy filozofikus kérdésekkel, konzervatív felfogásukban számos tabu tiszteletben tartását követelik meg.

Én ennél színesebb egyéniségnek érzem magam, aki szívesen lép interakcióba a művei által az emberekkel. Beszélgetni, kommunikálni akarok.

Ha provokációnak tűnik, akkor is párbeszédre serkentek, hogy beszélgessünk arról, mit gondolunk egy-egy személyről, egy-egy helyzetről és történelmi eseményről. Persze az az érdekes, hogy ebbe a beszélgetésbe behozom a politikum, a társadalom vagy a szociális kötődések kérdéseit. Nyilván vannak, akik a geometrikus képzőművészetet szeretik, mert az megnyugtatja őket, és nem kedvelik azt, amit én csinálok. De én úgy gondolom, hogy a közös élményanyaggal, a ránk helyezett ballaszttal való tematikus foglalkozás az én festékem, amiből próbálok valamit létrehozni.

Fotó: Stiller Ákos

Ez lenne a drMáriás-féle „társadalomsebészet”? Nagyon precíz kifejezés, hogyan született?

Sokáig minden interjúban az volt az első kérdés, hogy te tényleg doktor vagy? Lehetett volna unalmasan azt válaszolni, hogy nem vagyok orvos, hanem sámán és természetgyógyász, a cipőtisztítás nagydoktora. Vagy megpróbálhattam közelíteni, hogy mi is az, amivel foglalkozom.

Édesapám híres kórházigazgató főorvos volt, sok időt töltöttem vele a munkahelyén, éppen ezért eszem ágában sem volt orvossá válni, viszont az ő hivatásszeretete átragadt rám.

Tenni a közért, valamit észrevenni, szóvá tenni, és esetleg ezáltal gyógyítani. Így lettem olyan orvos, aki kis dr-rel írja a nevét, nem állítja, hogy van doktori végzettsége, de egészségmegőrző tevékenységet folytat, területe a társadalomsebészet. Itt megvágjuk, ott kivesszük, utána összevarrjuk, és várjuk a gyógyulást. Körülbelül ez lenne az, amit próbálok tenni átvitt és szellemi értelemben. Idézhetném Paul Valéryt is kicsit elfolk­lorizálva, hogy a csipke sem más, mint az ide-oda utazó cérna mozgása, mely az itt és ott, a belső és a külső találkozása által hímezi ki a lélek gyönyörűséges mintázatát.

Ha már Valéryt említette, van olyan alkotó, aki valamilyen úton-módon hatott magára? Akár zenében, akár festészetben vagy irodalomban.

Valószínűleg életkortól is függ, ki áll közel az emberhez, de Charles Bukowski világlátása ti­nédzser­korom óta meghatározó.

Egyszerre tud egyszerűen és mégis mélyen szólni az olvasóhoz, közvetlenül mond általános érvényű dolgokat egyedülálló, hiteles és szellemes módon.

Felhozhatnék sok dzsessz­muzsikust és punkzenészt is, a freejazz-szaxofonos és klarinétista Peter Brötzmanntól kezdve a New York-i avantgárd No Wave irányzatán át a Sex Pistolsból ismert Johnny Rottenig. Nevezhetnék komolyzenei karmestert, mint Teodor Currentzis, akinek nagyon izgalmas Csajkovszkij és Mahler interpretációi vannak, vagy Arcadi Volodos zongoristát a végtelenül kifinomult Schubert interpretációival. Sok különböző forrásból táplálkozom, lelkileg a klasszikus zenétől az ethnopunkig. Széles skálán tudok örülni akár Mattisse, akár Derain gyönyörű színeinek, vagy Picasso zseniális formai találmányainak, továbbá Vajda Lajos kifinomult, légies rajzaitól kezdve Csontváry fantáziadús tájain át Bukta Imre konyhai metaforákból szakrális magasságokig emelkedő képzőművészeti nyelvezetéig.

Bartók Béla a Kékszakállún gondolkodik Gauguin műtermében 2019, 80 × 100 cm, akril, vászon, A művész tulajdona

Körül lehet írni saját zenei, festői stílusát, vagy ott is ennyire különböző stílusokban szeret lubickolni?

A művészek általában azzal foglalkoznak, hogy kidolgozzanak egyetlen stílust, egy területen foglalkozzanak valamivel, amit viszont külön úton járnak be. Egy ideig én is azt gondoltam, a szakmai tudás a legfontosabb, hogy az ember jól meg tudjon nyilvánulni. De minél magasabb szintű technikai tudást sajátít el valaki, annál inkább lehet egyfajta racionalitás rabja. Kiműveltté, óvatosabbá, gyávábbá, szerényebbé, az önkifejezésében halkabbá, megijesztettebbé teheti, ami nekem nem tetszett. Amikor nagyon régen harsonán a Hindemith concertót tanultam a felvételihez, úgy gondoltam, hogy a több órás napi gyakorlás nem hoz olyan kvalitást, ami alapján a gondolataim, érzelmeim jobban kifejezésre jutnának. Másnak biztos segít, rám nem ez a jellemző. Félretettem a harsonát, és albán töröksípon kezdtem játszani, meg isztriai sípon, abszurdnak tűnő népies hangszereken. Kezembe került egy altszaxofon is, de alig tudtam rajta játszani.

Éppen emiatt volt izgalmas ez a szűzi viszony, a magam módján tudtam felfedezni, és tényleg azt játszani rajta, ami az enyém, nem pedig a mástól eltanult skálákat és fordulatokat.

A Tudósok zenekar is ilyen felfogású ösztönzenészekből alakult, s ilyen mai napig a festészetem is. Úgy csinálom, hogy örömet szerezzen nekem, s talán másoknak is, de úgy, ahogy magam gondolom. Két évtizede döbbentem rá, hogy szívesen lépnék párbeszédbe híres festők alkotói világaival. Ezeknek a stílusoknak a megidézése, a hétköznapi történetek ellenpontjaként való felhasználása, a bennük lévő furcsa látásmódoknak, a művészi szépnek, tragikusnak és a mindennapi banálisnak az összeillesztése érdekel. Ez vagyok én. Egyrészt, aki el akar vonulni a művészet tisztaságába, másrészt, aki meg akar merítkezni a hétköznapok kihívásaiban. Ebből próbálok gyúrni valamit. Régebben jobban érdekeltek a kevésbé kedvelt művészeti irányzatok, ma sok mindennel barátságban tudok lenni. Ebben nyilván van egyfajta szívélyesség a másik művész felé, és van benne egyfajta megbecstelenítés, deszakralizáció is, ami számomra nagyon izgalmas, mert valakinek az auráját megtörve, újraértelmezve, saját világomban relatívvá téve emelem újra piedesztálra. Ebben a megidézési és újra-megtermékenyítési aktusban van valami nagyon szép.

Lukács György Malevics műtermében mozgósít 2019, 100×80 cm, akril, vászon, a művész tulajdona

Szeretne elvonulni, de visszarángatják a hétköznapok. Ez nem valami kelet-közép-európai sajátosság? Groteszk módon, furán karikírozva reagál a történésekre, mert józan ésszel másképp nem lehet?

Abszolút. Ha egy kelet- és egy nyugat-európai ember beszélgetni kezd, egy idő után kiderül, hogy az egyik mindent komolyan vesz, a másik meg jóformán semmit. Mert a nyugati racionális rendszerekben nevelkedett generációkon át, míg nekünk megannyi abszurd kihívásban és kiábrándító ideológiában, hatalmas, kiszámíthatatlan változások vizén evezve kellett kialakítanunk a túlélési stratégiát.

Olyan nyelvezethez szoktunk, amiben utalások vannak, mert nem mondjuk ki, amit gondolunk, és ez a művészetben is megjelenhet.

A zenéléseim során mindkét európai típussal találkoztam, és pontosan láttam, hogy mi másfajta tradíciót képviselünk. Egyrészt vidámabbat, másrészt groteszkebbet, mert másféle spirituális hagyományon építkezünk, de hogy ez jó vagy rossz, azt nem tudom. Mi például nem tudunk szabadulni a romantikusan ideologikus képzetektől, hogy holnaptól fogva más lesz, mert majd jön valaki, aki megoldja a problémákat. Ebben a patetikusan abszurd romantizmusban élünk, és ebből fakad sok minden. Persze nemcsak nálunk van így, de a franciáknál megszépül, az angoloknál szikárabb lesz, nálunk viszont brutálisan kiteljesedik. A mi szellemi házunk eklektikus tákolmány, másképp lett megépítve, mint mondjuk egy német közegben.

Freud pszichoanalitikus vizsgálatot végez Picasso modelljén. 2019, 100×80 cm, akril, vászon, Völgyi-Skonda Kortárs Gyűjtemény

A történetmesélő képei sokszor nagy pillanatokra, kiemelkedő személyiségekre utalnak, nagy lélegzetű dolgokat kapargatnak. A mindennapok emberét és világát milyennek látja?

Keresem a mozgatórugóit annak a világnak, amiben élünk. Leggyakoribb szavaink közé tartozik a kommunista, a fasiszta, a horthysta, a demokrata, az antidemokrata. Azt elemezgetem hosszú napló formájában, hogy ezek a fogalmak, vágyódások, tiltások, személyiségek és történeteik határozzák meg a mentalitásunkat, ők a lelki üzemanyagaink.

Ezek a sztereotípiák határozzák meg a működésünket, ezekről gondolkozunk, én pedig ezeket a mintákat megkérdőjelezem, átértelmezem, szembeállítom.

Vannak egymást ütő dolgok, és engem ez érdekel, nem csak magyar vonatkozásban. A legújabb képemen hírhedt szereplőket látsz, Hitlert és Sztálint. Két szörnyeteget, aki mindenkinél alapszintű beidegződés. De ők is fényezik és próbálják eladni magukat a béke hívószavával. A két figura egy nagy peace jelet fest, urambocsá, együtt, és egy Beatles-dalra rímelnek a tetteik: Give Peace a Chance. De a festékes vödrükön látjuk, hogy A, B, AB és 0 vértípusokból festik a békejelet, feltehetően tehát gyilkosságot követnek el, és kicsit átalakítva a szám címe, hogy adjunk nekik egy lehetőséget. Mindez Banksy műtermében kísért bennünket, mert az ő egyik képén a peace jelet két felfegyverzett katona festi fel a háború és a béke ellenpólusaként, nálam viszont az ideológiák és a szélsőségek kerülnek ellentétbe a valósággal. Vagy egy másik képemnek az a címe, hogy Ady Endre kimenti a mennyei bárányt Franz Marc műtermében, és Ady megítélésének kettőssége motiválta. Miközben legtöbben elítélik az életmódját, szellemi csúcsteljesítményként tekintenek a költészetére. Láthatjuk az ellentéteket: egy hajótörést szenvedett tékozló fiút, aki kimenti a jézusi hagyományt jelképező bárányt a tengeri barlangból.

Ady Endre kimenti a mennyei bárányt Franz Marc műtermében 2019, 100 × 80 cm, akril, vászon, A művész tulajdona

Ezeken is nagyformátumú alakok szerepelnek. Nyilván szíve joga, hogy mit fest, de azt nem érzi vizsgálandónak, amikor mondjuk a kisember elbukik a fogyasztás bűvkörében?

Volt már Tesco Gazdaságos sorozatom a fogyasztás és az egyén kiszolgáltatottsága ellenpontjaként. Vagy az Egy APEH-adminisztrátor kalandos életének sorozata, ahol az egyén áll szemben a rendszer átláthatatlanságával teljes kiszolgáltatottságában.

De alapvetően az egyetemesebb, történelmileg összekötőbb figurákat próbálom interpretálni. Elmélyülök ezekben a történelmi, politikai személyekben, mielőtt megfestem őket.

Lehet, hogy egy hír indítja el az érdeklődésem, de több gyökérből táplálkozik az, ami végül megjelenik a vásznon. Ugyanaz a szereplő lehet pozitív vagy negatív is.

Az áprilisi Artweek keretében az Esernyős Galériában és az A38 Hajón egyszerre látható kiállítására milyen képeket válogatott?

A két kiállítás párbeszédbe lép egymással, különböző szempontok szerint építkeznek. Az Esernyős­ben az utóbbi 5–10 év válogatása lesz magángyűjteményekből olyan festményekkel, amelyek vagy még nem voltak kiállítva, vagy már elfeledtük, vagy ilyen összeállításban még nem szerepeltek. A legelső Soros-portrém is látható lesz, amely lehet, hogy a későbbi Soros-ellenes kampánynak lett az ötletadója, bár én nyilván ironikusan értettem a Soros György vért szív a magyar nemzeti parkban címet. Látható lesz Áder János bohóchallal, ami egy népszerű kép, de kevesen látták eredetiben. A Freud pszichoanalitikus vizsgálatot végez Picasso modelljén még egyáltalán nem volt kiállítva, és így tovább. Lesznek képek, amelyek egymással soha nem találkoztak, feltűnik köztük Orbán Viktor véletlen találkozása Orbán Viktorral is. És lesz egy ősbemutató: Krúdy Gyula óriásportréja, amely erre a kiállításra készült. Címe: Marylin Monroe elolvasva az Álmoskönyvet beleszeret Krúdy Gyulába Matisse műtermében, s olyan hangulatot jelenít meg, amely oly jellemző Óbudára.

Az otthont meleg, barátságos, intim, mégis közösségi térként mutatja be, ami lehet egy vörös budoár, vagy egy kellemes kocsmabelső, ahol a színésznő elnyújtózik.

Marilyn Monroe ugyan fizikailag soha nem találkozhatott Krúdyval, de számára is fontosak voltak az álmok. Azt nyilatkozta, hogy sokkal jobb volt arról álmodozni, hogy híres színésznő lesz, mint megvalósítani ezt az álmot. Mert a megvalósuláskor össze is tört, szerte is foszlott az álma. Krúdy Gyula pedig álmoskönyvet írt a környezetében összegyűjtött elmondások és a tapasztalatai alapján, így az álmok összekötik a merengő férfit és a kitárulkozó nőt egy kellemesen piros, halászlészagú hangulatban.

Marylin Monroe elolvasva az Álmoskönyvet beleszeret Krúdy Gyulába Matisse műtermében 2019, 160 x 300 cm, akril faroston, magángyűjtemény

És itt ki lehet a megbecstelenítés tárgya?

Jó a kérdés, de talán senki. Krúdy nem lett megbecstelenítve, bár kék hajjal és bajusszal látjuk, enyhe szerelmi pírral az arcán, mégis fiatalosan, mert bár főként időskori portréi maradtak fent fotókon, igyekeztem őt megfiatalítani, megcsinosítani, hogy a mi versenyzőnk is vonzóbb legyen, és jobb helyzetből induljon. Marilyn Monroe pedig nagyon helyes a duci combocskáival és kivillanó mellével, álomszerű arcával. A kép hangulatát nem a precíz körvonalak vagy hiperrealisztikus kidolgozottság, hanem a színek és a formák felszabadultsága adja, ezen belül a figurák karaktere hordozza azt a hangulatot, amit Krúdy hív elő a mai világban belőlem.

Rákosi Mátyás Kelemen Annává műtteti magát Marc Chagall műtermében 2018, 100 × 80 cm, akril, vászon, Kacsuk Péter gyűjteménye

 

Kádár János Picasso műtermében 2013, 120×90 cm, akril faroston, Kacsuk Péter gyűjteménye

 

Kosztolányi Dezső a Hajnali részegség megírása után Georges Braque műtermében 2019, 80 × 100 cm, akril, vászon, Bődi Sándor gyűjteménye

 

Csáth Géza fejéből kipattan a Béka Derain műtermében 2019, 100 × 80 cm, akril, vászon, A művész tulajdona

 

churchill a brexit elől Párizsba menekül ahol megnyugodva szivarra gyújt Derain műtermében 2020, 80 x 100 cm, akril vásznon, A művész tulajdona

 

Trebitsch Ignác a Vadak műtermében 2015, 100 × 80 cm, akril, vászon, A művész tulajdona

(A reprodukciókat a művész és a tulajdonosok hozzájárulásával közöljük)

Sziget – startup vagy népmese?

Persze ez sem teljesen így van. A Sziget története nem egy monolit egész, egy ilyen hosszú sztorit már fejezetekre lehet (és kell) bontani, maga a fesztivál sem emlékeztet már nemhogy az 1990-es évekbeli önmagára, de valójában a tizenévvel ezelőtti hangulatára és arculatára sem. A név állandó, de hogy kiknek szólt/szól, kiknek fontos a Sziget, bizonyos időszakokban kiket céloztak meg ezzel rendezvénnyel – marketingesen fogalmazva, kik voltak a Sziget célcsoportja –, az azért rengeteget változott az 1990-es évekbeli indulás óta. Tulajdonképpen annyit, hogy azt mondhatjuk,

csak a váz, a keret maradt állandó – sőt, bizonyos értelemben még az sem –, a tartalom, a filozófia, a résztvevők köre és a minden más tulajdonképpen teljesen le- és kicserélődött.

A Sziget underground partizánvállalkozásnak indult – olyan emblematikus, 1990-es évekbeli hazai startupnak (bár akkor ezt a szót még nem ismertük), mint a Pesti Est vagy a Hajtás Pajtás –, mágikus realista ugrásnak a semmibe, aztán mindenféle döccenőkkel jónevű, jól működő márka, majd milliárdos óriásbiznisz lett belőle, mára pedig egy nemzetközi cég által birtokolt szórakoztatóipari monstrum. A teljes magyar gazdasági összbevétel, a GDP felől is szemmel igen jól látható tétele.

A nagy Sziget ötlet

A Sziget igazi rendszerváltáskori történet. Gerendai Károly, az ember, akinek a neve úgy ahogy van, egybeolvadt a Szigettel, már gimnazista korában is sulibulikat hozott össze, meg iskolarádiózott, aztán koncerteket szervezett Gödöllőn, később – jellemző módon az akkori időszakra, amikor gyakorlatilag a semmiből érkezve, egyik pillanatról a másikra lehetett szintet lépni olyan területeken, amiknek még nem alakult ki az intézményes világa – ismertebb zenekaroknak kezdett dolgozni, közben plakátragasztó cégnél keccsölt, mindezt tizen-huszonévesen. Ahogy azt már szinte hősi eposzként, regeként vagy fabulaként őrzi a hazai kulturális legendárium, a Sziget ötlete úgy született, hogy Gerendai és Müller Péter Sziámi, akinek zenekarát Gerendai akkoriban menedzselte, megállapították: a rendszerváltással együtt megszűntek azok a helyek is, ahol a fiatalok találkozhatnak, ahol korosztályi csoportként időt tölthetnek egymással, nincsenek már építőtáborok és KISZ-táborok, de nincsenek új típusú találkozási pontok, találkozási lehetőségek sem.

Fotó: Wikimédia Commons/Derzsi Elekes Andor

Így született meg az ötlet, hogy egy egyhetes rendezvényt hoznak létre, első körben nem is a fesztivál kifejezést használták, hanem a tábor szót, ami ezt az általuk felismert piaci rést – amit biztos nem így mondtak – töltené ki. Helyszínnek az Óbudai-szigetet találták meg, ami popkulturális szempontból nem volt már szűz terep, volt már itt korábban is sok embert vonzó rockzenei esemény. 1980-ban a Fekete Bárányok Fesztivál a P. Mobil, a Beatrice és a Hobo Blues Band, valamint az akkor szárba szökkenő magyar underground színtér egyik emblematikus zenekara, a Bizottság részévételével, egy évvel később a Szuperkoncert (amiről Egy nap rock címmel készült film) többek közt az Eddával, a KFT-vel, az Új Skorpióval, a Minivel, a Mobillal és a Hobo Blues Banddel, egy évtized múltán, 1991-ben pedig ez volt a szovjet csapatok kivonulását ünneplő Viszlát, Iván! rendezvény egyik helyszíne (a többi koncertre a Városliget mellett, a Felvonulási téren került sor).

Tehát megszületett az ötlet: kell egy hét együttlét. Az első rendezvényre Diáksziget néven 1993-ban került sor két színpaddal, hazai fellépőkkel (Kispál, Sziámi, VHK, Sexepil, Hobo Blues Band többek közt), majd egy évvel később, a minden fesztiválok talán legősibb ősképének számító woodstocki esemény 25. évfordulóján Eurowoodstock néven jött a következő. Itt már külföldi zenekarok is keveredtek a magyarokból álló kínálatba: alapvetően olyanok, akik ott voltak 1969-ben az amerikai eseményen is, vagy olyanok, akik nem játszottak ott és akkor, de akár ott is lehettek volna a zűrös, esős és saras woodstocki mezőn. Jött mások mellett a Ten Years After, a Jethro Tull, a Byrds, a Jefferson Starship, Blood, Sweat & Tears és Eric Burdon.

Ez az év nemcsak arról lett nevezetes, hogy Woodstock-idézés, meg hogy ennek következtében a világsajtóban is felbukkant, hogy Budapesten van egy fesztivál, hanem arról is, hogy majdnem falnak ment a rendezvény.

Ugyan nem zöldfülűek szervezték a Szigetet, de az biztos, hogy ilyen volumenű eseménnyel korábban még nem foglalkoztak; az első évi fesztivál után nem követték a jegyárakkal az inflációt és a megnövekedett kiadásokat, így az Eurowoodstock után azzal kellett szembesülniük, hogy hiába zárt nagy sikerrel a buli, több mint 18 millió forintnyi veszteséget halmoztak fel. Hogy végül az alvállalkozók jófejsége, a közös ügy, a Szigetben rejlő potenciál, vagy Gerendai és Müller kétségtelenül meglévő kommunikációs képességei, esetleg ezeknek valamilyen mixe eredményezte-e azt, hogy a fesztivál nem állt a földbe, azt pontosan nem tudjuk, de az biztos, hogy a történet itt nem ért véget.

Prodigy, 2006
Fotó: Wikimédia Commons/Derzsi Elekes Andor

A Sziget nagykorúsodása

Ha úgy vesszük, tulajdonképpen jól is jöhetett a Sziget-stábnak az 1995-ös kijózanító pofon, mert ezen a ponton kezdődött meg a Sziget profizálódása, technikai, szolgáltatásbéli fejlesztése, mely az 1990-es évek második felében folyamatosan zajlott, és ekkor lett a fesztivál névadó szponzora a Pepsi, mely 1996-ban – kisebb vihart kavarva ezzel a fesztivál szűkebb-tágabb közegében – 300.000 dollárt adott azért, hogy ebben az évben a rendezvény már Pepsi Sziget néven fusson. A folyamatos fejlődést a következő évek külföldi fellépőinek listái is igen pontosan mutatják. 1995-ben a Clawfinger, a Stranglers, Jeff Healey és John Cale jött a Szigetre, egy évvel később többek közt Slash, a Stone Roses, Iggy Pop, a Prodigy, a Sonic Youth és a Therapy! koncertezett a Nagyszínpadon, míg 1997-ben David Bowie, a Motörhead, a Rollins Band, a Faith No More, a Foo Fighters, a Cardigans és a dEUS emelték az Óbudai-sziget nyári estéinek a fényét.

Az évtizedforduló (vagy évezredforduló – kinek mi tetszik) aztán újabb határkő a Sziget életében. „Ez már kétségkívül az új Sziget.

Ekkor érezhető először a következő két évben kiteljesedő arculatváltás, az új típusú profi szemlélet, a fogyasztás-orientáltság, a stílusban, színvonalban, célközönségben való széjjeltárulkozás” – írja az általa írt-szerkesztett Nagy Sziget könyvben Jávorszky Béla Szilárd újságíró. És ez így is volt: a Sziget céges szervezettségében, kommunikációjában, kommunikációs eszközeiben is – ekkor erősítettek a sajtós- és a marketingcsapaton – szintet lépett ebben az időszakban. Elindult, majd lezajlott a Sziget „középosztályosodása”, a patkányos punkok, a tarháló csövesek helyét átvették a helyes, jólöltözött lányok, fiúk, és egyre több külföldi látogatója is lett az egyhetes monstre eseménysorozatnak, megjelent a zenei kínálatban az elektronikus zene, és dedikált programhelyszínt kapott a folk és world music. Vicces visszagondolni arra, hogy miközben a Sziget Fesztivál teljes történetét végigkíséri a „régen minden jobb volt” narratíva, már itt, 5–6 évvel a start után is felmerült, hogy így bizony ez a buli már nem olyan, mint a kezdetekkor volt.

Iggy and the Stooges, 2014
Fotó: Wikimédia Commons/Derzsi Elekes Andor

A 2000-es évekre a Sziget – mely 2002-ben, a 10. jubileumi fesztivál évében levetette a Pepsi előnevet, és ugyanabban az évben megszületett a Kistehén – bejáratott, önjáró, erős reklámértékkel rendelkező márka, üzembiztosan működő szervezet lett. Túlélte azt is, hogy a politika is szemet vetett rá, és ha a túlélést emlegetjük, persze nem arra gondolunk, hogy időről időre ismert közéleti emberek (Medgyessy, Torgyán, Fodor, később Bajnai és így tovább) látogattak ki a rendezvényre és kovácsoltak politikai tőkét a sikeres fesztiválból, hanem arra, hogy megbirkózott a Tarlós-féle hangerőhisztivel, vagy az ugyancsak az akkori óbudai polgármester által szított melegbalhéval, később, 2010-ben az akkori újpesti polgármester, Derce Tamás által indított – majd a másodfokon eljáró bíróság által megszüntetett – per sem árthatott különösebben a Szigetnek.

 

A hőskor vége

Ha regényt írnánk a Szigetről, eddig tartana a történet legkalandosabb része, a hőskor – ami ez után következik, az egy nagyon jól prosperáló, már nemcsak Magyarországon ismert, hanem az iparág európai kontextusában is igen jelentős nagyvállalkozás sikertörténete. A végén pedig a csattanó. Döccenők és jelentős állomások persze a Sziget 2000 utáni történetében is voltak. Ilyenek a 2008-as válság, amely természetesen a fesztivál – vagy akkor már évek óta fesztiválcsoport – életét és működését is megrázta, a Sziget arculatának 2011–2012 körüli újragombolása, amikor a tulajdonosok/szervezők konstatálták azt, hogy anyagi lehetőségeik korlátossága miatt nem a fellépőlista minőségének további emelése az irány, hanem a fesztivál tartalomszínesítése, eseményjellegének kontúrosabbá tétele – ekkor született az Island Of Freedom headline is. Majd a legutóbbi nagy mérföldkő, 2017, amikor a távozását egy évvel korábban bejelentő alapító-tulajdonos, Gerendai Károly elhagyta a céget – sok tekintetben lemaradt a kortárs popkulturális valóságtól, ezzel indokolta döntését –, ugyanakkor a Providence nevű amerikai befektetési alap 2017-es árfolyamon kicsit több mint 15 milliárd forintért megvásárolta a Sziget Zrt. 70 százalékát.

Korn, 2014
Fotó: Wikimédia Commons/Derzsi Elekes Andor

Fekete Bárányok koncert

„Az Óbudai sziget amfiteátrumába mindenki bejutott, aki kíváncsi volt a három együttes zenéjére: így a rendet se bontotta meg a közönség. A sziget hatalmas zöldterülete, szabadtéri színpada kiválóan alkalmas nagy tömegeket vonzó koncertek, események rendezésére: érdemes lenne gyakrabban is kihasználni a hely nagyszerű adottságait.” 1980. szept. 6. Magyar Hírlap

Fotók: Fortepán/ Urbán Tamás

Hajógyári kompánia

A korábbi korszakokban egyes gyárak, üzemek belső világa – összességében a munkahely – különböző egyedi jellegzetességekkel bírt. Egyes nagyobb gyárak esetében külön kis közösségek jöhettek létre, amelyek permanens hatással, befolyással voltak a nagy egészre, amely mintegy keretbe foglalta ezen társaságokat. Ezek a kisebb csoportok a legkülönbözőbb alapokon szerveződhettek és működhettek. A legjellemzőbb indok az azonos munkakör és a közös munka színhelye – szoba, műhely, csarnok, külső terület – volt. Közösséget alkothattak az azonos helyről (ország, település) származók, az egy nyelvet beszélők vagy akár az ugyanazon vallásúak. Nem volt ez másként az Óbudai Hajógyár esetében sem, ahol – az alapítástól a bezárásáig – számos kisebb munkahelyi csoport alkotott egységet, mely összetartás a gyáron kívüli életben is megmaradt.

A gyár egész történetére igaz, hogy nemcsak egy jól működő ipari üzem volt, hanem egy igazi CSALÁD, így, nagybetűvel.

Ez nem csupán abban mutatkozott meg, hogy minden és mindenki a másik munkájától függött, az ipari tanulótól egészen az igazgatóig, az egymásrautaltság a gyári élet egyéb területeire is kiterjedt és hatással volt. Az összetartozás alapja, origója maga a gyár volt, amely üzemekből és munkacsoportokból, brigádokból állt. Az Óbudai Hajógyár belső képe, a munkások összetétele kicsiben leképezte az otthont adó település képét. Óbuda évszázadokon át egy több nemzetiségű és vallású, színes település volt. Több nyelven beszéltek, több felekezethez tartoztak, mégis ez a tarkaság adta Óbuda esszenciáját. Ez a világ lassan megváltozott az idő folyamán, a különböző nemzetiségek (etnikumok) beleolvadtak a magyarajkú lakosságban. Ez szinte párhuzamosan zajlott a gyár történetével, belső életével. Az Óbudai Hajógyárban eleinte kizárólag külhoni munkások dolgoztak, akik meglévő szakmai tudásukat hozták magukkal a hajóépítés sokrétű munkájához. Hozzájuk csatlakoztak – egyre nagyobb számban – a magyar munkavállalók, illetve a Felvidékről érkező szlovák munkások. Ez a munkásösszetétel csak egy külső szemlélőnek tűnhetett kavalkádnak, belülről egy jól működő egység volt, amely eredményesen és sikeresen funkcionált. Ahogy változott a település populációja, úgy alakult át a gyár saját, belső világa is.

A hajógyári dolgozók munka- és életkörülményeiről írt Somogyi Manó egy hosszabb tanulmányt, amelyben számos és fontos adat mellett betekintést kapunk az üzemek és tágabb értelemben Óbuda XIX. század végi világába. Somogyi Manó (1866–1928) elismert szakértője volt a hazai és külföldi munkásrétegek szociális helyzetének, miniszteri tanácsosként ugyanakkor a formális kormányzati álláspontot képviselte. Az Óbudai Hajógyár munkásainak helyzete című szociálpolitikai tanulmánya 1888-ban jelent meg, és előző évi (1887) adatok alapján készült. Többek között kiderül, hogy a munkáslétszám ekkoriban 1217 fő volt, kizárólag férfiak, akik 25 szakmában, foglalkozási ágban dolgoztak. A munkásösszetételre vonatkozóan beszédes adat, hogy 100 dolgozóból 21 külföldi volt, legtöbbjük osztrák területekről származott. Sok volt a galíciai, dalmát, isztriai, német, olasz, svájci, román, holland, szlovák munkás is. A hazai munkások zöme óbudai volt, a többi a főváros más kerületeiből származott. A gyárban szigorú fegyelem volt: természetesen tilos volt az alkoholfogyasztás, elsősorban tűzvédelmi és nem egészségügyi okokból a dohányzás, a késésért pénzbüntetés járt. A bérekről megtudhatjuk, hogy hetente számolták el – péntek reggeltől következő hét csütörtök estig –, és átlagosan 0,90–1,66 Ft között mozgott a napibér; a szakmunkások között a kötélgyártók kerestek a legrosszabbul, a rézkovácsok a legjobban. A tanulók napibére 0,48–1 Ft volt. A rendes munkaidő napi tíz óra volt, amely beosztása évszakosan változott. A nyári időszakban reggel hattól délután fél hatig kellett dolgozni, de déltől másfélórás pihenőidő volt. Télen reggel hét és délután fél öt között volt a munkaidő. A gyárban csak rendkívüli esetben kellett éjjel vagy vasárnap dolgozni.

Fontos szempont volt a gyári munkások egészségi állapota. Megállapították, hogy Budapesten az Óbudai Hajógyár területe az egyik legegészségesebb munkahely.

Az üzemekben jó a világítás (villany), korszerűek és biztonságosak a gépek, kiemelten ügyelnek a tisztaságra, és kitűnő – saját – ivóvízhálózattal rendelkezik. Az adatok alapján – a gyár méretéhez, illetve a többi fővárosi gyárhoz képest – kevés baleset történt, a sérülteket a gyár saját kórházában ápolták, ingyen. Sőt, a lábadozás idején még táppénzt is fizetett a gyár, amely a munkás bérének fele volt. A gyár kórházát 1845-ben nyitották meg a Laktanya és Vöröskereszt utca sarkán. 1868-ban gyári munkások megalapították a „Munkások Kölcsön és Nyugdíj Egylete és Fogyasztási Szövetkezetet”, amely az öregkori nyugdíjakkal és a dolgozók olcsó áruval történő ellátásával foglalkozott. Saját üzletet működtettek a Hajógyár utcában, ahol nemcsak a gyári dolgozók vásárolhattak. Emellett önálló betegsegélyező és temetkezési egylete is volt a munkásközösségnek.

A tanulmány hosszabban ír a gyári dolgozók lakhatási körülményeiről. Óbudán nem épültek nagy bérkaszárnyák, valamint nem voltak nagy számban pincelakások, mint a főváros többi munkáskerületében. A kerületi lakásárakból kiderült, hogy egy szoba-konyhás lakásáért – beltelken – nagyjából 80 Ft bérleti díjat kellett fizetni évente, kültelki viskókért 60 Ft/év volt a tarifa. Ezért sokszor két család összeállt és egy nagyobb lakást bérelt – évi 70–100 Ft-ért –, ahol kiadhatták az egyik szobát vagy ágyat. Az Óbudai Hajógyár saját költségén vásárolt telket és épített lakásokat dolgozói részére az üzem szomszédságában (1871). Először hat darab épületet terveztek – ezt hívták a „Hatháznak –, de a nagy érdeklődést miatt további négy házzal kibővítették. Összesen 141 lakást adott bérbe munkásainak a gyár. A nagyobb – udvaros – lakás évi lakbére 117 Ft, a kisebbé évi 72 Ft volt (ez nyilván a tanulmány megjelenésének idején volt aktuális). Az évtizedek során máshol is épültek lakások a gyári dolgozók és tisztviselők számára, az Óbudai-szigeten és a Pacsirtamező utcában (1950).

A dolgozók műveltségi állapotára vonatkozólag megállapítja a tanulmány, hogy 73% tudott írni-olvasni, illetve a gyárnak volt saját iskolája is, ahol a korban 167 gyermek járt (gyári munkások gyermekei). Az iskola berendezését és a tanárokat Budapest Székesfőváros Törvényhatósága biztosította.

A Somogyi-féle dolgozat jól szemléltette, hogy milyen viszonyok voltak az Óbudai Hajógyárban az 1800-as évek vége felé. Azonban a gyár és munkásainak története a XX. század folyamán sokat és sokszor változott. Az első komolyabb változást az I. világháború, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása és a forradalmak traumája okozta. A „nagy háború” idején természetesen hadiüzemként számoltak vele, és a flottilla számára készültek itt hajók, illetve a gyárban végezték el a javításokat.

A háború alatt már nők, valamint hadifoglyok is dolgoztak az üzemben. A külföldi munkások száma rohamosan csökkent, helyüket magyar szakemberek, mesterek vették át.

Ezek a szerkezeti és gazdasági változások viszont nem feltétlenül jelentették a munkásélet és összetartozás markáns átalakulását. A két világháború között továbbra is nagy megbecsüléssel járt az Óbudai Hajógyárban dolgozni. A gyári hierarchia élén a tervezőmérnökök álltak, legalján pedig a tanulók, inasok. Valóságos hajógyári dinasztiák jöttek létre, akik nemzedékeken át büszkék voltak arra, hogy valamely családtagjuk, rokonuk a gyárban dolgozott, függetlenül attól, hogy például hajóskapitány vagy egyszerű kötélverő volt az illető. Interjúkból és visszaemlékezésekből tudjuk, hogy ez a hagyomány és tisztelet a mai napig megtapasztalható a családok részéről, akik gondosan óvják és megőrzik az emlékeket, fotókat, dokumentumokat.

A „meseboldogságú Óbuda” kegyeibe fogadta a hajógyári dolgozókat, akik a szabadidejükben szívesen kihasználták a település adta szórakozási lehetőségeket. A környékbeli vendéglőkbe jártak kikapcsolódni, szórakozni, ahol különböző asztaltársaságokat alkottak. Figyelemre méltó, hogy a gyár különböző egységeiben dolgozók más-más társaságba tömörültek, függetlenül attól, hogy melyik óbudai vendéglő, kiskocsma volt a törzshelyük. Így külön társaságot alkottak a kazánkovácsok, a lakatosok, a kárpitosok és még jónéhány szakma. A hajógyáriak egyik törzshelyének számított a Fő tér 5. alatt működő kiskocsma, amelyet az olasz származású Stelio Sándor üzemeltetett (sok olasz dolgozott az üzemben), illetve később a Vasmacska vendéglő a Laktanya utcába. A hajógyári munkások asztaltársaságainak működése, összejövetelei olyan mély hagyománnyá váltak, hogy a gyár bezárása után is megmaradtak – leginkább az egykori Fahn vendéglőben tartják –, amelyek az erős közösségépítésről tanúskodnak. Az Óbudai Hajógyárban szép hagyománya volt a különböző jubileumok megtartásának, például mesterek születésnapjai vagy a gyárban eltöltött idejük – kerek évfordulójuk – megünneplése. Ez a szokás a gyár bezárása után szintén megmaradt az egykori és időnként összejáró dolgozók körében.

Hosszú évtizedeken keresztül releváns szerepet játszott a vallásosság a hajógyári munkások életében.

A dolgozók többsége római katolikus volt, akik leginkább a Szent Péter és Pál főplébániára jártak istentiszteletre és más egyházi szertartásra.

Az óbudai evangélikus közösség magját képezték a Hajógyár protestáns vallású német és szlovák dolgozói. A kis létszámú gyári izraelita munkások 1938-ig szabadon dolgozhattak, ám ekkor az osztrák anyavállalat, a DDSG (Erste Donau Dampfschiffahrts Gesellschaft – Első Dunagőzhajózási Társaság) a német (náci) Hermann Göring Művek tulajdonába került, és azonnali hatállyal elbocsájtották a zsidó származású alkalmazottakat. A II. világháborút követő új politikai és világnézeti irányváltás keserű velejárója volt a vallási élet drasztikus visszaszorítása, sokszor tiltása. Itt talán elég csak az elmaradhatatlan hajószentelések hagyományos mozzanatára vagy a körmeneteken való részvételekre utalnunk.

Az Óbudai Hajógyár dolgozóinak mindennapjaiban fontos szerep jutott a kultúrának, művelődésnek és a sportnak. A gyárnak saját könyvtára, iparitanuló iskolája, illetve különböző művészeti körei voltak. Eezből kiemelkedett a Hajógyári Képzőművészeti Kör, amelynek lelkes és tehetséges tagjai számos kiállítást rendeztek országszerte. Az Óbudai Hajógyárban dolgozott rövid ideig Gruber Béla festőművész (1936–1963), aki a Dekorációs Osztályon csillogtathatta meg rajz- és festőtudását. A fiatalon elhunyt, tragikus sorsú óbudai művészt, aki Bernáth Aurél tanítványa volt, a XX. századi magyar festészet kiemelkedő alakjai között tartja számon az utókor.

A gyár sportélete egészen a XIX. századig nyúlik vissza, hiszen 1842-ben itt alakult meg a Magyar Hajósegylet, amelynek legfőbb támogatója és aktív sportolója Széchenyi István volt, az egylet zászlóját a gróf felesége készítette. A Hajósegylet tagjainak zömét a hajógyáriak adták, akik szívesen űzték ezt a sportot szabadidejükben. Az evezős sport szeretete lényegében a gyár bezárásáig megmaradt. 1945 után a gyár dolgozói több bajnokságban indultak, de a létesítményen belül is zajlottak háziversenyek, ún. gyáregységi bajnokság. A 1962-től Magyar Hajó- és Darugyár (MHD) néven létrehozott iparvállalathoz tartozott az óbudai gyár, ezért a sportolói MHD néven indultak a különböző versenyeken. Az Óbudai Hajógyár Sportkörében több – férfi és női – szakosztály működött: kosár- és röplabda, kis- és nagypályás labdarúgó, asztalitenisz, kajak-kenu, evezős, tenisz, természetjáró. Ezekben a szakosztályokban több korosztály sportolt, így értelemszerűen ennek megfelelő bajnokságokban indultak. A gyár területén saját focipálya volt, ahol nemcsak edzéseket és sportversenyeket tartottak, hanem más rendezvényeket is.

A gyári munkások pihenését szolgálta az 1950-ben megvásárolt egykori Törley-villa Balatonföldváron, amelyet vállalati üdülőnek alakítottak át. 1963-tól jelent meg a gyár havi lapja, a Hajó-Daru. A rendszeres újságnak már volt előzménye, az 1950–1957 között megjelenő Hajógyári Híd című vállalati lap.

A Hajó-Daru cikkei nemcsak az Óbudai Hajógyárról szóltak, hanem a többi hazai hajó- és darugyárról is informálta az olvasókat.

Az írások hangvétele – a kor viszonyaihoz képest – meglepően kritikus és őszinte volt, igyekezve minél reálisabban bemutatni az adott témát.

Az 1970-es években sorra jelentkeztek a problémák a gyár működésében, megkezdődött a hosszú agónia. A termelés az 1980-as évektől fokozatosan visszaesett, az egész világon csökkent az érdeklődés az újonnan épült hajók iránt. A rendszerváltozás volt a kegyelemdöfés a gyár életében, ahol ekkor már csak kb. 200-an dolgoztak. Ezek a folyamatok értelemszerűen negatív hatással voltak a gyári dolgozók életére és munkájára. A hangulat fokozatosan letargikussá és feszültté vált. Legbelül mindenki sejtette, hogy a gyár napjai meg vannak számlálva, bár hallottak a megmentéséről készülő különböző tervekről, elképzelésekről.

Az Óbudai Hajógyár bezárásával lezárult egy korszak Óbuda ipar történetében. A gyár ugyan fizikailag megszűnt létezni, a termelés leállt, de az ott dolgozók szellemisége nem múlt el. A színes hajógyári kompánia emlékezete beleolvadt Óbuda történetébe, amelynek megőrzése közös feladatunk.

Lakótelep, újjászületés, táska

Hogyan kezdtél el kézművességgel foglalkozni?

Ez nem egy tervszerű dolog volt, hanem így álltak össze a szokásaim, tudásaim, meglátásaim. Tizenvalahány évvel ezelőtt láttam egy táskát, ami molinóból készült. Méregdrágán árulták, és ahhoz képest nem is volt szépen megvarrva. Az 1990-es évek elején voltam középiskolás. Rendszeresen jártunk túrázni, és akkoriban nem lehetett tisztességes hátizsákokat kapni, csak Nyugat-Európából, így aki tudta, magának varrta meg. Én meg arra jöttem rá, hogy nincs nagy különbség, hogy az anyag, amivel dolgozunk textil vagy éppenséggel molinó. Így arra jutottam, hogy ezt sokkal jobban meg lehetne csinálni, ráadásul fele ennyi pénzből: így született meg az első táska.

Utána meg az volt az elgondolásom, hogy ha már használt anyagból készül a táska teste, akkor készüljenek a pántok és kiegészítők is hulladék anyagból. Így találtam rá a biztonsági övekre. Vannak persze alkatrészek, amik nem lehetnek kidobásra szánt anyagból, például cipzárok, műanyag bújtatók, mert azok elhasználódnak. Ha megnézed egy táskámat, akkor nem az az érzésed, hogy ez egy “recycling táska” és hogy egy kézműves valami. Nem, ez egy jól kinéző táska, ami valamiből van. Nem úgy indultam neki, hogy kidobásra szánt anyagból készült táskát kell csinálni, mert ez a trend, hanem csinálni akartam egy táskát, ami jól néz ki, ami minőségi, ami egy tartós használati eszköz, és mellesleg hulladék anyagból van. Úgymond fordítva ültem a lóra.

Nekem nagyon fontos, hogy ne azért vegye meg valaki ezt a táskát, mert újrahasznosított, hanem mert jó. Igen, van egy üzenete ezeknek a termékeknek.

Én nem gondolom azt, hogy ha egy éveben felhasználok két köbméternyi kidobásra szánt anyagot, azzal megmentem a világot. Ugyanakkor, ha az ember már egyáltalán gondolkodik ezen, hogy mivel tudja a már legyártott anyagok használatának időtartamát kitolni, átadom azt az üzenetet másoknak is, hogy próbáljanak meg másképp gondolkodni bizonyos anyagokról, máshogy használni bizonyos tárgyakat.

Környezettudatos vagy az élet más területein is?

Szerintem, hogy ha valaki környezettudatos akar lenni, az vegetáriánus lesz. Én az vagyok 30 éve.  Tavaly sokakat megrázott, hogy égetik a brazil őserdőket. Miért égetik ott az erdőket? Azért, hogy európai embereket etessenek marhahússal. Úgy gondolom, az embernek a saját háza táján kell rendet raknia ilyen szempontból. Ez egy nagyon összetett dolog. Az embereknek lejjebb kellene adniuk az életszínvonalukból, és sokkal egyszerűbben öltözködni és élni, egyszerűbb kajákat enni, nem kocsival járni, hanem biciklivel. Erre a váltásra nem képes mindenki, és sokan nem is akarják megtenni.

Honnan szerzed be az alapanyagokat?

Nagyon sok bontóba járok, és vannak olyanok is, ahol ki is szedik és gyűjtik nekem. Ezután kimosatom, szelektálom és tekercsekben, ládákban gyűjtöm. A molinók is már nagyrészt megtalálnak. Az elején volt egy ismerősöm, aki az @RC kiállításon dolgozott, tőle kaptam molinókat. Később reklámügynökségektől kaptam ponyvákat, most, ha szeretném, két nap alatt tele tudnám pakolni ezt a műhelyt reklámhálókkal úgy, hogy ne lehessen tőlük beférni. Úgyhogy most már inkább válogatni kell.

Hogyan született meg az Óbudás kollekció?

A Reborn oldalra írt egy ismeretlen hölgy, ami azért volt szerencsés, mert ezeket a molinókat nézegettem már, amikor Óbudán jártam.

Láttam, hogy épül a piac, és azt körbevette egy ponyvákkal beborított kordon. Nézegettem is, hogy majd milyen jó lenne ezekkel dolgozni, mert sok szép volt közöttük.

Az a baj, hogy amikor idekerültek, már két éve kinn voltak szabadtéren, sütötte a nap, tépte a szél, áztatta az eső, koszosak volt, összehajtogatták, megtaposták őket, tehát volt vele munka, míg használható állapotba hoztam mindegyiket, hogy legyen egyáltalán gusztusom ráfeküdni és szabogatni őket. A panelházakat ábrázolók nagyon kelendőek voltak. Megcsináltam belőle négyet, megvették őket azonnal.

Amikor a szabásmintát ráhelyezed a molinóra, mi a fontosabb, hogy a lehető legtöbb anyag újrahasznosuljon, vagy hogy a minta úgy illeszkedjen, ahogy megálmodtad?

Nem mindent lehet fölhasználni. Ha mondjuk van egy sima, kék felület, akkor 15 egyszínű, homogén, kék táskát nem fogok csinálni. Mindent megteszek azért, hogy a legtöbb rész hasznosításra kerüljön, például táskazsebnek fel lehet használni egy olyan részt is, ami nem izgalmas. Ugyanakkor a vásárlók elvárják azt, hogy ami a táskára kerül, jelentőséggel bírjon. Nagyon sokat szívom a fogamat, amikor van egy nagy darab reklámponyva, és nem tudok annyi táskát csinálni belőle, amennyit akarok, mert a minta nem adja ki azt, amit szeretnék. Vannak táskáim, amik biztonsági övből készülnek, ezek jellemzően homogének, de nem egyforma az övek szövése, és néha színesek is akadnak, így izgalmassá lehet tenni ezeket is.

Mi a névválasztás története?

Nem én találtam ki a nevet. Debrecenből jöttem vissza egy temetésről, amikor találkoztam egy marketinges ismerősömmel. Leültünk beszélgetni. Persze a temetésről jövet nagyon sok gondolatom volt. Beszélgettünk, beszélgettünk és akkor mondta, hogy nem csak a lélek születik újra, hanem az anyag is, és legyen „reborn”. A provokatív logót (egy spermium – a szerk.) egy grafikus cimborám csinálta.

Én nagyon meredeknek tartottam, de azt mondta, hogy ha komoly dolgot akarok csinálni, akkor válasszam az általa elkészített tizenöt tervből ezt, vagy ő nem foglalkozik tovább ezzel a projekttel.

Végül is hányan vagytok ebben a projektben?

Én csinálom a szabászatot, én szedem össze az anyagokat, tervezem, szabom, állítom össze a táskákat, és van egy barátom, akivel öt-hat éve dolgozunk össze úgy, hogy ő csinálja a szakmunkákat. Van egy grafikus is, de alapvetően egyedül viszem, én vagyok a stand mögött a vásárokon is.

Az időd mekkora részét tölti ki a Reborn?

Nekem van egy főállásom, de volt már, hogy kivettem egy hét szabadságot, és reggeltől estig ezzel foglalkoztam. Általában csak az esti órákban vagy hétvégenként szoktam ezzel időt tölteni. Ez számomra még mindig egy hobbi, ami ugyan nem nonprofit tevékenység, de nem is egy olyan dolog, amiből őrült nagy egzisztenciát lehet megvalósítani.

Nem is lehet, vagy csak nem akarod?

Biztos megvannak a saját korlátaim is, hogy mennyire hiszek abban, amit csinálok. Nem gondolom, hogy nem lehet, egyszerűen csak ismeretlen a terep, és nehezen teszem meg a lépéseket. Mindenféleképpen szeretném, hogy ez egy önálló lábakon álló vállalkozás legyen, ugyanakkor ez a fajta iparág nagyon sérülékeny, ezért nagyon meggondoltan kell csinálni.

 

Slózi és az óbudai szál

A helyszín Budapest, azon belül is a gázlámpákkal szegélyezett, Duna-parti korzóval határolt Petőfi téri park. Az időpont a XIX. század legvége, szűk egy évvel a millenniumi ünnepségek után. Boldog békeidők, egyben felhőtlen gyermekévek a nyolcéves Schlosser Imre számára, aki társaival együtt ebben a környezetben, a különböző tereptárgyakat kerülgetve igyekezett minél jobb barátságba kerülni a rongylabdával, és ilyen módon elsajátítani a labdarúgás alapjait. Kivételes tehetsége már itt, a késhegyre menő egymás közötti meccseken megmutatkozott. Közeli, Párizsi utcai lakásukból az útja – ha csak tehette, és általában valahogyan megoldotta – szinte mindig ide vezetett.

A kezdetben vézna, sportolásra alkalmatlannak tartott kisfiút igencsak megedzette a folyamatos, kora délutántól gyakran késő estig tartó mozgás.

Legnagyobb ellenfelük a tevékenységüket rendszeresen ellehetetleníteni próbáló, labdájukat többször tönkretevő csősz, azaz parkőr volt, míg legnagyobb támogatójuk az a Podmaniczky Frigyes báró, aki egyik sétája alkalmával egyszer csak a szurkolóik közé tévedt, és akitől azután számtalan alkalommal kaptak pénzt gumilabdára, végül pedig saját, igazi bőrlabdára is. Az idő múlásával, néhány év alatt kezdték kinőni a park nyújtotta kereteket, így kénytelenek voltak új pálya után nézni, ahol vasárnaponként összegyűlhettek.

Forrás: wikipedia.hu

A célra megfelelőnek tűnő grundot a budai oldalon, az akkori Hadik laktanya mellett, a mai Bartók Béla út szomszédságában találták meg, majd tették rendbe, és próbálták minél hasonlatosabbá tenni egy valódi futballpályához. Itt már egyletet alakítottak, amelynek az évtized sokszoros angol bajnokcsapata, az Aston Villa nevét adták. Egy idő után viszont ezt a játékteret is kinőtték, ezért megkezdték a „zöldrét” kiépítését, ami már egy szabványméretű füves pálya paramétereivel rendelkezett. Az addig inkább csak baráti összetartáson alapuló „egyesület” helyett 1901-ben létrehozták a Remény Futball Klubot, amiben már komolyabb alapokra helyezték működésüket. Mindehhez új szerelés is szükségeltetett, aminek költségét abból fedezték, hogy felváltva ministrálni kezdtek járni a belvárosi görögkatolikus templomba – ahol nem mellesleg a frissen alakult Ferenczvárosi Torna Club futball szakosztály játékosának, intézőjének, Malaky Mihálynak az édesapja volt a sekrestyés –, és az így kapott aprópénzből hónapok alatt összespórolták a mezrevalót. Középiskolai csapatok ellen álltak ki, szinte verhetetlennek számítottak. Nem egyértelmű, hogy az első két magyar bajnokság gólkirálya, a játékukat egy alkalommal megleső Manno Miltiades, vagy az idősebb testvérek, esetleg mindannyijuk közbenjárására, de Malaky egy meccs megtekintése után, 1905-ben leigazolta Schlossert a Ferencvárosba. Pályafutása innentől egy kisebb döccenőt leszámítva, meredeken ívelt felfelé.

Tizenhat évesen az FTC harmadik csapatába tették a bal oldalra, ám már az első mérkőzése után felhívták a kettesbe.

Mivel ekkoriban az első csapatok sérülés esetén innen, a posztjuknak megfelelően pótolták játékosaikat, ezért szerencsés esetben jó esély kínálkozott a gyors feljebb lépésre. Schlossernél erre mindössze néhány meccset kellett várni, az első fellépése azonban nem sikerült túl jól: komoly lámpalázzal küzdött, a Postás védelme fizikailag egyszerűen bedarálta, és 1:0-ra kikaptak. Ezek után három hónapig ismét a kettes gárdában kapott játékidőt és lehetőséget a megerősödésre, amivel élt is. Első teljes szezonjában már kezdőként számoltak vele, melynek végén, az 1906/1907-es bajnokság befejeztével I. osztályú bajnoki címet szereztek, két ponttal megelőzve a MAC-ot és az MTK-t. Mindezt edző nélkül, heti két gyakorlással, egy rendkívül egységes, jó szellemiségű társasággal. Ugyanebben a szezonban, még az ősz folyamán behívták a nagyválogatottba is, ahol előbb Prágában a csehek ellen (4:4), majd a Millenárison az osztrákokkal szemben (3:1) lépett pályára, utóbbin élete első válogatott gólját is meglőtte. Tizennyolc évesen tehát egyszerre mondhatta magát magyar bajnoknak és válogatott játékosnak, de abban az időben Magyarországon még nem létezett profizmus, ezért a klubtól a futballdresszen kívül semmit nem kapott, a cipőt és az edzésre járáshoz szükséges villamosjegyet is magának kellett megvennie.

Ami egy év megszakítással következett, az egy diadalmas időszak első felét jelentette: 1909–1913 között sorozatban öt bajnoki címet nyert a zöld-fehérekkel, és mindannyiszor gólkirály lett, négyszer Európa legeredményesebb focistája. Ezalatt 95 bajnoki találkozón összesen 174 gólt lőtt, ami meccsenkénti 1,8-as gólátlagnak felel meg. Legtöbb gólját egy meccsen a III. kerületi TVE ellen szerezte, szám szerint nyolcat. Ezeket a rekordokat sem fogják egykönnyen megdönteni, de van egy cím, amit biztosan nem vesznek el tőle: ő rúgta az 1911-ben átadott Üllői úti Fradi-pálya első gólját. Gólérzékenységét a válogatottban is kamatoztatta, a Svájc elleni 1911-es hazai mérkőzésen (9:0) egymaga hat gólt vágott. Mivel akkoriban még nem rendeztek labdarúgó világ- és Európa-bajnokságot, illetve nemzetközi kupasorozatok sem voltak a klubcsapatok számára, így a válogatott szinte kizárólag barátságos meccseket vívott, az FTC pedig a téli-nyári holtszezonban külföldi túrákra, úgynevezett portyákra ment, vagy fogadott otthon híres ellenfeleket. Kivételt jelentett az olimpiai torna, ami 1912-ben Stockholmban zajlott, ahol a futball tanítómestereitől, az angoloktól elszenvedett súlyos vereség után végül a vigaszágon az ötödik helyet sikerült elérniük. Slózi – merthogy egy jól sikerült, osztrákok elleni válogatott meccsen történt beszólást követően így kezdték el hívni – ekkor már Európa-szerte ismert és elismert játékosnak számított, a londoni Tottenham Hotspur profi szerződést ajánlott neki, amit ő visszautasított.

A pályán kívül 1909-től Budapest Székesfőváros Vízműveinek kezelőtisztjeként dolgozott, 1912-ben feleségül vette együttese kapusának húgát, Fritz Erzsébetet, vagyis Elzát, akitől két fia született.

Népszerűsége nem ismert határokat, mai értelemben véve igazi sztárnak számított, az újságok rendszeresen foglalkoztak vele, és tettek közzé karikatúrákat róla, fókuszálva legendás karikalábaira.

A ferencvárosi szurkolók pályájuk és a mellette lévő teniszpálya közötti kis utcát Slózi utcának nevezték el. A meccsek előtt rajongói levelek és ajándékok garmadájával látták el. Rengeteget tett a labdarúgás magyarországi népszerűsítéséért, hiszen sokan miatta jártak ki mérkőzésekre, vagy követni a sportágat, fiatalok százai, ezrei úgy akartak focizni, ahogyan ő tette. A már említett, Svájc elleni hat gólja után a szurkolók a vállukon vitték le a pályáról, majd a lovaskocsin csendben hazaindulni próbáló Slózit felismerte a tömeg, és a lovakat a kocsi elől kifogva, maguk húzták el a találkozó legjobbját a Keleti pályaudvarig. Mindezek ellenére hősünk élete végéig végtelenül közvetlen, emberi maradt, mindenkivel szóba állt, mindenkin segíteni próbált, aki őt arra kérte, és nem fogadott el érte pénzt. Szerény körülmények között, káros szenvedélyektől mentesen élt, nem dicsekedett magáról, nem kérkedett eredményeivel. Az utókor szemével mondhatnánk, hogy ugyanakkor túlzottan előrelátó sem volt, mert hiába nem verte el a pénzét, mégsem tudott megfelelő egzisztenciát teremteni magának és családjának a labdarúgás utáni időkre. Igaz, komoly pénz a magyar futballban csak pályafutása vége felé jelent meg.

Forrás: fradi.hu

A kirobbanó első világháború miatt két bajnoki szezon elmaradt, helyettük egyéb serleg- és hadi mérkőzéseket rendeztek. 1916/1917-ben indult újra az éles pontverseny, de Slózi ekkor már általános meglepetésre és országos megdöbbenésre a nagy rivális MTK játékosa volt.

1915-ben ugyanis összekülönbözött az FTC vezetőségével, állítólag azért, mert egy osztrákok elleni válogatott meccsre nem tudtak szerezni számára plusz tiszteletjegyet.

Először a fővárosi köztisztviselők klubjánál, a BSE-nél próbálkozott, végül azonban az MTK vállalta fel a Fradival szembeni konfliktust. Hathónapos várakozási idő, profizmussal gyanúsítás, majd hosszas tárgyalássorozat után a szövetségnél nagy nehezen zöld (illetve pont, hogy kék) utat adtak neki. A Ferencváros sokáig nem volt hajlandó kiállni az MTK ellen. A Hungária körútiaknál élte fénykorának második felét, ahol 1917 és 1922 között megszakítás nélkül hatszor lettek bajnokok, első évében 16 mérkőzésen szerzett 38 góljával (ez a közel 2,4-es átlag máig magyar bajnoki rekord) pedig gólkirály. Az MTK tagjaként is részt vett sikeres külföldi portyákon, ahonnan sokszor veretlenül tértek haza, annak ellenére, hogy erős ellenfelekkel mérkőztek meg. Közben a válogatottbeli eredményessége valamelyest csökkent, azonban így is rendszeresen meglőtte a maga gólját. A háborúban érdemben nem kellett részt vennie, mert bár egyszer propaganda jelleggel, katonaruhában pár napra kivitték a frontra, ám utána bevetés nélkül rögtön vitték is haza.

Schlosser akcióban

1922 elején, a harmincharmadik életévében úgy döntött, edzőnek áll, és a MAC ajánlatát visszautasítva a VAC (Vívó és Atlétikai Club) irányítását vállalja el. Számítása nem igazán jött be, egy év után fájó szívvel, egy előnyösnek érzett szerződést aláírva külföldre távozott, ahol sorrendben a svéd Kamraterna Norrköping, a lengyel Wisła Kraków és az osztrák Wiener AC trénere lett, változó sikerrel. Ausztriában próbajáték után ismét a pályán bizonyíthatott, ami mellett a klub ifjúsági csapatával párhuzamosan a másodosztályú Brigittenau edzőségét is elvállalta (utóbbival bajnokként feljutottak az első osztályba), egyben kinevezték a WAC klubkávéházának igazgatójává. A bécsiekkel egy alkalommal Budapesten vendégeskedtek, ahol jól ment neki a játék, és a szezon végén megkereste szeretett klubja, az FTC, hogy igazoljon haza hozzájuk az 1926/1927-es, első alkalommal kiírt professzionista ligabajnokságra. Örömmel tért vissza, és nem is okozott csalódást: 14 meccsen 11 gólt lőtt, bajnokok lettek, de a szezon végén nem marasztalták. Útja innen az óbudai bejegyzésű, szintén elsőosztályú Budai 33 FC-hez vezetett. A főleg fiatalokból álló fekete-fehér egyletben ketten képviselték a rutint: a 38 éves Schlosser mellett a legendás Zsák Károly kapus (aki civilben sokáig az Óbudai Gázgyárban dolgozott) tornázta fel a korátlagot. Régről ismerték egymást, hiszen együtt szerepeltek a stockholmi olimpián és utána többbször a magyar válogatottban. Novemberben két komolyabb vereségbe szaladt bele a Harihárom, előbb a Fraditól kaptak egy sima nyolcast, rá egy hétre az MTK tömte ki őket 6:1-re.  Schlossert a Budai 33 azzal tudta leszerződtetni, hogy a fizetésen túl azt ígérték, hogy tisztviselői állást is intéznek neki. Végül sem állást, sem pénzt nem tudtak adni, így Schlossernek elment a kedve a játéktól, ahogy a novemberi mérkőzések is mutatják. Ezért és így ért véget a szezon, amelyet  a tizenkettőből a nyolcadik helyen zárták, de már Slózi nélkül, aki a pénzhiány miatt otthagyta, majd feljelentette az egyesületet.

A válogatottban a hazai búcsúmeccsét 1926 őszén a svédek ellen, idegben 1927 tavaszán az osztrákok ellen játszotta. A maga ekkor 37 évével sokáig ő volt a magyar nemzeti tizenegyben legidősebben pályára lépett labdarúgó. Első és utolsó válogatott fellépése között több mint húsz év telt el, ami alatt 68 hivatalosnak számító mérkőzésén (a hét darab nem hivatalossal együtt 75-ön) 58 találatot ért el. Jubileumi válogatottságai alkalmával számos értékes ajándékot és személyes emléktárgyat kapott. Klubszinten a világháború miatt kiesett két bajnokság idején játszott tétmérkőzéseket is figyelembe véve 318 első osztályú bajnoki találkozón 417 gól ért el, ezzel máig a világ hatodik legeredményesebb játékosa az első osztályú bajnokságok tekintetében. Tizenhárom hazai bajnoki címe és hétszeres gólkirálysága megdönthetetlennek tűnő magyar csúcs.

Játékát gólérzékenysége mellett labdakezelési és cselezési készsége, munkabírása, valamint önzetlensége emelte a legnagyobbak közé.

Számos búcsúmeccset és jutalomjátékot rendeztek a tiszteletére, még évek múlva is, jó párszor azért, hogy a mérkőzés bevételével anyagi helyzetén segítsenek. Hivatalos búcsúmeccsét a Magyar Labdarúgó Szövetség az Üllői úton rendezte számára 1928 nyarán az I. és II. osztály ligaválogatottjai között, amire jóval a várakozások alatti, mindössze 3.600 néző váltott belépőjegyet. Így múlik el a világ dicsősége…

Visszavonulása után időről időre folytatta már korábban megkezdett futballtréneri tevékenységét mindenféle hivatalos képesítés, azaz edzői papír nélkül. Sőt, alkalmanként – ha úgy ítélte meg – a pályára is visszatért. Először a Pesterzsébet FC gárdáját irányította, 1932-ben Budafokon tűnt fel, 1943 őszén a Kaposvári Rákóczi kispadjára ugrott be, ahol kisebbik fia, Norbert volt a kapus. Utóbbi helyen együtt kerültek egy Győr elleni bajnoki meccs után házon belüli bundagyanúba, majd léptek közösen pályára a magyar katonaválogatott ellen 1944 nyarán, Slózi valószínűleg tényleg utolsó búcsúmeccsén. A háború után állítólag Orosházán is edzősködött, illetve a Fradi amatőröket ugyancsak trenírozta valamikor. Játékvezetői képesítést viszont szerzett, és e végzettségét időszakosan gyakorolta is.

1928-ban ismét munkát kellett vállalnia, az Országos Társadalombiztosító Intézetnél helyezkedett el, de a béréből nem tudtak tisztességesen megélni, az 1930-as évek legelején, a nagy gazdasági világválság közepette – mondhatni – nyomorogtak Baross utcai lakásukban. Helyzetüket végül valamelyest az konszolidálta, hogy 1933-ban újra a főváros alkalmazásába került mint kezelőtiszt, azonban a gyakorlatban több kerületi elöljáróságon dolgozott irodatisztként. E minőségében számos emberen segített azzal, hogy hamis papírokat állított ki nekik, ezzel elkerülve származásuk miatti meghurcoltatásukat, végső soron megmentve az életüket. 1938-ban tevékenységéért letartóztatták, miután valaki – akin nem tudott segíteni – feljelentette a hatóságoknál. Fia elmondása alapján volt időszak, amikor kis sportszerboltot üzemeltetett, ám jószívűségét nem lehetett összeegyeztetni az üzleti élettel, gyerekeknek nem egyszer áron alul adott el futball labdát, és olyan is sokszor előfordult, hogy tiszteletdíját szétosztogatta a téren focizó legügyesebb gyerekek között.

Schlosser 1937-ben nevét a kor megfelelési kényszerének engedve Solymosira magyarosíttatta. 1941-től heti rendszerességgel járt ki hétvégén nagyobbik fia, Imre családjához Csillaghegyre, és általában ott is aludt menyééknél, akik 1935 óta éltek a Zöldfa utcában. Tőlük nem messze lakott feleségének, Elzának a húga, Irma is. 1944 végén, az ostrom idején két hónapra kiköltözött a fiáékhoz, amire az ostromon túl számos jó oka lehetett. Az említett hamisításos eseten kívül például az, hogy egyes visszaemlékezések szerint valamilyen formában részt vett a Dallam ellenállási szervezet tevékenységében, aminek feladata a Duna-hidak megvédése lett volna. Továbbá az, hogy az MTK-ban játszott, még ha nem is volt zsidó, az igazoltató nyilasoknak ki tudja, mire adott volna okot – jobbnak tűnt nem kideríteni.

Slózi 1955-ben vonult nyugállományba, így több ideje maradt látogatni örök szerelmét, az FTC-t, ami akkor éppen még Kinizsi néven szerepelt az Üllői úton, ahol szinte minden nap megjelent.

Utolsó nyilvános fellépésére 1955. október 16-án itt került sor, amikor a századik magyar-osztrák mérkőzésen, 104.000 néző ovációjától kísérve, válogatott mezben ő végezhette el Puskás és Kocsis között a kezdőrúgást. Szűk négy évre rá, 1959 nyarán az akkori Sportkórházban távozott el végleg közülünk, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. Sírkövét két csodálója ingyen készítette el, rajta a felirattal: „Slózi 75x a hazáért”.

Schlosser Imre sírja

Unokája, sorban a harmadik Imre 1947-ben született, Csillaghegyen nőtt fel, ma a Kiskorona utcában lakik. Gyerekként a Csillaghegyben focizott, nagyapja büszkeségére, aki legnagyobb rajongója volt. A klub sokszor Slózival mint az együttes elsőszámú szurkolójával a plakátokon hirdette aktuális bajnoki összecsapásait. Elmondása alapján nagyapja soha nem gondolta, hogy a futball egyszer akkora üzlet lesz, hogy abból meg lehet majd élni. Idős korában hétvégenként a haverokkal a Corvin köz sarkán lévő totó-lottózóban gyűltek össze, ahol a kis Imrével is nem egyszer töltetett ki egy-egy szelvényt. Sokan, akiknek segített, még évtizedes távlatból is látogatták, ajándékot vittek neki, megköszönték, amit értük tett. Nagyságát a magyar labdarúgás pantheonjában talán Puskás Ferenc kijelentése adja legjobban vissza, aki egyszer azt mondta, hogy ha az égi pályákon valamikor összeáll majd egy mindenkori legjobb magyar labdarúgó válogatott, akkor – amennyiben őt is beválasztanák – Slózi kedvéért átengedné neki a balösszekötő posztját, és kihúzódna balszélsőnek. Ennél nagyobb megtiszteltetés magyar labdarúgót aligha érhet.

Visszafordíthatatlan

A tegnap este jár a fejemben. Csak jöjjön el. Erre gondoltam a fürdőkádban. Szőrtelenítettem, esti mesét olvastam, imádkoztunk. Énistenem, jóistenem, add, hogy a gyerekek ne keljenek fel a parkettarecsegésre, és gyorsan elszabaduljak innen. Isten meghallgatta az imámat, hálás voltam érte. A férjemtől elbúcsúztam, hű, de kicsípted magad, mondta, én meg magyarázkodtam, nem láttam őket évek óta. Óvatosan lépkedtem a jeges utakon, nehogy elessek. Amikor megérkeztem, Iván már ott volt. Meghízott. Unicumot ittunk, megkérdezte, hogy vagyok, minden rendben, válaszoltam, megittunk még egyet, milyen a házasságom, nagyon jó, mire ő, nem tűnök boldognak, erre én, az vagyok. Táncoltunk, átkarolt, évek óta csak rád gondolok, mondta, én meg, hogy évek óta csak rá gondolok. A falhoz nyomott, meg akart csókolni. Azt mondtam, ne. Ne itt. Amikor hazaértem, a férjem a tévé előtt aludt, nem keltettem fel. Betakartam a gyerekeket. Talán innen még van visszaút, gondoltam.

A busz bekanyarodik, felszállok, a hópelyheket nézem a kabátomon. Kókuszreszelék alakúak. Nem láttam még ilyet. Nyolc perc az indulásig. Iván üzenetét nézem. Válaszoljak? Mit válaszoljak? A tegnap este tévedés volt, felejtsük el. Kitörlöm.

Az esküvő előtt Andi szervezett egy lánybúcsút a Cha-cha-chába, a Kálvin-aluljáróban. Nem volt igazi lánybúcsú, nem kellett hülye kérdésekre válaszolni, egyszerűen csak buliztunk egyet. Andi meghívta néhány volt osztálytársunkat, Iván is eljött. Hajnalig táncoltunk.

Három körül Iván azt mondta, hazakísér, én meg, hogy inkább nála aludnék. Ott feküdtünk egymás mellett, összebújva. Ez egy próba, gondoltam.

Ha ellent tudok állni a kísértésnek, kezdődhet a házasság. És tényleg. Nem történt semmi. Büszke voltam, határozott. Most, hogy visszagondolok, egyáltalán nem biztos, hogy rajtam múlt.

Hét perc az indulásig. A kókuszreszelék alakú hópelyhek elolvadtak. Iván üzenetét nézem. Mit válaszoljak? Igazad volt, elrontottuk, az esküvő előtt le kellett volna feküdnünk, szeretlek, nem lehet így élni. Kitörlöm.

Andi tizennyolcadik születésnapjára Iván egyedül jött, pedig volt barátnője, egy nem túl szép, de ahogy Andi jellemezte, kellemes mozgású lány. Arra, hogy Iván hogyan csókolt meg, nem emlékszem. Az is lehet, én csókoltam meg őt. Az biztos, hogy a konyhában álltunk, és utána Andi lefotózott bennünket. Az a kép rémes lett rólam, de nem dobtam ki, most is megvan, már egyáltalán nem látom rémesnek, bár kétségtelen, nem a legelőnyösebb, a szemem piros, viszont boldog vagyok rajta, üde és friss, vagy csak fiatal, ami felülírja, hogy az arcom, egész pontosan az arckifejezésem kissé torz. Nincs rajtam melltartó, jól látszik a mellbimbóm, ez akkoriban nem zavart, sőt teljesen normális volt, az olyan kismellű lányok, mint én, nem hordtak melltartót. Iván mellettem, zöld pólóban, átkarol, mosolyog, a fejét oldalra hajtja, mint régen, zongorázás közben, rám néz, én meg a kamerába. Már az elején sokat ittunk, pezsgőt Red Bullal, Red Hot Chilit, Daft Punkot hallgattunk, és Jani kérésére óránként be kellett tenni a Hornyt. Jani Iván legjobb barátja volt. A konyhaasztalnál ült, egy kis aranyszínű mérleggel porciózta a füvet. Állítólag csak fél heréje van, ezt soha nem tudtam elképzelni. A ház tele volt emberekkel, Andi bátyja is a születésnapját ünnepelte, közös buli, így beszélték meg a szüleikkel.

A következő, amire emlékszem, hogy Andi szüleinek a hálószobájában csókolózunk a szőnyegen Ivánnal. Meztelenül. Én alul. Iván fölül. Szerinte én voltam fölül. A szobát, erre mindketten így emlékszünk, kulcsra zártuk. Az biztos, hogy Iván még nem volt bennem, de tudtam, mindjárt bennem lesz, talán a hajába túrtam, emlékszem a puha, selymes tapintásra, Iván azonban arra emlékszik, hogy a fenekemet simogatta, emiatt határozottan állítja, felül voltam. Mindenesetre valamikor nyílt az ajtó, bejött Andi bátyja a haverjaival. Elképzelhető, hogy rosszul zártuk be, vagy egyáltalán nem zártuk be az ajtót, vagy akár az is, hogy Andi bátyja pótkulccsal jött be. Bejöttek, megláttak, nem fordultak vissza. Magunkra kapkodtuk a ruhákat, kimentünk a szobából. Reménykedtem, a megszakítás ellenére még folytatjuk, átmegyünk máshova, vagy Iván legalább átkarol, összenevetünk, de csak a zavart láttam rajta. Mintha nem történt volna semmi. Nem mondta, hogy lelkifurdalása lenne a kellemes mozgású, ám nem túl szép barátnője miatt, de tudtam, erről van szó. Következő évben találkoztunk a Szigeten. Tudtam, hogy szakítottak, Andi mesélte, amikor első nap összefutott Janival és Ivánnal a HÉV-en. Megbeszélték, hogy a Faithless-koncertre együtt megyünk. Azt hittem, az a mi esténk lesz. Akkor mutatta be a sportos lányt.

Gyermekeim, bizony mondom nektek, buli előtt egyetek, kannás bort ne igyatok és a lánykori szerelmeket ne vigyétek magatokkal a házasságba. Hallgassatok rám, hallgassatok anyátokra.

A buszvezető felszáll, köszön, körbejár, bemutatjuk a bérletet. Máris indul, Józsikám, kérdezi az egyik néni. Még három perc, Ilonka néni. Iván üzenetét nézem. Válaszoljak? Mit válaszoljak? Hogy nem is az esküvő előtt rontottuk el, hanem Andi születésnapján, hogy nem is én rontottam el, hanem ő, mert a kellemes mozgású lány kellett neki, hogy utána évekig csak arra az estére gondoltam, de most már késő, mert családunk van, írjam le ezt a szót, hogy férjem, hogy gyerekeim, neki meg felesége, nem válaszolok semmit, a buszban ülök, bámulok kifelé az ablakon, a hóesés elállt, minden mozdulatlan.

Ha Andit feleltették, Iván direkt ledobta a radírt, négykézlábra ereszkedett, és amikor a cipőjéhez ért, felfelé nézett. Andi zöld bő pólóban állt a pad mellett. A mellét, egész pontosan a melle alsó részét nézte a fiú, aki tetszett nekem. Az én mellemért Iván nem dobta le a radírt. Minden nap elmentem legalább ötször a szekrénye előtt. Próbáltam ringatózva járni, de összeakadtak a térdeim. Ha nem volt otthon senki, föl-alá járkáltam a tükör előtt, gyakoroltam. A fenekemet akartam kimozdítani, ruganyosan és puhán lépkedni, mint egy párduc, de akárhogy igyekeztem, minden mozdulatom suta maradt. Az osztálykiránduláson Andi mellett ültem a buszban. A fiúk röhögtek, Andi azt mondta, forduljunk hátra. Iván kinyúlt sárga pólóban viccet mesélt. A hangja rekedtes, a szeme alatt hatalmas barna karikák. Amikor nevet, két gödröcske jelenik meg a szája mellett, a szeme körül a bőr összeráncolódik, mint egy kölyökvizslának. Lógnak egy ideig az ereszen, egyszer csak azt mondja a kis róka, na, édesapám, én még öt percet baszok, aztán hazamegyek. Andival nevettünk, nekem bemelegedett a kezem. Vacsora után kiültünk a stégre. Ivánra gondoltam, ahogy nevet, a két gödröcskére, ahogy kimondja, na, baszok még egy kicsit. Andi, suttogtam. Mi van? Nekem tetszik az Iván. Tudom, válaszolta Andi, és sóhajtott. Neked is, kérdeztem, a gyomrom lüktetett. Nyugi, a tiéd. Megkönnyebbültem. Az a baj, hogy nem tetszem neki. Honnan veszed? Mindig más lányok mellét nézi. Például a tiédet. A fiúk ilyenek, nem tudnak máshova nézni, túlságosan lefoglalja őket, ha valami nagy és kerek. De nem ez számít. Hát mi? Például, ma kiejtett a forgóban, nem? És? És és. Ez azt jelenti, hogy tetszel neki. De ha tetszem neki, akkor miért nem üt normálisan? Látszik, hogy nincsen bátyád.

Az enyém egyszer kiejtett egy lányt a forgóban, aki morcosan nézett rá, mire a bátyám beleszeretett. Azóta mindig kiejti, hogy újra morcosan nézzen rá.

A busz elindul, Iván üzenetét nézem. Válaszoljak? Mit válaszoljak? Hogy van az a vicc, írom, amikor lógnak az ereszről, és az a csattanó, hogy nem baszik tovább a kis róka? Kitörlöm. Lehet, hogy nem is róka? Miért sétálna a róka az ereszen. Van az a vicc, írom újra, hogy lóg egy állat az ereszen, és azt mondja, eleget basztam, hazamegyek. Az macska vagy róka? Hiányzol, válaszolja. Macska vagy róka? Miért mászna egy róka a háztetőkre, kérdezi. Így emlékeztem. Mikor látlak? Nem válaszolok. Egyedül vagyok a héten, írja. Válaszoljak? Mit válaszoljak.

Az Óbudai Hajógyár története

Széchenyi terve

Már a kortársak is joggal tették fel a kérdést, hogy miért pont Óbudán alapították meg ezt a később oly híressé vált ipari faktort, miért volt ennyire különleges ez a helyszín. A kérdések körét még bátran kiegészítheti az utókor, hogy miért akkor és milyen körülmények között jött létre a gyár, illetve milyen szerepe volt ebben gróf Széchenyi Istvánnak. A kérdések megválaszolására érdemes kicsit jobban megvizsgálni a korszakot – politikai és gazdasági aspektusok szerint –, és feltárni, milyen tényezők játszottak közre az óbudai üzem megszületésében. A történet jobb megértéséhez vissza kell mennünk a XVIII. század második feléhez, és megismernünk azokat a technikai, gazdasági és egyéb történeti komponenseket, amelyek feltételei voltak egy hajógyár létrehozásának.

A Magyar Királyi Pénzügyőrség János (1901) nevű szolgálati gőzhajója a Hajógyári-Sziget alsó csúcsánál, 1905
Fotó: Fortepan/Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/Történeti Fényképek Gyűjteménye/Óbudai Hajógyár Gyűjteménye

Habsburg I. Ferenc (1792–1835) konzervatív, reformoktól elzárkózó uralkodása idején a megyegyűlések és az 1825-től rendszeresen összehívott országgyűlések voltak a haza ügyeiben változtatást, reformokat követelő politizáló nemesek legfőbb színterei. Nem csoda, hogy ezeken tűnt fel először aktív közreműködőként gróf Széchenyi István (1791–1860), akinek a legnagyobb szerepe volt az első magyar hajógyár megszületésében. Az ő kitartása, embert próbáló munkája, valamint kiváló emberismerete és szervezőkészsége volt a kulcs, amely kinyitotta az ajtót a rohamtempóban fejlődő európai gazdasági piac és szellemi-politikai élet felé.

Az 1830-as évek elejétől ismerhették meg és vált a széles tömegek előtt népszerűvé a gróf, elsősorban a Magyarországon teljes újdonságnak számító terveinek bevezetésével. Ezeknek egy része kétségtelenül csak az arisztokráciát érintette, de több megvalósítani szánt terve a szélesebb néprétegeknek szólt, országos szinten is kiemelkedőek voltak (pl. selyemhernyó tenyésztés, gázvilágítás bevezetése, állandó kőhíd Buda-Pesten, folyamszabályozás, közlekedésfejlesztés, gőzhajózás). Ezekből talán a legfontosabb a dunai hajózás, a gőzhajózás hazai elterjesztése, amelynek teljesen a rabjává vált. A gróf egyenesen Angliából rendelt magának modern evezős csónakot, amely 1826-ban érkezett meg Pozsonyba. Ezzel kezdődött számára a Duna igazi megismerése, ami már kezdetektől többet jelentett, mint pusztán a sportolás lehetőségét és színterét. Egy 1829-es naplóbejegyzés szerint már Pest-Budán – vagy ahogyan Széchenyi egyre gyakrabban írta, Buda-Pesten – is űzte ezt a sportot, mind több barátjának bemutatva tudását. Ez egyben azt jelentette, hogy egyre jobban megismerte a Dunát, felmérve a megoldásra váró feladatokat. Tökéletesen látta a folyami hajózásban lévő lehetőségeket (személy- és áruszállítás) a hazai ipar és kereskedelem fejlesztésében és fellendítésében. Az evezős sport népszerűsítése szinte dominóként indította be a gróf sokrétű gondolkodását, amely saját zárt, arisztokratikus világából kimozdulva, a haza hasznává tudta tenni az egész  dunai hajózás megteremtését.

Óbudai Hajógyár, 1910
Fotó: Fortepan/Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/Történeti Fényképek Gyűjteménye/Óbudai Hajógyár Gyűjteménye

Széchenyi grófnak sorra jelentek meg írásai, cikkei a Dunáról, a folyamszabályozásról, a gőzhajózás fontosságáról és egy létesítendő hajógyárról.

Ezek közül a Néhány szó a dunai hajózás körül cikksorozata a legfontosabb, amelynek első írása 1834. augusztus 20-án jelent meg. Ezek a publikációk adták gondolatai kvintesszenciáját a dunai hajózásról.

Széchenyi István egy korszerű mederkotró hajót rendelt meg Angliából – a bécsi kormány jóváhagyásával és megbízásával –, amely 1834-ben kezdte meg munkáját Pozsonynál. Ez volt a híres Vidra nevű munkahajó, amelynek végső összeszereléséhez és üzembehelyezéséhez egy skót mérnök is hazánkba érkezett Adam Clark személyében. A dunai szakasz mederkotrási munkálatai nagyjából másfél évet vettek igénybe, ekkor zajlott az óbudai Duna-ág megtisztítása is a leendő hajógyárnál.

Óbudai Hajógyár, a vizen a Drau DDSG utasszállító kerekes gőzhajó, a sólyán a dunai flottilla őrnaszádja, 1915. Fotó: Fortepan/Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/Történeti Fényképek Gyűjteménye/Óbudai Hajógyár Gyűjteménye

A sok kérdésben bigott és konzervatív álláspontot képviselő bécsi udvar több haladó gondolkodású képviselőjének komoly tervei voltak a modern folyami gőzhajózással. Kapóra jött két angol hajóépítő, John Andrews és Joseph Pichard tervezete, amelyben licencet kértek javított gőzhajók üzemeltetésére a Dunán (1828) 15 év időtartamra. Sikerült meggyőzniük a bécsi pénzügyi világot ügyük támogatásáról. 1829-ben teljes kormányzati és pénzügyi támogatással megalapították az Erste Donau Dampfschiffahrts Gesellschaft (DDSG) részvénytársaságot, azaz az Első Dunai Gőzhajózási Társaságot. 1831 áprilisában a társaság engedélyt kapott szabadalma kiterjesztésére Magyarországon is. 1830-ban elkészült a DDSG első saját hajója, a Franz I., amely el is indult Bécs és Pest között. Ezt sorra követték a társaság többi hajói. 1830-ban már Széchenyi is a társaság részvényesei között volt, és nagy lelkesedéssel vett részt annak munkájában. Ennek köszönhetően került fókuszba az óbudai kikötő, majd gyár lehetősége. Széchenyi szavaival: „És miért éppen Óbudán? Egyedül azért, mert előttem az vala a főszempont, hogy mindenáron és minden idővesztés nélkül csak honunk közepére hozni. Óbuda pedig a magasabb fekvésénél fogva és hogy Pest közelében legyen az első gőzhajózási telepítmény”.

A DDSG egyre bővülő hajóállományának minél előbb biztonságos téli kikötőre volt szüksége, és ennek Bécs városa nem igazán felelt meg.

A Duna pest-budai, illetve óbudai szakaszát – evezős múltja miatt – jól ismerő Széchenyi először 1833-ban tett javaslatot a Társaságnak az Óbudai-sziget ilyen jellegű hasznosítására.

Jól tudta, hogy a közeli dunai hajómalmok is ezt a biztonságos kikötőt használják a jeges, téli időszakban. A végső döntést azonban elnapolták, így 1835 júliusában Széchenyi megismételte kezdeményezését a közvetlenül József nádornak írt levelében. A nádornak köszönhetően az udvar támogatásáról biztosította az elképzelést, így lényegében minden akadály elhárult a téli kikötő, illetve később a gyár megépítésére. Ennek köszönhetően már 1835–1836 telén az Óbudai-sziget biztonságos öblében teleltek a társaság hajói, felépültek az első faépületek, amelyek a leendő hajógyár alapjai voltak. Végül 1836. február 14-én mondta ki a DDSG közgyűlése hivatalosan az Óbudai Hajógyár alapítását, amelyet szintén részvénytársasági formában kívántak működtetni. Széchenyi hathatós közreműködésével az új hajógyár alapítói között találjuk a bécsi pénzügyi elit tagjait – Arnstein, Eskeles, Geymüller, Siza, Puthon és a Rotschild bankházakat – és olyan arisztokratákat, mint Estei Ferdinánd, Lichtenstein és Metternich hercegeket. Magyar részről Széchenyi mellett Sándor Móric gróf, Batthyány Fülöp és Esterházy Pál hercegek voltak az alapítók között.

A hajógyár és a téli kikötő építésére kiszemelt terület ekkor az óbudai koronauradalomhoz tartozott, így azt a Királyi Kamarától kellett megszerezni vagy megvásárolni. Ez ügyben több levelet írt Széchenyi a Kamarának és az óbudai prefektusnak, amelyben kifejtette, hogy miért szükséges ezen a részen egy új gyár építése, és annak milyen előnyei lesznek. Az első, 1835. évi üzleti év adatai nem ismertek, nem tudjuk, hogy mennyiért bérelte a Társaság a két részből álló Óbudai-sziget kisebb részét (Kis-sziget), ahol megkezdődtek az építkezések. A sziget déli csücskében egy év alatt két faszerkezetű csarnokot emeltek, majd 1836-tól kőépületek is épültek a gyár területén (kazánműhely és gépműhely). Ezután épült fel a kötélkészítők, hajóácsok és az asztalosok csarnoka és egy faszerkezetű daru is. Az építkezések az olasz Pietro Paleocapa tervei alapján folytak a velencei Arsenal mintájára. Az olasz vízmérnök tervezte meg a Pó folyó szabályozását, később ő vette át hazánkban Vásárhelyi Pál munkáját. 1836-ban érkezett meg a Vidra kotróhajó, hogy segítse a meder kitisztítását. Ezen munka közben találtak rá az egykori római helytartópalota romjaira Hadrianus korából. Az Óbudai Hajógyárban kezdetben szinte kizárólag külhoni szakemberek dolgoztak, akik német, angol, olasz és holland földről érkeztek, és Óbudán voltak elszállásolva.

Az Óbudai Hajógyár első igazgatója az angol Robert John Fowles hajóépítő volt. Az első Óbudán készült gőzhajó az Árpád nevet kapta, amelyet 1836. október 18-án bocsájtottak vízre.

 

Kezdeti időszak: fejlesztés

Az alapítástól kezdve a gyár fejlődése sokáig töretlen volt. Az 1840-es évek közepén már több mint háromszázan dolgoztak az üzemben, és már nemcsak gőzhajók építésével, javításával, hanem egyéb vízijárművek – uszályok, csónakok, evezősök – készítésével is foglalkoztak. Az 1838-as jeges árvíz súlyos károkat okozott a Hajógyárban, több faépület összedőlt, a raktározott faanyag megsemmisült, a terület víz alá került. A civil lakosság mentésében a hajógyári munkások is részt vettek, csónakokkal segítették az embereket. A későbbi pusztításokat megelőzve egy védőgátat építettek a Kis- és a Nagy-sziget közötti területre, majd hamarosan összekötötték feltöltéssel a két különálló földdarabot.

A jeges árvíz okozta felfordulás sem akadályozhatta meg az első, az óbudai gyárban készült vastestű hajó vízre bocsájtását, amely a Sophia nevet kapta.

Az 1830-as években az óbudai gyár kora egyik legmodernebb hajóépítő intézménye lett. 1844-ben készült el a Széchenyi névre keresztelt gőzhajó (később még több hajó kapta ezt a nevet), amelyet a gróf helytelennek tartott, és nem volt jelen a vízre bocsájtásnál, azon a jeles ceremónián, amikor először csendült fel nyilvánosan Kölcsey Ferenc Himnusza Erkel Ferenc zenéjével, amelyet a Nemzeti Színház kórusa adott elő.

Az 1840-es évek közepén átlagosan mintegy 500 munkás dolgozott a gyárban, köztük egyre több magyar. A Dunagőzhajózási Társaság nyereséges vállalkozás lett, rendszeres járatai (pl. Bécs és Pest között, amelyek a budai révnél is megálltak) rendszerint utasokkal tele közlekedtek. Ekkor 30 gőzhajója volt a Társaságnak, ebből 19 épült Óbudán. 1844 és 1856 között a holland J. A. Masjon volt a gyár igazgatója, aki korábban hajóskapitányként dolgozott a Társaságnál. A magasfokú szakmai tudással bíró holland szakembernek második hazája lett Magyarország, még fiatalon maga Széchenyi szemelte ki a Társaság tagjává, felismerve tehetségét. Az Óbudai Hajógyár 1847-re az ország legnagyobb ipari társasága lett.


Az Óbudai Hajógyár “Széchenyi” Sportegyesületének klub- és csónakháza, 1940.
Fotó: Fortepan/Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/Történeti Fényképek Gyűjteménye/Óbudai Hajógyár Gyűjteménye

Az 1848 márciusában kezdődő események szignifikáns hatással voltak a gyár életére. A DDSG négy hadihajóra kapott megrendelést a kormánytól, de végül csak a Franz I. gőzöst alakították át katonai célokra, és Mészáros névre keresztelték, amely a Délvidéken látott el kisebb harci feladatokat. A hajó személyzetének eskütételén Széchenyi is részt vett. 1848. augusztus 29-én kereste fel utoljára az óbudai gyárat Széchenyi, soha többé nem tért vissza. Felzaklatott idegállapota miatt orvosa, Balogh Pál szeptemberben Görgen Elmegyógyintézetébe kísérte a grófot, a Bécs melletti Döblingbe.

Az Óbudai Hajógyár 1835 és 1900 közötti történetét vizsgálva egy lendületesen és töretlenül fejlődő ipari létesítményt látunk, ahol ugyan voltak kisebb-nagyobb gondok – bér miatti munkabeszüntetések, balesetek, tűzesetek –, de azok csak átmeneti fennakadást okoztak. Amennyiben ezt a pár évtizedes időszakot két szóval szeretnénk jellemezni, akkor azok az innováció és a modernizáció kifejezések lennének. Az óbudai gyár ezen korszakában folyamatosan zajlott a terület fejlesztése. Ennek köszönhetően kibővítették, megnagyobbították a sólyateret, új kazánműhely, rézöntöde és lakatosműhely épült, valamint elkészült a kontinensen is ritkaságnak számító sólyafelvonó is, lehetővé téve a hajók teljes kiemelését a vízből, amely hatalmas segítség volt a javítási és karbantartási munkák biztonságos elvégzésében. Kiépítették a gyárterület vízcsőhálózatát, új középületeket emeltek, elkészült a szintén újdonságnak számító műhelyhajó.

A gyárban készült hajótípusok – a kiváló mérnök- és tervezőgárdának köszönhetően – egytől egyik korszerűek voltak, sok esetben megelőzték nyugat-európai riválisaikat.

Itt nemcsak a vasszerkezetű – még oldalsó lapátkerékkel hajtott – gőzhajókra kell gondolni, hanem uszályokra, kotróhajókra, darukra, vagy speciális célokra (pl. sertésszállításra) készített folyami járművekre is.

Az 1850-es években tovább folytak az építkezések az Óbudai-sziget déli csücskében. Elkészült az új igazgatósági épület, új, modern gőzgépeket helyeztek üzembe, megépült egy nagy faraktár a hozzá tartozó görgetősorral, kibővítették a széntározót és a fafeldolgozó üzemet. A DDSG életében változást jelentett, hogy a krími háborút (1853-1856) követő béke alapján a Duna nemzetközi vízi út lett, amelyet szabadon lehetett használni, tehát a Társaság elveszítette addigi kizárólagos jogát a dunai hajózásra. Ez azonban nem akasztotta meg a rohamléptékű és dinamikus fejlődést. 1857-ben a császári pár, Ferenc József és Erzsébet királyné látogatást tett Óbudán, amelynek keretében – a Goldberger Gyár mellet – felkereste az akkor már komoly hírnevet kivívó Óbudai Hajógyárat is. 1880-ra a DDSG Európa legnagyobb belvízi hajózási vállalata lett, sok kortárs szerint ez nemcsak a kontinensre, hanem az egész világra igaz volt. Ebben az évben vásárolta meg a cég az egész Óbuda-sziget területét.

A DDSG – ekkor már Első Császári és Királyi Szabadalmaztatott Duna Gőzhajózási Társaságnak hívták – vezető üzeme az Óbudai Hajógyár lett. Lényegében egy önellátó szervezeti egység volt, egy város a városban, s nem csak azért, mert egy szigeten volt. Az óbudai rakparttal összekötő szétnyitható fahíd 1856-ban készült el, később átalakították fémszerkezetűvé. Saját óvoda, iskola (később ipari tanoda), kórház, betegbiztosító rendszer, telefonhálózat, tűzoltóság, könyvtár, kulturális körök működtek a területén, később önálló gázteleppel rendelkezett. A gyárban dolgozók joggal voltak büszkék munkájukra és munkahelyükre, ezért meg is becsülték azt.

 

Hullámzó század

A XX. század fordulóján a gyár munkáslétszáma elérte az 1700 főt, ezzel a főváros egyik vezető ipari létesítményének számított. Ez a tény értelemszerűen hatással volt a gyárnak otthont adó Óbudára is. Budapest Székesfőváros 1873. évi megszületésével a korábban önálló Óbuda élete jelentősen megváltozott, paradigmaváltáson esett át: falusi jellegű mezővárosból ipari külváros lett. Ebben több tényező is szerepet játszott, köztük a legnagyobb hatással az óbudai szőlőföldek pusztulása volt. Sorra jelentek meg a gyárak, üzemek, amely felszippantották a korábbi agrármunkásokat. Az óbudai gyárak közül kiemelkedett a Hajógyár, különleges szerepet töltött be a városrész életében. A gyári munkások zöme a kerületben élt családjával, sokan a Társaság által épített házakban.

Az Óbudai Hajógyár XX. századi történetét sajnos számos nehéz és viharos szakasz jellemezte. A két világháború, a forradalmak, a gazdasági világválság, a kommunista pártállam kemény kihívások elé állította a gyárat, annak dolgozóit. Az I. világháború kitörése előtt az Óbudai Hajógyár az ország első tíz iparvállalata között szerepelt. Ez igaz volt gazdasági, stratégiai és pénzügyi szempontból egyaránt. A „nagy háború” idején természetesen hadiüzemként számoltak vele, és a flottilla számára készültek itt hajók, illetve a gyárban végezték el a javításokat. A Dunai Flottilla a szomszédban állomásozott, és már korábban is szoros kapcsolata volt a gyárral. A háború alatt nők, valamint hadifoglyok is dolgoztak az üzemben. A vesztes háborút és a Monarchia szétesését követően új gazdasági környezetben működött a gyár, ugyanis megszűnt az osztrák-magyar érdekszövetség. Az Óbudai Hajógyár azonban a DDSG tulajdonában maradt, átvészelve a két forradalom viszontagságait. A trianoni békediktátum által a Társaság elveszítette hajóállományának felét, a termelés majd két évre leállt. Ebben az időszakban még mindig téli kikötőnek használták az Óbudai-sziget biztonságot jelentő öblét.

Négypengés hajócsavar gyári munkással az Óbudai Hajógyárban, 1935.
Fotó: Fortepan/Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/Történeti Fényképek Gyűjteménye/Óbudai Hajógyár Gyűjteménye

Az 1920-as évek jelentették a gyár történetének első válságos időszakát – drasztikusan csökkentek a megrendelések, elbocsátások, pénzügyi nehézségek jellemezték a korszakot. A kevés hajóépítés mellett más jellegű munkákat kellett végezni a túlélés érdekében, így kazánokat gyártottak, kályhákat, tűzhelyeket készítettek és forgalmaztak. Az Óbudai Hajógyár 100 éves évfordulójára, 1935-re kezdett normalizálódni a helyzet, a munkáslétszám ismét elérte az ezer főt, a javítások mellett újraindult a hajóépítés. A II. világégés szele már 1938-ban elérte az óbudai gyárat, amikor a hitleri Németország bekebelezte a szomszédos Ausztriát: a DDSG a Hermann Göring Művek tulajdonába került és ennek megfelelően működött tovább. Ez értelemszerűen hatással volt az óbudai egységre is, rögtön kineveztek egy német megbízottat a gyár vezetői mellé. Több új, német gépet szállítottak a gyárba, amelyek már a háborús célú megrendelések teljesítését szolgálták.

A II. világháború szörnyű pusztítása az Óbudai Hajógyárat sem kerülte el. Mint kiemelt hadiüzem, a szövetséges bombázók egyik elsődleges célpontja volt Óbudán, a közeli Gázgyárral együtt.

A bombák rombolásához képest lényegében nagyobb kárt okoztak a német és nyilas katonák, akik leszerelték és nyugatra szállították a gyár gépállományának jelentős részét. Azt a keveset, ami megmaradt, a gyár hős dolgozói mentették meg.

Az Óbudai Hajógyár a II. világháború végével közvetlen szovjet tulajdonba került egészen 1953-ig. A Hermann Göring Művek ugyanis – mint háborús jóvátétel – a Szovjetuniót illette meg, így az óbudai gyár élére is innen neveztek ki új vezetőt. A háború után főleg az orosz folyami hadihajókat javították, majd megkezdték jóvátételként a Szovjetunióba szállított hajók gyártását. A gyárat 1948-ban államosították, de az Óbudai Hajógyár szovjetizálása nem jelentette a fejlődés megszűnését. A folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően világszínvonalú, piacképes hajókat (vontató- és személyhajók, uszályok, kirándulóhajók, úszódaruk, tolóhajók) gyártott az üzem, egészen a bezárásáig. A Rákosi-korszakban szocialista élüzemnek számított a gyár, amely a hangzatos jelzőtől eltekintve negatív hatással volt a dolgozókra. A munkakörülmények, a tervgazdálkodásból következő feszített tempó és a rossz fizetés miatt egyre többen mondtak fel, és máshol próbáltak elhelyezkedni. Az 1956-os forradalom és szabadságharc óbudai eseményeinek egyik főszereplőjévé vált a gyár, amely jelentőségével, pozíciójával, felszereltségével és munkáserejével volt magyarázható. Szimbolikus, hogy a gyárba betörő feldühödött tömeg október 23-a késő délutánján itt döntötte le az első Sztálin szobrot az országban, amely a Hajógyár bejáratánál állt.

A Hajógyári-sziget emelőhídja, 1953.
Fotó: Fortepan/Uvaterv

Az 1960-as évektől az Óbudai Hajógyár továbbra is országosan kiemelt ipari létesítménynek számított, annak ellenére, hogy a hazai hajógyártás több átszervezésen esett át, amelynek végső állomásaként a Ganz Vállalatcsoporthoz került. Ebben az évtizedben a munkáslétszám elérte a 2000 főt, ám komoly problémát jelentett a folyamatossá váló nyersanyaghiány. A termelés folyamatosan bővült, hiszen a KGST országain túl nyugati és afrikai piacra is készültek hajók, úszódaruk. Ezzel párhuzamosan korszerűsítették a műhelyeket, kibővítették a sólyateret.

Az 1970-es évektől meginduló gazdaságpolitikai folyamatok az agónia kezdetét jelentették a gyár számára. A megrendelések száma fokozatosan csökkent – még a Szovjetunió számára is –, és ez a munkáslétszám drasztikus leépüléséhez vezetett. Közvetlenül a rendszerváltás előtt – ekkor már Ganz Danubius Hajó- és Darugyár Óbudai Hajógyára néven –, 1986-ban avatták fel gróf Széchenyi István bronz mellszobrát a bejáratnál, amelyet a gyár öntödéjében készített Bánlaki József munkás. 1988-ban készült el az óbudai gyár kilencedik Széchenyi névre keresztelt hajója, amely egy világszínvonalú jégtörő hajó volt. Ez az időszak a gazdasági csőd ideje, elhanyagolttá vált a gyár. A dokumentumok alapján 617 hajót építettek az Óbudai Hajógyárban a II. világháború végétől az üzem bezárásáig.

1991-ben ért véget az Óbudai Hajógyár története, mint üzem megszűnt létezni. Ebben az évben ünnepélyes keretek között avatták fel gróf Széchenyi István bronz mellszobrát Bécsben, a DDSG központjának aulájában. Az Óbudai Hajógyár alapításától kezdve számos történelmi kataklizmát, külső és belső nehézséget élt túl, bezárása mégis pusztán egoista, haszonelvű emberi gondolkodás produktuma. A gyár területén jelenleg különböző irodák, üzletek és raktárak működnek. Hasznosítására több elképzelést és koncepciót dolgoztak ki, de végleges megoldás még nem született.

A láthatatlan palota

A kirándulás megszervezésével a nagy tekintélyű Rómer Flórist, egykori bencés szerzetest, a magyar régészeti kutatások egyik megalapítóját bízták meg, aki a látogatásról részletes beszámolót írt a következő évben az Archaeologiai Értesítő című folyóiratban. A tudósítás szerint a királyi kíséret végigvonult Óbudán, „kalauzokul díszes magyar ruhában Holzpach és Müblacker urak szolgáltak, kik sebes nyargalásukkal az úgyis kíváncsi népséget házaikból kicsalván, ő Fensége mindenütt élénk éljenzéssel fogadtatott.”

A menet több helyszínen megállt, hogy az óbudai házakba beépített feliratos kőemlékeket és a földből előbukkanó kiásott romokat megtekintse a Kiscelli dombok tövében és a Flórián tér környékén.

A helytartói palota rekonstrukciós rajza – a közelmúltig a keleti épületszárnyat még kétszintes épületként ábrázolták, amelyet az újabb kutatások már nem tartanak valószínűnek. Forrás: Wikimedia

A kirándulás egyik fő látványosságaként a Hajógyári-szigeten talált emlékek szolgáltak, ahol a gyárigazgató „Schröll József lovag, a kormányzása területén előforduló római régiségek fentartója, mindent elkövetett, hogy a királyfiút ünnepélyesen fogadhassa. A hid mellett a gyári munkások zenéje a hymnust játszá, a hírneves fürdőhely pedig minden mellékletétől menten, és egészen ki-tisztítva érdekes tanulmányul szolgált. A fürdő medenczében a szükséges rajzokat magyaráza Zsigmondy, ki ezeket fölfedezésük alkalmával pontosan fölvevé, bemutattatott a nagy fürdő fütőhelyének mintája, mely az egyetemi régiségtárban őriztetik (…). (A herceg) fölötte nagy érdekkel szemlélé az üres téglákból készült fal szerkezetét, a római hal-gerinczféle falrakást, és az itt-ott mutatkozó rakmü (mozaik) maradványait.”

A királyfi bélyeges téglát és két mozaikdarabot kért magának és Gizella főhercegnő számára emlékül.

Romok a szigeten

A dunai szigeten már az Óbudai Hajógyár alapításától, 1835-től kezdve kerültek elő római kori falmaradványok. Az 1850-es években a monumentális falak, a fürdőépületekhez tartozó medencék, a sokszor több méter magasan álló, festett falak és a mozaikpadlós épületrészletek ideiglenes lefedést kaptak.

Az  ekkor  még  egyszerűen  „római  fürdők”  néven  emlegetett  épületekről  a  királyi  látogatás beszámolójában   említett   Zsigmondy   Gusztáv, egykori honvéd főhadnagy,  mérnök, a kiegyezés után időszakban az óbudai ásatások vezetője készített pontos felméréseket és színes rajzokat.

A szigeten található épületek nagyobb léptékű feltárására 1941 és 1956 között került sor Szilágyi János vezetésével.

Az ekkor kirajzolódó vázlat alapján vált világossá, hogy a monumentális épület a provincia helytartójának lehetett a palotája. A feltárások és a bemutatás lehetőségeit erősen korlátozta, hogy a területen a háború után tovább működő hajógyár kiemelt stratégiai üzem volt, amely az első években szovjet jóvátételre állított elő vízi járműveket. Az itt talált mozaikpadlók és építészeti díszek egy részét ekkor felszedték, és múzeumi raktárakba kerültek; a megmaradt épületeket visszatemették a föld alá.

Reprezentatív helyiségsor részlete 1951-ben. Forrás: BTM Aquincumi Múzeum

A Hajógyár bezárása után, az 1990-es években indulhattak újra a kutatások Kérdő Katalin vezetésével kisebb területeken, majd a 2000-es évek második felében a gyorsan változó beépítési koncepciókhoz kapcsolódóan további szondázásokat folyattak a Budapesti Történeti Múzeum régészei, elsősorban a palotától keletre és délkeletre fekvő zónában. A mintegy 70 évig raktárban tárolt mozaikokat és más, a palotából származó értékes leleteket végül csak 2013-ban sikerült méltó módon bemutatni az Aquincumi Múzeum új kiállítóépületében.

 

Helytartói pompa

Az első római katonai csapattestek a Kr. u. 1. század első felében érkeztek meg a mai főváros területére és kaptak állandó tábort először a Vízivárosban, majd később Óbudán. Domitianus császár uralkodásának idején, Kr. u. 89-től egy mintegy 5000 fős katonai alakulat, egy teljes római légio állomásozott a mai Flórián tér környékén megépült erődben.

A palota fürdőjének részlete 1854-ben. Zsigmondy Gusztáv rajza Forrás: BTM Aquincumi Múzeum

Az első században még egységes, stratégiailag nagy jelentőségű Pannonia provinciát Hadrianus császár idején, Kr. u. 106 körül osztották ketté. Így lett Aquincum az újonnan létrehozott tartomány, Alsó-Pannonia közigazgatási és katonai központjává, amely a szenátori rangú helytartó székhelye volt. A császárkorban a Pannoniához hasonló tartományokban a helytartók karrierjük során általában csak 2–3 évig voltak egy-egy tartomány vezetői, viszont hivatali épületeik, szálláshelyeik a Birodalom nagyságának és erejének tartós szimbólumai voltak.

Aquincumban a helytartó székhelye a legio-tábortól keletre épült meg egy olyan földnyelven, vagy inkább kis szigeten, amelyet legfeljebb csak egy keskeny mellékág választott el a szárazföldtől. A terület római kori vízrajza ma már többé-kevésbé rekonstruálható, és annyi bizonyos, hogy a történeti korokban a palota területének környéke és a mai Hajógyári-sziget északi része még két különálló sziget volt, egy Duna mellékág választott el őket egymástól.

A palota északi szárnyának részlete 1872-ben. Zsigmondy Gusztáv rajza Forrás: BTM Aquincumi Múzeum

Bár a Hajógyári-szigeten feltárt épületnek vannak korai előzményei is, a palotakomplexum mintegy 10 ezer négyzetméteres központi épületegyüttesének jelentős része már Hadrianus császár korában megépülhetett. A hatalmas építményt a következő évszázadban többször átépítették, bővítették; legreprezentatívabb formáját a Severus császárok uralkodása idején, a Kr. u. 210-es években érhette el. A palota főhomlokzata kelet felé, a birodalmi határ felé nézett.

Ebben a szárnyban az összes helyiség padlóját mozaikok borították, a termeket pedig padlófűtés tartotta melegen.

Itt kaptak helyet a hivatalos helyiségek és a fogadótermek. Bár korábban a kutatók a vastag falú épületszárnyat emeletes épületként képzelték el, a korábbi ásatások dokumentációjában sehol nem található adat lépcsőre, és emelethez tartozó építészeti elem sem került innen elő, így Havas Zoltán és Vasáros Zsolt 2018-ban készült legfrissebb épületrekonstrukciója már csak egyetlen szinttel számol.

Az északi szárnyban medencék és fürdőhelyiségek sora található, ez volt a helytartó magánfürdője. A déli oldalon raktárak, hálóhelyiségek, személyzeti szobák kaptak helyet, a belső udvaron pedig egy kis háziszentély állt, ahol több helytartó feliratos oltárkövét is megtalálták.

A palota részlete díszes lefolyónyílással az 1951-es feltáráson. Forrás: BTM Aquincumi Múzeum

A nyugati oldalon található épületeknek csak kisebb részletei voltak kutatva, itt feltételezhetően további gazdasági épületek lehettek. A nagy épületszárnyak által körülvett belső udvar nyugati részében kemencéket is találtak, míg keleti felét lekövezték. Ezen az udvaron két díszes építmény, a császárkultusz temploma és egy további kisebb szentély állt.

Császárszobor torzója a helytartói palota udvarán egy 1951-es feltárás során

Bár az ásatások során számos szobortöredék, épületdísz, kőfaragvány is előkerült, az épület igazi pompáját minden bizonnyal annak ma már láthatatlan berendezési tárgyai adhatták. A Róma arisztokráciájához tartozó helytartók gondoskodtak arról, hogy a nagy fogadótermek, ebédlők, lakosztályok és fürdők bőségesen felszereltek legyenek pompás fa bútorokkal, fa- és fémasztalokkal, értékes keleti textilekkel, kőből és fémből készült szobrokkal, műalkotásokkal, hordozható képekkel. A fogadások és hivatalos étkezések alkalmával vendégek nemesfémből készült edényekből étkeztek, a lakomaasztalokra pedig itt is eljutottak a mediterrán világ ételei és borai, amelyeket kerámia amphorákban szállítottak ide a távoli tartományokból.

A Kr. u. 3. század mind gazdasági, mind politikai szempontból nehéz időszaka súlyosan érintette Pannoniát. A palota korai ásatásain talált viszonylag kevés számú tárgyi emlék azt mutatja, hogy az épületek nem valamilyen katasztrófa során pusztultak el, hanem valószínűleg már kiürítve lettek az enyészeté.

A palota jövője

A sziget és a palota területének hasznosítására az elmúlt két évtizedben számtalan koncepció született és enyészett el a változó gazdasági és politikai szándékoknak megfelelően. Terveztek ide kaszinóvárost, sport- és szabadidőközpontot; többször volt szó arról, hogy a római épületeket teljesen fel kellene tárni, azokat védőtető alatt, vagy valamilyen formában felépítve bemutatni.

A romok ma magasabb vízállás esetén a vízszint alatt fekszenek, így azoknak a bemutatására csak hatalmas árvízvédelmi és vízszigetelési munkák után lenne lehetőség.

Az újraépítés ellen műemlékvédelmi és régészeti szakmai szempontból számos érv szól. Mivel itt egy több évszázadon át használt, legalább öt nagyobb építészeti fázisú építményről beszélünk, nem lehetne ezekből egyetlen építészeti korszakot kiragadva azt hitelesen rekonstruálni. Ennél sokkal jobb megoldást jelenthetne a palota egy rekonstruált részének megépítése a sziget egy közeli pontján, amely látványos bemutató és kulturális helyszínné válhatna.

A helytartói palota főépületének rekonstrukciós rajza (Narmer Építészeti Stúdió 2018)

Miután 2019-ben a dunai limes világörökség projekt nevezéséből az utolsó pillanatban kiemelték a helytartói palotát, jelenleg nincs érvényes koncepció annak bemutatásra. Az aquincumi helytartói palota ma mintegy két méter mélyen rejtőzik a föld alatt, jórészt a szigeten működő golfpálya területén, így ma abból a helyszínen annyi sem látható, mint 150 évvel ezelőtt, a Habsburg trónörökös látogatása idején.

Péntek Orsolya: Évszázadok a hegy és a folyó között – 4. rész

A pusztulás nagy mértékű volt: a városrész – amelynek ekkor még csak a korabeli Határ út és a mai Fő tér közti területe volt lakott – épületeinek tíz százaléka maradt csak meg, a többi a víz áldozata lett. A település nagy részét kitevő vályogházak azonnal megadták magukat.

Aztán, ahogy az lenni szokott, levonult a víz, és az „altofeni” szorgalmas lakosok elkezdték az újjáépítést. Alig pár év múlva, az 1840-es évekre megint benépesült a javarészt katolikus németek, kisebb részben református magyarok lakta városka – ekkor épült olyanná, amely arcát a Krúdy-szövegekből ismerjük. A zsellérházak mellett immár megjelentek az emeletes házak is, a részben falusias, részben városias „kettős” arculat azonban egészen a huszadik század közepéig megmaradt – sőt a vasútállomás és a Mocsáros környékét ismerve kijelenthető: akár ma is megvan. (A korabeli „falusi” Óbudát Erdélyi Mór fotóiról ismerjük.)

A szabadságharc után, 1849-ben Óbudát koronai mezővárosként Budához csatolták, majd bő tíz év múlva ismét Pest–Pilis–Solt–Kiskun vármegyéhez. A szőlőműveléssel, zöldség-gyümölcstermeléssel foglalkozó német ajkú lakosságot ez valószínűleg nem rázta meg különösebben – ám az 1873-as városegyesítésnél már gondot okozott, hogy Óbuda „német” város. Az épp a modern értelemben vett nemzetté válással elfoglalt pestiek egy része ugyanis mindent elkövetett volna, hogy a német ajkú budai és óbudai résszel ne kelljen egy várost alkotni, az egyesítés ellenzői attól tartottak, hogy az új város ezáltal teljesen „elnémetesedik”.

Ez a félelem nem volt teljesen alaptalan. Ugyanis az óbudai katolikus németek, az úgynevezett braunhaxlerek, akiknek betelepülését még a Zichy grófok támogatták a XVIII. században, lassan eltolva a főleg református magyarok lakta városkát a németesedés felé, olyannyira rátartiak voltak, oly mértékben őrizték különállásukat és sajátos kultúrájukat, oly annyira magukénak tekintették Óbudát, hogy egy legenda szerint, amikor küldöttségük Ferenc József császárnál járt, a császár azon kérdésére, hogy „Sind Sie aus Ungarn?” (Magyarországról vannak?), azt válaszolták: „Ná, wir sán von Altofen!” (Nem, Óbudáról.)

De vajon miért braunhaxlerek, azaz „barnalábúak” a főleg szőlőműveléssel, borkereskedéssel foglalkozó óbudai németek? Az óbudaiak emlékezetében két magyarázat is él: az egyik szerint a szőlőtaposás miatt barna a lábuk, a másik szerint barna lábszárvédőjükről kapták a nevüket.

A takarékos, munkás, a szőlőművelésről a filoxérajárvány miatt szűk ötven év alatt kényszerűen a vendéglátásra áttérő braunhaxlerekről a legtöbbet a szintén Óbudán élt Halász Gábor mesél egy 1935-ben a Nyugatban megjelent írásában: „Az igazi braunhaxler = barnalábú, ahogy becézik őket, még oda (Pestre – a szerk.) sem kerül el. Itt élik le életüket szűk utcáikban, alacsony házakban, kis lakásokban, amelyek téglalap alakú, hosszú udvarokból nyílnak; az udvarban leanderfák és körülöttük nyáron hancúrozó gyerekek, trécselő szomszédasszonyok, házi fúrást-faragást végző férfiak. Ha sétálni akarnak (már a fiatalabbja), ott az óbudai Dunapart, a halászcsárdából kiszűrődő zenével, néhány pislákoló lámpájával, látványosságul a helyiérdekű át meg át kígyózó testével.”

Hogy meddig élt a német hagyomány Óbudán és milyen formában, az máig vitás kérdés. E sorok szerzője a cikk megírása kapcsán találkozott olyan óbudaival, aki családja emlékezetére hivatkozva állította, hogy a szigorúan egymás között házasodó braunhaxlerek kultúrája már a XX. század első felében sem volt meghatározó; mások – köztük a városrész történetéről könyvet jegyző szintén óbudai Gulyás Miklós – pedig azt közlik, hogy még az ötvenes években is pontosan lehetett tudni, hogy mely családok a braunhaxlerek leszármazottai, ezekben a családokban pedig nem egyszer még ekkor is németül beszéltek a csukott ajtók mögött. (Szintén Gulyás idézi Bibó azon 1945-ös mondatát, hogy egy olyan országban, ahol a népszámlálási adatokat az elűzés, a szülőföldtől való megfosztás alapjának tekinti egy kormány, nem igazán lehet objektív adatokat várni legalább száz évig…)

A XIX–XX. század fordulójára Óbuda azonban elveszítette német túlsúlyát és addigi mezővárosi arculatát is. Ahogy egyre több és több gyár épült fel a területen – hiszen a téglagyár mellett már itt üzemelt a Széchenyi-féle hajógyár vagy 1856-tól a dinamikusan bővülő Goldberger textilgyár, hogy csak a legfontosabbakat említsük –, megindult a betelepülés.

Míg a cseh, morva, osztrák szakmunkásokat a gyárosok hívták be, a magyarok és a környékbeli falvak szlovák lakosai, egy-egy szerb család, valamint a bolgárkertészek – utóbbiak főleg az 1870-es évektől – a munka és a megélhetés reményében özönlöttek be a mind szűkebbé váló Óbudára, hogy a századfordulóra igazi „multikulturális” városnegyed jöjjön létre, amelyben – részben az időközben kötelezővé váló magyar nyelvű közoktatás miatt – a második generáció érintkezési nyelve már a magyar volt. Ettől persze még mindenki őrizte, amit „von Haus aus” hozott – olyannyira, hogy a már említett Gulyás Miklós még az 1940-es évekbeli óbudai piacot is úgy írja le, mint a „nyelvek káoszát”, ahol azonban „magyarul beszél a tót a svábbal”.

Óbudai zárt élelmiszerpiac a Kórház utca-Vihar utca saroknál, 1936 Forrás: fortepan.hu
Óbudai zárt élelmiszerpiac a Kórház utca-Vihar utca saroknál, 1936
Forrás: fortepan.hu

A braunhaxlerek Óbudáját azonban nemcsak a gyárépítés nyomán beözönlő új-óbudaiak, de a filoxérajárvány is alaposan átalakította: a szőlők nagy részét kipusztította a járvány a XIX. század végén, így megszűnt az addigi megélhetési forrás, a bortermelés. Aki nem ezért kényszerült a gyárakba, azt másként fojtotta meg az épülő új világ: a kékfestők, a kisüzemek sorra mentek tönkre a gyárak árnyékában.

Aki tudott, kocsmárosként, vendéglősként próbált meg boldogulni az egykori szőlőműves családok sarjai közül, így legalább eladhatta azt a bormennyiséget, amit még megtermelt. Ekkor alakult ki a „magyar Grinzing” mítosza és az „óbudai idill” máig makacsul élő képzete, amelyről Halász Gábor a már idézett írásában így beszél: „Az ipari forradalom gyárkéményekkel szórta tele, mégsem tudta megfosztani falusiasságától, nem torzította kietlen külvárossá; a munkáslakások kertek közepén voltak, és a szőlősgazdák lépésenként adták fel földjüket.

A nagy elmaradottság adta meg Óbuda ízét; a milléniumi gőgös Budapesthez tapasztva is megmaradt kisvárosnak, a kávéházak ragyogásában a kiskocsmák lelőhelyének, fényes kirakatok között a csöngető boltajtók mentsvárának.

Girbe-görbe utcái úgy dobálják a villamost, mintha még mindig nem nyugodtak volna bele a technika fejlődésébe.”

De mi volt a valóság? Egyáltalán egy Óbuda volt? Egy valóság volt? Vagy a parasztpolgárok, a kismesterek, a kocsmárosok, a zöldvendéglők, a Péter-Pál napi híres vásárok, a fél-falusi életforma, a város a városban Óbuda ugyanúgy valóság volt, mint a másik, a gyári munkások formálódó Óbudája? Az utóbbi Óbuda emlékezete mintha elenyészett volna az időben. Innen folytatjuk.

Péntek Orsolya: ÉVSZÁZADOK HEGY ÉS FOLYÓ KÖZÖTT – 5. rész

Miközben Harrer Pál, Óbuda mint önálló város első és utolsó polgármestere – az egyesítés után a városrész elöljárója – hivatali ideje alatt egyre-másra nyíltak az új iskolák, felépült a Margit Kórház és az Irgalom háza, a mai városháza, beindult a helyi érdekű vasút Szentendre és Óbuda között, a braunhaxlerek vendéglőiben pedig fel-fel tünedeztek már a pesti családok, akik Óbudára jártak kirándulni, a munkások nem mindig élvezték a romantikát. „Fél Ó-buda napszámból él, a másik fele tengődik. Csupa nyomorúság” – idézi Létay Miklós tanulmányában a korabeli szemtanút.

Bár a városegyesítéskor, figyelembe se véve az addigi városhatárokat, Újlakot és a Császár-fürdőt is Óbudához csatolták, a beköltözők miatt a lakáshelyzet egyre szorítóbb volt, így a századfordulón megkezdődött a munkáslakások építése. Ekkor lett kész a Bécsi út 88–92. szám alatti nagy tömb és a Miklós tér 2. is, ezzel egy időben pedig az egykor a Filatorigátig húzódó Óbuda határa kitolódott a Bogdáni útig, majd a kiköltözők létrehoztak egy kisebb falut a mai Kaszásdűlőn, a Szérűskert utca környékén. Ezt a területet korábban is használták az óbudai németek, a „Tretplatz” a mai Zab utca – Búza utca – Szérűskert utca által közrefogott területen volt, itt dolgozták fel és tárolták a gabonát, mivel lakóházaik udvara ehhez túl szűk volt.

A munkások beözönlése azonban nem állt meg, és a szerencsésebbeknek a gyár külön lakótelepet épített, így jött létre a Hunor utcai lakótömb és később a Tímár utcában egy egész háztömb, utóbbi a Goldberger gyár munkásainak.

A klasszikus Óbuda határain jóval túl eső Gázgyárat – fővárosi beruházásként – 1910-ben kezdték el építeni, 1913-ra elkészült a gázgyári lakótelep is. A két telep két oldalról vette körbe a gyár egységeit: a Duna felőli oldalon laktak a tisztviselők, míg a HÉV felőli oldalon a munkások. A férfiak a gyárban dolgoztak, feleségeik a tisztviselőtelepen vállaltak háztartási munkát. Épült posta, munkáskaszinó, óvoda, elemi iskola is a telepre.

Ha egy kvízben tennénk fel a kérdést, hogy melyik magyar írótól tudhatjuk meg a legtöbbet arról, hogy milyen volt a második világháború előtt Óbuda, valószínűleg sokan rávágnák: Krúdy Gyulától. Tévednének. Míg Krúdy 1930-tól élt Óbudán, és csak ebben az évben indította el Az ódonságok városa, avagy mit várnak az óbudaiak az új hídtól? című cikksorozatát – az Árpád-híd felépítését 1908-ban rendelték el törvényben, de 1939-ig nem kezdődött meg az építkezés –, Gelléri Andor Endre már 1915-ben, kilencévesen óbudai lakos volt. Családja üzemeltette az egyik téglagyár kantinját, majd 1923-ban apja lakatosműhelyt nyitott a Tímár utcában. Az író 1937-ig lakott Óbudán. Vállalom a szentségtörést: Gelléri Andor Endre teljesebb, valóságosabb képet festett a korabeli Óbudáról, mint Krúdy.

Itt nőtt fel, kantinos gyerekként pedig belelátott a melósok mindennapjaiba. Aludt téglaszárítóban, apja műhelyéből el-elkódorgott a mosodákba, az egyéb kis üzletekbe, ismerős volt a cselédszobákban és a kisvendéglőkben is. Mosodás novelláiban facipős melósok csoszognak a gőzben, kénsav és benzin, klór és egyéb anyagok marják véresre a torkukat, köpik a vért a tébécés betegek – a helyzetről árulkodik, hogy 1918-ban itt nyílt meg az ország negyedik tüdőgondozója.

Gelléri tanúsága szerint az óbudai munkás, ha nem volt munka, azért ivott, ha volt, annak örömére, akár férfi volt, akár nő – utóbbiak Gellérinél „meszelnek, mosnak, gombát szednek, fát vágnak és isznak rendületlenül”, még a spórolós öregasszonynál munkát vállaló mosó­nőnek is járna a pohár bor az ebédhez – ha el nem csalná a fukar vénasszony. A férfiak vagy „luftolnak” – munka nélkül kódorognak –, vagy alkalmi munkát végeznek, amiből viszont nem nagyon lehet eltartani a családot.

Gelléri – aki a nyomor összes regiszterét végigjárta, mielőtt íróként elismerték – leírja például azt a napját, amikor a Bécsi úti téglaszárítóból, ahol éjjel meghúzta magát, munkát keresni indul, és amikor meglátja a táblát, hogy ma sincs munkásfölvétel, kétségbeesésében eljátszik a gondolattal, hogy csak azért is beáll reszelni, így hátha kap valamit a nap végén. De leírja az előtte toporgó vénasszony életét is, aki minden reggel elmegy gyalog a közvágóhídra, a Soroksári útra, ahol egy lábosnyi vért kap, azt gyalog hazacipeli, és abból főz ebédet a családnak.

Megannyi sors, arc villan fel az író novelláiban a fillérekért hímzést vállaló, télen kis híján halálra fagyó vénkisasszonyétól a Flórián téri józan kereskedőasszonyéig, a fűtetlen hosszúházakban lakó nyomorgókétól a saját műhelyt, megélhetést megteremtő kispolgárokétól a csavargókéig.

Krúdy Gyula

Ha meg akarjuk tudni, milyen volt az ideális Krúdy-­Óbuda árnyékában élő melós-Óbuda, nem árt figyelni a nüanszokra is, arra például, hogy a munkások Gellérinél németül kiabálnak, a kelmefestő mester nem zöldet, hanem „malachitgrünt” kér a dézsába, a szűk járdáról meg azt mondják a helyiek, „az is olyan utca, ahol elöl megy a sváb, mögötte meg a felesége”.

Míg Gellérinél huszonhárom év van ott a novellákban, Krúdynak mindössze három év adatott 1930 és 1933 között a Templom utca 15-ben Óbudán, hogy a képzelet és a valóság határán megteremtse az Ódonságok városát a kiskocsmákkal és a Vendelinekkel.

Kiket vesz még észre Krúdy? Az óbudai kisasszonyokat, Natáliát, akit szeretője bezár a Flórián téri kisházba, a Pomázról és az egyéb környékbeli falvakból be-betévedő cigányokat, a tyúkszemvágónőket és a jósnőket. Előbbiekre azért van szükség, mert az iszonyatos óbudai macskakövek elferdítik az itt élők lábát – mellékesen, jegyzi meg, a tyúkszemvágó asszonyok férjei egytől egyig kövezők.

Megmutatja a Szentendrére közlekedő vicinálist és a régi temetőt, „amely olyan, mint egy utca, napközben is járnak erre piacra, boltba” – végül a Krúdy-tükörcserepekből összeáll egy olyan Óbuda, amely hasonlít ugyan Gellériére, de mégis mintha élhetőbb, bájosabb, emberibb, sőt hovatovább óbudaibb lenne, mint a gyerekkora óta itt élő Gellérié.

Gelléri Andor Endre

Milyen volt hát a huszadik század első felében Óbuda? Melyiknek higgyünk? Mindkettőnek.

Ha nem vagyunk képesek egyszerre látni a zöldvendéglős, öntudatos mezővárosi polgárok, mesteremberek, tanítók, Krúdy-kisasszonyok, apácák és tyúkszemvágók bájos Óbudáját, meg a munkanélküli, fagyoskodó vörös Óbudát, akkor nem értjük meg azt sem, ami ezután történt.

Ami ezután történt, arra ugyanis máshogy emlékszik, akinek emlékezetében a tisztes külváros összekeveredő német–magyar–zsidó kultúrája, a kisvendéglők deszkaasztalain párálló söröskriglik, a saját ház és saját kert nyújtotta biztonság emléke él, mint az, aki egy nyolc-tíz fő által lakott egy szoba-konyhában, tébécés gyereket temetve élte meg a világháború kitörését, majd a következő időszakot. Innen folytatjuk.

 

Péntek Orsolya: ÉVSZÁZADOK HEGY ÉS FOLYÓ KÖZÖTT – 6. rész

Krúdy Gyula nem sokkal 1933-ban bekövetkezett halála előtt költözött a Margitszigetről a Templom utcába. Abban az időben a régi Óbuda, az Ódonságok városa, ahogy ő nevezte, utolsó óráit élte. A harmincas évekre a lakók nem fértek el a Filatorigát és a Nagyszombat utca között, így új házak jelentek meg a külterületeken, a mai Szérűskert utca helyén, majd a Bécsi úton túl. Benépesült a Remetehegyi út – ide költözik majd 1937-ben Hamvas Béla feleségével, Kemény Katalinnal – és a Vörösvári út és a Bécsi út közti terület is, míg Csillaghegy és a Római-part üdülővárossá vált. 1938-ban bontani kezdték a Királydombon álló házakat is, hogy pár év alatt kiássák az alattuk megbújó amfiteátrumot.
Hogy Óbuda ekkoriban mennyire volt német és mennyire magyar, arról nem egységes a forrásanyag. Annyit mindenesetre megjegyeznénk, hogy a nyelvhasználat, sőt a név alapján sem mindig lehet dönteni: Gulyás Miklós Óbudai utcák című kötetében leírja, hogy az Árpád Gimnázium tanulói még az ötvenes években is pontosan tudták, hogy osztálytársaik közül kik a magyarosított nevű németek. A területen jelentős neológ zsidó közösség is élt, s a környező településekről alkalmi munkákra be-bejártak a szlovákok, ezen felül éltek itt bolgárkertészek is zárt közösségben a városrészen belül.


Óbuda Janus-arculatú városrész volt: míg az újratelepített szőlőkben módosabb magyar és német lakók dolgoztak, akiknek saját házuk, falusias háztáji gazdaságuk volt, a gyárak munkásai egyszoba-konyhás, rosszul fűtött munkáslakásokban éltek. A hosszú házakban az egy-egy udvar mentén kétoldalon húzódó lakássor kislakásaiban háromgenerációs családok húzták meg magukat. Ezek a komfort nélküli, dohos, nem egyszer földpadlós lakások még az ötvenes években is megvoltak. Az egyik legismertebb nyomortanya a mai Lajos utcában állt. Az állapotokról sokat elárul, hogy abban a fennmaradt jegyzőkönyvben, amelyet az elöljáróság emberei készítettek az óbudai gyári munkások lakásairól, a jelentéstevők már a negyvenes években sürgetik a változást. A kis magánházak és a szegénynegyedek között ekkoriban már állt egy-két nagyobb bérház is, például a Kiscelli utca 66.-ban, amelyek azonban csak óbudai mércével mérve voltak előkelőek – cselédszoba volt a lakásokban, de cseléd nem. És itt van a kulcs ahhoz is, hogy miért kétféleképp él az óbudaiak emlékezetében a panelépítés kora. Azok, akiktől elvették a kisházaikat, a generációk alatt megteremtett egzisztenciájukat, szőlőműves-gazdálkodóból, mesteremberből tették őket panellakókká, apokalipszisként élték meg a hetvenes évek elejét. Mindenük pusztult: a ház, a kert, a nagyszülők, dédszülők által rájuk hagyott tudás, a szőlő, az állatok, a közösség. A munkáslakások tüdőbetegei, akiknek száradni tett ruháin kivirágzott a penész ősztől tavaszig, akik lavórban fürödtek a konyhában, míg az udvar végén álló közös vécéhez ki kellett gyalogolniuk, máshogy emlékeznek: nekik az új nagyházakban lévő fürdőszobás lakások a menekülést jelentették.
Az Óbudai Helytörténeti Füzetek sorozatban jelent meg Gálosfai Jenőné visszaemlékezése, amelyben az Óbudán a negyvenes években töltött gyerekkoráról írva feleleveníti a városrész német kultúráját, míg Gulyás Miklós már említett, Óbudai utcák című kötetében egy tipikus óbudai zsidó család negyvenes-ötvenes évekbeli sorsába pillanthatunk bele. Gulyás visszaemlékezését tovább színesíti a 2B Galéria pár évvel ezelőtt az interneten még fellelhető, azóta sajnos már nem megtekinthető virtuális kiállítása. A tárlaton a Zichy utcai zsidó általános iskola egykori diákjainak élettörténete volt olvasható a negyvenes évekből.

Gálosfai Jenőné visszaemlékezése azért is érdekes, mert választ kapunk arra a kérdésre, mennyire magyarosodtak el a helyi németek a huszadik század közepére.

Nos, bár a nyelvet őrizték, és csak egymás között házasodtak – amikor a szerző 1956-ban bemutatta a vőlegényét otthon, aki nem óbudai német volt, szülei megdöbbentek –, jelentős részük magyarnak vallotta magát már az 1840-es évektől. Életmódjukban, foglalkozásaikban mégis őrizték a német gyökereket, kötődésük a német, katolikus nyelvterülethez pedig nem szűnt meg: a szerző családja, a Wittmann–Weber család például tartotta a kapcsolatot a bécsi rokonokkal, és évente elzarándokoltak Mariazellbe, de az egyházi ünnepeken magyar ruhában vonultak végig az óbudai zárda növendékeiként a Kórház utcán. A helyi németek nagy része vagy kiskereskedő volt, vagy szakmunkás, a legtöbben azonban még ekkor is szőlőművelésből, illetve kocsmatartásból próbáltak megélni.


Az óbudai kocsmák száma megfogyatkozott a negyvenes évekre, de a megtermelt bor még azoknak sem volt elég, amelyek megmaradtak, így hamar megjelentek a borkereskedők az egykori óbudai szőlőtulajdonosi körben – a negyvenes években mások mellett Prósz György és Weber József látták el borral a városrészt. „A Flessert” is, amelynek tulajdonosát egyszerűen csak Szent Flessernek nevezte Óbuda: a legenda szerint nem bírta a ronda beszédet, így mindenkit kidobott a kocsmából, aki káromolni merte a teremtőt. Rá is szoktak az óbudaiak, hogy miután beittak, verekedést provokáljanak, majd a megfelelő pillanatban szitokáradatban törjenek ki, ami miatt azonnal az utcán találták magukat, anélkül, hogy fizettek volna.

Bár Óbudát a kiskocsmák és kisvendéglők tették híressé, volt egy igazi kávéháza is a harmincas években: a Csortos Gyula, Fedák Sári, Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc és Somlay Artúr, valamint Krúdy Gyula által is sokat látogatott Bródy.

„Egy óbudai sváb és katolikus, hitték a svábok. Pedig mi sem voltunk kevésbé azok” – írja Gulyás Miklós, a helyi zsidó órás Svédországba szakadt fia visszaemlékezésében, aki otthon németül beszélt az édesanyjával. Tartották nyelvüket a szlovákok is, így – ahogy Gulyás fogalmaz – a lingua franca a magyar lett: az óbudai piacon „magyarul beszélt a tót a svábbal”. Arról, hogy Óbudán, ahol egyébként neológ – nemrég újranyitott – zsinagóga is áll a katolikus templom közvetlen közelében, milyen erős volt a zsidóság jelenléte, az is tanúskodik, hogy külön héber és jiddis nevei is vannak a településnek: Ofen Jásán, Oven Jósén, Alt Ofen, Alt Ovn.
Ez az örökség aztán majdnem nyomtalanul semmisült meg a magyar történelem legsötétebb évében, 1944-ben.

Péntek Orsolya: Évszázadok hegy és folyó között – 7. rész

„Azt szokták mondani, hogy a zsidók nagyon gazdagok. Náluk (Az Andauer családnál – a szerk.) a mama munkás volt a Goldberger gyárban, ezen kívül mosni járt, hogy eltartsa a gyerekeit. Szamek Ani szüleinek a Flórián mozival szemben volt egy nagy divatáru-üzletük.” – mondja egy név nélküli visszaemlékező abban az interjúsorozatban, amely pár évvel ezelőtt virtuális formában volt látható a 2B Galéria honlapján, és amely az Óbudai Zsidó Elemi Iskola 1920 és 1944 közötti diákjainak visszaemlékezéseiből állt.
Az osztálynyi egykori gyerek meséjét összevetve Gulyás Miklós Óbudai utcák című visszaemlékezésével jól kirajzolódik a negyvenes évekbeli óbudai élet – az utolsó pillanatig békés együttélésről olvasva pedig szinte hihetetlennek tűnik, ami a vészkorszakban történt. A mesélők egyöntetűen azt vallják, hogy a helyi lakosság inkább szociális helyzet alapján rétegződött, mint vallási-nemzetiségi alapon.

Nem volt ritka a vegyes házasság sem: a Kolosy téren Rosenberg Zsigmond háztartási boltjában a férfi zsidó, az asszony keresztény volt, ugyanígy az Unger-kocsmában, a Galagonya utca sarkán, ahol a feleség szintén keresztény volt.

A területen nem volt gettó, a zsidó családok Óbuda belterületén laktak. A visszaemlékezők szinte egyöntetűen vallják: az antiszemita megnyilvánulások 1944 előtt nem igazán voltak jellemzők. Egészen addig, amíg feltűntek az első feliratok…
„Volt még egy osztálytársam a Kolosy téren, akinek az apja élelmiszerbolt-tulajdonos volt a Lajos utcában, nála volt először kiírva, hogy zsidót és kutyát nem engedek be. Menzer nevű volt az illető” – mondja egy visszaemlékező. Másokat leköptek, megvertek a csillag miatt. Gulyás Miklós ugyanakkor elmeséli, hogy mivel apja megalázónak tartotta, hogy a hatóság által meghatározott időpontban járjon a piacra, bevásárlásait kifutófiújával végeztette, aki nem más volt, mint a Wer­macht óbudai német tisztje.
A németek bevonulásával aztán elszabadult a pokol. „Óbudát erősen svábok lakták, úgynevezett Braunhax­lerek. Nem voltak valamennyien antiszemiták, túloznék. De arra határozottan emlékszem, hogy amikor 1944. március 19-én bevonultak a németek, és az Árpád fejedelem útján vonultak, óriási éljenzés fogadta őket.” – meséli Kramer Vera. A csillagviselés kötelezővé tétele után hamar kijelölték a csillagos házakat – a leghírhedtebbet a Laktanya utcában, de zsidó ház volt a Perc utca 5., a Nagyszombat utca 6., a Vörösvári út 56., a Flórián tér 4. és a Szentendrei út 10. is –, majd egyeseket a hírhedt óbudai téglagyárakba és onnan a halálmenetekbe, másokat a pesti gettóba irányítottak. Különös, hogy a 2B Galéria honlapján visszaemlékezők közt majdnem ugyanannyian idézték fel a keretlegények arcát, mint azokét, akik menteni próbáltak.
„Mellettünk lakott egy férfi, akinek volt egy házvezetőnője, aki nagyon vallásos volt. Minden nap elment az Újlaki templomba. Anna néninek hívták, átadta a szobáját, bújtatott minket két napig” – mondja egyikük, akit utána a téglagyárba hajtottak. „Az egyik rendőr odaszólt nekem, hogy nem néz oda, ha akarok, menjek el. De nem mertem” – meséli.
A Laktanya utcában lévő katonai kirendeltségen a rendőrfőkapitány írnoka, aki Kovács bácsiként szerepel az elbeszélésekben, Gottlieb Gábort (későbbi nevén Gulyás Ottót) és Goldstein Tibit nappal az íróasztalában, este a szenes pincéjében bújtatta. A történet folytatását már Gottlieb Gábor öccse közli, a már többször idézett Gulyás Miklós, aki leírja: amikor Kovács bácsi visszatért a Felvidékre, megkérte az óbudai rendőrséget, hogy vigyázzanak a két zsidó fiúra. „A zsidótlan Óbudán a hekusok a felszabadulásig bújtatták őket, valahol a Fő térnél” – írja, míg az egyik bújtatott fiú megmaradt levelében meséli el, hogy nemcsak Kovács bácsi, de Palásty főhadnagy és egy Ese Erwin nevű őrmester is segített.

Nem volt mindenki ilyen szerencsés. Szálasi hatalomra jutása után a zsidó házakban rendszeressé váltak a nyilas razziák, 1944 októberének végén pedig Óbudát hivatalosan „zsidótlanították”.

A zsidók begyűjtését már korábban megkezdték: az egyik túlélő elmondta, hogy 1944 nyarának végén már beterelték őket a Zichy utca 9. szám alatti gyűjtőházba, amely az iskola épülete volt. Javarészt nőket tereltek össze, hiszen a férfiakat már elvitték munkaszolgálatosként. „Utána megint jöttek a nyilasok és a rendőrök, akik a Zichy utca 9.-ből transzportot állítottak össze a téglagyárig, onnan pedig nyugat felé. Én akkor hétéves voltam. Anyám megbeszélte az egyik keresztény nővel, hogy ha a zsidókat elviszik, akkor bujtasson el. (…) Egyszer csak megjelent Ganz néni, és az anyám kilökött a sorból a Ganz nénihez a járdára. A Ganz néni megfogta a kezemet. Anyám később, a háború után, 46 végén, 47 elején, amikor hazajött a mauthauseni koncentrációs táborból, mesélte, hogy ezt a jelenetet látta egy idős, ősz hajú rendőr, aki őrködött, és elfordította a fejét. Így kerültem a Ganz nénihez a Kiskorona utcába, ahol egy hét múlva a házmesterné azt mondta a Ganz néninek, hogy ezt a zsidó gyereket vigye be a gettóba, mert ha nem, akkor följelenti a körzetnél” – meséli.


A nyilasok Óbudán is többeket a Dunába lőttek: a Tímár utcai partszakasz volt az, ahol rendszeresek voltak a gyilkosságok, míg másokat saját házukban lőttek agyon. Weisz Katalin gyerekként a Körte utca sarkán lévő Vörösvári úti iskolából nézte végig, hogy a szemben lévő oldalon álló csillagos házban élő Baron családot hogy mészárolják le. „A 14 éves Zsuzsit, a 18 éves Ervint, a szülőket, a rokonokat: egy halom volt a ház előtt. Baronék egyetlen túlélő rokonát, Kiss Arankát később Tometz doktor húzta ki a Zsinagóga előtt fölhalmozott halottak közül, hallva nyöszörgését. Tometzre rászállt egy nyilas, hogy ne avatkozzon be, de Tometz orvosi esküjére hivatkozva segített és életet mentett” – meséli.
A vészkorszak egyik legkülönösebb mentési kísérlete a szaléziakhoz kötődik. Amikor menetben terelték a zsidókat a téglagyárak felé, a Bécsi út sarkán lévő Segítő Szűz Mária-templomnál rendszeresen belehajtott egy autó a menetbe.

A templom nyitott ajtaján át ekkor, aki tudott, berohant, a menekülőket pedig a szerzetesek engedték ki a túlsó oldalra, a Kiscelli utcára a szomszéd gyermekotthonon keresztül.

A szalézi rendfőnököt, Kiss Mihály atyát a nyilasok ezért halálra kínozták. Akárhányan is voltak azok, akik az életük árán is mentettek, a többség végignézte a „zsidótlanítást”. 1944 telére, ’45 tavaszára Óbuda zsidó lakossága gyakorlatilag eltűnt. Akik maradtak – magyarok, németek –, azokra pedig az ostrom jött. 1944. december 28-án jelentek meg az első szovjet katonák a Kórház utcában.

péntek orsolya: Évszázadok hegy és folyó között – 8. rész: A panelek kora

A városvezetés igyekezett a kerületet jobban bekapcsolni a főváros életébe: a háború lezárása után három évvel megindult a hatos buszjárat, amely a Flórián teret kötötte össze a Nyugati pályaudvarral. 1950. november 7-én átadták az Árpád-hidat (Sztálin-hidat), amelyen nemsokára megindult az 55-ös buszjárat a pesti oldalra, s ugyanebben az évben Óbudához csatolták az addig önálló Békásmegyert is. Arra azonban, hogy meginduljon a lakótelep-építés ezen az akkor még kieső területen is, további húsz évet kellett várni, csak ekkor kezdték feltölteni az Ófalu és a Duna közti árterületet.

Ugyanakkor az 1952-es államosítás ellehetetlenítette a vendéglátóhelyeket, és megteremtette az uniformizált, szocialista vendéglátóipart: ezek a negyvenes évektől az ötvenes évek elejéig lezajló változások teljesen átformálták a városrész arculatát, amelynek az új vezetés teljesen új szerepet szánt. Ezt részben a kényszer eredményezte. Mint arról a korábbi részekben már szó esett, az emlékekben romantikus Óbuda kisházai közül nem egy inkább nyomortanya jellegű volt. Így állt elő az a helyzet, hogy amikor központi utasításra 1957–61 között megindult a panelépítés első hulláma, a lakók közül azok, akik embertelen körülmények közt éltek, örültek az új házaknak – feltéve, ha azokban lakást kaptak –, mások, a takaros házak tulajdonosai, a módosabb őslakók nem annyira.

Építeni azonban kellett: ahogy Branczik Márta és Keller Márkus az óbudai kísérleti lakótelepről szóló könyvükben arra felhívják a figyelmet, 1958-ban 310–470 ezer lakás hiányzott Magyarországon.

A lakástervezés-tipizálási programot már 1954-ben meghirdették, hamarosan pedig pénz is szabadult fel az építésre, amikor az ötvenes évek elejének iparfejlesztési lendületét – „a vas és acél országa leszünk” – felváltotta a forradalom utáni konszolidáció, s az ötvenes évek végén beindult a szocialista lakótelepek építése.

Az első óbudai telep, a kísérleti lakótelep szerződését 1958-ban írták alá, s 1960-ra el is készült az épületek nagy része, majd a közelben megkezdődött a Zápor utcai pontházak – kis alapterületű magasházak – és az úgynevezett csontházak kivitelezése is. (Utóbbiak hosszan elnyúló, a két végükön kiszélesedő épületek.)

A mai Teszársz Károly utca a Föld utca felé nézve, szemben Zápor utcai házak hátsó frontja.

Az első építkezések nyomán alaposan összekeveredett az akkori legmodernebb Budapest és a legrégibb Óbuda. Míg az új, átlagosan 43 négyzetméteres lakásokban modern konyha, zuhanyozó, új bútorok között élt az amúgy nagyon vegyes lakosság, nem egyszer többgenerációs családokban – ily módon alaposan átszabva a típustervekben javasolt életteret, például nem egy helyütt az étkezőből lett a gyerekszoba –, a külsőbb területeken még álltak a viskók és a kis házak. Ezek fokozatosan tűntek el az évek alatt: a Hévízi úti és a kísérleti lakótelep után a hatvanas évek közepén épültek az Árpád fejedelem úti házak, a hetvenes évek első felében pedig a központi terület paneljei és Békásmegyer.

A Berend utca egyik lakója, aki azt kérte, ne szerepeljen a neve ebben a cikkben, ötven éve él Óbudán, Tokajból került ide 1963-ban. A rokonai éltek Kaszásdűlőn, amely a hatvanas években földszintes kis házakkal volt tele. – Mi Kaszásdűlő legvégén laktunk, a másik oldalon már a kukoricaföldek kezdődtek. A vécé kint volt, az asszonyok a kerti csapról hordták a vizet a mosáshoz. De a kaszási házak még mindig jobb állapotban voltak, mint a belsőbb területek épületei.

A férjem nagyapja például a Szőlőkert utcában lakott egy besüppedt fedelű vizes, dohos házban, amely annyira lesüllyedt, hogy az utcáról lépcsőn kellett lemenni a ház udvarára.

A körülmények olyan iszonyatosak voltak, hogy egy idő után új lakást utalt ki neki a tanács a Lajos utcában, igaz, mai szemmel nézve a Lajos utcai hosszú ház sem volt egy csúcs. Az a házsor egy, a Lajos utca és a Duna között elterülő telekre épült; az elnyúló udvart két oldalról határolta a két, egyszintes házsor, amelyben mindét oldalon húsz-húsz lakás sorakozott. Nem volt bennük se vécé, se fürdőszoba, a lakók egy közös illemhelyet használhattak, amely a házak végében volt, és mindenkinek volt hozzá kulcsa. Ezt a lakást aztán mi örököltük meg – derékig vizes volt a fal itt is, és amikor sikerült átköltözni a panelbe, hónapokig szellőztettem a ruháinkat – meséli.

Lajos utca 156. és 158.

Ahogy azt a gyerekkora óta óbudai, nyolcéves koráig a Krúdy-ház szomszédságában élő Heidum Tünde meséli, hasonló állapotok uralkodtak az ő környékükön is.

– 1973-ban költöztünk el. Akkor nyolcéves voltam, de arra emlékszem, hogy mindenki örül annak, hogy panelba kerülünk, azok a házak ugyanis, amelyekben éltünk, nagyon rossz állapotban voltak. Ha valaki nem is emlékeszik arra, hogy a Krúdy-ház környékén vagy a mai Kerék utcában, esetleg a Szentendrei úton milyen épületek álltak, az biztosan sokaknak megvan, hogy milyen rozoga, megsüllyedt tetejű romokat bontottak le a Bécsi úti, újlaki részen a kilencvenes évek elején. A szüleim akkor költöztek be a Krúdy-ház melletti házba, amikor összeházasodtak. A házban, amelyben kilenc lakást alakítottak ki, nem volt se fürdőszoba, se vécé. Egyetlen konyhai falikút volt, hideg vízzel, a fürdéshez, a főzéshez, a mosogatáshoz melegíteni kellett a vizet. Engem egy bádogteknőben fürdettek a szüleim. Olyannyira nem volt megszokott, hogy valakinek fürdőszobája van, legalábbis Óbudán, hogy amikor látogatóba mentünk a nagybátyámhoz, aki a Matróz utcában lakott az egyik első panelben, külön program volt, hogy megfürödhettünk a kádjukban.

Nemcsak a víz hiánya okozott azonban gondot a kívülről romantikusnak tűnő házacskákban: általában nem volt rendes fűtés sem. Ahogy Heidum Tünde meséli, ők egy olajkályhával próbálták kifűteni a lakást, amely egy hatalmas konyhából és egy annál kisebb lakószobából, valamint egy külön cselédszobából állt. A hatalmas udvart négyzet alakban vette körül a ház – a vécé itt is a hátsó udvarban volt, és létezett egy külön mosókonyha is.

A lakók még a hatvanas években termeltek ezt-azt a félfalusias külvárosban, Tünde például kakast tartott az udvaron, a többi lakó pedig tyúkot, de a Krúdy-ház környékén volt olyan is, aki veteményezett.

Az óbudai lakosok a panelkor előtt nemcsak saját fogyasztásra, de piacra is termeltek még, Kaszásdűlőn többen foglalkoztak zöldségtermeléssel.

Óbuda a hatvanas években még egyértelműen munkáskerület volt. Ahogy Heidum Tünde emlékszik, nem nagyon voltak különbségek. – A legtöbben azok közül, akiket ismertem, a Goldberger gyárban dolgoztak, de még működött a harisnyagyár vagy a hajógyár is, és az ecetgyár, amelynek édeskés szaga betöltötte a levegőt – mondja. Kaszásdűlő lakóinak legnagyobb része a Goldberger textilgyárban dolgozott, de szintén sokan jártak a hajógyárba is, valamint a Selyemkikészítőbe, amelyet az óbudaiak csak Sekinek hívtak.

A munkások gyermekeiről ugyanakkor jól kiépített hálózat gondoskodott: a hatvanas-hetvenes években minden gyárnak saját óvodája volt – a hajógyáré például az akkor még búzával beültetett Hajógyári szigeten. Iskolába ugyanakkor messzire kellett járni: a Dugovics Titusz térről például a Tímár utcába, át a Pacsirtamező utcán, ami egy felnőtt embernek is legalább félórás séta.

Az új házak első csoportjai közül, mint említettük, először a kísérleti lakótelep épült fel a Bécsi és a Vörösvári út között, majd a Vörösvári úti cikkcakk-ház, a Faluház, a Matróz utcai blokkok, aztán a Kerék utca és a Szentendrei úti tizenöt emeletesek.

Szentendrei út a Kórház és Raktár utca között.

– Amikor ezek épültek, már a Kerék utcai lakásban laktunk. Anyám, ahogy megszületett a testvérem, beült a tanácsba, és kiülte a lakáscserét, amit úgy lehetett megoldani, hogy egy idős néni, akinek lerombolták a házát, megkapta a miénket, mi pedig a Kerék utcai panellakást. Akkoriban kétféle lakáshoz lehetett hozzájutni, szövetkezeti és tanácsi lakáshoz. Az elsőnél a vásárló vállalta, hogy nagyobb összeget fizet be, cserébe saját lakáshoz jut a lakásszövetkezet tagjaként, míg a tanácsi lakások bérlakások voltak. A környéken mindenki tudta, hogy melyik a szövetkezeti és melyik a tanácsi ház. A szövetkezetiek rendben voltak, a lakók elvégezték a szükséges javításokat, míg a tanácsi házak nem egyszer voltak szemetesek, elhanyagoltak – meséli a szemtanú.

A szövetkezeti és a tanácsi panelek közti különbség egyben a korabeli, szocialista társadalom megosztottságát is kirajzolja. Ahogy a panelprogramnak köszönhetően a Lajos utcából a Berend utcába kerülő idős hölgy mondja, míg a tízemeletesekben általában az egyszerűbb emberek, gyári munkások kaptak tanácsi lakást, a négyemeletes panelekbe a középréteg költözött, amely ki tudta termelni a szövetkezeti lakás beugró részletét. Itt is megfigyelhető volt a gyárak szerinti elosztás, a Berend utca 9.-ben például hajógyári mérnökök kaptak lakást.

Azt, hogy az elvett házaikért cserébe pénzt kérnek vagy cserelakást, a lakók dönthették el. Vagy megkapták a pénzt, vagy befizették azt egy alapba, és kaptak egy panellakást az új házakban – sokan egyébként elköltöztek, majd később visszajöttek.

– Nekünk szerencsénk volt, mert a Berend utcában ajánlottak fel csere­lakást, a négyemeletesekben, ahol nagyon jó társaság jött össze. Mindannyian harminc év körüliek voltunk, és általában kisgyerekesek – és akkoriban még velünk laktak a szüleink is, így egy-egy panellakásba általában egy háromgenerációs család költözött be – mondja az idős hölgy, aki azóta is a hetvenes években kapott lakásában él, és szintén fontosnak tartja kiemelni, hogy az egyik legnagyobb élményük az volt, hogy a csapból meleg víz folyt.

– A Berend utca, ahová mi költöztünk, korábban családi házas övezet volt, az utca elején lévő házak pedig akkor épültek, amikor a kísérleti lakótelep. Ezek mellé a téglaépületek mellé húzták be az utca két oldalára a négyemeletes panelsort 1970 és 1980 között, a beköltöző lakók közt pedig hamar elindult a barátkozás. A Berend utcába amúgy is inkább a középosztály költözött be, itt lakott Kéhli doktor úr is, a Krúdy-féle Kéhli vendéglős családból. Azok között, akik itt laktak, szoros kapcsolat alakult ki: vigyáztak egymás gyerekeire, együtt jártak kirándulni, egyesek a mai napig tartják a kapcsolatot – mondja. Az ő gyerekeik közül azonban sokan elhagyták Óbudát – érdekes jelenség viszont, hogy java részük nem a Belvárosba vagy Budára, hanem az Óbuda környéki falvakba, főleg a Pilisbe költözött.

Tanuló utca

– A tizenöt emeletesek épülését mindenesetre már az ablakból néztük – akkor még nem sejtettem, hogy később az egyikben fogok lakni. Míg a Szentendrei út 34.-et időre, gyorsan felépítették, a 36.-nál hiába verték le újból és újból az alapot, minden reggelre elöntötte a gödröt a víz. Az a ház a mai napig süllyed – később ott laktam, és ha esett az eső, nem lehetett bezárni az ajtókat. A tizenöt emeletesekbe egyébként akkoriban, amikor elkészültek, a téglagyáriakat költöztették be – meséli Heidum Tünde, aki azóta a harmadik óbudai lakásban él.

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulója már egy teljesen más Óbudára köszöntött rá. Addigra állt a békásmegyeri lakótelep, megvolt a HÉV-végállomás, s 1978-ban megkezdődött a Zaj utcai és a Kaszásdűlői telep építése is, amelynek utolsó házait már a rendszerváltás évében fejezték be, csakúgy, mint a Bogdáni úti buszvégállomás környékének totális átépítését.

Szőlőkert utca (megszűnt), háttérben a Vörösvári út házai.

A nyolcvanas évek közepén tömegével költöztek be az új telepekre a kisgyerekes családok a város legkülönfélébb részeiből, ily módon rendkívül kevert közösségek alakultak ki a százlakásos házakban. Míg 1970-ben nyolcvanezren laktak itt, az 1980-as évekre az állandó lakosok száma meghaladta a 122 ezer főt.

Noha e sorok szerzője részletes írásos forrást nem talált erről a korról, arra emlékszik, hogy 1983-ban a kaszásdűlői Darvas József Általános Iskola elsős évfolyamában még 1. L osztályt is indítani kellett, annyi volt a gyerek, a nyolcadik évfolyamból viszont alig egy-két osztályt tudtak kiállítani.

A telepek 1980 és 1989 közötti történetének feltárása a jövő kutatóira vár, mint ahogy Óbuda rendszerváltás utáni történetének feldolgozása is.

MUSTRA

 

TOP5

Pepi-kert, avagy a Szarvasi Arborétum
A Pepi-kertbe nemcsak azért érdemes ellátogatni, mert öt fás gyűjteményt gondoz 82 ha területen, hanem mert többek között kert muzsikálással is várják az arra kirándulókat. Persze nem elhanyagolható tényező, hogy a gyűjteményben közel 1600 fa- és cserjefaj található, ebből 1200 a lomblevelűek száma. A terület bővelkedik rovarokban és madarakban egyaránt. Közel 150-re tehető a madárfajok száma, amelyek egy része átvonuló, vagy csak időszakosan megjelenő. A szemfülesek találkozhatnak apróbb rágcsálókkal, sünökkel, nyulakkal, sőt, őzek és rókák is élnek errefelé.

Nyitva tartás: 8:00 órától, sötétedésig. Jegykiadás: 8:00 – 16:00-ig.

 

ZIRCI CISZTERCI ARBORÉTUM

A ciszterci apátság műemléki környezetében angolkert stílusban létesült park hazánk legmagasabb fekvésű fás gyűjteménye, – 400 méter tengerszint feletti magasságban. Minden évszakban pompás látványt nyújt. Tavasszal a halastó partján telepített dísznövények, évelőágyások üde látványa, nyáron a hársfák zsongító illata, a Cuha-patak csobogása, ősszel a melegbarna-sárga színpompa, télen az ágakat belepő hótakaró, zúzmara varázsolja mintegy mesevilágba a látogatót. A 20 hektáron fekvő, angolkertnek is nevezett „fás-kert” alapítása a 18. század második felére tehető, ahol gyönyörű természeti környezetben gyakorta találkozhatunk a Bakonyra jellemző bogár- és rovarvilág képviselőivel, ráadásképp előfordulhat, hogy őzek, mókusok kísérik kerti sétánkat. (És ha már erre járunk, jusson eszünkbe az Apátság sörfőzdéje is!)

Nyitvatartás: keddtől péntekig 10-15 óra, szombat és vasárnap 9-17 óra

 

FOLLY ARBORÉTUM

Az arborétum magját, a szőlőbirtokok fölött meghúzódó sziklás, köves „Öreg Arborétumot” Dr. Folly Gyula pécsi orvos telepítette száztíz évvel ezelőtt, fia pedig megnyitotta a kertet a nyilvánosság elött. A világ mind a 25 ciprus faja és három változata helyet talált az arborétumban. A legérdekesebb és legjellemzőbb fák megismerését művészi képekkel illusztrált táblák segítik. Az Arborétum legmagasabb pontján található fenyőtobozok tengelyét és pikkelyei csavarvonalas felépítését jelképező, lombozat fölé emelkedő kilátó, az arborétum egyik új látványossága, jelképe. A kilátóból fenséges panoráma tárul fel a sziget- vagy “tanúhegyekre”; a vulkáni kitörések bazaltorgonás “sapkája” védte meg a pannon tengeri homok és agyag egykor kétszáz méterrel magasabb szintjét a lepusztulástól. A Badacsony 11 km kerületű és tengerszint feletti magassága 438 m. Nem mellékes, hogy az arborétum mellett egy kiváló borászat is működik.

Nyitvatartás: Hétfőtől- csütörtökig 10:00-18:00, pénteken és vasárnap 10:00-19:00 szombaton: 10:00-22:00

 

VÁCRÁTÓT NEMZETI BOTANIKUS KERT

A több mint 200 éves műemlék- és természetvédelem alatt álló romantikus tájképi kert hazánk legfajgazdagabb tudományos élőnövény gyűjteménye. Minden évszakban lebilincselő látvány 27 hektáron. Az eddig észlelt fészkelő madárfajok száma 62, a tavakban 22 halfaj él, 73 puhatestű (csiga és kagyló) állatfaj talált itt otthonra. Egynyári növénybemutatók, hangulatos sétautak, muskátli- és rózsa fajtabemutató és a természet sok-sok apró csodája várja egész évben kedves vendégeinket. Június közepétől indulnak a Szentjánosbogár séták, amire már most lehet jelentkezni a szervezőknél!
A kellemes esti séta során idén is szemtanúi lehetnek Vácrátóton e különleges rovarok párkeresésének.

Nyitvatartás: (kert): 08:00-18:00

 

BUDAI ARBORÉTUM

Az arborétum a Gellért-hegy déli lábánál terül el, a Villányi út – Szüret utca – Somlói út között. Területét a Ménesi út két, korban és jellegben elváló részre osztja: az Alsó és a Felső Kertre. A vidéket valaha szőlőskertek borították, amelyeket a filoxéravész pusztított ki a XIX. század végén. Itt alapította a Bach-korszak idején kertészképző iskoláját dr. Entz Ferenc. Maga az épület – többszöri bővítés után – ma is megtalálható a Felső Kertben. Az arborétum jelenlegi növényanyaga csaknem 2000 fásszárú dísznövény fajt és fajtát, több száz hagymás virágot és csaknem 250-féle egyéb évelő dísznövényt foglal magában. Felismerve kiemelkedő dendrológiai értékeit, környezetvédelmi jelentőségét, a magyar kertészeti felsőoktatásban betöltött fontos szerepét, a főváros vezetése 1975. március 5-én az Arborétum területét természetvédelmi területté nyilvánította.

Nyitvatartás: 08:00-18:00

 

Napibontás

június 11.

14:00 POSZT | Pandémia Okozta Színházi Találkozó Partizán

15:00 Cirkusz+ – online ÉLŐ cirkusz Fővárosi Nagycirkusz

17:00 Deck Boys x TRIP TRIP

18:00 FISZ líraműhely – Mezei Gábor és Szabó Marcell vezetésével

FISZ Fiatal Írók Szövetsége Városliget

19:00 Dragomán György gasztro-meséi Wesselényi17

19:00 Online stream! // Juhász Anna POP#5 // Bán Mór, Trill Zsolt Petőfi Irodalmi Múzeum és Juhász Anna Irodalmi Szalon

19:00 WebTheatre powered by TRIP presents: The way we love TRIP

20:00 SzínpadON – Jövőre, veled, ugyanitt! Madách Színház

20:00 Boogie Wonderland – EllátóHáz – Minden csütörtökön // Ingyenes Boogie Wonderland Supadisco

20:30 Téma: elfogadás, tolerancia, másság Pagony és Apapara

21:00 Pofavizit | Éjszaka a Czóbel Múzeumban Ferenczy Múzeumi Centrum és Czóbel Múzeum

21:00 Dekameron 2020 – Online Premier az Index.hu-n Lakatos Márk és további 4 ember

 

június12.

14:00 POSZT | Pandémia Okozta Színházi Találkozó Partizán

17:00 HERZ terasz a TRIP hajón HERZ és TRIP

18:30 Feldmár Filmklub Feldmár Intézet és Mozinet

19:00 Élmény@Otthon: A Mester és Margarita Vörösmarty Színház

19:00 Next Level TV-Live Stream From A38 Next Level és további 12 ember

19:00 Könyvajánló kamaszoknak! Molnár Krisztina Rita ajánlója Wesselényi17 és Molnár Krisztina Rita költő, író

19:30 Tengert idéző muzsika az Óbudai Danubia Zenekar koncertjén Zeneakadémia

20:00 Müpa Home — Konyha Müpa Budapest és Konyha

20:00 Online közvetítés – A mi osztályunk Jászai Mari Színház

 

június 13.

09:40 Júniusi nordic walking túra Óbuda Sport

10:00 Partszépítő szombat Maradjanak a FÁK a Rómain

10:00 Kertészkedés mesehősökkel- Nyúl Péter veteményeskertje

Szamóca kiskertész-tanoda

14:00 POSZT | Pandémia Okozta Színházi Találkozó Partizán

15:00 Kerti muzsika szarvasi harmonikásokkal az Arborétumban

Szarvasi Arborétum 

16:00 Odd ID, Dj Clairvo – Dürer Kert Odd ID

16:00 Heltai Miklós: Vaddisznók a nagyvárosban! Ki tehet róla? A Földgömb

17:00 Óbudai Danubia Zenekar szentendrei koncertje // #kultszerenád Szentendrei Kulturális Központ és Óbudai Danubia Zenekar / Danubia Orchestra Óbuda Szentendre

17:00 Online közvetítés – A mi osztályunk Jászai Mari Színház

19:30 A Muzsikás és az Óbudai Danubia Zenekar koncertje Muzsikás Folk Ensemble és Óbudai Danubia Zenekar / Danubia Orchestra Óbuda

19:30 40 Labor, Buharov filmek hétvégéje a Távmoziban!

Művész Art Mozi és további 6 ember 

20:00 Müpa Home — Szeder Müpa Budapest és Szeder

június 14.

08:00 SUP Budapest: Hajnali város SUP Budapest és Naturelle

10:30 Vasárnapi Iskola // Streamkoncert-sorozat az A38 Hajón A38 Hajó

14:00 POSZT | Pandémia Okozta Színházi Találkozó Partizán

19:30 Leszek Możdżer: Improvizáció jazz-zongorára és régizenére Zeneakadémia

június 15.

08:00 SUP Budapest: Hajnali város SUP Budapest és Naturelle

09:00 A KaranténKvíz Játékszabályzata Duna Szimfonikus Zenekar

09:00 MOME Anim // BA Diplomavédés 2020 MOME Anim

19:00 TRIP WebSzínház // Varsányi Péter – Tobzoska és a piros TRIP

június 16.

17:30 Bullsh*t mentes vezetés – Chris Hirst és Szabó Tamara élőben Líra Könyv és Pallas Athéné Könyvkiadó és Könyvesbolt

18:00 Mia Borders Livestream Concert Mia Borders és Third Coast Entertainment

18:00 Gyógyító és kapcsolódó játékok – élő, online beszélgetés Nyitott Akadémia

19:00 A virágnak megtiltani nem lehet ~Çiçekler yasak dinlemez Yunus Emre Enstitüsü – Budapest

19:00 “Még egyszer csak bújj elő” – egy este Bereményi Gézával Várkert Irodalom és Várkert Bazár

20:00 PIM az A38 Hajón: Kortársak zenei kísérettel: Szőcs Petra

A38 Hajó 

 

június 17.

10:00 Apák napi almaszüret – Mentasárkány mesék 2.

Mentasárkány Bábjáték 

20:00 Müpa Home — Magashegyi Underground – Holdfényváros Müpa Budapest és Magashegyi Underground

21:00 TRIP WebSzínház // Szilágyi Eszter Anna – Noncoronat

TRIP 

Jótanácsok piacozáshoz

Évekkel ezelőtt a Mecsekben teleltünk. Jó idők voltak, minden évben kivettünk egy házat valahol, ahol azelőtt nem jártunk és ott töltöttük a karácsonyt. A karácsonyi menü ilyenkor kolbászos kenyér volt kemény tojással, termoszos teával és csoda helyeket láttunk. Az egyik túránk közben ismerkedtünk meg egy bácsival. Az erdő közepén élt, a maga szedte termésekből készített lekvárt, szörpöt, a nyári szünidő idején a gyerekeknek szervezett erdei tábort, ebből élt. Ő mesélte nevetve, egy alkalommal jólöltözött fiatal városi férfi felvásárolta az összes lekvárját. Büszke volt az öreg, hogy ennyire ízlett a lekvár, odaadta jó szívvel. Pár héttel később a nagyvárosban járt. Az adventi vásár fényei, a forralt bor és a kürtős kalács illata becsábították az árusok közé. Járt-kelt a portékák között, egyszer csak, az egyik asztalnál egy idősebb asszony asztalánál megtorpant. A saját, kézműves lekvárként kínált termékek egytől-egyig az ő lekvárjai voltak. “Még arra sem vették a fáradtságot, hogy másik címkét tegyenek rá!” – legyintett az öreg, aztán hosszan mesélt arról, hogy lesz jó a vadszeder lekvár – “Na így vegyenek legközelebb kézműves terméket!”

Ha az ilyen mesterkedést kikerülni szinte lehetetlen, egy-két trükkel elejét vehetjük annak, hogy megtévesszenek minket, vagy import áruval térjünk haza, miközben dagad a mellünk, hogy magyar termelőtől vásároltunk.

De kezdjük az elején! A piacra nem árt egy átgondolt bevásárló listával érkezni, pláne akkor, ha heti egyszer megyünk, különben úgy járunk, mint sokszor én: az ínséges téli hónapok után, megbolondulva a szín- és szagorgiától, úgy bevásárolunk mindenből is, mintha egy népesebb olasz családot etetnénk. A hét második felében aztán vakargatjuk a fejünket, mit kezdjünk a fonnyadozó retekkel, és a ránk punnyadni készülő több kiló bogyósgyümölccsel. Szóval, nem árt, ha átgondoljuk, mit akarunk főzni a héten és a hozzávalókat vesszük meg, a piac nem az impulzusvásárlás helye.

Hogy a Facebook mégis jó néhány dologra, arra bizonyíték a következő mém: “Ne foglalkozz azzal, hogy más mit gondol, ne mások véleménye szerint élj! De a gombaszakértőt tanácsát azért fogadd meg!” Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy csak és kizárólag bevizsgált gombát vegyünk, hiába a kedves árussal a több éves kapcsolat, a bizalmi viszony, szó szerint az életünkkel játszunk!

A biztonságos piacozáshoz aztán nem árt egy-két dologgal tisztában lenni. Például azzal, mi mikor terem. Az egymással versengő női- és gasztromagazinok szerint májusban már lecsószezon van. Április végén már kovászolják az uborkát, júniusban egymást érik a dinnyés receptek, az eperszezon meg akkor kezdődik, amikor a szupermarketben megjelenik az óriási, félig fehér, permakultúrás vízízű eper.

Nem állítom, hogy mindenki hazudik, de május elején szabadföldi eper nemigen van. Fűtött sátorból való magyar gyümölcsöt találunk, annak meg az árán látszik, hogy az. Rutinos piacozók azon sem lepődnek meg, hogy az első tavaszi gyümölcs ára naponként változik: ez nem a termelő vagy a kereskedő galádsága, hanem az eper nebáncsvirág mivolta miatt van így. Nagyon érzékenyen reagál az időjárásra. A nagyobb szemű eper drágább, nem átverés tehát az sem, ha a táblán az árakat úgy találjunk, 1.990 Ft-tól. A gyümölcs édessége viszont nem függ sem a méretétől, sem a színétől, bátran vegyük meg azt az epret, aminek egyik oldala kicsit halványabb, vagy fehér. Ott egyszerűen nem érte a nap.

Nagy kérdés, hogy mikor vegyük meg a lekvárnak való epret. Itt ki vagyunk téve az időjárásnak és a kereskedő szavahihetőségének. Ha azt mondják, idén az eltenni való eper ára akkor sem megy 900 Ft alá, ha kisbalták potyognak az égből, higgyük el, főleg június elején. Sóhajtsunk egy nagyot és vegyük meg azzal a ládával.

A másik dolog, ami májusban elcsábít minket, az a kovászolni való uborka. Ilyenkor már a bérből és fizetésből élők is meg tudják fizetni, kérdés, hogy megéri-e. Arra ki sem térek, mikor terem az uborka, ha meglátjuk a piacon, úgyis elhomályosít minden racionalitást a kovászos uborka íze és illata, tehát veszünk. Tök feleslegesen, ha olyan az idő, mint most. A kovászos uborkának ugyanis nem jófajta kenyérre van szüksége, meg a titkos összetevőkre, még csak nem is a kellemes májusi napsütésre, hanem melegre. Ha nincs meleg, nincs kovászos uborka. Itt az újabb piacozós szabály: türelem. Az uborka nem szalad el, legyünk türelmesek.

Apropó, bizalmi viszony! A jó zöldséges igazi kincs. Ugyanúgy, ahogy a jó fogorvos és a jó hentes. Bármikor összefuthatunk vele, ha ilyen szerencsében van részünk, becsüljük meg. A jó zöldséges ismérve nem a jópofáskodás a mérleg mögött, nem a harsány jókedv és a szépasszonyozás, hanem az, hogy engedi megkóstolni az árut. Ahol ettől elzárkóznak, gyanúra adhat okot. Persze a kóstoló nem az áru összenyomkodását, összefogdosását jelenti, de a kóstoló egy nagyon jó alap a bizalomra. Aztán a jó zöldséges válaszol a kérdésekre.

Igen, a piaci gyorstalpaló egyik legfontosabb momentuma a kérdezősködés, rajta, bátran! A termelőt, évtizedes kereskedőt nem lehet zavarba hozni kérdésekkel, sőt. Szívesen beszél az árujáról. A mamám szerint, ha elkezdenek beszélni az időjárásról, tuti helyen vagyunk, mert “Lányom, azt tanuld meg, egy parasztembernek, meg olyannak, aki a főddel dolgozik, sosincs jó idő. Ami jó az egyiknek, nem jó a másiknak.” Én ezt megtanultam, tényleg így van. Az se jó, ha korán jön a meleg, az se, ha hideg a tavasz. Az se jó, ha sok eső van, az se, ha nem esik. Erről később mesélek még részletesen, a dinnyénél.

A beszélgetés közben sok információhoz juthatunk, például, hogy lesz-e idén borsó, és ha igen, mennyi. Drága lesz-e a meggy, hogy áll a dinnye. Ezek felbecsülhetetlen értékű információk, raktározzuk el őket! És egyébként is. Beszélgetni jó.

Főleg ezekben az elszigetelt, karanténos, izolált hetekben. A piac egy kicsit a megmentőnk is lehet, mert kapcsolatok híján a legédesebb eper, a legzsengébb zöldborsó is egy kicsit keserű.

γιορτή – így mondják a görögök, hogy ünnepnap

Hogy telt a karantén?

Két hónapja bezárkóztam, csak a postaládáig mentem le hetente egyszer. Online  próbálunk a Kariatidák kórussal, görög filmeket nézek, meg angol nyelvűeket, felirattal, hogy egy kicsit beinduljon az angolom is. Hetente kétszer, háromszor megnézem az unokákat viberen, beszélek hozzájuk görögül.

Mire próbáltok a kórussal?

November 10-én lesz egy makedón estünk, Görögország makedón zenei hagyományait elevenítjük fel a  San Marco utcai művelődési házban.

Hogy néz ki egy online-kóruspróba?

Zoom-bejelentkezéssel: mindenki lenémítja a mikrofonját, én eléneklem kétszer, háromszor, lelassítva a hajlításokat, az összes cirádát, aztán még ötször, tízszer, és akkor szólítom egyenként a tagokat. Olyan, mint a felelés. Ugyan görögök vagyunk, de itt nőttünk fel Európában és nem ivódott belénk az a frazírozás, amiben van, hogy hét hang is van. Azt az asszonyok nem hallják ki. Elénekelem hangról hangara, marha lassan. Minden csütörtökön hattól nyolcig próbálunk. Ahogy lefeleltek, úgy engedem ki őket, szoktam mondani: mehettek haza.

Mért épp a San Marcoban lesz a Kariatidákkal az est? Annyi görög van Óbudán?

Sokan élnek a lakótelepen. Amikor 1965-ben szétszórtak minket a dohánygyári kolóniából , a szüleimmel egy óbudai lakást kaptunk. Itt kezdődött egyébként az én “pályafutásom” is. Beköltöztünk egy vadonatúj szövetkezeti lakásba a rakparti  Árpád fejedelem  u. 68-ba, egy másfél szobás lakásba. A Margitszigeti Víztoronnyal szemben volt az erkélyünk, előttünk a Goli pálya, minden vasárnap délelőtt focimeccsekkel, a Goliba jártam kézilabdázni. Akkor voltam hatodikos, a Fényes Adolf  iskolába végeztem az általánost. Nagyon jó kis osztály voltunk, a mai napig minden évben találkozunk a Mókusban. Tanítás után lejártunk a Duna-parti lépcsőkre, csókolózni. Harangozó Terinek volt egy slágere akkoriban: “a Duna-parti lépcsők az igazi hazánk…” A  fiúk felmentek az Árpád híd alsó pillérére, onnan ugráltak be a Dunába, ilyen kis merészek voltak…Volt köztünk egy lány, Szilvási Zsuzsa, aki ott lakott szinte közvetlen a Duna-parton,  a kertjük egész a felső rakpartig ért. Ott volt egy szaletli, ahol fölállította a lemezjátszóját és tanulás helyett Beatles-t hallgattunk, ordítottuk a számokat kamu angollal. Ezek a kis házak akkor még megvoltak az út mentén, valahol a Szépvölgyi út és az Árpád híd között. Általános  után még két évig ott laktunk, aztán elköltöztünk az V. kerületi Kálmán Imre utcába, egy nagypolgárias  lakásba, de jöttek utánam oda is az osztálytársaim, buliztunk, mikor a szüleim kinn voltak a telken…

 A következő iskolád a konzi volt az általános után?

Nem, utána férfiszabó iparitanuló lettem. Már általánosban is próbálkoztam az énekléssel, de akkor még nem engedtek fel a színpadra a zenészek. Volt a Fényes Adolf utcai művházban egy zenekar, addig-addig fűztem az agyukat, hogy egyszer megengedték, hogy a koncertjükön elénekeljem a “Hol jár az eszem”  című dalt a Zalatnaitól. Utána  járhattam próbákra, 16 éves koromtól már énekeltem velük. Az első angol szám az  “Oh, Darling” volt a Beatles- től, amivel óriási sikerem volt. Csak úgy járhattam el otthonról fellépni, hogy a bátyáim kísérgettek, Elkezdtünk haknizni, munkás kultúrházakba jártunk, ahol marha nagy tömeg verődött  össze. Mikor már nem voltak hajlandóak elkísérni, és én mégis elmentem, jól kikaptam az apámtól.

Nem szerette apád, hogy énekelsz?

Annyira nem, hogy az 1982-es Táncdal Fesztiválon látott először énekelni, a televízióból, hosszú évek múlva. Soha nem engedett énekelni. Kezdetben nagy Sziriusz meg Mini rajongó voltam, ott ismerkedtem meg a férjemmel, az első gyerekem apjával, és már Szilveszter fiam is megvolt, mikor 1973-ban felvettek a jazzkonziba. Eredetileg a férjem, Antal Szilveszter akart jelentkezni, ő már akkor szaxofonozott meg fuvolázott, ott volt a jelentkezési lap az asztalon heteken át, én meg egyszer csak fogtam, kitöltöttem és visszaküldtem – a magam nevében. Épp GYES-en voltam…Visszaírtak, hogy miből kell készülni, egy sprirtuálét kellett vinni és egy bluest, én Mahalia Jacksontól vittem a Jericho-t, és Aretha Franklintól egy bluest. Nem ismertem a kottát, a számokat is egy bakelit lemezről tanultam meg.

Végül hogy jutottál be a konziba?

A felvételin Vukán ült a zongoránál, kérdezte , hogy hol a kotta, én meg, hogy: nincs. Akkor hogy akar énekelni, kérdezte. De azért elkezdte játszani a Jerikót – amit én, valamiért, tangóban tanultam meg. Végül  meglett a közös nevező, elénekeltem mindkét dalt. Menet közben Gonda János, a jazztanszék alapítója, aki szintén benn volt, kirohant a teremből és behívott még három tanárt, köztük a Szakcsit, hogy ezt hallgassátok meg…! Felvettek.

Osztálytársaim voltak a Dés Laci, Gőz László, Bontovics Kati, Postási Juli,  Solti Janika és Baló István dobosok, Becze Gábor bőgős. Csodás időszak volt, Baló egyszer kitalált egy  formációt, amiben ének, bőgő és dob volt. John Coltrain-t improvizáltunk, én azt “utánoztam”, amit a Coltrain játszott szaxofonon.

Az első táncdalfesztivál volt a kiugrás?

Nem, az 1979-es “Tessék választani”  című műsor, ami a Magyar Rádió  tánczenei bemutató versenye volt, a ‘60-as, 7’0-es, ’80-as években. Ott énekeltem el a “Vasárnap” című dalt, amit az öreg rádiós, Bolba Lajos apósa, Neményi Tamás írt, ami annyira volt görög, hogy egy szó görögül volt benne, a “jorti”. Ünnepet jelent.

De azért te végig szirtakiztad a színpadot míg énekelted, láttam a youtube-on…

Pedig majdnem csárdásra volt írva, mert  így könnyebben megragadt a magyar fülekben, mintha egy páratlan ritmusú balkáni zene lett volna. Nagyon népszerű lett a dal, a kívánságműsoroktól kezdve a “Vasárnap délelőtt” c. Vitray televíziós műsorig mindenhol játszották. Nem volt olyan nap, hogy ne hallottam volna valahonnan kiszűrődni, ha mentem az utcán. Egész Magyarország ezt hallgatta – ez az egyetlen számom volt, ami bejött. Egyszámos énekesnő vagyok…

Miközben, az ORI szervezésében bejártad az országot számos sztárzenekar és előadó backround énekeseként, vokalistájaként, többek közt a Neotonnal. Velük lemezt is csináltatok.

A Neotonnal egy  nagylemezt vettünk fel, a Pago-Pago-t “fújtuk fel” a Csepregivel, egyébként is csak egy nyáron át dolgoztam velük, utána kiléptem a zenekarból.

Aminek, majdnem súlyos következménye lett.

De nem lett mégse. A zenekar és Erdős Péter el akarták vetetni tőlem az ORI engedélyemet, de az ORI nem ment bele.

Az éjszakában is sokat énekeltél később…

Igen, szilveszteri műsorokon például. Volt, hogy egy éjszaka tizennégy helyen léptem fel, mozikban  és színházakban. Órára -percre oda kellett érni és nem szabadott többet csinálni a színpadon, mint ami elő volt írva.

Nem volt csúszás…

Nem lehetett, jött az utánam következő fellépő. ’83 áprilisában szálltam ki a Neotonból, 84-ben  megszületett a második fiam, Picard Iraklisz, és egészen másmilyen élet következett. Akkor anyámmal laktunk együtt, aki nagyon sokat segített nekem. Igényeltem egy lakást, és a kispesti lakótelepen kaptam egy vadiújat: mi voltunk a házban az első lakók. Ekkor kezdtem az éjszakában dolgozni. Még a terhességem előtt felkértek az  Amire a világ táncolt című TV-s  produkcióra. Benne volt még Bontovics Kati, Cserháti, három nagyon jó énekes fiú, Winand Gabi, Mátrai Gábor, Zaretzky Miklós és a  Deák Tamás Big Band.  Deák Tamás találta ki az egészet, trombitás volt, és a big bandet vezette. Az  Amire a világ táncol műsorban a ’20-as évektől a ’60-as évekig tartó időszak amerikai slágereit adtuk elő. A próbák a Rátonyi-villában kezdődtek, ott énekeltük össze a szólamokat, a hangszeresek máshol próbáltak, és aztán jöttek a képfelvételek.

A ’20-as, ’30-as éveknél még slank voltam, az ’50-es éveknél viszont megszültem. Édesanyám  vigyázott a babára, amíg én rohantam a televízióba a forgatásokra. Utána  a Lido belvárosi kávéházban énekeltem, ami egy éjszakai mulató volt. Így egész nap otthon tudtam lenni a gyerekkel, anyám közben meghalt, ami a legnagyobb csapás volt az életemben

Hogy tudtad megoldani egyedül az életed?

Este 10-kor, miután a gyereket letettem, beültem a Trabantba,  lenyomtam a műsort, éjjel egykor értem haza, vagy később, attól függően, hogy még menni kellett-e a Tavasz bárba is, de volt, hogy utána még a Víg matrózban is lenyomtunk egy műsort. A gyerekek aludtak, a nagyobbik fiam akkor már 13 éves volt, ő vigyázott a kicsire.

Mikor a kicsi elkezdett bölcsibe járni, a filmgyári és televíziós felkérésre reklámot is vállaltam, Rusznák Iván zenész barátom csinálta a zenéket.  Rengeteg reklámban énekeltem. Esténként,  gyerekfürdetés közben a TV-ben szinte minden második reklámban én szóltam.

Például mikben?

 Sauma samponMert ez műanyagRichtofit sportkrém, Klauzál téri áruházOFOTÉRT, á-u-á Malév a légi jó barát…Plusz jövedelem volt, napközben is kerestem egy kis pénzt. Lementek ezek az évek is, öt évet lehúztam az éjszakában, mikor elegem lett belőle. 365 napot végig kellett dolgozni, nem mehettem el a városból, vagy ha el is mentem, este otthon kellett lennem, mert fellépés volt. Egyszer kiküldött az ORI Lausanne-ba egy magyar zenekarhoz, de csak ott derült ki, hogy egy kurvatanyán volt a szállásom, és a munkakörömbe beletartozott volna a konzumnői szerepkör is – úgyhogy onnan is eljöttem.

Hogy kerültél a görög zenével kapcsolatba?

1990-ben megkerestek a Zeus zenekarból, Fulidisz Jorgosz basszusozott ott, aki ismert a jazz vonalról. Vokálozni hívtak stúdiófelvételre, meg a “Pireusz gyermekei” című világslágert szólóban felénekelni. Annyira jól sikerült, hogy velük folytattam, nem is vállaltam semmi popzenei dolgot, mert elhatároztam, hogy most csak ezt csinálom, a görögöt akartam képviselni. Akkor még kevés görög dalt ismertem. A rembetiko műfaj 9/8- os ritmusú számai nehezen mentek annak, aki négynegyedhez, meg háromnegyedhez szokott. Addig nem hallgattam görög zenét, nem jártam táncházba, csak gyerekkoromból emlékeztem arra, amit  anyukám énekelt …

Miután az Fiatal Művészek Klubja épületének az alsó szintjén beindította egy görög a „Made inn”,  nevű klubbot,  minden vasárnap ott játszottunk a Zeus zenekarral.

’95-ben kimentem Görögországba hét hónapra a Zeus zenekarral, egy hajóra, ami Iraklion és Santorini között járt. Mikor hazajöttem és a gyerekeimmel beültünk a Trabantba, úgy éreztem, amíg ezek ketten ott vannak mögöttem, a világ végéig is elmehetnék. És akkor leállt a Trabant, a gyerekek hátulról tolták, tök jó éjszakai jelenet volt…

A harmadik kerületet széltében-hosszában végigzenélted. Éltél Békáson is, és, a járvány előtt – és remélhetőleg hamarosan újra – a görög  Gyradikoban  énekelsz, Pünkösdfürdőn, csütörtökönként.

’96-ban költöztünk Kispestről Békásmegyerre, a Hadriánus utcába, hogy a kisebbik fiam a Csillaghegyen élő apjához közel legyen. 2003-ig éltünk ott, utána jöttem ide, a Kresz Gézába, a 13. kerületbe. Békásra ugyan kijöttek a tanítványok, mikor ’96-tól elkezdtem hangképzést tanítani, de igazából túl messze voltam a várostól, hogy kialakítsam  a klientúrát.

Végül, bár beköltöztünk a belvárosba, mégsem a lakásban, hanem a Bem rakparton tartottam az órákat, a Mini klub fölötti művházban, ami valaha  Andrássy Katinka  lakása volt, benne  egy bazi nagy zongorával, amin még Liszt Ferenc is játszott. Két termet béreltünk a kollégámmal, Zoltán Lászlóval, én hangképzést tartottam az egyikben, ő karaokét tanított. Ültem ott a zongoránál, és kiláttam az ablakon a Dunára. Két év után onnan is eljöttünk, és végül a Bakáts téri iskolában béreltünk két termet, ott folytattuk az énekiskolát.

Azóta csak a görögöt nyomom, 2002-ben megválasztottak a hatodik kerületben görög önkormányzati képviselőnek, alelnökként  17 évig voltam ott, kulturális műsorokat csináltunk, és kb. ugyanabban az időben alakult meg a Kariatidák kórusa, aminek azóta vagyok a vezetője. A kórustagok görögök, vagy görög feleségek. Minden csütörtökön összegyűlünk a Baross utcai egyesületben, a Syllogoszban. Ebben a helyiségben próbálnak a magyarországi görögök tánckarai is, és mi is itt gyakorlunk.

Most is képviselő vagy, ha jól tudom…

Igen, a 13.kerületben vagyok görög önkormányzati képviselő, tavaly volt két ifjúsági táborunk Krétán, ahol ottani dalokat tanítottam a „gyerekeknek”, akik közt 15-től 30 éves korig voltak résztvevők. Tavaly négyszer repültem Görögországba, Krétára táboroztatni, és egyszer Athénba, ahol az Athéni Hadtörténeti Múzeumban egy magyarországi kiállítás megnyitóján énekeltem.

Ez a kiállítás, amit a Fővárosi Görög Önkormányzat rendezett – ahol nyolc éven keresztül szintén képviselő voltam -, arról az időszakról szólt, 1949-ben, mikor az első menekült  gyerekcsoport megérkezett Görögországból  Magyarországra. Többek közt arról is, hogy milyen odaadással ápolták őket a magyarok… A gyerekek után érkeztek a partizánok  – köztük az én szüleim is. Nemrégiben megjelentettünk egy könyvet is erről az időszakról „KÖSZÖNJÜK MAGYARORSZÁG” címmel.

Te is így érkeztél?

Én nem Görögországban születtem, hanem Csehszlovákiában, egy Elba parti városban, aminek az a neve, hogy Usti Nad Orlici, az NDK- Csehszlovák határnál. Onnan ’53-ban hozott anyukám ide Magyarországban. 1955-ben egyesült a család, mert addig a fiúk, a két bátyám, akik Görögországban születtek, Lengyelországban voltak táborban. Őket anyukám már 48-ban „leadta”.

Hova?

Akiknek a szülei, mint az enyémek is mindketten, ellenállók voltak, partizánok, azoknak a gyerekeiket  kimenekítették a szocialista országokba.

Mikor indul be a zenei élet számodra? A helyek már lassan kinyitnak.

A tervek szerint augusztus 30-án a Nemzetiségi Fesztivál fellépünk a XIII. kerületben, aztán szeptember 12-én Szentendrén a Barlangban játszunk, szeptember 19-én Győrben egy görög tavernában… De előbb nem hiszem, hogy kibújnak az emberek…

Te sem bújtál ki még?

De, néhány napja kibújtam, egészen idáig betartottam a karantént, nem akartam a gyerekeim terhére lenni azzal, hogy esetleg bekerüljek a kórházba és aggódniuk kelljen. Nem annyira a haláltól félek, hanem inkább ettől tartottam.

A napokban elmentem a kozmetikus barátnőmhöz, itt lakik a kerületben, a Vígszínház mellett, van a lakásban egy kis bárpult, boroztunk, pálinkáztunk, beugrottunk a nagybőgőbe….!

A Kiscelli Golgota-szoborcsoport

Kedd, első nap: Utunk a domb aljáról indul, meredeken megyünk felfelé. Meglátogatjuk Krisztust a kereszten és azokat, akik körülveszik őt. Menetelésünk közben szépen jelzett ösvényen haladunk. Megáll az ember és csak hallgat. Előbb felerősödik, majd elcsitul a belső zaj.

A szoborcsoportot először hátulról pillantjuk meg. Nyers a kő, kevés a színe. Három kereszt tűnik fel. A középső – Krisztusé – különböző, szögletesebb és kiemelkedik a kompozícióból. Sokkal hangsúlyosabb.  A két szélen a latrok a perifériára szorulnak.

Középre figyelünk: Krisztusra a kereszten és a mellette álló két alakra. Szemünk nyugszik a kőbe faragott ruha elnagyolt redőin. A háromszögben Krisztus mellett Szűz Mária és Szent János alakja. Krisztus és János kapcsolata érezhető ugyan, de gesztussal nem kifejezett. Szűz Mária viszont egész testével a kereszthalált halt fia felé fordul, tekintete szinte csüng rajta. Ebből a nézőpontból kiemelkedik a szoborcsoport nyers egyszerűsége, alakjaik összetartozása.

Szerda: Borús időben indulunk, összeszűkülő ösvényen. Kis kanyarban megjelenik egy tábla, a fény megcsillan a fém felületen. A civilizáció zaja, autó hangja zavarja csendünket. Válaszúthoz érkezünk: balra a hívogató természet, jobbra az öt szobor tartogat titkokat.

A szobrok felé, jobbra indulunk. A zöld levelek, lombok között szép lassan kirajzolódik Szűz Mária alakja.

Köpenye kékes, ruhája halványpiros. Kopottas, színe alig látható. Krisztus anyját a XVI. századtól ezekkel a színekkel ábrázolja a keresztény ikonográfia. A kék kapcsolódik leginkább Máriához. A magyar népi vallásosságban a világos búzakék kimondottan a Szent Szűz sajátja. A szimbolikus szín az égiekre, a hűségre és a tisztaságra utal. Magyarország szempontjából nagy jelentősége van a Mária kultusznak. A legenda szerint Szent István királyunk, mivel trónörökös nélkül maradt, országát a Boldogságos Szűzanyának ajánlotta 1038-ban. Azóta Mária Magyarország Nagyasszonya, Patrona Hungarie. Alakja nem egyszerűen Krisztus anyjaként jelenik meg ábrázolásokon, hanem ő a közvetítő Isten és ember között. Imáinkat ő tolmácsolja az égiek felé.

 „Senki sem léphet be a Mennybe, kivéve Márián keresztül, mely kapuként szolgál; senki sem találhat Krisztusra, kivéve Máriával és rajta keresztül; aki Krisztust keresi Mária nélkül, hiába keresi.” (Szent Bonaventura)

 Csütörtök: Utunk ma hosszú lépcsősoron vezet felfelé. Közben elhaladunk a Szent Vér Kápolna mellett, mely a 1810-es években, nyitott stáció helyén épülhetett.

A lépcső tetejére érve ma nem csak a szoborcsoport fogad. Többen tüsténkednek az alkotás körül. Hátul egy létra, Mária piros ruháját festi éppen valaki.

Pünkösdi készülődésbe csöppenünk. Tisztítás után felfrissítik a szobrokat. Beszédbe elegyedek az egyik festővel, Vass Melindával. Kiderül, párjával – Szendrői Ferenc Miklós díszítőfestővel – őket bízták meg a szoborcsoport felújításával. Nem most kerülnek először kapcsolatba a Golgota szoborcsoporttal. A korábbi munkálatokról az érdeklődő ebben a cikkben olvashat.

Minden évben kopik egy kicsit a szobrok felülete, a földből a víz, a fagy, vagy a felületen megtapadt hó beszivárognak az anyagba. A moha sem igaz barátja a kőnek, északi oldalán telepszik meg leginkább. Mindezek miatt a szobrok legalább pár évente felújításra szorulnak.

A porózus mészkő anyag megtisztítása után kezdődhetnek csak a festési munkálatok. Fontos a festék minősége: olyat használnak, mely kültéren jól működik, ellenáll a természet által állított kihívásoknak. A ruhák redőin a festék rétegelését árnyékolásra is használják. A redők belsejében többet visznek fel, így sötétebb árnyalatot kapnak. Ezzel is kiemelik a ruhák anyagának hullámzását, plasztikussá, életszerűvé varázsolják azokat. Egy érdekesség is kiderül a régebbi restaurálások kapcsán: előfordult a múltban, hogy valaki zománccal festett rá a szobrokra. Elképzelhetjük a meglepő, művi hatást. Melinda és Ferenc nagyon vigyáznak a természettel való harmóniára.

Péntek: A Kiscelli Múzeumtól, pontosabban a romtemplomtól kezdjük ma utunkat. A parkerdő felé indulunk, sétánk ideje alatt elhaladunk az eredetileg 1810-ben felállított, 14 barokk stílusú stáció mellett.  A kálváriáról és a stációk felújításáról bővebben a Köztérkép leírásában olvashatunk.

A stációk 14 jelenete után erősen él bennünk Krisztus szenvedéstörténete. Festményeinek színe és stílusa harmonikusan illeszkedik cikkünk témájához: az 1820-as években készült barokk szobrokhoz. Festőink: Melinda és Ferenc még ma is dolgoznak. Viszik fel a következő festékréteget, szépítik, patinázzák a szobrokat. Kellemesen süt a nap és finom szél fúj, ez kimondottan jó idő a felújításhoz, könnyen szárad a festék általa.

A szobrok haján erősödik a szín, kiemeli és keretbe foglalja az arcokat. Szűz Mária és Szent János ruhájának kékje és pirosa élénk újra. Erősíti a szimmetrikus hatást a háromszög kompozícióban.

Szombat: Rövid küldetésünk utolsó napján az erdő belseje felől érkezünk. Reggel és csend van, csak néhány futó szalad az ébredező fák között. Szent János köpenyének pirosa már messziről hívogat. Elkészültek a szobrok. Friss színekben, ünneplőben pompáznak.

Már az apró részletekre is jut idő: láthatóvá válnak Krisztus stigmái, vére folyik értünk.

A Golgota-szoborcsoport felújítása elkészült Pünkösdre. Várja a Szentlélek kiáramlását, a hívőket, az arra sétálókat. Óbuda dísze, szakrális hely ez. Az odafigyelőnek – legyen bár katolikus hívő, vagy nem – a szobrok közelében megáll az idő. Béke és csend honol.

Öt nap, öt irány, öt perspektíva. Belső út és zarándoklat.

A hatodik napon, bármikor legyen is az, biztosan visszatérünk ide. De addig is, míg eljön ez a nap, olvashatunk róla az Anzikszban.

Végezetül pedig, álljon itt pár kép a szobrok restaurálás előtti és utáni állapotáról:

 

 

Aquincumi Múzeum – májusi beindulás

(Bevezetésként az LGT / Karácsony János zenéje, az Aquincumi séta)

A kijárási korlátozások enyhítését követően, 2020. május 23-án szombattól a Régészeti Park részlegesen ismét megnyitja kapuit!

Floraliára várva

A romterület Aquincum polgárvárosának nagyjából a harmadát mutatja be, a városközpont legjellemzőbb középületeivel és több tucat magánházzal, amelyek Kr.u. 2-3 századi városszerkezetet idézik. Ha csak egy-két órát itt töltünk, akkor is átélhetjük a római kor városának hangulatát, térélményét. Természetesen ha majd a kiállítások is látogathatóak lesznek, akkor további élményekkel, tudásokkal gazdagodhatnak az idelátogatók. Addig is egy sétát ajánlunk, virtuális és valódi elemeket vegyítve.

Symphorus mithraeum – a szentély

Az Aquincumi Múzeum Régészeti Parkjának déli részén került sor a Symphorus mithraeum helyreállítására, 2017-2018-ban. A helyreállítás az eredeti épülettömeg rekonstrukciójával és a korabeli szerkezeti formák és anyagok lehetőség szerinti alkalmazásával életre hívott védőépület kialakításával valósult meg. A mithraeum építészeti tömbje jól illeszkedik a tőle északnyugatra álló ún. Festőház rekonstrukciójához. A római városkép így új elemmel gazdagodott. A két épület együttes látványa segíti a látogatókat abban, hogy a római város épületeinek arányai és méretei alapján térélményben legyen részük anélkül, hogy színpadias díszletek közt éreznék magukat.  Fontos szempont volt, hogy a helyreállítandó épület tükrözze a funkció szellemiségét, azaz a kultusz rejtettségét, titokzatosságát. A Mithras szentélyt a Régészeti Park déli bejáratától kelet felé indulva lehet megközelíteni kis sétaúton, elhaladva a Festőház előtt. A szentély bejárata kelet felől nyílik, így megkerülve az épületet, leküzdve a kis szintkülönbséget, juthatunk le a bejárat előtti kis térségre, amelyet északon az épülettömb kőből épült kerítése határol.

Maga a szentély még zárva van, és így a kiállítást nem lehet látogatni, de az alábbi  videóból képet nyerhetünk, hogyan illeszkedett a város életébe az épület fénykorában.

A 3. századi aquincumi polgárváros sűrűn lakott délnyugati városrészében járunk. Az egyik szűk utcácskában, boltok és lakóépületek között haladva egy kerítés állja utunkat. A kerítés magas, zárt fala mögött álló két épület egyikében alakították ki a Mithrast tisztelők kultuszhelyét, szentélyét. A közösségnek a keleti származású Symphorus is megbecsült tagja lehetett. Az egyszerű épület három helyiségből állt, ahova csak az arra hivatottak léphettek be. Az udvarból a kelet felé nyíló bejáraton juthatunk a szentély előcsarnokába. Innen nyílik a csak férfiakból álló hívők gyülekezőterme, ahol az áldozati és beavatási szertartásokra felkészülhettek.

És itt a virtuális bemutató, két részben:

Nyitvatartás: kedd-vasárnap, 65 év alattiak 9.00 és 15.00 között, 65 év felettiek 15.00 és 18.00 között látogathatják a Régészeti Parkot.

Jaj, az a szív, majd kipukkad!

Járták a legvadabb vizeket, legyőzték a Mélyvízi Kreccsent, és integettek a sellőlányoknak, hogy szevasztok! És kergették a Holdat, és megjárták a Kilikapudzsári dzsungelt, és menekültek a bennszülöttek elől, akikről végül kiderült, hogy nem is megenni akarták őket, csak megkínálni vattacukorral.

Szóval akkora nagy kalózok voltak, hogy csak na. Sokszor mondták, hogy Grrr, meg hogy GRRRRRR. De ez már csak afféle kalózszokás, és valójában azt jelenti tengeróceániul: Elnézést, nincs Önnél véletlenül kettő darab korpás keksz?

Csakhogy Basabusa úgy igazán nem is a kincseket meg a csörtéket szerette a kalózkodásban. Nem kötötték le a térképen a krikszkraszok, meg a pergameneken a firka, HOGY ITTEN VESZÉLY VAN!

Sőt, még csak nem is a faláb volt az igazán menő.

Hanem az, amikor Basabusa kiállt a tatra, és este lett, és a csillagokból csiribiri angyalszempillák az égen. Basabusa bácsi végignézett a vizeken, a szíve pedig akkorára nőtt, mint egy eperalakú, ÓRIÁSI luftballon… Na, az volt ám a mifene érzés!

Csakhát, Basabusa bácsi mostanában már nem volt kalóz. Ami nem is volt baj, és igazából csak néha jutott eszébe az asszó meg a csörte meg a hejehuja. Basabusa bácsi a Birsszirten lakott Bivalybú mellett, ami egyet jelentett azzal, hogy rengeteg kókusztejet ivott. Ha pedig este kisétált a Nagymóló végébe a néha túl hangos papagájcsiripelésben, és végignézett a végtelen Tengeróceánon, afelé, ahol a naplemente pókhálót sző a láthatár végére, na akkor érezte, hogy a szíve, az már megint, jaj, de kipukkad.

Pont egy ilyen tengeróceánnézős estén jelent meg a pöszmösz szívű Pipacsboszorkány. A keleti szelet lovagolta épp, a Hold árnyékából szállt alá, és hoppcsak! hát nem észrevette a Basabusa hatalmas, óriási dibidobi szívét?

– Ilyen szíve aztán nem sok mindenkinek van ám! Úgy ellopom, hogy csak na! – gondolta, aztán cukorborsó hangon így szólt a hajdani martalóchoz: – Jaj, kedveském, jaj, hát micsoda, de micsoda egy szív az ott a nagy pocakod felett! Add nekem, de rögtön, adok érte málnacukrot!

Mayer Tamás illusztrációja

Basabusa először közölte, hogy Jaj. Nem szokott hozzá, hogy a Nagymóló végén holmi boszorkák csak úgy ráijesszenek. Aztán azt kérdezte:

– Mit tetszik, csókolom? Még hogy MÁLNACUKROT?

– Az varázsmálnacukor ám! – mondta szinte sértetten a Pipacsboszorkány. – Ettől, ha HAMM: bekapod, megkapsz mindent, amit csak akarsz, széles-e világon!

Basabusa elgondolkodott.

Aztán megint.

Aztán bámulta kicsit a Pipacsboszorkányt.

– Na például. – kérdezte.

– Hát – kezdte a Pipacsboszorkány, olyan hangon, mint a mackósméz: – Megeszed, befalod, hamhamham, és ez itt miiiiiiiiiind a tiéd lehet. Te leszel a Birsszirt ura például! És csak a szíved kérem cserébe!

Basabusa ezen úgy nevetett, hogy visszamosolyogtak rá mind a csillagok. Hogy azt még Bóbabéjen is hallották a pákászok, pedig az a Birsszirttől van vagy 34629 kreccsennyi mérföld.

– De hát minek kéne nekem egy SZIGET?! Tegyem zsebre, vagy micsoda? Hordjam kulcstartónak?

– Hogyhogy minek! – mérgesedett fel a Pipacsboszorkány. – Uralkodni, meg adót beszedni, plusz megmondani mindenkinek a mi merre hány métert!

Basabusa a fejét ingatta.

– Jaj, hát ilyenekre nekem nincs se kedvem, se időm. Meg különben is – mutatott körbe a pálmafákon, a holdfényben csillogó parti fövenyen meg a papagájokon, akik végre befogták a szájukat egy kicsit: – Ha úgy nézem, akkor ez MÁRIS mind az enyém.

Aztán hozzátette, felemelt mutatóujjal:

– Mert ha annyira szereti a szívem, akkor nyilván, hogy az! Akkor nem kell birtoklevél se!

A Pipacsboszorkány toporzékolt. A veres haját rázibálta. Neki kell az a szív! Az a hatalmas, izgőbizgő, basabusai! Mert neki már rég nincsen, csak egy egészen picike, fekete pöszből meg möszből!

Észre sem vette, hogy ahogy végignéz a parton, a Nagymólón, meg a mindeneken, de úgy, ahogy Basabusa mondja, akkor az a pösz már nem is pösz, sőt a pösz helyén: nocsak!

Valami épp rügyet bont.

– De hát akkor például! – folytatta. – Ha megeszed a varázsmálnacukrot, akkor tiéd lehetne a Hold! Elrakhatnád egy batyuba, és csak neked csillogna ottan, én pedig csak a szívedet kérem érte cserébe!

– A HOLD? – Basabusa nem bírta abbahagyni a kacagást. – Frizbinek? Vagy levesestálnak? Hát mi maradna a Holdból, ha csak úgy leszakítanánk az égből? Valami pisla kis korong, talán. A Hold attól Hold, hogy ott van a helyén, és nézd csak, most is, milyen gyönyörű!

A Pipacsboszorkány felnézett az égre, és lám! De fura! Hát így ő még aztán sose nézet arra a világító gombócra, ami csak arra kellett, hogy mögüle bűbájkodjon, meg szórja az átkot. És a dagi Hold csak szórta az ezüstös fényét, és kipattintotta a rügyet a Pipacsboszorkány szíve mélyén. Ahol már nem pöszök voltak meg möszök.

Hanem – nocsak – a legveresebben és legvidámabban pompázó pipacs a világon.

Na az volt ám a mifene érzés!

– Megaztán – suttogta Bivalybútól keletre, a birsszirti Nagymóló végében a csudálkozó Pipacsboszorkány fülébe Basabusa. – A szívemet, ha akarnám, se adhatnám oda. Az már rég nem az enyém.

– Hanem? – kérdezte álmodozva a Pipacsboszorkány.

És Basabusa somolygott, és el is pirult kicsit.

– Hát a Basabusa nénié.

Anyám hibái

Apámnál a fő szabály, hogy elsőre nem vehetünk meg semmit. Akkor sem, ha olcsó. Mindig lehet olcsóbb. Egyszer apám elhamarkodottan vásárolt, később vette észre, hogy az egyik félreeső helyen a csalamádé jobb áron volt. Azóta végig kell járni a piacot, árusról árusra, három óra minimum. Ilyenkor diskurálunk, csevegünk, hogy van Rózsika, lába javul, Lacikám, sikerült eladni az autót, közben figyelünk az árakra, nem veszünk semmit. Szaszerolunk. Ez apám szava. Babika, megyek szaszerolni, mondja, ha nyáron megérkezünk a kempingbe. Anyám nem megy vele, már maga a szó is idegesíti.

Apám azt szereti, ha jól jár, hogy utána mondhassa, látod Babika milyen fineszes a te férjed, vagy tőlem kérdezhesse, ugye milyen fineszes apád van? A finesz szintén az ő szava, de ezt anyám is szereti, mert franciás, és anyám szeret mindent, ami francia.

Biztos, hogy kell belőle öt, kérdezem apámat. Ez most akciós, válaszolja, és már teszi is be a csomagot a kosárba. De mi csak hárman vagyunk, mondom, mire ő, hogy öt van akcióban, nagyon megéri, jó az ár-érték arány. Nézd meg, milyen jó kis gázmaszk, kiált fel, miközben összedörzsöli a tenyerét. Mindig ezt csinálja, amikor izgatott. Anyu nem lesz mérges? Direkt mondta, csak azt vegyük meg, ami a listán van. Nem tudta, hogy lesz gázmaszk. Évek óta gondolom, hogy kellene venni otthonra. Apu, tulajdonképpen miért kell nekünk gázmaszk? Bármi lehet, kislányom. A lényeg, hogy mi felkészülünk. De mi lehet? Például az, hogy egyszer jön egy gáztámadás. Képzeld el, milyen jól fog jönni. De ki támad meg? Ezt nem lehet előre tudni. De miért támad meg? Ne kérdezz már annyit. A lényeg, hogy mi felkészülünk minden eshetőségre. A gázmaszk fontos, minden normális családnak van. És eddig nem baj, hogy nem volt? Nem válaszol, úgy csinál, mintha a listát nézné, de szemüveg nélkül nem látja. Mindent megvettünk, kérdezi. Vécépapír kell még. De nem a barna. Jó lesz ez. De azt anyu nem szereti. Észre sem fogja venni. Nem vitatkozom apámmal, ő is tudja, hogy észre fogja venni, sőt, ez lesz az első, amit észre fog venni.

A garázsba már egy ideje nem tudunk beállni, mert tele van mindenféle hasznos tárggyal. Anyám szerint nem hasznosak, de nem szokott beleszólni. Apám három maszkot a szörfdeszka tetejére pakol, egyet magánál tart, egyet a kezembe nyom. Gyere, mondja, ijesszük meg anyádat! Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet, de apám izgatott, nem akarom elrontani a kedvét.

A bejárati ajtó előtt állunk gázálarcban. Apám úgy néz ki, mint a Csillagok háborújában a fejvadász, akivel Han Solo találkozik Mos Eisley-ban. Biztos én is úgy nézek ki. Sietsz valahová? Eltaláltad és képzeld, épp a főnöködhöz igyekeztem, meg akartam mondani, hogy végre megvan a pénz. Késő, miért nem fizettél határidőre? Jabba vérdíjat tűzött ki rád. Minden fejvadász téged keres, én meg is találtalak. Igen, de hát mondom, hogy megvan a pénz. Ha ideadod, elfelejtem, hogy találkoztunk. Ekkora összeget nem hordok magammal. Apám a fülembe súgja, csöngess. Anyám nem nyit ajtót. Most apám csönget, hosszan, határozottan. Halk jövök, papucsklaffogás, kulcs a zárban kétszer kattan. Bú, apám mély hangja zeng a lépcsőházban, anyám felsikít, a mellkasához kap, gyorsan leveszem a maszkot.

Minek ez a hülyeség? Gáztámadásnál hálás leszel. Anyám nem reagál, a bevásárló szatyorból szedi elő a dolgokat. Direkt kértem, hogy ne ilyen barna vécépapírt vegyél. Jó lesz ez, Babika. Nem jó, mert vékony. Nem vagy te egy kicsit háklis, kérdezi, és tudom, anyám ezt a szót is utálja. Pár mondat, és jön a szokásos. Anyám nem tud főzni, rosszul fogja a partvist, nem szereti az MDF piacot. Apám hibáiról kevés szó esik.

A legszerethetőbb fanyűvő, avagy kalandjaink a hódokkal

A környéken nőttünk fel, így első evezős élményeink még az iskolai testnevelés órákhoz kapcsolódnak. De sem akkor, sem később nincs emlékünk arról, hogy hódokkal találkoztunk volna a Római környékén. Egészen az elmúlt 5-6 évig. Onnan számíthatjuk, hogy az eurázsiai hód (Castor fiber) újra állandó lakója a tágabb környéknek, ha nem is pont a Római-partnak, de a Szentendrei-sziget déli részének mindenképpen. Először csak a kidőlt fák, kéreg nélküli ágak tűntek fel, aztán egy rosszul időzített túrán ránk sötétedett és hazafelé azt vettük észre, hogy egy ág fura cikkcakkban úszik előttünk a vízen. Magától aligha képes ilyesmire, hamar ki is derült, hogy egy hód cipeli szorgalmasan hazafelé a vacsorát. Ettől fogva rendszeresen találkozunk velük a túráink során, egyszer fényes nappal, egy ágon alvó példányt is sikerült felfedezni, ami ritkaságszámba megy, hiszen a hód alapvetően éjszakai állat. Azóta már megfigyeltük, hogy kifejezetten szeret a víz fölé lógó vastag ágakon feküdni, majd nagy csobbanással vízbe ugrani.

A hódok több kilométeres távokat is képesek látszólag céltalanul bejárni a vízen úszkálva, így többen láttak már hódot a Római-parton is a fövenyen – annak ellenére, hogy ott nincs egyetlen egy hódvár sem. Az ember mindig jelen van a parton, a hód viszont – minden más vadon élő állathoz hasonlóan – kerüli az embert és inkább a nyugodt természetet választja. Igaz, a Megyeri-híd közvetlen környezetében látszólag nem zavarja őket az autóforgalom szüntelen zaja.

Hogyan lett a hódból hal?

A hódok a 19. század elejére teljesen kipusztultak Magyarországról, az utolsó példányt 1858-ban Ács mellett, a Concó-patakban észlelték. Szegény hódokat mindenért irtották: vadászták a prémjük meg a pézsmájuk miatt, de a húsukért is. A konstanzi zsinaton, a XV. században a hódot “halnak” nyilvánították, így remek böjtös ételnek számított. Hódtalp elkészítésére, szószban tálalt hódcombra is találunk recepteket Czifray István (József nádor udvari szakácsa) Magyar Nemzeti Szakácskönyvében, melynek “nyolczadik tetemesen javított és bővített kiadása” 1888-ban jelent meg. Ezek után nem meglepő, hogy a hódoknak írmagja sem maradt.

Visszatelepítésük viszont igazi sikertörténet, egyesek szerint túl jól is sikerült. 1991-ben a Hortobágyi Nemzeti Park szervezésében hét egyedet engedtek szabadon a Tiszafüredi Madárrezervátumban a Tisza-tavon. 1996-tól az európai akciókkal párhuzamosan a WWF Magyarország vette át a program irányítását. Mára 8-10 ezer közé tehető a hazánkban élő egyedek száma. Mivel természetes ellenségei, a farkas és a medve hazánkban nem fenyegetik, békésen szaporodik, és fokozatosan az ember jelenlétéhez is hozzászokott. 1988 óta védett, eszmei értéke 50 000 forint.

Hódlesen

De vissza az átlagos hétköznap estéhez és a Szentendrei-szigethez. Ha már besötétedett, érdemes csöndesen figyelni a vizet és a partot, mert a sziget oldalában mindkét Duna-ágban számtalan lakott és elhagyott hódvár található. Pontos helyüket a hódok nyugalma érdekében sajnos nem árulhatjuk el, de ha kupolaszerűen összehordott gallyakat, ágakat látunk a parton, jó eséllyel hódvárra akadtunk. Az eurázsiai hódok üregekben laknak, várat inkább csak ott építenek, ahol túl kicsi a partoldal lejtése. 50-80 cm átmérőjű lakóterükhöz járatok vezetnek, ezek bejárata a víz alatt van. Ezért sem távolodnak el a parttól 15-20 méternél messzebbre. No meg azért sem, mert ha veszélyt éreznek, a vízbe menekülnek. Ha sötétedés után úszik előttünk valami a vízben, ami nem kacsa, az nagy valószínűséggel hód lesz. De a parton is gyakran látni, ahogy rendezkednek, pakolnak, tevékenykednek. Nem ijednek meg, a fény sem zavarja őket, ha rájuk világítunk. A vízben pedig egyenesen úgy tűnik, mintha maguk közelednének, érdeklődnének. Azonban jó, ha felkészülünk rá, hogy a hód ellenségnek tekint bennünket. Közeledésünket jelezni fogja a többieknek, de úgy, hogy egy füst alatt ránk is a frászt hozza. Ravaszul eltűnik a víz alatt, majd egy óvatlan pillanatban váratlan helyen felbukkan és széles farkával nagyot csap a vízfelszínre. Akkorát szól, hogy az ijedtségtől kis híján kiesünk a hajóból. És még egy adag vizet is kapunk a hátunkba.

A kölyökhód viszont módfelett kíváncsi, egész közel úszik az evezősökhöz és olykor az evezőkhöz is: a fából készültekkel jobb vigyázni, mert előfordult már, hogy megpróbálta megkóstolni.

Kedves plüssállat, vagy ádáz fanyűvő?

A hódnak minden tulajdonsága megvan ahhoz, hogy kizárólag szeretni lehessen: kedves gombszeme, szőrös ducisága, mókásan kilógó foga a dögönyözni való plüssállatot juttatják eszünkbe. Megítélése mégis finoman szólva ellentmondásos.

Kétségtelen, hogy  a hód az ember után a második legnagyobb természetátalakító. Az eurázsiai hód, kanadai rokonával ellentétben nem épít gátakat, viszont valóban át tud rágni és ki tud dönteni pár nap alatt egy 20-30 centi átmérőjű fát, sőt lényegesen nagyobbakkal is elboldogul és ezzel ténylegesen természeti károkat okoz. A hód elsősorban vízinövényeket és lágyszárú fajokat eszik, de különböző cserjék és fák kérgét, leveleit, fiatal hajtásait is elfogyasztja. Mivel az őszi és téli időszakban nem nagyon talál másfajta táplálékot, a fák kérgét kezdi el rágni. Ilyenkor eleségként faágakat raktároz a várába, hogy amikor a vízen jégréteg alakul ki, akkor se kelljen elhagyni a búvóhelyét. Egy hódcsaládnak nagyjából 1 km hosszú, 15-20 méter széles élőhelyre van szüksége. Az ártéri erdők nyaralóövezetekké alakítása vagy mezőgazdasági művelésbe vonása ezért egyre több konfliktust szül. A természetes ellenség hiányában elszaporodott állomány egyes vidékeken komoly gondot okoz.

A probléma kezelésére 2019. decemberében hódkonferenciát is tartottak Magyarországon, ahol jó néhány problémakezelési módszert ismertettek az érintettekkel. A művelésbe vont területeket kerítéssel, a fák törzsét védőhálóval érdemes megóvni. Erre Budapesten, a Kopaszi-gáton is láthatunk példát, ahol szintén komoly hódpopuláció él. A károk enyhítését szolgálhatja az is, ha a vízpartok 10-15 méteres sávját egyszerűen meghagyjuk a hódnak. Ezen a részen növeljük az általa kedvelt vízinövények állományát, olyan fákat ültetünk, amelyet kifejezetten kedvel (nyárfajok, fűzfajok).

Felmerült a konferencián az időszakos vadászhatóság visszaállítása is. Ennek továbbgondolt változata lehetne a hódszektorok kialakítása: azaz az élőhely felmérése után ki lehetne jelölni azokat a zónákat, ahol ritkítandó, megóvandó vagy vadászható lenne a faj.

Érdekesség, hogy Ausztriában és Németországban már hódmenedzsereket is alkalmaznak. Ők monitorozzák a populációt és ügyelnek a kívánt egyedszám egyensúlyára. Kezelik a konfliktusokat, egyfajta kiegyensúlyozó szerepet visznek a hódok és a gazdálkodó emberek érdekütközésében.

A hódok haszna

Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a hód természet-átalakításának számos hasznos oldala van. Mozaikossá, változatossá varázsolja élőhelyét. Környezete átalakításával más állatok, kétéltűek, hüllők, madarak számára teremt élőhelyet. A hátrahagyott hódvárakkal a vidra, a róka és a borz számára biztosít kedvezőbb életkörülményeket. Ahol a hód természetátalakításba kezd, ott megnövekszik a halak száma és fajtagazdagsága.

A Római-parton a fent említett fakárokkal nem találkozunk. A hód számára egyelőre kedvezőbb lakóhelyet nyújt a Szentendrei-sziget, de barangoló hódokat kis szerencsével a Rómain is megfigyelhetünk, ha egy csendesebb partszakaszon sötétedés után a vízparton üldögélünk. Az igazi találkozásokhoz azonban érdemes vízre szállni, akár egy átlagos hétköznap késő délutánján is.

MUSTRA

top5

  1. KÉHLI

Újra nyit a Kéhli Vendéglő, igaz, szűkített étlappal, és fogyasztani is csak a belső teraszon lehet, de kit érdekel, ha van harcsapaprikás túrós csuszával? Márpedig van! Jöhet mellé a Krúdy fröccs, és tényleg haza érkeztünk.

A Kéhliről itt írtunk.

  1. KOBUCI

Péntektől ismét várja a Kobuci kert a vendégeit! Bár koncert nem lesz, (majd dúdoljuk helyette magunkban például a tavalyi Hiperkarma koncert dalait), de az itallapot kifényesítették, és hatalmas szeretettel várják a betérőket.

A Kobociról itt írtunk.

  1. Vasmacska KávéZOO
    Május 21.-én, csütörtökön újra kinyitják a nagy fekete fakaput, és várják a vendégeket a Vasmacskába is! A nagy találkozásra fagyival, jeges kávéval, répatortával, prosecco-val, zöld és lila fröccsel, csokiszuffléval készülnek. A kutyák és a csincsillák bajsza kipödörítve, a terasz tele már illatos virágokkal és mentával. Csütörtöktől újra van déli menü, és ami újdonság: HÉTVÉGÉN is lehet majd kétfogásos menüt rendelni. Egyelőre csak a szabadtéri asztaloknál lehet leülni a belső udvaron, illetve a kávézó előtti pár kisasztalnál.

A Vasmacska KávéZOO-ról itt írtunk.

  1. Fellini Római Kultúrbisztró

A Felliniről csak annyit tudunk, hogy pénteken nyitnak, de nem is kell ennél több a Rómaipart és a csíkos nyugágyak szerelmeseinek. Mindemellett nagyon valószínű, hogy lesz meggyes sör, és hogy Ruskó Sándor és Fülöp Virág tulajdonosnak idén se lesz idejük festeni és indián lábszárvédőt hímezgetni nyitvatartási időben!

A Felliniről itt írtunk.

  1. Legenda Pub

Két hónap elteltével, ismét a megszokott nyitvatartással várják a Legendába érkezőket! Az előírásnak megfelelően, közterületen lehet fogyasztani. Csapon van: Sárgabarack, Fekete áfonya, Tripla meggy, Jokerface, Vörös Csepel, Olaszházi Világos, Tsuki, Six fingers!

A Legenda Pub-ról itt írtunk.

+1.  Meghívunk egy sörre, Budapest! – Végleges dátum!

05.21.-05.31. Budapesti vendéglátósok összefogtak, és úgy döntöttek, hogy ezen a héten mindenkit, aki egy gyöngyöző korsóval csillapítaná sör- és közösségszomját, összesen 10.000 korsó sörre!!! látnak vendégül! Bizony, meghívnak: szeretnék, ha újra lenne kedv és bátorság leülni kedvenc asztalotokhoz beszélgetni, sörözni, nevetni nagyokat. A csatlakozó helyek listája az eseményben, ami folyamatosan bővül.

Kisokos a fröccsözéshez!

(Gyorssegédlet azoknak, akik kiestek a gyakorlatból.)

 

május 21.

15:00 Társasköri Kultúrkarantén Óbudai Társaskör

16:00 Dian Viktória a karanténban – Nyáry Krisztián kérdezi Líra Könyv

18:00 Rendhagyó könyvbemutató: Énekesmadarak és kígyók balladája Líra Könyv és Agave Könyvek

18:00 Színház a társadalmi távolságtartás idején Goethe-Institut Budapest

19:00 #együttolvasunk 7. / Kosztolányi Dezső / Irodalmi Szalon Juhász Anna Irodalmi Szalon

19:30 Margó irodalmi kvíz #2. Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár

ELEVENEDÉS 2020 ONLINE FESZTIVÁL BARTÓK BÉLA BOULEVARD
11:30 Bor és Kézműves Üzlet, Műhely, Galéria Csodacsapda videoinstalláció – 1 művész porta

12:30 Pagony mesék
14:00 Tranzit – 1 művész 1 porta
15:00 Kredenc-műterem Besnyői Rita Something to remember – 1 művész 1 porta
17:00 Átlátszó Előszoba – Online Üvegkiállítás megnyitó.

 

május 22.

16:00 KOBUCI Nyitás 2020 KOBUCI

16:00 Jeffrey Archer: Aki mer – Könyvbemutató Líra Könyv és General Press Kiadó

20:00 Online közvetítés – Molière: Tartuffe Jászai Mari Színház

 

ELEVENEDÉS 2020 ONLINE FESZTIVÁL BARTÓK BÉLA BOULEVARD 

11:00 ArtEcho Egyesület Kirakat kiállítás – 1 művész 1 porta
12:30 Pagony mesék
15:00 Varró Szilvia: Emlékmackó
15:00 Kredenc-műterem Something to remember
16:00 Faur Zsófi Galéria Gábor Áron #ARTSTORY – 1 művész 1 porta
19:00 Három Hét Galéria Robitz: Woven Mirror – 1 művész 1 porta

 

május 23.

10:00 Két napos Gemenci-erdő vízitúra vízitúra

10:00 Madarak, virágok, regények Jókai-kert Természetvédelmi Terület

10:00 Deliága Éva: Agresszió és empátia Nyitott Akadémia és további 5 ember

16:00 Szélkötő Kalamona (Bóbita TV) Bóbita Bábszínház

17:00 Online közvetítés – Molière: Tartuffe Jászai Mari Színház

 

ELEVENEDÉS 2020 ONLINE FESZTIVÁL BARTÓK BÉLA BOULEVARD 

 

11:00 Hadik Kollázs család – KACS Műhely – 1 művész 1 porta
12:30 Pagony mesék
14:00 Tranzit Hajdú Ágnes: Sütemény sütés 3 percben
15:00 Kredenc-műterem Something to remember
16:00 Faur Zsófi Galéria Gábor Áron #ARTSTORY
17:00 Kelet Kávézó és Galéria Csernovszky Júlia – Finom dolgok I.- 1 művész 1 porta
18:00 GuyaChild LIVE koncert (Online)

 

május 24.

10:00 Hangszerbemutató Kárász Eszterrel – A harmonika és a bandoneon Wesselényi17 és Kárász Eszter élő videója

10:30 Vasárnapi Iskola // Streamkoncert-sorozat az A38 Hajón A38 Hajó

15:00 Online Vasárnapi Barangoló | A tűzoltólk védelmezője Kiscelli Múzeum

20:00 A 303-as repülőszázad – Lengyel Online Filmhétvége Lengyel Intézet

 

 ELEVENEDÉS 2020 ONLINE FESZTIVÁL BARTÓK BÉLA BOULEVARD 

 

11:00 Downdog Jóga Stúdió Buda Sugár Berci légzés technika óra LIVE
12:30 Pagony műhely DIY
15:00 Kredenc-műterem Something to remember
16:30 Bence Balázs Van-e élet a kattintós passziánszon túl?
17:00 BÉLA – bár, étterem, lakás, arborétum SAPI – 1 művész 1 porta
18:00 DJ Taptune

 

május 25.

16:00 Sorsfordító történetek: Balázsy Panna és Csonka András beszélget Líra Könyv és további 2 ember

17:30 HerMes: Critical and Creative – The Art of Translation CEU Center for Arts and Culture és további 3 ember

 

ELEVENEDÉS 2020 ONLINE FESZTIVÁL BARTÓK BÉLA BOULEVARD 

 

11:00 Defo Labor Oláh Orsolya: Álmodtam egy valóságot – 1 művész 1 porta
12:30 Pagony mesék
16:00 Faur Zsófi Galéria Gábor Áron archív felvételek
15:00 Kredenc-műterem Something to remember
17:30 Hadik Ott Anna
19:00 Egger Géza produkció

 

 

május 26.

16:00 Nádasdy Ádám: A szakállas Neptun Líra Könyv és Magvető

18:00 Spiró György: Malaccal teljes éveink Líra Könyv és Magvető szervezésében

 

ELEVENEDÉS 2020 ONLINE FESZTIVÁL BARTÓK BÉLA BOULEVARD 

 

10:00 Kiss Áron Magyar Játék Társaság Viseletes babák
12:30 Pagony mesék
15:00 Kredenc-műterem Something to remember

 

május 27.

16:00 Szilasi László: Kései házasság Líra Könyv és Magvető szervezésében

18:00 Lana Millan: Raziel2. – Egy angyal a szerelem küszöbén Líra Könyv és Athenaeum

 

ELEVENEDÉS 2020 ONLINE FESZTIVÁL BARTÓK BÉLA BOULEVARD 

 

12:30 Pagony mesék
15:00 Kredenc-műterem Something to remember
16:00 Faur Zsófi Galéria Gábor Áron archív felvételek
19:00 Horváth Lóczi Judit – 1 művész 1 porta

 

Ha megtiportad, edd is meg!

A vicces ebben az, hogy egy átlagember sokkal több bodzát eszik életében, mint hinné: a beérett bogyót ugyanis nagyon gyakran használják lekvárok, gyümölcslevek színezésére, ugyanis olyan sötétlila levet ereszt, amit soha többet nem lehet kimosni semmiből. A göcsörtös, nagyon öreg szőlőtőkékre emlékeztető bokrok ültetvényei is ezért sorakoznak a mellékutak mellett – szigorúan körbekerítve, hogy az arra járók ne dézsmálják meg még virágzó korukban. Úgy ugyanis sokkal finomabb.
A virág szezonja viszont rövid ideig tart: jó esetben, ha ismerünk napsütötte, aztán nyugati kitettségű és végül kifejezetten hűvös helyen élő bodzabokrokat is, akkor úgy három-négy hétig lehet szedegetni a tányérokat (és közelebbi ismeretséget kötni a szerelemtől szédült rózsabogarakkal).
Aki egyébként soha nem vetemedik arra, hogy a rendelt pizzán kívül bármilyen bonyolultabb dologgal szennyezze a konyháját, ilyenkor az is nekiáll, hogy összeragacsozza. A friss bodzaszörp ugyanis pofonegyszerű: víz, cukor, bodzavirág, citrom felkarikázva.  Az áztatmányt 2-3 napig lehet eltartani hűtőben, utána akaratlanul is erjedni kezd.

De mi van, ha direkt akarjuk, hogy erjedjen?

Itt jön az izgalom! Amikor már unjuk, hogy a télire szánt, gondos receptek alapján megfőzött szörp a második évben is felrobban; amikor már kipróbáltuk, hogy milyen a sörtésztában kisütött bodzavirág (nem finom); amikor már az összes bodzás piskótát kidobáltuk a posztolás után, mert a fülén jön ki az egész családnak – nos, akkor jön az, hogy csináljunk belőle direkt alkoholt!
Persze a valódi pezsgőhöz köze sem lesz, de sebaj: ha egyszer pezseg, alkoholos és finom, akkor nyugodtan nevezzük így – csak soha ne mondjuk a szemébe egy borásznak.
Az eljárás igazából nem sokban különbözik a pitypangsör készítésétől, csak tovább érdemes érlelni és óvatosabban, az elegy ugyanis valamiért robbanósabb.

  1. lépés: a begyűjtés

A bodzavirág a cizelláltsága miatt minden másnál hajlamosabb összeszedni az út porát és a szmogot, tehát itt is ökölszabály: város közepéről és út mellől ne szedd le, mert koszos lesz! Megmosni pedig nem lehet, hiszen pont az a jó, minél több virágpor marad benne. (Innen üzenem a pollenallegriásoknak: ami nem öl meg, az megerősít. Bocsánat!)
Szóval: csavargás közben keressünk egy olyan bozdabokrot, amihez már nem lehet flip-flopban odamenni és szedjünk le róla annyi virágot, amennyit elérünk. Fontos, hogy már ne legyen bogyós, mert úgy nincs íze, és ne legyen barnásan száradt sem, mert az illúzióromboló. A receptek általában 5-6 virágtányért írnak, de ebben az esetben nyugodtan lehetünk szemérmetlenek: minél több, annál jobb! A vadon élő bokrok úgyis olyan magasak, hogy még a legbőszebb fosztogatás után is marad bőven a méhecskéknek és őszre a madaraknak.
A másik ökölszabály: nájlonzacskóba nem szedünk semmit! Nem csak azért, mert a jó ízlés ezt diktálja, hanem mert óhatatlanul elbújhat benne katica vagy poloska, ami a hazaszállítás közben (pláne a megállunk egy fagyira) fuldokolni kezd, miközben füllednek be a virágok, és kieregeti magából azt a bűzt, amit mindenki ismer és senki nem kíván magának. Pláne a poharába. Ha nincs éppen kéznél kosár (ami ugye mindig van, ahogy jó kés is mindig van egy úrinőnél!), akkor tökéletesen megfelel egy nápolyisvödör vagy a derekunkra kötött pulcsiból csinált batyu.

  1. lépés: a feldolgozás

Otthon egy újságpapír felett óvatosan rázzuk ki a virágokat (lásd katica és az apróbb lakók, őket hajítsuk ki finoman az ablakon, majd vágjuk le ollóval a lehető legtöbb zöld szárat a virágtányérokról.
Közben a virág mennyiségéhez képest találjuk ki, hogy kb. hány liter bodzapezsgőt szeretnénk úgy egy hónap múlva. (Kb. egy liter vízbe áztatva a virág a lé egyharmadát tegye ki, akkor már becsületes bodzaíze lesz.)

A recept arányokban:
1 rész víz (1 liter)
1/3  rész cukor (kb. 35 dkg)
15-20 bodzavirág/liter (attól függ, mekkorák)
fél citrom leve vagy 5-7 g citromsav* egy liter vízhez
1 nagy csipet szárított vagy 10 g friss élesztő (5 liter felett bátran duplázni a mennyiséget)
2 tk borecet (literenként – elhagyható**)

A víz harmadát forraljuk fel a cukorral és a citromlével, hogy sziruppá váljon.
Ha friss élesztőt használunk, a szirupból merjünk ki egy pohárnyit hűlni, majd, ha felolvadt a cukor, öntsük fel a maradék vízzel és fullasszuk bele a virágokat, mérjük bele az ecetet és az élesztős levet, ami ekkorra zavaros kell, hogy legyen. (Ha nem az, akkor leforráztuk. Semmi baj, kezdjük újra, csak langyos cukros vízzel, különben megint megöljük az összes bacit.)
Keverjük alaposan össze és tegyük olyan helyre, ahol nem esünk át rajta, de naponta rá tudunk nézni. 3-4 nap után már akkor is habos-virágos trutyinak kell a tetején lennie, ha az izgalomtól folyton kevergettük.
Ha nem ilyen, akkor első körben tegyünk hozzá még egy kis cukros lében futtatott élesztőt és legyünk nagyon büszkék, hogy túl steril a konyhánk. Jelzem, nem szokott előfordulni – és ez így a normális.

*Nem kell feltétlenül fenszi biocitromot használni (bár nyilván jobb érzés): ha nincs ráírva a boltban, hogy a héja nem fogyasztható, akkor elég nagyon alaposan megsikálni egy steril mosogatószivacs durvább felével és mehet bele a héja is. A citromsav erősebb, de sterilebb ízt ad.
**Vannak, akik az ecetek szagát sem bírják, ide pedig az erjesztés erősítéséhez és irányításához kell. Szóval vagy nagyon jó ecetet használjunk, vagy inkább semmilyet: aki – hozzám hasonlóan – nyáron gyümölcsecetekből csinál fröccsöt, az tegyen bele, de lehetőleg ne azt, amivel a mosógépet szokta átmosni, ha bebüdösödik. Aki szívből gyűlöli, az hagyja ki nyugodtan, de legyen nagyvonalúbb az élesztővel.

  1. lépés: az erjesztés

Három kulcsfontosságú dolgot kell szem előtt tartani az érlelés közben.
1.: Olyan helyre tedd, ahol nem dönti fel senki. Ez banálisnak tűnhet, de aki mosott már fel/le 8 liter ragadós levet apró, cuppogós virágokkal a konyhája olyan helyeiről, amiről azt sem tudta, hogy elérhetőek felmosófával, az tudja, miről beszélek.
2.: Naponta csak egyszer piszkáld! Úgyis rá fogsz nézni és ha már ott vagy, megkevergeted (ld. battonage, de minél többet macerálod, annál jobban félremehet az erjedés. Mivel sima sütőélesztővel dolgozunk mosófazékban, hagyd, hogy tegye a dolgát a maga természete szerint.
3.: Ez alatt a 3-4 nap alatt ne csatlakozz, de még csak be se kövess semmiféle fermentálással foglalkozó oldalt, blogot vagy FB-csoportot! A kocka már el van vetve, viszont ezek – az arra fogékonyaknak – egyrészt azonnal súlyos függőséget okoznak, másrészt több sár, vér és epe ömlik majd a klaviatúrádra, mint a rovarhatározó- vagy a kismama-csoportokban.
A hetedik napon vegyél egy nagy levegőt, ugorj fejest és egy új világ nyílik meg előtted! (Coming out: az apukám mindent fermentál, ami lassabban mozog, mint ő. Ő pedig fürge.)

Szóval: ha a negyedik napon már rendesen habzik és viszonylag tömött, virágokból álló kalap keletkezett a tetején, akkor ezt szedd le és csavard ki kézzel, aztán állj neki a palackozásnak.

  1. lépés: palackozás

A kiszemelt üvegeket csírátlanítsd. Ezt a legegyszerűbben – ekkora mennyiségnél – úgy lehet megtenni, ha az üvegeket simán beteszed a hideg sütőbe és legalább 180 C-ra melegíted 20 percre.
Sajnos előtte mindenképpen sikálni kell: ha nagyon fotogén csatos üvegeket veszel, azokon is van ronda cetli és a gumitömítést mindenképpen le kell feszegetni a csatról, különben megrepedezik és rossz esetben ráolvad a porcelánkupakra. Ha a vastagabb falú, csavarzáras borosüvegeidet használod, azokról jobb esetben áztatással lejön a címke – rossz esetben vakarni kell. (Úrinő a jó késével, ugye.) A kupakokat soha ne tedd a sütőbe: megég a gumitömítés és olvadt trutyi lesz, de a forrázást még bírják.
Fogj egy sterilre vasalt konyharuhát, hajtsd duplára és béleld ki vele a legsűrűbb tésztaszűrődet. Ezt tedd a – szintén kiforrázott – tölcséred tetejére és kezd el belemeregetni a palackokba. Ekkor megtudod, hogy a szövet mindenhová továbbítja a folyadékot, szóval add fel a harcot: tényleg minden csatakos és ragadós lesz.
Amint megtelik egy palack, zárd le és tedd abba a cipős/boros/zöldségesdobozba, amiben érlelődni fog. Legalább három hetet fognak benne tölteni és a tapasztalatok szerint legalább kettő (fel fog robbanni) ki fog futni belőle, ezért kell a doboz. Az explózió nem lesz látványos, szóval egy konyharuha elég a letakarásukhoz.

  1. lépés: fogyasztás:

Ami 5 hét után nem futott ki, az már nem is fog. Cserébe akkor áll bosszút, amikor nyitod – pont, mint a felrázott kóla, úgyhogy óvatosan! (Előtte elrettentésképpen érdemes rákeresni a bodzaszörp-balesetek címszóra.)
Várj meg egy langyos koranyári estét, hűtsd be alaposan, aztán ülj ki a teraszra – vagy tárd ki sarkig az összes ablakot, hogy bejöjjön a hársfák illata és a cserebogár-horda, majd töltsd ki egy szép nagy borospohárba! Nagyon gyorsan el fog fogyni, de készülj rá, hogy olyan alkoholtartalma van, mint egy gyengébb sörnek, szóval a harmadik üveget csak alapos indokkal nyisd ki! Ahogy elfogyott, garantáltan elkezded majd várni a jövő tavaszt.

A következő felvonásban a kakukkfüvet dolgozzuk fel nagyon alaposan (engem ebben a pillanatban másfél kilónyi vár egy kosárban), ráadásul kezd érni az erdei szamóca!

Budapest színe és a fonákja

Marcus Goldson művészetét elmondása szerint többek között Modigliani, vagy Paul Hogarth is inspirálta. Azonban nehéz figyelmen kívül hagyni a párhuzamot, mely nagyvárosi jeleneteit nézve eszünkbe juthat. A mulatók, kávéházak és nagyvárosi utcák forgataga, a ’20-as évek német művészeinek világa: Otto Dix, George Grosz, vagy Rudolf Schlichter Új Tárgyiassága.

A Kenyában felnőtt brit művész már több mint 25 éve él Budapesten. Pályáját szobrászként kezdte, majd figyelme inkább a festmények és grafikák felé fordult. A ’90-es évek elején költözött Budapestre, 1995 környékén pedig rövid ideig a Flórián tér közelében élt feleségével, Ildikóval. Szívesen emlékszik vissza az óbudai időkre, elmondása szerint a Fő tér és a Kobuci kert látogatása életének része maradt. Felségével kisebb biciklis kirándulásaik célállomásául ma is gyakran választják a Római partot.

Római parti lány

Óbudai tartózkodása után pár évvel Marcus fővárosunk kimeríthetetlen témái felé fordult, művészetét legtöbben ma is „Budapestes” képeiről ismerik.

Időzhetnénk akár tovább is a Rómain, de felülünk inkább a Duna hullámaira és vitetjük magunkat egészen a budapesti fürdőkig. Marcus Goldson a biciklizés mellet úszni is nagyon szeret. Elkísérjük ezért alkotónkat ezekbe a fürdőkbe, melyek e cikk megírásának időpontjában még mindig zárva tartanak. Lelkünket készítjük a nyárra. Hagyjuk, hogy Marcus fogja kezünket és vezessen minket ebbe a bájos, mókás, groteszk világba. A magyar fürdőkultúrába. Képzeletünkben mi is ott ülünk jellegzetes figuráival a medencében, érezzük bőrünkön a nap melegét, élvezzük a víz simogatását. Körülvesznek minket a megszokott alakok: idősek és fiatalok, magyarok és turisták, ripacsok és az introvertáltabbak.

Sportuszoda öltözője

Marcus Goldson megőrizte külföldi friss szemét, rácsodálkozását a magyarok mindennapjaira. Több mint negyed évszázada él itt már velünk és tudósít mindennapjaink valóságáról, igazán szofisztikált humorral. Munkáiban eltúlozza az emberi jellemvonásokat, szinte karikatúrává torzítja azokat. Tipikus karaktereket választ, a lényeget akarja átadni, és ehhez minden eszközt megragad. Majd minden képe egy mozgalmas kavalkád és hihetetlenül részletgazdag! Fontosak a feliratok, a táblák. Megjelennek a tipikus magyar márkák. Nem mellékes, ki mit olvas, milyen ruhát visel, vagy milyen kiegészítőt hord. Ezek mind üzennek valamit nekünk, árulkodóak. Sok képén a színorgia pedig bizonyosan a művész afrikai múltjából fakad.

„A legfontosabb a narratíva, a történet, a helyszín. Nem az a típusú festő vagyok, aki a tényszerű dolgokat szeretné pontosan ábrázolni. Félúton vannak a képeim a valóság és a képregény közt.” – meséli a művész egy pár évvel ezelőtti interjúban.

Lehetnének ezek a jelenetek máshol? Szólhatnának más nemzet fiairól? Biztosan nem. Az egész légkör és üzenet annyira magyar! Társadalomkritika, de óriási szeretetpamlagra ültetve. Színes, vidám, nyüzsgő. Művészünk dédelgeti, ringatja témáit, átmossa magán és rávilágít a lényegi dolgokra. Ezt látja ő. Szinte felkiált: Nézzétek! Így éltek ti! A nagybetűs VALÓSÁG humorral párosítva. Csodálatos tükör ez! – ha szembe mer nézni vele a magyar.

Néha a messziről jött ember mondja meg az igazat. Mert ő még lelkes, kutat, megismerni akar. Kívülről és sokkal tisztábban lát dolgokat. Mint egy külföldi idegenvezető, aki Budapestet választotta (!) lakhelyéül, és végül jobban bemutatja, mint bármely felkészült magyar. Mert ott a lelkesedés és az objektív nézőpont, persze ha még 25 év után is beszélhetünk objektivitásról Marcus Goldson esetében…

Marcus nem a múzeumok falára szánja munkáit, hanem az emberekhez akar eljutni. Hozzájuthat alkotásaihoz a közember is, hazaviheti emlékként grafikáját egy külföldi is. Jelen van a város mindennapjaiban alkotóként, grafikáival találkozhatunk vásárokon, vendéglátóhelyeken. Láthatjuk tekerni egy bringán, vagy egy jó kis helyen sört kortyolni. Itt él velünk, megfigyel, megörökít, de nem ítélkezik. Csak megmutat és mosolyra fakaszt.

Cikkünkben leginkább Marcus „medencés képeit” jártuk körbe, a gazdag képanyag kisebb szeletét mutattuk csak meg az olvasónak.  E blogbejegyzés írója azonban mindenkit arra bátorít, hogy merüljön el a meseszerű, mégis valódi, egyedi hangvételű világban, amit Marcus Goldson varázsol körénk. Kísérje figyelemmel Budapest változását a ’90-es évektől napjainkig, és keresse fel a művész honlapját, nem fog csalódni.

If you are lonely, press play

Ha magányos vagy, nyomd meg a lejátszás gombot. A playt. Vagyis tegyél be valami zenét. Ezt énekli éppen Damon Albarn, a Blur énekese, aki nem csak a Blur énekese, hanem szólóelőadó is – ez a dal éppen az egyetlen szólólemezéről, a csodás, személyes, lebilincselő, intim, megkapó Everyday Robotsról szól -, de, aki nem tudná, ő álmodta meg Jamie Hewlett képregényrajzolóval a Gorillaz képregényzenekart is, készített lemezeket afrikai zenészekkel is, írt operákat, az egyiket Erzsébet királynő udvari tudósáról, John Dee-ről, a másikat, úgy látszik ez a majom-tematika beakadt nála, Monkey: Journey to the West címmel, meg zenélt a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosával, Flea-vel is Rocket Juice to the Moon néven (Flea meg amúgy zenél egy másik olyan angol fejjel is, akivel sosem gondoltam volna, hogy fog: Thom Yorke-kal, a Radiohead frontemberével). Elképesztő fazon, nem is tudom, van-e valaki a kortárs popzenében, vagy volt-e egyáltalán valaki valaha a könnyűzene történetében, aki ennyi felé lett volna nyitott, ennyi mindennel foglalkozott volna, ennyi mindenben tudott volna érvényesett alkotni és ennyi alkotói szerepben tudott volna érvényesen szerepelni. Na jó, de most nem egy zenész életrajzát akarom felmondani. Rendben, de akkor miről beszélek, ha Damon Albarnról beszélek? És miről, amikor azt mondom, hogy if you are lonely, press play? És egyáltalán miért fontos a zene? Miért több, mint valami, ami csak úgy szól és tetszik vagy nem tetszik, mond valamit vagy nem mond semmit vagy éppen el sem várod, hogy mondjon valamit?

Ha magányos vagy, nyomd meg a lejátszás gombot. Vagy ha nem vagy magányos. Vagy ha szerelmes vagy. Vagy ha nem vagy az. Vagy ha hánynál mindentől. Ha egy ismerős vagy egy ismeretlen város utcáin sétálsz, fülhallgatóval a fejeden. Amikor egy ismerős történetben sétálsz, vagy ha egy ismeretlenben, az életed ismerős vagy ismeretlen főutcáin, sikátoraiban és zsákutcáiban. Vagy ha egyszerűen csak azt akarod, hogy legyen valami, amibe belebújsz, mint egy buborékba. Amíg szét nem pattan. Vagy, ha csak kell valami, de kurvára kell, ami fog és elvisz innen. Mert egyáltalán nem érdekel, ami van. De akkor is, ha éppen valami olyat akarsz társnak magad mellé, ami pontosan elmondja, ami itt és most van, ami veled, vagy nem csak veled, hanem veled és valaki mással, veled és valakikkel másokkal, veled és körülötted. Can I get any closer? Ezt is énekli Damon Albarn ugyanabban a számban. Juthatok-e közelebb?

Azok a dalok vagy számok, amik a legfontosabbak (meg hát persze azok, akik ezeket megírják és előadják, sőt, számos esetben még azok is, akik kitalálják, hogy ezek a zenék hogyan szólaljanak meg), olyan közel jutnak, mint szinte semmi más. Nem is csak az, hogy a zene egésze, vagy hogy a szöveg és benne a refrén, az idéznivaló sorok, hanem hogy egy hangszín, egy ritmus, egy zenei fordulat, egy szó, egy semmiségnek tűnő apróság, egy semminek látszó valami, egy kóbor szintihangzás, egy elbaszott gitárszóló, tudjátok, mint amit Kurt Cobain játszik a Nirvana MTV Unpluggedon hallható David Bowie-feldolgozásban, a Man Who Sold The Worldben. Ezek mind tízből tízes érzéki fegyverek, olyanok, mintha legalábbis egy titkos projekt keretében fejlesztették volna ki valami hiperbiztonságos, föld alatti laboratóriumrendszerben, ilyen kis izék, amik egyfelől lemásznak sejtszintig, beépülnek a DNS-be, szavak nélkül beszélnek hozzánk, hangok a fejünkben, bőr alá ültetett mikrocsipként irányítják a zsigereinket, mint valami elbaszott disztópiában, miközben, másfelől, keretbe is foglalják azt, amik vagyunk. Életünk filmzenéi. Forgatókönyvek. Kisfilmek. Egész estés, szélesvásznú mozik. Grandiózus eposzok. Kisköltségvetésű, ócska trash movie-k, érzelmes, érzelgős habcsók-mozgóképek, horrorok, sci-fik, rajzfilmek, társadalmi körképek, lassan körsvenkelő végtelenített, fekete-fehér tarrbélák, csiricsáré, beállt timburtonök, szerelmi drámák, happy endek, mindenek és semmiségek.

A kamera felemelkedik a főhős arcáról, végigpásztázza a környéket, fölkúszik a házak fölé, aztán még feljebb emelkedik, már a város fölött van. Végefőcím. Írta, rendezte, gyártásvezető, if you are lonely, press play.

Bemutatkozik az Óbudai Múzeum

Az Óbudán található múzeumok száma már-már a belvárosi kerületekben vagy a nagyobb vidéki városokban található múzeumok számával vetekszik. Mindemellett az itt található közgyűjtemények egymáshoz való közelsége okán egy helyi múzeumi negyed hangulata sejlik fel.

Óbuda újkori múzeumtörténete Pálóczi Edgár nevével kezdődik, aki 1927-ben alapította meg Óbudán a főváros első helytörténeti múzeumát, amelyet Óbudai Árpád Múzeumnak neveztek el. Mivel a gyűjtemény anyaga a II. világháború alatt elpusztult és az intézmény megszűnt, ezért e korai közgyűjtemény hivatalosan nem tekinthető az Óbudai Múzeum jogelődjének. A mai múzeum elődje a főváros egyesítésének 100. évfordulójának évében, 1973-ban alakult Óbudai Helytörténeti Gyűjtemény néven, a következő évben pedig megalakult a gyűjtemény első filiáléja, a Kun Zsigmond Lakásmúzeum. Az első húsz évben a múzeum nem önálló intézményként, hanem az Óbudai Művelődési Központ, majd az Óbudai Társaskör részeként üzemelt. Az 1990-es évek közepén kilépett a Társaskör hatóköréből, majd a Művelődési Minisztérium Közgyűjteményi Főosztályának határozata értelmében a helytörténeti gyűjtemény 1996-ban múzeumi besorolást nyert és azóta területi múzeumként működik.

Az intézmény fenntartója, Budapest III. kerület Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata 2007-ben új kulturális koncepciót készített, amelyben a múzeumnak kiemelt szerepet szánt. A szerep betöltésének feltételeként a múzeum alapvető megreformálásának igénye fogalmazódott meg, amelynek célja „a múzeum teljes szakmai és működési megújítása, a kerület kulturális és oktatási életébe történő bekapcsolása”.

Az Óbudai Múzeumban 2008-ban bekövetkezett váltás egy új koncepció felépítését és megvalósítását is jelentette, amelynek középpontjában a gyűjtemények, a kiállítások, a III. kerülethez kötődő különböző hely- és társadalomtörténeti kutatások és a szakszerű, professzionális múzeumpedagógia került. Természetesen a négy téma mindenféle szempontból összekapcsolódik, a különböző területeken elért eredmények automatikusan vitték előbbre a többit.

A gyűjtemények szempontjából elsődlegessé vált a raktárrevízió, amelynek elvégzése után már pontos képet kaptunk arra vonatkozóan, hogy milyen tárgyak vannak a raktárban és milyen tárgycsoportokat lehet létrehozni, vagyis ki lehetett alakítani egy, a muzeológia követelményeinek megfelelő gyűjteményi rendet, beosztást. Ennek ismeretében pedig lehetővé vált a szisztematikus gyűjtés, feldolgozás és fejlesztés. Időközben (2012) a múzeum kötelékébe került a Textilmúzeum gyűjteménye is, aminek következtében a gyűjtemény összetétele és szerkezete erőteljesen kibővült, a feldolgozás módszertana azonban az egyéni jellegek megtartásával megmaradt. A szakmai munka elismeréseként a 2013-as évre vonatkozóan az intézmény elnyerte „Év Múzeuma” díjat.

2015-ben lehetővé vált, hogy a gyűjtemények egy internetről elérhető adatbázisban is rögzítésre kerüljenek. Így egy újabb lehetőséggel növekedett a gyűjtemény feldolgozása, közzétételének lehetősége. Emellett az adatbázis által a múzeum szorosabban kapcsolódhat a múzeumok országos közösségéhez, ami által gyűjteménye szélesebb körben is jobban megismerhetővé válik.

Mivel a múzeum muzeológusállományában megtalálható történész, néprajzos, régész és művészettörténész is, ezért adva volt és van a lehetőség, hogy Óbuda és a III. kerület múltját több szempontból, a különböző társadalomtudományok kutatási módszereit felhasználva vizsgáljuk meg. A kutatások fontos csoportját jelentik a meghatározott idejű, egy-egy témakört felölelő kutatások (pl. jelenkutatás, Faluház, városi házak, panelek, gyáripar, vendéglátás, vallási, nemzetiségi csoportok, kiscelli kegyhely stb.), amelyek kiállításokban, kiadványokban, előadásokban kerülnek bemutatásra.

A 2010-ben megnyílt új helytörténeti állandó kiállítás tervezésénél („Óbuda – Egy város három arca”) elsősorban az volt a szempont, hogy a település történetéről olyan összefüggő képet kapjon a látogató, amelyben különböző szempontok alapján kísérheti végig a város történetét a középkortól az 1970-es évek végéig.

Az elkövetkező években a múzeum állandó kiállításainak a köre folyamatosan bővült. 2013-ban „A Goldberger…” címmel, a Lajos utcai telephelyen nyílt meg a Goldberger család- és textilgyár történetét bemutató kiállítás. 2016-ban „Játék a városban” című, Budapest egyetlen állandó játéktörténeti kiállítása nyitotta meg kapuit a látogatók előtt. A következő évben, 2017-ben az állandó helytörténeti kiállítás újabb részeként a kastély pincéjében került kialakításra Óbuda és azon belül is a Fő tér középkori épületeit bemutató, „in situ” jellegű kiállítás, amely az izgalmas „Templomok a talpunk alatt” címet kapta.

Az időszaki kiállítások tekintetében elsősorban arra törekedtünk, hogy olyan témákat érintsünk, amelyek fontosak és érdekesek a kerület történetében, azonban az állandó kiállításból – leginkább gyakorlati okok miatt – kimaradtak. Így azt lehet mondani, hogy az állandó és az időszaki kiállítások egy rendszerben elhelyezhetőek, kiegészítik egymást és sok esetben a látogató maga is felfedezheti az összefüggéseket, ami által be tudja illeszteni az időszaki tárlatok által bemutatott jelenséget az állandó kiállítás történeti folyamatába.

Az utóbbi években megnövekedett azoknak a kiadványoknak a száma, amelyek közvetlenül a múzeumhoz kötődnek, számos kiállításhoz készült tárlatvezető, jelentek meg tanulmányok, önálló kötetek, ismeretterjesztő periodikák.

A megújult múzeum a kezdetektől fogva arra törekedett, hogy a múzeumpedagógia felhasználásával egy látogatóbarát múzeum és kiállítás épüljön, olyan tárlat, amely aktivitásra ösztönzi az ide betérőket, illetve számottevő múzeumi foglalkozásokat lehet köré építeni. Az elmúlt tíz évben felrajzolható az egyre jobban kiépülő múzeumpedagógia rendszer, amelynek eredményeképpen elmondható, hogy a múzeumpedagógia területén, a budapesti helytörténeti múzeumok, gyűjtemények körében egyértelműen vezető szerepet tölt be a múzeum. Ezen túlmenően, azonban már országosan is felfigyeltek az Óbudai Múzeumban zajló múzeumpedagógiai tevékenységre, aminek visszaigazolása a 2015-ben elnyert „Múzeumpedagógiai Nívódíj”, illetve több felsőoktatási intézményben, felnőttoktatási rendszerben való oktatói részvétel lehetősége.

A legújabb, a Bán & Lazetzky művészcsalád életén és munkásságán keresztül Óbuda múltjába betekintő kiállítás virtuális tárlatvezetései:

Bővebben az Anziksz tavaszi számában megjelent cikkben olvashatnak a kiállításról.

Rumini és a perui karantén

Rajzolta: Kálmán Anna

 

Két évvel ezelőtt, amikor A négy madár kapcsán beszélgettünk, elmesélted az Anziksz olvasóinak, hogy igazi kalandornő vagy, aki imád utazni, túrázni, világot látni. Hogy bírod most a bezártságot?

Az én bezártságom Peruban kezdődött, mert a világ teljes lázárása ott ért, egy Andokban zajló hegymászós túrán, szóval hetekig az volt a kérdés, hogy egyáltalán sikerül-e valahogy hazajutnunk. Végül öt hét távollét után tudtam hazatérni a családomhoz, így egy darabig őszintén örültem, hogy itthon lehetek. Most igyekszem kiélvezni a bezártság jó oldalát: sokat beszélgetek és játszom a gyerekeimmel, nézünk filmeket és persze tanulunk is, főleg a legkisebb igényel segítséget az online oktatásban. Másrészt szerencsések vagyunk: erdő közelében lakunk egy kertes társasházban, együtt az unokatesókkal, így mindig lehet a kertben pingpongozni, és szinte mindennap kimegyünk az erdőbe is, ha más nem, hát megsétáltatni a kutyát.

Úgy hírlik, a Rumini folytatását is egészen különleges körülmények között kezdted megírni, mesélnél erről?

A kezdet kezdete még itthon történt, abban az volt az érdekes, hogy szinte megállás nélkül folytattam az írást, miután befejeztem a Rumini Tükör-szigetent. Ugyanis már írás közben kitaláltam a következő részt, ami annyira lázban tartott, hogy egyszerűen sodort a lendület. De aztán a kezdeti lendület megtört és hónapokig nem is nyúltam az új kézirathoz. A laptopomat is csak megszokásból vittem magammal Peruba, eszemben sem volt a magashegyi túrák alatt írni. Amikor azonban beszorultunk több mint két hétre a katonaság által lezárt Arequipába, nagyon boldog voltam, hogy ott van velem a gépem. A Rumini és az elsüllyedt világ tenger alatt játszódó fejezeteit szinte mind Peruban írtam a hostelünk teraszán, miközben az utcán gépfegyveres katonák és rendőrök korzóztak, a háttérben három 5-6000 méter magas hegycsúcs fénylett, a teraszon virágzó cserepes növényeken pedig kolibrik lakmároztak.

Rajzolta: Nagy Zoltán

Befolyásolta ez a perui kaland Rumini történetét?

Nem, mert mire elindultam Dél-Amerikába, a fő eseményeket, fordulatokat, szereplőket már kitaláltam, és egy jól felépített szerkezetet nem szívesen bolygat az ember. Inkább a hangulatom változásai, a pillanatnyi lelkiállapotom az, ami mindig átsejlik a szövegen, még ha az olvasók ezt pontosan nem is tudják tetten érni. De ott rejtőzik az aktuális élethelyzetem minden fordulatban, szóválasztásban, és ha jó kedvem van, Balikó és Rumini is sokkal viccesebben szokta ugratni egymást. Az új könyvből az egyik kedvenc jelenetem, amikor Galléros Fecó fogolyként, hátrakötözött manccsal, játszi könnyedséggel vezet félre egy egész hajónyi sellővadász gazfickót. Annak a ravasz párbeszédnek minden mondatát élveztem írni, fülig ért közben a szám, miközben táncolt a napfény a szomszédos Santa Catalina kolostor templomának kupoláján, én pedig Inka munya teát kortyolgattam a tetőteraszon.

Rajzolta: Kálmán Anna

Szerinted a gyerekek, az olvasóid, hogy bírják a jelenlegi helyzetet? Szoktak írni neked? Kérnek esetleg tanácsot?

Sokan írnak nekem, hogy megköszönjék a bezártság során együtt szerzett olvasmányélményeket, mások kérdeznek, tanácsot kérnek, hogy mit olvassanak még, mit ajánlok, megint mások pedig rajzokkal, házilag készített mesefigurák képeivel lepnek meg. Szerintem a legtöbb család számára komoly munkát, alkalmazkodást és sok nehézséget jelent bezártság, de bízom benne, hogy sokan megtalálják a dolog pozitív oldalát is. Számtalan családról hallok, ahol a kényszerű együttlét előmozdította műalkotások, vicces előadások, közös dalok születését, máshol az együtt tanulás mellett bekerült a család napirendjébe a közös tornázás, főzés, társasozás is. Nálunk még a takarítás is felnemesült, tizenéves gyerekeim önként jelentkeznek, hogy segítenének. Persze sok család élete rémesen nehéz lett, hiszen a bezártság gyakran rengeteg feszültséggel jár. Ahol nincs lehetőség kimozdulni a zöldbe, túl kicsi a lakás vagy éppen eleve nem konfliktusmentes a család élete, ott, azt hiszem, nagyon sok szenvedést hozhatott az elmúlt két hónap.

Tudsz valami tippet adni a szülőknek arra, hogy hogy robbantsák ki a gyerekeket a monitor elől?

Nálunk a kerti pingpongozás és ültetés, illetve a teraszon közös festés elég nagy sláger. Emellett naponta háromszor sétáltatjuk Daisy-t, a fiúk bicikliznek, én online tornázom. A tornacsoport többi tagjához gyakran becsatlakoznak a gyerekeik is, látom a monitoron. De egy ebéd utáni közös kártyázás, meseolvasás is jó program lehet. Vilmos fiamnak például minden este felolvasok legalább fél-egy órát, hiába lesz lassan tizenhárom éves. Mindketten nagyon szeretjük ezt az esti szeánszot, akkor is, ha közben ő párhuzamosan másik könyvet is olvas. Egyik ismerősöm gyerekei családi filmet forgatnak, már a sokadik epizódnál tartanak, amihez persze díszleteket és kellékeket kell készíteniük.

Rumini mellett melyik sorozatod áll még startra készen?

Jelenleg csak Ruminit írok, de mindenképpen folytatom majd a Két kis dínót, a Lengemeséket, a Maszat és Sári sorozatot, és hamarosan valószínűleg Az őrzőknek is lesz folytatása.

Van valami, amit megfogadtál, hogy mindenképp megcsinálsz, ha véget ér a karantén?

Kirándulni szeretnék sokat, nem kell feltétlenül külföldön, itthon is rengeteg izgalmas túrára van lehetőség, bár Dél-Amerika is az adósom maradt – ha lehet, oda feltétlenül visszatérek még. Több Kobuci kertes koncertet is kinéztem még márciusban, ezeket is jó lenne majd bepótolni, amúgy pedig egyre jobban vágyom egy nagy fröccsözésre valamelyik jó kerthelyiségben a barátaimmal.

Rajzolta: Kálmán Anna

Ingyenesen meghallgatható négy Rumini mesejáték az MTVA archívumából!

Ezeken a linkeken hallgathatjátok meg a könyvekből készült hangjátékokat:

Rumini (10 rész)
Rumini zúzmaragyarmaton (10 rész)
Rumini és a négy jogar (10 rész)
Rumini datolyaparton (21 rész)

Itt pedig az új részből hallgatható meg egy részlet az író előadásában:

Könyvfesztivál a Pagonnyal

Uverejnil používateľ Pagony Sobota 25. apríla 2020

Indulat #1

Mint tudjuk, vannak bocsánatos és kevésbé bocsánatos bűnök, a gyilkosságot vagy a pedofíliát például utóbbiak közé sorolnánk legtöbben, ehhez képest elég sok gyilkos és pedofil megússza a börtönt, kisgyerekes anyaként engem főleg ez utóbbi esetek zaklatnak fel, ehhez képest, ha egy vonzónak és fiatalnak már nem mondható nő rendszeresen dührohamokkal terrorizálja embertársait, az a kevésbé bocsánatos bűnök közé tartozik, annál is inkább, mert nyilvánvalóan senki mást nem terhel ezért felelősség, csakis ezt a szerencsétlen nőt, aki hisztériázik ahelyett, hogy nyugton maradna és végezné a dolgát, egyszóval az ő választásán múlik a dolog, mert ő újra és újra a rombolást választja. Ne mentegessük hát ezt a bizonyos nőt, hiszen nincs tekintettel sem a hétéves fiacskájára, sem a hetvenkét éves anyukájára, és tönkreteszi az életüket, ahogy a saját életét is tönkreteszi. Úgyhogy jobb híján terápiába jár, és mivel nincs pénze, ezért egy alapítványon keresztül utalnak ki neki szakembert. Ezen a ponton talán ismét áttérhetünk az egyes szám első személyre, de tartsuk talonban az egyes szám harmadik személyt is, a későbbiekben még hasznunkra lehet.

Minden terápiában eljön az a pillanat, inkább előbb, mint utóbb, amikor a szakember megkér, meséljem el, hogyan emlékszem az első dührohamomra, és ettől minden alkalommal garantáltan felmegy bennem a pumpa, mert ez tévút, sehová nem vezet, nincs első alkalom, csak egy történet van, egy történet arról, hogy tizenkét évesen a szüleim nem engedik, hogy Xéniára változtassam a nevemet, bármennyire is könyörgöm, már rengetegszer elmeséltem ezt a történetet, kezdem azt hinni, hogy nem is igaz. Ha egy szakember az első alkalomról kérdez, nem tehetek róla, úgy érzem, már megint egy szerencsétlen kókler kezébe kerültem, mindazonáltal gyakorlott terápiába járóként igyekszem visszajelezni, hogy milyen érzéseket és gondolatokat vált ki belőlem ez a kérdés, és miért tartom módfelett problémásnak. Hajlamos vagyok messziről kezdeni.

– Nem szoktam beleszeretni a pszichológusaimba, nem ezért váltogatom őket, nem mintha én váltogatnám őket, a lényeg, hogy tudom, a szerelem megjelenése törvényszerű a terápiás kapcsolatban, és bizonyos értelemben illene beleszeretnem végre valamelyik pszichológusomba, de velem ez még sohasem történt meg.

Azokban a helyzetekben, amikor megpróbálok úrrá lenni a dühömön, szánalmasan affektálóvá válik a hangom, izzadni kezdek, csikar a hasam, egyszóval a testemben minden szinten negatív változások következnek be, úgy is mondhatnánk, a testem elárul, de ez úgy hangzik, mintha valami szomorú, melankolikus dologról lenne szó, holott undorító, ami történik, különösen azért – már megint itt tartunk, ez nem jó –, mert nő vagyok, és egy nő nem engedhet meg magának ilyen kilengéseket. És ha mégis megtörténik vele, az rendkívül megalázó, és még akkor is megalázó, ha az a nő egyes egyedül van egy szobában, de ha valaki mással kettesben van abban a szobában, akkor pláne megalázó, tessék, ez a világ nagy igazságtalanságainak egyike.

Zakir Ahmedov: Lonely (2019)

– Az efféle szerelem megjelenése a terápiás kapcsolatban egyáltalán nem törvényszerű – mondja már-már jókedvűen ez a harcsabajuszos férfi, a szerelem szót a levegőbe macskakörmöket rajzolva idézőjelezi, Ivánnak hívják, nem túl előnyös a külseje, alacsony is, kopaszodik is, de a bal fülében lévő fülbevaló mégis lazává teszi az összhatást. Az a gyanúm, az ő fotele kényelmesebb, mint az enyém, a lábait keresztbe veti, és olyan szenvedéllyel tornáztatja a szandálból kilógó lábujjait, mintha semmi gondja nem lenne az égvilágon. Ez az Iván nem úgy néz ki, mint akinek önbizalomproblémái lennének, de azért biztos neki is vannak, mindenkinek vannak, az összes nyomorult embertársamnak vannak önbizalomproblémái. Az igazság az, hogy bántónak érzem a lábujjtornáztatását.

Lehangoló ez az iroda, már jártam ide egy másik terapeutához, egy nálam évekkel fiatalabb nőhöz, akinél flegmább élőlénnyel valószínűleg soha nem találkoztam, az egyik szemöldökét örökké felhúzva tartotta, ajka kacsaszájba tapadt össze, de ne afféle erotikus kacsaszájára gondoljunk, hanem egy ilyen homorú állas kacsaszájra, amitől az arcára a méla unalom ült ki, mit mondjak, nem túl szerencsés, ha valaki már a pályája elején ennyire unja a munkáját. Négy éve fordulhattam meg itt utoljára, még nem voltak ezek a fotelek, barna huzatú régi székeken ültünk, éppen olyanokon, amilyenek a szomszéd kultúrházban voltak még a kilencvenes években, egy méretes faliképen tucatjával sorakoztak a geometriai alakzatok, valószínűleg csoportos korrepetálások alkalmával használhatta valamelyik önkéntes matektanár, az én tekintetem többnyire ugyanazon a mosolygó paralelopipedonon állapodott meg. Ez a falikép már eltűnt, de a felmatricázott könyvespolc még itt van, ahogy a játszósarok is, ami hasznosnak is bizonyult, amikor még frissen elvált szülőként a gyerekkel együtt voltam kénytelen pszichológushoz járni.

Visszatérve erre az Ivánra, tudom, hogy ami mostanáig köztünk történt, édeskevés ahhoz, hogy bármely fél hisztériás rohamot kapjon, én mégis a határára kerültem alig tizenöt perccel azután, hogy leültem vele szemben, és csak a hosszú évek munkájának köszönhető, ha most azonosítani tudom a helyzetet, és a másik utat választom, ez az esetek igen kis százalékában sikerül csak, de ez a mai eset éppen olyan, amivel képes leszek megbirkózni.

Kerület, klíma, kérdések

Mennyire látjátok értelmét, hogy kerületi szintű klímastratégia készüljön? Globális problémára hogyan tudunk érdemben lokálisan reagálni?

Nagyon jó kezdeményezésnek tartjuk, hogy helyi sajátosságokra, kihívásokra minél inkább reflektáló, specifikus iránymutatást megfogalmazó kerületi klímastratégia készüljön. Azt gondoljuk, hogy a klímaváltozás megállításához globális, lokális és egyéni szintű cselekvésekre egyaránt szükség van. A helyi problémák feltérképezése és a megoldások kidolgozása hozzájárul a globális változáshoz is.

Miben látjátok a civilek, különösen a zöld szervezetek szerepét a klímaválságra való reagálásban? A lakosság hozzáállásának megváltoztatásában, tudatosabbá formálásában, vagy a gazdasági és kormányzati vezetők  ellenőrzésében, bírálatában, esetleg cselekvési tervek, klímaválság elleni programok megalkotásában?

Nem vagy, hanem is. Tudatosítás IS, kritika IS, programalkotás IS. A zöld civil szervezeteknek kötelessége bevetni minden kommunikációs eszközét, közösségi kapcsolati hálóját annak érdekében, hogy minél eredményesebb legyen a klímaváltozás elleni harc. A folyamatos lakossági  szemléletformálás mellett példamutatással és aktív részvétellel, konstruktív szakértői kritikák megfogalmazásával lehetünk hatással a politikai vezetők és gazdasági szereplők nem klímabarát lépéseire.

A óbudai klímastratégia tervezetével kapcsolatban melyek voltak a legfontosabb kritikai észrevételeitek?

Sok hasznos információt, és előremutató intézkedési javaslatot fogalmaz meg, de szerintünk a helyi problémafeltárás hiányos. Nem tér ki kellő részletességgel lokális kihívásokra, pl árvíz, szélcsatornák védelme, túlépítések, levegőszennyezettség; amikor a közlekedés problémáiról beszélünk, Óbudán nem lehet kihagyni a hajókat, vagy a környezetvédelem klasszikus témáját, a szúnyogirtást sem szabad elfelejteni.

Hogy egy egészen konkrét példát is mondjunk: a dokumentum 10. oldalán található 2. ábra a klímaváltozás hatásláncolatát mutatja be, melyen elméletileg a kerületre jellemző problémákat kellene látni. Ehhez képest – meglepő módon – az acél- és cementgyártás, és a rizstermesztés is szerepelt a kiemelt problémák között…

Sok esetben nem állnak rendelkezésre megalapozó vizsgálatok, így ezek jövőbeni elvégzésére szerintünk ki kéne térnie a stratégiának (szélcsatorna felülvizsgálat, hősziget, zöldfelület intenzitás mérése, fakataszter, cserélhető burkolat, csatornázás, levegőminőség, vízháztartás, hőguta vagy egyéb hőhullámhoz köthető betegség, forgalom, zaj, vizeink állapota).

Továbbá nincsenek priorizálva az intézkedési javaslatok, pedig ez a minél eredményesebb és költséghatékonyabb cselekvési tervhez szükséges lenne. A stratégia megalkotása önmagában kevés, sokkal fontosabb a fővárosi, megyei és az országos tervekkel, építési szabályzatokkal összehangolt konkrét akcióterv, a megvalósulás részletei, a közösség bevonása. Határidőket, a kerületi önkormányzaton belül konkrétabban megnevezett felelősöket (ügyosztályokat, ágazatokat, közreműködőket), forrásokat szeretnénk látni benne, majd koncepciót a monitoringozásra.

Az önkormányzat által fenntartott intézményekkel kapcsolatban is rengeteg helyen olvashatjuk, hogy “nincs adat”  az energiamegtakarításra és a CO2 megtakarításra sem, pedig ezek könnyen kiszámolhatóak lennének az önkormányzat fenntartási jelentéseiből.

Szerintünk szükség lenne arra is, hogy a klímastratégia kritikáját kétoldalú kommunikáció kísérje. Jó lenne, ha lakossági fórumon is kikérnék az itt élők véleményét, mert a dokumentum sokak számára ilyen formában befogadhatatlan, értelmezhetetlen. Visszajelzéseinkre szeretnénk válaszokat is kapni, hogy mennyiben jogosak az észrevételeink, beépülnek-e a végleges verzióba, vagy hogy esetleg miért nem vették figyelembe azokat.

Összehasonlítva más klímastratégiákkal, itthoni vagy külföldi példákkal, mennyiben specifikus az óbudai? Szerintetek honnan érdemes jó gyakorlatokat ellesni?

Szerintünk a XVIII. kerület Beleznay Éva által jegyzett klímastratégiája lehet iránymutató. Látványos, érthetőbb szemléltetési mód jellemzi ezt az anyagot, pl. amíg az egy főre jutó terület nagyságáról a III. kerületi szövegben annyi szerepel, hogy az óbudai kb fele a fővárosi átlagnak, addig a Beleznay-féle anyagban egy részletes Budapest-térképen láthatók a kerületi adatok. És van zajterhelési térképük és felelősségi-együttműködési táblázatuk személyekre lebontva…

Reméljük, hogy az Önkormányzat az előző kerületi vezetéshez képest nem elégszik meg a a stratégiaalkotással, hanem a cselekvési terveket is ugyanolyan részletességgel kidolgozzák a tényleges elfogadás előtt.

A járványhelyzetből és az arra adott reakciókból tudunk-e tanulni, van-e tanulsága a klímaválságra vonatkozóan?

Nagyon tanulságos volt a járványhelyzet, nem folytathatjuk ugyanonnan, ahol abbahagytuk. Fel kell hagynunk a pazarlással, a fogyasztási és az utazási szokásainkat racionalizálni kell! A pénzünkkel minden nap szavazunk, és támogatunk gazdasági szereplőket. Ezzel azt is, hogy hogyan és miből állították elő, honnan származik, mennyit utazott, mibe van csomagolva…

Reménykedünk benne, hogy az emberek nem a kényszerűen visszafogott fogyasztás azonnali pótlására fognak törekedni, hanem beépítik a hétköznapjaikba azt, amit járvány alatt megtapasztaltak: hogy a kevesebb is elég.

Nekünk, egyéneknek óriási szerepünk és felelősségünk abban, hogy le tudjuk-e lassítani a klímaváltozást és hogy gyermekeinkre, unokáinkra milyen világot hagyunk örökségül.

Ha kedvet kapott ahhoz, hogy Ön is bekapcsolódjon a közös gondolkodásba:
– Olvassa el, itt találja a dokumentumot: https://bit.ly/2wQWQJw
(A legfontosabb része, a konkért cselekvési terv az 50. oldaltól kezdődik.)
– 2020. május 20-ig véleményezheti, itt: https://bit.ly/3etMYq3
– Küldje tovább a linkeket, ossza meg az információt!

 

Hajlik Gábor: Esélyek

Észak a pikk hármassal indul. Első ránézésre a káró király szöktetése biztosíthatja a tizenkettedik ütést. Ütéseink száma: három adu, három kőr és három treff. Plusz lopni tudunk egy-egy treffet és kárót. Ehhez jön még a káró király, ami együtt tizenkét ütés. Van-e más esélyünk?

A káró király szöktetése csak egy 50%-os esély. A tizenkettedik ütés megszerzésére a kőr szín is kínál esélyt. Ha 3–3 a kőr szín elosztása, nem lesz szükségünk a káró király szöktetésére, az egyik kárót el tudjuk dobni a magasodó kőrre. Előbb ezt kell kipróbálnunk, ha pedig kedvezőtlen a kőr szín elosztása, még mindig marad végső lehetőségként a káró király szöktetése.

Az indulást megütjük a tízessel. Még kétszer aduzunk, elvesszük az ellenfél összes aduját, majd kipróbáljuk a kőr színt. Vigyázzunk, milyen sorrendben hívjuk le kőr figuráinkat! A király-tízes villa plusz lehetőséget kínál. Ha a bubi Északnál van, azt el lehet fogni. Persze csak akkor, ha ez kiderül. Hívjuk le az ászt, majd hívjunk kis kőrt a dámához. A második kőrbe Dél kárót dob, így a harmadik kőr hívásban meg tudjuk adni az impasszt Észak bubija ellen. Bár a kőr szín nem volt 3–3, a negyedik kőrünk magas, arra el tudunk dobni egy kárót a kezünkből. Amikor lehívjuk treff ütéseinket, a treff bubi is elesik, nem kell a negyedik treffet ellopni. Egy kárót azonban még ki kell adnunk. Különösebb nehézség nélkül, ütéseink megfelelő sorrendben történő lehívásával ütünk tizenkettőt. Ha szanzadu felvételre vállalkoztunk volna, abban is sikerült volna tizenkettőt ütnünk.

Kelet kőr ötös indulása után kellene kilencet ütnünk.Biztos ütéseink: két pikk, két kőr, két káró és egy treff. Ez hét ütés. A káró színben tudunk még két ütést szerezni, ha 3–2 a szín elosztása. Ez elég jó esély, érdemes kipróbálni.

Az indulást megütjük a királlyal, és nekilátunk a káró szín felmagasításának. A királlyal kezdjük, majd az ásszal folytatjuk. Nincs szerencsénk, a második káró hívásba Kelet pikket dob, ezért nem folytathatjuk tovább a káró szín felmagasítását. Egyrészt csak egy kárót tudnánk felmagasítani, ami kevés a teljesítéshez. Másrészt, ha kiadjuk az ütést, az ellenfél biztosan kőrrel folytatja. Felmagasítják kőr színüket. Ha még egyszer ütésbe kerülnének, túl sok kőrt tudnának lehívni, megbuknánk a felvételt.

Új tervet kell kitalálnunk. A treff szín kínál egy halvány esélyt a szükséges két ütés megszerzésére. Ez ugyan kisebb esély, mint a káró szín volt, de talán szerencsénk lesz. Lehívjuk a treff ászt, majd kis treffet hívunk a dáma felé. Elrontani sem tudjuk, mert Nyugatnál van a harmadik király-bubi. Ha a második treffbe Nyugat kis treffet tett volna, el kellett volna találnunk, hogy szöktessük a dámát, vagy impasszt adjunk a bubi ellen. Akár egy pénzdarabot is feldobhattunk volna.

Az ellenfél a pikk dámával indul. Feltehető, hogy nem lesz kedvező a pikk szín elosztása. Ha ki kell adnunk egy adut, veszélybe kerülhet a felvétel teljesítése. Ütünk az adu királlyal, és az adu ásszal folytatjuk. Ahogy sejtettük, baj van. A kézi vesztő kárót el tudjuk lopni, a kőr vesztőt pedig elkerülhetjük, ha ül a dáma elleni impassz. Az 50%-os esély nem túl biztató, vagy sikerül, vagy nem. Van más lehetőségünk, hogy elkerüljük a kőr impasszt?

Egy ütésre van szükségünk, amire el tudjuk dobni a kőr vesztőt. Ha valamelyik ellenfélnél harmadik a treff dáma, egy lopással magas lesz az asztal bubija. Mielőtt kipróbálnánk a kőr impasszt, lehívjuk a treff ász-királyt, a káró ásszal asztalra megyünk, és lopunk egy treffet. Dél dámája beesik. A kőr királlyal asztalra megyünk, és a treff bubira eldobunk egy kőrt. Lehívjuk kőr és káró ütéseinket. Később kőrt lopunk a kezünkben és kárót az asztalon. Dél bármikor beüthet adu dámájával, de ez lesz egyetlen ütésük. Ütünk tizenkettőt.

A pikk dáma indulás után kell megtervezni a felvevőjátékot. Ha ül a treff impassz, jó eséllyel teljesíteni fogjuk a felvételt, hacsak nem lesz nagyon kedvezőtlen a szín elosztása. Nem vesztünk semmit, ha kipróbáljuk. Ütünk a pikk ásszal, és treffet hívunk a dámához. Ütünk.

Számoljuk meg újra ütéseinket! Van két pikk, egy kőr, két káró és két treff ütésünk, ez hét ütés. Csábító folytatni a treff színt, de biztosak lehetünk benne, hogy ült a király elleni impassz? Lehet, hogy Kelet kihagyta a királlyal, elvágva minket treff ütéseinktől. Ha újra megadjuk a treff impasszt, lehet, hogy csak egy treffet ütünk. Van jobb ötletünk a treff szín folytatásánál?

Káró színben is szerezhetünk pár ütést, nyolc lapunk van a színben. Ha kedvező a szín elosztása (3–2), két ütést magasíthatunk fel, ha kiadjuk egyszer a kárót. Ezzel a két ütéssel teljesíteni tudjuk a felvételt. Lehívjuk a káró ász-királyt. Látjuk, hogy a szín elosztása 3–2, káróval folytatjuk. Így biztos a kilenc ütés, nincs szükségünk az újbóli treff impasszra.

Ha a sikeresnek vélt treff impassz után másodszor is megadtuk volna az impasszt, Kelet ütött volna a királlyal, és pikk hívással felmagasította volna partnere pikk színét. Hiába próbálkoztunk volna a káró szín felmagasításával, az ellenfél ütött volna három pikket, egy treffet és egy kárót, megbuktuk volna a felvételt.

Az ellenfél a kőr dámával indul. Tervünk egyszerű. Aduzás után megadjuk a káró és a treff impasszt. Ha valamelyik sikerül, lesz tizenkét ütésünk. Jó tervnek tűnik, kb. 75 %-os az esélyünk a teljesítésre. Ennél jobbat nem biztos, hogy találunk.

Lehívjuk az adu ászt és a királyt. Nézegetjük lapunkat, és látjuk, hogy milyen jó is a treff szín. Jó lenne a treff impasszal kezdeni, mert ha sikerül, lehet, hogy öt treffet ütnénk, és eldobnánk káróinkat az asztalról. A két impassz helyett elég lenne egyet megadni. A baj, hogy nincs, csak egy átmenetünk az asztalra, a káró ász és a treff impasszt többször is meg kéne adnunk. Erről a lehetőségről lemondhatunk, de a jó treff színt ki tudnánk használni. Ha lemondunk a treff impasszról, a magas treffekre el tudjuk dobni az asztal összes káróját az ászon kívül, és a végén ellopjuk utolsó kézi kis kárónkat. Ha lemondunk a treff impasszról, biztosan teljesítjük a felvételt, nem kell se a káró, se a treff impassz.

Az indulást megütjük a kőr ásszal. Kétszeri aduzás után a treff ászt, majd a dámát hívjuk. Hiába hív az ellenfél kárót, beütünk az ásszal, kőr lopással kézbe jövünk, és a magas treffekre kárókat dobunk. Ütünk tizenkettőt.

MUSTRA

TOP 5

1.Óbuda napja másképp

Egy héten át online tartalmakkal – koncertekkel, ünnepi köszöntővel és rendhagyó riportokkal – ünnepeljük a III. kerület napját. A sorozat dr. Kiss László polgármester ünnepi köszöntőjével és az Óbudai Danubia Zenekar kvintettjének koncertjével indult május 10-én a polgármester és az önkormányzat hivatalos Facebook-oldalán, azóta pedig naponta olvashatunk riportot a kerület idei kitüntetettjeivel az obuda.hu-n. Az ünnepsorozat Szinetár Dóra online gyermekműsorával zárul május 17-én.

 

2. Budapesti Történeti Múzeum Közösségek hete

A Budapesti Történeti Múzeum olyan játékra invitál minket, ami garantáltan kizökkent minket a mindennapi helyzetekből és jó szórakozást nyújt kicsiknek és nagyobbaknak egyaránt. A játék során Mátyás király udvarába érkező apródként vehetünk részt egy virtuális lovagi képzésen, amelynek a végére apródokból lovagokká válhatunk.  Bepillantást nyerhetünk a várbeli kisasszonyok mindennapjaiba, gondolkodhatunk azon is, hogy milyen lehetett egy középkori közösségbe tartozni, valamint azon, hogy mi magunk milyen közösségek tagjai vagyunk. Hét napon keresztül ismerkedhetünk a középkori Buda mindennapi életével, szokásaival, kipróbálhatunk többféle mesterséget is.

 

3.Ütős csajok

Nordin Eszter kisfilmjében két éven át követhetjük nyomon a 7-36 év közötti bokszoló lányok történetét. Az edzések, a meccsek jórészt az óbudai Gilda edzőteremben zajlanak. A lányok emberfeletti erőpróbákat állnak ki, sokszor erős érzelmi viharok közepette, és folyamatosan ott lebeg a kérdés: mi veszi rá őket, hogy ilyen férfias sportot űzzenek? A válasz összetettebb, mint gondolnánk. A kemény lányok az önbecsülésükért, az elismerésért, a boldogságért és a sikerért harcolnak, ezen túl pedig a saját félelmeikkel is megküzdenek. A film május 14-én ingyenesen megnézhető.

 

4.Történetek az egérlyukból

Makray Gábor, az RS9 Színház színésze, a Katona József Színház világosítója két katonás műszaki kollégával összeállt és elkészítette az általa 2016 óta játszott Dosztojevszkij: Történetek az egérlyukból című elbeszélés alapján készült monodráma filmváltozatát Egérlyuk címen. Az alkotás három részben kerül fel az internetre, május 11-én, 18-án és 25-én. A film Molnár Kristóf 2016-os színpadi adaptációján és rendezésén alapszik, melyet az RS9 Színházban mutattak be és jelenleg (mikor nincs járvány) az Óvóhelyen játsszák Jelenetek az egérlyukból címmel.

 

5.Online Koncert Gryllus Vilmossal

A legutóbbi karanténkoncert sikerén felbuzdulva Gryllus Vilmos május 17-én vasárnap délután 4-re ismét közös éneklésre invitálja a gyerekeket. Ígéri, hogy a repertoárban szerepelni fog a Traktort és a Tigrist, de lesz Kányádi-vers, meg kirándulós, biciklizős, maszkabálos is.

 

BONUSZ  – Mindenki podcastja

És bónuszként a Mindenki Podcastja beszélgetését ajánlunk új főszerkesztőnkkel, Kemény Vagyimmal, aki az Óbudai Anziksz múltjáról, jelenéről és jövőjéről is mesél a hallgatóknak!

 

május 14.

18:00 Mesék a Bábszínházból – Budapest Bábszínház

19:00 Irodalmi szerelmek VI. / Várkert Irodalom / élő közvetítés –  Várkert Irodalom és Várkert Bazár

19:00 Ibsen: Nóra – székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház

19:00 Wagner: A Rajna kincse – Bécsi Staatsoper 23 órán keresztül ingyenes

21:00 Csehov: Három nővér – székesfehérvári Vörösmarty Színház

 

május 15.

10:00 Beethoven-Projekt Hallássérülteknek – Óbudai Danubia Zenekar / Danubia Orchestra Óbuda

18:00 Bartók Amerikában – nagyváradi Szigligeti Színház

19:00 Bartók Szonáta – dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház

19:00 Wagner: A walkür – Bécsi Staatsoper 23 órán keresztül ingyenes

 

május 16.

10:00 Tőserdő, túravezetés a kontyvirág tanösvényen –  Túravezető, Tour guide – Tárnai Csaba

11:00 Pünktchen és Anton (gyerekopera) – Bécsi Staatsoper 23 órán keresztül ingyenes

19:00 Gombrowicz: Operett- Kolozsvári Állami Magyar Színház

20:00 TAKE A SEAT! – online Trafó-estek 8. / online Trafó evenings 8. – Trafó House

 

május 17.

10:30 Vasárnapi Iskola // Streamkoncert-sorozat az A38 Hajón – A38 Hajó

15:00 Verdi: Rigoletto – Teatro Colón

16:00 Online koncert –  Gryllus Vilmossal

18:00 Szigligeti – nagyváradi Szigligeti Színház

19:00 Wagner: Siegfried – Bécsi Staatsoper 23 órán keresztül ingyenes

 

május 18.

8:15 DEMÓ – Digitális Edukációs Múzeumi Órák – Mozaik Múzeumtúra

 18:00 Mesék a Bábszínházból – Budapest Bábszínház

19:00 Wagner: Az istenek alkonya – Bécsi Staatsoper

19:00 Szente-Galambos-Bolba: Csoportterápia – Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház

20:30 Magyariné szeretője – a szerzők lebilincselő felolvasásában – Magyariné szeretője

 

május 19.

19:00 Csajkovszij: Anyegin – A Komische Oper Berlin előadása

19:00 Weber: A bűvös vadász – Bécsi Staatsoper 23 órán keresztül ingyenes

19:00 Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk – dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház

20:00 PIM az A38 Hajón – Kortársak zenei kísérettel: Tolvaj Zoltán – A38 Hajó

 

május 20.

9:00 Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika – nagyváradi Szigligeti Színház

19:00 Csajkovszkij: A diótörő – Bécsi Staatsoper 23 órán keresztül ingyenes

19:00 Stream! / Juhász Anna POP#4 / Durica Katarina, Borbély Alexandra –  Petőfi Irodalmi Múzeum és Juhász Anna Irodalmi Szalon

 

Kemény Vagyim: Maróczy Géza és a hét vándorév

A tanácsköztársaság idején a közoktatási népbiztosságtól megbízást kapott az állami tulajdonba vett színházak és egyéb kultúrintézmények számvevőségének megszervezésére és vezetésére. Horthy hatalomra jutása után egy ideig nem érte retorzió, védte a hírneve. De az alábbi, keserédes történetből is sejthető volt, hogy előbb-utóbb őt is utolérik.

Maróczy Géza. Forrás: wikipedia

Tanúnak idézték be a Reinitz Béla ellen indított perben. Reinitz, többek között  Ady verseinek első megzenésítője az állami színházak igazgatója volt, Maróczy főnöke és mellesleg lelkes sakkozó. Maróczy visszaemlékezése szerint a per során Reinitz „végighallgatta az ellene felhozott vádakat, a hamis tanúvallomásokat, azoknak a hamis tanúskodását, akik állandóan ott tanyáztak hivatali előszobájában, akikkel csak jót tett. A sok terhelő vallomásra nem volt egy szava sem. Amikor rám került a sor, természetesen én semmi terhelőt nem mondtam, nem is mondhattam. A bíróság elnöke végül is megkérdezte tőlem:

– Mondja kérem, mint embert milyennek ismerte meg Reinitz Bélát?
Mit felelhettem erre: – Nagyon derék, tisztességes embernek!
– Önök a sakktábla mellett gyakran találkoztak. Hát csak tud valami közelebbit mondani?
– Rossz sakkozó volt, ennyit tudok mondani.
Reinitz elsápadt, majd arca tűzpirossá vált. Szenvedélyesen csapott a korlátra:
– Ezt kikérem magamnak! – rikoltotta. – Mindent mégsem lehet rám mondani!”
Nem sokkal később Maróczyt elbocsátották a Munkásbetegsegélyező és Balesetbiztosító Pénztárnál betöltött tisztviselői állásából, a nyugdíjától is megfosztották.

Így aztán útnak indult, elsőként, régebbi kapcsolatait felelevenítve Hollandiában keresett menedéket. Rögtön egy komoly versenyen indult Amszterdamban, és egy második helyet csípett el Réti Richárd mögött.

A sakkverseny alatt Rétivel sokat beszélgettek: felelevenítették régi csatáikat, utolsó közös versenyüket, az 1908-as bécsi húszfős körmérkőzést, ahol a versenyzéstől búcsúzó Maróczy még utoljára elnáspángolt mindenkit, a tinédzser Réti pedig tapasztalatokat gyűjtött (értsd: nyeretlenül tökutolsó lett), kivesészték az új európai trendet, a hipermodernek újításait, és Réti felhívta a figyelmet az egyik fiatal holland sakkozóra, egy bizonyos Max Euwe-re, aki szerinte nagy jövő előtt áll. A verseny után Réti össze is barátkozott a holland fiatallal, és bevezette őt a hipermodern megnyitások titkos világába. Maróczy egy évvel később, Hágában barátkozott össze Euwe-vel, négy hónapon át intenzív munkát végeztek: klasszikus partikat elemeztek, megnyitásokban mélyedtek el (csak semmi hipermodern! – próbálta visszaterelni a vélt helyes útra ifjú tanítványát Maróczy), párosversenyt szimuláltak, a végére Euwe apusnak kezdte szólítani mesterét, és magyarul is meg akart tanulni. Visszaemlékezése szerint Maróczytól tanult meg uralkodni magán a sokat ígérő, izgalmas állásokban, amelyeket korábban gyakran túl hevesen és élesen próbált kezelni.

Maróczy és Euwe, 1921. Forrás: Magyar Sakkélet. 1976

Maróczy legfőbb tanácsa egyébként az volt, hogy Euwe ne csak és kizárólag sakkozon, legyen tisztességes szakmája is, a tanulmányait pedig fejezze be. Euwe ennek megfelelően matematikus lett, és csak emellett, amatőrként sakkozott. De milyen szinten! Még 1921-ben, húszévesen megnyerte a holland bajnokságot, a húszas években egyre több nemzetközi versenyen indul, és egyre eredményesebben szerepelt; ugyanakkor az amatőr státuszát nem adta fel, félévekre, évekre a matematikatanítás és a doktori védése elvonta a játéktól. Igazi fordulópontot az jelentett a pályafutásában, amikor 1926-ban Aljechin őt választotta felkészülési ellenfélnek a Capablanca elleni világbajnoki mérkőzés előtt. A 10 meccsből álló párosmérkőzésen játékról játékra erősödött Euwe, végül csak 5,5:4,5-re, a lehető legszorosabban kapott ki. És innentől kezdve jóval magabiztosabban kezdett játszani:

1927-ben az első sakkolimpián a holland csapat éltáblásaként meggyőző eredményt ért el, és a csapatát is a negyedik helyre húzta fel,  1928-ban megnyerte az amatőr világbajnokságot (amit az amszterdami sakkolimpia kísérőrendezvényének találtak ki).

Az időközben köréje szerveződő menedzseri csapat sorra szervezte neki a párosmérkőzéseket, komolyabbnál komolyabb ellenfelekkel. 1928-ban Bogoljubovval mérte össze erejét, és bár kikapott, a körülményeket megismerő közönség szimpátiáját világszerte elnyerte: a korabeli lapok arról írtak, hogy a harmadik meccs közben Euwe elkapta a spanyolnáthát, de így is nyert! Az 1918-as spanyolnátha után évekig minden influenzára azt hitték, hogy visszatér a gyilkos világjárvány, az 1928-as esetében ráadásul a kezdeti megbetegedési számok valóban ijesztőek voltak.

Euwe és Aljechin, 1935. Forrás: chesshistory.com

A harmincas évek közepére beverekedte magát a top10-be, de még így is meglepetés volt, hogy éppen az ő kihívását fogadta el Aljechin, és 1935-ben párosmérkőzést vívtak a világbajnoki címért. A felkészülésben Maróczy sokat segített Euwe-nek: feldolgozta Aljechin összes komolyabb partiját, kielemezte a világbajnok kedvenc megnyitásait, középjátékbeli erősségeit, gyengeségeit, az ebből készült könyvecske (nem a terjedelme, hanem az olvasóközönsége volt kicsi) Euwe féltve őrzött kincse lett. Az ellenfélspecifikus felkészülés részben a kor információs nehézségei, részben a sakkozók hozzáállása miatt nem volt jellemző, világbajnoki döntő előtt kifejezetten újdonságnak számított. A párharc alatt két szekundánssal dolgozott együtt Euwe, Salo Flohr elsősorban a megnyitások kezelésében nyújtott segítséget, Maróczy pedig a végjátékkezelésben adott tanácsokat. És a világ megrökönyödésére a 30 partiból álló párosmérkőzést az unalmasnak, tisztes iparosnak (=tehetségtelen, de szorgalmas) kikiáltott Euwe nyerte meg. Igaz ugyan, hogy két évvel később Aljechin a visszavágón alaposan elkalapálta, és ezzel visszavette a címet, de azt senki nem veheti el Max Euwe-től, hogy ő volt két éven át a sakkvilágbajnok! Lehet, hogy nem ő volt a legizgalmasabb, a legkreatívabb, a paradigmaváltó, a művészi, a zseniális, de az biztos, hogy ő volt minden idők legnagyobb világbajnoka a maga 190 centis magasságával…

 

Maróczy Géza – Max Euwe
Scheveningen, 1923
Szicíliai védelem (B83)

1.e4 c5 2. Hf3 Hc6 3. d4 cxd4 4. Hxd4 Hf6 5. Hc3 d6 6. Fe2 e6 (A szicilíai védelem scheveningeni változatának megszületését látjuk ebben a partiban, és bár nem vezetett eredményre, Euwe ragaszkodott az elgondolásához, ugyanebben a bajnokságban még kétszer kipróbálta ezeket a lépéseket, nagyobb sikerrel. A következő években divatba jött ez a variáció, nem is lehet pontosan érteni, miért nem Euwe nevét viselve.) 7. O-O Fe7 8. Kh1 O-O 9. f4 Vc7 10. Hb3 a6 11. a4 b6 12. Ff3 Fb7 13. Fe3 Hb4 14. Ve2 d5 15. e5 He4 16. Fxe4 dxe4 (Apró pontatlanságok sötét részéről, és világos máris támadásba lendül.) 17. Vf2 b5 18. axb5 axb5 19. Hd4 Fc6 20. Vg3 Bxa1 21. Bxa1 Bb8 (Inkább hagyni kellett volna a gyalogot veszni 21… Hd5 22. Hxe4) 22. f5 exf5 23. Hxf5 Ff8

(Maróczy két erős támadás közül választhatott, a direktebb ez lett volna: 24. Ba7 Bb7 25. Hh6+ Kh8 26. Ba8 Bb8 27. Hxf7+ Kg8 megteremti az e gyalog útját az átváltozás felé)

24.Ff4 Ba8 25. Bc1 g6 26. e6 Vb7 27. e7 Fg7 28. Hxg7 Kxg7 29. Vh4 f6 30. Vh6+ Kg8 31. Fd6 (Fenyeget a matt f8-on, csak 31… Vc8 véd, de akkor 32. Fxb4 tiszt­előnnyel folytatja világos a támadást.)
1–0

 

De térjünk vissza Maróczyhoz és az 1920-as évekhez. 1922-ben Angliába tette át a székhelyét, hogy visszaszerezze régi játékerejét, és hogy ott is kineveljen egy világbajnokot. Angliában a magyar sakkozók komoly megbecsülésnek örvendtek, hiszen az 1850-es évektől Löwenthal János Jakab, majd az 1880-as évektől Günsberg Izidor szervezték és uralták az angol sakkvilágot. Utóbbival találkozott is Maróczy, egészen különösen élték meg közös magyarságukat. Ahogyan azt Vécsey Zoltán, szlovákiai magyar krimiíró és levelezési sakkozó, az eset szemtanúja elmesélte:

„Gunsberg bácsi egy ezüsttálcán a szalvéta alá valamit elrejtett, és a pincérrel a zenészekhez küldette. A karmester felénk fordult, s a vonókon megcsendült egy dal. Gunsberg bátyánk átszellemülten nézett ránk. Mi azonban nem nyilatkoztunk. Végre Gunsberg nem állhatta szó nélkül. – Ugy-e, jól játsszák ezt a csárdást? – kérdezte Maróczytól. Nagymesterünk nem akarta kedvét szegni vendéglátónknak: – Akárcsak a Tisza mellett – mondotta. A csárdás veszedelmesen hasonlított a bécsi erdő keringőjéhez.”

Maróczy a nagy elődökhöz hasonlóan bejárta egész Angliát, szimultánokat adott, előadásokat tartott óriási közönségsikerrel. Az egyik előadás után a hallgatók közül egy fiatal hölgy különösen rajongó módon közelített hozzá.

Kiderült, hogy a 16 éves lány nemrégen költözött át a családjával Hastingsbe, eddig a képzőművészet érdekelte igazán, de most elhatározta, hogy a sakkozásnak szenteli az életét.

Ööö, szegény Maróczy egy ilyen lehengerlő szöveg után kénytelen volt játszani is a kisasszonnyal – és most jött a meglepetés: tehetségesnek bizonyult. Annyira, hogy Maróczy különórákat adott Vera Menchiknek, hiszen róla van szó, és a többi már a sakktörténelem legfényesebb lapjaira kívánkozik. Két év alatt, 1925-re annyit fejlődött, hogy Angliában már ő számított a legerősebb női játékosnak (csak azért nem lehetett angol bajnok, mert nem kapta meg az állampolgárságot). Maróczy tanácsára férfiakkal is összemérte tudását, elindult a nagyobb tornákon, és egyre jobb eredményeket ért el. Persze a férfisoviniszta sakkozói világ nehezen viselte, hogy egy nő is győzhet ellenük; egy bécsi mester, bizonyos Albert Becker az 1929-es karlsbadi torna előtt ironikusan-gőgösen megalapította a Vera Menchik Klubot, amelynek azok lesznek a tagjai, akik vereséget szenvednek Menchiktől – és ahogy egy ilyen sztoritól elvárja az ember, természetesen Becker lett az első tagja a klubnak.

Vera Menchik szimultánt ad. Forrás: chesscomfiles.com

Később nagyobb nevek is csatlakoztak a vert sereghez: az öreg Jacques Mieses, a csodagyerek Samuel Reshevsky, a mi Steiner Lajosunk és igen, a későbbi világbajnok Max Euwe is. Euwe 1930-ban, Hastingsben csatlakozott a klubhoz, a hírre, hogy egy nő legyőzte a hollandot, Euwe felesége felkerekedett, és elutazott Angliába, hogy megnézze, milyen női csábítási trükköknek nem tudott ellenállni hites ura. Aztán megnyugodott: Vera Menchik csak a táblán volt veszélyes, és tényleg csak a sakkozásnak élt. A FIDE 1927-től női sakkvilágbajnokot is hirdetett, pontosabban világbajnoki körmérkőzéseket szervezett meghívott versenyzőkkel. Az első ilyen versenyt Menchik toronymagasan, minden vetélytársát legyőzve nyerte meg. És utána még hatszor (!), utoljára 1939-ben védte meg a világbajnoki címet (végre angol színekben, mivel 1937-ben férjhez ment az angol sakkszövetség titkárához). Valószínű, hogy további tornák, nagy csaták, győzelmek vártak volna rá, ha nem jön közbe a háború: 1944 júniusában londoni lakásukat bombatalálat érte, és meghalt.

 

Maróczy Géza – Vera Menchik
Karlsbad, 1929
Skandináv védelem (B01)

1.e4 d5 2. exd5 Hf6 3. Fb5+ Fd7 4. Fc4 Fg4 5. f3 Ff5 6. Hc3 Hbd7 7. d3 Hb6 8. Hge2 Hbxd5 9. Hxd5 Hxd5 10. Hg3 Fg6 (Bevallom, a skandináv védelemhez szoros érzelmi szálak kötnek: gyerekként egész bajnokságokat végigjátszottam sötéttel a d5 bűvöletében. Ez a parti is mutatja, hogy a skandináv védelem kiiktatja a gyalogtorlódást a centrumban, nyíltabb ütközeteket eredményezve. A következő lépésben világos alkalmazkodik a harcosabb stílushoz: ugyan már sáncolhatna is, mégis inkább egy gyalogtolással beindítja a támadást, és megakadályozza sötét centrumfoglalási terveit.) 11. f4 e6 12. O-O Hb6 13. Fb3 Fc5+ 14. Kh1 O-O (Sötét várhatott volna még a sáncolással, sőt, világos harcias felállására reagálva hosszúra kellett volna sáncolni 14… Vd7 előkészítéssel.) 15. Vf3 Vc8 16. He2 Hd7 17. g4 Hf6 18. Hg3 h6 19. h3 c6 20. Fd2 Vd7 21. Bae1 Bad8 22. Be2 Kh8 23. Bg2 Fh7 24. h4 Hg8 25. h5 He7 26. f5 exf5 27. Hxf5 Fxf5 28. gxf5 Fd4

(Világos szisztematikusan felszámolta saját sáncát, hogy mindenkit mozgosítson a támadáshoz. Sötét ránézésre stabil állások mögül védekezik. És indul a konzervnyitó hadművelet!)       

29.f6 Hd5 (Bármennyire rosszul néz ki 29… Fxf6 30. Fxh6 gxh6 31. Vxf6+ Kh7 32. Vg7 # miatt, de senki nem kötelezi sötétet, hogy leüsse a futót, 30. … Fxb2 után izgalmas végjátékra futott volna ki a parti. De a leselkedő mattveszély elhomályosította Menchik látását.) 30. fxg7 Fxg7 31. c4 He7 2. Fxg7 Kxg7 33. Vf6+ Kg8 34. Bg1+ Hg6 35. Bxg6+ fxg6 36. c5 Bf7 37. Vxg6+ (Maróczy sorozatos áldozataival egy érdekes állást hozott össze: kettős minőséghátrányban került döntő fölénybe. 37… Kf8 38. Fe6 Ve7 39. Vxh6+ Ke8 40. Fg5 lett volna a folytatás, de Menchik ezt már nem várta meg, feladta.)
1–0

 

Maróczy az 1920-as évek közepétől, túl az ötvenen újra egyre sikeresebben szerepelt a tornákon: úgy tűnik, hogy a tanítás, a feltörekvő tehetségekkel foglalkozás összeszedettebbé, élesebbé és az újdonságokra nyitottabbá tették a játékfelfogását, közben megkopott versenyrutinját is leporolta. 1923-ban Karlsbadban Aljechinnel és Bogoljubovval osztozik az első helyen, Hastingsben 1924-ben második, 1925-ben első helyen végez. 1924-ben New Yorkba utazik az akkori idők legnagyobb versenyére, és a három nagy (a húszas évek miattuk volt a sakkozás nagy évtizede: Lasker ugyan elveszíti címét 1921-ben, de itt újra és egyben utoljára tornagyőzelmet arat; Capablancának, az aktuális világbajnoknak nem is ez okoz fejfájást, hanem a trónkövetelő Aljechin egyre erősebb játéka, aki ki is hívta a kubait, de csak 1927-ben rendezik meg az orosz győzelmével végződő címmérkőzést) mögött, de például Bogoljubov előtt, a középmezőnyben végez. Amerika annyira megtetszik neki, hogy 1925-től két évet ott tölt versenyekkel, előadásokkal, a helyi sakkélet szervezésével. Még a kontinensek közötti hajójáraton is sakkozott, amiről így mesél:

„– A Lancastria nevű Cunard-hajón utaztam visszafelé Amerikából. Természetesen a hajóskapitány felkeresett a kabinomban és megkérdezte, hogy nem akarom-e kihívni rádió-partira a Nagy Óceánon úszó óriás hajókat. – Szívesen – válaszoltam. – Akár tizet is.

– De ne mondjuk meg, hogy ön kicsoda – könyörgött a kapitány. – Könyveljük el a dicsőséget a Lancastria javára. – Készséggel beleegyeztem. A kihívást csak két hajó fogadta el, a németalföldi New-Amsterdam és a White Star Line Cedric nevű hajója. – Ne gondolja, hogy a játék nehézkesen ment, hogy várakoznunk kellett, amíg a hanghullám elhozza a két másik hajó sakkozóinak feleletét. (…) egy hajóstiszt félpercenként jelentette az ellenfelek lépéseit. Egyszerre játszottam mind a kettővel, a Cedric hamar feladta, de nem sokáig állt ellent a hollandus hajó sem. A New-Amsterdam is mattot kapott. Pedig azon is egy komoly sakkbajnok utazott, mert nagyon furfangos cselezései voltak. Persze, az ő emberük sem leplezte le magát…”

 

Efim Bogoljubov – Maróczy Géza
New York, 1924
Vezércsel (D30)

1.d4 d5 2. c4 c6 3. Hf3 Hf6 4. e3 e6 5. Hbd2 He4 6. Hxe4 dxe4 7. Hd2 f5 8. Vb3 Fd6 9. c5 Fc7 10. Hc4 Hd7 11. Fd2 Hf6 12. f3 O-O 13. O-O-O b6 (A félszláv vezércsel megnyitás után nézzük meg az állást: amíg világos egyrészt az a2-g8 átlón a tisztjeivel, másrészt a királyszárnyon a gyalogjaival készül támadni, addig sötét kontrára rendezkedett be). 14. He5 (Korainak tűnik a robbantás, talán 14. Fb4 jobban szolgálta volna a támadás előkészítését.) 14… bxc5 15. Fc4 Ve8 16. g4 fxg4 17. fxg4 a5 18. g5 Fxe5 19. gxf6 Fxf6 20. dxc5 Vh5 21. Vc2 Kh8 22. Fb3 Fa6 23. Vxe4

 

(Bogoljubov előkészítetlen támadása ahhoz vezetett, hogy minden egyes lépésével sötét eldugott figuráit is helyzetbe hozta. Most már csak le kell aratni a termést, kezdetnek egy minőségelőny is megteszi.)

23…Fe2 24. Fc2 Ff3 25. Vxe6 Fd5 26. Vd6 Bad8 27. Vg3 Fxh1 28. Bxh1 Bxd2 (És most finom technikával bástyaelőnyt faragunk.) 29. Kxd2 Vd5+ 30. Ke2 Vxh1 (Itt akár fel is adhatta volna világos, de Bogoljubovot nem ilyen fából faragták, tesztelte Maróczyt, képes-e bástyaelőnyből nyerni, hátha nem veszi észre a matt­fenyegetést. Nem meglepő: képes volt, és észrevette.) 31. Vh3 h6 32. Vf5 Vg2+ 33. Kd1 Vd5+ 34. Vxd5 cxd5 35. Ff5 Fxb2 36. Fe6 g5 37. Kc2 Bf2+ 38. Kd3 Bxh2 39. Fxd5 Kg7 40. Kc4 Fe5 41. Kb5 Be2 42. Kxa5 Bxe3 43. a4 Fd4 44. Kb5 g4 45. a5 Bc3 46. Fc4 g3 47. c6 g2 48. c7 Bxc4 (Az utolsó mentsvár, a gyalogbemenetel is elesett, végre feladta.)
0-1

1927-ben, az első sakkolimpián a magyar csapat komoly eredményt szeretett volna elérni, és ehhez minden támogatást megadott az állam. A legfőbb segítség az volt, hogy hazacsábították Maróczyt, aki éltáblásként győzelemre vitte a csapatot. Ennek örömére a nyugdíját is rendezték, véget ért a hétéves száműzetés: hazaköltözött. Újra a magyar sakkéletet szervezte, innen járt világversenyekre, ide hozta haza a győzelmi trófeákat, a magyar fiatalokat tanította és avatta be a bajnokok különös világába. De ez már egy másik történet.

Lilienthal Andor visszaemlékezései
Aligha kell magyarázni, milyen nagy jelentősége van egy fiatal, tehetséges sakkozó életében, fejlődésének meggyorsulásában egy nagymester oktatásának, tanácsainak. Engem ez a szerencse ért, amikor Maróczy csapatához, a Pesti Hírlaphoz kerültem. Ő, a világhírű nagymester, első táblás, szívesen osztotta meg tudását másokkal, különösen a fiatalokkal. így azután sokat elemeztünk együtt. Hatására gazdagodott játékszemléletem, korlátok közé tudtam szorítani támadókedvemet, s a szakma rejtett finomságaiba is bevezetett. Emellett maradandó hatást gyakoroltak rám csodálatos vezérvégjátékai. Emlékszem, hogy nem is sok év múltán, pontosabban 1934-ben, az újpesti nemzetközi versenyen ezen múlott sok minden. Vezérvégjátékban két gyalog hátrányom volt Flohr ellen, de — hála jártasságomnak e nehéz végjátékfajtában — sikerült megmentenem a partit. Ha emlékezetem nem csal, egymással csupán egyszer játszottunk, 1931- ben (a Szávay-emlékversenyen). Maróczy nagymesternek köszönhetem, hogy be mertek válogatni az olimpiai csapatba fiatal korom ellenére. Vállalta értem a felelősséget, minden fordulóban asztalhoz ültetett, baráti tanácsokkal látott el. A verseny után pedig ő volt a legboldogabb, hogy én, az újonc jól helytállottam. (Az 1933. évi Folkestone-i olimpián együttesünk a harmadik helyt osztva lett ötödik, s Lilienthal 13 játszmából 10 pontot szerzett, a csapat legjobb és az egész olimpia második-harmadik legjobb pontszerzője volt. — A szerk.) Maróczy Géza ezen az olimpián kevés játszmát vállalt, elsősorban csapatkapitányként tevékenykedett. Kiváló vezető volt, nagyon tudta lelkesíteni a csapatot, soha nem idegeskedett, szemrehányást nem tett. Kedves, biztató mosolya felszabadította a rejtett erőtartalékokat is. Mint szekun- dáns fáradságot nem ismerőén, gyakran hajnalig tartó elemzésekkel segített a függőt játszóknak. Óriási tapasztalata, lényegre mutató megjegyzései, technikája nagy hasznunkra vált. Angol nyelvtudása is javunkra szolgált, kisebb-nagyobb problémáink megoldását segítette elő, s barátságot köthettünk más országok sakkozóival. Az angolok őt tiszteletbeli angolnak tekintették, nagyon szerették, becsülték, nem is csupán sakkozói nagysága miatt, hanem kiváló emberi tulajdonságaiért. Igaz, ebben a véleményben az egész sakkvilág osztozott, mindenütt olyan népszerű volt, mint később Kérész. Magam hálával, tisztelettel gondolok rá még most is, halálának huszonötödik évfordulóján.
Forrás: Magyar Sakkélet, 1976 július

Kijárási tálalom

„Na. Ide, Lány. Ide.” – mondta a mama, miközben átvágta a pántlikát, és ünnepélyesen felavattuk azt a nagyobb gyerekjárókányi területet, ami az Én Veteményesem lett. „Ide űtethetsz tüllem azt, amit akarsz, de nekem gondom nem lesz rá, az biztos!”

Az Én Veteményesem igen megalázó helyen, a csirkegané, a csemegekukorica és a nyúlház által határolt részen helyezkedett el, a Tisztességes Veteményestől igen távol, hogy ne is legyen szem előtt. Ide kerültek mindazok a növények, amiket a mama nem tartott méltónak ahhoz, hogy békességben együtt nevelkedjenek a céklával, a paradicsommal, a fokhagymával, a bogyiszlói paprikával, vagyis a normális ember hagyományos ételeivel, amiknek, mint mondta, van értelme.

Megmagyarázhatatlan módon a padlizsánnak bérelt helye volt a Tisztességes Veteményesben. „Szép. Mutat.” – mondta a mama, aki soha nem evett padlizsánt, de a tojásgyümölcs legalább az esztétikai kontrollon átjutott.

Szóval, az Én Veteményesembe került a rukkola, a medvehagyma, a halványító zeller, a különleges színű paradicsomok, amikből soha nem lett semmi és itt döglött meg a bougenvilla is.

És itt volt még valami, ami nemcsak a tanyán, a mamám által lett száműzve, de a magyar konyhából is. A zöldségek mostohagyereke. A mángold.

A mángoldról nagyjából annyit tudhatunk meg rövid kutakodás után, hogy a levélzöldségek közé tartozik és „elkészítése a spenóthoz hasonlóan történik”. Vannak, akik az ízét is a spenótéhoz hasonlítják, nos, ezt, mint a mángold fogadatlan prókátora, kikérem magamnak és határozottan visszautasítom: még csak nem is hasonlít az ízük. Nekem elhihetik, nagy mángoldfogyasztó vagyok. Ha otthon, a bajai piacon nem kaptam, nem kellett messzire mennem: a szabadkai piacon hatalmas csokrokban árulják, mivel az egész Vajdaságban közkedvelt zöldség.

Itthon inkább vidéki piacokon találkozhatunk vele, elvétve. Meg a horvátországi nyaraláson. Ha rákvörösre sült asztalszomszédunk elgondolkodva piszkálgat valami zöld izét a főtt krumpli között a hal mellé kínált köretben, az lesz az. Mivel a magyar konyhából alapvetően kikopott, „gyüttment pestiként” nekem is hosszas utánajárásba került, de végül sikerült beszereznem egy közeli faluban, termelőtől.

Na jó, szóval itt vannak ezek a bazi nagy, fodros levelű, fehér vagy vörös szárú disznóparéj szerűségek, hazacipeltük, most mi legyen vele? Először is, vizes konyharuhába tekerve tegyük a hűtőbe. Így egy-két napig tudjuk tárolni. Blansírozás (forró vízben előfőzés) után fagyaszthatjuk is.

Óvatos ismerkedéshez először keverjük zöldsalátába. A mángoldnak erős rostú levelei vannak, így a szár levágása után ki kell metszeni a központi eret. A zsengébb leveleknél elegendő, ha lehúzzuk a szárral együtt. Miután ezzel megvagyunk, öblítsük le a leveleket, szárítsuk meg őket, egy maroknyi levelet lazán göngyöljünk fel egy kötegbe és keresztben szeleteljük fel csíkokra.

Vagy készítsük el görögösen: Egy kiló mángoldlevelet vágjunk össze. Fél kiló paradicsomot héjazzunk le, kockázzuk fel. Egy közepes fej hagymát kockára vágva dinszteljünk meg, dobjuk rá a paradicsomot, majd 3-4 perc múltán a mángoldleveleket is. Só, bors, pár csepp citrom és kész!

Az első randi után készítsünk belőle köretet.

Egy kiló mángoldlevelet vágjunk össze. Felforrósított olívaolajra dobjunk rá három-négy gerezd zúzott fokhagymát, majd rögtön adjuk hozzá a felszeletelt leveleket. Nem kell sokáig párolni, csak addig, míg összeesnek a levelek. Ez így egy önálló köret halakhoz, húsokhoz, de úgy is nagyon jó, ha a fokhagymás mángoldhoz kockára vágott főtt krumplit keverünk.

A mángoldos galuska egy jó kis magyaros nyári étel, nincs más dolgunk, mint a leveleket és a szárat apróra feldarabolni. A galuskát olívaolaj és vaj keverékén kezdjük el pirítani, majd adjuk hozzá a mángoldot és addig pirítsuk, míg a levelek megfonnyadnak. Ízlés szerint sózzuk, borsozzuk és azonnal tálaljuk.

Szerencsés esetben a disznót is feldolgozzuk a fülétől a farkáig, a mángold szárát sem dobjuk ki. Megesszük. Váncsa István receptje jó is lesz, mit jó, kiváló: A mángold szárát felszeleteljük, kissé megpároljuk, majd jénaiba tesszük. Nyakon öntjük Mornay-mártással, sajtot szórunk a tetejére és megsütjük.

Ezt a receptet én továbbfejlesztettem: A mángold levelét, szárát feldarabolom, fokhagymás olajon rövid ideig párolom. Még melegen összeforgatom kockára vágott főtt krumplival, így simítom jénaiba. Ráöntöm a Mornay-mártást, végül rászórom a sajtot és megsütöm. Könnyűnyári.

Ha mángoldos recepteket keresünk, könnyen úgy tűnhet, Váncsa Istvánon kívül nemigen használja alapanyagként ezt a zöldséget.

Az ő receptje a szíriai lencse mángolddal is, mindenképpen próbálják ki. Negyven deka lencsét sós vízben puhára főzünk, leszűrjük, félretesszük. Nyolc gerezd fokhagymát tengeri sóval kőmozsárban összezúzunk, pépesre. Felszeletelünk öt mángoldlevelet, egy evőkanál olívaolajon addig pároljuk, míg össze nem esik. Félretesszük. Három evőkanál olívaolajon megdinszteljük a fokhagymát és két csokor apróra vágott korianderzöldet, rádobjuk a mángoldot és a lencsét, kevergetve tíz percig főzzük. Beleöntünk egy evőkanál citromlét és két evőkanál gránátalmaszirupot. Akkor jó, amikor a lencse már kezd szétfőni. Tálaláskor csepegtessünk rá kevés olívaolajat.

A következő célállomás Marokkó. A harira bárányhúsból főzött, sűrű marokkói leves. A Casa Moro című könyvben egy friss, könnyedebb változatot találunk, kevesebb hüvelyessel és több zöldségfélével.

Másfél kiló, 3-4 darabra bontott báránynyakat felteszünk forrni. Forrás után öt percig főzzük, lehabozzuk. Ezután hozzáadunk egy fej finomra vágott vöröshagymát, 3 finomra vágott szárzellert, egy csipetnyi sáfrányt, egy csokornyi friss koriander szárát, sózzuk-borsozzuk. Egy órán keresztül főzzük csendes tűzön. Ezután hozzáadunk tíz deka zöld lencsét és 12 deka felezett csicseriborsót és újabb fél órán át főzzük. Amikor a húsdarabok már megpuhultak, kihúzzuk a csontot és a húst visszatesszük a levesbe. Újra sózzuk-borsozzuk, hozzáadunk fél kiló negyedelt paradicsomot, két evőkanál durvára felvágott friss oregánót, és tíz percig főzzük. Ezután kerül bel húsz deka felszeletelt mángold, a szárával együtt. Végül összekeverünk három evőkanál lisztet három evőkanál olívaolajjal és azt is a leveshez adjuk. Ha kell, sózzuk. Adunk hozzá néhány csepp citromlét, majd tíz perc főzés után tálaljuk.

Aztán csinálhatunk még mángoldos gnocchit, de a gnocchi megérdemel egy külön írást, ugye? Naná.

Majd’ elfelejtettem, főzzenek a mángoldból főzeléket, az semmiképpen ne maradjon ki. Hát magyarok vagyunk, vagy mi a franc?

Szoborba öntött lélegzet

A századfordulós Bécsben a nők egyre inkább tudatára ébredtek saját képességeiknek. Már nem elégedtek meg a másodlagos szereppel, egyenjogúságra törekedtek. Az egyenjogúság kérdése középpontba került, ami segítséget nyújtott a szobrászat néhány női úttörőjének, hogy kitapossa az utat későbbi követői előtt, és elfogadtassa magát az akkor még igen szkeptikus társadalom férfitagjaival. Idővel a nők nagyobb szerepet kaptak a művészetben (tánc, költészet, ének, színészet), a magasabb társadalmi réteg tagjai egyetemre is járhattak. 1918-tól már Magyarországon is választó joguk volt, 1928-tól Olimpián is részt vehettek. Ám a liberális polgárság is nehezen tudta elképzelni, hogy egy nő fizikai munkát végezzen.

Magyarországon a nők nagyobb társadalmi szerepének elismerését előkészítette többek között Kövesházi Kalmár Elza 1900-as szobra a „Vágyakozás”. Az alkotás 1901-ben egy magyar újság fénykép illusztrációjaként jelent meg Lyka Károly nyomán. A kép körül vita alakult ki a magyar közéletben, még a Fővárosi Tanügyi Bizottság ülésén is hangot emeltek ellene. Ennek dacára Kövesházi nem kevés pozitív kritikát kapott, többek között olvasói levelekben. Ebben az időben sok műtermi fotó készült, melyen a „pózoló” nők testtartása, sőt hajviselete is ellenérzést váltott ki.  (Plesznivy Edit: Hölgy vésővel. IPM 1987. 5. sz.)

„Kőfaragó … tényleg az Kalmár Elza, aki nagy művészi lelkiismeretességgel maga faragja márvány- és kőmunkáit. Ma ritkaság az ilyen, nőben éppen egészen szokatlan.” írja róla Fülep Lajos művészettörténész 1908-ban.

Kövesházi Kalmár Elza: Thanatos (1932, mázas kerámia dombormű, 59 cm)

Elza művészetét kezdetben meghatározta a finom ívű, bécsi szecesszió. Ebből a formanyelvből indult és néha vissza is tért hozzá. Jól megfigyelhető ez Thanatos kerámiáján, melyet a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár  őriz gyűjteményében.

Finoman használt geometria

Kövesházi a ’20-as években már az art deco szellemében alkotta táncos szobrait. Gyönyörű kisplasztikája szimbolikus jelentőséggel bír Elza magánéletében és a művészi életműben egyaránt. Igazi megtestesülése annak az anya-lánya, szobrász-táncos kapcsolatnak, amely Kövesházi Kalmár Elza és lánya, Ágnes között jött lére.

Kövesházi Kalmár Elza: Lélegzőtánc (1928, gipsz, 28,3 cm, Magyar Nemzeti Galéria)

Feszültséget érezhetünk a zárt kompozíció és a mozdulat finomsága, a légies, szitakötő szerű alak kettősségében.  A geometrikus, egy nézetre komponált, erőteljesen stilizált nőalak tenyerét és arcát az ég felé fordítja, így teremt kapcsolatot a magasabb dimenzióval. Az arc vonásai alig kivehetők. Lényében valami nem evilági erő, szakrális tartalom érezhető a művészi mondanivalóban. A kompozíció zártságát oldja: a finom, fehér gipsz anyag; a ruha félköríve; a karok által teret és mellkast megnyitó mozdulat. Most nem a mozgás, inkább maga a mozdulat és a benne rejlő átlényegülés hangsúlyos. Szinte együtt lélegzünk a szoborral.

Anya és lánya

Elza 1928 körül készíti el ”Lélegző tánc” című gipsz szobrát. Az alig 30 cm-es plasztikát Kövesházi Ágnes, a szobrásznő lánya ihlette. Az 1920-as években Ágnes vezető táncosa volt Madzsar Alice mozdulatművész és alkotótársa, Palasofszky Ödön Lényegretörő Színházának. Saját, ugyanezen a címen futó tánckompozíciója szolgált inspirációul édesanyja művének elkészítéséhez. Az utókorra maradt az a fotó is, melyen Kövesházi Ágnes, a ”Lélegző tánc” szoborművének megfelelő pozícióban áll. Ruhája ugyanolyan legyezőhöz hasonlatos, mint a téma alapján készült plasztikáé. A jelmezt ugyancsak Kövesházi Kalmár Elza készítette. Ágnes életében a levegőnek, a légzőgyakorlatoknak nagy szerep jutott. Mivel tüdőbeteg volt, rendszeres gyakorlásukkal a táncosnő testét és lelkét is gyógyították.  Valószínűsíthető, hogy ez a betegség volt Lélegző tánc című koreográfiájának inspirációja is.

Kövesházi Ágnes a Lélegzőtáncban (kosztüm: Kövesházi Kalmár Elza, 1928)

Kövesházi Kalmár Elza nevét nem ismerik sokan, pedig anyaként és művészként egyaránt lehetne a modern, mai nő példaképe, szimbóluma. Egész életét a megújulás és a nyitottság jellemezte. Beengedte a nemzetközi tendenciákat és saját nyelvére fordította azokat. Egyedülálló anyaként nevelte házasságon kívül született gyermekét. Bejárta Európát és hazahozta a külföldön tanult újításokat.  A ’20-as évek art deco irányzatában és az erősödő női öntudatra ébredésben otthonosan érezte magát: szobrot, jelmezt, plakátot és ruhát tervezett. A ’30-as években már igazgatósági tagja volt az Alkotó Művésznők Egyesületének (AME). Ezekben az években anyagi gondok miatt ortopéd cipészetet tanult. Megint képes volt a megújulásra. 1941-ben a Népszava újságírója meglátogatja műhelyében és így ír róla:

Kövesházi Kalmár Elza: asszonyideál. A dolgozó, a küzdő, a szabad asszony, a vérbeli művész ideálja. Hány, de hány szobrász van, aki lelkében suszter. Kövesházi Kalmár Elza az ortopédcipészetben is művész.”

GYIMESI LÁSZLÓ: ÖREG, TE SEM SZÁNTANI JÁRSZ ERRE A FÖLDRE

– Tanárúr véleményével nem illik így szembemenni – csóválta meg a fejét a Rabbi. – Egyedül ő tudja itt, hogy mit mikor, miért mond.

– Meg én – jelentkezett Balogh Tamás, no jó, tán a Burma is. De ő csak ritkán és feltételesen.

– Balogh Tamás, a faház esze… – A Törpe alig tudta visszafojtani a röhögését. – Rengeteg példát mondhatunk erre.

– Na, egyet mondj, na, csak egyet! – horkant fel Balogh Tamás. Persze, gyorsan el is hallgatott, hiszen ebből a kérdéskörből nem jöhetett ki előnyösen.

– Sok remek ember fordult meg itt a faházban – terelte másra a szót a Rabbi. – Mindnek voltak okos mondásai, mindnek voltak jónál jobb ötletei.

– Kitűnő emberek, ahogy mondod – sóhajtott Tanárúr –, legtöbbjüket valamennyien ismertük, számtalan korsót csúsztattunk le együtt…

– Meg persze muskotályost is – révedt el Balogh Tamás. – Nincs is annál jobb.

– Tramini, bikavér, verpeléti, ezerjó, rizling… – sorolta Pofapénz. – Tudok még harmincfélét.

– Ne erőltesd magad! – ütött az asztalra a Törpe. – Tamásnak úgysem létezik más, mint az a bizonyos édes lötty…

– Lötty?! – ordított fel Tamás. – Lelöttyözted a világ legjobb borát? Te kutya, te cenk, te mit is mondjak, mi…

– Csöndesebben, fiúk – szól ki ketrecéből a csapos, – mert kiüríttetem a termet!

– Nem hallottad, hogyan szólta le a muskotályosomat ez a kutyavérű? – háborgott tovább, de már sokkal halkabban Balogh Tamás. Kitiltva lenni a faházból – nem perspektíva. Megélte néhányszor, nem kér újra belőle.

– Még ha a tokajimat szólta volna le, akkor se hőzöngenék ilyen hangosan – vigyorodott el a csapos. A népség-katonaság örömmel nyugtázta a mosolyt, ma nem lesz itt se kitiltás, se pofon… valószínűleg, ugye, mert az ördög sohasem alszik.

– Térjünk vissza a remek emberekre – gondolkodott el újra a Rabbi.

– Nagy baj az, hogy sohasem dicsérünk senkit. A remek emberekről is csak a haláluk után derítjük ki, mennyire voltak remekek.

– Tévedsz – pattant fel Pofapénz –, a mai nap a nagy tévedések napja! Itt van a Tanárúr íróbarátja, őt aztán elég sokat dicsértük még életében. Főleg a Burma, de még a Gutentág is. A jó öreg tanárurunk egész hosszú passzusokat olvasott fel a fontosabb (ő mondta így, a fontosabb) munkáiból, s néha még a csapos is idehallgatott ránk.

– Meg a Törpe is – bólogatott a Rabbi. – Nem is szólva a Balogh Tamásról, aki egyenesen kívülről fújta a kis magyar pornográfiát…

– Legalábbis azt állította magáról – húzta el a száját Gutentág. – Amikor Burma felszólította, hogy legyen szíves legalább egy-két bekezdést idézni, mindig egy ezerszer elkoptatott Petőfi-vers jutott az eszébe.

– Az is rosszul – vigyorodott el a Törpe.

– Rosszul? Elég belőled! – rikkantott Balogh Tamás. – Vedd tudomásul, hogy többször nyertem szavalóversenyt azzal a verssel, és idén is nyertem volna a kis magyar pornográfiával…

– Ha indultál volna a versenyen – legyintett a Rabbi. – De nem indultál, ezen sem, meg a többin sem, az aquincumi költőversenyről is lemaradtál…

– Nem vagyok én költő – húzta ki magát Balogh Tamás. – Nem veszem el senki kenyerét. Úgy hallottam, idén egyébként is csak a prózások vetélkedtek, azok közé meg nem kívántam befurakodni.

– Aha… – fordult el szinte egyszerre Pofapénz és Gutentág. – Befurakodni… még a muskotályosra sem tartottál igényt, pedig a Péter literszámra kínálgatta.

– Nekem aztán nem – csodálkozott el Balogh Tamás.

– Neked éppúgy, mint akárki másnak – torkolta le Pofapénz. – Arról igazán nem ő tehet, hogy nem méltóztattál odafigyelni.

– Hogy a Péterre nem, az tán lehet – jött zavarba az egykori kemencés. –  De hogy a muskotályos szó nem akadt fenn a fülemen, azt legalábbis kétlem.

– Hányan bizonyítsuk? – vigyorgott újra Gutentág.

– Jó van, jól – csitítgatta őket Balogh Tamás. – Kérjetek ki nekem három decit, s el van sikálva a dolog.

Persze a három decit Tanárúrnak kellett kikérnie, mert a többieknek – ahogy Balogh Tamás megfogalmazta: momentán ugye… hm, izé, monetáriánus, pénzügyi, na, olyan pénzkörüli válsággal kellett szembenéznie.

– Azt azonban nem hittem – sajnálkozott Tamás –, hogy egy ilyen jeles csapattól összesen egy pohárral, még ha nagy pohárral is telik… Pedig születésnapom lenne, vagy mi…

– Megmondjam, mid van neked? – rúgott a bokájába a Törpe. – Tarhás hazugságrohamod van.  Fél füllel hallottad, hogy a Péternek születésnapja volt tegnap, mostanáig bántad, hogy kimaradtál az ő vendéglátásából…

– Sohasem dörzsölődtem az arisztokratákhoz – húzta fel az orrát Balogh Tamás.

– Ezt hagyd abba! – szólt rá Tanárúr. – Ha valaki nem hencegett soha a származásával, akkor az a Péter volt. Ha nem írja meg a családtörténeti munkáit, sose tudtad volna meg, hogy a grófi ágból…

– Blabla! – fortyant fel Balogh Tamás.

– Amikor még három Eszterházy focizott a Csillaghegyben, no meg a Gázgyárban, akkor is egy miccre megmutattam, melyikük a gróf… Mert mind a három az volt, te eszenagy.

– Az öreg gróf három fia…De mind a három csudamód bánt a labdával. A Péter volt a legügyesebb, de ő inkább író akart lenni.

– Az is lett, s nem akármilyen! – sóhajtott Tanárúr. – El sem hiszem, hogy már két éve nincs velünk.

– No, hogy egy fontosabbat mondjak én is, mint a Tanárúr érdekes emberei – szólalt meg Burma –, velem többet volt az elmúlt két évben, mint az azt megelőző húszban. Pedig hetente legalább egyszer összefutottunk.

– Jó, jó – próbálta átvenni a szót Pofapénz. – Mind tudjuk, hogy a Tanárúr kegyelméből te a kivételezettek közé tartozol.

– A Tanárúréból igen – vijjogott közbe Gutentág. – De az enyémből nem!

– S ahogy elnézem, a többiekéből sem… – bólogatott a késve érkező Sunya.

– Ha csak Balogh Tamás nem tiltakozik.

– Ő aztán nem fog – mosolyodott el a Rabbi.

– Ha kap még három deci muskotályost – fintorodott el a Törpe. – Még királlyá is kikiáltja azt a Pétert.

– Na, ne – szisszent fel a Rabbi. – A trón, ha van, foglalt. Ha mi koronázunk, csak egyvalaki pályázhat rá. Az Úr akaratából, természetesen.

– Miért néztek mind énrám? – fortyant fel Tanárúr. – Hogy én jelentkezzem arra az ingatag akármire? Azt leshetitek. A Pétert, igen. Őt szívesen ajánlottam volna, de hát ő is inkább a nemlétbe szökött a várható terhek elől.

– Pedig, ha valaki alkalmas lett volna, az ő volt – csatlakozott Burma az alakuló koronatanácshoz. – De mivel átszökött a saját univerzumába, Tanárúr kénytelen lesz meggondolni magát.

– Különben megvered? – szörnyedt el Sunya.

– Utánad, koma – förmedt rá Burma.

– Nem értem, miért nem foglalod el a helyét… – töprengett hangosan Pofapénz. – Még megérjük. hogy Balogh Tamás veti bele a székbe magát. Nem volt még elég eszement uralkodótok?

– Az esztergomi érsek nem lesz hajlandó arra, hogy felkenje a trónra – csóválta meg a fejét a Rabbi.

– Vagy előtte hat hétig egyfolytában sorolnia kéne az elkövetett bűneit… Köztük is elsősorban a Vakegérből elpárolgott muskotályosok sorsát – vigyorgott Gutentág.

– Nem tudtok mással foglalkozni? – csattant fel Balogh Tamás. – Vakegér,  Muskotályosok… Ti meg a világ összes pálinkáját összeloptátok. Térjünk csak vissza a Tanárúrra.

– No, csak összejön estére a Balogh-verés – vigyorgott Gutentág, s látszott a többieken, hogy nincs ellenükre a dolog.

– Fiúk, fiúk! Gyakoroljátok a megbocsájtás erényét – ment a dolgok elébe Tanárúr.

A Rabbi egy szép idézettel segített a sarokba szorult egykori kemencésnek: az vesse rá az első követ, aki még nem vétkezett. A Törpe lehajolt ugyan egy ökölnyi kőért, de mindenki tudta, hogy nem fogja eldobni. A pálinka említése épp elég figyelmeztetés volt számára.

– Nos, Tanárúr – Burma elég sokáig gondolkodott azon, mit is mondjon a gyújtópontba került tanárnak. – Nos, öreg, te sem szántani jársz erre a földre. Ismered a dolgok csínját-bínját, ismered az erényeinket…

– Olyanok nincsenek – kiáltott közbe Sunya.

– Ismered az erényeinket – intette le őt Burma –, és ismered a bűneinket is. Jogart, koronát Sunya szerez neked valamelyik múzeumból, ugyanott találhat kardot, palástot, országalmát. Az esztergomi érseket a Rabbi pontosan tudja helyettesíteni, a népségnek, katonaságnak itt lesz a Faház népe. Hogy kevesen leszünk? Áthívjuk a Pók utcai lordok házából a jobbakat s mindenkit a Pléhgombából. Együtt csak kiadunk egy koronázási menetet… A Johnny zenél a talpunk alá, a békási asszonykórus meg ad a hangulatnak.

– Békáson nincs is asszonykórus – próbált beleszólni a nagyok dolgába a Törpe, de lehurrogták.

– Ha nincs, majd lesz – élte bele magát a készülődő ünnepbe Gutentág.

De látszott, hogy a többieknek is tetszik a dolog. Különösen Pofapénz pirosodott ki a lelkesedéstől, s már tervezni is kezdte a meghívandók névsorát.

Erzsébet királynő állt a lista elején, rajta nem vitatkozott senki, de bizony a második, harmadik hely körül kitört a faházi ordítozós: ha a csapos nem lengeti meg újra a kitiltás rémét, még most is üvöltene a csapat.

– Szóval Tanárúr lesz a király – gondolkodott el Pofapénz.

– Ha el nem ugrok! – vigyorodott el Tanárúr.

– De jó, hogy megöregedtél – sóhajtott nagyot Burma.

– Kinek jó és miért? – jött zavarba Tanárúr.

– Neked jó – ölelte át a vállát Burma. – Tavalyelőtt még el tudtál volna ugrani, most már csak virtuális mutatványokra vagy képes.

– A virtuális valami disznó dolog? – kérdezte Sunya, de senki sem figyelt rá.

Méghogy disznó!

– Csak a Pétert kellett volna időben megkoronáznunk – töprengett félhangosan Tanárúr. Lenne egy jó királyunk, s én is kimenekülnék ebből a kínos helyzetből. Mert tudjátok, hogy nem szoktam nektek nemet mondani, de most nem tehetek mást.

– Ezek szerint a jövőben szántani jársz erre a földre?

– Meglátjuk. Még az sem lehetetlen – mosolygott a bajusza alatt Tanárúr. – Miért ne? De uralkodni előbb fog a Balogh Tamás, mint én.

– Meg kell beszélnem a Bözsémmel – emelkedett fel Tamás –, hiszen akkor ő királynő lesz, vagy mi.

– Királyné, te mafla – igazította ki Burma, de Tamás akkor már díszlépésben menetelt a Pók utcai másfél szobás palotája felé.

KASZTRÁLTAK – EGY ELFELEDETT HANG NYOMÁBAN

Bárhol is hallgasson az ember operamuzsikát, minden előadás egyik legizgalmasabb pontja, mikor az énekesnő vagy énekes egy-egy áriában mindinkább megközelíti a mitikussá vált hangot, a magas C-t, és mikor eléri, az egyet jelent a zenei extázis legmagasabb fokával. A magas C lett minden idők leglegendásabb hangja: tenorok és szopránok képességeinek non plus ultrája, érte a közönség más, nem annyira sikerült hangokat is megbocsát, de ha az nem sikerül, akkor oda az addigi siker. Bizony, az éneklés akadályverseny, mondhatni gátfutás, és a legendás hang a legmagasabb gát. Aki megugorja, célt ér.

A magas hang mániája egyidős magával az énekléssel: még a középkori himnuszéneklésben, a korai többszólamúság rögtönzött szólamaiban is megtalálhatók a szédületes magasságú hangok. Mintha az énekesek mindig is Ikaroszok lettek volna, akik nem tudják magukat visszafogni, és egyre közelebb merészkednek a Naphoz, és ők is, mint Ikarosz, remélik, túlélik a magasság mámorát.

Az éneklés történetének legkülönösebb hangfaja éppen ennek a mámornak a jegyében született, és ha lehet mondani, nem ismert se Istent, se embert, hogy célját elérje. De ez a hang olyan volt, amelyet a leendő énekesek nem saját jószántukból hoztak létre – legalábbis részben –, hanem erre specializálódott énekmesterek hosszú fáradságos munkával préselték ki neveltjeikből. E hosszadalmas művészi munkának volt azonban egy előfeltétele: a kasztrálás. Mai fejünkkel belegondolni is rémisztő, hogy a magas hang iránti vágy megvalósulása voltaképpen egy csonkításnak az eredménye.

Valamikor a 16. század közepén jött divatba, elsősorban a vatikáni Sixtus-kápolna kórusában, hogy a kisfiúk által énekelt alt és szoprán hangfekvést megőrizzék. Az erre kialakult eljárás már évszázadok óta ismert volt, de a késő-reneszánsz, kora-barokk zenéjében a magas hangok iránti fokozódó rajongás életre keltette azt az igényt, hogy a kisfiúk angyalian magas hangjai ne váljanak az idő martalékává, sőt, a kis énekesek tovább képezhetők legyenek, így a virtuóz éneklés előtt soha nem látott lehetőségek nyíltak meg. Másfelől az egyházi kórusokban nem énekelhettek nők, így az nem is volt kérdés, hogy a magas szólamokat csak fiúk énekelhetik, de az életkor előrehaladtával a legszebb hangú énekes gyerekeket meg lehetett menteni a zene számára. Mindössze egy „apró” beavatkozásra volt szükség…

A herék eltávolítása nyomán létrejövő hormonális változások természetesen ismeretlenek voltak ebben az időben, de azt mindenki tudta, hogy a mutálás során a fiúhang elmélyül, és elveszti a magas regiszterekben csengő fényét. Ez akkoriban később következett be, mint ma, általában 17-18 éves korban. A kamasz Haydnt 18 évesen rakták ki a bécsi Stephansdom kórusából mutálása miatt, és ezt követően majdnem éhen veszett. Az időben elvégzett kasztrálással, rendszerint a tizedik életév tájékán, a mutálás nem indul meg, a gyermeki hang megőrződik, és a komoly, kíméletlen képzésnek köszönhetően képességei megnőnek, átütő erejűvé válik.

Ennek persze ára volt, de a tehetséges kisfiúk szülei egy szebb jövő reményében nem kételkedtek abban, hogy ez az ár kifizetődő lesz. Az opera műfajának gyors népszűrévé válása során elsősorban Itáliában gombamódra szaporodtak az újabb és újabb operaházak, amelyek folyamatosan újabb és újabb énekeset kerestek. Így a kasztrált énekeseket közel 250 évig övező rajongás szép számban rávette e szép hangú csemeték szüleit, hogy érdemes belevágni a vállalkozásba: fiuk a mai értelemben vett szupersztár is lehet. Egy feljegyzés szerint a 18. század közepén csak Itáliában közel négyezer (!) fiút kasztráltak évente, és legtöbbjükből természetesen nem lett szupersztár…

A szülőknek elsősorban a családi jövőről kellett lemondaniuk, de a népes olasz családokban olyan rettenetes csapást nem okozott, ha az egyik fiú véglegesen feláldozta férfiasságát a muzsika oltárán. A fiúkat azonban természetesen nem kérdezték meg, hogy akarnak-e ilyen áron világhírű énekesek lenni. Az esetek legnagyobb részében a család valamilyen fedősztorival állt elő a későbbiekben kérdezősködő fiatalembernek: valamilyen baleset érte, leesett a lóról vagy a létráról, csoda, hogy egyáltalán életben maradt, vagy különböző betegségekkel hozakodtak elő. A fiatal kamaszfiú pedig csak annyit tudott rendszerint, hogy az ő egyedüli jövője az éneklés, ebbe kell minden energiáját beleölnie. Családja nem lesz, házasodnia nem lehet (ezt a korabeli törvények szigorúan tiltották), ráadásul testi megjelenésében is különös volt, hiszen szőrzete nem nőtt, beszédhangja viszonylag magas és gyenge volt (bár a beszédhangot annyira nem érintette a kasztrálás, mint az énekhangot), egyszóval megjelenésében erősen nőies benyomást keltett. A nemi hovatartozás egyik legnagyobb drámája volt kasztráltnak lenni.

Azonban, ha eddig a jéghegy alját láttuk, érdemes a csúcsát is szemügyre venni. Mert szupersztár kasztrált énekesek valóban léteztek. Az olasz operaházakban egy-egy nagy sikert arató ária eléneklése utána a közönség rendszerint e felkiáltással jutalmazta a kasztrált énekest: „Viva il coltello!”, azaz, éljen a kés! A legnevezetesebb kasztrált énekes Carlo Broschi, művésznevén Farinelli volt, aki utazó virtuózként bejárta a világot, Európa majd minden jelentős operaházában fellépett, hatalmas vagyonra tett szert, visszavonulása után a spanyol király magánénekese lett, és a súlyos melankóliában szenvedő uralkodót minden este ugyanazzal a négy ária eléneklésével kúrálta. Idős korában egy Bologna melletti birtokra vonult vissza és fejedelmi pompában élt. Hozzá hasonló énekest talán, ha tízet-húszat tudnánk felsorolni a 18. századból. Mintha ma valamennyi zongorázni tanuló gyereknek azt sugallanánk, hogy ő lesz a 21. század Richtere, Rubinsteinje, Horowitza vagy Glenn Gouldja. S hány valóban tehetséges zongorista csodagyerek szaladgál a világban?

A 19. században leáldozott a kasztrált énekesek csillaga. Mozart írt ugyan egy-egy operát, amelyben kasztrált énekes szerepel, de a hangfajt gyűlölte. Rossini az egyik utolsó zeneszerző, aki még nagyon komoly kasztrált szerepeket írt. A hangfaj közel kétszáz év alatt teljesen a feledés homályába került. A nagy kasztrált énekesek helyét átvették a tenorok és a szopránok. Noha az operában énekesnők mindig is felléptek, és a kasztrált énekesekhez hasonlóan ők is nagy csillagok voltak. Hiszen innen a név is: prima donna, akinek a kasztrált férfi énekes párja nem más volt, mint a prim’uomo. Első nő és első férfi. Csak ez utóbbi férfi mivoltában volt némi kétely.

A 20. század második felében jött el a kasztrált énekesek feltámadása – hála égnek nem a „kis beavatkozás” tekintetében, hanem a hangfaj iránti kíváncsiság alakjában. Mind több barokk operát adtak elő, és mindinkább foglalkoztatta az énekesektől a karmestereken át a zenetudósokat, hogy mégis, milyen lehetett ez a hang eredeti alakjában. Elkezdődött a tudományos és gyakorlati kutatás, korabeli kottakéziratoktól kezdve leírásokon át régi énekiskolákig mindent fel akartak térképezni a megszállott kutatók. Szoprán énekesnők és férfi kontraaltok szólaltatták meg a kasztrált szerepeket. Maga a hang azonban csak egy alakban áll rendelkezésünkre mindmáig. Maga a csoda, hogy az utolsó kasztrált, Alessandro Moreschi, a Sixtus-kápolna karnagya és első énekese 1904-ben fonográf elé állt, és egy mai CD-korongra való zenei anyagot rögzített. Persze tudjuk, hogy Moreschi nem volt operaénekes és a felvétel idején már 46 éves volt, de e bejátszások mégis hátborzongatók.

Hangmérnökök és a korabeli előadóművészet szakértői a modern technika eszközeivel próbálták újjáteremteni a hangot Gérard Corbiau 1994-es filmjében, a Farinelli, a kasztrált címűben. Egy szoprán énekesnő és egy kontratenor hangját montírozták össze a film zenei anyagában. A közel egy órányi zene összesen nyolcezer (!) vágást tartalmaz. A Farinellit alakító színész, Stefano Dionisi játéka pedig a színháztörténészek munkáját dicséri: mindent megtettek azért, hogy filmvászonra varázsolják minden idők legnagyobb kasztrált énekesét.

A cikk írója a korabeli kasztrált énekkultúra titkairól és ezek mai felderítéséről szóló zenetörténeti detektívregényt írt A harmónia tébolya címmel.

Zeke Gyula: Pohártartó

Volt időm 1972 óta, mióta itt élek, volt elég időm gyönyörködni benne, ám egy nap kivágták. Bizonyára csupán azért, hogy dőltében agyon ne üssön valakit. Hűlt helyénél toporogtam épp, amikor T. D. hívott – ez lett az utolsó beszélgetésünk. Panaszkodott, hogy se állni, se menni nem tud már rendesen, és csak szédeleg a földön. Vajon szédülnek-e a fák, jutott eszembe nyomban, és hogy mit szól most a szél… Fúj, gondoltam, és fütyül rá, bizonyára.

Igen magas életkort az akácfa nem ér el, negyven-­ötvenéves kora után csekély gyarapodást mutat, és a száz éven túl élő fák a ritkaságok közé tartoznak – írja róla a Wikipédia névtelen szakértője, el is véve mindjárt a kedvem a dőlés-párhuzam továbbgondolásától. T. D. ugyanis egész életében elég jelentős gyarapodást mutatott, igaz, a száz évet ő sem élte meg. De talán ez az itt látható csillaghegyi példány, ő megélte már, vagy ha még nem, jó esélye van rá. Mindig is ezt gondoltam a másutt kecsesen égnek induló akácok eme utcai fajtájáról, amely az átlagos emberi fej magasságában, avagy csupán kissé fölötte megrémül a magasságtól, és göcsörtös gömbbé torlódik. (Meglehet, emberi beavatkozás, mondjuk a folytonos metszés következtében, ám ha így, annál jobb.) Kamaszkorom óta bámulom e mesés alakzatok talányos kéregmozgásait, melyek mindig is vigasztaltak.

Örvendezem odúiknak, melyek szállást adnak a madaraknak, és évről évtizedre elégedetten nyugtázom, hogy a szemlélésük gyönyöre rendre elfeledteti velem a naphosszat támadó felednivalókat.

Ősi sejtgyülekezésük úgy idézi meg ráadásul a rákot – vetítsék csak emlékezetük foszló vásznára Vajda Lajos utolsó grafikáinak fekete, kétségbeesetten kapaszkodó halálgöbeit –, hogy mindjárt gyógyítja, szelídíti is.

Ami a kép láttán zavarja Önöket, zavart persze bennünket is. Mit keres ott oldalt az az egyszer használatos kávéspohár (Puff nekünk! Ráadásul…), és gondosan mellé tűzve az ugyancsak egyszer használatos műanyag kanál? Ám a kérdést ki is fordíthatjuk: mit talált meg az a nem tudom milyen korú, nemű és társadalmi helyzetű akárki, aki oda helyezte e tárgyakat, miután teljesítették egyetlen dolgukat a Földön? Nem a szemetet akarta eltakarítani, ez bizonyos, hisz ez esetben elment volna velük a következő utcai szeméttartóig. (Csillaghegyen sincs sok belőlük, de azért vannak.) Nem, valami fontos okból nem ezt tette. Én úgy hiszem, hogy a különféle üregek és lyukak betöltésére, használatára irányuló ősi késztetés tört rá ellenállhatatlan erővel.

Meglátni ezt az épp megfelelő méretű üreget a fában, és elhelyezni benne e tárgyakat a pillanat gyönyöre volt, bizonyára, utána már csak állt és nézett.

Tán sokan vagyunk, akik a művét nem látjuk szépnek, és mélységesen elszomorodunk tőle. Köszönettel tartozunk azonban az ismeretlen artistának. Valami fontosat mutatott meg a világból, amelyben élünk.

Fotó: Oláh Gergely Máté

TESTKÉP – Akt a kortárs magyar fotográfiában

Elvileg 2020 április 4. és május 31. között lett volna látható a kiállítás, de a járványügyi korlátozások miatt más a helyzet: kihelyezték a tárlatot az Oratórium és előtere falaira és folyamatos online jelenlétet szerveznek a kiállításnak; a múzeum honlapján és a facebook-oldalán hetente új tartalmakkal jelentkeznek.
A tárlat a Budapesti Tavaszi Fesztivál programsorozatának része, a Budapest FotóFesztivál és a Kiscelli Múzeum együttműködésével jött létre, az előző évek hagyományát követve, a csendélet és a tájkép után egy újabb képzőművészeti alapműfajt, az aktot állították a magyar fotósok elé kihívásként.

Somosi Rita és Szarka Klára, a kiállítás kurátorai így foglalják össze a kiállítást:

“A test reprezentációja – és minden, ami hozzá kapcsolódik – a mai napig érzékeny terület, a nemi és társadalmi szerepek, identitás- vagy a morál változása mind tetten érhetők az alkotók témához való viszonyulásában. Manapság a nemi szerepek társadalmi megítélésének, különösen a hagyományos – jobbára férfiak által diszponált – női szerepek változása érinti ezt a műfajt. A nemek közötti egyenlőtlenségek a társadalmi diskurzus részévé váltak a világon mindenütt. Talán emiatt is tapasztalható, hogy a kortárs alkotók egy része óvatosabban közelíti meg a műfajt s markánsan több női alkotóval találkozhatunk, akik szinte teljességgel eltávolodtak a klasszikus akttól mint követendő tradíciótól. A Testképek kiállítás ezeket a tendenciákat mutatja meg a maguk gazdagságában és ellentmondásosságában.”

Ízelítőül a kiállítás négy alkotójának önreflexiója és egy-egy képe:

Tombor Zoltán: A szépség előny

A nőideál sokat változott az elmúlt században. Marilyn Monroe és Sophia Loren gömbölyű formáját a hetvenes évektől az egyre vékonyabb és sportosabb női test váltotta fel. A kilencvenes években Kate Moss alkatától már igen messze van a negyven évvel korábban szépnek és vonzónak gondolt női test képe. Az egyre hevesebb tempójú vizulális kultúránkban, a média női önértékelésre gyakorolt hatása vitathatatlan. Több kutatás bizonyítja, hogy egy átlag huszonéves elégedetlenebb a saját testével, mint a történelem folyamán bármikor. Nap, mint nap szembesülünk azzal, hogy a szépség előny. Minden aktuális trend és ideál egy bizonyos típust preferál, ezáltal kirekesztő. Ki tudunk-e bújni a bőrünkből és el lehet-e vonatkoztatni a saját testünktől való frusztrációinktól? Képeimmel erre keresem a választ.

Tombor Zoltán: Példakép (2019)

Hodosy Enikő: Láthatatlan

Emberi kapcsolatokban a súrlódások során gyakran sérülünk lelkileg. Ahogy egy verekedés vagy összekapás után a testünkön is maradnak zúzódások, ugyanúgy igaz ez lelkünkre, szellemi lényünkre is… Az érdekelt, hogyan lehetne a lelki sérüléseket képekben ábrázolni, vizualizálni egy belső, megfoghatatlan állapotot. A sorozatot női szemszögből éleztem ki, hogyan szenvedünk el sérüléseket emberi játszmáink során, illetve a test, lélek, szellem nyomorultsága mennyire tud egymásból fakadó és összefüggő lenni. Ennek kifejezésére első sorban véraláfutásokból és hegek- ből indultam ki, melyek allegóriái lehetnek a lelki sebesüléseknek. A zúzódásokról készült felvételekhez, fotónaplószerű válogatásomból társítom a képeket a törzsanyaghoz, illetve a kulturális és művészettörténeti utalásokon keresztül terjesztem ki térben és időben a gondolatmenetet. A végeredmény így egy atmoszferikus, asszociációs halmaz, mely különböző síkokon értelmezi a problémát, így a személyességen túl, egy általánosabb mondanivaló fogalmazódik meg. Fontos eleme a sorozatnak, hogy nem leplezi le a fájdalom okozást, az megmarad egyfajta vizuális lebegtetés szintjén, ezzel élezve ki a lélek síkjára a jelentés tartalmat.

Hódosy Enikő: Szürke akt a Láthatatlan-te sorozatból (2016)

Kusnyár Eveline: Növekedési folyamat

Önmagunk tükörképe és annál sokkal több az amit gyermekünk szemeiben látunk. Az apróságok legfontosabb feladata a szellemi és fizikai növekedés és szülőként a legfontosabb feladatunk ennek az elősegítése; segíteni a felfedezést, válaszolni a kérdésekre és finom, tápláló ételeket juttatni a pocakokba. A növekedési folyamat néha látványos, néha kevésbé, de egy-egy helyzet kapcsán gyakran fantáziálunk arról, hogy vajon hogyan fog viselkedni később, érettebben abban a helyzetben gyermekünk. Képeim ezeket a fantáziákat mutatják be, amelyek egyszerre vidámak, rémisztőek, viccesek és meghökkentőek, hasonlóképpen, mint a szülői lét.

A Level Up (Fejlődés) című sorozatom elemei időrendben követik egymást, akár egy év, vagy csupán néhány nap elteltével. Ezeket a fotókat az előhívás után különböző elemekkel egészítem ki, mely anyagok a kép eredeti üzenetét árnyalják vagy helyezik más megvilágításba. A témák felölelik a családot, a közös időtöltést, az értékeket és a kihívásokat mind a fiatalabb, mind pedig a tapasztaltabb korosztály részéről.

Kusnyár Eveline: Fejlődés (2020)

Vasali Katalin: Várandósság és testlenyomatok

Várandós nőként, a személyes érintettség és a környezetem megfigyelése arra ösztönzött, hogy a termékenységgel és a női szerepkörökkel kapcsolatos kérdésekkel foglalkozzak. A testkép változása nagyon meghatározó ebben az időszakban és ezt az állapotot “öntestképekben” és testlenyomatokban őriztem meg.

A fiam születése után tovább dolgoztam a születéssel, anyasággal és a családdal kapcsolatos gondolatokon. A már jól ismert, de folyamatosan változó testben és egy új szerepben a téma feldolgozása egy belső önvizsgáló folyamattá vált. Ez az új perspktíva minden korábban ismert és természetesnek tűnő köteléket, kapcsolatot és családi történetet új megvilágításba helyezett.

A test megfigyelése mellett a tárgyak szimbolikája is fontos volt számomra: Az évek óta “meddő” növényem első virága… A nagymamán által készített csipketerítő, amely fátyolként borítja be személyemet… Az összevarrott heg egy almán. Számomra mind a termékenység, a születés és a gondoskodás megtestesítői.

Vasali Katalin: Méhednek gyümölcse (2018-2019)

BUDAI BALOGH TIBOR: „EZ A SZERENCSÉTLEN ALIGHANEM KIKÖPI A FOGAIT…”

Pedig az említett görög küzdősportok – kezdeti, obligát idegenkedést követően – még hamisítatlan római környezetben is vetekedtek a fegyveres összecsapások népszerűségével. Különösen igaz ez a kijelentés az ökölvívásra, amely brutalitásban felvette a versenyt a gladiá­torviadalokkal, továbbfejlesztett római változata, az „éles kesztyűs” boksz pedig minden képzeletet felülmúlóan kegyetlenné vált. A XXXII. nyári olimpiai játékok évébe lépve (még ha a nyitóünnepségre csak 2021-ben kerül is sor) érdemes megemlékezni az egyik legősibb sportág, az 1904 óta szinte folyamatosan műsoron szereplő ökölvívás ókori vonatkozásairól, felvillantva azt is, mit adott hozzá Óbuda földje e hosszú és heroikus történethez.

 

„igen értékes lelet” (Aquincum, Kr. u. III. század)

Óbudán, a Meggyfa utca és Vihar utca találkozásánál – az antik topográfiára vetítve ez a helyszín az aquincumi katonaváros északi peremterületére esik – 1957 és 1967 között került sor egy palota részleges feltárására. Az ásató régész az épületkomplexumot a Héraklés (Hercules) életéből elcsent pillanatokat bemutató mozaikpadlók után „Hercules villa” néven vezette be a szakirodalomba és a köztudatba. (Nem egészen helyesen, de tartósan.) A második építési periódusban, vagyis a III. század elején a palota akkori tulajdonosa egy különálló fürdőtraktust építtetett a főtömbtől északnyugatra.

A rezidencia belsőépítészeti témaválasztásával ellentétben a fürdő díszítése nem a korszakban erőteljesen propagált Hercules-kultuszhoz, hanem az építmény rendeltetéséhez (testápolás, testedzés) igazodott.

A csak részlegesen feltárható fürdőépület egyetlen értelmezhető mozaikpadló ábrázolása egy ökölvívó-mérkőzés zárójelenetét, a knock out utáni dermedt pillanatot örökíti meg. Azonban az ábrázolás ismertetését megelőzően következzen az ökölvívás ókori története dióhéjban összefoglalva.

A „Hercules villa” ökölvívó-jelenetes mozaikpadlójának részlete. Forrás: Budapesti Történeti Múzeum

„Ilyen a boksz”

I.Flavius Philostratus, a Kr. u. III. században alkotó „sportszakíró” szerint az ökölvívás a lakedaimóniak – közismertebb néven spártaiak – találmánya volt. Az igazság azonban az, hogy a sportág gyökerei a dór bevándorlás időszakánál (Kr. e. XII–XI. század) jóval korábbra nyúlnak vissza, a kezdetek kezdete mondhatni a mitikus idők ködébe vész. Csupán annyi bizonyos, hogy Kréta szigetén legkésőbb a Kr. e. XV. században, azaz már a görögök megérkezése előtt űzték e sportág egy sajátos változatát. A sportág hőskorát körüllengő homály onnantól kezd oszladozni, amikor az ökölvívás az olym­piai játékok műsorára került.

A mitológiai hagyomány szerint az olympiai játékokat Héraklés, a széles mellkasú hős alapította atyja, Zeus tiszteletére valamikor a Kr. e. XIII. század folyamán.

Az ünnepi játékok rendezése azonban e mesés tradíció ellenére is csupán a Kr. e. 776. évtől kezdve dokumentált, ráadásul az ökölvívósport – ősisége dacára – még ez utóbbi időponthoz képest is viszonylag későn, csak a Kr. e. 688. évi játékokon debütált. Az első olympiai bajnoki címet a smyrnai Onomastos nyerte. Kiérdemelt hírnevén sokat lendített, hogy az antik hagyomány a sportág szabályrendszerének összeállítását is neki tulajdonította. A modern kutatás ebben nem hisz, úgy véli inkább, hogy a kisázsiai sportoló érdeme csak a meglévő szabályok írásba foglalása lehetett. Akárhogyan is történt, a szóban forgó szabálykönyv végül nem maradt ránk, így a sportág megismeréséhez, rekonstrukciójához a képi források, illetve néhány antik szerző elejtett megjegyzése visz csak közelebb.

A rendelkezésre álló adatok alapján a játékot a mainál jóval megengedőbb környezetben lehet rekonstruálni: az ellenfél átkarolásán, lefogásán, a szem és a genitáliák támadásán kívül elvileg minden műfogás megengedett volt. Ugyanakkor vita tárgyát képezi, hogy mely testrészek számítottak szabályos támadási felületnek. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a támadások túlsúlya a fej ellen irányult.

Súlycsoportok nem léteztek (csak korcsoportok), az összecsapás pedig a játékidő megszakítása nélkül addig tartott, amíg az egyik fél harcképtelenné nem vált, vagy – ha még képes volt rá – felemelt mutatóujjával nem jelezte a küzdelem feladását.

A bírák az aggasztóan döntetlenszagú mérkőzések esetén, vagy a váratlanul lezuhanó este miatt olykor a „hirtelen halál” intézményét hívták segítségül. Ilyenkor a küzdő felek felváltva behúzhattak egyet egymásnak úgy, hogy a másiknak eközben nem volt szabad védekeznie. Nyilvánvaló módon az a sportoló került előnybe, aki a sorsolás révén elnyerte az első ütés jogát.

A Kr. e. V. századtól a csapáserő növelésére és az izgalom fokozására mind gyakrabban rögzítettek vastag marhabőr csíkokat az eredetileg puha borjúbőr szalagokból készített, kézfejre tekerhető védőkesztyűk ütőfelületére. A rómaiak ennél is továbbmentek. Ólom- vagy vasbütykökkel, pengékkel megerősített kesztyűjük, a caestus nemcsak a játékidőt, hanem az ökölvívók várható élettartamát is alaposan lerövidítette. Történt mindez a császárkor hajnalán. A caestus bevezetésével az ökölvívósport két szakágra vált szét: római és görög stílusúra.

 

 Így ütöttek ők Aquincumban

A kellőképpen véres, tehát a római ízlésvilágba kiválóan illeszkedő ökölvívósport elterjedt az egész birodalomban. A határ menti Aquincumban sem fogadta a küzdősportot rideg közöny, erről tanúskodik a „Hercules villa” fürdőtraktusában feltárt mozaikpadló részlet, amely egy kiütéses győzelemmel végződő meccs zárójelenetét ábrázolja.

A kevés szín felhasználásával készített, mégis rendkívül plasztikus alkotásban a talpon maradt, fején a nehézatléták hosszú fürtjét (cirrus) viselő győztes kitekint a kompozícióból, mintegy a nézők elismerő pillantását fürkészi. Ő viheti majd haza a győzelmi pálmát, amely ekkor még a kép jobb oldalán megjelenített szoborbüszt talapzatának támasztva várja gazdáját. A padlóra küldött, kába vesztes ködösen mered maga elé, miközben felrepedt homlokából dőlő vére apránként kis tócsává gyűlik a homokon.

A kesztyűk stilizált ábrázolása ellenére jól felismerhetők a borzasztó sporteszköz, a caestus hegyes fémalkatrészei, aminek fényében bátran kijelenthető, hogy a vesztes sportoló olcsón úszta meg az összecsapást: a szemhéj környéki vékony bőr ugyan könnyen reped és látványosan vérzik, mégsem számít súlyos sérülésnek.

A szoborbüszt állványára akasztott két vakarókés (strigilis) a sportolók testét bevonó olaj, illetve az arra rakódott szennyeződés: vér, verejték, homok, „éles kesztyűs” összecsapás esetén fog-, rosszabb esetben koponyaszilánkok és agyvelő eltávolítására szolgált. A kompozíció hiányos, így nem tudhatjuk, hogy egy konkrét, legendás összecsapást örökített-e meg a művész (adott esetben a szereplők nevének feltűntetésével), vagy csak egy tipikusnak tartott jelenetet. Minthogy a „Hercules villa” Severus-kori tulajdonosának kiléte az ismeretlenség homályába vész, a bemutatott ökölvívók mellett a mozaikpadlót megrendelő, sportbarát házigazda sem nevezhető néven. Legalábbis egyelőre.

 

Vergilius és a boksz: egy antik sporttudósítás

A római entellektüelek pózoló fanyalgása ellenére az ökölvívás nemcsak a képző- és iparművészetben, de a szépirodalomban is megkerülhetetlen témának számított. Még a rómaiak „nemzeti” eposza, az Aeneis sem lehetne teljes egy szabatos sporttudósítás nélkül.

Vergilius történetében Aeneas Karthágóból Szicíliára vetődve ünnepi játékokat rendezett atyja, Anchises halálának első évfordulójára. A különböző versenyszámokban Aeneas trójai kísérete a helyi király, Acestés sportolóival mérte össze tudását. Minden a legnagyobb rendben folyt, az ökölvívók versengése előtt azonban megfagyott a levegő: néhány kellemetlen pillanatig úgy tűnt, hogy a trójai bajnok, a félelmetes Darés nem talál kihívóra.

Végül Acestés unszolására egy kiöregedett öklöző, Entellus állt elő anakronisztikusan lóbálva, majd a küzdőtér közepére hajítva egy pár caestust. Darés elborzadva meredt a fém alkatrészeken száradó vérre és agyvelődarabokra, majd kijelentette, hogy csak görögkesztyűs mérkőzésre hajlandó.

A szikár szeniornak ugyan mindegy volt, könnyűkesztyűben is laposra verte az arrogáns trójait, akit végül Aeneasnak kellett kimenekítenie Entellus és a halál karmai közül. Miközben a küzdőtérről letámogatott Darés vért és letört fogdarabkákat köpködött mindenfelé, az adrenalintól hajtott Entellus a jutalomként nyert borjúhoz penderült, és – mintegy bemutatva a nagyérdeműnek, mi várt volna a trójaira, ha társai nem dobják be idejekorán és képletesen a törülközőt – egyetlen ütéssel beszakította az állat koponyáját, kifröccsentve annak agyvelejét. Erődemonstráció és áldozatbemutatás egy mozdulattal.

Núbiai bokszolók terrakotta szobrocskái. Kr. e. II–I. század. British Museum, London

 

Melankomas, a legyőzhetetlen széplélek

Természetesen az ökölvívósportnak is megvoltak a maga ikonjai, s mivel az írott források nem mindenütt olyan hézagosak, mint Aquincumban, a halhatatlan bajnokok közül nem egyet névről is ismerünk. Talán minden csillag közül a káriai Melankomas („fekete üstökű”) fénylett a legkülönösebben. Melankomas Vespasianus (Kr. u. 69–79) idősebb fiának, a később ugyancsak császári bíbort öltő Titusnak (Kr. u. 79–81) volt a kedvenc sportolója (rossz nyelvek szerint a férfiszeretője is).

Nehéz elhinni, de a bokszoló sportolói pályafutása során úgy maradt veretlen, hogy soha nem ütött meg senkit, és őt sem találta el egyetlen ellenfele sem. Sajátos stílusa eltáncolásra, kitérésekre épült, így kergette kétségbeesésbe és végkimerülésbe a minduntalan luftot ütő ellenfelet.

Melankomas a császár tiszteletére rendezett 74. (vagy 78.) évi neapolisi (nápolyi) Sebasta ünnepély megnyitása előtt szívrohamot kapott és meghalt. A vak végzet elől még neki sem sikerült elsasszéznia. Élt körülbelül 23 évet. Veretlen bajnokként neve méltán tündököl a sporttörténet egén, rendkívüli állóképességre alapozó, defenzív stílusa mégsem teremtett iskolát. Talán nem is baj, mert nem ilyen a boksz.

Törpe bokszolókat bemutató mozaikpadló részlete. I–II. század fordulója. British Museum, London.

 

„… egykor volt orra, álla, füle és szemhéja. Aztán hivatásos bokszolónak állt, és mindezeket elvesztette.”

Dión Khrysostomos, az „aranyszájú” szerint Melankomas – ökölvívókra nem jellemző módon – vonzó külsejű férfi maradt. Persze, hiszen sosem nézett bele egy caestusszal leadott ütésbe. Pályatársai legtöbbjének ábrázatán azonban kitörölhetetlen nyomot hagytak a zömmel fejre irányuló támadások. Az epigrammaköltő Lucillius, aki szívesen köszörülte amúgy sem életlen nyelvét az ökölvívók eltorzult fizimiskáján, egyik szösszenetében a bokszoló Stratophón kilapított orra alá dörgöli, hogy amikor Odysseus húszévnyi – részben igazolt – távollét után, koldusálcában hazatért, legalább a kutyája felismerte. Ezzel szemben Stratophónt négy­órányi bokszolás után már a kutya sem ismeri fel. (Önmagát, Stratophónt is beleértve, aki akár eskü alatt is vallaná, hogy ő: nem ő.) Egy másik ökölvívónak, Olympicusnak barátilag ellenjavallja, hogy víztükörbe nézzen, nehogy holmi fordított Narcissusként szörnyethaljon undorkeltő arcképétől. Az olympiai bajnok Androleos nevében pedig így siránkozik (vagy inkább hetvenkedik?) a költő: „Fél fülem ott hagytam Pisába’/ Plataia terén meg / fél szememet; félholt voltam a / Delphi-síkon…” (Csengery János fordítása).

Lucillius, a karikírozás mestere magától értetődően sarkítja a valóságot. De azért nem is olyan nagyon. Az antik ökölvívó-ábrázolások non plus ultrája, a „Pihenő Bokszoló” bronzszobra aggasztó hűséggel illusztrálja a költő szavait, vizuálisan is bemutatva a boksz emberi fejre gyakorolt hatását: a szemek alatti duzzanatokat, a törött orrot, a karfiolfüleket és az örök emlékül hagyott forradásokat az arcon.

És akkor még nem esett szó az ökölvívók megritkított, letördelt fogsoráról. Akárhonnan is szemléljük, annyi bizonyos, hogy nem az ökölvívás volt a maradandó férfiszépség záloga.

 

Aquincum hosszúra nyúló hanyatlása bőven adott időt a gladiátorharcok és atlétikai versenyek tökéletes leépülésére. Az uralkodóvá váló keresztény korszellem nem kedvezett a pogány gyökerű és az isteni szándékból teremtett emberi testet kellőképpen nem tisztelő sportrendezvényeknek. De ne legyen kétségünk afelől, hogy a településkomplexum fénykorában, a klasszikus antikvitásban a mai Óbuda földjét is taposták (és gyakran össze is vérezték) a sportág darabos mozgású hentesei és táncos léptű művészei: a helyi Stratophónok, Olympicusok és Melankomasok. (Inkább az előbbiek). Az is biztos, hogy a kortárs epigrammaszerzők cizellált distichonjaikban őket is tollhegyükre tűzték, és ugyanígy tettek bökverseikben az utcai fűzfapoéták. A lelkes, útszéli karikaturistákról pedig már ne is essen szó. A régészet feladata, hogy a letűnt antik sportéletből minél több információt újra felszínre hozzon. A „Hercules villa” ökölvívókat ábrázoló mozaikpadlójának feltárása csak e folyamat első lépéseinek egyike volt.

(A szerző a BTM – Aquincumi Múzeum munkatársa)

„Pihenő Bokszoló” (Pugile in riposo). Vitatott keltezésű. Kr. e. IV–I. század. Museo Nazionale Romano, Róma.

Alkoss tét nélkül!

Hatalmas népszerűségnek örvend a FB-on a fázisrajzolós játékod, már több, mint 40 kisállat szerepel a palettán. Honnan jött az ötlet, és mi volt a cél?

Amikor az otthonmaradás, otthontanulás realitássá vált, szinte azonnal reagált rá a művész közeg, koncertek, színházi előadások, szerzői – és színészi felolvasások garmadával- nálam is beindultak a fogaskerekek, hogy kidobják a legjobb megoldást. A közönségtalálkozókon bejáratott együttrajzolásnak akartam kitalálni az online térben is működő verzióját. Így alakult ki a lépésről-lépésre rajzolás. Olyan megoldást kerestem, ami nem igényli a folyamatos géphez kötöttséget, ezért könnyű szívvel lemondtam a videózásról, és egy nyomtatható formátumot hoztam létre.

Szerinted fontos, hogy a gyerekek rajzoljanak?

Szerintem nem az a fontos, hogy rajzoljanak, mert az jelentkezik belső igényként. A fontos az, hogy megkapják a rajzolásban a szabadságot, és ne legyenek keretek, vagy vonalak közé szorítva. Ebben a pár hétben kapott rengeteg visszajelzésből azt szűrtem le, hogy hatalmas hiba a rajzolást osztályozni. Természetesen, ha valaki komolyan szeretne foglalkozni a rajzolással, akkor legyen lehetőség művészeti képzés és – oktatás keretein belül megtanulni a legfontosabb rajzi alapokat és technikákat. De valahogy külön kellene választani a saját örömre való alkotást, és maximum azt lehetne osztályozni, hogy mekkora örömet okozott az alkotó saját magának alkotás közben, ez jó esetben egy stabil ötös. Ugyanis a nekem küldött történetek legnagyobb része arról szólt, egészen kisiskolás kortól a nagymamáig bezárólag, hogy ebben a tétnélküliségben visszakapták az alkotás örömét, amit egy méltatlannak érzett osztályozással egyszer elvettek tőlük.

Teljességgel átérzem ezt, nem véletlen, hogy nagyon sokáig kerülgettem a művészi pályát, mert szerettem volna megúszni, hogy osztályozzák a lelkemet.

Melyik figura a te kedvenced? És nem mondhatsz medvét, mert az alap!

🙂 Titkon minden medve, csak néha jól álcázzák magukat. Ez az egész egyértelműen a medvékről szól. Na jó, a medvék mellett most a lajhár az egyik kedvencem, és a napokban felkerült rinocérosz a másik. Lehet, hogy vágyom egy kis lassúságra.

A gyerekek nap mint nap várják az új rajzokat- meddig bővül a sor?

A tanév végéig vállaltam a kihívást, és már fogynak a legnépszerűbb, meg mindenki fejéből gyorsan kipattanó állatok sora. Nálam az, hogy mi, mikor kerül sorra, sokszor szól arról, hogy mennyire lehet lebontani könnyen követhető lépésekre. Van néhány állat, amikkel keményen megküzdöttem. Például a pelikán, a bálna vagy a flamingó is ilyen volt. Amilyen könnyű megrajzolni őket, annyira nagy kihívás volt néhány utasításra egyszerűsített folyamatban bemutatni, hogy jön létre.

Az lépésről-lépésre rajzok szövege is verhetetlen, sokat bíbelődsz vele?

Nagyon szeretek bíbelődni a szövegekkel, gyakran készülnek „csak úgy” is szöveg vázlatok a fejemben. De legtöbbször megvárom a megfelelő pillanatot, ráhangolódom, és úgy írom meg a rajzokhoz tartozó szövegeket. Azon igyekszem, hogy amikor negyvenedszerre találkoznak a gyerekek, felnőttek a napi rajzzal, ne aludjanak el az unalomtól, még mielőtt eljutnának az első ceruzavonásig.

Mit gondolsz, a te illusztrációid miért működnek korosztálytól függetlenül?

Talán a tétnélküliségtől, pont attól, amit most próbálok megmutatni, hogy amikor alkotsz, akkor kapcsolj ki minden mércét, akár minden tanult tudást, az akkor is működik, ha nem villog egy kontrollpanel folyamatosan. Így valami sokkal elemibb végeredmény tud kiszaladni az ember kezéből, amire még akár saját maga is rácsodálkozhat. Azt látom a hozzászólásokban kapott fantasztikus rajzokból, hogy ha van egy megnyugtató keret, a minta, ami alapján haladni kell, nincs benne görcs, hisz minden felelősség az illusztrátoré: ha krumpli feje van a mosómedvének, hááát, csak ő tehet róla. Ez ad egy olyan lökést, hogy elképesztő, fantasztikus világokat, háttereket és kompozíciókat hoznak létre. Rengetegszer jut eszembe a kőleves meséje, hogy vajon tényleg, mihez is kellettem itt én?

Hatalmas erdő mellett éltek egy kis falu szélén, a ti életetekre mekkora hatással van a járványhelyzet?

Nagyon kicsit, leginkább a családtagok és a barátok hiányoznak. És persze azt sem mondom, hogy nem jut időnként eszembe, milyen jó volna beülni a Pagonyba kávé és könyvillatot szippantani, de a szerencsére a hétköznapjainkat, jelentősen nem rendezte át.

Állítólag valami szuperérdekes dolgon munkálkodsz éppen, elárulnál pár nem teljesen titkos részletet az Anziksz olvasóinak?

Lehet, hogy nem is lesz annyira meglepő, de az az igazság, hogy elkezdtem ennek a karantén rajzoltató könyv-verzióján dolgozni. Részben a facebook-on megjelent állatokkal, másrészt viszont jónéhány extrasággal, hogy azoknak is izgalmas legyen, akik végig csinálták szorgosan az együttrajzolást. Nekem most tényleg szuperérdekes, mert nagyon más egy FB poszt, és egy könyvbéli oldalpár, már hetek óta a címen és borítón agyalunk, de hamarosan már mutatni fogok belőle ezt-azt.

Aquincum

Még utoljára besettenkedtek, és megvárták a pesti gyorsat, amely egy ideje meg sem állt, csak átloholt az állomásukon. Lényegtelenek voltak. Amikor elment, ahogy máskor is, a felforrósodott síneken rögtön a nyomában átosontak, és lefutottak vízig. A táblát, hogy itt nem lehet fürdeni, valamelyik téli vihar téphette le, a lánccal együtt ott hevert a fák alatt. Fürödtek. Nanna, akin rajtaragadt az óvodás neve, mint ahogy a gödrök az arcán és a csigák a hajában, térdig állt a part menti, sekély vízben, és reszketett.
– Beszélnek a fák! – kiabálta, és visszasusogott valamit az ezüstnyárfasornak. Értelmetlen, szavak nélküli sustorgás volt, de a fák válaszoltak.
Nanna akkor még a nagyanyjával élt. A szülei Ausztriában dolgoztak, havonta egyszer jöttek csak át, meg nyáron két hétre. Mindennap átvitték Nannát a füredi fizetős strandra, hiába tiltakozott.
– Pihenni akarunk – mondta az anyja, egy nagyon szőke, nagyon vékony nő. Nem lehetett szeretni. Nanna sem szerette. A fákat szerette, a tavat, az esőt és a nagyanyját.

– Nagyanya címére írj majd, ha átvisznek. Oda ne írj. Vagy nem tudom.
Nézett rá habozva, a fejével a tó másik oldala felé intett, a határ felé, Ausztria felé.
– Nem járhatnak tovább a falusi iskolába – hallották egy este a házból. Az ablak alatt kuporogtak, Nanna anyjának hangja felívelt, mintha kiabálni akarna, aztán lehalkult, amikor megvetően kiköpte, hogy falusi. Akkor Genovéva apja is megszólalt azon a dörmögő, lassú hangon, ahogy a betegekkel szokott beszélni.
– Nem akartam mondani, de úgyis Pestre megyünk. Kaptam egy… – megállt a mondat közepén, mintha szégyellné.
– Kapott egy főorvosi állást – vágott közbe az anyja – és kaptunk egy lakást is.
Ez volt az. A toronyházbeli két szoba a város szélén. Nagyapa úgy mondta volna, hogy a picsában. Kint a picsában. A piros függönyön át betűzött a nap, és Genovévának, ahogy felült, összeszorult a gyomra. Az előző nap leült a leghátsó padba, és lerakta a táskát maga mellé, hogy ne ülhessen oda senki. Az Nanna helye volt. Nannáé, aki most egy bécsi iskola utolsó padjában ül az ottani ötödik osztályban, a
maga melletti széken egy táskával. Így beszélték meg.
– Hogy hívnak?
A fiú, aki a kérdést feltette, szeplős volt, alacsony, és kissé, ő úgy érezte, fenyegetően, felé hajolt.
– Genovévának.
A vörös elnevette magát.
– Olyan név nincs. Te hazudsz – fújt az arcába, és azt kiabálta, hogy az új lány hazudik.
Névsorolvasásnál a tanárnő nyelve belebicsaklott a nevébe. Már a Kovalewszkit is alig tudta kibetűzni, de amikor a Genovévához ért, meg is állt, és azt mondta, álljon fel, akit így hívnak. Felállt. A falusi tanítónő ki tudta mondani, hogy Genovéva, azonnal, ahogy beíratták, öt évvel ezelőtt.
– Dzsé nélkül. Magyarul. Gével – mondta, és amikor ránézett a nőre, tudta, hogy megjegyezte. Nem csak a nevét.
– Kova Gé – kiabált utána a vörös fiú délután, amikor kiengedték őket. Az apja érte jött. Megkérdezte, milyen volt az első nap. Vállat vont.
– Nem értik a nevemet – válaszolta. Az iskola, ez a sárga-fehér lapos épület úgy nézett ki, mint a füredi strandon az öltöző, vagy a hangár, amiből áruház lett, amikor még kisebb volt.

A széles úton alig pár lépést kellett menni a házukig. Az egyik oldalon megszakadt az égig érő tömbök sora, a két épület közt ezüstnyár zizegett. A szemével belekapaszkodott a fába.
– Nanna nevét sem fogják érteni. És ő sem fog érteni egy szót sem – mondta az apjának, aki úgy tett, mintha nem hallaná, majd a rómaiakról kezdett mesélni.
– Ott följebb van az amfiteátrum. Megvan a vízvezeték darabja is. Aquincumnak hívták ezt itt. Az egészet meg Pannóniának. A Balaton is odatartozott. Nem jöttünk ki Pannóniából. Itt vagyunk, az északi részén. A Duna volt a határ. Az apja szavai összefolytak a fülében, mint régebben a tóról felhallatszó zsivaj, vagy a vonatzakatolás, ha átfutott az állomásukon a pesti gyors. Nem érdekelte Aquincum. És Pannónia sem. A rómaiak meg végképp nem.

Másnap, amikor sorba kellett állniuk, igyekezett minél távolabb kerülni a vörös gyerektől. Gusztávnak hívták, rajta mégsem nevetett senki. Talán mert fiú volt. Hosszú sorban vitték őket át a hosszú úton, felnézett a házukra, ahogy elhaladtak előtte. Nyitva volt a konyhaablak. Talán az ő ablakuk. Talán nem, mert nem jól számolta meg az emeleteket. Egy hallgatag, szemüveges lány baktatott mellette.
– Hova megyünk? – súgta oda neki. Az vállat vont.
– Nyilván a Rómaira. Mindig oda visznek tornaóra helyett. Nem mehetünk le a folyóhoz. Te sem mehetsz le. Megnyomta a hangsúlyt azon, hogy te sem, és elfordította a fejét. A bekerített, lebetonozott játszótér nevetségesnek tűnt előtte. A két tanítónő a kerítésnek támaszkodott. A
szőkének szép volt az arca, a barnáé nem. Lassan körbejárt a kerítés mentén, belül. A tér másik oldalán, úgy látta, egy darabon hiányzik a rács. Egy időre beállt a hinta körül ődöngő lányok közé, majd újra elindult. Nem nézett hátra, amikor kiment a résen. A fák koronáját figyelte, úgy sejtette, itt is a parton nőnek a legmagasabbra, és amikor megérezte a víz szagát, felgyorsított. A folyó mélyzölden nyújtózott a két part közt, szinte simának tűnt a rázuhogó déli napfényben, akár a tó szeptemberben, alig fodrozódott. Amikor a könnyű szél suttogni kezdett a fák közt, meglátta a jelet az egyik, közeli törzsön. Késsel vájtak bele a fába. Nem betű volt, inkább három, körben forgó láb. Régi lehetett a véset, egészen benőtte a fa. Végighúzta az ujját rajta, és hogy ne csússzon meg a parton, hátrált néhány lépést. Akkor vette észre, hogy a balkézről álló fán is ugyanaz a jel áll, mint a másikon. Mintha a szél hangján hallotta volna, amit álmában: a „a kétszer három láb közt”. Hozzásimult egészen az első fához, azon a rajzhoz. Nem félt. Nanna és ő soha nem félt, legalábbis az álmoktól, a fáktól és a víztől soha. Várt. A hatalmas férfi a folyó közepéből úgy bukott fel pár pillanat múlva, mintha levegőért emelkedne, Genovéva apja jött föl így a tóból, ha régebben szörnyet játszott, aztán megrázta a fejét, szétspriccelve a vizet. A férfi a folyó közepén nagyobb volt, mint az apja, és nagyobb volt bármilyen férfinál. A derekáig a vízben állt, körülötte örvénylett az addig nyugodt folyó, a haja zöldes, hosszú hínártömegként bukott le a hátára. Megmozdult újra, a dereka felé kapott, és Genovéva csak akkor vette észre, hogy a bőre kékesen dereng, szinte világít, és a haja tele van kagylóhéjakkal, amikor felemelte az oldala mellől a hangszert, az égnek tartotta, és belefújt. Hajóduda, lánccsörgés, rozsdás zsilip és vihar hangja hallatszott a kürtből, majd a férfi eltűnt a folyóban.
Most a hátát támasztotta a fának. Az ösvényen lepedőbe tekert lány futott felé, botladozott a lehullott levelek és ágak közt mezítláb, az arca vörös volt, levegőért kapkodott. Mintha sírt is volna, de Genovéva, ahogy előre lépett, elbotlott egy kiálló gyökérben. A lány olyan közel futott el, hogy érezte a lába és a fura lepedőruha szelét az arcán fektében. Feltérdelt. A lány a két kezét az égre emelte, és kiabálni kezdett. Sziszegő, éneklő hangok törtek elő a szájából, de elég volt az az egyetlen pillanat, amíg Genovéva lerakta a két tenyerét a földre, és feltolta magát, hogy eltűnjön. Ott, ahol a lány állt, most kis fa hajladozott a szellőben, nem hasonlított semmire, amit addig látott, mégis, a levelei szerint babérnak nézhette volna az ember. Odahúzódott hozzá. Akkor vette csak észre a férfit. Percről percre közelebb ért, mezítláb rohant, ugyanazon az úton, ahol előle a lány, a bőre sötét volt és olajtól csillogott. Genovéva elbújt a fa mögött. Különös volt, hogy nem hallja a férfi talpa alatt az ágak recsegését, sem azt, ahogy a lába a földnek ütődik. Aztán megértette. A férfi a levegőben futott. Amikor vele egy vonalba ért, a Nap kibukott a legmagasabb fa csúcsa fölött az égre. Elvakította teljesen. A szeme elé kapta a kezét, mindkettőt, így a karján érezte meg a férfi szorítását. Gyors érintés volt, erős és finom.
Jó ideig állt a kezével a szemén, mire fel mert nézni. Az ösvény üres volt, a folyó zölden nyújtózott a két part közt, a fák koronája remegett a könnyű szélben, a bokor, amelyhez odasimult, arcon legyintette a következő szellőfuvallattal. Amikor visszaindult, észrevette az aranyszálat a földön. Olyasmi volt, mint amit nagyanya és nagyapa karácsonyfáján látott régebben. Az ujja köré tekerte, úgy, összecsavarva dugta be a farmerja zsebébe.
A barna tanítónő kiabált valamit, talán már sokadszor, mert ingerült volt a hangja.
A szőke rábámult Genovévára.
– Hol voltál?
– Itt álltam – válaszolta nyugodtan.
– Nem szabad kimenni a kerítés mögül. Tilos, érted?

Megfogta a két karját a könyökénél, és lehajolva az arcába nézett.
– Tilos – ismételte meg hangosabban.
– Tilos – bólintott Genovéva, és erősen az ujjai közé csípte, amit talált.
Az anyaga nem olyan volt, mint az angyalhaj. Igazi aranynak tűnt, aranykígyónak. Alig tudta összetekerni.

NYUGODTAN SZÁMÍTHATOM MAGAM TŐSGYÖKERES ÓBUDAINAK

1996-ban a Bahia kiadónál jelent meg a Versek és novellák című köteted. A benne szereplő írások egyike, a Budapest szerelmese – avagy – szerelmes-e a meseszerelő? egy pörgős történelmi bedekker, kalandos időutazás. Mennyit kutattál, olvastál hozzá?

Sokat jártam emiatt könyvtárakba. A nyolcvanas évek második felétől dolgoztam rajta, 1996-ban jelent meg a könyv. A Budapest történetből szerettem volna egy kisfilmet csinálni, de akkor ez nem sikerülhetett, mert kicsit előreszaladtam a háromdimenziós animációs elképzeléseimmel.

Ma már elég könnyen meg lehetne csinálni, megmutatni például a Várhegyen történt változásokat a háborítatlan prehisztorikus őskezdetektől napjainkig.

Ezt a történelemtanárok is használhatnák az iskolában, lehetne szemléltető anyag magában a várpalotában is. A monitor sarkában egy évszám, azt változtatva „lapozgathatnánk” a minket érdeklő korok közt.

Jó régóta óbudai vagy, most is itt élsz, az Aranyhegy aljában. Mit tudtál meg ennek a résznek a történetéről?

Annyit tudok, hogy Óbudán nagy bortermelés folyt, ezért volt az a rengeteg kocsma, ahol ezeket árulgatták. Az aranyhegyi állítólag híresen jó bor volt, de abban az időben, a filoxéra előtt jó bort készítettek a Sas hegyen, a Gellért hegyen is. Van egy híres metszet, amin az Árpád híd melletti katolikus templom látható a Duna felől nézve, mellette a parókia. Ott jól látszik, hogy az egész hegyoldal tele van ültetve szőlővel. Óbuda sváb település volt, sokan foglalkoztak a földdel, búzát termeltek, kukoricát, krumplit – és volt „a szőlő”. Hozzátartozott egy komolyabb háztartáshoz, hogy csináltak bort.

Ebből az organikusan kiépült mezővárosból, mire én idekerültem, már nem sok maradt, habár én még emlékszem a Flórián térre, mielőtt lebontották. Véletlenül úgy alakult, hogy az életem háromnegyed részét Óbudán éltem le.

18 éves koromban költöztünk ide anyámmal meg a testvéreimmel Budaligetről, a Bécsi útra, egy panelba, ahonnan azután én a feleségemmel meg a gyermekeimmel átköltöztem a Kiscelli utca egy másik paneljába. Innen költöztem (már a gyerekek „kiröpülése” után) mostani társamhoz az Aranyvölgy utcába, úgyhogy nyugodtan számíthatom magam tősgyökeres óbudainak.

A Kontroll Csoport alapítói közül Kistamás Laci és én is óbudaiak, lakótelepiek voltunk egy ideig, a hetvenes években költöztünk ide. A Frankel Leó Művelődési Házban, az Óbudai Társaskör elődjében egy „amatőr színjátszó” csoport, a Mosolygó tagjaiként ismerkedtünk mindhárman össze, épp próbáltuk Wéber Péter Savonaroláját, amikor besétáltál Hámos Gusztáv szociofotóssal. Csodáltalak benneteket, ti voltatok az én Easy Ridereim, nagyon menő volt, hogy később a Balaton előzenekaraként léphettünk fel a Kassák Klubban. Kistamás Laci volt képben leginkább, ő már egy házibuliban hallotta a Balatont, igaz, duóban, veled meg Hunyással, Hunyadi Károllyal.

Voltak koncertjeink akkor már máshol is, például a Bercsényiben, ahol az építészhallgató kollégisták kulturális programokat, kiállításokat szerveztek az épület közösségi tereiben. Rauschenberger János, az egyik szervező, aki ekkoriban már Pauer Gyula asszisztense is volt titokban, gyakran járt abba a társaságba, amibe mi is, és meghívott minket fellépni. Trióban játszottunk Hunyással, két gitár, dobgép, Villányi Zoltán szaxofonozott.

Húsz-huszonöt emberrel inkább házibulik voltak ezek a kiállításmegnyitók. Később más helyeken néha a Sosó, Sóskuti Tibor is próbált basszusozni. A hetvenes évek legvégéről beszélünk: Sosó és a Villányi elmentek Berlinbe, én meg a Hunyás itthon maradtunk.

Eddig tartott az az ős-hőskorszak, amit megelőztek a hatvanas évek, amikor már átszökött a vasfüggönyön a rock and roll az éter hullámain Magyarországra is. Megjelentek a magyar zenekarok – aztán az az őrült siker lecsendesedett, a lelkesedés elmúlt. Ekkor jöttek divatba az amatőr színházak, Halászék, az Orfeó, a dzsessz, az urbánus-népies Sebő, Cseh Tamás és persze kiállítások, filmek, Kaposvár. A viszonylagos könnyűzenei pangás mellett nagyon is volt kulturális aktivitás – de elsősorban Budapesten.

Víg Mihály és Hunyadi Károly. Fotó: @Vető János

Aztán jöttek a nyolcvanas évek, hogy eltöröljék a hetveneseket, ahogy a nóta mondja – és megint sok minden történt a könnyűzenében.

Ez nem választható el attól, hogy a lengyel szükségállapot miatt elbizonytalanodott a pártállam. Ami miatt hetvenkilencben még emigrációra kényszerítették Molnár Gergelyt, azt nyolcvanban már szabad volt Müller Péternek. És sokkal több minden lett szabad másoknak, köztük nekem is. Egyszer nekem is be kellett mennem a rendőrségre, izgatás gyanúja miatt. Dorgálást kaptam, nem verést vagy szabadságvesztést, mint ami alig két-három évvel azelőtt még kijárt volna nekem ugyanezért. Bizottság, URH, Európa Kiadó, Kontroll, Trabant, Balaton, Neurotic. Valahogy egy csoport, mert egy időben vannak, mint a Nyugatosok vagy a Nyolcak. Egy érdekes korszaka volt a könnyűzenének, aminek „nem akartan és nem tudón” végül kiradírozhatatlan szereplője lettem.

Ikonikus figurája. Felnőtt fejjel újra beálltál iskolásnak, pedig gimis kordban otthagytad a sulit. 42 évesen Pécsett, a művelődésszervezés szakon az egyik tantárgyad a „lifelong learning” volt.

A legfontosabb tantárgy. Egy életen át tartó képzés, hogy a gyorsan változó világra reagálni tudj. Az egyik lányom Dániában járt egyetemre, androgógiát (felnőttképzést) tanult. Én ebbe nagyon korán belekóstoltam, az érettségit estin, a dolgozók gimnáziumában szereztem meg.

Nyolcadik után a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba írattak be, akkor még Budaligetről ingáztam, de a sok hiányzás miatt eltanácsoltak, ezért átmentem a Jóskába (József Attila Gimnázium), ott meg két tantárgyból megbuktam, aztán elmentem dolgozni. Szóval, ha nem lenne felnőttképzés, itt állnék érettségi nélkül.

Nagyapa is vagy, több rendbeli. Főállású apuka is voltál, négy gyereket neveltél, mindeközben parkgondozóként is felbukkantál a Bécsi úti lakótelepen. Pedig akkorra már, 1984 óta Tarr Béla filmjeinek zeneszerzőjeként is ismertségre tettél szert az országban.

Inkább a világban. Idehaza a Trabant és a Balaton zenekar miatt ismertek. A kertészkedés adódott, rengeteg itt a park a panelek közt… Egyébként pont kiszámoltam, közel sem tízszer annyian laknak a panelekben, max. két és félszer, mint előtte éltek ezen a helyen. Hiába tízemeletesek a házak, köztük nagyon nagy távolságok vannak.

Kecskés Krisztával. Fotó: @Vető János

Azok a bizonyos parkok…

Én még emlékszem a régi Óbudára, a Flórián Üzletközpont helyén a sok kis utcácskára. Maga a Flórián tér egy nagyon barátságos XVIII–XIX. századi negyed volt. Érdemes nézegetni a régi térképeket, fényképeket. Óbuda az egyik legszívbemarkolóbb példája ennek a brutalitásnak, amivel lerombolták a régi negyedeket. Ahol az OTP van, a híd mellett, ott volt a mozi is, az épület még áll, és megmaradt a Főtér is, nem tudom, mért nem bontották le, ha már úgy belejöttek, amikor a hidat építették. Először keskenyebbnek volt tervezve, utána a hetvenes években szélesítették ki az Árpád hidat. A Föld utca, San Marco utca környékén is még megmaradtak családi házak, a Bécsi út és a Szőlő utca közt egy részen.

S a Duna felől a Kéhly meg a Krúdy-ház. Mutatóba megmaradt abból a hangulatból valami a Lajos utcában. Krúdy nagy tisztelője és lelkes olvasója vagy, ő a leghitelesebb megörökítője a korabeli Óbuda sajátos atmoszférájának. Bár Óbuda büszkén vallja magáénak Krúdyt, mesélted, hogy az író szíve inkább a Margitszigetért dobogott.

Krúdy Óbudát száműzetésnek fogta föl, szeretett volna a Szigeten maradni, de ott akkoriban, a harmincas években átalakítottak mindent, az akkori közmunka tanács nagy építkezésekbe fogott, mondván, na, most rendet csinálunk a szigeten! Ekkor épült a Palatinus strand.

Krúdy az egyik utolsó lakó volt a Kisszállóban, ahol más írók is, például Bródy, Kabos Ede, Molnár Ferenc, Révész Béla és Szép Ernő is éltek, s ami eredetileg József nádor nyaralója volt. Ezt a többszörösen megszentelt házat is lebontották, önként és dalolva.

Hiába volt Krúdy már az első nagy háború előtt sikeres, például a Vörös postakocsi miatt, hiába voltak fiatalabb korában komoly anyagi sikerei, öregségére télen-nyáron egy szürke felöltőben járt, alávett egy szőrmemellényszerű valamit – Kosztolányiné is írja, hogy abban volt, amikor elment hozzájuk a PEN Clubtól kapott pénz titkos átadását megbeszélni. Már az 1919-es forradalom idején tanúsított magatartása, cikkei miatt is voltak bajok Krúdy „hazafiságával”. Ezt már a visszarendeződéskor, a fehérterror idején elkezdték Krúdynak is az orra alá dörgölni, pedig, érdekes módon, sokan örültek annak – Hatvani, Móricz, Babits, Kassák –, hogy itt egy új világ lesz, Kodály is direktóriumi tag volt. De komollyá 1930 után kezdett válni. Hiába írt naponta tizenhat oldalt, sehova nem tudta elhelyezni, közben mindenféle adósságai voltak, nem volt kellően méltányolva… Iszonyúan nem volt pénze.

De ismerős… Te, hogy vészelted át a pénztelenség időszakait? Neked is volt részed benne.

Arra van egy módszerem: hogyha nincs pénzem, akkor nem költök. De most elég sokat csinálok mindenfélét, vannak fellépéseink, filmzenéket is írok, egyedül is hívnak, nemcsak a zenekarral, az Ady-feldolgozásokkal. És a jogdíjak is csordogálnak a filmekből.

2008-ban az EU XXL filmfesztiválon elnyerted „Az év filmzeneszerzője” díjat a Londoni férfi zenéjéért. 2013-ban Alphan Eşeli isztambuli filmrendezővel dolgoztál együtt a Long Way Home című filmben. Azóta milyen filmes munkáid voltak, vannak?

Bodán Árpád Genezis című filmje az utolsó játékfilm, amihez zenét írtam. Kisebb filmekhez, dokumentum- vagy rajzfilmekhez elég gyakran írok zenét.

Hunyadi Károllyal. Fotó: @Vető János

Mennyi önállóságot kap egy filmzeneszerző?

Tarr hagyta, hogy dolgozzak – és azért neki is volt egy csomó jó ötlete. Több variációból választotta ki a véglegest, volt, hogy kevesebbet kellett keresgélni és volt, hogy többet. Alphan Eşeli török filmessel, aki a Torinói lovat a netről látta, és azután kért fel, angolul skypoltunk. A távmunka, erről már beszéltünk régebben, másféle kommunikációt igényel, mintha valakivel személyesen leülhetsz; nekem eléggé hiányzik a metakommunikáció. Így sokkal nehezebb. E-maileztünk egymással, miközben angolul egyikünk se beszélt tökéletesen.

A török rendező The Long Way Home (Eve Dönüs: ’Sarikamis 1915) című filmje 2012-ben készült el. Az első világháború idején játszódik, az orosz-török háború idején, s az emberi személyiség széthullását tárja fel, azt, ahogy beleszokik a háború alatt az ember az erőszakba. A mi nemzedékünk ezt a fajta erőszakot nem tapasztalta meg: „boldog” békeidőket élünk, aminek az egyik legboldogabb helyszíne a Hunnia bisztróbeli Balaton Klub.

Jó kis hely, még ha a közönsége olyan is, amilyen az ország: megosztott. Ez nem a hely hibája. A klerikális, soviniszta népnemzeti hazafi hangulat ismét eluralkodott, ahogy Ady korában. Most újra kijelentetik, hogy a liberális ellenség. Aki felfogja, hogy a globalizáció letagadhatatlan valóság, az nem szereti a hazáját. Aki azt mondja, hogy a globális problémákra globális választ kell adni, az hazafiatlan. Most is azon megy a vitatkozás, hogy az elszigetelt, fallal körülvett, „hazafiságtól” áthatott kirekesztés-e a pálya, vagy, ahogy Ady is mondta, próbáljunk meg európainak lenni, és ne egy kompország, ami nyugat felé megy – de szívesebben jön vissza, kelet felé.

Vannak, akik a Hunniában is odajönnek hozzám, hogy mért ezeket az Ady-verseket zenésítem meg? Mert ezek tetszenek. Ezek érintenek meg. És csak ugyanazt tudom mondani: ha valakinek nem teszik, hogy én ezeket az Ady-verseket éneklem, ne jöjjön le.

Játszom, egyszer csak beordít egy csávó, hogy: kapd be! Mondhattam volna én is valami jó parasztosat, a beszólásához méltót, de nem volt kedvem hozzá. A szünetben azért megkérdeztem, hogy ez mi volt, mire ő, hogy mi lenne: ne politizálj! Ő akkor nem politizál, amikor beordít? És mért ne politizáljak? Mert, hogy ő nagy Balaton rajongó… Pár hónappal később megint rohan felém egy Ady-szám közben. Akkor már tényleg mondtam neki, hogy hagyjon engem békén.

Sokan sokfélét mondanak, én azt halottam az Ady-estjeid kapcsán, hogy ez most megint nagyon ott van. Ez volt az általános vélemény. Hogy mennyire aktuális újra Ady, milyen jó, hogy elővetted, „leporoltad”. Készül egy Ady-lemez, a hanganyagot már felvettétek. Amióta ismerlek, mindig is Ady-versmondó voltál. Hogy jöttek létre ezek a dalok? Ültél a zongora mellett, és mondtad fennhangon a kedvenc Ady-verseidet?

Kábé. Az első az Áldj meg volt. Ha holtan találkozunk. Utána jött A föltámadás szomorúsága: ezek maguktól lettek. Aztán elkezdtem módszeresen keresni, mi az, amit még meg kellene csinálni, mi az, ami még nekem tetszik. Ebben az anyagban 15 szám van, kettő-három évekkel ezelőtt elkészült, a többit két-három hónap alatt megírtam, aztán a zenekarral közösen, már a kész kották alapján raktuk össze a dalokat.

Adynak sok megzenésítője volt, a legismertebb Reinitz, ha jól tudom…

Reinitz jó barátja is volt a költőnek, bár egyszer nagyon megsértődött, hogy Ady egy másik, műkedvelő zeneszerzőt kért fel, ezzel tulajdonképp csúnyán elárulva Reinitz Bélát – ráadásul anyagilag sem lett sikeres az est. Bartók és Kodály is zenésített meg Adyt, de szerintem nem is volt olyan magyar zeneszerző, aki nem próbálkozott volna meg vele. Napjainkban is sok kísérletet lehet hallani: például Novák János zeneszerző, rendező, a Kolibri Színház igazgatója szerintem már több mint száz Ady-verset zenésített meg.

Római, fák, szerelem

Száz évvel ezelőtt nem voltak fák a Rómain. Ezt láthatjuk régi fényképeken, térképeken. Vajon miért? Tudható, hogy a mai Sajtházhoz csillepálya futott be a Róka-hegyi bánya köveivel. Rakodóterületként használták, így több száz méteres területen semmilyen növényzet nem tudott megmaradni. Gondolhatnánk arra, hogy a térségre jellemző emberi tevékenységek – mezőgazdálkodás, bivalylegeltetés – gátolták meg a most látható növénytársulások kialakulását. A 19. századi mederszabályozás miatt pedig országosan irtották ki a part menti növényzetet. Egészen a gőzhajó megjelenéséig állati erővel vontatták a hajókat, és törvényben rendelkeztek a Duna-menti vontatóutak gondozásáról, az útban lévő fák kivágásáról. Ám az is lehet, hogy a Duna hektikus vízjárása és a mélyebben fekvő területek alkalmatlanok voltak a fák elterjedésére. Láprétek, bokorfüzesek lehettek a térségre jellemző társulások, a környék helységnevei (Békásmegyer, Mocsáros dűlő, Kaszásdűlő) is a valamikor lápos, mocsaras területek emlékét őrzik.

Az ember környezetátalakító hatása a folyópartra

Az emberi tevékenységek erősödésével a folyó természetes partja egyre inkább átalakult. A beavatkozásokhoz a természet folyamatosan igazodott, hozzáalakult. A folyószabályozás, a mesterséges feltöltések és a Duna hidrodinamikájának megváltozása miatt keletkezett természetes feltöltődések mind kedveztek a fák megtelepdésének. A természetes úton érkezett magoncok és az emberi beavatkozások, fásítások közösen alakították a képet. Így a parti ligeterdő megerősödése voltaképpen párhuzamosan zajlott az emberi tevékenységek erősödésével.

Az ember jelenléte azonban egyszerre jelentett védelmet és fenyegetetést is a fák számára: az emberi beavatkozások támogathatták az élőhely kialakulását, de pillanatok alatt el is pusztíthatták a növekvő egyedeket. Ez történt az első világháború idején is, mikor tüzelőhiány miatt szinte az összes fát kivágták Budapest-szerte. Erről 1932-ben Hetyey Géza községépítési szakértő, a Csillaghegyi Polgári Kör titkára is említést tesz a Pilishegyvidéki hírekben “15-20 évvel ezelőtt az egész part sűrű cserjékkel és fűzfákkal volt borítva… A kommunizmus (1919. évi Tanácsköztársaság) visszaesést hozott. A Duna part összes fáit kipusztították.”

Az 1920-as és 30-as évekre alakult ki a római-parti evezős kultúra, amely az áradásokkal és a természettel együtt tudott élni. Az első csónakházak és villák megjelenésekor a helyiek maguk kezdeményezték a part sétánnyá alakítását, és fásításba fogtak. Így hódíthattak teret a magról nőtt fák a Rómain, de hamarosan újabb kihívással kellett szembesülniük. A  Pünkösdfürdőn épült hatalmas földgát teljesen elpusztította a növényzetet. Ezzel szinte egyidejűleg a Római-parton traktorkerék átmérőjű SENTAB vízvezeték-hálózatot építettek a sétány vonalában – paradox módon éppen a part védelmében. Az építkezés miatt 10 méteres szélességében így is nagyon sok fát kellett kivágni, bár a nagyobbakat igyekeztek megvédeni. Szentimrey Béla, a Fővárosi Vízművek akkori vízellátás-fejlesztési vezetője saját elmondása szerint azért pont itt jelölte ki a vezeték nyomvonalát, mert ezzel akarta megakadályozni, hogy parton futó gáttal rondíthassák el a Rómait. Ezért, és a hatalmas lakossági ellenállás miatt nem folytatódott dél felé a pünkösdfürdői földgát.

Az intenzív üdülő és sport célú parthasználat később sem kedvezett – és a mai napig nem kedvez – a magoncok fejlődésének. A magról nőtt pici fák megerősödése elengedhetetlen lenne a kialakult ökoszisztéma megújulásához, az elöregedő fák természetes pótlódásához. Az aljnövényzet irtása, vagy véletlenszerű elpusztítása, letaposása, lekaszálása miatt a Római-part fái mára már elöregedtek, ha pótolni szeretnénk őket, az utolsó pillanatokban vagyunk.

A Római-part ökoszisztémája

Az őshonos vízparti növénytársulások folyamatosan küzdenek az invazív fajok agresszív terjeszkedése miatt. Sajnos jelentős számban fordulnak elő özönfák és haszonnövények – zöldjuhar (Acer negundo), gyalogakác (Amorpha fruticosa) és dió (Juglans regia) – valamint dísznövények is. Az eredeti növénytársulás jellemzően fehér füzes (Salix alba) vagy fűzliget lehetett. A hatalmas, száz éves fák általában fekete nyár (Populus nigra) vagy fehér nyár (Populus alba), a tavalyi ültetéseknek köszönhetően ismét gyakori a csigolya-bokorfüzes (Salix purpurea). A part természetes növényállományát sosem gondozták, sőt hibás városvezetési és vállalkozói szemlélettel folyamatosan gyengítették. Jó néhány hatalmas fát körbebetonozással tettek tönkre, egyesek az építkezések miatt feltöltött területeken fokozatosan elhaltak, a gyökérátvágás, szennyezés, sérülés, villanyvezetékek miatti csonkolás mindennapossá vált. Alkalmazkodási képességük ezzel együtt figyelemre méltó, mi emberek is sokat tanulhatunk tőlük.

A part ma elsősorban, mint “szegélygazdag” táj fontos. Ökoszisztéma értékelési módszerek jelenleg még csak közelítő értéket adnak, de kijelenthetjük, hogy több milliárd forintot képviselnek. Hamarosan pontosabb számokat is megtudunk a Közép-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság pontos értékfelmérése és fakatasztere alapján. Gyakran hallható vélemény, hogy a Római-part fái öregek és értéktelenek. Tóth Zsolt ökoszisztéma szakértő szerint azonban a fák önmagában való értékelése nem helyes. Minden társulásnak vannak értékei, ökoszisztéma szolgáltatásai, még ha degradált, elöregedett, elhanyagolt is. A jelenleg is érvényes 2001-es kerületi szabályozás különleges rendelkezéseiben kimondja, hogy: „A Római-part és a Kossuth Lajos üdülőpart árvízvédelmi töltéssel nem védett partszakaszán a part menti fás ligeteket, galériaerdőket meg kell óvni. A partrendezés során előnyben kell részesíteni a partvédelem biológiai és kertészeti eszközökkel való megvalósítását.”

Sajnos a 2000-es évektől sorra épültek a lakóparkok, jellemzően a teljes telek növénytakaróját elpusztítva, magas feltöltésekre, mélygarázzsal. A korábbi vállalati üdülők alsó szintjeit beépítették, a lakóház státuszú, leromlott állagú telkek tulajdonosai felújítás címszó alatt az alapoktól építették át családi házakká az ingatlanjaikat, figyelmen kívül hagyva a szabályozásokat. A 2002-es, 2006-os árhullámok hatására az új tulajdonosok és befektetők az önkormányzatok és az állam védelméért kezdtek lobbizni. Így került napirendre a római-parti mobilgát, ami miatt több ezer fát kellett volna kivágni.

Közösség, aktivizmus és személyes kapcsolódás

FÁK a Rómain civil önkéntes csapatunk éveken át dolgozott azért, hogy megakadályozza a Fővárosi Közgyűlés által erőltetett mobilgát építését a Római-partra. Tagjaink helyi lakosok, akiket a természet és a hely szeretete, az ide kötődő emlékeik, a környezetért való aggódás  késztet nap mint nap arra, hogy aktívan cselekedjenek a Római megújulásáért. Közös erővel sikerült megállítani a környezetpusztító, kockázatos, átgondolatlan parti beruházást, ami csak egy szűk kör érdekeit szolgálta volna nem pedig a helyi lakosokét, a Római-partot használókét.

Látható, hogy egyre nő a természetes zöldterületek és a vízpartok iránti igény. A Római-part is egyre vonzóbb, természetes városi folyószakasz lett, ami mágnesszerűen vonzza a környék lakótelepeinek és Budapest belvárosának lakosságát egyaránt. Viszonylag elhanyagolt állapotában is a város egyik kedvelt szabadidős zöldterületei közé tartozik. Rendezett, fajgazdag ártéri erdő igenis létezhet a Római-parton is, de fontos, hogy a természetes fás és kavicsos jellegének megőrzését minden fejlesztés és tájátalakító tevékenység esetén előnyben kell részesíteni.

A FÁK a Rómain csapataként konstruktív javaslatainkkal, inspiráló jövőképünkkel szeretnénk továbbra is aktívan részt venni a part megújulásában. Célunk, hogy harmóniát teremtsünk az ökológiai szempontok és az emberek környezetre gyakorolt hatása között. Ismerve a területre jellemző növénytársulásokat, a tavalyi év során 100 őshonos fa és 400 cserje ültetésével segítettük elő a minél természetközelibb partszakasz kialakítását. Ha bárki kedvet érez ahhoz, hogy részt vegyen a közös munkában, örömmel látjuk és várjuk. Május 10-én pedig ünnepeljük meg a fákat a Madarak és fák napja alkalmából!

MUSTRA – Május 7. – 13.

TOP 5

  1. KISMUZSIKA Online

A Kismuzsika programot Szerényi Andrea hozta létre az Óbudai Népzenei Iskola, a Magyar Művészeti Akadémia és Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata támogatásával. A program célja, hogy hagyományos gyerekjátékokon keresztül az Óbudai Népzenei Iskola zenészeivel együttműködve megismertesse az ovisokkal a magyar néphagyományokat. A válsághelyzet kialakulásakor létrehozták a Kismuzsika online verzióját, mellyel kísérletet tettek a program online és interaktív átadására egy websorozat segítségével. Az első évad részeit minden kedden és pénteken teszik ki az oldalukra, az oktatási évhez mérten egészen május 29-ig, mivel program normál esetben is május végéig szokott tartani. A nagy sikerre való tekintettel terveik szerint szeptemberben is folytatják az online életet a “fizikai” mellett.

 

  1. BALTAZÁR SZÍNHÁZ – Világlátó Baltazár

A Baltazár Színház egész társulata március 13-án Mumbaiba utazott volna, fellépni a Pitypang és a Por című előadásokkal. Egy nappal az út előtt zárta le határait India. A Világlátó Baltazár című film, amit ingyenesen elérhetővé tettek, a Baltazár Színház előző indiai utazásáról szól. Egyszerre meséli el egy külső és belső utazás történetét. A fogyatékosságot egy forradalmian új látószögbe helyezi: az értelmi sérült emberek spirituális oldalát mutatja meg, a Baltazár Színház színészeiből áradó természetességgel, költőiséggel és humorral teli formában. A Világlátó Baltazár fődíjat nyert 2018-ban a Jaipuri Nemzetközi Filmfesztiválon, szerepelt a 42. montreali filmfesztiválon, és megjárta Görögország és Indonézia egy-egy neves filmfesztiválját is.

  1. T-ART Alapítvány – A ráérő idő élvezete

 A hagyományosan Óbuda napján nyíló, óbudai művészeket bemutató kiállítás immár hetedszer teremt közös lehetőséget az Óbudán élő és dolgozó művészeknek, hogy az óbudai közönség elé tárják alkotásaikat. Az idei járványügyi helyzet miatt, a szervező T-Art alapítvány úgy döntött, hogy 2020-ban virtuálisan rendezi meg a kiállítást. A digitális bemutatón több, mint 40 óbudai alkotó szerepel. A kiállítás idei címadó műve a nemrég elhunyt Kovács Zsuzsa Drölma alkotása.

Nyitóképünk is a kiállításról van, Bánföldi Zoltán: A szív kémiája (2019)

4. KARANTÉNESTEK a Budapesti Fesztiválzenekar próbaterméből

A Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) muzsikusai március 16-a óta szinte minden nap Karanténesteket tartanak, hogy a nagyzenekari hangversenyek hiányában is zenei élményt biztosítsanak a közönségnek. Fischer Iván, a Fesztiválzenekar zeneigazgatója így foglalta össze a Karanténkoncertek lényegét: „Most eljött az intim, otthoni zenehallgatás és a néhány fős kamarazene ideje, hiszen nem szabad egy zenekarnyi zenészt és a közönséget egy zárt térben összezsúfolva veszélynek kitennünk. De zenére szükség van, ilyenkor még inkább.”

  1. Mesetár Óbudai Platán Könyvtár könyvtárosaitól

Az Óbudai Platán Könyvtár és az Ezüsthegyi Könyvtár (központi
és fiókkönyvtár) gyerekeknek szóló, online mesetárat hozott létre. A könyvtárosok által felolvasott vagy papírszínházként előadott mesék segítik a fantázia szabad szárnyalását, az olvasáskultúra kialakítását, fejlesztését.

+1 Harry Potter at Home

Wizarding World a karantén idejére létrehozta a Harry Potter at Home-ot, amelyen keresztül számos ingyenes tartalomhoz férnek hozzá a Harry Potter rajongók. De ennél is nagyobb hír, hogy személyesen Daniel Radcliffe olvasta fel a Harry Potter és a bölcsek köve első fejezetét, a következő hetekben pedig nem kisebb nevek, mint Stephen Fry, David Beckham, Dakota Fanning, Claudia Kim, Noma Dumezweni és Eddie Redmayne folytatják a felolvasást, így szép lassan összeáll az első kötet hangoskönyve. Ezzel párhuzamosan pedig A bölcsek kövéből készült hivatalos hangoskönyvet is elérhetővé tették.

 

NAPI BONTÁS

május 7.

 16:00 Online Gyerekjóga Foglalkozás – ­­FB Live Ciróka Gyerekjóga

18:00 Mesék a Bábszínházból – Budapest Bábszínház

19:00 Dés László: Mi vagyunk a Grund! – Jazzy Live Exkluzív – 90.9 Jazzy

19:45 Karanténestek a Budapesti Fesztiválzenekar próbaterméből – BFZ

20:00 Respighi: Róma fenyői – a BDZ koncertje 

20:30 Észt Hét Távmozi: Unikornisok nyomában // Vetítés + játék

Észt Intézet – Estonian Institute in Hungary

Fontos! Jegyvásárlás előtt olvasd el, hogyan működik a Távmozi! https://film.artmozi.hu/tavmozi-hasznalat/

 

május 8.

 18:00 Elektra – nagyváradi Szigligeti Színház

18:00 Kövek (12+) – Kolibri Színház

19:00 Bartók Szonáta – dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház

19:30 De Falla, Ravel  – Madaras Gergely és a Budapesti Filharmónia Társaság

19:45 Karanténestek a Budapesti Fesztiválzenekar próbaterméből – BFZ

 

május 9.

10:00 2 napos Gemenci-erdő vízitúra – vízitúra és további 2 ember szervezésében

10:00 Kakaókoncert a Budapesti Fesztiválzenekar próbaterméből – BFZ

16:00 Torzonborz, a rabló (Bóbita TV!) – Bóbita Bábszínház

17:00 Vitéz László – Az elásott kincs Élő báb-stream-ház

19:00 Ionesco: A kopasz énekesnő – Kolozsvári Állami Magyar Színház

19:30 3 – Rautavaara | Liszt – Online Ismétlés  – Óbudai Danubia Zenekar / Danubia Orchestra Óbuda

22:30 MüpaArt (Montreux-i döntősök) – M5 

 

május 10.

 01:30 Az operaház – New York-i Metropolitan Opera 23 órán keresztül elérhető

10:00 Hangszerbemutató Kárász Eszterrel – A trombita és barátai Wesselényi17

11:00 Szombati ebéd – online vegán főzőiskola Szépvölgyi Richárddal – Útközben jóga

19:30 A 2019-es Fesztiválakadémia nyitókoncertje

20:55 Mozart: A varázsfuvola (Magyar Állami Operaház) – M5 

 

május 11.

19:00 Csajkovszkij: A hattyúk tava – Bécsi Staatsoper  23 órán keresztül ingyenes

 21:20 MüpArt (Montreux-i döntősök) – M5 

 17:30 ET! San Francisco Ballet: Romeo and Juliet – Lincoln Center

 19: 30 ET! New York Virtual Opera Fest: Lady MHeartbeat Opera

 

május 12.

19:00 Katona József: Bánk bán – Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház

19:00 Kaméliás hölgy – dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház

20:00 PIM az A38 Hajón: Árnyjátékok – Kaffka Margit boldogságkeresése – A38 Hajó és Petőfi Irodalmi Múzeum

20:30 Hamvas Béla: Olbrin Joachim csodálatos utazása (Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Mikós Társulat) – M5 

21:00 Háy János: A Herner Ferike faterja – székesfehérvári Vörösmarty Színház

 

május 13.

9:00 Csipkerózsika – nagyváradi Szigligeti Színház

19:00 Donizetti: Don Pasquale – Bécsi Staatsoper 23 órán keresztül ingyenes

19:00 Bruckner, Barenboim, Staatskapelle Berlin – Berlini Staatsoper

19:00 Összhangban / Irodalmi Szalon #111. Vendégek: Szabó T. Anna író, költő és Jamese / Molnár Emese énekes, zenész.– Juhász Anna Irodalmi Szalon

20:30 MüpArt Classic (Baráti Kristóf koncertje) – M5 

GLÉDA: EGY ÉTTEREM ÓBUDÁN, AHOL KRÚDY IS TÖRZSVENDÉG LENNE

Kerekes Sándor: Tíz éve tettem le a voksomat a magyar alapanyagok és ételek mellett, amikor még majdnem megköveztek érte. Ciki volt a rántott hús, a pörkölt, pedig az emberek ezt szeretik enni. Nincs mese: akkor ezt kell főzni, de jól kell elkészíteni!

Nálunk a borjúpaprikás nokedlivel nagy kocka húsokból áll, sűrű szafttal, mert úgy lesz ízes.

A nokedlivel viszont alaposan megküzdöttem: még két éve szembesültem vele, hogy amikor elkészítem, és kikerül a tálalóra, még szaftos. Kiviszik a vendégnek, aki elkezdi enni – még mindig jó. Ám amikor elér a feléig, a nokedli elkezd hűlni, és a tojás kidermed. Ezért a nokedlit kézzel szaggatjuk, nem szaggatóval, és vajban-petrezselyemben forgatjuk meg, ahogy a nagymamám csinálta. Majd adok rá két buggyantott tojást, amiből a másodiknak még akkor is folyik a belseje, amikor hűlni kezd. Jelzem, ma már a lecikizett rántott húsból is többen jól élnek…

Deli János: Egy vendéglő többek között a klasszikus fogásokról kell, hogy szóljon. Régen egy-egy ételért mentünk egy-egy étterembe, de ezek lassan eltűntek. Ha ma megkívánsz valamit, akkor már nincs az étlapon, máshogy készítik, újragondolták – és nem találod meg azt az ízt, amiért odamentél. Pár éve még mindenki folyton, kényszeresen újított, amiben az is szerepet játszott, hogy öt-hat olyan étterem volt, ahová jó szívvel el lehetett menni, így ugyanannak a közönségnek természetesen újat is kellett mutatni. Ám a gasztronómiai áttörés szerencsére ezt eltörölte.

Ma már bátran lehetünk egyféle stílusban jók: mi a magyar vendéglő műfajában hiszünk, más a francia vagy az indiai konyhában, a vendégek pedig végre szabadon választhatnak.

K. S.: Pár év múlva szeretnék az étlapon öt-hat olyan fogást szerepeltetni, amit addig le nem veszünk az étlapról, amíg csak létezünk. A „Gléda Klasszikusok” máris alakulnak: a nyúl vadasan és a rántott borjúfej máris ilyen – kipróbáltuk, hogy ugyan megosztó fogások, de nézzük meg, hogyan működnek. Azóta is annyit rendelik őket, hogy ha akarnánk, se tudnánk lecserélni őket.

 

Magyar – magyarkodás és pántlika nélkül

K. S.: Nagyon szeretnék például egy igazi hagymás rostélyost az étlapra, de addig nem teszem fel, amíg meg nem találom azt a magyar tarkát, amiből rendesen el is tudom készíteni. A szürkemarha erre nem alkalmas, argentinből vagy új-zélandi marhából lehetne, de nem nálunk. Már vannak arra utaló jelek, hogy nemsokára meglesz, de kivárom: addig nem lesz rostélyos. Van helyette szarvas az étlapon, mert abból tudok jót beszerezni itthonról.

Az elmúlt években olyan közvetlen kapcsolatokat építettünk ki a beszállítókkal, hogy abszolút belelátok a munkájukba, sokuknak tanácsadója is vagyok, és megbízom bennük.

Nagyon sokat fejlődtek az elmúlt években, és kifejezetten célunk, hogy támogassuk őket. Sokukkal együtt is dolgozunk a fejlesztéseken – amit szintén nem lehet ész nélkül csinálni. Sokszor tanúja voltam, hogy egy termelőnek osztotta valaki az észt, hogy ezt csinálja, azt csinálja, amikor pedig a termelő jelentkezett, hogy kész a termék, hová adja el, akkor a tanácsadó csak vonogatta a vállát. Fura lehet a hasonlat, de hiszek abban, ami a Kishercegben is szerepel: „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.” Tehát ha egy kecskesajtostól azt kérem, hogy nekem fél év helyett két évig érlelje a sajtot, akkor megveszek tőle 100 kilót fél évesen, kifizetem, és kötök vele egy megállapodást a kezelési költségről, ami fedezi, hogy még másfél évig dolgozik vele, de csak akkor szállít, amikor én kérem.

Szerencsére mások is gondolkoznak így: a megyaszói húsüzemben például együtt fejlesztettük a szalámik és felvágottak receptjét. (Ezeket itt is meg lehet venni, mert az Őshonos Delikát nevű üzletünket is átköltöztettük ide.) A tulajdonos, Sárossy Ferenc levegőn érlelt magyar mangalicasonkát szeretett volna készíteni: én mondtam, hogy ez hosszú és drága lesz, mert meg kell hozzá tanulnunk a módszert.

A legelején a sonkák egyharmada selejt lett, de három év alatt eljutottunk odáig, hogy van 2000–2500 levegőn érlelt magyar mangalicasonkája, aminek most épít piacot.

És azért most, mert ezt kicsiben nem lehet elkezdeni: ha tetszik a termék, de nem tudsz belőle folyamatosan szállítani, akkor a földbe áll a folyamat. Sárossy Ferenc is tudatosan építkezett: először vetőmagokkal kezdte, majd állattartásba fogott, hiszen azokat volt mivel etetnie. Az állattartást kiegészítette egy húsüzemmel, majd sonkaérlelővel, és most fejleszti a kereskedelmet. Ezért mondom én, hogy a magyarokban van tartalék bőven, de ezeket az embereket meg kell keresni, és támogatni kell a munkájukat. Én pedig nyugodt szívvel kiírhatom, hogy nincs külföldi termék az étteremben, mert azt vállaltuk, hogy minden magyar lesz. Akkor is, ha feleennyiből megoldhatnám másként, de nem akarom.

D. J.: Ugyanez érvényes a kávéra: egy jó barátunk pörköli kifejezetten nekünk, a pörkölőüzemük egyébként nagyjából egyidős a Glédával. Nem akartunk sem nagyon olaszos, sem túlságosan újhullámos ízű kávét, ezért együtt állítottuk össze, és szeretik is a vendégeink. A mostani nagy projekt, amire várunk, az a magyar tonik lesz.

Semmilyen világcég üdítőit nem forgalmazzuk, csak szörpöket. Az Opera Ginnel már kooperálunk, de a gin-tonikhoz csak kellene egy magyar tonik a geg kedvéért…

A borlapot is úgy állítottuk össze, hogy túlnyomó részt magyar borok szerepelnek rajta, amikből nyugodtan ki lehet kérni egy palackot, mert nem tettünk kétszáz százalékot az árára. De nagy kedvencünk például a kövidinka, amiből otthon is ezt isszuk fröccsnek. Rettenetes volt a fajta híre, hiszen ez volt a legalsó polcos bor az átkosban, de mára lett belőle egy-két kifejezetten jó tétel – és ha már ez volt Krúdy kedvenc bora, akkor kell, hogy legyen kövidinka egy vendéglőben.

 

Ide véletlenül senki nem téved be

K. S.: Valahogy mindig egymástól pár kilométerre dolgoztunk: amikor Jani csinálta a Márgát Csopakon, én a Sáfránykertet vittem Paloznakon. Amikor az Almárium konyháját vezettem, ő a MÁK-ot nyitotta éppen. Nagyon régóta terveztük, hogy közösen csinálunk valamit, mert a kisebbségi tulajdonosi szerepköröknek valahogy sosem lett jó vége.

Kerestünk is helyszíneket, mert abban biztosak voltunk, hogy nem a pesti belvárosban képzeljük el az életünket. Aztán jött a hír, hogy Béres úr bérlőt keres az üzlethelyiségére…

D. J.: Egy plázában ültünk le írni egy listát arról, hogy mi szól ellene és mi mellette. Az ellene oldal persze másfélszer olyan hosszú lett. Például: van parkoló, ez jó – de nem látszik a bokroktól, ki fog idetalálni? Egymásra néztünk, elkezdtünk nevetni, és egymás kezébe csaptunk, hogy kezdjünk neki! Ez egy valódi családi vendéglő: a családtagjainkkal fogtunk bele, és a kollégák is mind annak számítanak, hiszen nagyon régóta ismerjük őket. A „legfrissebb” csapattagunk is a nyitás óta velünk van, és nem hallottuk, hogy el akarna menni innen. Én abban hiszek, hogy a vendégek is olyan helyen érzik jól magukat, ahol szeretnek dolgozni az emberek.

K. S.: Ki akartuk küszöbölni mindazt a rossz tapasztalatot, amit a vendéglátásban a saját bőrünkön éreztünk. Itt például együtt ülünk le ebédelni a teljes személyzettel a vendégtérben, és mindenki ugyanabból a menüből választ, amiből a vendégek. Nem állva, vagy a kuka mellett guggolva eszünk maradékot, hiszen a konyhában dolgozók is emberek. De számos helyet láttam bedőlni amiatt, hogy nem terveztek igazán előre.

Bárhol voltam tanácsadó, mindig azzal kezdtem, hogy megkérdeztem: megvan-e az anyagi tartalék arra, ha egy-másfél évig csak finanszírozni kell az éttermet? A legrosszabb válasz, ami erre adható, az, hogy „majd megoldjuk.”

Mi három évet adtunk magunknak, az üzlethelyiséget pedig 15 évre béreltük ki. Azért hoztuk létre a Glédát, hogy végre ne kelljen kompromisszumokat kötni.

D. J.: Óriási hibája a vendéglátóhelyeknek, hogy pár hónap alatt pánikba esnek, és elkezdenek pizzát sütni az eredeti koncepció helyett, aztán amikor az sem megy, akkor gyorsan sushit tekernek. Ragaszkodni kell a kidolgozott elképzeléshez, és ki kell tartani mellette! Egy étteremnek a tapasztalataim szerint körülbelül három év kell ahhoz, hogy igazán „beérjen.”

Persze azt szeretnénk, hogy egyszer ebből éljen a családunk, de ehhez még mindkettőnknek más munkákat is vállalnia kell, hogy megadjuk a Glédának azt az időt és lehetőséget, hogy azzá váljon, amivé megálmodtuk.

Ettől függetlenül a vendéglő a kezdetektől megáll a saját lábán és életképes, amit nagy öröm látni. Még úgy is, hogy az árakat szándékosan úgy állítottuk be, hogy akár egy héten többször is megengedhessék maguknak a vendégeink, hogy nálunk egyenek. Máris sok a törzsvendégünk, de erre is építünk; persze mindenkit szeretettel látunk, de mi hazai és pláne környékbeli, óbudai vendégeknek szeretünk leginkább főzni.

Az interjú néhány nappal a koronavírus magyarországi elharapózása előtt készült. A Gléda vendéglő az intézkedések miatt március közepén bezárt, de nagyon szorítunk, hogy mindannyiunk örömére minél előbb újranyithasson! A legfrissebb információkért figyeljék a Gléda Facebook-oldalát:

https://www.facebook.com/gledaobuda/

A titokzatos múzsa: Gyémánt László 21. századi Vénusza

A vágy titokzatos…

Szabó István Rokonok című filmje 2005-ben készült. Ugyanabban az évben, amikor Gyémánt László megfestette Marozsán Erika portréját. A filmben a színésznő Szentkálnay Magdaléna karakterét játssza. Móricz Zsigmond Rokonok című művét Szabó István vitte filmre, rendezte és forgatókönyvét is ő írta. A Szabó féle Magdaléna interpretációban nagy szerep jut Gyémánt László festményének. A rendező Magdaléna és férje csodálatos villájában, a társalgó közepén helyezi el azt, ezzel is központi szerepet adva a vágyott nő jelentőségének.

Nem kétséges, hogy Gyémánt László Marozsán Erikát ábrázoló festménye a Szabó István rendezte Rokonok című film Magdalénáját mutatja be a nézőnek. A Móricz regény és a film főszereplője, Kopjáss imádja őt, rajong érte. Gyönyörű ellenpárja unokatestvérének, Szentkálnay Linának, akit a filmben Tóth Ildikó személyesít meg. Lina Kopjáss felesége. Míg ő gyakorlatias, egyszerűségre törekvő, spórolós, hűséges és odaadó társ; addig Magdaléna igazi nagyasszony: okos, öntudatos, gyönyörű, érzéki nő. Eléri célját, szeret nagyot álmodni. Jól áll neki a luxus, nagyravágyó tervei vannak. Nem riad vissza apró cselszövésektől, mindenkit ujja köré csavar. A film egyik meghatározó jelenetében a művésznő megjelenik a festményen is. Korall színű, varázslatos ruhában, vékony aranyövvel derekán, csillogó kiegészítőkkel. Pontosan ezt a Magdalénát festi meg Gyémánt László az utókor számára.

“- Maga nem ilyen. Túl szigorúan néz.

– Még nem ismer.”

A festmény maga

A 2005-ben pont 70 éves, magabiztos, sokat látott festő kiforrott portré ábrázolása e kép. Ha közelről szemügyre vesszük a festményt, egy modern kori múzsát láthatunk, mégis klasszikus beállításban. A modern és klasszikus kettősséget alátámasztja a színésznő és a megformázott karakter szintézise. Gyémánt László nagy rajongója a fotográfiának. Saját fotó alapú festészeti technikát is kidolgozott, mely a gyémántográfia nevet kapta. Ezek után megengedhető, hogy fotós hasonlattal éljünk a művel kapcsolatban: a Marozsán Erikáról készült portré olyan, mintha a fotográfiában túlexponált képet hozott volna létre. Ettől pedig kevéssé telített, pasztellszíneket és lágyabb kontúrokat kapott. Kompozíciója átlós, a barnás színű drapéria puha háttérként szolgál. Nem vonja el a figyelmet az igazi témáról, a női alak ábrázolásáról.

Az alkotó finoman bánik a színekkel. A festő modelljének ébenfekete haján kékesen csillan a fény, kiemelve a vízszín kék szemek átható, kihívó tekintetét. A telt ajkak pirosa kicsit erőteljesebb, mélyebb árnyalatú a ruha színénél. Ezzel is kihangsúlyozza, a figyelmet odafordítja, érzékivé varázsolja. A tejfehér, finom tónusú bőr az ártatlanságot és a szépséget, az átható tekintet a magabiztosságot sugallja. A fehér kesztyű és a kecses kéz az eleganciát, a kitárulkozó mozdulat az intimitást szimbolizálja. Mindezek együtt pedig érzékiséget árasztanak. Igazi, intim pillanatot teremtenek a néző és a festő modellje között.

A titokzatos Magdaléna tetőtől talpig nő. Nagybetűs Nő. Tudatában van szépségének és annak, hogy szirénként varázsolja el ártatlan csodálóját. A finom színárnyalatok és a puhán omló drapéria ábrázolásában megjelenik a lágyság és a báj. Gyémánt Lászlónak sikerül megmutatnia az érzéki nőiséget egyszerre realista és lírai festménye által. Mi is a nőalak mondanivalója ezen a képen? Szép vagyok, és ennek tudatában is vagyok.

 

Gyémánt Lászlóról, az általa alapított óbudai festőiskoláról az Óbudai Anziksz 2017/2018-as téli számában (melynek címlapjáról éppen ez a festmény tartja szemmel az olvasót) tudhatnak meg többet. https://obudaianziksz.hu/volt-egyszer-obudan-egy-festoiskola/

Ha megtiportad, edd is meg!

  1. Ka.e. márciusban eldöntöttük, hogy a legközelebbi Anziksz-cikkem az Óbuda határain belül gyűjthető és jóízűen megehető növényekről fog szólni. Aztán jött a csősz  a Helyzet és hazazavart mindenkit.
    A koncepció a blogon sem változott, sőt: még nagyobb felületet kap minden olyan növény, amit a legszigorúbban vett egészségügyi séta keretében össze lehet szedni és lehet belőle valami tényleg finomat, szépet és/vagy vicceset (http://flavor.hu/gasztro/egyel-hodot/ ) csinálni!

A következő szabályokat állítottam fel magamnak:
1. Gombáról nem írok ezen a felületen. Hiába gombázok úgy 23 éve megszállottan, alapszabály, hogy amikor nem biztos, hogy minden piacon ott ül a gombavizsgáló vagy nehezített körülmények között lehet hozzá eljutni, akkor nem ajánlgatok sem pusztai kucsmagombát, sem gévákat, hiába van most szezonjuk, hiába lehet őket simán összeszedni a városhatáron belül, hiába lábremegtetően finomak… na mindegy.
2. A sorozatban olyan növényeket eszem nyersen, főzök meg, teszek el, amik tényleg most burjánzanak minden elhanyagolt járdaszegélyen.
3. Ezek közül is csak azokat, amiket baromi nehezen lehet összekeverni valami más, esetleg mérgezővel. (A mérgező itt csak egy könnyed purgálást jelentene, de még ezt sem kockáztatom.)

A következő szabályokat állítom fel önöknek:
1. Tessék venni a fáradtságot és kimenni a prérire vagy az erdőbe!
A kutyafuttató nem jó. A 10-es út melletti bokrok sem. Ha már nincs senki a közelben, vagy ha van, annak jó távolról lehet integetni, a növénygyűjtésre az a megfelelő hely. (De jó lehet pl. a volt golfpályaterülete a Tesco felett Testvérhegyen, a Héthalom utcától északra eső dzsindzsa, a Gockler Károly út-Feketesalak út- Hármashatárhegyi út háromszögelése.)
2. Ha nem biztosak abban, hogy tényleg felismerik a növényt, amit készülnek megenni, akkor ne egyék meg! Legalább latin névig határozzák meg egy jó könyvből vagy egy vonatkozó Facebook-csoportból és csak utána merjék a fazékba tenni! (A Facebook-csoport azért jobb, mert úgyis mindenki azt használja, hiába mondja minden hozzáértő, hogy senki ne tegye, ha kedves az élete, másrészt olyan hangnemű kioktatásban lehet részük, hogy tényleg elmegy a kedvük a mindent összeevéstől. Is. Egy életre.)

Jöhet a pitypang! Ami nem a kutyatej.  

A pitypang a gyermekláncfű másik neve. A sárga virágáról lehet a legkönnyebben felismerni, ami, ha elvirágzik, ősz és ritkás afrofrizurának néz ki, amit könnyű (akár Insta-kompatililis fotókon is –  elfújni.)
A levele olyan, mint a pizzákon és drágább salátákban található rukkola – mivel nagyon közeli rokonok. A szárazföldi teknősök, tengerimalacok, törpenyulak, ilyesmik ijesztően bolondulnak érte. Nagyon zsenge állapotában finom, később viszont érdemes inkább (Insta-kompatibilis) koszorút fonni, vagy sokkal inkább sört főzni belőle.
A kutyatej egy zöldes gyomnövény, ha eltöröd, ragad, mint a vesztés és az utóbbi hetek legvidámabb perceit szerezte nekem, mert felfedeztem, hogy 1890 Ft forintért árulják egy kertészetben, cserépben. Az európai változata gyógynövényként hashajtó hatású. Magyarul: ne vedd meg, és pláne ne edd meg, mert kontrollálhatatlanul meghajt.

Hogy lesz belőle házisör?

Nyilván sokkal macerásabban, mint ahogy azt írja az internet, de nem lehetetlen!
Az első csapda, hogy kell hozzá a gyökere.
Márpedig éppen ez az a pont, ami miatt a kerttulajdonosok (10 éven felül felül) irtandó gyomnövényként tartják számon. Ha egy pitypangod van a gyepen/veteményesben, nemsokára csak azod lesz. A cuki kis elfújható magjai mindenhová eljutnak, és ha meggyökereznek, soha többé nem tudod kiirtani őket. A gyökér ugyanis telivér korában akkora, mint egy satnyább fehérrépa, de ha elvágod, esze ágában nincs meghalni, inkább új bokrot ereszt.

Így gyűjtsd be

Fogj egy ásót, nyomogasd körbe és szentségelés közben próbáld meg kifordítani a földből. Az első három bele fog szakadni, mielőtt ráérzel az ízére. 4-5 nagyobb példány elég lesz.
Keress fiatalabb bokrokat is: a leveleknek zsengébbnek kell lennie – kivéve, ha kifejezetten IBU-ra mész. Ha a kesernyésséget szereted, szedd bármikor.
A virágokra ebben az esetben nem lesz szükség: egyrészt gyorsan becsukódnak és elvirágoznak, aztán összeszöszölnek mindent, másrészt imádnak telemenni apró bogarakkal, amiket kimosni nem lehet, viszont napokra ellepik a konyhát. A pitypangsör készítése közben eleget fog puffogni a család, hogy egy uborkásüvegnyi gyanús, ragadós löttyöt kell napokig kerülgetni, ne nehezítsd tehát a helyzetet.

A gyökereket érdemes pár órára beáztatni, hogy leoldódjon róluk a föld. (Pucolni így is-úgy is mocskos meló lesz.) A leveleket úgy érdemes megmosni, mint a spenótot. Évekig szerencsétlenkedtem a salátacentrifugával, mikor jött egy Hódos Hajni-poszt https://obudaianziksz.hu/kijarasi-talalom/ és fényt hozott az életembe: pucold ki a mosogatót, ereszd tele vízzel és áztasd bele a zöldeket. Néha lazán keverd át a kezeddel és 8 perc múlva a sár szépen leülepedik az aljára, a levelek pedig tisztán lebegnek a tetején! Szárítani tök felesleges, mert úgyis főzni fogjuk őket.

A recept

A legautentikusabbnak tűnő recept szerint kétségbeesettebb eleink pitypanggyökérből, csalánból és fodros lóromból erjesztették a sört. (Azaz mindenből, amit találtak a mezőn és nem mérgezett.)
A többi forrás inkább csak a pitypang gyökerét és levelét használja, bár nyilván eltérnek. Ami fura, hogy mindegyik használ gyömbért és mind óvva int a finomított cukor használatától. Hát, ezen ne múljon…
A legtöbb használ hozzá citromot is, de ekkora mennyiségben bőven elég egy darab. A borkősav ugyanis megadja a savasságot. Vasárnap este viszont pont nem találtam a hűtőben citromot, a teraszon viszont burjánzik a citromfű, és különben is, ha már zöld, legyen az rendesen.
Apropó borkősav: bár borszakíró vagyok és van egy borász szakmunkás-vizsgám is, jó 10 perc guglizásba telt, míg kiderítettem, hogy a „cream of tartare” természetesen nem tartármártást, hanem borkősavat jelent. A tanulság: soha ne higgy a Google Translate-nek!

Szóval az Óbudai Karantén-Pitypangsör receptje:

3,7-4 liter víz (egy gallon, de méregesse a fene a 3,78-at, úgyis csöpög még bele a levelekről)
225 g pitypang-levél (ez kb. négy nagy maréknyi)
15 g pitypanggyökér, pucolva, nyersen (ez 4-5 gyökér)
15 g friss gyömbér
8-10 g (egy marék) citromfű (vagy egy citrom leve és héja)
450 g barna (minél kevésbé finomított) nádcukor
25 g borkősav
10 g élesztő

Az élesztő-kérdés ugye elég forró topic mostanában, mert szegény Budafoki Élesztőgyár is kénytelen volt önmérsékletre inteni azokat, akik fél kilójával vásárolták össze. Nagyon kíváncsi lennék arra, hogy hány kiló élesztő fog a kukában landolni egy-két év múlva, amikor már végképp nem férnek el tőle a mélyhűtőben… Szóval a legjobb persze sörélesztőt használni, de az nincs a sarki ABC-ben. Ha van kisüzemi sörös haverjuk, természetesen kunyizzanak tőle, egyébként tökéletes a sima is. Akár a szárított is. Sőt, ha valakinek elég – khm, hogy is mondjam – vagány a konyhája, akkor nyugodtan rábízhatja magát a vadélesztőkre, ahogy a kovász esetében szoktuk, de akkor számítson rá, hogy kell még plusz 2-3 nap, amíg beindul az erjedés.

Aki nagyon szeretné pimpelni a cuccot, az vághatja szép göndör csíkokra külön a citrom héját, ha mégis tesz bele és reszelgetheti a gyömbért is, csak éppen semmi értelme. Mivel a végén úgyis rendesen le kell szűrni, én simán durvára vágtam mindent. A pitypang gyökerének a pucolása úgyis olyan utálatos, hogy a végére minden csipkézéstől elmegy az ember kedve. Olyan ugyanis, mint egy nagyon-nagyon sokat megélt fehérrépa, tele göcsörttel. A héja hol egyben jön le, hol sehogyse és a végére úgyis úgy fog kinézni, hogy még a leghétpróbásabb menzákon is belepirulnának. Ja és napokra barnára fogja a körmödet. Több recept megsüti a gyökeret felhasználás előtt, nekem viszont nem volt ehhez türelmem. Ráadásul úgy mi lenne a hatóanyag-tartalmával?

Jöhet a pancsolás!

Ekkora mennyiséghez érdemes előkapni a mosófazekat, mert 10 literesnél kisebb edényben nem lehet kényelmesen kavargatni a levet. Feltettem főni a gyökérdarabokat, a gyömbért és a leveleket a 4 liter vízben, majd amikor már rendesen zubogott, beleöntöttem a cukrot is. Lehet később is feloldani benne, de nem árt a cukornak, ha karamellizálódik egy kicsit – maximum még sötétebb lesz a sör, ami előny is lehet. Úgy húsz perc főzés után (nem kell figyelni a gyöngyözésre, nyugodtan forrhat rendesen) beletettem a borkősavat és még 5 percig főztem.
Egy bögrényit félretettem hűlni az élesztőhöz, és mikor szobahőmérsékletűre hűlt, elkevertem benne az élesztőt. Nem fog úgy felfutni, mint a cukros tejben szokott a sütikhez, de láthatóan elkezd dolgozni már a börgében.
Közben előkészítettem az ibriket: tök mindegy, hogy milyen edény lesz, csak érdemes ebből is legalább 5 literest elővenni és ha fémből van, akkor mindenképpen rozsdamentes legyen! Az ún. „uborkásüveget” kifejezetten erre teremtették szerintem.
Alaposan ki kell forrázni, hogy az erjedés minél kevésbé menjen majd félre. (Ez egy ekkora edénynél nem veszélytelen feladat, úgyhogy aki véletlenül fröccsözne pitypangsör-főzés közben, az inkább a kezdetek kezdetén végezze el ezt a műveletet.)
Utána a levet (kicsit kihűtve) beleszűrtem az erjesztővájdlingba és áldottam az eszem, hogy csak durvára vágtam a hozzávalókat, mert így nem kell a sűrű szűrőt még konyharuhával is kibélelni. Azt ugyanis a szörpfőzések közben már megtanultam, hogy a szűrőtextil hasznos, ám de álnok egy dolog: mindenképpen félrecsöpög tőle a cukros lé mindenhová és így nem egy órát, hanem egy fél napot kell utána konyhát suvickolni.
Amikor szobahőmérsékletűre hűlt, alaposan elkevertem benne az élesztős levet is, lepucoltam, lefedtem egy konyharuhával (amitől így eléggé Arafat-kinézete lett), majd nagyon büszkén nekiálltam eltakarítani a maradék sarat a konyhából.

Milyen lett?

Meglepő. Nem nagyon bíztam benne, hogy tényleg iható lesz, de másnap délutánra már egy helyre kis murcira hasonlított az íze. Persze még a legtürelmetlenebb receptek szerint is három nap múlva lesz iható a kotyvalék, de egy hetet mindenképpen adok neki és minden nap felkevergetem. (Ezt a borászatban battonage-nak vagy seprőfelkeverésnek hívják, tehát nyilván így nevezem és a kisujjamat is eltartom közben.)
Keddre délutánra kezd férfiasodni az íze: erőteljesebben szénsavas és múlik belőle a cukor, bár még mindig nagyon édes az én ízlésemnek – azaz bőven erjednie kell még. Ha nem lenne érvényben kijárási korlátozás, nyilván azonnal rohannék Budafokra egy borász-haverhoz, hogy gyorsan mérjünk benne egy alkoholfokot, így viszont csak tippelgetni fogok https://agraragazat.hu/hir/szureti-labormeresek/a végére.

Két hét múlva bodzapezsgőt és kakukkfű-tinktúrát gyártunk a konyhában, készítsék a kosarakat az egészségügyi sétához!

OROSZ DIÁNA: MŰVÉSZETI SZINESZTÉZIA ÓBUDÁN

Lazetzkyék történetéhez egy házasság révén kapcsolódik be Bán István, hogy művészetével újabb utat nyisson az Óbudán alkotó művészek számára. Három pályakép: Lazetzky Rezső textilmintarajzoló és akvarellfestő művész, lánya, B. Lazetzky Stella grafikusművész, illusztrátor és férje, Bán István textilművész kerül bemutatásra.

A Lazetzky család

Az eredetileg Lasetzky névre hallgató Ferenc a sziléziai Schlattenből érkezett a kedvező és biztató lehetőségekkel kecsegtető Óbudára a XIX. század közepén, ahol egy óbudai szőlőbirtokos legidősebb lányát, Javorek Katalint vette feleségül, s a helyi lakosság tevékenységéhez igazodva szőlőművelésbe kezdett. Fia, Lazetzky Márton már Óbudán született, a filoxéria pusztításának köszönhetően a kőműves és építőmesterséget tanulta ki, és 1900-ban feleségével nagy összegű, mintegy 4000 korona kölcsönösszeg felvételével építőmesteri műhelyt alapított.

Márton a XX. század elejének lakóház-építési hullámába sikeresen becsatlakozott, a Föld utcában tervezett és épített földszintes, klasszicizáló óbudai házakat, amelyekből több napjainkban is áll még.

A sikeres vállalkozás magával vonta a Lazetzky család egzisztenciájának megerősödését, valamint a családfő Óbuda társadalmi életében betöltött szerepének megnövekedését is, amelyet mi sem bizonyított jobban, minthogy irodája alkalmanként a Központi Kávéház volt, valamint különböző polgári testületekben (például a III. kerületi Első Magyar Nemzeti Asztaltársaságban) töltött be magas pozíciót. Lazetzky Mártonnak és Javorek Katalinnak négy gyermeke született: István, Rezső, Margit és Frigyes.

 

Lazetzky Rezső művészete: a gyári mintarajzoló és az autonóm akvarellfestő

Rezső 1898-ban született, és már gyermekkorában kiderült, hogy remek és éles szemű rajzoló, így 1913-ban sikeres felvételi vizsgát követően az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola díszítő festő szakán kezdte meg tanulmányait. Az intézmény a növendékek számára igen komoly művészeti stúdiumokat és kritériumtárgyakat írt elő, a hároméves alapozó és általános képzést két év specifikus díszítőfestészeti szak követett, ahol nemcsak tökéletesen megtanultak rajzolni, szerkeszteni és minden technikával festeni, hanem az adott területen fejleszthették képességeiket. Rezső festményeit látva egyértelművé válik, hogy egész életén keresztül szerette azokat a főiskolai stúdiumokat, amelyek más művészek számára száraz tanulmányokat, vagy egyenesen kötelező kényszerrajzokat jelentettek.

Szeretett gipszöntvények után rajzolni és festeni, virág-és gyümölcstanulmányokat megörökíteni, valamint sorozatban akár egyetlen tájról végtelen számú akvarell tanulmányt készíteni.

Utóbbi már az Iparművészeti Iskolában (a későbbi Iparművészeti Főiskola) valódi szenvedélyévé vált: minden vízfestő eljárást megtanult (gvas, tempera, akvarell, anilin stb.), az évek során a fény, impresszió, a köd, pára és víz megragadásának és mesterremekként való visszaadásának valódi művészévé vált. Az 1910–1920-as években az iparművészeti szakokon oktató tanárok igen magas művészi és technikai nívót tudhattak magukénak, és a művészeti élet megbecsült és jegyzett tagjai voltak. Lazetzky Rezső mesterei a tájképfestőként jegyzett Ujváry Ignác, vagy a Münchenben is tanult festő és grafikus, Sándor Béla nagy hatást gyakoroltak a fiatal művészekre. Rezső 1920-ban fejezte be tanulmányait és vette át oklevelét (diplomáját).

Lazetzky Rezső textilminta rajzai, virágtanulmányai Fotók: Sárospataki Györgyi

Bár a Lazetzky család biztos egzisztenciális alapokkal rendelkezett, az I. világháború jelentősen megnehezítette Márton építőmesteri vállalkozását. A fiatal, művészi ambíciókat dédelgető Rezső, felismerve az individuális alkotó csak művészeti alkotásokból való megélhetési modelljének kivitelezhetetlenségét, biztos megélhetés után nézett. 1921 szeptemberében jelentkezett az óbudai Textilfestőgyárba (Magyar Textil Festőgyár Rt., III. kerület, Szentendrei út 135.) mint textilminta rajzoló. A gyár vezetősége eleinte vonakodott felvenni a gyári tervezésben nem jártas, fiatal művészt, valamint kifejezték abbéli véleményüket, hogy igazi mintatervezés csak a Goldberger gyárban van, s azt is külföldi, francia művészek végzik. Lazetzky azonban nem futamodott meg.

Végigjárta a gyár összes részlegét, kitanulta a textilfestést és annak háttérmunkáit, és kezdetben ún. technikai rajzolóként (a kész mintatervekről színre bontott fóliákat rajzolt át tussal), majd textilminta tervezőként állta meg a helyét.

1927-ben már műhelyvezető, 1946-ra osztályvezető lett, és első számú iparművészként tartották őt számon. Színes, virágmintás nyomott textileket tervezett, amelyekre a fennmaradt és a kiállításon is bemutatott Mintakönyv (1950–1956) virág akvarelljeiből következtethetünk. Viseletkelmék és háztartási textilek egész sora került ki a kezei alól több évtizedes, az óbudai Textilfestőgyárban végzett munkássága alatt, ahonnan végül nyugdíjba ment.

Pályaképe végig nyomon követhető, két dátum hiányzik belőle: egy-egy év, amikor 1918-ban katonai szolgálatot látott el, s hadnagyi rangig vitte, majd feltehetően 1944-ben került sor a második hadkötelességre, mivel az 1945-ös textilfestőgyári bérjegyzék mint „visszavett” alkalmazottat, rajzolót említi.

Lazetzky Rezső tökéletes, a gyári textilmin­ták tervezéséhez szükséges rajzi ismeretei és alkalmazott művészi pályafutása mellett individuális alkotóként a hazai művészeti élet által is jegyzett akvarellfestő volt.

Az akadémista stúdiumok, de a legújabb modern, 1910–1920-as években kibontakozó művészeti irányzatok, izmusok modorában is alkotó Lazetzky a Nemzeti Szalon, a Műcsarnok ciklikusan megrendezett nagy kiállításain (Tavaszi Tárlat, Őszi Tárlat, Képzőművészeti kiállítások) rendszeresen kiállító festőként a századforduló körül erősen presztizionált akvarell tájkép és plein-air festészetének tagjaként képviseltette magát. 1944-ben, a Műterem nevű galériában (Budapest, V. kerület, Kossuth Lajos utca) megnyílt gyűjteményes kiállításán 120 akvarellt mutatott be, amelyek őt a grand art (magas művészet) berkeibe emelték: itt bemutatott festményein ifjúkora emlékeit, kedvenc nyaraló- és kiállítóhelyeit örökítette meg, Sopront, Lovrant (horvátországi város, kedvelt üdülőhely), a budai vár utcáit, Óbuda tereit festette le, vagy épp attribútumok, jellemvonások nélküli időtlen tájképeket, patakpartokat, erdei ösvényeket mutatott be. Mindig a fény, a levegő, a pillanat megragadása, az idő problémájának szintetizálása, az impresszió és az emlékezés érdekelte. Metafizikus képein az emberi alakok staffázsok csupán, jelzésszerű figurák, az emberi lét mintegy emlékei, nem is jelenvalói szerepelnek. E fentiek miatt Lazetzky Rezső tájai az emberi lélek kivetülései, a művész lelkiállapotának lírai megjelenései. 1988-ban, 90 éves korában hunyt el.

 

Lazetzky Stella: egy különleges grafikusművész a gyermeki lélek „szolgálatában”

Különös kapcsolat állt fent Rezső és egyetlen lánya, Lazetzky Stella között. A szintén művészi vénával megáldott Stella 1924-ben született Óbudán, és középiskolai (Orsolyita Rend Gimnáziuma, ma Szent Angéla Ferences Általános Iskola és Gimnázium, II. kerület, Budapest) tanulmányai után az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola grafikus és rajztanári szakán folytatta tanulmányait. Apjához hasonlóan ő is alapos és magas művészi képzésben részesült, az I–II. évfolyamon „általános tanfolyamon” belül elméleti és alapozó tárgyakat tanultak, a fennmaradó három év alatt pedig grafikai stúdiumokat folytattak.

Stella precíz, tökéletes vonalvezetésű rajzokat készített, és professzionális akvarellfestővé vált, tanulmányait kiváló eredménnyel végezte, 1948-ban vette át tanári és grafikusi diplomáját, ám tanárként sosem dolgozott.

Munkát a frissen megalakuló Múzeumok Országos Központjánál (MOK) vállalt mint a kiállítási tervező munkákat támogató tervező- és rajzoló grafikus. Így járta be a fővárosi és a vidéki múzeumokat. A szekszárdi Wosinsky Mór Megyei Múzeumban folytatott munkája során találkozott Bán István textilművésszel, akivel 1953-ban kötött házasságot.

Lazetzky Stella képeslapjai

Stella már pályája elején a grafikusság jegyében gyermekek számára kezdett el rajzokat, illusztrációkat készíteni, a gyermekek hangját, nézőpontját kereste, és annak szellemében alkotott.

Az 1948-ban, frissen megalakult szocialista állami képzőművészeti terjesztő vállalat, a Képcsarnok Vállalat számára független, szabadúszó mű­­­­vész­­­ként képeslapokat és kifestőkönyveket tervezett: rajzolt és festett.

A kiállításban Stella kézzel festett akvarell képeslaptervei mellett az ofszet nyomással lenyomtatott produktumok is megjelennek, így a műalkotás eredeti színe, igényessége, valamint a nyomdaipar által kínált lehetőségek is markánsan kirajzolódnak. Az 1960-as évek végére, az 1970-es évek elejére a vállalat legdominánsabb és legjelentősebb profitját a színes nyomtatott kiadványok mellett a képeslapkiadás, illetve a színes levelezőlapok publikálása jelentette. A szocializmus egyik kultúrpolitikai célkitűzése a kortárs magyar művészet bemutatásaként az alkalmazott művészeti műfajok – így a tervező és képgrafikai illusztrációk – megjelentetését határozta meg. Lazetzky Stella egyedi stílusú, játékos hangvételű képeslapjai életfordulókhoz és ünnepekhez (karácsony, húsvét) kötődtek, s megjelent bennük a magyar népmesék világa, a magyar népművészet szimbólumai, díszítményei, a magyar bábfilmekben és animációkban (Süsü, Sebaj Tóbiás) visszaköszönő középkori városok képei, rajzai. Stella rajzain a középkori architektúrájú utcák és épületek édesapja Sopront, Lovrant, Budát ábrázoló tájképeiről is származhattak. Erre külön bizonyítékként és érdekességként kínálkoznak azok az akvarell növény- és virágtanulmányok, amelyeket Lazetzky Rezső készített lánya számára.

A kiállítás első két egysége a Lazetzky család történek és családtagjainak állít emléket egy családi fotókat tartalmazó vitrinnel, valamint családfával, illetve apa és lánya művészetét bemutató műtárgyakkal és rövid leírásokkal. Az 1. terem átjáró felöli részén Bán István következik, aki Ave Maria című gobelinjét, falikárpitját feleségének szőtte nászajándékul. Bán művészete az 1. tér jobb oldali falán kezdődik el, és a 2. terem falait szentelték szövött, színes falikárpitjainak.

 

Bán István: iparművészként a világhírnév felé

Bán István Mohácson született, édesapja a mohácsi szellemi élet egyik neves tagjaként trafikot tartott fent, és a helyi lapot szerkesztette, írta. Fia ebből a gazdag szellemi közegből került ki. Budapestre költözött, ahol 1937 és 1941 között az Iparművészeti Főiskola (mai nevén: Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) textil szakos hallgatójaként tanult, s itt diplomázott le.

A kárpitkészítés ekkor még nem volt önálló szak, a főiskola után magyar és külföldi szövő- és kárpitkészítő műhelyekben sajátította el a kárpitszövés technikáit.

A Bán-Lazetzky. Egy óbudai művészcsalád kiállítás külön hangsúlyt fektetett a falikárpit műfaji fogalmának tisztázásra, s kiemelésre kerül Bán István korának magyar művészeti kontextusában is.

 

Kitekintés a falikárpitra

A falikárpit a képzőművészet és az iparművészet mostohagyermekeként XI. századi (templomi, szakrális térben való) megjelenése óta rengeteg funkcionális és műfaji változáson ment keresztül. A gyapjúból és selyemből szövött, egyházi és főúri megrendelésre készült drága, a XIX. század végéig csak az elit számára megengedhető műfaj produktumai alapvetően az egyházi és királyi, főúri épületek termeit, apszisait, folyósóit, fogadótermeit védte a hideg ellen, de a „melegítő” és térelválasztó funkció mellett még fontosabb volt a mobil freskóként is értelmezhető képes kárpit reprezentációs célt kiszolgáló potenciálja.

A „carpotlos”, kárpit szót már a Besztercei Szójegyzék is díszes szőttesként definiálja, amelyet falak és falnyílások elfedésére használtak.

A dekórum jelleg idővel – a középkorban – reprezentációs, sőt politikai propagandacélok szolgálatába állt, amikor a francia és flandriai, egész palotafalakat beborító, fémszállakkal gazdagított képes kárpitciklusok királyok, egyházi személyek morális cselekedeteinek vagy hőstetteinek (diadalmenetek) állított emléket, vagy akár mesterséges származtatástörténetet (genealógiát) mesélt el szövött képsorozatok formájában. Az évszázadok során többféle kárpitszövési technika, műfaj, valamint felhasználási terület alakult ki: volt, hogy a falikárpit puszta másodrangú dekórumként szolgált, máskor a költséges és fennmaradását nem garantált freskó helyett mozgatható „táblaképként” készült, s több alkalommal is előfordult, hogy festményeket, a grand art alkotásait (magas, nagy művészet, kanonizált művészet) másoló, azt leképző műfaj lett, ezzel elcsökevényesítve a műfaj kínálta erőt és dinamikát. A kárpitművészet akkor kezdett el hanyatlani, amikor közeli kapcsolatba került a festészettel, esetleg annak műfaji bravúrjait és színátmeneteinek végtelenségét kívánta átmenteni egy tőle merőben más és eltérő iparművészeti műfajba (Rubens, Poussin, Goya festményeinek átültetése, kvázi meghamisítása, másolása és megerőszakolása).

Bán István: „Busójárás” falikárpit

Magyarországon a falikárpitot gobelinnek is nevezték, egy középkori fonal- és kelmefestő család, a Gobelinek után, akiknek párizsi műhelyében 1662-ben kárpitkészítő manufaktúrát (Manu­facture Royale des Gobelins) szervezett XIV. Lajos minisztere, Colbert a nacionalista francia képes kárpit megalkotására. Valójában csak ebben a műhelyben, a hagyományos „ó-gobelinnek” is nevezett szövéstechnológiával készült falikárpitokat hívhatjuk gobelinnek. Bán István ezt a szövési technikát a párizsi Gobelin műhelyben tanulta meg.

Az európai tradícióval rendelkező szövött kárpit létrehozása a kárpit tervezőjének, a kartonrajzolónak, valamint a szövőnek egységes munkája révén valósul meg. Ezt a középkori elképzelést elevenítette föl aztán a XIX. század végén a brit William Morris által elindított Arts and Crafts mozgalom (Arts and Crafts Movement), amely fő műfajává a középkori tematikájú narratív, szövött kárpitot tette, s nem kevesebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy az ipari század tömegtermelő nihilizmusa után, a művészet révén az elveszett harmóniát és szépséget visszaszerzi, és ezzel a társadalmi változás, az esztétikai ízlés javíthatóvá válik.

Morris elmélete szerint a középkori mesterember (techné) és a késő középkor/reneszánsz individualista, autonóm művészét egységestíve az alkotó a munka minden fázisában részt vesz, tehát a kárpitnál tervez, kartont rajzol és sző.

Ez az elv folytatódott aztán a gesamtkunstwerk, összművészeti alkotás égisze és ideológiája során, amikor a falikárpit az épületekben (villák, nyaralók, szállodák, kávéházak, székházak) a kővel, a fallal együtt lélegzett, s nem csupán az épület, de annak díszítései, beépített (intarzia, mozaik, mázas csempe, terrakotta, üveg), valamint mobil díszei (a textil, falikárpit, függöny), berendezési tárgyai (bútor, lámpa, armatúra) együtt éltek egymás mellett és diskurzust folytattak. Ez az iparművészeti összműre és harmóniára való törekvés jobbára idea maradt, és a textil az 1950–1960-es években már másodlagos funkciót töltött be, dekórum maradt a lakások, szállodák falain, csarnokaiban. Bár nemzetközi szinten több textiltranszformációs és renovációs törekvés is történt (Lausanne-i Textilbiennálé, 1962), hazai területen csak 1968-ban, az avantgárd törekvéseknek helyet adó Ernst Múzeumban megnyílt Textil Falkép ’68 című tárlat hozta meg a fordulatot, amelynek hatását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a korabeli sajtó egyenesen „68-as szellemről” beszélt. Az új textil iparművész generáció technikailag és művészileg is felkészült volt, de megelégelték a régi kitaposott ösvények követését, jogokat és autonóm művészeti megnyilvánulási módokat, valamint a kárpit műfaj teljes ideológiai, műfaji és művészeti megújítását tűzték ki célul. A 68-as szellem birtokosai hittek a világ művészetek általi megújításában, jobbá tételében, a világ megváltoztathatóságában.

Bán István ebbe a hullámba kapcsolódott bele 1957-ben elkészült, szülővárosa hagyományát bemutató narratív, figurális falikárpitjával, a Brüsszeli Világkiállításon 1958-ban bemutatott, Diplome d’ Honneur díjban részesült 16 m2-es alkotásával, a Busójárással, amellyel nagy megbecsültségre és hírnévre tett szert. Az alkotás maga a mohácsi Polgármesteri Hivatal tanácstermében látható 1958 óta. Bán az 1950-es évek óta minden nagyobb iparművészeti kiállításon megjelent (országos iparművészeti kiállítások, bútor- és lakásművészeti kiállítások, nemzetközi gobelin biennálék, fal- és tértextil biennálék stb.), 1976-ig összesen 34 prominens tárlaton szerepelt műveivel.

1970-ben a nívós Csók Galériában nyílt gyűjteményes kiállítása, amely egész életpályának esszenciáját felsorakoztatta.

Bán tervezett és szőtt klasszikus, selyem- és fémszálakkal készült gobelint, a középkori, narratív falikárpitok modorában és stílusában (Középkor), készített szintén selyem- és fémszálak felhasználásával francia nagyméretű gobelint, amely a modern, nonfiguratív, vagy egy motívumból kibontott absztrahált szövött kárpitot jelenti (Kék madár), tervezett továbbá a szocializmus átlagembert kiszolgáló lakásterébe kisebb méretű, olcsóbb kivitelű (selyem és gyapjú helyett szizál és juta felhasználásával) szőtt falvédőket (Napraforgó, Nap, Piros fekete), de tervezett olyan képes kárpitokat is, amelyek korábbi művészeti iskolák (Európai iskola) stílusát és formanyelvét renoválták és transzformálták a textil nyelvén (Házaspár, Emberfej).

1985-ös, a hazai kárpitművészet negyven évét felölelő nagy, gyűjteményes, a Műcsarnokban rendezett kiállítást már nem érhette meg. 1984-ben, 61 éves korában elhunyt.

Bán István falikárpitjai (Kiállítási enteriőrfotó)

A jelen kiállítás két nagy, egybenyíló termében végigsétálva nosztalgikus, lírikus zene hallható, amely Bán István Csók Galériában megnyílt kiállításának megvágott videóetűdjeit festi alá, kíséri, és megadja az egész kiállítás alaphangulatát.

A nosztalgiát, a tiszteletadást és az emlékezést idézi fel: a műalkotások révén három alkotó, három egymástól eltérő művészeti műfaj és az adott kor képe bontakozik ki előttünk.

Lazetzky Rezsőé, aki ha más korban születik, valószínűleg csak a művészetének, akvarelltájképeinek élt volna, lányáé, Lazetzky Stelláé, aki az épp újra felfedezett illusztrációs munkája révén napjainkban még fényesebb karriert futhatna be, csupán az általa képviselt műfajnak magasabb rangra való emelkedése által, és végül Bán Istváné, aki az 1960-as évek falikárpit műfaji forradalma által kínált lehetőségek miatt biztos egzisztenciális alapot létrehozva, egészen alkotóművészetének tudott élni, s tette ezt úgy, hogy nemzetközi elismertséget is szerzett magának – kárpitalkotásainak jelentős része a tengerentúli magángyűjteményekben kapott helyet. Három kivételes tehetségű, Óbudán élő és alkotó iparművészt hozott el tehát a Bán-Lazetzky tárlat a mai kor nézői és múzeumlátogatói számára.

A városban élek, egyedül vagyok

Óbudán találkoztunk először, 1987 tájt, ugyanabban a lakótelepi házban, a Szőlő közben, ahonnan akkor épp tíz éve a családi fészekből engem kiebrudaltak, az efféle barátaim miatt, mint te is vagy.

Egy veszprémi barátnőm lakott ott, hozzá mehettem… Én már 74-óta, tizenöt éves koromtól éltem Pesten, ágybérletben kezdtem két utcával arrébb a mostani lakásomtól, a Kapás utcában, havi háromszázért, a Lincsi néninél. Egy szoba volt, abban aludtunk mindketten.

Durva, hogy ilyen még volt a hetvenes években…

Ennél sokkal durvábbak voltak, Angyalföldön, a kert végében volt például egy sufni, oda szó szerint, váltott műszakban jártak az emberek, így cserélték az ágyat. Hazajött a reggeles, befeküdt a délutános ágyába, és így tovább. Egy döngölt padlós helyiség volt, tábori ágyakkal, amiket szét lehetett nyitni…

A munkásosztály titkos élete a jó öreg szocializmusban …

De albérlet keresés közben olyan is volt, hogy felhívtam valakit, aki azt mondta, hogy ő tulajdonképpen nem is kérne pénzt, csak egy-két gombot kéne felvarrni a sliccére…

 15 évesen mit kerestél te Budapesten?

Általános után még az embernek illik tanulni, de én megbuktam, és egy évet ki kellett hagynom, úgyhogy Pestre jöttem a 28-as szakmunkásképző iskolába. Látszerésznek tanultam, három év helyett négy és félév alatt sikerült elvégezni, le is érettségiztem közben egy másik iskolában, mert ez a suli csak szakmunkás bizonyítványt adott. Másodikos voltam a szakmunkásban, akkor kezdtem az érettségit is, először estin, aztán levelezőn, aztán magántanulóként… Négy-öt évbe beletelt, ott is ilyen lapos kúszásban mentem át…Nem tanultam meg tanulni.

1987-ben a Liget galériában volt „Első Füzet” címmel az első kiállításod, ahol már kirajzolódott a zenei jövő is.

Meghívtam Gasner Jánost, a Sziámi gitárosát, meg Vető Jánost is, volt egy kis zenélés két három órán át, beszálltak többen. Ott volt „Spenót”, Tóth Zoli is.

Fotó: Halas István

Aki később a Csókolom zenekarban zenésztársad lett. Ekkor már eltelt tíz év a látszerész képzés után, és, ha jól tudom épp Halas István fotóssal éltél együtt.

Igen, végül is ez a környezet fordított a fotó felé, körül voltam véve fotósokkal…

Sok helyütt említetted, hogy valójában Hajas Tibor volt rád legnagyobb hatással, akivel személyesen már nem találkozhattál.

Hajas Tibor műveit sajnos csak pár évvel a halála után láthattam először, de az igazi mellberúgás- szerű élmény volt. Utána mindent elolvastam róla, mindent megnéztem tőle, és 87-ben, mikor egy nagy életmű kiállítása volt Székesfehérváron, ott képről-képre mindent lefotóztam, annyira bele voltam bugyulódva…Ezt most is szívesen megemlítem, mert nagyon nagyra tartom őt.

Bár a Liget Galéria kiállítást több is követte az évtizedek során, a nagyközönség a Csókolom zenekar dalíró-énekeseként ismert meg.  Talán a zenerajongók nem is tudják, hogy 2012-ben a „Trónusos” című legendás fotódat kiállították a Tate Modernben, Londonban. Mit szóltál, mikor megtudtad, hogy számtalan világklasszis alkotó műve közt lesz a tied is?

Mikor megtudtam, hogy mi ez a hely, azért düllesztettem a mellem, nagyon büszke voltam. A Csókolomon keresztül ismertem meg a Mission Art Galéria főnökét, Kishonthy Zsoltot, sokat koncerteztünk akkoriban Miskolcon.  A Mission Art kiadott egy katalógust is, Oltai Kata írta és szerkesztette, Várnagy Tibor is írt bele. Így mentünk ki Londonba többen, mindenki a saját költségén. Várnagyék, Oltai Kata, én vittem a kisöcsémet is, Kishonthy a családját, jött egy festőházaspár, kivettünk egy lakást és egy hétig nagyon jól éreztük magunkat.

Ujj Zsuzsi: Trónusos (1986)

Ugorjunk kicsit vissza időben és térben: milyen emlékeid vannak a nyolcvanas évek Óbudájáról? Voltak helyek, ahova jártatok?

Volt egy mozi a Selmeci utcában, koncertek is voltak ott akkoriban, talán életemben először ott voltam Balaton koncerten, az… Óbuda moziban. A Balaton koncertre azért emlékszem, mert a basszusgitáros „Hunyás”-t én vittem haza arról a koncertről, ott aludt a BEM utcában nálam, nem tudott hazamenni… Óbuda azért is kedves nekem, mert hosszú ideig plátói szerelemben voltam a Víg Miskával, sőt, volt egy nagyon rövid idő, míg együtt is voltunk, végigkocsmáztuk Óbudát…

Aztán volt még az Újlak Mozi, ahová később az Újlak Csoport képzőművészei beköltöztek, oda is jártunk, akkor már romos volt. De Ocztos Pistihez is feljártam egy ideig, akkor ő is óbudai lakótelepi volt, mikor a 2. Műsor zenekarban játszott, ő is képzőművész.

Most a pesti lakásodat a kisöcséd lakja, te pedig hazamentél Veszprémbe, apukáddal élsz, őt gondozod.

A Mamihoz jöttem haza hat éve, azóta tart ez a karantén nekem, de ő tavaly itthagyott bennünket, őt ápoltam. 24 órában nyomtam a végén, ami nehéz volt – de mégsem volt nehéz, mert nagyon sok szeretet áradt belőle, ha igazítottam a ruháját, odahajoltam, megpuszilt, ha fölemeltem, kapaszkodott – de az azért ölelés is volt, áradt belőle a jóság. Nagyon hiányzik. A járvány előtt még el-el mászkáltam, Pestre próbálni, meg koncertezni, meg más helyekre is, ha kellett…

Most hogy telnek a napjaid?

Kicsit ellustultam, nincs annyi teendőm, a háztartást azért ellátom, de nagyon rendetlen vagyok, magunk után állandóan rendet kell rakni…

Nem archiválod a dolgaidat? Most lenne rá idő.

Mindig gondolok rá, milyen praktikus lenne, ha az ember nem egy nagy rakás káoszt hagyna maga után, de még nem vitt rá a lélek, hogy nekilássak. De van egy kedvenc zenekarom most egyébként, a The Qualitons, tőlük egy kicsit föléledtem. Egy éve kísérem őket figyelemmel, azóta, hogy voltak Seattle-ben, egy elég menő rádió stúdióban, ahol előadták a Kex-től a Zöld Sárgát… Több számot is felvettek ott, ami nagyon nagy dolog állítólag. Mint nekem eljutni a Tate Modern-be, egy magyar zenekarnak olyan abban a rádióban koncertet adni…

A dobosuk, Boros Levente volt nálunk is „beugró” a Bardo zenekaromban, megjártuk vele Eperjest is, egy koncert erejéig…

Nagyon profik…Volt a Trafóban karácsony tájékán egy koncertjük, már nem volt jegy az esti koncertre, de csináltak egyet 5 órakor is, akkora teltház volt, úgyhogy elmentem, szereztem jegyet a délutánira, aztán valahogy az estire is bejutottam, azt is megnéztem. A Ferencvárosi Művházban is megnéztem őket, meg a Toldi moziban is.

A rajongójuk lettél?

Igen, lehet mondani. Vettem támogatói jegyet a virtuális koncertjükre is, mostanában volt a Trafóban, felvételről ment. Kicsit zavart eleinte, hogy angolul énekelnek, de annyira jók, hogy elnézem nekik.

A vírus előtt eljártam moziba, ha feljutottam Veszprémből Pestre, de most a tv-t nézem a papával, a Derricket – közben meg az egyik fülem be van dugva, angolt tanulok, teljesen kezdő szinten. Tavaly kezdtem el, egy napot se hagytam ki, okos telós applikáció, napi negyedórára állítottam be, de többet is szoktam vele foglalkozni. Nehezen megy, de inspiráló, hogy mindennap kiírja, hányadik napja csinálom, most már kétszázhatvan-valahányadiknál napnál tartok.

Fotó: Weber Kristóf

Szeretsz utazni? Tervezel majd menni valahova? Tavaly voltál a Csókolom gitárosával, Spenóttal Izraelben, ha jól emlékszem.

Oda vágyok vissza, ott ellennék egy darabig…Jeruzsálemet nagyon bírtam, bár csak három napot voltunk ott, de szívesen elüldögéltem volna egy-két hetet, anélkül, hogy csinálnék valamit. Tel-Aviv is bejött, az olyan, mint egy kis New York, szerintem – és ráadásul ott a tengerpart. Volt olyan, hogy egész nap benn voltam a vízben. A Holt Tengert is bírtam, öreg kínai mamák gurultak a víz tetején, mindenki kacagott, ott nem tudod az egyensúlyodat megtartani…

Vissza jövőbe – vagyis a múltba tekintsünk kicsit megint: annak idején a Balázs Béla Stúdióban is dolgoztál, a Fekete Doboz munkatársaként, többek közt.

A Fekete Doboz a rendszerváltás előtt még a Pasaréten volt, nem hivatalosan, a BBS-ben, hiszen szamizdat video-folyóirat volt. Elbert Márta BBS-es gyártásvezető alapította Jávor István operatőrrel, fotóssal, és Lányi András filmessel.

Én úgy kezdtem ott dolgozni, hogy munkaterápiára fogtam magam, egy szakítás után: délelőtt kisegítő ügyeletes titkárnő voltam a Fekete Dobozban, délután meg archiváltam Forgács Péternek, meg a BBS-nek, és takarítónő voltam mind a két helyen. Hétvégenként a vágó keze alá dolgoztam, meg kis amatőr filmeket másoltam át videotechnikára, scripteltem is, de volt, hogy vágnom kellett.

Szirtes András Halász Péterrel forgatott Sade márki és élete c. filmje, ahogy mesélted, igazi szakmai kihívás volt.

Nulla pénzből, egy New Yorkban vásárolt száz dolláros játék kamerával forgatta Szirtes a filmet, azzal vette fel a képet –  és SVHS-re vette a hangot. Tehát a képnek nem volt hangja. Ráadásul hangszalagra rögzítette a képet, egy jelenet max 10-15 perces lehetett, darabonként vette fel, több verziót is, nekem kellett segítenem kiválasztani, melyik a jobb változat – aztán alá kellett raknom a hangot. Meg volt külön Halász Péter hangja, de, mivel nem egyforma sebességgel ment a játékkamera meg az SVHS, állandóan utána kellett vágni, korrigálni kellett…

Izgalmas munka volt. Egyszer összefutottunk Halász Péterrel az utcán, akivel addig személyesen nem találkoztam, és azt hittem, hogy már ismerem, mert két hónapja kettesben voltam vele a stúdióban. Ráköszöntem, és nekiálltunk valahol az éjszakában beszélgetni, és én tökre meg voltam győződve, hogy nagyon jóban vagyunk. Aztán jóba is lettünk. Jó iskola volt a BBS, sokat tanultam ott.

DR. GÁTI JÓZSEF – DR. NÉMETHY KRISZTINA: A KÖZÉPKORI ÓBUDAI EGYETEM

A középkori egyetemek kialakulása

Az európai kultúra kialakításában és fejlesztésében kulcsszerepet játszott a képzett értelmiség, mely kiművelt emberfők a korabeli egyetemekről kerültek ki. A középkori egyetemek többségében az uralkodók kezdeményezésével alakultak meg, és nyerték el a pápai vagy császári jóváhagyást működésükhöz. A legjelentősebb intézmények rövid időn belül egyes tudományágak európai hírű központjaivá váltak, így pl. Bologna a jogi, Párizs a teológiai és filozófiai tudományok fellegvárának számított.

A közép-európai régióban Prágában alakult meg az első ismert egyetem 1348-ban. Ezt követte az 1364-es krakkói, majd az 1365-ös bécsi alapítás.

Magyar szempontból ez utóbbi volt a legjelentősebb intézmény, ahol korán kialakult az önálló magyar „akadémiai nemzet”, melytől kezdve szinte folyamatos volt a magyar hallgatók jelenléte az osztrák városban. Prága iránt a XIV. század második felétől, a krakkói egyetemért a XV. századtól nőtt meg a magyar hallgatók érdeklődése: ismert pl. olyan időszak, amikor a diákok egynegyedét a magyarok tették ki Krakkóban. Az első magyarországi egyetem 1367-es létesítéséig az említetteken kívül még több tucat egyetemalapításra került sor Európában. A kutatások szerint 18 Itáliában, 10 a későbbi Franciaország területén, 7 az Ibériai félszigeten, 2 Angliában és 3 Közép-Európában jött létre.

Az első, régészeti feltárásokkal is bizonyított magyarországi egyetemet Nagy Lajos alapította Pécsett. A király kérésére az intézmény működéséhez Boldog V. Orbán pápa adott engedélyt pápai bullájában:

„Orbán püspök, Isten szolgáinak szolgája. Üdvözlet és apostoli áldásunk Krisztusban igen szeretett fiunknak, Lajosnak, Magyarország dicső királyának. Illik, hogy a királyi felség ne csupán fenntartsa az általa az állam javára és hasznára nagylelkűen juttatott javakat, hanem kegyes adományaival gyarapítsa is azokat… állíttassék fel eme főiskola, és örök időkre működjék mind az egyházi és polgári jogban, mind bármely más tisztes tudományszakban, a teológia kivételével; az ott tanítók és tanulók örvendjenek a studium generalén tartózkodó és tanító doktoroknak és tanulóknak adományozott valamennyi előjognak, szabadságnak és mentességnek, és éljenek ezekkel…” (Viterbo, 1367. szeptember 2.).

Az egyetem szervezetét és működési rendjét szabályozó oklevél ‒ Krakkó és Bécs univerzitásához hasonlóan ‒ nem adott lehetőséget a teológiai fakultás létrehozására, de a jogtudományi kar létesítését külön is kiemelte. Engedélyezte továbbá a magiszteri és a doktori fokozat adományozását is.

A pécsi studium generale történetéről nagyon kevés ismeret áll rendelkezésre, ugyanis a török uralom (1543–1686) és a két keresztény ostrom (1664; 1686) alatt a dokumentumok többsége megsemmisült. Az első magyar egyetem azonban valószínűleg az uralkodó halála után megszűnt, és feltehetően mint káptalani iskola (schola maior) működött tovább.

 

Egyetemalapítás Óbudán

Nagy Lajos halálával kihalt a magyar Anjou-ház utolsó férfisarja, ezért két lánya, Hedvig és Mária örökölte a trónt. Hedvig a bárók akarata szerint Lengyelország uralkodója lett, Mária pedig Magyarország királynője, és ezzel megszűnt a két ország perszonáluniója.

Szinte azonnal megindult a verseny Mária kezéért. Jelentős viszályt követően a bárók Zsigmond mögé sorakoztak fel, aki 1385-ben feleségül vette Máriát, 1387-ben pedig királlyá koronázták.

Luxemburgi Zsigmond király a pécsi egyetem kudarca után új helyszínt keresett, most már közelebb fővárosához. A szervezés lassúságát jellemzi, hogy 1395. január 18-án Rómában tartózkodott az óbudai prépost, de csak október 6-án adta ki IX. Bonifác pápa az alapítást megerősítő levelet. Az Óbudai Egyetem ‒ IX. Bonifác pápa Luxemburgi Zsigmond kérésére kiadott ‒ első alapítólevelével az ország második, a főváros első egyeteme alakult meg.

A négy fakultásból álló Universitas Budensis alapító okirata nem maradt fenn. A pápai bulla a budai prépostság jövedelmeit az egyetem ellátására szánta. Az alapító levéllel együtt adta ki a pápa az engedélyt Szántai Lukács óbudai prépostnak, hogy az egyetem kancellárja legyen.

Luxemburgi Zsigmond a Thuróczi-krónikában

„Mi tehát személyedet kegyes kedvezésünkben szándékozván részeltetni, ebbéli kérésedtől indíttatva jelen okmánnyal megadjuk kegyességednek, hogy a Szent Péter egyház prépostságát Óbudán, a veszprémi egyházmegyében…, minden jogával és tartozékával, a fent nevezett csanádi vagy más egyházzal együtt, ahová esetleg helyeznek majd, felszentelésed megtörténte és a püspökszentelésre vonatkozó kánonok által megszabott idő eltelte után is élethossziglan megtarthasd, ugyanezen prépostság hasznait, bevételeit és jövedelmeit megkaphasd, és a nevezett város, Óbuda iskolájának kancellári tisztségét szabadon betölthesd.” (Róma, 1395. október 6.).

Johannes de Horow, a Bécsi Egyetem bölcsészkarának magisztere 1396 nyarán került az Óbudai Egyetemre. A századfordulót követően több más neves tanár kezdte meg oktatói tevékenységét – köztük Makrai Benedek, a prágai, párizsi és páduai egyetem bölcsész és egyházjogi mestere, Johannes Wrede, aki még 1402-ben nyerte el a budai prépostság olvasókanonoki prebendáját, Matheus de Diernach és Thomas de Wissenburg, mindketten az egyházjog tanárai –, valamennyien az óbudai káptalan préposti és kanonoki javadalmaiból kapták a fizetést.

Mária királynő 1395. május 17-én meghalt. Szántai Lukács 1397. március 22-én a váradi püspökség élére került, megtartván az egyetem kancellári feladatait.

Erre utal, hogy az 1398. évi pecsétje feliratán is szerepel az óbudai intézmény kancellársága (cancellarii studi… Veteris Budensis). A kor belviszályai között az egyetemet feltehetően 1403-ban Zsigmond király bezáratta.

Zsigmond uralmának megszilárdítását követően, 1405-ben új királynét koronáztak meg, Cillei Borbálát. 1406-ban Lukács kancellár halála rádöbbenthette az uralkodót a magyar egyetem hiányára, arra, hogy szüksége van a hazai viszonyokban tájékozott, a problémákat korszerűen megfogalmazó, adott esetben érvanyagot is biztosító értelmiségre.

 

A főváros első egyetemének újbóli megnyitása

A középkori magyar királyság Luxemburgi Zsigmond király alatt vált európai hatalmi tényezővé. A király származása, politikai orientációjára épülő tevékenysége egyaránt a korabeli nyugat- és kelet-európai integrációban öltött testet.

Sokra becsülte a tudást, az intelligenciát, európai hírű tudósokat, államférfiakat vonzott maga köré. Neki tulajdonítják azt a mondást, miszerint „Lovaggá egy nap alatt ezret is üthetek, de doktorrá ezer nap alatt egyet sem”.

Luxemburgi Zsigmond a pápasággal való viszonya rendezését követően, a belviszályok elültével, 1410 májusában olasz polgárból lett bizalmas emberét, Ozorai Pipót küldte Bolognába a pápa üdvözlésére. 1410 elején Zsigmond segítette Branda Castiglione piacenzai püspök kiszabadítását Orlando Pallavicino rablólovag fogságából. Ozorai Pipónak pedig sikerült elérnie, hogy XXIII. János éppen a piacenzai főpapot tegye a magyarországi bíboros legátusává.

Branda Castiglione püspök Bolognában, 1410. augusztus 1-jén keltezett két irattal kapott megbízást az egyetem létesítésének kérdésében. Az elsőben megbízást kapott arra, hogy keressen megfelelő helyet Magyarországon az egyetemnek, mely feladat még az elindulása előtt eldőlt: a hely Óbuda lehet. A Brandánál lévő másik pápai rendelkezés szerint Zsigmond kérésére négy karból álló óbudai egyetem létesüljön, a párizsi, bolognai, oxfordi, kölni egyetemek kiváltságaival, vagyis teológiai, kánon- és civiljogi, orvostudományi, bölcsészeti karokkal. XXIII. János pápa Branda püspökhöz írt levelében kérte, hogy készítsen jelentést egy Magyarországon felállítandó egyetem működési feltételeiről:

„… gyarapodásuk iránt atyai szeretettel viseltetvén jóvá kívánjuk hagyni az említett király ebbéli óhaját, és Magyarországot, illetve a többi, a mondott király uralma alá tartozó országot studium generaléval ékesíteni akarjuk. Testvérségednek… jelen okirattal teljes hatáskört engedünk, hogy Magyarországon vagy királyának uralma alá tartozó más országban, vagy tartományokban felállítsa azt, tekintélyünkkel felruházva és a mondott király tanácsát is figyelembe véve tájékozódjék a doktorok, magiszterek, tanítók és a többiek felől, akik ott kötelesek működni, s a fentebb mondottakkal és minden körülményükkel kapcsolatban alaposan megvizsgálja az igazságot, és amit a fent nevezett helység alkalmassága és az egyéb körülmények tekintetében eme tájékozódás és vizsgálat során tapasztal, közölje velünk minél előbb…”

Az 1410-es pápai bulla eredetiben nem, csak a Vatikáni Titkos Levéltár másolataként maradt fenn (Registra Lateranensia, 147. kötet, 74r–75v oldalak). A pápai registrumban az általánosan használt formulákat a bemásoláskor elhagyták, és a kihagyásokat etc. (stb.) utalással jelölték. A pápai bulla magyar nyelvű következő idézetét ‒ a korábbi kiadások figyelembevételével ‒ átírta és fordította Prof. Dr. Érszegi Géza.

Zsigmond király 1410-es pápai bullájának latin szövege a Vatikáni Titkos Levéltárból (első alkalommal kerül hiteles másolatként hazánkba)

„… Mivel tehát – mint a minap Krisztusban igen szeretett fiunk, Zsigmond, Magyarország felséges királya nevében kifejtették előttünk – eme király nem csupán ezen állam és saját országa, Magyarország, hanem más szomszédos országok és tartományok lakóinak hasznát és boldogulását is szem előtt tartó dicséretes törekvésében nagyon szeretné, hogy városában, Óbudán, a veszprémi egyházmegyében, a mondott Magyarországon, erre a legnagyobb mértékben alkalmas és megfelelő helyen fekszik, létesüljön és állíttassák fel az Apostoli Szék által egyetem minden lehetőséggel, hogy ott is erősödjék a hit, művelődjenek az egyszerű emberek, ügyeljenek az ítélet méltányosságára, gyarapodjék az értelem és tudás az emberekben.

Mivel alaposan megfontoltuk ezt és a hitének és odaadásának azt a kivételes őszinteségét, mellyel mind ezen király, mind hajdani elődei, azon ország királyai irántunk és a római egyház iránt viseltettek, ahogy maga a király is közismerten viseltetik, ezért attól a forró vágytól vezérelve, hogy ezen ország és város, továbbá a fent nevezett részek gyarapodjanak a tudomány adományai révén, s teremjenek érett ítéletükkel kitűnő, az erények ékességétől övezett és különböző lehetőségek adta érdemekben kiművelt férfiakat, és övék legyen a tudományok csörgedező forrása, melynek bőségéből mindnyájan meríthetnek, akik megmártózni vágynak a betűk nyújtotta tudományokban.

Tehát mindezeket alaposan mérlegelve, különösen a mondott város megfelelő voltát, mely – mint mondják – eme ország többi nagy- és kisvárosa között a tudás magvainak sokasítására és áldásos csíráinak gyarapítására kiváltképpen alkalmas és megfelelő, s nem csupán ezen ország, város és a körülötte elterülő vidékek lakosainak hasznára és előnyére, hanem másoknak is, akik emiatt a világ minden tájától a mondott városba özönlenek, buzgó atyai gondoskodással törekszünk, a mondott király ebben az ügyben benyújtott kegyes kérvényeire igent mondunk, bíboros testvéreink tanácsára apostoli tekintélyünknél fogva jelen okirattal elhatároztuk és elrendeltük, hogy a mondott városban, Óbudán ezután egyetem legyen, s örök időkre virágozzék ott mind a szent teológia, a kánoni és polgári jog, a gyógyítás és a szabad művészetek, mind valamennyi engedélyezett tudomány művelésében.

Továbbá, hogy az ott tanítók, előadók és tanulók élvezzenek minden előjogot, szabadságot, kiváltságot, mentességet és kedvezményt, és éljenek velük, melyeket a párizsi, a bolognai, a lincolni egyházmegyében lévő oxfordi és a kölni egyetemeken tartózkodó doktoroknak, magisztereknek, előadóknak és diákoknak, különösképpen a Szentírással foglalkozóknak, az Apostoli Szék, a Római Birodalom vagy bárki más adományozott…”

Az újjáalapított Óbudai Egyetem kancellárja továbbra is a budai prépost volt.

E tisztségre 1411-ben Zsigmond a Bécsi Egyetem teológiai karáról Budára hívott Gelderni Sluter Lambert hit- és bölcsészettudományi magisztert nevezte ki, aki maga tanította a kánonjogot.

Lambert 1418 körül elkerült Budáról, egy év múlva a Bécsi Egyetem rektora lett.

A kutatások adatai azt mutatják, hogy a kiváló tanári karnak köszönhetően nőtt az érdeklődés az egyetem képzése iránt, és az itt elnyert baccalaureusi fokozattal kérték felvételüket magyar diákok más közép-európai egyetemre a magiszteri és a doktori fokozat megszerzésére. Ezt támasztja alá a Bécsi Egyetem Művészeti Karának jelentése, miszerint 1412. május 23-án Briccius de Pest magyar tudós átvételét kérte a Bécsi Egyetem baccalaureusainak sorába. Hasonló feljegyzés található Nicolaus de Themeswarról, akit a Bécsi Egyetem 1415-ben átvett az Óbudai Egyetemről, és egy későbbi feljegyzés szerint 1419-ben már a Művészeti Kar tanára volt.

Az egyetem újjáalapítását követő időszak meghatározó eseménye volt a konstanzi zsinat, amelynek előkészítésben és lebonyolításában jelentős szerepet játszott Zsigmond király. Az Óbudai Egyetem tanárai közül ‒ Ulrich von Richental korabeli krónikájának adatai szerint, a nagy európai egyetemekhez hasonlóan ‒ heten részt vettek az 1414. november 1-jére összehívott konstanzi zsinaton. A zsinati egyetemi delegáció vezetője „Lamperthus Propst zu Ofen” volt, vagyis a már említett Lambert óbudai prépost, az egyetem kancellárja.

A krónikában megnevezett tanárok egy részének budai működése nem bizonyítható. A tanárok között ott volt Henricus Praepositus Budensis, a teológia doktora, Matheus de Diernach és Thomas de Wissenburg, mindketten az egyházjog tanárai. A tagok között szerepelt még Tadeus de Vicomercato és Nicolaus Bissnaw (Bissnem), mindketten jogi doktorok voltak.

Hála Ulrich von Richentalnak, ismert az Óbudai Egyetem, a Studium generale címere. Richental krónikájának több régi kézirata és korai nyomtatott kiadása ismert. A legismertebb 1483-i augsburgi kiadásban megjelent címer vágott pajzsán a felső, vörös mezőben zöld hármashalmon ezüst kettőskereszt nyugszik, az alsó, kék mezőben balról benyúló ezüst ingű kar kapcsos, barna kötésű, arany lapszélű, zárt könyvet tart.

A könyv a hagyomány szerint a grammatika, a bölcsesség, a hírnév jelvénye volt, de azonosították az egyetem anyakönyvével, vagy kiváltságainak könyvével, sőt a Bibliával is.

Ma is élő, átvitt értelemben jelenthette a tankönyvet, a bölcsesség birtoklásának, a tanulásnak, tudásnak a jelképét is.

Az óbudai és a prágai egyetem címere Richental krónikájában

Az Óbudai Egyetem megszűnését követően a mai Budapest területén több száz évig nem működött egyetem.

A fővárosban egyetem akkor jött létre ismét, amikor Pázmány Péter esztergomi érsek 1635-ben Nagyszombatban alapított intézményét 1777-ben Mária Terézia királynő Nagyszombatról Budára helyezte át.

1780-ban díszes oklevélben ‒ az általa adományozott új, címeres pecséteket is belefoglalva ‒ adta ki az új székhelyen működő egyetem kiváltságait. A címer tervezője ismerhette a konstanzi zsinaton szereplő óbudai egyetemi címert, és ennek a Richental-krónika augsburgi kiadásában kinyomtatott változatát alapul véve készítette el az új egyetemi bélyegzőket.

 

Az utókor tisztelete

A Budapesti Műszaki Főiskola Szenátusának kezdeményezésére a Magyar Köztársaság Országgyűlése 2009. november 23-án elfogadta azt a törvényjavaslatot, amelynek megfelelően az intézmény – illetve a jogelődjei, a Bánki Donát Műszaki Főiskola, a Kandó Kálmán Műszaki Főiskola, a Könnyűipari Műszaki Főiskola – jogutódjaként 2010. január elsején megkezdte működését a XXI. századi Óbudai Egyetem. A Felsőoktatási Minőségi Díjjal kitüntetett intézmény a középkori Óbudai Egyetem szellemiségét kívánta életben tartani a tradíciók ápolásával és a haladás, a fejlődés együttes biztosításával.

Az utókor méltán emlékezik tisztelettel az államférfire, ezt bizonyítják a határainkon belül és azon túl elhelyezett, az uralkodót ábrázoló köztéri szobrok. Az Óbudai Egyetem 1410-es újjáalapításának 600. évfordulója alkalmából a mai Óbudai Egyetem állíttatta Zsigmond király szobrát a Zsigmond Király Főiskolával és Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatával közösen az egyetem központi épültével szemben lévő Egyetem Parkban. Az alkotás a Képzőművészeti Egyetemen készült, Csányi Katalin szobrászművész munkája.

A XXI. századi Óbudai Egyetem címere

Az egyetem 2010 szeptemberében tudományos konferenciát rendezett  Államalapítástól egyetem­alapításig címmel Szent István koronázásának 1010. és az Óbudai Egyetem újjáalapításának 600. évfordulója alkalmából. A kiemelkedő esemény fővédnöke Schmitt Pál, a Magyar Köztársaság elnöke, Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek és Juliusz Janusz, Magyarország Apostoli Nunciusa voltak.

A konferenciamegnyitó záró mozzanataként Gáti József kancellár nyitotta meg az aulában rendezett kettős kiállítást. Az első, mintegy 19 tablóból álló, Koronázási jelvények: Szent Korona, koronázási palást és jogar című tablósorozat Szelényi Károly fotóművész koronázási jelképeket ábrázoló képeiből mutatott be összeállítást. A második kiállítás a középkori Óbudai Egyetem alapításának állított emléket. A tárlat különlegessége a Vatikáni Titkos Levéltár másolataként fennmaradt 1410-es pápai bulla első magyarországi bemutatása volt. Végezetül ismertette az ezen alkalomra kiadott, Óbudai Egyetem című kiadványt, amely betekintést nyújt az egyetem épülete alatt feltárt római kori emlékanyagba, a középkori Óbudai Egyetem létesítésébe, és szemlélteti a mai egyetem mindennapjait.

Ez alkalommal került sor a Doberdó úti Szent Vér kápolna ünnepélyes használatba vételére, melynek keretében az egyházi személyiségek ‒ Juliusz Janusz, Magyarország Apostoli Nunciusa, Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház Északi Egyházkerületének püspöke, a Lutheránus Világszövetség alelnöke és Pákozdi István egyetemi lelkész ‒ ünnepélyesen megáldották a kis kápolnát, majd megválasztották Pál apostolt az egyetem védőszentjévé.

(A szerzők: Dr. Gáti József c. egyetemi docens, Dr. Némethy Krisztina tudományszervező az Óbudai Egyetem munkatársai)

 

CSAVAROGJUNK KASSÁKKAL!

A Kassák Múzeum online kiadása olyan feldolgozásokat kínál a nagy utazást megörökítő Egy ember élete című önéletrajzi regény és A Ló meghal a madarak kirepülnek című sétáló vers kapcsán, amelyek az egykori Európa mesterlegényektől, hivatásos csavargóktól és − amint a példa mutatja −, művészektől nyüzsgő országútjaira dob minket, kényszerű bezártságunkból. Kassák Egy ember élete című önéletrajzi műve a kora gyermekkortól a Tanácsköztársaság bukásáig követi az elbeszélő életútját.
Bejárhatjuk a különös pályafutás állomásait: a munkával, majd egyre inkább kicsapongásokkal teli gyerek-és kamaszkor időszakát egy széteső és lecsúszó családban, a Felvidéken. Ezt követi a munkáslét, a sztrájkok és a munkanélküliség korszaka Budapest külvárosaiban. Vele tarthatunk a nyomorgással, kisstílű lopásokkal tarkított úton, eljuthatunk a toloncházakba, mindeközben átélhetjük a fantasztikus szellemi inspirációkkal is teli csavargás kivételes stációit, Újpesttől a Montmartre-ig. Tanúi lehetünk a magyar avantgárd megalapításának, amely szemben állt minden művészeti és politikai konszenzussal. Megérthetjük, milyen volt a hátországi lét a háború alatt, és átérezhetjük a forradalmak hangulatát. De ez pusztán csak a sztori. Ha az önmagában is fordulatos történeten túl a szöveg szépirodalmi erejéről beszélünk, akkor a kortárs értelmezőkhöz hasonlóan modern fejlődésregényként értékelhetjük a művet. Igaz, hogy Kassák a biztonság kedvéért már az önéletrajz felütésében leszögezte, hogy nem művészi célból írta munkáját, hanem egyfajta dokumentumként tárja azt az olvasó elé. Ez azonban nem változtat azon, hogy egy rendkívüli, önmagát autodidakta módon felépítő, a meglévő kereteket minden szempontból szétfeszítő figura kibontakozásáról olvashatunk ebben a szikár, magával az elbeszélővel szemben is kegyetlen prózában.

Nem véletlen, hogy az Egy ember élete nyolc könyve közül most a Csavargásoknak született meg a francia fordítása. Az utat nemcsak a szó szoros értelmében, hanem művészi, intellektuális és szociológiai síkon is végigcsavarogja a főszereplő. Így Kassák egyben a francia és frankofón irodalom olyan fontos hagyományába „sétál be”, ahol ott találjuk az ő kortársait, Blaise Cendrars-t és Panait Istratit, valamint a mi kortársunkat, a magyarra is fordított fiatal írót, Édouard Louis-t. A Séguier művészeti kiadó L’indéFINIE sorozatában jelent meg Kassák szövegének első franciaországi kiadása. A fordító, Roger Richard (1917–2000) a második világháború idején egy német fogolytáborban tanult meg magyarul, és számos klasszikus magyar irodalmi művet ültetett át francia nyelvre. Az egyik legnagyobb francia napilap, a Libération április 8-i számában. Marche et rêve (Bolyongás és álom) című cikkében, Philippe Lançon kritikus és kulturális újságíró – nem mellesleg a Charlie Hebdo elleni terrortámadás egyik túlélője – méltatta Kassák művét.

A Kassák Múzeum honlapján és Facebook-oldalán az alábbi, könnyen hozzáférhető tartalmakat ajánljuk az érdeklődők figyelmébe – a bezártság idejére és azon túl is:

Kassák életműkiadása, köztük az önéletrajz elektronikus változata is, elérhető a Digitális Irodalmi Akadémián. Felkérésünkre Erhardt Miklós intermédia művész fel is olvassa fejezetenként ezt a művet. A podcastsorozatot április végétől folyamatosan osztjuk meg a közösségi média felületeinken és a Petőfi Irodalmi Múzeum Spotify-csatornáján. A csavargást feldolgozó A ló meghal a madarak kirepülnek című hosszúvers szintén elérhető a DIA-n, ezen kívül pedig ajánljuk a költeményhez készült, korabeli forrásokat is bemutató és virtuálisan bebarangolható microsite-unkat, valamint a költemény kontextusát láttató kiállítás katalógusát. A vers nemcsak Latinovits Zoltán ma már klasszikusnak mondható tolmácsolásában hallgatható, hanem LAJO$ – lóhalál szünet nélkül címen a slammer Csider István Zoltán és Pion István rendhagyó előadásában is a PIM Youtube-csatornáján.

Jó csavargást kívánunk!

„AZ A MATRÓZRUHA MÉG MOST IS RÁM JÖN”

Sokan tudják önről, hogy a Magyar Rádió Gyermekkórusában kezdett el énekelni, azt talán kevesebben, hogy tizenkét éves korában a kórussal már bejárta a fél világot.

Ott kezdeném, hogy Óbudán nőttem föl. A Harcsa utcában laktunk, minden reggel hatkor fölkeltem, megittam a kis kakaómat, fölszálltam a 66-os villamosra, és hétéves koromtól egyedül mentem iskolába a Somogyi Béla utcába. Ott voltam este hatig, aztán fölültem a 66-os villamosra, és hazamentem Óbudára.

Az általános iskolában működött a gyerekkórus?

Igen. Felvételizni kellett, és a nyolcszáz jelentkezőből körülbelül harmincat, negyvenet vettek fel. Bejártuk a világot Amerikától Olaszországon és Finnországon át Japánig. Minden évben két-három nagy turnéra mentünk.

A Harcsa utcában, 1959-ben Fotó: Bódy Magdi archívuma

A hatvanas évek szürke Magyarországából Amerikában találta magát, ahol minden nagyobb, színesebb, nem beszélve a gazdagságról, és például banánt nem csak ünnepek előtt lehetett kapni, mint idehaza. Hogyan élte meg kisgyerekként a változásokat?

Istenien! Nagyon élveztem, fantasztikus élmény volt Amerika. Például amikor megérkeztünk New Yorkba, és utaztunk be a busszal a városba a négy- vagy hatsávos úton, előre álltam a sofőr mellé, és csak néztem, hogyan csillogott minden körülöttünk. Pláne karácsonykor, abban az óriási fényáradatban. Ott nekünk, gyerekeknek nagyon kinyílt a szemünk, és amikor hazajöttünk, kerestük, hogy az a sok csoda itthon hol van?

Furcsa lehetett megélni a disszonanciát.

Nem volt annyira furcsa, mert igazából örültünk mindennek. Szerintem egy gyerek másképp áll a dolgokhoz. Bevallom őszintén, én próbálok is gyerek maradni, vissza a gyökerekhez jelszóval. Amerikában fantasztikus élményeket szereztünk, arról nem beszélve, hogy rengeteget tanultunk, reggeltől estig kóruspróba volt.

Kint hallottam először Aretha Franklint a rádióban, pont a Respect című dala volt a nagy sláger 1965-ben. Teljesen elájultam, és csak őt hallgattam, hogy igen, ez az én műfajom. Hogy hogyan jött egy fekete énekesnő nálam a képbe, nem tudom, de megtanultam az összes Aretha Franklin-dalt.

Még akkor, gyerekkorában?

Persze. Leírtam a szövegeit fonetikusan, meg is vannak még ezek a jegyzeteim.

Melyik dal a kedvence Aretha repertoárjából?

A Respectet imádom meg a Chain of Foolst. Ezeket mindig elénekelem, és a közönség is nagyon szereti.

A gyermekkórussal külföldön fellépni, hogy úgy mondjam, fizetős munka volt?

Kaptunk fizetést. Nagyon sokat dolgoztunk. Mi elég szegény család voltunk, azt tudom, hogy Anyut én öltöztettem. Külföldön soha nem babákat meg játékokat vettem, hanem ruhákat, cipőket a nővéremnek is. Tizennégy évesen már kiöregedtem a gyerekkórusból, de visszahívtak mindig, még tizenhat évesen is. Az a matrózruha még most is rám jön.

A Magyar Rádió Gyermekkórusával, Kodály Zoltán balján a harmadik kislány

Miket énekelt a gyerekkórus?

Bartók- és Kodály-műveket természetesen, aztán német klasszikusokat, például Süssmayr gyermek­operát. A Zeneakadémián rendszeresen felléptünk, és Ferencsik János vezényelt. Egy életre szólhatott volna ez az „álom”, de ugye tizennégy éves korunkban hivatalosan vége lett.

Általános után a konziba akartam menni, de Édesanyám nem ajánlotta, azt mondta, hogy énekesnő sok van, így a Vas utcai közgazdasági technikumban folytattam. Jót is tett nekem, ez tény és való.

Ott hallott engem énekelni Miklós Tibor, megfogta a kezem, és elhívott énekelni a Korong együttesbe. Anyu azt mondta, ha vigyáz rám a Tibike, akkor elenged, és a Tibike vigyázott rám. Tizenöt éves koromban, 1969 elején már velük léptem föl.

Amatőr zenekarról beszélünk, ugye?

Akkor álltak össze. A salgótarjáni amatőr rockfesztiválon első díjat nyertünk. Aretha Fanklineket is énekeltem a Korongban. Aztán később Várkonyi Mátyás, akivel együtt szerepeltem a gyerekkórusban, szólt nekem, hogy alakítsak egy vokált, mert az induló rockcsapatukhoz, a Generálhoz kellenének csajok is. Összehoztam a Mikroliedet. Közben már a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola dzsessz tanszakára jártam, valamint Köllő Miklósnál pantomimeztem. Szóval az első Mikorlied felállás úgy nézett ki, hogy  Selényi Hédike, Várszegi Éva meg én, és elkezdtünk próbálni a Generállal.

A Mikorlied önállóan is fellépett, vagy csak a Generállal?

Ez egy érdekes történet. Én úgy gondoltam, hogy önállóan is foguk dolgozni, de Várkonyi Matyi csak a Generálhoz akart kapcsolni minket. Én szólót is szerettem volna énekelni, de mivel erre nem volt lehetőség, még az elején otthagytam a vokált. A helyemre beszállt Herczku Annamária, szintén a gyerekkórusból, és így mentek 1972-ben a Ki Mit Tud?-ra a Mit tehet az ember című dalukkal, én pedig beléptem Szigeti Edittel a Virginia együttesbe, és mi is szerepeltünk a Ki Mit Tud?-on.

A Mikrolidben számos lány megfordult. Mindenki a gyerekkórusban kezdte?

Igen. Most is tartom velük a kapcsolatot, nagyon jó barátnők vagyunk. A kórus egy nagyon erős mag volt.

A Generál-korszak, 1972

Aztán később újra visszatért a Mikroliedbe.

1973-ban visszahívott Erdős Péter (lemezgyári menedzser, popcézár – a szerk.). Azt mondta a Generálnak, hogy a csajokkal, a Mikrolieddel külön is akar foglalkozni. De egyik csaj sem akart „kedves” lenni Erdős Péterhez, és emiatt nem csináltak velünk külön is lemezt, pedig én azért mentem vissza.

A Generál 1975-ben jelentősen átalakult, és megszűnt a Mikorlied vokál.

Szólistaként kezdtem el dolgozni. Kiküldtek fesztiválokra, és mindenhol megnyertem. Gottwaldov, Gdansk, Kelet-Berlin, Szófia – akkor nekem nagyon beindult a külföldi karrierem. A rádióban leadtam a saját dalaimat, ők kiválasztották a nekik tetszőket, Bágya András pedig hangszerelt nekem. A Generál után először a V’73-mal dolgoztam, aztán az Apostollal folytattam.

A Generált követően is megmaradt a populárisabb rock műfajában, és feldolgozásokat készített. Azt mondta az anyukám, Nem tilthatom meg…

Már az Apostollal dolgoztam, és Németh Zoli, aki egy fantasztikus zenész, adta az ötletet, hogy foglalkozzak régi nótákkal. A magyar dalok feldolgozásában első voltam, addig még senki sem csinált ilyet.

Emlékszem, ezek a számok más felfogásban, más hangszerelésben szólaltak meg, mint az eredetiek. ­Funkysan, soulosan, fúvósokkal, a „kiscsajos” figurájához igazítva.

Nagyon jól dolgozták föl zeneileg ezeket a számokat. Az 1958-as boogie-woogie klubban maradt rockos.

Megalakítottam a Bódy Magdi és együttesét, és mivel megnyertem a Tessék választani! első díját, lehetőséget kaptam felvenni a rádióban az első nagylemezem anyagát, már a saját zenekarommal, „lányos-rockos” stílusban.

Fantasztikus négy zenésszel dolgoztam: Debreczeni Csabával, Marshalkó Zoltánnal, Pepóval és Aszalos Zoltánnal. Ezek a dalok elindították a karrieremet, és aztán jött az első saját szerzeményem, az Akarom, hogy sírni láss, amit a mai napig énekelek.

A Microlied 1974-ben: Várszegi Éva, Bódy Magdi és Hercku Annamária

Akkoriban már gondolt arra, hogy dzsesszt is énekeljen?

Nem. Egyébként a soult, a bluest sem favorizálták a Magyar Rádió illetékesei, mert szerintük a közönség nem szerette. A lassú, bluesos Akarom, hogy sírni lásst még elfogadták, de folytatása nem lehetett sajnos. A saját dolgaim mellett vokáloztam, például Máté Péter első nagylemezén, biztos emlékszik azokra a magas hangokra – na, az én vagyok.

Azért vannak a jó barátok… a mai napig nagy sláger.

Máté Péter azt mondta, Magdikám, azt csinálsz, amit akarsz… és nagyon örült azoknak az új stílusú hajlításoknak. Dolgoztam Koncz Zsuzsával, Cinivel, Zoránnal, és korábban Szörényi betiltott lemezén mi vokáloztunk a Mikrolieddel. Ha te jár-nál ott a-hol én jár-tam… lálá lá… milyen jó dalok voltak, emlékszik?

Hogyne! Az Utazás egy kitűnő lemez volt.

Az együttesemmel bejártuk Kelet-Európát, a turnékon 10–20 ezres csarnokokban is játszottunk.

Hogyan találkozott a KFT-vel?

Hazajöttem egy nagy turnéról, és a férjem javasolta, hogy hallgassak meg egy együttest, a Küllő­rojtot. Nagyon megtetszett a zenéjük. Előzőleg Kelet-Berlinben voltam fél évig, megismertem Nina Hagent, imádtam őt, ő tényleg a punk királynője volt. Tetszett, hogy a punkon belül több stílust variált, és én is ezt szerettem volna megvalósítani a Küllőrojtból alakult KFT-vel. Összeálltunk 1980-ban, egy évig próbáltunk. Ők is írtak dalokat, én is. Az 1981-es

Táncdalfesztiválra készülve ideadták nekem a Bábu vagy című nótát. Otthon elkezdtem rá pantomimezni, és aztán mondtam Laár Andrásnak, hogy kifesteném magam ehhez a dalhoz. Tetszett neki az ötlet. Aztán őt is kifestettem, és így mentünk le próbára, ahol mindenki beájult. Őket is kifestettem. Így kezdődött.

Aztán megmutattam a fiúknak, hogy zenélés közben milyen pantomim mozgást végezzenek. Jól vették, nagyon ügyesek is voltak, így kezdtünk el koncertezni, és a fesztiválra már profin összeállt az egész.

De a fesztiválon nem a Bábu vagy nótát énekelte.

Mondtam a fiúknak, az legyen a tiétek, én pedig a Sakkfigurákat fogom megcsinálni kicsit másképp. Varrattam magamnak egy teljesen átlátszó nejlon ruhát, alávettem egy szűk kék dresszt, és a próbán szóltam a tévéseknek, hogy mozogni nem fogok, csak az arcommal fogom eljátszani az egészet.

Mindkét szám és az előadásuk szokatlan módja óriási sikert hozott.

Pedig már akkor éreztem, hogy valami baj lesz. Még a fesztivál előtt leadtam a nagylemezünk anyagát, amit az Omega stúdiójában vettünk föl, a fiúk dalai mellett benne voltam én is a sajátjaimmal. Aztán nagy csend következett. A fesztiválon a fiúk már nem köszöntek nekem vissza. Elkezdődött a borzadály. Erdős Péter kivett engem a csapatból, nem akarta, hogy egy újabb együttes énekesnő szólistával megjelenjen a placcon.

Ja, hogy a Neotonnak Csepregi Évával ne legyen vetélytársa? De hát teljesen más stílus volt a kettő. Nem fértek volna el a piacon?

Az Erdős úgy gondolta, hogy csak egy lehet, én csak ezt tudom elképzelni. A KFT-t engedte, mert mégiscsak feltűnő produkcióval jöttek ki.

Így egyik percről a másikra már nem volt együttesem. Kimentem egyedül Bulgáriába turnézni, egy kinti zenekarral léptem föl. Ott találkoztam egy kanadai fiúval, aki megkérte a kezem. Így kerültem Kanadába.

Történt egy óriási törés az életében, de egyidejűleg nagy lehetőséget is kapott, hogy máshol folytathassa…

Soha nem akartam igazán kimenni, de azt mondtam, ha ez van, nem tudok mit csinálni. Az Erdős nagy úr volt, már egyedül sem igazán engedett dolgozni. Engem háromszor hívott be magához, hogy legyek hozzá „kedves”. Nem lettem. Először 1972-ben a Ki Mit Tud?-ról hívott be: nagyobb sztárt favagok (sic) magából, mint a Koncz Zsuzsa – mondta. A második alkalom a Mikrolied idejében volt, a harmadik pedig 1981-ben.

Kanadában hogyan kezdődött?

Ottawában éltünk a férjemmel. Elmentem egy külföldieknek fenntartott állami nyelviskolába, ahol volt kétmillió kínai és öten Európából. A férjemmel németül beszéltem, énekeltem már angolul, de mindenekelőtt meg akartam tanulni rendesen az angol nyelvet. A hideg, zord télben mentem az iskolába minden nap. Ötünket, európaiakat különvettek egy osztályba, gyorsan tanultunk, fél év alatt elvégeztem, közben színészeket kezdtem el tanítani énekelni.

Megnyertem egy rádiós dalversenyt saját számommal, saját zenekarommal. Velük átmentem Torontóba játszani, ott egy külön stúdiómban is tanítottam éneket, majd az együttesemmel körbeturnéztuk Kanadát.

Milyen dalokkal lépett fel?

Saját számokkal, amiket már kint írtam. Azokkal lehetett ott igazán érvényesülni. Megjelentek nagylemezen is. A kanadai időszak hét évig tartott, de közben minden nyáron lementem New Yorkba egy barátnőmhöz. A hetedik alkalommal fél évig laktam nála, majd már nem mentem vissza Kanadába. A férjem Ottawában maradt, én pedig New Yorkban töltöttem másik hét évet.

Gondolom, Kanada után New York a maga kulturális, azon belül a rendkívül sokszínű zenei életével, a mindenféle stílusok és irányzatok jelenlétével, a magasabb szinten is lehetséges érvényesülés lehetőségével nagy esélyt kínált.

Ezért is ragadtam ott. Valahogy mindig szerencsém volt, rossz történeteim soha nem voltak kint. Borzasztó jól éreztem magam, kiváló zenészekkel dolgozhattam Manhattanban, a Village negyed több klubjában, az együttesek közül a Special EFX-t emelném ki, lemezt is vettünk föl. Találkoztam Madonnával és Michael Boltonnal, egy színpadon léptem föl Tina Turnerrel. Különböző stúdiók felkérésére reklámokhoz is írtam zenét. Sokat tanultam és dolgoztam, az élet iskolája nekem New Yorkban volt. Magyarországról kijártak hozzám dzsessz-zenészek, Szakcsi Lakatos Béla, Dés Laci… rengeteget beszélgettünk a kinti és a hazai zenei életről, és Dés lemezét Michael Brecker menedzserének figyelmébe ajánlottam.

New York, 1989

Mivel férjhez ment egy nyugati állampolgárhoz, az akkori magyar törvények szerint legálisan tartózkodott Kanadában, így bármikor haza is látogathatott. Hazajárt?

Karácsonykor mindig hazajöttem.

És aztán végleg hazatért.

Anyu egyszer felhívott, és annyit mondott, meghalok, ha nem jössz haza. Ilyen egyszerű volt az egész. 1995-ben történt. Nem bántam meg. Jó volt az a New York, de ott borzasztó gyorsan változott a zenei élet, az új stílusok, vonulatok megjelenésével a körülmények megváltoztak, a zenei közeg minősége, hogy úgy mondjam, gyengült.

Arra gondol, hogy megjelent a szintipop, a rap, a house, és még nem tudom mik?

Igen. Ebben a zenei környezetben én már nem éreztem annyira jól magam. Jaj, eszembe jutott valami! New Yorkban jártam gospel kórusokba énekelni, ami nekem nagyon fontos volt.

Egy koncertem után feljött a színpadra egy kétszáz kilós fekete nő, ölelgetett magához – én úgy a mellkasáig értem –, és mondogatta, hogy neked fekete lelked és fekete hangod van. Teljesen elolvadtam. Ez a reakció minden díjjal felért nekem. Szóval én köztük éreztem jól magam.

A saját dalai milyen stílusban vagy stílusokban szólaltak meg?

Bluesos, rhythm and bluesos stílusban. De fehér vonalban, ami nagyon más, mint a fekete előadásmód.

Mi a különbség?

Olyan, mint amikor egy cigány ember elénekel egy cigány dalt. Én is eléneklem, de nem olyan hajlításokkal, nem olyan fajta érzelmekkel és stílusban adom elő.

Végül is az történt, hogy amit kint tanult Amerikában, plusz a zenei tapasztalatait és a repertoárját hazahozta, és megmutatta a magyar közönségnek.

Így van. A Szakcsival léptem fel rendszeresen. Kitűnő dzsesszklubokban is megfordultam, például a Jazz Gardenben, amit nagyon szerettem. 1995-ben csináltam egy gospel stílusú karácsonyi CD-t, és azóta folyamatosan jelentek meg lemezeim.

Hogy érezte, a hazatérése után, a kilencvenes években a szélesebb értelemben vett magyar közönség már nyitottabb volt a dzsessz különféle stílusai iránt, mint mondjuk húsz évvel azelőtt?

Szerintem mindig szerette a közönség a dzsessz minden formáját. Például a blues mindig a kedvencei közé tartozott. És ott volt a soul… bizonyára sokan emlékeznek a Syriusra –  a hetvenes évek elejéről van szó –, de például Máté Péter is énekelt olyan dalokat, amik a lélekzene körébe sorolhatók.

Újra Magyarországon

Az ön lelkéhez melyik stílus áll a legközelebb?

A rhythm and blues. Abban benne van soul és a blues is. De a blues-ban tulajdonképpen benne van a rock and roll is. A KFT előtt Novai Gábor hívott a Hungáriába, Fenyő pedig azt mondta, hogy szuperül énekelnék rock and rollt. El tudtam volna énekelni, de a rock and rollban a szívem nem lett volna benne igazán.

Amerikába visszajár fellépni?

Évente háromszor-négyszer kimegyek, főleg Kanadába. Torontó a bázisom, és akkor onnan körbemegyek koncertezni, ez körülbelül két-három hét alkalmanként. Berlinbe is járok. Amit énekelek, az a klasszikusabb dzsessz. Mindig híve voltam, hogy szórakozzanak is az emberek, nagyzenekari örökzöldeket is felvettem CD-re. Azokat ismeri?

Hogyne. A filmzenés feldolgozásait is.

Szeretem az örökzöldeket mai átdolgozásban, és itthon is elkezdtek foglalkozni a zenészek ezzel úgy tíz éve. Én is ezt csinálom a Stúdió 11-gyel.

2019-ben Óbudán kétszer is fellépett nagyzenekarral a Soul szerelmesei című műsorában.

Nagyon szeretem ezt a programomat.

Február 14-én az Óbudai Társaskörben léptem fel a My Funny Valentine műsorommal. 2000 óta rendszeresen meghívnak. Szeretnek Óbudán, és én is szeretem Óbudát.

Mielőtt Amerikába ment, óbudai lakos volt. Most hol él?

Ürömön lakom. Hatévnyi keresés után 2004-ben találtam egy kétlakásos házat kerttel. A kert fontos szempont volt, hogy Anyu sokat lehessen a jó levegőn, és akkor eladtuk a Harcsa utcai lakásunkat. Anyu két évvel ezelőtt elment, a házat nemrég eladtam, és felköltöztem Ürömön a hegyre, egy csodálatos kilátású lakásba. Van egy máltai selyemkutyám, Pipi. Sokszor volt már kutyám, nekem a kutya a minden. Értenek magyarul, angolul. 2019-ben sokat dolgoztam, erős év volt, de jól érzem magam, és boldog vagyok.

A I. Nagy Világraszóló és Elképesztően Borzalmas Főzelékháború

Harapác király, a korábbi haspók, és ínyenc és igazi pufizsák úgy nagyjából körülbelül 100 éve nem evett semmit. Falatot se. Régen nagy volt – ma már kicsi. Egészen pontosan azóta nem falt jottányit se, hogy egy elborsozott krumplipaprikás felett érzett jetinagy dühében világgá zavarta az Avaros várbegyei Harapáciából az összes szakácsot, menzásnénit, cukrászt, lacikonyhást, sáfrányos séfet. A kuktáknak is kakukk volt.

Vagyis beütött a kakukkta.

A kakukkta az a helyzet, amikor nem lesz többé a szakácskönyvet kívülről fújó, lábossal fekvő és fakanállal kelő, zsírosbajszú, főzni tudó ínyesmester sehol semerre a vidéken.

Nincsenek ízek. Nincsenek illatok.

Vagyis nem lesz semmise.

A kakukktánál nincs szomorúbb. Az ilyen királyságot, országot vagy birodalmat megtámadni sem érdemes. A kakukkta általában azt jelenti, hogy egyedül marad az ember. Ha nincsenek ízek meg mázok meg szaftok meg szagok, akkor minek a királyság? Mit ér az? Minek a tulipán, ha nincs színe, minek a napsütés meleg nélkül? Úgyhogy ment mindenki, az összes népek és alattvalók, jobb- közép és balágyok, valamint a többfejű sárkány, a fele királyság, a troll a híd alól, s az összes igennagyon és kissé kevésbé szegénylegények a menzásnénik, szakácsok, cukrászok, lacikonyhások, meg a sáfrányos séfek után. Vitték magukkal a kondérokat, az ibrikeket, a lábasokat, a bödönöket, a palacsintasütőket, a kasztrojokat, a vájlingokat. Ment az összes minden fűszer és íz. A petrezselyem-szakszervezet köszönte szépen, és a zöldségfélék nevében általános sztrájkot hirdetett – úgyhogy a megnövést és a terméshozást illetően passzolta a dolgot a paszuly, a föld alatt, gumbundában csucsukált a csicsóka, és a borsóhéja eltiltotta a bandázástól a borsót is szintúgy.

Nem termett a tarhonyaföld. Durcáskodott a spagettifa, megmakkant a makarónibokor.

A Harapác király akkor meg már foghatta a fejét! Dühönghetett hetedhét határon át, fenyegethette a pókot a sarokban meg a porcicát a teljesen kiürült spájz alja mélyén, verhette az öklét a gazdátlanul porosodó, véletlenül ottfelejtett és egyre rozsdásabb bográcsokba!

  • Jaj, jaj, jaj, SZEGÉNY HARAPÁC KIRÁLY! – kiabálta ilyenkor, bele a száraz és szikár csöndbe.

Rajz: Mayer Tamás

Az persze eszébe sem jutott, hogy ő a hibás. Hogy az ízek nem csupán az ételben fontosak, hanem olykor, akár a habarcs a téglákat a várfalban, királyságot, sőt, sőt: családokat tartanak össze.

És hogy ő ezt elpocsékolta, de el ám.

Nem fogta fel, hogy az ízekben szeretet lakik. Hát hogy érthetné meg ezt valaki, aki annyira buta, mint egy Harapác? Hiszen Harapác király nem volt túl bölcs ember, sőt, még akkor sem volt az, amikor még tele volt illattal, zamattal, odorral és aromával a bőszen és bőven termő, zöldes dimbes-dombos Harapácia. Esze nem volt, csak dühe. És hogy az éhes ember bölcs lenne? Hát olyat még sehol se termett a világ! Az koplalásocskás ember sose az. Nem véletlen, hogy a korgó gyomorra jól rímel a nyomor, a magányra hogy sovány, arra, hogy haragos, pedig az, hogy bélpoklos.

A kakukkta során a bölcsesség igen komoly fogyóeszköz. Olyankor magány van.  Egyedül pedig még okosnak lenni is igen-igen nehéz, nemhogy vidámnak, vagy hejehujázóan hujdejófejnek.

És biza egyedül maradt a nagy sótlanságban jegesbeges kőtrónusán a Harapác király. Emésztgette magát, firtyegett és fortyogott. Egyedül csoszogta be fel és alá a bongó-kongó folyósókat a folton foltos és lityilötyi palástjába burkolózva. Aztán egyszer, egy nap arra lett figyelmes, hogy a koronája, puff! a nyakában landol. A vállait üti. Már a fejéből is fogyni kezdett ugyanis, olyan régen nem evett már semmit se.

Ez elgondolkodtatta.

­­- Ugyan magam vagyok, és habzsolhatok belőle, amennyi csak jólesik – fejtette meg a kétszázadik nap. – de a semmi valahogy sehogyan sem az én felséges fogamra való.

– A síri csendet nem lehet befalni. – jött rá aztán a kétezrediken. – Sőt: az aranytallért se!

– A tegnapi nap ugyanolyan száraz és ízetlen volt, mint amilyen a holnapi lesz. – motyogta maga elé, épp azon a január 25-én, mikor egyszer csak csámcsogás vert visszhangot a jéggé dermedt, szerte üres termekben.

Csám-csám-csám.

– KI NYELDEKEL ITT??? – kiáltott a pókhálós Harapác. – KI MERÉSZELI NEM KÍNÁLNI KIRÁLYÁT A FALNIVALÓ CSÁMCSÁBÓL???

– Mondd, hogy kérem szépen. – mondta a bandukolás meg világcsavargás közben a palotába tévedt, kéttöpörnyi, mezítlábas, holdvilágképű taslimanó a királynak. – Akkor talán adok.

Meresztette a szemét a Harapác király. Észrevette a trónusa előtt, teli tökkel a kezében bambulgató taslimanót. Nézte, mi van a tökben. De hát egy tökben mi lenne? Meg mi másnak lenne olyan finom kapros illata, hogy attól még egy majdnem kővé dermedt uralkodó szájában is összevissza fusson a nyál?

A Harapác király egy pillanatra becsukta a szemét, Szipogta befelé a zamatos tökfőzelékgőzt. Aztán arra gondolt, hogy vajon tanult-e ebből az egész fura, évszázados ügyből valamit? Vajon hatott-e rá a borzalmas kakukkta?

– Egyefene. – gondolta, és belül, mélyen, a szíve alatt, ahol régen a pocakja volt, kicsit el is mosolyodott. – Kipróbálom.

Majd eltorzult arccal ordibálni kezdett:

– …ez TÖKFŐŐŐZELÉÉÉK!!! – rivallta a Harapác király. – MÉGHOGY KÉREM SZÉPEN??? Add ide, de nyomban, PARANCSOLOM! Vagy HADAT ÜZENEK NEKED HARAPÁCIA NEVÉBEN!!!

A taslimanó bámult. A kezében ott gőzölgött a világfinom tökfőzelék. A taslimanó pislogott. Majd annyit mondott:

– Nem én.

És azzal kezdetét vette az I. Nagy Világraszóló és Elképesztően Borzalmas Főzelékháború.

Cica

Van valami alattomos a cipődobozokban, már eddig is tudtam. Öcsém is magához vett egyet, legyeket gyűjtött benne, mint Renfield a Drakulából. Aztán a legyeket felzabáltatta pókokkal, a pókokat madárkákkal. És hogy ezután mi történt? Vacsoránál, amikor összegyűltünk a vajas kifli fölött, tollakat hányt ki. Elkezdett öklendezni szegény, és jöttek a tollak, már egyébként is csomósan a kátránytól. Anyám felpofozta öcsémet, megragadta a grabancát, kivitte az erkélyre, mutogatta a galambokat, ott köröztek a telihold előtt. Nem magyarázta túl, hogy mi a tanulság, csak feléjük mutogatott. Nézd! Figyeld! Öcsémnek nagyon elege volt ebből az okításból. Ő találta ki, hogy vigyük le anyánkat Sch. úrhoz. De megint előreszaladtam, nem volt ez olyan egyszerű, sokáig tartott, évek mentek el közben.

Egyszer a bojler is elromlott. Eltűnt a meleg víz. Vacogtunk hárman a hidegzuhany alatt, összebújtunk, így melegítettük egymást. Én már nagyobb voltam, viszolyogtam az egésztől, a szappant nyalogattam közben, azt mondtam, azért kell hánynom. Öcsém nem viszolygott, neki kitisztult a gyomra, élvezte, ahogy anyánk emlője, mint valami sátorponyva, fölé borul. Különben is hideg volt a víz, vagy félórát álltunk alatta, súroltuk magunkat, egymást, de vacogtunk közben veszettül, úgy érezhette, legalább ez megvédi. Anyám csak rá figyelt, babusgatta, én elhánytam magam, erre aztán öcsém is elhányta magát, megint a tollak. Tehát mégis maradt benne, gondoltam. Ügyes! Betöppedt mind gyorsan a lefolyóba, eldugult, kellett hívni Sch. urat, csináljon valamit, de nem tudtuk kifizetni, anyám felajánlkozott neki, az meg nézett hol rá, hol rám, hol az öcsémre, nézett értetlenül, így járt a tekintete, furán csillogott a szeme, mint akit megviselt az üvegcsiszolás, a sok por a bútorok között, aztán se szó, se beszéd, megfordult, kiment. Néztünk utána, nem hívta a liftet, elindult a lépcsőn. A kilencedikről, igaz, lefelé.

Ekkoriban kezdtem szakkönyveket olvasni. A tankönyvemben ez állt: Ludwig Boltzmann az élete nagyrészét a statisztikai mechanika tanulmányozásának szentelte, aztán öngyilkos lett. Paul Ehrenfest folytatta a munkásságát, de aztán ő is öngyilkos lett. Most rajtunk a sor, hogy a statisztikai mechanika felé forduljunk.

Szegény öcsém nem olvasott semmit, gyűjtögette a legyeket a dobozában, aztán a pókokat. Tovább nem jutott, mert anyám bedeszkázta az ablakokat. Odakint a Flórián, dübörögnek az autók, mi itt ücsörgünk, kilencedik emelet. Néha azt hiszem, ellátok a Dunáig, de nem. Jönnek rovarirtók, anyám nem engedi be őket, félti az öcsémet. Az kiabál, hogy jöjjenek csak, jöjjenek, de nem jönnek. Anyám felajánlkozik, azt mondja, megkaphatják a rovarirtók, csak hagyjanak minket békén. Azok néznek hol egymásra, hol rám, az öcsémre nem tudnak, ő bent kushad valahol. Aztán megfordulnak és elmennek, nézünk utánuk, gyalog mennek.

A Szőlő utcai “faluház”, előtérben a Szőlő utca, Szőlőskert utca még álló házaival.
Fotó: Szőllősy Miklósné
Forrás: Kiscelli Múzeum fényképgyűjteménye

Orvosok is jönnek, egyre türelmetlenebb mindenki. Mi ez, karantén? Vizsgálgatják anyámat, az felajánlkozik, de az orvos nem foglalkozik vele. Még nem megy el, előbb benéz a szobánkba, amit az öcsém kisajátított magának. Egy könyv van a küszöbön, amiatt nem lehet becsukni az ajtót, statisztikai mechanika. Tehát itt felejtettem, már hiányzott. Öcsém meztelen, valami rongy van a derekán, mellette a doboza az állatkáival. Az orvos bemegy, kiszed egy mikroszkópot a táskájából, vizsgálgatja a pókokat. Nagyon érdekes, mondja. Több faj, idegbomlás. Ezt a szót használja, nem ismertem korábban. Vizsgálódik, jegyzetel, jó lesz az archívumba. Mennyi pók, és milyen sokféle, nahát! Jól bánik a pókjaival, fiatalember.

Túlzás talán fiatalemberezni az öcsémet, még csak kétéves, igaz, már jár-kel, jön-megy, néha beszél is. Anyám néha bekapcsolja a tévét, szereti a műveltségi vetélkedőket, el tud kacarászni, ha eltéveszt valamit. Leülök mellé a könyvemmel, tanulok. Segít, hogy be vannak deszkázva az ablakok. Zuhanyozni kéne, sok lelkierő kell hozzá, megfagyunk. Öcsém haldoklik. Egy ideje már félek bemenni hozzá, pedig mindig is közös szobában aludtunk, anyám meg a konyhaszekrény alatt. Azért most bemegyek, félelmem nem volt alaptalan, lesoványodott, a szeme mintha bármelyik pillanatban kipattanhatna a helyéről, olyan beesett egykor pufók babaarca. Azt mondja, vigyük le anyámat Sch. úrhoz. Honnan jutott eszébe Sch. úr, kérdezem. Hát, a könyvemben olvasott róla. Meg anyám is emlegeti néha, a kárpitos, a kárpitos! Egyszer felajánlkozott neki. Hűha, anyánk lefeküdt Schrödingerrel? Talán igen, talán nem. Vigyük le, nem bírom tovább. Te meg én, mondja az öcsém, te meg én majd megörököljük ezt a birodalmat. Ez itt mind a miénk lesz. Nincs több karantén, nincs több hidegvíz. Mi az, hogy nincs több hidegvíz, kérdezem, azért, mert anyám eltűnik, még nem javul meg a bojler. Dehogynem. Csak ki kell rakni innen, és minden felragyog. Ahonnan jajszavak szálltak, ott énekelnek majd, ahol kopár volt a föld, ott fű sarjad. Vigyük le, te meg én. Nézd, erős vagyok.

Erős, roppant erős, kétéves és élettelen, fekszik szegény a kis gyűjteményével, úgy szorítja magához a cipősdobozt a pókokkal, mint egy malacperselyt. Statisztikai mechanika. A valószínűsége annak, hogy egy számítás, egy szöveg, egy mondat betalál: zérus. Ezért volt jó bedeszkázni az ablakokat, mert így van még egy fal a szobában, aminek nekironthatunk. Azért nem változik semmi, mert ezt a házat ilyenre tervezték. A kilencediken nem telik az idő, a tizedik csak légbuborék, szigetelés. Nincs ott senki, pókok. Olvasom, hogy szőrözött testükkel és hosszú lábaikkal félelmet és csodálatot is keltenek. Jönnek-mennek. Többségük jó, igen, azt hiszem, szép számmal laknak az emeleten és fölöttünk is úgynevezett jó pókok.

Megint egy orvos, rárakja a sztetoszkópot az öcsémre. Zuhanyozzunk együtt, rendben, az orvos majd nézi. Összebújunk hárman, az öcsém sírva mondja, hogy csináljunk már valamit, vigyük le. Anyám fölötte lengeti a mellét. Az orvos a mosdókagylóból figyeli a jelenetet. Elhányom magam, eldugul a lefolyó. Fázunk.

Este kinézek az ablakon. Odakint denevérek, mint a Drakulában. Egy túltermett, húsos példány száll le az ablak elé, már majdnem bekopog a csontos kezével, de meggondolja magát, és továbbáll. Nagy a nyüzsgés az utakon, egy percre sem áll meg a forgalom. Érdekes, közben itthon fokozatosan megszűnik a jövés-menés. Le kéne menni. Nyirkos az ég. Öcsém egyre soványabb. Azt mondja, anyánk miatt van. A statisztikai mechanika szerint annak az esélye, hogy egy mondat megfelelő-e vagy sem, megjósolhatatlan. A statisztikai mechanika szerint az egymáshoz kapcsolódó elemek önálló megítélését éppen az egymáshoz való kapcsolódásuk teszi lehetetlenné, minthogy egymáshoz kapcsolódva szükségképpen instabil egészet alkotnak. A pókhálók például, egy illékony egész, hihetetlen mérnöki teljesítmény, amely megfeledkezik a porszívóról. A bútorok szövete Sch. úr kezében. A kárpit illata. Régi üzlethelyiségek, pincelejáratok. Kilenc emelet lefelé és még egy utolsó.

Sch. úr suttog valamit, amikor leérünk öcsémmel. Nézi a zsákot, nem is fekete, inkább zöldes, ebben a lenti gyér fényben nehéz megmondani. Kicsi zsák, ölbe tudnám venni, mégis ketten cipeltük le a lépcsőn. Körbenézek, de sehol egy lámpa, csak kívülről szűrődik be a közvilágítás. Az ajtó örökké nyitva. Ezt mondja Sch. úr, ha valaki kijön az ő dobozából, annak már szabad az út. Sok cicát elengedett már. És mennyi maradt a dobozban, kérdezem. Öcsém leroskad a sarokba, kezébe temeti az arcát. Itt az ideje, hogy egyen valamit. Hogy visszatérjen a pókokhoz.

Mennyi maradt a dobozban, kérdezem Sch. úrtól ismét. Méreget minket, méretet vesz. A bőrhuzat már megvan, csak egy erős támaszték kell. A bútorok pszichológiája is reménytelenül bonyolult, hát még a statisztikai mechanika, kár volt belefogni. Hogy mennyi maradt a dobozban, hát, csak egyetlenegy. Nincs meleg víz. Abban a dobozban mindig csak egyvalaki számára van hely.

Életszínház a mérleghinta két végén

Nemrég olvastam Krisztától egy internetes bejegyzést, amelyből kiderült, hogy harminc évvel ezelőtt az Óbudai Társaskörben született meg az első saját alapítású, független színtársulatuk, a  Komédi Franc Ez? nevű formáció. Hogy került erre sor?

Szalai Kriszta: Én már a főiskolán álmodoztam a csapatról. Nem a „gyári” színházról, hanem csapatról. Főiskola után leszerződtem Nyíregyházára, és ott meséltem egy újságírónőnek, hogy egy csapatot szeretnék. Akkor már szültem egy gyereket. Az újságírónő később fölhívott, és azt mondta, hogy ne csak beszéljek róla, hanem csináljam meg. Mondtam is neki, milyen aranyos, hogy így buzdít a telefon másik végéről. Aztán csak kitaláltam, hogy játsszunk az emberek között az utcán. Erre Szentendre pont megfelelőnek látszott.

Megkaptam egy galériát, épp hajazott is a történetre, hogy kiírtuk, hogy a teátrum felújítás alatt áll, ugyanis Szentendrén akkor szüntették be a Fő téri színházat. Nekünk nem kellett vasból nézőtér, dobozokat tettünk ki az utcára, mintha festés lenne. Így indult az egész.

Összeszedtem egy csapatot, ezek olyan kollégák voltak, akikkel együtt végeztünk, vagy akivel Nyíregyházán voltam, például Simon Marival. Akkoriban az MTV egyik legnépszerűbb műsora a Stúdió ’90 volt – boldog idők, amikor egy kulturális műsor kiugróan magas nézettséget érhetett el, és Szegvári Kati beleszeretett ebbe a dologba. Akkoriban nem volt hasonló sem a magyar színházi életben, és mögénk állt.

Honnan jött a név – Komédi Franc Ez?

Sz. K.: Lux Ági találta ki. Szójáték. Az Óbudai Társaskörbe is Szegvári Kati révén jutottunk el. Az akkori Stúdió ’90-ben élőben közvetítettek kulturális eseményeket. Merényi Judit – az Óbudai Társaskör alapítója, aki korábban is a kerület meghatározó kulturális szervezője volt –, eleinte nem igazán hitt bennünk, és csak akkor járult hozzá, hogy a szentendrei előadást megtarthassuk Óbudán, a Fő téren, miután Szegvári Kati elmondta, hogy minket élőben közvetítenének a Stúdió ’90-ben. Mai szemmel nagyon furcsa, de miután eldőlt, hogy élő televíziós közvetítés is lesz róla, három színészünk visszalépett. Megijedtek a nagy nyilvánosságtól, nem bíztak benne, hogy ez a rögtönzött társulat,  rendező nélkül, nem hagyományos módon meggyőzheti a szakmát. Ettől én is elbizonytalanodtam, visszamentem Szegvári Katihoz, hogy köszönöm szépen, nem csinálom, mert hárman kiléptek. Azt mondta, hülye vagy, ezer színész van, aki boldogan megcsinálja. Találtam is három új kollégát, és két hét alatt felkészültünk az élő közvetítésre. Ezt követően hét évig működtünk együtt a Társaskörben ebben a felállásban, ugyanis Merényi Judit  (akkor már vele dolgozott Harsányi Mária, Pihe is, aki máig a Társaskör igazgatója) a következő nyáron felhívott, hogy megkapták az újjáépített Óbudai Társaskört, legyen ez a helyünk, csináljunk ott nyáron színházat. Judit látta, hogy ez a csapat működik, arról is megbizonyosodott, hogy tudok működtetni egy társulatot. Ott volt a lehetőség és a feladat: nosza, közönséget szervezni, legyenek jelmezek, díszletek meg minden. Csoda volt.

Mi volt az első előadás?

Sz. K.: Goldoni A legyezője, aztán jött a PÁB Színház és sok más egyéb.

Cserna Antal – Sok változás volt, de például Lux Ádám, aki főiskolai osztálytársam volt, a kezdetektől, még az első szentendrei Komédi Franc Ez?-től velünk van, és a mai napig alapember a Hrabalos darabjainkban is.

Szalai Kriszta és Lux Ádám Goldoni: A legyező című komádiában. Óbudai Társaskör, 1991.

Hrabalt könnyű Esterházy Péterhez kötni, ami azért szerencsés, mert az Anziksz legújabb száma április 14-én, az író születésnapján jelenik meg.  Voltak személyes élményeik Esterházyval kapcsolatosan?

Sz. K.: Annak idején kaptam egy nagyon vastag Esterházy könyvet, belenéztem, de baromira nem értettem. Lehettem vagy 23–24 éves, elolvastam és elküldtem Amerikába a barátaimnak. Így indult a kapcsolatom Esterházyval, de később sokkal komolyabbra fordult.

Olyannyira, hogy 2015-ben eljátszhattam az édes­anyját a Mercedes Benz című darabjában, amit felolvasószínházként mutattunk be élete utolsó hónapjaiban. Ezért nagyon hálás vagyok a sorsnak. Ő is ott volt, és tényleg úgy éreztem, hogy ő a fiam.

Cs. A.: Én is nagyon szerettem. Egyszer megkérdeztem tőle, ő hogy ír, mert annyi minden van az írásaiban, annyi felé el tud menni, aztán visszajön. Megírta például, hogy a szaxofonnal mit kell csinálni. Rákérdeztem, ő is játszik-e ezen a hangszeren, erre azt mondta, nem, de ha szaxofonról akar írni, fölhívja Dés Lacit, hogy akkor hogy is van, melyik ujjaddal, mit, merre…

Hogy kezdődött, hogyan lettek színészek, hogy ismerkedtek meg? Milyennek látták a másikat évtizedekkel ezelőtt, és milyennek látják ma? Meséljenek egymásról.

Sz. K.: Apósom egyszer azt mondta Tóninak, hogy legbiztonságosabb a szürke embereknek. Az édesapja nagyon szeretett horgászni, őt is vitte mindig magával, és erről beszélt neki, hogy ez a tuti. Egyébként a papája is imádta a természetet, és az iskolázatlansága ellenére nagyon okos, tájékozott ember volt, szerette az erdőt is, sokat mesélt, és mindent átadott Tóninak, élő lexikon volt, ahogy Tóni is az.

Hogy lett belőle színész?

Sz. K.: Autószerelő szeretett volna lenni, de kiderült, hogy sokféle anyagra allergiája van. Kollégista lett, miután felvették a Kölcsey Gimnáziumba. Okos gyerek volt. Az autószerelőségről lemondott, a Szovjetunióba meg nem akart menni repülőmérnöki iskolába, bár többen jelentkeztek oda az osztályából. A színészet viszont egyre jobban érdekelte. Egy nem túl jó hírű társulatból, egy amatőr csapatból indult, ahol, mint később kiderült, az egyik vezető abuzálgatta a gyerekeket, de Tóni ezt nem vette észre, boldogan játszott ott, és abszolút kiélvezhette a bohóc énjét.

Felvételizett a színművészetire, elsőre nem sikerült, ezért felvételizett a Nemzeti Színház akkori stúdiójába, egy év után fölvették a Színire, ahol a Horvai-Kapás osztályba került. És ő, akit arra biztatott az édesapja, hogy szürke legyen, megismert engem.

Ki szúrt ki kit?

Sz. K.: Én őt. Állítólag előtte ő szúrt ki engem az utcán, de mivel ő nem lépett volna, jóval később én léptem.  Egy előadásból indult, és el is múlhatott volna. Nekem kellett beleszeretnem szerep szerint.

Mit látott benne, milyennek látta?

Erősebbnek láttam, mint amilyen a valóságban, az életben volt.  A szerepben sokkal határozottabbnak látszott. Az életben nem mer olyan lenni. Nem mer valódi természetességgel erős lenni, képviselni magát. A szerepekben tökéletesen eljátszik bármit, én meg azon dolgozom, hogy az életben is higgye el.

Ha ennyi év után is ezen dolgozik, akkor talán nem is olyan könnyű a feladat.

Sz. K.: Van, amikor sikerül, van, amikor nem. Én mindig is arra törekedtem, hogy ne csak a színpadon játsszam el, hogy valaki vagyok.  Ha eljátszom egy bátor nőt, eljátszom egy erős férfit, akkor vigyem tovább az életemben is, amit megoldok a színpadon.

“Lux Ádám, aki főiskolai osztálytársam volt, a kezdetektől, még az első szentendrei Komédi Franc Ez?-től velünk van, és a mai napig alapember a Hrabalos darabjainkban is.” Fotó: Óbudai Társaskör

Hogyan lett Krisztából színésznő? Milyen gyerek volt, milyen családban cseperedett, milyen ma?

Cs. A.: Apukája egészen korán, tizennégy évesen egyedül feljött Pestre. Csodálatos ember volt, aki úgy, hogy nem volt mérnöki diplomája, a termelési igazgatóságig vitte az Óbudai Hajógyárban, ami akkor még Ganz volt. Mindenki tőle kérdezett mindent. Hajnalban kelt, ment be a gyárba köpenyben, collstokkal. Nagyon hitt a becsületes munkában. Amikor jött a rendszerváltás, majd felrobbantották ezt az egészet, akkor sírt. Hiába volt szocializmus, neki az egész élete benne volt. Mint kulák gyerek került fel Pestre, elvették az édesapjától a malmot, aki meg abba halt bele. Mégis hitt valahol nagyon mélyen a valódi szocialista ideológiában. Hogy termelni kell, úgy legyenek elosztva a javak, hogy mindenkinek jusson. Kriszta édesanyja is vidéki lány, ők is végigjártak jó pár lakhelyet. Kriszta is volt lakótelepi gyerek, mint én. Tehát ők is költöztek, laktak például Tiszafüreden is. Nekem is voltak gyerekkoromban olyan vidéki rokonaim, akiknél laktam egy ideig. Így utólag belegondolva, sok közös pont volt az életünkben. Aztán óvónőképzős lett, majd tanítóképzős, nyilván azt is olyan indíttatásból, amiből a mostani szociális érzékenysége táplálkozik. Ez dolgozott akkor is benne. A tanítóképzőn kezdte az egyik magyartanára a színjátszás felé irányítani.

Először akkor láttam meg Krisztát, amikor Nemzeti stúdiós volt, piros nadrágban álldogált egy oszlopnak támaszkodva, és én nagyon megnéztem. Akkor már elsős voltam a főiskolán. A következő évben láttam, hogy ő is bejutott, de nem mertem közeledni. De az tény, hogy én szúrtam ki őt először.

Azóta három gyerekük született, rengeteget dolgoznak együtt és külön is, kívülről úgy látszik, hogy legendás szövetségben. Az egyik szó, ami erről az ember eszébe jut, az a hűség. Mit jelent maguknak ez a szó?

Sz. K.: Hűség? Szerintem az a fontos, hogy önmagunkhoz legyünk hűek, akkor minden más működik. Ami nem azt jelenti, hogy mi nem leszünk szerelmesek másba, vagy én nem lettem szerelmes másba. Nekem a hűségről inkább az árulás jut az eszembe. Az soha nem jutott volna eszembe, hogy őt eláruljam vagy bántsam. Ez általában is igaz, tehát úgy értem a hűséget, hogy ne áruljuk el, amit vagy akit szeretünk. Én ilyen értelemben jugoszláv partizán lány, vagy egy igazi Pál utcai vagyok. Iszonyú erős a hitem, pedig nem vagyok vallásos, de az alap, hogy nem elárulni, hanem óvni.

Fotó: Családi archívum

Antal?

Cs. A.: Nekem az jut erről eszembe, hogy kitartás és szolgálat. Egyszer voltunk egy meditáción, és nekem megjelent egy olyan kép, hogy pusztai lovas vagyok, és viszem a prédát haza. Kriszta is valamilyen népviselet szerű ruhában volt. Ez így elmondva semmi különös. Nem is az volt a meditáció célja, hogy velünk mi van, de mivel így jelent meg, ez azt mutatja, hogy mi az egyik legmélyebb célja az életemnek. Tulajdonképpen arról szólt a dolog. A gondoskodásról.

Sokszor eszembe jut a hűségről például az is, hogy régebben sokszor nem vettem észre, amikor feleslegesen kitartottam valami mellett, nem mertem a dolgokat elengedni, továbblépni. Akkor azt gondoltam, hogy ez egyfajta hűség, de ezt később át kellett fogalmaznom.

Maga a szó, ha nagyon mélyen leások, akkor tulajdonképpen nekem majdnem egyenlő a szeretettel; szeretet, kitartás, felelősség. Közben arra is rájöttem – ez már a szakmai pályafutásomról szól –, hogy én csak megmagyaráztam magamnak, hogy kitartó vagyok, mert szükség van arra a helyre, ahol akkor már régóta dolgoztam, hiszen így lesz az életünk biztonságban. Aztán rájöttem, hogy nem. Egy pillanatra visszatérve az előző témára, az még ide tartozik, hogy én rögtön láttam, hogy Kriszta nagyon lobbanékony csaj. Ez egyfelől tetszett, másfelől meg ijesztő volt. Később nagyon sokszor meg is kaptam tőle, hogy nekem talán egy kötögetős feleség kellett volna.

Sz. K.  –  Ahogy megérkeztem a színire, úgy éreztem, hogy nekem kevés. Mások görcsöltek, hogy ki ne rúgják őket, én meg zenekart akartam szervezni. Akkoriban, tehát az 1980-as években az, hogy valaki a színin nem azon izgul, hogy ki akarják-e rúgni, még nagyon új dolog volt. Tehát zenekart akartam szervezni, lett is volna rá fellépési lehetőség, de a három zenélni tudó színis visszalépett, többek között Tóni is. Akkor alaposan össze is vesztünk. Igen, nekem kevés volt, hogy csak a jeleneteket csinálgatjuk, már akkor bennem volt a szervezés képessége és a több szintű megnyilatkozás.

Cs. A.: Én mindig beleszeretek Krisztába. Láttam őt valamilyennek, aztán nagyon sok minden kiderült róla, hogy még milyen. Még ilyen is, még olyan is. De mindig van egy visszatérő valami, akkor is, ha összeveszünk. De ez nem jó szó, inkább azt mondom, hogy hullámvölgy vagy mélypont. Mással van elfoglalva, én is mással, és nem érünk össze érzelmileg vagy értelmileg. Ilyenkor mindig jön egy pont, amikor ugyanaz az érzés fog el, mint amikor először megláttam a Nemzeti előtt.  Ezt nem tudom különösebben megmagyarázni, de visszatérő dolog.

Egyszer rájöttem, hogy ő annak idején gondolt valamit rólam, hová kéne nőnöm, és én nem jutottam el odáig. Pont azért, amit mondott, mert nem álltam ki magamért.

Sose zavarta az állandó elvárás, többet várás?

Cs. A.: Időnként bennem is volt valami düh, hogy miért piszkál folyton. Egyszer aztán rájöttem, hogy én őt szeretem, ő pedig azt szeretné, hogy valóban olyan legyek, akibe bele tud szeretni megint. Vagy, hogy, akit szeretni tud. És akkor azt mondtam, hogy tényleg el kellene engednem bizonyos dolgokat, elindulni abba az irányba, amit ő szeretne, hiszen én őt akarom. Ebben részemről komoly küzdelem is volt: tehát most feladom magam, neki akarok megfelelni? De ha neki akarok megfelelni, akkor az gáz, mert abból meg görcs lesz.

Sz. K.: Az én oldalam pedig az, hogy én simán a világ megváltására születtem. Na, most akkor valaki ne fogjon vissza otthon, mert neki a kényelme a fontosabb, hanem jöjjön velem, és váltsuk meg együtt, és tegyünk fontos dolgokat. Szerintem mindenkinek van feladata. Van, aki megfutamodik, én meg belevágok. De Tóni, ha nem együtt jön velem, akkor is a végén mindig bekapcsolódik és segít.

Milyen próbatételeknek kellett megfelelniük közös életük során?

Sz. K.: Az első nagy megpróbáltatás a második gyermekünk betegsége volt. Igazából én is benne voltam, mert vigyázban álltam. Kilenc év múlva jöttem rá, amikor kiderült, hogy valami komoly baj történt a szülésnél, mi is zajlott le, amikor őt a világra hoztam. Tulajdonképpen a szülész főorvosnak kellett egy bemutatónő, hogy az odaérkező harminc orvosjelölt előtt megmutassa, hogy is néz ki egy szülés. Gyakorlatilag megkínzott, ahogy az afrikai nőket, lányokat megkínozzák. Szétfeszített és burkot repesztett, rajtam demonstrált, utána meg simán otthagyott a fájdalmaimmal az asztalon. Még csak arra se figyelt, az az ősi tudás se volt meg, hogy a megfelelő szakaszban álljak le, hogy le tudjon csúszni az a gyerek. Nem, mert a hospitálóknak menniük kellett az egyetemre, menjünk el gyorsan megbeszélni, hogy mi is volt, hogyan is volt. Én meg ott maradtam totál egyedül.

Akkor még nem volt apás szülés?

Sz. K.: Nem, az apákat még nem engedték be. De akkor se tudtunk volna mit csinálni. Nem volt tudásunk. Ott volt a nagyhatalmú főorvos, én meg vigyázban feküdtem. Hamarosan kiderült, hogy  Lilikénk is megsérült akkor. Oxigénhiányos lett, beszorult a szülőcsatornába, nem tudott lecsúszni. Tizenkét évünkbe került a fejlesztése, természetgyógyászok által a gyógyítása, szerencsére már túl vagyunk rajta. A többit meséld te.

Cs. A.: Szerintem az a próbatétel, amikor nehéz helyzetet kell megoldani, és ebben a nehéz helyzetben egymásnak kell támaszkodnunk, mert elfáradtunk. Ilyen több is volt, egy építkezés vagy lakásfelújítás is kihozhat az emberekből régi sérelmeket, fájdalmakat. Az említett szülés előtt – Kriszta talán a nyolcadik hónap körül járt –  az egyik előadásban, ahol csak a darab elején és a végén volt jelenésem, a köztes időben általában egyedül szoktam olvasgatni az öltözőben.

Egy alkalommal, amikor mentem az öltözőbe, beugrott, mi van, ha valamilyen fogyatékossággal születik a gyermekünk. Nem is nagyon tudtam olvasni, mert ez járt a fejemben. Akkor fordult meg először ilyesmi az eszemben, az első gyereknél nem. Lilinél meg valahogy bevillant. Furcsa.

Úgy háromnegyed órát gondolkodtam ezen. Az volt a konklúzió, hogy lezártam a dolgot: ha valamiért így kellene lennie, meg fogjuk oldani közösen. Amikor közölték, hogy készüljünk fel, a lányunk 4–5 éves koráig fog fejlődni értelmileg, és komoly koordinációs problémái lesznek, de lehet, hogy meghal, az nálunk nem problémaként, hanem feladatként jelent meg. Hozzáteszem, hogy Kriszta nagy szervező, aki pillanatok alatt átlát olyan dolgokat, amiket én csak két nap alatt, de sok mindenben meg én működök úgy, hogy sokkal hamarabb átlátok valamit. Ha ő ír egy levelet, gyakran felolvassa nekem, hogy az úgy jó-e. Ebben is kiegészítjük egymást. Ha én írok valamit, azt ő is megnézi.

Az is nehéz helyzet volt mindkettőnknek, amikor előadás közben lezuhantam a Vígszínházban. Egy ideig az sem volt biztos, hogy valaha lábra állok-e.  Tolókocsi, egyebek, akkor tényleg nehéz volt Krisztának is, hiszen alig tudtam emelni. Ezt is vehetjük próbatételnek.

Egyrészt saját részről hogyan kezeli, hogy ennyire kiszolgáltatott, hogy hirtelen bizonytalanná vált a jövő, másrészt Kriszta számára, hogy mit kezd ezzel a kiszolgáltatottsággal, bizonytalansággal.

Cs. A.: Ebbe ő beleállt, vitte a jogi részeit, képviselt engem. Bennem is fölmerültek kétségek, hiszen nem tudtam állni folyamatosan tíz peren keresztül. Forgattam később ugyan, de színházat nem mertem vállalni, mert ha azt mondják, hogy én egy kripli vagyok, akkor kész, vége. Pár év alatt jöttem fizikailag rendbe. De próbatétel volt az Ötödik Sally című darabunk is, amit húsz évig csináltunk. Azt gondolom, minden olyan dolog próbatétel, aminek tétje van az ember életében. Maga a kapcsolat is próbatétel. Mert én megtudok a másikról dolgokat, ezáltal magamról, aztán ezt oda-vissza játsszuk. De valahol iszonyatosan mélyen az van, hogy ránézek egy képre a polcomon, látom Krisztát, amikor Zsófi született és a tengerparton nyaraltunk, és az jut eszembe, hogy ezzel nagyon nehéz lehetett bárkinek is versenyezni. Az akkori énemmel, és hogy én most is ugyanazt a csajt látom. Nem a húszéves nőt, hanem őt, ugyanazt a csajt, ugyanazzal az érzéssel.

Fotó: Családi archívum

Milyen utat választottak a gyerekek?

Cs.A.: Zsófi, a nagylányunk járt dzsessz konzervatóriumba, aztán kiment Olaszországba dolgozni, ott egy kislánnyal foglalkozott két és fél évig. Közben elkezdett jógázni, kiment egy fél évre Indiába, ahol elvégzett egy jógaoktatói tanfolyamot, és dolgozott is jógaoktatóként. Gyógypedagógus akart lenni, Kriszta mondta is neki kiskorában, hogy jó anyuka lesz, és csodás szociális munkás és bárkiről gondoskodó, igazi tanító. India után egy kicsit itthon volt, majd megint visszament Olaszországba. Zseniális, ő a világ legjobb bébiszittere. Maga úgy fogalmaz, hogy mama-segítő vagyok. Elvégzett egy dúlatanfolyamot is,  így szülés-segítő is. Olaszul, angolul magas fokon magától megtanult. Most épp magyar jelnyelvet tanul, angolul már tudja. Lilike járt Földesi Margithoz, volt Nemzeti stúdiós, eltöltött egy évet a békéscsabai színházban, aztán felvételizett a kaposvári és a pesti színművészetire is. Marosvásárhelyre elsőre vették fel. Nagyon jól érzi magát ott, jó a légkör, a színházvezető az egyetem vezetője is,  a román és a magyar tagozat között szoros összekapcsolódás van,  nincs semmilyen feszültség. Imádunk oda menni. Ott valahogy még a régi, nyugodt világ van, a békebeli. Lilike egyik otthonában, most  Békéscsabán dolgozik Csiszár Imrével. Neki is az alkotás  a dolga. Kristóf most lesz 18 éves, tánctagozatra jár. Fantasztikus alkotó ő is, zenél és táncol, színjátszózás is van, benne van A Pál utcai fiúkban is, amit Kriszta rendez itt a II. kerületben. Neki is a művészet az irány.

Sokat dolgoznak együtt, volt olyan szituáció, amelyben a merengő férj rendezte a lobbanékony feleséget. Ez hogy működött?

Cs.A.: Én rendeztem, de ő írta a darabokat. Így volt az És a nyolcadik napon című előadásnál és a Sally­nél is. A mi kapcsolatunkban, akár ő a rendező, akár én, nincs autoriter helyzet, hanem megyünk egymással. Sokszor rájövök, jobb úgy, ahogy ő akarja, és viszont. Itt jön az, amit Kriszta korábban mondott, tehát az az őszinteség, meg hűség, hogy tudjuk képviselni magunkat, igazi legyen a dolog. Nagyon alapos, ha néz valamit, de magánál is nagyon felteszi a lécet. Többször gondolom, hogy ezt nem tudom megugrani, és akkor mond valami olyasmit, ami egy kicsit megsarkantyúz.

Nekem igazából mindig az a lényeg, ha alkotok, hogy ő mit mond, ha megnéz valamiben.  Hogy neki tudok-e újat adni, és itt visszatérek arra, hogy mindig beleszeretek, mert ő is tud nekem újat adni. Vagy valamit csinál, és én rá tudok csodálkozni, hogy Jézusmáriám!

Mindeközben rengeteget dolgozik, színházban, tévében, filmekben is, ráadásul van egy saját zenekara. Ez a feleségére is igaz, aki ráadásul óriási energiákat fektet az elesettek, a szegények támogatásába is.

Cs. A.: Kriszta úgy működik, hogy valahogy minden, amire reagál, ezek a társadalmi dolgok is, amiket elvállal, mind szerelmek. Annak idején osztályfőnökének, Kazimir Károlynak mondta, hogy ő robbantani akar, mire a bölcs mester mondta, hogy maga csak ne akarjon robbantgatni. De nem adja fel, mindig ügyeket, képviseletlen dolgokat karol fel.

Mindez rengeteg energiát követel attól is, aki társ­ként éli át. Amikor Kriszta azt találta ki, hogy hajléktalanként él egy hétig a városban télvíz idején, megfordult a fejemben, vajon mit szól a férje, a családja ehhez az egyáltalán nem veszélytelen kísérlethez.

Nyilván megijedtem, elmondtam neki, hogy szerintem mi lesz, ha ez vagy az történik vele.  Ő azt mondta, ne tegyem rá a félelmem. Végső soron így van mindennel, amit a fejébe vesz. Ilyen volt gyerekkorától kezdve, ilyenek voltak azok, amiket együtt is csináltunk, azok is, amiket csak ő csinált, és ebben nem csak a művészeti dolgok jelentek meg, hanem egy lélegeztetőgépre való gyűjtés, amiből végül két gép lett, vagy egy kilakoltatott család számára szervezett házvásárlási akciója és a többi hasonló is. Minden olyan dolog megvalósult, amit nem maga miatt csinált, hanem úgy, mintha valamiféle papnői feladata lenne. A hajléktalan történetnél, amiből egy nagyon fontos előadást is készített, rájöttem, hogy ez is egy feladat, amit bevállalt, mert baromi fontos. Azt mondtam, oké, nem lehet baja, én azért aggódom, de ezt az aggodalmat nem szabad ráakasztani. Nem azt mondom, hogy nem maradt bennem egy izgalom, mert azért maradt, de én ezt így tudtam elrendezni magamban. Éreztem, hogy ő annyira akarja, nagyon húzza bele a szíve, és azt mondtam, hogy nem lehet baja.

Nem érzi néha soknak mindezt? Gyerekek, család, munka, különböző karitatív szervezetek segítése, és még bármi, ami jön?

Cs. A.: Persze, ő is szokta érezni meg én is. Ő sokszor érzi úgy, hogy visszafogom dolgokban, de ezeket meg tudjuk beszélni. Mert közben bennem is az dolgozik, hogy ha ő ezt nem csinálja meg, akkor nem tudja úgy megvalósítani magát, hogy megmaradjanak az alkotó energiái. Sokszor megtörténik, hogy amikor valamilyen ügy mellé áll, rengeteg gyalázkodást kap. Például amikor a kilenc gyerekes családnak gyűjtött házra, sokan bántották, hogy gyenge színész, és így akarja magára felhívni a figyelmet. Vagy amikor kezdett szétrepedni a házunk a szomszéd építkezése miatt, és ebből nyilvános ügy lett, kapott gyalázkodásokat is.

Iszonyú leleményes a rosszindulat. A házmentés folytatásos regényében legutóbb azt láttam, hogy ő már kezd belefáradni ebbe a dologba, és most a férj intézkedik.

Cs. A.: Én lassú vagyok, lassan írok meg mondjuk egy levelet, ő meg nagyon gyorsan. Régen az is feszültségpont volt, hogy én lassan döntök. Ami nem igaz, viszont tény, hogy nekem több információra van szükségem a döntéshez, mint neki. Valószínű, hogy ettől tudunk mi balanszolni, attól tud mozogni a hinta, hogy így ülünk a két végén. Mondtam is neki, ha olyan lennék, mint te, akkor egy hét múlva szétmentünk volna.

Mészáros Gabriella: EP – azaz az előszó

És hogy mit is kerestünk a Remizben? Beszélgettünk, ettünk-ittunk. Mert volt akkoriban egy gasztronómiai magazin, a Konyhaművészet. Nomen est omen alapon kész művészet volt egy ilyen igényes lapot éveken át el- és fenntartani. Komáromi Zoltán főszerkesztő hatalmas érdeme. Étteremkritikákra készültünk. Mi a boros szektor felől érkeztünk, Péter mint afféle igazi gourmet volt tagja a csapatnak.

Sokfelé járt, rengeteg ételt ismert, tudta, hogy mi a jó. De amit talán az ételeknél is jobban tudott, az maga az evés volt. Ritkán találkozni olyan emberekkel, akik az ételek színét, illatát, ízét, textúráját olyan élvezettel tudják magukévá tenni, mint ő.

Ma már nem létezik a Pink Flamingó a Nánási úton. (Óbudai Anziksz – 2016. nyár) Péter akkoriban szinte mindennapos vendég volt az újonnan nyitott nem túl puccos, de konyhájára nagyon igényes étteremben. Feke Zoltán chef kifinomult fogásokat tett a vendég elé, az elsők között a fővárosban. Szerintem azt az alkalmat, amikor Péter először mesélte a társaságban Feke Zoli és a friss libatöpörtyű esetét, nem felejti el senki, aki részese volt. Az átlényegült és odaadó szeretet, a lelkesedés nem is tudom, kit-mit illetett jobban: a chefet vagy magát a valóban zseniális kis sült hájdarabot. Bármelyik is volt, egy életre élmény marad. Akárcsak egy-két kiruccanásunk vidékre, közös kóstolások, étteremjárások. A bécsi Steirereck akkoriban került fel a világ étteremkalauzainak szűkített listájára, jó is volt. Felejthetetlen a galambmell jus-vel, friss medvehagymával, puy lencse kakukkfűben pácolt libamájjal és a fogasgaluska. Úgy emlékszem, póréágyon kínálták, hallatlanul gazdag és mégis árnyalt fűszerezéssel, tökéletes textúrával. Péter lelkesedése az egyes fogások után egyre fokozódott, akárcsak a személyzet érdeklődése a furcsa társaság és kiváltképp a „nagy ember” iránt. Kellemes és hasznos emlékek, bár egy-két fogás sajnos már ebből a menüsorból is kiesett…

De igazi kapcsolatunk a borhoz kötődik. Rohály Gábor 1995-ben adta közre először annak a kis csapatnak a kóstolási jegyzeteit, amely kezdetben mint Hét Borbírák Rendje, később mint Borkollégium gyűjtötte össze, kóstolta és értékelte a hazai borokat. Akkoriban nem volt sok.

Péter szinte a kezdetektől részt vett a kóstolókon, a kedd esti kóstolókon – és előszóval honorálta az 1997 és 2009 között kiadott Borkalauzokat. Kézenfekvő volt, hogy felkérjük egy efféle kis szolgálatra. Bízom benne, nem volt ez számára igazi tehertétel.

Volt néhány lelkes olvasónk, akikről tudom, hogy leginkább az előszóért vette meg a kötetet. Terhet sokkal inkább jelentett számos gyenge bor kényszerkóstolása – még ma is gyakran emlegetjük baráti körben azokat a jó, lehetetlen „keddi borokat”.

Amúgy igazi kárpát-medencei ízlelőbimbókkal megáldott borisszaként inkább a fehérekhez vonzódott. Baráti viszonyt ápolt Figula Misivel – a papával –, és különösen kedvelte a csopaki, füredi borokat. De a Balaton túlsó partja, Konyári János borai is közel álltak hozzá. Már mindhárman odaát… Jólesett hallgatni ritka megszólalásait, ami másokkal ellentétben nem afféle okoskodás volt. Egyszerű tényközlés. Szeretem-nem szeretem alapon értékelte sokszor a borokat, nem lelte örömét a borászok szidalmazásában. Ez számomra szimpatikussá tette kóstolói jellemét, nem kevésbé néhány igazán jól sikerült előszó. Például a NYELV körül indult eszmefuttatása, ami lehetett volna akár triviális is, mégsem lett az. Mert a nyelv és a bor, a kóstolás maga és a leírás sokszor egy, de mégsem. Egyik nélkül a másik valójában értelmét veszti. Amit a nyelv érez, a nyelv megfogalmaz. Milyen könnyű a németben szétválasztani a Zunge és a Sprache kifejezéseket! De csak egy lépés innen annak megfogalmazása, hogy mit is jelent maga a borkultúra. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ez is tőle hangzott el először, de sokat emlegettük a kóstolókon. Nevezetesen a borkultúra legtisztább és legérthetőbb fogalmát: borkultúra az, amikor a borról beszélni tudunk. Bárhogy is van, remek és időtálló gondolat.

A Borkollégium összejövetelei tizenöt éven keresztül jelentettek igazi szellemi felüdülést sokunknak.

Mert a borok értékelése mellett a borleírás is rengeteg jó gondolatot generált. Például azt, hogy miként hozhatjuk közel egymáshoz Bach és Mozart muzsikáját, mindezt kiterjesztve a szekszárdi és villányi vörösborokra.

A felvetés mindössze ennyi: az angyalok az Úr dicsőségére egész biztosan Bachot játszanak, de a saját örömükre Mozartot húznak. Előfordulhat hát, hogy a villányi nagy vörösborokra magasabb pontszámokat adunk, de biztosan a szekszárdi palackok ürülnek ki legelőször. Efféle kis finomságok, sokszor évődések jutnak eszembe azokról az időkről, Péterről és a borról. Vagy éppen az a pillanat, amikor három volt katonatárs, akik annak idején a lövészárokban saját szórakoztatásukra Horatiust mondtak fel egymásnak latinul, itt találkoztak újra merő véletlenségből, egy kollégiumi kóstolón – vagy talán nem is annyira volt ez a véletlen műve.

Szép időszak, köszönet érte mindazoknak, akiket illet.

 

Előszó
(Rohály–Mészáros: Borkalauz 2003, AKÓ Kiadó)

Már többször elhatároztam, hogy naplót fogok vezetni az évi borozásaimról, az évi boreseményeimről, mondjuk Egy borivó hétköznapjai, és akkor, ha megszólal Rohály szerkesztő úr szigorú telefonja, csak könnyedén bólintanék, elővenném a jegyzeteimet, és semmi perc alatt kész volna ez az előszó.

De ez se rossz, ami van, hogy napokig elüldögélek, tűnődvén, mi is legyen az idén. Ez az őszi kis tehetetlen toporgás fontos része lett az életemnek… Amiként az is, hogy tagja vagyok a borivók meghatározatlan nagy táborának. Nem a szesztestvérek közösségéről beszélek (láttam közelről alkoholistát, tudom, milyen az, félni a bortól), és most nem is az egyre szaporodó bortársaságok elitjéről (miközben szívesen büszkélkedem avval, hogy a Borkollégium asztaltársaságához tartozhatom), nem erről a két végről, hanem a közepéről.

A minap fölhívott egy vendéglős, és lefegyverző lelkesedéssel és szenvedéllyel beszélt egy borászról, hogy annak az új borai milyen remekek, s hogy megtalálta a stílusát és így tovább. Osváth rajonghatott így annak idején a Nyugatban, amikor valami kéziratkincsre lelt.

Ez a lelkesedés és szenvedély az, amely összeköt ismeretleneket, talán hasonlatosan ahhoz, ahogy egy másik lelkesedés és szenvedély az olvasókat teszi közösségé. A Borkalauz 9. évében gondoljunk hát az Ismeretlen Olvasóra, értsd Ismeretlen Borivóra, aki nem a barátunk, barátnénk, de lehetne, tudjuk, tudni véljük, mire csillog a szeme, és mire vág fintort, ismerjük, ha nem ismerjük is.

Az öröm összehozza az embereket. Nyugodtan, örömmel, nívósan (ahogy a bölcs orvosok mondják: egyre rendszeresebben és egyre mértékletesebben) inni, s közben tudhatni, nem vagyunk egyedül: ez jó érzés. Erre a jóra emlékeztessen az ez évi Borkalauz.

Esterházy Péter

 

Előszó
(Rohály–Mészáros: Borkalauz 2006, AKÓ Kiadó)

Minél jobbak a borok, annál nehezebb összemérni őket. Igaz, annál kevésbé szükséges is a méricskélés. Hasonlatos ez az irodalomhoz. Nincs értelme azon hajba kapni, hogy Tolsztoj vagy Dosztojevszkij, Musil vagy Thomas Mann. Másfelől természetesen csak ennek van értelme, egy nagy könyv mindig vízió a világról, az életről, az életünkről, és ezek egymással nem összebékíthető látomások.

Ha kissé erőltetett is ez a metafora, hajlandó volnék a borokban is világlátomást látni – mindazonáltal mélyen hiszek e különféle látomások békés egymás mellett élésében, sőt egységében. A magam részéről a mindenevő boros ember az ideálom, akinek ha vannak is elfogultságai, őszintén nyitott minden égtáj felé. (És még akkor sincs lelkifurdalása, ha lehúz egy pint szőke sert. De ennek szépségeiről talán egy másik előszóban…)

A Kalauz dolga azonban épp az összehasonlítás, az értékelés. Akkor is, ha tudja, milyen sok esetlegességgel kell megbirkóznia. Sőt még azt is tudja, hogy ha minden esetlegességet kiszűrne, akkor sem juthatna objektív végeredményre. Egy ilyen fajta könyv, mint a miénk, irányokat mutat és nagyságrendeket. De főképpen arra biztatja a borivót, döntsön ő. Legyenek szempontjai (ehhez a kalauz objektív segítséget tud adni), és aztán döntsön a legszemélyesebben. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy a leghíresebb, a legnagyobbra tartott borok legyenek okvetlenül a kedvenceink (persze nem is kizáró ok).

Kellenek közmegegyezések, egy jó borkalauz ehhez járulhat hozzá, és kellenek jó borivók, akik azután mennek a saját fejük, értsd nyelvük után.

Esterházy Péter

Mustra

TOP 5

1. Május 1-jén 16 órától személyesen Lackfi János mesél a gyerekeknek, és a képernyőhöz rögzült felnőtteknek. A világ legrövidebb meséiben állítólag nemcsak királylányok, meg hajóskapitányok a főszereplők, hanem a gömbhal, a rántotthús és a fészkes nyavalya is kiemelt feladathoz jut – ez utóbbi biztos csak az esti mese után lesz.

2. Május 2-án 19.30 órától Brahms – Ravel – Strauss online ismétlés az Óbudai Danubia Zenekar FB oldalán. Az épp csak 35 éves dél-koreai születésű Dong Hyek Lim zongoraművész tizenkét éves korában hívta fel magára a figyelmet a moszkvai ifjúsági Chopin-verseny második díjával, azóta töretlenül ível felfelé karrierje. Ravel G-dúr zongoraversenyében alkalma lesz megmutatni, miért ünneplik világszerte ennyire. A koncertet Brahms II. szimfóniája nyitja, amely – ahhoz képest, hogy a zeneszerző kedvence volt a sajátjai közül –, a legritkábban játszott darabja a műfajban. A koncertet Richard Strauss Rózsalovag-szvitjével zárul, amely az elképesztően sikeres, a zeneszerzőt szó szerint sztárrá avató, azonos című opera zenéjéből készült.

Ravel | G-dúr zongoraverseny
Strauss | Rózsalovag-szvit
Brahms | II. szimfónia
Közreműködik | Dong Hyek Lim – zongora
Vezényel | Hámori Máté

3. Május 4-én 20.30 órától Magyariné szeretője című könyv felolvasását folytatják a szerzők  Győrei Zsoltés Schlachtovszky Csaba. Az írókat hallgatva végre kipattanhatunk a napi rutinból, ülhetünk sárkányháton, járhatunk salétrommezőn, csaphatunk leideni palackkal mennykövet, ámulhatunk széklábbal hadonászó főbírón, tűzvészen és kínvallatáson a méltán nagyhírű Emmuska szerzőinek ördögrománjában. Aki pedig nem bír meglenni a szerzők nélkül a következő felolvasásig, de nem akar a könyvben nélkülük továbbhaladni se, az böngéssze Óbudai Anzikszot, itt rábukkanhat Győrei Zsolt írásaira

4. Bár Nick Cave júniusi budapesti koncertje későbbre tolódott, ne bánkódjunk, mert egyrészt jövő májusban bepótoljuk, másrészt elindult a 24 órás Bad Seed TeeVee, ahol videókat, interjúkat, élő adásokat láthatunk, ha véletlenül nem kapcsolunk arrébb Laura Marling élő Instagramos bejelentkezésére.

5. Ha a felsorolt programok ellenére sem bírjuk már az otthonlétet, és úgy érezzük, muszáj szippantani egyet a tavaszi virág illatú levegőből, ellátogathatunk az ELTE Füvészkertjébe. A koronavírus járvány miatt a Füvészkert eddig zárva volt, de április 27. hétfőtől előzetes regisztrációval újra látogatható. Az előzetes regisztrációt a facebook eseményben tehetjük meg. A Kertbe naponta nyitvatartási időben max. 400 fő léphet be.

+1. A Nemzeti Filmintézet nyolc évtized húsz felejthetetlen magyar vígjátékát teszi ingyen elérhetővé online  10 napon át a Magyar Film Napja alkalmából. Május 10-ig elérhető lesz többek között a Hyppolit, a lakáj, a Meseautó, A tanú, a Roncsfilm és a Csinibaba. A klasszikus magyar vígjátékok mától, azaz április 30-tól május 10-ig a magyarfilmnapja.hu oldalról érhetők el.

 

NAPI BONTÁS

ÁPRILIS 30.

15:00 Cirkusz Plusz – Csütörtöki ÉLŐ közvetítések a Fővárosi Nagycirkuszból

18:50 Tom Hardy csatlakozott a BBC gyerekcsatornájához, április 27-május 1-ig ő olvassa az esti meséket

21:00 Élmény: Otthon // Pillangó (16+) Vörösmarty Színház

22:00 Nora Jones élőben a FB oldalán

23:00 Radiohead Archive YouTube

 

MÁJUS 1.

16:00   Tóth Krisztina a karanténban! Beszélgetőtársa Nyáry Krisztián Líra Könyv FB oldalán

16:00   A világ legrövidebb meséi – Lackfi János esti meséje gyerekeknek és felnőtteknek.

18:00   “Gyere velem” a palóc Grand Canyonba! Tárnai Csaba online túravezetése Top-tura.hu-n

19:30   Zeneakadémia Koncertközvetítés 250 éve született Ludwig van Beethoven
Óbudai Danubia Zenekar közreműködésével a Zeneakadémia szervezésében 

19:45   Stravinsky-maraton – Tavaszi áldozat (Le Sacre du printemps) Müpa Home

A MÜPA és a Budapesti Fesztiválzenekar szervezésében

MÁJUS 2.

18:00   Archív felvételek a New Orleans Jazz Festről WWOZ Jazz Festing In Place

19:00   DJ a szőlőben Virtuál vol. 2. Online buli a Homola Pincészet borteraszán

19:30   Brahms – Ravel – Strauss – online ismétlés Óbudai Danubia Zenekar 

20:00   Winterreise Mundruczó Kornél / Proton Theatre / Óbudai Danubia Zenekar TAKE A SEAT! – online Trafó-estek Az előadás május 3-án 19:59-ig érhető el.

20:55   Szent Efrém Férfikar: Wings című hangversenye az M5 műsorá

 

MÁJUS 3.

01:30   Verdi: Luisa Miller – New York-i Metropolitan Opera  23 órán keresztül elérhető

11:00   Misi mókus kalandjai – Vaskakas Bábszínház

19:30   250 éve született Ludwig van Beethoven II Zeneakadémia Koncertközvetítés

Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara közreműködésével, a Zeneakadémia szervezésében

18:00   A hetedik lépcsőfok – Nagyváradi Szigligeti Színház

19:00   Marlowe: Doktor Faustus tragikus históriája – Kolozsvári Állami Magyar Színház

 

MÁJUS 4

 

01:30   Borogyin: Igor herceg – New York-i Metropolitan Opera  23 órán keresztül elérhető

19:00   Don Quixote – Bécsi Staatsoper 23 órán keresztül ingyenes

20:30   Győrei ZsoltSchlachtovszky Csaba: Magyariné szeretője – a szerzők felolvasásában

20:50   MüpArt: Mario Biondi – M5 

 

MÁJUS 5.

13:00   Webinárium: Könyvtári tájékoztatás videochat segítségével – Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum

19:00   Laura Marling live Instagram

19:00   Zsiványtanya – dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház

20:30   Szabó Magda: Az ajtó debreceni Csokonai Színház – M5 

21:00   Sobor Antal-Román Károly: Perelj, Uram! – székesfehérvári Vörösmarty Színház 48 órán keresztül elérhető

 

MÁJUS 6.

10:00   Furka Pista és a sárkány – Nagyváradi Szigligeti Színház

20:00   Dubicz online borkurzus Dunai Detti mutatja be a borászatot és vezeti be az érdeklődőket a borkészítés és borkóstolás rejtelmeibe

19:30   Madaras Gergely és a Budapesti Filharmónia Társaság a Zeneakadémia honlapján, facebook és youtube csatornáján.

 

MÁJUS 7.

10:30   LIVE – Lollipop Zenebölcsi Interaktív foglalkozás tipegőknek és kicsit nagyobbaknak

19:00   Stabat Mater a Szegedi Kortárs Balett előadásában – Nemzeti Táncszínház

21:00   Molière: A fösvény – a székesfehérvári Vörösmarty Színházból 48 órán keresztül elérhető

 

ÓBUDA-ON

Az elmaradt KOBUCI kert nyitó koncert helyett kaptuk ezt a videót –a Besh o droM, csakazértis megnyitotta a szezont!

A KISCELLI MÚZEUM tárgyakat gyűjt a koronavírus-járványhoz kapcsolódóan.
Milyen tudás marad meg a jövő generációi számára arról, hogy mit jelentett Budapest lakói számára a koronavírus okozta válság?

ÓBUDAI MÚZEUM virtuális tárlatvezetés tart az érdeklődőknek.

Az AQUINCUMI MÚZEUMBAN virtuális túrán vehetnek részt az érdeklődők.

Kassák Múzeum programja: Pályaválasztás Kassák Lajossal I.

A rövid interjúk során olyan kérdéseket tettek fel a fiatal művészeknek, amelyeket szívesen megkérdeznénk Kassák Lajostól is, hiszen az ő művészi pályáját is kétségek, radikális váltások, folyamatos útkeresés és önképzés jellemezték.

Óbudai Polaris Csillagvizsgáló FB oldalán:  A Shapley – Curtis-vita Horváth István virtuális előadása. Kulin György (virtuális) Csillagászati Szabadegyetem

 

MAGYAR KERESKEDELMI ÉS VENDÉGLÁTÓIPARI MÚZEUM is csatlakozott a #múzeumozzaszobádból kezdeményezéshez. Az alábbi linken elérhetők online tartalmaik, ahol új blogbejegyzéseket, érdekességeket tesznek közzé a következő hetekben, de lehet böngészni műtárgyaik, kiadványaik között is, barangolni lehet virtuális kiállításokban, oktatási segédanyagaik (kisfilmek és játékok) pedig a pedagógusok és a diákok számára nyújthatnak segítséget a digitális oktatás során.

Az ÓBUDAI TÁRSASKÖR FB oldalán  májusban is folytatódik a Társasköri Kultúrkarantén, zenékkel, videókkal, cikkekkel készülnek az elmaradt programokhoz kapcsolódva.

Az ÓBUDAI DANUBIA ZENEKAR Online énekóra – A zene, az kell! új projektjével az online énekoktatás ügyét szeretné segíteni. Rövid videókban magyarázzák el karmesterük, Hámori Máté vezetésével a klasszikus zene alapjait, a karmester szerepétől a népdalok fontosságán át egészen a számítógépes játék zenéket inspiráló nagy klasszikus művek bemutatásáig.

A Budapesti Fesztiválzenekar Karantén estjeit rendszeresen, élőben közvetítik FB oldalukon az óbudai próbahelyükről bejelentkezve.

Benedikty Béla: Szomszédolás

Ezt:

Péter
Szerette a fiaimat. Nagyokat fociztak a római-parti kertben. Én már rég kidőltem, ő még akkor is játszott velük.
Az én nagyobbik fiam nevét kapta az ő kisfia. Azt mondta, egy ilyen gyerek neve jó lesz az övének is.
Szerette a fiaimat. Szerette a fiaimat.
Az istenit neki, most mit mondjak?

 

Hetvenhárom éves voltam, amikor meghalt. Az öreg ember nehezebben viseli a halálhírt. Aztán hozzászokik. Hogy sokan halnak meg mostanában, kik sosem haltak meg azelőtt – ez talán Kosztolányi.

Bojtár Endre nevű hajdani egyetemi társam és szláv nyelvekből meg litvánból fordítóm bejött hozzám a Rádióba azzal, hogy van itt egy könyv, el kellene olvasnom. Nem, semmi hivatalos, nincs vele dolgunk, csak szerinte ez a pali zseniális. Utánanézett, sokkal fiatalabb nálunk, a könyv címe Termelési regény, kíváncsi a véleményemre. Esterházy Péter írta.

Sejtettem, ki az. Bementem egyszer az anyámhoz a Sobiesky János utcába, a Budapester Rundschau egyik szerkesztője volt akkor, bemutatott egy kollégájának. Anyáddal mi ketten képviseljük a régi rendet, mondta Esterházy Mátyás. Beszélgettünk mindenfélékről. Úgy emlékszem, többször is bementem abba a szerkesztőségbe. Jó volt beszélgetni ezzel az emberrel.

Említette a fiait. Két egészséges focista, egyik sem veszi magát túl komolyan. Az idősebbik ír, nem tudom lebeszélni róla. Ez a hetvenes évek első felében lehetett. A második felében jelent meg a Termelési regény.

Volt egy Betűtenger című műsorom. Abba hívtam be az íróját, vagy valamelyik másikba – nem emlékszem. Csak arra, hogy a felvétel után kimentünk a stúdió folyosóra, és az a csillogó szemüvegű ifjonc megkérdezte, hogy akkor ő most híres lesz ezután?

A nyolcvanas évek végén béreltem egy házat a Monostori úton, ott „nyaraltunk” – nem tudtam messzebbre menni, sok volt a munkám, akkor indult a Danubius Rádió is. Az akkor már világhírű Marci, aki a brazil csapatnak azt a bődületes gólt rúgta, a közvetlen szomszédunk volt, Péter meg néhány utcával odébb lakott. Mindketten megkedvelték az én két kicsi fiamat, az én Marcim (ő Marcell, nem Márton, mint az Esterházy) olykor diadalmasan rám nézett, amikor sikerült kicseleznie az ő Marcijukat. Volt a kertünkben egy hatalmas barackfa (belefoglalván a bérleti díjba), annak a gyümölcsét ették a sportolók táplálékkiegészítő gyanánt.

A Millenárison nyitottak egy Könyvfesztivált. Jobb meggyőződésem ellenére odaültem „dedikálni”. Azt az aktust hívják így, midőn a más ember tulajdonát képező könyvbe belerondítunk valamely íróeszközzel, általában a boldog tulajdonos kifejezett kívánságára. Ültem a kiadóm standja előtt. Aznap csupa jóízlésű ember járt arra, mert senki sem akarta, hogy összepiszkoljam a könyvét, vagy – ami a valószínűbb – fogalmuk sem volt róla, én miért ülök ott; ha netán különben tudták is, ki vagyok én, semmiféle könyvvel nem azonosíthattak, mert arra nézvést semmiféle információ nem állt rendelkezésükre sem közel, sem távol.

A stand látótávolságán belül valahol messze megjelent Esterházy. Meglátott. Kérdezte, leülhet-e. Mondtam, ezt a széket kizárólag neki tartottam fent eddig is, jó, hogy jött végre, nem győztem hessegetni az olvasóimat.

Megbeszéltük a dolgot, azt találta ki, hogy ő most feláll innen, és elkezd ordítani, mint az Annie Hallban a tévénéző, hogy emberek, itt van Alvy Singer. De ha akarom, az én nevemet is mondhatja.

A Könyvfesztivál látogatói közül egyre többen álltak meg, próbáltak rájönni, mit keres annál az asztalnál Esterházy Péter, néhányan elrohantak, hátha megtalálják a kötetét valahol (abban az évben éppen sehol semmije nem jelent meg). Felmerült bennünk, mi lenne, ha az én könyvemet ő dedikálná, hogy a kötet képviseljen valami értéket, de ahhoz be kellett volna menni az irodába, kihozni könyveket, és úgy lerakni, ne lehessen látni, ki írta.

Beszéltünk a Jézus-könyvemről (akkor még nem volt címe). Meg még sok egyébről, ahogy szoktuk, „kitöltöttük a műsoridőt”, azaz ott ültünk, amíg az nekem elő volt írva.

Nincsenek barátaim. Vagy ha vannak, nem tudok róla, más fogalmam van a barátságról, mint ami az általánosan elfogadott. Ami úgy nyilvánul meg az emberek beszédében, hogy „egy barátom azt mondta” meg ilyesmi, mindenkinek sok barátja van.

Esterházyval abban egyetértettünk, hogy nincsenek barátaink, vagy más fogalmunk van a barátságról. A közös életünk harmincvalahány évében akárhányszor találkoztunk, mindig volt miről beszélnünk, olyan folytatólagos szerűen, mintha sosem hagytuk volna abba.

Most egy kis szünet van éppen, amíg én meg nem érkezem oda, ahol ő van.

Amikor kész lett a Názáreti (2016 karácsonyára jelent meg), írtam bele egy ad honorem mondatot, amit a kiadóm megváltoztatott, nem emlékszem miért, de hozzájárultam, gondoltam, Esterházyn kívül úgysem értené senki.

Azért azt most ideteszem, kéziratban megmaradt, hátha mégis érti valaki:
Esterházy Péternek, aki két éve azt mondta, ezt elsőnek akarja majd olvasni. Az ember úgy gondolná, ez már nem történhetett meg. Pedig dehogynem.

Fotó. Oláh Gergely Máté

 

Kijárási tálalom

Nehéz teher a karantén. Nehezen, de cipeljük. Húzzuk-vonjuk. Te értem, én érted. Együtt, egymásért, írnám, ha lenne helye a közhelyes romantikának. Ha volt is benne, már kiveszett belőle és a kezdeti izgalom is megkopott, húzzuk magunk után az egyforma napokat.
Jobb híján vágyakozunk. A vágyak furcsa jószágok, Weöres Sándor szerint jobban tesszük, ha megszelídítjük őket, akkor igába foghatjuk őket és sárkányokkal szánthatunk-vethetünk, mint a tökéletes hatalom maga.
Az én karanténvágyaim sokszor meghökkentőek, napok óta úszni vágyom. A víznek jelen kell lenni az életemben, ezzel eddig is tisztában voltam, de az, hogy ússzak, hogy körülvegyen a víz, érezzem a hullámokat, olyan elementáris erővel tört rám, hogy szinte ijesztő. Már álmodtam is vele.
Aztán van itt egyfajta éhség, ami csillapíthatatlan. A kislányom és a férjem soha ennyi édességet nem evett, annyit sütök, hogy már el sem rakom a mérleget. Én pedig ragadozóvá váltam, mindegy, csak hús legyen, szaftos, cubákos, zsíros, sült, nyers, mindegy. Most éppen egy majd’ három kilós oldalas van a sütőben, és biztos vagyok benne, hogy még forrón szétmarcangolom.
És akkor az elvágyódásról még nem beszéltem. Nem a menni valahova csipkedő késztetése, hanem az otthon hívogatása. A családom kétszáz kilométerre tőlem, ez sokkal messzebb van most, mint valaha. Fogalmam sincs, mikor láthatom őket újra, de hogy mivel várjanak otthon, már tudják. Együtt lenni és együtt enni, az nálunk egyet jelent.
Talán ezért is lettem gasztro író. Mert ha én adok enni, vagy nekem adnak enni, az olyan otthonos érzés. Akkor tudom, hogy szeretnek, biztonságban vagyok, hogy nincs semmi baj, együtt vagyunk és minden rendben van.
Ezért történhetett meg, hogy amikor megkérdezték tőlem, hova megyek és mit csinálok majd először, ha már lehet, azt válaszoltam, a Pastrami étterembe megyek a családommal és tatárbifszteket fogok enni. Mert hogy mikor volt utoljára rendben minden, már fogamam sincs, de hogy hol, arra még emlékszem.


A Pastramiban mindig úgy érzem magam, mint otthon. Ha visszagondolok, meglep, mennyi élményem fűződik ehhez a helyhez, jut eszembe, még a mesterünkkel is itt beszéltük meg a lakásfelújítást, fú, de rég volt! És utána mennyi malteros vödör!
A tatárbifsztek pedig pontosan az az étel, amit – ha szabad profán hasonlattal élnem – körülleng az akolmeleg. Frissen készítik, csak nekünk, sertepertélnek vele az asztalunknál, azt érezzük, hogy ez itt és most csak nekünk szól és ami még fontos, ez egy igazi beszélgetős étel, plusz pont, ha a kislányunk pont felborítja a szörpöt, miközben mi valami ezerszer felemlegetett családi sztorit mesélünk.
Hogy a tatárbifszteknek van-e köze a tatárokhoz, erről még csak homályos utalásokat sem találunk, a feltételezések szerint Európába az orosz konyhából érkezett és a németek hozták be.
A Larousse gasztronómiai lexikon szerint a tatárbifsztek definíciója: „Nyers, apróra vagdalt marhabélszín (hithű gasztronómusok szerint lóhús) bekeverve tojássárgájával, vajjal és fűszerekkel (hagymával, sóval, borssal, mustárral, ketchuppal, pirospaprikával), pirított kenyérszeletekkel tálalják; Belgiumban ezt a fogást „amerikai filé” néven ismerik.”
A Larousse receptet is ad, a klasszikus tatárbifsztek tehát: 150-200 gramm marhahúst (fartőt, hátszínt vagy gömbölyű felsált) daráljunk le, fűszerezzük meg sóval-borssal, egy csipenyi Cayenne-borssal és néhány csepp Worcester-szósszal vagy tabascóval. Dolgozzuk össze, formázzunk belőle cipót, és tegyük egy tálra. Készítsünk a cipó közepébe mélyedést, és üssünk bele egy nyers tojást. Rakjunk ezután a hús köré egy csapott teáskanál apróra vágott vöröshagymát, egy csapott teáskanál lecsöpögtetett kapribogyót, egy kis vágott petrezselymet és felaprított mogyoróhagymát. Azonnal tálaljuk. Kínáljunk mellé ketchupot, olívaolajat és Worcester-szószt.
Na igen, ám ha ennyi lenne az egész, nem a százéves tatárbifsztek lenne az egyik leghíresebb étel. (Az első írott recept 1911-ből való.) Nálunk, Magyarországon is kultusza van és volt, a pesti Gundel étterem hőskorában is étlapon szerepelt. Magyar Elek Az ínyesmester szakácskönyve is említi a receptet, nála kizárólag bélszínből készülhet, és azt javasolja, hogy kétszer daráljuk meg a húst, amit előtte fél napig is hűtsünk, enyhén sós-ecetes pácban. Javaslata alapján mindenki egyénileg fűszerezi meg a tojásos húscipóját, és sót, borsot, paprikát, mustárt, curryt, ketchupot javasol hozzá.
Aztán jönnek a feketeöves változatok, itt a szabály nem más, mint az: ne daráljuk a húst, hanem késsel daraboljuk össze, nagyon-nagyon finomra. A darálás ugyanis roncsolja a hús szerkezetét és elkrémesíti, pedig a jó tatár azok szerint, akik a darabolás mellett tették le a voksukat harapható, „al dente állagú”, darabos.
Mautner Zsófi Főzőiskola könyvében is darabolásra buzdít. Ő a francia-belga elkészítést preferálja, ami a húst hagyja érvényesülni és a fűszerekkel csínján bánik.
Zsófi receptje szerint 4 tojássárgáját kikeverünk négy evőkanál olívaolajjal, sóval, borssal és egy teáskanál dijoni mustárral. Hozzáadunk két evőkanál átöblített kapribogyót, 2 apróra vágott salotta hagymát és negyed csokor finomra aprított salottát. Ezt a mártást keverjük össze a hússal,, majd egy órán át hűtjük.
Nem csak a darálással tudjuk „elrontani” a bélszínt. Semmiképpen sem javasolt az előre bekeverés és a mustáros vagy olajos pácban érlelés. Ekkor ugyanis a savas közegben a hús elkezd „főni”, és pont lényegét veszíti el, a jellegzetes hús ízt.
Nem szabad a húst szobahőmérsékleten tárolni. A tatárt mindig hideg hússal indítjuk. A Bűvös Szakács megemlíti, hogy francia bisztrókban jégágyon tárolják a húst a szervízig, jégen is keverik. Eckart Witzigmann osztrák születésű séf magába a tatárba is kever jégkását, hogy feszesebbé, könnyebbé tegye a húst.
Kedvet kaptak? Sejtettem. Akkor van egy jó hírem. Ha nem szeretnének otthon nekiállni, házhoz viszik. Közszolgálat az Óbudai Anzikszban, tádám.
A Pastrami Ételgyár A la carte étlapjáról lehet marhatatárt rendelni. Megkérdeztem, a húst darabolják, naná! Ne a klasszikus tatárra számítsanak, de megígértem, hogy többet nem árulok el.
Az igazán jó akkor lesz, ha személyesen találkozunk. Kitartás!

Csontó Sándor: Iránymutatás

Jött a hír. „Nem találunk szavakat. Meg vagyunk kövülve.” Pedig dehogynem és igenis! Kerestem hozzád szavakat. Felütjük műveid akárhol, bármikor. Lesz vigasz. Mondom is a nagyobbik fiamnak, Simon, látod? – és elővettem a képedet: – Ő E.P. Még nem ismered. De fogol te még találkozni vele sokat!

Ezt a polcot mind teleírta – mutatok Rád: hattyúk, javított, haris, egy nő, függő, harmónia, KMP, kisssregény, tizenhatos, Hrabal, vessző száz, esti, semmi, napló, sorjáznak a könyveid.

– No, nem a méret a lényeg, ne ijedj meg. Ez a fickó érték, zsinórmérték – élcelődhettem volna, de sose késő. Tanítottad. Gondoskodom Rólad, hogy időben eljuss hozzá, mert jussa van neki is hozzád.

Tartalomhoz adtad a formát, amit persze gumiszobaként tágítottál, amiként a szemléletünket és a tudatunkat. Nálad borult a papírforma, a semmi formaság és a briliáns formakészség által feszegetted a műfaji kereteket. Mit neked szerkezet, legyen az akár egy Trabant is? Vagy Mercedes Benz? Én is csak egyszer fogtam veled kezet az életben, az életedben. Feledhetetlen kézfogócska, idejét sem tudom. Csak a szorítást, a testmeleget, az átható, kék tekintetet, meg azt a bizonyos pluszt. A műveket. Tulajdonképpen 24 esztendővel tovább volt velem a gyámom, bizonyos értelemben az apám, mint az édes. Hát kellett ez a kór (már megint az a fránya rák), hogy rádöbbenjek, mennyit nyom a hiány? Majd’ elfeledtem már. Elnéztem hosszan, homályos szemmel soraidat, „ültem asztalodnál, ittam borodból, láttam meztelen asszonyaid”, és faltam könyveid. Maradt a kvintesszencia. A szöveg, ami örök.

(Kedves Margit! Köszönettel vettem legutóbbi leveleit a zárdából. Két nyár is elmúlt, hogy nem válaszolt már. Reménykedtünk itten a csendes válságokban, de mára minket is meglegyintett a kafkai kor fuvallata. Pedig maga óva intett. Járjon szerencsével az élet után! Üdv az elefántcsonttoronyból: E.P.  p.s. Semmit ne aggódjon, Petike jár! – írhattad volna például.)

Nem hiába szövegeltél, nem kerteltél, nyomtad a rizsát; plakátmagányban ázó éjjeleimtől az irodalmad mentett meg. (Minden szemnek, betűnek megvolt a maga helye, még a kékharisnyára is felszaladtak. Nemcsak a szemöldök.)

Nekem senki nem mondta, hogy Téged olvasni muszáj. Adtad magad, önként s dalolva. Kikapott a rendőr a kezeim közül, amikor a fűben fekve belelapoztam Fancsikódba a Jászain.

– Tilos itten olvasni! Hagyja el a területet! – Az anyád, fakabát! A neved se ejtette helyesen. Hiába, neki a szolgálati szabályzat a feljebbvalója. Veled volt még akkor, nálam Laing-től a Tényleg szeretsz? Tényleg. Megjelentél, szóba kerültél, lelkendeztünk, megvitattunk és gazdagodtunk folyvást. S hogy mi mindent meg nem engedtél magadnak!? Mindent bevállaltál, nekünk, helyettünk, magadért, a textúráért. Szó és szöveg szerint. Be lettünk vezetve, életbe, irodalomba, nyelvbe – miheztartás és bátorítás végett. Szánkba adtad a segédigéket is. Művelted a magyart. Egy simi az arcunkra, egy szelíd billentés az alfelünkre.

Tuggyuk ki vagy. Próféta voltál, szívem! És maradsz is. Szerencsénkre kor- és olvasótársaid lehettünk egyszerre. „Édes Péterem! Hát ide ejtett a jó Isten!” Köszönjük! Neki is. Te mindig betűhív voltál. Zsonglőre a nyelvnek, a magyarnak. Origója a jelennek, ami tegnaptól múlt.

Ön-irónia, el- és nem mellébeszélés, család- és közügyek, regények, emlékezéspróza, publik és kritika; minden, ami kezed alól kikerült az eleganciával, mint gróf és mértékkel, mint matematikus. Teljessé tetted az egészet.

Ültem a Bambi presszó pamlagán, bent a térben. – Mit adjak? Kávét-e, kalácsot? – kérdi Erzsikém, pincérnőm, miközben bambultam a bokája feletti csikóhal tetoválását. Ennek a halacskának csodálatos élete lehet, szívesen cserélnék vele, miközben eszembe jutott, mit mondtál negyed százada: „… a remény és a félelem, a remény, hogy itt most végre lesz valami, és a félelem, az aggódás, hogy nehogy nagyon félre menjen ez az egész.” Félremény. Hal.

Bem apó szobra mögött felharsant a Radetzky March. Rebben már a fekete sas szárnya, alo mars, te rozzant kaszárnya. Hát így. Ez a vég, barátaim.

Fotó: Oláh Gergely Máté

Mint amikor Michelangelo a Dávidot faragta

Fotó: Ducsai Szabolcs

Sokféle zenei projektben vettél, veszel részt a jazztől a ska/reggae-ig, ezek nyilván mind-mind a zenei ízlésed és érdeklődésed egy-egy területét, igényét fedik le. Milyen elképzelés hívta életre a Subtones-t?

Megpróbálok ötvözetet készíteni mindabból, amit szeretek. Nagyon sokféle zene érdekel, és még több félében dolgozom, a szimfonikus zenekartól a DJ-vel live act-ezésig. Szerettem volna megtalálni azt a kiindulási pontot, amiről azt mondhatom: na, ilyet csinálok én, ha nem szól bele senki. Amikor ezt megtaláltam, onnan lehetett tovább kalandozni mindenfelé.

És ha már a számos projektednél tartunk: hogy fér bele ennyi minden az életedbe? Most nem is csak arra gondolok, hogy a naptáradba – hanem hogy a fejedbe, a kreativitásodba? Hogyan hatnak ezek a területek egymásra? Egyáltalán hatnak egymásra?

Amikor alkalmazott zenészként dolgozom, akkor mindig az adott projektbe kell „szerelmesnek lenni”. Ez arra nevel, hogy akár olyan dolgokban is magamra találjak, ami amúgy élből nem érdekel, vagy akár taszít. De a zenehallgatásom is teljesen rapszodikus, sokszor az egész telefonomat shuffle üzemmódra állítom, ami véletlenszerűen dobálja a zenéket és úgy járok-kelek. Amint jobban elmerülök valamiben, azonnal viszketni kezd az agyam másik oldala. És minél többet dolgozom, annál többet jár az agyam. De ez egy létező képlet, amikor például Michelangelo a Dávidot faragta, közben rajzolt, verseket írt, annyira lendületben volt.

Hogyan készült el a most megjelent Subtones-album? Mesélj egy kicsit az alkotói folyamatról! Kifejezetten bő csapattal hoztátok össze az albumot, hogyan sikerült az embereket és a kreatív folyamatokat összefognod?

Amikor zenét írok, azt szeretem, ha nincs ott senki, vagy lehetőleg alszik mindenki, vagy leginkább egy másik kontinensen van. Ha minden kész, akkor előjövök: tádámm! Ehhez képest most úgy ment, hogy félkész demókat csináltam, aztán áthívtam Flórát és Verát (Kiss Flórát és Jónás Verát – róluk később – a szerk.), és nálam lógtunk. Közben hallgattunk egy csomó zenét, beszélgettünk. Egy kis idő múlva elkezdtünk molyolni, és közösen írtuk a dalokat. Könnyűnek tűnik mindez így leírva, de nekem ez fényévekre van a komfortzónámtól. Verának mondjuk látszólag nagyon könnyen ment mindez, félelmetes tempóban és minőségben tud alkotni egyik pillanatról a másikra, akár az ajtón beesve. Flórával ilyen szempontból talán jobban hasonlítunk, ő is elvonulósabb típus.

Ami a Fenyvesi Marcit illeti, a 25 éves Anima-lemezre vettünk föl anyagot két éve nála, és bár tudtam, hogy milyen rendkívüli zenész, nem ismertem mint hangmérnököt. Első pillanattól kezdve azt éreztem, hogy rá van szükségünk, az ő bátorságára, meg nem torpanására. Szerencsés vagyok, mert elmondhatom magamról, hogy az ország legjobb hangmérnökeivel dolgozhatok, szinte hétről hétre, mégis egy percig sem volt kérdés, hogy Marcival akarok lemezt csinálni. Minden dalról milliméterre pontos előkép volt a fejemben, de ezt nem mondtam el a többieknek. Felvettük a zenét, az improvizációkat, mindent, aztán össze-vissza vagdostam otthon, mint egy kubista festményt, elküldtem Marcinak, és ő a saját szájíze szerint keverte meg. Sokszor homlokegyenest más lett az eredmény, mint amit elképzeltem, de hiszek benne, hogy így lett jobb.

Két énekesnő, a már említett Kiss Flóra és Jónás Vera énekel a lemezen. Miért éppen rájuk esett a választásod?

Verával évek óta együtt dolgozunk, minden percét imádom. Őserő és végtelen tehetség, azt hiszem ez a két dolog, ami egyből beugrik, ha hallgatom. Hogy ennyire tehetséges szeretnék lenni én is. Flórával a Modern Art Orchestra tagjaként ismerkedtem meg, és lehengerlő volt az érzékenysége, a precizitása. Teljesen különböző habitusú énekesek, de nagyon jól működnek együtt, emberileg és állatilag is (nevet).

Általában is érdekel, hogy milyen zenei hatások érnek mostanában, de arra különösen kíváncsi vagyok, hogy mik azok a zenei impressziók, amik a Subtones világára hatással voltak.

Tudatosan próbáltam visszaásni a gyökereimhez, nagyjából definiálni magamat, amikor ezeket a dalokat csináltuk, persze azzal a tudattal, hogy mire a többieken átmegy az anyag, úgyis tök más lesz, mint amit elképzeltem. Márpedig ezek nem akárkik; Benkő Dávid, Csízi László, Csókás Zsolt, Fonay Tibor és Szarvas Dávid alkotják a bandát a lányok mellett, csupa creme de la creme zenész.

A Doors abszolút alap zenehallgatási élményem körülbelül 6-7 éves koromból, a mai napig imádom. A kilencvenes évekből a bristoli vonal hagyott bennem mélynyomót, később Sting, Amy Winehouse, Roy Hargrove dolgai jöttek. Manapság leginkább Robert Glasper és holdudvara csigáz föl, azonkívül Ambrose Akinmusire-t, Nubyan Twistet, Hiatus Kaiyote-t, Tal Winkelfeldet hallgatok legszívesebben. Rengeteg jazzt is hallgatok, mostanában főleg régieket, a nagyokat. Trombitások közül Louis Smith, Dizzy Reece, Avishai Cohen pörgött az utóbbi időben, de úgy nem indulok el otthonról, hogy nincs a zsebemben Freddie Hubbard és Miles Davis. A popzenének csak az 50%-a zene, a másik fele pop. Ez zenészként sokszor iszonyú lehangoló tud lenni, ugyanakkor hatalmas lehetőség-tárház is: ha van ötven százalékom, amivel azt csinálok, amit akarok, nem kell feltétlenül seggriszálásra elverni. De ennek a világnak inkább a hangszínei izgatnak.

És ha már itt tartunk, milyen egyéb kulturális teljesítmények értek utol mostanság? Jöhet bármi: film, sorozat, színház, képzőművészet és így tovább.

Eszembejutási sorrendben: Farkas István Kihűlt világa az MNG-ben, Euphoria, nyilván már csak Rév Marci miatt is, szerettem a Platonovot a Katonában, és persze imádtam a Jokert. Dinyés Dani operabeavatóit kötelezővé kéne tenni mindenkinek. Nagyon szerettem a poket zsebkönyveket, amíg a városban szaladgáltam, és volt értelme, hogy elfér a zsebemben. Mostanában verseket olvasok, Dsida Jenőt és Nagy Lászlót főleg. Sztravinszkij Tűzmadárjából a szvit verziót másolom, ha van rá energiám, a másolás nagyon jó módszer arra, hogy átszűrjek valamit az agyamon.

A jól ismert okok miatt most megállt a világ: hogy töltöd a karanténhétköznapokat?

Négyen vagyunk otthon, a feleségemmel és két kisfiammal, kvázi privát ovit-bölcsit tartunk. A gyereknevelésen kívül nem sok mindenre marad idő vagy energia, de legalább együtt tudunk lenni. Próbálunk nem egymás agyára menni, több-kevesebb sikerrel. Az operámat nem most fogom megírni, de például soha nem sportoltam annyit, mint mostanában.

Persze egy napon a karanténnak is vége lesz. Min töröd a fejed, vannak új projektterveid a láthatáron? 

Nagyon sok tervem van, a Subtonesszal is tovább akarok menni, és zeneszerzőként is szeretnék sokat fejlődni, sokkal többet zongorázni, és nagyon sokat koncertezni. Hogy aztán ebből mi valósul meg, és jövő ilyenkor vidám kiflikönyökű pék leszek-e, azt nem lehet tudni.

Bodzay Zoltán: Sampon, szappan, szotyi, vaj + Esterházy

Ritkán teljesülnek az ilyen listák maradéktalanul, de ezúttal a beszerzendő áruk mindegyikét megkaptam a boltban – pipa, mondhatnám –, így hát megpróbálom teljessé tenni a magamnak tett vállalásomat; Esterházy Péter Az olvasó országa című kötete ugyan 2018-ban jelent meg, nem késő talán még most sem előhozakodni vele.

 

Az olvasó országa

Hogy mondjunk így mindjárt az elején a könyvről mint tárgyról is valamit: a kötet maga – bár fekete – szép. A szokásos egyszerűség, ízlésesség, de posztumusz kötethez illőn kicsit gyászos. Tartalmilag 2003 és 2016 között keletkezett írások vannak benne, műfajuk szerint publicisztikák, esszék, jegyzetek és beszédek, szám szerint 173-an. Naná, hogy prímszám. Szerzőnk különös vonzódása a prímszámokhoz köztudott. Véletlen lenne a 173, vagy a szerkesztő rendkívüli figyelmessége?

Vannak itt tehát mindenféle írások, politikai jellegűek is. Nekem ez utóbbiak nem kedvenceim, mert…, ezt most hagyjuk, ne rontsunk ünnepet, de megosztó jellegük miatt ezek vezetnek oda, hogy néhányan szerzőnk irodalmi alkotásait is semmisnek nyilvánítják, noha kétségtelenül úgy van, hogy

„aki irodalmat politikai elfogultsággal olvas, az ostoba. Olvasó, tilos ostobának lenned. Szeretem azt mondani, hogy meglehet, a társadalom megosztott, de a könyvespolcaink nem. Hát… nem tudom. Határeset. Olvasó, ne légy ostoba”.

De bármennyit is óg-móg, zsörtölődik, bosszankodik, méltatlankodik, indulatoskodik is EP az írásaiban, lenne rá egy fogadásom, hogy legalább annyit, ha nem többet dicsér, elismer, magasztal, méltat, istenít, éltet, pozitív szavakkal illet embereket, tetteiket, cselekedeteiket (na, ugye, hogy lehet De szóval mondatot kezdeni).

Fotó: litera.hu

Rómaifürdő egyben

Egyáltalán, a kötetben minden az olvasóról szól, ami ugye már a címben is jeleztetik, na és persze a szerzőről is, aki történetesen óbudai, közelebbről pedig rómaifürdői, amit ő soha nem hallgatott el, sőt. Inkább gyakori szereplője e hely írásainak, bár a terjedelmes életműből nem könnyű előkeresni az ide vonatkozó részeket.

Közelítsük meg EP-t kicsit rómaifürdői oldalról, merthogy ugye alapvetően rómaifürdői lakos (volt), leszámítva a kitelepítés nem is oly rövid időszakát.

Tőle tudjuk például, hogy Rómaifürdőt mint helységnevet egybe írjuk. Nem lebecsülendő tudás ez, ugyanis, ha a pulya kimegy Rómaifürdő HÉV-megállójához (vár a tujára, pulya és tuja így együtt van immár), évtizedek óta kétféle tábla fogadja őt ott.

Az egyiken külön, a másikon egybeírva a helységnév. Amit rosszul tanulunk meg gyerekkorban, az úgy marad. Amit meg kétféleképpen, abból még súlyosabb zavarok is keletkezhetnek.

 

Rendszerek, oldalak

Más emlék, de nem megyek messzire a HÉV-megállótól. Nem történelemformáló eseményként említem, de még a rendszerváltozás idején egy bizonyos strand kétféle oldaláról csesztettük a rendszert. EP a Római strand északi feléről, én a déliről. Ő a kerítés gyerekek általi átugrásának, áttolásának mikéntjeit feszegette, míg jómagam a strand focipályájához való hozzájutást, annak ugyancsak a kerítésen átmászkálással kapcsolatos lehetőségeit taglaltam. Noha a foci már családi okok miatt is hozzá közelebb állt, ő fürdeni, és jó családapaként fürdetni akart, míg én focizni, máskor egyérintőzni szerettem akkoriban a strandon – már amikor el nem zavartak onnan. Ő országos lapban, vagy később könyvben tette szóvá rossz érzését a házától mintegy tíz méterre lévő strandkerítés okozta akadály miatt, míg én egy fővárosi lapocskában dödögtem, morogtam, hogy ha már megszüntették a környék sportpályáit, miért nem lehet igénybe venni a közintézmények, mint a strand vagy az iskolák ilyen udvari lehetőségeit.

Arányérzék ide vagy oda, azért így is jólesett egyformán gondolkodni Rómaifürdő sportéletéről, noha csak én tudtam arról, hogy ez közös ügyünk, hiszen ő vélhetően nem olvasta a Fővárosi Közmű újságot.

(Zárójelben: mindez a nyolcvanas évek végén játszódott le, ám azóta sem javult érdemben a helyzet. Csoda-e, hogy nincsenek ma Esterházy Marciink? Jó-jó, van egy, de ő Marcell, nem Márton, és nem focizik. Nem a lába ügyes, mint ahogy Az olvasó országa című kötetből is megtudjuk, inkább a keze meg a szeme.) Ő a strandon túli dolgozószobájából, míg én alig háromszáz méterre, a kempingen túlról bontogattam a kerítést – mindhiába.

 

Kinek ki a fontos?

Bár az írások és az olvasások nem überelhetnek semmit, nem voltunk egymástól mindig ilyen messze. Amikor Sasvári Edit (jelenleg a Kassák Múzeum igazgatója – akkor még kiscellista muzeológus) bemutatott minket a Pesti Vigadó aulájában, különös keveredést okoztam tétova udvariasságommal. A társaságban szintén ott lévő Szüts Miklós festőművész feleségének, Vojnich Erzsébetnek nyújtottam előbb a kezem, mire ő mosolyogva dorgált meg: Fiatalember, miért nem a fontos embereket köszönti előbb! Motyogni próbáltam valamit arról, hogy talán a hölgyet elébb, de már minden szem EP-re figyelt, mintha erre a kérdésre válaszolhatni csak egyetlen alkalmas személy lenne a Vigadó épületében – von haus aus, ugye –, a gróf úr úgymond, aki majd megmondja a tutit.

EP kicsit elgondolkodott a dolgon. Nem csinált úgy, mintha erre vonatkozóan határozottan ismerné Szent István intelmeinek, vagy legalább Werbőczy Hármaskönyvének ide vonatkozó részeit, nem. Érthetően nem hivatkozott a (neki „csak”) 11 hónapi katonai kiképzésén tanultakra sem, mely szerint a nagyobb rendfokozatú személy számít elsősorban, de ha alacsonyabb a rendfokozat, ám magasabb valakinek a beosztása, mint a másiknak, akkor meg az a király. Ilyen is van, talán a diplomáciai sorrend is hasonló lehet, de ezek itt most nem játszottak.

A jelentőségteljes várakozás (lehelet megszegik) közepette aztán EP csak valami ilyesmivel ütötte el a dolgot: hát, azért a hölgyek nekem is fontosabbak lennének. Nevet.

 

Halál elől

A 2010-es könyvhét miskolci megnyitóján mondta EP: „Úgy cirka tízévenként szoktam könyvhetet nyitni, és ilyenkor nehezen tudok ellenállni a kézenfekvő kísértésnek, hogy mintegy varázsigének tekintsem az idevágó mondatszokást – tehát itt, most: A miskolci könyvhetet megnyitom…” Aztán sajnos nem telt el újabb 10 év, közbejött a felejthetetlen, 2016. évi megnyitó a Vörösmarty téren Déssel.

 

A Dunára vezető utca

Bár nem volt a hagyományos értelemben vett törzshelye, az olvasónak, főleg annak, aki itt él, vannak Esterházy-helyszínei a környéken, kicsit olyanok is, mint a Hrabal-hívőknek Prágában, vagy akár a Joyce-kedvelőknek Dublinban. A régi vendéglátóhelyek ugyan pusztulnak, a hírek szerint most bontják az egykori Sétahajót, a Halászkert lakóház lett már régen, más helyek is inkább vegetálnak, mintsem virágoznak. Nemigen lehetett őt látni a Duna-parti helyeken, ami az utóbbi évek nyüzsgését tekintve érthető is.

Aztán arra emlékszem még, hogy írt valahol, talán a Hasnyálmirigynaplóban valamelyik utolsó sétáinak egyikéről, amikor a Duna-part felé menet elfáradt.

Igen. Séta az Emőd utcán a Dunáig, vagy legalább csak a Dósa utcáig, közben egy kerítéskőre leülve, megpihenni járás közben.

Felidézi bennem mindazt, amit a környékről, a fiatalkoráról írt, egészen a gyerekkori iskolába menésről, a csillaghegyi focipályáról és az egyesületi évadzárók nagy pacal­evéseiről, a házuk átépítésének időszakáról, az utcában a Duna felé menet egykor volt Halászkert halászlevéről (Egyé’ apa, egyé’ csak), az egykori Evezős vendéglő, aztán Pink Pelikán gasztronómiai kísérletéről, a hagyományos evezős környék teniszvilággá alakulásáról vagy a Római strandról. Miért ne lehetne ez az utca az övé (mondom most már sokadszorra, mintegy Karthágózva mindhiába)? Nem csak úgy, ahogy eddig is hívtuk a környéken néhányan, azaz Esterházy utcájának, mert nem jutott eszünkbe az Emőd utca neve, hanem valóban róla elnevezve.

 

Írás és olvasás

Az olvasó országa című kötet utolsó írásai 2016 tavaszáról, esetleg nyár elejéről valók. Aztán, miközben persze másutt többnyire zavartalanul ment tovább az élet, Rómaifürdőn 2016. július 14-én hirtelen nem is ősz, hanem mindjárt tél lett…

Ugyanakkor, hogy mégse hó és halál legyen ennek az írásnak a vége, rögtön hozzátenném, hogy valami kényszerből – talán azért, hogy visszanyúlva legyen kerek ez a történet – azonnal elkezdtem újra olvasni a Kis Magyar Pornográfiát és aztán tovább a kezdeti írásait. Mert hiszen Márainak igaza van (amit EP a kötetben vagy tízszer is idéz): „Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült… (…) Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas”.

Zeke Gyula: Hogyan mentettem meg Esterházy Pétert

Magam sem emlékszem, ki említette elsőként nekem, talán az apai nagyanyám, de még inkább a nagybátyám, egyikőjük sem él már. A családba a nagyapám hozta, ez bizonyos, ám mire nekem a hatvanas évek közepére nagy nehezen megjött az eszem, ő már kezdte odahagyni a sajátját. Nem tőle hallhattam tehát, hanem leginkább a legkisebb fiától, fönt említett nagybátyámtól, aki 1938-ban született, s aki érzékeny éveiben a legtöbbet volt vele. Míg ugyanis a nővére és a bátyjai (köztük apám) tízéves korukban a két világháború közti református kántortanítói életrend képzési mintáját követve elhagyták a szülői házat, hogy nagykőrösi kisgimnazistaként onnantól az év nagyobbik részében kollégiumban, szüleiktől elszakítva éljenek, ő a háború miatt a fogékony kamasz éveiben is otthon maradhatott, és sok mindent hallhatott az apjától, amit a testvérei nem. E helyzet folytán számos történet hozzám is rajta, s nem az apámon keresztül jutott el.

Köztük volt ez is, hogy tehát a nagyapjuk, az én apai dédapám, nyéki Zeke Lajos (1844–1913) siklósi református lelkész pápai teológus korában kimentette a vízből a kis Eszterházy grófot.

A derék, szívmeleg eset, mondom, valamikor tizenhat éves korom körül jutott el hozzám, tehát úgy 1972-ben. Mivel kamaszkorom kezdete óta érdeklődtem a történelem iránt, tudtam nagyjából, hogy az Eszterházyak az ország egyik jeles főúri családja voltak, és büszke voltam a dédapámra azért is, mert már akkor úgy úsztam, mint a balta.

Esterházy grófok 1867 körül, a középütt ülő legidősebb fiú Péter dédapja

Azután telt-múlt az idő, Péter fényesen belobbant az irodalomba, és a Termelési regénytől kezdve a nyolcvanas évek szellemileg ígéretes éveiben nevezetes „fehér könyvei” nekem is alapolvasmányaimmá váltak. Még később, valamikor 1986 nyarán meg is ismerkedtünk, persze csak mint pályatársak – Németh Gábor vitt el az Elektromos pályára, abba a csütörtök délelőtti futball-társaságba, amelyről azóta többen is írtak már. Bennem a prózaírás gondolata akkor még épphogy motoszkált csupán, és jól emlékszem Péter mérhetetlen tekintélyére, pedig ott nagyrészt a kortársai közt volt, és én is mindössze hat évvel voltam nála fiatalabb.

Körülötte forgott ott már minden (a focit nem számítva, persze), ám ő a legkevésbé sem élt (nemhogy vissza, oda sem) ezzel a tekintéllyel, és ugyancsak mérhetetlen szeretet áradt belőle.

Amikor például az öltözőben csendben elvakkantottam, hogy ma vagyok harminc éves, olyan boldog ünneplésbe kezdett, fölemelte a karját, megfogta a vállamat, tartott egy darabig, majd elengedett, mint dobásnál a korcsolyában, és csak azt ismételgette sugárzó mosollyal: „Nézzétek! Harminc éves! Nézzétek!”

Akkortájt kezdtem forgatni a fejemben, hogy utánajárok a történetnek, és ha megtudtam, amit még lehet, átadom neki, végtére akkor is őt illeti, ha a nehezen megszámlálható Esterházyak sokadalmában nem érintené személyesen. Ismét telt és múlt azonban az idő, nagyjából az életem második fele, amitől Péter betegsége kezdetéig nemigen tartottam, van (lesz) még belőle elég, gondoltam mindig. Közben 2007-ban meghalt a nagybátyám, fő hírforrásom, és csupán abban bízhattam, hogy végre hozzájutok az ugyancsak református lelkész keresztnagyapám emlékiratához, amelyet 1946–1947-ben vetett papírra, amelyről valamikor a múlt évezred végén szereztem tudomást, s amelyben okkal remélhettem föllelni a történet további részleteit. Ismertem is őt személyesen, mert a dédapám legkisebb, tizenkettedik gyermekeként csupán 1895-ben született, és 1976-ban halt meg, ráadásul ugyanúgy hívták, mint az apámat és engem.

Önéletírása azonban csupán idén januárban, bőven már Péter, és nem sokkal a saját apám halála után ért el hozzám. Ám amit leírva találtam benne, szíven ütött.

Az itt Önök által is látható fotók alatt ugyanis az alábbi bekezdés állt:

„Kint fürdött a pápai földes úr, gróf Eszterházy Móric hat gyermeke a Pápa város határában álló Füzes malom mellett elhúzódó Széles vízben egy szép kora nyári nap délutánján. Édesapám ugyancsak ott a közelben tanulgatott, kezében valamelyik teológiai stúdium jegyzetével. Az egyik vakmerő és rakoncátlan kis gróf fiú bemerészkedett a mély vízre. Kezdő úszó volt és hamarosan segítségért kiáltott. Édesapám, kitűnő úszó lévén, minden gondolkodás nélkül a vízbe vetette magát és a már elalélt kis grófot kimentette a víz hullámai közül. A hálás szívű gróf Édesapámat már másnap a grófi kastélyba hívatta. Ettől kezdve éveken át a grófi csemeték nevelője volt.” Néhány oldallal odébb a keresztnagyapám megjegyzi még, hogy édesapja „nyolc éven át volt a gróf Esterházy család négy ifjú grófjának a nevelője.”

Keresztnagyapám gépelt képaláírása
az emlékiratban édesapja fiatalkori arcképéhez

Kétségkívül Péter családjáról, a tatai ágról van szó, ezt nyomban láthattam, s nem csupán azért, mert a pápai uradalom az övék volt, de azért is, mert Péter nagyapja, az első világháborús miniszterelnök, gróf Esterházy Móric (1881–1960) utóneve a család többi ágában sosem fordult elő. A Wikipédián fellelhető családfa már valószínűsítette azt is, hogy az ő apja, tehát Péter dédapja, gróf Esterházy Miklós Móric (1855–1925) jó eséllyel lehetett a megmentett fiúcska. Ezt persze első ránézésre nem tekinthettem bizonyosnak, hiszen – amint az a képen is látható – a hat csemete közt két lány volt csupán, így a „rakoncátlan kis gróf” a négy fiú közül elvben bármelyik lehetett. Elvben igen, ám a valóságban nemigen, amint ezt egy kézenfekvő meggondolás második ránézésre máris mutatta.

A dédapám ugyanis, amint fönt írtam, 1844-ben született, Pápára a teológiára így legelébb tizennyolc éves korában, 1862-ban juthatott el. S ha igaz a keresztnagyapám közlése – ebben pedig hihetünk, hiszen csak az apjától tudhatta –, mely szerint a nyolc éven át tartó házi nevelősködés a vízi mentéssel kezdődött, vagyis Péter dédapjának hét éves korában, az némiképp növeli főszereplésének valószínűségét.

Hisz hét éves létére inkább feltételezhetjük róla a „kezdő úszó” állapot és a vízbe menéshez szükséges gyermek-bátorság együttes meglétét, mint az akkor nála még jóval kisebb öcsök esetében.

Van azonban egy további – persze ugyancsak közvetett – bizonyíték, melyre az itt látható fotók vezettek. Keresztnagyapám gondos gyűjtője és őrzője volt minden (család)történeti papírnak és fényképnek, s ezeket rendre be is építette emlékiratába. Magam egyelőre csupán egy másolt példánnyal rendelkezem, így nem tarthatom a kezemben és fordíthatom meg az eredeti felvételeket: van-e esetleg bármi írás a hátoldalukon. Az értékük azonban így is felbecsülhetetlen. Nekem azért, mert a dédapámról ez az egyetlen fénykép, amely fiatalon mutatja őt, a grófok fotóit pedig sehol másutt nem leltem fel az Esterházyak családtörténeti irodalmában. Keresztnagyapám a maga készítette képaláírásban IV. éves teológusnak mondja az apját, amit nem csupán a felvétel hátlapjáról, de tőle magától is tudhatott, hiszen apja 1913-as halálakor már tizen­nyolc éves volt maga is. A képen tehát a gyönyörű dédapám huszonkét évesen látható. Az Esterházy gyermekekről készült fotó idejét is nagyjából ekkorra, 1866–1867-ra tehetjük, hisz a középütt ülő legidősebb fiú, Péter dédapja, a fönt említett gróf Esterházy Miklós Móric itt legalább tizenkét éves fiú már.

A felvételen nagy valószínűséggel
gróf Esterházy Miklós Móric (1855-1925),
Esterházy Péter dédapja látható tizenkilenc éves korában.

Egészen bizonyosan nem felel meg viszont a valóságnak a keresztnagyapám másik közlése, hogy a magában ülő férfiú a hat Esterházy gyermek apja volna. Lehetetlen ez, hisz az ide vonatkozó családtörténeti kötet közlése szerint a gyermekek apja gróf Esterházy Móric (Péter ükapja tehát) 1807-ben született, s 1890-ben hunyt el. (Az Eszterházy család és oldalágainak leírása. Írta Gróf Eszterházy János. Budapest, 1901. Kézirat gyanánt kiadja Herczeg Esterházy Miklós, 166. p.)

Ő tehát a gyermekei megszületése és a képen látható cseperedése éveiben hatvan év körüli férfi volt már, a felvételen viszont hetykén füstölgő szivarkával a szája szélén egy tán ha húsz esztendős fiatalember ül.

S ez a fiatalember a hosszas nézegetésemet követő meglátásom szerint nem más, mint maga a legidősebb fiú: gróf Esterházy Miklós Móricz. Túlságosan is feltűnő a vonások hasonlósága közte és a csoportképen látható legidősebb fiú közt ahhoz, hogy ne ekképp nézzünk rá. S ha nem tévedünk, arra is mindjárt magyarázatot lelünk, hogy mit keresett a dédapám hagyatékában épp ez a két kép. Ő ugyanis, amint azt az Arcanum rá vonatkozó találatai meglehetős pontossággal mutatják, a pápai református teológia elvégzése utáni években a környék egyházközségeiben jutott segédlelkészi állásokhoz, s csupán 1874-ben költözött Siklósra, hogy két évnyi segédlelkészség után 1913-as haláláig papként szolgálja felekezete templomát és hívőit. Márpedig 1874-ben a gróf tizenkilenc éves fiatalember volt, épp, mint a felvételen ülő, életkorának és végtelen társadalmi szabadságának minden ismertetőjegyét mutató férfiú.

S mi egyéb oka lehetett volna rá, hogy e két fényképet a távozó dédapámnak adja, mint a hála gyermek­életének megmentéséért és a házi tanítóskodás hosszú, közös éveiért?

Tisztázandó részletkérdésként Önök elé tárom még, hogy a fönt idézett családtörténeti kötet a képen látható hat gyermekkel szemben mindössze háromról tud, az 1855-ben született főszereplőnk mellett Franciska-Annáról (1856) és Berta-Mariannáról (1857). Vagy a szerző információi voltak hiányosak, vagy unokatestvérek is láthatók a képen, erre a kérdésre pillanatnyilag nem tudom a választ.

Hogy az eset történetként eljusson hozzám, ahhoz persze az is kellett, hogy a dédnagyapám tizenkét megszületett gyermekéből nyolcat eltemessen, és a halállal csak azért is dacolva tizenegyedikként megszülessen 1893-ban a nagyapám (s így 1931-ben az apám, majd 1956-ban én…), tizenkettedikként pedig a keresztnagyapám, az önéletírás szerzője. De ezt most csak mellékesen írom.

Nem csupán felmérni, még érzékelni sem vagyunk képesek a veszteséget, amely a soha meg nem születettek hiányában támad a Földön, ám valamennyien felmérhetjük, mi minden nem történt volna meg velünk az életben és az irodalomban, ha a dédapám nem a „Széles víz” partján tanulja az Írást. Csak oksági láncainkat veszíthetjük – mondaná Péter –, s én most gyermeki boldogsággal forgatom ujjaim közt a meglelt darabkákat.

Kedvenc – Esterházy Márton

 

Földrajzi hely Görögország, Miami
Víz Karib-tenger, Adria
Évszak Tavasz, primavera
Étterem Spyros – Antonis Athénban, Kisvigadó a Villányi úton
Étel Rántott csirke felsőcomb, Pil-Pil (rákok fokhagymás, chilis olajban) és spanyol tapaszok
Ital Lagavulin 16 éves malt whisky, Chardonnay
Szín Kék, barna
Növény Pálmafa, fű
Állat Oroszlán
Színész / színésznő Jack Nicholson, Eva Mendes
Intézmény Budapesti Zeneakadémia, budapesti és bécsi Operaház
Film / rendező Bakancslista, Lesz ez még így se; Milos Forman, Martin Scorsese
Író-költő / könyv Charles Bukowski
Sport / sportoló Roger Federer, Ronaldo – Brazília
Képzőművész / műalkotás Salvador Dali, Vincent van Gogh
Zenész / műalkotás Pink Floyd, Mini
Tudós / tudomány Albert Einstein, Szent-Györgyi Albert
Piac Barcelona – La Rambla, Madridi piac
Kávézó Starbucks
Filmsorozat A Tenkes Kapitánya, The Crown (A korona)
Idézet „Bizonyos szint felett nem süllyedünk bizonyos szint alá.”
E. P.
Szólás, közmondás A mindennapok minőségét a változásra való képességünk határozza meg.

ESTI ÉS ESZTE, A CSILLAGHEGY YORKE ÉS COLE-JA

Az Esterházy család focis család volt? Négy fiú. Mindenki focizott?

Abszolút, édesapám örökös bérlettel rendelkezett a Fradi-pályára, még kint volt a régi falelátós meccseken. Mindenki Fradi-drukker volt, kivéve Györgyöt, ő Honvéd-drukker lett, mert megismerkedett Tichy Lajossal, aki nekem később edzőm volt…

Fotó: Esterházy családi archívum

… a Honvédban?

Igen, nyolcvanban ő volt az edzőm a Honvédban. Volt egy kis konfliktus, nem is konfliktus, katarzis a családon belül, hogy most akkor mi legyen? De akkor mindig annak drukkoltak, hogy egy Honvéd-­Fradin legyen 3–3, én meg rúgjak két gólt. Ez sose sikerült. Persze, mindenki focizott. Én mondjuk tornával kezdtem a KSI-ben (Központi Sportiskola), mert az Ica néni tanárnőm a Keve utcai iskolában azt mondta, hogy biztos jó tornász leszek, mert nagyon ruganyos vagyok, de nem voltam elég hajlékony. Csányi Rajmund és Leopold József tanár úr voltak az edzőim, a mostani válogatott egyik edzőjével, Laufer Bélával együtt tornáztam, de aztán hamar rájöttem, hogy amikor a többiek már nagy terpeszben, vagy majdnem angolspárgában ültek, és lerakták a mellüket a földre, és lazák voltak, addig én púposkodtam, nem voltam elég laza. És akkor átmentem a KSI-n belül focizni, de 16 évesen abbahagytam, mert nem volt túl sok sikerélményem, nagyon kicsi voltam. Nem nagyon játszottam, nem is nagyon találták a posztomat. Bacsó Pista bá’ volt az edzőm, fogtam a cuccaimat, kivittem a KSI-telepre, és mondtam Pista bá’-nak edzés előtt, hogy befejeztem. Ez 1972-ben volt, egy szeptemberi napon, és aztán semmi. Pont változó korban voltam, nem az időskoriban, hanem a fiatalkoriban.

Aztán Péter unszolására elkezdtünk játszani a Tanuló utcában (Árpád híd mellett), ott csináltunk egy csapatot Galambom néven Péter egyetemi társaival. Nagyon hamar nagyon sikeresek lettünk.

Kispályán.

5+1 volt. Nagy bajnokságok voltak. Gyorsan mentünk fölfelé, nagyon ki voltak ránk, mert fiatalok voltunk, szemtelenek. Ott vérre menő csaták voltak. Az óbudai csibészeknél egy kötény vagy egy csel után az ember könnyen a kerítésen találta magát pillanatok alatt. 1974-ben mentem le Csillaghegyre, és ott is együtt játszottunk Péterrel.

Fotó: Esterházy családi archívum

Egy évet játszottak együtt, aztán elvitte a Kerület. Pétert is vitték volna korábban?

Valóban hívta a Kerület, de hogy miért nem ment, azt nem tudtuk megfejteni, akkor még nem beszéltünk ilyen kaliberű dolgokról. Még nem tudtam neki tanácsot adni, mert nyilván én utána kerültem bele ezekbe a dolgokba. Szerintem nem érzett magában annyit, vagy neki megfelelő volt a heti két edzés, egy meccs, és mellette tudta írni a sok „marhaságot”, amit írt. Szerintem nem érzett magában annyi erőt vagy lelkesedést, hogy följebb menjen. Meg azért itt már gyerekkori játszótársai voltak. Péter, György és Mihály is serdülőkorukban kezdtek a Csillaghegyben. Péter tehetségesebb volt nálam, pengésebb volt, fifikásabb, csak nem lehetett tudni, hogy mi lett volna belőle, hogy esetleg bírja-e a szervezete, a tüdeje, szakad, mint a G-húr, vagy nem szakad, amikor a harmincadik sprintet kell lefutni? Ezt sose lehet tudni. Ha valaki jó a negyedosztályban, nem biztos, hogy a másodosztályban is jó vagy első osztályban.

De azt mindig elmondom, hogy mi voltunk a Yorke meg a Cole, a legendás Manchester United álompárosa Csillaghegyen.

Ő meg mindig azt mesélte, meg is írta az egyik könyvében, valószínűleg ebben a tizenhatososban, hogy: mondom, menjél oda, azt mondja, de oda nem tud jönni a labda, és akkor ment oda a labda, és bepasszolta. És akkor azt mondta, de hogy?! Figyelj… Nyilván amikor még a Csillaghegyben játszottam, minden lassúbb… aztán az ember kerül följebb, följebb, negyedosztály, másodosztály, első osztály, válogatott, akkor minden sokkal gyorsabb lesz, az ember sokkal többet lát. Amikor először a Népstadionban játszottam, akkor nem láttam semmi mást, csak egy csövet. Azt sem tudtam, hogy mi van öt méterre mellettem. Amikor ülnek a kocsmában, és kérdezik, hogy lehet ekkora helyzetet kihagyni? Mondom, gyere oda, megkérdezik, hogy hívnak, azt mondod, hogy Kun Béla, még azt se tudod, hogy hol vagy, nem azt, hogy eltalálod a labdát! Milyen labdát!? Érted? Ezen át kell esni, meg kell szokni. Utána a horizont kitágul. Az első meccsem a Fradi–Honvéd volt, ha megkérdezték volna, milyen nap van, nem biztos, hogy válaszolok. Hetvenezer ember! Mész ki a játékoskijárón a Népstadionban, egyszer csak kiérsz, és ott a hetvenezer ember, hihetetlen!

A csillaghegyi “Yorke–Cole” páros: az álló sorban balról harmadik Esterházy Márton, mellette Péter, 1974

A Kerületben bombasztikus bemutatkozásként két-három gólokat lőtt a meccseken, komoly nézősereget vonzva.

Tíz meccsen rúgtam 21 gólt, arra emlékszem. Nagyon jó kis csapatunk volt. A Kerület a BLASZ I-ben játszott, ez egy osztállyal volt följebb, mint a Csillaghegy. Akkor kaptam az első pénzt futballért. Nagyon sok pénzt kaptam, három vagy hatezer forintot összesen. Ez 1974-ben sok pénz volt. Édesapám keresett két vagy háromezer forintot havonta. Két-három havi fizetést kaptam. A textilgyár volt a támogató, akkor így hívták. Híre ment Pesten, hogy a BLASZ I-ben van egy-két jó játékos. Akkor már írtak cikkeket is, hogy párosával meg hármasával rúgom a gólokat. Mészöly Kálmán hívott Budafokra, de nem engedtek el.

Akkoriban az volt a szabály, ha az egyesület nem ad ki, nem írja alá az átigazoló lapot, akkor nem mehetsz. Fél évet várnom kellett, még abba sem egyeztek bele, hogy azt a félévet a Kerületben játsszam le, és utána kiadnak.

Elmentem Budafokra, és ott edzettem, de nem játszhattam. Velük alapoztam, áprilisban járt le a fél év, és elintéződött az átigazolás. Nem játszottam folyamatosan az elején, mert nagyon komoly játékosok voltak ott, Tóth Kálmán – később Honvéd, Tatabánya –, Horváth Api a Fradiban, Harangi Cimbi Fradi, Tátrai Toncsi Fradi, Jakab Jancsi ment utána Tatabányára. Zöldi Gyuri, Kisteleki Pista, Vizi Sanyi, Kapitány Sanyi, sorolhatnám… Nagyon jó csapat volt. 1975 nyarán Mészöly Kálmán elment Békéscsabára, az egy kicsit megrázta a csapatot. Aztán Dobesch Gyula bá’ lett az edzőm. Nyáron leigazoltuk Noskó Ernőt a Dózsából, ő is remek futballista volt.

A Budafoki MTE gólvágója, 1976. Fotó: valogatott.blog.hu

Más játékot játszanak „ott fent”. Már profi játékos volt az öcsém, válogatott stb., amikor a karácsonyi szünetben újra együtt játszottunk, mint régen. Egy üveg pezsgővel korrumpáltuk a strand téli őrét, és bemásztunk a kerítésen. Egy csapatban voltunk, és egy idő után azt vettem észre – tényleg; meg voltam lepődve –, hogy a kis testvérem állandóan veszekszik velem. Konkrétan ordít. Hogy például mért nem oda, arra megyek. Már mért mennék arra, kicsi szívem, amikor annak nincs értelme. Olyan ingerülten legyintett, hogy most is összeszorul a gyomrom. Mintha idegen lennék, egy hülye idegen, aki életében még nem látott labdát. Nem értettem, mit mond. Miközben én magamat, tárgyszerűen, ebben a kispályás, pozíciós, passzolgatós játékban kifejezetten intelligensnek tudhattam. Mikor megint egyszer pofákat vágott, akkor ráordítottam, szóval szerinted most nekem ott kéne lennem?, és mutattam egy abszurd irányba. Legnagyobb meglepetésemre bólintott, erre én is bólintottam, rendben, odamegyek én, hadd lássa ez a felfuvalkodott álprofi, hogy milyen idiótaságot beszél, és futottam, és ahogy a mesében van, már ott is volt előttem a labda, csak bele kellett botoljak, hogy gól legyen.
(Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére, részlet. Forrás: PIM DIA)

Hogyan jött utána a Fradi?

1976-ban már több NB I-es csapat hívott, de akkor a családdal együtt úgy döntöttünk, hogy maradok Budafokon. A Vasas is hívott, de ott volt Becsei, Izsó, Váradi, Kovács és még mások, borzalmasan jó játékosok voltak. Aztán úgy döntöttünk, hogy maradok, és jól is tettem, mert rúgtam harminc gólt az NB II-ben. Emlékszem, hárman versenyeztünk a gólkirályi címért: Dárdai Pali, Fülöp Feri meg én. Nagyon jó meccsek voltak, négy-ötezer ember is volt Budafokon. Egy évig még ott játszottam. Az nagyon jót tett nekem, hogy nem egy NB I-es csapat tartalék csapatában játszom, vagy néha beraknak pár percre az egybe.

Aztán 1977-ben hívott a Fradi, hívott a Csepel is, ők nagyon komoly anyagi ajánlatot tettek, de nem azt választottam.

Konkrétan adtak volna egy lakást Csepelen vagy Óbudán, bárhol, meg 150 ezer forintot akkor, amikor 80 ezerért vettél egy Zsigulit. Vehettem volna talán még egy lakást is abból a pénzből, de végül is úgy döntöttünk, hogy a Fradiba megyek.

A Fradi újoncai 1977-ben, Szokolai László, Major Ferenc, Esterházy Márton. Fotó: tempofradi.hu

De a Fradi nem jött be igazán…

Az ember csak a Fradiban játszhat, azt gondolta akkor mindenki. Péter is leírta, hogy az ember megszületik, és akkor Fradi-drukker lesz. Ez így is volt, és bekerültem abba az öltözőbe, ahol azok a játékosok voltak – a Nyíl, az Ebi, a Báró –, akiknek előtte még lengettem a zászlót. Akkor nyerték a bajnokságot, 1975-ben meg KEK-döntőt játszottak. Én meg egyszer csak bekerültem az öltözőbe. Nagyon jó játékosok voltak a csatársorban: Pusztai Laci, Szabó Feri, Kelemen Guszti, Pogány Laci, Magyar Pista. Inkább a tartalékban játszottam, de aztán végül huszonegy meccs összejött nekem.

1978-ban elvittek minket katonának. Olyan szabály volt, hogy nyolc hónapra megyünk katonának, ha NB I-es játékosok vagyunk, és bizonyos számú meccsünk összejön.

Akkor húszan vagy huszonegyen voltunk válogatott és NBI-es játékosok: Kis Sanyi, Kis Laci, Izsó, Magyar Pista, Rab Tibi, Szabó Feri, Fülöp Feri… Levittek minket Nagykanizsára, ahol nagy szívatás volt, mert akkor 24 hónap volt a katonaság, azaz háromszor nyolc hónap.

Fotó: Szász Marcell

Ha volt katona, akkor tudja: van a kopasz (0–8 hónap), a gumi (8–16 hónap), meg az öreg csóka (16–24 hónap). Mi abban a pillanatban, hogy bevonultunk, öreg csókák voltunk, mert csak nyolc hónapra mentünk. A gumik annyira ki voltak ránk, mert már nyolc hónapja szórakoztak velük, és még 16 hónap várt rájuk… Az öreg csókák meg azért voltak ki ránk, mert 16 hónapja voltak a szívócső másik végén, mi meg bementünk, és amikor éjszaka az Il silenzio után bemondták – tilos volt, de szemet hunytak fölötte –, hogy az öreg csókáknak már csak 222 nap van hátra, akkor mi is elkezdtünk ujjongani – három napja vonultunk be… Ez egy nagyon speciális helyzet volt, ott szívattak, ahol tudtak, hihetetlen, hogy min mentünk keresztül, de bírtuk. Volt egy olyan történet – ezt sose felejtem el –, hogy bejöttek a gumik, őrvezető meg tizedes, és megfókáztattak minket. Belocsoltak 100 liter vizet meg egy kis habzót rá, hogy azzal fókázzunk. Egy-két srác elkezdett kiborulni, akkor összehívtam őket, mondom, srácok, énekeljünk vidáman, nem tudunk mit csinálni, ezeknek az a célja, hogy minket kicsináljanak. No, az lett a vége, hogy elkezdtük énekelni, a Fradi indulót, ezt, azt, amazt, mindent… Mondtam nekik, srácok, péntek este van, mit csinálnánk, most tök mindegy, kicsit izélünk… mindenki tekerte a rongyot, felmostunk vidáman. Ezeknek óriási volt a fejük, mert nem jött be az, amire gondoltak. Hogyha fölvesszük a kesztyűt, akkor elérték a céljukat. Így mi szívattuk őket.

Aztán átvezényeltek minket Tatára, mert meghívták a magyar hadsereg válogatottat Vietnamba. Egyhónapos túrán vettünk részt, előtte edzettünk Tatán. Életem egyik legjobb túrája volt, Vietnam és Laosz.

Schédli Józsi bá’ volt az edző, és kilenc center volt a keretben, kilenc darab eredeti center, és azt mondta a Mester – nagy Fradista volt –, hogy nála Szabó Feri a Fradiból, ő a center! És akkor Kis Laci a Vasasból balhátvéd volt, Fülöp Feri középpályás, Kis Sanyi nem tudom, mi volt. Kilenc center. Kilenc, nem csatár, center! Gyönyörű volt! És akármerre mentünk, öt-nyolc-tíz-ötven-hatvanezer ember előtt játszottunk, nem uli-buli meccsek voltak, de mindet megnyertük. Mentünk végig Vietnamon fentről lefelé, és olyan kocsikonvoj volt, mintha miniszterek mennének. Ment a kocsisor, egyszer csak megálltunk, meg volt terítve a mezőn, megkajáltunk, megittunk néhány üdítőt, visszaszálltunk, és mentünk le egészen Saigonig. Utána mondták a vezetők, hogy van egy jó hírük: a népi Laosz is meghívott minket egy meccsre. Mondom, nem lehetne inkább Thaiföldre, az is ott van. De oda azért mégse… Szuper túra volt. Amikor hazajöttünk, még egy hónapig szórakoztak velünk, de aztán leszereltünk hál’ istennek, és mentem vissza a Fradiba 1979 februárjában. Friedmanszky Zoltán volt az edző, nem nagyon kedvelt, nem is nagyon játszottam, el is cseréltek a Vasas Izzóba, ami akkor esett ki a másodosztályba, de ott is  nagyon jó játékosokkal – Kistelki Pista, Szűcs Lajos, Varga Pista, Zöldi Gyuri, Pálinkás Bandi, Schuszter Ervin – játszottam fél évig, amikor a Honvéd aztán elvitt.

Fotó: Esterházy családi archívum

Az már a katonaság után volt…

Igen, de úgy vitt el a Honvéd, hogy kétszer is behívtak, egyet még el tudott intézni az Izzó, a másodikat nem. Az akkori szabály szerint, ha a nyolc hónap után nem játszom két évig az első osztályban, akkor 16 hónapra visszavisznek a seregbe, és ha nem nyúl utánam a Honvéd… Levittek sorkatonának Egerbe, és ha ott maradok tizenhat hónapig, akkor valószínűleg az ottani NB III-as csapatban játszom másfél évig. Ha akkor nem igazol le a Honvéd, akkor most nem beszélgetünk, ebben száz százalékig biztos vagyok, mert akkor Egerben lettem volna katona 16 hónapig. Hogy a Honvédhoz kerültem, az annak is köszönhető, hogy volt egy barátságos meccs az Izzó és a Honvéd között, nyertünk 6–4-re, és rúgtam négy gólt. Tichy Lajos volt az edző, Tóth Kálmán a gyúró, akivel együtt játszottam még Budafokon. Ő is segített egy kicsit, mondta a Lajos bá’-nak, hogy itt van, tessék, miért nem nálunk játszik? És akkor leigazoltak, így katona voltam 16 hónapig, de egyszer sem aludtam bent a laktanyában.

1980. januárban igazolt le a Honvéd, és pont jött egy egyhónapos argentin túra. Elég sokan voltunk arra a tizennyolc-húsz helyre, örültem volna, ha a csere cseréje vagyok, mert még nem volt biztos, hogy játszom.

Az volt a szerencsém, hogy az olimpiai válogatottnak Lakat Karcsi bá’ volt az edzője, aki három játékost elhívott a Honvédból – Kozma Misit, Nagy Antit meg Paróczai Sanyit –, így ez a három sztenderd játékos kikerült az utazókeretből. Billegett, hogy megyek, nem megyek, megyek… és szerencsém volt. Kimentem, hol játszottam, hol nem játszottam, de mindegy, ott voltam egy hónapig testközelben a többiekkel. Bodonyi Bélát ismertem régről, aztán jó barátom lett Gyimesi Laci meg az összes többi játékos is, Lukács Sanyi, Gujdár Sanyi, Dajka Laci, Garaba Imi. Amikor hazajöttünk, elkezdődött a bajnokság. Így állt fel a csatársor: Bodonyi, Weimper, Kozma. Nem a legügyetlenebb három csatár, ­az biztos, mind a három válogatott. Végül is egy Salgótarján elleni meccsen debütáltam mint kezdőjátékos. Akkor Weimper Pistának nem ment olyan jól a játék, és úgy döntött Tichy Lajos bá’, hogy én kezdek, és – sose felejtem el –, nyertünk 2:0-ra, és mind a két gólt én rúgtam. Onnantól lettem állandó kezdőjátékos. És akkor teljesen meglepően májusban behívott a válogatott keretbe Mészöly Kálmán szövetségi kapitány.

Budapest, 1980. október 26.  Esterházy Márton (j, Bp. Honvéd) lövése megpattan a becsúszó Judik Péter (b2, Ferencváros) lábán a Ferencváros-Bp. Honvéd NB I-es labdarúgó-mérkőzésen. Rab Tibor (b), Dajka László (b3), Murai Sándor (b4, takarva) és Jancsika Károly (j2, térdelő helyzetben) nézik a jelenetet. A végeredmény 4:2.
MTI Fotó: Petrovits László

Skócia ellen debütáltam, ami egy megelőlegezett bizalom volt. Nagyon korán jött, és nagyon meglepett, de óriási élmény volt. Nyáron meg bajnokságot nyertünk, huszonöt év után, ami azért bármelyik csapat életében fontos esemény. 1955-ben nyert a csapat, és utána nyertünk mi. Ezt mindig elmesélem, hogy 1979 nyarán leigazolták Dajka Lacit meg Garaba Imrét, ezzel adtak egy nagy lökést a csapatnak, de még mindig nem volt elég, és akkor 1980 januárjában engem is leigazoltak, így végül is 25 év után bajnokságot nyerhettünk. Hiába mondom a srácoknak: gyerekek, ez matematika, a számok makacs dolgok, mert hát 25 év, az 25 év, próbálkoztatok, de nem sikerült, és abban a pillanatban, hogy az Imrét, a Dakát meg engem leigazolt a csapat, hát mit ad isten, rögtön bajnokságot nyertünk. Akkor volt egy nagyon jó időszaka a Honvédnak.

Törökország – Magyarország  0 – 6  1984.04.04. Esterházy Márton 1. gólja
Félpályáról megindul, és egy ütemtelen külsővel elpöccinti a kapus mellett.

 

Törökország – Magyarország  0 – 6  1984.04.04. Esterházy Márton 2. gólja
40 méterre a kaputól Sallai labdájával megindul, kényszerítőzik Bodonyival, és Csikar-szögből bevágja a hosszúba.

 

Magyarország – Svájc  3 – 0   1984.08.22.  Esterházy Márton 1. gólja
Beadás után becsúszva lő gólt.

 

Magyarország – Svájc  3 – 0  1984.08.22  Esterházy Márton 2. gólja
Beadás után elé pattan és jobb külsős bomba.

 

Magyarország – Ausztria  3 – 1   1984.09.26.   Esterházy Márton gólja
Félpályánál megindul, és egy kényszerítő után futtában jobbal benyesi félmagasan a tizenhatosról.

 

Hollandia-Magyarország  1-2   1984. 10. 17.   MLSZ TV Archív
Az első gól Esterházy beadásból születik egy keveredés után, a másodiknál Esterházy Csongráditól kap zseniális 30 méteres ívelést, jobb térddel átveszi a tizenhatoson belül, és jobb külsővel ütemtelenül elpöccinti a kapus mellett.

 

Ausztria-Magyarország  0-3   1985. 04. 17.   MLSZ TV Archív
Az 1986-os selejtezőben az osztrákok elleni 3:0-ás meccsen két egészen parádés beadása volt, az egyiknél meghintáztatta előtte a védőt, a másikat pedig kapásból tudta beadni, ami után Détári a híres lövőcseles gólját lőtte.

 

Én háromszoros bajnoknak mondhatom magam – azért csak háromszoros, mert 1984 decemberében kikerültem az AEK Athénhoz. Ott kezdődött az igazi profi pályafutásom, de az az öt év a Honvédnál nagyon komoly volt.

Egy korábbi beszélgetés során azt mondta, hogy az 1970-es, 1980-as években a labdarugók lényegében áldozatok voltak itthon.

Szerintem most is azok. Nem véletlenül jelent meg az a cikk például a Dózsáról az 1970-es években, A lötyögés a semmibe. Szegény Göröcs Titi, aki nemrég meghalt, egy riport során a tévében elmondta, hogy nem csináltak semmit egész héten. Mi ugyanígy voltunk, edzettünk, edzettünk, nagyon sokat edzettünk, de nagyon rosszul. Én azt mondom, hogy ha azokat a játékosokat – én nem tartoztam közéjük –, akik istenáldotta tehetségek voltak, rendesen edzik, rendesen etetik őket az akkori orvostudománynak meg az akkori módszereknek megfelelően, akkor biztos sokkal jobb eredményeket ért volna el a magyar labdarúgás, amiben hihetetlen mennyiségű klasszis, világklasszis volt, egészen 1938-tól sorolhatnám – nem sorolom – a neveket.  Erre akkor döbbentem rá, amikor huszonnyolc és fél évesen kikerültem az AEK Athénba – ami aztán tényleg nem egy holland vagy belga, vagy német, olasz vagy francia közeg volt –, ahol sokkal dinamikusabban és sokkal többet edzettünk.

Mi lett volna, ha ezt húszévesen kapom meg? Itthon futottunk, rengeteget futottunk, amikor Kutas bevezette a követelményrendszert. Egyik oldalon katasztrófa volt, mert egységesítette a futballt.

Kivette az edzők kezéből az irányítást, ugyanakkor pedig tudtuk azt, hogy ha elmegyünk Békéscsabára vagy Dunaújvárosba, Pécsre, Szegedre vagy bárhová, ott egy jó kondíciójú csapattal fogunk találkozni, mert mindenkinek futni kellett a követelményrendszert, a 10×400-at, a Cooper-tesztet, a 100×30-at. Ugyanakkor meg ez ment a minőség, a kreativitás meg az egyebek rovására. Aztán amikor az ember kikerül külföldre, akkor látja igazából, hogy ezt hogyan is lehetne csinálni, és annál lehetett volna még jobban.

Budapest, 1983. április 9. Esterházy Márton (Budapesti Honvéd) öröme gólja után a Ferencváros-Bp. Honvéd NB I-es labdarúgó-mérkőzésen a Népstadionban (2002-től Puskás Ferenc Stadion). A találkozó végeredménye 2:1.
MTI Fotó: Németh Ferenc

Megnéztem az AEK-ban lőtt góljait, és azt tűnt fel, hogy egyrészt több alányesős átemelős gólt lőtt, meg elég sok szabadrúgás gólt is.

Az nem tűnt fel, hogy nem csatárt játszottam?

De, tízes mezben és középpályást.

Ez egy érdekes történet. Amikor kimentem, leültünk beszélgetni Thomas Mavrosszal, aki nagyon nagy név, olyan, mint nálunk a Bene Feri volt vagy a Nyíl vagy a Törő. Óriási név a görög labdarúgásban, ezüstcipős, egy igazi gólvágó. Ő volt a csapatkapitány, leültünk, és megkérdezte, hogy én hol játszom? Mondom, csatár vagyok. Kérdezte, hol? Mondom, nekem mindegy, játszhatok jobb oldalt is. Azt mondja, jobb oldalt a Dincikosz játszik… Hát, mondom, akkor centert. Centerben a svéd Hokan Sandberg játszik… Akkor, mondom, bal oldalt? Bal oldalon én játszom, mondta Mavrosz nevetve. Akkor miért kérdezed? A csatársorban nem volt hely.

Nagyon jó erőben voltam, sokat és gyorsan tudtam futni, végül támadó középpályást játszottam, és rengeteg gólom és gólpasszom volt. Azért lehetett több alányeséses gól, mert jobban indultam mélységből.

Volt egy-két nagyon jó szabadrúgáslövő, például Mavrosz bal lábbal bokából, de én ezzel a nyesővel operáltam. Számomra is meglepő néha, nagyon szép gólokat tudtam rúgni szabadrúgásból – ha odakerültem. Volt például egy olyan gólom – már nem tudom, hol játszottunk, talán Szalonikiben –, amikor jobb oldalról Thomas állt oda bal lábbal – baromi rosszul volt felállítva a sorfal –, a bíró mondta, hogy mehet, én meg jobbal a rövid felsőbe csavartam. Mindenki csak nézett, aztán mentünk vissza a középkezdéshez… Mert mire Thomas odaért volna, meg ellövi, addigra a kapus is észreveszi, én meg láttam, hogy simán be tudom oda nyesni. Fogtam és benyestem. Ott nagyon ritkán játszottam csatárt, sőt, szinte soha. Támadó közpályás voltam, de nagyon tetszett.  Jó erőben voltam, elkerültek a sérülések, sokat tudtam futni és nagyon élveztem. Az volt a fura, hogy ott középpályás voltam, itthon a válogatottban meg csatár, balszélső, Kiprich, Nyilasi, Esterházy. Az egész más jellegű játék volt.

Thomas Mavrosz, Hokan Sandberg, Esterházy Márton az AEK Athén mezében, 1984. Fotó: sportplatz.hu

Az 1986-os selejtezőben az osztrákok elleni 3:0-ás meccsen két egészen parádés beadása volt, az egyiknél meghintáztatta előtte a védőt, a másikat pedig kapásból tudta beadni, ami után Détári a híres lövőcseles gólját lőtte. A hollandok ellen lőtt gólja pedig egészen klasszis teljesítmény.

Ez érdekes dolog, ezért is mondom, hogy áldozatok vagyunk. 21 éves voltam, amikor a Fradiban Szigeti Feri bácsi odajött hozzám, és megkérdezte, hogy mi van a bal lábammal. Hát, mondom, Feri bá’, földig ér, csípőből jön ki, ragyogóan tudok rá támaszkodni. Kérdezi, és nem akarok hozzányúlni a labdához bal lábbal? Hát, mondom, tudnék, csak lehet, hogy megsérülök, mert olyan ügyetlen vagyok balossal. ­Ő kezdett gyakoroltatni velem bal lábbal rúgni, méghozzá úgy, hogy amikor lent voltunk nyáron Dunavarsányban edzőtáborban, beállított a kapu mögé, hogy rúgjam a hálóra a labdát hátulról, és amikor  az jön vissza, rúgjak jobbal is, hogy ne menjen el a mozgáskoordináció. A játékosok mentek be az öltözőbe, és Ebiék kiabálták: Gróf, onnan nem tudsz gólt rúgni! Mondom, oké, köszi… Viszont fél év múlva lefeszített lábfejjel, ballal is kiválóan tudtam rúgni; most ha akarja, innen átrúgom a parlamentig a labdát! 21 éves voltam…

Hallom a sok nagy tudású edzőt meg szakembert, akik mondják, hogy ó, már 16–18 évesen nem lehet fejleszteni. Dehogynem, mindig lehet fejleszteni!

Amikor felnőttként kezdi az ember tanulni a teniszt, a síelést, azt is meg lehet tanulni. Nyilván nem úgy, mintha hatéves korában az ember elkezdene zsonglőrködni, mert akkor a levegővétel szintjén automatizmussá válnak azok a mozdulatok, amiket majd 18–20 évesen az ember alkalmazni fog. De mégiscsak balszélső tudtam lenni, nem is kevésszer! Amúgy nekem tök mindegy volt, hogy hol játszom, jobb oldalon vagy bal oldalon, a brazilok elleni gólomnál például jobbról indultam.

 

MARTON ESTERHAZY – ΜΑΡΤΟΝ ΕΣΤΕΡΧΑΖΙ – AEK ATHÉN 1984-87
2.08-nál a cikkben elmesélt szabadrúgásgól, 3.09-nél még egy hasonló, azonkívül bombák, emelések, csavarások, nyesések, gólok… Esterházy Márton – AEK

 

Az Utazás a tizenhatos mélyére című könyvben Péter leír egy jelenetet, amikor mind a három testvére meglátogatja Athénban a meccsén, és utána együtt vacsoráznak…

Az Utazás a tizenhatos mélyére felét mi diktáltuk Györggyel, mondtuk is Péternek, hogy végre lesz egy rendes könyve… Igen, sajnos elég kevés ilyen túra volt. Akkor még velünk volt Hegedűs Frici bácsi is, a család régi barátja, ők jöttek ki négyen. Szombaton volt a PAOK ellen bajnoki az Olimpiai Stadionban, és utána szerdán a Reál Madriddal játszottunk UEFA kupa meccset, nyertünk 1:0-ra. A szombati meccs után, vasárnap kimentünk Pireuszba, és Péterék teljesen odavoltak, pedig Pireusz az Olimpiakosz kerülete. Ott sétáltunk húsz méterre a parttól, egymás mellett álltak a halas tavernák, megismertek, és mindegyik hívott be, hogy Márton Eszte, ide, ide! Esztének hívtak, az Esterházyból. Egyébként érdekes dolog, volt a görögöknek tíz napilapjuk és négy sportlapjuk, mint a Nemzeti Sport, és a politikai lapban is volt tíz oldal sport – nem úgy, mint a régi Népszabadságnál, ahol egyoldalas volt, hanem tíz oldal sport volt, abból nyolc foci.

Amikor rúgtam egy vagy két gólt, vagy jól játszottam, akkor másnap tíz újság címlapján volt kinn a fényképem és a nevem, Eszte – nagyobb betűkkel volt az újságénál.

Fél év múlva nem tudtam úgy végigsétálni az utcán, hogy ne ismertek volna meg, vagy ne jöttek volna edzés után fotózkodni, autogramot kérni. Hamar ismert lettem, megtanultam a nyelvet. Fél év után élőben nyilatkoztam a tévében.

Mindezt összefoglalóan, már-már didaktikus tökéletességében, 1985-ben az AEK Athén stadionjában élhettem át, ahová az összes, nem az AEK-ban játszó öcsémmel elmentem, hogy megnézzük az ott játszót; a Reál Madrid volt az ellenfél, szép nyugodtan meg is verték őket 1:0-ra (aztán Madridban 5:0-lal kiestek). Az öcsémet a Michel fogta, ha még emlékeznek rá; siralmasan. Azt csináltunk vele, amit csak akartunk; kúszott-mászott. Butrageno folyamatosan vigasztalta, ne sírj, kis Michel, nem tehetsz róla, Zeusz akarta így! Az öcsém ott akkor nagyon népszerű volt (még évek múlva is jobb szállodai szobát kaptam a varázsnévre), ha csak hozzáért a labdához, felugrott a hetvenezer ember (illetve 69.999), és sárga-fekete zászlóikat lengetve az én nevemet kiabálták. Most is libabőrös leszek, ha rágondolok. Egyszerű dolgok ezek. Másnap Pireuszban ebédeltünk, sétáltunk a tengerparton, valahogy azonnal kiderült, hogy ő ott van, rögtön kis tömeg keletkezett köréje, a gyerekek lopva megérintették a lábát, a férfiak komolyan érdeklődtek, hogy hogyan van a húzódása, mindenfélét sugdostak neki görögül, mintha 1000 év óta ismernék egymást, parakallo, efhariszto, jaszu, az éttermi tulajdonosok távolról és furcsa hangsúllyal kiabálták a nevét, Mártónn, százalékot kínálva, ha ott eszünk.

Ott is ettünk. Kagylókat, csigákat, kis halakat, nagy halakat, roston, rántva, lassan, míg le nem ment a nap. Kis tányérok, nagy tányérok, tálak, tálkák, poharak. Mi meg négyen testvérek, igen, futballisták, ültünk a görög fényben, és nem akartuk, hogy valami is változzék a világban. Ha akarom tudni, kik a testvéreim, erre a görög délutánra gondolok.

Kinek a nevét írják az újságok nagyobb betűkkel, kezdetben ezt játszottuk. De aztán a görög sportújságok, ahol a legkisebb betű is akkora, akár egy görögdinnye (innen is kapta a nevét!), eldöntötték a kérdést. Aztán azt játszottuk, hogy ő remire azt nyilatkozta, ami nem csak igaz nem volt, de nem is gondoltuk soha, hogy én voltam a tehetségesebb játékos, én pedig azt nyilatkoztam, ami viszont igaz, hogy neki milyen jó nyelvérzéke van. Így űzte egyik remek tréfa a másikat a kora hajnali órákig. De jó volt! Elmúlt.
(Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére, részlet. Forrás: PIM DIA)

Fotó: Esterházy családi archívum

Ezt hogy?

Most nagyképűen mondhatnám, mert okos vagyok, de volt egy magyar–görög házaspár kint, Lazaridiszék, akik nagyon sokat segítettek nekem. Meg tetszett is a görög nyelv, szeretem a nyelveket. Az elején nem hallottam semmit, nem tudtam elválasztani a szavakat. Úgy sokkal könnyebb, ha mondják, ez az asztal, üveg, pohár. Aztán az öltözőben is hallottam folyamatosan, ahogy beszélnek angolul, németül, franciául… Nyilván nem túl magas, de egy erős középszinten beszélem őket, a görögöt is folyamatosan beszélem még, mert elég sokat járok oda, és szeretem, ha ott meg tudok szólalni az ő nyelvükön.

Fotó: Szász Marcell

Olvas Esterházyt?

Olvastam mindent, utoljára nyilván a Hasnyálmirigynaplót, de hát az utóbbi időben azért nem lapozgatom. Nagyon igazságtalanság ez. Nem vagyok ateista, de hajlamos vagyok arra gondolni, hogy miért van az, hogy az a sok léhűtő, rosszindulatú, gonosz és akkor még sorolhatnám, szemét, gerinctelen ember elél 90 évig, a bátyám pedig, aki egy zseni, 66 évesen meghal, ahelyett, hogy minket elárasztana a gondolataival. Hogy pont őneki jön egy ilyen. Sose felejtem el, amikor 2015-ben ültünk nálunk a teraszon, Rómaifürdőn, volt egy ebéd – nagyon sokszor voltunk együtt családilag, Mihály sokszor kimaradt, mert ő Bécsben él –, ülünk a teraszon, beszélgetünk, és Péter két fogás között mondta, hogy az utóbbi időben elég sokat volt kint felolvasó körúton Németországban, és egy kicsit gyengének érezte magát. Ez volt olyan április, május környékén.

Elment, kivizsgáltatta magát, és azt mondja júniusban: hasnyálmirigy rákom van. Pont a másik oldalon ültem, szemben vele, én… én akkor eltemettem, mert ilyenkor az átlag három-hat hónap. Neki tizenhárom jutott.

De amikor mondta, hogy neki hasnyálmirigyrákja van, az valami borzalmas volt. Az előző évben, 2014-ben volt az első olyan túránk, amikor csak a négy fiú ment el. Nagyon jó választással Rovinjba utaztunk. Én foglaltam a szállást, beültünk a kocsiba, lementünk csak mi, négyen testvérek. Fantasztikus volt! Komolyan mondom, fantasztikus volt, fantasztikus, fantasztikus. Akkor még teljesen jól volt. Aztán 2015-ben mentünk még egyre – Hévíz és Badacsony –, akkor már megkérdeztük, hogy akar-e jönni, de még akart. Kicsit óvatosabbak voltunk, mondtuk, hogy kevesebbet ihat és másképp kell étkeznie. Akkor kezdődött az egész kálváriája szegénynek. 2016-ban már nem tudott jönni. De az a két túra egyszerűen felejthetetlen volt. Azért is vagyunk rá mérgesek, hogy elment… Ez nyilván az európai kultúra, hogy az ember azért szomorú, ha meghal valakije, mert saját magát sajnálja. Nyilván nem kell örömünnepet ülni, hogy egy 66 éves író meghalt, de vannak olyan kultúrák, ahol az egy ünnep, mert neki ennyi volt a földi lét. Ugyanakkor meg, mi elkezdünk sírni, és saját magunkat sajnáljuk, mert – valóban így van – megfoszt minket attól, hogy élvezzük a társaságát.

NÉMETH GÁBOR: KÖNYÖRGÉS IRGALOMÉRT

„Azt álmodtam, hogy felébredek, és egymással játszom.”
Ránézett a naptárra – mit ad isten, éppen Lukács György születésnapja volt.
Kiszámolta, műhelygond!, „diktálják, kolléga urak”, ez a mai lesz a hátralévő életének első napja, legjobb, ha avval tölti, értsd jól, amihez az olaszok után a legjobban értett,  (a)  (S)semmivel.
Könnyű szédülés fogta el, úgy döntött, kilép az utcára, úgymond, levegőzni.
Vállára vette kedves gabardinját.
Szemetelt az eső, rézsutosan – szabadnapos fény! –, fölnézett, előre tartotta a kezét, mintha csak kézcsókra, elképzelte, milyen volna onnan jutni májfoltokhoz, egyenest az égből faszolni a múlást, megrázkódott, és elhessegette a gondolatot.
Az utca túloldalán a strand látszólag üres volt, ám távolabb észrevette a három Baradlayt – atlétában, fekete öltönynadrágban passzolgattak, vicces temetésen, mit sem törődve az esővel.
Keresni kezdte az ellenfelet.
A Prém, a Nagykovács meg a kis Köves.

Úgy jöttek, akár a Cheyenne emberei, a talpuk alól miriád cseppet szórt a súlyos haraszt, kakukkfű, medvelánc, gyöngyös beléndek.

Esti belekapaszkodott a kerítésbe.
Hirtelen meglátta rajtuk, ezek még mindig pénzbe játszanak.
Már három éve nem rúgott labdába, édes Istenem, makacs porcgyanú, maródiak listája, hol van az már, az orvosa, aki amúgy éppen a megszólalásig volt a Dietrich-Fischer Dieskau, gyöngéd szeretettel fogta két tenyerébe Esti térdkalácsát, hogy evvel futballozzál, szegény Yorick, az finoman fogalmazva is létezhetetlen.
Majd berakunk ide valami szép, angol kerámiát, mondta a doktor, és megkocogtatta a hivatkozás tárgyát.
Az ún. mérkőzés dramaturgiai kilátásait tekintve a klasszikus giccs volt, HBO 2, vasárnap délelőtt, Prém az első percben lőtt egyet nagyjából a Kígyó térről, de a Baradlay fivérek szívós, alattomos mezőnymunkával fordítottak, négy-egynél viszont, mintegy varázsütésre, elfáradtak, Prém rögtön megérezte a vér szagát, gyorsan vágott még kettőt, aztán megpattant egy lövés a Ricsi hátán, hulló falevél, suttog vabeszél.
A kis Köves két percre rá elment egy rossz passzal, és már vezettek is.
Nem volt világos, Eugént melyik Baradlay küldte el előbb a közös kurva anyjukba, Ödön vagy Richárd, ááá, csak ön után, Herr Weisz, ahogy – beszélik, in concreto ifj. Tábori – id. Tábori mondta volna a gázkamra ajtajában.
Jenő ment a labdáért, ahogy visszaért, hanyagul Ödönre pöckölte, elindult a lepattanóval, elhúzta a csodálkozó Prém mellett, a félpályánál egy könnyed biciklivel becsapta a rámozduló Kövest, és pár lépés után adott egy szép, minimo calculo kétszemélyes férfiernyőt a túl korán kifutó Nagykovácsnak.
Hogy meg ne ázzál, öreg, azért. A te korodba.
A labda a gólvonalon pattant volna, ha és amennyiben lett volna gólvonal.
Kicsit túl van fújva, mondta álmatagon a Jenő, és lendületből lement a pályáról.
Hova a picsába mész, kérdezte a legidősebb Baradlay.
Anyádéba. Miért, az előbb nem oda küldtél?
Hülye vagy, fűzfa? Hatos a meccs.
Te tudod, te vagy bent.
Ne csináld már, Jenci, szólt rá most már a Prém is.
A fiú nem fordult vissza, csak a bal karját lökte föl, ide-oda forgatta a kézfejét a levegőben, lukat fúrt, inverz üreget, osztotta szépen, kinek, ami jár, a tagadást, a köszönést, mindent.

Esti, mint egy álomban, előre látta, ami történt: Prém fölnézett, jegesen, akár egy kényúr, és egy mozdulattal magához rendelte.

A járdára lökte a trencskót, és átlépett a kerítés hirtelen nyílt résén.
Csodálkozva észlelte, hogy a kabát alatt eleve atlétát visel, noha amúgy az atléta volt a halála, ennek itt mégis aránytalanul megörült, a boldog időkben, amikor még futballista volt, nemegyszer a legaljasabb praktikákra vetemedett, csak hogy ne kelljen levenni a trikóját, kész volt az erőviszonyok finomszerkezetére hivatkozva bármikor elárulni frissen választott csapatát, és átállni az ellenséghez, csak azért, hogy ne kelljen félmeztelenül játszania.
Mert az opció, hogy nem áll be, az volt létezhetetlen.
Van a meccseknek egy bizonyos, elátkozott negyedórája, amikor az Úr tapintatosan félrenéz.
A szakírók rendesen az ilyesmit hívják meddő mezőnyfölénynek. Övék a megvetés, nézett le mégis Prémékre az Úr, ám, kétségtelen, mint egy bonus track, övék a középpálya is. A két Baradlay durcásan hátravonta magát, és flegma, elérhetetlen labdákkal, meggyőződés nélkül indítgatta Estit, aki lassan, de biztosan unni kezdte az egészet.
Aztán mégiscsak összeszedett egy kósza labdát.
Hátratolta a fivéreknek, azonnal lefordult Kövesről, majd két rövid lépés után, valami régi ösztöntől hajtva, felugrott a levegőbe, hogy elkerülje a páros lábbal becsúszó Prémet, aztán felgyorsított, erre már Ricsi is megneszült, és egy szükségtelen, ám épp a szükségtelenség miatt érdek nélkül tetsző, lágy íveléssel, ezúttal pontosan, Esti elé tálalt.
Kispillanat!
Goethével és Gothárral szólva, megállt az idő.
Az égen néma, álló csillagok.

Esti, akár egy féreglukban, egyedül maradt, ám akármerre nézett, gólokat látott, kicsiket és nagyokat, elegánsakat és szellemteleneket, evidenseket és nagyvonalúakat, és hát igen, olyanokat is, amikor közelről nem hibázott, ragyogtak és lebegtek a gólok a holdfényes Rómain, és távolabb is, a TTVE pályán, mi több, azon is túl, a Tromos gyűlölt betonján és az egykori Berzsenyi Dániel Gimnázium udvarának rettenetes, barbár salakján, egészen a horizontig, térdig ezüstben ott tündökölt az összes gól, amit valaha rúgott.
Lassan megértette, hogy az Úr, akit lelki szemeivel a végső útjára készülő Chet Bakernek látott, megajándékozta egy lucidus pillantással, és ez a tudás nem hagyott kétséget afelől, hogy ez a gól lesz, ha berúgja, élete utolsó gólja.

Esti, arcán a harag mint félelem, hirtelen meg­gyűlölte a szívében támadt, jeges űrt. Amióta az eszét tudta, azért imádkozott, hogy meg ne tudja, majd, ha valamit utoljára csinál életében.

Kemény éjszaka borult fölé, a szélseperte és szélcsiszolta égbolton tiszta csillagok ragyogtak, s egy villódzó távoli fény pillanatonként tovatűnő hamut kevert belé, a szellő fűszer és kő szagát hozta, néhány utcával arrébb, mintha egy autó siklott volna hosszan a nedves úttesten, elsuhant, és nyomában távolból jövő zavaros kiáltások törték meg a csendet. Aztán teljes súlyával visszahullt rá a csönd, mely égbolt és csillag.
Esti, akárha villámfényben, megvilágosodott.
Éjszaka és nappal eldöntötte, melyikük mi, eltűntek a gólok, és amennyire a rongyszürke felhők engedték, átszivárgott rajtuk valami alamizsna fény – a labda mégiscsak megérkezett Esti rüsztjére.
Kivárt egy verslábnyit, konkrétan egy morát, egy jelöletlen, késői Albert-idézet mellett döntött, valahonnan a hetvenes évekből.
Alamuszi pillantást vetett a Nagykovácsra, látta, hogy a sokattűrt férfi sápadt, látta, ahogy enged, csúszik szét a lába. Pár éve még, vagyis egy örökkévalósággal ezelőtt, Esti puhán maga elé ejtette volna a labdát, aztán nyugtató jelleggel rálépett volna, végül egy kicsi, gyors, ám végtelenül gonosz bokamozdulattal, spiccel adott volna kötényt a bekknek.
I’m old fashioned, fújta az Úr.
Esti meghintáztatta a labdát, „épp csak, hogy érezd”, és „egyszerűen, apám, mint egy raklap”, beemelte a Nagykovács ölébe. Prém nem látta, épp tápászkodott föl, kapaszkodott bele egy sáros fűcsomóba. Köves felüvöltött. A Nagykovács, szeme tenger egy rémálomban, zavaros tekintettel a két saját kezére nézett.

Úgy állt ott, mint dermedt szövegben az epi­theton ornans, a felvágós és rátarti hátvéd, a hülyeség eleven szobra, szorította magához a labdát, apásan, mégis valahogy idegenkedve.

Esti lehajolt, letépett egy hosszú fűszálat, és a fogai közé lökte. A fájdalom váratlan volt, fehér, alig tűrhető, a kerámia fájt a térdében, pedig az nem fájhatott, mert nem volt neki mivel.
Fájdalom, Kovikám, a kezedhez ért a pettyes, röhögött Richárd alattomosan.
Esti intett neki, hogy rúgja csak, nyugodtan, kicsit túljátszotta, hogy lépni se tud, mintha egy olasz vígopera fináléjában volnának.
Udvariasságból még megnézte, ahogy Ricsi spiccel alápörget, beemeli húszról a hatodikat a két kuka közé, Prémék üres kapujába, aztán sántikálva elindult a kerítés felé.
Lasciate ogni speranza, énekelte egy láthatatlan kórus.
Mi van, öreg, nem kell a lé?, döfte a hátába a kis Köves.
Leben und leben hagyni, gondolta Esti, mert szerette a parafrázist, mint anya a hülye etc., lásd fentebb, keretes szerkezet. „Esterházy Péter”

(A szöveg a litera felkérésére készült Esterházy Péter hatvanadik születésnapjára, melyet a szerző és a litera.hu engedélyével közlünk)

Fotó: Esterházy családi archívum

VETERÁN, BABY BOOMER, X, Y, Z, ALFA

Hogyan lett generációkutató?

Húsz éve vagyok piackutató, így a munkanapjaim jelentős része adat, méghozzá jelentős számú adat között telik. A generációk kutatása pedig már a kezdetek kezdetén elért: először a fiatalokat kutattam, később pedig beleöregedtem az idősebb generációkba, így kitágult a fókuszom.

Ma, Magyarországon talán egyedüliként mind a hat generációt vizsgálom és mutatom be az érdeklődőknek.

Elmagyarázná a generáció szó jelentését? Kiket tartunk egy generációba tartozóknak?

A generáció egy adott időszakban született emberek összessége. Ez az adott időszak egy azonos vagy hasonló történelmi, gazdasági, kommunikációs, pénzügyi, környezeti, technológiai azonosságot jelent, azaz egy olyan időszakban született emberek összessége, akiknek a gyerekkori élettapasztalata a világról közel azonos. Ez azért fontos, mert ami az életünk első hét évében történik, az határozza meg, hogy mit tartunk természetesnek a világról, mi az, amit kétkedés nélkül elfogadunk és normálisnak tekintünk. Él egy csomó ember, akinek az a kiindulóbázisa, hogy internet és okoseszközök veszik körül, míg másnak az a gyerekkori természetes gondolata, hogy lovaskocsikon járt, a természetben élt, az emberek beszélgettek egymással, de apát és anyát magázni kellett, és mindig igazuk volt.

Hat generáció él most együtt. Mesélne róluk és arról, hogyan látják a különböző generációk egymást?

A Veteránok az első generáció. Ők az 1945 előtt született generáció, a nagyszülők-dédszülők generációja. Az ő alapélményük a bizonytalanság, hiszen egy olyan világba születtek, amit nagyban meghatározott a világháború vagy a világháború utáni újjáépítés, majd az ötvenes évek nagyon komoly hidegháborús élménye és a kommunizmus. Az ő alapélményük az, hogy folyamatos bizonytalanság van, ráadásul a dolgok rajtuk kívül dőlnek el. A bizonytalanságra adott válaszreakció az állandó bizonyosságkeresés, az állandó biztonság keresése, ami a legkönnyebben a mikrocsaládban, illetve nyugdíjas állásban található meg.

A Veterán szereti megismerni a kollektívát, megtanulja, kiben lehet bízni. Ha lehet, ugyanazon a helyen tölti munkás éveit, mert ez is biztonságérzetet nyújt.

A következő generáció a Baby Boomer, azaz az 1946–1964 között születettek. Az ő alapélményük az, hogy újra kell gondolni a világot. Lehet, hogy tök jó fejek a Veteránok, de mégiscsak csináltak két világégést, ezért azt gondolják, valahogy, valamit másképp kellene csinálni. Minden, ami a hatvanas években történt a hippimozgalommal, a szeretetrobbanással, az elfogadáshoz kötődik. A Baby Boomerek úgy tartják, hogy az életet nemcsak leélni kell, hanem élvezni is lehet. Csak épp nem tudják, hogyan, hiszen nem volt rá minta. Egy csomó mindennel próbálkoznak, például a Baby Boomer az utolsó generáció, aki magázta a szüleit, de az első, akit a gyerekei tegeztek. Mégsem tudják a szeretetet a mai fogalmaink szerint megfelelően továbbadni, hiába szerették volna, mert nem tudták, hogyan kell. A Baby Boomer szeretetnyelve nem az ölelés, hanem az etetés. Ha egy X-es vagy Y-os felhívja a szüleit, hogy megy haza hétvégén, akkor már hallja is ezt a mondatot: „Gyertek, már meg van terítve”.

Miközben nem zabálni megyünk haza, mert enni bárhol tudunk, de a Baby Boomer azzal tudja kifejezni, mennyire vár, hogy már 11-kor megterít. Ezzel a feladatorientáltságával tudja átadni, megmutatni a szeretetet.

Nem tud tutujgatni, babusgatni. Az unokáját már lehet, hogy tudja (mert látja a gyerekén, az újabb filmeken stb.), de a gyerekét még nem. Az ő alapélményük az, hogy szeretné élvezni az életet, csak nem tudja, hogyan kell, ezért kitalál magának egy feladatorientált létet.

Az X-esek, az 1965–1980 között születettek az első generáció, akik „szülő nélkül nőttek fel”, mert ez az az időszak, amikor a munka világa globálisan beszippantotta nemcsak az apát, hanem az anyát is. A kétkeresős családmodellből lettek az X-es kulcsos gyerekek Magyarországon. A szülők dolgoztak, a gyerekek úgy mentek haza az iskolából-óvodából, hogy nem várta őket otthon senki. Ezért az X-esek is bizonytalan generáció lett, de másképp, mint a veteránok. Az X-es ugyanis már alapvetően kortárs orientált generáció, pont a bandázás miatt. Nem mindent a felnőttek tudnak jobban. Sőt, a rendszerváltáskor kiderül, hogy egy csomó mindent mi tudunk jobban, csak megint hiányoznak a minták. Az X-es ezt maximalizmussal helyettesíti, valósággal beköltözik a munkahelyére, miközben a technológia folyamatos alkalmazkodásra kényszeríti. Az X-es még csíkos füzetbe írta a dolgozatot (fogalmazás, helyesírás, külalak), de az egyetemi dolgokat már floppyra mentette, aztán az önéletrajzot már e-­mailen kellett beküldeni, most pedig felhőbe menti a munkáját.

Az X-eknek rövid életük alatt annyi változáson kellett átesniük, hogy a bizonytalanságra nem a biztonság keresése a válaszreakciójuk, hanem a változáshoz való folyamatos alkalmazkodás, s ennek eszköze a maximalizmus.

Az X-esek imádnak változni. Akkor is megváltoznak, amikor semmi nem indokolja, hogy változzanak…

Az Y-osok, az 1980–1995 között születettek az utolsó generáció, aki még offline világba született bele. Ez azért fontos, mert a gyerekkori személyiségfejlődésük még offline volt, annak ellenére, hogy már nagyon fiatalon találkoztak az internettel. Ők szintén azt látták, hogy van egy bizonytalan generáció, hiszen az X-esek bizonytalanok voltak, és azt mondták, hogy ők nem akarnak azok lenni, valami nagyon mást szeretnének csinálni. Na, de mit? És akkor jött a 2008-as válság. A 2008-as válság az ő alapélményük, ahol fiatalként azt látták, hogy a szüleik, akik halálra dolgozták magukat, iszonyatosan lojálisak voltak, a válság hatására elvesztették az állásukat, majd jött a devizakölcsönök válsága, elvesztettek lakásokat, elvesztettek autókat, és azt mondták, hogy tudod mit? Legyen az lojális, aki akar, mi nem leszünk azok, mert úgy látjuk, hogy az egyoldalú lojalitás csak a munkaadónak jó, senki másnak. Elkezdtek saját magukkal foglalkozni. Úgy gondolták, hogy ők maguk az elsődlegesek a világban: az én boldogságom, az én jövőm az, ami lényeges, pont beleszarok a munkaadóba, a részvényesbe, akárkibe. Ki lehet terjeszteni sokkal szélesebb körbe is: nem a közösség érdekeivel akarok foglalkozni, hanem a saját magaméval, és a saját magam érdeke fogja majd jobbá tenni a közösséget. Ez a fajta önfelismerés az Y-osok alapélménye. Az X-esek még mindig keresik magukat. Ki vagyok én? Miért vagyok? Tulajdonképp az X-esek fedezték fel és tartják el a pszichológusokat.

Az Y-osok én-felismerése vezet oda is, hogy elkezdett foglalkozni az emberiség a környezettel, rájött, hogy a saját maga jövőjét teszi tönkre, ha nem vigyáz a környezetére.

Hiába mondjuk, hogy mennyire önző és egoista a fiatal generáció, épp ők takarítják el a sok szemetet, amit az előző generációk összegründoltak.

A Z generáció az 1995–2010 között születettek nemzedéke. Az első generáció, aki már az internettel nő fel. Ettől függetlenül úgy gondolom, tévesen hívják őket digitális bennszülötteknek. Ők nem digitális világba születtek bele, hanem együtt nőttek fel az internettel. Tehát a Z-sek gyerekkora-fiatalkora az internet fiatalkora, a felnőttkoruk meg az internet felnőttkora. A Z-sek alapélménye az lett, hogy belekerültek egy olyan világba, ami láthatóan az ő igényeik szerint fejlődik, de senki nem tudja, hogy hogyan és merre. Nem kapnak kulcsot hozzá. Nekik kellene ezt kitalálni, miközben az egész társadalom meg az egész világ azt szajkózza, hogy jaj-jaj-jaj, mi lesz veletek, gyerekek, hát ti digitális gyerekek vagytok, hülyék lesztek, magányosak lesztek, zombik lesztek, de közben senki nem ad otthon digitális KRESZ-t a gyerek kezébe, mert nincs. Most kezdünk el azzal foglalkozni, hogy hogyan lehet megtanítani azt, hogy a gyerek védve legyen az online világgal szemben, hogyan kell az online és az offline világot egymással összehozni. Mindaz, amit egy szülő megtanított régen, évezredeken keresztül a gyerekének, az most szinte eltűnt.

Emiatt a Z-sek megint bizonytalanok lettek. Bizonytalanok lettek abban, hogy valóban a szülőtől, a felnőttektől tudják-e megtanulni a hasznos dolgokat, vagy inkább a kortársaiktól.

Kialakul egy kortárs orientált társadalom a felnőtt orientált társadalommal szemben. Mi, az X-esek és az idősebbek még alapvetően felnőtt orientált társadalomban nőttünk fel, a tudást, a tapasztalatot és az időskor tiszteletét csak nagyon óvatosan kérdőjeleztük meg. Az, hogy most kitől tudok hasznos dolgokat tanulni, egyáltalán nem ilyen egyértelmű.  Anyámtól?  Vagy egy influenszertől? Nem mondhatja a szülő azt a gyereknek, hogy figyelj, tanuld meg a matematikát meg a nyelvtant, mert ez lesz szükséges az életben maradáshoz húsz év múlva, mert ő sem tudja, merre fejlődik a világ. Azt sem tudjuk, hogy húsz év múlva lesznek-e olyan szakmák, mint most. Ráadásul minden információs csatornából az folyik, hogy a mesterséges intelligencia hatására sok szakma eltűnik. Hova erőlködjünk? Mindez kumulálódik, hiszen a Z-sek generációja nap mint nap úgy kel fel, hogy folyamatosan az ömlik a netről, ha így folytatjuk, húsz év múlva már emberiség se lesz. Emiatt tudatos szülőnek kell lenni, és meg kell tanulni, hogy hogyan tudom most a gyereknek a stabilitását megadni.

Az Alfa generációsok, a 2010 után születettek már tényleg beleszülettek a digitális létbe, az okoseszköz rendszerbe, akiknek a születésük pillanatában már van digitális történelmük, mert például a szülő feltölti közösségi médiába, és megteremti. Akiknek úgy telik a kicsi gyerekkoruk (a legidősebb alfás is csak kilenc éves), hogy minden és mindenki digitális körülöttük. A nagymamával úgy tudok beszélgetni, hogy látom a mobiltelefon képernyőjén, a születési fényképeket nem a fotóalbumba tesszük, hanem a felhőbe vagy a Facebook-csoportba. Nekik annyira természetes lesz a digitális tér, mint mondjuk egy X-esnek volt, hogy vasárnaponként Három kívánság van a tévében. Semmi rácsodálkozás nincs.

Hogy ez hova fog vezetni, azt most még csak tippeljük, én a magam részéről azt tippelem, hogy az Alfásoknak a digitális lét már nem lesz annyira különleges, mint mondjuk a Z-nek meg az Y-nak. Ergo nem lesznek annyira digitális függők.

Ez a Föld egy olyan tér, ahol van offline világ meg online világ, mind a kettő lehetőség, mind a kettő adott, éljük meg mind a kettőt. Azt gondolom, és vannak is rá jelek, hogy ez a hihetetlen függőség, ami most pánikot okoz az emberekben, csökkenni fog. A mostani nagymamák, szülők, tinédzserek azok, akik netfüggők, és a későbbi generáció talán már nem lesz ennyire az.

Azért ez elég jó hír.

Igen. Az Alfáknál már nem több az online lét az offline-nál, vagy épp fordítva, hanem mind a kettő van, mind a kettőnek megvan a maga előnye és a maga hátránya. Hogyha a helyén kezeljük, akkor ezzel lehet élni is. Most speciel nem kezeljük a helyén, de ez nem az Alfások hibája. Valójában attól retteg a szülő, hogy az ő szülői szerepe az online-offline világban hogyan tud megvalósulni. Amikor mi voltunk gyerekek, olyan játékokat játszottunk, amiket a szülők ismertek. De most nem ismerjük a gyerek játékát. A szülők egy jelentős része nem veszi a fáradságot, hogy kitaláljon mást a kütyüzés helyett. Amikor hazaér, és látja, hogy a gyerek kütyüzik, inkább leül ő is telefonozni. Vajon mi volt előbb? A szülő a gyerek előtt nem nyomkodta-e halálra a gépet, és nem onnan várta a megváltást az életben? A gyerek csak azt látta, hogy az mennyire különleges, és mennyivel többet ér ez az online tér, mint az offline.

Hány szülő veszi a fáradságot és ül le a gyerekkel beszélgetni, hogy meséld el, taníts meg erre a játékra, mondd el a karaktereket, mondd el a szereplőket, és hogy mi a játék célja?

Attól félünk, hogy a gyerekek magányosak lesznek az online tértől. Valójában a magányos online tér a kilencvenes években volt, amikor a gyerekek tömkelege ült le a Commodore 64 elé, és olyan játékokat játszott, amiket tényleg csak egyedül lehetett játszani. Vagy a nyolcvanas években, amikor átlagosan 4–5–6 órát néztek tévét az emberek. Az is egy magányos tevékenység volt. De most a gyerekek úgy játszanak, hogy online össze vannak kapcsolódva a barátaikkal.

Ebben pont ez a riasztó is, mert nemcsak a barátaikkal tudnak már összekapcsolódni, hanem alkalmasint bárki mással is.

Ez így van. Azonban nekik nem olyan a barátság fogalma, amilyen volt a mi időnkben. Nekünk, X-eseknek azok lettek a barátaink, akik a környéken laktak, mert nem volt más lehetőség, nem volt tér ahhoz, hogy a baráti körünket kiterjesszük. Emiatt a barátság fogalma térben és időben korlátozott történet lett. Emiatt van az, hogy az X-esek a mai napig offline network függő emberek. Összejárunk házibulizni, sütögetünk a kertben stb., mert nekünk ez a barátság fogalma. Ehhez képest az online térben a barátság kitágul, és nem kap ilyen jellegű korlátozottságot. Tulajdonképpen mikroplatform szintre süllyed le. Egy Veterán kétplatformos, ami azt jelenti, hogy a család és munkahely között osztódik meg a figyelme és az energiája. Az X-esek már háromplatformosak lettek: család, munkahely, barátok. Ehhez képest a mostani fiataloknak rengeteg mikroplatformjuk van. Különböző baráti körük van az online játékhoz, külön baráti körük ahhoz, akikkel offline találkoznak, másokkal járnak focizni, másokkal járnak iskolába, másokkal járnak moziba – egy csomó olyan kis közösség van, ami vagy online, vagy offline, de nem biztos, hogy keverednek egymással. Erre mi X-esek azt mondjuk, hogy „Jézusmária, hát milyen felszínes barátságok ezek, ezek a barátságok biztos nem fogják kiállni az idő próbáját, mert nem mély kapcsolódások”. Valóban nem olyan mély kapcsolódások, de teljesen más is a funkciójuk, és teljesen más a barátság tartalma.

Úgy tudom, hogy Óbudán tartanak integrációs tréningeket. Hogyan tud egy tréning segíteni a generációs problémákon?

Óbudán élek és dolgozom, a 6 Generáció központban tartjuk a foglalkozásokat. Elmondom egy kicsit részletesebben mindazt, amiről most beszéltünk, és sok gyakorlati példát is veszünk. Sok az aha-élmény. Például a feladatorientált nagymamának a karácsonyi élménye az, hogy egy hónapon keresztül készül, és utána három napig halálra tömi a családot. Bármennyire is idegesíti az X-eseket – mert a legtöbb X-est ez idegesíti –, azt mondják, hogy „Anya, miért nem lehet idén karácsonykor csak egy dolgot főzni?”, és inkább legyen együtt a család, és beszélgessünk.

Nem kell huszonötféle kaja az asztalra, mert úgysem tudjuk megenni. Na, ezzel kiszúrunk a nagyszülővel. Mert neki meg pont ez az öröm. Az az igazi kiszúrás egy nagymamával, ha elvisszük wellnessezni karácsonykor. Ő attól megőrül.

Mit fogunk ott csinálni, mit fogunk ott enni? És milyen drágán! Nem érzi a hasznát. És ha megtanuljuk azt, hogy az ő szeretetnyelve a feladatorientáltság, és másban nem tudja kifejezni, akkor a gyereke bizonyos esetekben azt tudja mondani, hogy jó, legyen boldog anyu, főzzön hatvanféle dolgot, majd elfogy valahogy.

Persze a nagymama is csinálhat néha olyat, hogy elmegy a gyerekhez, és amikor belép az ajtón, akkor nem az az első szava, hogy kislányom, segítek kivasalni, mert látom, nem bírsz vele. Az ő gyakorlata egy ilyen tréningen, hogy tíz percig ne csináljon semmit, üljön le, és kérjen a gyerekétől egy kávét, legeltesse a szemét az unokákon. Ne ő csinálja meg a kávét, hanem kérje. Nagyon fura, röhejes, de egy csomó hatvanéves nem tudja megcsinálni azt, hogy elmegy a gyerekéhez csak azért, hogy jól érezze magát a családja körében.

Vagy például a Baby Boomer/Veterán szülők jelentős része nem ölelte meg a gyerekét gyerekkorában, nem mondta azt neki, hogy szeretlek. Mert neki sem mondták, ezért az ő szeretetnyelve sem ez. Ezt kell megfordítani. A „negyvenéves gyerek”, a negyvenéves szülő menjen haza az anyjához, az apjához, és ölelje meg a szüleit. Kezdje el ő megtanítani arra, amit ő már a gyerekén keresztül megtanult.

Döbbenetes, hogy mennyire blokkolva van egy csomó negyvenesben az, hogy ki tudja mondani az anyjának és az apjának, hogy szeretlek, és meg tudja ölelni.

Ha mégis megtörténik, utána magyarázkodhat a szüleinek, hogy nem azért ölelte meg őket, mert már halálos beteg, és búcsúzkodni jött… Ezekkel a gyakorlatokkal oldani lehet a generációs feszültségeket.

Mikorra várható a könyv?

A könyv április közepén jelenik meg, a könyvbemutató a Nemzetközi Könyvfesztiválon lett volna április 25-én. A könyv a címe ellenére – Generációk harca – hogyan értsük meg egymást? – nem a harcról, hanem a megértésről szól. Mind a hat ma élő generációt bemutatom, és elmagyarázom azt is, hogy valójában mit jelent a generáció, és milyen közkeletű tévedéssel szoktunk élni ezzel szemben. Így azoknak ajánlom, akik szeretnek úgy olvasni, hogy közben könnyedén informálódnak a világ dolgairól – jelen esetben a saját és a többi generáció élménytartományáról, ami meghatározza és meghatározta mindannyiunk életét, viselkedését – kezdve a világháború előtt született Veteránoktól egészen a ma született Alfákig.

Szüts Miklós: A BŰNÖS

2013 őszén lenn voltam hosszabb ideig Pannon­halmán, akkor készült az a beszélgetés Varga Mátyással, ami aztán bekerült a 2013-as magvetős könyvembe. Ott, a beszélgetések közötti időben persze festéssel múlattam az időt:

még Londonban vettem kis kötött, merített papíros könyvecskét, és abba naplószerűen elkezdtem festeni, ahogy korábban a képeslapokat is festettem.

Aztán hazamentem, és folytattam, vissza-visszalapoztam, át- meg átfestettem, és aztán egyszer csak tele lett.

Akkor ezt elvittem Esterházynak, hogy na, figyelj, akkor most ehhez varrjál krimi-gombot! Ezt neked csináltam, kezdjél vele, amit gondolsz. És innentől stimmel már a fülszöveg, közben valóban megjelent a Márk-változat is, meg Az évek iszkolása is. És Péter már javában beteg volt, amikor egyszer csak ez a dolog újból szóba került, és azt mondta, hogy megpróbálja megírni. Akkor őt már javában kemózták, kezelték: szóval járta a poklot.

Emlékszem, nekem Bécsben nyílt egy kiállításom 2015 őszén, és kölcsönkértem ezt a kicsi könyvet: már egy hónappal előtte szóltam a Péternek, hogy én ki akarom állítani.

Megbeszéltük, hogy az utazásunk előtti napon érte megyek: kimentem hozzájuk Rómaira, Gitta éppen tán szomszédolt, és a Péter azt mondta, na, ülj le. Megírtam! Fölolvasom! És fölolvasta az egész könyvet. Emlékszem, közben megjött a Gitta, és Péter csak fölnézett, és azt mondta: Olvasok. Szegény Gitta rémülten behúzódott a sarokba, vagy kislisszolt.

Erről a könyvtervünkről akkor már tudott a Magvető, és persze nagyon lelkesek voltak. Eredetileg úgy terveztem, hogy a szöveget a képek közötti üres oldalakra majd a Péterrel kézzel beíratom, de amikor végighallgattam azt az igencsak megrendítő szöveget, akkor azonnal rájöttem, hogy ez tévedés.

Ez olyan súlyos szöveg, hogy ennek fehér papíron, rendes, nyomtatott szövegnek kell lennie. Egy szó sem veszhet el belőle a kézírás áldozataként.

Akkor ezt rögtön meg is beszéltük, Péter is egyetértett. Elhozván a kicsi könyvet tőle, másnap haladtunk az összes képpel az autónkkal Bécs felé, valahol Mosonmagyaróvárnál járhattunk, amikor felhívtak a Magvetőből, hogy Péter az éjszaka már be is gépelte az egész szöveget (mert amikor felolvasta, még – szokása szerint – kézírás volt), és már el is küldte a gépelt kéziratot. Akkor aztán lóhalálában meg kellett szerkesztenem a nyomdakész könyvet, hogy még karácsony előtt megjelenhessen. Persze nem követtem pontosan az eredeti kis festett könyv képsorrendjét, akkor már igyekeztem alkalmazkodni a szöveghez. Az eredeti kis könyv ki is volt állítva Bécsben, az a műtermemben lakik egy dobozban a mai napig.

 

(A szövegeket és a képeket Szüts Miklós és a Magvető Kiadó engedélyével közöljük.)

„VALAMIT ÚGYIS KEZDENI KELL AZZAL, HOGY Ő NINCS”

Egymás után olvasva a Javított kiadást és a Hasnyálmirigynaplót hátborzongató hasonlóság fedezhető fel bennük. Tulajdonképpen mindkettő saját halált ír le. A Javított kiadás azt dokumentálja, ahogy az apja ügynökjelentéseit olvasva Esterházyban megsemmisül valamiféle addig biz­​tosnak vélt tudás, olyan bizonyosság, amire az élete, személyiségének egy része épült. A Hasnyál­mi­rigy­naplóban még egyszer nekivágott egy végzetes feladatnak, igaz, másképpen, fizikai, biológiai módon. Rettenetes és őszinte, szörnyűséges és végtelenül szabad írások, amiket olvasva gyakran gondoltam arra, hogy rendben, ő így dolgozza fel, de milyen lehet egy barátnak ezt mellette, vele átélni. Hogyan lehet ilyesmit kezelni?

Mind a kétszer úgy tudtam meg, hogy felhívott engem. A Javított kiadás miatt 2002-ben telefonált. Szombathely közelében, egy panzióban ért utol, szép május volt, sütött a nap, ebédeltem a teraszon. Jött a telefon, és elmondta, hogy Laci, nekem meg fog jelenni egy könyvem. Addigra már tudtam, hogy valamin titokban dolgozik.

Két éve, 2000-ben jelent meg a Harmonia Caelestis, amit az apjának dedikált. A könyv egyik fele csupa metaforikus apa-mese, a másik része meg az Esterházy család története, amiben az apa szintén főszereplő.

Ő nem az az ember volt, aki, mivel éppen megírta a nagyregényét, amin kilenc évig dolgozott, végre egy kis lélegzetet vesz, tart egy hónap jól megérdemelt szünetet, vagy akár egy fél évet, és addig nem csinál semmit. Nem. Minden munkája után rögtön másnap belekezdett a következőbe. Ez egy kicsit félelmetes is volt számomra. Hozzá képest mindig úgy éreztem, hogy henyélek, szétszórt vagyok, pazarolom az időmet. Mi nagyon sok mindent megbeszéltünk egymással, ezért volt furcsa, hogy akkor semmit se mondott. Kérdeztem, mi van, Péter, min melózol? Mindig hárított – „nem tudom, még most alakul” –, szóval elkente.

„Két hét nyugalom. Tizennégy nap. Ennyi, ennyit kaptam kilenc és fél év robotra. Nem valami nagyvonalú ajánlat, a kurva életbe! Most megint ez a pattanásig feszültség! Hogy figyelni mindenre, azonnal leírni vagy megjegyezni, hogy egy percre se kiengedhetni… Annyira reméltem, terveztem (mert olyan, de olyan boldog voltam, amikor befejeztem a Harmoniát, úgy megkönnyebbültem, hogy mégis sikerült), hogy majd most egy fél évig, évig kiengedve, kicsit könnyebben lehetek, olvasgatok, jegyezgetek, örülök, hogy élek, pihegek.

Ehelyett formálgathatom majd egész nap ezt a mocskot. A regény szavával: szarpépet (687. o.). Ha ezt befejeztem, utána már – azt hiszem – nem fogom tudni leírni azt a szót, hogy apa. Édesapa. Édesapám. Papi. Papácska. Öreg. Faterkám. (Könny.) A családról se akarok, pedig… Jellemző hülyeségem: lám, azt hiszem, az Úristen a regényeim szempontjai szerint rendezi a sorsokat, a sorsomat.” (Javított kiadás)

A másik gyanús dolog az volt, hogy állandóan a városban mászkált, holott máskor lehetőleg ki se tette a lábát otthonról. Ült a dolgozószobájában és dolgozott. Most meg gyakran járt a városba, és ha találkoztunk, mindig nála volt az aktatáskája. Kérdeztem, mi van, Péter? – Hát, a könyvtárban voltam – válaszolta. Már tudjuk, hogy ilyenkor az apja ügynökmappáit olvasta. Nem csináltatott fénymásolatot, inkább jegyzetelt, hogy minél kevesebb kézen forduljanak meg az iratok. Akkor persze még nem tudtam, mi történik, de valami furcsa volt körülötte. Arra nagyon emlékszem, hogy amikor egyszer náluk vacsoráztunk, kifejezetten furcsa, az ő színvonalához képest szinte gyerekes, naiv kérdéseket tett fel. Olyanokat, hogy a gyerek felelős-e az apjáért, mondjuk Bauer Tamás vagy Pető Iván felelősséggel tartozik-e azért, hogy az apja ávós volt?  –  Péter, hogy kérdezhetsz ilyen blődséget?

Hogy lehet egy gyerek felelős az apja tetteiért? Legfeljebb az apa lehet felelős a gyerekéért, hogy milyen emberré válik – válaszoltam értetlenkedve. Egyre gyanúsabb volt a dolog.

Pontosan érződött, hogy eszi magát, gyötrődik valamin, de nem akarja elmondani, valamiért magában tartja. Egyedül Gittát avatta be ebbe a szörnyű titokba. És akkor csörgött a telefonom azon a szép tavaszi napon, és közölte, hogy meg fog jelenni egy regény, amiben megírja, hogy az apja besúgó volt. Azt hittem, hogy eldobom a telefont. Először arra gondoltam, hogy hülyéskedik, de ez túl rossz vicc lett volna, szóval hitetlenkedtem és káromkodtam. Amikor tizenhárom évvel később felhívott, hogy hasnyálmirigyrákja van, akkor is elkezdtem káromkodni. Mert ez fölfoghatatlan, és nem lehet rá jól reagálni. Nincsen ennek iskolája. Egyik esetben sem volt jobb reakcióm. Az apja esetében is tudtam, hogy ez számára borzalmas tapasztalás. Egyszer rákérdeztem, és el is mondta, hogy ez az egyetlen dolog, amit nem tudott földolgozni, és már nem is fog.

Fotó: Dés László archívuma

Ez is benne lehetett abban, hogy megbetegedett?

Dolgozott benne, rombolta. Ezt már sose tudjuk meg. Én rendkívüli módon tiszteltem azért, hogy megírta a Javított kiadást. Ma is azt gondolom, hogy bárcsak olyan lenne ez az ország, amilyen ember Péter volt, aki ilyenkor sem sumákol, nem keni el, hanem elkezdi feldolgozni ezt a finoman szólva nem várt csomagot, nekilát gondolkodni, kezd vele valamit, és ezt meg is írja nekünk, mintegy önterápiaként, és hogy okuljunk, tanuljunk belőle.

Hogy ismerjük meg jobban magunkat és az országot, amiben élünk, mert akkor sokkal jobb lenne itt létezni. Ezért is nagyon tisztelem. Itt alapvetően emberi nagyságról van szó, nem tudok jobb szót.

Ami viszont a második esetben történt, az elmondhatatlan. Azt nem lehet kezelni. Nem lehet kezelni, mert világos volt, hogy visszafordíthatatlan, és már csak rövid ideig tart. Meg fog halni. Ő is tudta. Mindenki tudta. A jó tanácsokkal tele volt a padlás. Tudom, hogy nagyon idegesítette, amikor segíteni akartak, mert ilyenkor mindenkinek van egy jó ötlete, természetgyógyászati, orvosi, lelki, miegymás. Én is olvastam mindenféle hülyeséget, például, hogy a brie sajt segít. Mondtam neki, hogy egyen sokat belőle. Drukkoltam, hogy tudjon dolgozni, mert ez az egy, ami az életminőségét szinte ugyanazon a szinten tartotta, mint amikor egészséges volt. Éltette, hogy tudott írni a betegségéről, és lesz belőle egy regény. A befejezés természetesen a halál volt.

Erről így ír a Javított kiadásban: „Az írás – most jövök rá – vidám dolog. Minden komor, de a csinálás, ez, nem tud más lenni, vidám. Minden alkotás derűs.” Bármilyen súlyos témáról legyen szó, akár az apjáról, akár a saját betegségéről, amikor elkezd írni, a szörnyű téma feladattá, „csinálássá” válik, amit már tud szeretni.

Feladattá és alkotássá. Műalkotás lesz belőle. A Hasnyálmirigynapló valóban napló, az ő fizikai, érzelmi és szellemi érzékeléseinek naplószerű leírása. Milyen állapotban van éppen, és hogyan változik minden napról napra, mit gondol az életéről, a betegségről, bármiről. De miután leírja, majd ki is adják, meg lehet venni, az már könyv, műalkotás, regény.

Egy-egy könyve után gyakran mondták neki, hogy ez nem is regény, hanem a te életed. Nem, nem – tiltakozott ilyenkor, az életem az életem, a regény, az regény.

Tulajdonképpen a legutolsó fellépése, közszereplése, a Vörösmarty téri könyvhét megnyitója volt a lezárás. Másnap kórházba ment, akkor már nem írt többet. Nem tudott. A megnyitó előtti két napon viszont még írta a szövegét. Mindig dolgozott, gyakorlatilag a haláláig. Mint a színész, aki a színpadon hal meg.

Azt mondta több helyen is, hogy most is beszélget vele, hogy benne van az életében. Ez jó vagy rossz?

Ez az igazodási pont. Azt gondolom végig, hogy ha ezt Péterrel megbeszélném, hogyan reagálna, vagy ebben a helyzetben mit csinálna. Így kell elképzelni. Igazodási pont volt, nemcsak nekem, nagyon sok írónak, művésznek és minden olvasó embernek, tanárnak, diáknak.

Szilasi László, kiváló író egy interjúban arról beszélvén, milyen dilemmái voltak a Térey-díjjal kapcsolatban, az elején azt mondta: „Hogy miért nem él még az Esterházy, ő megmondaná, mi a helyes”.

Ilyen hatással van ma is. A kérdésre válaszolva, ez nem rossz, hanem jó. Valamit úgyis kezdeni kell azzal, hogy ő nincs. Akkor inkább legyen így, mint sehogy. Azóta, ha írókkal lépünk fel – Péter nélkül már csak hárman vannak a Szó és zene estünkből, Parti Nagy Lajos, Spiró György, Závada Pál és persze mi hárman, zenészek –, mindig olvasunk fel tőle is.

Ahol lehet, beszélek róla. Ilyen lett volna az április 14-i születésnapi Esterházy-estem is a Társaskörben, ha nem marad el a járvány miatt. Valami, ami az emlékét életben tartja.

Az is tudatos szándékom, különösen ebben a közegben, amiben most vagyunk, egy szellemileg folyamatosan leépülő, tudatosan leépített, nagyon agresszív, ellenséges közegben, ahol Péter az egyik mumus és az egyik kipécézett, mocskolt művész – elképesztő különben –, hogy őrizzük meg a józan eszünket, beszéljünk róla és a műveiről, legyen velünk. Itt van Az olvasó országa, ami egy, a Péter halála után megjelent publicisztikai írásaiból válogatott könyv, hátborzongatóan érvényes. Minden egyes írása – ez egy jó vastag kötet – tökéletesen működik ma is, minden szava lényegbe vág, és milyen jól van az egész megírva! Szellemesen, higgadtan, nagyvonalúan, ugyanakkor metszően pontosan. Tehát röviden a jó vagy rosszra a válaszom az, hogy nekem jó. Nekem erre szükségem van. Nekem ez jó, mert így kezdek valamit ezzel a helyzettel, amiben én vagyok, ő meg nincs. Van egy bon mot-ja Péternek, ami pont ide illik: „Mi a különbség az édesapám és az Isten közt? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben apám is mindenütt ott van, csak itt nincs.”

Fotó: Dés László archívuma

Nekem mindig olyan érzésem támad, amikor Esterházyt olvasok, hogy a pontosság, a szöveg érdekében nem riad vissza semmitől, az Istenből is tréfát csinál, de közben dől belőle a szeretet. Rosszindulat, bántás vagy kegyetlenség nem található az írásaiban.

Mindig volt egy kedves, ugyanakkor kicsit szarkasztikus mosoly a szemében, állandóan ott volt. Közben meg olyan érdeklődően és őszinte kíváncsisággal tudott nézni emberekre (miközben baromira vigyázott az idejére, amit nem szeretett pazarolni,  és azt sem szerette, ha közelről rajongva szeretik, távolról, azt igen), hogy mindenki úgy érezte, hogy rá kíváncsi Péter.

Valahogy mindenkit megfogott. Ezt nevezik személyiségnek. Varázslatos egyéniség és személyiség volt, aki mindenkit lehengerelt, aki találkozott vele.

Azt is, aki nem személyesen találkozott vele, őket a magatartásával, a hatalmas tehetségével és tudásával nyűgözte le. Pétert azok nem szeretik, akik vagy egyáltalán nem olvasnak, még publicisztikákat sem, és ezért nekik teljesen mindegy, vagy egész egyszerűen ideológiai, politikai, vagy nem is tudom, milyen szempontok szerint osztályoznak művészeket. Más nincs. Őt szakmai alapon támadni, vagy megkérdőjelezni a tudását, képességeit, az írásai színvonalát egyszerűen ostobaság. Az emberségét kétségbe vonni aljasság.

Annak idején a Trio Stendhal formáció révén ismerkedtek meg egymással, amelyet 1987-ben Horváth Kornéllal és Snétberger Ferenccel együtt alapítottak. Esterházy kezdetben lelkes közönség volt, aztán a Hrabal könyve 1991-es bemutatójára felkérte zenélni, onnan datálja a barátságukat. Valójában hogyan lesz két emberből, művészből, akik tisztelve, becsülve a másik tevékenységét, de egész más területen alkotnak, egyszer csak barát?

Baromi egyszerű. Szerintem az ilyesminek mindig egyszerű oka van: nagyon jól éreztük magunkat együtt. És persze becsültük egymást. Péternek nem kellett attól félnie, hogy én majd macerálom, rászállok, kihasználom, vagy akár csak használom. Mert őt sokan próbálták használni vagy kihasználni. Nem kellett tőlem tartania.

Mindkettőnknek megvolt a maga dolga, sokat dolgoztunk, nem voltunk olyan gyakran együtt, de ha igen, az mindig jó volt. Szerettük egymást.

Szeretsz egy írót, egy festőt vagy bármilyen művészt távolról, a művei alapján, mert tehetséges és sziporkázó, aztán kiderül róla, hogy nehéz, netán kellemetlen ember. Ismerünk ilyet a művészettörténetből nem egyet. Sok történet szól arról, hogy József Attila kibírhatatlan volt, vagy hogy Petőfi mindenkit lebarmolt, állandóan kötözködött, még a legjobb barátaival is. Nem mindig jelenti az emberi és művészi nagyság azt, hogy amúgy jó ember, vagy ha jó is, elviselhető is. Péterrel jó volt lenni. Életes ember volt, imádott kajálni, szeretett dumálni, kvaterkázni, mindenre kíváncsi volt, szerette a jó borokat, a jó éttermeket, a jó társaságot, általában az életet. Ilyen emberrel jó együtt lenni. Neki nem kellett velem állandóan a zenéről beszélnie, és nekem sem kellett állandóan az irodalomról vagy a műveiről okoskodnom. Ez egy emberi kapcsolat volt, történetesen egy író és egy zenész között. Az volt a lényege, hogy jól éreztük együtt magunkat. Sokat utaztunk együtt, nem csak dolgozva, mert rengeteg alkalommal léptünk fel közösen itt-ott vidéken, külföldön, de nagyon szerettünk együtt nyaralni, telelni, családostul is. Jó volt, ilyen egyszerű.

Egy erdélyi származású ismerősöm, aki annak idején egy ottani turnéjuk szervezője volt, mesélte, hogy Marosvásárhelyen, ahol nem fértek el a nézők a teremben, Esterházy a színpadra invitálta azokat, akiknek előtte már nem jutott hely. Említett még csillogó szemű színművészetis lányokat, de ezt a szálat nem részletezte.

Csillogó szemű lányok, asszonyok mindig voltak.

Van még egy emléke arról, amikor Csíkszeredáról Sepsiszentgyörgyre menet Esterházy éjféltájt felsóhajtott a kocsiban, hogy most úgy inna egy pálinkát. Miklósnak történetesen volt egy kocsmáros barátja arrafelé, akit felhívott, hogy azonnal nyisson ki, mert olyan vendégeket visz hozzá, hogy megőrül. Az illető fel is kelt az ágyból, kinyitotta a bárját, és hajnalig tartott az este.

Igen, a Hadnagy Miklós. Ez egy székelyföldi kis turnén történt. Felléptünk Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Kézdivásárhelyen és Csíkszeredán. Valahol még meg is van a plakátja ennek a turnénak. Pestről repültünk Vásárhelyre, első este ott léptünk fel, és onnan kocsival mentünk tovább.

Elkirándultunk Brassóba is, ahol mínusz 20 fok volt. Az egyik kávéháztól rohantunk a másikig, olyan marha hideg volt. Az a túra örök emlék marad.

Az ÉS-ben megjelent rá emlékező cikkemben (Élet és Irodalom, 2016 július 22.) idézek is egy sepsiszentgyörgyi történetet.

„Péterrel 2008 januárjában egy kisebb erdélyi turnén vettünk részt. A szállásunktól egy parkon át vezetett az út a sepsiszentgyörgyi könyvtárba, ahol aznap este felléptünk. Erősen lejtett a terep, és mínusz húsz fokban lépdeltünk óvatosan a jéggé fagyott hóban. Én mentem elöl, lábammal tapogatva a járható ösvényt. Egyszer csak felkiáltott mögöttem Péter: Lacikám, mindjárt meghalok! Csodálkozva fordultam hátra, ennek a mondatnak semmi értelme sem volt ott és akkor, a hideg januári délutánban. Szinte lelkesen mondta, mintha hirtelen valami nagy felismerést akarna gyorsan világgá kiabálni. Nem lehetett komolyan venni. Ez nem volt benne a pakliban. (…) Nagy fekete kabátjában, széttárt karokkal állt a hófehér téli tájban, és mosolygott. Annyira színpadias volt a látvány és érthetetlen a mondat, hogy hirtelen nem is tudtam reagálni, csak néztem őt egy darabig, majd elnevettük magunkat. – Ne hülyéskedj, Péter, hol van az még, most megyünk fellépni, és szét fognak minket szedni.”

Az is jellemző rá, hogy vele kapcsolatban minden át van szőve humorral. A tragédia is. Többször voltam a közös estjükön, utoljára az Óbudai Társaskörben. Hol hahotázva nevetett a közönség, hol megdöbbent, néha könnyezett.

Ezért is volt jó vele együtt lenni, mert a mindennapi életben is ez ment állandóan. Például amikor heten utaztunk fellépni, három zenész és a négy író egy kisbusszal, mint egy turnézó zenekar – nem elégszer, mert sok helyre nem mehettünk, mivel nem mertek minket meghívni a megfélemlített intézményvezetők, megfenyegették őket, hogy ki lesznek rúgva. Soha nem bocsátom meg ennek a rendszernek, hogy megakadályozta ezekkel a nagy írókkal és nagyszerű emberekkel a fellépéseinket, büntetve ezzel sokezer embert, akik kíváncsiak lettek volna ránk. Azok az utak szenzációsak voltak. Van erről egy rövid felvétel a fiamnál, ő vette fel telefonon, ahogy a kisbuszban megy az adok-kapok. Parti Nagy nem ment a szomszédba egy poénért, Spirónak is morbid, gyilkos humora van, Závada is egy szellemes pasi, és Péternek se kellet sokat gondolkozni egy jó riposzton.

Ha ők négyen beindultak, azt nem lehetett kibírni. Forogtak az agykerekek, és mindenki megpukkadt a röhögéstől. Felejthetetlen volt! Ezt egyébként többen megírták közülük.

Többek között Spiró is, rá is nagyhatással voltak ezek a közös utazások, pedig ő nem egy turnézós alkat, de ezt mindenki nagyon szerette. Úgy örülök, hogy sikerült azért egy pár helyre eljutnunk.

Egy késői interjúban, akkor már eléggé vékony és áttetsző volt, a kamera előtt csodálkozott el azon, hogy neki a szavak milyen fontosak. Tulajdonképpen akkor válik valami valóságossá a számára, amikor szavakká, mondatokká alakul. Hozzátette, hogy ez azért aggasztó egy kicsit. Ezzel szemben a zene az egyetlen olyan párbeszéd, ami szavak nélkül is működik. Itt látszólag lehetne egy érdekes ellentét a zenész és az író között.

Éppen ez volt a játék lényege, hogy hogyan vagyok képes folytatni az ő szövegét. Tehát amikor megállapodás szerint innentől idáig elkezdett olvasni a Hrabal könyvéből, akkor én tudtam, hogy jön a végén a pont, és ezt a sztorit kell valahogy folytatnom, ellentételeznem, vagy reagálnom rá, ehhez kell valamit hozzátennem zenében, ami nem mindig egyszerű. A legnehezebb az ironikus, humoros szövegekre reagálni. Drámát, bánatot, tragikumot, izgalmat sokkal könnyebb megfogalmazni zenében, mint az iróniát. De megtanultam az évek alatt. Az estjeinken többnyire történeket olvasott fel, amiknek van eleje, közepe, vége. Vagy nincs, de akkor az valamiért nagyon erős érzelmileg, valamit nagyon kifejez. És nekem akkor ezt zenében kellett tudnom folytatni. A közönség minden egyes alkalommal, kivétel nélkül ráérzett, hogy ennek a köztünk lévő játéknak van értelme, van íve, formája.

Engem feldob, amit ő olvas, az egész estét inspirálja ez a játékos szöveg-zene, zene-szöveg reakció. A végén mindig kialakult egy nagyforma.

Mindig bíztunk benne, hogy ez létrejön, megtörténik, és a közönség is ráérzett erre. Számomra is óriási dolog, életem egyik legfontosabb zenei sikere, amikor mosolyognak, nevetnek a játékomon ezeken az esteken. Amikor valamilyen drámai történés volt, akkor a csöndért voltam hálás, a feszültségért, amit teremtettünk. Később Parti Nagy Lajossal csináltunk egy Fülkefor sorozatot ugyanilyen alapon, és hasonlóan büszke voltam, hogy nemcsak Lajos szövegén nevetnek, nemcsak arra reagálnak, hanem a zenémre is. Ennél nagyobb elismerés nincs.

Mennyire értette a zenét? Esterházy írásaiból kiderül, hogy járt a Zeneakadémiára kortárs szerzők miatt is, ott az örök Janis Joplin, nyilván az első Trio Stendhal koncertre  se véletlenül ment el, tehát komoly viszonya volt a zenéhez is. Amikor a közös műsor kialakult, mondott valamit arra, hogy mit kellene fújni? Hogy ide ezt vagy azt kéne?

Soha nem mondta, hogy mit szeretne, azt rám bízta. Eleinte dumáltunk erről, később már semmiféle egyeztetés nem volt. Úgy nézett ki, hogy fellépés előtt pár nappal elküldött egy e-mailt, hogy Harmónia 171-es, 182-es az első részből, aztán a második kötetből a 96. és a 250. oldal, Esti Kornél 72. oldal, és így tovább. Semmi más, csak oldalszám és tól-ig. Én ezt átnéztem, többnyire mindegyiket ismertem, de azért ellenőriztem. Ennyi volt az előkészület. És játszottam rá. Soha nem szólt bele, abszolút rám bízta. A végén mindig iszonyú kedvesen, szeretetteljesen és röviden elemezte a hallottakat, hogy ekkor és akkor mekkorákat játszottam. Én ezt szerényen nyugtáztam, és megdicsértem, hogy már megint milyen jól olvasta ezt vagy azt a szöveget. És hozzátettem, ilyen szövegekre nem nehéz jót játszani. És nem udvariaskodtunk, tényleg őszintén gondoltuk. A legritkább esetben fordult elő, hogy valamiért nem sikerült jól a fellépés, ezekért kivétel nélkül a körülmények voltak okolhatók.

De ami a legmegrendítőbb, amit máig nagyon bánok, az az, hogy nem raktam el minden mailjét. Az a baj, hogy az ember mindig gépeket vált, és nem készül arra, hogy a barátja meg fog halni.

Jó fizikumú ember volt, fiatalon futballozott, sosem dohányzott, biztos voltam benne, hogy sok-sok évvel él majd túl engem, mert én dohányzom, sose sportoltam, és minden rosszat csinálok, amit csak lehet. És nem raktam el, csak az utolsó egy-két év levelezését. Amikor meghalt, akkor gyorsan kimentettem őket. Döbbenetes leveleket írt nekem, többnyire a fellépéseink után: „egyszer muszáj vagyok, lacikám, szóba hozni vagy emlékezni vagy rögzíteni azt, amit láttam az arcodon, amikor hátat fordítottál a közönségnek, annyira egy voltál a zenével, az meg a szöveggel – és az egészben annyi fájdalom volt… szóval hogy a szokásosra visszatérjünk: lehet, hogy fényes, de hogy könnyűnek nem könnyű… (idézet a Legyen úgy című dalomból) kicsit sok, amit mondok, de tök realistán gondolom: azt akarom, hogy benne legyen ez az arcod abban, amit írok. néha már eddig is benne volt, csak nem tudtam, hogy ezt általad tudom.” Ilyeneket írt. Valóságos vallomások, amiket én, úgy érzem, soha nem viszonoztam. Ez kibírhatatlan, főleg így visszamenőleg.

Kölcsönösen tisztelték egymásban a gasztronómiához fűződő kifinomult érzéket is.

Isteni volt vele! Mind a ketten élveztük, energiát, pénzt és időt feccöltünk ebbe az utazásaink során, meg itthon is. Az pedig szinte még jobban összekovácsolt minket, hogy nagyon gyakran összekevertek.

„Tegnap hirtelen, a verekedési jelenet után, fölugrottam és eljöttem. Sétáltam hazafelé. Megint összekevertek a Déssel. Szeretem, ha összekevernek vele, jó öndefiníció. Az ember, akit összekevernek Dés Lacival. – Múltkor Berlinben valaki mintegy az emlékezetében kutatva rámnéz és azt mondja: Magát ismerem… de hiszen maga… maga valaki Nádas Péter és Esterházy Péter közt. Ganz genau, biccentek elégedetten.” (Javított kiadás)

Arra a kérdésre rímel ez is, hogy mi hogyan lettünk barátok, mert ezen sokat röhögtünk, meg elkezdtük úgy érezni, mintha testvérek lennénk. Holott nekem van öt testvérem – volt –, neki három, és ettől függetlenül mégis így éreztük. Négy évvel volt idősebb nálam, gyakran mégis én játszottam a báty szerepét.

Utazások közben például teljesen rám bízta magát, beült a kocsiba mellém, hátradőlt és azt mondta: Lacikám, te vagy a főnök, mehetünk.

Valahogy úgy gondolta, hogy én majd mindig feltalálom magam. Ettől persze én meg úgy éreztem, hogy fel is kell találnom.

Nem volt gyakorlatias ember, viszont az a fajta pali, és ezt nagyon bírtam benne, aki nem is várta el, hogy mások oldjanak meg helyette mindent. Egy gyakorlatias embernek például fontos az, hogy a turnékon mindig jó szállodában alhasson, legyen a lehető legoptimálisabb a szervezés, de ő ezzel nem óhajtott foglalkozni. Szerette a térképet böngészni, és mindig ott ült mellettem, amikor még nem volt GPS, fölhajtotta a szemüvegét, böngészte az útvonalat, és mondta, hogy jobbra-balra. De ha úgy alakult, hogy vacak körülmények között voltunk, soha egy rossz szava nem volt. Nem volt hisztis, soha nem reklamált. Én ilyesmiken föl tudtam magam húzni, ő soha.

„Fölkelt a Nap (előbb, mint én). Tegnap Déssel Szombathelyen. Jó. Mindenki szereti és tiszteli a papámat. Dés szaxofonozásában van számomra valami tisztán etikai. A munka etikája? A figyelmességé? A komolyságé? Szellemi szigor. Kényelmesen ringunk az autójában, mintha hajóznánk. Hajózgatnánk. Mintha volna időnk, nyugodalmunk. Két barát a dunántúli óceánon.” (Javított kiadás)

Nagyon lehetett benne szeretni, hogy nem igénytelen volt, hanem, nem is tudom, hogy mondjam, tudomásul vette, hogy az élet ilyen. Milyen kifejezést tudok erre használni? Megértő, belátó és toleráns az élet dolgaival szemben.

Ez igaz lehet az egész életére, az irodalmi attitűdjére is, hiszen valóban sokan támadták, gyakran értelmetlenül, igazságtalanul, bután, de azt is tudomásul vette, arra is így reagált, nem esett kétségbe, nem szórt átkokat, nem tépte a haját, hanem azt mondta, ha ez ilyen, akkor ez van.

Mindezek mellett azért komoly öntudata volt. Tudta, hogy kicsoda. Viszont nem volt jó emberismerő, nagyon naiv volt ilyen szempontból. Nem ismerek embert, aki ennyi barátot veszített el a rendszerváltozás után, akit ennyi csalódás ért. Először talán akkor derült ki, hogy valami nagy baj van, amikor kilépett a Hitelből 1990-ben, a Csoóri-féle Nappali Hold cikk miatt. Akkor derült ki az is, hogy ezek a rendszerváltozás előtti barátságok és szellemi, szakmai szövetségek illúzióvá váltak, ezekben tovább hinni önbecsapás. Addig, amíg itt voltak az oroszok, volt közös ellenség, ami mindent elfedett, elmaszatolt.

Abban a pillanatban, amikor kitört a szabadság, kiderült, hogy nagyon különböző, sokszor teljesen ellentétes gondolkodási módokat, ideológiákat fedett el a rendszerváltás előtti össznépi összeborulás.

Neki soha nem tudta megbocsájtani a jobboldal azt, hogy tisztességének, eszének, okosságának, moráljának köszönhetően állandóan tolódott el egy teljesen másik irányba ahhoz képest, ahová szerintük egy grófnak tartoznia kellene. A liberalizmus irányába.

„Most elmegyek a laptól – mert rosszul érzem magam, pedig én nem könnyen érzem magamat rosszul (van is, aki ezt a szememre hányja). Mert azt kell látnom, hogy az a fölfogás, melyet a lap legtekintélyesebb embere (egyik írása) képvisel – aki a magyar szellemi élet egyik legfontosabb szereplője, sokak számára igazodási pont és sokaknak kedves szerzője, költője, akivel én, ha nem voltam is közeli viszonyban, de csalás nélkül gondolhattam, hogy egy oldalon állunk –, ez a fölfogás nekem olyan idegen és messzi, hogy ki se tudom mondani. Azt meg talán nem merem kimondani, hogy nem is egy oldalon állnánk. Illetve éppen arról volna szó, hogy mára nincsen oldal – akkor tehát tényleg nem állunk egy oldalon, igaz, különbözőn sem.” (1990. szeptember 25., Digitális Irodalmi Akadémia)

Hogyan kezelte a családja, amikor megírta a Javított kiadást?

Sokan felháborodtak azon, hogy tehet ilyet, miért kell kiteregetni a családi szennyest. Minden rokonát és barátját felhívta, elmondta, mi fog megjelenni. Ez is Péter megingathatatlan tartását jellemzi. Megírta az egészet, mert nem tudott saját meggyőződése ellen dönteni. Ezért is mérhetetlenül tiszteltem őt. Szépen keveredett benne a BLASZ 2-es focista, annak a stílusa, az arisztokratikus tartás, nagyvonalúság és a felelősen gondolkodó értelmiségi, ami azzal jár, hogy ha valamit fontosnak tart elmondani, megmutatni, akkor azt megteszi, mert meg kell tennie. Ez nagyon nagy tartást adott neki. Ennek a viccesebb oldala is eszembe jut; az írók szigligeti alkotóházában néha elrikkantotta magát ebédnél, ahol ötven-hatvan ember falatozgatott: „Gyerekek, mindenki a vendégem!” Merthogy az alkotóház eredetileg a nagybátyja kastélya volt, tőle zabrálták el 1953-ban.

2016. július 14-én halt meg, amikor éppen rendes nyaralásomat töltöttem Szigligeten, neki is ott kellett volna lennie, mint addig minden nyáron.

Az, hogy ott ért a hír, hogy nem voltam egyedül a gyászommal, segített valamennyire. Aznap este kiültünk a teraszra a nagy társasággal, akik közül mindenki jól ismerte Pétert, írók, költők, filozófusok, értelmiségiek, és hajnalig beszélgettünk róla. Történeteket meséltünk egymásnak, megpróbáltuk spontán kibeszélni magunkból a felfoghatatlan döbbenetet.

Április 14-én, barátja születésnapján lett volna egy emlékest a Társaskörben. Miről szól ez az est?

Nagyon személyes műsor, emlékekkel, zenével, felolvasásokkal. Egy barát emlékezik Péterre, sok közös élmény, fellépések, nyaralások, mindenféle érdekes helyzetek. Mesélek, zenélek, privát fotókat vetítek. Elmondok például egy közösen átélt történetet úgy, ahogy én emlékszem rá, aztán felolvasom, ő hogyan írta meg, hogy lett belőle fikció, azaz irodalom. Ilyen szempontból életveszélyes volt, nemcsak azt írta meg, amit közösen megéltünk, hanem azt is, amit elmesélt neki az ember. Mindent fölírt, folyton jegyzetelt. És persze nem kérdezte meg, hogy megírhatja-e, aki kapja marja alapon, amit látott, hallott és megtetszett neki, és persze beleillet a mondandójába, megírta.

„Ezt-azt megcsináltam, de szellemi munka alig. Átsétáltam Marciékhoz, az is valami. Rákleves. Mondja, hogy milyen indulatos a frufrum. Azért ilyet nem minden középcsatár tud mondani. Azonnal fölírtam.” (Hasnyálmirigynapló)

Tehát azért más az én Esterházy-estem, mint a többi, mert nagyon személyes. Persze közben sokat olvasok tőle – helyette –, meg zenélek is, ahogy régen. Megpróbálom nagyjából kronologikusan felépíteni az estet a barátságunk kezdetétől haláláig. Ha elmúlik ez az őrület, megcsinálom.

(Az Esterházy-idézetek forrása: PIM DIA)

Kedves Olvasó!

Folyton kihívások elé állít. Álmodj nagyot, mondta, és a betonjátszótéren, az űrhajós mászókán engedelmesen álmodoztam a nagy hőstettekről. És ha azt mondom, ugorj, akkor ugrasz? A sárga óvodában (nem is a pirosban, fúj) a medencébe ugorva kár, hogy csak menet közben vettem észre, hogy még/már nincs benne víz. Igen, a szerelem néha fura és fájdalmas. Legyél forradalmár, mondta, és a lakótelepi iskolában Petőfi is lehettem, ha már úgyis szláv vagy, ja, és kiraktak a lépcsőre szavalni, a szakadó eső dacára mintegy…, mindegy. Legyél első, mondta, és persze, matekverseny, versmondó, sakk, de voltak más elsőzések is:

az első csók a Rómain (ó, azok a hétfői tévészobák), meg az első fizetős munka Csillaghegyen, piackutatás (nem, nem kérünk új mosószert), az első koktél Békáson (és igen, a második is), az első belógás az első Diákszigetre.

Van egy kerület. Szeret. Lenyűgöz.

A Vörösvári út páratlan szépsége (lefordíthatatlan szójáték), a Csúcshegy legyőzhetetlen emelkedője, a kísérleti lakótelep kuszasága, az alig eldugott zsidótemető, a Goldbergerék öröksége, a minden építkezés alól kikandikáló rómaiak, a szőlővészről is utcát elnevező svábok, Harrer meg a fia, Zichy és Schmidt, Hidegkuti és Sinkovits, és ennek a mondatnak nemhogy vége, de állítmánya se…

Cica, könnyű úgy anekdotázni, hogy senki nem tudja ellenőrizni. Egyszer egy fesztiválon bemutattak a nagy írónak, és könnyednek tűnő csevej közben – amelyben az éppen elkészült nagy műről és az utána beálló ürességről volt szó, lehet találgatni, hogy ki beszélt és ki hallgatta tátott szájjal – felmerült, hogy tegeződhetnénk.

Aha, vágtam rá a bölcs, kifejező, ugyanakkor egyetlen szót, ami eszembe jutott. És mivel többet nem találkoztunk, ez volt maga a tegeződés.

Van egy kerület. Szeretem. Túléli. Ezt is.

És különben is: nem azt kéne megmondani, ki az óbudai, hanem, hogy ki vagy te.

Az Óbudai Anziksz egy olyan művészeti-­kulturális folyóirat, amelynek nevében az óbudai nem fosztóképző, nem a színvonalból adunk alább, hanem a lokalitás adja az erejét:

innen indulunk szellemi kalandokra, és ide térünk vissza elmesélni történeteinket, a természeti-szellemi környezetünk minél mélyebb megismeréséből nyerjük a kreativitáshoz szükséges tudást.

A járványra meg a nyomában járó gazdasági­-társadalmi válságra muszáj reagálni: egyrészt ebben a lapban (is) olyan tartalmakat kínálunk az olvasónak, hogy kedve legyen otthon maradni, novellákat olvasni, interjúkon keresztül belenézni alkotók életébe, élvezni a képzőművészeti alkotásokat, gondolkodni, nevetni, játszani; másrészt április közepétől intenzívebb online jelenlétre rendezkedünk be, ezen a felületen még a gazdasági-társadalmi változásokra is tudunk reagálni, igaz, a magunk sajátos, kulturális megközelítésében.

A tavaszi számban egy régi adósságunkat törlesztjük: a kerület leghíresebb írójának, Esterházy Péternek szenteljük a lap jelentős részét. Családtagok, barátok, alkotótársak eddig még nem publikált fotók kíséretében elevenítik fel az emlékét, miközben kiderül, hogy a világhírű író és európai gondolkodó mennyire erősen kötődött Rómaifürdőhöz, a kerülethez. A lap megjelenését április 14-re, Esterházy 70. születésnapjára időzítjük.

Kalandra fel!

Hajlik Gábor: Kivárás

Nyugat a pikk királlyal indul. Első ránézésre egyetlen esélyünk van. Ha ül a káró impassz, biztosan teljesítjük a felvételt. Ellenkező esetben a pikk szín kedvező elosztásában kell reménykednünk, pontosan 4–4-nek kell lennie.

Miért indult Nyugat pikkel? Feltehetően ez volt leghosszabb színe. Ha legalább négy lapja van a színben, Keletnél nem lesz négynél több. A káró impasszt Nyugat ellen adjuk meg. Ha nem ül, Kelet kerül ütésbe, akinek nem lesz túl sok pikkje. Ha kétszer kihagyjuk Nyugat pikk hívásait, és Nyugatnál öt pikk volt, a sikertelen káró impassz után Kelet már nem tud pikket hívni.

Ezzel az egyszerű manőverrel, hogy csak a harmadik menetben ütünk a pikk ásszal, meg tudjuk akadályozni, hogy Nyugat a pikk ütéseivel ütésbe kerüljön.

A káró ötös indulás után kell tervet készítenünk. Az indulás a tizenegyes szabály szerint Dél felülről a negyedik lapja a színben, és kéri a szín visszahívását. Valószínűleg nála van az ász, és négy vagy több lapja van a színben. Észak a kilencest teszi az indulásba, biztosan nincs nála az ász. Ütünk?

Előbb készítsünk tervet, készüljünk fel a kedvezőtlen elosztásokra.

Ha ül a treff király elleni impassz, lenne tizenegy ütésünk (sőt tizenkettő, ha 3–3 a kőr szín elosztása). Ha nem ül az impassz, és Délnek négynél több kárója van, megbukjuk a felvételt. A teljesítéshez nincs szükségünk a treff impasszra, csak azt kell elérnünk, hogy Dél ne kerüljön ütésbe a veszélyes káró színnel.

A káró kilencest ki kell hagynunk. Észak a káró tízessel folytatja. Ezt is ki kell hagynunk. A harmadik káró hívásba kénytelenek vagyunk betenni egyik figuránkat. Ha ezt Dél megüti, a sikertelen treff impassz után Északnak nem lesz több kárója, ha kedvezőtlen a szín elosztása. Ha mégis tudna még kárót hívni Észak, 4–4 lenne a szín elosztása.

Ha Dél nem üti meg a káró figuránkat, partnerének nem lesz több kárója, így még a káró ász ütésről is le fog maradni.

Eddig olyan helyzetekkel találkoztunk, amikor egyértelmű volt, hogy ki kell várni ütésünkkel. Az ellenfél indulásból megtalálta leggyengébb színünket. Ha hagyjuk őket a saját hosszú színükben közlekedni, könnyen elbukhatjuk a felvételt.

Ne gondolkodjunk sematikusan. Vegyük számba a lehetőségeket, próbáljuk elképzelni, hogyan van a veszélyes szín elosztva az ellenfeleknél, és néha találhatunk megaoldást arra, hogy elkerüljük az ellenfél ütéseinek lehívását.

A kőr kettes indulásból tudjuk, hogy Délnek pontosan négy kőrje van (tizenegyes szabály).

Tervünk, hogy ütünk legalább öt kárót, egy pikket, egy kőrt és három treffet. Ez tíz ütés lenne, ha az ellenfél nem ütne előbb négyet.

Az indulásba Észak a királyt teszi. Érdemes kihagyni?

Ha kihagyjuk, és nem ül a káró impassz, az ellenfél fog még ütni három kőrt, de nem többet. De mi történik, ha kihagyjuk a kőr királyt? Biztos, hogy Észak kőrrel folytatja?

Van még egy gyenge színünk, a pikk. Ennek az elosztását nem ismerjük. Az biztos, hogy Délnek jobb kőrje volt, mint pikkje, különben pikkel indult volna. Északról azonban nem tudunk semmit. Neki lehet, hogy jó pikkje van. Ha hagyjuk ütni a kőr királlyal, lehet, hogy pikkre vált. A sikertelen káró impassz után még biztosan ütnek legalább három pikket, tehát megbukjuk a felvételt.

Azonnal ütni kell a kőr ásszal és biztosan ütünk legalább kilencet.

Nyugat a kőr hatossal indul. Első feladat, hogy elemezzük az indulást, és felmérjük a veszélyeket.

Mit jelent az indulás? Feltehetően a kőr Nyugat legerősebb színe. Biztosan van figurája a színben és legalább négy lapja. Ha 4–3 a szín elosztása, az ellenfél csak négyet tud ütni, hozzájutunk kilenc ütésünkhöz: három pikk, egy kőr, három káró és két treff. Ha azonban 5–2 a szín elosztása, és a káró ász a hosszú kőr mellett van, megbukhatjuk a felvételt.

Tudunk ez ellen tenni valamit?

Nyugat kis kőrrel indult. Biztosan nincs nála a három hiányzó figura, a király, a dáma és a bubi, különben figurával indult volna. Ha ezek közül egy Keletnél van, és kedvezőtlen a szín elosztása, az (vagy szingli). Nem kell mást tennünk, mint azonnal beütni a kőr ásszal. Ha Kelet megtartja figuráját, az ellenfél nem tud lehívni három nagy kőrt, a kéz negyedik tízes-kilencesével fel tudjuk tartóztatni a színt. Ha pedig Kelet bedobja a királyt, Nyugat csak két magas kőrt tud lehívni, a tízesünk ütéssé válik.

Azzal, hogy azonnal ütünk a kőr ásszal, elblokkoltatjuk az ellenfél veszélyes színét, lesz időnk kilencet ütni.

 

Készítsünk játéktervet a káró dáma indulás után!

Tudunk ütni öt adut, négy kőrt és egy kárót. A felvétel akkor kerülhet veszélybe, ha nem ül az adu impassz, és egy káró mellett ki kell még adnunk két treffet is (az ász Délnél van). Ehhez az kell, hogy Észak ütésbe kerüljön. Ezt kell megakadályoznunk. Észak csak a káróval kerülhet ütésbe. Ha azonban a káró dámát kihagyjuk, nem marad több kárónk, Dél nem tudja az ütést átadni Északnak.

Az indulást ki kell hagyni. Dél káróval folytatja. Ütünk az ásszal, a kőr dámával asztalra megyünk és megadjuk az adu impasszt. Dél üt a királlyal, és kőrt hív. Ütünk a királlyal, elvessük az ellenfél aduit, majd a negyedik kőrre eldobunk egy treffet a kezünkből. A végén még kiadjuk a treff ászt, de ütünk tízet.

A káró indulás kihagyásával sikerült megakadályozni az ellenfél közlekedését, és biztosítani a felvétel teljesítését.