A Gyáralapító Társaság Pamutfonodájának létrejötte egy többlépcsős folyamat harmadik eleme volt. Alapját Almási Balogh Pál 1841. elején, az akkori Pesti Hírlapban megjelent javasata képezte, amely hasznos ismereteket óhajtott terjeszteni a nép minden osztályában, kivált a műiparosok között. A kezdeményezést Kossuth Lajos és gróf Batthyány Lajos is magáévá tette, és 1841. november 13-14-én megtartották az Ipar-egyesület első közgyűlését. Az egyesület hamarosan kiállításokat szervezett és megkezdte a mester-inas iskolák felállítását. A kiállításokból egyenesen következett a Védegylet eszméje, amely tagjai számára kötelezővé  tette, hogy mindazon közszükségleti cikkekből, amelyek itthon megvásárolhatók, csak a hazait vegyék. Kossuth csakhamar azt is belátta, hogy a magyar ipar pártolása csak akkor lehetséges, ha az egyes iparcikkek előállítását megkönnyítik, ezért arra törekedett, hogy az országban gyárak létesüljenek. Mivel a Védegylet ezt a törekvést nem mozdíthatta elő kellőképpen, elhatározta, hogy új társaságot alapít, amely a Védegylettől függetlenül gyárak létesítését tűzi ki célul. Így alakult meg 1844. decemberében a Gyáralapító Társaság 1 millió forint alaptőkével.  A Magyar Gyáralapító Rt. célját háromféle módon óhajtották megvalósítani:  a vállalatokhoz részvénytársként csatlakoztak volna,  

az iparűzőknek segélykölcsönt folyósítottak volna és önerőből gyárakat alapítottak volna. Az alakuló gyűlésen 50 000 forintot szavaztak meg egy gyapjúfonógyár, 30 000-et egy vegyészeti, szintén 30 000-et egy vasműgyár és 20 000-et egy festőgyár segélyezésére. 

Kossuth és Széchenyi politikai ellentéte miatt a Gyáralapító Társaság hatása alig mutatkozott meg,  s nagyon rövid idő múlva teljesen elhalt. Széchenyi elsősorban a nehézségekre hívta fel a figyelmet: „Az egyesület meg a kereskedés és a gyár mestersége nem éppen olly egyszerű valami, mint ükapáink modora szerint kardot rántani és vad rajként megtámadni az ellenfelet, de egyesület, valamint gyár és kereskedés mindenek előtt hideg számítást, tudományt, pénzerőt s mindenek fölött, ha így lehetne mondani, legáthatóbb rendbeli pietást [odaadást] követel. (…)  A magyar hon földmívelő ország s eképp legalább még most kár lenne a benne rejlő kiállítási erőt gyárakra fordítani. Így szólnak az antigyáristák; midőn a gyáristák viszont: mindent kivétel nélkül és rögtön Magyarország határai között kívánnak készíttetni és kiállíttatni. A való itt is, mint szinte minden egyébben, nem a túlságokban, de a középen.” 

A Gyáralapító Társaság Lajos utcai (régi számozás szerint Lajos utca 57.) Pamutfonodájáról csak közvetett adatok állnak rendelkezésre. Az egész Társaság csak hat évig állt fenn, a gyár

1854-ben már üresen álló telkén és épületében – amelyet 78 000 forintért vásároltak meg – kezdte meg működését a Barber és Klusemann (a későbbi Lujza) Gőzmalom.

Antal István képei:

A Columbia Textilipar Rt. harisnyagyártó üzeme 1926-tól működött a Lajos utca 60. szám alatt, azt követően, hogy a Magyar Általános Hitelbank kereskedelmileg és műszakilag racionalizálta az érdekeltségi körébe tartozó három  kötszövő-ipari gyárat, így a Gyulai Kötő- és Szövő Iparárú Rt. és a Veszprémi Kötő- és Szövőgyár Rt. beleolvadt a Columbiába. Az egységes vezetés eredményei már az 1929-es mérlegeken megmutatkoztak.  A Columbia nem volt nagy üzem: amikor munkásai hat másik pesti textilgyár munkásaival együtt sztrájkba léptek a bérleszállítás miatt, az összes sztrájkoló munkás létszáma alig érte el a 800 főt. Termelési volumenjét mutatja, hogy 1940-ben mindössze 11 731 pengő nyereséget ért el. Az üzem nem szerepelt a hírekben, de azt megírták a lapok, amikor Horthy Miklósné karácsonyi segély akciójához 300 pár harisnyával járultak hozzá.  

A cég akkor indult fejlődésnek, amikor a Hitelbank kötszövő-ipari konszernjének tagjaként a Rokka Kötszövőgyár Rt-vel együtt 1941-ben több mint 10 millió pengő forgalmat bonyolított le. A két vállalat több mint 1300 munkást foglalkoztatott; 1942-ben két emeletet építettek rá, és belső átalakításokat is végeztek.

A háborúban a Lajos utcai gyártelep kisebb sérülést szenvedett, de folytatni tudták a munkát. Az államosításig önállóan dolgoztak, az ipari miniszter munkásigazgatónak Lőw Ferencnét nevezte ki. 1948-ban az első 50 kiló nejlonfonálból itt készültek az első női nejlonharisnyák. 

A kor és a gyár hangulatát jól jellemzi a Szabad Nép 1950. augusztus 12-i, A III. kerületi népnevelők munkája a Koreai Héten című cikke, amelyben a következők állnak: „Dolgozóink lelkesedése és győzniakarása nem ismer határt. A küzdelem élén mindenütt a kommunisták járnak, köztük a népnevelők. … Az ellenség persze nem nyugszik bele, hogy dolgozóink ilyen lendülettel tesznek hitet a béke és szocializmus ügye mellett. … Ahol jól dolgoznak a népnevelők, ott hamar leleplezik az ellenséget. A Columbia Harisnyagyárban a népnevelők felfigyeltek Nagykovácsinéra, aki nemrég került a gyárba és demagóg módon mindig uszított a normások ellen. Mikor az elvtársak közelebbről megvizsgálták, ki ez a Nagykovácsiné, kiderült, hogy a Pártból kizárt jobboldali szociáldemokrata, és a klerikális reakciónak ma is hű kiszolgálója. A dolgozók felháborodva közösítették ki maguk közül Nagykovácsinét”. 

1951-ben összevonták a kis óbudai harisnyagyártó üzemeket: az 1924-ben alapított Guttmann és Fekete Kötöttárugyárat, a Columbia Textilipari Rt-t, az 1924-ban alapított Viktória Kötő- és Szövőgyárat és a Zuglói Kötöttárugyárat Budapesti Harisnyagyár néven. A Lajos utcai épületben a termelés megszűnt, az üres gyárépületbe 1951-ben a Felvonószerelő Vállalat költözött be. 

Egy település ipartörténete több korszakra bontható, amelyet különböző megközelítésből vizsgálhatunk. Óbuda esetében – leszűkítve a kort a 20. századra – két releváns időszakra bonthatjuk a helyi ipar históriáját: a II. világháború előtti, illetve az azt követő pártállami szakaszra. A két eltérő politikai és gazdasági struktúrájú korszak szociális attitűdjéről szólva évtizedeken keresztül elfogadott narratíva volt, hogy a Horthy-korszakban kizsákmányolták a munkavállalókat, ezzel szemben a szocialista időszakban javultak a munkakörülmények és munkásjólétet teremtettek. Az igazság ennél jóval árnyaltabb, de annyi bizonyos, hogy a gyári munkásokról való szociális gondoskodás, az egyes vállalatok által biztosított munkafeltételek jelentősen változtak az idők során, jellemzően pozitív irányban. Sok eltérés volt a különböző iparágakban tevékenykedő üzemek közt, de az alapok nem tértek el.  Nem volt ez másként a textiliparban sem, amelynek országos értelemben meghatározó bázisa volt a főváros III. kerülete.

Óbuda a XVIII. század elején kezdett textilipari központtá válni, az első, fundamentális egységeket a kicsiny kékfestőműhelyek jelentették.

Később ezekből fejlődtek ki a nagyobb textilmanufaktúrák, majd gyárak, ahol egyre nagyobb számban dolgoztak kétkezi munkások. A szőlők kipusztulásával párhuzamosan felépülő gyárak tárt karokkal várták a munkájukat vesztett, főleg hajdani napszámos munkaerőt. A szakképzetlen munkások zöme valamely textilgyárban tudott elhelyezkedni. A két világháború között a Goldberger, a Fürst-féle Magyar Pamutipar (egykori Spitzer), a Magyar Textilfestőgyár, a Filatori Textilgyár (Filtex), a Guttmann Fekete Harisnyagyár (GFB), a Columbia Harisnyagyár,  valamint a Magyar Fehérítőgyár volt a legfontosabb képviselője az óbudai textiliparnak. 

Valamilyen formában mindegyik textilgyárban létezett az ún. szociális háló, de releváns eltérések voltak. A háborút és az államosításokat követő évtizedekben az új politikai struktúra alapvetése volt a nagyfokú szociális gondoskodás a munkásokról, de itt is megfigyelhetünk különbségeket. A textilipari munkások – zömében nők – kemény fizikai munkát végeztek, cseppet sem ideális munkakörülmények között. Minden gyárban létezett egyfajta hierarchia, a vezérigazgatótól a segédig, egyszerű bérmunkásig. Minél alacsonyabban helyezkedett el valaki ebben a rangsorban, annál kiszolgáltatottabb volt. Ezen a helyzeten az adott gyár vezetése (tulajdonosa), az állam által hozott törvények, a munkás érdekképviseletek vagy egy rendszerváltozás tudott leginkább változtatni. Ezt a változást vizsgáljuk meg, illetve hasonlítjuk össze a legmeghatározóbb óbudai textilgyárak kapcsán.

I.

A Goldberger Textilgyár – amely hosszú története során több néven működött – termékei nem pusztán Óbudán vagy az országban voltak ismertek, hanem lényegében világszerte. A joggal kiérdemelt nimbusz rengeteg ember megfeszített munkájának volt köszönhető, akik generációkon át sokszor a megbecsülés teljes hiánya mellett végezték a rájuk bízott feladatokat. Amíg az 1784-ben alapított kicsiny kékfestőműhelyben csak páran dolgoztak, addig a XX. század második felében már több ezer munkás vette fel a munkát nap mint nap a „Goli” valamelyik telephelyén. Az idők során a gyorsan fejlődő cég nemcsak a Lajos utcai „dédházat” nőtte ki, hanem Óbudát is, ezért a távoli Kelenföldön létesített újabb gyáregységet. A központi iroda és a tervező részleg a belvárosban, az Arany János utcában működött. A dolgozók munkakörülményei csak lassan és fokozatosan javultak, amely folyamat szintén kisebb szakaszokra bontható.

Az első ilyen szakasz az alapítás és az 1860-as évek közé tehető, amelyet semmilyen vagy csak minimális munkásokról való gondoskodás, illetve munkavédelem jellemzett. Az óbudai kékfestő műhelyekben a főleg külhoni mesterek mellett szakképzetlen munkások, főleg szegény napszámosok dolgoztak. A munkaidő napkeltétől napnyugtáig tartott – szezonális jellege miatt november és március között szünetelt a kékfestés –, amely a csekélyke fizetés mellett fizikálisan erősen igénybe vette a munkásokat (elsősorban nőket és akár nagykamasz gyerekeket).

Tovább rontott a helyzeten, hogy a mérgező és veszélyes vegyszerek, festékek ellen lényegében semmilyen védőfelszerelést nem kaptak, emiatt sérült a lábuk és a tüdejük.

Ezzel szemben a külhoni mesterek és szakmunkások jóval nagyobb törődésben részesültek; magasabb bért és a fizetésen kívül szabadságot is kaptak, illetve orvosi ellátás és felmondási idő is járt nekik. Az 1848–1849-es szabadságharc meghozta a munkásöntudatot az óbudai textilműhelyekbe is, amely a szervezett kiálláshoz vezető első lépés volt. Ennek eredményeként jöhetett létre az első segélyegylet Óbudán, amelyet hosszas ellenállás után 1852-ben engedélyezett a Helytartótanács. Ebben a betegsegélyező szervezetben kaptak helyet a Goldberger és a szomszédos Spitzer Gyár formavésnökei, tehát kimondott szakmunkások és nem a többségi munkaerő, akiknek továbbra is rossz volt a helyzetük. Ezt megelégelve történt meg az első kisebb sztrájk a Goldbergerben 1868 tavaszán, amikor a kartonnyomók jobb munkakörülményeket és bérrendezést követeltek. A vitát békés tárgyalással sikerült rendezni, megszületett egyfajta munkarend, amely mindkét félre vonatkozott. A megállapodás nem tartott sokáig, mert azt a gyárvezetés nem tartotta be, ezért újabb sztrájk következett, de eredmény nélkül zárult. Problémát jelentett a gyárban dolgozó gyermek munkaerő kérdése – voltak 14 éven aluliak is közöttük –, gyerekek, akik nem jártak iskolába a gyári munka miatt (ez más üzemekre is igaz volt). Az ügyben a Helytartótanácsnak kellett eljárnia, amely rendeletben szabályozta a kérdést; biztosítani kell a gyermekkorúak iskoláztatását, illetve a 14 éven aluliak csak 8 órát, a 14–16 évesek este tíz óráig dolgozhattak és nem vállalhattak éjszakai műszakot. Ebből a rendeletből nagyon keveset tartottak be, pedig a korszakban Óbuda erős és egyre jobban szervezett munkásréteggel bírt, amelynek legfőbb jele, hogy 1869-ben megalakult az Óbudai Általános Munkásegylet.

Az 1860-as évek és a II. világháború közötti időszakban sorra születtek olyan állami és gyártulajdonosi döntések, amelyek valós szociális segítséget biztosítottak a gyár dolgozóinak. 1881-ben megalakult a Goldbergerben a Munkás Segélyező Egylet, amelyből bő tíz év múlva Betegsegélyező Pénztár lett, átlagosan 5-6 ezer pengős alappal. Az önszerveződő szervezet nem minden esetben nyújtott védelmet és segítséget a tagjainak – egy meghatározott összeget kellett befizetniük a bérükből –, hiszen a krónikus betegek, gyáron kívül vagy ittasan balesetet szenvedők, illetve a szifiliszesek kimaradtak belőle. Viszont a tagjai ingyenes orvosi ellátásban részesültek (a gyár orvosa végezte a vizsgálatokat), szülészeti gondozás járt, ingyen gyógyszert és táppénzt kaptak. Haláleseteknél pénzsegéllyel támogatták az özvegyeket és a kiskorú gyermekeket. Amennyiben kifogyott az éves összeg a kasszából – elvileg – a gyár vezetőségének kellett kipótolnia kamatmentes hitelből. A Goldberger család ugyan pénzadománnyal támogatta az 1890-ben megalakult rokkantpénztárat, de igazából akkor segítették a munkavállalóikat, ha arra konkrét törvények kötelezték őket. A XX. század fordulóján tíz és fél óra volt a hivatalos munkaidő, egy órás ebédidővel (6:30-tól 12-ig és 13-18 óráig). A kor szokása szerint hetente fizették ki a bért, általában szombatonként.

Az I. világháború és az azt követő forradalmak óriási létszámleépítéssel, majd a termelés leállásával jártak. A Bethlen-féle politikai konszolidáció és az önálló hazai gazdaság talpra állítása a textilipar gyors felfutását eredményezte, a textilgyárakban újra megindult a munka és egyben a fejlődés is. Az óbudai gyár Goldberger Leó vezetése alatt meg sem állt a világhírig, ez számos újítással és megváltozott munkakörülményekkel járt. Az igazgató nagyon kemény ember volt, sokat követelt és a maximumot várta el mindenkitől

Ezzel együtt javultak a gyári munkások körülményei, az átlagbérek emelkedtek, ebben sokat számított az új pénz, a pengő értéke és stabilitása.

Ettől a korszaktól már szinte presztízs volt a munkások között a Goli dolgozójának lenni. A gyár és a munkások életében a legnagyobb változás a kelenföldi új üzemegység beindulása volt 1923-ban. A Budafoki úton a fonó- és szövőüzem működött, majd onnan szállították át Óbudára a textilt a festő-, nyomó- és kikészítőgyárba. Így a Goldberger Textilgyár egy vertikális ipari egységgé vált, amellyel párhuzamosan javult a munkavállalók szociális helyzete is. Ennek egyik lépéseként épültek fel az első munkásházak a kelenföldi üzemegység mellett, ahol főleg középvezetők és családjaik kaptak lakást, plusz ingyen áramot és évi harminc mázsa tüzelőt. Óbudán a Pacsirtamező utca és a mai Dévai Bíró Mátyás tér sarkán álló bérházban biztosítottak lakhatást szintén a mesterek és a középvezetők részére. 1928-ban megalakult a Goldberger Sportegyesület, amely mindkét gyáregységben toborzott tagokat a különböző szakosztályaiba. A gyár vezetősége 40 ezer pengővel támogatta az egyesületet. A gazdasági világválság (1929–1933) évei alatt nem javultak a textilmunkások szociális körülményei, sőt, a kelenföldi részlegben bevezették a hírhedt bedó-rendszert (a munkaerőt a végsőkig kihasználni igyekvő magas teljesítményátlagból kiinduló bérrendszer Bedeaux francia mérnökről kapta nevét – a szerk.). Ezzel sokak bére jelentősen csökkent.

Az 1930-as évek végétől ismét javultak az általános munkakörülmények, illetve a szociális viszonyok. Bevezették a nyolcórás munkaidőt, a fizetett szabadságot és a minimális órabért (beosztástól függő összeggel), valamint a gyermekek után fizetendő pótlékot. Létrejött a gyárgondozói munkakör, amely különféle (pl. higiéniás) tanácsadással segítette a dolgozókat (Óbudán csak a Filtexben működött). A Goldberger egységeiben üzemi konyha működött, ahol kedvezményesen ebédelhettek a dolgozók, illetve lépéseket tettek a komfortosabb és egészségesebb munkakörnyezet kialakítására, kibővült az üzemorvosi ellátás.

Kelenföldön felépült egy hetven személyes leányotthon és csecsemőotthon, elkészült a klubhelyiség, megnyílt a könyvtár, napközit biztosítottak, különböző tanfolyamokat és ipari iskolát szerveztek a dolgozóknak. Óbudán komoly kultúrcsoport működött (zenekar, dalkör), Horányban és a Dunakanyarban víkendtelep és üdülő épült. A vállalat dolgozói kedvezményesen jutottak textilanyagokhoz, selejtes termékekhez. 

A II. világháború kitörése a gyári mindennapokat is megváltoztatta. A gyáregységeket hadiüzemnek nyilvánították 1939-ben, a termelés pár évig még folyamatos volt.

A zsidótörvények bevezetésével és a besorozásokkal csökkent a munkáslétszám, de a vállalatnak így is mintegy háromezer munkavállalója volt. Zsidó származása ellenére Goldberger Leó maradhatott a gyár élén – egészen 1944. március 19-ei letartóztatásáig –, mert kormányzati felmentést kapott a törvények alól (ez Horthyval való jó viszonyának volt köszönhető). A háború komoly törést okozott a család és a gyárak életében egyaránt. Goldberger Leó koncentrációs táborban halt meg, a gyárépületek és a munkagépek súlyos károkat szenvedtek. Mindezek ellenére hamar megkezdődött a helyreállítás és valamiféle termelés a megmaradt anyagokból, amely az egykori és visszatért dolgozóknak volt köszönhető, akik lényegében szinte ingyen dolgoztak a vállalatnak. Munkásbizottságok alakultak, amelyek párbeszédre törekedtek a vállalati vezetőséggel, és ez számos konfliktust eredményezett. A vitát végső soron a gyár államosítása zárta le 1948 márciusában, amivel új élet kezdődött a vállalat és a dolgozók életében; beköszöntött a pártállami időszak.

A Goldberger szocialista időszaka – egészen a vállalat megszűnéséig – szintén számos átalakulással járt, ami nemcsak a gyárak nevében (Magyar Pamutnyomóipari Vállalat, Budaprint, valamint a kelenföldi gyár levált az anyacégtől és önálló üzem lett Kelenföldi Textilgyár – KELTEX néven), hanem a dolgozók szociális ellátásában is tetten érhető. A háborút követő pár évben, illetve a Rákosi-korszakban nyomasztó volt a légkör, illetve rosszak voltak a munkakörülmények. Besúgói jelentésekből tudjuk, hogy általános volt a dolgozók között az a vélemény, hogy a Goldbergerék alatt is jobb soruk volt, ami nemcsak a silány fizetésre, hanem a munkakörülményekre is vonatkozott. Bár a háborút követően történtek bizonyos szociális intézkedések a vállalat támogatásával: újraszerveződött a kulturális és a sportélet, megjelent az első gyári újság, a Cséve, 1948-ban átadták a balatonföldvári munkásüdülőt, bölcsőde és óvoda működött, de jelentős változások csak az 1960-as évektől történtek, amelyek párhuzamban voltak a kormányzati intézkedésekkel és a textilipar meghatározó jelentőségével. A 60-as évektől általánossá vált a dolgozók tanulásának támogatása (általános iskola, dolgozók gimnáziuma, technikum vagy magasabb képzés), bővült az üdültetési lehetőség, munkásszállásokat biztosítottak, megszületett a kollektív szerződés, segítették a gyárból nyugdíjba ment dolgozókat, majd 1969-ben átadták az új kultúrházat és a Monostori úti lakótelepen lakáslehetőséget biztosítottak kedvezményes hitellel. A korábban általánossá vált szociális intézkedések és lehetőségek – bölcsőde, óvoda, üzemi étkezés, sport, kultúra, üdülés – tovább bővültek, hiszen jogsegélyt, különböző szociális támogatást, oktatási és utazási támogatást és rehabilitációs hozzájárulást is igénybe vehettek a dolgozók.

Az 1980-as évek közepére a túltermelés és a szocialista piac kezdődő összeomlása jelezte a nagy hírű gyár szomorú jövőjét, ami a rendszerváltozással be is következett.

II.

Bár a Budapesti Harisnyagyár közvetlen története 1951-ben kezdődött, több fővárosi és vidéki üzem összevonásával, közvetett jogelődje Óbudán működött. A Bogdáni és a Szentendrei út sarkán álló épületkomplexumban eredetileg a korábban már említett Filatori Textilgyár működött 1925-től. Az államosítás után változott meg a gyár profilja, és lett az üzem a hazai zokni- és harisnyagyártás központja. Óbudán korábban – a két világháború között – működött a Columbia Harisnyagyár a Lajos utcában és a honi harisnyagyártás vezető vállalata, a Guttmann és Fekete Harisnyagyár (GFB) a Vihar utcában, amely később Óbudai Harisnyagyár néven üzemelt a Budapesti Harisnyagyár berkein belül. A GFB vezette be Magyarországon a selyem- és műselyemharisnyák gyártását, valamint a minőségi pamutharisnya-gyártást. Miután Guttmann Béla 1925-ben kivált a cégből, Fekete Jenő vezette a céget kiváló hozzáértéssel és sikeres üzletpolitikával. Ennek szerves része volt a betanított munkások megfelelő munkakörülményeinek biztosítása és a korszakban is kiemelkedő szociális gondoskodás. Ezt már az üzem építésénél is figyelembe vették, hiszen ekkor alakították ki a bölcsődét (később óvodát is) és építettek egy négyemeletes lakóházat a dolgozók részére.

Emellett gondot fordítottak a dolgozók állandó képzésére, amelynek komfortos feltételeit – a munkaidő keretén belül zajlott – szintén a cég biztosította. Fekete Jenő Budapest ostroma idején meghalt, de a gyár a háborút követően gyorsan talpraállt, a megmaradt munkaerő pedig felvette a munkát. A szociális érzékenység továbbra is jellemző volt, aminek egyik bizonyítéka, hogy Fekete Jenő özvegye új kultúrházat és napköziotthont adott át 1948-ban. Egyben ez volt a régi vezetés hattyúdala is, hiszen ez a gyár sem kerülhette el az államosítást,  ami az önállóság végét is jelentette.

Az államosítás és az összevonások eredményeként létrejött egy harisnyaipari tröszt, amelynek az Óbudán működő gyár lett a központja.

Kezdetben komoly problémát jelentett a légkör, hiszen a több helyről érkező dolgozók között állandó belső feszültséget jelentett, hogy ki honnan jött. Ezt az egészségtelen hangulatot azonban hamar felváltotta a gyárra egészen a bezárásáig jellemző miliő, amit az összetartás és a szinte családias közösség, kollektíva jellemzett. Ebben óriási szerepe volt a gyár vezetőségének, illetve a különféle gazdag programok szervezőinek. Méltán volt büszke a gyár – a keresett termékei mellett – arra folyamatra, hogy náluk is egész dinasztiák, generációk dolgoztak. A kemény, három műszakos munka mellett nagy segítséget jelentett a dolgozóknak a széles körű szociális  támogatás. Volt vállalati bölcsőde, támogatták  a sport- és kulturális tevékenységet, rendszeresen szabadtéri és kultúrházi programokat szerveztek, különböző tanfolyamokat szerveztek, és az iskolai tanulást is biztosították, volt gyári üdülési és étkezési lehetőség, valamint segítették a lakáshoz jutást. Kiemelt szerepe volt a bizalmi rendszer bevezetésének, amellyel tovább erősítették a munkásképviseletet és javították a hangulatot, nem kevésbé a termelékenységet. A rendszerváltozás és a megváltozott piaci viszonyok ezt az egykor meghatározó gyáregységet sem hagyták talpon, ma már csak az üzem Duna-parton álló téglaépületei és az éppen szétbontás alatt álló vezetőségi tömb emlékeztet a múltra.

Kellemetlen meglepetésekre számíthatnánk, ha valóban egy az egyben akarnánk visszahozni a római időket: borból is sűrűbbet, tisztítatlanabbat kortyolnánk, meggysör és üdítő helyett pedig kecsketejjel oltanánk szomjunkat. Épp nemrégiben olvashattunk arról, mennyi évszázados kellemetlenség árán szokott hozzá az európaiak nagyobb része a tejfogyasztáshoz. Talán jobb is, hogy ennek az útnak már nem az elején vagyunk.

A vasárnap délután békésen sétálgató közemberek pedig kiemelkedő lakomára sem feltétlenül gondolhattak. Étkük sokkal inkább volt saláta, olajbogyó és tojás, valamint mentával és rutával ízesített gödölye.

Egy korabeli szerző szerint sokan és sokáig mindössze puliszkán éltek. A maiak jó részének már tudnia sem igen kell, mi volt az.

Mindenesetre a hússal töltött tortilla mindenképp finomabb a kukoricakásánál, még ha az árát kicsit sokalljuk is. Ettek egyébként a rómaiak mindent a szarvastól a nyúlon át egészen a peléig és a halakig.

A római időket megidéző, szeptember 10-11-ei hétvégén tartott AmfiFeszt felső, amfiteátrum feletti sora klasszikus kirakodóvásárra emlékeztet. Akad a fentebb említett alkoholos bonbonokon és tortillán túl kézműves szörp, bor, tömény ital, de kicsit odébb már római mézes tallér is. Plusz agyagedények, fonott munkák, apró kövekből készült képek. A kisgyerekek kezében pajzs és fakard, esetleg műanyag üdítős palack. Ékszerkészítés ötszáz forinttól kettőezer-ötszázig. „További jó hagyományőrzést”, halljuk hátunk mögül a jókívánságot. Az időjárás közben felemás, folyamatosan esővel fenyeget, de többnyire mégsem váltja be ígéretét.

A mi amfifesztes napunk a vasárnap, szombat estétől pedig aggasztó is figyelni az előrejelzéseket. Csak nehogy elmossa az eső a fesztivál második napját, imádkozunk, és szerencsére ez végül nem is történik meg. Igaz, időnként elcseperedik, rögtön a fő programpont, a gladiátorviadal elején, például. A bemondó viszont nyugodt, egy kis eső nem állíthatja meg a mindenre elszánt küzdőket. És valóban, hamar elül a zivatarocska, kisüt a nap, melegebbre is fordul.

Izgulhattak a jó időért a szülők is, elvégre egy hasonló fesztiválnál kevés tökéletesebb családi program akad a hétvégére. Előfordulnak hagyományőrző harmincas férfiak is nagy szakállal, ahogy érdeklődő fiatal párok szintén. De azért többségében kisgyerekesek érkeznek. Az aquincumi katonavárosi amfiteátrum bejárása már a programok nélkül is élményt ad, hát még azokkal együtt! Kiszaladgálják magukat a kicsik, többen összecsapnak frissen készített kardjaikkal.

„Nesze nektek, barbárok” – szól a rögtönzött csatakiáltás. A lányokat persze jobban megfoghatja a henna és a „drótból szőtt ékszerálmok”.

Kezdő íjászok, szevasztok!

Épp nekik ajánlják a frissen készült fegyvert. A kardkészítés, kardozós-íjászkodós szerepjáték valódi közösségi élményt ad, s nem a képernyő előtt töltött órák számát növeli. Ez a fajta közösségi élmény ritkaság számba megy manapság, de gyerekkorunkból hasonló programokra emlékszem, mint amilyeneknek a mostani AmfiFeszt is teret adott. Amikor a világban, úgy tűnik, minden végképp megváltozik, ezt a fajta állandóságot megtapasztalni kifejezetten nyugtató érzés.

Beszélhetünk itt Z generációról, sőt, már az azt követő Alfáról, azért a gladiátorkodás, a római kor csodái éppúgy le tudják kötni a mai gyerekeket, mint a húsz-harminc évvel ezelőttieket.

Írásunk bevezetőjében a Brian életéből vett idézetet emlegettük (ti. „Mit adtak nekünk a rómaiak?…”), de az ötletet nem nevezhetjük sajátnak. Az AmfiFeszt egyik oszlopára kiragasztva olvashattuk a kérdést, a mellette lengedező papírlapon pedig a film másik poénját: „Romanes eunt domus”. Szorgos kezek piros színnel a javítást is elvégezték, így lett belőle „Romani ite domum” (Rómaiak, menjetek haza! – a szerk. ). Mert hát valóban, mit jelentene az, hogy „a romanes nevűek a házba mennek”? A nyelvtani pontosság mindenek előtt! És ha már arról beszélünk, mit hogyan kell írni, térjünk ki a fesztivál madárlátványosságaira is! A gyerekek némileg megilletődve figyelik a gyönyörű, hatalmas karmú állatokat, melyeknek gondozói közben az örök látogatói kérdéseken és szokásokon mulatnak. Kiderül például, hogy hiába nem kutyáról vagy macskáról van szó, egy jól megtermett madarat is cukinak talál boldog-boldogtalan, bármit csináljon is. De pontosan milyen fajról van szó? Az időnként az amfiteátrum felett nagy köröket leíró madarakat ki sasnak, valamilyen sólyomnak tippeli. De amikor utóbb barátomat kérdezem, elhangzik a vércse, illetve a „valami héjahibrid” lehetősége is. Rákérdezek inkább a helyszínen a legilletékesebbeknél, hogy aztán értetlenül keresgéljek a „hériszként” hallott madárra. Kiderül, csak kicsit lőttem mellé: valójában Harris-ölyvek ezek, amelyek ha egészen az amfiteátrum túloldaláig is szállnak, sőt, a Nagyszombat utca tetején telepednek meg, végül hívásra mindig visszatérnek a fesztiválbejárat mellé.

Az egész napos programok közt a mindenféle kézműveskedés lehetőségei mellett akadnak kifejezetten mozgalmasak esemélyek is. Az egyik helyen olyan vidáman ropják, hogy az ember attól elmosolyodik, ahogy a távolból figyeli. A mellette lévő játék koreográfiáján nehéz rögtön eligazodni, de annyi biztos, hogy a füves terület közepét érdemes kerülni, különben egy nagyobb hálóval ejtik foglyul az emberfiát. Akad aztán római szépségszalon, barbár bátorságpróba, régészhomokozó és antik fogadóiroda is.

A színpadként funkcionáló központi részen láthatók a nagyobb programok, úgy mint: barbár-római összecsapás, rabszolgavásár, légiós seregszemle. Szórakoztató hallgatni, ahogy a résztvevők belehelyezkednek a szerepekbe, de épp csak annyira, mintha bábszínházi előadók lennének, s folyamatosan mutatnák, hogy csak a gyerekek kedvéért játszanak.

Elnevetik magukat a „rabszolgalányok”, ahogy a „kereskedő” eltúlzott gesztusokkal büszkül „portékájára”, és a harcosok összecsapásában is van valami mulattatóan túlzó.

Főleg, amikor a bemondó hirtelen rászól a már birkózó delikvensekre, hogy jól van, elég lesz már, csak semmi durvulás.

Felvonulnak az „ókor legújabb trendjei”, a divatbemutató pedig ugyancsak kiváló terep egy kis játékos tanulásra. A „kalcedonból készült gyöngysor” kifejezetten egzotikusan hangzik, de rögtön vissza is rázódunk a valóságba, amikor halljuk: azért volt szükség a szegecselt talpra, mert különben csúszott volna a lábuk a vizes és véres talajon. Van aztán itt minden, mit csak el tudunk képzelni: gyapjútunika, nemezkalap vagy épp szágum. Utóbbira szintén érdemes rákeresnünk, hogy megtudjuk, fibulával megtűzött katonai köpenyről van szó. Egyik szó magyarázata követeli a másikét: a fibula olyan ruhakapocs volt, amellyel az ókorban a köpenyt vagy felsőruhát tűzték össze a vállon.

Bemondónk közben nem rest kikacsintani sem, a szandál-zoknit például úgy vezeti fel, mint amely ma már nem túl szexi, de régen igenis hordták, hogy a lábujjakat ne sértsék fel a kis kövecsek.

Egészen sokszínű egyébként ez az ókori Róma, akad itt mindenki kelta, barbár harcostól kezdve szarmata hölgyön át egészen szkítákig. Kapunk magyarázatot a harcosok kékre festett arcára is: nem az Avatar korai hőseiről van szó, hanem már a csata előtt halottá nyilvánították magukat, hogy aztán ne féljenek a haláltól. De védték őket mindenféle mágikus rajzolatok is.

Az egyértelműen kiderül, hogy az AmfiFeszt fő programpontja az áldozatbemutatással megspékelt gladiátorjáték. Mindenkit fel is szólítanak rá, hogy húzódjon minél távolabb, és ezúttal a gyerekeket se hagyják szanaszét futkározni. Közben – mint fentebb is említettük – elered az eső, de ez nem állhat a lelkes érdeklődők és a harcosok közé. Akkora a hájp, hogy már kezdem azt hinni, tényleg valami egészen rendkívüli, valóban egymásnak esős harc következik. De inkább olyan az egész, mint egyfajta élőszereplős számítógépes játék. A felek tisztességgel megküzdenek, az egyik végül a másik fölé kerekedik, majd odébbállnak, és jönnek a soron következők. Közben azért mégis el-elszaladnak a gyerekek, de baj nem esik, mindenki érdeklődve figyeli a gladiátorszínházat, ezt a XXI. század elején is érdekfeszítő mulatságot.

Olykor eszembe jut, hogy utoljára talán gyerekkoromban voltam cirkuszban, és egészen valószerűtlennek tűnik hirtelen minden, amit ott látott az ember.

Mintha az évtizedek tényleg elzárnának valamit, hogy végül ne is igen tudjunk hinni az élmények jelenkori megismételhetőségében. Az AmfiFeszten látott római hagyományőrzős-gyereknapozós mulatság is hasonló érzést kelthet. Mintha csak a mai tízévesek hirtelen újra Winnetou-könyveket kezdenének falni. Vagy mintha újra előkerülnének gyerekkorunk kedvencei a mágneses horgászjátéktól a kis sellőkig, amelyeket, ha a fagyasztóba tettük, az uszonyuk színe kékre váltott. Ezek persze nagyon korhoz kötöttnek tűnnek, de ha az ember jobban elvész a felnőttlétben vagy a digitális világban, hiheti azt is: a mai fiatalokat már tényleg nem köti le a kardkészítés, a gyöngyrakosgatás és a nemezelés.

Ki tudja, talán mégis lesz a jövőben is búcsú és céllövölde, fognak a gyereknapon zsákbamacskát húzni és fesztivál időben újrajátszani a barbár-római csatákat? Az olyan kezdeményezések, mint amilyen az AmfiFeszt, reményt adhatnak, hogy a múlt átmenthető a jövőbe.

Élt Ajakon egy nagyon gazdag ember. Egyetlen fia szép, derék legény volt, és már házasulandó korba ért. Noszogatták is, hogy keressen magának egy illő feleséget.

– Édesapám, engem ne házasítsatok – mondta a fiú az apjának –, mert én úgyis azt veszem el, akit szeretek!

Vihette őt a keresztapja gazdag helyre, szegényebb helyre, szép lányhoz, csúnya lányhoz, a szomszédba, s a távolba, de nem kellett neki senki. Telt-múlt az idő, egyszer csak ő maga szólt az édesapjának:

– No, édesapám, én már most megyek házasodni.

– Jól van, fiam – mondta az apja –, mennyi pénz kell, hány garast adjak?

– Nem kell nekem semmi, csak két szekér alma meg a legfiatalabb szolgád – felelte a fiú. – De akármilyen menyasszonyt hozok, szeressétek, mint gyermeketeket, mert ha nem, elveszejtem magamat.

Az édesapa belenyugodott egyetlen fia makacsságába, és ellátta mindennel, amit kért. A fiú a két szekér almához még egy üres szekeret is vett magához, aztán elköszönt. Keresztülment hét falu határán, a hetedik falu végén aztán megállott, és a piac közepén elkezdte árulni az almáját. Méghozzá így:

– Almát szemétér’, almát szemétér’!

Szaladtak a lányok, hozták a sok szemetet. Az ajaki legény mindet jól megnézte, egy sem volt kedvére való. Az üres szekere félig megtelt szeméttel, és fél szekér alma is elfogyott. Ment tovább. Elérte a nyolcadik falut, ott is ezekkel a szavakkal kínálta az almáját:

– Almát szemétér’, almát szemétér’!

Jöttek a lányok ismét, hozták a szemetet kosárszámra. Egyik nagyobb kosárral hozott, mint a másik. Egy szekér alma elfogyott, a szemét meg csak szaporodott. Esteledett befele, a legény pedig továbbindult. A következő faluban megint azt kiabálta:

– Almát szemétér’, almát szemétér’!

Jöttek a lányok ismét, gyorsan szedték a lábukat, hogy ők érjenek hamarabb az almás szekérhez, ők válogathassanak, nekik jusson a legszebbje. Hozták a szemetet, egyik kosárral a másik után, még többet, mint az előző faluban. El is fogyott a második szekér alma, csak az aljában volt még egy szép piros, a legszebb valamennyi közt.

– No ez az alma az enyém marad! – gondolta a legény, és már indult volna, amikor meglátta a félhomályban, hogy egy pici kosárral a kezében közeledik egy leány. Alig volt szemét a kosarában, szégyenlősen állt meg a szekér előtt, és nem ment közelebb. A legény megszólította:

– Gyere közelebb!

– Nem merek. Nekem csak kevés szemetem van. Tán’ egy szem almát, ha adna érte, annyit ha érne…

Nagyot nevetett erre a legény:

– Ne szégyelld, hogy kevés a szemeted! Ezt kerestem én egészen idáig, és ha te is akarod, akkor mostantól te az enyém, én a tiéd.

Akarta a leány, hisz tetszett neki a csinos legény. Fel is ült a szekérre, és elhajtottak a lány szüleihez. Nádfedeles kis kunyhó előtt álltak meg, de amikor bementek, az udvar felseperve, mindenütt tisztaság fogadta őket. Bocskoros szegényember jött a gazdag legény elé. A legény tisztességgel megkérte a leány kezét, és amikor igent mondott az apa és a leány, szekérre pakolta a lány szegénységét. Hazavitte menyasszonyát a szülői házba, Ajakra. Az após szívesen fogadta őket. Háromnapos menyegzőt tartottak, és még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

A népmesét újramesélte: Bajzáth Mária
Gyetkó Krisztina rajzaival
Kerek élet fája – Jeles napok mesekalendáriuma
Lampion Könyvek, 2022

Az első hűvösebb napok úgy jönnek, mint a megváltás. Szinte jólesik fázni egy kicsit, aztán nagyon, majd előkerülnek a pulóverek, a nyáron nehezen megtűrt zoknira, cipőre is igent mond az ember. Nincs kedvencem, minden évszakot szeretek, illetve magát a körforgást. Ilyenkor, az ősz kezdetén azonban extra varázslatokkal lehet bíbelődni, még csenni lehet valamennyit a nyár ízeiből, hogy legyen majd télen mihez nyúlni a kamrapolcon. A pár hónapja leszüretelt fűszernövények, gyógynövények, szárított virágok már szépen sorakoznak az üvegekben, jó lesz majd a cudarabb időkben szorongatni a forró bögrét, ücsörögni a tűzhely mellet, és átmelengetni nemcsak a fázós tenyereket, de a szívet, lelket, elmét is. Vagy csak simán belekapaszkodni az élménybe, illatolni az édes páragőzt, amelyből kiérződik a kert illata. Hiszen ezért gyűltek a virágok: orgona, rózsaszirmok, jezsámen, lonc, cipruska és szalmagyopár. Citromfű és menta a háttérzenekar, nyomokban fenyő. Csaltam kicsit, kóstoltam már, de csak hogy ellenőrizzem… Csipkebogyó-szüret is lesz hamarosan. Lehet még befőzni, eltenni is ezt-azt. Lecsók, szószok, zöldségkrémek, raguk, kencék sorakoznak fel a kompótok, lekvárok mellé. 

Csapdába estem, nem így terveztem. Én csak szerettem volna egy „menekülési útvonalat”, egy Bé-opciót. Pici házikót, pici kertet közel a városhoz. Nem így terveztem, de a lehető legjobb dolog történt: rabul ejtett a hegy. Átformált bennem mindent, szemléletváltásra tanított, és ennek a szerelemnek köszönhetően sikerült elengedem egy csomó dolgot, amelyekhez az ember csak az elvárások miatt ragaszkodik. Ami itt van, az a valóság. Lehetőséget ad kapcsolódni: a természethez, saját magunkhoz. Egy őrületbe rohanó világban, ami azért nem ereszti egykönnyen az embert, utánanyúl, de egyre könnyebb lerázni.

Tudom, hogy nem mindenkinek való ez, sokan nem szabadságnak, hanem börtönnek élnék meg. Nem is az a cél, hogy mindenki költözzön mini házba, és mondjon le komfortos(nak hitt) dolgokról. De önmagunkról lemondani mégsem volna szabad. Elcsépelt mondás, mégis nagy igazságot rejt, csak egyre kevésbé szeretjük az igazságot, de valóban: a kevesebb néha több. Sokkal több, csak a mértékegysége csalóka, nem feltétlenül látható. Kell hozzá az a bizonyos szemüveg… Amit bizony nem árt néha megpucolni. Erre például remek alkalom az ősz.

A behúzódás, az elcsendesedés időszaka jön, nem csak fizikailag. Tennivaló bőven akad még a kertben, mielőtt hosszú pihenőre tér. De belül is van meló, amihez meleg pokrócba tekeredve kifejezetten jól jön majd az a bögre tea.  

Fotók: Dohi Gabriella

A lovak szeretete – gondolom – összefügg az öttusával, de hogyan kezdtél el öttusázni?

Érdekesen alakult, fordított sorrendben, mint ahogyan sokan csinálták akkoriban, mivel kezdetben triatlonoztam, ami Magyarországon nagyon újnak számított. Divatos szóval élve, hiperaktív gyerek voltam, mert nagyon szerettem biciklizni és a kezdetektől fogva úszni meg futni is, így tizennégy évesen – miután kiderült számomra, létezik olyan sportág, ami e háromból áll – a fejembe vettem, hogy kiderítem, hol lehet űzni.

Az elszántságom nem párosult szerencsével, ugyanis előbb bicikliedzésen elütött egy kisbusz, majd valamivel később, immár lezárt versenypályán újra elcsapott egy autó, ezek után egy darabig nem volt biciklim.

Az első eset még abszolút nem vette el a kedvemet, de a második idején már futásban, úszásban együtt edzettem korombeli öttusázókkal, akik megfűztek, hogy addig is járjak velük lövőedzésre, amivel már öttusautánpótlás versenyzőnek fogok számítani, és mehetek ingyen lovagolni. Ez igencsak vonzónak tűnt, mert amióta az eszemet tudom, nagyon szeretem az állatokat, a lovaglás azonban kimaradt a gyerekkoromból. Elindultam tehát háromtusa versenyen, ahol borzasztó ügyetlenül lőttem, és szinte fennhangon hirdettem, hogy engem senki ne gondoljon öttusázónak, én triatlonista vagyok! De lovagolni persze el akartam menni… Ami korántsem úgy nézett ki, mint ma nálunk, az Aranypatkó Lovardában, hogy a gyerekeket meg a lovakat felváltva dédelgetjük, hanem a versenysport irányába mutatott. Aki az első hat hetes kiképzés után maradt, az maradt, aki nem, az nem. Innentől kezdve nem nagyon volt visszaút, meg kellett csinálni a minősítő vizsgát, amivel már el lehetett indulni öttusaversenyeken, amihez el kellett kezdenem vívni is. Szóval ilyen furcsán, a megszokottól eltérő módon, triatlonistából lettem öttusázó.

Nehéz volt abbahagynod a triatlont?

Igen, mert sokáig tényleg a szívem csücskét jelentette, nem is tudtam rögtön befejezni, két évig párhuzamosan űztem a kettőt, gyakorlatilag hattusáztam. A dolog ott dőlt el végleg, amikor már válogatottként először junior öttusa vb-re mentem volna, de az egy héttel előtte lévő triatlon országos bajnokságon azért elindultam, ahol ismét bringás balesetet szenvedtem, miután elestem, és a mögöttem jövő boly áttekert rajtam. Mindezzel buktam a vb-szereplést is, ami fájt, egyben úgy éreztem, hogy triatlonban nem haladok annyira gyorsan előre, mint öttusában, ezért a felépülésem után már csak az utóbbira koncentráltam. Jöttek is az eredmények, a váltóval junior világbajnokok lettünk, majd bekerültem a felnőtt válogatottba, így nagyon sokat utaztam, nemzetközi versenyeken, világeseményeken vettem részt. 1998 viszont komoly fordulatot hozott az életemben, amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) bejelentette, hogy 2000-től a női öttusát is felveszik az olimpia programjába, valamint 2004-ben Athén lesz a nyári játékok helyszíne. Azt tudni kell, hogy édesanyám görög, és megvolt már a görög állampolgárságom, míg a versenyeken rendszeresen találkoztam a görög válogatott tagjaival, akik kapacitáltak, hogy „térjek haza”, 2004-ben hazai pályán indulhatnék az olimpián. Ez jelentette az egyik motivációt. A másikat, hogy akkoriban a magyar válogatottba már szimplán csak bekerülni is komoly erőfeszítéssel járt (Vörös Zsuzsának, Athén egyéni olimpiai bajnokának generációja), és én folyton elfáradtam addigra, mire beverekedtem magam az utazó csapatba, így a versenyeken mindig csak fele olyan teljesítményt nyújtottam, mint a válogatókon. Ez különösen a technikai számokban jött ki (lövészet, vívás), ahol a mentális állapot jobban számít, illetve abban is, hogy később kezdtem el öttusázni a többieknél. 24 évesen ezek a tényezők mind egy irányba mutattak, ezért 2000 elején kezdeményeztem görög színekbe való átigazolásomat.

Mire azonban a két ország szövetsége megegyezett, már csak egy válogatóverseny maradt az olimpiára, amin el tudtam indulni, és végül így sikerült kvalifikálnom magam Sydneyre.

Görögként szerepeltél tehát az olimpián. Milyen eredménnyel?

Sydney sajnos nem úgy sikerült, ahogy sikerülhetett volna, pedig második voltam a világranglistán, és kivételesen nagyon erős mentális állapotban voltam, mert egész évben azt mantráztam magamnak, hogy igenis indulni fogok az olimpián. Életem legjobbját lőttem, utána a vívás feléig nem kaptam tust, amikor is egyszer csak felnéztem az eredményjelzőre, ahol megláttam, hogy toronymagasan vezetek, és ekkor mégiscsak előjött a pszichés faktor, mert nagyjából itt összeomlottam. Megijedtem attól, hogy olimpiát fogok nyerni, nyomban jól el is rontottam a vívást, úszásban mondjuk hoztam a papírformát, így a lovaglás előtt a nyolcadik helyen álltam, ami még mindig borzasztó jó eredmény, mert a görög állam a nyolcadikig díjazza az olimpiai helyezetteket. Ám a lovaspályán ennek az egésznek a teljes súlya rám szakadt, nem is emlékszem, mi történt. Ezzel ment el végleg az olimpia, amit a 22. helyen fejeztem be. A sűrű hullámvölgyeknek-hegyeknek az is oka lehetett, hogy abban az évben az átigazolási procedúrám miatt alig versenyezhettem.

Hol készültél fel a következő, 2004-es athéni játékokra?

2000-ig stabilan a magyar válogatottal edzettem, és a Tattersallban, a Nemzeti Lovardában lovagoltam, de miután átigazoltam Görögországba, már nem lehetett, szóval más lehetőség után kellett néznem. A Honvédnál készültem, ám a lovas felkészüléshez más alternatívát kellett találjak, Görögországban sem alkalmas létesítmény, sem megfelelő edző nem volt. Ekkor, pontosabban 2003-ban kerültem Óbudára, az Aranypatkó Lovardába, ahol Molnár Tamás, a Martinek–Mizsér–Fábián fémjelezte öttusa-válogatott lovas edzője dolgozott, és a mai napig dolgozik. Őt kerestem meg azzal, hogy olimpiára kell készülnöm, amihez se lovam, se edzőm nincsen. Öttusában ugye kalapból húzzák a lovat, így célszerű minél többfélén gyakorolni, de Tamás bácsi csak egy olyat tudott a rendelkezésemre bocsátani, amivel ugratni is lehetett. Ezzel a pacival kezdtem el edzeni, illetve néha kölcsönkértünk bértartott lovakat a változatosság érdekében. Nagyon sokat készültem vele, és annyira megkedveltem, hogy amikor megtudtam, Tamás bácsinak Athén után – mikor már nem edzem rajta – el kell adnia, akkor azt mondtam, ha jól sikerül az olimpia, megveszem tőle. Nos, 2005-ben tényleg megvettem, de nem azért, mert jól sikerült, a 16. helyet semmiképp sem lehet annak elkönyvelni.

A lovacskám miatt ugyanakkor egyre több időt töltöttem a lovardában, és  tanácstalan voltam, hogy mit is kezdjek magammal a sportpályafutásom befejeztével.

Mit lehet tudni a kezdetekről, a lovarda történtéről?

A terület eredetileg Gráf Róberté – Tamás bácsi barátjáé – volt, aki vegyes állattartó telepet üzemeltett rajta, ahol a szarvasmarhától az emuig sokfajta állatot meg lehetett találni. Lovakat is tartott, mert nagyon szerette őket, de igazi, tiszta lovardává a felesége tette, és 1987 óta üzemel Aranypatkó Lovardaként. Ennek keretein belül alakult meg 1996-ban az Aranypatkó Lovas Egylet, aminek 2007-től vagyok az elnöke. A hölgytől a komplett lovarda üzemeltetését 2012-ben vettem át, mert ő már nagyon belefáradt, amit így tíz év távlatából abszolút meg tudok érteni. A tulajdonos jelenleg már a lányuk, Gráf Krisztina, illetve a féltestvérei, de a működtetést én végzem, annak minden nehézségével. Nagyon szeretek oktatni, edzősködni, a Magyar Lovasterápia Szövetségnél Fóton parasport-oktató, előadó is vagyok, szóval imádom a dolog gyakorlati részét vinni, amiből az üzemeltetés sajnos nagyon sok időt elvesz.

Milyen szolgáltatásokat nyújtotok?

Mindenfélét, ami lovagláshoz kapcsolódik, de leginkább kezdő lovasok oktatásával foglalkozunk, az egészen picikéktől felnőtt korig, 80 kilogrammos súlyhatárig. Egyedül tereplovaglásban nem vagyunk túl erősek, mert körbevesz bennünket a város és a környező települések, így, mire kijutnánk jó terepre, addigra lefárasztjuk magunkat meg a lovakat is. A lovasiskola viszont nagyüzemben működik, mert szerencsére elég jól benne vagyunk a köztudatban, rengeteg a lakópark is a környéken, tehát nagyon sokan jönnek hozzánk, igazából hirdetnünk sem kell. Vannak, akik csak úgy megállnak kocsival, a velük utazó, olykor még beszélni sem tudó, pár éves gyerkőc lovak iránti érdeklődése miatt. Pont ez vetette fel bennem az ötletet – mivel nekem nem adatott meg –, hogy milyen jó lenne őket már ennyi idősen lovakhoz szoktatni, lovagolni tanítani, mert ha ezt a fellángoló vágyukat ekkor csírájában elfojtják, nem biztos, hogy később, mondjuk öt-hét évesen újra előjön. Úgyhogy ennek érdekében a nővéremmel kitaláltunk egy póniovi nevű foglalkozást, ahol a gyerekekkel egy aranyos kis póniló körül mászkálunk, megsimogatjuk, lecsutakoljuk, felülünk a hátára, továbbá mindenféle lovas témára felfűzött fejlesztő feladatot csináltatunk velük. Ezek egyórás, kiscsoportos foglalkozások, amivel az egy-négy éves korosztályt ki tudjuk szolgálni, utána pedig már mehetnek lovasiskolába. Ott még zömében lépésben kapnak feladatokat, aztán, ha valakinek az ügyességi feladatok jól mennek, jól ül a lovon, jöhetnek az ügetéses gyakorlatok is. Mindezzel az összes korosztályt lefedjük, sőt, a póniovi foglalkozás újdonságnak is számít. A másik, ami mindig vonzott, az a fogyatékos gyerekekkel való foglalkozás: már úszásoktatóként is lett egyszercsak egy Down-szindrómás csoportom, ahogy később itt is.

Sokan érdeklődtek, érdeklődnek a lovasterápia iránt, ezért hamar utánajártam, hogyan, milyen keretek között működhetne, kiknek miben segíthetne egy ilyen szolgáltatás.

Elvégeztem a fentebb említett fóti parasport-oktatói képzést, amivel ugyan lovasterápiát nem végezhetek, ám sérült személyekkel foglalkozhatok, továbbá van gyógypedagógus terapeutánk, meg mozgássérültekkel foglalkozó hippoterapeutánk is. Gyakorlatilag azoknak is tudunk segíteni, akik ilyen jellegű igényekkel keresnek meg bennünket. A lovasiskolán és lovasterápián kívül még a lótartás, bértartás működik nálunk, vagyis akinek van lova, az nálunk tarthatja és lovagolhat vele.

Szót ejtettél az Aranypatkó Lovas Egyletről. Ennek keretén belül versenyeztek?

Igen, a tagok amatőr díjugratók, díjlovasok, illetve hobbilovasok, de mivel a lovassport elég speciális és sokösszetevős, mondjuk ki: drága sportág, ezért mi csak kicsiben versenyzünk. Van házi bajnokságunk (Aranypatkó Kupa), de nagy versenyeket nem rendezünk, bár biztosan sokan örülnének neki. A lovasiskolánk forgalma hétvégén is annyira nagy, hogy egész egyszerűen nem férne bele, és nem szeretném a stabil lovasainkat sem „másodvonalba” helyezni, így nem kezdtem el beleásni magam a versenyszervezés témába, noha sok lovardának nagyon komoly bevételi forrást jelent. Ugyanakkor a lovasiskolánkból nőnek ki ügyes gyerekek, akiknek aztán lesz saját lovuk, és elkezdünk velük amatőrversenyekre járni a rajtengedély-vizsgára való felkészítés jegyében, mert a lovas szövetség versenyein csak azzal lehet elindulni. Alapvetően a rajtengedélyvizsga megszerzéséig jutunk el közösen, ám ha utána komolyabb irányba mennének, akkor kísérjük őket tovább versenyekre, vagy versenyistállóhoz irányítjuk őket. Neveltünk már ki ilyen versenyzőket, most is van egy legalább tizenkét nagylányból és pár fiúból álló csapatunk, amelynek tagjai nagyon eltökéltek, komoly célokat tűztek ki maguk elé, aztán majd meglátjuk, hogy közülük hányan jutnak el a rajtengedély-vizsgáig. Egyszóval nevezhetjük utánpótlás-nevelésnek is, amit csinálunk.

Mekkora területű és hogyan épül fel a lovarda? 

1300 m2 a kerítésen belüli rész, ahol az istállók is vannak, de 4,5 hektár az egész terület, amit használunk, és további 53 parcella közcélú sport besorolású magánterület, amerre a lovakat még vihetjük. Három épületünk (központi, öltöző, iroda) és négy istállóépületünk van harminckilenc boksszal, amelyekben összesen negyvenegy lovat tartunk, köztük két-két pónit. Vannak még fél ridegtartásosnak nevezhető karámjaink, jelenleg tizenhárom lóval, illetve két körkarámunk és huszonhat karámunk a lovak napközbeni kintlétére, levegőztetésére, amikben egyszerre kint tud lenni az összes bértartott ló. A területen található még egy 30×60 m-es nagy és egy 23×50 m-es kisebb ugrópálya, meg egy fedett sátor a rossz idő esetére. Most éppen nagyon sok lovacska van nálunk, közülük huszonnégy iskolaló, ami nagyon nagy szám, de néhány már kiöregedett, így nagyjából húsz lovat foglalkoztatunk intenzíven a lovasiskolában. A többi bértartott, azaz magántulajdonú. 

Hogyan lehet egy ilyen lovardát egész évben fenntartani?

Az egyesület keretein belül, nonprofit módon szerencsére ki lehet gazdálkodni. Ez a lokációnk mellett a fedeles lovardánknak is köszönhető, mert így télen is folyamatos a forgalom, nyáron – amikor szintén uborkaszezon lenne – heti turnusokban táboroztatunk, tavasszal-ősszel pedig sokan szeretnek lovagolni, úgyhogy egész évre jól el tudjuk osztani a dolgokat. Maga a fenntartás iszonyatos mennyiségű munkával jár, sokan nem is értik, miért csinálom, de aki lovas, az tudja, hogy csak így lehet, ez egy ilyen műfaj. Én is már többször feltettem magamnak a kérdést, mert tényleg nem könnyű kenyér, és fontos a több lábon állás, ezért irodaház-üzemeltetéssel is foglalkozom, hogy egészen biztosan ne unatkozzak. De megéri, amikor azt látom, hogy ebből az egyre csúnyábban beszűkülő városi létből, a képernyő előtti otthoni begubózásból ki tudjuk mozdítani a gyerekeket.

Meg kell adni nekik a lehetőséget, hogy ezt a világot is megismerjék, ami a mi gyerekkorunkban még egyedüliként létezett, és amiben mindenkinek kreatívan meg kell találnia magának a játékot.

Ha azt sikerül elérnünk, hogy kijussanak a lovardába, már könnyű otttartani őket, és ha megkapják azt a bizonyos „szikrát”, akkor egész nyáron a lovak körül lógnak, hazazavarni sem lehet őket. Ebben tényleg nem a bevételi forrást látom, meg hogy több lovasunk legyen. Főleg pályázati finanszírozással, intézményi szinten is igyekszem népszerűsíteni a törekvésem, vagyis minél több óvodás, iskolás csoportot fogadni. Kidolgoztam olyan programot, hogy környezetóra tömbösítve, a lovardában megtartva, ahol egy osztályt vagy csoportot három részre osztunk: egyikük elméleti foglalkozást kap, miközben a másik lovat ápol, a harmadik meg lovagol, és vetésforgóban mennek körbe. Mindezt tanév közben, úgynevezett lovaskultúra szakkör keretén belül, amit lehet rendszeresen, ténylegesen szakköri formában végezni, de lehet egyszeri alkalom is. A nyári táboraink ehhez hasonlók, a gyerekek lényegében ugyanezt kapják, csak egy héten keresztül reggeltől estig.

Miként látod a lovarda jövőjét?

Sajnos a terület fejleszthetősége rendkívül problémás a tulajdonjogi háttér kuszasága miatt, így nem tudok rendesen beruházni. Csak kis, pár százezres programokra lehet  pályázni, pedig a meglévő tevékenységeinkkel jóval nagyobb összegeket is el lehetne nyerni. Régóta dolgozom azon, hogy Mocsárosdűlőn kapjunk területet, ám ezen törekvésemnek a mai napig sincs érdemi foganatja, megfelelő kapcsolat nélkül nehéz érvényesülni. Szóval ilyen szempontból nem könnyű a helyzetünk, de azért a közeljövőnket még látom a mostani helyünkön.

A nyitott ablakon át beáramlott a napfény és az iskolából haza induló gyerekek zsivaja, akik azon vitatkoztak, hogy a „Vakáció!” felkiáltójelét mikor kell a táblára írni ahhoz, hogy a „V” betű az utolsó tanítási napra essen.  Mire megegyeztek, az asztalnál ülő nő szemébe sütött a nap, hunyorogva próbálta elolvasni a monitoron megjelenő szöveget.  Ingerülten eltolta magától az egeret és a klaviatúrát. Hétfőig megvár – gondolta, úgysem csinálja meg helyettem senki. Kikapcsolta a számítógépet, bezárta az ablakot és az irodát. Leszaladt a lépcsőn, a portásnak kellemes hétvégét kívánt és blokkolt. A kijelzőt látva eszébe jutott, hogy szólnia kell az informatikusoknak, mert a beléptető rendszer napok óta nem írja ki a munkában töltött idejét, mintha be sem járna dolgozni, még a végén nem kap fizetést. A tárolóban már csak a saját biciklije árválkodott. Úgy gondolta, tesz egy kört a szigeten, talán megnézni a Dunában fürdőző kutyákat, de mire levette a láncot, meggondolta magát. A kulcs nehezen ment a zárba, többszöri próbálkozás után sikerült elfordítania, félt, hogy beletörik. Ezerszer megígérte magának, hogy beolajozza, most se volt másképp. A lakat hangos kattanással kinyílt, a lánc kicsúszott a kezéből, a küllők között csörömpölve a földre esett, és mint egy csillogó kígyó, ami a bokájába akar marni, elterült a lábánál. Mire rögzítette a láncot a nyereg alatt és elindult, elfelejtkezett a problémáról. Nem sietett, nem volt miért, otthon nem várta senki.  A Fő téri kockakövek kirázták belőle a lelket, igyekezett az egyensúlyát megtartani. 

Az Esernyős teraszán kedélyesen beszélgető és napozó embereket figyelte, elhaladt a lányok szoborcsoportja mellett, akik esőben és hóban, télen-nyáron  várják a kuncsaftokat.  Szegények nagykabátban és esernyővel a kezükben várakoznak. Az egyikük mintha kacsintott volna. Tudta, képtelenség, bár az arcvonásai mintha hasonlítanának rá. Legalább az ernyő megvédi őket – gondolta, és óvatosan továbbtekert, ügyelve, hogy el ne csússzon a bazaltköveken. A fitnesz parki futópálya tele volt gyerekekkel. Némelyik megpróbálta elcsalni a köröket, de egy szigorú tekintetű tornatanár rajtuk tartotta a szemét. A BUSZESZ gyár kéménye felé haladt tovább. A színesre festett épületek csábítóan hívogatták, de a csupa üveg és beton házak tövében törpének érezte magát. A tizenöt emeletes épületek – akármilyen hangzatosan is nevezik őket – mégis csak lakótelepet alkottak. Kis túlzással egy falunyi ember egy focipálya nagyságú területen, ahol, ha valaki tüsszent, a szomszédja jó egészséget kíván. 

Rádudáltak. Oldalra kapta a fejét, de a dudaszó az utca túloldalán sétáló nőnek szólt, aki egy boxert vezetett pórázon. A nő felemelte a tekintetét, a sofőrre nézett, aki önelégült mosollyal füttyentett, és annyira elmerült a látványban, hogy a Folyamőr utca végén elfelejtette bevenni a kanyart. 

A „K” híd közelében érezte meg a víz illatát. Nem hasonlított sem a Balaton, sem a Velencei-tó illatára, hamisítatlan Duna-illat volt, ami összekeveredett a Hajógyári-sziget felől érkező akáccal és hárssal. Mélyen beszívta a levegőt, hosszan benntartotta, és csak lassan engedte ki az orrán. Élvezni akart minden pillanatot. 

A Graphisoft Parkhoz érve úgy döntött, megnézi a két informatikai géniusz szobrát. A saját szemével akarta látni, ahogy Steve Jobs látnokként tartja kezében az iPhone-t, miközben int a tömegnek, mintegy „Híveim! Nézzétek, mit adtam nektek!” Mobile for dummies. Más olvasatban: Felhasználóbarát. Szélesen elmosolyodott, és a másik géniusz, Satoshi Nakamoto, a bitcoin megalkotójának mellszobrához tekert. Senki nem tudja, ki Satoshi valójában, így aki a szobor fényesre polírozott, maszkszerű arcába néz, önmagát látja. Ki akarta próbálni. Leszállt a bicikliről, közelről a szobor arcába nézett, de akárhogy meresztette a szemét, nem látta az arcát. Marhaság – gondolta, senki nem lehet Satoshi, még a neve is kamu, médiahack, amin csámcsoghatnak az emberek. Persze, ha néhány bitcoinja lenne, az egészen más, de egy árva virtuális petákja sincs. Nem lenne olyan szerencsétlen, mint az a New York-i pasas, aki pizzát vásárolt rajta. Valószínűleg ingatlanba fektetne, venne egy nyaralót Tihanyban és egy házat Óbudán, de most már késő, hogy beszálljon a bizniszbe, és bitcoin-bányászatba kezdjen.

Legyintett, visszaszállt a biciklire, és a gázgyár csíkos épületei felé vette az irányt. A legmagasabb torony sapkás manóként vigyorgott rá, orra helyén az óra épp hármat mutatott. Átvágott a vasúti töltés aluljáróján, jobbra fordult. Öt perc se telt bele, már a Római-parton kerekezett tovább turisták, futók, andalgó szerelmesek és babakocsit toló kismamák között. Az egyik ártérre épült luxus társasház kapuját rózsalugas övezte. Több száz vörös rózsa, olyan émelyítő illattal, ami elnyomta a folyó szagát. Imádta a futórózsát, a kertjükben is nőtt, de mióta az anyja elment, nem hoz virágot, csak egyetlen szálat, minden évben halottak napján. Ki szokta vinni hozzá a temetőbe.

Egy biciklis pár haladt el mellette, kissé lemaradva követte őket. A fiú a folyóról mesélt, a Duna-deltáról, a Vaskapuról, amikor a folyó még tele volt élettel, a halak fel tudtak jutni a folyó felső szakaszára, a Szigetköz ívóhelyként és halbölcsőként szolgált, és hatalmas, két méteres vizák úsztak egészen Bécsig. Ma már mindez történelem, aranykor, amit csak a feljegyzések őriznek. Nem véletlenül üzemelt száz éve még vizamészárszék Bécsben és nevezik az Árpád-híd pesti oldalán elterülő területet Vizafogónak. Bele se gondol az ember.  A fiú ezután közölte, hogy ő is magányos vizának érzi magát, aki a párját keresi. A hír hallatán a lány biciklije megingott és ő maga elvörösödött. Csak egy kátyú volt – mentegette a helyzetet. – Meleg van, ihatnának valamit. A fiatalok az első büfénél megálltak, észre sem vették, ahogy elsuhant mellettük.

Elhagyta a halsütőket, a csónakházakat és a Posta egykori romos üdülőjét, amikor teljes erővel berántotta a féket. Az út közepén egy fekete macska ült, a szájában egy vörös rózsát tartott.  Majdnem elütötte. A macska komótosan hozzásétált, a virágot a bicikli kereke elé tette, aztán sarkon fordult, és a bozótosban eltűnt. Nem tudta mire vélni a dolgot, a szíve hevesen dobogott, görcsösen szorította a kormányt. Figyelmeztetnie kellett magát, hogy engedje el. Lehajolt, felvette a rózsát, a csengő mellé tűzte és a pedálra taposott. Néhány száz méterre a fák közül hangok szűrődtek ki. A lombok közül egy cirkuszi lakókocsihoz hasonlító, rikító pirosra és zöldre festett bódé bukkant elő. „Fellini Római” hirdette a felirat. Mellette a kavicsos parton raklapokból készített, színes padok, fém székek, asztalok, valamint több tucat csíkos nyugágy hevert. Szinte mindegyik foglalt volt önfeledten beszélgető, pihenő vagy étkező emberekkel. Tetszett neki a hely, megfogta benne valami. Leszállt a bicikliről, egy megdőlt fának támasztotta és lelakatolta. A zár megint makacskodott, most már tényleg meg kell olajozni. 

A víz közelében leült egy kőre. Kezét barna ernyőként a szeme fölé emelve bámulta a Dunát. A szemközti part buja zöldjét, a levelek ezernyi árnyalatát, a csillogó víztükröt, amiben az ég megmerítkezett, és egy rozsdás uszályt, ami lassan, méltóságteljesen szelte a vizet. A Megyeri hídtól a Vizafogóig ellátott. Csodás és hívogató volt a táj. 

Levette a cipőt, a zoknit, és a vízbe lépett. Élvezte a lábujjai között átbukkanó apró kavicsok csiklandozását, a víz hűvösét, a hullámok csobogását. Nem vette észre, hogy a fekete macska a lelakatolt kerékpár mellet ül, és onnan lesi minden mozdulatát. Feltűrte a nadrágját, tett néhány óvatos lépést, majd belegázolt a vízbe. Senki nem állította meg. Talpa elszakadt a talajtól, a ruhája megtelt vízzel, lebegni kezdett, de nem húzta le a mélybe, a bőréhez tapadt, eggyé vált vele és pikkelyekké alakult. Gerince megnyúlt, a teste áramvonalas lett, a végtagjai helyén uszonyok nőttek. A levegővétel sem jelentett akadályt. Érezte a sodrást, a víz áramlását, a folyó erejét. Néhány tétova mozdulatot tett, úszott egy kört, hogy kipróbálja, új teste mire képes. Nekiiramodott, teljes sebességgel kiugrott a vízből. Homályosan látta a parton heverő embereket, hallotta a hangjukat, de egyikük se vette észre. Újabb kört tett, kiugrott a vízből, de ezúttal is észrevétlenül elnyelték a hullámok. Talán nem igaz, hogy egyedül maradt, talán itt társra talál, hisz olyan végtelen a Duna. A folyó közepére navigált. Teljes erőből úszni kezdett, hogy kihasználja a sodrást. Teste a felszín közelébe emelkedett, hátsó uszonya csak úgy hasított. Diadalmasan kiáltott egyet, és nekivágott a folyónak. Hamarosan válasz érkezett.

Spelter Henrikről, Magyarország első aranykoszorús cukrászmesteréről kevés szó esett korábban, inkább csak a szakma ismeri.

Úgy gondolom, hogy Spelter Henrik helye Dobos C. József, Kugler Henrik, Hauer Rezső, Gerbeaud Emil neve mellett van a magyar cukrászipar történetében. Fontos kihangsúlyozni, hogy III. Spelter Henrikről beszélünk, ugyanis nagyapját és édesapját ugyanígy hívták, és mindannyian cukrászok voltak. A nagypapa, I. Spelter Henrik telepedett le a reformkor idején Tatán, ahol kedvező lehetőségek nyíltak számára, bár a fővároshoz is kötődött. A tatai Spelter cukrászda híres és népszerű volt a tatai polgárok körében, ma már nem cukrászdaként üzemel, de az épület nagyjából eredeti formájában maradt fenn.

III. Spelter Henrik Tatán kezdte cukrászinas éveit, aztán bejárta a történelmi Magyarország egy részét, dolgozott Eperjesen, Vácon, illetve a Magas-Tátrában is.

Ezt követően  hosszabb vándorútra indult, először Berlinbe, majd a mai Lengyelország területén található Kolbergben vállalt munkát. 1906 őszétől  Franciaországban, a Rumpelmayer cukrászatban dolgozott közel egy éven keresztül. Rumpelmayer egyébként pozsonyi születésű volt, aki Franciaországban nyitotta meg  híressé  vált cukrászatát, mely közkedvelt volt a párizsiak körében, később pedig a francia Riviérán és Londonban is nyitott üzleteket.  A fényképek alapján utóbbiban III. Spelter Henrik is megfordult. Spelter a francia fővárosból is tovább utazott, áthajózott az Újvilágba, ahol Chicagóban és Milwaukee-ban is dolgozott rövidebb ideig. Szabadidejében utazgatott, járt a Niagara-vízesésnél, hazatérése előtt Észak-Afrikában és a Szentföldön is.

Mennyire volt ez tipikus a modern korban, hasonlított a hajdani céhlegények vándorútjához?

A régi korokban nagyon fontos volt a külföldi tapasztalatszerzés, akár saját családi példámat is tudom említeni. Felmenőim között többen hentes és mészárosok voltak, egyik dédnagyapám például Szerbiában töltött inaséveket a Monarchia idején. Ez akkoriban szokás volt. A legények szélesítették tudásukat és gyakorta lejegyezték, hogy hol, mit láttak. Spelter annyira sok helyen megfordult, hogy rá ez már nem volt jellemző.  Ahogyan kurátortársam, Fehérváriné Tóth Helga kutatásai alapján ismert,  Spelter nagyon szeretett írni, több írása is megjelent a korabeli lapokban, amelyekben beszámolt arról, hogy milyennek látta az amerikai életet vagy az egyiptomi cukrászatot.  Spelter a hazatérését követően és azt megelőzően, hogy Egyiptomban a kairói Shepherds Hotel cukrásza lett, a Gerbeaud-nál is dolgozott egy évet. Miután végleg hazatért Afrikából, átvette Budapesten a korszak másik híres cukrászának, Seitz Lajosnak az Erzsébet körút 42. szám alatt álló cukrászüzletét. 

Min múlik, hogy egy cukrásznak hosszú ideig fennmarad a hírneve, vagy feledésbe merül?

Sok tényezőn múlik ez, ott van a hely, a  forgalom, az, hogy hol helyezkedik el az üzlet, mennyire népszerű a közönség körében. Nyilván a szerencse is szerepet játszik. Például a Gerbeaud esetében minden bizonnyal az is hozzájárult az ismertséghez, hogy csokoládégyárat is alapítottak. Dobos C. József olyan tortát alkotott, amely meghaladta a korszak agyoncifrázott tortáit, létrehozva a Dobos-tortát, amely puritán külsejű, mégis elegáns, vajkrémes torta.

A cukrászipar szempontjából az első világháborút megelőző időszakot egyfajta aranykornak is tekinthetjük, aztán kitört a háború.

A rendelkezésre álló élelmiszerek és alapanyagok száma fokozatosan csökkent, a meglévő készletekből egyre nagyobb számban kellett küldeni a frontra, és a háború elhúzódásával a helyzet egyre rosszabb lett. A hazai cukrász- és édességipar egyre inkább a pót-alapanyagok használatára kényszerült. Az egyik ilyen széles körben elterjedt pót-alapanyag a bab volt, amelyet számos sütemény és édesség készítéséhez is felhasználtak. Ezen évek során megjelentek az úgynevezett zugcukrászok is, akik engedély nélkül árulták portékáikat, ami ugyancsak feszültségekhez vezetett. Az 1914 és 1918 közötti időszak nagyon nehéz időszaka volt a magyar cukrászatnak is, és a helyzet ezután sem javult. A háború után Spelter Henrik volt az, aki elkezdte a cukrászipar konszolidálását, amikor az ipartestület élére választották, miközben próbálta az ellentéteket elsimítani, tiltva például az egyre erősödő nemzetiségi, faji alapú megkülönböztetést. Ebben az időszakban szerkezetileg is erősödött a testület, az ő vezetésével vásároltak székházat Budapest belvárosában és egy üdülőt a Római-parton, ahol a cukrászok nyaralhattak. Szépen gyarapodott a vidéki tagság létszáma is, tehát a korábbiakhoz képest prosperálóbb időszakról beszélhetünk, ugyanakkor továbbra is számos probléma és konfliktus tarkította a hazai cukrászat életét. 

Az érzékelhető, hogy a testületi munka nagyon fontos volt neki. Mennyi energiája maradt saját tevékenységére?

III. Spelter Henrik cukrászata még az első világháború idején egy ízben leégett, amit pár hét alatt sikerült rendbe hoznia és tovább üzemeltetnie – ez sokat elmond a habitusáról.  Az ipartestületi időszak alatt is működött a saját cukrászata, az elnöki teendői azonban nyilván jobban lekötötték a figyelmét. 

A második világháború, az azt követő változások hogyan alakították a Spelter-cukrászat életét?

1948-ban hunyt el III. Spelter Henrik. Fennmaradt egy cikk, amelyben az szerepel, hogy fia, IV. Spelter Henrik vitte tovább rövid ideig az üzletét, de az államosítás után lényegében befejeződött a Spelterek cukrászati tevékenysége.

A kiállításon idéznek egy 1935-os cikket, amiben azt kérdezik Spelter Henriktől, hogy melyek voltak élete legérdekesebb eseményei. Amikor készült a kiállítás, mi volt a legizgalmasabb?

A receptkönyv. Fantasztikus, hogy hányféle helyről hányféle sütemény receptjét gyűjtötte egybe. Több mint hatszáz oldalas díszes könyvről beszélünk, amit maga Spelter írt és illusztrált. Tematizálva szerepelnek benne a receptek, úgymint torták, teasütemények, krémek, „masszák”. Utóbbiból nagyon sokféle olvasható, csak néhányat említenék: pisztácia, praliné, vajas mandula, kávé, fehér mogyoró, Sacher-massza, és a sort még hosszasan lehetne folytatni.

Fontos azonban megjegyezni, hogy a receptek esetében csupán az összetevők és azok aránya szerepel, a készítés folyamata nem, az „a fejében volt” a cukrászmesternek.

Sok esetben azt is láthatjuk, hogy a receptek honnan származnak. A kávékrém például a tatai, illetve a pesti Spelter cukrászatból való, a citromkrém szintén Tatáról származik, az ananászkrém és a pisztáciakrém pedig a párizsi évekből.

 Mennyire maradtak személyes tárgyak?

A kiállításban szerepel egy, a tatai Kuny Domokos Múzeumtól kölcsön kapott műtárgy,  egy tésztanyomó gép, amely a Spelter cukrászdában volt használatban Tatán. Szintén kiállítottunk egy ajánlócédulát a tatai Spelter cukrászatból, de  a legjelentősebb az maga a  receptgyűjtemény. A kötet előkerülése is érdekes, nem a család révén került a múzeumba, hanem a Hazai családnál őrződött meg. A család nőtagja, Hazai Józsefné a Ruszwurmban volt pultoshölgy. Férje, Hazai József gyűjtött cukrász relikviákat, így került hozzá a darab, amelyet végül a felesége adományozott a múzeumnak. A kiállítás a századfordulót idézi, kialakítottunk egy cukrászdabelsőt egy kirakattal, korabeli tárgyakkal. Régen a cukrászdában nemcsak süteményeket lehetett kapni, többen készítettek csokoládét is, mint például a Gerbeaud, amelynek néhány különleges díszdobozát is bemutatja a kiállítás. De láthatók itt kávéscsészék a Hauer, a Ruszwurm és az Auguszt cukrászdákból, valamint egy korabeli, úgynevezett teababa is. Ugyancsak helyet kapott a kiállításban egy kis cukrászüzemi enteriőr, korabeli munkagépekkel és cukrász eszközökkel. 

A kedvencem a szaloncukorrojtozó… 

A századfordulóig főként az osztrák és cseh csokoládégyárak uralták a hazai édességpiacot, míg a 19. század második felében Magyarországon még sokáig a cukrászatokban készültek csokoládék. Ennek fontos kelléke volt a szaloncukorrojtozó, ugyanis a csomagolóanyagot is helyben állították elő, és a vágott papírt használták a bonbonosdobozok bélelésére is.

Nem egy esetben volt megfigyelhető, hogy a cukrászdához kötődően jöttek létre később a nagyobb hazai csokoládégyárak.

A tárgyak között láthatók nagyobb gépek is, amelyek egykoron nugát- és marcipánkészítésre voltak alkalmasak. A sarokvitrinben többek között bemutatunk egy amerikai kézi fagylatgépet, valamint tematikusan számos korabeli cukrászeszközt (kuglófsütőformák, csokoládé öntőformák) és egyéb gyűjteményi anyagok (kekszes- és csokoládésdobozok, likőrösüvegek stb.), amelyek az 1880-és és az 1930-as évek közötti időszakból valók.

A kiállított, 1931-ből származó Ipartestületi tablót a zászlószentelés illetve létrejöttük 25 éves évfordulójára készíttette a Budapest Székesfővárosi Cukrászok és Mézeskalácsosok Ipartestülete. Spelter Henik az elnök, Hauer Rezső a díszelnök, és a kor jeles cukrászait lehet látni rajta.

Kurátortársam, Tóth Helga elmondása szerint, III. Spelter Henrik igen nehéz időszakban került az ipartestület élére, nem sokkal Hauer Rezső elnökségét követően, mégis több évtizeden keresztül sikeresen irányította azt. A sajtóból derült ki, hogy Spelternek nagyon értékes gyűjteménye volt. Állítólag egy ízben a magyar állam is szeretett volna megvásárolni néhány darabot, melyek között ott volt az a tárgy is, melyet Spelter New Yorkban vásárolt, mint Kolumbusz Kristóf hajójának egy darabját… 

Összeségében elmondható, hogy III. Spelter Henrik színes, izgalmas egyéniség volt, ami remélhetőleg kiderül a kiállításból is.

A street art irányzata több mint harminc éve létezik. Városi és nyilvános, galérián kívüli képzőművészetet jelent. Az utcai művészet egészen különleges, újító, gerillamódszereket használó, intenzív stílusirányzat, egyfajta izgatószer, polgárpukkasztás, amely vizuálisan hat a város embereire. A műfaj világhírű képviselője a mindmáig rejtőzködő angol graffitiművész, Banksy.

Az utcai művészetnek azonban csak az egyik – a legismertebb, legvitatottabb és persze a legtöbbet szidott – ága a graffiti mint a vizuális kommunikáció sajátos formája, de nem az egyetlen. 

Utcaművészetnek számítanak ugyanis az egyedi (nem kereskedelmi célú) poszterek, rajzok, tűzfalfestmények, a különféle méretű matricák, mintázatok, mini szobrok, domborművek, installációk is.

Kolodko Mihály családjával öt éve települt át Ungvárról Magyarországra. Ekkorra már több alkotását is megcsodálhattuk Egerben vagy Budapesten, beleértve a Liszt Ferenc repülőteret, ahol szintén található egy szobra. Legvitatottabb munkája –  egy alkalommal be is dobozolták – Roskovics Ignác plein air festő szobra, melyet a turisták is igen kedvelnek és sűrűn szelfiznek vele. Ez 2014 óta látható a Lánchíd közelében, a pesti korzó elején.

Azóta csak miniket készít, Budapesten immár 32 különböző helyen fedezhetjük fel ezeket. Legtöbbjük az I., az V. és a VII. kerületben található. 

Hogy miért éppen kisméretű szobrokat készít Kodolko? Jóllehet, alapvetően a monumentális szobrok érdekelték, ezek iránt jelentősen csökkent a kereslet, ráadásul a szoborállítást övező bürokratikus eljárás is kedvét szegte. A pályázatokra először kis méretben készítette el a szobrait, így meglátta a lehetőséget a miniszobrokban. Kolodko szerint a kis méretű szobrok ugyanolyan drámai erővel hatnak a szemlélőre, mint az óriási alkotások.
Az apró szobrok hamar népszerűek lettek.

Egy részük mára ikonná is vált, ilyen a Főkukac, a Tank, a Kockásfülű nyúl, vagy a 14 karátos autó.

Némelyiket sajnos el is lopták (Piszoár, Lisa Simpson, Bodrogi Gyula Süsü jelmezben), vagy letörték (Usanka). A kétbalkezes ezermesternek már a második példánya áll a Széll Kálmán téren, ezt a nézők viccesen Mekk Elek 2.0-nak hívják. 

Kolodko Mihály a váratlanul, különböző helyekre lefúrt, és leragasztott miniszobraival izgalmas társasjátékot indított el, ami nemcsak ezek felkutatását, fotózását, hanem a háttértörténetek, a körülmények (miért ez a szobor címe, mik voltak az inspirációk, milyen személyes emlék volt az alapja, ki volt az adott személy, milyen történet fűződik hozzá, miért oda került) megismerését is jelenti. Ha valamennyi fővárosi művét szeretnénk megtalálni, lefényképezni, megcsodálni, több napos előkészítést, és keresgélést, sok kilométeres kutyagolást, vagy például egy kőbányai sörtúrát igényelne. De az eredmény feledteti a fáradozást!

Idén májusban tűnt fel Óbudán a kapatos római légionárius szobra. Az Amfiteátrum romjai ma is nyugalmat árasztanak, de körülötte magas, zsúfolt épületek találhatók, így nagy a kontraszt. A művész először ezt a kontrasztot szerette volna megmutatni, így az első verzió két alak lett volna: egy római katona egy kancsó borral és egy karddal a kezében, illetve egy orosz katona egy üveg pálinkával és egy kőműveskanállal. Később úgy érezte, hogy nem az ellentétet szeretné előtérbe helyezni, inkább a szépségre, a nyugalomra rezonál. A római katona első változata így Pulába került, ahol az ottani amfiteátrum épülete szépen fennmaradt. 

Bízom benne, hogy Kolodko Mihály további miniszobrokkal ajándékoz meg bennünket, esetleg megrendezhetné második szoborkiállítását, akár az Esernyősben!

Ma először jöttem haza egyedül a versenyről. Minden simán ment, nem kellett sokat várni a buszra, át tudtam szállni a villamosra is, és nem lett igaza anyának. Mindig fél, hogy eltévedek, én meg utálom, ha csecsemőnek néz. Különben szeretem, ha ott van, és figyeli, mit csinálok, mert jókat szokott mondani, de ma nem tudott jönni. Régen ő is tornázott, járt versenyekre is, de már abbahagyta, azt mondta, elkopott valami a térdében. Próbált engem is lebeszélni, de nekem nem fáj semmim. Alig várom az edzéseket, szeretem, amikor megszólal a zene, és szinte magától kezd el mozogni a kezem, a lábam, majd az egész szoba és benne én. Az óra eleje mindig nehéz, izzadok, lihegek egy pár percig, de aztán minden könnyű lesz, már csak csont vagyok, ín és sok-sok izom vagy még az sem, eltűnik minden körülöttem. Miután kijövök az óráról, nem zavar a piszkos öltöző, nem érdekel, hogy büdös a vécé, vagy ha anya rosszkedvű, és veszekszik velem, amiért lassan készülök el. Ha fáradt, akkor sokszor türelmetlen. Utána bocsánatot kér, mondja, nem könnyű most neki, amit persze tudok, de azért van, hogy ez nem elég, mert tud nagyon durva is lenni. De torna után megbocsátok neki bármit. 

Persze én is szoktam rossz lenni, és tudom, hogy ezt nem lenne szabad, csak van, hogy nem bírom ki. Nem tudom, miért, talán eleve rossznak születtem, de egyszerűen muszáj néha sikítani, üvölteni, rohanni. Van, hogy a szomszéd macskájának a farkát rángatom meg, vagy múltkor Fifit, a tengerimalacunkat szorongattam egy kicsit, amikor el akart tőlem szaladni. Jó volt hallgatni, ahogy visít. Persze nem csinálom sokáig, mert anya vagy apa meghallja, és akkor nagyon haragszanak. Főleg apa szokott mérges lenni, volt, hogy egy hétig nem nézhettem tévét, amikor sárral kentem be az erkélyünk falát, hiába magyaráztam, hogy én csak festeni akartam. 

De ma igazán jó voltam, mert azon kívül, hogy sikerült hazajönnöm egyedül, még győztem is. Igen, én kaptam a legmagasabb pontszámot talajon, ez volt az első igazi győzelmem, amióta tornázom, és már nyitok is be a lakásba, meglátom anya kabátját és cipőjét a fogason, besietek hozzá a konyhába. Magához ölel, gratulál, hogy haza tudtam jönni egyedül, megpuszilja az arcom. Finom az illata, a haja selymesebb, mint máskor, az arca is valahogy fényesebb, a szája ki van rúzsozva, most egyáltalán nem látszik se szomorúnak, se fáradtnak. Ezek szerint minden rendben ment, állapítom meg, és meg is akarom kérni, most rögtön mondjon el mindent, de aztán meggondolom magam, mert anya nem szereti, ha kérdezgetik, azt mondja, a sok rágódástól semmi sem lesz jobb. A keze puha és meleg, a szeme mosolyog, és továbbra is simogatja az arcom, én meg arra gondolok, ez már majdnem olyan, mintha elmondta volna, mi történt. Ettől egy kicsit megnyugszom, de valahogy mégsem úgy, mint amikor kijövök a tornáról, mert pár perc múlva eszembe jut, hogy meg kéne néznem, mit csinál Fifi, és már szinte hallom, ahogy az érintésemre élesen felvisít. 

De most nem akarok rossz lenni, mert anya ma különösen szép, az arca nem szürke, a szeme nem piros a sírástól, és azt a rossz szagot sem érzem a leheletén, ami azt jelenti, hogy működött a dolog a versennyel, mert én tudom, hogy igazából ez kell ahhoz, hogy minden megint úgy legyen, mint régen. 

El is dicsekszem neki, hogy győztem, ő újra magához ölel, és azt mondja, mindig tudta, milyen ügyes vagyok, és ha igazán összeszedem magam, akkor én leszek a legjobb. Bólogatok, nem akarom neki mondani, hogy persze szeretem a tornát, de a versenyeket azért főleg érte csinálom. Ezt egyszer apának is bevallottam, de szerinte semmi köze egymáshoz ennek a két dolognak, anyában azok a sejtek nem miattam kezdtek el szaporodni. Én mégsem hiszek neki, és néha, amikor esténként a telefonomon játszom, és lekaszabolom azokat a szörnyeket, elképzelem, hogy ez anya teste, ahol épp legyilkolom azokat a rossz sejteket, amikről apáék nem szeretik, ha sokat kérdezek.

Egyébként anya már jó ideje nem szed gyógyszereket, ezek a vizsgálatok is csak óvatosságból kellenek. Ezt mondogattam magamnak a mai verseny előtt is, de azért úgy voltam vele, a biztonság kedvéért nem árt, hogyha nyerek, és végül igazam is lett, mert anya sokkal szebb, mint bármikor az utóbbi hónapokban, sőt, még főz vacsorát is, méghozzá a kedvencemet, spenótos lasagnét. Amikor kész van, bejön hozzám, átnézzük a leckém, aztán játszik velem, pedig ehhez tényleg soha sincs mostanában kedve. Később apa is megérkezik, együtt vacsorázunk hárman, anya arca sugárzik, apa kedvesen ránéz, és szájon csókolja, amit nem szeretek, de most még ez se zavar.

Fürdés után bebújok az ágyba, most végre nyugodtan alhatok, de nemsokára eszembe jut a tornadresszem. Nemrég kaptam anyától, halványkék, nagy strasszokkal, hónapokig könyörögtem érte, már azt is felajánlottam, hogy kifizetem a zsebpénzemből, csak vegyék meg nekem. Apa azt mondta, hogy nincs rá szükségem, mert nemrég kaptam egy másikat, de anya végül beadta a derekát, hiába haragudott apa. Elkényezteted azt a gyereket, mondta neki, de anya csak legyintett. A mai verseny alatt viszont elszakadt a dressz, lett egy lyuk a fenekén, amit mondjuk simán meg tudnék varrni, csak ahhoz ki kellene mennem a nappaliba. Ha most nem varrom meg, anya holnap meglátja edzés előtt, és biztosan kiakad rajta. A varrós fiók szerencsére közel van a fürdőhöz, majd úgy teszek, mintha pisilni mennék, útközben ki tudom venni a tűt és a cérnát.

Felkelek az ágyból, elérek az ajtóhoz, először csak résnyire nyitom ki, látom apát és anyát, ahogy ülnek egymás mellett a kanapén. Anya megint mosolyog, és most ő simogatja apa kezét. Kicsit jobban kinyitom az ajtót, apa kérdez valamit, mire anya azt mondja, két százalék. Apa lehajtja a fejét, a válla megremeg. „Kemót most nem kaphatok”, folytatja anya, de aztán derűsen hozzáteszi, nincs miért aggódni, mert van egy kísérleti gyógyszeres csoport, ahová be fog kerülni. Apa bólogat, de aztán hallom, hogy sírni kezd. Anya magához vonja, az ölébe fekteti, ide-oda ringatja, mint ahogy velem csinálja, ha beteg vagyok. „Az is lehet, hogy kapok még tíz évet, hidd el, ez nekem bőven elég, addigra a gyerek is nagy lesz”, hallom ismét anyát suttogni. 

Úgy beszél, mintha altatódalt mondana, halkan, lágyan, mintha angyal suhanna el a szobában. Apa lassan elcsendesül, és én sem remegek már annyira. 

Angyalföldön nőttél fel. Mi vezetett Óbudára?

Ugyan Angyalföldön nőttem fel, de fiatal koromban az időm nagy részét Óbudán töltöttem. Az első komoly sikert elérő együttesem, a Sex Action gitárosa Mátyás Attila és az énekes, Szendrey „Szasza” Zsolt óbudán lakott, ezért itt voltak a találkozóink. A Sex Action tagjaival naphosszat üldögéltünk a Fő tér egyik sörözőjében, nem beszélve arról, hogy a budapesti punk mozgalom – amiben felnőttem – Óbudáról indult el. És itt volt a High Life Disco is, ahová sokat jártunk. Fiatalkori életem hetven százaléka Óbudán zajlott, tehát nem volt ismeretlen számomra a kerület.

Amikor megismerkedem a volt és eddigi egyetlen feleségemmel, és felmerült az összeköltözés gondolata, Óbudán találtuk meg az ideális lakást, a Szentendrei út 19. szám alatt. Megszületett Zozika kislányom, és akkor már házat kerestünk, amit a Solymárvölgyi úton találtunk meg. Hosszú ideig laktunk ott, majd amikor a feleségem elköltözött, egyedül már nagy volt nekem a ház. Úgy éreztem, hogy nem szeretnék elmenni ebből a kerületből, tehát maradtam. Most a San Marco utcában lakom.

Nem tudom, meddig lesz így, mert „vándorcigány” vagyok, de nagyon jól érzem magam Óbudán. 

Mivel fogott meg Óbuda?

Óbuda számomra úgy modern, hogy benne van a vintage és a klasszikus, amit nagyon szeretek. A hangszerekben is a régi, klasszikus formákat szeretem. Elfogadom a technika fejlődését, de nekem a gitár legyen hagyományos formájú, ne például villám alakú. A dobfelszerelésekben is a hagyományosat szeretem, nem az „űrhajó” formájúkat. Imádom Óbudát, mert nekem olyan, mint egy jól felújított klasszikus old timer autó.

Hogyan kerültél szoros kapcsolatba a punk és rockzenével?

Ehhez Hadzsi Imre kellett, aki szegény már nincs köztünk. Imre az osztálytársam volt és jó barátom. A szülei kiküldetése miatt az NSZK-ba került, majd öt év után, 1980-ban úgy jött haza, hogy felejtsek el mindent, amit eddig a zenéről gondoltam, mert csak a punk zene létezik. Itt, Óbudán kezdtek megalakulni az első olyan punk bandák, mint például a Kretens. Nem voltam aktív részese a korai punk mozgalomnak, inkább szőrmentén kapcsolódtam hozzá, mint egy úri gyerek, aki belekóstol egy kicsit a punkságba. Később zenészként kerültem bele igazán.

Hogyan alakult a viszonyod a hangszerekhez?

Mivel művész-színész családban nőttem fel, nyilvánvaló volt, hogy nem leszek irodista. Gyerekkoromban klasszikus gitározást tanultam, de mindig vártam, hogy mikor jön végre a tanórán a rockzenei „vinnyogtatás”. Rá kellett jönnöm, hogy azt hiába várom, és otthagytam a tanárt. Később ébredtem rá, hogy dobos akarok lenni.

Elkezdtem dobtanárokhoz járni. Az egyik azt mondta a szüleimnek, hogy nagyon tehetséges vagyok, mivel egy év alatt leraktam öt év anyagát, ezzel a tudásommal mindenképpen dobolnom kell.

Így is lett, és bejött, mivel elvégeztem a zeneiskolát, majd letettem a vizsgát az Országos Szórakoztatózenei Központban, így hivatalos működési engedéllyel bíró zenész lettem. 

Hogyan indult a zenei karriered?

Az érettségi után a szüleim benyomtak pár munkahelyre, de az gyorsan kiderült, hogy a hagyományos polgári életmód számomra nem működik, nekem művészkednem kell. Elkezdtem zenélni, és egyre jobb zenekarokban doboltam. A fordulópont az volt, amikor bekerültem a Dance együttesbe, amelynek lemeze lett. Akkor döbbentem rá, hogy hova is jutottam! Igazi nagylemezem lett!

Hogyan reagáltak a szüleid a sajátos zenész-életmódodra?

Apu, Zana József – aki ismert színész volt – nehezményezte a punkságomat. Amikor fülbevalóm lett, akkor apu nem beszélt velem két hónapig. A külsőségeimet – például a tetkókat – nem bírta. Apu azonban nagy bohém volt, és úgy haza tudta magát vágni, mint kevesen, szóval nem lehetett szava ahhoz, ha nálam tapasztalt hasonlót. Anyu, Kassai Ilona Kossuth- és Jászai-díjas színésznő csendesen elfogadta a dolgaimat. Ő egy ilyen lélek. Jöttek a sikereim, és a szüleim egyre büszkébbek lettek rám.

A korai zenekaraid közül melyik volt az, amelyiket a legmeghatározóbbnak tartod?

Egyértelműen a dirty rockot játszó Sex Action. Azt az amerikai rockzenei érzést képviseltük, ami a nyolcvanas évek végén itthon hiányzott. A hazai rockzenészek alig törődtek a külsőségekkel. Olyan volt egy rock koncert, mintha négy-öt könyvelő ment volna fel a színpadra pengetni, vagy mintha a svájcisapkás melósok tették volna ezt. Mi minden részletre figyeltünk. Hosszú haj, jó bőrdzseki, western csizma.

Szerintem csak akkor szabad színpadra állni, ha már rendben van a küllem.

Ha lejöttünk a színpadról, nem széledtünk szét, mint sok más zenekar abban az időben, hanem bulizni mentünk a szöges bőrszerkónkban. Ez olyan életérzés volt, amit mi folyamatosan közvetítettünk, és az emberek azt mondták, hogy „hú, ez valami más”. Részemről ez a korszak 1996-ig tartott, aztán jött egy „agylövésem”.

Ez már a Ganxsta Zolee és a Kartel?

Igen. Amúgy mindig én kezdeményezem a változtatást. Én rángatom be az aktuális csapatomat az új stílusba. 1995-ben még megcsináltuk az Actionnel a szerintem Magyarország első igazi és meghatározó hardcore lemezét, az Összeomlást, de már kezdett szétszéledni a zenekar. Mátyus Attilának, Matyinak, a gitáros-szerzőnknek ez a stílus nem igazán feküdt, ezért ki is szállt. Akkor már elkezdtem figyelni az olyan amerikai hardcore rap és hip-hop bandákat, mint például a Biohazard. Az új stílus ötletével a többiek elé álltam, de Matyi teljesen ki volt tőle, az mondta: „Miért kell a jó bevált stílust valami hülyeségre lecserélni?” Nekiálltam tehát külön megcsinálni a Ganxsta Zolee és a Kartelt. Fontos elmondanom, hogy az elmúlt években újra összeállt a Sex Action, és szoktunk koncertezni.

Térjünk vissza a Kartel megalakulására. Miként indult?

A rappel nem először találkoztam, hiszen Hadzsi Imre barátom már a punk előtt hozta a híreket a hetvenes évek végi amerikai rapről, ami már akkor is tetszett. Aztán a kilencvenes évek közepén jött egy újabb hullám: Ice-T, Ice Cube, Snoop Dogg, House of Pain, Cypress Hill, Young Black Teenagers. Meghallottam LL Cool J-től a Mama Said Knock You Out című dalt, amit most is játszunk egy duett zenekarommal, a Dos Diavolos-szal, és azt mondtam, hogy egy ilyen stílusú lemezt kell csinálnom. Szendrei „Szasza” Zsolt eleinte még segített ebben, azt javasolta, hogy menjünk el Pierrot-hoz (Maróti Z. Tamás – a szerk.), mert szerinte ő tudna nekem zenei alapokat csinálni. Elkészült egy demó, Pierrot pedig elindult házalni a zenei kiadókhoz, amelyek sorra azzal zavarták el, hogy ez a stílus gusztustalan, trágár, ráadásul nincs gyökere Magyarországon. Szerencsére a demó eljutott a Sony Music kiadóban Szűts Lacihoz, aki azt mondta, hogy „ezt én kiadom, úgy ahogy van”. Nyertünk. Szűts Laci is és mi is.

Megkavartuk a hazai hip-hop világot, mivel sokak szerint a gengszter rappel „összerondáztuk” a műfajt. Azt mondták, hogy ez a műfaj nem is létezik, és egyszerűen hülyeség. Tévedtek.

Az újításhoz szükséges bátorság és a nyughatatlanság természetes dolog számodra?

Ez belőlem jön. Ha valami jól működik, és nem kell semmit csinálni, csak jól meglovagolni a helyzetet, menedzselni és hátradőlni, azt megunom. Ilyenkor jön az agylövésem, és teljesen mást akarok csinálni. 

Hogyan alakult ki a Kartel induló tagsága? Nem lehetett egyszerű akkor egy rap bandát összehozni.

Haverokból jött létre. Steve (Bándi István, Gangsta Steve – a szerk.) egyszerűen csak azért került be, mert ő mindig, mindenhol velem volt. Sámson (Sámson Gábor, O.J. Sámson) lett a DJ, mert már tekergetett gombokat a DJ pult mögött. Big Daddyvel (Kalmár László, Big Daddy Laca – a szerk.) együtt jégkorongoztam az amatőr ligában. Mondtam neki, hogy rap bandát akarok csinálni, mire ő azt mondta, hogy sokat hallgat rapet. Bekerült a Kartelbe, mert hallgatta a rapet… Lóri (Tóth Lóránt, Lory B. – a szerk.) volt az egyetlen, akit szakmailag válogattunk be. Rappelni csak én tudtam és Lóri. Big Daddy Laca akkor még nem tudott rappelni, de azóta természetesen már rég megtanult. Steve soha nem is tudott, azért volt a másik neve a „Halott Mikrofon”. A haveri, tehát a nem szakmai összeállás ellenére működött a Kartel. Lóri amúgy a világ egyik legnagyobb tehetsége, csak nagyon nehéz ember. Őt két év után elveszítettük. Először a „motyó”, majd a vallási szekta miatt. Nem tudom, melyik a rosszabb… 2017-ben ugyan visszatért, de két év után újra kilépett. Lóri kétszer két évre volt szavatolva a Kartelben. 

Hogyan jött a siker? Jó volt a marketing?

Volt az is, de ösztönösen szoktak velem megtörténni a dolgok. A közönség és a szakma részéről először meghökkenés és visszautasítás volt a reakció, aztán hirtelen berobbant az óriási siker. Az első album, az Egyenes a Gettóból még nem volt kiugró, de utólag azt is sokan megvették. A Jégre teszlek lemezzel robbantottunk, ami 25 ezres eladást jelentett, a Helldorado viszont már 80 ezerrel ment el.  

A Kartelben egyértelműen te vagy a főnök? 

Az egyik zenekari tagom mondta mostanában, hogy ilyen laza főnöke még nem volt. Mondtam neki, hogy igen, azt csinálsz, amit akarsz. Nem vagyok igazán jó vezető, mert engedékeny vagyok. Szülőként is sokat megengedek, amit aztán a gyerek anyja próbál helyre tenni.

Hogyan születnek meg a szövegeid?

Nagyon változó. Van, hogy beugrik egy sor, és azt írom tovább. Van, hogy felmerül bennem egy konkrét téma, és azt bontom ki. Van, hogy hallok egy dalban egy jó refrént, és abból írok egy teljesen másik szöveget. Van, hogy a velem megtörtént dolgot írom ki magamból, és van, hogy csak egy szókép ugrik be, és abból fejlődik ki a teljes szám.

A jelenlegi Kartelnek hol a helye a hazai zenei életben?

Nem akarok nagyképűsködni, de a toppon. Most innen megyek a stúdióba, mert egy olyan rap lemezen dolgozunk, ami megint korszakalkotó lesz. A legutóbbi két lemezünk Fonogram-díjas lett „Az év rap albuma” kategóriában. Nem vagyunk mi kiöregedve, sőt!

Egyre kevesebb hanghordozót vesznek az emberek. Hogyan tudjátok ezt kezelni?

A nemzetközi fizetős zenés streaming platformon ott vagyunk, illetve kiadjuk a CD-ét.  Létezik még az az aránylag nagy számú hűséges réteg, amelyik megvásárolja a CD-t. Ragaszkodunk ahhoz, hogy a rajongó a kezébe vehesse a terméket a pénzéért.

Csapatember vagy?

Igen, mivel nem akarok egyénieskedni. Sok frontember csinálja azt, hogy ugyan zenekarban van, de elmegy a dalokkal egyedül haknizni. Én ilyet nem csinálok.

Lehet tudni, hogy fontos számodra a sport. A mindennapjaid része?

Igen, része, lejárok edzeni ide a Flóriánba. Hosszú ideig versenyszerűen hokiztam. A sporteseményeket is követem. Nézem és átélem a meccseket. Az Atletico Madrid nagy kedvencem. Tegnap kikapott a kupameccsen, bosszús is voltam.

Sokat forgatsz, lényegében filmszínész is vagy. Hogyan lettél az?

Egy időben sok interjút csináltam a Kartel miatt, amelyek közben sokat viccelődtem, aztán egyre többet hívtak mindenféle műsorokba. Egyre nagyobb lett a pofám, és volt egy sajátos vicces, „trollkodó” stílusom, amire felfigyeltek a filmesek. Elsőnek Jancsó Miki bácsi hívott el a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című filmjébe, amelyben szerepelt a Kartel zenekar és persze én is. Innentől kezdve elkezdtek filmekbe hívni, és folyamatosan benne vagyok tévésorozatokban is. A szüleim miatt nem idegen számomra a színészet világa. Ott volt például Bruce Willis filmje, a Die Hard 5, amiben szerepeltem.

Be vagyok rakva egy szerepskatulyába, ennek alapján voltam már drogdíler, terrorista, kocsmai verekedő, börtöntöltelék.

Szerepeltem a Válaszcsapás című HBO-sorozatban, amiben egy koreografált durva verekedésben kellett részt vennem, mint orosz börtöntöltelék. Olyan kemény volt a jelenet, hogy folyamatosan estünk-keltünk. Az ország „szemetét” gyűjthették össze erre a forgatásra, mert annyi volt a rosszarcú statiszta. Az amerikai filmesek közben azt kérdezték, rám mutatva, hogy ki ez a tetovált csávó, akinek a többiek így örülnek? Mondták nekik, hogy egy magyar rapsztár. A forgatás a Kozma utcai börtönben volt, és a felvételek közben ide-oda kísérték az igazi „nehézfiú” rabokat. Köztük volt egy nagydarab, kigyúrt rab, aki kéz-láb bilincsben totyogott. Én természetesen nem tudtam, hogy ki az, de ő rám kiáltott: „Zolikám! Mi van apám, bejöttél körülnézni?” Visszaszóltam neki, hogy „mi itt csak forgatunk”. Erre azt felelte: „Jól van, de ha bekerülsz, én foglak védeni.” Az amerikai filmesek döbbenten néztek rám, és kérdezték, hogy ki ez az ember?

Szeretsz filmezni?

Nagyon. Jó móka, mert olyan, mint amikor gyerekkoromban cowboyosat játszottam. Igazi játéknak fogom fel. Hámori Barbara hívott a Keresztanyu tévésorozatba, amit nagyon köszönök neki. Ő azt kérte a színészektől, hogy tartsák magukat a forgatókönyvben leírt szöveghez, de azt is mondta, hogy ez alól egyetlen kivétel van, a Ganxsta Zoli, ő szabadon kezelheti a szöveget, mivel ő jobbakat mond, mint ami le van írva. Amikor először megláttam a szöveget, azt mondtam a Hámori Barbinak, hogy az a szereplő, akit nekem kell alakítani, nem beszél így. Elfogadta. 

Művész- és polgárcsaládból érkezve hogyan találod meg azt a közeget, amelynek szereplőit alakítod a filmekben?

Ahogy jövök-megyek, megtalálnak, én pedig nem zárkózom el senkitől, nincsenek előítéleteim, ezért is mondják nekem a „másik közegnek a tagjai”, hogy „Zolikám, te vagy a mi szószólónk.” 

A szókimondásodat hogyan viseli a környezeted?

Ez apu öröksége. Nagyon jó ember volt, de nem fésülte a szavakat. Szerintem elsősorban nem a szavai, hanem a cselekedetei minősítik az embert. Ha nem mondhatnám ki őszintén, amit gondolok, abba belebetegednék. Most ugyan fájnak az ízületeim, de ha elfojtanám az érzéseimet, gondolataimat, akkor biztos, hogy a szívem is fájna. Azt, hogy hogyan viseli ezt a környezetem, embere válogatja. Van, aki örül, hogy jól megmondom, van, aki viccesnek veszi, és van, aki ezért szemét állatnak tart. Nincs bennem semmi rosszindulat. Őszinte vagyok, nem bántó. 

A zenekarban is így van?

Persze. Folyamatosan megy a beszólás. Ha érkezik egy új tag, és nincs felkészülve erre, először nagyokat pislog.

A munkában fegyelmezett vagy?

Imádom a mulatságot, és nem mondok ellent semmi jónak. Az elmúlt húsz évben négyszer-ötször elkövettem azt a komoly hibát, hogy olyan állapotban mentem fel a színpadra, amitől vállalhatatlan volt a produkcióm. Ez elsősorban nem az elfogyasztott „dolgok” miatt történt meg, hanem lelki oka volt. Ezt szégyellem, és megkövetem a közönséget. Forgatásokon ilyen soha nem történt meg. Nagyon figyelek arra, hogy ha koncert, stúdiózás, vagy filmes munka van, akkor első a fegyelem, és csak utána lehet lazulni a buliban.

Milyen zenéket hallgatsz? Hogyan inspirálódsz?

Nagyon sok zenét hallgatok, mert szükségem van az inspirációra. Szeretem az old school hangzásokat is, de tudni akarok a trendekről. Hol tartanak, hova fejlődnek az általam kedvelt műfajok? Hogyan lehet azokból modern hangzást kihozni? Milyen hangszert, effektet használnak?

Jártál a zenétek őshazájában, az Egyesült Államokban?

Sokszor. A pandémia előtt voltunk ott utoljára fellépni. Jártunk Miamiban, Los Angelesben, San Diegóban, San Franciscóban, New Yorkban, Torontóban. Magánúton is voltam többször, de ahova még nem jutottam el, azok a közép-déli államok, ahonnan az én bluesos zeném származik. Texas, Louisiana, New Orleans. Ezek a helyek rajta vannak a bakancslistámon.

Találkoztál a karriered során a külföldi ikonjaiddal?

Igen. Ice-T nagy cimborám lett. Több nagy punkzenekarral kerültem személyes barátságba, olyan emberekkel tudtam összejönni, akik a gyerekkorom ikonjai voltak.

Szeptemberben volt egy közös koncertetek a Junkies együttessel a Barba Negrában. Honnan jött az ötlet?

Takács Vilkó gitárosunk találta ki, hogy ne legyen szokványos a koncert, ne kliséket adjunk elő, mivel mostanában többször játszottunk Budapesten. Erre a közös koncertre külön próbáltunk. Ha olyat csinálunk, ami új, akkor arra készülünk, mert nem szeretünk úgy belevágni, hogy „ahogy esik, úgy puffan”. Bejött a közös koncert. Háromezer ember volt ott, és szerintem senki sem távozott elégedetlenül.

Nagyon fontos számodra a lányod. Hogyan éled a családi életet?

Igen, nagyon fontos, ráadásul a lányomnak van egy öccse, aki a pótfiam. Zétény a feleségem utánam következő kapcsolatából született, és lényegében én vagyok a másik apja úgy, hogy már nem vagyok együtt a feleségemmel. Zétény apjával is jóban vagyok.

Zéténnyel apa-fia napokat szoktunk csinálni. Pont tegnap voltunk együtt a tatai 25. Klapka György Lövészdandárnál. Lőrincz Gábor dandártábornok úr hívott meg egy látogatásra, mert Kartel-rajongó.

Zéténnyel tankoztunk. Úgy álltunk a tank tetején, mint a Kelly hősei filmben a szereplők. Imádom a kisfiút, a lányom pedig a szemem fénye. Neki már van barátja. Egy darabig nem mondta el nekem, ami nagyon bántott. Kérdeztem Zoét, hogy miért nem bízik bennem. Azt felelte: „attól féltem, apu, hogy lecikizel”. Pedig Zoét sosem cikizem. A barátja nagy haverom lett, jóban vagyunk.

Nehezen tudsz feltűnés nélkül közlekedni az utcán. Ezt hogyan kezeled?

A szerelmem ezt nehezen viseli, ezért nem is vállal fel. Azt mondja, nem lehet kibírni, hogy ha beülünk valahova, akkor azonnal fotózkodni akarnak velem. Az utcán is megszólítanak, de az inkább vidéken történik meg, mert ott csodaszámba megyek.

Ha a kamasz éned összefutna most veled, szerinted mit szólna a mostani Zana Zolihoz?

Azt mondaná: „De menő lettél, öreg!” Én pedig azt mondanám neki: „Adok pár tanácsot neked, hogy mire figyelj oda, mert akkor kevesebb problémád lesz.”

Mit tervezel a közeljövőben?

A Kartellel megyünk tovább. Készül az új lemez, amit egy koncepció fog össze, de még titok, hogy mi az. Óriási showt tervezünk a lemezbemutató koncertre. Takács Vilkóval van egy sikeres gitáros duettprodukciónk is, a Dos Diavolos, amivel lassan már többet lépünk fel, mint a Kartellel. A Dos Diavolos második lemeze már megvan a fejemben. És sokat fogok forgatni filmben és sorozatban.

Mit szeretsz Óbudában? 

Nagyon megszerettem. Nem vagyok hajlandó innen elmenni. Imádom a helyi gasztronómiát. Szeretem a Papír Tigrist, ahol most beszélgetünk, de már felfedeztem több olyan helyet, mint például a Maharaja étterem, ami egy csoda. Sok helyre járok, jól ismerem a személyzetet. Ahogy belépek, már mondják: „Hogy vagy, Zolikám? Jöhet a szokásos?” Óbudai gourmet lettem. A Flóriánba járok edzeni, itt élem az életem, ha nem koncertezem, alig teszem ki a lábam Óbudáról.

Hogyan vagy benne Óbuda kulturális életében?

Figyelem, mivel sok rendezvény volt és van. Még nem folytam bele, de szeretnék, mivel kíváncsi és nyitott vagyok mindenre.

Bár régóta ismerjük egymást Lócival (mindketten a könnyűzenei életben mozgunk), nagy mázli, hogy az interjú élőben valósult meg, pedig a sűrű időszak miatt necces volt, hogy sikerül-e összehozni. Az első időpont, mint utólag kiderült, a hamarosan nyíló bölcsődéjükhöz szükséges ügyintézések miatt hiúsult meg. Ez remek felütést kínált számomra, mi legyen az első kérdésem. 

Bölcsőde? Hogy jött az ötlet?

A feleségem, Betti óvodapedagógus végzettségű, és a covid alatt elkezdtünk gondolkozni, mit is kellene tennünk. Ő már régóta szeretett volna csinálni egy helyet, ahol dolgozhat. Körbejártuk a kérdést: ha bérlünk valamit, az nagyon bizonytalan, bármikor felmehet az ára, mire kialakítod, költözhetsz is máshová… Mi pedig egy kis lakásban laktunk, ahol nyilván nem lehet ezt megcsinálni. Az lett végül a terv, hogy ha eladjuk a lakást és az elmúlt 12 év alatt megkeresett minden kis pénzemet egy kis hitellel együtt belerakjuk, valószínűleg tudunk venni egy kis családi házat. Ennek megfelelően keresgéltünk, de sajna nem találtunk ilyet, így az lett a vége, hogy építkeztünk. Ez a Mickey Mouse frizura, ami itt kialakult, ennek köszönhető, kegyetlen volt. Viszont, ami az előnye, hogy pontosan tudjuk, hogy a ház milyen formában, állapotban van, és alapból úgy tudtuk kialakítani, hogy az majd megfeleljen az előírásoknak.

Valószínűleg sokakban felmerül a kérdés, hogy van-e a bölcsinek bármi specialitása, esetleg köze a zenei neveléshez?

Igen is, meg nem is. Természetesen én is elvégeztem a képzést, tehát bölcsődei szolgáltatást nyújtó személy vagyok, és Betti is végzi a kiegészítő plusz képzéseket. Alapvetően zenei és hagyományőrző  szemléletűek vagyunk, Betti tud rengeteg mondókát, és ő is zenész. Viszont a bölcsiben nem az a legjobb, ha te kiállsz és 45 percig szórakoztatod a kicsiket egy gitárral, hanem az, ha a gyerek kidugott nyelvvel rakja össze a favasutat, ez tesz neki a legjobbat. Fel kell ajánlani nekik újfajta játéktevékenységeket, de alapvetően szabad játékról szól a bölcsődés időszak. Persze majd, ha délutáni foglalkozásokat indítunk ovisoknak, az már „zeneovisabb” felfogásban fog zajlani.

Azért a bölcsőde meg a színpad nagyon más világ…

Ami nagyon izgi ebben, az az, hogy azért a koncerteknél van egy ilyen dark side of the power – igyál, engedd el a gátlásaidat, légy őrült, táncold ki magadból – vibe, és ott állsz a színpadon, a közönség téged néz. Ha így csinálsz a kezeddel, hogy „éééé” (itt Lóci integetett egyet a kezével), akkor a közönség is ezt csinálja, hogy „éééé”, ha meg „óóóó” (itt pedig a másik kezével integetett egyet), akkor „óóóó”, hogy ha meg „verjük meg a Szabó Petit”, akkor lehet, megverik a Szabó Petit (itt szerencsére csak nevetett egyet, és mindenki jól van). Nehéz pillanat, hogy hogyan kezeled ezt a lehetőséget. Abban, hogy ezt hogy használod,  sokan el tudnak bizonytalanodni, illetve biztos láttál már olyan előadót, aki meg kezelni nem tudja a szitut.

Vannak páran, akik a közönség rajongásán kívül más inputot nem tudnak befogadni „vagy rajong értem, vagy nem, és hogyha nem, akkor nem érdekel”.

Én hajlandó vagyok magamból is bohócot csinálni, hogy ott jobb legyen, ha van olyan helyzet, ahol nem működik a magasművészet, akkor inkább bohóckodjunk, és abban a helyzetben ennek ugyanakkora értéke van. A bölcsiben az a nagyon jó, hogy ott minden light side of the power, ott állsz a gyerkőcökkel szemben, minden tiszta, minden kedves és max arról hazudik, hogy megmosta-e a kezét.

A korábban veled készült riportokból sok mindent megtudhattak az olvasók a zenédről, világnézetekről, humorról, vagy hogy nagy zoknigyűjtő vagy, filmtörténeten és portugál szakon végeztél az ELTE-n. Arra gondoltam, hogy a művészeti összefüggések témájában találok olyan kérdést, amit még nem tettek fel neked. Melyik művészeti ág inspirál a leginkább?

Szerintem ez mindenkinél másként működik, és korszakonként is más, szóval nem igazán tudhatod, honnan jön az inspiráció. Ahogy azt se tudod, hogy összesen kétszáz dalod van-e egy életre, és onnantól elzáródik a csap, vagy pedig bármikor meg lehet újra nyitni, és lehet inni belőle. Ami nekem működik, hogy nagyon sok zenét hallgatok. Hogyha nem tudom, mit hallgassak, akkor Beatlest hallgatok, hiszen azzal nem lőhetsz mellé. Ha dalszövegíró „mindset”-be akarok kerülni, akkor általában verseket olvasok. Előkerül a Dsida-összes vagy Kemény Zsófi és más slammerek művei. Szoktam ilyenkor rapszövegeket olvasni anélkül, hogy meghallgatnám.
De nagyon izgalmas az is, ha egy teljesen másik művészeti ág indít el valamit az emberben. A MANK-nak volt egy podcastje, az „Ilyet én is tudok?”, ahol főleg kortárs képzőművészekkel beszélgethettem. Amikor utánanéztem a beszélgetőpartnerek, művészek munkásságának, vagy elmentem egy kiállításra, mindig ledöbbentem. Arra gondoltam, mennyi mindent nem tudok erről a művészetről, és hogy milyen szerteágazó, kreatív gondolatokra van szükség ezekhez. Ahhoz képest, mikor a backstage-ben beszélgetsz a koncert után, hogy „őőaa király volt a buli, nem? bor is volt…”. Egészen máshol mozognak ezekben a szférákban, és én ezeket az alkalmakat iszonyatosan élveztem. Ha pár nappal később megnéztem a telefonomban a jegyzeteket, tele volt ötletekkel, amelyeket ezekben a helyzetekben csak gyorsan felírtam, mint például, hogy „kéne egy ilyen piros számot írni”!

Az interdiszciplináris áthallások nagyon működnek!

Szokták mondani – Arisztotelész után szabadon –, hogy egy műalkotásnak az a célja, hogy a fogyasztó katarzist éljen át. Neked volt-e már ilyen élményed, illetve a zene kapcsán hogyan gondolkodsz erről?

A katarzis többféleképpen tud érkezni, és szerintem meg kell különböztetni a dal által és az előadás által okozott katarzist. Ez két különböző dolog. Például mi koncertekben jobbak vagyunk, mint stúdiózásban, szerintem ott jobban tudom, hogy mitől lesz jó az embereknek. Koncerteknél jön az „itt és most” érzés, ezt a tömegérzés tudja nagyon elősegíteni. Sőt, én erre tudatosan figyelek, hogy minden koncert más és más legyen. Ha valaki eljött a turné egyik állomására, ne ugyanazokat a poénokat hallja egy másikon. „Helló Budapest”, „ Helló Eger”, ne csak ennyi legyen a különbség a két koncert között. Ezért is kezdek el beszélgetni a közönséggel, mindig kinézek magamnak valakit a tömegből, de a konferálásban is ez megy. Rá kellett jönnöm, hogy nem az a fajta művész vagyok, aki néz a távolba, óriási dolgokat mond, és elérhetetlen „aranytestű rockisten”, hanem inkább egy ilyen közvetlen csávó, aki arra való, hogy kimozgasson a hétköznapokból, és hogy a koncerten olyat élhessen át a közönség, ami amúgy nem tudna megtörténni.

Az Óbudai Sörfesztivál Lóci Játszik-koncertje után érkezett hozzánk egy rajongói levél, amiben egy anyuka írt nekünk: azután érdeklődött, hogy a mi fotósainknak vajon sikerült-e lekapni azt a pillanatot, amikor Lóci az első sorban állókkal együtt énekel. A kislánya is ott állt, és vele is volt „közös duett”, ő pedig akkora Lóci-fan, hogy vidékre is követi a zenekart.

Ezek tudod milyen jó érzések, amikor a dalaidat írva visszagondolsz 12-14, és később megtudod, hogy valakinek milyen sokat jelentenenek azok a dalok? Ez a legtöbb, amit elérhetsz dalszerzőként… Más emberek „életfilm-zenéjében” részt venni a legnagyobb elismerés!

Mennyire vagy tudatos szerző? Rengeteg korosztály, szubkultúra, réteg hallgatja a dalaitokat; figyelsz arra, hogy mindenkit kiszolgálj? 

Esküszöm, próbáltam tudatos művészként alkotni, de általában azok a dalok lepattantak mindenről és mindenkiről. A végén elvész valami, ha tervezetten csinálod.

Arra jöttem rá, hogy egy dologban érdemes követni az utadat, mégpedig, hogy hiteles maradj.

Ehhez persze önreflexió szükséges, és nem szabad elájulni saját magadtól. De nem szabad magad feleslegesen önostorozni sem. Meg kell mutatni, ami jön, vagy amit gondolsz! Szerintem ezt nem csináljuk rosszul a zenénkben: vannak káromkodósabb szövegeink is, és persze nem kellene káromkodós számokat csinálni, mert ott vannak a gyerekek, de ha egyszer az jön ki, hogy „nem ér annyit bazdmeg”, akkor azt nem tudom másképp elmondani, akkor azt úgy kell leírni, maximum, ha valakinek nem tetszik, áttekeri, nem teszi be a lejátszási listájába.

Kipróbáltad már magad más művészeti ágakban? 

Nem vagyok művészeti öttusázó, például nagyon rosszul rajzolok, de csodálom azokat, akik jól rajzolnak. Akinek szép a kézírása, abba már szerelmes tudok lenni. De nagyon nagy hatással vannak rám a színészek is, a színészeket iszonyatosan csodálom, azt gondolom, hogy ők a legkeményebbek, mindent tudnak az életről, mert annyi mindent eljátszottak. Abba gondolj bele, hogy ahhoz, hogy zenész légy, igazából lehet, hogy életedben egy könyvet se olvastál el, hanem kigyúrtad a dúr skálát, iszonyatosan jó vagy gitáron, tepersz, mint az állat, és te leszel a „metálgod”. Míg a színészeknek rengeteget kell olvasniuk, tudniuk ahhoz, hogy egyáltalán ezt meg tudják mutatni. Te meg talán csak abból tudsz idézni, hogy „i love you, i love you, i love you…”. Mondjuk persze ennek is megvan a szépsége. A zenész mindig a leghitelesebb önmaga kell, hogy legyen, a színész meg önmagából építkezik, de mindig mást állít színpadra. Képzeld, voltam színész egy jelenet erejéig a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan-ban, majd a Rossz versek-ben is felbukkantam, sőt a VAN valamiben egy-mondatos szerepem volt, de azt kivágták végül, szóval maradtam néma Lóránt. Amikor felvettek az egyetemre filmelmélet-filmtörténet szakra a portugál mellett, akkor bennem volt rendezői ambíció. Egy bajom volt, hogy nem tudtam kivárni a végét. Annyira szeretem a gitározásban azt, hogy megírsz egy dalt, másnap megmutatod és kész, vagy megtapsolnak vagy nem. A filmnél meg kitalálod, megírod, pénzt szerzel rá, összerakod, akkor stábot szerzel, leforgatod, megvágod, megfesztiváloztatod, és a végén, valamikor 4 év múlva majd látni fogja valaki. Rájöttem egyébként, hogy azért akartam filmeket készíteni, mert nagyon sok sztorim van, amit el szeretnék mondani. De ezeket a történeteket dalban is el lehet mondani. Nagyon örülök, hogy sikerült megtalálnom azt a formát, amiben közvetlen lehetek, jó lehetek, és még a történetekről sem kellett lemondanom.

Amit imádok nézni, de semennyire sem értek hozzá, az a balett. Minden táncot nagyon szeretek, szeretek is táncolni, mondjuk kevésbé művészi szinten.

Bánom, hogy nem olvasok több kortárs prózát, és a kortárs lírában is csak a híresek jutnak el hozzám. Sajna nem én vagyok az, aki megveszi a Szép versek 2022 antológiát, és leül a kanapéra, begyújtja a kandallót, és pipázgatva elolvassa.

Az előbb beszéltél arról, hogy nagyon sok zenét hallgatsz, és felhoztad a Beatlest. Van kedvenc stílusod, korszakod? Zenészként milyen zenefogyasztói szokásaid vannak?

Nagyon sokféle zenét hallgatok. A feleségem klasszikus zenész, az óvoda mellett klasszikus hegedült évekig. Szimfonikus és kamaraegyüttesekben is játszott. Megyünk együtt hazafele kocsival, és bekapcsoljuk a Bartókot, egyből mondja, hogy mit hallgatunk… Nekem egy kicsit mind ugyanolyan, mindemellett ezek is lenyűgöznek. Az a jó a klasszikus zenében, hogy bármit csinálsz, rögtön filmzenévé válik. A zenével szerintem képben vagyok. Az a típusú hallgató vagyok, aki azt is meghallgatja, amit nem szeret, ilyen „csak azért is” alapon. Meg kíváncsi típus vagyok, például, amikor mindenki mondta, hogy ez a Krúbi mekkora jó, meg az alter szcéna is elismerte őt, akkor nem lehetek annyira süket, hogy csak azért, mert nem tetszik ez a fajta muzsika, nem hallgatom meg. Lehet, hogy utána nem fogod hallgatni, de igenis venni kell a fáradságot, ha ebben az iparban dolgozol. Már csak azért is, hogy tudjad, hogy ez milyen, és hasson rád, és biztos, hogy fog hatni, mert ezek tényleg nagyon jó előadók. Beton.Hofi is nagyon jó, annak ellenére, hogy én sose csinálnék ilyen zenét, én nem ebben a zenében hiszek, de nagyon jó, el kell ismernem.

A Hangfoglaló Könnyűzene Támogató Program – Induló Zenekarokat Támogató Alprogram mentortalálkozóin rendszeresen összefutunk. Mennyire tartod fontosnak a tehetséggondozást?

Nagyon fontos, annál jobb nem történhet a zenével, mint hogy megújul. Ebben a programban én nagyon kedvelem, hogy van évente 20 induló zenekar, amelyek segítséget és támogatást kapnak! Mi is ennek köszönhetően spóroltunk meg kb. két évet a zenekar életéből. Kaptunk pénzt albumfelvételre, amit egyébként össze kellett volna gürizni, vagy kölcsön kéregetni. Ezekben a programokban szerintem nem az a cél, hogy évi 20 headliner együttest kitermeljen, mert erre nem is képes, hanem hogy mindenki kipróbálhassa magát a nagypályán. Pont volt ez a Telex-cikk Sajóval, hogy 2019–2020-ban debütlemezes előadók csinálnak 2022-es teltházas bulikat a Budapest Parkban. Ez nagyon nem így volt anno.

Hangszeres zenészként mindig végig kellett járni a ranglétrát, rengeteget kellett gályázni.

Például a CarsonComa is nagyon fiatal zenekar, de ők nem most kezdték, voltak angol nyelvű lemezeik, Keretblogolások (keretblog.hu – a szerk.), meg sok más… De a „rock is dead”, de nagyon dead, gondolj bele, hogy a 2000-es évek eleji punk-rock hullám óta nem volt nagy újítás. Még voltak ezek a Mumford and sons-típusúak, az ment utoljára mint gitárzene… jó, Ed Sheeran még, de az meg nem rock’n’roll. Tudod, miről maradnak le a fentebb említett előadók? És ebbe abszolút bele tudok állni: az nagyon jó, hogy te magadnak meg tudod csinálni a zenét, de az, amikor lementek egy szakadék próbaterembe és először eljátszátok a Deep Purple: Smoke On The Watert, és azt érzitek, hogy „úristen, de jók vagyunk”, az nagyon jó érzés. Azt nekem senki ne mondja, hogy az a típusú zenegyártás ugyanaz a katarzisérzés, mint amikor összeraktok egy együttest. Nekem a rákenrollban ez a bajtársiasság nagyon fontos!

Zárásként kérdeznék valami elsőt. Melyik volt az első Lóci Játszik-koncert?

Az nagyon jó volt! Van egy első koncert és egy nulladik, amiről nem beszélünk. Az első koncert a Gozsdu Manó Klubban volt pont két ünnep között, december valahányadikán, ezért most lesz nyolcéves a Lóci Játszik. De volt egy nulladik koncertünk Egerben. A Paddy and The Rats kalóz-írpunk zenekar előtt játszottunk, mert őket ismertük innen-onnan, meg közös próbatermünk volt. Megkértük őket, hogy legalább egyszer valami nagykoncertjük előtt hadd játsszunk. Na ott volt, amikor lejátszod a számot és teljes kuss, csönd mindenhol, a cintányér még visszahangzik. A legrosszabb, hogy a negyedik számnál is ugyanez történt, csak utána hátul egyszer csak valaki rázendített, hogy: „PADDY PADDY PADDY PADDY” tapssal együtt… Szóval ez volt a legeslegelső koncertélményünk, kemény volt.

És végigjátszottátok?

Persze, végigmentünk a műsoron, a koncert végén öt-hat lány odajött hozzánk, de ők is full-fekete szerkóban, acélbetkós bakancsban, hogy „azért helyes a gitárosunk…”

Mielőtt a szüleivel Óbudára költözött, a családja Debrecenben élt. Mesélne erről az időszakról?

A történetet korábbról kezdeném. Édesanyámék családja az 1910-es években Erdélyből települt át Debrecenbe, míg édesapám családja Kárpátaljáról. Így a szüleim és én már Debrecenben születtünk. Édesapám aztán 1940-ben, húszéves korában a Magyar Királyi Operaház tagja lett, amelynek kihelyezett tagozata Kolozsváron volt – ami akkoriban még jobban működött mint a budapesti. Apám karrierje tehát Erdélyben kezdődött, de aztán jött a háború, és Oroszországba kellett mennie harcolni. A művészetet azonban nem hagyta el, a frontvonalon ugyanis zenés műsorokat szervezett, és mivel mélybasszus volt,  az oroszokra is nagy hatást tett, hisz az ő egyházi és operakultúrájukban a basszus nagyon fontos, megjelenik Csajkovszkij műveiben és Muszorgszkij Borisz Godunov című operájában is, utóbbiban négy basszus szerep is van. Apámat tehát megbecsülték az oroszok, így amikor Záhonyból jöttek Debrecenbe, őt is hazahozták. Ép bőrrel megúszta, vagy ahogy mi mondjuk a családban: kiénekelte magát a háborúból. 

És végül miért költöztek el Debrecenből?

Amikor az anyai nagyanyám meghalt 1963-ban, elhatároztuk, hogy magunk mögött hagyjuk Debrecent, és felszámolunk mindent. Így, bár éppen az ország második alapítású ének-zenei általános iskolájába, a Debreceni Péterfia utcai Zenei Általános Iskolába jártam, amelyet félévente maga Kodály Zoltán ellenőrzött, tudtam, hogy Budapesten is fogok találni hasonlót.

A szüleim aztán 1965-ben meglelték ezt a házat, amelyben ma is lakom, itt, Óbudán, a Folyondár utcában, a Mátyás-hegyen.

A fővárosban zenei általános iskolát pedig szintén könnyű volt találni, hisz akkoriban minden kerületben volt egy. Mi a Tímár utcait választottuk, ahol óriási zenei élet volt. Nem is éreztem semmilyen különbséget a debreceni és az óbudai oktatás között. Egy másik helyen, a Fényes Adolf utcai Állami Zeneiskolában pedig zongorázni tanultam, és hamar kiderült, hogy van tehetségem hozzá. Akkoriban éneklésről szó sem volt. Később, a Zeneakadémián is zongora szakra jelentkeztem, és csak később váltottam énekre. 

Miként emlékszik a gyermekkora Óbudájára?

Mivel édesapám basszistaként Budapesten is nagyon népszerű volt, és a szakmában is sokakat ismert, a házunkban állandóan jöttek, mentek az énekesek. Nagyon jóban voltunk például Házy Erzsébettel, aki óriási sztár volt, és férjével, Darvas Ivánnal, akikkel napi kapcsolatban voltunk. Ők előzőleg a Bajza utcában laktak, amikor azonban nálunk jártak, Darvas dicsérte a környéket, és azt mondta, szívesen lakna itt. Kérdezte, nincs-e valahol eladó ház. Mire ajánlottuk neki a tőlünk jobbra lévő második házat, amit aztán meg is vettek. Ezután Melis György érdeklődött nálunk, hogy nincs-e a környéken eladó kulipintyó, mert ő is szeretné itt meghúzni magát. Mi a Házy Erzsébetékkel szembeni ingatlant ajánlottuk neki. Meg is vette. Aztán jött Korondi György tenorista, majd Sass Sylvia. Szóval a területen kialakult egy operaházi  negyed. Annak idején, aki erre sétált, minden nyitott ajtóból ének- vagy zongoraszót hallhatott. 

Óbuda más részén is kialakult efféle spontán művésznegyed?

Persze, a Szépvölgyi úton egymás mellett volt Sinkovits Imrének, Bessenyei Ferencnek és Kállai Ferencnek a háza, akikkel többször is találkoztunk. Ők amúgy édesapámmal számos előadásban dolgoztak együtt, sőt jó barátok voltak. Bessenyeivel például 1971-ben a Csínom Palkót adták elő a Szegedi Szabadtéri Játékokon. A Kolosy téren pedig Kiss Manyi lakott, akinek a karrierje apámhoz hasonlóan Erdélyből indult, így már ismerték egymást Kolozsvárról. A Fővárosi Nagycirkuszban aztán a hatvanas évektől vasárnaponként rendszeresen felléptek a Csim-Bum Cirkuszban. Apám mint a porondmester, Muszkli Miska; a robusztus alakjával akkora volt, mint egy hegyomlás, így Kiss Manyi egészen eltörpült mellette. Az alakjuk viszont jól kiegészítette egymást. Később, amikor „civilben” a Kolosy téren összetalálkoztak, mindig eltorzított hangon köszöntötték egymást, akár a cirkuszban. De a környéken lakott számos más művész is, mint Havas Ferenc, az Operaház kitüntetett balett-táncosa, a Szépvölgyi úton meg Csala Zsuzsa és Fodor János bariton. Az egykori Kolosy téri piac szintén fontos volt, hisz édesapám mint nagyevő, mindig tudta, hogy melyik árusnál kell szép húst vagy zöldséget venni, amivel másokat is idecsábított. Házy Erzsébet mondta is neki, hogy „jönnénk veled Doma”, mert apámnak mindenki jó portékát adott. Aztán több művész is csapódott hozzá. Például Gobbi Hilda, akivel édesapám évtizedeken keresztül játszott a János vitézben az Operaházban.

A Zeneakadémia alatt is kötődött Óbudához?

Igen, a diplomához szükséges tanítási órákat mind itt tartottam a Mókus utcai Zenei Általános Iskolában, ahol Bárdos Lajos zeneszerző vizsgáztatott minket. A Zeneakadémia utolsó évében pedig az Árpád Gimnáziumba hívtak tanítani, mert kiderült, hogy az ottani ének-zene tanárnő, aki évek óta vitte a zene tagozatos osztályokat és az ének-zenét, elment szülni. Az osztálya viszont elkanászodott, az énekórákon sokan a töri és a föci anyagot tanulták, vagy a matekleckét írták. Mondtam is nekik, hogy amíg tanítok, rám nem kell figyelni, de akit érdekel a zenei anyag, amit hoztam, az üljön közelebb, a többiek meg írják csak a föcit. Erre hamarosan egyre többen jöttek az első padokba.

Én meg mindent tanítottam nekik, a kínai rizsültető munkadaltól kezdve lelassított madárfüttyökön át az indián skalpvadász dalig.

Az osztályból később többen lettek zenészek, muzsikusok, jó néhányan meg színészek. Óbuda tehát borzasztó sokat adott nekem. 

És amikor beindult a karrierje, jutott még ideje a kerületre?

Persze, a nyolcvanas évektől nagyon sokszor hívtak az Óbudai Társaskörbe, az itt lakó művészekkel pedig számos hangversenyt rendeztünk a helyi templomokban. Az Óbuda-Hegyvidéki Szentháromság Plébánián például jótékonysági koncerteket szerveztünk az orgona építésére és felújítására. Ugyanezen a helyen, valamint a Szent Péter- és Pál-templomban pedig házikoncerteket rendeztünk Házy Erzsébet emlékére. Ezekre számos előadó jött el, mint Szokolay Sándor zeneszerző, aki korábban szerepeket írt Erzsébetnek, vagy Bőzsöny Ferenc rádióbemondó, Tahi Tóth Laci, és operaénekesek, mint Pitti Kati, Melis György és Korondi György.

A nyolcvanas évek közepétől külföldön is sikereket ért el. Hogyan tudott akkoriban annyit utazni?

Amikor behívtak katonának, egy hónapig voltam kiképzésen, de aztán tagja lettem a Honvéd Művészegyüttesnek, amelybe basszista szólistának vettek fel. Rengeteg műfajt próbálhattam ki, amit imádtam. Az opera mellett végre operettet, musicalt, kuplé- és kabarédalokat is. Ha pedig sikeres volt egy előadásunk, akkor a repertoár része lett, majd az országban több helyen is bemutattuk, először laktanyákban, majd a polgári közönségnek. És közben minden évben eljártunk a szocialista országokba, aztán mentünk Finnországtól kezdve Mexikón át Dél-Amerikába, meg Japánba. Utána tagja lettem a soroksári Csili Kamaraegyüttesnek, amellyel bejártuk Svájcot és Németországot, aztán a Budapesti Tomkins Énekegyüttessel, majd a Szent Efrém Férfikarral utaztuk körbe a világot Rahmanyinov, Glinka, Csajkovszkij és Csesznakov műveit énekelve. Koncerteket adtunk, lemezeket vettünk fel. A kilencvenes években aztán a bázeli operatársulattal (Scala Theater Basel) jártuk hét éven át Európát. Egy turnénk így nézett ki: hatvan nap, hatvan város, hatvan előadás. Mindezt bírni kellett egészséggel, hangszalaggal és idegekkel. Utóbbival azért, mert hatvan napig össze voltunk zárva egy buszban, meg szállodákban, miközben minden helyen időre kellett megjelenni.

Volt ideje ebben a sok városban körülnézni?

Dehogyis. Pedig sokan mondják, hogy: „Milyen jó neked, Laci! Hogy te mennyi helyen jártál, és mennyi mindent láttál”. Az igazság viszont az, hogy a turnékon csak a színpadot és a hotelszobát láttam, és baromi ritkán a várost. Arra szinte soha sincs idő, se kapacitás. Kivételek viszont vannak. Amikor 1991-ben a Honvéd Férfikart meghívták Velencébe, a La Fenice operaházba, mégpedig Wagner Lohengrin című művében közreműködni. A hangunkkal már az első zongorás próbán bizonyítottunk, így a világhírű német karmester, Christian Thielemann elégedetten közölte velünk, hogy nekünk már nem kell próbákra járnunk, annyira érződik rajtunk a magyar képzés színvonala. A mester így két hét szünetet adott a csapatnak, addig ő a többi énekessel foglalkozott. Mondta is, hogy ez idő alatt járjuk be Velencét. Így is tettünk: alaposan bejártuk a várost, és idővel már olyan otthonosan sétáltunk a Szent Márk téren, mint itt, a Kolosyn.

Ma a köztudatban egy idealizált régi Óbuda-kép él, amely javarészt a Krúdy-szövegekből táplálkozik. A visszaemlékezéseiből azonban kirajzolódik a harmincas-negyvenes évekbeli Lajos utca és a Kiskorona utca környékének valósága: ezen a környéken szegény munkások laktak rossz állapotú házakban. Hogyan emlékszik a gyerekkorabeli Óbudára, és miként került ide a család? 

Anyám nem volt óbudai. A család eredetileg pesti, a Rottenbiller utcában lakott. Nagyapám a szegénység elől menekült Amerikába, itt hagyva a nagymamámat hat gyerekkel. A nagymama elszegődött mosónőnek, majd a rákosszentmihályi bíró gazdaasszonya lett, de a hat gyereket nem vihette magával, be kellett adnia őket a menhelyre. Az anyám is oda került.  Fiatal korában a Lukács Cukrászdában dolgozott. Amikor velem terherbe esett, egy barátnője hívta magához Óbudára lakni. Egy szuterénben kapott albérletet azzal a bizonyos barátnőjével együtt, aki amúgy a Korona Kávéházban volt virágárus. Hát így születtem én Óbudán, a Margit Kórházban.

Anyám azonban szeretett volna saját lakást, így kerültünk a Kiskorona utcába, egy lerobbant házba. Az épületben csak szegény emberek laktak.

Egyetlenegy szobánk volt, a patkány bejött a réseken – de hát a háziúrnak sem volt pénze. Mindenesetre jó ember volt. Anyámat, ahogy hazajött a kórházból, mindjárt másnap hívták a Korona kávéházba takarítani, vikszelni a táncparkettet, mosni az ablakokat. Hát persze, hogy rohant; és otthagyott engem az ágyon. A háztulajdonos, egy öreg zsidó ember, aki épp ott sétált az udvaron, egy darabig hallgatta, ahogy bőgök, aztán benyúlt az ablakon, kiemelt a botjával és tisztába rakott. Az egész családja ilyen szívélyes, emberszerető volt. Egy idő után azonban az öreg meghalt, és nekünk mennünk kellett megint. Ahogy mondtam, ők sem voltak jómódúak. Akkoriban nem volt ritkaság a kilakoltatás. Amikor minket kilakoltattak, anyám vitt a karján, emlékszem, az utcában minden nagykapu nyitva volt. A kapuk alatt az ágyakban gyerekek hancúroztak, míg az apjuk vagy az anyjuk lakást keresett. Az volt a szabály, hogy két napig lehet maradni a kapualjban. Mi egy napig sem maradhattunk, mert nem volt a háznak kapualja.

És hol találtak lakást egy nap alatt? 

Anyának volt egy ismerőse, egy jósnő, aki azt mondta: „Olga, gyere ide! A konyhának a felét lefüggönyözzük, ott fogsz élni a gyerekkel”. Jószándékú nő volt. De nem tudtak velem mit kezdeni, amíg anyám dolgozott, elvittek hát a Jó Pásztorokról elnevezett óvodába. Hálás is vagyok érte örökké.

A Jó Pásztorokat apácák működtették, ugye?

Zárda volt, de közben óvónőképző is, így időnként fityulás apácák vigyáztak ránk, de volt olyan is, hogy lejöttek az óvónő-jelöltek, és átvették a feladatot. Aztán, amikor anyám barátnője a saját családját is idehozta, már nem fértünk el, és új lakást kerestünk. Úgy kerültünk a Lajos utcába, hogy anyám a Korona kávéházból egy bankigazgatónak minden délben hordta az ebédet. Megkérdezte tőle, nincs-e lakás a bérházában, mire kiderült, hogy kiköltöztetnek valakit, aki nem fizeti a lakbért. Anyámnak két hónapot le kellett tennie előre, és a miénk lett a lakás. Így lettünk a Lajos utca egyik nagy bérházának lakói. Egyszobás lakások voltak a házban, minden családban több gyerek volt. Anyám nagyon sokat dolgozott, és mivel az óvodában állandóan valami ragály terjedt, nem volt ki vigyázzon rám. A szomszédasszonyok mondták neki, ne idegeskedjen, csak hozza át reggel a gyereket. Elek néni, Juhász néni: ezeknél éltem, szinte családtagként. Munkás emberek voltak, az egyikük férje Csepelre járt, gépbeállító volt. 

Ha jól számolom, közvetlenül a háború előtti években járunk. Hogy boldogult ezekben a kemény években az édesanyja egyedülálló nőként és anyaként?

Azok az emberek, akiknek volt egy kis gógyijuk, meg kereskedelmi vagy iparos érzékük, fellendültek. Egyre több kis műhely alakult, az anyám is így menekült meg attól, hogy naponta fel kelljen mosnia a Korona Kávéházat. Egy játékgyáros épp az Amfiteátrum közelében alapított műhelyet, ahová rengeteg asszony jelentkezett munkára. Játékvárakat kellett készíteniük fából, ők festették, csiszolták, rakták össze a darabokat.

Végre biztos keresethez jutott anyám is, aki ráadásul szorgalmas volt. Idővel a tulajdonos  még egy műhelyet alapított, és annak már anyám lett a vezetője.

Elintézte azt is, hogy iskola után ne kelljen otthon a küszöbön várnom, hogy hazajöjjön, hanem én is odamehettem.

A háborús évek is ebben a műhelyben teltek?

Nem. Ezek a kisüzemek mind bezártak. Ekkor történt, hogy a nyilasok közreműködésével  az óbudai zsidóságot gettóba zárták, deportálták. 

Tudták az óbudaiak, hogy mi történik a szomszédaikkal?

Amikor közzétették, hogy a zsidóknak sárga csillagot kell viselniük, sokan felháborodtak. Különösen akkor, amikor gettóba zárták őket. A mi házunkban lakott egy testvérpár, két nő, az egyik a Goliban (a Goldberger Textilgyár – a szerk.) munkásnő volt, a másik irodista. Amikor csillagos házba kellett vonulniuk, mindenüket próbálták a szomszédoknál elrejteni, hogy majd ha visszajönnek, visszaadják nekik. Rengeteget szenvedtek.  Anyám nagyon sajnálta őket, ezért, amikor megtudta, hogy a gettóba vitték őket, csinált egy nagy fazék gombócot, és bevitte nekik. De akkor figyelmeztette a zsidókat őrző fegyveres katona, hogy ha még egyszer idejön, nem engedi vissza, ő is itt marad. Mi pedig nem engedtük anyánknak többet ételt vinni, hiába sajnáltuk azokat, akik ott éheztek. Amikor a bombázások megkezdődtek, levonultunk a pincébe. Anyámmal együtt egy sezlonyon aludtunk, másnap pedig az egész ház leköltözött. Úgy álltak az ágyak a légópincében, ahogy egy kórteremben. Így éltünk a pincében ’44 karácsonyától ’45 márciusáig.

Volt olyan a környéken, aki túlélte a vészkorszakot az üldözöttek közül? 

A háború után a hátsó udvaron találkoztunk mi, gyerekek, akik rég nem láttuk egymást. Mindenki elmesélte, mi történt vele. Volt ott egy kislány, aki egykor vékony gyerek volt, de amikor újra láttuk, már nagylány lett, a régi kis ruhák helyett kénytelen volt a nagymamája ruháját hordani. Zsidó kislány volt. Ő mesélte, hogy amikor a mamája meglátta, hogy jön egy német SS-es autó értük, azt mondta neki és a fiú testvérének: „Rohanjatok a Dunára!” A mi utcánkat csak az Árpád fejedelem útja választotta el a folyótól. A gyerekek lerohantak a partra. A papát, a nagymamát, az anyukát mind elvitték, mindegyikük meghalt. De a gyerekek két nap múlva visszajöttek a lakásba és ott húzták meg magukat a háború végéig, azokon a konzerveken éltek, amit addig összegyűjtöttek a szülők. Anda Edit barátnőm tizenegy évesen került  a Wesselényi utcai gettóba. A tizenhárom éves nővérével együtt egy trepnin hordták ki a gettóból a hullákat a Kerepesi temetőbe. 

A háború előtti Óbuda egyszerre volt a német, a magyar és a zsidó közösségek otthona. Hogyan éltek itt együtt a különféle nemzetiségek és vallások?

Nem volt különösebb probléma. Nagyon közel volt a Zsinagóga a házunkhoz. Szombaton annyian jöttek, hogy feketéllett az utca. Minden házbéli fiatal lánynak volt zsidó barátnője, amikor férjhez ment az egyikük, a többi meg akarta lesni az esküvőt, de rajtakapták és kizavarták őket. Nem volt különösebb ellentét. Amikor a csillag megjelent, ahogy az előbb is mondtam, sokan felháborodtak. A sógorom, egy jómódú sváb, vallásos férfi bement a kocsmába – ott szoktak a férfiak véleményt nyilvánítani –, de kiderült, hogy egy nyilas banda mellé keveredett, akik azzal dicsekedtek, hogy a „gettósokat” miként nyírták ki, és hogy rabolták el a cuccaikat. Ő szóvá tette nemtetszését, erre agyba-főbe verték, úgy hozták utána haza. A Beck néni, a szomszéd néni lánya 16 évesen, új módi szerint szeretett volna élni, hát felvarrta magának ő is a sárga csillagot, pedig nem volt zsidó. Kapott aztán az anyjától. Ami a legjobban felháborította egész Óbudát, az a Vörösvári úti gettónál történt lövöldözés volt: a Vörösvári úti iskolából a németek belőttek a gettóba, ők pedig nem  tudtak hová menekülni. A halottakat kiszállították a Duna-partra, halomban álltak a holttestek. Mindenki tudott az esetről, és sokan próbáltak  a saját szemükkel meggyőződni arról, mi történt. Egy két év körüli kislány zoknis lába kilógott a halomból. A szülőkkel együtt lőtték le.

Katonaság őrizte a helyszínt, német katonák, akik nem engedték nézni. Tenni nem lehetett semmit. A tanúk is az életükkel játszottak.

A sógorát, akit a nyilasok elvertek a kocsmában, végül az oroszok vitték el a könyv tanúsága szerint. 

Az oroszoktól rettenetesen féltünk. Ha tehették, inkább a pincénkbe jártak le melegedni, mint hogy harcoljanak. A front így hosszú ideig állt a Tímár utca és a zsinagóga között. Ezért az orosz parancsnokság számtalanszor kitelepített bennünket az óvóhelyekről. Először a Raktár utcai iskolába menekültünk, a fal mellett feküdtünk egy darabig, majd egy olyan lakást  találtunk, ahonnan korábban zsidókat deportáltak. Ide előbb egy nyilas költözött be, őt az oroszok vágták ki, utána jöttünk mi. Négy család zsúfolódott össze egy egyszoba-konyhás lakásban, de ott is féltünk, ezért lementünk a pincéjükbe. Onnan a lakók zavartak ki, mert nem voltunk odavalósiak. Végül a gázgyár munkásszállására kerültünk, mindenkinek lett egy kis szobája. A nővérem éppen állapotos volt, ő akkor már férjnél volt. A nyugalmasabbnak tűnő helyzetben levetkőzött, kimosta a ruháit, amikor megjelent egy férfi, hogy ez az ő lakása. Végül felajánlotta, hogy maradjunk, elment máshová aludni. 

Már hazaértünk ismét, amikor bejött egy orosz és zsákot keresett. Minek kellett neki a zsák? Hát, ami azt illeti, szajrés pali volt, a nőket egyenként megtapogatta, az ékszereket letépte róluk és vitte. Átkutatott mindent a zsákért. A mi kis sufninkat is átvizsgálta, és megtalálta a sógorom hátizsákját, amit  egy német katonától vett. Abban az időben a férfit, ha nem volt katona, munkaszolgálatra osztották be. A sógorom pedig vett egy ilyen zsákot, hogy tudjon mibe pakolni. Úgy vitte el az orosz, hogy „nyemecki megdöglesz!” A nővéremnek utolsó hónapos terhesként szörnyű volt ezt megélni.

Ráadásul tél volt, és akkor már élelmiszer sem nagyon volt a városban.

Nehéz időszak volt. Mindenünkből kifogytunk, nem volt mit enni. Egy orosz katona benyitott minden lakásba, mutatta a sapkáját, hogy ilyen zöld színű posztót keres. Senki nem tudott neki adni. Mi sem tudtunk, pedig azt mondta, ad nekünk ennivalót cserébe. Akkor anyámnak eszébe jutott, hogy a zsidó barátnője adott neki egy zöld sötétítő függönyt, azt odaadta az orosznak. Az meg  egy akkora nagy szalonnadarabot adott érte, hogy egy jó darabig tudtunk enni. „De hát mit mondasz a Nelli néninek, hol a függöny?” – kérdeztem csodálkozva. Azt mondta: „Azt, hogy elvitték az oroszok”.

És amikor elfogyott a szalonna, mit ettek? 

Akkor kezdődött a batyus időszak. Az asszonyok összeszedték, ami jobb holmijuk volt és elvitték vidékre valamire cserélni: tojásra, csirkére, erre, arra. Anyám a szomszéd asszonnyal az összes ágyneműt elvitte cserére, és mert a vonatra nem fértek fel, a vonat tetején utaztak. Nagy batyuval jött haza, boldogan. Olyan hírek jártak, hogy az orosz katonák is éheznek, ezért megvárják a Keletibe érkező asszonyokat, és elveszik tőlük az élelmet, ezért anyám üzent értünk. Boldogan mentünk másnap. Mindenki vitt valamit. Én egy demizsont. Anyám mondta, nagyon vigyázzak rá, olaj van benne. Nem voltak hidak, csak az ideiglenes Manci-híd. Fél méter széles járdáján, egyesével jártak át rajta az emberek. Én valamiben elbotlottam, hasra estem, odavágtam a demizsont, folyt az olaj. Az emberek ordítottak anyámnak: „Ölje meg, ölje meg!”  Érted, ekkora volt a szegénység és a nyomor! Anyámnak szerencsére volt valami edénye, alátette, hogy csorogjon bele az olaj.

Kérdeztem később, hogy miért nem ütött agyon. Azt mondta: „Annyit szenvedtünk már a pincében, most még bántottalak volna?”

A memorár szerint a háború után lassan rendeződött a sorsa, gimnáziumba ment, majd egyetemre.

Igen. Jó tanáraim voltak a gimnáziumban, amit nem sokan mondhatnak el magukról. Az egyikük Rába György költő volt. Ő tanított bennünket írni is. 

Melyik gimnáziumba járt? 

A Szendrey Júlia Leánygimnáziumba. Az angolkisasszonyok iskolájának a helyén létesült, miután az apácákat eltávolították, és polgári tanárok érkeztek helyettük. Így hát az Irányi utcában kezdtem, később az intézmény átkerült a Bérkocsis utcába, amely rabbiképző volt. Élénken emlékszem, amíg mi az osztálytermekben tanultunk, az iskolában lévő imaház szombatonként megtelt zsidókkal. Az érettségire a Gorkij fasor (most Városligeti fasor – a szerk.) egy villaépületében került sor. Minden változóban volt. 

Alig konszolidálódott valamit a világ, jött az 56-os forradalom. A Váradi utca 2-8. egy idős lakója azt mesélte nekem a kilencvenes években, hogy az akkor frissen épült óbudai lakásokba az ötvenhatos forradalomban önkéntes lakásfoglalók költöztek be, és azóta is ott laknak. Ezt akkor nehezen hittem el, ám ön ugyanerről számol be a könyvében. Hogy történetek ezek a lakásfoglalások a forradalom napjaiban, és egyáltalán, milyenek voltak a forradalom napjai a külvárosban? 

1956-ban mindenki az utcán volt, és mindenki mindenről tudni akart. Véletlenül összeakadtam az egyik volt évfolyamtársammal – akkor fejeztük be az egyetemet, és az első munkahelyünk a Hétfői Hírlapnál volt, de megszűnt az újság, elbocsátottak bennünket. Fiatal házasok voltunk mindketten, se lakásunk, se állásunk. „Foglaljunk lakást!” – javasolta.

A Hévízi úton voltak félkész lakások, hát odamentünk. Ők is és mi is lefoglaltunk egy egyszoba-konyhás lakást. Minden félkész állapotban volt. Nem volt benne sem víz, sem gáz.

A WC-t se lehetett használni. mégis örültek az önkéntes lakásfoglalók. Sztrájk volt, de mindenki igyekezett otthonossá tenni a félkész lakásokat.

Ezek szerint az ötvenes években is épültek már új házak a kerületben. De miként emlékszik a hetvenes évekre, a panelépítés korszakára? 

A Hévízi úton akkor talán csak 4-5 tömb épült, a panelépítés kora viszont tényleg megváltoztatta és fellendítette Óbudát. Én akkor kerültem el onnan a családommal együtt. Ugyanis az idős emberek nem akarták elhagyni az otthonukat – akármilyen volt, de Óbuda volt. Mi így szereztünk egy XI. kerületi cserelakást a III. kerületi tanácstól: odaadtuk a lakásukat és az anyám lakását egy olyan családnak, amelyik nem akart elmenni, ezért kaptunk egy lakást a XI. kerületben, a Fraknó utcában.

Ekkor, a forradalom évében és utána még újságíró volt? 

1956 nagyon nehéz időszak volt. Megszűnt az újság. De mivel  az egyetemen két szakon végeztem, újságírás- és tanárszakon, jelentkeztem az óbudai tanácsnál oktatói munkára. Rögtön elhelyeztek, mivel akkoriban rengeteg pedagógus is disszidált. Voltam napközis tanár, első osztályos tanítónő, volt, hogy az abc-t, máshol a Toldit tanítottam. Hetenként, havonként más-más iskolába helyeztek, bejártam Óbudát. Tanítottam a Kiscelli, majd a Tímár utcai iskolában, a Testvér-hegyen és a Téglagyár közeli általánosban. Szerettem a tanítást, de két év után  visszamentem újra újságírónak. 

A panelépítés korában hagyta el Óbudát. Visszatért azért néha a kerületbe? Van olyan szeglet vagy jellegzetesség, amire azt lehet mondani: na, ez régen is ilyen volt?

Ha a lányomat, aki színésznő, vagy a zenész unokámat Óbudára hívják fellépni, már nehezen igazodom el az új utcák, épületek között.

ÉLETRAJZ

Halay Edit szerkesztő, újságíró. Üzemi lapoknál kezdett, volt gépipari szerkesztő, dolgozott vidéki lapoknál, így a Győr-Sopron Megyei Hírlapnál is. Írt az Esti Hírlapnak, forgatókönyvet írt a Magyar Televíziónak. Munkatársa volt a Tükör című lapnak annak indulásakor, itt riportjai jelentek meg. Innen került az egyetemi lapokhoz, előbb a Műszaki Egyetemre a Jövő Mérnökéhez, majd a Közgazdász című laphoz, amelynek főszerkesztője volt.

Kora reggel még nem sejtek semmit, csak ólmos fáradtságot érzek. Piacra indulok, útközben megállok a Piazza Duomo egyik kávézójánál, a pultnál kávét és vizet iszom. A téren vidám fesztiválozók dülöngélnek. Végigbulizták az éjszakát, most egy nagy, a tér közepére állított tábla előtt állnak, amelynek tetejére a fesztivál szervezői a „Before I die” feliratot nyomtatták. Felváltva iszogatnak a kezükben lévő rumos üvegekből és energiaitalos dobozokból. Arcukon csillámpor ragyog a reggeli fényben. Egy hangszóróból ócska techno szól. Nem tudják, hogy mit írjanak a táblára. A fesztivál egyik alkalmazottja, szép, fiatal nő, aki a tábla és a térre kirakott egyéb installációk épségéért felel, lelkesen ötletel velük. Egyikük megragad egy zöld filctollat, bizonytalanul írni kezd valamit, aztán inkább átsatírozza az egészet. Egy másik fiatal a rózsaszín filcet választja, ő sokkal határozottabbnak tűnik, szögletes betűkkel azt írja a falra, hogy „I want to visit Japan”. A többiek elismerően bólogatnak. A harmadik kezd írni: „I want to marry my true love”, aztán a negyedik: „I want to write a novel”. Már csak két ember maradt, egyikük azt vési fel, hogy „I want to live”, és mivel ezt általános helyeslés fogadja, a másikuk ezt firkantja közvetlenül az övé mellé „and sleep enough”. Nevetésben tör ki mindenki, aztán elindulnak a szállásukra, hogy kipihenjék magukat.

A piacon további fesztiválozók szürcsölgetik reggeli kávéjukat. Pisztáciából készült szicíliai ételkülönlegességeket vásárolnak, limoncellót isznak éhgyomorra, és minden egyes halról megkérdezik angolul, hogy micsoda. Aztán az elhangzott olasz halnevet beírják a Google-be, hogy a kereső kidobja végül annak a halnak a képét, amit amúgy is épp nézegetnek. Én dinnyét veszek Giuseppétől, aki elmondja, hogy éjjel két drogos fiatalt is ki kellett mentenie a vízből a parti őrségnek. Hogy kis híján halálra bulizták magukat. Kérdezem Giuseppét, hogy neki van-e valami a bakancslistáján. Nem érti, úgyhogy elmagyarázom neki, mi az. Azt mondja, ő nagyjából mindennel kész van, de a teraszfelújítást feltétlenül szeretné még befejezni, mert már olyan régóta húzódik, és a síkképernyős okostévé részleteit is kifizetné előbb, nehogy a gyerekeinek kelljen.

Hazafelé tartok a görögdinnyével, egy kiló paradicsommal és négy fej hagymával, amikor elkezdődik. A Corso Giacomo Matteottin megyek, és minden lépés egyre nehezebb. A szokásos fájdalmat kezdem érezni a gyomromban. Próbálok sietni, hogy hazaérjek, mielőtt rosszabbra fordulna. Érzem, hogy nem fog menni. Hogy nem fogok hazaérni. Térdre rogyok az utcán, a csontom hangosan koppan a térkövön. Mindjárt meghalok. A dinnye kigurul a kezemből, egy öltönyös férfi majdnem átesik rajta az elektromos rollerével. Dühösen fordul felém, ám ekkor észreveszi, hogy rosszul vagyok. Odajön, kérdezi, hogy mi a bajom. Mindjárt elmúlik, mondanám, de nem bírok megszólalni. A kezemet a hasamra szorítom, összegörnyedek. Odajön egy unokájával sétáló nagymama is, a hajléktalan utcazenész az út másik oldaláról és pár másnapos fesztiválozó. Segíteni akarnak. Ha tudnék üvölteni, most azt üvölteném nekik, hogy nem kell a segítségetek, takarodjatok. Helyette a földön fekszem, folynak a könnyeim. Arra vágyom, hogy ne lásson így senki. Szánalmas vagyok. Egy közepesen súlyos megoldandó probléma az öltönyös férfinak, a hajléktalannak, a nagymamának és a fesztiválozóknak, amit ha megoldanak, akkor holnap reggel is elégedetten nézhetnek majd tükörbe. Fel akarok állni. Már látom is, hogy az öltönyös hívja a mentőket. Dühös vagyok, minden izmom megfeszül. Miért nem lehet az embert békén hagyni? Valaki egy vizes törülközőt szorít a fejemre, találgatják, mi lehet a bajom. Műanyag palackot nyújtanak felém, hogy igyak. Hát, nem értitek, hogy nem bírok megmozdulni? Hogy basznátok meg a műanyag palackotokat meg a vizes törülközőtöket. A lelkiismereteteket megnyugtató látszat-megoldásaitokat. Rajtam nem tudtok segíteni.

A kedvenc belvárosi cukrászdánkban ülünk, amikor bombatámadás éri Budapestet. Az első hordóbomba iszonyú robajjal csapódik be valahol a közelünkben, apu tányérján megremeg a franciakrémes, a húgom sírni kezd, anyu megfogja a kezét. Felállunk, kimegyünk a cukrászda elé, ahol a délutáni dugóban az autósok lélekszakadva dudálnak vagy próbálnak rálépni a gázra. Mások kiszállnak a kocsiból, és szaladni kezdenek. Teljes a káosz. Mi is rohanunk a Kossuth utcán, át a Hotel Astoria romjain. Jobbra fordulunk a Kiskörúton. Nem tudom, hova rohanunk, mert haza úgysem mehetünk. A házunk mostanra romhalmaz, ahogy az ELTE összes épülete is, vagy a Nemzeti Múzeum, a Szabó Ervin Könyvtár. Nem maradt belőlük semmi. Az összedőlt épületek alatt véres holttestek. Könyvtárosok, könyvtári ruhatárosok és büfések, a gyerekkönyvtár olvasói, egyetemi tanárok, tanszéki ügyintézők, hallgatók, teremőrök, diákcsoportok és tárlatvezetők. Az én hörcsögöm és a húgomé, a nagyszüleink, a szomszéd Marcsi néni, az osztálytársaim, a húgom ovistársai. Mozdulatlan, összezúzott testek. Vagy még rosszabb, ha élnek. Még egy kicsit mozognak, addig fáj nekik, kinek hosszabb, kinek rövidebb ideig. Vagy túlélik, és örökre erre a napra fognak gondolni. Az emlék megkeseríti később az összes boldog pillanatukat. Nem fogják érteni, miért éppen ők jutottak ki, amikor sokan mások ott maradtak. Rossz lesz a lelkiismeretük. Vagy megtérnek.

Mi a híd felé rohanunk. Átmegyünk Budára, mert apu szerint ott nagyobb biztonságban vagyunk. Tudom, hogy gyorsan át kell érni. Tudom, hogy az marad életben, aki először átér a hídon. Apu és anyu nagyon gyorsan futnak, le akarják egymást előzni. A húgom lemarad, nekem is szúr az oldalam, kifulladok, hallom a húgomat sírni. Nem szabad hátrafordulnom. Ha megfordulok, meghaltam. Ha vonalra lépek, akkor is meghaltam. Állok mozdulatlanul, a másik parton csak a Gellért fürdő maradványait látom. Sosem voltam a Gellértben, ezt fel kellett volna írnom a bakancslistámra. Apu és anyu már sehol. Valamelyikük meghalt. Az, aki később ért át a hídon. Apu sokkal jobb futó, mint anyu. A húgom a hátam mögött zokog. Megfordulni nem szabad. De hátrálni talán igen. Megpróbálom, óvatosan lépek egyet hátra. Nem történt semmi, minden csöndes. Akkor lépek még egyet. Ez is sikerült. Egyre gyorsabban lépkedek, figyelek, hogy semmiképp se lépjek vonalra. Már majdnem ott vagyok, de akkor eldörren egy fegyver. A golyó a hátamon keresztül a hasamba fúródik. Nem volt érvényes hátrálni. Előre tisztázni kellett volna a szabályokat, ez így nem igazságos, gondolom. Aztán meg, hogy mindegy, mert a világban úgysem maradt már semmi öröm, meg bánat sem. Üresen esem össze Aleppo belvárosában, a térdem hatalmasat reccsen a betontörmeléken. A húgom hangját sem hallom, csak egy rádióét a távolból. Az ENSZ főtitkára szerint a városban csapdába esett több mint negyedmillió ember sorsa rendkívül aggasztó. Humanitárius katasztrófát emleget.

Kórházban ébredek. A fájdalmaim megszűntek, kellemes bódultságot érzek. Fel kéne állnom, nincs időm itt feküdni. Gondolkodom, hogyan kéne kihúznom a kezemből az infúziót úgy, hogy az ne tegyen bennem nagyobb kárt. Bejön a nővér, azt mondja, ne húzkodjam az infúziót, mert abból jön a morfium. Ennek nem örülök. Mondani is akarom a nővérnek, hogy nem örülök neki, de egy szó sem jut eszembe olaszul. Sem angolul, sem bármilyen hasznos nyelven, csak magyarul. Inkább nem mondok semmit. Ő viszont a párnámat igazgatva beszél hozzám tovább, hogy mindjárt itt a doktor úr, és ő majd el fogja nekem mondani, mi a teendőm, és meddig kell pontosan itt maradnom. Na, azt már nem, gondolom magamban, de nem bírom nyitva tartani a szemem. Minden igyekezetem ellenére lassan újra lecsukódik.

Tovább nem aludhatok. Fel kell állnom, meg kell emberelnem magam. A SOTE kettes klinikájának falai berepednek, mint a magzatburok. A vízvezetékek összetörnek, beszivárog a magzatvíz. Minden erőmet latba vetem, hogy felüljek, az ágyam melletti kiságyra nézek. Nincs benne, pedig ott volt. Az előbb még ott volt. Vagy mégsem? Hatalmas robaj, az épület megrázkódik. Aztán eszembe jut, hogy mintha nem is itt láttam volna. Rájövök, hogy az inkubátorban láttam utoljára. Felkelek, és elindulok kifelé a kórteremből, le a lépcsőkön. Az első emeleten nyitott ajtó. Belépek, a nővérek gyors mozdulatokkal veszik ki a kicsiket az inkubátorokból, pokrócba csavarva melegítik a testüket. Jobboldalt, a sarokban épp egy apró, szürkés bőrű csecsemőt emel fel az a nővér, aki az előbb még az én párnámat igazgatta a kórteremben. Az én gyerekemet. A kis test szinte mozdulatlan. Kék takaróba csavarja, és a kezembe adja. Rettegve kérdezem tőle, hogy él-e még. Ő bólint, mire én sírva fakadok. Egyre hangosabban sírok. A nővér átölel.

Kinyitom a szemem, az orvos áll fölöttem. Azt mondja, meg kell beszélnünk pár dolgot. Nem vagyok rá kíváncsi. Tudom, mit akar mondani. Belekezd, én felemelem a kezem, és befogom a fülem. Meglepetten néz, de folytatja, mozog a szája. Várom, hogy befejezze. Türelmesnek kell lennem. Az orvosok nem szoktak örökké egyetlen beteg ágya mellett állni. Vannak más betegek is, akikhez szintén oda kell menniük. Meg aztán nekik is van magánéletük. Gyerekeik, akiket le kell este fektetniük. Meg feleségük, akinek elmondhatják fektetés után, hogy milyen hülye volt az a betegük, aki befogta a fülét, amikor valami fontosat kellett volna hallania.

Kis idő után tényleg abbahagyja. Sóhajt egyet, kimegy a teremből. Én pedig felülök és kihúzom az infúziót. Könnyebben megy, mint gondoltam. A ruháim után kutatok, de nem találom őket egyik szekrényben sem. A mellettem lévő ágyon fekvő másik beteg alszik. Hetven körüli nő, nincs túl jó formában. Kék szoknyája, kosztümkabátja és fehér inge mellette van a széken. Majd kitisztíttatom, és visszahozom neki. Felöltözök és kisétálok a belgyógyászati osztályról, le a lépcsőn, végül ki az épületből. Kicsit kába vagyok még a morfiumtól, úgyhogy a Corso Umbertón megállok egyet fagyizni. Mire az óvárosba érek, rájövök, hogy még semmi értelmeset nem tettem életemben, következésképp az életemnek sincs semmi értelme. A Piazza Duomón megállok a fal előtt, a kezembe veszek egy filctollat. Írom a bakancslistámat. Magyarul, olaszul és angolul írom, hogy mindenki megértse, mi lenne a feladat. Evakuálni akarom a háborús térségeket. Börtönbe akarom zárni a zsarnokokat. Újra akarom építeni a lerombolt városokat. Meg akarom gyógyítani a sebesülteket. El akarom temetni a halottakat. Osztozni akarok a gyászban. Osztozni akarok a fájdalomban. A felelősségben.

A szép, fiatal nő, aki a tábla épségéért felel, odalép hozzám és megszólít. Először azt gondolom, hogy biztos nekem is segíteni akar, ahogy tegnap hajnalban a csillámporos huszonéveseknek, de sajnos nem lesz igazam. Arra kér nagyon kedvesen és nagyon szépen, hogy ne írjam egészen tele a falat ilyen rettenetes dolgokkal, és pláne ilyen nagy betűkkel és ennyi nyelven. Ez a fesztivál ugyanis az együttlétről, a gondtalanságról és a szabadság öröméről szól. Durcásan közlöm vele, hogy a felelősségvállalás egyáltalán nem rettenetes dolog, csak nehéz. Nagyon nehéz. Ezért olyan fontos, hogy közösen elkezdjünk rá felkészülni. De mielőtt válaszolhatna, ott is hagyom. Nem akarok több energiát pazarolni rá. Úgysem érti, miről beszélek. Egyelőre nem.

Otthon mindent elmesélek Mariának. A kórháztól először megrémül, de aztán valahogy mindent megért. Tudtam, hogy meg fogja érteni. A fontos dolgokat mindig megérti. Az ellopott kosztüm miatt kinevet, a bakancslistámra meg azt mondja, hogy őrült vagyok, de látom rajta, hogy tetszik neki. Ám, amikor pár órával később azt javasolja, hogy menjünk ki és fotózzuk le, csalódottan vesszük tudomásul, hogy a fal ismét hófehér. A fesztivál felelősségteljes munkatársai kicserélték rajta a papírt.

Mit jelent neked Óbuda?

Életem első öt évét, a kisgyermekkoromat, az erdőt, a kiscelli dombot, s azt a kastélyt, amit mi még Schmidt-kastélynak hívtunk. Ott tanultam meg, hogy a világban az erdő hatalmas, és van benne egy kis kosz, ami a város. De ezek az arányok! Ez volt a legelső, s mind a mai napig meghatározó élményem. Elég erős rövidlátással, szemtengelyferdüléssel születtem, bár eleinte erről senki nem tudott. Így aztán, amikor kikerültem az erdőbe, az nekem igazán végeláthatatlan volt. Kisgyermekként a tizenkét kilogrammot elértem elég hamar, utána viszont hat éves koromig nem nagyon akartam megnőni. Ebből aztán előnyöm is származott: papám a nyakába ültetett, és útra keltünk.

Egyik legkedveltebb kiránduló-célunk a Schmidt-kastély volt, ahová jó félórányi lassú séta árán jutottunk fel.

Az épület végül is hasonlóan nézett ki, mint manapság, a teteje viszont nem volt meg, csak az égnek meredő, nyers falak. A hatalmas, csúcsíves ablakokat azóta befalazták, és valamilyen furcsa, artisztikus vakolattal fedték, pedig akkoriban ezek a csúcsíves ablakok még üresen tátongtak. Én, aki méter alatti voltam, odaálltam, s a fal tövéből néztem fölfelé. Rövidlátásom következtében el is veszett a vége, s nagyon féltem. Nagyon féltem azoktól a borzongató, ősi falaktól, nem tudtam elképzelni, hogy mi lehetett ez az épület, amely fenséges volt, amelyből még így, romjaiban, roncsaiban is erő sugárzott, meg valamiféle megbántottság. És mindig oda akartam menni, mindig azt kértem, hogy menjünk a Schmidt-kastélyhoz, és mindig nagyon féltem tőle. Aztán jó húsz év elteltével, amikor újra láttam, már restauráltan, meglepődtem. Az nagyon is rendben van, hogy nem csinálták meg tökéletesre. Sokat megtartottak abból, hogy milyen volt ez a templom romként; fenséges, félelmetes romként.

Mire emlékszel még ebből az időből a lakóhelyed környékéről?

A Föld utcában volt a Fekete medve nevű kocsma, amit imádtam. Sima betérő volt, teljesen tradicionális kiskocsma dizájn, alumínium könyöklőpulttal, csapolt sörrel. Jól emlékszem az utcára kinyúló, két fekete medvét ábrázoló cégérre. Egy idő után neoncsövek is kerültek rá, de az nem volt komoly. Pici voltam, amolyan tök alsó, négy-öt éves forma kisfiú, vagy Utast kaptam, vagy Bambit. Ez két, bevallottan kátrányszármazék üdítőital volt, csatos üvegben; sokkal finomabb, mint a ma kapható üdítőitalok bármelyike. Betiltották, mert azt mondták, hogy mérgező. Az Utas nagyon sárga volt, a Bambi nagyon piros, és mindkettő rendkívül szénsavas.

Az emberek játszottak. Ott tanultam meg snóblizni, teljesen korrekt partnernek tekintettek az öregek. Csupa Rejtőből előlépett, viharvert és mosolygós arc.

Senki nem volt botrányosan részeg, amennyire én emlékszem. Nyilván idealizálok valamennyit, de nagyon jó hely volt a Fekete medve, és az volt hozzánk a legközelebb. A mostani Zápor utcai lakótelep déli szélén, annak is a déli oldalán állott, amit, ha minden igaz, még ma is Föld utcának neveznek, hiszen létezik még ilyen, hogy Föld utca… A kocsma mellett állt egy nagyon régi kétszintes ház. Ahogyan benéztem a kapualjba, láttam, hogy egy folyosó vezet befelé, és a folyosó kőpadlóján elég nagy, fekete számokkal ki volt rakva egy évszám: 1909. Különös rövidülésben láttam én ezt a számot, valahogy úgy, ahogyan a Csillagok háborúja elején jönnek egymás után az írott sorok. Furcsa, hogy olyan koromból emlékszem ezekre a jelekre, a formájukra, amikor még nem ismertem a jelentésüket. Nagyjából négyéves lehettem, amikor írni-olvasni megtanultam, és korábbi az emlék, hogy ezt a négy karaktert én látom, és valamiért félek tőlük. Azóta is megmaradt ez a furcsa, borzongó, hitchcocki érzés, ma sem tudom, miért. Vajon mit jelenthet ez az 1909, túl azon, hogy gondolom, akkor építették a házat?

Azt még nem mondtad, hogyan került a családod Óbudára.

Édesanyáméknak volt egy nagyon nagy lakásuk. Akkoriban olyan idők jártak, hogy miután tizenkilenc évesen egyedül maradt, nem volt jogosult ezt a hatalmas lakást bitorolni a munkásosztály elől. Ezért aztán amikor férjhez ment, kárpótlásul kaptak egy garzont az óbudai kísérleti lakótelepen. Háromszintes kis kockaházak voltak ott, amelyeknek az volt a nevezetessége, hogy nem volt bennük két egyforma elrendezésű lakás – kipróbáltak mindent. A mi garzonunk, úgy emlékszem, 30 m2-nél is kisebb volt.

Dédnagymamám, aki hatalmas termetű sváb asszonyság volt, egyszer a konyhában le akart venni valamit a felső polcról, de leesett a hokedliról és beszorult.

Nem tudom szebben mondani, mint hogy a könnyei potyogtak a röhögéstől, hogy ő fizikailag beszorult egy konyhába, és nem bír onnan kihatolni. Na, ekkora méretek jellemezték a lakást, úgyhogy az állam részéről nem volt éppen korrekt csere. Ide születtem 1963-ban, a Váradi utca 26-ba.

Mennyire volt más Óbuda hangulata akkoriban?

A mai 1-es villamos végállomása már amolyan világvége, senkiföldje volt. A San Marco utcában vadgesztenyét lehetett szedni, az utca fölött összeborultak a fák. Azt hiszem, ma is van még ott valamennyi abból a gesztenyésből. A hegyoldal beépítetlen volt, dzsungeles, sokkal lejjebb jött az erdő, a fölmenő utcák földutak voltak – fizikailag, nem utcatábla szerint –, sehol semmi kő vagy burkolat. A Podolini utca annyira meredek volt, hogy a vége mintha visszahajlott volna, keskeny nyúlcsapássá fajult, és a bozótosba veszett teljesen. Persze azon kellett mindig fölmenni, mert az volt az izgalmas, hogy az ember visszacsúszik-e, vagy nem, és kapaszkodni kellett a gyökerekbe, egyszóval egész Óbuda sokkal vadabb volt még.

Éppen abban az időben voltál kisgyermek Óbudán, amikor a Krúdytól ismert ódon világ fokozatosan átadta helyét valami nagyon másnak.

Hogy milyen lehetett egy Krúdy-szintű embernek itt léteznie a maga korában, sajnos csak az olvasmányaim alapján tudom elképzelni, nekem ahhoz a világhoz már nem lehetett személyes csatlakozásom. Az a kísérleti lakótelep, ahol laktunk, és amely aztán egyre terebélyesedett, az akkori munkásosztály tömegeinek adott otthont. A mamám Kispestre, a papám pedig a Józsefvárosba járt dolgozni minden nap BKV-val, ami Óbudáról másfél-kétórás út volt. És ezt tette ott mindenki. Óbuda régi bohém, polgári légköre akkoriban már kezdett lepusztulni. Azok a rétegek, amelyek korábban lakták – mind a jómódú polgárság, mind a nyomortelepek lakossága – egy időre eltűntek. Azért mondom, hogy egy időre, mert sajnos a nyomortelepeket lassan megint meg lehet tölteni, azokat újratermeltük. A polgárságnak azt a részét, amelyik a kultúrával kapcsolatosan igényes és tevékeny, nem sikerült újratermelni. Ezen rétegek megszűnésével törvényszerű volt, hogy a település struktúrája gyökeresen átalakul, mert a mindenkori ott lakó emberek a képükre fogják formálni. Ahogy a régi lakótelepeken, így az óbudai, Zápor utcai lakótelepen is vannak most már olyan belső szokások, amelyek később ugyanúgy lehetnek majd folklór-témák.

Az idősebb asszony egyszerűen valahogy megtermi magának a padot, amire délután kiülhet, akkor is, ha a betonház tövébe.

S ahogy a fák kezdenek már az ötödik emeletig érni, lassan belátja az ember, hogy úgyis visszaveszik majd, ami az övék… Tehát kezd látszani, hogy milyenek a valós erőviszonyok, és az emberek is kezdenek egy kicsit valósabban viselkedni.

Tönkretették Óbudát?

Annyira tág a jelenség, amibe ezt bele lehet illeszteni, hogy lehetetlen épp Óbudán hiányolni a tervszerű urbanizációt, az állagmegóvást, vagy a helyes értékszemléletet. Nem Óbudát tették tönkre, hanem zajlott és zajlik mind a mai napig egy összországos mozgalom, amelynek van egy keleti, meg van egy nyugati mintája. Itthon a rendszerváltásig el voltunk zárva a nyugati típusú fogyasztói modelltől. Megvolt a magunk modellje, és annak jegyében épültek föl a szovjet típusú lakótelepek. Ezek tervezésekor szigorú szempont volt, hogy ne legyen gyülekezésre alkalmas helyiség, ne lehessen beszélgetésre alkalmas padot elhelyezni a folyosón, ne legyen a lakásban éléskamra, ha van, akkor minimális méretekkel kell rendelkeznie. Az egy főre jutó négyzetméterek száma szintén limitálva volt, úgy, hogy lehetőleg alvóvárosok alakuljanak ki. Nekünk az volt a modellünk, hogy élmunkás, élgyár, élharcos, élszínház, éltemető, élminden – alig él. Ezzel párhuzamosan Amerikában más módon, de ugyanúgy tönkretették a saját dolgaikat. És aztán összeeresztettük a kettőt, legalábbis ma Magyarországon azt lehet látni, hogy amit elpusztíthatott a szovjet típusú társadalomszervezési modell, meg nem városépítészeti, hanem -rombolási modell, azt elpusztította, és amit még nem, azt szétveri most a másik. De ez most már lezajlik. Azért vagyok óvatos azzal, hogy tönkretették-e Óbudát, mert nem tudom, hogy mennyire lett volna ez kikerülhető. Hogy mennyiben lett volna az jobb, hogyha csinálunk egy rezervátumot, mint például Párizsban a Montmartre, egy olyan kimondott echte negyedet. Eredetiben megőrizni Óbudát, csak rezervátum-jelleggel lehetett volna, ez tény. Nem tönkretették, hanem átformálták. Jó, hogy vannak dokumentációk, jó, hogy el tudunk róla beszélgetni.

A Tabánhoz képest pedig kifejezetten szerencsés volt a városrész, mert az utolsó pillanatban azért elkezdtek odafigyelni, hogy a nagyon neves éttermeket, fogadókat, házakat, házcsoportokat meg kell tartani.

A zenével történő ismerkedésed mennyire kötődik ezekhez a korai, óbudai évekhez?

Bár vicces, hogy életem első öt éve volt csak, amit itt töltöttem, és ez talán nem sok, de azt mondják, hogy az első öt-hat év alatt alakul ki szinte minden. Akkor formálódik az ember valamilyenné, és onnantól lehet ezt sminkelni, de a lényeg már nem fog változni. Kérdésedről eszembe jut a térzene, ami egy nagyon jó dolog volt Óbudán! Dédnagymamám vitt le mindig, ugyanis minden héten lehetett látni valami rendes fúvószenekart tamburmajorral, hatalmas tubával. Ott, nálunk, az utcában, a játszótéren leültek, és felcsendült a muzsika. Dédnagymamám nagyon víg kedélyű néni volt, mindig nevetett a térzenészeken; én meg le voltam nyűgözve, hogy micsoda dolog ez. Soha, sehol nem is hallottam később.

Később zenészként voltak-e emlékezetes fellépéseitek Óbudán?

Az After Crying zenekarral 1991 októberében óriási koncertet adtunk az Óbudai Társaskörben. Az egész Társaskör egyébként egy nagyon jó kezdeményezés. Sok hasonlóra lenne szükség, a baj az, hogy csak egy ilyen van. A koncert napján óriási fölhajtás volt, megjött a rádió is. Ez volt az első és utolsó meghívásunk a Korunk zenéje című rendezvénysorozatra. Azzal ugyanis nem számoltak, hogy kortárs zene létére is óriási siker lesz. Jött a törzsközönség, tapsolt és visított, mint a malac, ez pedig távol állott a kortárs zene akkori koncepciójától. Az egyik legerősebb felállása volt annak a csapatnak, szép nap volt, nagyon jó hangulatban telt. A San Marcóban még ezt megelőzően léptünk fel, trióban. A koncertezés olyan, hogy akkor arra a két, két és fél órára időn kívül és téren kívül kerül az ember, ha igazán őszintén csinálja. Pontosan az a szempont, hogy akkor is ugyanúgy kell viselkedni, ha a Marson játszunk, és akkor is, ha a San Marcóban. Be kell bizonyítani, hogy ennek a dolognak helye van az univerzumban. Így azonnali visszacsatolások a hely részéről, még ha az gyermekkorom helyszíne is, nem nagyon vannak. Utólag aztán eszembe juthat, hogy de jó, hogy ez a buli éppen Óbudán sikerült ilyen jól!

A zene mellett szobraid és fotóid is megismerhette a közönség. Képzőművészeti tevékenységeddel kapcsolatosan is érdekel, hatással lehetett-e rá gyermekkorod Óbudája?

Ahogyan az első természeti élményeket, úgy a legelső vizuális élményeket is Óbuda jelenti számomra. Ott döbbentem rá, hogy ha természetes környezetből veszünk tetszőleges 1m3-es teret, az kompozíció, törvényszerűen az, és tökéletes. Nyiladozó tudatával ezt nyilván képtelen egy gyermek fölfogni, engem mégis lenyűgözött. Azóta is, ha csak engedi, próbálom így nézni a világot, hogy kihasítok magamnak egy köbmétert, és mint térkompozíciót szemlélem. És az ember művét, meg cselekedetének nyomát is úgy tekintem, hogy megállja-e a próbát, belefér-e a kompozícióba. És ha igen, akkor jól van, ha nem, akkor meg nagyon nincsen jól.

Óriási a felelőssége minden embernek, aki tárgyakat hoz létre: csúnya dologgal tilos elrontani egy addig rendben lévő teret!

Ezt nem mindig szokták meggondolni azok, akik házakat és egyéb köztéri létesítményeket építenek. Ilyen téren volt meghatározó és nagyon is jó, hogy ott születtem, mert közel volt az erdő, a természet, a hegyoldal. Egy időben, mikor még egészen pici voltam, elaludni is csak úgy voltam hajlandó, hogy addig ordítottam, amíg le nem cipeltek a játszótérre, ott ugyanis voltak fenyőfák. Ott szívtam magamba mindenestül a természet szeretetét.

Játsszunk el a gondolattal, milyen lesz szerinted Óbuda száz év múlva?

Lesz egy kissé bonyolultabb Árpád hídi lejáró, ha nem is szélesebb, de korszerűbb utakkal. Lesz metró, és furcsa módon lesznek ilyen nagy házak, bár ezeket addigra fölrobbantják, de építenek helyette újakat; s ha lesz rá mód, egy kicsit olyanná alakul majd az egész, mint ahogyan azt mostanában majmolni szoktuk nagyobb nyugati városokról: a folyamat, amely a hídfő, az aluljáró, és a Flórián üzletközpont együttesének kialakításával kezdődött, folytatódni fog. Lesz egy belső világa, lefelé és fölfelé is több szinttel, amit liftek kötnek majd össze, a római romok bele lesznek konstruálva, és nagyon sokáig lehet majd úgy menni, hogy nem jut ki az ember a szabad levegőre. Fogyasztásra és reklámra alapozottan fog fölépülni az egész, de remélhetőleg azért egy-két jó minőségű dolog is lesz már. E tekintetben optimista vagyok, mert jelenleg is több jó irányba történő fejlesztést láthatunk. Van egy tudatos hagyományőrző vonal, az Óbudai Anziksz is nyilvánvalóan része ennek. Nagyon szeretem Óbuda történelmi magját, fotósként is dolgoztam már ott, és Madai Zsoltinak, az After Crying dobosának is a Fő téren volt az esküvője. Ilyen különös, szeszélyes szálaknak köszönhető, hogy a mai napig nem szakadtam el Óbudától.

Szeretem, ahogy rendbe hozták azt a történelmi részt, szeretem, hogy a Kéhliben még mindig lehet velőscsontot és marhahúslevest enni, szeretem a művelődési házakat.

Jófelé megy, és hiába a beton sokasága, mégsem tudta eluralni Óbudát. Nyakon öntötték 10 ezer köbméter betonnal, de felszínre jött mégis valami, ami régebbi, ami elegánsabb, ami egy kicsit letűnt korok üzenete egyébként, de jó újragondolni. És szeretem azt látni, hogy van erre szándék, ami életerős.

A megnyugvás ösvényein címmel fotókiállításod volt látható a nyáron, és készül egy új After Crying-lemez is. Mit gondolsz napjainkban az alkotóművészet legfontosabb feladatának, és hogyan látod ebben a szereped?

Van egy szőttes, és abban a szőttesben van egy szál: az volnék én. Nem tudom kihúzni belőle, mert sosem voltam és remélem, nem is leszek „magányos alkotó”. Csuda jó volt a kiállításom megnyitója, ahol volt szavalat, muzsika, voltak beszédek, és egy olyan összművészeti este kerekedett, hogy nagyon nem is itthon éreztem magamat, hanem egy régóta vágyott másik galaxisban, ahol mindez természetes. Ne hagyjuk, hogy nyakon öntsenek betonnal, mint Óbudát! Nekünk, alkotó embereknek muszáj hallatni a hangunkat, muszáj felemelni néha a szavunkat, muszáj megmutatni, hogy erre a világra egyszer leírták, hogy a lehetséges világok legjobbika, és ezt meg kell tudni látni. Nehéz. Súlyos gátakat gördítenek elénk, de nekünk az a munkánk, hogy így is eligazítsuk a többieket, akik egy kicsit kíváncsiak még. Az a munkánk, amit Tarkovszkij számomra minden idők legnagyobb filmjének, a Sztalkernek a címszereplője által felmutat. Semmi mást nem tesz, csak vezeti az embereket, de nem úgy, hogy önmagát nagyra tartja, hanem tudva azt, hogy útikalauz tud lenni. Látta már azokat az ösvényeket. Ugyanakkor néha ő is meglepődik, és azt mondja, hogy megállunk, mert hogy itt ez nem volt: pihenő! Ez a sztalkerség egyre fontosabb napjainkban, egyre nagyobb tétje van, mert hiába próbál az emberiség többsége egyre technokratább módon élni, egyre inkább Google-szemüvegen keresztül nézni a világot, összemosódni a virtuális valósággal, mert az ember mégsem így teljes!

Ha valamit hitvallásként meg kell fogalmaznom, akkor az egyik az, hogy nem errefelé teljesedik ki az ember, nem lehet tőle elvenni a művészetét, nem lehet elvenni a kultúráját.

Tegyük fel, hogy idejön egy küldöttség a Sirius B-ről, és azt látja, hogy egy házban mindenki bordó székeken ül feleslegesen drága és szép ruhákban, és öt másik egy kivilágított placcon beszél egymáshoz, amit ezek a drága ruhások megfeszített figyelemmel néznek. És a végén olyan nagyon sokáig ütik össze a két kezüket, hogy az valószínűleg fájdalmat okoz. Nem érthető. Nekik nem, mert ők a Sirius B-ről vannak. Nekünk viszont nem érthető a világ enélkül. Úgyhogy ezt kell csinálni. Sajnos nem megy folyamatosan, sajnos nem megy főállásban, de olyan dolog ez, mint a Bükk alján az időszakos források. Ezek hidegvizes gejzírek. Amikor a Bükkben elolvad a hó, beszivárog a mészkőhegységbe. A Bükk lejtője sokáig egy tömör vízzáró réteg, tehát alul már óriási nyomással gyűlik össze az olvadékvíz, olyannyira, hogy tavasszal egy hétig, tíz napig látni lehet ahogy ezek a hidegvizes gejzírek a felszínre törnek, és két-három méterre fellövellnek. Ilyen dolog a művészet meg a kultúracsinálás is: amikor olvadékonyabb időszak van, akkor egyszercsak feltör, egyszercsak ott van, és mindennél erősebb!

Kovács Kitti 2013-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, 2014-ben elnyerte a Barcsay-díjat, azóta Magyarországon és külföldön rendszeresen kiállítják műveit. Arról beszélgettünk, hogyan viszonyul a jelenidejű festészet az emlékezéshez, milyen határon kell állni ahhoz, hogy az elvont és a konkrét szint egyszerre legyen látható, és hogy a művész mennyire akarja befolyásolni a befogadót a képek értelmezésében.

Hogyan lettél képzőművész?

Szerencsés embernek mondhatom magam, mert a családom mindvégig támogatott, tudták, miben tudok  kibontakozni. Az általános iskolát úgy választották számomra, úgy terelgettek, hogy végül rajz tagozatos iskolában kezdtem meg a tanulmányaimat. Tizenkét éves korom óta szakkörökbe jártam, tehát tudatosan készültem művészeti pályára, ugyan nem tudtam, mennyire vagyok tehetséges vagy, hogy elég-e a tudásom, képességem a felvételire, de mindent megtettem, hogy minél többet fejlődjek. Minden szabadidőmet alkotással, tanulmányrajzolással töltöttem. 

Meghallgatták és elfogadták, hogy inkább napi három órát utazom azért a gimnáziumért, ami rajz tagozatos, ahol később, a diplomám megszerzése után tanár is lehettem. Egyetlen kikötésük volt, maradjak kitűnő, ne rontsak a tanulmányi eredményeimen. Ha kellett, este a metrón tanultam az elméleti tantárgyakra.

Emlékszem, nem volt könnyű, de minden érzést, tudást magammal vittem, mert nagyon fontos volt, egyfajta belső késztetést éreztem, erős motivációt, hogy folytassam a megkezdett utamat.

Ezen terhek alatt éreztem, hogy élek. Sokszor sírva futottam haza, néztem az égboltot, a csillagok állását, mint egy naiv kisgyerek, és reméltem,  hogy egyre jobb ember és tartalmasabb, nagyobb tudással rendelkező lény lehetek. Miután hazaérkeztem, sok- sok órát beszélgettek velem. A mai napig úgy gondolom, ez a legfontosabb, amit adhat egy szülő a gyermekének. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy érettségi után rögtön felvettek a Képzőművészeti Egyetem festőművész szakára.

Miért lettél absztrakt festő?

Apukám viccből a mai napig úgy enged el egy művésztelepre, hogy ügyes vagy lányom, de még jobb lenne, ha valami figurálisat festenél…

Diplomám után eltelt tíz év, és a mai napig is úgy gondolom, hogy az absztrakt formanyelv által pontosabban, konkrétabban tudom megfogalmazni a gondolataimat.

Nem az utánzat, utánzás, nem a látottak pontos lekövetése a célom.

Olyan, létezéssel kapcsolatos kérdések foglalkoztatnak, mint a tiszta, elemi észlelés, az emberek közti viszonyok, emberi viszonyok. Érzékeltetni szeretném azokat a nem megfogalmazható, nehezen verbalizálható jelenségeket, amik az embereket alkotják, identitásukat kialakítják és meghatározzák. Emlékekre épülő festészetemben egyfajta össz-érzékelés jelenik meg. A percepcióim társításával, összekapcsolásával, kivetítésével foglalkozom. A tudatunk, a bennünk élő gondolatok szorosan összekapcsolódnak, de eredendően bennünk léteznek. A legalapvetőbb emberi hovatartozásunk meghatároz minket. Ez egy  határvonal, amin állok, onnan vizsgálódom, és kivetítem a valóságon túli és saját valóságértelmezéseimet a festményeimre. A látott természeti formákat, textúrákat feldolgozom, újraértelmezem képeimen. Organikus felület- és formaalakítás jellemez, festéskor az élő szervezetekre, jelenségekre és képződményekre fókuszálok az absztrakció formanyelvével. Emellett gondolataimnak, vízióimnak kifejezése is megjelenik képeimben, ami által egyedi, személyes attitűd mutatkozik meg.

Milyen témák foglalkoztatnak? Mennyire követed az érzéseidet alkotás közben és/vagy mennyire követsz előzetesen kitalált tervet?

Munkamódszerem tudatos és egyben ösztönös is. A játékos/véletlenszerű és a kiszámított mozdulatok lenyomatai katalizátorként hatnak képeim festésekor. A képi formavilág, faktúra, rétegezettség, színhasználat előzetesen kigondolt.  A játékos, állandó kísérletezés, határfeszegetés (technikai és fizikai) által szokatlan, önkéntelen formák jelennek meg. Ezt nevezhetjük irányított véletlennek is, de az automatizmusnak is nagy szerepe van a képeim létrejöttében. Írásjelek, véletlenszerű gesztusok, jelhalmazok alkotják munkáimat. A lebegő, atmoszférikus térben elhelyezett alakzatok mozgásban vannak: hol illékony, hol letapadt, hol szétszórt intenzív impulzusokat mutatnak be.

Szeretsz sorozatokban gondolkodni: nem ereszt a téma, vagy annyi ötlet, érzés merül fel benned, hogy azt nem lehet egy képbe sűríteni, vagy teljes világokat szeretnél teremteni, amit csak így lehet, vagy… ?

Hiszek abban, hogy a különböző részletek kohéziója, egyben tartása által a kép egy kerek egésszé alakul. A kép koncentrátumként jelenik meg, és a sorozat többi képe segít abban, hogy újabb nezőpontból megközelítsem a témát. Ami még fontos számomra, hogy maga a rész-egész összetartó erejének nemcsak a sorozaton belül, hanem minden egyes képen belül müködnie kell.

A sorozatban gondolkodás inkább alkotói, tehát a saját szempontomból fontos, ettől függetlenül a festmények külön külön is értelmezhetőek.

Mesélj kérlek a Terra trita sorozatról! Azt mondtad egy kiállításodhoz kapcsolódó önreflexiódban, hogy ezek a képek a konyhában születtek: hogyan?

A Terra trita sorozatom a konyhámban jött létre, az anyává válásommal kapcsolatos. A gyerek alvóidejében készítettem őket, szinte naplószerűen, hónapokon keresztül. A cím szerint azt a földet mutatják be a képek, amit emberi kéz még nem munkált meg. A háborítatlan ugart, ami a legértékesebb és legtermékenyebb lehet. A méretük és a hordozón megjelent mondanivaló kettősséget mutat be. A határtalanságot, egy fajta elvágyódást fogalmaz meg, egy idealizált térképzetet mutat be. A képeken megjelenített szövedékek, az élő szervezetek dinamizmusa próbál egységbe kerülni, egy fajta egyensúlyi állapotot teremteni. Az érzékelés és emlékezés bonyolult hálóját kutatom: a véget nem érő, az emberi létezéssel kapcsolatos folyondárokat, végtelen időfolyamok lenyomatait. Egyfajta “palimpszeszt-játékról” is beszélhetünk. A palimpszeszt szimbolikája kifejezi, bemutatja a rögzítés, megőrzés/felejtés jelenségét. A képeim felépítésében és értelmezésében párhuzamot tudok állítani a palimpsestus-szal (papirusztekercsekkel, pergamen kódexekel, amelyekre bizonyos mértékű letisztítás után újra és újra új szövegeket írtak, úgy, hogy az előző írások töredékei is olvashatóak). Ezek felületén létre jöttek olyan struktúrák, információk, amelyek összemossák az időhatárokat. 

Foglalkoztat-e a befogadó, a befogadói elvárás alkotás közben? Tudsz-e, akarsz-e segíteni a nézőknek abban, hogy miként kell a képeidet értelmezni és/vagy viszonyulni hozzájuk?

Nem igazán, nem tekintem magam narratív festőnek, szeretem a szabad asszociációt. A képeim címe kis mértékben befolyásolja a befogadót, szeretném hagyni a szabad gondolkodást, érzelmi befogadást.

Esett. Hallotta már éjjel, amikor felkelt, hogy dobol a tornác tetején, sűrűn, erősen kopogott, mint a puskagolyók sorozata. 

Résnyire felhúzta a redőnyt, kinézett a konyhaablakon. 

Minek kellett felhúznia. Amúgy is tudja, hogy esik.  

Abban a kevés fényben, ami a kinti lámpából derengett, nemcsak a ferde, szürke esőfüggönyt látta meg, de azt is, hogy ott maradt az esti teás csészéje az asztalon. Megfogta, elindult vele a szobába. Elment az ágyig, de ott rádöbbent, hogy a csésze még mindig a kezében van. Kiment újra. Beletette a mosogatóba. 

Éjfél felé járhatott. Nem nézte meg. Érezte az időt, azóta az éjszaka óta, amióta kitelepítették őket. Este tízkor jöttek értük. Négy órát kaptak, hogy összecsomagoljanak.  

Most még négy órát alhat. 

A veje veszi majd fel fél ötkor, beáll a kisbusszal a kertbe. Vagy négyszer szólt neki, hogy ne álljon rá a margarétákra. Akkor is ráállt. Azért is. Az ősszel kihúzkodta onnan a virágokat, az ásóval lelapította a talajt. Lehessen beállni. Jobb a békesség.

Négy láda paradicsom, kettő fürtös uborka, négy bab, Juliska, neki még van, nem az a haragoszöld, ami most divat, rendes bab, magyar. A lánya a zöldet használja, mirelitből. Azt mondja, nem fog szarakodni a frissel. 

Pedig mi az, levágni a végét. Még a tévé előtt is lehet. Kiskés kell hozzá, az a lényeg, hogy a kés kicsi legyen, rövid kés, rövid nyéllel, akkor nem érzi az ember. A konyhán, ahova tizennégy évesen került, kétszáz emberre pucolta és vágta a babot tíz évig, a lánya születéséig. 

Tizennégy évesen állt munkába. Az volt a harmadik nyaruk itt a faluban, és az anyja sírva mondta, hogy másnap mehet dolgozni vele hajnalban. 

– Az én lányom – ismételgette, mintha nem ő intézte volna az egészet, nem ő járt volna be a személyzeti osztályra, nem ő könyörögte volna ki a konyhai munkát a lányának is.

Az anyját még nagyságos asszonynak csúfolták a háta mögött a gyáriak. Őt már nem. Vele úgy beszéltek, ahogy maguk közt beszéltek, azokkal az elnyújtott ókkal és ákkal, amelyeket egy idő után maga is használni kezdett, mígnem az apja rászólt, hogy ne beszéljen úgy, mint egy parasztlány. 

Nyelt, hogy ne szóljon vissza neki. Az apja a metszőollóval a kezében éppcsak hátraszólt, rá se nézett, ő meg húzkodta le a kartonruhát a térdén, megnőtt tavasszal, a lába bokáig belesüppedt a homokba, a karján ott himbálózott a kosár a frissen szedett krumplival.

Földes volt a körme.

Jól emlékezett az előző, a háború alatti életükre fent a budai hegyoldalban a villában, ahol az anyja puha léptekkel járkált. Akkor még nem volt parasztlány ő sem. Emlékezett arra is, hogy egyszer, amikor a bombázás alatt levonultak a pincébe, ő egészen odabújt a nyakához, és közelről nézte az igazgyöngysort, amit az anyja viselt, vacsorától ugrasztotta fel őket a légiriadó, vendégek voltak náluk, és az anyja karcsún, fekete estélyi ruhában úgy óvakodott lefelé a lépcsőn, mint egy fekete macska. 

Az azelőtti időkre csak halványan emlékezett; Pesten éltek, a Nyugati pályaudvar környékén. Akkoriban kerültek a villába, amikor elkezdődtek a bombázások. 

Csodálkozott, hogy a villa teljesen be van rendezve, még könyvek is voltak a polcokon, és egész étkészlet a hallban, a tálalóban. 

Kérdezgette egy ideig a szüleit az azelőttről, de nem mondtak semmit, vagy a kommunistákat szidták, halkan, sziszegve.  

Talán az első télen adták el az anyja gyöngysorát. 

Rohadt egy tél volt az első. Akkora hó volt, hogy végig rettegtek, be ne szakadjon a tető.

Pesten egyáltalán nem, de Budán se látott még akkora havat, amilyet itt. Kinevették az iskolában, amikor szóvá tette. 

– Hát tél van – válaszolta végül az egyik kislány, és ezzel el volt intézve az egész. 

Hatvanban merészkedtek fel először Budapestre, az anyja szállt fel először a buszra, ami bevitte őket, a két kosarat feltolta maga előtt, hátra se nézett rá, ő meg mögötte szállt fel, a fején a batyuval. Úgy, a fején vitte a piacig azt a halom zöldséget, ahogy a falusi asszonyok mutatták,  bámészkodott közben, mintha sétálna. Meg sem érezte. 

Bezzeg most. 

A lánya minden karácsonykor elkezdi, hogy ő hagyná végre a piacozást. 

– Ülök majd a tévé előtt, mint az Erzsike? – kérdezett vissza ilyenkor, és a lánya akkor csapkodni kezdett.

– Szégyellsz? – kérdezte olyankor, és tudta: szégyelli.

A lánya tanítónő lett. Hogyne szégyellte volna, hogy az anyja piaci kofa. 

Akár a nagyanyja. Az is szégyellte magát minduntalan. Főleg az elején. 

Az arcába húzkodta a kendőt, úgy ment át a budai utcákon, lehajtott fejjel, a karján a két kosárral. 

A földre pakoltak ki, a szomszédjuk, egy nagydarab, sokszoknyás asszony odasziszegte nekik: 

– Elegen vagyunk így is!

Az anyja nem válaszolt. Mintha nem hallaná, vagy nem tudna magyarul. Kicsomózta a batyut, de ahogy a csomó kibomlott, szétgurult a krumpli meg a cékla. Összekapkodta.

Másodszor vagy harmadszor mentek fel a batyuval, épp visszaadott egy ideges, középkorú, vékony nőnek, amikor megérezte az anyja kezét a könyökénél. Úgy szorította, hogy az fájt. 

– A Kovácsi – nyögte az anyja, és belépett az ő háta mögé, aztán lehajolt, mintha a zöldségek közt keresne valamit.

– De melyik a Kovácsi? – kérdezte magától tétován, és körülnézett. A nevet ismerte jól, eleinte többet, később kevesebbet emlegették, főleg apja, amíg élt.

Kovácsi volt, aki kiigényelte a villájukat, úgy, ahogy volt, a lövedékektől beomlott verandával, ami miatt csak a hátsó ajtón tudtak hazajárni a háború után, az elromlott kazánnal, a félig kipótolt tetővel. 

Ott maradt neki minden, a bútorok, a könyvek, a zongora. Hogy vittek volna zongorát az isten háta mögé, és főleg minek. 

Kovácsi azelőtt dolgozott náluk kertészként egy fél évet, utána eltűnt, mondták, illegális kommunista volt. 

Sokszor megpróbálta elképzelni Kovácsit, a régi kertészt, aki előbb feljelentette őket, aztán kiigényelte a villájukat, de nem mutatkozott addig, amíg őket szekérre rakták. Az i betű miatt jegyezte meg a nevét. Valakit nem hívhatnak Kovácsinak, legfeljebb Kovácsnak – gondolta olyan sokszor. 

Körbe-körbe forgatta a fejét, míg az anyja lassan felemelkedett, és újra megszorította a könyökét. 

– Az ott – súgta a hangjában félelemmel és gyűlölettel.

Tőlük vagy három méterre állt a tojásos asszonynál. Magas, határozott arcélű férfi volt, negyven-ötven év körüli. 

Rábámult. Sokfélének képzelte Kovácsit az évek alatt, sunyi, apró embernek, nagydarab, ijesztő munkásnak, jelentéktelen figurának, de ilyennek épp nem, ez a férfi szép volt, mint egy filmszínész, és ahogy egy percre összeakadt a tekintetük, Kovácsi rámosolygott. 

Soha többé nem látták arra, azóta sem látta, pedig minden pénteken és szombaton felmegy, előbb busszal mentek, aztán motorral az urával, most meg a veje viszi. 

Persze, Kovácsi meghalt már. Biztosan meghalt, száztíz éves lenne, mint az apám – gondolta, és visszafeküdt végre. 

Még három órát alhatom. Vagy kettő és felet – gondolta valahol az álom és az ébrenlét határán.
A régi vályogház és a falu ismerős éjjeli hangjai körbevették, elvackolódott a biztonságukban, csak aztán jelent meg előtte élesen, mintha látná, a villa rácsának különös mintázata. Betűk voltak talán. Gyerekkorában sokszor végighúzta rajtuk a kezét, de az apja, amikor észrevette, elrántotta onnan. 

– Hagyd azt a rácsot – mondta neki és a hangjában idegesség vibrált.

Álmában a betűk fehéren világítottak a fekete háttér előtt, összemosódott aztán minden. 

Még reggel is zuhogott. Úgy pakoltak be a kocsiba a ferde esőben, hogy nem szóltak egymáshoz. 

*

Esett. Bámulta az üres utcát, a szemközti Bauhaus épületet, a fehér fal előtt elsúrolt az eső ferdén, a szél himbálta az utcalámpát. 

Itt nőtt fel, anyja ide költözött vele, haza a szüleihez, miután elvált, és ő ismerte a villaépület minden négyzetcentiméterét, tudta, hol nyikordul a parketta a lába alatt, ha lép, minden ablakkilincs trükkjét kitanulta; volt, amelyik szorult, volt, amelyik lötyögött, volt, amelyiket a háború óta nem lehetett kinyitni.

Nagyapja azt mondta, egy horthysta mérnöktől vette a villát a nehéz időkben, amikor az a családjával együtt emigrált.

Sokáig elhitte. Gyerekkorában mindenképp. 

Tulajdonképpen a nagyapja volt az apja, az igazi apját szinte sohasem látta, ezért is döntött úgy felnőtt fejjel, hogy felveszi a nagyapja nevét. Kovácsi. Tetszett neki az az i. Különleges volt. 

Gyáva volt, hogy megkérdezze, valójában hogy lett a villa. Ahhoz meg lusta, hogy utánanézzen. 

Pedig az öreg sokat mesélt a nyomorúságos gyerekkoráról. Arról, hogy csikket szedett a külvárosi pályaudvaron hajnalban, és az idősebb kölykök megkergették. Meg hogy elbújt egyszer egy vonat alatt, ami megindult közben, és ő feküdt a sínen és sírt. 

Aztán hogy rekeszeket pakolt a piacon tizenegy évesen, tizenháromnak hazudta magát, de nem kapta meg mindig, amit kialkudott, volt, hogy egy kiló fagyott krumplival küldték haza Angyalföldre, és ő nem mert az anyja szeme elé kerülni. 

A háborúról össze-vissza beszélt. Hol azt mondta, egy pincében húzta meg magát, hol azt, hogy katonaszökevényként Rákospalotán bujkált, hol semmit. Megértette aztán, hogy a nagyapja még mindig konspirál. Vagy annyit konspirált, hogy nem tudja már maga sem, hogy volt ez az egész, mindenesetre ahhoz, hogy a villát egy horthysta mérnöktől vette negyvennyolcban, ragaszkodott. 

Így is halt meg, közel kilencven évesen. A szobák nagy részét onnantól zárva tartották, legalábbis télen. 

Nem bírták kifűteni. Amióta anyja is meghalt, hirtelen, ő maga végképp nem bírta kifűteni a házat egy fizetésből.  

Az elején még szervezett néhány házibulit, de kevesen jöttek el. Ez a hegyoldal és ez a villa nagyon messze volt mindentől. Akkor visszaszokott ő a belvárosba, volt, hogy egy hétig se jött haza. 

Amikor először megérkezett az üres házba egyedül, leült a hallban, nézte a kályhát, a halványzöld csempéken keresztbefutó repedéseket, hallgatta a nagy órát a könyvszekrény tetején, hallani lehetett, ahogy percenként előre ugrik az egyik mutató. Korábban nem tűnt fel neki. Most volt először csönd. 

A házban is, benne is. 

Téblábolt. Kihúzkodta az íróasztal fiókjait. Üres papírok, régi fényképek, háború előtti olló valami nehéz fémből, néhány képeslap. 

Visszalökte a fiókot. 

A nagyapja házikabátja ott lógott még a könyves szekrény oldalán. Nem bírták kidobni.

Megfogta, kivitte az előszobába, de reggel, amikor ki kellett volna tenni a kukára, nem volt hozzá bátorsága. 

Visszavitte, ráakasztotta a könyves szekrény oldalára. Nézte, úgy volt-e, vagy máshogy. Eligazgatta, bizonytalan kézzel. 

Aznap este kipakolta a könyvszekrényt. Olcsó könyvtár, Révai-lexikon, néhány album, a könyvek mögött egy ottfelejtett jugoszláv konyak. Megbillentette az üveget, a borostyán színű folyadék olajosnak tűnt. 

Letette az asztalra. 

A következő hetekben szisztematikusan kutatta át az egész villát a padlástól a pincéig, de akárhogy igyekezett, a hatvanas éveknél régebbre sehogy sem ért el az időben. 

Akkor jött az álmatlanság.

Aztán az is elmúlt. 

Mint ahogy elkoptak a háztól egymás után a nők is, mintha átkozott lenne a villa, vagy legalábbis túl messzi mindentől. 

– Héber betűk – mondta a legutóbbi, egy építészlány. Vörösesszőke volt, és mindig mindent meg akart érteni.

– Betűk? – meredt a díszítésre, arra, amit addig díszítésnek hitt.

– El tudod olvasni?

– Nem, de a betűket megismerem. Úgy a tizenkilencedik század végén épült a villa, ugye? A családodé? – kérdezte.

Dadogott.

– A nagyapám vette negyvennyolcban – mondta végül, és látta, hogy a nő gyorsan, a szeme sarkából végigméri. 

Reggelre eltűnt, egy cédulát sem hagyott. A kapu kitámasztva állt, arra se vette a fáradságot, hogy betegye maga után.
Nyilván kinyitotta, kitámasztotta, aztán visszahozta a kulcsot, és becsapta maga után a bejárati ajtót. 

Máshogy nem lehet megoldani – gondolta közönyösen, míg belebújt a cipőjébe. 

Mostanában szeretett lemenni a piacra. Régen a nagyapjával sétáltak errefelé, lefelé a hegyről, közben beszélgettek. Illetve inkább a nagyapja beszélt. A fákról, főleg a gyümölcsfákról. Egyszer azt mondta, a háború előtt egy rövid ideig kertész volt egy villában, ahonnan elbocsátották a háború után.

– Itt, a környéken? – kérdezte ő, de a nagyapja nem válaszolt. 

Mielőtt elindult, megbámulta a kerítésrácsot, majd becsapta maga után a kaput. 

Ugyanazon az úton ment le. 

Alig néhányan lézengtek még a piacon. Odébb meglátott egy asszonyt, megállt előtte. A kofa matatott valamit a nejlonzacskók közt, sehogy sem tudta leválasztani a soron következőt a többiről. 

Amikor megcsörrent a férfi telefonja, egy ideig bután bámult a képernyőre. Ismeretlen szám. 

Talán az építésznő. Vagy nem. 

– Kovácsi – mondta a telefonba, mert mi van, ha az irodából hívják mégis.

A parasztasszony felkapta a fejét, és rábámult. 

Nézték egymást vagy fél percig, amíg a vonalban a hölgy, aki valami szavazási kérdés miatt telefonált, hadarta a panelszöveget. 

Lassan oldalgott el, visszafelé az ismerős standokhoz. Köszönés nélkül nyomta ki a telefont, és a zsebébe csúsztatta. 

Újra és újra körbenézett. Babot akart volna venni, olyan régi fajta sárga babot, nem ezt a zöldet, amit mostanában mindenfelé árulnak. Juliskának hívják – jutott az eszébe hirtelen. 

A Békásmegyeri Piac erősen hat a kerületre, közösségformáló hatása van. Erősödött vagy gyengült a piac szervező ereje az elmúlt években?
Amikor átvettem a piacot irányító cég vezetését, az volt a feltett szándékom, hogy a Békásmegyeri Piac és Közösségi Teret Békásmegyer új központjává tudjuk tenni. Hogy ez ne csak egy vásárlási célpont legyen, hanem központi hely a kerületben élő családok, a kulturálódni vágyók számára, azoknak, akik tartalmas szabadidős programot keresnek. Békásmegyernek nem volt kifejezetten központja. A régi piac pontosan a régi és elavult jellege miatt nem tudott az lenni, az aluljáró túloldalán, a Csobánka téren nincs elég terület, tevékenység, program a központi hely szerepének betöltésére.

De itt, ezzel a közösségi térrel és a modern technológiával ezt meg lehetett valósítani. Folyamatosan ezen dolgozunk az elmúlt két évben.

Miután ez idő alatt fejeződött be a felújítás második üteme, ekkor nyílt meg igazából, így a nulladik pillanattól kezdve látom ennek a piacnak a fejlődését. És a nulladik pillanattól tudom megtölteni tartalommal.

Az elmúlt két év nem igazán kedvezett a közösségfejlesztési elképzeléseknek. Mennyire működik ténylegesen közösségi térként a piac?
Kezd. Először vissza kellett szoktatni ide az embereket. A mai napig találkozom olyan kerületiekkel, akik nincsenek tisztában azzal, hogy megnyílt a piac, a szolgáltatásainkról ne is beszéljünk. Van egy 280 férőhelyes mélygarázsunk, és valaki azért nem jön ide, hanem egy hipermarketbe, mert nem feltételezi és nem tudja azt, hogy itt kényelmesen be tud vásárolni, mert le tud parkolni.

A fogyasztással kapcsolatos kutatások arra az eredményre jutottak, hogy a bevásárlóközpontok, hipermarketek az elmúlt 30 évben átvették a piac funkcióját abban az értelemben, hogy a megtervezett bevásárlások több mint fele ott zajlik, még a zöldségek vásárlásakor is az üzletláncokat preferálják a fogyasztók. Ezzel hogyan tud megküzdeni a piac? Akar-e egyáltalán?
Hogyne akarna. Folyamatosan küzdünk. És egyre erősebb a konkurencia, az elmúlt 30 évben ugrásszerűen megnőtt a boltok száma. Csak innen egy kilométeres körzetben is van vagy három-négy olyan bevásárlóhely,  amelyiknek széles a termékkínálata és alacsonyak az áraik. Hát igen, az árak: óriási előnyük van a hipereknek, a multiknak, hiszen amikor a mi kereskedőink berendelnek mondjuk fél kamionnyi árut, ők berendelnek tíz-húsz kamionnyit, és ekkora mennyiséggel könnyű az alacsony árakat tartani. Innen szép nyerni. De úgy gondolom, hogy aki a minőséghez ragaszkodik, az előbb kijön ide a piacra és megveszi a termelőtől, vagy egy olyan vállalkozótól, aki a termelőktől vásárol, és belenéz a szemébe, és el tudja dönteni, hogy hisz-e neki.

Ha bemész a hipermarketbe és ott az előre csomagolt zöldséget, gyümölcsöt veszed meg, akkor nincs esélyed ellenőrizni a minőséget.

Tehát minőség és személyesség, ez az, ami a piac előnye.
És még egy: az élmény. Ne felejtsük el, hogy még egy ilyen modern piacnak is, mint a miénk, megmarad a vásárlási, a piaci élménye. Aki nem jár piacra, annak nagyon nehéz elmondani, mi is ez. Persze a munkámból fakadóan járok ide, de egyébként is, családdal is piacozunk. Van ennek egy szertartása. Kijövünk, megnézzük az árut, beszélgetünk az árussal, válogatunk, tapogatunk, kialakulnak saját trükkjeink, hogy mire kell figyelni egy gyümölcsnél, egy húsnál, nyomjuk a szakértő dumát, nagy nehezen fizetünk, és végül hazavisszük azt is, amire eredetileg nem is gondoltunk. Ez egy program. Ennek a varázsát nem tudja kiváltani egy hipermarket.

Azt gondolhatnánk, hogy a személyesség jelentősége miatt egyre inkább közvetlenül a termelők felé fordultok…
Egyre kevesebb termelő van, ezt lássuk be. A nyolcvanas-kilencvenes években, de még a kétezres években is sokkal többen voltak. Régebben a kerület és a környék tele volt zártkertes családi házakkal, ahol gyümölcsösök voltak, megtermelte mindenki magának a kis zöldséget, gyümölcsöt, néha kihozta a piacra és eladta. Ezek szezonális dolgok voltak: paradicsom, paprika, hagyma, stb. Csak közben annyira megnövekedett a lakosság lélekszáma a településeken, hogy megszűntek ezek  a kiskertek, a gyümölcsösök, egyik generációról a másikra elfogytak a klasszikus piacozók.

Régebben bolgárkertészek is voltak itt.
Már ők sincsenek. A közösségi téren tavaly májusban állítottunk emlék-ivókutat a bolgárkertészeknek.

Mostanában divatja lett a termelői piacoknak. A békásmegyeri piac nem követi a trendet?
Ez egy klasszikus piac, ahol termelői asztalok is vannak. Akik őstermelők jönnek, azok ezeknél az asztaloknál foglalnak helyet, általában pénteken és szombaton. Aki hétfőtől szombatig nyitva tud maradni, az nem termelő, mert két helyen nem tud lenni: vagy a földön dolgozik, vagy itt áll a pult mögött. Elárulok egy titkot: az, aki azt mondja magáról, hogy őstermelő, de van nála baracktól kezdve banánig minden, az nem őstermelő. Az nyilván a nagybaniról szerez be árut. Amivel természetesen nincsen semmi probléma, de az őstermelő kategóriába ő már nem fér bele.

Az őstermelő viszonylag kis mennyiségű áruval, szűk repertoárral rendelkezik, mert azokat és annyi félét tud megtermelni.

Ahhoz, hogy a hipermarketekkel is fel tudjátok venni a versenyt, a klasszikus piaci kínálaton túl is kell gondolkodni. Mennyire mentetek el bazár-jellegű irányba?
Abszolút. Ahhoz, hogy ne csak az élelmiszert akarják és tudják itt megvenni az emberek, többféle kisboltot is hoztunk ide. Virágot, textilárut, baba-mama dolgokat, játékot. Most egy díszállat-kereskedés nyílik itt, ezen kívül vannak éttermeink, ékszerüzleteink, drogériáink. Már-már azt tudom mondani, egy kisebb bevásárlóközpont alakult ki. Próbálunk bemászni az emberek fejébe azzal, hogy mi nemcsak zöldség-gyümölcs vagyunk, hanem, ha ide eljön, teljes körű szolgáltatást tud igénybe venni.

A piacozás élménye a legfontosabb, de a piacok többségének van sajátos kulturális-szabadidős elképzelése is. A Békásmegyeri Piacon mi az, ami kiegészíti a vásárlás élményét?
Időről időre igyekszünk gyerekeknek, családoknak kulturális rendezvényeket tartani. A tavalyi évben szerveztük az első Békási Pikniket, ez egy olyan három napos, családbarát rendezvény, amelyen gyerekprogramok, koncertek, étel, ital várja az embereket. És idén is lesz, hagyományt teremtünk. Általában is a sorozatokban, a hosszú távban hiszek. Sportrendezvényeket is tartunk, ezen a nyáron is volt egy streetball- és egy csocsó bajnokságunk, ami nagyon jól sikerült, nagy visszhangja volt. Igyekszünk egész napos rendezvényeket csinálni, hogy mindenki magának oszthassa be, mikor jön.  Például december 6-án Mikulás- napot szervezünk, amire a családokat várjuk, minden gyerek ajándékot kap tőlünk, mindenki találkozhat a Mikulással, fotózkodhat, reméljük, komolyabb sorban állás nélkül. Az Advent kiemelt időszak, rendezvényekkel, akciókkal készülünk, és bízom benne, hogy a jégpálya itt a közösségi téren idén is működni fog.

Mennyire vagytok kapcsolatban a helyi szervezetekkel, óvodákkal, általános iskolákkal, középiskolákkal? Ha közösségeket akartok elérni, akkor – gondolom – főleg ezekkel kell kapcsolatba kerülni.
Óvodákkal, iskolák alsó tagozataival vagyunk kapcsolatban, például itt a közösségi téren tavaly, illetve az azt megelőző évben óvodások öltöztették fel a karácsonyfánkat az ők maguk által készített díszekkel. Piaclátogatásokat szervezünk gyerekeknek, iskolásoknak.

Bejöhetnek, körbejárhatják a piacot, bemehetnek oda is, ahova egyébként nem, a hátsó folyosókon az áruszállításra is ráláthatnak, vagyis megnézhetik belülről egy piac működését.

Láttam a konkurenciánkat, a Piac Magazint. Impozáns lap.
Nagyon büszke vagyok rá, hogy megvalósult. Nemcsak azért, mert kiderült az elképzelésünkről, hogy jó, hanem mert ez az első olyan projektünk, ami ennyire összerántotta a helyi vállalkozókat. Ez a magazin tulajdonképpen arról szól, hogy az üzletek, vállalkozók mutatkozzanak be, mutassák be az árujukat, illetve mi is meg tudjunk jelenni a rendezvényeinkkel, híreinkkel. A honlapunkra is feltesszük lapozható formában.

Amúgy is létezett az online vásárlás, de a pandémia idején az emberek többségében tudatosult, hogy egyszerű, praktikus a neten intézni a vásárlást, szinte végtelen a kínálat. Hogyan álltok az online világgal? Ellenségnek is tekinthető, de lehet az is egy hozzáállás, hogy a piac kiegészítő elemeként tekintetek rá.
– A Covid 19 bizonyos változásokat okozott a vásárlási szokásokban, ez tagadhatatlan. Azt gondolom azonban, hogy ez a jelenség nem teljesen maradandó. A másfél, két éves pandémiás időszak annyira kiéheztette az embereket a közösségi létre, hogy vissza akartak jönni. Nem akartak otthon a gép előtt ülve rendelni, és az ajtóban átvenni az árut, hanem sokaknak igényük támadt arra, hogy kiszakadjanak otthonról, és újra kijöjjenek az emberek közé. Nem mondom, hogy száz százalékig visszaállt a pandémia előtti állapot, de közelítünk ehhez.

Talán érdemes beépíteni a piac hosszútávú működésébe azt, hogy mi van akkor, ha az emberek beleszoknak az online vásárlásba, hogyan lehet ezt is kielégíteni valamennyire.
Gondolkodtunk ezen mi is. Felvetődött a pandémia alatt, hogy ha mindenki otthon marad, és ezt megszokják, akkor mi lesz velünk. Itt van hatvan vállalkozó, több is. Ezeknek a vállalkozóknak együttesen kiszolgálni a logisztikai hátteret, ami egy online működés során szükséges, elképesztően költséges és bonyolult feladat, üzemeltetőként ebbe felelősen bele se szabad kezdeni. A másik szempont az, ha mi is generáljuk azt, hogy a vásárlók ne jöjjenek el és ne itt vásároljanak, akkor mi gyakorlatilag aláírjuk a saját halálos ítéletünket. A mi erősségünk, amint már említettük, a személyes kapcsolódás. És a legnagyobb versenyelőnyünkből nem szabad engedni.

Az elmúlt tíz évben óvatosan, aztán a pandémia alatt erőteljesebben szerveződtek a dobozközösségek. Tíz-húsz ember összeáll egy lakóközösségben, egy lakótelepen, és megbeszélik közvetlenül a termelővel, hogy állítson nekik össze egy termékdobozt a saját veteményeséből, és azt szállítsa nekik le a lakásuk közelébe. Akkor ők ezt fix áron megveszik, tudják, hogy kitől, melyik termelőtől. A termelőnek nagyon jó, mert vannak biztos vevői, és a közvetítők, mint az áruházak, a piacok kiesnek a működésből. Budapesten ez felfutóban van, de találkoztál a kerületben ilyennel?
Éppen tegnap beszéltem azzal a vállalkozóval, aki saját maga vállal házhoz szállítást. Felhívják a vállalkozót, hogy készítse össze, összerakja, kiviszi. Hogy ez egy ember, öt ember, vagy tíz ember áruja, azt nem tudom, de a forma létezik. Ő azt mondta, hogy összesen heti szinten 3-4 rendelés van, egész héten. Piaci szempontból ez elenyésző. És egy kicsit megerősít engem abban, hogy mi a személyes vásárlást választottuk a pandémia ideje alatt is, igyekeztünk megnyugtatni mindenkit, hogy itt biztonságos a vásárlás. Mindent, tényleg mindent megtettünk azért, hogy az legyen: elvártuk a bérlőinktől, vásárlóinktól a maszkhasználatot, egy időben a kesztyűhasználatot is. A fertőtlenítő gépeink a mai napig kint vannak, érintésmentes adagolókat helyeztünk ki. Folyamatos tájékoztatást adtunk a hangosbemondóban az aktuális egészségügyi szabályokról.

Amikor idekerültél új vezetőként, mennyi konfliktusod volt és milyenek?
Voltak konfliktusaim. Próbálok diplomatikus lenni: szokásjogokból adódtak a konfliktusok. Volt néhány olyan vállalkozó, aki egyenlőbb volt az egyenlőknél, kicsit több volt megengedve nekik, ezáltal nagyobb volt a mozgásterük, és amikor én lettem a vezető, akkor ennek szinte azonnal véget vetettem. Volt egy-két, mondjuk úgy, feszültségekkel teli beszélgetésem, amikor meg kellett értetnem vállalkozókkal, hogy az a világ, ami 2019 előtt volt, megszűnt és lezárult, és most van egy új világ, és ezt neki is el kell fogadnia. Ebben az új világban ő nem fog hátrányokat szenvedni, de előnyöket sem kap.

Volt, akitől el kellett búcsúzni, ki kellett tenni a piacról?
Igen, voltak olyan vállalkozók, akik folyamatosan megszegték a szerződést, és így kezdeményeztük a szerződés megszüntetését, fel is bontottunk, vissza is kerültek az üzlethelyiségek hozzánk. Voltak olyan vállalkozók, akiknek le kellett adniuk egy-két üzletet. Azóta is itt vannak, de már nem három üzletet üzemeltetnek, hanem csak egyet.

Igen, voltak konfliktusok, de azt gondolom, hogy ütésálló vagyok, és csak az első év volt, ami nehezebb volt.

A székfoglalós időszakot átvészeltük, mára szinte minden vállalkozóval megtaláltuk a közös hangot és kitűnő együttműködés van.

Ha azt kell felvázolnod, hogy három év múlva hogyan nézzen ki a piac, van a fejedben terv, fejlesztési irány? Merre akarod alakítani?
Több irány van a fejemben. Az egyik fájó pont számomra, hogy van egy kihasználatlan terület itt a fejünk felett. Lapostetősnek épült a piac, van több ezer négyzetméter, ami nincs kihasználva. Ez minden tekintetben luxus. Nem egy új szintet építenék, hanem visszaléptetéssel felépítményeket tennék a tetőre. Sportolási lehetőségek, kávézók, éttermek, irodák, tárgyalók – minden elférne. Olyan tárgyalók, amelyeket órákra, napokra ki lehet bérelni esetleg. 

Ez tovább erősítené a piac bevásárlóközpont-jellegét.
Ez a cél. A másik fejlesztési irány: szeretnék a piacnak saját applikációt fejleszteni, ahol szekciónként és üzletenként lehetne megtalálni az adott vállalkozókat. Elő lehetne készíttetni, egy adott átvételi időintervallumot megjelölni, hogy a vásárlónak semmi más dolga ne legyen, csak idejönni, átvenni a csomagot és elmenni. Azoknak lenne ez jó, akik egyébként nem szeretik a piacozást, vagy nincs idejük a beszélgetésre az itteni vállalkozókkal, kofákkal, de érzékenyek a minőségre. Nincs fél órája bevásárolni, de egy applikáción összeválogathatja a termékeket és jelezheti, hogy egy óra múlva ott van, átveszi, átadják neki szatyorban, lehúzza a kártyáját, még a parkolásért sem kell fizetnie, mire elkészül. Tehát ez is egy olyan irány, amerre tovább mennék. Bízom benne, hogy erősödni fog a közösségi tér szerepe is. A közösségépítés nagy vágyam, szeretném, hogy a békásiak nálunk töltsék a szabadidejüket.  

 És ehhez megfelelő szolgáltatásokat szeretnétek kialakítani.
További rendezvényekre gondolok. El tudok képzelni itt egy pályaválasztási bemutatót vagy egy sportágválasztást gyerekeknek, lehetne hozni ilyeneket ide. Van a fejemben néhány ötlet még, úgyhogy bátran nézünk a jövőbe.

Antal István képei:

A műkereskedelem egy belső logika szerint rendezett, speciális felépítésű, izgalmas terület, aktuális trendekkel, színházi előadásokkal vetekedő aukciós show-kal, kiállításmegnyitókkal, lenyűgöző art fairekkel, és igen, a plázákban vagy piacokon árusító ügynökökkel, meg az Ecseri piaccal. Ezek a műtárgypiac rendszerének egymásra épülő szintjei, és mindegyiknek megvan a maga fontos, felcserélhetetlen szerepe a nagy egész működésében. Bár tűnhet úgy, hogy esztétikai értékek, vagy egyszerűen a „tetszik/nem tetszik” skála mentén dől el egy műalkotás sorsa, ennél sokkal bonyolultabb erők mozgatják a műkereskedelmet.

Kőkemény üzlet kereslet-kínálati viszonyokkal, és a nagy játékosoknak nagyon nagy haszonnal.

A műkereskedelmi piacon az elmúlt tíz évben lezajlott legfontosabb változás az arányok eltolódása a kortárs művek felé. A teljes forgalomból egyre nagyobb szeletet hasít ki a kortárs képzőművészet, ez lett a legdinamikusabban fejlődő szegmens. A befektetési bankok által megrendelt műtárgypiaci elemzések folyamatosan monitorozzák a piacot, s éppen egy ilyen, 2022 tavaszán kiadott jelentésből lehet tudni, hogy 2018 óta 188 százalékkal növekedett az aukciókon eladott kortárs művek mennyisége (darabszáma), az eladási összértékük pedig megötszöröződött, és sem a válság, sem a járvány nem állította meg a növekedést.

A pandémia előtt készült másik jelentés adatai szerint a világ gazdagjai 1,742 trillió USD értékben birtokolnak művészettel kapcsolatos vagyontárgyakat. A műtárgyfedezettel biztosított bankhitelek volumene dinamikusan nő, főként az Egyesült Államokban. Ugyanez elmondható a spekulációs célú műtárgy-befektetésekről. Érdekes műkereskedelmi jelenség a Szingapúrban, Svájcban, a világ adóparadicsomaiban, vámmentes kikötőkben található Freeport raktárak léte, ahol szakszerű műtárgykezeléssel, megfelelő páratartalom, hőmérséklet- és fényviszonyok mellett remekműveket depóznak be a befektetők hitelfedezet céljából. 

A Milliárdok nyomában című sorozat külön epizódot szentelt a jelenségnek. A szektor iparággá vált, ennek ellenére a műtárgypiac klasszikus eszköztárral operál, és sem a galériás, sem az aukciós értékesítés nem sokat változott évszázadok óta. Legalábbis látszólag, mert a kommunikáció, a marketing, a festmények utaztatása a világ pénzügyi központjai közt igenis a változás jele, amit legfőképpen a gyűjtői generációváltás generál. Az Y generáció, valamint a digitális nomádok átformálják a műtárgypiacot is, de erről későb. 

A műtárgypiac érzékenyen reagál nemcsak az új generáció megjelenésére, hanem a társadalmi változásokra, különböző csoportok felemelkedésére is, hiszen itt a többlet pénzeket költik el, s a kínálatot nagyon is befolyásolja, mely társadalmi rétegek rendelkeznek ilyennel.

Mióta a tech-cégek növekedtek hatalmasat, költeni kezdtek az informatikusok, a műtárgy-kínálatban is érzékelhető az ízlésük.

A legfontosabb jele ennek persze az NFT (kriptovaluta token) egyre gyorsabb terjedése, és az online vásárlások erősödése, de megfigyelhető például a tematikákban, sci-fi filmek, videójátékok vizualitásának megjelenésében a kortárs képzőművészetben. Földrajzilag is mozog a műtárgypiac fókusza, most Ázsiában keletkezik a többletpénz, ennek egyenes következményeként Szöul és Hongkong mint művészeti központ előretört, és az ázsiai gyűjtők ízlése nagyban befolyásolja a piaci mozgásokat. 

És arról még nem esett szó, pedig ez a legfontosabb, hogy a másodlagos piacot, az aukciók világát leginkább az emberi tényező alakítja, az emberi élet kataklizmái (válás, esküvő, gazdasági krízis, halál) dobnak vissza egy-egy gyűjteményt a piacra. 

Sokszor hasonlítják a műkereskedelmet a tőzsdéhez, ami sok szempontból helytálló, de működésének logikájában a divatiparhoz való korrelálás is megfigyelhető, gondolok itt arra, hogy időről időre elővesz egy régi korszakot inspirációként, és felfrissítve a vonalait, újra divatba hozza. Persze egyáltalán nem mindegy, milyen korszakról van szó, olyat kell választani, ami a levegőben van, aminek a problémái és megoldásai emlékeztetnek a mai gondokra és gondolatokra. 

Visszatérve a kortárs művészetre mint a legélénkebb piaci részre, a terület két fő részre oszlik, feltörekvő kortárs művészetre – ők a  friss, fiatal alkotók, galériák képviselik és nevelik fel, majd art faireken pozícionálják őket –,  és a Post War kategóriára, ami a háború utáni időszak művészete, olyan nagy nevekkel, mint Picasso, s amelynek árai aukciókon alakulnak. Először a hatvanas-hetvenes évek művészeinek felértékelődését láthattuk, Andy Warhol, Gerhard Richter, Lucio Fontana művei hasítottak az aukciókon. 

Andy Warhol a kortárs felértékelődésének egyik központi figurája. Az ő életműve, minden, amit csinált vagy mondott, beleértve „A jövőben bárki híres lehet 15 percre” mondatát, hihetetlen pontos előrejelzésnek bizonyult. Innen nézve nagyon is érthető, hogy 2022 májusában rekordáron, 195 millió dollárért, vagyis több mint 70 milliárd forintért kelt el a Marilyn Monroe-t ábrázoló, 1964-es datálású ikonikus festménye. Ezzel ez a mű lett minden idők legdrágábban eladott 20. századi műalkotása, s egyben a legmagasabb összeg is, amit amerikai alkotásért valaha fizettek. Amerre nézünk a világban, a vezető múzeumok pop-art kiállítást vagy Andy Warhol-tárlatot szerveznek. Warholt három dolog foglalkoztatta: a fogyasztás, a kultúra és a hírességek világa. Minden ma is aktuális kérdést érint az életmű, az identitás és benne a szexuális identitás ügyeit, egzisztenciális kérdéseket, pénzhez, gazdagsághoz, jólléthez való viszonyunkat, a test reprezentációját, a portré (selfie) szerepét. Az USA-ban a 60-as években lett népszerű ez a fajta a hétköznapi életet megragadó művészet.

Jelenleg a nyolcvanas évek beárazódása zajlik, olyan művészek kerültek be a köztudatba, mint a 27 éves korában elhunyt Jean-Michel Basquiat. Nem véletlen, hogy a bécsi Albertina múzeum retrospektív tárlatot szentelt Basquiat nyers és radikális művészetének, amely szeptemberben nyílt és 2023 elejéig látogatható.

Ez az életmű tökéletesen visszaadja az 1980-as évek lüktetését, a New York-i művészeti színtér karakterét.

Basquiat 1960-ban New Yorkban született,  haiti apától és Puerto Ricó-i anyától, 17 évesen megszökött otthonról, és először graffiti-művészként dolgozott, de 1982-ben már mindenkit ismert New Yorkban David Bowie-tól Madonnáig. Pályáját Andy Warhol is egyengette, 1983 és ’85 között több közös festményt is készítettek, együtt állítottak ki. Basquiat mindössze néhány év alatt XX. századi ikon lett, a legdrágább fekete művész, az első, aki átlépte a 100 millió dolláros álomhatárt, és persze ő a legmagasabb árú nyolcvanas évekbeli festmény alkotója. A képei iránti keresletet most a Black Lives Matter korszelleme is erősíti.

Az Y generáció kifejezést a marketingesek hozták be a köztudatba, ők kezdték kutatni, hogy a felnövő új nemzedékek milyen attitűddel, milyen szokásokkal érkeznek meg a fogyasztás világába, és hogyan formálják át a piacokat. Kiderült, hogy az 1980-as évek vége és a 2000-es évek eleje között születettek merőben új stílusú nemzedék. A technológia robbanásszerű fejlődésével együtt nőttek fel, digitális nomádok, akik nincsenek helyhez kötve, okostelefonjuk és laptopjuk segítségével a világ bármely pontjáról intézkedő-képesek, csak legyen wifi. Az ő Maslow-piramisuk alján a gyors internet található, „kütyüik” nélkül el sem tudják képzelni az életüket. Nem könyveket olvasnak, hanem sorozatokat és pár perces videókat néznek, TEDx előadásokból tanulnak, a világ dolgairól pedig  influenszerek és bloggerek felületeiről tájékozódnak. Párhuzamosan élnek a  virtuális valóságban és a realitásban, kényelemszeretők, és ódzkodnak a felelősségvállalástól. Késleltetik a családalapítást, nem lakásra vágynak, inkább élményszerzésre, utazásra és fesztiválokra költenek, minőségi alapanyagokból készült vegán ételt esznek, bio- és fair trade kézműves kávét isznak, és a sharing economy-ban, azaz a megosztás kultúrájában hisznek. Mégis, az elmúlt években az Y generáció tagjai megjelentek a műtárgypiacon és formálni kezdték azt. Nemcsak a friss, feltörekvő alkotók szerepkörében láthatjuk őket, hanem műtárgyvásárlóként is. Számukra a művészet gazdasági eszköz, nem elhanyagolhatóak a befektetési szempontok.

Szeretik, hogy a vásárlással részesei lehetnek a művészetnek, de a profit realizálásának lehetőségére bármikor megválnak a művektől. 

Nem személyes kapcsolatrendszerek mentén tájékozódnak a világban, mint a szüleik, online nézik az aukciós anyagot, és mobilról vásárolnak. Nekik köszönhető, hogy évről évre dinamikusan nő nemcsak az online vásárlások száma, hanem az átlagára is, egyre komolyabb műtárgyakat vesznek meg online. Befektetőként a befektetés szociális hatásaira is kíváncsiak. Fontos nekik a fiatal művészek segítése, a művészeti mecenatúra, és szeretik, ha a műveknek társadalmi mondanivalójuk van. Emiatt rajonganak például Banksyért, a titokzatos brit graffitiművészért, akinek politikai és társadalmi mondanivalójú, frappáns művészi kommentárjai a világ legkülönbözőbb helyein bukkannak fel. Egyszóval a “társadalomjobbító művészetet” preferálják, olyan műtárgyakat vesznek, amelyek korunk társadalmi és természeti kríziseire reflektálnak. A társadalmi hasznosság jelenléte, a világ jobbá tételének szándéka, a közös gondolkodás az ökológiai katasztrófa elkerülésének lehetőségeiről: ezek jelenleg a művészeti színtér legfontosabb hívószavai.

A régmúltban a piac és a vásár egy-egy falu, város, járás vasárnapi, havi vagy évszakonkénti egy- vagy többnapos közös buliját jelentette – természetesen egyre növekvő méretekben. A célja elsősorban a bevásárlás volt – a felszínen. Valójában azonban nagyon fontos közösségi eseményt jelentett; együtt ettek-ittak, pletykáltak, randiztak és verekedtek a város lakói.

A vásárba bárki elmehetett kortól, nemtől és rangtól függetlenül, így valójában még a templomnál is fontosabb szerepe volt a közösség életében. 

A vásárcsarnokok, majd a boltok elterjedésével ez egyre inkább átalakult, a szocializmusban pedig a piac már egyet jelentett a még mindig izgalmas, de már inkább lesajnált, egy kissé deklasszált-szagú forgataggal, ahol nem feltétlenül talált az ember jobb minőségű árut, legfeljebb mást, mint a polcokon.

Mára az általam ismert vásárcsarnokoknak, állandó piacoknak saját, egyedi stílusuk és közönségük van, mindegyiknek más és más, ráadásul a közönség hétköznaptól vagy hétvégétől, sőt, napszakoktól függően is változik. A  rendszeres látogatóknak megvan a kapcsolatuk az árusokkal, van kedvenc zöldségesük, hentesük, lángososuk – de csak velük vannak kapcsolatban, egymással nem.
A termelői piacok ezzel szemben inkább közösségi térként működnek, ahol a rendszeresen egy időben érkezők előbb-utóbb összemosolyognak, majd köszönnek, pár hét múltán pedig együtt eszik a lángost. Többé-kevésbé ezt vártam a római-parti piactól is – ám mégis hidegrázós élmény volt egy délelőttön át figyelni, ahogy ez megtörténik, olyan látványosan, akár a jól vágott természetfilmekben. 

A piacot öt éve alapította Nagy Gerda, aki szinte a kezdetektől egyedül is „viszi a boltot”. Elmondása szerint jó két és fél évbe telt, mire ki merte jelenteni: a piac megmarad, és télen-nyáron, hóban-fagyban is megtartják – törzsközönséget nevelni ugyanis a legnehezebb.

Ám ő annyira bízott benne, hogy egy mások által irigyelt közgazdászi állást adott fel a piacért: időbe telt ugyan, de neki lett igaza, és a római-parti piac mára intézménnyé lett Óbudán.

Az árusok összehívásával nem volt különösebb probléma: sokan több piacra járnak, aktívak a közösségi oldalakon, és szívesen próbálnak ki új helyszíneket, egy idő után pedig szájról szájra is terjed a híre egy-egy jól menő helyszínnek, ahová érdemes kipakolni hétvégén, hajnalok hajnalán. A közönség azonban sokkal nehezebben mozgósítható. A piac nem egy előre meghirdetett, kihagyhatatlan koncert, amit nem nézhetünk meg a jövő héten, ha lusták lennénk szombat reggel. Vagy hirtelen felindulásból megnézzük, jól érezzük magunkat, jól be is vásárolunk – majd a következő héten még mindig ott állnak a hűtőben az össze-impulzusvásárolt finomságok, vagy egyszerűen csak közelebb van a kisbolt. A rendszeres piacra járáshoz a mai fogyasztói szokásoknál egy fokkal több fegyelem kell – pont úgy, ahogy mondjuk a rendszeres mozgásra veszi rá magát az ember. De ugyanakkorát is nyer vele!  

Az, hogy egy piacon mennyire nem konkurensei egymásnak az árusok, már a bepakolásnál látszott: aki elparkolja az utat mások elől, az nem kap a házisütiből – legfeljebb ennyivel jár a nyitás előtti, kapkodós morgás. Mivel a piac két oldalról nyitott és körbehömpölygi a Nánási Udvar épületeit, mindenki oda pakolhat, ahová neki a legjobban tetszik – legalábbis nyáron, amikor a város kiürülésével az árusok száma is visszaesik. Az augusztus közepi szombaton úgy huszonöt-harminc pult üzemelhetett, ami itt nem számít soknak – a rekord ugyanis 70 árus volt. És természetesen minél nagyobb a kínálat, annál több a vendég. Ezért egyáltalán nem gond, hogy több sajtos vagy zöldséges is hasonló termékeket árul: a korán érkező vásárlók úgyis céltudatosan a kedvencükhöz ügetnek a cekkerükkel, a később érkező bámészkodók pedig gondosan végig fogják pásztázni az összes pultot.

A „kemény mag” egészen a kezdetektől, öt éve minden szombaton kipakol: ezzel és nyilván a termékeik minőségével elérték, hogy sok vásárló kifejezetten miattuk érkezik.

Az sem lehet véletlen, hogy a Panelpék üzlete Soroksárról települ ki ilyenkor szó szerint a város másik végébe. Egy gombásnál mondjuk még értem a távolságot, de pékség akadhatna közelebb – ám a vásárlók olyan áhitattal mondták ki a nevét, és olyan gyorsan kapkodták el a péksütiket, hogy végül nem maradt időm felmérni a kínálatot, csak a hírnevet. 

Viszont maradt időm kényelmesen szondázgatni a közönséget, hiszen én vadon termett delikáttermékeket vittem a piacra, ráadásul először voltam ott, ami a törzsközönség szemében némi gyanakvásra adhat okot. Gerda volt olyan kedves, és a parkoló felőli bejárat mellett biztosított nekem egy – felkészületlenségből fakadó súlyos napernyőhiány miatt – árnyékos helyet. Nem is csodálkoztam rajta, hogy a korai érkezők nagy része legfeljebb egy résztvevő pillantásra méltatta az asztalomat: a bevásárlólistával érkezőknek a legritkább esetben szerepel a cetlijén a medvehagymabimbó vagy a kakukkfűszirup – azt viszont furcsálltam, hogy még kóstolgatásra is alig tudtam rávenni őket. Ám úgy 9 óra után egy fél óra alatt megváltozott a helyzet: mire a korán érkezők már otthon pucolták a friss hagymát az ebédhez, lassan odaértek azok is, akik a második kávéjukat már itt, szépen lassan, társaságban szeretik meginni, és kíváncsiak is mindenre.

Ekkor nyert valódi értelmet az, hogy a termelők a „saját bőrüket hozzák a vásárra”: ekkor már nem csak az számít, hogy biozöldséget és nagyon jó sajtot árul valaki, hanem az is, hogy első kézből tudja elmesélni, hogy vannak a kecskék, amelyek a tejet adták hozzá.
Eleinte furának tűnt, hogy az árusok több, mint harmada nem élelmiszert, hanem dísztárgyakat, ékszereket árul, de a „sétálós” közönségben ők is megtalálták a saját célcsoportjukat, sőt, náluk alakultak ki a leghosszabb kvaterkázások. Az szinte természetes, hogy a chilis pultnál majdnem minden férfi lefékez és – pláne, ha hölgy is áll mellette – hősiesen és minél rezzenéstelenebb arccal kóstolja végig a portfóliót, hogy aztán vörös arccal verejtékezve keresse meg a legközelebbi limonádést. (A nemekről szóló közhelyekről jut eszembe: mivel a chilis mellett állt az én pultom, most már száz százalékos biztonsággal kijelenthetem: a nők jobban bírják a csípőset. Vagy csak nagyobb önismerettel rendelkeznek.)

A kötelező zöldséges-tejtermékes-sonkás-kolbászos pultokon túljutva akár el is engedhetjük a szombati ebédet, hiszen a kimért aszalványokat, mindent gyógyító fokhagymalevet, olivaolajat, lekvárokat, szörpöket végigkóstolva jutunk el a lángososig, aki csak szombat délelőttönként települ ki a Nánási Udvarba, viszont olyan a lángosa, hogy sokan kifejezetten ezért jönnek. Pláne, hogy ősszel visszatér a kézműves sört kínáló pult is – bár a jó sörre és borra vágyókat addig is boldoggá tudja tenni az udvarban működő, kiváló ízléssel összeállított kínálatú sör- és borszaküzlet. Késő délelőttől pedig az árusok pultjairól válogatott alapanyagból készült, kétfogásos, rendkívül baráti áron kínált menü is elérhető – tehát itt éhen csak úgy maradhat az ember, ha direkt nagyon figyel rá. 

Mindebből talán úgy tűnhet, hogy a római-parti piac is egy az utóbbi években megszaporodott „hipszter” piacok közül, ahol nagyon kell figyelni, milyen márkás, újrahasznosított szütyőbe pakolja az ember a krumplit, nehogy kilógjon a sorból – de szerencsére messze nem ilyen. Rengeteg a kutya, rengeteg a gyerek – őket külön foglalkoztató sátor várja, hogy ne forduljon nyűgösködésbe a délelőtt –, és nagyon hangulatos maga a helyszín: én például hosszú percekig drukkoltam, hogy a sajtos kocsi mögötti fán bandázó mókus szedje össze annyira a bátorságát, hogy ne csak kíváncsiskodjon, hanem lopjon is valamit a zöldségestől. Rendszeresen tartanak zsibvásárt, aminek a varázsát a szarka lelkű olvasóknak egy percig sem kell magyarázni, de a kézműves, gyógynövényekből készült kozmetikumok és a díjnyertes olívaolajok mellett kényelmesen helyet talál a szomszéd utcából érkező bácsi is, aki egy zöldséges ládából árulja a saját virágpalántáit – jelzem, akkora sikerrel, hogy másfél órával a zárás előtt el is ment, mert kifogyott a virágokból.
Több olyan vásárlóval és ismerőssel beszéltem, akikről kiderült, hogy nem a Pók utcai lakótelepről vagy a Nánási út környékéről érkeztek, hanem jóval messzebbről – mégis törzsvendégnek számítanak. Családi és baráti programnak számít náluk itt tölteni a szombat délelőttöt – közben pedig, mintegy mellékes nyereményként sokkal finomabb és jobb minőségű dolgokkal töltik fel a hűtőt a következő hétre, mintha a környező bevásárlóközpontokban tülekedve tennék ugyanezt. A római-parti piac tehát öt év alatt valóban megtalálta a helyét és közösségi tér lett, ezzel pedig szociológiai értelemben véve is újrateremtette a nagy elődök hagyományát. Bátran kívánok tehát mindenkinek ráérős-piacozós szombat délelőttöket!

Úgy mondják, a Szépvölgyiből lefelé nem tudta bevenni a Lajos utcai kanyart egy teherautó, belerongyolt a régi nyilvános WC-be, levitte a sarkát, és kampó: az IFA és a slozi véletlen találkozása után inkább ledózerolták a háború előttről itt felejtett míves vizeldét, a “zöld villamost”; jól összecsinálhatta magát, akinek utoljára volt benne dolga. Annak a helyén nyitották aztán a nyolcvanas években az Admirál pinceborozót. Állítólag nem volt rossz hely, csak a környékről nem járt oda senki, mert nem akartak pöcegödörben inni.

A Kolosy tér és a HÉV-megálló közötti kis park alatti pincerendszer valójában nem egy szimpla vécé, hanem a híres Lujza gőzmalom hagyatéka.

A malom, amely a századforduló előtt néhány évre a tér nevét is adta (és ami miatt néhány őslakos újlaki most is Lujzinak hívja a Kolosyt), a nagy 1921-es tűz előtt egész Óbuda legnagyobb épülete volt. Milyen Óbuda? – hördülhetnek fel az igazi lokálpatrióták, EZ ITT ÚJLAK! És ki vitatkozna velük.

A középkorban itt, a mai Kolosy tér környékén lehetett Szentjakabfalva község központja, a templom és temető éppen a mostani tér közepén állt, az Amfiteátrum irányában pedig az ország egyik legnagyobb állatpiaca működött. A török időkben a falu elnéptelenedett, a helyén alapított Neustift házaiba pedig nagyrészt német telepesek költöztek. A Császár fürdőtől a mai Nagyszombat utcáig nyúló Újlak polgárai 1705-től már a Kolosy térre, a ma is álló Sarlós Boldogasszony Plébánia helyén emelt kápolnába jártak misére. Hamarosan ekörül alakult ki a Buda és Óbuda közötti település központja. A Szépvölgyi úton kövezett árok vitte le a vizet, a mostani buszfordulónál pedig a vesztőhely állt egy darabig, Buda akasztófája.

Újlakot idővel körbefojtotta és felszippantotta a kisgömböcként hízó város. A környéket az 1800-as évek végére Duna-parti malmok, textil- és festőüzemek, téglagyárak vették uralmuk alá, a szőlőnek itt is betett a filoxérajárvány, a kertek a belső udvarokra szorultak. A kocsmák azonban megmaradtak, akárcsak Óbuda más részein.

A girbe-gurba utcák és a sok italmérés ugyan adott némi romantikus bájt a környéknek, de a földszintes épületállomány már a két világháború között is elavultnak számított.

Az első átfogó szanálási terv 1937-ben megszületett, ha megvalósul, Újlakon nem nagyon marad régi épület. Szerencsére papíron maradt, akárcsak a hatvanas évek rendezési tervei, amelyek ide is panelrengeteget álmodtak, a Kolosy és a Zsigmond tér között négy húszemeletes toronymonstrum épült volna. A gazdaságosabbnak gondolt óbudai lakóteleppel szemben azonban Újlakra már nem jutott forrás. Ezzel a városrész ugyan megúszta az átépítést, de pénz sem jutott rá, és akarat sem sok: előbb-utóbb úgyis jön a dózer, addig meg minek feccölni a romló állagú régi épületekbe.

Így rekedt bele Újlak az évtizedekig tartó átmeneti állapotba. A nedves falú régi házakat ezalatt hagyták tovább pusztulni, a környéken építési tilalom volt érvényben, és a közeli kiköltöztetésre számító lakók sem akartak nagyon beruházni a tanácsi lakásba.

A Kolosy tér vidékének a szocializmusban azonban így is valódi színei, helyei és karakterei voltak. Legnagyobb dózisban természetesen a piacon, minden valamirevaló városrész szívcsakrájában.

Ez ekkor még a tér közepén volt . Lényegében egy bódékomplexumról volt szó, egyesek szerint enyhe egérszaggal, de volt itt minden nőnek buzgón udvarló hentes, jó savanyúságos, tejcsarnok, szép árut kínált Burom Laci, a rendőrből lett zöldséges, és a pult alól még szebb húst adott csirkés Feri. A gyerekeket leginkább a műanyag kisautókat és csattogó lepkét árusító néni kisasztala vonzotta, na meg a lángosos. nyaranta a főttkukoricás. A lacikonyhán olyan hírességek is rendszeresen benyomtak egy májas hurkát egy ráadás sült kolbásszal, mint a focista Tichy Lajos, a vízilabdás Gyarmati Dezső, vagy a színművész Bessenyei Ferenc.

A Kolosy téri törzsökösök büszkék voltak a standok között megforduló sok művészre és más hírességre, még ha azok részben a “hegyről” jártak is le. A szintén törzsvendég Csukás István meg is énekelte a piac nagyszerűségét az Orr-beszámoló a Szépvölgyi út 67-től a Kolosy térig című versében: ”Ha csúnya, hát csúnya, ha büdös, hát büdös, nincs más utam, és nincs másik életem”. De itt vásárolt Kiss Manyi, Kőmíves Sándor, Kállai, Sinkovits, Kudlik is, némelyikük a piaci italozókba is be-benézett.

Bessenyei állítólag még a helyi szinten is alsó szegmenst képviselő Pléhkrisztust, a Szépvölgyi úti kápolnánál üzemelő becsületsüllyesztőt is megtisztelte néha szerénynek nem mondható jelenlétével.

A Kolosy tér erős vonzásában élő helyi művésztársaság törzshelye azonban a piaccal szembeni Csilla eszpresszó volt a Lajos utca sarkán, ott, ahol most a Vision Express működik. Valamikor Csillagnak hívták, de miután a címfestő elszabta a feliratot, praktikusan alkalmazkodva a helyzethez, nevet rövidítettek. A gyerekek főleg az apró kiülős terasz miatt szerették, aminek a hatvanas években modernnek számító fém-műanyag székeire akár fürdőruhában is le lehetett ülni fagyizni – akkor még ugyanis lehetett fürödni a Dunában, igen, a Szépvölgyi útnál is; rakparti autóút sem létezett. De a Csillában több környékbéli filmes és színésznő is törzsvendég volt Csala Zsuzsától Lehoczky Zsuzsáig, Tichy Lajos operettszínésznő feleségéig.

A válogatott focista a Szépvölgyi és az Árpád fejedelem sarkán lévő, Dunára néző házban szerzett lakást, ennek erkélyéről nézte időnként a HÉV-en túl a grundon focizó helyi gyerekeket, sőt nagy néha be is állt közéjük játszani.

Ezen a részen jónak számító OTP-házak épültek az ötvenes évek végén, ez is szerepet játszott abban, hogy a környékre több sportoló (hogy mást ne mondjunk: Albert Flórián) és még több művész költözött.

A Nagy László–Szécsi Margit házaspár, Sztankay István, Zolnay Pál, Szörényi Rezső, Simó Sándor – Újlaknak ez a Duna-menti része társadalmilag tehát karakteresen eltért a dohos, földszintes házak világától. De a környékbeliek így is ugyanazoknál az árusoknál és boltokban vásároltak (csak a piac körül maradva: posta, háztartási bolt, vasedény, csavarbolt, varroda, rövidáru), a gyerekek mind a Lajos utcai iskolába jártak, és suli után együtt fociztak. A visszaemlékezések szerint egész Újlak tele volt grundokkal – az építési tilalomnak gyerekszemmel áldásos következményei voltak.

A környék jövőjéről a nyolcvanas évek elején bontakozott ki éles vita. Ekkoriban már kezdett felértékelődni az építészeti és általában a helyi örökség annyira, hogy a teljes bontás és a panelépítés politikája érdemi ellenállásba ütközzön, és a kerületi tanácsok (a Kolosy tér a II. és a III. kerület közötti határon van) is ellenezték a BUVÁTI tervét, amiben a hegyoldalra ötemeletes, lejjebb pedig hétszintes épületeket irányoztak elő.

A helyi vezetés attól tartott, hogy a városrész ezzel a régi Tabán sorsára jutna, magyarán semmi nem maradna belőle.

Két kézzel kaptak hát a késő szocializmus egyik jó politikai kapcsolatokkal rendelkező korai vállalkozójának ötletén, aki azt ígérte, a segítségével Újlak megmenekül a dózertől és a paneljövőtől, és piaci tőkebevonással a környéken újjáéleszti a hangulatos régi Óbudát. A Coopinvest Kisszövetkezetet gründoló Harsányi Zsolt a cégével privátban kidolgozott egy komplett városrész-revitalizációs programot, és azt állította, hogy ha ezt elfogadják, a Kolosy tér teljes környéke megújul: a Bécsi út macskaköves sétálóutca lesz irodalmi kávéházzal, szabadtéri árusokkal, virágpiaccal és utcazenészekkel, a környező utcákban kézműves műhelyek és műteremházak sorakoznak majd, és az egész város ide fog járni egy kis kultúrát szippantani.

Az ötletet megvette a kerület: mindenki a hangulatos Óbudára voksolt, és 1987-ben a Fővárosi Tanács is elfogadta a tervet. “Újlaknak új funkciót ad, hogy a Vár és Szentendre közötti terület új idegenforgalmi egységgé válik” – állították, és a lelkes újságcikkek arról regéltek, hogy itt fog hamarosan megszületni “Budapest Grinzingje”.

Arról kevesebbet tudhatott a nagyközönség, hogy az üzletember hány lakást húzhatott volna fel viszonzásul a városrészben, és egyáltalán, mennyire lett volna reális ez a nagyívű elképzelés. Valószínűleg meglehetősen kevéssé, mert bár a Bécsi úton és a szomszédos utcácskákban a couleur locale visszfényének halvány sugarát még valóban lehetett érezni, a közlekedési funkciók nehezen férnek meg egy művésznegyed igényeivel. Az egykori csendes negyedből a hegy és a folyó közötti szűk folyosón nagyforgalmú átjáróház lett, és ezen önmagában nem változtatott volna, ha egy-két utcát afféle kereskedelmiesített skanzenként átmentenek a jelenbe.

A kerület egyéb okokból egy idő után megszakította Harsányival kapcsolatot, a turisztikai központtá válás ma már irreálisnak ható ötlete is lekerült a napirendről.

Maga az alapelgondolás azonban, hogy Újlakon csakazértis egy elképzelt, nosztalgikus Óbudát kell építeni, nem felejtődött el. A rendszerváltás után a területre műemlékvédelmi határozatot fogadtak el, a részletes rendezési terven túl az önkormányzat megterveztette a védett utcák képét, és az irányelvekben arra törekedtek, hogy minél karakteresebben jelenjenek meg a hagyományos elemek: nagyméretű kapuk, kis ablakok, a tetőn hódfarkú cserép – a földszintes régi Újlak darabkái.

A gyakorlatban azonban sokszor még a műemléki védettségnek sem sikerült érvényt szerezni. A gyenge szabályozási eszközök között a városépítészeti elvek megtörtek a magánépíttetők akaratán, a kivitelezések során rendszeresen eltértek a tervektől, a tervezésnél még előremutatónak gondolt elemek néhol igénytelen giccsként jelentek meg. Voltak építészeti szempontból jó és elfogadható példák is, előfordult, hogy a műemlékvédelem ki tudta kényszeríteni a régi homlokzat visszaépítését, és az 1993-ban átadott emeletes piacépület is arányosnak mondható. Az Újlaki Üzletház hupikék háza, a Finta József skiccei után gyenge minőségben kivitelezett, ma már alig használt épületsor a piac mellett, a sok házon a régi városképre utalni próbáló talmi elemek, a neobarokkra hajazó épület kapuzatába ledobott dór oszlopok miatt azonban az összkép nagyon távol van attól, ami kedvezőnek lenne nevezhető.

“A homlokzatokon funkció nélküli kőlyukakkal és geometrikus formákkal próbálták romantikussá tenni, amit nem lehet. Buda-Újlakkal talán még az lehet a szerencse, hogy nem is azzal a szándékkal formálják újjá, hogy az emberek éljenek benne, hanem hogy a pénzüket ott költsék el” – írta a Magyar Építőművészetben Ludwig Emil, és közel harminc év után is nehéz vitatkozni az ítélettel. Budapest Grinzingje helyett valami egész más, egy eklektikus, saját értékeit könnyen fecsérlő, a helyükre gyakran áltörténelmies giccset választó környék formálódott, ahol a részletek gazdag tárházát mutatják a kilencvenes évek legrosszabb építészeti ízléstelenségeinek, az összhatás pedig egyszerre művi, negédes és hangulattalan.

A kétezres évek Óbudai Promenád projektje a környék újabb ráncfelvarrásával, térkövezéssel, a csöcs”- és a Puskás-szoborral ezen nem sokat javított, a Kolosy térről a kipofozás után is hiányzik valami, valami, amit leginkább életnek és természetes jóízlésnek lenne nevezhető. A téren az átmenő forgalomtól eltekintve igazi nyüzsgés tulajdonképpen addig volt, amíg élő piac működött itt. Miután azt beköltöztették a csarnokba, valahogy már nem tudott igazi lenni – már csak azért sem, mert rendes piachoz túl drága volt. Öt éve már nincs, hiányzik ez is. Az épület évek óta zárva tart, a belengetett sörcsarnokból, buliközpontból, foodhallból nem lett semmi. A Kolosy téri hajdani nyilvános vécé mellett álló eperfa azonban, amely évtizedek óta figyeli a tér megpróbáltatásait, még ma is terem: nyáron még mindig lilára festi a járdát, és erjedt gyümölcsét kínálja a galamboknak, hogy spiccesen repkedhessenek Újlakon.

Életmű-kiállításra készülnek Gulyás Gábor kurátorral? 

Amíg élek, nem szeretnék életmű-kiállítást, hiszen az inkább visszatekintés és összegzés, nekem pedig nagy a munkakedvem, folyamatosan új munkákat készítek. 

Mi lesz a kiállítás címe? 

Műveljük kertjeinket. Gulyás Gábor kurátor ötlete, és azt is ő találta ki, milyen szekciókra bontja a teljes anyagot, és a logikai útvonalat is ő dolgozta ki, ami mentén érdemes lesz végigjárni a kiállítást, amelyen a covid óta született munkákat mutatjuk be. Minden egyes alegységnek van címe, az elsőé a Kertek alja. Ez az utcánk neve, ahonnan nemigen mozdultam ki egy éven keresztül a pandémia alatt, csak ebben a kis utcában jöttem-mentem pár száz métert ide-oda, de végig festettem, és eldöntöttem, erről a kis területről választok érdekes motívumokat. Meg akartam mutatni, mennyi minden történik egy kis helyen, egy kis utcában. A kiállítás ezekkel a művekkel kezdődik. 

Tovább haladva a fákról szóló történeteim, meséim jönnek,  festmények és installációs művek, majd egy szakrális rész következik, olyan installációkkal, amelyek összefüggenek a hittel.

Ez a legnagyobb tér,  itt lesznek a szerintem legizgalmasabb munkáim.

A következő egység a romantikával kapcsolatos műveimet mutatja majd, ezeket persze kéretik a  megfelelő szarkazmussal kezelni. Gulyás Gáborral 2007 óta dolgozunk együtt, rendezett már nekem több nagyszabású kiállítást, a Modemben a Kibontott táj címűt,  a Műcsarnokban a Másik Magyarországot, majd Szentendrén a Levitációt. Nem csak érti, hanem érzi is a szándékaimat, nem is kell beszélnünk, tudja, mi foglalkoztat, mi mozgat, mert benne van nagyon. Ez azt is jelenti, ha ő javasol valamit nekem, azt érdemes figyelembe vennem, legyen az címadás, tematikus tagolás, vagy egy új nézőpont. Fontos a közös munka.

Ugyanitt, a Godot Kortárs Művészeti Intézetben szerveztek Önnek egy meglepetés partit és Hommage á Bukta címmel egy pop up kiállítást a nyáron a 70. születésnapjára, amire 25 művész adott be munkát. Hogyan érintette ez a születésnap?

A meglepetés bulin azért is meglepődtem, mert még a párom, Kónya Réka is el tudta titkolni előlem, pedig ő be volt avatva. Nem nagyon szeretem a meglepetéseket, de ez egy jelentős esemény volt az életemben, nem is kaptam levegőt, amikor megértettem, mi történik. Sok barátom, kollégám eljött, olyanok is, akikről tudtam, de még nem találkoztunk. Neves, általam nagyon tisztelt képzőművészek adtak be munkákat, egy gyakorlatilag 48 óráig nyitva tartó kiállításra, egyetlen alkalomra, olyanokat, amelyekről úgy gondolták, hogy személyesen nekem szól vagy rímel az én munkásságomra. Ezért volt nagyon megható, egyben végtelenül megtisztelő az esemény. Nem tudtam semmiről.

Sokakra gyakorolt hatást, ez kiderült ezen a születésnapi tárlaton, de voltak, akikre közvetlenül, tanárként hatott. Szeretett tanítani? És mit gondol arról, autodidakta művészként, hogy mit lehet megtanítani intézményi keretek között egy művésznek?

A covid miatt hagytam abba a tanítást két évvel ezelőtt, pedig korábban nagy kedvvel és elhivatottsággal csináltam. Nem könnyű válaszolni arra, hogy lehet-e a művészetet tanítani, hiszen ma már tulajdonképpen mindent meg lehet tanulni a zsebünkben lévő telefonból. Korábban az én helyzetem azért volt más, és egyértelműen nehezebb, mert nem volt könnyű érvényes információhoz jutni, csak a rendszer által felügyelt újságot lapozgathattam. Napjainkban egy oktatónak a leginkább az a feladata, hogy segítsen a hallgatóknak eligazodni ebben a túlinformált világban.

Olyan ízlés felé kell irányítani mindenkit, ami neki a legjobban megfelel, ami az övé.

Ehhez minden egyes diákot ismerni kell, a gondolkodását, az ízlését, az érzékenységét, az őt izgató dolgokat. Fontos, hogy mit mondok egy 19-20 éves diáknak, ahogy nekem is számított azok véleménye, akikre felnéztem. 

A munkáiról nekem sokszor ez az önazonosság jut eszembe, és mintha most is azt mondaná, hogy az önazonosság megtalálásában kell segíteni a tanítványokat. Az elejétől tudta, hogy kicsoda és mit akar?

Nem akarom kozmetikázni a múltat, nem volt ez ilyen egyszerű, voltak kanyarjaim. Például először az akkori Képzőművészeti Főiskolára, grafika szakra jelentkeztem, mert az akkori mezőkövesdi mesteremre felnéztem, és ő litográfiát tanított. Később illusztrációkat készítettem, és az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztem. Egyikre se vettek fel. Talán itt mondhatom, hogy hál’ Istennek, mert ha igen, akkor lehet, hogy egy közepes kvalitású grafikusművész lesz belőlem. 

Ki biztatta, hogy  művészpályára lépjen ? 

Szüleim műszaki szakközépiskolába irányítottak, hogy legyen egy szakmám. A faluból akkor mindenki kőművesnek, vasesztergályosnak vagy parkettásnak ment, ezek voltak a biztos megélhetést nyújtó divatszakmák. Egerben, a Dobó István Gimnázium és Szakközépiskolában az irodalomtanárom – nagyon helyes nő volt, akibe mindannyian beleszerettünk – vásárolt tőlem egy festményt, ez erős biztatás volt. A kapott pénzen vettem egy eredeti Levi’s farmert. Miután elvégeztem a középiskolát, az egri ÁFÉSZ-nál kaptam dekorációs állást, az volt a dolgom, hogy a falusi kirakatokat rendezzem. Akkoriban nem volt áru, ezért mindig valamit oda kellett tenni, mintha lenne és mellé egy feliratot. A régi rajztanáromtól kaptam kulcsot az egri kollektív műteremhez, ott dolgozgattam a magam örömére, s ahonnan azért tettek ki, mert karácsonyra angyalkás képeslapot nyomtattam a barátaimnak, amit meglátott a Ho Si Minh Főiskola akkori rajz tanszékének vezetője, aki a szomszédos műteremben dolgozott. El kellett jönnöm Egerből,  Leninvárosba (a mai Tiszaújváros – a szerk.)  mentem, ami megint más közeg volt.

Sokszor használják a munkásságára a mezőgazdasági művészet meghatározást, s valahogy  pontatlan elnevezésnek tűnik. Ma mit gondol erről?

Én magam kezdtem el használni a hetvenes évek második felében ezt a kifejezést a munkáimra,  és ez egyfajta demonstráció volt. Úgy gondoltam, ennek a kifejezésnek a használata leírja, hogy mennyire más tájábrázolással foglalkozom, mint a romantikus rónaság festése, mert engem a valóság ábrázolása érdekelt.

Volt ebben egy kis irónia is, és idővel kinőttem a mezőgazdasági művészetet.

Talán a ’90-es évekig volt ez érvényes, aztán, ahogy idősebb lettem, és a tapasztalatom is gyűlt, egy kicsit más irányt vett a művészetem, már nem nagyon érdekeltek a szocio témák, inkább az ember felé fordultam.

Ez a vonal érkezett most el a szakrálishoz?

Igen, ez most valami fenti vagy alatti, vagy talán mindkettő. Az elmúlt években számos ilyen művem született. Elővettem a százéves, falusiaknak írt Biblia-magyarázatokat és egyre jobban belemerültem, érdekelni kezdett a dolog. Egyik kép után született a másik. Nem konkrét Jézus-ábrázolásokról beszélünk, lehet ez tájkép vagy installáció, mégis érezni a hangulatán, hogy valami lényegi, valami szakrális, hittel kapcsolatos dolog történik. Az egyik ilyen munkát egy konkrét gyerekkori élmény ihlette. Nagybátyám folyami kotrógépész volt, bár sokáig hajóskapitánynak véltem. Szegedről hozott egy „őzve” beszélő menyecskét magának, akinek ki volt festve a szája, pettyes ruhában járt, és nekem, 4 évesen, ő volt a városi nő. Nagyon szépnek láttam, és szerettem, hogy sokat játszott velem. Esténként betett a nagyapám gabonás ládájába, amiben én kapálózva süllyedtem lefelé, nagyokat kacarásztunk, aztán kiemelt. Erősen megmaradt bennem ez az élmény és most, mikor globális problémát jelent az élelem, a gabonahiány és az éhezés,  beledolgoztam egy munkába. De,  hogy milyen lesz, az legyen meglepetés!

Láthatóan rendelkezik azzal a  képességgel, hogy a kint-bent és a fönt-lent között meg tud állni azon a ponton, ahonnan mindkettő látszik. Ez tudatos attitűd?  

Ügyelek rá, hogy amint nagyon belemerülök valamibe, megteremtsem a távolságot is tőle.

A festészetben is használom ezt a metódust, hogy egyszerre két képen dolgozom, és amíg az egyiket festem, addig a másikra rá sem nézek pár napig.

Majd cserélek és az addig befelé fordított képen meglátom a hibákat, mert eltávolodtam tőle, kijöttem belőle és elkezdem reálisan nézni. A kívülre helyezkedés a faluhoz való viszonyomban is alapvetés.  Nagyon szeretem a falut, de muszáj, hogy néha eljöjjek, elég sokat utazom, és így lesz rálátásom a változásokra. Most például nagyon gyorsan változik a falu lakossága. A covid előtt 40-50 eladó ház volt a faluban, most alig találunk, mert megvették a városból falura költözők. 

Ön miért ment vissza Mezőszemerére? Valahol azt olvastam, hogy kényszerből.

Elváltam, és magánéleti okok miatt tértem vissza. Ha meg tudtam volna oldani, hogy  Pesten legyen egy műtermem, talán nem megyek haza. Szüleim már nem éltek, az öcsém lakott a családi házban, oda költöztem én is. Nem akartam véglegesnek tekinteni a visszaköltözést, azt gondoltam, összeszedem magam és visszajövök Szentendrére. Aztán túlkeveredtem egy depressziós időszakon, eltelt néhány év, megépült az autópálya, elterjedt a mobiltelefon, én pedig észrevettem, mennyivel erősebbek és hitelesebbek lettek a képeim, mint amikor Szentendréről haza-hazajártam. 

Gyakran hallani, hogy művészként ott kell lenni egy nagyvárosban, vagy művészeti központban, ezzel szemben az Ön élete mintha arról szólna, hogy nem muszáj.

Az jutott eszembe, hogy amikor a ’90-es évek közepén első kelet-európaiként részt vettem Brazíliában a Sao Paulo Biennálén, és az ott kiállított installációmat látva meghívott egy kurátor Santa Fe-be, ami egy Szentendrére emlékeztető, turistákra szakosodott kirakatváros. Santa Fe közepes minőségű művekkel telepakolt galériás utcáját nézegetve megkérdeztem a kurátort, nincs-e itt egy komoly, színvonalas galéria, amire azt válaszolta, hogy van, de ki kell menni a sivatagba, a kaktuszok közé. Szó szerint az Isten háta mögött, a semmiben volt egy épület, négy neves kurátor dolgozott benne, és ez a galéria színes faxokon adta el a műveket, szerte a nagyvilágba. Itt ismerkedtem meg a közelben lakó Bruce Neumann-nal, aki 10 év múlva az amerikai pavilonban állított ki a Velencei Biennálén.

1994-ben járunk, már kezdett terjedni az internet, s a technikai fejlődés azóta még inkább bebizonyította, bárhol élhetünk, mindenhonnan részt lehet venni a művészeti életben.

Talán fura a kérdés, de mégiscsak egy átfogó kiállítás előtt vagyunk: kinek fest? Gondol-e közben arra, ki fogja látni, ki lesz a közönség?

Ki a közönség? Olyan nincs, hogy közönség, sokféle ember van, de nem lehet belőlük egy közönséghalmazt lehasítani. Nem tudom, kinek festek. Mindenekelőtt a magam örömére, de kétségtelen, hogy meg szeretném mutatni. Szükségem van visszajelzésre, kellenek az értő szemek. Az installációk esetében, amikor összeáll és elkezd működni, az nagyon erős élmény. Fontos, hogy nézzék mások is a létrejött alkotásokat, kell, hogy a világ tudjon róla. A művészetnek a bemutatás, a kiállítások ugyanúgy része, ez a második  felvonás, amit az alkotás után meg kell tenni.

A történet ott kezdődik, hogy először Tokajon volt szőlőm – 0,6 hektár, ami szőlőnek kevés, furmintnak sok. Meg furcsa is volt innen ingázni és századiknak lenni a sorban. Aztán 2014-ben éppen a Kőhegyen sétáltunk, ahol tudtam, hogy van egy fiatal ültetvény, ami soha nem fordult termőre, de akkor azt láttam, hogy éppen vágják ki. Odaszaladtam, meggyőztem az akkori tulajdonost, hogy nem lenne a vulkanikus területen túl jó dolga a diónak sem, amit a helyére tervezett, és szerencsére megállapodtunk, hogy átvesszük és műveljük a területet. 3 hektárnyi, iszonyú elhanyagolt, magára hagyott szőlő, és ahogy mondtam, soha nem termett, de én láttam benne a lehetőséget. Tehát tényleg egy pillanaton múlt, hogy a szentendrei bor története 130 év szünet után úgy múljon el, hogy újra sem indulhatott.

A fehérboraink innen jönnek, a vörösboraink az ürömi Kőhegyről – hogy lehetne hát más a név?  

Négy órát mesélhetnék csak arról, hogy miért nem telepítették vissza a szőlőt Szentendrén a pusztulás után. Fordítsuk meg, máshol miért igen? Mert nem volt más, egyszerűen muszáj volt. Magyarország azért lett ennyire jó boros vidék, mert a jobbágyság nem tudott mással foglalkozni. Saját földjük nem lehetett, de a szőlő nem számított földnek. Ha van némi pénzed, időd, családod, aki segít, akkor kivágsz egy darab erdőt az értéktelen hegyoldalban, szőlőt telepítesz, és nagyon jól megélsz belőle. Ezért nem volt régen a sík területeken szőlő: a Kunságba csak kényszerből telepítettek, hogy megfogják a futóhomokot, de például a Balaton déli részén az 50-es évekig nem volt szőlő egyáltalán, mert túl értékes volt ahhoz a terület. Egerben, Villányban, Szekszárdon viszont igen.
És Szentendrén is. Aztán jött 1887, lement az utolsó szüret, 1888 tavaszán pedig már nem is rügyezett a szőlő, teljes volt a pusztulás. Viszont már itt volt a HÉV. Néztek egymásra az emberek, hogy most akkor mi legyen? Majd felszálltak a HÉV-re és bementek dolgozni a Ganzba vagy a textilgyárba – ami összehasonlíthatatlanul könnyebb munka volt, mint egész nap kapálni a hegyen. Ráadásul itt az úgynevezett fejművelés volt elterjedt: alacsonyra és teljesen kopaszra metszették a szőlőket, tehát egész nap a bokádat fogva görnyedtél, hegynek fölfelé. Ez történt Bécsben és Párizsban is: az emberek egyszerűen nem voltak rákényszerítve, hogy nagy keservesen újratelepítsék a szőlőket.

Aztán kezdődött a beépítés: megjelentek a művészek – hiszen ők voltak az aktuális csórók –, és kiköltöztek az olcsó, de könnyen megközelíthető Szentendrére: így lett belőle a festők városa.

(…) A terület maga borzasztóan izgalmas termőhely: andezit-tufa altalaj, némi agyaggal és mészkővel, tehát egyértelműen vulkanikus terület, mint a világ leghíresebb borvidékei. Még csak most kezdem megtapasztalni, hogy mennyire az! Ráadásul nagyon jókor vagyunk nagyon jó helyen, ami nem biztos, hogy sokáig így is marad: hűvös területről beszélünk, ahol anélkül lehet nagyon jó, érett borokat készíteni, hogy magas lenne az alkoholtartalmuk. Én nem félek attól, hogy 10-11% körüli borokat készítsek, sőt – míg Villányban vagy Szekszárdon ezt képtelenség lenne. A meleg miatt mire rendesen beérik a szőlő és jó bort lehet belőle készíteni, addigra a cukortartalma is olyan magas, hogy képtelenség 13,5-14% alatti alkoholtartalomról beszélni. Van például egy Zweigeltből készült vörös habzóborom, ami 10,5%-os és olyan meggybomba, hogy meggyanúsítottak, hogy aromát is teszek bele. Pláne, hogy a címkén is ez szerepel: könnyű bisztróbor meggy aromákkal – „Még rá is írja!!!” Magyarázhattam én, hogy igen, de nem úgy kerül bele, hogy beleteszem…

Persze a talaj is kell: aki a szentendrei szőlőt telepítette, az nagyon jól választott, még akkor is, ha véletlen volt: van például pinot blanc-unk, ami Vulkán névre hallgat. Semmirekellő fajtának tartják sokan, de rendkívül jól közvetíti a talaj adottságait, az úgynevezett terroir-t. Az első évben egy majdhogynem füstös, ásványos, somlói stílusú bor született belőle. Nagyon büszke voltam rá, igen ám, de 10 vásárlóból 5 azt mondta rá, hogy „ez ugyanolyan rossz, mint egy juhfark”. Szegény somlói borászok most takarják el a szemüket, de Somlónak 100 éve ez a képe, és hatalmas hagyományai és rajongói vannak. Míg, ha én egy elfeledett borvidéket egy olyan borral mutatok be, ami az emberek felének nem tetszik, akkor végem van – nekem is, a borvidéknek is.

Így hát finomhangoltunk rajta, és a következő évjáratokban már érettebb, gyümölcsösebb lett a bor, pici maradék cukorral, ami sokkal több mindenkinek tetszik.

Ez persze fáj is valahol, de úgy kell dolgoznunk, mint egy filmrendezőnek: ha művész vagyok, de a filmemet csak négyen nézik meg a családommal együtt, akkor nem a munkámat végzem.
Vagy van egy száraz muskotály, a Tamjanika, amit nem magyar, hanem délvidéki stílusban készítek el, hiszen onnan származik: gyümölcsösebb, fűszeresebb, mint általában az irsaik vagy más muskotályok: el is fogy az utolsó palackig. Itt bizonyítottan volt ilyen bor, ebből írtam a diplomámat a borász-szakon: visszaemlékezésnek szánjuk természetesen, de nem hagyjuk, hogy poros legyen az emlék.

Egy másik szempontból is nagyon jókor vagyunk jó helyen: az emberek egyre inkább keresik a helyi termékeket. Azt látom, hogy egy nagyon látványosan növekvő réteg figyel erre, egyre tudatosabban.  Saját becslés szerint évente 3 millió palack bor fogy el a Dunakanyarban: szerencsére már van három másik jó borászat ezen a vidéken, és nekem nem velük kell versenyeznem, hanem a maradék 2 980 000 palackkal. Ha eladok évi 10 000 palack bort, akkor én már köszönöm, jól vagyok. Ezért is járok már évek óta minden héten személyesen a szentendrei piacra. Nem biztos, hogy ez közvetlenül megéri, de nekem a „piac visszajelzése” nem egy elvont közgazdasági fogalom, hanem személyes tapasztalat, ami elképesztően értékes. Itt van rá idő, hogy kialakuljon az a bizalom, hogy a vevők nem udvariasságból dicsérik a boromat, hanem valóban elmondják, hogy ha valamelyik nem tetszett és azt is, hogy miért. Így derült ki, hogy a merlot-t – ami az első évben egy magas alkoholtartalmú, komoly, testes bor volt, de ha már megtehettem a terület adottságai miatt, a következő évben inkább bordeaux-i, sokkal könnyedebb, gyümölcsösebb stílusban készítettem el –, visszakövetelte a piac. „Jó, jó, de arra ott van a másik” – mondták és valóban, a zweigeltünk is ilyen. Szóval megint tovább hagyom a tőkéken, másképp kezelem a szőlőt és nagyobb bor lesz belőle. De ha csak a szállítási költségeket nézzük, akkor sem mindegy, hogy a környékről vásárolunk vagy nem: ilyen üzemanyagköltségek mellett már nem biztos, hogy olyan könnyen felküld két kartonnal egy villányi borász, mint pár éve. 

(…) Olyan sokan akartak címkét venni, hogy végül kiadtunk egy címkefüzetet: egy helyi grafikus, Krizbai Gergely rajzolta őket, és annyi munka és rejtett szimbólum van bennük, hogy kicsit olyanok, mint a Da Vinci-kód. A Tamjanika például száraz muskotály és magyarul tömjénest jelent. Ezért szerbül van ráírva, mert onnan származott ide, a címkén pedig a Színeváltozás Temploma áll. A színeváltozás ünnepén (amikor a szőlő is zsendül, tehát fehérből kékre vált a színe), kinyílik a templomajtó, ami egész évben zárva van és az utcát elönti a tömjénfüst.
Vagy a Rozi nevű rozé a szentendrei vörösbor alapborából készül. A török kiűzésekor menekültek ide a rácok a török vérontás elől, Belgrádból a Duna mentén és a pár évvel korábbi szentendrei csata mellékzöngéjeként egy üres, kiirtott városba érkeztek. (Helytörténeti vonatkozásai miatt rengeteget foglalkoztam a törökök kivonulásával – sokkal izgalmasabb és összetettebb kérdés, mint ahogy azt az iskolában tanuljuk.) A lényeg, hogy a rácok nem a szőlőt hozták: menekülés közben, 40 nap alatt képtelenség előkészített, túlélő oltványokat hozni, és különben sem azzal menekül az ember, hanem ruhákkal és szerszámokkal.

Ők a technológiát hozták: amíg a magyarok minden szőlőből fehérboros technológiával készítettek korábban bort, addig ők vörösborossal.

A körülményeket is figyelembe véve pár évtized alatt kialakult, hogy a szentendrei vörösbor egy, a recioto della Valpolicella-ra hasonlító, szárított szőlőből és újborból készített bor lett,  ami bizonyítottan keresettebb és drágább volt a tokajinál, és amiből nagyon gazdag lett a város. Ignátovity Jakov pedig az Örök vőlegény című regényében megírta egy kereskedő történetét, aki két hordóval vitt ebből a borból messzire, majd hazatérve a két hordó bor árából többek között felépítette a Dunakorzón álló rózsaszín házat. Épp most újítják fel – remélem, rózsaszín is marad… 

Vannak még terveink a növekedésre, de Szentendrén nehéz: 20 millió forint egy hektár, szőlő nélkül. Szerencsére az egész Dunakanyar csodálatos: a Szentendrei-sziget például vulkanikus hordalék, hiszen a Duna a Visegrádi-hegységet törte át és abból építette, ráadásul kétoldalról a folyó veszik körbe. De ez már nem az én életemben fog megtörténni. A Kőhegybor sosem lesz 100 hektáros nagybirtok, pályázati pénzből épült, süttői mészkő pincével, wellnessel és medencével. Büszke vagyok arra, hogy nyereséges, ami egy ilyen fiatal pincénél ritka. De tudatosan az organikus növekedésre törekedtünk: ha az elején belenyomtunk volna egy óriási tőkeinjekciót és véletlenül mégis elbukunk, akkor soha senki nem fog újra belevágni, tehát a borvidék történetét is újra elvágnám, nem csak a sajátunkat.

„Azért is szeretek piacra járni, mert azok körülbelül minden hónapban változtatják a maguk jellemző szagait. A nagy természet ilyenformán beköszönt a kőházak közé, és birtokába veszi a teret. A kertek lelke eljön vizitbe a városokban senyvedő fákhoz. Az emberek pedig újra elgyerekesednek, amikor a barackok, dinnyék, szőlők rájuk nevetnek, nincsen olyan mérges ember, aki komolyan haragudni tudna egy fürt szőlőre” – írta Krúdy Gyula A piac illata című cikkében 1924-ben. 

Ő igazán tudta, hogy milyen volt a békebeli piacok hangulata.

Egyeseknek szinte vallásos cselekedet a piacra járás, másoknak természetes napi rutin, és persze vannak, akik irtóznak a forgatagtól. Mégis, egy kétezer éves település történetében a piac folyamatos jelenléte és működése természetes: az óbudai piacok története az I. században kezdődik és napjainkban is tart, annak ellenére is, hogy a szupermarketek világában eredeti szerepükből sokat vesztettek.

Óbudán könnyű római kori emlékre, romra lelni, ami nem csoda, hiszen 106-ban Alsó-Pannónia provincia (Pannonia Inferior) központja Aquincum városa lett.

A település a II-III. században élte fénykorát, több alkalommal átépítették, illetve bővítették. Aquincum polgárvárosa romjaiban is lenyűgöző, a romok közt pedig ott vannak az egykori élelmiszer- vagy húspiac (macellum) épületének maradványai is. Ez a római piac a III. században épült, és megjelenésében, kialakításában nagyban követte a birodalom más településein működő társait. A nem túl nagy méretű kövezett udvart oszlopos árkádsor vette körül, ahol az aprócska négyzet alakú boltokat – tizennyolc üzlet volt – kialakították. Az udvar közepén jellegzetes, kör alakú épületet, úgynevezett tholost emeltek, ahol az árusításhoz szükséges – hivatalos – súlyokat tartották, illetve a piacfelügyelő is innen figyelte a boltokat.

A régészeti leletek alapján Aquincum polgár- és katonavárosának területén más helyeken is működtek olyan boltok, ahol élelmiszert, vagy egyéb használati tárgyakat lehetett vásárolni.

A település a népvándorlást követő időszakban, illetve a kora középkorban fontos politikai és vallási központnak számított, egészen a tatárjárásig. Egy ilyen városban nyilvánvalóan volt olyan forgalmas piac, amely kiszolgálta a lakosságot. A különféle cikkek főleg folyami úton érkeztek, az áruk kisebb részét viszont kocsikkal hozták. Óbuda kora középkori történetében ismert egy Gézavására nevű hely, vagyis piac, amely napjainkban is sok szakmai vitát és fejtörést okoz a történészeknek, hiszen az oklevelek nem fogalmaznak pontosan, ezért különböző módon értelmezhetők. Annyit tudunk, hogy volt ilyen nevű hely a budai oldalon, ahol vásárt és piacot tartottak, de pontos helye nem ismert, ráadásul ma már az is bizonyos, hogy az országban máshol is voltak ilyen nevű helyek. Az egyik elképzelés szerint Gézavására Felhévízen volt, a Margit hídtól északra eső területen, Buda és Újlak között. A másik teória alapján Óbudán, a rév közelében lehetett. 

Annyi bizonyos, hogy a XIV. századtól az oszmán török hódításig a középkori piac a zsinagóga előtti téren működött, a Lajos utca mentén. Az Anjou-korszakban ez a településrész a királynéi városhoz tartozott, míg az északabbra fekvő rész az óbudai káptalané volt. A háromszög alakú piacteret főleg kereskedők és boltosok házai vették körül, amit az alapos régészeti feltárások bizonyítanak. A házakhoz nagyobb pince és raktárhelyiségek is tartoztak. Az élénk kereskedelmet folytató óbudai piac a dunai rév és a Budát, valamint az északabbra fekvő településeket összekötő út mellett működött, ahol a német, osztrák és cseh-morva területek, sőt még Velence portékái is jelen voltak. Ebben a korszakban a hetipiac napja csütörtök volt, amikor mindenki árusíthatott a piacon a megfelelő illeték fejében.

A középkori piac a törökkel folytatott harcok és a lakosság lélekszámának csökkenése miatt indult pusztulásnak, noha az oszmán megszállás korszakában is zajlott valamilyen kereskedés.

A török kiűzése után új korszak kezdődött a piac életében, amikor a Zichyek lettek Óbuda földesurai, 1659-ben. A betelepítéseknek köszönhetően Óbuda és az uradalom ekkor vált  soknyelvű és nemzetiségű településsé. A hajdani középkori piactér egy rövid ideig még megőrizte eredeti funkcióját, és a település kereskedelmi központjának számított, de a XVIII. század második felére új helyszínre költözött. A Zichy család az 1700-as évek közepén Zsámbékról Óbudára tette át uradalmi székhelyét, ekkorra épült fel a Fő téren a család igényei szerint a pompás barokk főúri kastélyuk. A piac ebben az időben települt át a Fő térre, és a Zichy-uralom végével, a kamarai időszakban – 1766-tól – még évekig itt működött. A XVIII. század első felétől Óbudán országos vásárt is tartottak – valószínűleg Péter-Pál napján, vagy az ahhoz közel eső időpontban –, amikor szinte az egész település vásártérré alakult. A vásártartás rendjéről egy 1824-ből megmaradt irat tanúskodik, amelyben pontosan felsorolják, hogy a település mely pontján kik és mit árulhattak. Ilyen terület volt a mai Bécsi út és Vörösvári út torkolata, a Flórián tér, a Tavasz utca, a Fő és a Szentlélek tér, a református és a Szent Péter- és Pál- templom környéke, a Kiskorona utca, a Lajos utca és a zsinagóga előtti tér. Az óbudai országos vásárt nagyban meghatározta a helyi kereskedők és gazdálkodók áruspecifikációja, illetve a település iparának jellegzetessége. Budapest főváros 1873. évi megszületése, Óbuda mezőváros önállóságának megszűnése új kereteket és lehetőségeket hozott a helyi piacok, vásárok életébe.

A testvérvárosok egyesítésekor Óbuda – ekkor már a főváros III. kerülete – lakossága közel 22 ezer fő volt, a századfordulón pedig elérte a 37 ezret. Déli irányban a Zsigmond tér, míg északon a Péter-hegy és a Kalászi utca volt a kerülethatár, Csillaghegy többi része és Békásmegyer még nem tartozott a kerülethez. Bár a településmag utcaszerkezete az 1838. évi nagy árvizet követő újjáépítések óta alig változott, a városrész mégis – bár nem látványosan – fejlődött.

A szőlőültetvények kipusztulásakor az új gyárak és üzemek felszívták az agráriumban a megélhetésüket így elvesztő munkástömegeket, és Óbuda lassan külvárosi iparkerületté vált.

Ez azt is jelentette, hogy távolabbi környékekről, főleg a pilisi térségből érkeztek gazdálkodók, akik Óbudán értékesítették termékeiket, az élőállattól a zöldségig és gyümölcsig. Mivel a fejlődéssel megjelent a lóvasút, majd villamos, így  a tömegközlekedés, a hagyományos piacok más helyszínre kerültek. Az új piac, illetve kirakodó helyek a Flórián téren – amely eredetileg egy kiszélesedő utca volt –, a Tavasz utcában és a ma már nem létező Polgár téren alakultak ki. Ez akkoriban egy majdnem összefüggő területet jelentett, amely egyben a városrész centrumának is számított. 

A Polgár tér a mai Serfőző utca és Tavasz utca között volt, amelybe déli irányból a Kiskorona és a Tanuló (korábban Iskola) utca futott bele, északi irányban pedig a Polgár (1973 előtt: Úri) utcában folytatódott. A kedves kis négyzet alakú tér igazi találkahely volt, melyet üzletek és boltok vettek körül. Volt itt szatócsbolt, vendéglő, fodrász, baromfiárus és nem mellesleg a híres Zboray-patika. Időszakosan itt is működött kirakodó piac, amelyen a szomszédos községekből érkező parasztasszonyok kínálták termékeiket. 

Az Árpád híd építési munkálatai miatt aztán szanálás kezdődött a területen, amelynek számos jellegzetes óbudai ház és maga a tér is áldozatául esett, és ez egyben az itteni piac végét is jelentette. 

A Tavasz utca Óbuda legelőkelőbb utcájának számított, napjainkra ennek már nyoma sincs. Egykor több bolt és kisebb üzem működött a Flórián térbe torkolló utcában, ahol szintén a meglévő üzletek elé pakolták ki piac alkalmával portékáikat az árusok. A helypénz viszonylag alacsony volt, 50-60 fillért kellett fizetni naponta. A megnövekedett kereslet miatt lényegében ez a piac folytatódott a Flórián téren, ahol szintén kis fabódékban folyt az árusítás. 

A raktárak a helyi boltosok pincéiben voltak, akik némi bérleti díjért ajánlották fel azokat. 

A nyüzsgő és forgalmas piac azonban sok ember szemét szúrta – jellemzően nem a helyiekét –, akik különböző panaszokkal éltek az illetékes hatóságoknál. A legfőbb illetékes bizottság a Fővárosi Közmunkák Tanácsa volt, náluk számos alkalommal került napirendre az óbudai piac rendezésének ügye. Az aggasztó állapotok ellen a III. kerületi szociáldemokraták is felemelték a hangjukat, nevükben Knurr Pálné már 1925-től több beadványt fogalmazott meg, amely szerint az óbudai munkásokat megilleti egy rendes, kulturált piac. A legtöbb panasz az általános higiéniai állapotokra és az árusítás körülményeire vonatkozott. Ezek az állapotok ugyanolyanok voltak, mint a főváros más piacterein, ezért aztán úgy gondolták, hogy a problémát egyben kell kezelni. Az óbudaiak esetében a tömegközlekedés fejlesztése is közrejátszott a változások sürgetéséhez, hiszen a Fő tér irányából a Kórház utcán át közlekedett villamos a Flórián térre, majd onnan tovább a Vörösvári út, Bécsi út irányába. A fejlesztés a Tavasz utcát is érintette, ahol ugyancsak villamospályát akartak építeni, melynek köszönhetően egy hurokvégállomás-rendszert terveztek Óbuda központjába, ami végül 1929-ben valósult meg. Az említett hídépítés a Tavasz utca déli házsorát is érintette, ami megkönnyítette a döntéshozók munkáját, akik végül „városrendészeti és szépészeti” okokból hozták meg a végső határozatot.

Az új budapesti piaccsarnokok felépítésének leglelkesebb szószólója Vajna Ede fővárosi tanácsnok, a Közélelmezési Bizottság vezetője volt. Az ő kitartó munkájának köszönhető az új óbudai piac létrehozása is. Nem indult igazi sikertörténetnek: az első vita a leendő piac helyszínének kijelöléséből adódott. A kiszemelt terület a Tavasz utcától és a Flórián tértől északra feküdt, az egykori – már felhagyott – katolikus temető helyén. Ezt akkoriban elhagyatott, „külvárosi” résznek tartották még a helyiek is. A terület hivatalosan a főváros tulajdonában volt, de a római katolikus egyház is a sajátjának tekintette, mondván, hogy eredetileg ők kapták meg használatra. A vita még egy ideig elhúzódott, közben elindult az építkezés. Az új óbudai piaccsarnokot 1928 őszén szándékoztak átadni, de erre csak 1929 tavaszán került sor. A Kórház utca–Szél utca–Vihar utca–Verőfény utca által határolt területen felépült piaccsarnok, részben nyitott, részben zárt, üvegtetős folyosókkal kialakított modern épületkomplexum lett. A boltokat a folyosókon alakították ki, kellemes pasztell színekre festették, több üzletet központi rendszerű hűtőkkel lehetett bérbe venni. A tervek szerint a más fővárosi piacok mintájául szolgáló épület mintegy 700 ezer pengőbe került. A Kórház utcai oldalán volt a részben nyitott piac, ahol egy reneszánsz stílusú kőkút működött, amelyre a hálás óbudaiak ráíratták Vajna Ede nevét. A Vihar utca és Verőfény utca sarkán épült fel egy nagy, rondella-szerű, kör alakú épület, ahol számos kisbolt várta vevőit.

A boltosoknak azonban egyáltalán nem tetszett az új piac, amely – véleményük szerint – kívül esik a forgalmon, alig látogatják, a napi egy pengő körüli helypénzt sok és kevés fogalom mellett nem tudják kitermelni, illetve alig volt raktározási lehetőség.

Felépült hát a főváros legdrágább piaca a legszegényebb kerületben – és míg a régi piacon nagyjából kétszáz árus volt, az újba alig költöztek árusok.

A régi kofák vissza-visszajártak a Flórián térre és a Tavasz utcába, ahol – lényegében illegálisan – a kapualjakból árusítottak, amíg az új és szép piac kongott az ürességtől. A gazdasági válság sem könnyíttette meg az árusok dolgát, Óbudán az a mondás járta ebben az időben, hogy a piacon csak a kocsma és a lómészárszék a jó üzlet.

A II. világháború idején az óbudai piac komoly károkat szenvedett, de hamar újjáépítették, és az ezt követő évtizedekben már egy normálisan működő, nyüzsgő létesítmény volt. Az 1980-as évek elején elkezdődött a 11-es főút és az Árpád híd kiszélesítése, illetve a Flórián tér átépítése. Ekkor döntöttek az óbudai piac modernizálása mellett, ami végül több ütemben valósult meg az 1980-as évek első felében. Az építkezés és bontás idején a forgalomtól lezárt Szél utca elejére és a Verőfény utcába költöztek az árusok, és a lengyel piac is itt működött. (A lengyel piac a nyolcvanas évek jelensége volt, a gazdasági nehézségek miatt lengyelek sokasága érkezett különféle portékákkal Magyarországra, bízva abban, hogy pénzt és élelmiszert vihetnek haza – a szerk.) 

Az új, főleg betonelemekből épülő piaccsarnok tervezője Tihanyi Judit és Halmos György volt. A Fővárosi Tanács Csarnok és Piac Igazgatóság beruházásaként felépült, 2620 m2 fedett alapterületű piaccsarnok 46 millió forintba került. A piac Verőfény utcára nyíló oldalán rakodási és szállítási területet alakítottak ki, amelyhez utóbb egy zajvédőfalat emeltek. Sokak szerint a modern piaccal az a baj, hogy elveszítette hagyományos hangulatát, ám a kerületben nem csak ez a piac működik. 

A főváros Újlak nevű városrésze – napjaikban – a Komjádi uszoda és a Nagyszombat utca között fekszik. Sokáig Buda városához tartozott, majd az 1873. évi városegyesítéssel, Budapest létrejöttekor a III. kerülethez csatolták. A II. világháborút követően csak az északi része maradt a III. kerületé, a többi a II. kerülethez tartozik, a Szépvölgyi út jelenti a kerülethatárt. Újlak a középkorban önálló település volt Szentjakabfalva néven, az egykori Felhévíz és Óbuda között feküdt. Természtes, hogy a színes, önálló történettel bíró település, majd városrész hosszú ideig saját piaccal rendelkezett. Történeti feljegyzésekből tudjuk, hogy az oszmán török hódoltság idején hatalmas, nyitott piactér működött a mai plébániatemplom és a Nagyszombat utca (sokáig Határ utca nevet viselte, hiszen választóvonal volt Óbuda és Újlak között), illetve a Bécsi út és a Lajos utca között. A törökök kiűzése után a hadszíntérként és katonai felvonulási területként használt, elnéptelenedett településen új, elsősorban német területekről érkező telepes családok találtak otthonra. Ebben az időszakban, a XVIII. század végén és a XIX. század első harmadában működött egy piac a mai Zsigmond tér területén is. A városfejlődés, ezen belül a dinamikusan kiépülő tömegközlekedés útjában állt, ezért itt megszűnt, és a település másik, északabbra fekvő helyére költözött. Az új piac a Kolosy tér, a Csemete utca, a Szépvölgyi út és a Lajos utca találkozásánál nyílt meg a XIX. század végén, és több mint egy évszázadon át szolgálta ki a vásárlókat. Egy igazi, egyszerű kirakodós piacnak számított, ahol főleg a környékbeli gazdálkodók árulták portékáikat. A körülmények nem voltak túl ideálisak a szűkös, sokszor zsúfolt piacon, emiatt a hatóságok több ízben rendezni akarták a helyzetet, de csak minimális korszerűsítés történt. A kofák mellett a környező földszintes épületekben egyéb boltok (pl. hentes, baromfis, tejes, kocsmák) árusítottak.

Igazából nem változott sokat a piac képe az évtizedek alatt, de Újlak revitalizációjának kezdetével, az 1980-as évek második felében egy korszak végleg lezárult, és a hajdani piac megszűnt.

A piac utolsó fejezete a rendszerváltozást követő rövid periódusra tehető, amikor a klasszikus piacot felváltotta egy modern piaccsarnok, amely Szegner József tervei alapján készült, és 1992-ben adták át. Az új piaccsarnok az egykori Güttler Vince Kávéház, illetve műhelyek és istállók otthonául szolgáló épület helyén, de a régivel külsőleg szinte azonos épületben kapott helyet. Az emeletes piaccsarnok csak a zsúfoltságot és a drágaságot örökölte meg a régitől, de hangulata meg sem közelítette elődjét. Az Újlaki piaccsarnok Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata fenntartásában és tulajdonában működött. A piacon mintegy 60 árus, bolt volt, de forgalma jelentősen csökkent. 2013 őszére felújították – többek között fényvisszaverő, hővédő üvegtetőt kapott –, de a várt siker elmaradt. Végül a bérlők és az önkormányzat vitái után 2018-ban döntés született a vásárcsarnok bezárásáról és egy új tulajdonosi kör által történő hasznosításáról, ami a tervek szerint lényegében funkcióváltást is jelentett volna. A hajdani Kolosy téri piac 2018-ban valószínűleg örökre bezárt és várja jobb sorsát.

Az 1950. január 1-én hatályba lépett 1949. évi XXVI. tc. értelmében – országos közigazgatási reform, amely által létrejött Nagy-Budapest is, valamint a tanácsrendszer megszületése – a fővároshoz csatoltak hét szomszédos megyei várost, illetve tizenhat nagyközséget. Ezen törvény alapján került a III. kerülethez Csillaghegy és Békásmegyer. A két település ezer szállal kötődött Óbudához az évszázadok során, ám innentől már egy közigazgatási egységhez tartoztak, bár mint önálló településrészek megőrizték sajátos identitásukat, hangulatukat, illetve jó ideig településképüket. A kettő közül nyilvánvalóan Békásmegyer arculata változott meg jobban, ahol ugyan az egykori eredeti település – Ófalu – valamennyire megőrizte hangulatát, de ténylegesen az Ezüsthegy utca és a Duna közötti panelrengeteg uralja a tájat. Csillaghegy is megváltozott, hiszen itt szintén beépítették az egykori mezőgazdasági területeket, kukoricaföldeket, azonban a falusias, kertes házas összkép megmaradt. A változások ellenére mindkét helységnek megvan a saját piactörténete.

A modern kori Csillaghegy története az 1800-as évek végén kezdődött, majd a két világháború között alakult ki a településkép, az utcahálózat, az infrastruktúra, a helyi népesség és az identitás, ami napjainkig meghatározza a települést. A község központja a HÉV-megálló és a strandfürdő környékén alakult és épült ki, az ettől távolabb eső részeket – főleg a Duna felé eső területet – több ütemben építették be. Az egykori piac is ezen a részen működött, a mai Aradi utca és Bem utca közötti placcon. Az 1931-ben megnyílt piac létrehozását a helyi „ügyeket” szervező, 1912-ben megalakult Csillaghegyi Polgári Kör kezdeményezte. Az 1950-es évek közepéig működő piacon főleg a helyi gazdák kínálták áruikat, de máshonnan is érkeztek kereskedők. A piac csak bizonyos napokon – kedd, péntek, vasárnap – üzemelt, és várta a vevőket. Az élelmiszerek mellett ún. kirakodó piac is volt (vasárnap kivételével), ahol olcsó és bőséges, vegyes iparcikk-kínálat várta a vásárlókat. Békásmegyer kiépülésével egyre többen jártak az ott működő piacra és boltokba, így a helyi vásár újjászületésére jó ideig várni kellett. Ez a pillanat 2010-ben jött el, amikor ismét – a már újraalakított – Csillaghegyi Polgári Kör Egyesület kezdeményezésére és kereskedők segítségével megnyílt a szombatonként működő Csillaghegyi Őstermelői Piac, a Mátyás király út és Lehel utca sarkán álló parkoló területén.

Hangulatos, „beszélgetős”, remek kézműves és háztáji termékeket árusító hely alakult ki, amely méreteiben ugyan távol áll, de atmoszférájában igyekszik utolérni régi csillaghegyi piac világát.

Békásmegyer-Ófalu az oszmán török uralom idején teljesen elnéptelenedett. A Zichy grófok urasága alatt a község fokozatosan újra benépesült, és a katolikus német lakosság új otthona lett. Szorgalmuknak, munkájuknak és szakértelmüknek köszönhetően Békásmegyer (akkori német nevén Krottendorf) hamar virágzásnak indult, és ez a prosperáló időszak egészen a II. világháborúig, illetve a kitelepítésekig megmaradt. A kiváló mezőgazdasági adottságokkal rendelkező területen virágoztak a gazdaságok, szinte teljes mértékben önfenntartók voltak a helyi családok. Gazdag termést adtak a gyümölcsöskertek, a zöldségveteményesek és a filoxéra pusztításáig a szőlők is. A Dunáig húzódó sík területen gabonaféléket termesztettek, majd a XX. század első felében megjelentek a dolgos bolgárkertészek is. Természetes volt. hogy szinte minden háznál tartottak állatot, így a húsfélékért sem kellett boltba rohanni. Ennek ellenére a faluban számos bolt várta a vásárlókat, ahol az élelmiszerek mellett más ipar- vagy háztartási cikket is lehetett kapni. Ezeknek a boltoknak a szerepe a II. világháborút követően nőtt meg, amikor a pártállamban megszüntették az egyéni gazdálkodást, és igyekeztek a falusi tömegeket a termelőszövetkezetekbe terelni. 

A helyi gazdák a mezőgazdaságból, illetve a családi gazdaságból származó felesleget nem a saját falujukban árulták – hiszen, ahogy említettük, szinte minden család önellátó volt –, hanem a környező piacokon, főleg az óbudain kereskedtek. Jellemző volt, hogy nyaranta friss gyümölcsöt vittek lovaskocsikon a Duna-partra, így a Rómain nyaralók és kirándulók vásárolhattak belőlük. Ennek a sokáig idillikus állapotnak vetett véget a pártállam időszaka, majd az 1970-es évek elején megindult lakótelep-építés. A panel Békásmegyer, amely gyakorlatilag kiszorította és fel is számolta a hajdani települést, mindent megváltoztatott. A rohamosan növekvő népesség élelmiszerellátása kezdetben jelentős problémát okozott, mert az igények messze meghaladták a vásárlási lehetőségeket és az infrastruktúrát (ez sajnos természetes jelenség volt a hazai panellakótelepek esetében). Relevánsan segített ezen a helyzeten az 1980-as évek elején a Heltai Jenő téren felépült acélvázas piaccsarnok, amit a lakótelep Duna felőli központjának szántak. Kezdetben több ófalui gazdálkodó is ide járt árulni, azonban a piac hamar kicsinek és ezáltal zsúfoltnak bizonyult, ezért több pavilonsorral bővült a Madzsar József utca irányába. A rendszerváltozást követően felmerült az igény egy rendezettebb és modernebb békási piaccsarnok felépítésére, ami elég sok vitát generált. Végül az új piac felépítése mellett döntöttek, ami a régi lebontásával és egy ideiglenes piac megnyitásával járt  a Pünkösdfürdő utca és a Hatvany Lajos utca sarkán.

A teljesen új piaccsarnok Peschka Alfréd (Óbuda Építész Stúdió Kft.) tervei alapján készült, és 2019-ben adták át.

A teljes projekt II. ütemében került sor a piac melletti közösségi tér kialakítására. A földszintes, árkádsoros tervezésű piaccsarnokhoz mélygarázs is épült, valamint egy árurakodó parkoló. A békási piaccsarnok Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatának tulajdona, és közvetlenül az Óbuda-Békásmegyer Piac Igazgatóság irányítja. 

Feltétlen szólni kell az olyan kisebb piacokról, amelyek szintén a III. kerületben működnek, és elsősorban a helyi lakosságot szolgálják ki. A rendszerváltozás kezdeti szakaszában jöttek létre az ún. MDF piacok, amelyek az egykori párt után kapták nevüket: az MDF-es politikus, Zacsek Gyula volt a kezdeményező. A cél az volt, hogy a termelők közvetlenül a vásárlóknak értékesíthessék termékeiket, amelyek ezáltal olcsóbbak lesznek. Azonban az eredeti ötlettől hamar más irányba terelődtek a folyamatok – ügyeskedők jelentek meg, és nemcsak élelmiszerkereskedés zajlott –, ami a legtöbb MDF piac bezárásával vagy átalakulásával járt, bár a köznyelv a mai napig ezt az elnevezést használja. Ilyen piac működik napjainkig szombatonként a Vörösvári úton, az SZTK rendelő parkolójában. Szintén a termelő és a vevő közvetlen kapcsolatról szól a Nánási udvarban 2017 tavasza óta szintén szombatonként nyitva tartó Római Parti Piac, ahol leginkább őstermelők kínálják termékeiket.

A fentiekből remélhetőleg kitűnik, hogy Óbuda, a III. kerület milyen mély, színes és gazdag múlttal rendelkezik a piacok terén is. Nem csoda, hogy a nagy költőt és mesemondót, Csukás Istvánt is megihlette:

„…és itt a piac, e földi csoda, e tündéri ajándék, mogorva

      utcák-évek közé beszorított darabnyi gyerekkor, hová

      naponta megérkezem, kopott, fáradt, boldog, utazó!”

Az ősember sokáig azt ette, amit talált, a paleolitikumban azonban megtörtént a tűz megszelídítése. Az, hogy a tüzet elkezdték használni, nemcsak a táplálkozás, de az ember fejlődése szempontjából is fontos mozzanat volt – meséli Kisjuhász Viktória, amikor arról érdeklődöm, mikortól értelmezhető a főzés, az ételkészítés vagy esetleg a gasztronómia fogalma az emberiség történetében.

„Az őskor időszakára az előkerült leletanyagot tekintve a kerámiadények töredékei jellemzőek, ez alól a paleolitikum a kivétel, ebből a korszakból hiányoznak az ilyen edények. Barlangi lelőhelyekről viszont az emberi csontok mellett állatcsontok is előkerültek. Ezeket az archeozoológusok dolgozzák fel, és a faji meghatározás mellett azt is vizsgálják, hogy milyen feldolgozási nyomok találhatók rajtuk. A csontokon lévő vágásnyomok utalhatnak a feldolgozás, darabolás módjára, az égésnyomok pedig az esetleges tűzön való elkészítésre.

A főzés kezdetei ezekhez a mozzanatokhoz köthetők. – mondja a kurátor. A neolitikum idején jelentek meg az agyagból készült, kiégetett, így tartósabb kerámiaedények, amelyek közt voltak már egyértelműen főzésre-sütésre alkalmas darabok is.

De vajon mit evett az ősember, akár főzve, akár sütve?

„A paleolitikumban már mindent – válaszolja Kisjuhász Viktória – , mindent, amit talált. Nem véletlenül említik a kannibalizmus témáját is ennél a tablónál a kiállításon…

Ugyanakkor a neolitikum az élelemtermelés kezdetének időszaka: ekkor lesz jellemző a letelepült életmód, erre az időszakra tehető mind a növények, mind az állatok háziasításának kezdete.

Ovidius azt írja, hogy az aranykor embere mindent megkapott a földtől, nem kellett földet művelnie. A történettudomány azonban nem így vélekedik.

Vukics Adrienn főkurátor leszögezi: akármit is írt Ovidius, olyan soha nem volt, hogy ne kellett volna földet művelni. Itáliában ugyanúgy éltek emberek a neolitikumban, a bronzkorban, a vaskorban, mint máshol, és a fejlődés is ugyanúgy zajlott le. A kőből, csontból készült eszközök után megjelent a réz, majd a bronz, aztán a vas, és egyre jelentősebb, erősebb szerszámokat tudtak készíteni. A vaskortól szinte nincs újdonság. Az akkori eszközök már nem különböznek igazán azoktól, amelyeket utána évszázadokig használtak.

A rómaiakra jellemző volt, hogy igyekeztek mindenhonnan összegyűjteni a legjobb, legjellegzetesebb, nekik tetsző termékeket. A görögöktől vették át a szőlőtermesztést és a borkészítést. Többek között Egyiptomból búzát, a birodalom provinciáiból, Közel-Keletről különféle gyümölcsöket, zöldségeket, Indiából, Kínából pedig fűszereket és rizst importáltak. „Lucullus még hadvezérként megismerte a cseresznyét Kis-Ázsiában, és elvitte Rómába. Nagyjából száz éven belül az egész Római Birodalomban elterjedt” – meséli a kurátor. Amit egyszer behoztak Rómába, azt megpróbálták birodalom-szerte elterjeszteni. Ezáltal megtapasztalták azt is, hogy meddig terjed egy-egy növény termőterülete.
Hozzáteszi, vannak olyan gyümölcsök, amelyeket a rómaiak hoztak be Pannóniába is. Bár a szőlő jelen volt már a vaskorban, a rómaiak nevéhez fűződik a Balaton-felvidék és a Szerémség bortermő vidékeinek létrejötte. Egyes írott források szerint azonban a pannóniai borok nem feleltek meg a birodalmi ízlésnek, nem voltak elég édesek.

A köztudatban az él, hogy a rómaiak hatalmas lakomákat tartottak, fényűzően éltek, és a felesleges tápláléktól pávatoll segítségével szabadultak meg. Valójában a lakomáknak ez a hangulata inkább a császárkorra volt jellemző. 

De mit és hogyan ettek addig? – kérdezem Vukics Adriennt.
„Valóban mindenkinek ez jut eszébe: lakomák és orgiák, éjszakába nyúló tobzódások. Bár a köztársaság korában is éltek gazdag emberek, tehetősebb polgárok, eleinte mégsem tartották fontosnak, hogy nagy lakomákat rendezzenek, ám akadtak kivételek. A köztársaság korának elején viszonylag egyszerűen étkeztek, mediterrán étrendet követtek: zöldségeket, gyümölcsöket, sajtot, tojást, kását, kenyeret fogyasztottak, ritkán húst is ettek, és vízzel hígított bort ittak. Az egyik szigorú erkölcsű hadvezérről tudjuk, hogy nagyon egyszerűen étkezett. Éppen tarlórépát főzött, amikor megvesztegetés céljából felkereste őt egy küldöttség. Amikor aranyat kínáltak neki, ezt mondta: „Nincs szüksége aranyra annak, aki ilyen vacsorával megelégszik.” – emlékeztet a kurátor, és hozzáteszi, hogy a hódítások előrehaladtával a birodalom egyre nagyobbá és sokszínűbbé vált. Ezáltal a rómaiak bepillantást nyerhettek más népek olykor egészen fényűző életmódjába, és akik megtehették, a látottakhoz hasonlóan alakították át életvitelüket.

A Római Köztársaság korának végén, a Kr. e. 1. században már akadtak költséges lakomák, amelyek megfékezésére törvényeket hoztak. Sulla dictator 30 sestertiusban határozta meg egy vacsora és 300 sestertiusban egy lakoma árát. „Ezeket azonban nem sokáig tudták betartatni. Egyre több híres ínyenc lett. Egyikük Lucullus hadvezér volt, aki egy idő után teljesen visszavonult a közélettől, főként politikai okok miatt. Ezt követően luxuskörülmények között élt vidéki villáiban, ahol híressé vált lakomáit rendezte” – mondja Vukics Adrienn.

A rómaiaknál három fő étkezés volt: reggeli, ebéd, vacsora. Az első kettőt – amelyek nagyon egyszerű étkezések voltak – , vagy megtartotta valaki, vagy nem – fogalmaz a kurátor. A vacsorát , a cenát azonban általában mindenki megülte, vagyoni és társadalmi helyzettől függetlenül. A legszegényebbek sokszor fogadókban, talponállókban és gyorsétkezdékben költötték el egyszerű étküket. A kurátor hozzáteszi azt is, hogy lakoma és lakoma között is volt különbség. A vacsora 4-5 órakor kezdődött és egy átlagos háromfogásos étkezésnek kora estére vége is lett, ám akadtak éjszakába nyúló lakomák is. Az előételek állandó tartozéka volt a tojás, a zöldségek, saláták mellett. Az első fogás volt a fő fogás, amely főleg húsokból állt: házi- és vadállatok, szárnyasok, halak.

Egészen különleges állatok is előfordultak az étlapon, mint például a pele, a strucc és a delfin. Apiciustól, a híres ínyenctől ismerünk delfinfasírt-receptet.

Tulajdonképpen megettek mindent, amit utolértek, vagy ki tudtak fogni a tengerből. Ismerték az állatok felhízlalását is, a csigát például borral kevert liszttel etették vagy tejjel. Apicius javasolja a sertés fügével való etetését, annak levágása előtt.

Második fogásként sütemények és gyümölcsök kerültek terítékre, amelyek között szerepelt a nagyon kedvelt alma. Mondhatni, hogy az étkezés a tojással kezdődött és az almával végződött. Innen ered a mondás: Ab ovo usque ad mala, azaz a tojástól az almáig. Jelentése: az elejétől a végéig mindent végig enni, vagy az elejétől a végéig megcsinálni mindent, végigcsinálni azt, amit elkezdtünk.
Az étkek elfogyasztása után jött a borozgatás. Volt, hogy borkirályt is választottak, aki diktált arra nézvést, hogy miből mennyit kell inni. A lakomákra meghívhattak színészeket, felolvasókat, zenészeket, vagy akár bohócokat, táncosnőket is.

– És a pávatollat valóban használták? –  kérdezem Vukics Adriennt.

„Valóban használták a pávatollat a lakomák során, és fel is merült ennek kapcsán a kérdés, hogy bulimiások voltak-e a rómaiak. Ennek nincs nyoma, a magyarázat sokkal egyszerűbb. Egy-egy nagyobb lakoma alkalmával nagyon sokféle ételt szolgáltak fel, és a gyomruk előbb-utóbb megtelt, nem tudtak többet enni. Mivel szerettek volna mindent megkóstolni, így helyet kellett felszabadítaniuk a gyomrukban, ezért a pávatoll segítségével könnyítettek magukon.” – mondja a főkurátor. A kiállításban szó esik azokról a császárokról is, akik több százezer, vagy millió sestertiust is elköltöttek egy-egy lakomára, de ők, ahogy a muzeológus fogalmaz, „nem voltak igazán egészségesek”.

Caligula császár például ecetben feloldott igazgyöngyöt ivott – ami akkoriban sem számított olcsónak – , vendégeinek aranyból sütött kenyeret szolgáltatott fel. Ő volt az, aki arannyal kevert zabbal etette a lovát is.

Ugyanakkor nem igaz, hogy minden császár ilyen tékozló lett volna. Hadrianus például katonaként kezdte pályafutását, de miután császár lett, utána is ugyanolyan egyszerűen étkezett, mint a katonaságnál.

A köznép asztalára egyszerű ételek, mint például kenyér, sajt, fokhagyma, kása kerültek, húst nem nagyon ettek. Róma népe legfeljebb az ünnepeken jutott húshoz, egy-egy sikeres csata utáni diadalmeneten, amit az isteneknek való hálaadással ünnepeltek meg.

Volt arra is példa, hogy egy diadalmenet során háromszáz marhát is feláldoztak az isteneknek – meséli a kurátor. Egy másik írásos forrás tanúsága szerint egy híres halastó-tulajdonos hatezer darab murénát ajánlott fel Iulius Caesar diadalmenetére, amellyel jóllakatták Róma éhes népét. Ilyen alkalmakon kívül a szegények asztalára tengeri halak nem jutottak, maximum a Tiberis csatorna ízű halai.

A kiállításon szó esik a mediterrán kulináris szentháromságról, a gabona-olaj-bor kombinációról. De vajon a mai itáliai konyhák, az egyes régiók őrzik még a római étkezési kultúra maradványait?

Vukics Adrienn úgy véli, hogy Olaszország mai növénykultúrája is utal erre.
Dél-Umbriában például egy átlagos domb egyik oldalára szőlő fut, a másik oldalt olajfák borítják, a síkságon, fennsíkokon ott a búzavetés. De az a szokás, hogy Itália nagy részén ma is megkülönböztetik a sós és a sótlan kenyeret, szintén ókori hagyományból eredeztethető.

Pompeiben, a Vezúv hamuja által betemetett városban elszenesedett kenyereket is találtak egy pékségben. A kiállításon is látható egy kép, a nyolcosztatú, szenült kenyérről. Kiderült, hogy Szicíliában a mai napig ilyen kenyereket készítenek.

A pugliai taralluccinak is ókori elődje van. Persze azóta megjelent a paradicsom, ami alaposan átalakította az itáliai konyha karakterét – teszi hozzá Vukics Adrienn, ám arra a felvetésre, hogy vajon az olasz konyha leginkább emblematikus étele, a tészta megjelent-e a menüben, úgy válaszol: ennek tudomása szerint nincs nyoma.

Noha a Római Birodalom időszakára elsősorban úgy gondolunk, mint amelyben a rómaiak határozták meg a gasztronómia irányait, nem szabad elfelejtenünk, hogy a Pannonia provincia szomszédságában élő szarmaták, majd a népvándorlás során érkezők – hunok, germánok, avarok – magukkal hozták saját étkezési kultúrájukat.

Az aquincumi kiállításban időrendi sorrendben haladva az utolsó teremben a népvándorlás kori népek étkezési szokásait mutatják be.

Ahogy Mészáros Boglárka régész-muzeológus mondja, a szarmaták az 1. századtól kezdve a rómaiak mellett éltek a császárkori Barbaricumban, azaz a mai Alföld területén.

A barbár lakosságot a Duna választotta el a rómaiktól, ám olykor össze is kötötte, hiszen a kereskedelem a Dunát átszelve zajlott. Sajnos ebből a korszakból nincs olyan történeti forrás, amely részletesen megemlékezne arról, hogy miként táplálkoztak vagy mit ettek a szarmaták. A népvándorlás korában legfeljebb a kelet- vagy nyugatrómai történetírók utalásaiból sejthetjük, hogy a környező népeknek milyen volt az életmódja, ugyanakkor ezek a leírások inkább toposzoknak, vándormotívumoknak tekinthetők, és nem a valóságot tükrözik. A kiállítás utolsó állomása a láthatatlan kereskedelem bemutatásával indul: a római és a szarmata kereskedő így találkozik a tárlat rómaiakat és barbárokat bemutató termének határán.

Arról, hogy mivel is kereskedtek, Mészáros Boglárka így mesél: terra sigillatát (jó minőségű római edénytípus), dörzstálat, vagy éppen amforát adtak el a rómaiak a szarmatáknak. A szarmata településeken talált amforatöredékek kézzelfogható bizonyítékai a borkereskedelemnek. A szesztartalmú italok olcsóbb változatai bőrtömlőkben és fahordókban is érkezhettek, ám ezek nem maradtak fenn a Kárpát-medencei talajviszonyok miatt.
A szarmaták élő állatot és alapvető élelmiszert (pl. gabona) vagy akár félkész terméket (marhabőr, prém) kínáltak a rómaiaknak cserébe.

Sokaknak talán nem világos, hogy milyen sorrendben követték egymást a Kárpát-medence népei – vetem fel. „A Volgát a 370-es években átlépő hunokkal egy óriási népmozgás indult meg keletről nyugati irányba. A szarmaták az 5. század folyamán beolvadtak az újonnan érkező népek közé. Attila halálát követően a Hun Birodalom szétesett, hiszen Attila fiait az itt élő alávetett germán népek legyőzték. Ezután germán népcsoportok özönlötték el a Kárpát-medencét, amelynek keleti részen a gepida, a dunántúli területeken pedig a langobárd királyság alakult meg” – mondja Mészáros Boglárka.
A tárlaton a germánok életmódjával és kétkezi kultúrájával is találkozhatunk, például bemutatnak egy gepida férfi sírjába helyezett vasszigonyt, amely a halászathoz köthető, valamint egy női sírból napvilágot látott aprítókést, amelyet zöldségek aprítására vagy len/kender törésére használtak.

Nemcsak a rómaiakra volt jellemző, hogy a gazdagok és a szegényebbek mást ettek. Ahogy Mészáros Boglárka meséli, a szóládi langobárd temető csontanyagát vizsgálva kiderült, hogy a gazdag mellékletekkel eltemetett férfiak több húst fogyaszthattak, mint a közösség többi tagjai. Utóbbiaknál a köles rendszeres fogyasztását valószínűsítik.

Langobárd hívásra jelentek meg az avarok 568-ban a Kárpát-medencében, majd legyőzve a környező népeket megtelepedtek és uralmukat egészen a 9. századig megtartották. Ennek köszönhetően társadalmuk már elkezdett átalakulni, azaz a pásztorkodó, állattenyésztő életmódot felváltotta a letelepült, földművelő életforma.

Az Avar Kaganátust a 8. század végén nyugati irányból a frankok fenyegették, majd a belső viszályok és a további külső támadások a 9. századra a birodalom összeomlását okozták. „Egy szárazabb éghajlati periódus is közrejátszhatott az avar időszak hanyatlásában, de említést teszünk arról a kiállítás anyagában, hogy a túlzott alkoholfogyasztás is szerepet játszhatott benne. A bor tárolására és annak fogyasztására vonatkozólag több régészeti emléket is találunk az avar kori temetkezésekkel kapcsolatos leletanyagban: serlegeket, vödröket, szűrőkanalakat, ivókürtöket. A bizánci „Suda lexikonban” fennmaradt egy olyan írás, amely szerint az avarok bukásához hozzájárult a túlzott alkoholfogyasztás. Ez ilyen formában biztosan nem igaz, de valóban lehetett a társadalomnak egy olyan rétege, amely lezüllött vagy akár alkoholizmussal is vádolható volt” – mondja a kurátor. Hozzátette, hogy ismerünk olyan avar kori temetkezést, amiből háromféle borszőlő magja is előkerült, ami arra utalhat, hogy elsajátíthatták a borkészítés fortélyait, hiszen a Dunántúlon a római eredetű szőlőkultúra jó eséllyel tovább élt.

Avar településekről kerültek elő főzéssel, étkezéssel kapcsolatos tárgyak is, olyanok, mint a bogrács vagy a sütőharang. Utóbbit a mai napig használják a Balkánon, illetve Marokkóban, tazsin (esetleg: tajine, tagine) néven talán többeknek ismerős.

A kiállítás végén a népvándorláskor utáni időszak gasztronómiájába is bepillantást nyerhetünk néhány korabeli recept segítségével. ,Az úgynevezett „ősgulyás” és liktárium maradványa Wolf Mária borsodi feltárásán került elő egy leégett ház omladékai között. Az összedőlt épület kemencéjének közelében egy szenült étellel színültig teli fazekat találtak. Az „ősgulyás” maradványait megőrző fazék tartalmazott karórépát vagy pasztinákot, kenyérbúza és rozs őrleményét, valamint húst, ami ló vagy birka lehetett. A leégett házban előkerült egy másik étel maradványa is, a liktárium. A megnevezés már inkább a középkorhoz köthető, de a műfaj régebbi: egy erdei gyümölcsökből, kökényből, vadrózsából és húsos somból álló, mézzel ízesített, főzött lekvárszerű nyalánkság.

Volt a világon egy szegény meg egy gazdag legény. Hat ökre, tornácos

kőháza volt a gazdag legénynek, de még csak kunyhócskája vagy

egy borjacskája sem a szegénynek. Hej, sokat kesergett magában

a szegény legény: „Lám, az Isten egynek sokat ád, másnak keveset

sem, és nem elég a nincstelenség, a gazdag még le is nézi a szegényt,

még a köszöntésem sem fogadja.” Egyszer aztán mit gondolt, mit

nem a szegény legény, megunta a sok éhezést, rongyoskodást, süttetett

az édesanyjával hamuban sült pogácsát, és azt mondta:

– Ne sírjon, édesanyám, majd megsegít a Jóisten, és ha visszakerülök,

nem éhezünk, nem rongyoskodunk többet!

Elindult a legény, ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által,

hetedhét ország ellen, hajnaltól estig meg sem állt. Akkor leült egy fa

alá, elővette a hamuban sült pogácsát, és elkezdett falatozni. De még

kettőt sem falt, melléje sompolygott egy róka, és kérte könyörögve:

– Hallod-e, te szegény legény, adj egy falás pogácsát Isten nevében!

Egy hete már, hogy nem ettem.

– Adok, hogyne adnék, nem egy falást, többet is, te szegény róka!

– felelte a legény, azzal kettétörte a pogácsát, és a felét a rókának adta.

Megette a róka nagy mohón a pogácsát, és mondta a legénynek:

– No, te szegény legény, jótett helyébe jót várj! Nesze, itt van

három szál a szőrömből, tedd el jól, és ha valahol nagy bajban leszel,

vesd tűzbe mind a három szálat! Én mindjárt ott termek melletted,

a többi aztán az én gondom.

Hitte is, nem is a legény, de mégiscsak eltette a három szőrszálat,

elbúcsúzott a rókától, és addig ment, mendegélt, míg a király városába

nem ért. Fölment nagy bátran a palotába, egyenesen a király színe elé.

Köszöntötte a királyt illendően:

– Adjon Isten, uram, királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom!

– Fogadj Isten, édes fiam! Mi jóban jársz?

– Szolgálatot keresek, felséges királyom!

– Szolgára nincs szükségem – mondta a király –, de van egy

háromszázhatvanhat vékás búzaföldem, azon már úgy megérett

a búza, hogy mind kipattog a szeme. Ha ezt a földet huszonnégy

órának a leforgása alatt learatod, behordod, és ki is csépeled, három

tarisznya pénz lesz a jutalmad, mégpedig egy tarisznya arany, egy

ezüst és egy réz. De azt is megmondom, hogy ha ezt a munkát el

nem végzed, annyi botot veretek rád, ahány nap van az esztendőben!

Megvakarta a fejét a szegény legény, hümmögetett, gondolkozott,

nem tudta, mit csináljon: vállalja vagy ne a munkát. Aztán bizony

mégis elszánta magát, ahogy lesz, úgy lesz, hátha jól lesz. Mondta is

a királynak:

– Elvállalom a munkát, felséges királyom!

Jó kora hajnalban kiment a háromszázhatvanhat vékás búzaföldre,

beleállott a búzába, vágta, vágta, hogy csak úgy csurgott róla a véres

verejték, de elkövetkezett az este, és még annyi búza állott a lábán,

hogy elég lett volna a learatása kerek esztendőre. Hej, búsult a szegény

legény, főtt a feje, nem tudta, mitévő legyen, éljen-e, haljon-e, fusson-e,

maradjon-e. Amint így búslakodott magában, eszébe jutott, hogy mit

mondott a róka. Elővette a három szőrszálat, tüzet gyújtott, a szőrszálakat

beledobta, és hát csakugyan, abban a szempillantásban ott

termett a róka.

– Mi a bajod, szegény legény? Látom, nagy búnak eresztetted a

fejedet.

– Haj, ne is kérdezd, édes rókám! Nézd ezt a tenger búzát! Bolond

fejjel elvállaltam, hogy huszonnégy órának a leforgásán learatom, a

király udvarába hazahordom, ott ki is csépelem, és látod-e, fele idő

kitelt, mégis annyi, mintha nem is arattam volna.

– No, ha csak ennyi a bajod, feküdj le és aludj, majd learattatom

én a király búzáját, haza is hordatom, ki is csépeltetem reggelre.

Azzal belefújt egy kicsi sípba. Hát uramteremtőm, abban a pillanatban

tenger egér, hörcsög meg galamb lepte el a búzaföldet.

Az egerek aratták, a hörcsögök kévébe kötötték, kalongyába

rakták a búzát, a galambok meg kiszemezték, és reggelre mind egy

szemig hazavitték.

Reggel, mikor kiállt a király a palota tornácára, a pipa kiesett a

szájából, úgy elcsodálkozott azon a nagy hegyen, mit a galambok

hordtak az udvar közepére. Búzahegy volt az, az aljától a tetejéig.

A király megörült, és méretett a szegény legénynek három tarisznya

pénzt, mégpedig csupa aranyat. A legény nagy vígan hazament az

édesanyjához. Ám hogy, hogy nem, neszét vette a gazdag legény a

szegény legény szerencséjének. Nem állta meg, hogy át ne menjen

hozzá, pedig azelőtt észre sem vette nagy kevélységében.

– Hallottam hírét, hogy sok pénzt szolgáltál, igaz-e? – kérdezte tőle.

– Bizony, ha hallottad, jól hallottad – mondotta a szegény legény

–, de nem is adták ingyen. Learattam és kicsépeltem huszonnégy

órának a leforgása alatt a király búzáját, ami a háromszázhatvanhat

vékás földjén termett.

A gazdag legény nem szólt semmit, de gondolta magában, hogy

aminek a szegény legény, annak ő is tudója. Megirigyelte tőle a sok

pénzt, és mert többhöz több kell, nem volt tovább odahaza maradása.

Süttetett az anyjával tiszta búzalisztből egy tarisznya pogácsát, melléje

jóféle pecsenyéket, és úgy indult a király udvarába. Éppen azon az úton

járt, ahol a szegény legény, éppen az alá a fa alá talált leülni is. Még elő

sem szedte az elemózsiáját, ott termett a róka, és kérte könyörögve:

– Hallod-e, te gazdag legény, adj egy falást Isten nevében, egy

hete, hogy nem ettem!

– Ha nem ettél, az a te bajod! – mordult rá nagy mostohán a

gazdag legény. – Nem rókának sütötte édesanyám ezt a pogácsát.

De ez nem volt elég, mert még jól oldalba is rúgta szegény rókát.

A legény, mikor annyit evett, amennyi belefért, továbbindult, és

meg sem állt a király városáig. Fölment a királyhoz, és éppen úgy,

mint a szegény legény, szolgálatot kért. A király azt mondta:

– Van még egy háromszázhatvanhat vékás földem, ha huszonnégy

óra lefolyásán learatod, három tarisznya pénzt adok, de ha

nem, annyi botot veretek rád, ahány nap az esztendőben!

Bezzeg a gazdag legény nem vakarta a fejét, nem tűnődött,

nem gondolkozott, hanem egyszeriben elvállalta a munkát. Ment

mindjárt a búzaföldre, és ott aratni kezdett nagy serényen. Hiszen

arathatott, izzadhatott, meg sem látszott az aratása azon a nagy

földön! Amikor letelt a huszonnégy óra, alig volt a dolgának valami

látszatja. No, ha így, a király sem vette tréfára, lekapatta a gazdag

legényt a húsz körméről, és egy nem sok, annyit sem engedett el a

háromszázhatvanhat botból. Véres lepedőben vitték haza a gazdag

legényt, többet nem is állott a lábára, nem tudott dolgozni, és lassanként

elszegényedett. Ellenben a szegény legényből hatökrös gazda lett,

máig is él, ha meg nem halt.

Így volt, vége volt, mese volt.

A népmesét újramesélte Bajzáth Mária
Lampion Könyvek, 2022

Milyen a viszonyod Óbudával?

Szakmailag kötődöm Óbudához, férjemmel Fenyvesi Mártonnal – aki gitáros, hangmérnök – létrehoztunk egy stúdiót a PP Center területén a Szentendrei úton. Itt készülnek a mi dalaink, és mások lemezei is, fantasztikus jazz, pop és elektronikus zenei anyagok felvételei illetve professzionális mastering szolgáltatást is nyújtunk, készültek már anyagok Németországba, az Egyesült Államokba és Nagy Britanniába is. Öcsém galériája, a Partizán Galéria is itt kapott helyet, ő ugyanis az írás mellett képzőművészeti alkotásokkal foglakozik. Mondhatjuk, hogy családilag nagyon szeretjük ezt a kerületet. És akkor még nem beszéltem a műtermemről, ahol rengeteg mindenfélét csinálok: próbálok a zenekaraimmal, dalt szerzek, festek, médiaművészettel, installációk létrehozásával foglalkozom.

Ez egy igazi összművészeti műhely: gitár az egyik sarokban, nagy láda festék a másikban, elektronikai eszközök középen, körös-körül pedig az aktuális projektjeim nyomai: szövegek, kalapácsok, csavarhúzók.

Az öcséd is és te is művészettel foglalkoztok. A családban volt más is, aki az alkotásnak élt?

Annyit tudok, hogy a dédnagymamám testvére operaénekesnő volt Triesztben. Azért az annyira nem közeli ág…Szerintem inkább a neveltetésünkön múlt, hogy ebbe az irányba indultunk el. A szüleim művészet iránti szeretete meghatározó volt gyerekkorunkban, egyszerre láttunk klasszikus és kortárs festményeket a falakon, a családi utazásokon Mozartot, otthon pedig A.E. Bizottságot hallgattunk.

Ezek szerint a szüleid kikövezték az ide vezető utat?

Apám szerette volna, hogy orvos legyek, mint nagyapám. Én viszont  szobrászkodni akartam, énekelni, és a gimnáziumban mindennél jobban érdekelt az irodalom. Ráadásul a Trefortban Szabó Ádám író volt az osztályfőnököm, aki nagyon inspiráló személyiség. Én a mai napig sok verset olvasok, és nagyon szeretem a versekkel való zenei munkát is. Ilyenek a mostani projektjeim is: Tandori Dezső verseiből készült műsor a Múzeumok Éjszakájára, Pilinszky verseiből egy csodálatos est részese voltam a centenárium évben tavaly, erről egy különleges lemez is készült. Folyamatosan keresem az új dolgokat, nem csak a zenében. Olvasok, kutatok, és közben olyan fantasztikus elektronikus zenészekkel dolgozom együtt a verseken, mint a Minka lemezem producere, Dóczi Bence, vagy Bernáthy Zsiga technozenész, akivel hatalmas bulikat szoktunk csinálni. Elképesztően jó érzés látni, ahogy ezekre a magyar vers-szövegekre táncol és énekel a közönség.

Hogy jutottál el a bossa novától az elektronikus zenéig?

A gimnazista, lázadó korszakom nem múlhatott el saját zenekar alapítása nélkül. Barátaimmal a Rakéta zenekarban improvizatív rockot játszottunk. Sokszor gondoltam rá, hogy nem kellett volna abbahagynunk…De aztán máshogy alakult mindannyiunk élete. Én az első bossa nova kazettáimat a Portobello Road bolhapiacán vettem Londonban. Teljesen elvarázsolt ez a zene. Évekkel később az Etűd Konzervatóriumban újra találkoztam ezzel a brazil műfajjal, és akkor úgy döntöttem, csinálok egy bossa nova műsort Tóth Mátyás gitárossal. Nagyon meglepő volt számomra, hogy mennyire szerette a közönség. A bossa nova szövegek ráadásul kész irodalmi műalkotások is voltak, Vinícius de Moraes írta a legtöbbjüket. Később a mi dalaink portugál szövegeit a József Attila-díjas Bán Zsófia írta, de a volt osztályfőnököm, Szabó Ádám is alkotott már nekünk szöveget franciául.

Nagyon szeretem, ha a dalszöveg önállóan, külön műalkotásként is megállja a helyét, nem véletlen, hogy szeretek versekkel is dolgozni, legyen akár külföldi költőé, ahogy a Taladim című lemezem dalai, vagy magyar költők versei, mint a Minka lemezen.

A bossa nova lemezekkel négyszer meg is nyertétek a független előadókat értékelő amerikai Independent Music Awards díját, aztán meg az FBI című sorozatban szerepeltél….

Az FBI című amerikai filmsorozat gyártásvezetője megkeresett és kért tőlem három saját dalt magyarul, amiből végül a Partokon címűt adtuk elő Benkő Dáviddal az egyik akciójelentben. Itt nem a költészeté volt a főszerep, a dalszöveget  ezúttal magam írtam. Izgalmas volt, hiszen a felkéréskor még csak demo formájában tudtam küldeni a dalokat, később kellett hangszerelnünk zongorára a filmbéli jelenet miatt (a hangszerelés Benkő Dávid munkája volt) . Alapvetően nagyon szeretek alkotótársakkal együttműködni, ezek a díjak természetesen nem csak nekem szólnak, hiszen fantasztikus zenészekkel dolgozom együtt, közös a siker, nélkülük nem tudna megvalósulni ennyi színvonalas produkció. Jelenleg három formációm működik, ebből kettőben ugyanazokkal a zenészekkel dolgozom együtt, Ávéd János jazz-szaxofonossal, Tóth István gitárossal és Szabó Dániel Ferenc dobossal. Jazz zenekarként és a Minka elnevezésű elektronikus zenei projektemben is tökéletesen működünk együtt. Ez utóbbiban férjem, Fenyvesi Márton is részt vesz mint sound designer, zenei rendező.

Milyen együtt dolgozni a férjeddel?

Még jóval azelőtt, hogy a férjem lett volna, ő volt az első lemezem producere. Szakértelme, zenei ízlése és nyitottsága meggyőzött arról, hogy a továbbiakban vele szeretnék együttműködni. Aztán úgy alakult, hogy egymásba szerettünk, ami persze a közös munkát nem könnyítette meg. De igyekszünk otthon nem beszélni ezekről a feladatokról, erre ott a stúdió, a próbaterem, a munkaidő.

A gyerekek muzikálisak?

Nagyon. A két és fél éves Rudi ebben nő fel, a stúdióban tekergeti a potikat, állítja a zenei arányokat és minden hangszeren játszik egy kicsit, ha úgy tartja a kedve. Nagypapája a pécsi Szélkiáltó együttes dalszerzője és az édesapja sem akármilyen gitáros. Panna lányom, aki most tizenhat, már jó néhány dalt írt, gitározik, zongorázik és énekel. Kamilla pedig, aki 19 éves, szintén szépen énekel, bár őt inkább az írás érdekli és a színművészet. Mindketten szintén komoly művészi vérvonalat visznek, Panna Áprily Lajos, Kamilla Kodolányi János ükunokája.

Ilyen felmenőkkel akkor belőlük sem lesz majd orvos?

Nem tudom, tulajdonképpen mindegy, merre mennek, nekem mindig nagyon tetszik, amit csinálnak. Azt látom, hogy maga az alkotás folyamata az, ami megfogja őket és ez csodálatos dolog. Szerintem minden gyerek művész, és minden lehetőség megvan bennünk, hogy alkotóvá váljanak, csak aztán később sokan mégsem ezt a pályát választják. Én a család mellett minden nap foglalkozom művészettel, zenével vagy képzőművészettel. Mostanában rájöttem, hogy a hajnali órák a leginkább alkalmasak arra, hogy alkossak. Van, hogy ötkor felkelek, videót vágok, pasztellkrétával porozom össze a lakást, vagy éppen fotókat sütök – ez utóbbinak a család nem annyira örül persze. Alternatív fotográfiával is dolgozom, klorofill printeket készítek, levelekre exponálok UV fény segítségével. A Búcsúlevelek című sorozatomból két kép most a Budapest Photofestival Experiment című kiállításán is szerepelt a Kiscelli Múzeumban.

Ebben a fotósorozatban olyan állatoktól búcsúzom, amelyek nagy valószínűséggel kihalnak a következő 10 évben, ahogy a médium, amelyet használok, a levél is elporlad ez idő alatt.

Mennyire fontos számodra a környezetvédelem?

Szerintem a művészetnek most már ez az egyik legnagyobb feladata. Rámutatni ezekre a nagyon súlyos problémákra. Engem nagyon érdekel, hogy tudok úgy élmi, hogy nem teszem tönkre a környezetem. Újrahasznosításra törekszs információ jön-megy, és azt is tudom, hogy nem a lakossági fogyasztás a legjelentősebb tényező.

Szoktál néha hétköznapi dolgokat is csinálni?

Persze! Bevásárolok, főzök, mosok, takarítok, ezeket gyorsan megcsinálom. Egy felmérés kimutatta,hogy napi 249 perc, amit egy nő átlagosan láthatatlan munkával tölt. Bevallom, én sokszor teljesen szét vagyok esve és elveszek a feladatokban, de szerencsére a férjem biztos pont, és meg tudunk osztozni ezen a 249 percen.

Mit tervezel most, létezik egyáltalán olyan művészeti ág, ahol még nem próbáltad ki magad?

Most audiovizuális dolgokat szeretnék csinálni, központi kérdés számomra, hogy hogyan tudok a zenémhez  vizuális tartalmat elkészíteni, illetve nagyon érdekel a performatív művészet. Októbertől  fél évig Bécsben tanulok majd a performansz művész-mesterképzésen, és hetente két napot ingázni fogok Budapest és Bécs között. Nagyon kíváncsi vagyok hogyan állom meg a helyem az új közegben.

Rengeteg mindent alkottál, folyamatosan alkotsz. Mire vagy a legbüszkébb? 

Természetesen a gyerekeimre. Minden nap azt érzem:  de jó, hogy itt vannak nekem!

Van-e óbudai kötődésed?

Közvetlen kötődésem nincs a városrészhez, de aktív kulturális élet van Óbudán, számos pályázattal, amiken én is szoktam indulni. Egy kedves gyűjtőm óbudai lokálpatrióta, és három festményem Óbudát ábrázolja, a legutóbbi képemen éppen a füvesített villamospálya, a sínek és a villamos látható, sok lámpaoszloppal. Ennyit tudok felmutatni Óbudáról eddig, de még bármi lehet.

A legelső sorozatod, amivel ismertté váltál, sőt a diplomamunkád is, síneket, pályaudvarokat ábrázolt. Ezek szerint ez a téma még mindig fontos neked.

2004-ben diplomáztam, és valóban, szinte szerelembe estem a sínekkel. Az varázsolt el,  amikor a föld és az ég találkozásánál, eggyé válik a horizont, a fönti és a lenti világ összeér  és letükröződik a sínekre az ég. Megfigyeltem, hogy a sín mindig fényes, bárhol fusson.

A Városmajorban nőttem fel, a Déli pályaudvar környékén, és a pályaudvaron rajzolgattam sokat. A mai napig festek síneket, vonatokat, villamosokat.

10 hónapos a kislányod, még nagy figyelmet igényel. Mennyit tudsz mostanában festeni?

A születésétől eltelt időszakban festettem öt képet, bár aktuálisan szünetet kell tartanom, mert megváltozott a baba alvási ciklusa. Még soha életemben nem szakítottam meg ilyen hosszan az alkotást. Érdekes kaput nyitott ki bennem ez a festés nélküli állapot, elkezdtem „fejben festeni‟, és elmondhatom, rendkívül hatékonyan, mert amikor összeállt egy kép a fejemben – amin lehet, hogy napokat agyaltam –, ha a férjem segítségével kis időhöz jutok, akkor tényleg nagyon gyorsan a vászonra tudom tenni. Új szemléletmódot, más alkotói technikát hozott nekem a beszűkült idő. Miközben az az idő pedig kitágult, amit a gondolataimmal és a babával együtt töltök. Csecsemőt gondozni, a kialvatlanságon kívül, egy nagyon meditatív állapot, mert együtt, egy hullámhosszon létezünk, és nagyon finom érzelmi tere van a kisbabáknak. Valahogy egy nagy nyugalom is van ebben az egész állapotban. Amikor alszik, akkor nagyon jól át lehet gondolni az életünket.

Az biztos, hogy egy téren és időn kívül lévő állapot, ami akkor meditatív, ha van rá képessége az anyukának, hogy ráhangolódjon. Neked ez a ráhangolódás, ez a szemlélődés könnyen megy?

A szemlélődés fontos nekem, és az alkotásnak is alapvető része, hiszen ilyenkor érnek azok az élmények, amiket később belesűrítek egy-egy festménybe. Élményközpontú festő vagyok, nagyon hiszek abban, hogy megérintettségből a legjobb dolgozni.

Ugyanez az érintettség érhető tetten abban, hogy városképeket kezdtél el festeni? Mi érdekelt a városban?

A város vizualitása és a közlekedési hálózatok mentén kirajzolódó perspektíva. Budapest, ahol élünk, nagyon gazdag hely, számtalan úttal és útelágazással.  Persze ez csak a látszat, hiszen minden képem mögött meghúzódik valamiféle spirituális tartalom, elől van az élmény, de mögötte a tudás, miszerint a legnagyobb élmények mindig valami magasabb rendű dologhoz kötik az embert. Felnagyítok egy-egy motívumot, az utcát, a síneket, a víz fodrozódását, s ezek egyszercsak megmutatnak valamit, ami túlnyúlik a  hétköznapiságon. Ezektől a motívumoktól olyan gondolatokat kapok és élek át, amik feltöltenek, s nagyon remélem, hogy aki a képeimet nézi, az is így van vele. Minden egyes festményemhez kapcsolódik egy átélt élmény, ezért nagy hiányt hagy maga után, ha meg kell válnom tőle.

Amikor eladok egy kedvenc képet, mintha az énem egy darabját adnám oda. Ezt a nehéz helyzetet leginkább azzal lehet feloldani, ha sokat festek, ami most kicsit akadályoztatva van.

A „ fejben festett‟ képeidnek mi a témája? 

Valószínűleg kívülálló számára nem látszódik, mennyire más módon  jutottam el ezeknek  a képeknek a megalkotásáig, de én tudom, hogy a fejben festett művek a sziluett és fény-árnyék hatások feldolgozásai. A „fény felé‟ motívum egyébként is gyakori nálam. Talán azért jönnek ezek a képek, mert sokat voltam lakásban, karantén, covid, csecsemőgondozás miatt, és felerősödött a fény utáni vágy bennem. A bezártság arra késztetett, hogy átgondoljam az egész életemet a gyerekkoromtól napjainkig. Ez egy építő, de egyben fárasztó lelki munka, máskor erre nem lett volna idő, de ki van éhezve a lelkem, meg a testem a szélre, a napfényre és főleg a tájakra. Arra, hogy menjünk valahová.

Sajátos élethelyzet az is, hogy gyakorlatilag egy nyitott műteremben laktok, a fotóművész férjeddel. Az intim tér és a munkatér egybefolyatása nem zavaró néha? 

Engem ez nem zavar, mert nincs szükségem elvonultságra az alkotáshoz. Valószínűleg ezért is tudtam „fejben festeni‟ a gyerek mellett, mert eleve magamban hordom az igazi belső szobámat, amit sokan lehet, hogy kívül tartanak, ezért igénylik az elvonulást. Sok festőnek az alkotáshoz szükséges kilépnie a privát teréből, csak akkor tud koncentrálni, ha átsétál egy másik, műteremnek fenntartott lakásba. A legtöbben szétválasztják az otthon és a munka terét, aminek megvan a maga romantikája, de én valahogy máshogy működöm, le tudom tenni az ecsetet és fel tudom venni a fakanalat, majd utána újra fel tudom venni az ecsetet, mert minden egyszerre, egyidőben van jelen nekem.

Főzés közben is eszembe juthat kép, annyira átszövi az életet a festés, annyira összefolyik minden más tevékenységgel.

Szerinted ez összefüggésben van azzal, hogy művészcsaládban élsz, művészcsaládba születtél? Mindkét családod – a születési és a saját is – csupa művészekből áll, azaz az alkotás és a hétköznapi tevékenységek összefolytak?

Szerintem inkább személyiségfüggő dolog ez.  A szintén festő húgom O. Ranvig Róza például azt igényli, hogy más helyen alkosson, mint ahol a családi tér van, én meg nagyon szeretek ott. Gyerekkorban hárman nőttünk fel egy szobában, hozzászoktam, hogy mindig vannak körülöttem. Teljesen ki tudtam ott úgy teljesedni, hogy össze voltunk zárva, a húgomnak pedig kell az elvonulás.

Édesapád, Osgyányi Vilmos kőszobrász-restaurátor, és eredetileg te is szobrász szakra jártál a Kisképzőbe. Hogyan lett a szobrászatból festészet? 

A szobrászat nagy szerelem volt és boldog vagyok, hogy tanulhattam a Kisképzőben, de hamar felismertem, olyan élet jár vele, amit nem fogok bírni. Láttam apámat, amint küzd az anyaggal, kővel, fémmel, fával és a léptékkel. Én is szerettem nagy szobrokat csinálni, de mindig meg kellett kérnem valakit, hogy emelje fel a zsákot, tegye arrébb, stb., segítség nélkül nem tudtam volna művelni. Persze, ha megelégedtem volna miniatűr szobrokkal, akkor nem kellett volna váltanom. A festményeknél is szeretem a nagy méretet.

Az érettségi évére gyakorlatilag elgyászoltam a szobrászatot és eldöntöttem, festő szakra fogok jelentkezni az egyetemen. Egy év alatt átképeztem magam, átformáltam a gondolkodásomat festőivé, és szerencsére nem azt éreztem, hogy pusztán racionális döntést hozok,  hanem egyszercsak kinyílt a világ.

Szabados Árpád és Kovács Attila volt a két mestered az egyetemen,  két emblematikus, nehéz ember hírében álló művész. Mit tanultál tőlük?

Szabados Árpádnál kezdtem, ahol úgy éreztem, nem illek oda, így saját döntésemből átmentem Kovács Attilához.  Érzésre választottam osztályt, bementem a műtermekbe, ahol arra figyeltem, milyen energiák mozognak ott. Kovács Attilánál felemelő légkör és igazán jó csapat állt össze (Lucza Zsiga, Posta Máté, Gesztelyi Nagy Zsuzsa, Őry Annamária, a húgom, Schendarek Réka, Kucsora Márta, Kiss Márta, Kalmár Dorka, Papageorgiu Andrea).

Kilógtunk a sorból, mármint a mesterünk furcsa nézetei és elvárásai miatt a többi festőosztály másként tekintett ránk, de egymással összetartottunk. A mai napig működnek köztünk szálak.

Képeidnek van egy olyan hangulata, mintha egy pillanatra megállna az idő.  

Örülök, ha ilyet érzel a képeim kapcsán. Ezek sűrített élmények, konzerválom, megőrzöm magamnak, ami történik velem, majd beleadom az élményt a kompozícióba, s aztán, amikor felakasztom a képet falra, emlékeztetni fog az eredeti élményre. Ezért is fontos nekem, hogy állandóan a képeim között legyek, mert állandó párbeszédben vagyunk, emlékeztetnek, továbbvisznek. Igen, ezek olyan kitüntetett pillanatok, amikor kinyílik a tér és az idő.

A címlapunkon szereplő festményed mögött milyen élménykonzerv bújik meg?  

Ez a festmény még a pandémia előtt készült. Horvátországban a kedvenc primosteni part, a falu apró félszigete melletti nyugodt öböl tükröződő vízrajzolatai ihlették. A mediterrán napsütés utolsó órái a leggyönyörűbbek szerintem. A víz egy érző élőlény. Ki kell várni, amíg elcsendesedik és a tükörfelületen kirajzolja a fölötte húzódó fák és épületek cikázó formáit.

Sosem akartál mással foglalkozni, mint művészet?

Az emberi lélek, a pszichológia érdekelt még, de ez nem múlt idő. Most is izgat, szakirodalmat olvasok a témában, jártam sokat családállításra is, mondhatni ez a hobbim. Festettem „Lélekrészek‟ címen egy képet, ezzel sokat foglalkozom, és azon elmélkedek, hogy ki milyen személyiség, miből jön, mi az erőforrása, valójában állandóan terápiában tartom magam, hogy megőrizzem a belső katarzis képességemet, hogy ne szürküljön be a belső fényem sem. 

Alaposabb kutatással is legfeljebb fél tucatnyi közvetlen elnevezést lelhetünk, további keresgéléssel csupán lazán kapcsolódó és a témához csak nyakatekert okoskodással köthető utcanevet találunk. Ha ezen elcsodálkozunk, az annál is inkább indokolt, mivel kerületünk igen régi múltba visszanyúló történelme indokolhatna több ilyen jellegű közterületi elnevezést. Elég az ókorra gondolunk, hiszen már a II. században kútházakat építettek a rómaiak a mai Római Strandfürdő területén, Aquincum városát innen látták el vízzel.

Ennek nyomai megvannak, hiszen a források ma is léteznek, a vízvezeték maradványait pedig bárki megtekintheti a Szentendrei úton és a Római úton.

Ide kapcsolódna a Vízvezeték utca elnevezése, amely egy korábbi számozott utca (177. utca) átkeresztelésével jött létre 1967-ben, ám a helyválasztás nem volt a legideálisabb. Ugyanis nevezett utca a Róka-hegy lábánál húzódik, így a vízvezetékhez, annak vonalához nem sok köze van, ezért aztán 1996-ban átnevezték a környékhez és a környező utcanevekhez (Rókahegyi, Rókaláb) jobban passzoló Rókavár utcára.

A vízi élethez kapcsolódhatna még egyik korábbi cikkünkben tárgyalt Rádl árok vagy akár az egykori Malom tér, mely elnevezését 1900-ban nyerte, de 1967-ben – ugyanazon a tanácsi ülésen, ahol a Vízvezeték utca nevéről is döntöttek – megszüntették. Ez a tér lényegében most is megvan, a Gázgyár utca, Pók utca, Nánási út és a Római part által bezárt négyszög (tehát lényegében a vasúti híd hídfője) viselte ezt a nevet, melyet az egykor ott állt Illés (Éliás) és Klingel (Klingelmeyer) malom után kapta. Ám akkor úgy döntöttek, hogy, az elnevezésre nincs szükség, ami csupán azért érthetetlen, hiszen sokszor épp az utcanév őrzi a már nem létező történelmi emléket – gondoljunk például a Népszínház utcára a Józsefvárosban..

Számos példát lehetne még hozni, amely valamilyen módon a vízhez, a vízi élethez, illetve a fürdőkultúrához csatlakozna – igaz, közvetetten (pl. Iszap utca, Halastó utca) -, inkább nézzük azt a pár konkrét példát, ami rendelkezésünkre áll:

Fürdő utca (Csillaghegy)

Sok magyaráznivaló nem akad ezen az igen kézenfekvő és logikus elnevezésen: a HÉV egykori csillaghegyi megállójától vezet eme piciny utcácska az Árpád Strandfürdő bejáratához, tehát tömören, célravezetően mutatja az utat a fővárosiak (és más látogatók) egyik kedvenc fürdőhelyéhez. A strand 1919-es megnyitása után nem sokkal, a húszas évek elején kapta nevét, mely annyira találónak bizonyult, hogy azóta se jutott eszébe senkinek megváltoztatni, noha van még ilyen nevű utca Budapesten. Ha netán egyszer mégis hozzányúlnának, akkor csakis valami hasonló elnevezés (Strandfürdő, Forrásfürdő) lehetne indokolt és elfogadható. Hasonló cipőben jár egy másik utca is, jelesül a

Pünkösdfürdő utca (Békásmegyer, Csillaghegy)

Ez a békásmegyeri lakótelep déli és Csillaghegy északi szegélyén húzódó forgalmas útvonal szintén iránymutató jellegű, hiszen a 11-es úttól a Duna felé pont a Pünkösdfürdői Strandfürdőhöz vezet. Az egykori pusztaszéli utcának csupán 1976 óta ez a neve, noha a fürdőt már 40 évvel korábban megnyitották. Eredetileg Munkács utcának keresztelték a kárpátaljai város után. Történt ez az 1920-as évek elején, a Trianon okozta sokkhatás alatt, ám érdekes módon egy évtizeddel később kiegészítették a nevet egy y-nal, minekutána már egyik legismertebb festőművészünk nevét hirdette fennen. Az ezt követő négy évtized alatt a környék teljesen beépült: délről a kertesházak, északról meg a panelek vették körbe (és veszik körbe ma is) ezt az azóta igen forgalmassá vált útvonalat. És mivel a fővárosi törvény előírja (elvileg, bár teljesen akkor és azóta se tartják be), hogy a többes elnevezéseket meg kell szüntetni (de minimum csökkenteni szükséges), így a Munkácsy utcának is kerestek egy egyedibb nevet. Az eredmény pedig egy valóban egyedi és igencsak helyénvaló utcanév lett.

Csónakház utca és Vitorla utca (Rómaifürdő)

Önmagukért (és környezetükért) beszélő nevek a Pók utcai lakótelepről, melyek közül az első 1984-ben, a második 1987-ben nyerte elnevezését. Igaz, utóbbi amolyan recycling-név, hiszen korábban (1941 és 1967 között) Óbudán létezett már Vitorla utca. A Kórház utcából nyúlt észak felé, nagyjából a mostani római táborkapu mellett, a Harrer Pál utcával párhuzamosan. Ezek a kimondottan találó elnevezések azonban egy nagyobb keretbe is befoghatók, amelyet a szélesebb közönség is ismer, és lényegében az egyik legkedveltebb budai fürdő és kirándulóhely, a vízi élet fontos pontja. Ez pedig nem más, mint a

Római part (Rómaifürdő)

Amit, úgy gondoljuk, különösebben nem kell bemutatni, hiszen az ország távolabbi pontjain élők is ismerik, ha nem is jártak még e parton, akkor is. Népszerűségét elsősorban a háború előtti és utáni fürdő- és sportéletének, illetve az egyébként silány propagandafilm, az Állami Áruház amúgy kiváló betétdalának (Egy dunaparti csónakházban) köszönheti, melynek nyomán szélesebb körben is ismertté vált. A mai napig élénk turistaforgalma van szezontól függetlenül, nyáron egymást érik a lángosozók, vendéglők, sörözők, a csónakházakból pedig sűrűn eresztik vízre csörlőn a kajakokat, kenukat, csónakokat. Ami pedig a szárazabb adatokat illeti: elnevezését 1910-ben kapta, midőn a hely kezdett kiépülni és felkapottá válni, noha a köznyelv korábban is így emlegette, tehát mondhatjuk: a nép nyelvén született elnevezés. Ezek után a “római fürdő” kifejezés a városrészre is átruházódott (bár hivatalosan csak – bármilyen meglepő – 1990 óta ez a neve, mert a városegyesítéstől addig Lőpormalomdűlőként tartották számon) és ma már csak a pontosságra törekvők választják el őket. S hogy az efféle elnevezéseket mennyire lazán kezeljük, arra bizonyság az is, hogy bár a köztudattal ellentétben a Római part csak a Rómaifürdő városrész partja (tehát a már említett egykori Malom tértől a Kalászi utcáig), mégis a többség a folytatásában lévő, Budakalászig felnyúló Kossuth Lajos üdülőpartot is e névvel illeti.

Úgy tudom, nem Óbudán, de nem is túl távol töltötted a gyermekkorod…

A szomszédos Vízivárosban laktam, ami az ötvenes évek elején hangulatában nem állt messze az óbudai miliőtől. Közel volt még a háború, és a pusztítás iszonyatos volt a Várnegyedben. Szegény és lekoszlott környék volt, nem olyan divatos hely, mint mostanában, de nekünk, gyerekeknek hallatlanul izgalmas játszóhelyet kínált az a bozótos, elhagyatott rengeteg és a sok-sok grund. Persze voltak szomorú vetületei is. Ott történt az a baleset, amiből az A tettes ismeretlen című film is készült, amikor kedvenc helyünkön, ahová mindig eljártunk, felrobbant egy gránát, és az egyik osztálytársamnak elvitte a lábát. Véletlen, hogy akkor épp nem voltam ott.

Óbudával hogyan kerültél kapcsolatba?

A Vörösvári út végén, a Bécsi út sarkán állt a Vegyesipari Javító Vállalatnak egy üzeme, ahol vaságyakat festettek, sodronyoztak. Ott dolgozott Vili bácsi, apám unokanővérének férje, aki általános iskolás koromban egyszer engem is elhelyezett a cégnél nyári munkára. Hajnali hatra kellett járnom, és ötig dolgoztunk, egyórás ebédszünettel. Megkopott vaságyakat festettem zománcfestékkel, meg sodronyokat cipeltem egész nap – keserves volt. A mamám egy időben a Lajos utcai iskolában is dolgozott védőnőként. Ha valamiért nem tudtunk napközibe menni, ott voltam vele én is. Óbuda aztán később is fontos szerepet kapott az életemben. Diákkori szerelmem egy tanárnő volt, aki az Árpád fejedelem útján lakott, a Kolosy tér sarkán. Gyakran jártam el álmodozni az ablaka alá…

Számomra azonban az igazi Óbuda a Fő tér és környéke, amit filmekből ismertem meg, hiszen nagyon sok magyar film készült ott.

És természetesen Krúdy könyveiből is rengeteget megtudhat az ember Óbudáról, anélkül, hogy akár járt volna ott.

Sajnos azonban az a megénekelt Óbuda nagyrészt áldozatul esett a panelházak terjedésének…

Nem gondolom, hogy ez szándékos pusztítás lett volna, hiszen világjelenség, hogy az ódon, emberléptékű dolgok megszűnnek. Onnan tudnám megközelíteni, hogy amikor ’54-ben iskolába kezdtem járni, a várban, a Táncsics Mihály utcában volt egy bácsi, aki még a gázlámpákat gyújtogatta minden este. Ismertük őt, s ő is ismerte a gyerekeket, akik arra jártak.

A változások ellenére azonban mégiscsak megőrződött valamiféle „óbudaiság”, ami ma is érzékelhető…

Úgy fogalmaznék, anélkül, hogy meg akarnám fosztani Óbudát attól az egyedülvalóságától, ami tényleg csak rá jellemző, hogy minden ilyen kis mikrokörnyezetnek az ott felnövőkben, a gyermekkorukat ott élőkben megvan a maga gazdagsága, legyen az Kőbánya, Józsefváros vagy akár Óbuda. Csak nem minden kerületnek volt Krúdyja!

Öt sikertelen vizsgát követően, hatodjára vettek fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Ennyire eltökélt voltál?

Nem. Ez nem egy szenvedélyes, görcsös igyekezet volt, bár a számokból úgy tűnhet. Akkoriban épp a Kárpátia étteremben voltam pincér, játszottam az Egyetemi Színpadon, és talán nem túlzás azt állítanom, hogy a közönség szeretett. Jött a tavasz, elmentem hát felvételizni, de nem igazán viselt meg, hogy kirostáltak. Nem volt még olyan erős hivatástudat bennem, persze a színházat nagyon szerettem, vizsgázni viszont egyáltalán nem. Óriás felelősség terheli azokat, akik döntenek. Abból, ahogyan egy 18 éves ember szerencsétlenül, feszengve elmakog egy verset, hogyan lehet megmondani, hogy alkalmas-e a pályára? Ráadásul a felvételi űrlap első kérdése az volt, hogy „Apja tulajdonosa-e a Szocialista Hazáért érdemrendnek?” Ebből aztán az ember óhatatlanul érezte, hogy nem sok jóra számíthat.

Furcsa módon arról nem volt tudomásom, hogy más út is van, hogy el lehet menni vidékre segédszínésznek. Ha tudom, lehet, hogy megpróbáltam volna…

Gondolom, a színészi pályára készülődve találkoztál több, már aktív színművésszel. Hogy emlékszel ezekre a találkozásokra?

1968-ban a Vígszínházban voltam díszletező. Bárdy György megtudta, hogy a főiskolára készülök, és felajánlotta, hogy szívesen meghallgat. József Attila Éhség című versét és a Lucifer-monológot mondtam el feszengve, nyögvenyelősen. Ezt követően közel 30 évig nem találkoztunk. Idén futottunk csak össze a Ki a normális? című Karinthy kabaré olvasópróbáján, ahol is így fogadott: „Láttalak Kaposváron a Hegedűs a háztetőnben, remek volt! Nagyon örülök, mert amikor hajdanán előadtál nekem valamit, nem igazán tetszett, és nem gondoltam, hogy színésznek kéne lenned”. Egy másik alkalommal egy nagyon gyenge színész, egy vidéki nagy bölény, akinek egyszer bemutattak, azt mondta gúnyosan: „Fiam, ilyen pónemmel színésznek akarsz menni?” Nagyon szíven ütött: ha egy srác azt mondaná nekem, hogy színész akar lenni, nem hiszem, hogy jogom lenne rá azt felelni, hogy ugyan már, hogy nézel ki? Természetesen ezek a szürke, arctalan emberek diktálták a közízlést, és nagyon nem volt ínyükre, ha valaki már külsejében sem olyan volt, mint ők. Ráadásul, hiszem, hogy a külsőségnek semmi köze az egészhez.

Hogy érezted magad a főiskolán?

Jó volt újra diáknak lenni. Hamarosan kialakult egy nagyon jó osztály; huszonkét évesen az átlagéletkorhoz képest egy kissé talán már öreg voltam, de belül nem. A főiskola is fantasztikusan jó szemléletű és jó hangulatú volt még akkoriban, és kiváló tanáraink voltak. Nádasdy Kálmán például csak egy fakultatív órát tartott minden héten, de azon mindenki ott volt, miközben a politikai gazdaságtan és az ahhoz hasonló órákról állandóan ellógtunk.

És a színész a sokadik előadás után sem unja meg a szerepét?

Ez a titka a dolognak: nem lehet unni! Az borzalmas lenne. Én nagyon szeretek játszani, és ha valamit kérhetnék az Istentől, az csak az lenne, hogy ezt az ambíciómat sose veszítsem el! Sokan azt gondolják, hogy minden est csak egy a sok közül. Nem úgy van az!

Van olyan társulat, ahová szívesen csatlakoznál?

Nincs, pedig én igazi csapatjátékos vagyok. Olyan erős társulatban kezdtem el a pályát Kaposváron, hogy ez az első három év rányomta a bélyegét a szakmáról való elképzeléseimre, melyekről ma sem hiszem, hogy megkövültek lennének. Visszatértem még kétszer, aztán újra eljöttem, mert már ott sem tapasztaltam ezt a mentalitást. Az egy csoda volt, ami megismételhetetlen, nagy ajándéka a sorsnak, ugyanakkor nagy teher is, mert az ember azt kergeti egy életen át. Pillanatnyilag nem látok olyan társulatot, ahová nagyon vágynék. Rendezőket és színészeket, akikkel szívesen dolgoznék együtt, azt igen, de társulatot nem. Ha egy szerepre felkérnek, azt kérdezem meg legelőször, hogy kikkel fogok együtt dolgozni, mert az ember egyre nehezebben illeszkedik be, és ez nem a többiek hibája.

Egy óvodásnak is nehéz, ha átviszik egy másik csoportba, hát még a színházban, ahol pőrére kell vetkőzni, és az ember egyre nehezebben mutatkozik meg a legbelső hibáival, bűneivel, örömeivel.

Amikor a Kiscelli Múzeum romtemplomának 250 éves évfordulója alkalmából rendezett ünnepi műsorba hívtalak verset mondani, azonnal igent mondtál. Vajon miért?

A Kamaraszínházzal ’90-’91-ben játszottam a romtemplomban. Először az Athéni Timonban, később pedig a Koldusoperában léptem ott föl. Fantasztikus, csodálatos helyszín. Az épület a maga lepusztultságával igazán alkalmas színháznak. Nem tudom, vajon használja-e valaki jelenleg. Abban az időben rendszeresen jártunk oda, még operaelőadásokat is tartottak ott, és feltétlenül megérdemelte a születésnapi köszöntést!

Óbudának régóta nincs állandó színháza…

Nekem a színház szerelem. Színház ott van, ahol a polgároknak vágya van iránta. Amennyire én tudom, vannak azért nyári előadások a Fő téren. Ha egészséges lokálpatriotizmus van, akkor hiába szociális kérdés, hogy inkább járda legyen, iskola meg orvosi rendelő. Színháznak lennie kell, de úgy nem lehet, hogy valaki kívülről mondja meg, hogy legyen. Az emberekből kell kinőnie.

Kíváncsi lennék, színművészként mennyire érintenek meg az ókori romok?

Számomra az amfiteátrumok nagyon fontosak Óbudán, isteni lehetett ott játszani. Amikor Athénban jártunk, a legkisebb fiammal felmentünk a Dionüszosz-színházba megnézni, hogy milyen lehet belülről. Fantasztikus volt a látvány. A márvány fotelokban – mert inkább fotelok voltak ezek, mint székek – még a herezacskónak is ki volt vésve a helye, hogy kényelmesen lehessen ülni. Engem ezek az antik színházak nagyon vonzanak, szívesen játszanék egyszer ilyen térben. Gyönyörű, mert természetes. Ott van például Aquincum, szintén pazar hely. De hogy szabad-e egyáltalán ezeket a letűnt világokat visszasírni, nem tudom, mert ezt csak az tudná megmondani, aki megélte azt is. Aki mindig lakótelepi lakásban élt, annak az a természetes. Persze el kell mondanom, hogy nagyon nagy bűnnek tartom ezeket az ólakat, amit lakótelepnek neveznek. Hivatásomnál fogva nem olyan borzalmasan fontos, hogy hol lakom, de azért én is sokszor őrjöngök, amikor nem tudok hol tanulni, és el kell fojtani egy csomó természetes igényt, ami hozzátartozik a munkámhoz.

Engem is érdekel, amit sokszor megkérdeznek a színművészektől: hogyan memorizálod a darabokat?

Mindenkinek megvan a módszere. Meg kell közelíteni az alkotás fájdalmát és gyönyörűségét. Mert van ám egy iszonyú fájdalom abban, amikor valami, ami addig te voltál, egyszer csak megszűnik benned, és lesz belőle valami más. Próbálja az ember elodázni a dolgot, ám egyszerre elérkezik az a megmagyarázhatatlan pillanat, amikor a kavargó szavak, mondatok kezdenek összeállni, rendeződni. Verset könnyebb tanulni, hiszen annak van egy belső, formai rendje.

A prózának is van egy, az író által megszabott rendje, amit nekem föl kell fedeznem. Nem a szöveget magát, hiszen az csak a jéghegy csúcsa: az alatt egy élet van.

Leülök éjjel a nagyon szűkös lakótelepi konyhában, olvasgatom, de csak nem akar belemenni a fejembe. Aztán a próbán egyszer rátalálunk a jelenet egyik lehetséges igazságára, és onnantól már tanulható, mert kapott egy formát, amit aztán tovább lehet alakítani.

Néha kissé úgy érzem, mintha zavarna, amikor a hangodat méltatják…

A hang szó egy kicsit degradáló, miközben nem ez a szándék, csak nincs idő megfogalmazni, hogy mire is gondolnak igazán. Akkor szoktam fölkapni a vizet, amikor olyan összefüggésben jelentkezik ez, hogy könnyű nekem ezzel a hanggal. Ez nem így van, nem olyan könnyű! Nagyon sok munka, szenvedés meg küzdelem van azért a hang mögött, amit természetesen nem kell a kirakatba tenni, de semmibe venni sem helyénvaló. Kicsit olyan ez, mintha egy szaxofonosnak azt mondanák, hogy könnyű ezen a hangszeren így fújni. Hát, parancsolj, kérlek, fújjad meg! Mondják ezt a színészlétre is, hogy mi csak fölmegyünk a deszkákra, és „játszunk”. Ha valaki kiáll a pódiumra, a közönségnek joga van ahhoz, hogy bírálja, de nem árt tudni, hogy az a játék keserves gyötrődésből születik meg. Ahhoz viszont senkinek sincs joga, hogy legyintve azt mondja, ilyen hanggal könnyű. Annyiból persze mégiscsak könnyű, hogy szeretem azt, amit csinálok…

Gyermekeid mennyire szigorú kritikusok?

Azt hiszem, többnyire tetszik nekik, amit csinálok, persze nem ájuldoznak, hogy hú papa, ez milyen fantasztikus volt. Hála istennek, ez soha nem volt jellemző a kapcsolatunkra. Abból gondolom, hogy tetszhet nekik, mert néha eljönnek, s hozzák az osztálytársaikat is. Ha nem tetszene, biztos nem mutogatnák.

Hogy viszonyulsz a sporthoz?

A tenisz és a foci a kedvencem. Egy uszodában egyedül róni a hosszokat, az nem nekem való, mert nagyon fontos, hogy ez játék, ugyanakkor szeressem annyira, hogy hajtsak is. Lemegyek a fiammal a lakótelepi dühöngőbe, és egyszer csak összeverbuválódik két csapat. Annyira szeretem, hogy nem tudják tőle elvenni a kedvemet. Felnőtt fejjel, még a nyolcvanas évek elején gyakran jártam III. kerületi TTVE meccsekre. A Katona József Színház férfinépe – köztük Sinkó Laci, Rajhona Ádám, Gelley Kornél – társulatilag fölkerekedett, és palackkal az aktatáskában mentünk szurkolni. Az NB I-es csapatok közül, jóllehet fővárosi vagyok, nagyon drukkolok a vidékieknek, mert unom már, hogy ez az ország ilyen vízfejű, hogy minden Budapesten történik, miközben sajnos nem történik semmi.

Bízom benne, hogy van még egészséges szenvedély és tisztességes, kemény harc a játékban. Néha megállok a játszótéren is, és nézem ahogy a kissrácok játszanak.

Vidéki színész koromban úgy mentünk reggel teniszezni, hogy előtte hajnal ötig a klubban alkohol, meg cigaretta mellett váltottuk meg a világot. Tudtuk, reggel nyolckor menni kell, ami bitang nehéz lesz az első félórában, de utána, tízkor a próbán már nagyon jó állapotban leszünk.

Hogyan képzeled el Óbudát a jövőben?

Szerintem hatalmas változások előtt állunk. Kicsit embertelen lesz az egész, mert a jelenben felnövekvő új nemzedék már törvényszerűen a saját ízlésével, világképével, városképével gondolkodik majd. Nem lehet elvárni, hogy úgy lássák, mi az emberléptékű, ahogyan én látom. Talán abban bízhatunk még, hogy ezeknek a tízemeletes panelházaknak véges az ideje, méghozzá kétszámjegyűleg véges. Kényszerből is eljön majd az idő, hogy ez a sok szemét ól eltűnik, és lesz helyette valami más. Bízzunk benne, hogy egészségesebb lakhelyek épülnek majd, nem ilyen uniformizált betonrengetegek. Olyan már nem lesz, mint régen volt, de ez nem is róható fel igazából. Mert soha, semmi nem volt idilli, bár mi természetesen mindig a magunk napi élményeiből indulunk ki, és vágyunk vissza valami elmúlt, de még tapasztalt valóságra. Persze attól, hogy a környezet hajdan szebb volt, az ember ugyanúgy szenvedett. Vagy a szerelemtől, vagy a szüleitől, vagy az iskolától. Nekem is vannak ilyen emlékeim. Emlékszem a kocsmák hangulatára, az Aranyszarvasra, ahol zsíros kenyeret ettünk, boroztunk, gyertyafényben üldögéltünk és valaki tangóharmonikázott. Egyáltalán: be tudtunk még ülni! Most egy kicsit minden elszaladt a rossz irányba, de remélem, hogy egyszer visszatalál. Hogy építészetileg, városképileg is visszatalálhatunk-e még, azt már nem tudom.

A honi kajak-kenu sport első olimpiai érmeit 1952-ben Helsinkiben szerezte, és azóta minden olimpián, amelyen szerepeltünk, legalább egy medáliával gazdagodott, 1988 óta pedig mindig minimum egy arannyal tért haza a magyar küldöttség. A 2000-es sydney-i nyári játékok jelenti az eddigi csúcsot, amikor a komplett olimpiai csapatunk aranyérmeinek a felét, összesen négyet sikerült begyűjtenie a kajak-kenusoknak, igencsak hozzájárulva ahhoz, hogy a közvélemény a sportágtól az olimpiák előtti előzetes esélylatolgatások során egy-két elsőséget szinte biztosra vesz. A modern kori eredményességet jól szemlélteti, hogy 2000 óta hazánk nyári olimpiákon szerzett 41 aranyérmének csaknem a fele (18) a kajak-kenuhoz köthető, amivel minden idők harmadik legsikeresebb magyar olimpiai sportágává vált, mindössze egy arannyal lemaradva a második helyezett úszástól. Nem csoda tehát, hogy az olimpia évét leszámítva minden évben megrendezett kajak-kenu világbajnokságok, illetve a szintén évente tartott Európa-bajnokságok rendszeres magyar „éremesője” ellenére egy-egy műhely eredményességét, ezzel együtt megítélését az olimpiai szereplés befolyásolja leginkább. Vagyis egy klub akkor számít jónak, ha olimpiai érmeseket tud felmutatni. 

A budapesti kajak-kenu élet értelemszerűen a Dunához koncentrálódik, azon belül is elsősorban a Római-partra, a Népszigetre és a Ráckevei(Soroksári)-Duna-ágra.

A Római-partot tágabban értve, az Aranyhegyi-pataktól egészen Budapest határáig, a Barát-patakig tekintve több kisebb kajak-kenu szakosztályt találunk itt: az Óbudai Ganz Vízisport Egyesület, BKV Előre SC, Multi SE. Ugyanakkor a kerület két nagy egyesületének, az UTE-nak és a Honvédnak tőlük délebbre alakult ki a vízi bázisa. Hogyan lett egy újpesti és egy kispesti egyesületnek Óbudán sporttelepe, ezt mutatom be röviden.

Az UTE kajak-kenu szakosztálya

1949-ben a Tungsram újpesti vízitelepén kezdte meg működését, de önálló UTE (pontosabban akkoriban Budapesti, majd Újpesti Dózsa) szakosztályként csak két évre rá alakult meg, a Tungsram másik vizes bázisán, a Római-parton. Újabb két évre rá, 1953-ban költözött át a klubhoz hasonlóan a Belügyminisztérium irányítása alá tartozó Budapesti Rendőrkapitányság Tímár utca végi vízitelepére, ahol a mai napig működik. 1954-ben már itt kapott egy úszóházat, amivel végre a többi helyi sportágtól elkülönültebben, nagyobb létszámmal végezhette munkáját az egyesület. Ugyanebben az évben hét versenyzőt adott a maconi világbajnokságon résztvevő magyar sikercsapatnak, amely szinte a semmiből érkezve hat aranyat nyert, hatalmas lökést adva a sportág hazai fejlődésének és elismertségének. Az 1956-os melbourne-i olimpián az újpesti Urányi János – Fábián László páros kajak kettesben 10.000 m-en aranyérmet nyert, amivel ők lettek a sportág első magyar olimpiai bajnokai. A duó az 1957-es Európa- és az 1958-as világbajnokságon ugyancsak első lett (500 majd 10.000 méteren), míg Fábián 1967-ig további három világ- és öt Európa-bajnoki címet szerzett, egy kajak négyes győzelmet leszámítva mindet kettesben, és egytől eltekintve mindet 10.000 méteren. 

Fábián születésétől fogva Óbudán lakott, édesapjának péküzeme volt a kerületben.

1957 tavaszán került az Újpesthez az a Szöllősi Imre, aki két évre rá, mindössze 18 évesen kétszeres Európa-bajnok lett Duisburgban (K-1 1.000 m, K-2 10.000 m), majd az 1960-as római olimpián két ezüstöt gyűjtött (K-1 1.000 és 4×500 m), amit 1961-ben további két Európa-bajnoki elsőséggel toldott meg (K-2 1.000 és 10.000 m, Fábiánnal párban). 1967-ben a szakosztály önálló használatra megkapta a komplett vízitelepet. A 60-as évek további többszörös világ- és Európa-bajnok újpesti kajakosai: Tímár István és Ürögi László. A nőknél a legjobb eredményt sokáig a későbbi válogatott sikeredző (Fábiánné) Rozsnyói Katalin 1968-as mexikóvárosi kajak kettes olimpia ezüstérme jelentette. A 70-es évek kevés nemzetközi sikert hoztak, egyedül Várhelyi Péter győzött a 4×500 méteres kajakváltóval az 1975-ös belgrádi vébén. A 80-as évek közepétől főként Böjti Zsolt és Mészáros Erika révén újra gyakoribbá váltak a fényesebb eredmények, 1987-1991 között például egy komplett ezüstkorszak köszöntött be, ami elsősorban a hölgyeket érintette, de a kenus Leikep Gusztávval az élen a férfiak sem maradtak ki belőle. A második újpesti olimpiai siker 1992-ig váratott magára, amikor Barcelonában a Mészáros Erika, Dónusz Éva, Czigány Kinga és az akkor még csepeli Kőbán Rita alkotta kajak négyes 500 méteren legyőzhetetlennek bizonyult, megszerezve a sportág első női olimpiai bajnoki győzelmét. Mészáros négy évvel korábban ugyanebben a számban már ezüstérmes lett Szöulban, ahogy négy évvel később Adrovicz Attila is a kajak négyes tagjaként 1000 méteren Atlantában.

Az ezredfordulóhoz érkezve Fábiánné Rozsnyói Katalin irányítása alatt a hölgyek sorra hozták az érmeket a nemzetközi versenyekről, melyekből Kőbán Rita három-három világ- és Európa-bajnoki, Kovács Katalin három világ- és két Európa-bajnoki arannyal vette ki a részét. Kettőjük 500 méteren kettesben és négyesben is olimpiai ezüstéremig jutott 2000-ben Sydneyben. 2004 és 2009 között szinte csak Gyertyános Gergely ért el érmes helyezéseket világeseményeken, összesen kilencet. A legújabb kajakos aranykorszak a már kétszeres olimpiai bajnok Kozák Danuta 2013-as és a Tótka Sándor 2014-es UTE-be igazolásával vette kezdetét. Kozák a klubban töltött nyolc éve során három olimpiai, továbbá kilenc-kilenc világ- és Európa-bajnoki címet szerzett, távozása után, 2021-ben elért hatodik olimpiai sikerével minden idők legeredményesebb magyar női olimpikonjává vált. Tótka 2015-ben rögtön világbajnok lett kettesben 200 méteren, majd a következő két esztendő három, 500 méteres Európa-bajnoki elsősége után 2021 nyarán koronázta meg eddigi pályafutását, amikor előbb Poznańban Európa-, két hónapra rá Tokióban olimpiai bajnokságot nyert egyesben 200 méteren. Jelenleg ő a szakosztály „arca”. Rajtuk kívül a háromszoros Európa-bajnok Lucz Dóra neve emelendő még ki az elmúlt szűk egy évtizedből. Az egyesület legfrissebb aranyérme Dóra húgához, Annához fűződik, aki a 2021 szeptemberi koppenhágai világbajnokságon győzött az először kiírt vegyes párosban 200 méteren. Az Újpest kajak-kenu szakosztályához a fentieket is összegezve hat olimpiai bajnoki cím kapcsolódik. A legutóbbi, 2021 augusztusi felnőtt országos bajnokságot 12 aranyéremmel, a legeredményesebb klubként zárták, miközben az utánpótlás-nevelésben is jeleskednek: a Magyar Kajak-Kenu Szövetség több mint száz tagszervezete közül övék a negyedik legjobb műhely.

A címileg Árpád fejedelem útjai, de igazából Tímár utcai sporttelepet az elmúlt két évtized három nagy dunai árvize nem kímélte, az öltözőépület, illetve a hozzá tartozó kondicionáló terem és tanmedence folyamatos javításra szorultak. A 2013-as árvízi károk helyreállítása után kiépítették a létesítmény árvízvédelmét, 2014-ben pedig renoválták a főépületet, ekkor nevezték el a bázist Urányi-Fábián Vízitelepnek. 2019-ben került sor az egész telep renoválására, ekkor új épületrésszel is gazdagodtak, ahol tornatermet, továbbá egy teljes női szárnyat hoztak létre.

A klubvezetés fő távlati terve az, hogy az óbudai vízitelepe mellett saját bázisa legyen a Ráckevei(Soroksári)-Duna-ágon is, amivel közel 200 versenyzőjük számára még jobb feltételeket tudnának biztosítani.

A Honvéd kajak-kenu szakosztálya

A klubot 1949 végén a KAC (Kispesti Atlétikai Club) beolvasztásával alapították Kispesten, azzal a szándékkal, hogy a Honvédelmi Minisztériumnak önálló sportegyesülete legyen. Székhelye 1950-től napjainkig a Dózsa György úton található, ahol felállították a Honvéd sport századát, továbbá nyolc szakosztály működéséhez teremtették meg a feltételeket, köztük a kajak-kenuénak is. A munka a margitszigeti Sirály Csónakházban, valamint a mellette lévő dunai úszóházban kezdődött meg, a következő évtől pedig újabb úszóház is rendelkezésre állt, de azt a különváló evezősök 1953-ban elvitték magukkal a Kis-Dunára. 1957-ben a Budapesti Honvéd Sportegyesület (BHSE) ugyan feloszlatta a szakosztályát, ám az addig kialakult kajakos közeg a Kossuth Kajak Klub, majd fél esztendőt követően a Magyar Honvédelmi Sportszövetség keretein belül élt tovább. Ennek a társaságnak már 1950-től, tizenhárom éves korától tagja volt az Árpád Gimnáziumba járó Petróczy János, aki 1958-ban a kajak négyes tagjaként világbajnoki második lett 1.000 méteren, egy évre rá pedig a fentebb említett, újpesti Szöllősi Imrével párban Európa-bajnoki aranyérmes 10.000 méteren és ezüstérmes 1000 méteren Duisburgban. 1961 fontos mérföldkő két szempontból is: egyrészt Petróczy újabb Eb-aranyat szerzett (ezúttal a négyessel 10.000 méteren), másrészt a részvételével év végén, a margitszigeti úszóházban újraindították a Honvéd kajak-kenu szakosztályát. Az anyagi támogatás megvolt, de a mielőbbi eredményesség érdekében összeszedték a laktanyákból azokat az éppen szolgálatukat teljesítő kajak-kenusokat, akik korábban már jegyzett eredményeket értek el a sportágban. Petróczy még 1963-ban a szintén honvédos Egri Sámuellel együtt bronzot, 1966-ban pedig az újpesti triót (Szöllősi, Fábián, Ürögi) kiegészítve ezüstöt hozott haza a négyessel 10.000 méteren a világbajnokságról. Utóbbi vb-n a színtiszta honvédos Cseh Ferenc–Hazsik Endre kajakkettős bronzérmes lett 1.000 méteren.

A szakosztály a 70-es évek kezdetére leszállóágba került, és mindössze két versenyzőt adott a válogatottnak: az olimpiai második, világ- és Európa-bajnok kenus Petrikovics Gyulát és Hazsik Endrét. 1973-ban Hazsik lett a Honvéd kajak-kenusainak első profi szakosztályvezetője, akinek irányításával pár éven belül az ország, majd az egész világ legsikeresebb sportági egyesületeként építették újjá a BHSE-t. Újfent összegyűjtötték a honvédségen belüli tehetséges versenyzőket, akiknek olyan feltételeket tudtak biztosítani (pl.: felkészülési körülmények, külföldi utazások, lakhatás, de facto katonai szolgálatmentesség), hogy szinte csak az edzésekkel és versenyekkel kellett törődniük. Mindez akkora szívóerővel bírt, hogy sorban mentek át hozzájuk már világbajnok versenyzők is, ami további pozitív visszacsatolást eredményezett a sportolók fejlődése és a jövő szempontjából. Az 1976-os montreali olimpián induló kajak-kenu csapat versenyzőinek már több mint felét ők tették ki. Az újonnan érkezőkkel rögtön eredmények is párosultak: a Csepelről igazolt Rátkai János két (K-2 1.000 m, K-4 1.000 m), az Egyetértésből jött Bakó Zoltán egy (K-2 10.000 m) vb-aranyérmet nyert 1973-ban Tamperében. Rátkai a következő három vb-ről további érmeket, míg Bakó négy egymást követő vb mindegyikéről egy-egy (azaz sorozatban öt!) aranyat vitt haza. A kajak mellett kenu „fronton” is sikert-sikerre halmoztak: 1978-86 között Buday Tamás négy, Vaskuti István hat (ebből közösen három, 10.000 méteren) vb-elsőségig jutott az egyesület tagjaként. Vaskuti nevéhez fűződik a BHSE első kajak-kenu olimpiai bajnoki címe, 1980-ban Moszkvában (C-2 500 m).

A 80-as évek közepére kinőtték magukat a saját nevelésű fiatalok, a végül nyolc vb-elsőséget (1985-1991 között) begyűjtő Csipes Ferenc vagy a kétszeres vb-győztes Hódosi Sándor (1989), 1985-ben pedig csatlakozott a klubhoz Gyulay Zsolt (6x vb 1., 1986-1991) és Ábrahám Attila (5x vb 1., 1989-1993). E négy kajakos az 1988-as szöuli olimpián megállíthatatlannak bizonyult, ahol 1.000 méteren olimpiai bajnokok lettek, ahogy Gyulay egyéniben is 500 méteren. Eredményüket négy évvel később, Barcelonában mindkét versenyszámban ezüstre „cserélték”, de már Hódosi nélkül. A szakosztály margitszigeti vízitelepe az úszóházzal együtt az idők során leamortizálódott, így 1987-ben megkezdték a Hajógyári-szigeten, a volt honvédségi területen az új bázis kiépítését, amely két évig tartott.

1989 őszén indult meg új helyükön a szakmai munka, ahol az árvizeknek is „köszönhető” kisebb átépítéseket, felújításokat beiktatva a mai napig működnek.

A kenusok 1987-1995 között újabb sikerkorszakukat élték, mialatt Bohács Zsolt, Boldizsár Gáspár, Hoffmann Ervin, Pálizs Attila, Pulai Imre és Szabó Attila összesen tizenegy (4 db egyéni, 1 db kettes, 6 db négyes) világbajnoki győzelemig jutottak. A 90-es évek második felétől a kajakosoknál Beé István, Fehérvári Vince és Hegedűs Róbert révén érkeztek a vb-aranyérmek, egy kivételével mind 200 m-en. Ők hárman 1997-1999 között hét vb-címet szereztek a Honvéd színeiben (1 db egyéni, 3 db kettes, 3 db négyes), amihez Beé István 2001-2007 között további hármat tett hozzá. Edzőjük a 200 méteres távra specializálódott Séra Miklós volt, ahogy annak a Horváth Gábornak is, aki ma a BHSE szakosztály-igazgatója, a kajak négyessel 2000 és 2004 olimpiai bajnoka 1.000 méteren. Sydneyből rajta kívül a Pulai Imre–Novák Ferenc kenupáros is arannyal tért haza, míg Athénban a kajak négyessel Vereckei Ákos már a Honvéd versenyzőjeként szerepelt. Horváth, Vereckei, Kökény Roland és Kucsera Gábor 2005-2006-ban további három vb-elsőséggel (2x K-2 1.000 m, 1x K-4 1.000 m) bővítették a piros-fehér klub éremkollekcióját.

A 2000-es évek végével a hölgyek vették át a férfiaktól a stafétabotot. A saját nevelésű Csipes Tamara mellé 2008-ban Szabó Gabriella, 2009-ben Kovács Katalin és Kozák Danuta is az egyesülethez igazolt, akik nagyon hamar a férfiak sikereihez hasonlókat értek el. 2009-ben a kanadai Dartmouthban rendezett vb-n öt számban is első helyen végeztek, elsősorban a négy aranyig jutó Kovács révén. A következő két vb-n további négy-négy aranyat nyertek, de az igazi csúcsot a 2012-es londoni nyári játékok jelentette, ahol 500 méteren a győri Fazekas-Zurral kiegészült Kovács, Kozák, Szabó négyes, majd Kozák egyéniben is olimpiai bajnok lett. 2013-tól Szabó és Csipes szállította a további vb-aranyakat: előbbi 2015-ig, utóbbi 2021-ig ötöt-ötöt, és Csipesnél a sor még folytatódhat. Nevükhöz fűződnek a szakosztály legutóbbi olimpiai győzelmei: Szabó 2016-ban, 500 méteren a kettessel és négyessel, Csipes Rióban és Tokióban a négyessel diadalmaskodott. A nőknél Csipesen kívül a 2010-es évek végéhez közeledve Medveczky Erika (2018: K-2 1.000 m, 2019: K-4 500 m, K-2 1.000 m), Hagymási Réka (2017: K-2 200 m, 2019: K-2 1.000 m) és Farkasdi Ramóna (2017: K-2 1.000 m) tudott vb-elsőséget szerezni, míg a férfiaknál ugyanekkor Balaska Márk (2017, 2018: K-2 200 m). A klub legfrissebb vb-győztesei 2021-ből, Koppenhágából: Csipes kajak kettesben 500 méteren és Noé Bálint kajak egyesben 5.000 méteren. Fennállása során a versenyzői által gyűjtött 11 olimpiai aranyérmével és közel száz világbajnoki címével a Honvédé Magyarország legsikeresebb kajak-kenu szakosztálya. Küldetésüknek tartják, hogy minden jövőbeni nyári olimpián legalább egy bajnokot adjanak az országnak. Ebben nagy segítségükre lesz a 2021 decemberében bejelentett állami támogatás is (Honvéd Város Fejlesztési Program), ami második ütemében a Hajógyári-szigetn kajak-kenu edzőközpont kialakítását fogja biztosítani.

Két napja fekete kormot takarítok a teraszról. Maria szerint ez szélmalomharc. Várnom kéne. Türelmesnek kéne lennem. Petert és Irenét tegnap búcsúztattuk el. Ezen a szigeten mindenki csak átutazóban van. Kivéve a szomszédunkat, Sebastianót, ő itt született. Régen csend volt, szokta mondani, most nem tud aludni a zajtól. Zajong a jókedv. Azt mondom neki, hogy mi épp ezért jöttünk ide. Ha valaki nem lát rendesen, nagy szüksége van a hangokra. Sebastiano lát is, hall is, aludni viszont nem tud. Én sem tudok. De ezt nem mondom el senkinek. Reggel hatig bámulom a plafont. Majd alszol a sírban, mondom neki vigyorogva, miközben a teraszt söprögetem.

A fekete hamu vastagon lep el mindent. A műanyag kültéri asztalt és a székeket, a napernyőt, a térkövet. Az apróbb nyílásokat nagyon nehéz tisztára mosni a szivaccsal, ahogy a napernyő vásznáról sem jön le rendesen a sötétlő réteg. Egyik nap letörlöm, éjjel lefekszem, nem alszom a hangzavartól, reggel kimegyek, ugyanúgy fekete minden. Így képzelem a poklot. Konstans kis kellemetlenségek sorozatának. Az ember minden nap úgy érzi, megoldotta a problémát, aztán jön az ördög, összefeketéz mindent, és kezdődhet az egész elölről. Türelmesnek kéne lennem. Maria szerint a vulkánkitörés a világ egyik csodája, bizonyíték a természet megzabolázhatatlan erejére. Szerintem idegesítő, hogy nem tudom a teraszra teregetni a mosott ruhát.

Peter és Irene fájó szívvel vált el tőlünk és a szigettől. Szerettek volna még maradni. Jövőre újra meglátogatnak minket. Miután a buszuk elindul a repülőtér felé, mi lesétálunk a tengerpartra. A menekültek hajója még mindig ugyanott várakozik. Kitárt karok. Ez a szöveg olvasható a hajó oldalán. Az a hajléktalan férfi jut róla eszembe, aki „ingyen ölelés” feliratú táblával állt ki a Kálvin térre. Mindenki messzire elkerülte. Mondani kéne nekik valami megnyugtatót. Meg kéne mondani nekik, hogy meddig kell várniuk és mire. Hogy el tudják dönteni, akarják-e erre fordítani az értékes idejüket. Hátha inkább mást csinálnának. Mondjuk, iskolába járatnák a gyerekeiket. Esetleg sportolnának valamit, elmennének egy koncertre vagy fodrászhoz, a karrierjüket építenék, terveznék a nyaralásukat, bevásárolnának egy hétvégi kertipartihoz.

A menekültek arca kicsit fáradt már, de a szemükben remény csillog. Hamarosan új életet fognak kezdeni. Azoknak a barátaiknak, rokonaiknak, akiket nem lőttek le, nem robbantottak fel, akik nem fulladtak bele a tengerbe, már sikerült. Egy kicsit várni kell még, de már nem sokat. Megtanulnak németül, franciául, olaszul, spanyolul vagy angolul. Már el is kezdték, naphosszat duolingóznak a hajón, amikor nem megy el a wifi. Eleinte konyhai kisegítői állást vállalnak majd, amihez nem kell sok nyelvtudás. Zöldség-előkészítő, fehér és fekete mosogató. Buszsofőrök lesznek a londoni double deckereken, nápolyi kávézókban, párizsi pékségekben, düsseldorfi kisboltokban dolgoznak majd, a szerencsésebbek elhelyezkedhetnek a szakmájukban. Kapni fognak egy csomó rosszindulatú megjegyzést. A bőrszínükre, a vallásukra, a nyelvtudásukra. Arra a kérdésre kell majd folyton válaszolniuk, hogy miért nem maradtak inkább az országukban. A válaszukkal sosem lesz elégedett, aki épp megkérdezte. De nem bánják. Tudják, hogy a gyerekeiknek már jobb lesz, és az ő gyerekeiknek még jobb, az ő gyerekeikre pedig, akik a hajón várakozók dédunokái lesznek, igazán nagyon jó élet vár. Talán tényleg így lesz. Meg kéne nekik mondani, hogy meddig kell rá várniuk.

Maria szeretne még dolgokat megnézni. Minden nap kitalál valami új megnéznivalót. Egyik nap búvárokkal merülünk a tenger alá színes halakat nézni a kékségben. Egy másik nap nagy teljesítményű lámpája és egy nagyító segítségével különböző méretű és formájú dolgok textúráját tanulmányozza. Szerves és szervetlen anyagokat tesz a nagyító alá: csipketerítőt, muranói üvegnyakláncot, olajfa levelét, kétszersültet. A következő nap azt mondja, nézzük meg Caravaggio híres szirakúzai festményét, a Santa Lucia temetését. A Palazzo Bellomo felé indulunk, ahol a kép egy utazós blog szerint található. Végigjárjuk az összes termet, de a kép sehol. Kérdezzük a teremőröket, ők ezt a képet sosem látták itt.

A Santa Lucia al Sepolcro felé vesszük az irányt, ahol a festmény a Wikipédia szerint van. Mariát nagyon megérintette Santa Lucia története, aki önszántából vágta ki saját szemét és küldte el vőlegényének. Ezzel üzente meg, hogy eláll házasodási szándékától, és örökre ártatlan marad. A hoppon maradt vőlegény bosszúból kereszténységgel vádolta meg szegény, vak Luciát, akit végül egy hóhér torkon szúrt. Ez a nő a város védőszentje. Nyakából tőr áll ki, kezében egy tányér, rajta két szemgolyó. Úgy tűnik, az olaszok szerint semmi probléma nincs ezzel. Fennkölt dolog a szenvedés. Sőt, a szenvedés mértékével egyenes arányban nő a fennköltség mértéke. Lucia szenvedése igen-igen fennkölt. A hajón várakozó menekülteké nem az. Várni elvégre mindenki tud. Türelmesnek kell lenni.

A Santa Lucia al Sepolcro nevű külvárosi templomban a festmény reprodukcióját találjuk csak meg. Nagy vászon, rossz minőségű utánzat. Egy cikk szerint az eredeti kép 2009-ben átkerült a Santa Lucia alla Badia nevű belvárosi templomba, úgyhogy elindulunk oda. Ám ott sem találjuk. A biztonsági őr azt mondja, az eredeti a Santa Lucia al Sepolcróban van. Jelezzük, hogy onnan jövünk, ő pedig kissé ingerülten, kissé leereszkedően azt mondja, hogy akkor láttuk az eredetit. Mariát nézem, mindjárt elsírja magát. Kimegyünk a templomból, átölelem. Keservesen sír. Mintha ettől a képtől várta volna mesébe illő gyógyulását. Elvégre Santa Luciának is visszanőttek kivájt szemei, amelyek a történet szerint még sokkal szebben ragyogtak, mint korábban. Nem fog meggyógyulni. Ezt most értem meg én is, iszonyú erővel tör rám a felismerés. A gyomromba nyilal.

Este a görög színházban nyári előadást játszanak, Euripidésztől a Bakkhánsnőket. Az első sorba vettünk jegyet, hogy Maria jól lásson. Így mondjuk, de inkább úgy értjük, hogy lásson valamit. A bakkhánsnőket statiszták játsszák. Szép nők üvöltenek a színpadon. Illetve próbálnak üvölteni. Nagyon erőtlenül csinálják. Gyenge kiáltásukat mikroportokkal igyekeznek a technikusok felerősíteni. Teiresziász lép színre. Ember méretű, kerekeken guruló férfi álarc. Szeme két nagy nyílás, a színész kezei kandikálnak ki rajta. A guruló fej mindennek nekimegy. Nagyon vicces. Miért kell nekünk állandóan vakokat néznünk?

Santa Lucia sétál Szirakúza utcáin. Nem is. Két Santa Lucia sétál Szirakúza utcáin. Azt mondja az egyik: én aztán biztosan nem fogok férjhez menni. Mire a másik: akkor kaparjuk ki egymás szemét!

Két Santa Lucia kaparja ki egymás szemét Szirakúza utcáin. Arra megy Teiresziász és megkérdezi: mit csináltok? Mire a két Santa Lucia: kikaparjuk egymás szemét. Mire Teiresziász: ja, bocs, nem láttam.

Két vak Santa Lucia sétál Szirakúza utcáin. Szemgödrükből vér és genny szivárog. Arra megy Teiresziász és megkérdezi: nem láttátok véletlenül a gurulós álarcomat? Mire a két Santa Lucia azt válaszolja: nem. 

Két vak Santa Lucia sétál Szirakúza utcáin. Azt mondja az egyik: bocs. Mire a másik: miért kérsz bocsánatot? Mire az egyik: mert neked mentem. Mire a másik: nem jöttél nekem. Mire Teiresziász: semmi baj.

Két vak Santa Lucia sétál Szirakúza utcáin. Azt mondja az egyik: te, nekem visszanőttek a szemeim. Mire a másik: nekem nem.

Pentheusz úgy gesztikulál, mint egy primadonna, Dionüszosz ripacskodik. Ebből ma már biztosan nem lesz tragédia. Megint fájni kezd a gyomorom. Tompa fájdalommal kezdődik általában. Néha abbamarad. Ha nem, élesedni kezd. Most élesedik. A bakkhánsnők kiáltoznak, de olyan gyengén, hogy az elviselhetetlen. Szedjétek már össze magatokat, sziszegem. Maria meghallja, nevet, de a színpadon folytatódik ugyanaz az erőtlen nyivákolás. Ordítani kezdek a fájdalomtól. Vagy az idegességtől. Darabokra tudnám tépni Pentheuszt, Dionüszoszt, Teiresziászt, Kadmoszt és az egész hellén drámairodalmat. De főképp az összes bakkhánsnőnek mondott statisztát. Fájdalmas üvöltésem pillanatnyi zavart okoz a színpadon, mindenki felém fordul. A gyomrom viszont kicsit kevésbé fáj, úgyhogy a színpadra rohanok, feltépem a hosszú estélyiruhám, és tombolok tovább. Az ültetők és a műszak pedig hirtelen nem tudják eldönteni, hogy ez vajon a show része-e. Tanácstalanul mozgolódni kezdenek. Múlik a fájdalom. Mire felém indulnak, hogy levezessenek a színpadról, már egész jó. Abbahagyom az őrjöngést, várom, hogy kivigyenek. Türelmesnek kell lenni. De ők újra megtorpannak, ugyanis nem várt dolog történik: hatalmas nyílt színi tapsot kapok. Mélyen meghajolok, határozott léptekkel az első sor felé indulok, megfogom Maria kezét, és elhagyjuk a nézőteret. Kint eldőlünk a fűben. Vagy harminc percen keresztül nem tudunk megszólalni, annyira nevetünk. Tiszta fekete lesz a ruhánk, a bőrünk és a könnyektől nedves arcunk a vulkánból odaszállt koromtól. 

Sikerült visszafoglalni a rezervátumot? 

A helyzet az, hogy egyáltalán nem azt a világot éljük, amikor forradalmat lehet csinálni bármilyen téren. Nemcsak a magyar belpolitikáról beszélek, hanem itt van az állandó klímapara, plusz a világnak az az üzenete, hogy két perc múlva minden tökéletesen tönkre fog menni. Tehetetlenül állunk ezekkel a dolgokkal szemben.

Az egyetlenegy hely, amin az ember bármikor tud változtatni, legalábbis látszólag, az a szöveg, a fantázia. Ott az ember azt csinál, amit akar. Ezt nagyon szeretem.

Többféle módon megjelenik ebben a kötetben a címbe rejtett csavar, de az egyszerű megfejtése az, hogy a rezervátum maga a társadalom, ahol keretek közé vagyunk szorítva. Vannak jó keretek, mint például, nem ölünk meg senkit, csak mert nem szimpatikus, de vannak rosszak is, amelyekkel ugyan már megtanultunk együtt élni, de amelyeket ettől függetlenül rühellünk. Amikor már a keretek közé szorított kis játszótereket kell visszafoglalnunk, az nagy bajt jelez. Sokféle elnyomásban létezünk egyszerre és nincs túl sok lehetőségünk arra, hogy saját magunk fölött visszavegyük a kontrollt.

Szerinted mennyire sikerülhet ez?

Összességében azt gondolom magamról, hogy minden nehezítés ellenére szabad ember vagyok. Szabad ember vagyok, mert olyan környezetben élek, ahol a körülöttem élők megengedik nekem, hogy szabad döntéseket hozzak, de más a helyzet azoknál, akik mélyszegénységben élnek. Egy olyan fiatalnak, aki mélyszegény családban nő fel, sokkal kevesebb döntési lehetősége van, és nyilván nála milliárdszor több lehetősége van annak, akinek az anyagi helyzete adott esetben megengedi. Azt hiszem, hogy Mészáros Lőrinc szabadabban hozza a döntéseit. Bár a franc tudja. Az oligarcháknak se lehet könnyű.

Mi lendített el az írás felé? Eddig kritikusként, szerkesztőként, újságíróként ismertünk, hogy indult be ez a folyamat?

Az egyetemen a barátaim mind írtak. Az egyik legjobb barátom, Németh Bálint, például verseket írt – ez mindig inspirált. Az egyetem után egy időre elült bennem ez a dolog, az újságíró identitásom kezdett erősödni. Aztán egyszer csak, nagyon bagatell ez az egész történet, volt egy párkapcsolati kínom, amit nem tudtam magamból jól kiadni. Terápiaként megírtam egy szöveget, és az jó szöveg lett. Elküldtem az ÉS-nek, lehozták, és akkor úgy éreztem, hogy ezzel továbbra is foglalkoznom kellene. Aztán a független mentorhálózat is sokat segített, Kiss Tibor Noéhoz jelentkeztem, és a közös munka rengeteget adott. Hosszú idő alatt készült el ez a könyv, összesen nyolc év alatt. Nagyon fura, hogy a végén állt össze a kép: ez a kötet a szabadságról szól. Úgy látszik, hogy az elmúlt nyolc évben, engem a szabadság kérdése érdekelt.

Időről időre felmerül az emberben, nagyjából minden kétharmad után, hogy vajon melyik lesz az a pillanat, amikor innen elmegy.

Azt hiszem, nekem a válaszom az, hogy amikor már nem tudok szabadon dolgozni a kultúrában egyáltalán – mert most azért még vannak erre lehetőségeim –, és el kell mennem olyan munkát végezni, amihez egyébként nincs is kedvem, meg affinitásom, mert olyat az olasz tengerparton is tudok csinálni.

És írni is.

Nagyon szeretném, ha a szépirodalom mindig megmaradna az életemben, de az nem kecsegtet, hogy ebből meg lehet élni. Nagyon kevés olyan író van Magyarországon, aki az írásból él. Muszáj mellette valami mást is csinálni. Nekem ez a kulturális újságírás egyelőre, aztán majd meglátjuk.

Kritikusként milyen érzés a másik oldalon állni? Nem izgultál azon, milyen lesz a könyv fogadtatása?

Nagyon érdekelt. Ha az ember állandóan azzal foglalkozik, hogy elmélyed mások alkotásaiban, és igyekszik összerakni az alkotói szándékot, megalkotni saját olvasatait, akkor nagyon érdekes az, hogy mások ezt hogy csinálják az ő szövegeivel. Pozitívan vártam a kritikákat. Persze, nem tudom, mit mondanék, ha a kötetnek a fogadtatása nem lett volna ennyire szuper. Valószínűleg lenne bennem egy kis tüske, de nagyon szerencsésen alakult, nagyon-nagyon szépeket írtak róla a kollégáim, és összességében baromi elégedett vagyok.

Miért pont a Leszámolás Bukowskival lett a nyitó novella, ami egy nagyon kemény, megosztó, ugyanakkor nagyon vicces szöveg?

Volt olyan kritikus, aki azzal indított, hogy elolvasta ezt a novellát, és be akarta vágni a könyvet a sarokba, de milyen jó, hogy végül is folytatta az olvasást. Arra gondoltam, és ebben a szerkesztőim, Szegő János és Kiss Tibor Noé is megerősített, hogy ezzel kell nyitni, mert felvillant valamit abból, ami később a kötetben történik.

Szó van benne a testnedvekről, függőségről, művészetről, az alkotás nehézségeiről, feminizmusról stb. Egyébként ez lett a popslágerem. Egyszerűen azért, mert nagyon vicces.

Ha már feminizmus, nem ugrottak neked a Keep Your Woman at Home miatt?

Lehet úgy olvasni ezt a novellát, mint egy áldozathibáztató szöveget, de szerintem a bántalmazó kapcsolatnak pontosan ez a dinamikája, így épül fel: elfogadjuk a helyzetünket. Annyira közel vannak hozzánk a falak, és annyira nem tudjuk elképzelni, hogy azon kívül mi van, hogy beleragadunk, és megpróbáljuk belőle a legjobbat kihozni. Az pedig, hogy mi a legjobb, amit ki lehet hozni egy bántalmazó kapcsolatból, elég véleményes. Nem csak elítélni kellene a bántalmazót, hanem az áldozatoknak utat mutatni, hogy felismerjék a helyzetüket és továbbléphessenek.

A variációk a toleranciára – ez volt az ÉS-be először elküldött, és a kötetben is megjelent novella. Te mennyire vagy toleráns?

Most már nagyon toleráns vagyok, de hát könnyű egy olyan élethelyzetben toleránsnak lenni, ahol hellyel-közzel megkapok mindent, amire szükségem van. Amikor azt a szöveget írtam, akkor jóval kevésbé voltam toleráns. Ahogy az ember egyre idősebb lesz, úgy nő a toleranciaszint, és sokkal megengedőbb, megbocsátóbb tud lenni bizonyos helyzetekben. Azért az igazságtalanságot, azt nagyon nem szeretem, még mindig.

A Baltazár Színházbeli munkád hogyan került a képbe?

Huszonkét éves voltam, amikor egyszer eljutottam a később mostoha körülményeiről elhíresült gödi sérült otthonba. Borzasztó állapotokkal találkoztam ott, és nagyon nehéz élethelyzetekkel, amiket nem bírtam el, szabályosan elmenekültem onnan. Levizsgáztam morálból, és évekig bántott utána az eset. Amikor épp munkát kerestem, és meghallottam, hogy a Baltazár Színház állást hirdet, úgy éreztem, hogy ez egy jel, és most kicsit jóvá tehetem a korábbiakat. Persze, a Baltazár Színház nagyon más, mint a gödi otthon volt: a főleg Down-szindrómás színészek támogató családi környezetből érkeznek és maga a színházi munka is önfejlesztő folyamat számukra.

Nagyszerű és tehetséges emberek ők, akiktől nagyon sokat tanultam az elmúlt három évadban, és akiket rettentően meg is szerettem.

Most azonban otthagyom a társulatot, mert több időt szeretnék fordítani az írásra.

Hogy állsz a most készülő regényeddel? Az Anziksz olvasói annyira VIP-k, hogy két részletet is olvashattak már belőle.

Nagyon örülök, hogy megjelentek az Anzikszban belőle részletek, mert amikor az ember elkezd írni egy nagyobb lélegzetű szöveget – ugyanis ez egy regény lesz, és még soha nem írtam regényt –, állandó bizonytalanságban van, hogy amit csinál, vajon kifelé hogy fog mutatni. 

Az európai, a nyugati felelősségvállalásról szeretnék írni, arról hogy mit jelent az, ahogy Orbán Viktor szokta mondani, hogy a keresztény kultúrkör részei vagyunk. Írtam már a Rezervátum visszafoglalásában is, az Apokrif című szövegben a menekülésről, a menekült kérdésről. Ami a legjobban felidegesített engem a utóbbi 10 évben, az egyértelműen az, ahogy a 2015-ös menekültválságra reagáltunk. Ahogy Európa reagált, és különösen, ahogy mi, magyarok. Én most arról szeretnék írni, hogy ha a világ jobb részén élsz, az milyen felelősséget ró rád, és hogy mit jelent az áldozathozatal keresztényi értelemben – vagy létezhet-e ilyesmi egyáltalán 2022-ben a hedonizmus Európájában. 

Volt egy menekült hajó, ami Szicília partjainál vesztegelt három hétig, mert Matteo Salviniék nem engedték kikötni. Úgy éreztem, hogy valami ott nagyon összesűrűsödik abban a képben, így a szövegem is ebből indult ki.

Reményeim szerint Palermóban, a nyár végén fogom befejezni a könyvet. Remélem, sikerül, mert itthon egyáltalán nincs időm írni. Tavaly a barátommal, aki drámaíró, elhatároztuk, hogy minden évben kiveszünk egy hónap szabadságot, amikor elhúzunk az országból, és nem foglalkozunk mással, csak az írással. Az alkotófolyamatnak kell, hogy intenzív legyen. Jó lesz kiszakadni a mókuskerékből, és csak azzal foglalkozni, ami a leginkább érdekel.

AZ IBS története legalább két részre osztható: az Óbuda előtti és az óbudai időszak. Mik a legfontosabb változások?

Az IBS a kezdetektől egészen 2012-ig az Oxford Brookes University egyetemmel volt stratégiai partnerségben. Utána a University of Buckingham-mel alakítottunk ki hasonló kapcsolatot, a 2014-es óbudára költözésünkkel nagyjából egyidőben zajlott a váltás. Vagyis az IBS története valóban két korszakra osztható fel. Jelentősek a változások. Egyrészt a környezetváltozás, ami az előző helyünk hegyvidéki, budapesti léptékkel zöldnek számító világához képest is előrelépés a Duna közelségével, az oktatási helyszínül is szolgáló parkkal együtt. Másrészt az oktatás helyszíne: gyakorlatilag a gázgyár épületeinek csak a külső struktúráját megtartó, de oktatási célokra átalakított épületbe költöztünk, ami a korábbi Tárogató úti létesítménynél sokkal alkalmasabb arra, hogy oktatási célokat szolgáljon.

Volt abba beleszólásotok, hogyan nézzen ki az új székhely?

Abszolút. Az épület még felújítás előtt állt, amikor megalakult a költözési bizottság, sok mindennel kapcsolatban volt beleszólásunk. Én ugyan nem voltam tagja, de a kollégáim közül többen nagyon szép emlékeket ápolnak a költözési bizottsággal kapcsolatban. Amibe aktívan bekapcsolódtunk, az az oktatási termek kialakítása. Három épületünk van, az adminisztratív épület, ahol javarészt az oktatásszervezéssel, kiszolgálásával foglalkozó kollégák dolgoznak, az oktatási épületünk, a saját képünkre formált tantermekkel, és van a harmadik, amelyben a könyvtár és az informatikai részleg van. És mind a háromnál jeleztük, hogy mire van szükségünk, miben térnek el a gázgyártást segítő létesítmények az oktatásiaktól.

Óbuda szempontjából fontos kérdés,  hogy a diákok, a tanárok, egyáltalán az IBS mennyire él itt. Mennyire hódítja meg magának Óbudát az IBS?

Ha egy intézmény elköltözik valahova, akkor a hosszabb távon elkötelezett munkavállalók előbb-utóbb követik a munkahelyüket. Többen voltak, akik a város másik végéből átköltöztek Békásmegyerre, van, aki a Rómain, 10 percre innen bérel lakást, a munkatársak közül egyre többen laknak a kerületben, és ez jelentősen növeli az óbudai tudatot.

Én magam itt születtem, aztán eltűntem a VII. kerület süllyesztőjében, de most megint itt lakom.

Az óraadóknál kevésbé érezni ezt az elköteleződést, nem töltenek annyi időt itt. A hallgatók? Hát igen, a hallgatóknak az a baja, hogy a parkban vagy a közelben nincs mit csinálni. Idejönnek tanulni, még az is lehet, hogy leülnek a fűre, meg lejönnek a kantinba, vesznek egy kávét, de aztán el fognak menni, mert mit csináljanak itt.

Könyvtárazzanak!

Könytárazzanak, igen, ezt mi is mondjuk nekik.

A Graphisoft Parkban számtalan cég dolgozik, elképzelhető, hogy a hallgatók egy része az IBS elvégzése után itt fog dolgozni. Vannak együttműködési programok az iskola és a cégek között?

Az együttműködésben nem feltétlenül segít a közelség. A hosszabb távú együttműködések legtöbbször emberi kapcsolatokon, ismeretségeken múlnak, és ha valakinek, például a Váci úti irodaházban van a cége, akivel jó kapcsolata van, az oda fog projektet vinni, nem pedig ide, a parkba. Az IBS vezetésében sokszor felmerül a parkkal való intenzívebb kapcsolat, a karrierirodánk és a vállalati kapcsolat központunk vezetői rendszeresen körbejárnak a parkban és egyrészt elmondják az IBS kínálta lehetőségeket, a gyakornoki programjainkat, másrészt a parkban lévő cégeknek is megadjuk a kedvezményes lehetőséget, hogy megjelenjenek az úgynevezett Big Day-en, ami az álláskeresési napunk.

Gondolom, a Covid átalakította az iskola szabadtéri és zárt terű rendezvényeit…

A járvány sújtotta első diplomaosztónkról tudtuk, hogy meg lehet szervezni, de abban nem voltunk biztosak, hogy nem lesznek megint lezárások. Ezért nem mertük a szokásos helyünket, az Óbudai Társaskört kibérelni, és itt, a parkban tartottuk az eseményt. A kis kerti amfiteátrum alkalmasnak bizonyult az ünnepségre, más kérdés, hogy a hallgatók közül néhányan nem találtak egyszerre elegáns és kertkompatibilis öltözetet, és kiderült, hogy magassarkúban nehéz egyensúlyozni a fűcsomók között. Jövőre visszatérünk a Társaskörbe.

Az IBS szomszédságában vannak a híres gázgyári tornyok és az a hatalmas park, ami a szennyezettsége miatt elzárt.  Van bármilyen elképzelésetek a szép, de veszélyes területtel?

Egy oktató kollégámról tudok, aki az utóbbi években rendszeresen feladja a diákoknak feladatként, hogy a barakk gyárépülettel kezdjenek valamit. Teammunkában kell a félév végére letenniük az asztalra megvalósítható ötleteket és hozzá tartozó üzleti terveket. Tehát nem a szennyezettség megszüntetésére vonatkoznak ezek az elképzelések, hanem a gyárépületek hasznosítására.

Nem teljesen elrugaszkodva az előző kérdéstől: egy felsőoktatási campusnak elengedhetetlen része a sportolási lehetőség, illetve a konferenciák, tudományos-szakmai találkozók helyszínének biztosítása. Hogy álltok ezzel?

Az egész oktatásunk arra épül, hogy kis csoportokban, 15-20 fős szemináriumi keretek között dolgozunk, ha bármiféle nagyobb létszámú előadást kell megszerveznünk, azt az online térben tesszük. A hallgatók akkor és úgy nézik meg, amikor és ahogyan akarják, ahogyan illeszkedik a képzési programjukba. A legnagyobb termünk nyolcvan fős, úgyhogy nagy konferencia előadást nem lehet nálunk tartani, de ha az IBS világához tartozó üzleti-gazdasági, többszekciós konferenciáról van szó, azt a kisebb termeinkben meg tudjuk szervezni. Ha nagyobb, a Graphisoft Park cégeit is érintő tudományos és/vagy üzleti eseményre gondolunk, akkor a parkban található nagyobb rendezvénytermeket is tudnánk használni. Sajnos ilyen nagy együttműködésre még nem került sor, de állunk elébe. Ami a sportolási lehetőségeket illeti, itt is a hallgatói érdeklődés, vagyis ebből a szempontból megrendelés határozza meg az IBS sportklubjait.

Volt már foci, kispályás foci, kosárlabda, és azokban az években, amikor nagyobb számban voltak dél-ázsiai diákjaink, krikett klubunk is volt.

2021-ben, a járványtól leginkább szűkre szabott évben volt 30 éves az iskola. Hogyan ünnepeltetek?

A koncepció az volt, hogy a pandémiára való tekintettel olyat szervezzünk, hogy ha nem oldható meg a személyes jelenlét, akkor is történjen valami. Úgy gondoltuk, hogy inkább próbáljunk meg valamit adni a harmincadik születésnapunkra, mint kapni a közösségtől. Végül harminc, az IBS-hez valamilyen módon kötődő civil szervezettel és NGO-val léptünk kapcsolatba.  Ezeket részben korábbi hallgatóink csinálják, vagy részt vesznek a működtetésükben, Amit kínálni tudtunk nekik, az az, hogy az IBS kapcsolathálózatát kihasználva a közösségi oldalakon közösen megjelenünk velük és megjelenési lehetőséget adunk. Néhány szervezetnél személyes jelenlétet is igénylő kapcsolatfelvételt sikerült megszervezni.

Diákokat is toboroztak önkéntesnek a civil szervezetek?

Még ez is lehet, mert az ünnepi események után is kapcsolatban maradtunk a civilekkel. Az ukrán háború miatti menekültválság kezdetekor jelentkeztünk a Menedék Alapítványnál, ahol egy régi kollégánk dolgozik, az önkéntesnek álló hallgatókat odairányítottuk, hogy valóban szervezetten tudjanak segíteni, ne csak a pályaudvarokon tébláboljanak.

Óbudai civil szervezetekkel is felvettétek a kapcsolatot?

Tudatosan akarunk Óbudához kapcsolódni, így az Aquincum-Mocsáros Egyesületet hívtuk, hogy tartsanak egy előadást, a Fák a Rómainnal csónakház bejáró sétát szerveztünk.

Az oktatásba mennyire épült be a civil szervezetekkel foglalkozás?

Személy szerint mint oktatási rektorhelyettes célom, hogy amikor üzleti menedzsmentet, vezetés-szervezést tanítunk, akkor gondoljunk az NGO-kra is, hiszen itt ugyanúgy szervezetekről beszélünk. Egyrészt a gondolkodási hatókörünket tágítjuk ezáltal, másrészt a hallgatók számára kínálunk karriermintát. Lehet civil szervezetnél is dolgozni, alapíthattok társadalmi vállalkozást is. A másik oldalró lpedig az egyesületek, alapítványok is megtalálják a számukra hasznos tudást, kapcsolódást az IBS-ben.
Az IBS30 legnagyobb eseménye a Menedék Alapítványhoz kötődik, még a háború kitörése előtt arra kértük őket, hogy a felhalmozott tapasztalatukat, tudásukat használva beszéljenek a hallgatóknak arról, hogy Magyarországon a letelepedéshez, a hallgatói léten túli élethez mire van szükség, milyen információk lehetnek hasznosak.

Mikor láttuk, hogy ez kezd működni, akkor nyitottunk az ország összes egyeteme felé, mindenkinek lehetővé tettük a részvételt a Menedék előadásain.

Hirtelen megugrott az érdeklődők létszáma, és nagyon pozitív visszajelzések jöttek arról, hogy ez milyen hasznos volt, mennyire nehéz erről információt találni Magyarországon. Hiába van nekünk is egy nemzetközi hallgatókért felelős emberünk a Hallgatói Központban, ő segít a vízumügyintézésben az elején, de hogy azután mi történik, az eddig egy fekete doboz volt, ráadásul sok-sok magyar nyelvű szöveggel bélelve.

Mi az, amit ebből a másfél-két év pandémiás időszakból továbbvisztek magatokkal? Kiderült, hogy mégis inkább személyesen szeretnek tanítani és tanulni az emberek; de lehet, hogy van olyan tudásátadó csomag, amit a kényszermegoldásokból, virtuális oktatásból  be lehet emelni kiegészítő elemként a normál működésbe?

Elsősorban a készséget tudjuk továbbvinni, ami korábban nem volt. Két éve egy technikától irtózó oktatónak nem tudtad azt mondani, hogy oszd meg az óravázlatot a diákokkal, kapcsold be a kamerát, hogy a hiányzók később visszanézhessék az órát, tartsál online konzultációkat, de most minden további nélkül megteszik, sőt, már mondani sem kell. Oktatástechnikai szempontból egy év alatt tíz évet haladtunk előre. Ezek összességében apró változások, de életminőség szempontjából nagyon fontosak, hatékonyabbá lehet tenni a hallgatók és az oktatók közötti együttműködést. Ami oktatási szinten komoly újítás volt, ezért meg fog maradni, az a tükrözött tanterem, amit az első pandémiás félévben vezettünk be. Kettévált a tudás átadás módja: az egyirányú, elsajátításra váró tudást tankönyvből, szakkönyvből, jegyzetből, netről is be lehet szerezni.

Amihez össze is kell gyűlni, találkozni, az a többirányú tudás. Éppen ezért a szemináriumokra már egy minimális felkészültséggel kell jönni, hogy részt is tudj venni a beszélgetésekben, vitákban.

Természetesen nem tudom azt mondani, hogy ez tökéletesen működik, nagy a különbség a mester és az alapszakos hallgatók között, a korkülönbség miatt is, a munkatapasztalatok miatt is, amivel már rendelkeznek. A középiskolából kikerülő diákok számára a legtöbb esetben a tudás megszerzésének aktív módja újdonságnak számít. A folyamatnak valahol a közepén járunk: már rutinosan meg tudjuk tartani az órákat online, és az iskola ebben technikailag maximálisan segítőkész, de még nem mindig tudjuk végiggondolni mint oktatók, mint tárgyfelelősök, hogy mi lenne az adott tárgyhoz, témához a legjobb oktatási megközelítés, ami kiszolgál bennünket, és ami a tanuláshoz vezet. Ennek része lesz az, hogy kidolgozunk egy tréninget mind a hallgatók, mind az oktatók számára.
Újra kell tanulnunk a tanítás és tanulás módját.

Helyi érdek, helyi érdekű vasút

„A vágányok felől nézve sokkal barátságosabbnak tűnik az állomásépület. Még nemzetiszínű zászlót is kitűztek a homlokzatára, graffitiknek nyomát sem látni, már-már megható ez a rendezettség. A legörömtelibb mégis az, hogy ilyen makulátlan, vajszínű olajlábazatot (mustársárga csíkkal) utoljára 1971-ben láttunk, amikor nagyapa kifestette a konyhát. Lehet ezt fokozni? Úgy tűnik, igen. A 10.16-ra ígért vonat 10.16-kor érkezik. Igaz, rajtunk kívül nincsen sem fel-, sem leszálló, ahogy az ilyen környéken természetes” – írtam tizenkét évvel ezelőtt („A semmi ágán ül”; Magyar Narancs, 2010. december 16.), amikor először jártam az Óbuda vasútállomáson. Azon a helyen, amelyről okkal feltételezhető, hogy nem is Óbudán van, ha meg mégis, akkor a lehető legtávolabb mindentől. Óbuda vasútállomás valóban a III. kerületben van, de ott, ahol a madár sem jár. Ez persze csak ma tűnik különösnek. A 19. századi vasútépítések idején, amikor egyértelműen a teherszállításnak állt a zászló, magától értetődő volt, hogy az állomásépületet a település határában építsék, ne kelljen a földekről, a bányákból, a gyárakból a belvárosba vinni a szállítanivalókat. Óbudával is ez volt a helyzet. Míg a vasúti személyszállítás (nagyszabású teherforgalommal kiegészülve) az 1888-ban átadott Filatori gát – Szentendre HÉV-vonalon jelentősnek volt mondható, a következő óbudai vasútnál, amely hét évvel később indult útjára, már kevésbé.

De „óbudai vasút” helyett mondhatnánk itt is HÉV-et. A 19. század végén ugyanis a „helyi érdekű vasút” még nemcsak a Budapestről az agglomerációba tartó zöld vonatokat jelentett, hanem sokkal többet. 

A helyi érdekű vasutak elterjedése egy kormányzati akció eredménye volt, amely mindenféle könnyítésekkel lehetővé tette, hogy sokkal olcsóbban lehessen vasutat építeni, mint korábban. Az 1880-ban született „XXXI. törvénycikk a helyi érdekü vasutakról” olyan tőkebefektetésre ösztönző elemekkel volt teli, mint a jelentős állami hozzájárulás, a kevésbé szigorú szabályok, olcsó vasúti építőanyagok biztosítása, helyi közmunka stb. Ettől kezdve már nemcsak a néhány nagy vasúttársaságnak volt lehetősége jelentős vonalakat kialakítani, de a gazdasági sikerre áhítozó települések, helyi vállalkozók és földesurak számára is megnyílt a pálya, hogy helyiérdekű vasútjaikkal rácsatlakozzanak a fővonalakra.

Így volt ez 1888-ban, a szentendrei HÉV megnyitása után, és így volt az 1895-ben átadott Óbuda – Kenyérmező (ma: Esztergom, kertváros) szakasz esetében is, amelynek tulajdonosa a Budapest – Esztergom – Füzitői helyi érdekű Vasút Rt. volt, amely már a nevével is jelezni kívánta, hogy merre jár. A cég történetében nem az 1895-ös epizód volt az első. Ennek a HÉV-nek az első szakaszát 1891 novemberében avatták fel az Esztergom – Almásfüzitő közötti 42 kilométeres pályával, majd fél évvel később a Tokod – Annavölgy és Pálinkaház megállóhely közti 8,2 kilométeres pályát is átadták, ami „előre megfontolt” szárnyvonalként üzemelt – feltéve ha az utasok nem ragadtak a hangzatos nevű végállomáson… A fővárosi kapcsolat két évvel később vált aktuálissá, amikor Zichy Nándor gróf és „érdektársai” is engedélyt kaptak, hogy „a MÁV Budapest – Angyalföld állomásából kiágazólag Esztergom mint forgalmi végpont irányában” kezdjék fektetni a síneket. A korabeli szerződés szerint Zichyék kötelezettséget vállaltak, hogy az „Esztergom – Almásfüzitői Helyiérdekű Vasút Tokod, illetve Kenyérmező állomásáig vezetendő helyiérdekű gőzmozdonyú vasutat a Kenyérmező – Esztergom vonalrész együttes használatával megépítsék, és engedélyük tartalma alatt folyamatosan üzletben tartsák”. A vállalkozók egy három kilométeres szárnyvonalat is építhettek Dorog és a Drasche-bányatelep között, aminek azért volt különös jelentősége, mert az esztergomi HÉV budapesti bővítését elsősorban azért kapacitálták, hogy a dorogi szenet könnyebben szállíthassák a fővárosba. 

Elkülönülve

Ahogy a szerződésből is kitűnik, az építkezés összes szereplője ideiglenesnek tekintette, hogy Óbudáról induljanak az esztergomi HÉV-ek. Ekkor már megkezdődött az építkezés, egy évvel később pedig át is adták az új vasúti hidat – amit ma Újpesti vasúti hídnak nevezünk –, így a vonat Pestre is átjutott. Noha a szerződésben azt írták, hogy a „MÁV Budapest – Angyalföld állomásából kiágazólag” kezdődik a HÉV-vonal, a valóságban ez azt jelentette, hogy a vonatok egészen a Nyugati pályaudvarig közlekedhettek. Ráadásul a MÁV az új vonalat a jobbparti körvasúttal is összeköttette. Erre a szén és egyéb nyersanyagok, termékek budai gyárakba, piacokra való eljuttatása miatt volt szükség, de e vágányzati kapcsolat kapóra jött a szentendrei HÉV-et üzemeltető Budapesti Közúti Vaspálya Társaságnak is. Ahogy írtuk is, 1895-ben a szentendrei HÉV járatai ekkor még a Filatori gáttól indultak, amelyhez csak rendkívül nehézkes csatlakozást tudtak biztosítani. (Bővebben: Lóvasút és gyorsvillamos; Óbudai Anziksz, 2020 ősz-tél.) De miután meg tudtak állapodni a MÁV-val abban, hogy a Margit híd budai hídfőjéig tartó pályát ők is használhassák, a szentendrei HÉV-ek budai végállomását a Pálffy (ma: Bem József) térhez helyezhették át.

Ettől kezdve a szentendrei és az esztergomi vonalak valamiféle szimbiózisba kerültek – még úgy is, hogy tulajdonosaik és a Magyar királyi Államvasutak más-más érdekek alapján képzelték el a cégek működését.

Ezen összekapcsolódás inkább a teherszállításban jelentkezett, de nem kizárólagosan. Például az 1900-as menetrend szerint nemcsak a Nyugatiból, hanem a Császárfürdő elől is indultak vonatok Esztergomba, vagyis egy darabig (az aquincumi elágazásig) együtt közlekedett a szentendrei és a füzitői HÉV. Persze száguldásról ekkor még nem beszélhetünk: az 6.16-kor induló vonat félóra alatt ért Óbuda vasútállomásra, Esztergomba pedig csak 9 órakor, vagyis a menetidő 14 perc híján 3 órás volt. Érdekességként említhető az is, hogy voltak olyan tervek is, hogy „Óbuda állomásból kiágazólag Üröm, Pilisborosjenő és Csobánka érintésével, Pilisszentkereszt községig vezetendő szabványos, esetleg keskenyvágányú villamos üzemű helyi érdekű vasútat” létesítsenek. Ezt a jogot a Budapest – Esztergom – Füzitői helyi érdekű Vasút Rt. szerezte meg, de 1906-ban átadta a Magyar helyi érdekű vasutak Rt.-nek, amely 1918-ban átruházta a Magyar gazdasági és kisvasúti Rt-re, ahol örökre asztalfiókba zárták a nagyívű elképzelést. Egyébként a szentendrei HÉV-nél is terveztek egy Pomázról kiágazó szárnyvonalat Csobánkára, de abból sem lett semmi.  

Az esztergomi vonalat 1931-ben vette birtokába a MÁV, az eredeti üzemeltető társulat pedig „Esztergomi Szénvasút” néven teljesen átállt a szállítmányozásra. A MÁV beavatkozására azért is volt szükség, mert a nagy gazdasági válság nyomán a személyforgalom igen csekély  volt, és ezen mindenféle kedvezményekkel sem tudtak segíteni. Ráadásul a vonatnak a negyvenes években már jelentős konkurense akadt az autóbusz képében, amely több mint 70 éven keresztül sokkal könnyebb eljutást biztosított a fővárosból Esztergomba Óbudán keresztül.

Omlásveszély

Noha bizonyos feljegyzések szerint a vasút megjelenése hatalmas lökést adott a Dorog felé terjeszkedő agglomerációnak, az időközben 2-esre átszámozott (az 1-es vonal a Budapest – Győr – Bécs) esztergomi vasút virágkora annak ellenére is az ötvenes évekre tehető, hogy Rákosi Mátyás állítólag Dózsafalva néven Doroghoz akarta csatolni Esztergomot. A bányászat, illetve a füzitői szakaszra eső gyárak miatt hatalmas forgalmat bonyolítottak errefelé, és ebből ugyan Óbuda is jócskán kivette a részét nyolcvágányos teherpályaudvarként, ám ez a vasút – talán a távoli állomás miatt – valahogy sosem tudott óbudaivá válni. Messze volt, lassú volt. Valójában csak a közeli termelőszövetkezet Pilisborosjenőről, Pilisvörösvárról stb. bejáró dolgozói utaztak rajta, de a többség a buszt választotta. „1975 nyarán a Hámán Kató Fűtőházban egyszerre tizennégy új M41-es dízelmozdony döglött be a hajtómű csapágy hibája miatt, és újra 424-esek viszik a vonatokat Lajosmizsének, Veresegyházának, Esztergomnak. Választhatok, melyik vonattal akarok elmenni: az esztergomi mellett döntök” – írja Moldova György az Akit a mozdony füstje megcsapott című riporkönyvében, majd azon méltatlankodik, hogy Esztergomban „a mozdonyvezető megfordul a géppel, aztán elmegy ebédelni”, míg „egy régi mester ilyenkor minden idejét a tisztogatásra fordította volna, végigvizsgálja a tömítéseket, szelepeket”. Való igaz, hogy a 2. világháború előtt a mozdonyvezetők fekete keménykalapot és fehér glaszékesztyűt hordtak, a piszkos munkát pedig a fűtőknek kellett végezniük, de a 2. világháború utáni évek véget vetettek az efféle megkülönböztetéseknek.

Budapest ostroma idején a németek felrobbantották az újpesti vasúti hidat, így a vonatok nem tudtak átmenni Pestre, ezért végállomásuk pár évig állandó jelleggel (láttunk már ilyet) a Császárfürdő elé került. A magyar vasút történetének egyik legnagyobb katasztrófája is itt történt: 1952. december 26-án, reggel 6 óra 39 perckor helytelen váltóállítás miatt a szentendrei HÉV motorkocsija egy várakozó 324-es gőzmozdonyba rohant, amely az esztergomi kocsikat vitte volna. A balesetnek 26 halálos áldozata és 59 sérültje volt, a vétkesnek kikiáltott váltóőrt két nap múlva statáriális bíróság elé állították és még aznap kivégezték. Noha az eset későbbi rekonstrukciója során kiderült, hogy a munkakörülmények korántsem voltak ideálisak és szinte kódolva volt egy efféle baleset, 1955-ig minden maradt a régiben.

Ha itt véget érne a történet – de elmehetnénk majdnem az ezredfordulóig  –, az óbudai (esztergomi) vasutat simán el lehet intézni azzal, hogy „szóra sem érdemes”. De a 21. században megkezdődtek mindenféle törekvések az esztergomi vonat korszerűsítését illetően, ami nem mondható sikertörténetnek, ám a befektetett tengernyi pénz megtette hatását, és mára a felújított pályának és a korszerű járműparknak köszönhetően sikerült elérni a réges-régi célkitűzést, ami másutt magától értetődő: gyorsabban eljutni vasúttal a célállomáshoz, mint busszal. Nos, a jelenleg érvényes menetrend szerint a Nyugatiból 1 óra 5 perc alatt ér a vonat Esztergomba, a 800-as számot viselő távolsági busszal viszont az út az Árpád híd pesti hídfőjétől 10 perccel tovább tart. (A vasút számára azonban rossz hír, hogy az esztergomi állomás ugyancsak a város szélén van, ahonnan jóval több mint 10 perc kell, hogy az ember eljusson a belvárosba. Például a buszvégállomáshoz.) Újdonság az is, hogy 2020 óta Rákos állomásról is indítanak vonatokat, amelyek Piliscsabáig közlekednek. De a vasúti fejlesztésből Óbuda is részesült: 2015-ben az egykori Aquincum felső megállót a HÉV-re való átszállás megkönnyítése érdekében áthelyezték, illetve pár kilométerrel távolabb átadták Aranyvölgy megállóhelyet – elsősorban ennek van jövője. Az 1-es villamost akarják idáig meghosszabbítani, ám nemhogy határidő, de még publikus időpont sincs, hogy mikor kerülhet erre sor.

Ami pedig Óbuda vasútállomást illeti: a vágányok felől továbbra is sokkal barátságosabb az épület, bár homlokzatán nincs nemzetiszínű zászló.

De kerékpártároló, rendezett parkoló van, muzeálisnak is mondhatjuk a neon Óbuda feliratot, bár meg lennénk lepve, ha sötétben világítana. Az utasperon is a felújítás nyomait viseli, a szokásos szürke-bordó műkő hever mindenütt, az elektronikus utastájékoztatóról azonban nem derül ki, hogy mikor jön vagy megy a legközelebbi vonat. Óráinkat sem érdemes egyezteti: a peroni nagy óra rendületlenül delet (éjfélt) mutat. A jegypénztár nagy sárga automata. És igaz, hogy a felvételi épület ugyanolyan szürkés rózsaszín, mint 12 évvel ezelőtt, és belülről a váróterem mustárcsíkos olajlábazata is megvan még, ám belépni nem lehet, ezért csak az üvegen keresztül állapítható meg, hogy a helyiséget teljesen kiürítették. A forgalmi irodán lévő „omlásveszély” tábla arra utal, hogy az épületet a felújítás nagy ívben elkerülte. 

Az MSZMP üdülője a Római északi részén, a mai Szent János (akkor: Somogyi János, a hajdani Vörös Hadsereg útja és a Duna-part között) utca sarkán el volt zárva a nagyközönség elől, de az alacsonyabb rangú pártmunkások is csak ácsingózhattak rá. Ez időnként házon belül is okozott zűröket. Amikor 1987-ben egy körzeti párttitkár, mellesleg munkásőr hiába próbált az illetékes pártszerveknél magának legalább napi két-három órára belépőt szerezni, pedig csak „a többi elvtárs zavarása nélkül hevert volna a gyepen”, igénye elutasítása „mély csalódást okozott elvtársaiban”. Mint a bizonyos Karakas elvtársnak írt, ma a Magyar Nemzeti Levéltár dossziéiban megtalálható panaszból kiderül, csak a fizetett pártapparátus tagjai juthattak be a Római-parton lévő üdülőbe.

Ennek ellenére a Római pártvonalon sem számított igazán exkluzív helynek. Noha volt rá példa, hogy a kultúrkorifeus Aczél György is megfordult itt, az igazi pártelit ritkán járt ide.

Náluk sokkal inkább a Balaton volt a sláger: Arács, Földvár, Tihany, vagy a balatonőszödi kormányüdülő – és mindenekelőtt Aliga, ahol a zárt, kettes részen Kádár is minden évben hosszabban időzött a feleségével. A pártfőtitkár, aki az imázsa szerint zsigerileg kerülte a luxust, telente és minden májusban egy hónapot töltött Dobogókőn is. Oda leginkább a pártapparátus káderei kaptak beutalót, míg Leányfalun a Politikai Bizottság tagjai nyaraltak a családjaikkal, sőt, ott többen víkendházat is szereztek a közelben.

Ehhez képest „a Római-part alacsonyabb presztízsűnek számított a vidéki üdülőkhöz képest, ide vidéki funkcionáriusok jártak kikapcsolódni, illetve alkalmanként a pártvezetők töltöttek el egy-egy hétvégét” – írja Majtényi György a korabeli szocialista elit életmódjáról írt könyvében. Mint a történész kiemeli, a Rómait a többség hosszabb tartózkodás helyett inkább hétvégi strandként vette igénybe: kisebb volt a zsúfoltság, mint a nyilvános strandfürdőkben, a környezet pedig kellemesebb, mint akár a Pártfőiskola Ajtósin (Ajtósi Dürer sor – a szerk.) lévő uszodájánál.

A háború előtt még sajtómunkások fröccsöztek itt, az akkor már nagyon népszerű Rómaihoz tartozó ingatlanon. Az Esti Kurir című napilap kiadója, a Libertás Irodalmi és Lapkiadó Vállalat Rt. 1932-ben szerezte meg a hivatalosan csillaghegyinek mondott telket. Mint azt Kecskés Zoltán, a Római-part hajdani csónakházainak krónikása és emlékséták szervezője feltárta, az üdülő épületét a neves építész testvérpár, Vágó László és József egyike tervezte – további tényeket, képeket, tervrajzokat azonban erről nem ismerünk. A következő adat már a kommunista hatalomátvételt jelzi: a nyaralót 1948 után Szabadság üdülőtelepre nevezték át, egyaránt utalva a Rákosi idején kötelező, a politikai valósággal erős kontrasztban lévő köszöntésre és a nyári pihenésre.

Ebből lett 1956 után MSZMP Római-parti Sporttelep. Ekkor az üdülőnek még saját csónakjai voltak, a fennmaradt költségvetése szerint pedig a beutaltaknak rendszeresen tartottak házi mozielőadást, hetenként egyszer városnézést szerveztek a Közlekedési és Műszaki Vállalat gépkocsijával, a gyerekeket pedig állatkertbe vitték. A kapacitást olyannyira kihasználták, hogy az üdülő „szombat-vasárnapi vikkendkor zsúfolásig volt, nem volt egy talpalatnyi hely sem” – mint azt az üdülővezető írta feljebbvalóinak 1960-ban. Panaszokkal teli beszámolójából tudjuk, hogy még egy ilyen, mégiscsak kivételezett helyzetű pártintézményben is alapvető ellátási és munkaerő-problémákkal küzdöttek. Minden évben égető probléma volt például a sütemények biztosítása, miután pedig a rendes szakács, „Szabados elvtárs” áttette székhelyét az NDK-ba, igazán nagy szakácsmizériába kerültek. Panaszkodtak is a színvonalra a vendégek, amit Tóth Jánosné üdülővezető azzal magyarázott, hogy a konyhai segítők hosszas könyörgésre voltak csak hajlandók eljönni, és a pályakezdő fiatalokról már szezon közben derült ki, hogy alkalmatlanok: „Úgy vagyunk, örülünk, hogy kapunk valakit, mert választékunk nincs”.

Az intézményvezető a kultúrossal is elégedetlen volt, mert az nem volt hajlandó munkaidőn kívül a vendégekkel foglalkozni, mondván, ő csak nyolc órára van bejelentve – a nyaralók különben is kevesellték a lehetőségeket, a hatvanas évek elején „állókuglit és billiárdasztalt” (micsoda kispolgári elhajlás) akartak.

Ennél nagyobb gond volt, hogy a belső jelentések megállapításai szerint „elburjánzott a pletyka”, a pártfegyelem rákfenéje.

Az sajnos nem derül ki a hivatalos feljegyzésekből, hogy pontosan milyen ügyeket vett szájára a fontos elvtársakkal napi szinten kapcsolatba kerülő üdülős brigád, mindenesetre az intézkedést megfoganatosították: arra jutván, hogy a sajnálatos szóbeszéd minden bizonnyal a párt- és tömegszervezeti munka elhanyagolásával függ össze, „szabadpártnapokat” tartottak, ahol a dolgozóknak az aktuális kül- és belpolitikai helyzetről tartottak nyilván rendkívül izgalmas tájékoztatót.

De nem csak politikai problémák jelentkeztek még egy pártüdülőben is, az az államszocializmusban tipikus vállalati lopásoktól sem volt mentes. Egy belső ellenőrzés 1967-ben komoly hiányosságokat állapított meg a gazdálkodásban, azt panaszolták, hogy állami vállalatok helyett még a párt alá tartozó intézmény is kisiparosokkal végeztet el bizonyos munkákat, ráadásul gyenge minőségben.

Úgy tűnik, a pártvagyont is többen közösként kezelték, és fű alatt apránként próbálták azt visszaprivatizálni.

A júniusi ellenőrzés napján legalábbis éppen 15 kiló zsír, 80 deka tarja, 10 kg kristálycukor hiányzott a leltárból, és jellemezte a helyzetet, hogy „az üdülővezető férje részére a konyhafőnök külön főzött” olyan ételeket, amik nem szerepeltek az étlapon – az ellenőrzés napján bónusz páros debrecenivel, roston sült csirkével és halászlével kedveskedett neki. A vendégek ugyanekkor egyhangú étkeztetésre, bunkó kiszolgálókra, általános figyelmetlenségre panaszkodtak. A hiányosságokat a gazdaasszonyok fegyelmezetlenségére fogták, és azt a gyakorlatot kárhoztatták, hogy még egy ilyen, biztonsági szempontból is kiemelt intézményben is újsághirdetésekkel vesznek fel dolgozókat, akiket előzetesen nem is kádereznek le rendesen.

Ezen később az állambiztonság bevonásával igyekeztek változtatni. A III/III. „merénylet-rombolás vonalon” tartotta rendszeres ellenőrzés alatt az objektumot, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) állományában megtalálható dokumentumok szerint rutinszerűen ellenőrizték a szomszédos lakóházakat, „politikailag kompromittált”, kockázatot jelentő személyeket keresve. Ők már a 41 munkatársat is lekáderezték, és évente egy-két embernél figyelmeztették is az illetékest, hogy ne vegye fel a jelentkezőt, mert priusza volt, vagy mert „politikailag nem volt elég megbízható”. Az üdülővezetővel a konspirációs szabályok betartásával szintén folyamatosan egyeztetett az állambiztonság, de a konyhán, az étteremben, a presszóban és a portán is volt társadalmi kapcsolata a III/III.-nak. Velük legalább háromhetente találkoztak még a nyolcvanas évek végén is.

A pártüdülőt a nyolcvanas évek elején felújították és kibővítették, a harmincas években emelt épület mellé egy másik szárnyat húztak fel.

A 16 apartmanban, a 28 kétágyas szobában és a kerti fa bungalókban ekkor összesen 176 férőhely volt. Szezonon kívül ezekbe a Coop-Tourist is szervezett bolgár, keletnémet és csehszlovák csoportokat, a csúcs azonban természetesen a nyár volt. A szabadszombatok bevezetésével a pártapparátus víkendigénye is megnőtt, hétvégenként 500-an is kimentek a pártüdülőbe – a belső szabályzat szerint 300-an a KB apparátusból, 100-an a Budapesti Pártbizottságból kaphattak belépőt, de a Párttörténeti Intézetből, a foxi-maxi Politikai Főiskoláról és a szintén az MSZMP alá tartozó Társadalomtudományi Intézetből is rendszeresen látogatták az intézményt.

A visszaemlékezések szerint a pártapparátuson belül rendszeres volt a belépők cserélgetése, hogy akár álnéven további ismerősöket vigyenek be. A nyolcvanas évek közepén 55 Ft volt a napi élelmezési keret, a kétszobás lakrészt 600, az egyszobásat 250 Ft-ért számolta el az üdülő. A presszókávét öt (külső szerveknek hét) forintért, a Balatonarácsról jövő termelőszövetkezeti bort 30-ért, a leányfalusi, saját főzésű pálinka literjét 140-ért számolták el. Az infrastruktúra nem volt sokkal jobb, mint egy átlagos vállalati üdülőben. Kinti büfé vörös-fehér mozaikkockás köveken hosszúlépéssel és a hidegtől gőzölgő Leó jégkrémmel, ping-pong asztalok, gyereklocspocsoló. Az extrát a kinti 25 méteres úszómedence jelentette, bár azt időnként a bejárós napközis csoportok foglalták el.

A rendszerváltás előtti utolsó évtizedben a fellazulást mutatta, hogy a szezon egyik fő eseménye már a pártüdülőben is az első magyarországi Forma 1-es verseny volt, a gyerekek pedig nagyrészt a kétforintosokkal működő benti játékgépekkel (olimpiai tízpróba és az úton átkelő-kilapuló békás játék) voltak elfoglalva. Nem sokkal később azonban ismeretlen okból leégett a pár éve felújított épületszárny: az állambiztonsághoz bekötött portások próbálták megakadályozni, hogy a kiégett szobákba felszökjenek a kíváncsiskodók. A régi épület és az ebédlő, benne Nemcsics Antal óriási szgraffittója megmaradt: rajta vízparti pihenők, nyaralók, a jobb alsó sarokban az alkotó szignója és az évszám: 1961.

A rendszerváltást közvetlenül megelőző hónapokban az állambiztonság még hosszabb távra tervezett, 1988 őszén beszervezésre alkalmas újabb jelölteket kerestek éppen a pártüdülő személyzetébe.

Ekkor azonban már a belső pártiratok is az idők változásától lettek pecsétesek. A „nehezebbé vált gazdasági helyzet” miatt szigorúbb gazdálkodást és az üdülők saját bevételeinek növelését (több bevételt a presszóból és a söntésekből! bérbeadást! legyen külső rendezvényhelyszín a pártingatlan!) írtak elő, vagyis megszorításokat és a piaci szempontú gazdálkodásra való áttérést forszíroztak.

„A társadalmi tulajdon hanyag kezelőivel, megkárosítóival, az erkölcsi normák megsértőivel, a munkaköri kötelezettségüket megszegőkkel szemben az eddiginél határozottabb és következetesebb felelősségre vonást kell alkalmazni” – jelezték, hogy a jövőben kevésbé nézik el a párton belüli kisstílű lopásokat. Közben azonban már elkezdődött a vagyon sokkal nagyobb volumenű kiszervezése. A balatonarácsi pártüdülőt ismeretlen kapcsolaton keresztül egy nyugatnémet állampolgár kapta meg a következő öt évre, hogy a baráti körének szervezzen oda saját zsebre nyaralásokat; magyar állampolgárok azt a jövőben nem használhatják – figyelmeztetett egy 1989-es pártirat.

A Rómainak kissé más sorsa lett. A rendszerváltás idején törvénybe iktatták, hogy a volt MSZMP-ingatlanok körét csak oktatási célra lehet hasznosítani. Így került a római-parti volt pártüdülő a HOSTIS Nevelési-Oktatási Közalapítvány érdekeltségébe, akik aztán részben a vendéglátóipari szakképzés gyakorlati képzőhelyeként használták azt, miközben Hotel Római néven szállodaként üzemelt az épület. 2016-ban zártak be, azóta az ingatlan használaton kívül van. Az elvadult kertben még jól kivehető a korábbi sövények maradéka, a fű között vad eper nő, a büféasztalon macska nyújtózik, az úszómedence repedésein új növénytársulások jelennek meg. Az épület ajtóit és ablakait a korábbi behatolások után az elmúlt hónapokban belső fémrácsozattal zárták le. A pártüdülő fővárosi tulajdonban van, tudomásunk szerint jelenleg is új funkciót keresnek neki.

Manapság három strandfürdő (Római, Pünkösdfürdői és a Csillaghegyi) várja a nyári szezonban a felüdülésre vágyó tömegeket a kerületben, illetve vannak olyan szállodák, ahol szintén lehet lubickolni. Újabban – kísérleti jelleggel – a Római-parton ismét lehet a Dunában fürdeni, amelyre egy kis elkerített partszakaszt jelöltek ki. A két világháború között ennél több strandolási és fürdőzési lehetősége volt a népeknek, ezek között akadt uszoda, strandfürdő és a jó öreg Duna. A településen kialakult fürdőkultúra még ennél is régebbi múltra tekinthet vissza, amelynek alapját a tiszta és bőséges vizek adták.

Óbuda kiváló földrajzi adottságainak köszönhetően egészen egyedülálló vízrajzzal büszkélkedhet. A terület változatos és jelentős mennyiségű vízgazdagságát – természetesen a Duna folyó mellett – a magasabban fekvő helyekről lefolyó patakok, illetve a különböző források, karsztvizek biztosították. Mint oly sok minden, a helyi fürdőkultúra és fürdőélet is a rómaiakkal érkezett a településre az i. sz. 1. században. Budapesten összesen 18 római kori fürdőt tártak fel a régészek, ebből 16 Óbudán van. A rómaiak kifinomult és komoly szakértelemmel használták ki Óbuda-Aquincum vízkészletét, amely különböző méretű és funkciójú fürdőkben, kutakban és egy hatalmas vízvezetékben öltött formát. Ezek lenyűgöző nyomai a mai napig láthatók, de ezeknél a romoknál talán sokkal fontosabb magának a fürdőzésnek – mint általános higiéniai és kikapcsolódási, relaxációs program – a megalapozása, amely erős hatással volt a következő évszázadokra. 

A Római Birodalom kivonulása után az óbudai fürdőkultúra jelentősen megváltozott. A középkorból az első feljegyzés, amely fürdőkhöz kapcsolódik, 1187-re datálódik, amely az első óbudai kórházról, ispotályról tájékoztat. Az akkoriban Felhévíznek nevezett területen, a mai Lukács és Császárfürdők helyén, az esztergomi johanniták alapították meg a Szentháromság Kórházat Az elnevezés nem véletlen, hiszen ez a föld is bővelkedett, bővelkedik meleg vizű forrásokban, amelyek gyógyhatása régóta ismert volt. Ezt használták ki az itt gyógyító szerzetesek is. Ebben az ispotályban nem élvezeti, tisztálkodási, hanem orvosi célokra használták a vizet.

Az oszmán török korban (1541-1686) ismét fellendült a fürdőélet Óbudán, amely már nemcsak a gyógyítást szolgálta. Az iszlám vallásban a rituális fürdőnek komoly szerepe van. Az igazhitűeknek testben és lélekben egyaránt tisztának kell lenniük. A török fürdők jórészt római mintára készültek, de méretüknél fogva kisebbek voltak. A törökök „csendes orvosnak” nevezték fürdőkomplexumaikat. Budán a török fürdők kisebb változatai terjedtek el, ezeket ilidzsá vagy kaplidzsá néven emlegették.

Fontos volt, hogy forrásvíz fölé emeljék a fürdőket, mert az iszlám tanítása szerint csak a folyó víz alkalmas a testi tisztálkodásra.

A török fürdőket egyaránt használhatták férfiak és nők. A nagyobb fürdők esetében két külön részt biztosítottak a fürdőzők számára, a kisebbek esetében pedig megszabták, hogy vagy bizonyos napokon, vagy bizonyos napszakban használhatták felválta a fürdőt a nők és a férfiak. A török hódoltság végével Óbuda (Buda) területén nem szűnt meg a fürdőélet, csak átalakult. 

1686-ban a Szent Liga csapatai felszabadították Budát, ezáltal Óbuda városát is. A harcok során a fürdők is jelentős károsodásokat szenvedtek, de hamar újjáépítették és használták őket. A Királyi Kincstár lett a fürdők új gazdája, amely sok esetben bérlőknek adta át a hasznosítás jogát. A település is jelentősen átalakult, amely elsősorban a nagy arányú betelepítéseknek volt köszönhető. Ettől a korszaktól vált Óbuda egy sokszínű, sok nyelvű, nemzetiségű és vallású településsé. A helyi fürdőélet egyik új jelensége volt a nagy létszámú óbudai zsidó közösség kialakulása. A zsidó kultúrában, vallásban is kiemelt szerepet játszik a tisztálkodás. Csak így lehet Isten színe elé járulni, áldozatot bemutatni. Óbuda új földesurai, a Zichy-család (helyi uralmuk 1659-1766) befogadta a máshonnan elüldözött zsidó családokat, akik elsősorban kereskedelemmel foglalkoztak. A zsidó közösség életében nemcsak a zsinagóga játszik központi szerepet, hanem a rituális fürdő, a mikve is. Ez a fürdő bizonyos értelemben még a zsinagógánál is fontosabb épületnek számított, ha például a közösség eladósodott, a mikve épületét akkor sem adhatták el, a zsinagógát viszont igen. A rituális fürdést a zsidó hagyomány szerint Mózes írta elő népének, így férfiak és nők is használták a fürdőket. Az óbudai mikve a zsinagóga mellett állt és működött, egészen a holokauszt idejéig.

Ezen rövid óbudai fürdőtörténeti bevezető után egy fontos korszakhatárhoz érkeztünk el, amely a modern értelemeben vett fürdőélet létrejöttét jelzi. A XIX-XX. század fordulóján egyre fontosabb szerepet kapott a szórakozás és a különböző szabadidős tevékenység az emberek életében. Ezek között is élen járt a sport és a sok helyen reneszánszát élő fürdőélet. A fővárosi fürdők szabályozására és működtetésére alakult meg 1922-ben a Budapesti Fürdőváros Egyesület, illetve az 1930-as évek közepén a Budapesti Központi Gyógy- és Üdülőhelyi Bizottság. Megnyitottak az első fővárosi strandfürdők és Duna-strandok, amelyek zöme Óbudán volt. A hivatalos strandfürdők megnyitása előtt Óbudán elsősorban a természetes vizek biztosítottak lehetőséget a víz melletti kikapcsolódásra.

Fürdőzésre adott volt a Duna és az egykori malomtavak, vagy a későbbi időszakban a Cserépgyári tó Csillaghegyen. A két világháború között nyitotta meg kapuit a három közismert kerületi strandfürdő. 

A Csillaghegyi Strandfürdő – eredetileg Árpád fürdő – a főváros legrégebben működő strandja. Az 1880-as évektől egy malomtó jelentette a fürdőt, amelyet a későbbiekben is megtartottak, de természetesen kiépítették, leburkolták. A gyönyörű környezetben, 90 ezer m2-en elterülő fürdő – 2022-es új nevén: Csillaghegyi Forrásfürdő és Székely Éva Uszoda – 2018-ban nyerte el mai formáját, azóta számos nyitott és fedett medencével, wellness szolgáltatással várja vendégeit. A páratlan környezetben, hegyoldalban kialakított fürdő mindig is nagy népszerűségnek örvendett, ahol medencéken kívül több napozó, sport- és játszótér, étterem, szálloda, homokpihenő, rózsaliget is helyet kapott. A fürdő nagyobb részén erdős terület, park található. Valamikor itt nyaralók, hétvégi házak voltak, sőt, még gyermektábor is. Rangos sporteseményeket is rendeztek a fürdőben. A strand területén feltörő artézi vizet magas ásványianyag tartalma miatt 1904 óta palackozzák és forgalmazzák. 

A szerényebb méretű Pünkösdfürdői Strandfürdő 1935-ben épült a kiváló sportoló és építész, Hajós Alfréd tervei alapján. Nevének eredete az itteni forrásvíz fellelésének dátumához kötődik, amely Pünkösd napján volt 1934-ben. Azonban ez a forrás önmagában kevés egy strandfürdő üzemeltetéséhez, így a megfelelő mennyiség miatt a szomszédos Rómaifürdőtől jön plusz víz. Az egyedülálló környezetben, a Duna partján fekvő fürdőt hangulatos rózsalugas, kiváló levegő és modern medencék teszik kényelmessé. A strandfürdőben 3 medence üzemel. 2002-2003-ban a strandot teljesen felújították. Üzemeltetési és finanszírozási nehézségek miatt azonban hamarosan be kellett zárni, és egy ideig nem látogathatták a modern strandot a fürdőzni vágyók. Az áldatlan helyzet 2008-ra rendeződött, a fürdő ismét megnyílt. 

Talán a legnépszerűbb kerületi strand, a Római Strandfürdő. A mai strand területén már a római korban is működött fürdő és egy rituális kert (Szent Liget) is, ahol különböző vallási szertartásokat tartottak: a fürdő műemléki védettség alatt áll. A strandfürdő területén 14 forrásvíztárolót tártak fel a régészek és innen indult a római vízvezeték (aquaeductus) is. A középkor folyamán az itt feltörő és egy kisebb tavat alkotó vizek partján ispotály működött. A XVIII. század elejétől a katonaság használta ki az itt felbukkanó vizeket és egy lőpormalmot üzemeltetett a területen. A felhagyott malom mellett fekvő tó lett a későbbi fürdő első „medencéje”, hiszen szívesen jártak ide fürdeni az emberek. A Római Fürdő Rt. 1930-ban alakult meg, majd egy megvásárolt korábbi magántelken felépítette a strandfürdőt, amely kisebb változtatásokkal ma is eredeti területén működik. A szomszédos telken egy szépen kialakított közpark volt 1896-tól, amelyből arborétumot alakított ki a Kertészeti Egyetem,  botanikus kertként 1967-ig működött. A fürdőt 1964-ben újjáépítették, infrastruktúráját fejlesztették. 2000-ben ismét átépítették és korszerűsítették a strandot, ahol ma 3 medence – gyermek, élmény és úszó – működik, emellett csúszda, nyakzuhany, pezsgőztető kényezteti az idelátogatókat. 

A fentebb szereplő strandok széles körben ismertek, de voltak Óbudán olyan fürdők, uszodák a korábbi évtizedekben, amelyek jelentős szerepet játszottak a fővárosi fürdőéletben, mégis ma már alig ismerik nevüket, történetüket.

Kezdjük a sort Óbuda elfelejtett strandjai közül a békásmegyeri Attila Strandfürdővel. Az egykori fürdő vizét az Attila-forrás (más néven Bründl-forrás, patak) biztosította, amelyet az 1910-es évek elején gyűjtöttek medencébe. Igaz, kezdetben mosásra használták az amúgy 23 0C-os vizet, de 1920-ban a Zurmühl család igazi fürdővé alakította. Az egykori Békásmegyer felső HÉV állomással (már megszűnt állomás, a mai állomástól északra működött, Budakalász határában) szemben, egy sík tisztáson állt a két medencés fürdő, amelyhez 40 kabint is építettek. A II. világháborúig csinosították és fejlesztették a fürdőt, de az ostrom idején súlyos károkat szenvedett. A medencéket még rövid ideig használták a mindenre elszánt helyi fürdőzők, aztán az Óbuda MGTSZ kezelésébe került a terület, amely melegházas virágtermesztésre hasznosította.

Innen nem messze, a Római-parton várta vendégeit az ország akkori legnagyobb, 125 méter hosszú medencéjével büszkélkedő Hungária Strandfürdő és Weekendtelep. Erre a strandra leginkább a Rómain lakó lokálpatrióták emlékeznek, pedig igen komoly múlttal rendelkezik. A hajdani fürdő a Nimród utcával szemben, a későbbi Béke Csónaktelepen állt, két bejárata a Nánási út és a Duna-part felől nyílt.  Története 1919-ben kezdődött, amikor az akkor még üresen álló parcellára, egy ideiglenesen kiásott „medencébe” vezették a Római Strandtól a vizet. Ezt követően több vállalkozó próbálkozott egy modernebb strandfürdő felépítésével és sikeres működtetésével, de mind kudarcba fulladt, a várt haszon elmaradt. Aztán 1932-ben a Tisztviselők Strandfürdő Csónakház és Weekendtelep Szövetkezete lett a tulajdonos, amely sikeresen átépítette, fejlesztette a komplexumot, ami hamar a fővárosiak egyik kedvelt kikapcsolódási és fürdőző helye lett. A hosszú, fakorláttal körbevett, meszelt falú betonmedence mellett homokos part és egy emeletes kabinsor volt. Az árnyékot adó zöld környezetet fásítással és füvesítéssel igyekeztek megoldani. A strandhoz zenés vendéglő és nyolc kis pirostetős víkendház tartozott, amely a kényelmet biztosította. A fürdő 1940-ben Wittmann József tulajdonába került, aki Szent István Strandfürdőnek keresztelte át a helyet, amely a II. világháborúban jelentős sérüléseket szenvedett, és az 1945. évi januári árvíz is pusztította. A létesítményt 1950-re építették újjá, államosítva nyitotta meg kapuit Béke Strand néven. A régi-új fürdőt többször átalakították, éttermét és a víkendszobák számát bővítették. A fürdeni vágyók további kényelmét szolgálta, hogy egy ideig szinte a strand bejáratánál volt a 34-es busz végállomása. Azonban ez sem mentette meg a fürdőt, látogatottsága visszaesett, így végleg bezárt. A hatalmas medencét betemették, a területet hasznosították.

Közvetlenül a Duna-parton is működtek szabadvízi strandok a két világháború közötti időszakban a Rómain. Ezek közül a leghíresebb az 1921-től működő Duna Strand volt, amelynek kiépítése Haluskay Sándor főmérnöknek köszönhető.

Ez a mai Szent János utca és Losonc utca közötti partszakaszon várta a nyíltvízi strandolás szerelmeseit. A strand két részből állt: egy vékony parti sávból, amelyhez a Dunában kijelölt (elválasztott) vizes rész tartozott, valamint a parti sétány túloldalán kialakított homokfürdőből. A háborút követően a Római-parton működő nyíltvízi strandok – illetve a fürdési lehetőség – még egy ideig megmaradtak, de 1973-tól hivatalosan tilos lett a Duna budapesti szakaszán a folyóban fürdeni. 

A Pók utca felé sétálva juthatunk el a következő megszűnt strandig, amely a mai Platán Liget Lakókert helyén állt. Az Aquincum Strandfürdőnek is egy egykori tó volt a közvetlen elődje, amely a XVIII. század óta ott működő vízimalomhoz tartozott. A malomnak több tulajdonosa volt – legismertebb az Illés és a Klingelmeyer család –, akik a Rómafürdő területéről erre folyó pataknak (Malom patak) a vizét használták az őrléshez. A felhagyott malom melletti kis tóhoz sokan jártak hűsölni és fürdeni, amely később üzleti vállalkozás lett. A strandfürdőt hivatalosan 1933-ban nyitották meg, amely mesés, parkosított zöld környezetben, egy 100 méteres úszómedencével kényeztette vendégeit (akár 1700 embert is képes volt egyidőben kiszolgálni). A látogatottságára jellemző, hogy nyaranta külön buszjárat közlekedett az Aquincum HÉV-állomás és a fürdő között. A világégést követően – ez a hely is megrongálódott – a fürdőt újjáépítették és a Belügyminisztérium saját pihenőhelye lett (BM, majd Nánási Strand), amelyet csak a minisztérium dolgozói látogathattak. A rendszerváltozás idején bezárták a szebb napokat látott fürdőt, és véglegesen felszámolták, területét értékesítették, beépítették.

A szabadvízi fürdőzés sajátos helyszínei voltak az ún. Duna-uszodák, amelyek a XVIII. század végétől egészen a II. világháborúig sorakoztak a folyó fővárosi szakaszán. Az első pesti Duna-uszoda valamikor az 1780-as években kezdte meg működését az Egyetem tér közelében. A XVIII. század során több ilyen komplexum működött a Dunán, viszont kezdetben kizárólag a katonaság számára, úszóiskolaként. Az első civil Duna-uszodák is az úszni tanulókat várták, csak a XX. század elején váltak a strandolás, fürdőzés helyszíneivé. Ezek a kis tetszetős, faszerkezetű építmények természetesen csak időszakosan működtek, a nyári szezonban. Sokan látogatták ezeket az uszodákat, bár a víz minősége és hőfoka korántsem volt ideális, illetve a stégek tisztasága, valamint a mellékhelyiségek higiéniája is problémát okozott. Óbudán két Duna-uszoda működött a két világháború között. Az egyik a Nagyszombat utcánál állt és ingyenes volt a látogatók számára. Viszonylag egyszerűbb uszoda volt, amelyet tutajokból és gerendákból építettek a vízpartra. Leginkább szegényebb emberek jártak ide. A másik uszoda a Szépvölgyi útnál, a Sajka utcánál állt az 1920-as évek első felétől. Nem túl fantáziadúsan, ezt a helyet is Duna Strandfürdőnek hívták, ámde egy rendkívül impozáns, tornyos, emeletes faszerkezetű építményt kell elképzelnünk. Az uszodához tartozó partszakaszt homokkal töltötték fel, amely igazi strandhangulatot biztosított. Természetesen itt is működött étterem. 1925-ben egy újabb medencével, a parton kialakított uszodával bővítette a létesítményt az akkori tulajdonos, bizonyos Csonka László. A Miskolczy László tervei alapján megépített keskeny uszoda medencéje 50×16 méteres volt, az Újlaki Vízművek kondenzvizével töltötték fel, de azt vissza kellett hűteni az eredetileg 38 0C-os hőmérsékletről. Az eltérő mélységű medencében sportversenyeket is rendeztek, ezért ide lelátókat is építettek, ahonnan akár kétezren is szurkolhattak. A világháború és az államosítás ezt a fürdőt is eltüntette.

Mikor volt utoljára strandon vagy uszodában?

Amióta a pandémia van, azóta nem voltam úszni egészen a múlt hétig. Akkor a Lukácsba mentem. Azért oda, mert közel van hozzánk. Csak lesétálok, bemegyek a medencébe, aztán a feleségem, Ági néha értem jön. Korábban Csillaghegyre jártam, de az elég messze volt. Viszont nagyon erősen kötődöm hozzá. Ha elmegyek néha Csillaghegyre, kemény szemrehányásokat kapok, hogy miért nem járok gyakrabban oda.

Mi fogta meg a helyben?

Olyan baráti társaság jött össze, amilyet ritkán tapasztal az ember. Ha újra meg akarnám teremteni, akkor sem sikerülne. Emlékszem, a medence partján mindig nagy beszélgetések folytak. A szaunában pedig megváltottuk a világot. Ahogy anno Karinthy és Kosztolányi a kávéházban beszélgetett, mi az uszodában. Meg voltak különleges alkalmak is. 

Melyik volt emlékezetes?

A hatvanadik születésnapom, amikor Aba-Novák Vilmos unokája, Kováts Kristóf összehívott hatvan embert Csillaghegyről, de úgy, hogy az autókat, amikkel jöttek, a mellékutcákban parkolták le, hogy nekem ne tűnjön fel a meglepetés. És akkor egyszer csak felhívott, hogy nincs-e kedvem odaszaladni. Mire mondtam, hogy de, épp itt vagyok.

Amikor beléptem, hatvan ember fogadott és énekelt Wolf Péter zeneszerző vezényletével, aki írt számomra egy dalt, melynek aztán a bekeretezett kottáját átnyújtotta nekem.

És mit szeretett magában a strandban?

A legnagyobb medencét. Nyaranta, amikor ment le a nap, én mindig abba az irányba úsztam, hogy az arcom barna legyen. Amúgy ezt a medencét nem lehet fűteni, csak a nap melegíti fel. Ezért ha két nap esik, akkor kihűl. De mi akkor is úsztunk benne mint a bolondóra. 

Mi tetszett még a strandban?

Az új Árpád Fürdő, mert az olyan, akár egy olimpiai stílusú versenyuszoda. 

Mikor jár úszni?

Volt, hogy már kora reggel kimentem Csillaghegyre. Emlékszem, beparkoltam, fogtam a táskámat, és mentem is a bejárathoz. Az üzemeltetők már ott voltak, és mondták nekem: Tamás, csak hétkor nyitunk. Kiderült ugyanis, hogy még csak hat óra van. Én viszont bekéredzkedtem, és körbesétáltam az egész helyet Ürömig.

Egy órát sétáltam, aztán végre úsztam. Nagyon jó levegő volt. Nem is tudom, hogy tudok nélküle meglenni. 

Mikor volt először Csillaghegyen?

Még gyerekkoromban. A szüleimmel oda mentünk nyaralás helyett. A Csillaghegy a balcsizást pótolta. És én nagyon élveztem. Aztán, mikor elkezdett fájni a csípőm úgy harminc felett, akkor mondták az orvosok, hogy úsznom kell. Így elkezdtem járni. Az úszás pedig tényleg jót tett.

Milyen más fürdőket látogatott?

Pünkösdfürdőre szoktunk átmenni, amikor Csillaghegyen sátrat bontottak. Az is hihetetlen hely, tele van rózsával, meg van szauna is. Nyáron sok gyerek töltötte ott az életét. És Óbudán még ott van a Római Fürdő. Budapestnek nincs is még egy kerülete, ahol három strand van. 

Beszéljünk a szakmájáról, hisz Csillaghegyet még fotózta is. Erre hogyan került sor?

Csillaghegyen egyszer valaki megkért, hogy örökítsem meg az uszodát, mert szerettek volna a helynek emléket állítani. Én meg szívesen mondtam igent, még a hegyoldalra is felmásztam, hogy minden oldalról befotózzam a teret.

Például a lépcsőket, amik bár el voltak használva, de őrizték azt a hihetetlen kedvességet, amivel egy ilyen uszodát megépítettek. Régi szobrokat is láttam.

Amiket – mint kiderült – a stranddal szemben lakó Gyepes Lajos úszóedző, kertész édesapja készített. Szóval a hely Gellért fürdő színvonalú. 

Mi lett a képekkel?

A strandon készült egy hatalmas tábla, amin rajta van nyolc-tíz képem, és a nevem is szerepel rajta. Nagyon büszke vagyok rá. 

Más óbudai strandot is fotózott?

Amikor a Római Fürdőt felújították, egyszer kaptam egy ingyen bérletet, ami egy évre szólt. Amikor aztán lejárt, felajánlották nekem, hogy ha végigfotózom a Fürdőigazgatósághoz tartozó összes strandot, akkor meghosszabbítják a bérletet. És hát, így tettem. Amikor Csepelen jártam, a munka után még úsztam is egyet. Az egy csoda hely.

Ön azonban inkább az énekesekről, zenészekről készült portréiról, lemezborítóiról ismert. Miben más a portréfotózás?

Ha a fotográfus egy személyt fényképez, akkor mindig fontos a kommunikáció. Én például, ha a másikat ismerem, akkor megpróbálom kihozni a legjobb arcát. De volt, hogy a műtermembe bejött Illés Melinda énekesnő, akit abban a pillanatban ismertem meg, és mégis remek lemezborítót készítettem róla. Ez azért lehetett, mert rögtön rá tudok hangolódni a másikra. Egy kicsit beleszeret az ember abba, akit, vagy amit lefotóz.

Nagyon ritka, hogy nincs meg az a lelki híd, ami összeköti a fotóst és az alanyát. Ez amúgy is egy intim dolog, elvégre a kamera elé áll az alany, és megmutatja magát.

Sőt, együtt kell működnie a fotóssal. A Zorán-lemezborítók is azért sikerültek olyan jól, mert Zorán nagyon együtt akart működni. 

Mi volt az az élmény, amit máig emleget?

Amikor Koltai Lajos látogatott el a műtermembe, hogy lefotózzam. Nem mondom, egy kicsit izgultam, próbaképeket is készítettem a találkozó előtt, mégiscsak Oscar-díjas operatőrről van szó, akiről egy világítást is elneveztek, ami a „lajosing” (lajosozás). Őt egy címlapra kellett lefotóznom. Meg is beszéltük az időpontot, ő eljött a műtermembe, és amikor meglátta a beállított lámpát, egy aprót bólintott, hogy minden rendben lesz. A portré pedig nagyon jól sikerült. Össze is barátkoztunk. A legutóbbi kiállításomra a Várnegyed Galériában, ő is eljött, én pedig nagy szeretettel megajándékoztam az egyik kiállított képemmel. Azt mondta nekem, hogy a legjobb portrét én készítettem róla.

TOP 5:

Augusztus 26, Péntek – 19:00 FELLINI Virage de Piaf @ Fellini
A szeptember felé közeledve a Fellini egy olyan koncerttel készült, ami igazán hű a Fellini szellemiségéhez. A Virage de Piaf trió nem csak nevében hangzik franciásan, de egyik kedvenc nyelvünkön is teremtik meg a nyár végéhez passzoló swing, bossanova és sanzon dallamokat.

Augusztus 27, Szombat – 15:00 KASSÁK MÚZEUM Csodálatos történet?! Finisszázs hétvége (AUG. 27., 15:00 – AUG. 28., 17:00)
A finisszázs hétvége során rengeteg színvonalas tárlatvezetésen vehetünk részt a a nők társadalmi szereplehetőségeit és a nemek közötti munkamegosztás kérdésén át az avantgárd művészet képvers-kollázsaiig, megismerkedhetünk a századfordulós tömegtüntetések koreográfiájával és sok más érdekesnél érdekesebb témával és alkotással.

Augusztus 27, Szombat – 16:00 ESERNYŐS Ivan & Parazol acoustic duo // Óbudai kézműves sörök fesztiválja
Vitáris Iván és Balla Máté játssza el első magyar nyelvű lemezének, a Budai Popnak a dalait. A lemezen hallható számok akusztikus formában születtek.
A zenekar dalszerző párosa, Balla Máté és Vitáris Iván, most visszanyúlnak a gyökerekhez és ilyen formában fogják megmutatni őket, az album elejétől a végéig.

Augusztus 27, Szombat – 20:00 ESERNYŐS Supernem // Óbudai kézműves sörök fesztiválja
A Supernem 2002-ben alakult magyar pop-rock együttes. Még ebben az évben megjelent első kislemezük és videoklipjük K-k-kétszer címmel, majd 2003 májusában első nagylemezük is, Hangosabban! címmel.
Napjainkig hat nagylemezt adtak ki, több dalukból is országszerte ismert sláger lett.

Augusztus 30, Kedd – 20:00 KOBUCI The Mojo // KOBUCI
A Mojo különleges színfoltja a hazai blues-gyökerű zenét játszó zenekaroknak. Saját szerzeményeikben és feldolgozásaikban keveredik a pop, a beat és a tradicionális blues dallamainak világa. Hangzásukban jellegzetes a három szólamú éneklés, de szívesen kísérleteznek különleges hangszerekkel is, pl. cigar box, harmonetta, diddley bow. 11 éves fennállásunk alatt 6 nagylemezt jelentettek meg, rendszeresen koncerteznek külföldön is.

Heti Bontás:

Augusztus 26, Péntek:
18:00 ESERNYŐS Los Orangutanes // Óbudai kézműves sörök fesztiválja
19:00 FELLINI Virage de Piaf @ Fellini
20:00 ESERNYŐS Firkin // Óbudai kézműves sörök fesztiválja

Augusztus 27, Szombat:
8:00 RÓMAI Nyárzáró, lángosozó, kamra feltöltő piacozás a Rómain!
10:00 BUDAPEST GARDEN Strandröplabda Bajnokság a Budapest Gardenben
11:00 DANUBIA Danubia Örömkoncert – TE! Feszt
15:00 KASSÁK MÚZEUM Csodálatos történet?! Finisszázs hétvége (AUG. 27., 15:00 – AUG. 28., 17:00)
16:00 ESERNYŐS Ivan & Parazol acoustic duo // Óbudai kézműves sörök fesztiválja
18:00 ESERNYŐS Ripoff Raskolnikov Duo // Óbudai kézműves sörök fesztiválja
18:00 DANUBIA Világverők – a Danubia Ütőegyüttes és a Széchenyi Produkció világkörüli tánc-fiestája
20:00 ESERNYŐS Supernem // Óbudai kézműves sörök fesztiválja

Augusztus 28, Vasárnap:
10:00 BUDAPEST GARDEN Tűzoltós Program VASÁRNAPONKÉNT a Budapest Gardenben
15:00 ESERNYŐS GranCanada // Óbudai kézműves sörök fesztiválja
17:00 ESERNYŐS Frenk // Óbudai kézműves sörök fesztiválja
19:00 ESERNYŐS Lóci Játszik // Óbudai kézműves sörök fesztiválja

Augusztus 29, Hétfő:
14:00 SVÁBHEGYI CSILLAGVIZSGÁLÓ Vissza a Holdra! ARTEMIS I. küldetés ÉLŐ közvetítése a Svábhegyi Csillagvizsgáló szakértőivel
15:45 ART+CINEMA 9. Skandináv Filmfesztivál
20:00 KOBUCI Magashegyi Underground – Új időpont! – Kobuci Kert, Budapest
20:00 BEM MOZI Casino

Augusztus 30, Kedd:
19:00 BUDAPEST GARDEN Keep Swinging a Gardenben!
19:00 BUDAPEST GARDEN Orosz Gyuri: Hova-hova? – ÖNÁLLÓ EST – BUDAPEST
20:00 KOBUCI The Mojo // KOBUCI

Augusztus 31, Szerda:
19:00 KOBUCI colorStar // Kobuci Kert, Budapest
22:00 KOBUCI DJ Palotai // KOBUCI
23:59 BUDAPEST GALÉRIA Hollow ft. MŰTŐ } { Paracosmic Camp

Szeptember 1, Csütörtök:
18:00 BUDAPEST PARK Дeva + Ohnody + Flanger Kids – Budapest Park
19:00 KOBUCI KOBUCI Táncház // Fanfara Complexa // Erdőfű és Barátai
20:15 BEM MOZI Andrej Tarkovszkij: Sztalker

Hogyan jött létre a műhely?

Panni: Ferinek ebben az épületben volt már egy első emeleti műhelye. Én pedig el akartam jönni a korábbi műhelyemtől, hallottam Feriről az Interkerámban, és csatlakoztam hozzá. Ő pont akkor költözött le ebbe a helyiségbe, ami azelőtt tűzoltószertár volt. Mindenféle falak voltak még itt, azt gondoltam, soha nem lesz ebből semmi. Ez körülbelül négy éve márciusban történt, ennek dacára júliusban már elkezdtük a foglalkozásokat. Ősztől pedig lesz egy új helyem a Graphisoft Parkban.

Hogyan kezdtetek el kerámiázni?

Feri: Olyan 26-28 éves lehettem, amikor kutyasétáltatás közben megláttam egy Kerámiapark nevezetű helyet. Megkérdeztem, lehet-e oda járni, és beleszerettem. Akkor indult egy tanfolyam, ahol elkezdtem gyúrni az agyagot.

Gyerekkoromtól fogva megvolt bennem a vágy, hogy valamit csináljak a kezemmel, alkossak valamit. Igazából ez a hivatásom, pedig szerszámgéplakatosnak tanultam, de azt egy percig nem csináltam.

Panni: Mindig is éreztem a vágyat a kerámiázás irányába. Időnként vettem hobbiboltban egy kis agyagot, amiből tömör szobrot csináltam, amit aztán nem lehetett kiégetni. Nyelv szakot végeztem. Volt egy pár hónapos időszak, amikor nem volt munkám, gondoltam, megtanulok korongozni. Beiratkoztam egy helyre, ahol volt korong és kemence. Magamtól elkezdtem tanulgatni, ami nem ment könnyen. Elejétől fogva nagy szenvedély volt.

Most is úgy érzem, mintha a kerámia házastárs lenne, akivel már jól megszoktuk egymást – előfordul, hogy néha szivat egy kicsit, néha meg én őt.

De mi benne a szivatás?

Panni: A fizikával való folyamatos küzdelem. Erről sokat beszélgetünk Ferivel. A fizikának általában igaza lesz, kivéve, amikor csoda történik, akkor nem. Sose lehet tudni, teljesen biztos nagyon ritkán van. Megfolyik a máz, megreped az agyag. Ez egy elengedős szakma. Már akkor elronthatod, amikor megcsinálod, vagy megrepedhet száradás közben, de eltörheted tisztításkor, ha nem töröd el, akkor megrepedhet első égetéskor, ha ez sem, akkor összetöri az, aki kiveszi a kemencéből. Viszont, ha mindez nem következik be, akkor nagyon lehet neki örülni. Sok mindenen át kell menni egy tárgynak, hogy legyen belőle valami. 

Feri: Igen, mert a kerámia akármennyire is fizika, valahogy a fizikán felül áll. Kiszámolhatjuk grammra pontosan, ugyanúgy csinálhatjuk minden alkalommal, mégis az égetésnél a közeg, az atmoszféra, az egymáshoz való viszonyuk borít mindent, és amiről addig azt gondoltad, hogy nagyon jól tudod és hátradőlhetsz, hát nem, mert mindig történhet valami. Az első széria hiába sikerül jól, a másodiknál már nem érted, mi történik.

Ez egy kicsit hasonlít a főzésre.

Feri: Igen, ha szereted megenni, amit főzöl, akkor nincs gond, de ha vannak igényeid…

Panni: Vagy, ha megrendelésre készül…

Feri: Vagy, ha más akarja megenni a főztödet, másnak akarod csinálni, akkor nem mindegy. Én amúgy elfogadó vagyok. Inkább a rakuzást csinálom, mert az egy szabad, intenzív, gyors és spontán technológia. Ha esetleg nem tudod megfejteni ennek a titkát, lelkét, fizikáját, akkor hagyjuk, hogy a dolog magától alakuljon.

Panni: Legyen, amit ő akar. Néha az eredmény váratlanul sokkal jobb lesz, mint amire számítottál.

Feri: Miután nincs elvárás, nincs kudarc sem.

Panni: Az az érdekes, hogy amikor a tanulók az elején csinálnak valamit, a kerámia istene elhúzza az orruk előtt a mézesmadzagot.

Az első mindig nagyon szépen sikerül. Ez a beetető fázis, aztán, amikor a lelkedet megszerezte, akkor már azt csinál veled, amit akar.

Nézegettem a kerámiáitokat: nagyon különbözőek. Hatással vagytok egymásra?

Panni: Szerintem nem befolyásoljuk egymást. Feri teljesen más dolgokat csinál, a spontán rakutechnikát használja, mázazással dolgozik. Én nagyon szeretek festeni is, nem a mázazásban tudok kiteljesedni. Szerintem minden keramikusnak egy idő után le kell tennie a voksát valamilyen technológia mellett, amiben otthon van. Nekem az akvarellszerű festés az. Néha csinálunk együtt dolgokat, például Feri nagyobb tárgyakat megkorongoz, én pedig megfestem.

Mit szerettek jobban a kerámiázásban, a folyamatot vagy az eredményt, az elkészült tárgyat?

Panni: Egyértelműen a folyamatot.

Feri: A folyamatot: sok mindent előhoz az emberből, amíg eljut a tárgyig. Azért is nem váltam manufaktúrává, mert én szeretem az egész folyamatot egyedül végigcsinálni az elejétől a végéig, a tervezést is beleértve, ami nálam csak fejben történik.

Mit éreztek olyankor, amikor összetörik valami?

Panni: Örülök, hogy végre összetört. Ez az én hozzáállásom ehhez. De jó! Összetört, lehet jobbat csinálni! Végre nem foglalja a helyet, és nem fogja a port.

Feri: Régebben nagyon gyűjtögetős voltam, és nagyon kötődtem első darabos tárgyakhoz. Rossz érzés volt, ha eltörött valami, mert valaki nagy energiát tett egyszer abba, hogy az elkészüljön. De ez változott.

Panni: Más tárgyával kapcsolatban én sem örülök, de a sajátom nullára fáj. Még ki is szoktam dobni őket, ha már eleget léteztek ebben a világban.

Annyira a folyamatot tartom lényegesnek, hogy a kész tárgy iránt már nem érzek szinte semmit. A tüzet akkor érzem, amikor csinálom.

Feri: Sajnos ezt tudom tanúsítani.

Emlékeztek arra, a szüleitek hogyan álltak ehhez, mi történt, ha otthon összetörtetek valamit?

Panni: Az anyukám elég lazán állt ehhez. Összesöpörtük és ennyi. Ha valami 450 éves műtárgy tört volna össze, akkor annak biztos nem örült volna – mondjuk ilyen nem volt otthon, úgyhogy nem is lehetett összetörni. Az értékesebb darabok vitrinben voltak, védve.

Feri: Nálunk is hasonlóan lehetett. Az ünnepi étkészlet máshol volt, de ha abból tört össze valami, az sem volt tragédia. Én viszont egy időben háklis voltam erre, de valószínűleg ez onnan jött, hogy tudat alatt hozzátettem, hogy ez több mint egy tárgy, és volt hozzá egyfajta ragaszkodásom. De már lazábban veszem: ha összetört, csinálok másikat.

Hogyan kötődtök Óbudához?

Panni: Én nem itt születtem, de úgy 5 éve itt lakom. Kiskoromban is laktunk itt egy ideig. A Feri déli.

Feri: Panni sokat szokott viccelődni ezen, hogy még értem a nyelvet. Mert én annyira délről, Budatétény-Nagytétényből származom. Most Budakalászon lakom, majdnem három éve. A műhely már régebb óta itt van. Nagyon megtetszett az itteni hangulat. Lokálpatriótaként járok vissza Téténybe, és itt is annak érzem magam. Óbudáról sokat olvastam, és az olvasmányok által kialakult vele kapcsolatban egy romantikus hangulatom. Sokat sétálunk a Gázgyár környékén és a Krúdy-negyedben is.

Panni: Én is nagyon sokat sétálok, igazán megszerettem ezt az ipari romantikát.

Feri: Illetve Óbudának van egy kisvárosi hangulata.

Panni: Mióta itt van ez a műhely, én szinte el sem hagyom a kerületet. Annyira szeretjük ezt a műhelyt, szokták is mondani, hogy milyen otthonos, barátságos hangulata van.

Feri: Mindig vannak itt furcsa tárgyak, mindig zsúfoltak vagyunk, és mindig változik a műhely hangulata.

Panni: Én nagyon szeretem, hogy négyszögletű az asztalunk és az óráinkon a tanulók tudnak beszélgetni egymással. Egy ilyen négyszögletű asztal nagyon közösségteremtő.

Mit lehet nálatok tanulni?

Panni: Ezek szabad foglalkozások. Feri hétfőn, én pedig kedden és pénteken tartok órát. Ez kifejezetten egy felnőtt műhely. Igazából, aki idejön, az azt csinál, amit szeretne. Kitalálják, mit szeretnének, én pedig segítek, annyira, amennyire igényük van rá. Nálam nincs tanterv. Az alapvető vágyam ezzel a műhellyel az volt, hogy az emberek munka után idejöjjenek pihenni és szabadon alkossanak.

Feri: Panni szabadabban dolgozik együtt a tanulókkal.

Én adok különböző kapaszkodókat, van egy tematika, amit elmondok, de aztán vagy csináljuk vagy nem.

Panni azt is szokta csinálni, ha kevesen vannak és van ideje, hogy ő is dolgozik valami saját darabon az órán, és így is tanulhatnak tőle, hogy látják, hogyan csinálja. Én szigorúbb vagyok, időnként számon is kérem a tanultakat.

Kik járnak hozzátok?

Panni: Hozzám főleg húszas, harmincas, negyvenes lányok, anyukák  és nem anyukák. Nagyon megkedvelték egymást. Úgy szeretem, amikor pakolom be a kemencét, és itt trécselnek egymással, és nem nekem kell megteremteni a jó hangulatot. Nagyon kedves mindenki.

Ki a kerámiát szereti, rossz ember nem lehet?

Feri: Az azért nem biztos, de akik hozzánk jönnek, és itt is maradnak, azok valahogy olyan emberek, akik meg akarják egymást ismerni, tolerálják a tökéletlenséget, és mindannyian el akarnak merülni a kerámiázásban, megpihenni az alkotásban és egymás társaságában.

Célkitűzései szerint a Katalizátor-díj a pályakezdők beindítása mellett leginkább a már ismert művészeknek szeretne új lendületet adni. Fajgerné Dudás Andrea „Háziasszony katalizátora” címet viselő anyagát 162 pályamű közül választotta ki a zsűri – információm szerint egyöntetűen és kétség nélkül. A zsűri elnöke a nemzetközi színtéren is jól ismert Sebastian Baden, aki 2016 óta a mannheimi Műcsarnok kurátora és 2022 júliusától a frankfurti Schirn Kunsthalle kijelölt vezetője; de a magyar névsor is impozáns: German Kinga művészettörténész, a MOME docense, Laczkovich Borbála művészettörténész, a Godot Kortárs Művészeti Intézet vezetője, Lobenwein Norbert gyűjtő, fesztiválszervező és Nemes Csaba képzőművész, a Pécsi Tudomány Egyetem docense. 

Fajgerné Dudás Andrea 2011-ben végzett a Képzőművészeti Egyetemen, Drozdik Orsolya osztályában. Mestere hatása tetten érhető a munkáiban, gondolok itt a női nézőpontból alkotásra, a performansz használatra, a feminista konceptuális művészet gondolatiságára és a női test ügyeivel való foglalkozásra. Fajgerné nem naiv festő tehát, amire az asszonynév hallatán asszociálhatna a kortárs képzőművészetben járatlan befogadó, hanem nagyon is tudatos nőművész.

Már a nevében is benne van az identitása. Fajgerné mindent felvállal, a testét, a nevét, a szakmáját, és identitásának minden elemét komolyan veszi.

A név nála a művészi statement része, felvállaltan hangsúlyozva a férjével való összetartozást, ugyanakkor jelezve önálló szubjektum, alkotó ember voltát. „Fontosak vagyunk egymásnak a férjemmel, és ki is tartunk egymás mellett” – nyilatkozta többször is, kiemelve, hogy a jó házasság ugyanolyan fontos számára, mint a művészete. Nem fogok elmélyedni abban a kérdésben, hogy feminista művészetet látunk-e a kiállításon, mert ez sokkal árnyaltabb és komplikáltabb kérdés ebben az esetben, és a definíciókba bonyolódás éppen a lényegtől távolítana el. Az egyértelmű, hogy a kiállítás anyagában a posztfeminizmus és kelet-európaiság egyaránt hangsúlyos, valamint annak megmutatása, milyen gyökerekből hajt ki nála az egyenjogúság felé törekvés. Fajgerné performanszaiban és munkáiban a kezdetektől folyamatában nyomon követhető, miket, kiket olvasott, és milyen tapasztalatok mentén formálódott az önazonossága, hogyan kapcsolódnak egymáshoz életének különböző, szükségszerűen elvégzendő feladatai, hogyan fonódik mégis egységes egésszé a művészként, feleségként és anyaként megélt létezés. Az mindenképpen nagyon fontos a mostani anyagban is – ahogy a korábbi, testtel foglalkozó munkáiban –, hogy nem egy férfitekintet által határozza meg önmagát, semmiképpen sem a férfielvárások mentén kidolgozott női identitás reagál egy jelenségre. Fajgerné nem ’ellenében’ vagy ’afelé’ gondolkozik, hanem egyszerűen mondja, ami van, amit olvasott, amit áteresztett magán, amit megél, műveinek ihlető forrása a saját élete. A háztartás és az anyaság témái azonban egy tágabb, nőket érintő globális társadalmi kontextusba ágyazódnak. Ugyanakkor nem radikális éllel, hanem finoman és meglehetősen pontosan fogalmazza meg, hogyan él vidéken, mondhatni földközelben egy közép-európai nő, aki anya, háziasszony, és közben elhivatott művész is. Nem titkolja a nehézségeit sem: „Mindig azt mondom, hogy jó háziasszony vagyok, de igazából nem, mert a gyerekek az elsők, és a művészeten is sokat jár az eszem.” Esetében az intim tér és a munka területe összekapcsolódik, további nehézségeket okozva és tudatosságot igényelve. Mindig sorozatokban gondolkodik, termékeny alkotó, 4-5 év anyaga előre ott van a fejében, „csak” az alkotáshoz szükséges időt és teret kell megteremtenie. „Amikor kint dolgozom a kertben, a barbizoni festőktől kezdve Goncsarováig sok előkép a fejemben van, úgy művelem a földet, hogy közben a festészetre gondolok, művészetről gondolkodom” – hangzik el a kiállításon látható videóban.

Ősanyaságát fogalmazva csodálkozott rá egy, az 50-es évek Amerikájában írt feminista könyvre, mennyire aktuálisak a benne tárgyalt kérdések napjaink Magyarországán.

Akkoriban ugyanaz volt az amerikai kormány célja, mint most a magyaré, hogy a kertvárosi anyuka szüljön 3- 4 gyereket, nevelje őket otthon, biztosítson hátországot a férfinak, és ne a karrierjén járjon az esze. Csakhogy ez az út törvényszerűen magában hordja egy későbbi életszakasz identitásválságát. Legkésőbb akkor, amikor a gyerekek kirepülnek, a legtöbb nőben felmerül a kérdés, hogy jól döntött-e, amikor lemondott annak végiggondolásáról, ki is ő igazán, és mi lenne a valódi életfeladata.

Fajgerné képzőművészeti munkássága, festményei és performanszai viszont folyamatosan azt boncolgatják, ki is ő, a megfogalmazása szerint paraszti múltból érkezett kelet-európai nő. Munkáit művészettörténeti referenciák itatják át, előszeretettel sajátítja ki és gondolja újra az általa nagyra tartott női alkotók munkáit. Legyen az a 19. század végének amerikai festőnője, Lilly Martin Spencer, akinek 12 gyereke volt, és a férje vezette a háztartást (le is festette a férjét, amint a piacon vásárolt zöldségeket cipeli haza egy kosárban), vagy Sonia Delaunay, aki a húszas évek autóit dekorálta a saját motívumaival. Utóbbinak dedikálva szerepel a kiállításon az a festett Trabant, aminek a párja otthon, a család kertjében roncsként pihenve paradicsompalánták üvegházaként szolgál és amelyikről szellemesen meg is jegyzi a művész a kiállításon látható videoperformanszában, hogy bizony nincs katalizátora. Birgit Jürgenssen osztrák képzőművész ketrecbe zárta magát mint háziasszony, az ő performansza a konyharuhák rácsaiban köszön vissza. 

A „Háziasszony Katalizátora” című kiállítás Fajgerné legfontosabb témáinak és a brandként azonosítható összművészeti tevékenységének összefoglalása, gyakorlatilag egyetlen helyspecifikus installáció, aminek a megértését nagyban megkönnyíti egy videómunka, amiből világosan megérthető a gondolati háttér. Simone de Beauvoir gondolatai jól megférnek benne a dr. Hoffmann Istvánné Háztartás-közgazdaságtan kötetéből kiragadott megállapításokkal, amely kötetet egyébként a Magyar Nők Országos Tanácsa adta ki 1982-ben. Fajgerné felolvas és kommentel, beszél a munkák keletkezéstörténetéről. A már említett üvegház-Trabant kapcsán szóba kerül a konyha és az Eat-Art. Szabó Eszter Ágnessel közös Common Jam projektjük is megidéződik, mikor Szabó Eszter Ágnes különböző városokban a szabadon lévő fákról szedte a gyümölcsöket és befőzte, Fajgerné pedig az általa termesztett zöldparadicsomból főzött lekvárt. A zöldparadicsom-lekvár azért fontos, mert éretlen, és ezt a hazai éretlen feminizmussal rokonítja, de reflektál a paradicsom, mint Édenkert jelentésre is. (A befőzéshez társul a Bűn tartósítása képsorozat.) A Common Jam Eat Art eseményein – akárcsak a hétköznapokban persze – rendszeresen használják a konyharuhát, ez a kiindulási pontja a geometrikus absztrakt festészet beszivárgásnak az eredetileg figurális stílusban alkotó művész képeire. A dokumentációs festmények absztrakcióssá váltak egy olyan hétköznapi, geometrikus mintázatú tárgy hatására, ami mélyen beleivódott  a tudatunkba.

A konyharuha rács mintája széles asszociációs mezőt hoz felszínre, benne van a börtön, a háztartás rabsága, a szabály, a rend, a ritmus, a végtelenség, a folyamatos ismétlődés.

A konyharuhákat sokáig használjuk, kifejezetten arra vannak kitalálva, hogy nyúzzuk őket, és nehezen válunk meg egy-egy darabtól. Akkor is törlünk, fogunk vele, ha már kilyukadt, megkopott, ez pedig azt a gondolatot ébresztette bennem, hogy ebben a soha véget nem érő, háládatlan feladatban, mint a háztartásvezetés, mi magunk is ugyanígy elhasználódunk. Fajgerné a minden háztartásban előforduló konyharuhát hatalmas festményekké lényegíti át, festékkel felmosott óriási vásznai pedig konyharuhákként lógnak a galéria terében. A kockás konyharuhák színe leggyakrabban kék, vagy piros, de ellensúlyozandó az alantas munkát, amit végzünk vele, a festményeken, amikre átvándoroltak ezek a rongydarabok, a legnemesebb színeket használja a festő, az ultramarint és a vermilliont. Dishtowels sorozatában az absztrakt expresszionista gesztusfestészetet idézi meg, ahogy a konyharuha vagy a felmosómop mozgását viszi át a vászonra. Ebbe a sorba tartoznak a Sonia Delaunay festészetére reflektáló vasalóképek. 2017-ben egy performansz keretében, vasaló alakú ecsettel egy vasalódeszkán anyagokra rácsszerkezetet húzott/festett, melyekből aztán ruha is készült. 

A kiállítás egyik bevonó aktusaként a látogatók maguk is hozzátehetik saját élményanyagukat a láthatatlan női munkához: kihúzott ruhaszárító kötelekre bárki felcsipeszelheti saját konyharuháját.

A zömében nők által végzett láthatatlan és fizetetlen háztartási munka láthatóvá tétele az alapvető célja ennek a tárlatnak, de a háztartás kizsákmányoló természetén túl a benne rejlő kreatív potenciálra is ráirányítja a figyelmet. A papírfűzős gyerekjátékot felidéző festmény, vagy mellette a gomolygó kékség által szétfeszített rács a kilépési pontokat jelzi. Lázadás vagy játék, a gyerekek bevonásának lehetősége, ami persze egy másik, a nők által szintén jól ismert fárasztó terepre visz, a multitasking jelenségéhez. A GICA vezetője mesélte, hogy az installálásra Fajgerné rendszerint a gyerekeivel érkezett, kiterítette a játszószőnyegüket, kiosztotta a filctollakat és installálás vagy a Trabant festése közben terelgette őket, miközben tudatosan és odafigyelve hozott döntéseket a kiállítás rendezésében.

Azt is Laczkovich Borbálától hallottam, hogy az első napok egyikén hosszan, komótosan végignézte a tárlatot a kerületben lakó idősebb úr, foglalkozására nézve pszichoanalitikus, aki látogatása végén megosztotta az intézmény munkatársaival, hogy rengeteget tanult ebből a kiállításból. Fontos feladat, amit ez a tárlat bevállalt, hogy a helyére tegye, mit szeretnének a nők, miről beszélnek a láthatatlan munka kapcsán, és érdekes lenne meghallgatni, mit érzékelnek mindebből, és hogyan értékelik (alul) a láthatatlan munkát a férfiak. 

FAJGERNÉ DUDÁS ANDREA – Háziasszony katalizátora című kiállítása Óbudán, a Godot Korátrs Művészeti Intézetben ( GICA) látható augusztus végéig. A kiállítás kurátora Popovics Viktória.

TOP 5:

Augusztus 19, Péntek – 19:00 FELLINI Bold Stroke @ Fellini
Pénteken időutazásban lehet részünk a Bold Stroke duó jóvoltából, akik visszarepítenek minket a 60-as, 70-es és 80-as évek zenei világába! Az út előre láthatóan egészen a magyar alternatív színtér klasszikusaitól indul, hogy a brit indie műfajánál tett kitérőn keresztül egészen az amerikai pszichedelikus rockig jussunk el velük.

Augusztus 19, Péntek – 20:00 KOBUCI PASO // Kobuci // 08.19.
A Pannonia Allstars Ska Orchestra neve már közel két évtizede jelent egyet a hatalmas bulikkal és élő karibi tánczenével. A csapat energiája és kísérletező kedve a kezdetek óta töretlen: idén tavasszal összeálltak például a kétszeres Grammy díjas amerikai producerrel, Victor Rice-szal, hogy felvegyenek egy olyan speciális lemezt, amin a magyar népdalkincs és a jamaicai zenei lüktetés találkozik.

Augusztus 20, Szombat – 10:00 MKVMÚZEUM MKVM 56
A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum születésnapi rendezvénye.
Ünnepelje az MKVMúzeummal együtt a múzeum fennállásának 56. évfordulóját!

Augusztus 24, Szerda – 16:00 GOLDBERGER MÚZEUM GOLDBERGER-GALAXIS – Tárlatvezetés, az Óbudai Nyár keretében
Egy világhírű magyar gyár és a mögötte álló tragikus sorsú család történetét ismerhetik meg tárlatvezetésünk résztvevői.
Átfogó képet nyújt a Goldberger Múzeum arról a nagyívű fejlődésről, amely során egy 18. század végén megalakuló, kis kékfestő manufaktúrából másfél évszázad alatt hazánk egyik legnagyobb textilvállalata jött létre.

Augusztus 24, Szerda – 19:30 KOBUCI Magidom // Felső Tízezer | KOBUCI
Még a nyár vége előtt, augusztus 24-én két lendületes könnyűzenei formáció találkozásának lehetünk szem- és fültanúi a KOBUCI Kertben.
A sodró gitárzenéjéről, nagyívű refrénjeiről és szeretetteljesen cinikus szövegeiről ismert Felső Tízezer 2015 óta létezik, azóta pedig már négy lemezük jelent meg.
A Magidom alternatív popzenei laboratóriumában az „állandó változás” jegyében szinte minden lehetséges: csillagászati magasságok, mikroszkopikus mélységek, viharos bendzsó-futamok, angyali vokálszólamok, életközeli szövegek, akár Radnóti vagy éppen Varró Dani.

Heti Bontás:

Augusztus 19, Péntek:
19:00 FELLINI Bold Stroke @ Fellini
19:00 VÁROSMAJORI SZABADTÉRI SZÍNPAD Middlemist Red 10 – Jubileumi koncert a Városmajori Szabadtéri Színpadon
20:00 KOBUCI PASO // Kobuci // 08.19.

Augusztus 20, Szombat:
8:00 RÓMAI Augusztus 20-i kosárfeltöltő piacozás a Rómain, finom ebéddel!
10:00 MKVMÚZEUM MKVM 56
16:00 MKVMÚZEUM Spelter Henrik – Magyarország első aranykoszorús cukrászmestere
19:00 KOBUCI Pink Floyd és U2 Tribute Est // KOBUCI
22:00 KOBUCI KOBUCI Házibuli

Augusztus 21, Vasárnap:
10:00 BUDAPEST GARDEN Tűzoltós Program VASÁRNAPONKÉNT a Budapest Gardenben
15:00 NEMZETI GALÉRIA Tárlatvezetés | Monet, Gauguin, Pissarro a Nemzeti Galériában
19:00 BEM MOZI A keresztapa / The Godfather – 50 éves jubileum
20:00 KOBUCI John Lee Hooker Tribute Night by Little G Weevil Band // KOBUCI

Augusztus 22, Hétfő:
17:00 PAVILON MiniMonday #4 w/ Larjoe
17:00 ÚJPESTI KULTURÁLIS KÖZPONT Kiállításmegnyitó
20:00 KOBUCI Pedrofon & Cadillac 2000 Elvis koncert KOBUCI

Augusztus 23, Kedd:
9:00 ÓBUDAI MÚZEUM Játék, mese, kaland az Óbudai Múzeumban – Múzeumi délelőtt gyerekeknek
19:00 BUDAPEST GARDEN Stand Up FACTORY Humortechnikum – BUDAPEST GARDEN
19:00 BUDAPEST GARDEN Keep Swinging a Gardenben!
20:00 KOBUCI (Blue)Stone & Friends ft. Hobo, Ferenczi György

Augusztus 24, Szerda:
16:00 GOLDBERGER MÚZEUM GOLDBERGER-GALAXIS – Tárlatvezetés, az Óbudai Nyár keretében
19:00 GÓLYA Azta zenekar táncház // Gólya
19:30 KOBUCI Magidom // Felső Tízezer | KOBUCI
20:00 MIXÁT UDVAR Slapstick?, vendég: Towpe @Mixát Stage

Augusztus 25, Csütörtök:
16:00 SZÉPMŰVÉSZETI Kurátori tárlatvezetés I Henri Matisse – A gondolatok színe
20:00 KOBUCI ANIMA SOUND SYSTEM @ KOBUCI
22:00 KOBUCI DJ Infragandhi // KOBUCI

Az utazás, a tenger és a testedzés egyik legismertebb rajongója Erzsébet királyné volt, akinek viselkedését, magány és szabadság iránti vágyát – különösen a bécsi udvarban – még sokan különcnek és az uralkodói szereppel nem összeegyeztethetőnek tartották. A magyarok körében azonban rendkívül népszerű volt a királyné, ami bizonyára hozzájárult a távoli tájak iránti érdeklődés növekedéséhez is.

A korszak viselkedési és öltözködési szokásai meglehetősen merevek voltak, különösen a nőket illetően. Testüket fűző szorította össze, és kizárólag ebben illett nyilvánosan mutatkozni.

Az alsótestet évszázadok óta hosszú szoknya takarta, amit alsószoknyák sokasága és acél abroncsokkal merevített krinolin, majd turnűr is szélesített, így az ember szinte eltűnt a ruha alatt.

Az ezekhez a ruhákhoz szokott nők számára elképzelhetetlennek tűnt nyilvánosan levetkőzni, alsóneműre hasonlító fürdőruhát felvenni, erre jelentett megoldást a fürdeni vágyók számára a kerekes fürdőkabin, amiben betolták őket a vízbe, onnan pedig csak akkor léptek ki, mikor már a kíváncsi szemektől távolabbra kerültek és a víz is kellően mély volt. A parton pelerinszerű köpenyekbe burkolóztak.

A nők fürdőöltözete kb. 1870-től általában sötétebb színű pamutvászonból készült. Hosszú, vagy legalább lábszárközépig érő nadrágból és hozzá való, hosszú ujjú, térd alá érő ingből állt. Ezt övvel fogták össze, így mégis hasonlított kissé a szoknyára. A ruha alatt gyakran viseltek fűzőt még ilyenkor is. A 19. század végéig ez az öltözék volt jellemző, hiszen a divat jellege sem változott jelentősen: a fűzővel kialakított darázsderék hangsúlyozása volt az ideál, a szoknya pedig mindvégig takarta a lábat, földig ért. A férfiak mindeközben rövid ujjú inget és térd alá érő nadrágot viseltek úszáshoz, szintén vászonból. Ezek a ruhadarabok a korabeli alsóneműkhöz hasonlítottak, de azok fehér színével ellentétben inkább sötét szövetekből készültek.

A szecesszió új, karcsúbb nőideáljának, az életmód változásának és az emancipációnak együttesen köszönhető, hogy a 20. század elejére változások indultak meg, amelyek az első világháború előtti évekre váltak igazán szembetűnővé. A női munkavállalás mellett az utazási lehetőségek javulása: a vonat, sőt az autó elterjedése és a sportok népszerűsége is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a nők öltözködése is meginduljon a kényelem és praktikum útján. Nappalra és utazáshoz kosztümöt, nyáron szoknya-blúz együttest viseltek, és bár az estélyi ruhák extravaganciája még sokáig megmaradt, a test szabad mozgását az is egyre kevésbé korlátozta.

Az 1900-as évtized második felétől fokozatosan eltűnt a halcsontos fűző, a 10-es években ezt a folyamatot gyorsította, hogy a divatos ruha derékvonala mell alá emelkedett, így a derekat „jótékonyan” takarták a ruha redői.  

A 20. század elejére a fürdéshez viselt, korábban nehéz, vastagabb szövetből készült ruha is fokozatosan rövidült, ekkor már „csak” térdig ért, rövid ujjú felsőrésszel, kis gallérral, de ehhez is gyakran vettek fürdőcipőt és sapkát, esetleg harisnyát is. Az egyrészesek a 20. század elején jelentek meg, részben az újkori olimpiák sportolóinak köszönhetően, akik testhezálló trikóban gyorsabban tudtak úszni. A rugalmas kötött anyag hamar felváltotta a vizesen kellemetlenül testre tapadó vásznat, ez azonban még szemérmetlenebbül mutatta meg a nők testét, így még a versenyúszó, Annette Kellermann is botrányt keltett benne, hiszen a testhezálló “mini-overall” lényegében nem különbözött a férfiak úszódresszeitől. Az újkori olimpiákon hivatalosan 1912-től lett versenyszám a női úszás. Ekkoriban a strandokon a mára már klasszikussá vált matróz stílus volt kedvelt, színekben pedig a sötétkék, fekete és fehér, esetleg piros csíkokkal, szegélyekkel. A Kiscelli Múzeum textilgyűjteményének legrégebbi, 1910-es évekből származó fürdőruhája ezt a korszakot reprezentálja: fehér-piros csíkos vászonból készült, piros szegélyekkel, széles, kihajtott gallérral. A szabadidős tevékenységekhez – köztük a vízparti tartózkodáshoz és a fürdéshez – a városinál sokkal lazább, kényelmesebb öltözködést tettek lehetővé a szokások. Ennek is köszönhető, hogy Gabrielle Chanel az I. világháború alatt nagy számban az elegáns óceánparti nyaralóhelyen, Deauville-ban tartózkodó hölgyek körében lett népszerű a matrózoktól és a férfi fehérneműktől „kölcsönvett”  kényelmes, laza, rugalmas gyapjú dzsörzéből készített kosztümjeivel.

 A praktikumot az I. világháború kényszerítette ki véglegesen, ekkor már visszavonhatatlanul megváltozott mind a nők szerepe és helyzete, mind a divat. A háború után a modern, divatos nő önállóbb, fiatalosabb, karcsúbb lett. A szórakozás és mozgás kedvelt formái voltak a különböző sportok, amelyek széles körben elterjedtek. A rövid haj, a mozgásszabadságot biztosító kényelmes viselet általánossá vált, szabadidőhöz és sporthoz pedig hamarosan a nadrág is bekerült a nők ruhatárába. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy ekkorra a vasút mellé már a repülés is felsorakozott, egyáltalán nem meglepő, hogy a húszas években minden korábbinál nagyobb divat lett a nyaralás és a fürdés. A Harper’s Bazar (később Bazaar) 1867-től jelent meg, alapítója William Randolph Hearst, főszerkesztője a 20. század első felében Carmel Snow volt. A lap már a 19. század utolsó harmadától jelentős divatközvetítővé lépett elő, a 20. században pedig a Vogue-gal együtt a legkedveltebb életmód-magazinok egyike volt. Cecil Beaton, George Hoyningen-Huene, Man Ray és más művészek fényképei szerepeltek ezekben a lapokban, ábrázolva az öltözék mellett a modern életet és nőideált is. A sportos, „természetes” nő egyik első fényképésze Toni Frissell, maga is a New York-i elit tagja volt, aki fürdő-, tenisz- vagy síruhás nőket ábrázoló képeinek jó részét a szabadban, mozgás közben és életszerű helyzetben készítette.

A fehér bőr már sokkal inkább a sötét gyárakban rossz körülmények között dolgozó munkásokra volt jellemző, a barnaság pedig azt jelentette, hogy az illető valamelyik elegáns üdülőhelyen járt.

Ekkor már nem idegenkedtek a különösen vizesen erősen testre tapadó, szoros fürdőruháktól sem. A híres színésznőkről például gyakran jelent meg strandon készült „street” fotó. A bátrabbak – általában fekete – gyapjúból kötött, rugalmas „fürdőtrikót”, a továbbra is kissé szégyellősebbek vagy illedelmesebbek a többet takaró, kis szoknyarésszel is kiegészített és inkább vászonból vagy műselyemből készült bővebb, kevésbé testhezálló „fürdőkosztümöt” viseltek. Ezek színe általában fekete vagy sötétkék volt, díszítésként vagy paszpólként jelentek meg rajtuk a fehér csíkok. A korszak fürdőruhadivatjára nagy hatással volt Jean Cocteau 1924-ben bemutatott darabja, az elegáns, szórakozni vágyó párizsi fiatalokat a tengerpartra szállító éjszakai expresszvonatról szóló Le train bleu. Az orosz balett-társulat előadásának koreográfusa, Szergej Gyagilev a csíkos, kötött overálokból, fürdőruhákból és sportos öltözékekből álló jelmezek tervezője pedig Gabrielle (Coco) Chanel volt, aki maga is rendkívül kedvelte a Côte d’Azur-t, és néhány év múlva villát is építetett ott, amit La Pausa-nak nevezett el.

A harmincas években mindenki sportolt és fogyókúrázott, megteremtve ezzel a fürdőruhák további „zsugorodásának” feltételeit. Egyre változatosabbak és izgalmasabbak lettek a darabok: kivágott hátrésszel, vagy a mai tankinihez hasonló, rafinált módon pántokkal összekapcsolt felső- és alsórésszel, és immár elasztikus műszálas anyagokból is készülhettek. A fejlesztésekben az amerikai Jantzen cég járt élen, és ugyanitt jelent meg 1928-ban a kétrészes, melynek alsórésze még szigorúan takarta a combhajlatot és a köldököt, és gyakran tartozott hozzá kis lapszoknya is. A parton lenge, bő hosszú nadrágos strandpizsama és stílusos napszemüvegek, nagy kalapok is öltöztették a nőket. A férfiak ekkor már nem pántos overált, hanem egyre többen rövid sortot, fürdőnadrágot viseltek.

A városokban is egyre több strandfürdő épült. Budapesten a Gellért az elegáns úri világ, például az első számú divatirányító, Hatvany Lili bárónő törzshelye volt, a Palatinus pedig a középosztály körében volt népszerű. A nagyvilági dámákat, híres színésznőket így mindenki közelről is megcsodálhatta – vagy kritizálhatta. A napozás népszerűségéhez hozzájárult, hogy a vegyipar fejlődésének köszönhetően egyre jobb minőségű naptejeket forgalmaztak. A korszak estélyi ruhái – főképp hátul – nagyon mély kivágással készültek, ezért nem volt mindegy, hogyan sül le az ember. Ennek érdekében a strandokon – általában az épület tetőteraszán – külön napozó részeket alakítottak ki, ahol akár ruha nélkül is lehetett barnulni.

A leghíresebb francia divattervezők – Jean Patou, Jeanne Lanvin, Elsa Schiaparelli – évente új fürdő- és strandruha-kollekcióval rukkoltak elő, amelyeket a legfelkapottabb nyaralóhelyeken, főleg a Cote d’Azur strandjain mutattak be, ahol nyaranta Európa és Amerika milliomosai találkoztak. Ezeket a különböző országokból Párizsba érkező divatcégek képviselői forgalmazták, így Budapesten is ismertek voltak a francia nevek. Schiaparelli híres, meghökkentő stílusa a strandon is érvényesült:

„Schiaparelli egyik legszebb strandtoalettje bő fekete jersey-nadrágból és egy kis ecrü színű fekete mintás, kézzel szövött vászonkabátból áll, amely alatt királykék selyemből készült a fürdőtrikó.”

A vízparti sétákon, a szállodák teraszain egy speciális öltözéket, a könnyű anyagból készített bő nadrágból, pántos felsőrészből és lenge kabátból álló strandpizsamát hordták. Angelo, az ismert pesti fotós és divatrajzoló 1931-ben erről úgy emlékezett, hogy már előző évben, azaz 1930-ban bemutatta azt Worth és Patou, és amit – leszámítva a „konzervatív angolokat” – már akkor nagy siker övezett. Tudósítása szerint a francia Riviérán annyira divatba jött, hogy „a revü után három nappal az egész francia szabóipar lázasan csinálta a strandpizsamákat – és az illusztrált divatlapok oldalokon közölték az új divatot.” A cikket közlő Színházi Élet divatrovatának címlapján ekkor egy nadrágos, barettet viselő manöken szerepelt Angelo fotóján, aki írását is számos más, általa készített képpel is illusztrálta. Egy másik cikk is bemutatja a párizsi divattervező által készített összeállításokat: „A pizsamák Worthnál kétféle típusúak, vagy teljesen férfiasak, fehér flanellnadrággal, kétsorgombos kék flanellkabáttal, főleg jachtoláshoz, vagy túlságosan nőiesek, virágos crepe de Chineből, vagy mintázatlan, két-háromféle színű crepe de Chine-ből összeállítva.” 1934-ben már rövid sortot ajánlott, hozzá való nagy kockás vízhatlan anyagból készült, szétnyíló szoknyával. Hogy Worth – és a többi párizsi luxus divatcég – vevőkörét elsősorban a tengerparton mulató felső tízezer alkotta, arra abból is következtethetünk, hogy (másutt) beszámolt a divatrovat arról, hogy „a párizsi divatbemutatókkal egyidejűleg Worth teljes kollekciót és mannequin-sereget küldött Monte Carloba, ahol az Ambassadeur-étteremben a Riviéra hölgyközönsége számára is bemutatta a modelleket.” Worthnak egyébként a Côte d’Azur-ön, Cannes-ban, az Atlanti-óceán partján pedig Biarritzban volt fióküzlete, és ez volt jellemző minden felkapott párizsi haute couture divatszalon esetében. 

Elsa Schiaparelli azonban még tovább ment a strandpizsamák terén. 1931-ben azt írta róla a Színházi Élet: „A pizsama mint estélyi ruha természetesen a Riviérán is feltűnt. A legszebbet Madame Schiaparelli viselte, természetesen saját kreációját. A bő szoknyaszerű nadrág élénk narancsszínű crépe de Chine-ből készült, a boleró pedig vastag aranylaméból. A toaletthez nagy karneolgyöngyökböl összeállított láncot és finoman vésett karneol-gyűrűt viselt Madame Schiaparelli.” Az idézet jól mutatja, hogy mind Chanel, mind Schiaparelli divatirányító tudott lenni megjelenésével a párizsi társaságban. A divattervezőt Párizsban eszerint művészként fogadták el, míg ugyenekkor Pesten a szabó iparos-mesterember volt, tehát társadalmilag továbbra is alacsonyabban állt vevőinél még akkor is, ha sikerült vagyont szereznie.

A második világháború utáni sokkot még ki sem pihente a világ, amikor újabb „atomrobbanásra” került sor, ezúttal fürdőruha-fronton. Párizsban 1946. július 5-én – néhány nappal a Bikini-szigeteki kísérleti atomrobbantás után – mutatta be Jacques Heim divattervező L’Atome névre keresztelt parányi, köldököt megmutató alsóval rendelkező kétrészesét – arra gondolva, hogy ennél kisebb már nem lehet egy fürdőruha. Tévedett. Két hét múlva, július 18-án Louis Réard alig 30×30 cm anyag és kétoldalt néhány zsinór vékonyságú pánt felhasználásával készítette el az igazi „bikinit”, mely világhírűvé vált. Igaz, a felvételére akkor csupán a Casino de Paris táncosnője vállalkozott egy fénykép erejéig, és időbe telt, míg szélesebb körben elfogadottá vált. Később, a hatvanas években tűntek fel ismét hasonlóan merész darabok, de ott már a felsőrész is hiányzott.

Az ötvenes évek nőies domborulataihoz, a „született feleség” ideáljához ugyanis nem illettek a frivol darabok. Ismét divatba jött viszont az egyrészes fürdőruha, hegyes, párnázott mellrésszel, de gyakran vállpánt nélkül, amit a rég elfeledett merevítések és egy új anyag, a lastex tettek lehetővé – mindezt Christian Dior divatos New Look-jának elegáns stílusában. A kihívó kétrészeseket, amik a testből egyre kevesebbet takartak, a lázadó fiatalok hordták. Ezt a stílust olyan szépségek is népszerűsítették, mint Marilyn Monroe, vagy Brigitte Bardot a St. Tropez-i strandon az „És Isten megteremté a nőt” című filmben. Mindeközben Magyarországon a „nyugati” divat megbélyegzése és az anyaghiány nehezítette az új vonalakkal való lépéstartást.

A balatonparti üdülőkben többnyire átalakított vagy otthon készített darabokban, konzervatív egyrészesben jelentek meg, akik beutalóval eljutottak nyaralni.

A hatvanas évek divatja a fiatalságot emelte középpontba, így a fürdőruhák terén is az ő ízlésük vált dominánssá: a szexi kétrészes. A csípőre szabott, apró alsók és a melltartók az új, könnyen száradó, színes, mintás műszálas anyagokból készültek. De volt, akinek már a kétrészes is sok volt: Rudi Gernreich tervező ekkor alkotta meg a monokinit, a felsőrész nélküli fürdőruhát, ami csupán egy alsóból és két hosszú vállpántból állt. A hippik pedig még tovább mentek, és ebben is a szabadságot hirdették, így a meztelenség, a nudizmus sem volt már elképzelhetetlen. Bár széles körben egyik sem terjedt el, a fürdőruhák egyre kisebbek lettek a hetvenes évekre – ekkor született a miniszoknya mintájára elnevezett mini-bikini, amit ekkor már tényleg csak néhány pánt tartott a helyén. Új anyagokat, mint a lycrát, vagy áttetsző, sőt fényáteresztő anyagokat, hálókat is kifejlesztettek, amiket előszeretettel használtak a napozás szerelmesei. A természetesség és a folklór-divat jegyében sokan készítettek saját kezűleg fürdőruhát: a horgolt, kötött, egyedileg díszített darabok voltak a legmenőbbek.

A nyolcvanas években továbbra is hódító, kétrészes fürdőruhák csak az aerobikórán tökéletesített testen mutattak jól. Az alsórész egészen magasra szabott, így oldalt és hátul is meglehetősen keskeny volt, a felső pedig csupán egy vállpánt nélküli, elöl a két mell közt összehúzott, melltartónak sem nevezhető „szalag”. Mindez lehetőleg feltűnő – fekete, pink, piros, sárga, türkiz vagy arany – színekben, rugalmas és kissé fényes lastexből készült. A kilencvenes évekre terjedt el a tanga, mely már hátul sem takart, és még kevesebbeknek volt előnyös, de annál többen hordták. Kétségtelen előnye volt viszont, hogy a napozásnál alig maradt zavaró fehér csík a bőrön, főleg ha felülre sem vettek semmit.

Miért választottad Óbudát lakhelyedül?

Sokáig tősgyökeres belvárosi voltam. A Benczúr utcában nőttem fel, majd a Balzac utcába költöztem. Az akkori feleségem javaslata volt, hogy zöldövezetben lakjunk, így vezetett az utam az óbudai hegyvidékére. Jó dolog a belváros, de már nem mennék el innen, hiszen amikor az Árpád hídon jövök haza és meglátom az óbudai hegyeket, már jó kedvem lesz. Ha 27. éve élek a Testvérhegyen, akkor már óbudainak nevezhetem magam?

Hát persze. Mennyire vagy benne az óbudai mindennapokban?

Benne vagyok. Nem olyan előadóművésznek tartom magam, aki csak zenél és kiszolgálják, hanem aktív ember vagyok. Jövök-megyek, intézem az ügyeimet, vásárolok, sportolok, itt élek Óbudán. Szenvedélyesen kerékpározom a környéken, rendszeresen bebarangolom a hegyvidéket. Balázs Fecóval nagyon jó barátságban voltunk. Szinte minden nap áttekertem Fecóhoz itt, a Testvérhegyen, és becsöngettem hozzá egy kávéra.

Mit jelentett az ismert szülők, Zsoldos Imre és Sárosi Katalin gyermekének lenni?

Ilyenkor azt várná az olvasó válaszul, hogy mennyire nehéz volt nekem a híres szülők árnyékában felnevelkednem és elérnem valamit a hazai zenei életben, de ez nincs így. Ahol talán nehézséget jelentett, az a tanulmányaim.

A Zeneakadémiára jártam és nagyon ügyeltem arra, hogy még véletlenül se mondják azt: „Biztos azért van itt ez a Zsoldos Gábor, mert a szülei benyomták a Zeneakadémiára.” Éppen ezért minden zenei tárgyból színjeles voltam.

Evidens volt a zenei pálya?

Más fel sem merült, mert az anyatejjel szívtam magamba a zenét. Anyukám énekelt, apukám trombitaművészként van „nyilvántartva”, de hegedült és furulyán is játszott. Egy nagyon különleges hangszeren is zenélt, az éneklő fűrészen, amit megörököltem tőle és most én játszom rajta. A szüleimnek köszönhetően elképesztő zenei élet folyt a lakásban. Zenei fellegvár volt a Benczúr utcai lakás, ahol megfordult többek között Seress Rezső, Nádas Gábor, Kabos László, a Záray-Vámosi házaspár, Németh Lehel. Hát mi lettem volna? Gépészmérnök? Szóba se jött más, mint a zene.

Hogyan lettél dobos?

Már 6 éves koromtól elkezdtem zongorázni. Szerettem és jól is ment, de valahogy a pop-rock zene elvarázsolt és megtetszett a dob. Tényleg azért lettem dobos, mert azt szerettem. Olyan dobos vagyok, aki nemcsak dobolni tud, hanem megtanultam a „zenét” is, hiszen majdnem húsz évig zongoráztam. A zongoratudás, a harmóniák ismerete a zenélésben a legfontosabb. 14 évesen a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, népszerűbb nevén a Konzervatóriumba dobszakra jelentkeztem, pedig a felvételi előtt csak félévvel döntöttem el, hogy dobolni szeretnék. Előtte sosem volt dobverő a kezemben, de simán felvettek. Pontosítanom kell: a konziban és a Zeneakadémián is ütőhangszeresnek tanultam, tehát nem dobosnak. Bár jártam rövidebb ideig egy-két tanárhoz tanulni, de a klasszikus ütőhangszerek mellett saját magamtól tanultam meg dobfelszerelésen játszani, mivel akkor még nem volt intézményesítve a könnyűzenei oktatás.

Nem volt még jazz oktatás a konziban, és nem volt még a Kőbányai Zenei Stúdió. Klasszikusokon tanultam, Beethovenen és Mozarton, otthon pedig a dobfelszerelést nyűttem.

Hogyan kerültél be 21 évesen az akkor a csúcson levő Hungária együttesbe?

Másodéves voltam a Zeneakadémián, és az évfolyamtársaimmal gyakran beültünk az akkori Erzsébet Sörözőbe. Egy ilyen alkalommal, amikor zenéről is beszélgettünk, a szomszéd asztaltól átszólt egy férfi és megkérdezte, hogy van-e közöttünk dobos? Mondtam, hogy bár a Zeneakadémiára járok, azért tudok dobolni is. Bemutatkozott, hogy ő a Dolly férje és mondta, hogy a Hungária együttes éppen dobost keres. Hallottam ugyan Dollyról, de nem igazán követtem a Hungáriát. Inkább a rockot és funkyt szerettem, nem voltam nagy rock and roll rajongó. A hazai zenekarok közül az LGT szerettem, de nem lehetett nem ismerni a Hungáriát. Így kerültem Fenyő Miklós elé próbafelvételre. Akkor még az volt a kommunikáció, hogy Szikora Robi eltörte a kezét és a gyógyulásáig csak helyettesíteni kell őt. Persze nem ez volt az igazság, hanem az, hogy kilépett a zenekarból, mert felkérést kapott, hogy dalokat írjon Szűcs Judit lemezére, amit Fenyő Miklós nem tolerált. Ez volt a szakításuk oka. Ekkor jöttem én a képbe. Nem voltam és nem vagyok frontember típus, csak ritkán énekeltem, ezért nem pótolhattam egy személyben Szikora Róbertet. Szikora egy igazi fazon volt, aki olyan slágereket énekelt, mint a Csaó Marina vagy a Micsoda buli. Ezt az oldalát Flipper Öcsivel pótolták, aki rajongó volt, jól énekelt, öltözött, táncolt is például a Limbó Hintó televíziós felvételén. Szikora olyan tehetség volt, hogy csak ketten tudtuk őt pótolni. A Hungária ekkor lett hét tagú. Így kerültem a Zeneakadémiáról és az Erzsébet Sörözőből Magyarország akkor legnépszerűbb együttesébe.

Hogy indult a Hungária tagságod?

Amint bekerültem a Hungáriába, feljátszottuk az Aréna című albumot, ami – a megrendelések alapján – már a megjelenés előtt aranylemez lett. Az aranylemez akkor százezer eladott példányt jelentett. Az első Hungária fellépésem szilveszterkor a Blaha Lujza téren, egy hatalmas utcabál keretében volt százezer ember előtt. Zeneakadémia, Erzsébet Söröző, Fenyő Miklós lakása, lemezfelvétel, aranylemez és százezer ember. Ennyi mindent éltem át 21 évesen pár hónap alatt. Fel sem tudtam fogni, hogy igazán mi is történik velem.

Hogyan fért össze a Zeneakadémiával a Hungária?

Nekem sikerült befejeznem a Zeneakadémiát, ellentétben Presser Gáborral, akit választás elé állítottak: Beethoven vagy Omega? Ő az Omegát választotta. Én három évig voltam „kettős ügynök”, ami lehetetlen küldetésnek tűnt a vidéki fellépések miatt. Hiába volt késő esti koncertünk mondjuk Nyíregyházán, nekem másnap reggel nyolckor meg kellett jelennem a Zeneakadémián. 

Észrevették a Főiskolán, hogy te a Hungáriában dobolsz?

Igen, de nem azért, mert romlott volna a tanulmányi eredményem, hanem akkoriban a csapból is a Hungária folyt. Országosan nézett zenei tévéműsorokban szerepeltünk. Ilyen volt az Egymillió fontos hangjegy, a Pulzus és a Zenebutik. Az utóbbi műsor pedig végképp lebuktatott, hiszen abban vegyesen volt a klasszikus és a könnyűzene. A tanáraim azonnal felismertek, de annyira jók voltak a tanulmányi eredményeim, hogy nem tudtak eltiltani.

Ebben nem volt gyakorlatuk, hiszen az akadémiai tanulók közül addig Presseren és rajtam kívül senki sem játszott popzenekarban, egyébként azóta sem.

Azt is meg tudtam oldani, hogy Nyugat-Berlinben fel tudjak lépni a Hungáriával. Minden egyes kiutazás előtt engedélyt kellett kérnem a tanulmányi osztályon, amin simán elbukhattam volna, mert ha csak egyszer ezt nem adják meg, akkor másik dobos után kellett volna néznie a Hungáriának.

Ide tartozik egy vicces történet. Fenyő Miklós és a Hungária imidzse megkövetelte azt, hogy a tagok a zenei stílusnak megfelelő ruhát viseljenek. Jampi cipőben, kockás zakóban kellett járnunk az utcán, hiszen a ruhánkat nem jelmeznek kellett tekintenünk, hanem egy életérzés megnyilvánulásának. Amikor beléptem a Hungáriába, Fenyő elvitt Budapest akkori egyetlen bizományi áruházába, a Gólya Áruházba és csomó „új” ruhát vetetett velem, hiszen nekem hétköznapi ruháim voltak. A Zeneakadémiáról mindennap Fenyő Miklóshoz mentem próbálni. Az iskolatáskám mellett volt egy nylon zacskó, amiben a teljes jampi cuccomat vittem. Amikor odaértem Miki házához, megnyomtam a kapucsengőt, bementem a lépcsőházba, és amíg felértem a lassú lifttel a harmadik emeltre, teljesen átöltöztem. Ugyanezt megtettem visszafelé is. Eleinte nem buktam le, de egyszer egy próba után a Fenyő kiment az erkélyre és meglátott, majd felkiáltott a többiek felé: „Nem hisztek a szemeteknek, nézzétek, ez a hülye Dedy átöltözött!” Ettől kezdve két Zsoldos volt, az egyik a normális ruhás zeneakadémista Gábor, a másik a Hungáriás jampi Dedy. 

Hogy ragadt rád a Dedy név?

A Hungáriában mindenkinek volt művészneve. Volt Dili Dolly, Szaxi Maxi, Tétova Nova, Szikla Sziszi, Flipper Öcsi. Ezért lettem Dedy és már annak is örülhettem, hogy megtarthattam a nevem felét, mint Zsoldos Dedy és nem lettem mondjuk Dagi Dedy, vagy valami hasonló. A Dedy név így leírva egyébként nem jelent semmi. Viszont egy valaki nem „adta” a nevét. Fenyő Miklós mindig Fenyő Miklós maradt.

Hogyan viszonyultak a szüleid ahhoz, hogy beléptél a Hungáriába?

Amikor bekerültem a Hungáriába, drága apukám megkereste a Fenyő Miklóst és azt mondta neki: „Nézd Miki, nem bánom, játsszon a fiam nálad, de a Zeneakadémia az első. Csak akkor mehet veletek fellépni, ha nincs vizsgája az Akadémián.” Nem azt mondta, hogy „örülök, hogy a fiam a Hungáriában játszhat”, hanem „nem bánja” és egyben feltételeket is szabott.  Fenyő ezt nem is értette, ilyen megközelítéssel eddig még nem találkozott. Számára ez szürreális kérés volt, azt gondolhatta: nehogy már csak akkor legyen Hungária koncert, amikor Dedy éppen nem vizsgázik. Végül ebből nem volt gond, mert mindig megoldottam.

Hozzá kell tenni, hogy a Miki a mai napig tiszteli a szüleimet. Apukám szakmai tudását, anyukámnak pedig a személyiségét, előadóművészetét. Csodálattal nézett rá, szinte szerelmes volt belé fiatal korában.

Szüleid támogatták a popzenei pályádat?

Annak nem mutatták jelét, hogy támogatják, de nagyon büszkék voltak rám, amit csak utólag tudtam meg. Volt olyan, hogy például egy salgótarjáni koncerten oldalra néztem, és láttam, hogy a színpad mellett ott állt az apu és puszit dobott nekem. 

Hogyan lettél Dolly Roll-os a Hungária után?

A Hungária rendszeresen fellépett Nyugat-Berlinben. Volt egy szokásos hely, ahova az egyik hétvégére meghívást kaptunk, de Fenyő Miklós nem akarta, hogy kimenjünk, mert szerinte a következő lemez felvétele miatt nem fért bele a zenekar idejébe. Mi ezzel nem értettünk egyet. A zenekar egybehangzóan kijelentette, hogy márpedig kimegyünk Nyugat-Berlinbe, de Fenyő ennek ellenére az otthonmaradás mellett döntött. Hangsúlyozom, hogy a két fiatal újoncnak, Flipper Öcsinek és nekem nem volt sok szavunk sem a fellépéseket illetően, sem akkor, amikor az anyagiakról volt szó. Kimentünk a repülőtérre és az utolsó percig abban a hitben voltunk, hogy a Miki úgyis meg fog jelenni, de nem ez történt. A legnagyobb meglepetésünkre Miki tényleg komolyan mondta, hogy nem jön ki a reptérre, és tényleg nem utazott velünk Nyugat-Berlinbe. A repülőn a körülbelül 35 dalos repertoárt át kellett alakítanunk. Ki fog zongorázni és énekelni a Fenyő helyett? Például volt olyan dal, amit a Miki helyett a Fekete Gyula énekelt és én zongoráztam, a Flipper Öcsi pedig dobolt helyettem. Megmentettük a fellépést. Amikor visszajöttünk, akkor mindannyiunkat távirat várt Fenyő Miklóstól, amiben az állt, hogy ezzel a cselekedetünkkel kiléptünk a Hungáriából. Az a sejtésem, hogy Fenyő a csúcson akarta abbahagyni a Hungáriát és már a szóló karrierjét tervezte, tehát ürügyként használta fel azt, hogy kimentünk nélküle Nyugat-Berlinbe. Ezt több évtizedig tartó mosolyszünet követte, szó nélkül mentünk el Miki mellett, ha valahol véletlenül összefutottunk.

Hogyan alakult meg a Dolly Roll?

Amikor megkaptuk a kirúgó táviratot, azonnal hívtuk egymást. Kiderült, hogy mindenkinek ugyanaz a szöveg állt az üzenetben. Még aznap délután összejöttünk a Kékes Zoli lakásában. Egyöntetűen úgy döntöttünk, hogy folytatjuk a közös zenélést és még ott helyben megalakultunk. Már csak a névről kellett döntenünk, és három nap múlva megszületett az első Dolly Roll sláger. A Pulzus című zenei műsorban Módos Péter és Dolly között a következő párbeszéd zajlott a debütáló dal kapcsán:

„A szerző neve? Dolly Roll. A szám címe? Dolly Roll. Az együttes neve? Dolly Roll. És miről szól majd a dal? Dollyról.”

Hogyan jött a Step együttes a Dolly Roll után?

A Dolly Roll zenekarral négy lemezt jelentettünk meg. Sikeresen indultunk, három-négyszázezres, sőt félmilliós eladásokat produkáltunk. Az első két lemez az olaszos stílusával telitalálat volt, de aztán a harmadik albumtól a zenekar elkezdte kiszolgálni a közönség általunk elképzelt igényét, azonban ezek a dalok Flipper Öcsi és az én zenei elképzelésünktől eltávolodtak. Jelentkezett a generációs különbség is, hiszen mi Öcsivel jóval fiatalabbak voltunk a többieknél. Öcsi örök lázadó volt, aki mindenhova vitt magával, mint a testvérét. Nem vetette meg az éjszakát, járta a klubokat, ahol összebarátkozott Kisszabó Gáborral, az Első Emelet basszusgitárosával. Megbeszélték, hogy Gábor kilép az Emeletből, és hozza magával Tereh Istvánt is, Öcsi pedig engem a Dolly Rollból és megalakítunk egy új zenekart. Csatlakozott még a Varga Miklós Bandből Fehér Attila és a Citrom együttesből Popper Péter, majd később Mester Tamás is, aki Flipper Öcsi későbbi kiválása után lépett be a zenekarba. Ez volt a Step, melynek sikere messze elmaradt az elvárásoktól. Ez ugyanis nem úgy működik, hogy összeadódnak a rajongótáborok, tehát kettő meg kettő az négy, hanem gyakran csak három. A Stepnek is volt aranylemeze, s bár nem voltak rosszak az eladások, mégis messze elmaradtak a Dolly Roll és az Első Emelet példányszámaitól. Az első lemezünk csalódást okozott a Hanglemezgyártó Vállalatnak, ezért Fenyő Miklós lett felkérve a menedzselésre.

Miki fazont váltatott velünk és gombafrizurások lettünk. Nem mertük megmondani neki, de mi nem a Beatles-re, hanem sokkal inkább a Duran Duran-ra szerettünk volna hasonlítani.

A következő Igen című lemez talán ezért sem hozta még meg a várva várt sikert. Egy évvel később Öcsi a Pop Gálán behajította a közönség közé a Beatles stílusú zakóját és bejelentette, hogy a zenekar szakított Fenyő Miklóssal. Újra „normális” emberi kinézetünk lett, és jött a harmadik lemez, a Ciao, ami a legnagyobb sikerével aranylemez lett. Ezek után Flipper Öcsi szólókarrierbe kezdett, vége lett a Step együttesnek.

Hogyan alakult ezek után a zenei karriered?

Az én ötletemmel és menedzselésemmel – Fehér Attilával és Mester Tamással együtt – kimentünk Franciaországba a Cote d Azur-re zenélni, ahol csodálatos emlékekkel teli két évet töltöttünk el. Mester Tamást és Fehér Attilát elcsábította egy világkarriert ígérő menedzser, így a helyükre Gerendás Pétert és Flipper Öcsit hívtam. Gerendás Péterrel egy életre szóló barátságot kötöttem és Franciaország után hat éven át voltam a Gerendás Péter Társaság tagja. Ezután megcsináltam a Zsoldos Együttest, amellyel rendezvényeken léptünk fel. Játszottam Gyarmati István zongoristával is. Ő a zenetörténet egyik legnagyobb haknistája volt, aki nem játszott vele, az nem is létezett.

A zeneszerzéssel hogy álltál?

Közepes mennyiségű zeneszerzői munkásságom van. Írtam például dalokat a Dolly Rollnak, a Stepnek és Kiss Gabinak. Amúgy örököse vagyok a Mondd, miért szeretsz te mást? című dalnak, mert azt az én nagybátyám, Zsoldos László írta, amely a legnagyobb trófeája a Zsoldos családnak. Ezt a dalt szinte mindenki ismeri. A mai napig sokat játsszák és számos előadó dolgozza fel. 

Hogyan alakult a családi életed?

A Hungária együttes alatt ismertem meg az első feleségemet, Kiss Gabit, aki most Berkes Gabi néven dolgozik. Született egy gyermekünk, aki már 37 éves és boldog édesanya. A második feleségemtől két gyerekem született, 30 éves a fiam és 24 éves a kislányom. Soha nem voltam az a bulizós, after party-s zenész. A magánéletem mindig elfért a zenélés mellett. Ha vége volt a koncertnek, akkor hazamentem, kezembe vettem a gyereket, megetettem, tisztába tettem, hogy tudjon pihenni az anyukájuk. Ragaszkodtam ahhoz, hogy én vigyem a gyerekeimet az iskolába, és ha csak tehettem, én is mentem értük. Végül Yvette-től is elváltam, de mindhárom gyerekemmel nagyon jó a kapcsolatom. A két kisebbikkel együtt élek itt az óbudai házban. Külön lakrészünk van. Anyu mindhárom unokáját ismerte, de apukám sajnos már egyikkel sem találkozhatott.

Ő 1985-ben, az első unokája születése előtt egy héttel, autószerencsétlenségben vesztette életét. Ez az eset nagy port vert fel annak idején, apukám mellett több áldozatot is követelt a baleset.

Hogyan lettél zenetanár?

A két kisebbik gyermekem a Lauder Javne Zsidó Közösségi iskolába járt, ahol kísérleti zeneoktatás szerveződött, és a dob tanszakot rám bízták. Későbbiekben, amikor a kísérleti zeneiskola hivatalossá vált, akkor a vezetés a komolyzene irányába szerette volna terelni az oktatást. A legnépszerűbb szak a dob volt, ami zavarta a zeneiskola vezetőségét. Kétszer annyian voltak nálam, mint a zongora szakon. Tekintettel arra, hogy az iskola a klasszikus irányt tűzte ki céljául, ezért olyan dobtanárt kellett választaniuk, aki klasszikus zenét tanított. Ekkor kiváltam a zeneiskolából és magán dobiskolát alapítottam, ami a mai napig is működik.

Szívesen tanítasz?

Nagyon. Szeretek a tanítványokkal dolgozni a stúdiómban. Soha, sehol nem hirdettem, hogy tanítok, szájhagyomány útján terjed a munkásságom.

Mit jelent neked a zsidó identitás? Ápolod a hagyományokat?

Apukám munkaszolgálatos volt a második világháborúban, amit túlélt. Úgy óvtak engem a szüleim ettől a témától, mint a tűztől. Nem volt hagyományőrzés, mivel szóba sem került a zsidóságunk. Összesen annyi történt, hogy apukám a Hanuka ünnepén gyertyát gyújtott, Újévkor meg adott nekem egy kis porcukros kenyeret, aminek a jelentését akkor nem is értettem. Anyukám apai ágon volt zsidó származású – a Sárosi név Sternből lett magyarosítva –, de katolikusként nevelkedett, és a karácsonyt ünnepelte. Egyszerre égett a Hanuka gyertya és világítottak az égők a karácsonyfán. A zsidó hagyományokat a két kisebbik gyerekemnek köszönhetem, akik a Lauder iskolába jártak. A gyermekeim tanulmányai által ismertem és szerettem meg, majd lettem rajongója a zsidó ünnepeknek. A fiam Rafael, Rafi, a lányom Mirjam, Mimi,  Fanni lányom kisfia Noel, bár az francia név. Nem vagyok vallásos, de a Haverim klezmerzenekarral gyakran fellépünk az ünnepek alkalmával.

Hogyan ápolod a szüleid emlékét?

Nagyon fontos számomra a szüleim emléke. Annyira, hogy írtam egy könyvet a szüleimről Különös éjszaka volt címmel, ami tavaly jelent meg, és az életem fő művének tekintem. Ha a Hungáriát, a Dolly Rollt és a Step zenekart egymás mellé teszem, akkor azok együttesen okoztak akkora örömöt, mint ennek a könyvnek a megjelenése.

A könyvet megelőzte 2019-ben egy csodálatos és nagy sikerű „Zsoldos Imre 100” emlékkoncert a Dohány utcai Zsinagógában, a Zsidó Kulturális Fesztivál egyik fő eseményeként.

Azt a koncertet Tereh Istvánnal együtt szerveztem, közreműködtem benne, zenéltem és beszélgettem az előadókkal a színpadon. 

Ha jól tudom, Fenyő Miklóssal évek óta újra együtt zenélsz.

2012-ben, harminc évvel a Hungária megszűnése után megcsörrent a telefon. Fenyő Miklós volt és megkért, hogy másnap ugorjak fel hozzá. Tudtam, hogy mit szeretne, nyilván nem a fociról akart beszélgetni velem. Felkért, hogy legyek a dobosa, de azért előtte meghallgatott, hiszen már régen nem zenéltünk együtt. Hihetetlen, de ennek is tíz éve, hogy valamennyi Fenyő koncerten ismét én dobolok. 

Követed a magyar zenei életet? Mi a véleményed róla?

A közelmúltban három nagy koncerten voltam, mint néző: Koncz Zsuzsa, Zorán és Presser Gábor. Ez önmagában válasz a kérdésre. Ha viszont a mai zenéről kérdezel, akkor csak a nagymamámat tudnám idézni, aki szerint „mindegyik beatzenekar teljesen egyforma” volt. Bár azért van kivétel, például az idei A Dal műsorának győztes száma nagyon tetszett.

Hogy érzed magad a bőrödben?

A legfontosabb az, hogy van három egészséges gyerekem, akiket imádok és van egy gyönyörű unokám. Ugyan kétszer elváltam, de mindkét volt feleségemmel jó viszonyt ápolok. Van egy tündéri párom, Fürtös Zsófi, akivel nyolcadik éve vagyunk együtt. Zsófi nagyon jó és sikeres pszichológus. Pénzem pont annyi van, amennyi kell, annál semmivel sem több és nem kevesebb – hitelem nincs. Egészséges vagyok, most voltam 60 éves, amit kellőképpen meg is ünnepeltünk. Nagyon jól érzem magam.

Kezdjük a történet elején: kik, mikor és hogyan alapították a Valyot?

Tizenegy évvel ezelőtt egy baráti társaság, Cili, Ági, Ádám és én találtuk ki és hoztuk létre a Város és Folyó Egyesületet. Már előtte is civil szervezetekben ügyködtünk, én például a belvárosi kerékpáros klub alapító vezetője voltam. A klub szervezésében részt vettem egy olyan kerékpáros túrán, amelyen végigmentünk a Duna partján, Linztől Mohácsig három hét alatt. Minden nap fürödtünk a Dunában, akkor kerültem közel a folyóhoz. Akkor, harminc éves koromban fürödtem először a Dunában, és ez elgondolkodtatott.

Ezek szerint te nem a Rómain nőttél fel…

Hát nem. Amikor láttam, hogy máshol, más városokban hogyan és mennyivel jobban használják a Dunát, elkezdtem Magyarországon is tudatosan figyelni, hogy amennyire része a Duna-parti városok identitásának a folyó, annyira nem használják ki a partokat, a folyó közelségét.
Volt egy törés a civil életemben, meg a munkámban, akkor elgondolkodtam, hogy merre haladjak. Adta magát, hogy a Dunával kellene foglalkozni, konkrétan Budapesten a Dunával.

Emlékszem, szitált az eső, behúzódtunk egy kapualjba mi négyen, és ott találtuk ki ezt az egészet: Mivel foglalkozunk? Hát VÁrossal, meg foLYÓval. Akkor legyen a nevünk Valyo!

Mi volt az első komolyabb projektetek?

Az első eseményünk egy teljesen spontán dolog volt, kacsakődobó bajnokságot szerveztünk, Valyo néven indítottuk az eseményt a Facebookon, megjelent számunkra is meglepő módon körülbelül 100 ember. A kacsázásnál fel is dúsult a szervezet, beszállt három-négy új ember. Az első igazán nagy projektünk a Duna tanösvény volt 2011-ben, 13 helyet kötöttünk össze Budapesten. Akkor éppen Magyarország volt az EU soros elnöke, és ott a Duna elég komoly szerepet kapott. Tíz évvel ezelőtt még kaphatott a Valyo ilyesféle játékokra pályázati támogatást. Az volt a célunk, hogy keresés közben minél többen döbbenjenek rá, mennyire nem lehet közlekedni a parton, pedig milyen jó lenne, ha lehetne, ezért felkértünk 13 alkotót, grafikust, szobrászt, legendás dunai történetekkel foglalkozó, színházzal foglalkozó embert, hogy csináljanak valamit ezekre a pontokra, és lehetett járkálni, vagyis pont az a lényeg: nehezen lehetett járni ezek között. Egyébként ezek közül egy alkotás még ma is látható, az A38-on van egy infografika a Dunáról, amit egy lengyel grafikus, Ola Krupa készített, aki azóta díjnyertes, befutott dizájner lett. A tanösvény egyik pontja a Stég volt, a Dunára építettünk egy úszó közteret. Varga Dávid itt csatlakozott a csapatunkhoz, és itt kezdtünk el építeni, át is fordult a Valyo ebbe az építkezősbe: a következő években lett saját műhelyünk, és azóta is folyamatosan azt mondjuk, hogy amit kitalálunk, azt meg is csináljuk. Ehhez az is hozzátartozik, hogy pont akkora dolgokat találunk ki, amit meg is tudunk csinálni.

Ehhez képest, amikor a Nemzeti Színháztól kicsit délre felépítettétek a Valyo Kikötőt, arra épeszű ember nem mondja, hogy megcsináljuk.

Mi mégis azt mondtuk…

Mi az nekünk pár ezer négyzetméter?

Igen, hatezer négyzetméter volt az a terület, amiből ezret próbáltunk meg belakni rendesen, a többit meg lazábban, de azt is mi csináltuk. Voltak partnereink, volt, aki hozott kész építményt, de alapvetően mi építettünk mindent. Nagyrészt önkéntesekkel, ami jól jött ki abból a szempontból is, hogy mikor megnyitottunk, már első nap ott volt ezer ember: az önkéntesek szóltak a haverjaiknak.

Aztán annak is vége lett. Mintha a Valyonak ez lenne az alapforgatókönyve: a Duna mentén rámutattok egy helyre, kitaláljátok, hogy mit lehetne ott csinálni, elkezditek belakni, egy-két évig ez működik, aztán a Valyo valahogy kiszorul, a biznisz bemegy a helyetekre, és valami egész más lesz ott, mint amit elképzeltetek. Olyan helykészítők vagytok, akik igazából másoknak készítik elő a terepet.

Igen, amit mi csinálunk, az valójában önkormányzati feladat lenne, az önkormányzatok kreatív részlegének kellene ezeket a projekteket kitalálni. Párszor fel is ismerték ezt a képességünket, és felkért már minket a főváros, a XI. kerület, és az óbudai önkormányzattal is dolgoztunk már, hogy mutassunk rá helyekre. Ilyen most az Árasztó-part, a XI. kerületi kezdeményezés. Az önkormányzattól felkértek minket, hogy mutassunk a partjukon fejleszthető területet – és mi mutattunk. 

Az, hogy kiszorulunk helyekről, az benne van a pakliban, persze mindig rosszulesik. Tényleg: elképzelsz egy helyet, befektetsz sok munkát megszereted, a sajátodnak érzed, és utána más lesz belőle, másképp működik tovább. Az első pont a Valyo !part, amiből a Pontoon lett. Később megszoktuk, hogy mi a parthoz, a fejlesztéshez és a közösséghez értünk, más meg az üzlethez.

Szerencsére olyan projektünk is volt, ami utána abba az irányba fejlődött, amilyen jövőt mi is elképzeltünk neki. Ilyen volt a Nehru Part:

kitettünk két padot, zöld terület volt ugyan, de nem nagyon volt kihasználva, alulhasznált és alulértékelt volt. A kezdeményezésünket felkarolta a Ferencvárosi Önkormányzat és a Főváros, és akkor együtt – pedig iszonyú nehéz egy önkormányzattal együtt dolgozni, ezt tudjuk –, három év alatt létrehoztuk az új Nehru partot, ami szerintem az egyik legjobb parkja a partnak. A Római után, azt tartjuk az etalonnak.

Amikor mondtad, hogy felfedezted, hogy a Dunának lehet kapcsolata a várossal, akkor bevillant, hogy a gyermekkoromat a Rómain töltöttem, így nekem nem tűnt akkora nagy újdonságnak, a Rómain hosszú kilométereken át megvan ez a kapcsolat.

Igen, ezt nekem is újra fel kellett fedezni. Én is voltam gyerekkoromban sokat a Rómain: újpesti vagyok, mindig átjártunk az északi összekötőn – az a kedvenc hidam egyébként –, átjöttünk ide sörözni, szalonnát sütni, de valahogy ezt kirándulásnak tekintettük. A Római a város része, de úgy mondjuk, hogy kimegyek a Rómaira, nem úgy, hogy átmegyek a Kosztolányira, vagy a Móriczra. Jó lenne, ha a Római jönne be, ha máshol is ilyen lenne, mint a Rómain, tényleg az az etalon, föveny, fák, árnyék, sétálás, ezek kellenének, hogy legyenek a Duna-part hívószavai. Most ha azt mondjuk, hogy Budapest és Duna-part, akkor a rakpart jut eszünkbe, hogy ülünk az autóban. Ezen szeretnénk nagyon változtatni, ez a fő missziónk. Ha azt mondom, rakpart, akkor az jusson eszünkbe, hogy isszuk a kávét, sétálunk és fagyizunk, vagy strandolunk. 

A Valyo éveket töltött a Rómain. Egy időben a főhadiszállásotok is itt volt.

2013 és 2018 között voltunk itt kisebb-nagyobb rendszerességgel. Amikor veszélybe került a Római, az a part, amit ismerünk és szeretünk, meg fog szűnni, és lebetonozzák az egészet, kivágják az összes fát, akkor nem tudtuk nemhogy elfogadni, de igazából felfogni se: ha van egy jó hely Budapesten a Duna-parton, az a Római, ehhez viszonyítjuk az összes próbálkozásunkat a városban, és pont ezt akarják felszámolni. Ezért küzdeni kezdtünk: szervezkedtünk, több civil csapattal összeálltunk, 2013-ban összehoztunk egy nagy tüntetést. Utána jöttek a választások, elhalt az ügy.

2016-ban került újra a napirendre, az újraválasztott fővárosi és kerületi vezetés akkor érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy felépítsék a gátrendszert. 

Ráadásul akkor a civil szervezetek körül kialakult a Soros bérencezős hangulat, szóval elég esélytelennek és tehetetlennek éreztük magunkat. Kiköltöztünk a Rómaira Schanz Judittal ketten, béreltünk a Hattyú csónakházban egy kabint, amit kifestettünk Valyosra, meg kitettünk plakátokat. Megszerveztük azt a közösséget a Rómain a helyiekből, amelyik tényleg meg tudja védeni a Rómait. Szerencsére még ma is működik a „Fák a Rómain”, nekünk már nagyon kevés közünk van hozzá, látjuk, hogy már önállóak, persze segítünk, ha kérik. Időnként hívnak evezni vagy komposztot pakolni, de ez már nem az a félelemteli állapot, hogy te jó ég, ha nem teszünk valamit, akkor megszűnik ez az egész. Röviden, az intenzív tevékenységünk a Rómain 2016 és 2018 között volt.

És ennek az érdekvédelmi harcnak a közepén egyszercsak eszetekbe jutott, hogy mi lenne, ha lehetne fürödni is a Dunában?

Nem csak arról akartunk beszélni, amiről a főpolgármester, meg a kerületi vezetés akarta, hogy szó legyen, vagyis a gátról, hogy annak milyen csodás következményei lesznek, milyen rendezett és befektetőbarát környezet fog kialakulni. Mert ha belementünk volna a vitába, azzal kijelölődtek volna a szerepek: ők a szép jövő álmodói, mi pedig az álmok megrontói. Ekkor jött az ötlet: hiszen mi mindig is szerettünk volna egy strandot, a hosszútávú tervek között mindig szerepel, hogy lehessen fürödni mindenhol a Dunában. Tudjuk, hogy ez egy nagyon hosszú folyamat, 30 év biztosan kell hozzá, de itt el lehetne kezdeni. Így jött a strand, hogy kommunikációban ez mennyire jó lesz, mindenki szereti a strandot, ez a mi közös álmunk, legyen szabadstrand.

A Valyonál az előző években bevált és megszokott eszközöket használva elkezdtük felmérni a közvéleményt. Arról faggatuk a helyieket és a többi parthasználót, hogyan szeretnék, milyen strandot képzelnek el.

Utána arról kampányoltunk, hogy meg fogjuk nyitni. Szerveztünk egy építőtábort ide, 15-20 emberrel kiköltöztünk, és akkor megépítettük azokat az eszközöket, amiről azt gondoltuk, hogy egy strandhoz kellenek. Az őrtornyot, ami egyrészt megfigyelő funkcióval bírt, másrészt jelképezte az egész ügyet, hogy a fákat is meg tudjuk védeni. Voltak bóják kacsákkal, próbáltunk mindent szerethetővé, viccesre, de azért működőre is alakítani. El is értük a célunkat, elképesztően pozitív sajtója lett, még a kormánypárti médiában is. Erre nem tudták azt mondani, hogy Soros-bérencek áskálódnak, egyszerűen imádták: jöttek a bulvárlapok tudósítói is, meg az összes tévé. Az egynapos tesztüzemen ott volt több száz ember, tök jól nézett ki az egész, és mindenki látta ezt.

De csak egy napra kaptatok engedélyeket.

Mert ez egy tüntetés volt. Úgy szerveztük meg, hogy ez az első strand egy gyülekezés, bejelentettük a rendőrségnél, hogy itt a Dunában fogunk találkozni. És kijött persze a vízirendőr is. A bürokrácia kiskapuját használtuk – maximálisan felelősen eljárva. Fizettük a vízimentőt, meg a motorcsónakos embereket, akik vigyáztak ránk, volt bója, mélyvíz tábla, meg minden, ami egy strand kelléke, megnéztük a szabályokat, hogyan lehet ezt megtenni, a vízművektől, stégektől megfelelő távolságra létesítettük, a vízminőséget folyamatosan ellenőriztük. Minden részletre próbáltunk figyelni. Lett a strandnak saját logója, arculata, weboldala, ahol folyamatosan kommunikáltunk, és tényleg úgy nézett ki ez az egy nap, mint egy igazi strand: pont ugyanúgy fel volt építve, mint bármelyik komoly nagy strand, csak egyetlenegy napig.

Muszáj volt a strandot tovább vinni, akkora lendületet kapott az egész. Az akkori kerületi polgármester is beleállt, hogy lesz folytatás. Aztán az önkormányzati választás után az új, a mostani polgármester is felkarolta az ötletet, így lehetett az, hogy tavaly már egy hónapig nyitva volt a strand. És úgy tűnik, működik, látszik, hogy igény van rá.

A 2021-es szabadstrandba volt beleszólásotok?

Konzultáltunk az önkormányzattal, átadtuk a tapasztalatokat. Beszéltünk  a fővárosi fürdőket üzemeltető céggel, hogyan működtetnek ők egy ilyen strandot, orvosi szoba, zuhanyzó, öltöző – ezeket mind ki kellett alakítani. És kitalálni a finanszírozásukat: ezért lett egy büfé. Mi azt gondoltuk, hogy nem kell több büfé a Rómaira, mert vannak elegen, de a finanszírozás miatt kellett a szabadstrandhoz kötődően is.

Milyen pénzből finanszíroztátok annak idején az egynapos szabadstrandot? Hogyan tudtátok működtetni?

Az építőtáborra egy német zöld civil szervezettől szereztünk pályázati pénzt. Velük sokszor dolgoztunk már együtt, volt egy videós projektjük is, abból fizettük a strand napján felmerült költségeket. Ezért is készült videófelvétel a szabadstrandról, amit a résztvevők forgattak le. Látszik rajta, hogy nem teljesen profi. Öt fiatal jelentkezett a projekt keretében videótanfolyamra, ők készítettek egy tíz perces, feliratos, drónos filmet a szabadstrandról. Meg a Kétfarkú Kutya Párt Rózsa Sándor alapjából (Népi Kampánypénz Tékozló Alap – a szerk.) kaptuk a faanyagot.

Nem kell már védeni a Rómait a gát ellen, átköltöztetek a XI. kerületbe.

A Valyo műhelye mindig is a XI. kerületben volt, többen kötődünk is oda, és amikor az önkormányzattal elkezdtünk dolgozni, lett egy irodánk is ott. A 3. kerületben maradt a Fák a Rómain – ha bármi történik, vagy van egy ötletük, akkor jövünk. Például május közepén közösen szerveztük a Budapest Átevezés! – Óbudáról Újbudára! eseményt, ami csodásan sikerült.

A rómaisok ismerik az összes csónakházat, megszervezték, hogyan vesszük fel a hajókat, mi megszerveztük a célállomást az Árasztó-parton, Budán. Több mint hatvan hajó volt, kétszáz feletti résztvevő.

A fővárosi önkormányzattól is voltak, Újbudának is volt csapata, a BKK-nak is volt két hajója, szervezetek, cégek is csatlakoztak. Nem csoda, hogy a fővárosi önkormányzatnál azt mondták, ebből hagyományt kell csinálni, legyen jövőre is. Reméljük, hogy lesz. Jelképes projekt volt, azt mutattuk be, hogy a Rómait, a hely jellegét, hangulatát vigyük át az Árasztóra, hogy az is legyen olyan. Az a következő tervünk, hogy lehessen kenut bérelni az Árasztóparton is.

A pesti oldalon is terveztek valamit…

Sikerült elérni, hogy a pesti rakparton, a 2-es villamos alatti, az Erzsébet hídtól egészen a Lánchídig elhúzódó viaduktot kinyissák. Szerveztünk egy rendezvényt oda június 11-ére, amin több száz résztvevő volt. Mindenki tátotta a száját, építészek, urbanisták ugyan ismerték a helyet, de bent senki nem volt még. Én sem voltam még bent, mert eddig nem nyitották ki, emberi használatra alkalmatlan helyiségnek nyilvánították, de most voltunk kétszázan és szuper jól éreztük magunkat. Hatszáz négyzetméteres helyiséget használtunk, és ilyenből még van ott három. Szeretnénk, ha ez a terület használatba kerülne Budapesten, akár a korábbi funkciókkal, vendéglő, borbély volt ott, akár újakkal, lehetne bicikliszerelő, kávézó, meg amit még kitalálunk.      

A rakparti forgalom nem zavarná ezeknek a helyeknek a működését?

De igen, az autóforgalomtól levegőtlenek és balesetveszélyesek a helyek.  A villamos kevésbé zavaró, pedig eldübörgött néhány a fejünk felett. A rakparti autós forgalommal amúgy is kell valamit kezdeni, az lehetetleníti el a parti életet. Az ideiglenes lezárások jól mutatták, hogy milyen gazdag lehetne a Duna és a városlakók kapcsolata.

Strandban nem gondolkodtok?

Van egy régi álmunk, hogy legyenek újra budapesti fauszodák a Dunában. Régen sok ilyen volt, 1910-ben volt a csúcs, amikor kilenc hely közül válogathatott a strandolni vágyó pesti nép. Ha figyelitek a Valyo akcióit, látni fogjátok, hogy az álmodozás felől lépegetünk a megvalósulás irányába.

A veled készült interjúkban visszatérő elem, hogy a véletlenek alakítják az életed: színésznek sem készültél, csak belesodródtál, hegylakó se tudatosan akartál lenni, csak odakerültél valahogy, vegánná is csakúgy lettél. Tényleg a véletlenek alakították a sorsodat?

A külső szemlélő azt gondolhatja, meg én is egy ideig azt gondoltam, hogy igen, a véletlenek, de viszonylag hamar megéreztem, hogy az út ki van jelölve. Igaz, minden később került a helyére, mint kellett volna.

Alkatilag ilyen vagyok, gyerekkoromtól fogva egyszerre voltam nagyon játékos, szerettem mindent  lelkesen körbetapogatni, kipróbálni, helyzetet, tárgyat, embert, és egyszerre voltam koravén – mérhetetlenül öreg lelkem van.

És ezt nem csak én gondolom így, a színművészetin az első év után, az első értékelésnél az osztályfőnököm, Benedek Miklós elmondta, hogy mit lát, hogy 90 éves lelkem van, közben meg bájos kamasz vagyok, készüljek fel, hogy sok idő, mire egyensúlyba kerülnek. És most látom, ahogy helyükre kerülnek a dolgok: véletlenek nincsenek.

Színésznek gondolod magad, vagy közben ez is változott?

Színésznek is gondolom magam. Művésznek mondanám, ha nem használódott volna el a művész szó. Amikor arra a kérdésre kerestem a választ, hogy mi leszek, ha nagy leszek, csak az volt fontos, hogy olyannal szeretnék foglalkozni, ami izgat, ami inspirál, ami nem nyűg, nem fáradság. Pontosan tudom, hogy nem vagyok a számok meg a táblázatok embere, nem tudnék egy normális polgári állást betölteni, illetve persze, be tudnám tölteni ideig-óráig, de rámenne az egészségem, meg az elmém, és szerintem a vállalat is, ahol alkalmaznának. Mindent, amivel foglalkozom, a játékosság, a kísérletezés, meg a kötöttségektől mentes létforma jellemzi. Az, hogy iparművészként indultam, aztán színésszé fajzottam, nyilván mindig is eredményezett egy kívülállóságot a szakmán belül. Ez sokáig zavart, de aztán rájöttem arra, hogy szakmai szempontból inkább áldás. Nagyon sok olyan kollégám van, akinek semmi más nincs az életben, csak a színészet, és ez azért görcsössé tud tenni.

Visszatérve a művészethez, azt is gondolom, hogy nem feltétlenül színpadon, vagy vásznon, vagy szobrászatban lehet megélni. Ismerek olyan kőművest, aki a szakmáját mesteri, vagy ha tetszik, művészi szinten űzi.

Volt olyan szereped, amire azt tudtad mondani, hogy mesteri, művészi szinten oldottad meg?

Volt egy-kettő. Erről nem szoktunk beszélni, mert nem biztos, hogy ezt a kívülálló is ugyanígy gondolja.

Pont az az érdekes, hogy a saját mércéd alapján mik voltak ezek a szerepek.

Nagyon-nagyon erőt adó előadás volt az, amikor eljöttem a Radnóti Színházból és szabadúszó lettem – ami kampányszöveg volt, mert egyáltalán nem tudtam, hogy lesz-e miben úszni –, és az első nagy munkám a Csiszár Imre rendezte Caligula volt, az akkor még létező Budapesti Kamaraszínházban.

Valami egészen jó együttállása volt a csillagoknak, hogy az a munka akkor jött, amikor közel 8 évvel a diploma átvétele után már tényleg elhittem, hogy színész vagyok.

Nagy sikere volt ennek a darabnak, akik látták, szerették. Ugyan a színházban ritkán ment, de így is megért két évadot, ez volt az, amire rá tudtam csatlakozni, mint egy töltőre, energetizált.

Azért érdekes, hogy pont a Caligulát mondod mint töltekezést, mert azt lehetne gondolni, ha valaki Caligulát játszik, akkor azzal küzd, hogy bele ne dilizzen.

Kivéve, ha ő is dilis. Pont az volt a jó, hogy a próbákon azt éreztem, a rendező adta alám, hogy így, így: engedd el. Így le tudtam vetkőzni a gátlásaimat a gátlástalan szerepben.

És minden út Rómába vezet… Te hogyan jutottál Óbudára, a Csúcshegyre?                      

Hazatalálás, nem tudom másként mondani. Vidéki gyerek vagyok, Bonyhádon születtem, Kaposváron éltem, mikor idekerültem a fővárosba, akkor egy ilyen vidéki kissrácnak hatalmas élmény volt Budapest, pezsgés van, pörgés van.  Aztán, ahogy az évek alatt megismertem a város különböző részeit, eljutottam Óbudára is, volt egy szívmelengető, otthonosság hangulata, de nem gondoltam, hogy bármikor ide fog vezetni majd az élet.  Sőt, amikor szabadúszó lettem, akkor el is hagytam Budapestet, elköltöztünk Kaposvár mellé egy kis zsákfaluba. Ott kezdtem el kertet művelni, fákat ültetni – és láttam, hogy ez jó, meg nekem is nagyon jó. Amikor visszaköltöztem Pestre, hamar észrevettem, hogy nem fogom tudni már egy kis gangos VIII. kerületi lakásban tölteni a mindennapjaimat. Ismerősök ajánlották, nézzem meg a Csúcshegyet, azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák, óbudai hegyvidékhez nekem nincsen pénzem. De ez nem úgy Óbuda, nem úgy hegyvidék – mondták. Rákerestem a neten, találtam is hirdetéseket, de nagyon túl voltak árazva. Azt éreztem, hogy nem, még ha találok is, nem fogok ide feljönni, minek fájdítsam a szívemet. Aztán úgy adódott, hogy segítséget kértek tőlem, valami nagyméretű tárgyat fel kéne hozni a hegyre.

És amikor a Bécsi útról az alkalmazás jelezte, hogy kanyarodjak le, és megláttam a Csúcshegyet, akkor úgy éreztem, hogy megtaláltam.

Kijártam busszal, meg vonattal, meg mindennel, az egész környéket körbejártam, és éreztem, hogy ez egy olyan erős hívás, hogy kicsit ijesztő is. Mielőtt megtaláltam a mostani kis házamat és kertemet, előtte alkudoztam két ilyen kidőlt-bedőlt házikóra, amire túl sokat kellett volna költeni. Nem akart összejönni, fel voltam háborodva, hogy mi az, hogy beszippant a hegy, aztán nem adja magát. Utóbb jöttem rá, hogy meg kellett várni, hogy beléphessek azon a kapun, amin azóta is belépkedek.

Kezd misztikusan hangzani.

Ráadásul olyan részei vannak a sztorinak, amitől még mindig borsódzik a hátam. Egy elhagyott telek volt, és amikor sikerült megalkudni a hölggyel, akkor derült ki, hogy az előző tulajdonos Gábor bácsi volt, úgy hívták, mint engem. Ezt a telket ők 1980-ban vették, én 1980-ban születtem. Az első hűvös este a begyújtáshoz odakészített hét-nyolc éves újság, ami a kezembe került, egy rejtvényújság volt, középen az én képemmel. Köszönöm, hogy itt lehettem már egy jó ideje, csak nem tudtam róla.

Mennyire kellett hozzányúlnod a házhoz, a telekhez?

Nagyon jó lecke volt Gábor bácsi örökségét átvenni. A felesége azt mondta, mikor mentem a kulcsokat átvenni, hogy nagyon boldog, hogy azt a tüzet látja a szememben, mint annak idején a férjéében, akinek ez a telek volt a legális szeretője. Gábor bácsi halálát követően öt évig elhanyagolva állt a telek, csak a fűnyírást vállalták a rezidens kecskék, de a fák nagyon megnőttek.

Pár fa beteg is lett, nyilván hosszú évek törődése után egyszer csak gazda nélkül maradtak, de még így is, almaszezonban fél Óbudát elláthatnám vegyszermentes, jó almával.

Nem jártak-járnak a szomszédok arra, hogy leszedegessék a gyümölcsöt?

Az a helyzet, hogy Csúcshegy nagy hányadán tulajdonossal bíró, de elhagyatott telkek vannak. Ott állnak üresen, és pont azért, mert folyamatosan érnek, potyognak a gyümölcsök, diók, a vaddisznók beköltöztek ezekre a helyekre. Tehát már nem az erdőből járnak közénk, hanem eleve itt laknak velünk. Többször találkoztam velük, nyáron annyira nem, nyilván nem jönnek elő annyit, mint ősszel, meg télen. Sok kalamajkát okoznak, a kerítésem folyamatosan szét van szaggatva, akkora a kert, hogy a riasztós kerítés túl drága lenne, inkább csak foltozgatom.  Az is igaz viszont, hogy én költöztem az ő helyükre.

Városi környezetben a természet dominanciáját nehéz elfogadni.

Csúcshegyet nem nevezném városi környezetnek, sőt, falusinak sem igazán, inkább olyan, mintha önálló tanyák sorakoznának egymás mellett. Akik már régebb óta kint élnek és kint nevelik a gyerekeiket, azok jól felszereltek. Van egy része a közösségnek, aki nagyon szeretné, ha bevonnák belterületbe a területet. De sokan vagyunk, akik azt mondjuk, hogy nem, köszönjük, minden megoldható.

Szomszédokkal mennyire van kapcsolatod? Mennyire van csúcshegyi közösség?

Lettek barátaim a hegyen, napi szinten találkozunk, támaszkodunk egymásra, enélkül talán nem is működnének a hétköznapok.  De nincs csúcshegyi szűken értelmezett közösség, a távolabbi hegylakókkal nem járunk össze: tiszteljük egymás külön világait. A mellettem fekvő telek üresen áll, felkutattam az örökösöket és beszéltem velük, azóta azt a telket használhatom, gondozhatom, ami abban merül ki, hogy nem gondozom. A permakultúrának lettem a híve, és ami ezen belül a legközelebb áll a szívemhez, az az erdőkert. Csak senki nem látott még egy 10 méter széles, 130 méter hosszú erdőt, és éppen ezért jó, hogy van ez a szomszéd telek: ott tényleg erősödik a természetet visszafoglaló tendencia.

Magoncok nőnek, a mókusok mászkálásának köszönhetően véletlenszerűen nőnek ki, például gesztenyefák. Csak annyira szoktam irtást csapni, hogy lehessen benne járni, de a vadregényes jellege megmaradjon. 

Ha valaki a szabadon burjánzó természetről mesél, a hozzám hasonló városi csenevészek az allergiát okozó gyomnövények elterjedése miatt kezdenek aggódni…

Azt tudni kell, hogy amikor egy földterület meg van bolygatva, utána magára hagyják, akkor az első megjelenő növény a parlagfű lesz. Átveszi az uralmat, de abban a pillanatban, ahogy helyreáll a rend, a parlagfű visszaszorul.

Most évekről beszélünk, ugye? Egy-két év alatt ez megtörténne?

Igen! Nyilván függ attól, hogy milyen talajtípussal, adottságokkal rendelkezik a telek, de ez szokott történni. Kaposvár mellett hét évig műveltem egy kis kertet, egész arborétum külsőt öltött, annyira büszke voltam magamra, és azt gondoltam, hogy én most már nagyon jó vagyok, van kertészeti tudásom… Aztán itt, Csúcshegyen dobhattam a kukába a nagy tudásomat. Meg kellett tanulnom, hogy ez egy teljesen más mikroklíma. Az előző kertem egy völgyben volt, nedves, lápos helyen, nem volt probléma a locsolás, mindig volt víz a kútban még a legnagyobb aszályban is, ezzel ellentétben a mostani telkem a kertészeti szakkönyvek „ilyen telket ne vegyünk” illusztrációja lehetne. A Csúcshegynek azon a részén van, ami északkeleti tájolású, főleg télen észrevehető az, hogy annyira hamar lebukik a hegy mögött a nap, hogy már délután háromtól ránk sötétedik. Meg kellett tanulnom, hogy minden két héttel később van, és sok növény nem érzi jól magát, amit az előző kertből átmenekítettem, ki kellett tapasztalni mindent.

Hogy lehet elviselni a nyarat a hegyen? 

Van egy nagy előnye annak, hogy az utca végén már kezdődik a Pilisi Parkerdő: a hatalmas egybefüggő erdőterület és a környező hegyek miatt még a legrekkenőbb nyári kánikulában is van egy enyhe légmozgás az erdő felől a város felé. Este nem lehet egy szál pólóban üldögélni, hanem fel kell öltözni, mert tényleg egy pillanat alatt, ahogy lemegy a nap, besötétedik, rögtön hűvös lesz.

Van elképzelésed arról, hogy a következő 5-10 évben merre akarod fejleszteni a kertet?

Vízióm van, igen. A kert a mániám, de olyan erősen, hogy már hét éve dolgozom rajta, és ennyi idő kellett ahhoz, hogy elkezdje mutatni azt az arcát, amit én adtam a házhoz, mióta Gábor bácsinak volt a legális szeretője. Tudtam, hogy az első években megmosolyogtatónak fog tűnni, hogy ültetgetek ilyen kis virágcserjéket, bokrokat, aztán az elvész az 1300 négyzetméteren. Lassan látszódik a dzsungelem. Amikor először beléptem a kapun, és végigszaladt a tekintetem a telken, olyan volt, mintha egy kályhacsőben lennék, mert a nagyon keskeny, nagyon hosszú kombináció ezt eredményezte.

Trükkös vizuális megoldásokkal, részekre bontással éltem, kvázi szobákat alakítottam ki a kertben, így minden ösvény kanyarog, hogy ne látszódjon a vége. Ezzel játszottam, meg az álló formára nyírt növényekkel. Fétisem a sövény. 

A benned lakozó Ollókezű Edward.    

Nyilván lehetne előnevelt sövényt venni, akkor lenne mit mutogatni, de inkább saját dugványokkal kísérletezem. Lassan már látszódik az eredmény.  Azokat a sövényeket szeretem, amik gondozva és nyírva vannak, de nem szögegyenes geometriában gondolkozom, hanem hullámos, organikus formákban. Amiért még rajongok, azok a kavicsok. Kicsit rosszul számoltam az elején, és olyan sokat hoztak, hogy az egész előkertet beborítottam vele. Imádom, hogy lehet rajta mezítláb járni, és azt is, amitől mások félnek, hogy jaj, gaz nő ki belőle, pedig az nem gaz, hanem borzaskata. Csak utólag tudtam meg, hogy ezt hívják fekete köménynek, a magja a nigella, amit azóta a konyhában is használok. Azt hiszik, hogy a lustaságomat próbálom azzal leplezni, hogy minden gyomot megtartok, de az az igazság, bírom azt, ha valami szabad. A kertemen is látszik, hogy szeretem azokat a növényeket, amiket nem kell pátyolgatni, óvogatni még a széltől is.

Miért éppen Strand lett az első köteted címe?

Amikor a versek születtek, még nem gondoltam arra, hogy kötet lesz belőlük. Ezért a címmel kapcsolatban minden csak utólagos belemagyarázás a részemről. Például szívesen mesélem azt, hogy azért választottam ezt a címet, hogyha egyszer létrejön egy strandtörténeti tanulmány, mindenképp bekerüljek. Több ilyen ironikus magyarázatot is kitaláltam, amivel arra is szeretnék reflektálni, hogy hogyan működik az irodalom, milyen sablonok állnak rendelkezésre szerzőknek. Jó lenne erre a kérdésre pontos választ adni. Miért lett Strand a címe? Úgy is lehet értelmezni a címet, hogy a versek megírása után csak ennyit tudtam mondani. József Attilával szólva: „Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér”.

A strand számomra párhuzamba kerül a költészettel, az írással, és az olvasással is.  Nyáron a legnehezebb elmenekülni a valóságból – különösen akkor, ha zúg a víz, fröcsköl az olaj, és ráborul a szörp a törölközőre. Ilyen csapdák a versek is. 

Mikor fordultál a versírás felé? Ha jól tudom, művészettörténetet tanultál. A téli számban közöltük a Ladik Katalin performanszairól írt esszéd, amit a Kassák Múzeumban látott Költészet és performansz című kiállítás inspirált.

Ez a két terület szorosan összekapcsolódik az életemben. Talán azért, mert mindkettőben a művészet természetét lehet vizsgálni. Inkább a művészettörténet volt az új dolog az életemben, az írás megvolt egészen kicsi korom óta. Gimnazistaként a Pécsi Fiatal Írók Alkotói Körébe jártam műhelyezni kéthetente, itt vettem részt először felolvasáson is. Az írókör vezetője, Balogh Robert pécsi író azt kérdezte a bemutatkozó kérdéseknél, hogy mióta írok. Kicsit gondolkoztam a válaszon, majd elárultam, hogy hétéves korom óta.  A közönségben mindenki nevetett, mert úgy értették, hogy gúnyolódom a kérdésen. Pedig ez volt az igazság, nem vicceltem. 

Minek a hatására kezdtél írni ilyen korán?

Néhány verssel kezdődött az oviban, amiket a rajzaimba írtam, még akrosztichon is volt köztük! Most gondolok csak bele, hogy a verseskötetnél is visszakanyarodtam a rajzoláshoz, a borítón látható képet én készítettem. Tulajdonképpen külső okai voltak annak, hogy írással rendszeresen kezdtem foglalkozni. Kaptam otthon egy füzetet, hogy gyakoroljam benne az írást, írjak mondjuk naplót. Sokáig gondolkodtam, mi tartozik bele a naplóba, és mi nem. A gondolataim is, vagy csak az, ami történt? Például felolvastak nekem egy Sissi életéről szóló könyvet ekkoriban, és ott sem értettem, miért nem írják, mikor megy a WC-re. Végig ezt vártam, majd bepisiltem az izgalomtól, hogy ennyi ideig vissza tudja tartani! Én mindent leírtam volna. A napló nem készült el, mert az első oldalt anyukám kitépte. Meglepődhetett, hogy olyasmit is leírok, amire az ember a nap végén nem szívesen emlékszik vissza. Azt javasolta, napló helyett írjak meséket. Így is történt.

Bár a kötet címe Strand, a leggyakrabban előforduló szó a versekben az anya.

Ezek a versek traumatikus élményekhez kapcsolódnak, amelyeket az anya alakjával köt össze a lírai én. Az ismétlődése ellenére mégsem az anyáról, hanem inkább arról lesz képünk, aki róla beszél. Vagy még inkább a beszédről, ami hol az anyának szól, hol az anyáról – látszólag. Azért látszólag, mert azután születtek, hogy a versben megszólaló lemondott arról, hogy valakihez beszéljen.

Hogy került be Noé a Strandba?

A kötet utolsó verse a Noé, ebből választottam az idézetet, ami a kötet hátsó borítóján olvasható: „Nem vagyok benne biztos, / hogy ezek az én traumáim, / szólt Noé a kiszáradt tenger partján.” Ez a vers a bibliai Noé történetét írja át, sajátítja ki. Ez a Noé nem tesz eleget a feladatának, nem menti meg az emberiséget és nem válik pszeudo-hőssé, mint az eredeti történetben. Ennek a versnek van egy olyan olvasata, mintha ő írta volna a korábbi lapokon szereplő verseket, vagyis a Strandot.

Más ez a vers, mint a többi a kötetben. Azért került mégis bele, hogy kontraszthelyzet alakuljon ki. A versek különbözősége azt is jelenti, hogy nehezebb lesz megfogalmazni, miért nem tetszenek a verseim valakinek, aki mondjuk csalódott, hogy nem a strandról szól.

Ehhez képest többen is mondták, hogy épp egy strandon olvasták el, vagy elkezdtek verset írni a strandról. Sőt, valaki azt is mesélte, van egy vízparti terápiás módszer PTSD kezelésére. De az is lehet, hogy ezt már én költöttem hozzá!

Hogy fogadta a családod a kötetet?

Összeszorított fogakkal! Egyik kedvenc sorozatomban, a Downton Abbey-ben hangzik el, hogy nem olyan nagy öröm, ha költő van a családban. Ennél a jelenetnél jókat nevetünk otthon. Celler Kiss Tamás költő, akivel néhány évvel ezelőtt egyszerre nyertük el a Móricz-ösztöndíjat, egyik versében a költészetet a családi szennyes kiteregetéséhez hasonlítja. Mindkét példának van valóságalapja. Sokszor kényelmetlen verseket írni, költőnek lenni. És a kényelmetlenséget csak fokozza, ha a versekben megjelennek a családi motívumok, ami nagyon sok első kötetnél így van. Ma nem ez a legnépszerűbb vélemény az irodalomról, de szerintem a szakmai reakciók számítanak elsősorban, mert minden szöveg ebbe a párbeszédbe akar kapcsolódni. A Strand négy évvel ezelőtt a JAK-füzetek sorozatban jelent meg. Ugyan nem sokkal később megszűnt a József Attila Kör – és ezért egyelőre sajnos az enyém az utolsó kötet –, második otthonomként tekintek rá, és arra a párbeszédre, amit itt sajátítottam el. Ez a párbeszéd nagyrészt arról szól, hogy jók-e egy versben a sorok, vagy a szóismétlések.

Milyen volt a szakma visszhangja?

Szerencsésen alakult a könyv utóélete. Kaptam meghívásokat felolvasásokra, fesztiválokra és folyóiratoktól felkéréseket új szövegekre. Írtak róla kritikákat, jelentek meg belőle versek szerbül, angolul és románul. Több negatív kritikára számítottam, és nagyon csodálkoztam, hogy bár négy éve jelent meg a Strand, még tavaly is jelent meg róla írás, a Molyon idén is olvasták. Ráadásul most a Strand-lapszámba is bekerültem!

Az új versesköteteden dolgozol. Mesélnél róla?

Részben azért kezdtem el új verseket írni nem sokkal a kötet megjelenése után, mert nem értettem egyet azokkal a megoldásokkal, amiket a Strandban megadtam. Több kritikus említi, hogy a verseimben jól működik egymás mellett a szomorúság és a humor. Szeretnék még viccesebb verseket írni. 

Versek a Strand kötetből:

Nem olyan kék

Találtam egy fotót a neten,

egy nő állt rajta a lányával,

épp annyi lehetett, mint én.

Mindketten szőkék voltak,

mögöttük a tenger feszült,

és belemetszett ölelésükbe

a horizontvonal.

Neked nem volt napszemüveged,

nem fért bele a tenger.

Évekkel később kiteszem az

utcán talált pálmafás posztert

a fürdőszobába, pedig nem tudhatom,

milyen a tenger, még sose láttam,

de biztosan nem ennyire kék,

nem lehet ennyire könnyű.

Akkor semmi értelme nem volt,

hogy annyi ideig tartottuk magunkat,

mint oldalukra fordított halak, feküdtünk

egymás mellett az olajos dobozban.

Napozó

Árnyékban is le lehet barnulni.

Égbekiáltó hazugságnak tartottam,

nagyotmondásnak, ami elégtételt követel.

Akkor fogadtam el végleg, amikor magunkra

maradtunk, és hangját se hallatta többé, aki elment.

A szezon végén érezni lehetett

a megürült flakonok kigőzölgéseit.

Ott maradt a levegőben a napozókrémek

illata, mint a falevelek, amiket lesodortak

szárnyaikkal a költözőmadarak.

Mentőcsónak

Nyár van, és mint egy mentőcsónakba,

kapaszkodom télikabátodba a fogason.

A sirályok maradnak

Olyan városban töltöttük a nyarat,

ahová szülni érkeznek a nők,

hogy gyermekeikből boldogabb

felnőtt váljék, és mosollyal az arcukon

szálljanak életük végén a sírba.

Mert boldogok, akik a tenger mellett

jönnek a világra. Miközben apadó hasukat

simogatják a szállodaszobák nyitott ablakaiban,

egy boldogabb életet képzelnek maguk elé.

Nem láttuk rezzenéstelen arcukat, csak a vizet

figyeltük, mint a sirályok. Nem hittünk a csodákban.

Ujjainkon számoltuk a nyár hátralévő napjait.

Vártuk, hogy visszatérhessünk otthonunkba,

ahol előre nem látható örömeink

váratlanul érnek majd utol.

Majdnem olyan kék

A benned épült strandon megállsz.

A medence körül felszáradtak a lábnyomok.

Itt csend van, senki nem beszél hozzád.

A domboldalon építőgépek teszik fel kérdéseiket.

Szavakat dobsz a vízbe. Elmerülnek.

Szemedben a vakfoltok eltakarják a kezed.

Nem látod, amiért nyúlsz. Nem töröd össze.

Előző nyáron ottfelejtetted a hátad.

Elhagyott testrészeid most visszailleszted.

Félig elmerült lábad térd fölött kilóg a vízből.

Azóta is visszasétál a fák alá, és a napozóágyra fekszik.

Iszik egy kólát, és közben nézi az eget, a felhőket

és a napszemüvegedben tükröződő medencét.

Majdnem ugyanaz a kék.

Késtél. A kijáratnál nem kapod vissza a letétet.

A környék kukáiból hallod, hogy valaki énekel,

szórakoztatja magát halászás közben. Már elment.

Mégis hallod, ahogy szól, mit talál neked odabenn.

Díszítősor bójákból

Anyám felhívott, a szél felerősödött, a Balaton-parti

jegenyefák levelei suhogó hangon sírni kezdtek.

Túlpart, a vitorlások, lángosok, vattacukor, azt válaszoltam,

jól vagyok. Aztán annyit mondott, mielőtt megszakadt a vonal,

hogy senki nem adhatja vissza nekünk ezt a húsz évet.

Közben felfigyeltem rá, hogy a nádasban vízibiciklik rohadnak,

zöld nyák nőtte be őket, felkapaszkodott rájuk a hínár,

és a sirályok fészket raktak egy lehámlott stég cölöpjeire.

A vízhatlan pelenkába öltöztetett gyerekek fagyival a kezükben

futkároznak a napozók körül, mintha a part egy medence széles

pereme volna. Nem értettem melyik húsz évre gondolt,

hiszen én még húsz se voltam, félretárcsázhatott.

Mégis pontosan tudtam, mit akar mondani. A torkomban 

szorítást éreztem, fájt a lélegzetvétel, ahogy azoknak fájhat, 

akik úszógumival indultak fürdeni, mégis vízbe fulladtak.

Vers a készülő kötetből:

Csobbanás

Száraz a hajam a drága hidratáló krémektől,

a számat bekentem fényes rúzzsal,

és az írás elől menekültem ebbe a versbe.

Mintha egy szívben utaznék,

bordó plüss borítja az üléseket

az üres vonaton. 

Ha egy történet az elejétől kezdve rossz,

világos összefüggésben látszik innen.

Így képzelem el a nyarat,

talán mert zúgnak a fák.

Azt mondják, összesűrűsödik ilyenkor az élet,

de szerintem pont, hogy ritkul.

A nyugtalanság napernyői alatt

a nagyobb, zsúfolt strandokon

néhány hét alatt kifakulnak a vakációjellemek.

Drága hidratáló krémeket kentem a hajamra,

és fényes rúzst a számra,

mégsem csillogok, ahogy a kék medence,

mikor beleugranak, akik nem az írás,

hanem a napfény elől menekülnek.

Amikor a kórterembe értünk, apa kabátban, kalapban lerogyott az ágyára. A másik ágyon kopasz, nagy hasú férfi feküdt fülhallgatóval a fején, és rádiót hallgatott. Odabiccentett felénk, de aztán nem sokat törődött velünk. 

Apám pár percig csak pihegett, aztán vetkőzni kezdett, és megkért, tegyem a ruháit a szekrénybe. Először a kabátját vette le, majd az ingét gombolta ki. Lehúztam a cipőjét, a nadrágját, és pizsamába öltöztettem. 

Még sosem nyúltam így apámhoz. Olyan érzés volt, mintha a gyerekem lenne. Csak épp a teste volt taszítóbb. Löttyedt bőr, hús, szőr és csont az édes kicsi formák és illatok helyett. Illetlennek, természetellenesnek éreztem az egészet. 

Megigazítottam apám feje alatt a párnát, betakartam, adtam neki vizet, és odakészítettem a szekrényére az evőeszközeit. Ő pedig elhelyezkedett az ágyban.

– Lassan mennék, elég későre jár – mondtam, amikor mindent elrendeztünk.

Szerettem volna már szabadulni. Túl sok volt egyszerre ennyi, a vizsgálatok, a rosszullétek, apám kiszolgáltatottsága és a gyengesége, aztán a figyelmessége a pénzzel, majd a meztelensége. Biztonságosabbnak éreztem korábbi távolságtartásomat.

De apámnak fogalma sem volt, mi zajlik bennem. 

– Várj – nézett rám, és megfogta a kezem. – Szeretnék még mondani valamit.

Kelletlenül visszaültem a székre. Apám csak bámult maga elé.

– Hidd el, nem így akartam ezt az egészet – szakadt ki belőle hirtelen.

Összevillant a tekintetünk, de aztán gyorsan lesütöttem a szememet – könnyebb volt elviselni az egészet úgy, hogy a földet bámulom.  

Ekkor apám beszélni kezdett: a múltról, arról, hogy amikor fiatal volt, úgy képzelte, nekünk egészen más lesz a kapcsolatunk, mint neki volt az apjával, és hogy ő egészen más apa akart lenni, mint a nagyapám. Egyenrangú viszonyt szeretett volna kettőnk között, valami barátságfélét. Láttam, hogy várja, mondjak valamit, talán hogy megnyugtassam, legalább egy kicsit sikerült ezt megvalósítania. 

Ugyan, mit mondhattam volna? 

Egyre jobban feszengtem, miközben beszélt. Eszembe jutottak azok az esték, amiket tinédzser koromban kettesben töltöttünk a lakásában. Láttam magam előtt a sötét nappalit, az antik dohányzóasztalt és a bőr karosszéket, amiben úgy ültem vele szemben, mintha orvosi vizsgálaton lennék. A bölcs, nagyhatalmú apa minden alkalommal kegyesen megadta a válaszokat a buta, szeleburdi kislánynak. 

Olyan volt, mintha megint ezt a játékot akarná játszani. Csak éppen úgy, hogy most ő az elveszett gyermek, és nekem kell a bölcs felnőttet alakítanom. 

De én nem akartam se a kicsi lánya, se az anyja lenni. 

Ő mégis folytatta, noha nem számíthatott a feloldozásomra. Hosszan elemezte az életét, mintha most próbálná végre megérteni, mi történt vele eddig. Beszélt a nőkről, az anyám előtti nagy szerelméről, akitől az anyja eltiltotta, mert nem volt zsidó. Aztán anyámról, arról, hogy egy darabig jól megvoltak, és mindketten azt hitték, megtalálták az igazit. Beszélt a válásról, ami állítólag élete legnehezebb döntése volt. Aztán Katalinról, akit egyenrangú partnernek hitt, és akit még mindig nagyon szexinek tartott, ám akivel ennek ellenére – vagy éppen emiatt – folyton csak marták egymást, és végül nem bírt mellette megmaradni. Mesélt Olgáról is, akihez azért menekült, mert azt remélte, mellette nyugalma lesz, és akit egyáltalán nem tekintett nőnek, ám úgy gondolta, talán épp ezért lesz tartós a kapcsolatuk. Aztán kiderült, hogy ez sem működik. Épp szakítófélben voltak, amikor megbetegedett. 

– Mindig úgy éreztem, nem jó helyen vagyok, hogy hiába próbálom meg újra és újra, valami nem működik – mondta. – Lehet, hogy épp itt volt a gond – hajolt hozzám közelebb.

Rám emelte égő tekintetét, és a mellkasára mutatott.

– Miért kell erről épp most beszélni? – kérdeztem halkan.

– Tudod, olyan ez, mintha hiányozna valami a testemből. Nekem mindig az agyammal kellett mindent megértenem. Kellettek a nők, hogy tudjak érezni – folytatta, mintha nem is hallaná, amit mondok. Aztán visszahanyatlott az ágyára. 

Lejjebb csúsztam a székemen, és a padlót bámultam. Hevesen dobogott a szívem, a halántékom lüktetett, de képtelen voltam megszólalni. Apám pedig csak mondta, mondta, mintha az sem érdekelné, hallgatja-e valaki.

– A nők csak egy darabig segítettek, érted? Csak egy darabig. Utána minden újra üres lett. Egyszerűen nem éreztem itt semmit – kocogtatta meg újra a mellkasát. – Elfáradtam, Eszter, elfogyott belőlem az erő. Nincs kedvem újrakezdeni.

Hirtelen felpattantam. 

– Befejezted? – sziszegtem rá.

Összerezzent, és zavaros tekintettel nézett rám.

– Azt hittem, kíváncsi vagy… Azt hittem tudni, szeretnéd, mi miért történt… – hebegte.

– Mégis, mit képzelsz? Mit jössz nekem ilyenekkel? 

Remegő kézzel felkaptam a kabátomat és a táskámat, feltéptem az ajtót, és köszönés nélkül elrohantam. 

TOP 5:

Augusztus 5, Péntek – 19:00 FELLINI Báró Maszkura
A Maszkura “Improvisaccordion” címre hallgató szóló, egy külön ösvényre összpontosuló vándorút, pontosabban harmonika freestyle, amely leginkább lo-fi és hip-hop instrumentálokkal kíván közös kapcsolatot teremteni. Szokatlanul lágy, pop-folklór dallamötvözetek, hip-hop ütemekre, a hagyományosan ismert és klasszikusan megszokott rap útitárs nélkül.

Augusztus 7, Vasárnap – 16:00 P.I.M. KÜLÖNLEGES IRODALMI SÉTÁK – Szépirodalom és szépművészet Szent Margit szigetén
Szépirodalom, képzőművészet és zeneművészet különleges találkozásának lesznek tanúi a Szent Margit szigetét felfedezni vágyó érdeklődők. A séta során versek, novella- és regényrészletek – Ady, Arany, Gárdonyi, Jókai, Radnóti, Tóth Árpád – segítségével idézzük fel a Margitsziget-élményt, a szűz királylány alakját és fedezzük fel életének fontos helyszíneit: a sziget szakrális helyeit, melyek középkori hangulatát élőzenei kísérettel erősítjük.

Augusztus 9, Kedd – 18:00 BUDAPEST GALÉRIA MŰTŐ | Ezt a vad mezőt ismerem
A MŰTŐ egy 2016-ban Budapesten alakult, művészek által vezetett független platform és kollektíva. Küldetésük, hogy fizikai teret biztosítsanak fiatal művészek számára az alkotás új formáinak megtalálásához. Közösségüket kritikus kurátori megközelítéssel és a DIY [do it yourself, vagyis csináld magad] kultúra demokratikus elvei szerint szervezik. Megalakulásuk a fullasztó levegőjű képzőművészeti intézményrendszerre, és az ebből fakadó pályakezdési nehézségekre, a párbeszéd hiányára reflektálva igyekezett alternatívát találni.

Augusztus 10, Szerda – 18:00 KOBUCI The Carbonfools | KOBUCI
A The Carbonfools zenéje mai modern, pop, rock és elektronikus műfajok egyvelege. Egyedi hangzásviláguk alapja az elektronikus és az élő hangszeres zene egysége, és minden évben felejthetetlen koncertet rendeznek a Kobuciban.

Augusztus 11, Csütörtök – 18:00 BUDAPEST PARK Kiscsillag, vendég: IDEGEN- Budapest Park
Augusztus 11-én a legendás Kiscsillag hoz el egy újabb legendás estét a Budapest Parkba az IDEGEN zenekar hozzájárulásával. Meguntam félni, szándék van, irány a buli.

Heti Bontás:

Augusztus 5, Péntek:
17:00 ADY EMLÉKMÚZEUM Egymás otthonai plusz // A nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum és az Ady-kultusz
18:00 TERMÉSZETTUDOMÁNYI MÚZEUM UV fényen innen és túl c. kiállítás megnyitó eseménye
19:00 FELLINI Báró Maszkura
20:00 KOBUCI HIPERKARMA 22. SZÜLETÉSNAPI KONCERT / KOBUCI KERT / TELTHÁZ!
21:15 BEM MOZI Shop-stop / Clerks

Augusztus 6, Szombat:
8:00 RÓMAI Nyár, piacozás, lángos, Római!
11:00 SZÉPMŰVÉSZETI Tárlatvezetés: Korszakok a múzeumban – Ókori Egyiptom
14:00 BUDAPEST GARDEN Art&Design Summer / divat-design-művészet-kiállítás szabadtéren a BpGarden-ben
19:00 KOBUCI KOBUCI Házibuli

Augusztus 7, Vasárnap:
10:00 BUDAPEST GARDEN Tűzoltós Program VASÁRNAPONKÉNT a Budapest Gardenben
15:00 NEMZETI GALÉRIA Tárlatvezetés | Monet, Gauguin, Pissarro a Nemzeti Galériában
16:00 P.I.M. KÜLÖNLEGES IRODALMI SÉTÁK – Szépirodalom és szépművészet Szent Margit szigetén
17:00 BEM MOZI Totoro – A varázserdő titka

Augusztus 8, Hétfő:
19:00 KOBUCI A Cigány Dal Napja // KOBUCI
19:00 BUDAPEST GARDEN Stand Up Comedy EXTRA – Sok csaj Gyurit győz – Budapest
21:00 BEM MOZI Michelangelo Antonioni: Nagyítás / Blow-Up

Augusztus 9, Kedd:
17:00 ÓBUDAI MÚZEUM Pincetúra, kicsit másképp – Tárlatvezetés a föld alatt, az ‘Óbudai Nyár’ program keretében
18:00 BUDAPEST GALÉRIA CHLOÉ MACARY-CARNEY | Tony Lavazza kénes piramis-otthona
18:00 BUDAPEST GALÉRIA MŰTŐ | Ezt a vad mezőt ismerem
19:00 BUDAPEST GARDEN Keep Swinging a Gardenben!
20:00 KOBUCI Lukács Miklós Cimbiózis // KOBUCI

Augusztus 10, Szerda:
16:00 GOLDBERGER MÚZEUM GOLDBERGER-GALAXIS – Tárlatvezetés, az Óbudai Nyár keretében
18:00 ÓBUDAI MÚZEUM Helytörténeti séta Kaszásdűlőn
18:00 KOBUCI The Carbonfools | KOBUCI

Augusztus 11, Csütörtök:
18:00 BUDAPEST PARK Kiscsillag, vendég: IDEGEN- Budapest Park
19:00 KOBUCI Zuboly // Szabó Enikő és Zenekara // KOBUCI
20:30 BEM MOZI Ragyogás / The Shining

TOP 5:

Július 29, Péntek – 19:00 ESERNYŐS Jónás Vera + Závada Péter
Zene és irodalom. Két külön világ, számos találkozási ponttal.
Jónás Vera és Závada Péter Újonc közös workshopja hátat fordít a hagyományos zenés versfelolvasásnak: kísérletezik, kockáztat, próbára tesz műfajt, előadót és hallgatót egyaránt.

Július 29, Péntek – 19:00 FELLINI Danube Riddim @ Fellini
A Danube Riddim nem más, mint lélekoldó jazzbe oltott karibi dub, dancehall ritmusokkal felkeverve. Ha Hailé Szelasszié tudna, biztos megjelenne az eseményen, így csak annyit tudunk tanácsolni, hogy raszta tincsektől függetlenül ti mindenképpen tegyetek így!

Július 30, Szombat – 20:00 KOBUCI Big Daddy Wilson // KOBUCI
Korunk nemzetközi blueséletének egyik legkiemelkedőbb alakja, Big Daddy Wilson nagyon különleges életutat tudhat magáénak. Az aprócska, elszigetelt és nagyon szegény észak-karolinai Edentonból származó Wilson Németországban töltött katonaévei alatt ismerkedett meg a bluessal – a visszahúzódó, szegény déli fiú első dalai és versei hazájától sok ezer kilométerre, egy német lány szívéért születtek.

Augusztus 3, Szerda – 20:30 BUDAPEST GARDEN Ingyenes Kertmozi augusztusban is a Budapest Gardenben
Egész nyáron minden héten szerdától-szombatig INGYENESEN mozizhattok a szabad ég alatt a Budapest Gardenben! Az első vetítés pedig nem más, mint Guy Ritchie örök klasszikusa, a Blöff.

Augusztus 4, Csütörtök – 18:00 ESERNYŐS A kert szelleme – Válogatás a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrászhallgatóinak munkáiból
133 év óta van szobrászképzés a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, azon belül az Epreskertben. Az elmúlt három évben készült alkotásokból válogatott a Szobrász Tanszék. A tárlat szemlélteti az ötéves képzést, az elsőévesek alapozó feladataitól egészen a diplomamunkákig.

Heti Bontás:

Július 29, Péntek:
19:00 ESERNYŐS Jónás Vera + Závada Péter
19:00 FELLINI Danube Riddim @ Fellini
20:00 KOBUCI Besh o droM // KOBUCI

Július 30, Szombat:
8:00 RÓMAI Nyári piacozás lángossal, zöldborsó krémlevessel, tonhalas pennével!
11:00 P.I.M. Közösségi dobolás Sirokai Mátyással // Művészetek Völgye Fesztivál 2022 // PETŐFI UDVAR
20:00 KOBUCI Big Daddy Wilson // KOBUCI

Július 31, Vasárnap:
10:00 BUDAPEST GARDEN Tűzoltós Program VASÁRNAPONKÉNT a Budapest Gardenben
11:00 SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM Leggiero szaxofonkvartett // Zenélő Budapest
15:00 NEMZETI GALÉRIA Guided tour | Art Deco Budapest. Posters, Lifestyle and the City (1925–1938)

Augusztus 1, Hétfő:
10:00 AQUINCUMI MÚZEUM Legiós tábor (AUG. 1., 10:00 – AUG. 5., 16:00)
19:00 DÜRER KERT Taste of Swing
20:30 BEM MOZI Jim Jarmusch: Paterson

Augusztus 2, Kedd:
17:30 LUDWIG MÚZEUM KITERJESZTETT JELEN – ÁTMENETI VALÓSÁGOK | külső helyszín EJTECH: Of Matter in Waves
19:00 BUDAPEST GARDEN Keep Swinging a Gardenben!
20:00 KOBUCI Sonny and his Wild Cows 20! – Kobuci, Budapest

Augusztus 3, Szerda:
19:00 KOBUCI Jerry Lee’s R’n’R Service @ KOBUCI w/ BihariSokk
20:30 BUDAPEST GARDEN Ingyenes Kertmozi augusztusban is a Budapest Gardenben
22:00 PONTOON Terra Kontra ~ Pontoon 2.0

Augusztus 4, Csütörtök:
18:00 ESERNYŐS A kert szelleme – Válogatás a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrászhallgatóinak munkáiból
19:00 KOBUCI KOBUCI Táncház // Csürrentő Együttes // Kalász Banda
21:00 BEM MOZI Trainspotting

Abban az évben a télvég olyan volt, mint Közép-Európa általában. Végeérhetetlenül, kis fénnyel derengtek a reggelek, és hamar sötétbe fordultak az esték. A köhögős radiátorok épphogy melegítettek; még a Kádár-rendszer hosszú agóniájának éveiben szerelték fel őket a panelek falára, egyik-másik ferdén állt, de hát akkor jó volt az úgy, azóta meg nem volt rá pénz. Legfeljebb a falat festette le körülöttük sárgára vagy kékre egy-egy fiatalabb lakó, aztán elmenekült az országból, amikor megértette, hogy ez most húsz évig vagy még tovább így marad. 

Hat körül járt, a nő a sarki kis közért egyetlen nyitva tartó pénztára előtt toporgott vagy tíz perce a sorban, a gyerek előtte táncolt. 

Nem szólt rá. Egyáltalán nem szólt, nézett, kissé felemelt fejjel, mintha átnézne a pénztáros feje felett az üvegen, nézné a kékesfekete estét a körforgalom felett, amelyen épp egy fehér Škoda hajtott át, immár másodszor, nem találta a kijáratot. 

A gyerek megmarkolt egy csomag cukrot. Akkor sem szólt, épp csak lepillantott, kivette a kezéből, a szalagra dobta. 

– Elég volt! – mondta végre minden indulat nélkül.

Nem volt világos, hogy mi elég. Talán a cukor. Vagy ez az egész. 

Legyen vége már – gondolta, de erőtlen volt hozzá, hogy pontosabban meghatározza, minek legyen vége. 

Ennek az estének, a télnek, a sorban állásnak, vagy a felnövésnek, annak a hátralévő tíz évnek, amíg a most könyökénél koszos rózsaszín dzsekibe bújtatott gyerek felnő és elindul végre valamerre és mindazoknak a teleknek, amelyek addig eltelnek még itt, a sarki közértben a négy kiflivel, a tíz dekagramm párizsival, a félliteres tejjel és a macskaeledeles konzervvel a kosárban.

Kettőt csosszantak előre, aztán megint megállt a sor. Kifogyott a szalag. Közben az a nő a hetedikről, akivel állandóan összefutnak, de már nincs mit megbeszélniük, reklamálta az árat. Nem volt meg a jó kód.

Már majdnem sorra kerültek, és akkor most ez.

Holnap, hiába kel fel a nap teljes két perccel korábban, ugyanígy lesz – gondolja. Nyáron is így lesz.

Nyáron a verejték csorog majd a combján, a keze ráizzad a kosárra, a gyerek koszos lesz, nyáron egész nap az óvoda kertjében vannak. Milyen dolog ez. Talán ki sem jönnek a homokozóból. Legalább lefedték. Addig mondogatták néhányan, hogy nem engedik a tűző napra őket, hogy végre csináltak egy árnyékolót a homokozó fölé. Azóta vörösben és kékben játszik a homok, ha megfelelő szögben esik át a fény a csíkos napernyőn. Ronda. Nejlon. De erre volt pénz. A gyerek azt mondja, piramist építettek, mert a homokba azt szokás. Piramist. Négyévesen.

Nem emlékezett, hogy ő mit épített négyévesen. Talán semmit. Nem emlékezett arra sem, hogy volt-e homokozó abban az óvodában. 

Egy piros mászóka biztosan volt. Meg egy medence, amiben soha nem volt víz. Néha elképzelte, hogy van benne. Hogy ül a szélén, és belelógatja a lábát a bokáig érő vízbe, mert csak addig ért volna, ha lett volna benne víz, biztos azért, hogy ne fulladjanak meg. Igazából csak egy üres valami volt, de homokozónak túl nagy. Lehet, hogy csak ő képzelte, hogy medence, üres medence, amelyet körbe kerítettek piros-fehér műanyag szalaggal, és még a közelébe menni is tilos volt.

Ott volt az óvoda a lakótelep másik oldalán, a tízemeletesek között, ahol felnőtt. 

Úgy hitte, ha felnő, majd külföldön fog élni, vagy legalábbis Dél-Budán. Szerette volna, hogy a Moszkva téren át kelljen hazamennie, és nem itt kint a város szélén, a tízemeletesek háta mögött. 

Ehhez képest nem került messzire. Vagy hat perc gyalog, a telepen át. 

Mindegy. Ezt a környéket legalább megszokta. Volt rá ideje. Ötéves volt, amikor ide kerültek az anyjával. Kaptak egy másfél szobás lakást. Az kész csoda volt akkor, nyolcvanötben. Az anyja kijárta valahogy.

Akkor ment óvodába. Nem volt még kész a kapu az új telepen, ezért a hátsó bejáraton jártak be egy ideig, hosszú, sötét folyosó következett aztán, azon át kellett bemenniük az öltözőbe. Rettegett, hogy soha nem ér be, a folyosó végtelenné nyúlik, és ő majd csak megy és megy rajta, a barna linóleumon, a lambériás falak közt, és egyre szűkül majd ez a cső, és nem fogja látni se az elejét, se a végét. Álmodott is vele. Az anyja a legtöbbször kissé megtaszította, hogy induljon el.

– Ugye bemész ma egyedül? Késésben vagyok.

Akkor belekapaszkodott és sírt, míg végül az anyja megrázta, rohanni kezdett vele a folyosón, aztán otthagyta az öltözőben egyedül. Akkor meg attól félt, hogy megharagította, és nem jön vissza érte. 

Mígnem egyszer a konyhás Ilonkával együtt értek oda. Az odalépett, és megfogta a kezét. 

– Menjen csak, anyuka. Majd én beviszem.

Erős, barna keze volt, gyöngyvirágillatú. 

– Félsz a folyosón, mi?

Ott kérdezte meg, a közepén, ahol a legjobban szokott félni. Megtorpant. 

– Nem kell félni. Básztet, a macskaistennő őrzi a labirintusokat, és nem vész el egy kislány sem.

Soha nem hallotta még így beszélni. Ha az ebédjüket adagolta ki a kocsira, inkább rájuk kiabált. Nem szerették. Állítólag grófnő volt, igaz, ezt később hallotta róla. Magas, nyúlánk, hatvanas asszony volt, a homlokánál kékesen derengő fehér hajjal.

El is felejtette az egészet, csak nemrég jutott eszébe, amikor a gyerek mondta, hogy piramist építettek. 

Ő soha nem hagyta, hogy a lánya egyedül menjen be. Inkább felkeltette húsz perccel hamarabb, és bekísérte egészen a teremig. 

A legutóbb a gyerek azt mondta, felesleges, betalál egyedül. 

Akkor beküldte egyedül. Hátra se nézett. Igaz, ebben az óvodában nincs folyosó. Egy tágas előtér két oldalán  vannak az öltözőszekrények, és abból nyílnak a termek is.

Milyen furcsa, hogy itt, a sorban eszébe jutott annak az istennőnek a neve ennyi idő után. Negyven év. 

Későn szült. Kinek szült volna korábban? Miért, így kinek szült? 

A házassága egy éve most távolabbinak tűnt, mint az a gyerekkori emlék, ahogy a grófnő kezébe kapaszkodva iparkodik befelé az óvoda folyosóján, és keresi a fal mellett lapuló macskát. A macskaistennőt. Nem volt ott, ebben bizonyos volt. 

Délután látta meg, amikor kiléptek, a fekete, karcsú állat az óvoda parkoló felőli kerítés oszlopán ült, mint egy szobor.

– Az istennő! – kiabált, és rohanni kezdett felé. A macska villámgyorsan leugrott, és eltűnt a bozótban. Utána akart futni. Az anyja kiabált. Egész hazáig kiabált, csak akkor hagyta abba, amikor a lifthez értek, mert ott állt a szomszédasszony. Ráadásul az a nő is egy macskát tartott. Szürke műanyag hordozó volt nála, magához ölelte, a macska kidugta a fejét a dobozból, és egyenesen őt nézte.

Nem merte megsimogatni, mert nem tudta pontosan, hogy az anyja a macska miatt ordított vele vagy az elszaladás miatt. Végül a nő szólt oda, hogy megsimogathatja, ha akarja. Sima, szürke házi cica volt, dorombolni kezdett azonnal, ahogy ő hozzáért.

Néhányszor még látta a nőt a folyosón, máskor a macskát is, ha az kiszökött. 

Nem volt képes megfejteni, miért most jut eszébe ez az egész, ahogy a sorban haladnak, mindig egy negyed lépést előre. Lesz vagy fél hat, mire hazaérnek. Nyolc tíz, mire a gyereket leteszi. Marad két órája, ha el nem alszik. De ki kell még mosni. Majd feltereget a fűtéscsőre, úgy gyorsabban szárad. 

Amikor sorra kerültek, kifogyott a szalag. A múltkor is náluk fogyott ki a szalag. A fénymásolóból is mindig akkor fogy ki a papír, amikor ő másol. A múltkor rászóltak, hogy sokat másol. Dehát mit csinálhatna. Nem magának másol, hanem az ügyfeleknek. Mit tehet róla, hogy neki olyan ügyfelei vannak. Gazdagok. Az átlagember nem tudja elképzelni sem, hogy egy ilyen hivatalba milyen gazdag emberek járnak elintézni az ügyeiket. Egyszer az egyik magával hozta a lányát. Annyi idős lehetett, mint az ő Annája. Bunda volt rajta. Szőrmebunda. A négyéves kislányon. Úgy vette le, hogy lecsúsztatta maga mögé a székre, pontosan úgy vette le, ahogy az ő Annája soha nem fog levenni egy kabátot, még a rózsaszín dzsekit sem, mert megtanította már rá, hogy a ruhára vigyázni kell. Ez lelökte a bundát, majd megmarkolta az asztalra kitett tollat, és azt mondta, hogy kell neki az a toll. 

– De akkor a papád mivel írja majd alá, amit kell? – kérdezte tőle. A férfi, aki vele szemben ült, aranycsíptetős tollat vett elő a zsebéből. Rá se nézet a gyerekre. Mintha nem is lenne ott.

A kislánynak hatalmas, zöld szeme volt, igen, mint egy macskának. Épp csak nem dorombolt. Viszont hízelgett. Folyamatosan hízelgett neki is meg az apjának is. Nem tudta eldönteni, hogy undorodjon tőle, vagy kedvelje. Más fajta volt, mint ő. Macskafajta. 

Amikor elmentek, akkor vette észre, hogy csak elvitte a tollat. Pótolni kellett volna. De a szekrényben, hátul, ahol a tollak voltak, aznap nem volt egy sem. Hiába kért újat. Azt mondták, majd megoldják. Kitette hát a magáét a pultra. 

Amikor látta, hogy Anna könyöke koszos, talán azért nem szólt rá, mert eszébe jutott a bundás kislány. Megsajnálta a sajátját, előre. Azért, amilyen élete lesz majd.

Fiút szeretett volna. Főleg, amikor már látszott, hogy szétmennek. Be kellett vallania, hogy az elejétől látszott, hogy szétmennek. De ha nem erőltetik ezt a házasságot, akkor nem lett volna a gyerek sem. Nem tudta elképzelni az életet gyerek nélkül. 

De ha fiam lenne, gondolta, nem kellene végigcsinálnia neki is.

Minden második szombaton úgy adta át Annát, hogy rettegett. Nem attól, hogy a volt férje magánál tartja. Lusta volt a férfi ahhoz. Hanem attól a két naptól, amíg maga lesz. Olyankor takarított vagy olvasott. Néha elment moziba, de arra hamar ráunt. Nézte az embereket a metrón, főleg a párokat, aztán egy idő után nem ment inkább sehová, csak az Aldiba, a telep másik végére. Ott legalább megy a sor. 

Figyelte a pénztárosnőt. Egyforma, takaros mozdulatokkal dobálta a háta mögé az árut, aztán kinyitotta a kasszát. 

Ugyanúgy csinálja naponta több százszor. Mint ahogy ő meg hetente átlagosan negyvenszer ismerteti az ügyfelekkel ugyanazt a jogszabályt. És negyvenszer válaszol ugyanarra a kérdésre, hogy nem lehet-e máshogy csinálni. Negyvenszer mondja el, hogy nem lehet. 

És egy hónapban átlagosan huszonötször ken margarint este a kenyérre, és tesz rá két szelet felvágottat, és hetente kétszer billeg a hokedlin, mire felterít a lakás hosszában végigfutó fűtéscsőre minden vizes ruhát.

A dzseki könyökét meg kell majd sikálni kefével, mosószappannal. Majd megtanítja ezt is neki. Hogy a mosóporra bármit írnak rá, hazugság. A koszt semmi nem hozza ki, csak a mosószappan és a kefe. 

Az újságokat akkor látta meg, amikor fizetett. Ott voltak egészen a kasszánál. Az egyiken, valami tudományos magazinon ott ült az ő macskája. Az volt, megismerte. A fekete macska a kerítésről. Az istennő. 

Nem volt ideje megdöbbenni sem. Az utolsó pillanatban dobta a szalagra, a cukor mellé, amit Anna megint a markába fogott. Kihúzta a kezéből. 

– Ki kell fizetni – mondta neki. Nem sírt. Talán megérti végre, hogy mennek a dolgok. 

Básztet – hirdette a cím az újságon. Anna a két kezével fogta a szalag szélét, a száját a kezére nyomta. Ezerszer megmondta neki, hogy ne nyalja össze a kezét. Nem érti meg. Nem érti meg, négyéves. De ha beteg, akkor neki kell betelefonálni, hogy nem tud bemenni. Ő hallgatja aztán, hogy ez az idén a negyedik. A negyedik takonykór, torokgyulladás, akármi. Ledolgoztatták vele utána. Túlóráztatták. Nem szabályos. De mit csináljon. Hová menne innen? 

Este kis híján leesett a hokedliről, amíg kiteregette az összes ruhát. A rózsaszín orkánból nem jött ki a szürke folt. Nem sár volt. Talán olaj. Festék. Valami, amit, ha tovább sikál, elszakad az anyag. Csöpögött. 

A macska átbújt a hokedli alatt, erre ő megijedt, megcsúszott, bele kellett kapaszkodnia a beépített szerkény fogantyújába. 

Akkor vágta oda azt a két vizes pólót. Ott fekszenek most is az előszobában. Amúgy sincs kedve többé felvenni őket. Elege volt. A pólókból, a leggingsből, a kockás blúzból és a rózsaszín dzsekikből is. 

– Veszünk neked egy rendes kabátot. De arra vigyázz majd – mondta a gyereknek a liftben. Mintha előre tudta volna, hogy nem jön ki a folt. Vagy mintha tényleg a kabáton múlna az egész. 

„Szahmet az oroszlánfejű istennő. Amikor a nép Ré ellen fordult, az isten Szahmetet küldte el, hogy csináljon rendet. Megállítani viszont alig sikerült, a tökéletes pusztítástól csak az mentette meg az emberiséget, hogy lerészegítették. Száhmet egy másik alakban is megjelenhet: játékos formája Básztet, a macskaistennő, a szerelem, a vidámság és a zene istennője. A két alak idővel összemosódott. Van egy legenda, amelyben Thot, a majom próbálja visszahívni az istennőt Egyiptomba, ő pedig hol macskává, hol tomboló oroszlánná változik” – olvasta, aztán leeresztette az újságot, hogy kiteregessen. Egyre tisztábban látta maga előtt a grófnőt, a nőt, akit grófnőnek csúfoltak a lakótelepen harmincvalahány évvel ezelőtt, és aki, ha befejezte a munkát, kosztümben és magas sarkú cipőben távozott az óvodából. Mesélték, minden presszóban ismerik, fizetésnapkor pedig pezsgőt visz haza, és olykor férfiakat is. 

Feltúrta a konyhaszekrényt, de csak egy bontatlan, meleg sört talált a mosogató felettiben. Jó lesz – gondolta, és beleivott. 

Kihúzta előbb a szemét, aztán kirúzsozta a száját. Egészen közelről nézte az arcát, amely nyúzott volt és sápadt. Kent egy kis rúzst az arccsontjára is. Akkor úgy nézett ki, mint egy kurva. Letörölt valamennyit. Akkor úgy, mint aki egész éjjel bulizott. 

Épp beleivott a dobozba újra, amikor Anna megállt a küszöbön. 

– Mit csinálsz? – kérdezte sírós hangon.

– Semmit – felelte neki, és kapkodva elkezdte letörölni a rúzst a szájáról egy vécépapír-darabbal.

A macska ott ült a kád szélén, figyelt. 

Nagy szószólója vagy az otthoni konyhának, gasztroblogod, a Chilli és Vanilia is alapvetően erre van hangolva. Hogy érzed, mit változtatott az otthoni konyhán a covid és a lezárások? 

Nagy hullámvasút volt ez mindenkinek, nemcsak járványtani értelemben. Én úgy láttam, hogy az első lezárások után mindenki vadul belevetette magát a főzésbe, sőt, a főzés valamiféle kapaszkodóvá vált, egy utolsó mentsvárrá, ami megmaradt a polgári életből, valami, amit legalább lehet kontrollálni. Ehhez társult némi romantika is, például kenyérsütési láz formájában. 

Csakhogy a feltételek egyszerűen nem voltak adottak, tele volt kihívással az egész. A kiszállítás döcögött, boltba nem akartunk menni, tervezni kellett egy hétre előre, ha jót akartunk magunknak. Ebbe nagyon gyorsan bele tud fáradni, akinek nem ez az élete, és bele is fáradt mindenki, jött a nagy konyhai burnout. Sokan most értették meg, milyen az, konyhán dolgozni, napjában 3-szor enni adni a családnak, kitalálni, beszerezni, megvalósítani, leszedni, mosogatni: ez munka. Gyorsan – szerintem egy hónapon belül – teherré vált minden (főleg a gyerekesek körében), ami pedig kihívásnak és jó mókának indult.

Volt azért haszna ennek az egésznek?

Persze, főleg az, hogy megtapasztaltuk: az otthoni koszt jó. Van vele macera, de nem lehet egy lapon említeni azzal, hogy bekapunk valamit itt-ott napközben. Ráadásul mostanra letisztultak a dolgok, a beszerzési lehetőségek sokkal jobbá váltak, jórészt visszaállt az élet a normális kerékvágásba.

Úgy érzékelem, sokan vannak, akik hétvégéken jobban, kreatívabban, és főleg lazábban tudnak mindent beleadni egy jó főzésbe, többen keresik a változatosságot és a jó alapanyagokat.

És igen, sokan otthon is úgymaradtak, a hétköznapi főzés is általánosabbá vált. Ez akkor is jó, ha ilyenkor a „hamar összedobok valamit” elv érvényesül, azt is lehet jól és izgalmasan csinálni, a világ tele van egyszerű és finom ételekkel. 

Ha már változatosság. Én attól voltam a legjobban kiábrándulva, hogy milyen gyakran ismétlem önmagam a konyhában. Ha leülök netet böngészni, hogy milyen újdonságot főzzek, akkor vagy mintha körbe-körbe járnék a sivatagban, és mindig ugyanoda lyukadnék ki, vagy mission impossible feladatokat találok. Ez nincs hozzá, azért messze kell menni, amaz meg macerás. 

Igen, ezt sokan így élték meg. Azt tudom mondani, mint eddig: vessünk egy pillantást a világ konyhái és a fűszerek felé. Amit biztos ismerünk, az a hazai. Ha egy kicsit kitekintünk ebből a keretből, akkor nagy valószínűséggel olyasmit csinálunk, amivel nem, vagy ritkán találkozunk. Ebben segít, ha sokféle fűszer van otthon, vannak kéznél olyan nem szokványos fűszerek, szószok, öntetek, amikhez bármikor hozzá lehet nyúlni. Ezek ihletet adnak, mindegy milyen alapanyagot veszünk elő a hűtőből. Fel lehet velük dobni egy salátát, egy sült karfiolt, vagy egy rizst, esetleg egy kis húst is, és máris kész a változatosság.

Neked mennyi fűszered van otthon? 

A kezem ügyében egy 8 soros polc van, mindegyiken legalább 15 fűszer, tehát bőven több mint 100. Ezek azok, amiket rendszeresen használok. De fűszerrel nehéz lenne megfogni, inkább az a kérdés, hogy mim nincs, vagy mi az, amit nem ismerek.

Azért kérdem, mert nekem már az sem egyszerű, hogy egy komolyabb fűszeres polc előtt eligazodjak a boltban. A te polcod előtt is tanácstalanul állnék.

Kezdd néhány egyszerűvel! Legyen mondjuk egy jó curry, egy Zatar és egy Dukkah (ez egy közel keleti mag – dominánsan koriander alapú – fűszerkeverék). Ezekkel húsból, zöldségből egy kis rizsből is újat fogsz varázsolni, csak hozzá kell nyúlni. Meg fogsz lepődni, hogy mennyire más világba visznek.

Köszönöm, indulásnak jó lesz. Sokat beszélsz mostanában a falusi életről, termelésről, saját kertről. Én is próbálkozom, de piszok nehéz műfaj, a paradicsomot megeszi a poloska, a paprika megég, a répának nem elég laza a talaj, és a többi. 

A járvány alatt sokan megpróbálkoztak a kiskerttel, meg a házi termesztéssel, és sokaknak bele is tört a bicskája. Megtanultuk – én is –, hogy hobbi szinten ezt nem lehet úgy művelni, hogy értelmezhető mennyiség és minőség legyen belőle. Rettenetesen kiszolgáltatott műfaj ez, folyton foglalkozni kell vele, gazolni, locsolni, és akkor nem beszéltünk még a kártevőkről meg a növényi betegségekről, és ezek még a balkonon termesztett jalapenót is elérik. Néhány szem, vagy fürt szép paradicsoma mindenkinek lesz, de nem lehet arra számítani, hogy az egész szezonban a saját paradicsomból főzzük a tábori lecsót. Falun ugyanezt látom, a zöldség-gyümölcs termesztés egész embert igényel. akinek munkája van, gyerekeket hoz-visz az iskolába, főz, és általában, egy családról gondoskodik, az inkább megveszi a boltban, és nincs is ezzel semmi baj. Sőt, ha úgy tetszik, a járvány pozitív hatása, hogy ezt sokan megértettük, és könnyebben elfogadjuk a kistermelők árait. 

Rám is fért. Nehéz elfogadni, hogy a húslevesemben kétszer annyiba kerül a zöldség, mint a kacsaszárnytő. Pláne, hogy az én tapasztalataim szerint nagyon sok a hitvány zöldség mostanában, répát már alig merek venni, mert mire hazaérek, megfeketedik. 

Mindenki belefut rossz történetekbe, de azért sokkal jobb világot élünk ezen a téren, mint akár egy évtizede. Az áruházláncok nagyon sokat hozzátettek ehhez. Zöld fűszerek sorakoznak a polcon, többféle saláta van. 10 éve rukkoláért is valamilyen spéci boltig kellett zarándokolni. Én, ha tehetem, a kedvenc piacaimon, a kedvenc – de legfőbbképpen általam jól ismert – termelőimtől vásárolok, de nyilván nem lehet mindig így tenni. Persze nem is kell. Vannak hétköznapok, amikor jó a bolti, különösen, ha jó ételbe használjuk fel, jól fűszerezzük. A friss, kicsattanó, válogatott csemegét megtartom ünnepnek: amikor van, arra törekszem, hogy minél jobban kiadja azt, ami benne van, éppen csak megpárolom, vagy megfuttatom valamivel, salátát készítek belőle, mert pont erre a friss ízre vágyom. De ha árról és minőségről beszélünk, akkor nem kerülhetjük meg a szezonalitást.

Minden olcsóbb és jobb, ha szezonban vásárolod, ráadásul a termelődről is sokat elárul, ha olyasmit tart, aminek messze nincs még vagy már szezonja. 

Akinek nincs, az a kistermelő. Ráadásul ez a mentalitás is garancia a változatosságra. Egy év alatt definíció szerint minden megterem, mindennel lehet kísérletezni, nem baj, ha néhány hétig gyakran főzünk ugyanabból az alapanyagból, abba próbálunk változatosságot vinni. 

Ha már a spéci boltoknál járunk, mit ad neked a Culinaris?

Örök hálával tartozom nekik, mert ők voltak lényegében az elsők, akik behozták a jó alapanyagokat, még valamikor a Hunyadi téren egy nagyon pici boltban, és ma is a legjobb minőséget képviselik. De ma már jobb világot élünk, tényleg sok minden van a sima boltokban is, és megerősödtek az ázsiai és közel-keleti közösségek is, autentikus boltjaik vannak többfelé, lényegében minden beszerezhető akkor is, ha az ember éppen nem hazai ízekre vágyik. 

Az ilyesmiben nem feszélyez az a tudat, hogy ez nem éppen környezetbarát megoldás? 

Kifejezetten igyekszem odafigyelni, hogy kisebb legyen a környezeti lábnyomom, ez az egyik oka annak, hogy kicsit én is falusi lettem az elmúlt években, nagyon sokat vásárolok helyi termelőktől, kevés húst eszem, és keveset is főzök. Ha megkívánok valamit, azt azért általában lelkiismeretfurdalás nélkül veszem meg. Nagyon nehéz a konyhában jól csinálni a környezettudatosságot. Valójában kevés az információnk arról, hogy mi mennyire szennyező, és néha ezek az információk is ellentmondanak egymásnak. Arról nagyjából konszenzus van, hogy nem kellene kienni a halat a tengerekből, és a marhahús valószínűleg a leginkább környezetkárosító ételek közé tartozik. De azt is tudjuk, hogy a hal nagyon egészséges, és a salátáról is felröppen olykor, hogy mennyi víz kell a termesztéséhez. Az sem világos, hogy nekem kell a termelőhöz mennem, vagy neki kéne hozzánk jönnie ahhoz, hogy kevesebb legyen a szállítás. Figyelek, tanulok ezen a téren, de nem egyszerű. Valószínűleg sokan vannak ezzel így, akarnak tenni valamit, igyekeznek is, de minden olyan zavaros. A nyomasztást és a szorongást viszont nem szeretem. Élni boldogan jó, ebben társ a főzés, ezért bízom benne, hogy ez le fog tisztulni, és a jóra való törekvést tartom a legfontosabbnak. 

Újlipótvárosinak vallod megad, de van még valami, ami Óbudához köt? 

Igen, nagyon szeretem a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumot a Krúdy Negyedben, remek állandó és időszakos kiállításaik vannak, és nagyon sok jó programot szerveznek, rendszeresen járok oda nézelődni, feltöltődni. A gasztronómia kultúrtörténet is, tele roppant izgalmas emberekkel és történetekkel, és én nagyon szeretem ezt az oldalát.

A vendéglátás mindig is kemény, ha úgy tetszik férfias szakma, illetve mesterség volt. Teljes embert igénylő hivatás, életforma: nemcsak fizikailag, hanem mentálisan és pszichésen is megterhelő, amelyet csak kevesen viselnek el és tudnak sokáig sikeresen folytatni. Önmagában kevés a döntés, hogy valaki vendéglősnek áll, hiszen megfelelő affinitás, kitartás és szerencse egyaránt szükséges a cél eléréséhez. Ezek a kritériumok és elvárások ugyanúgy igazak a férfi és a női vendéglősökre, de a munkát mindenképpen el kell végezni. Mégis a kocsmárosok és vendéglősök jellemzően férfiak voltak. Asszonyok kevésbé vállalkoztak erre a szakmára, de azért bőven akadtak kivételek, akik maguktól, saját elhatározásból vagy az adott körülmények hatásásra – például megörökölték az üzletet – kerültek a pályára. Óbudán is találhatunk erre eklatáns példákat.

A hírneves óbudai vendéglátás a két világháború között élte aranykorát, amely sokkal színesebb és összetettebb volt, mint azt sokan gondolnák. Nemcsak klasszikus értelemben vett kocsmák, borozók várták vendégeiket, hanem pálinka- és kávémérések, kávéházak, vendéglők és cukrászdák szintén a helyi gasztronómiai kínálat szerves részét képezték. Ezek általában családi vállalkozásként működtek, elsősorban a filoxéra és más növénybetegségek miatt elsődleges megélhetésüket elveszített egykori szőlősgazdák vállalkozásai voltak. Mivel Óbuda egy több nemzetiségű, vallású és nyelvű település volt, így természetes, hogy a vendéglátást űzők között találhatunk magyar, német ajkú és zsidó származású vállalkozókat.

A családi vállalkozás azt is jelentette, hogy a családfővel természetesen együtt dolgozott a felesége és a gyermekei is.

Sőt, ezek a vendéglős családok igazi dinasztiákat alkottak, sokszor egymás között házasodtak és örökítették tovább vendéglős üzleteiket. A korszakban többszáz vendéglátóhely működött Óbudán, mindegyiknek megvolt a maga vendégköre és mindegyik valamilyen mértékben meg tudott élni. Ehhez azonban mérhetetlenül sok munka és áldozat kellett. Sok esetben az egész család – valamilyen formában – a vendéglátástól függött, ezért a végsőkig ragaszkodtak üzleteikhez. Ebben nem lehetett akadály az egyik családtag sajnálatos elveszítése, az üzletnek tovább kellett mennie. Több esetben így vették át asszonyok az óbudai vendéglők, kocsmák vezetését és működtetését. Írásunkban három olyan vendéglősnőt mutatunk be, akik már életükben is nagy tiszteletet és elismerést vívtak ki maguknak, és legendás alakjukról az utókor sem feledkezett meg.

A XVIII. század elejétől tömegével érkeztek magyar földre német ajkú telepesek, akik a jobb élet reményében hagyták hátra a háborúktól és járványoktól pusztított szülőhazájukat. Az ország számos településén és földesúri uradalmában kezdtek új életet, amelynek alapja a kemény munka volt. Sokuk értett a szőlőműveléshez, amely tudást aztán nálunk is kamatoztatták. A magyarországi szőlőföldek sokasága az ő munkájuknak és szakértelmüknek köszönhetően válhatott ismét gazdagon termővé.

Óbuda ilyen szempontból ideális helynek számított, ahová szintén nagy számban érkeztek telepes családok német földről.

Közéjük tartozott a Flesser család is, akik szintén szőlőműveléssel foglalkoztak, kihasználva a különböző adókedvezményeket. A filoxéra pusztítása ezt a családot is komolyan érintette, így követve a többi szőlősgazdát, ők is a helyi vendéglátásban igyekeztek új megélhetési lehetőséget keresni. Flesser József 1900-ban nyitotta meg kocsmáját a hajdani Szentendrei utcában (ez ma részben a Hídfő és a Harrer Pál utcának felel meg), amely egyben a család lakhelyeként is szolgált. Kezdetben ez a kocsma sem különbözött a többi óbudai társától; szerény berendezés, kerthelyiség, könnyű borok. A családnak az Aranyhegyen volt szőlője, amely a filoxéravész után is termő maradt, bár a megélhetéshez kevés volt, ezért a kocsmába – sok óbudai vendéglőshöz hasonlóan – Soltvadkert és Bácsalmás környékéről hozták a bort. A családfő mellett a kocsmában dolgozott a családja is; felesége és a három gyermeke (Róza, István és Anna).

 Flesser József 1934-ben elhalálozott, így a kocsmát az özvegye vezette tovább, de csak két évig. A gyermekek közül, az 1893-ban született Anna volt a legagilisabb és legtehetségesebb, aki hamar a kezébe vette a kis óbudai kocsma irányítását, és 1936-tól már a hivatalos papírokon is ő szerepelt, mint üzletvezető tulajdonos. Flesser Anna nem vett fel új alkalmazottat, két testvére volt a segítségére. Róza nővére a háztartást vezette, míg István öccse a kocsmában dolgozott. Az udvaron 8-10 asztal volt, amelyeket tipikus farácsos falakkal választottak el. Érdekességnek számított, hogy az udvaron nem a megszokott leanderek virágoztak, hanem az újdonságnak számító gránátalmafák (ezt a fafajtát a szintén vendéglős Weisz József – ahogy sokan hívták: Pepi bácsi – igyekezett meghonosítani Óbudán). A belső rész igényes, népies motívumokkal gazdagon díszített fa berendezését – mely komoly hangulatot adott a helyiségnek – már Flesser Anna csináltatta. A borokat a házhoz tartozó pincében tárolták, ahonnan festett virágokkal díszített porcelán kancsókban hozták fel a hajópadlós söntéshez. Melegételt nem szolgáltak fel, viszont mindig volt pogácsa, sóskifli, illetve különböző füstölt húsokat kínáltak. A jellegzetes óbudai földszintes zsellérházak között működő kocsmát nem hirdette díszes cégér, a söntés ajtaja sem az utcára nyílott. A széles kapu mellett csak egy szimpla névtábla volt, „Flesser Anna bormérése” felirattal. Mégis miért számított különlegesnek ez a hely? 

Flesser Anna egyszerre tüchtig, pedáns és szigorú személye, valamint makulátlan bormérése legendásnak számított Óbudán. Idősebb korában erről úgy nyilatkozott, hogy legfontosabb feladatának azt tekintette, hogy a családi örökségnek számító ház és kocsma legyen rendben, a vendéglátás és a minőségi borok kínálata pedig kifogástalan.

A szigor abból fakadhatott, hogy a rendet és a fegyelmet a vendégeitől is elvárta. Nem tűrte a hangoskodást – zene sem volt – és a káromkodást, illetve a részegséget.

Az ilyen vendégeket a maga csendes, de ellentmondást nem tűrő modorában küldte el a kocsmából. Szóbeszéd járta, hogy az így kitessékelt vendégeknek még a számlájukat sem kellett kifizetniük, csak minél gyorsabban távozzanak. A mindig makulátlan, élére vasalt és tiszta kötényében az udvaron vagy a söntésben álló tulajdonosnak egyetlen rosszalló pillantása is elég volt a miheztartáshoz. Nem meglepő, hogy kizárólag törzsvendégek látogatták a helyet, akik biztosították a megszokott, nyugodt és csendes miliőt. Mindennek a záloga a kocsmárosnő, Flesser Anna volt, akinek annyira az élete volt a bormérése, hogy még csak meg sem házasodott; rosszmájúak szerint messzire elkerülték a kérők a vasszigorú és erkölcsű hölgyet.

A II. világháború borzalmai ezt a vendéglőt sem kerülték el, amely az épület megsérülésén túl leginkább a szovjet katonák mértéktelen borfogyasztásában mutatkozott meg. A háború végével és a rend helyreállásával a Flesser-kocsma is kinyitott, az életben maradt törzsvendégek is visszatértek. A kiépülő monolitikus pártállam azonban nem tűrte meg a magántulajdont, ezért a vendéglátásra is nehéz idők jártak. Flesser Anna kocsmáját 1950. november 1-én zárta be a III. kerületi Tanács, amely hatalmas törés volt a tulajdonos életében, bár megengedték, hogy a házban maradhasson. Utóbb engedélyezték neki, hogy mint őstermelő, kisebb mennyiségben lakásán is mérhessen ki bort, elvitelre. Óbuda átépítésével ez az öreg ház sem kerülhette el sorsát, Flesser Annának 1971-ben a Szél utcába kellett költöznie. Idős korában a testvérei gyermekei gondoskodtak a mindig erős fizikumú és jellemű hölgyről, aki 1979-ben hunyt el, és az Óbudai Temetőben nyugszik.

A Flesser-kocsmától óbudai léptékben távolabb, a Lajos utcában várta vendégeit Sipos Károly Halászkertje, amely szintén egy ikonikus hellyé vált. Leginkább a filézett halból készült halászléről híres óbudai vendéglőt 1930-tól vezette a Kőbányáról Óbudára költözött Sipos Károly és felesége. A vendéglős kiváló szakmai és marketing érzékkel vezette vendéglőjét, amely hamar felkapott hely lett, hiszen az egész fővárosból jártak ide az emberek. Talán kevésbé köztudott, hogy nemcsak a Lajos utcában, hanem nyáron a Duna-parton is működött egy vendéglője – közvetlenül a hajóállomás mellett, amely szintén közkedvelt volt. Sipos Károlyt a vendéglátós szakma is elismerte, de még életében azt suttogták, hogy a siker mögött valójában a neje áll.

Sipos Károly és az 1886. július 17-én született Herr Ágnes 1911. február 18-án házasodtak össze és kezdtek közös életet Kőbányán. Sipos ekkor még asztalossegédként dolgozott, majd kitört a világháború, összetörve a nagy terveket szövő fiatalok álmait. A Nagy Háború és a forradalmak végeztével új fejezet kezdődött a Sipos család életében. Sipos Károly feleségének nem volt ismeretlen a vendéglátás, hiszen családja több tagja is ezzel foglalkozott. Az erős és elhivatott asszonynak nem volt nehéz rábeszélni férjét, hogy ők is nyissanak vendéglőt Kőbányán, ami végül 1922-ben meg is történt. Itt kezdtek halételekkel foglalkozni – a híres szálkamentes halászlé elkészítését szerb asszonyoktól tanulta meg Siposné –, és a vállalkozásba Sipos testvére is besegített. A férj nem szólt bele a konyha szervezésébe (bár volt érzéke hozzá és szakácsversenyeken is indult), ő inkább a borok beszerzésével és a hirdetésekkel foglalkozott. Az 1929-ben kitört gazdasági válság és a remélt üzleti siker elmaradása miatt be kellett zárni a kőbányai vendéglőt. A bukást követően jött a Sipos család Óbudára, ahol végül sikerült megvalósítani álmukat. Valójában itt is a feleség irányította a dolgokat, Sipos legfőbb feladata a gazdag és gondosan válogatott borkészlet beszerzése és tesztelése volt. Sajnos ez kikezdte a városszerte elismert óbudai vendéglős egészségét és 1941. januárjában májzsugorban elhunyt.

Az özvegy – immáron egyedül – vezette tovább a vendéglőt, amely még hosszú évtizedekig működött. A II. világháború itt is pusztítást okozott, de a vendéglő és tulajdonosa túlélte a megpróbáltatásokat és egészen az államosításáig (1950) özv. Sipos Károlyné tulajdonában és vezetésével üzemelt.

Az állami tulajdonba kerüléskor az özvegy kérvényezte, hogy a vendéglőben maradhasson, mint szakácsnő és tovább dolgozhasson, „cserébe” az új tulajdonos (Vendéglátóipari Vállalat) használhatta a „Sipos” nevet.

Ez így is történt, ráadásul azt is megengedték, hogy az özvegy az ingatlanban lakhasson. Csakhogy özv. Sipos Károlyné 1951-ben újra férjhez ment, a szintén nagy hírű vendéglőshöz, Buruczky Józsefhez (az 1930-as években több vendéglőt működtetett a XIV. és a XI. kerületben, majd az 1940-es évek elején a Bécsi út 52. szám alatt nyitotta meg óbudai vendéglőjét „Makrapipa” néven). Az idős házaspárnak szembesülnie kellett azzal, hogy az új államhatalom elvette a megélhetésüket, lényegében az egész életük munkáját jelentő vendéglőiket, és szerényen, szűkölködve éltek egy Lajos u. 98. szám alatti házban, közvetlenül a Vidocq Borozó szomszédságában. Az óbudai gasztronómiában és vendéglátásban jelentős szerepet játszó Herr Ágnest, akit leginkább a Sipos Halászkert háziasszonyaként ismert a világ, 1960. február 13-án ragadta el a halál. Flesser Annához hasonlóan ő is gyermektelenül halt meg, de a Sipos név – nemcsak Óbudán – maradandó fogalom a vendéglátás kódexeiben.

Az óbudai vendéglátás következő ikonikus állomása a Kéhli Vendéglő. A mai napig fogalom Kéhli mama neve, még annak is, aki nem óbudai. Nevét sokan hallották, amihez nagyban hozzájárult a szinte permanens Krúdy-kultusz. A nagy író kedvenc törzshelye volt az óbudai otthonától csak pár méterre álló kocsma, ahol szinte otthonra talált, és talán az egyetlen hely volt, ahol sohasem tartozott. A két alak neve szinte egybemosódott az idők folyamán. Kéhli mama személye is szinte mitikus Krúdy szereplő lett, pedig egy nagyon is valós asszonyról van szó. Kéhli mama szintén beleillik az erőskezű, de asszonyszívű óbudai nők sorába, akik jelentős szerepet játszottak a két világháború közötti Óbuda életében. Alakjuk már-már meseszerűvé vált, amelyet nemzedékeken át megunhatatlanul felidéznek. Persze, ahogy az lenni szokott, ilyenkor sok olyan dolgot is elmesélnek, amelynek semmi köze a valósághoz és távol áll az eredeti személytől és eseményektől, így Kéhli mamát a mai napig összekeverik fia, Kéhli Ferenc feleségével.

Az igazi Kéhli mama Raab Anna néven született egy németajkú óbudai szőlőműves családban, 1879. szeptember 21-én. A kiterjedt Raab családnak szintén több kocsmája, bormérése volt a városrészben. Raab Anna 1898-ban kötött házasságot Kéhli (Kehli) Józseffel, akivel a következő évben megnyitották aprócska vendéglőjüket a Mókus utca 22. szám alatt. A Kéhli család a legendárium szerint a Rajna melletti Kehl városából, Baden-Württenberg tartományból érkezett magyar földre (bár más források Türingiát jelölik meg eredeti otthonuknak), majd Újlak érintésével költözött Óbudára. A szőlőföldek Újlakon voltak – egészen a szőlővészig –, de a présház és a borospince az óbudai Mókus utcában működött 1828-tól. Az Óbudán is kicsinek számító kocsma – az udvaron csak pár asztal fért el – már a kezdetektől a kivételesen jó minőségű fehérborairól vált híressé. Ebben az időszakban az ételkínálat, amely a kocsmárosné feladata volt, még nem volt különösen választékos, nem tért el semmiben a többi helyi vendéglátóhely étlapjától. Főleg különféle füstölt árut (szalonna, sonka, kolbász) kínáltak, illetve valami egyszerű főtt étel (pörkölt, tokány, disznótoros) volt a menüben. 1910-ben már egy jégszekrény is üzemelt a helyiségben, amely megkönnyítette a háziasszony dolgát. Az I. világháború végével kezdett a konyha és az ételválaszték egyre nagyobb szerepet kapni a kocsma életében, amelyet később sokan Kéhli mama varázslatos konyhaművészetéhez kötöttek. A valóság azonban ennél árnyaltabb.

A Kéhli házaspárnak sorra születtek a gyermekei, de sajnálatosan többen még csecsemőkorukban elhunytak. Kéhli József is súlyosan megbetegedett, majd 1926-ban elhunyt, a vendéglőt és a család irányítását az özvegye vette át. Két felnőtt fia, József és Ferenc segítették anyjukat a vendéglő működtetésében, amely egyre inkább ismertté vált főváros szerte. Pár évvel apjuk halála után Kéhli József Ferencvárosba költözött, ott nyitott önálló vendéglátóhelyet, de óbudai családjával megmaradt a szoros kapcsolat.  A középkorú özvegyet már ekkor Kéhli mamának hívták, még a korabeli sajtóban is így írtak róla. Ez nem volt véletlen, hiszen vendéglőjében mindenki otthon érezhette magát. Maga a hely egyáltalán nem számított előkelőnek, kinézetre ugyanolyan volt, mint a többszáz óbudai társa. A Kéhlivel kapcsolatban is mindig felvetődik a kérdés, hogy mégis mi jelentette a különbséget? Ha egyszerűen kéne megválaszolni a kérdést, akkor a szereplőkben rejlene a megfejtés. Ők voltak, akik megteremtették a mítoszt, amely napjainkig tart. Ilyen mítosz Kéhli mama messze földön híres főztje. De mi ebből az igazság?

Minden mítosznak van alapja, így Kéhli mama híres főztjének is. A kor szokása szerint teljesen természetes volt, hogy egy feleség tudott főzni, nem volt benne semmi különös. Abban viszont nagy eltérések lehettek, hogy ki milyen konyhát vitt, milyen ételeket és hogyan készített el a rendelkezésre álló alapanyagokból.

Kéhli mamáról tudjuk, hogy remekül megállta a helyét a konyhában és igazi specialitásokat is készített, de – bármi meglepő – nem igazán szeretett főzni.

Leginkább a szűk a családjának főzött, a vendégeknek ritkán. Ebben nagy segítségére volt a közeli kocsmából átjáró főzőasszony, Tarcsa néni. Az utókor könnyen kreál a féligazságokból valóságot, főleg, ha valaki már életében legendás alak.

Kéhli mama idővel átengedte a vendéglő vezetését Ferenc fiának, akinek a felesége is részt vállalt a munkából. A II. világháborút ez a hely és család is megszenvedte – csaknem a teljes borkészletet megsemmisítették a front közeledtével –, de az államosításig még működött a vendéglő, bár Kéhli mama már nem vett benne részt aktívan. Az utód, Kéhli Ferenc nem várta meg, amíg a pártállami apparátus elveszi tőle a saját kocsmáját, inkább önszántából visszaadta az iparengedélyét. A család az ingatlanban maradhatott, bár Kéhli mama egy időre a másik fiához költözött Ferencvárosba. Kéhli mama 79 éves korában hunyt el, 1958. október 1-én, a családi sírhelyen alussza örök álmát, az Óbudai Temetőben.

Ez az írás csak három olyan óbudai vendéglátós asszony életét mutatta be, akik alakja és története a mai napig fennmaradt. Rajtuk kívül számos olyan óbudai asszony volt, akik – nemcsak a vendéglátásban – különböző okok miatt egyedül voltak kénytelenek helytállni, és megmutatni a közösségnek, hogy kellő határozottsággal és elhivatottsággal milyen sokra viheti egy nő abban a világban, ahol farkastörvények uralkodnak.

Az I want to believe címet viselő kiállítás két, különálló részéből a Genesis now alcímet viselő sorozat képeit – és installációját – Yuval Noah  Harari Homo deus című könyvének egyik tanulmánya ihlette. Eszerint az értelmiségi réteg nagyobb része inkább hisz a teremtéstörténetben, mint az evolúciós elméletben. Amennyiben feltételezzük, hogy az embernek van lelke – márpedig miért ne feltételeznénk –, akkor kínos zavart okozhat a halál semmibe vezető elfogadása, hiszen a test mellett a lélek is megsemmisül, ha nem hiszünk egy, a földi élet utáni misztikumban.

Az örökkévalóságba vetett hit felszabadítóbbnak tűnik, mégis tele van kétségekkel.

Wirth zsalukövekkel szimbolizálja a lelket, ezzel ellentmondva az általánosnak mondható súlytalan lélekfelfogásnak. A képeken feltűnő ufók, fénycsíkok, gondosan választott, nyomasztó, színes formák pedig tovább mélyítik ezeket a kétségeket.

A kiállítás címe, az I want to believe viszont a teret uraló macskás önarcképsorozaté. Igen, önarcképek. Wirth – elmondása szerint – sosem szerette magát festeni, a saját érzelmeket idegen emberek arcával illusztrálni pedig furcsának tartja. A cím a szerelembe vetett hitet hirdeti, érthető bizonytalansággal. A személyes megéléseket a kifejező szemű, groteszk macskák személyesítik meg, így a művek mégsem az alkotó boldogságát és kínjait boncolgatják direkt módon, hanem általánosítják, ezáltal egyetemes szintre emelik azokat.

A szerelem egyes stációit bemutató macskák meseszerű, sírós-boldog, szinte túl színes világba vezetnek, happy end nélkül.

Hogyan is lehetne boldog a vég, amikor a nagy érzelmek szinte mindig magukban hordozzák a veszteséget. Na de, kit érdekel más szerelme? Az ember természetszerűen önző lény. Saját boldogsága és tragédiái foglalkoztatják, emelik fel és taglózzák le leginkább. Miért van szükség akkor mégis az olyan művészetre, ami a mindenki által megélt – vagy legalábbis megélhető – elemi érzelmeket mutatja be? Talán azért, mert az átlagember kifejezési eszköztára véges, és véges volta a legnagyobb érzelmeket is halvánnyá, érdektelenné teheti. A jó költő, író, képzőművész, filmrendező viszont kifinomultabban mondja el helyettünk azt, amit mi elügyetlenkedünk, ezzel validálja, megerősíti az emocionális állapotainkat. Wirth feldolgozása, a középkori kódexekben található miniatúrákra utaló szimbólumrendszere és természetesen a macskák is ezeket a jól ismert állapotokat mutatják be különös megközelítésben, de kétségkívül érthetően.

Teheti mindezt azért is, mert hiába járunk tőle a felhők felett és halunk bele egyénileg, a szerelem érzelmi hullámai egyetemesek. Rózsaszín ködben úszunk, de lassan fakulnak és sötétednek a színek, jön a bántás – Abigail képe szerint is a kígyók és békák – és az elkerülhetetlennek tűnő, szomorú, összetört szívű vég. Az ilyen történetek művészi kifejezését befogadni fájdalmas, ugyanakkor szinte kéjjel tölt el. A valahova tartozás – lám, neki is ugyanúgy összetört a szíve – érzését adja, miközben segít feldolgozni a magunk által nehezen megfogalmazható érzelmi hullámvasutat. És ne feledkezzünk el egy másik jelenségről, a katasztrófaturizmusról sem.

Könnyebb úgy elviselni a saját szorongásainkat, ha azok mással is látványosan megtörténnek, ha csak mással történnek.

Közhely? Az. De, mint minden közhelynek, a szerelem közhelyeinek is a valóság az alapja. Az egyes állapotokat bemutató képsorozat böngészése közben lehet nevetgélni, rövid anekdotákat mesélni egy letűnt kapcsolatról, ezzel kinevetni saját gyengeségünket, mély levegőt venni, és talán kicsit meg is könnyebbülni. A képeket nézve az önfeledtnek tűnő szórakozás mellett ugyanakkor lassan, de egyértelműen felkúszik a gyomorból a szorítás, a nagy érzelmek elvesztése által okozott kudarc érzés, így a nevetgélés és anekdotázás már a zavar leplezését is jelentheti.

A képek a fentiek miatt, vagy éppen ezek ellenére könnyen befogadhatónak tűnnek. A kiállítás “kapuja” már egy tátott szájú macska, így érezhetjük, hogy egy mesevilágba lépünk be. A színek kavalkádja és a nagy számú állatos szimbólum ezt csak erősíti, segítve azt, hogy egy – a macskáktól nem rettegő – iskolást is le tudnak nyűgözni a művek. Az iskolából régen kinőtt, a nagy szerelmet legalább hírből ismerő – nem maszatolok, ebbe legalább egyszer belehaló – közönséget pedig a fantáziavilág mellett a már-már kínosan forgatókönyvszerű érzelmi állapotok ragadják el. Érdemes megadni magunkat nekik. Abigail szórakoztat, a régvolt szerelmek felidézésével atomjaira bont, hogy később a remény minimális ábrázolásával operálva kicsit megfoltozzon. A többit pedig ránk bízza.

TOP 5:

Július 15, Péntek – 19:00 ÓBUDAI NYÁR Budapest Bár – Koncert a Fő téren
A remek feldolgozásairól ismert zenekar a legnevesebb hazai művészek előadásában szólaltat meg remek slágereket, táncdalokat. A jó hangulat és az első osztályú tánczene garantált.

Július 16, Szombat – 20:00 KOBUCI Csík Zenekar // vendég: Hobo // KOBUCI
Kevés zenekar mondhatja el magáról, hogy már 30 éve töretlen erővel, az idő, a divatok múlásával nem törődve, a nehézségeket leküzdve, a sikereket ügyesen kezelve létezik és dolgozik.
Nos, ez a Csík Zenekar.

Július 17, Vasárnap – 19:00 AQUINCUMI MÚZEUM Obscured by us – Keep Floyding @ Aquincum Romkert
Idén is megrendezésre kerül a lassan hagyománnyá váló Pink Floyd ünnep az Aquincumi Múzeum területén. Három, teljesen különböző tematikájú koncertre számíthattok a nyár folyamán, ahol a lehetőségekhez képest a helyszít és a setlist is úgy változik majd, hogy mindegyik koncert egyedi élményt nyújtson.

Július 19, Kedd – 18:00 ESERNYŐS Platon Karataev duó koncert
Idén januárban jelent meg a Platon Karataev harmadik nagylemeze, a Partért kiáltó, amelynek dalaiban a zenekar tovább merül, és a létezés magját igyekszik körbejárni: módosult tudatállapotokban bolyonganak, találkoznak a határtalannal, valamint szembenéznek önmagunkkal és az elmúlással is. A dalok ezúttal duó felállásban csendülnek fel, az új album számai mellett korábbi szerzemények is elhangzanak majd, de a készülő negyedik lemezbe is bepillantást nyerhetünk.

Július 21, Csütörtök – 9:00 ÓBUDAI MÚZEUM Időutazás Óbudán – a kolostortól a panelházakig – Múzeumi délelőtt gyerekeknek
Egy varázsige segítségével visszautazhatunk Piast Erzsébet korába, megnézhetjük, hogyan változott a mai Fő tér története. Megismerhetjük a világhírű Királynévíz titkát, megtudhatjuk, ehettek-e a Zichy család tagjai narancsot, „beleszippanthatunk” az egykori szatócsboltok világába és „bevásárolhatunk” az egykori Flórián üzletközpontban.

Heti Bontás:

Július 15, Péntek:
18:00 KOBUCI Szűcs // Budapest – Kobuci
19:00 FELLINI Szalay Gábor & Bánhegyi Laura Duó a Felliniben
19:00 ÓBUDAI NYÁR Budapest Bár – Koncert a Fő téren
22:00 BUDAPEST PARK Lithium Night – Budapest Park

Július 16, Szombat:
8:00 RÓMAI Barack a kosárba, barack a gombócba! Piacozás a Rómain, lángosozással!
18:00 GÓLYA Bujdosó / Hegedűs / Cz.K. szólók a Gólyában! | 07.16.
20:00 KOBUCI Csík Zenekar // vendég: Hobo // KOBUCI
20:00 VÁROSMAJORI SZABADTÉRI SZÍNPAD 30Y : Resti km. Mucsi Zoltán
20:00 PONTOON Fran Palermo Quartet ~ Pontoon

Július 17, Vasárnap:
10:00 BUDAPEST GARDEN Tűzoltós Program VASÁRNAPONKÉNT a Budapest Gardenben
15:00 P.I.M. KÜLÖNLEGES IRODALMI SÉTÁK – Írók és bohémek a Szigeten
19:00 AQUINCUMI MÚZEUM Obscured by us – Keep Floyding @ Aquincum Romkert

Július 18, Hétfő:
18:30 BEM MOZI Rossz versek
19:00 KOBUCI Pedro 50 Kobuci
20:30 BEM MOZI A Grand Budapest Hotel

Július 19, Kedd:
18:00 ESERNYŐS Platon Karataev duó koncert
18:30 KOBUCI Géniusz és Satöbbi buli a Kobuciban!
19:00 BUDAPEST GARDEN Keep Swinging a Gardenben!
19:00 BUDAPEST GARDEN STAND UP FACTORY a Budapest Gardenben

Július 20, Szerda:
16:30 SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM Tárlatvezetés: Henri Matisse – A gondolatok színe
19:00 ESERNYŐS Terasz Live – Emmet Ray Experience
19:00 KOBUCI Deep Glaze \\ Dope Calypso koncert

Július 21, Csütörtök:
9:00 ÓBUDAI MÚZEUM Időutazás Óbudán – a kolostortól a panelházakig – Múzeumi délelőtt gyerekeknek
16:00 NEMZETI GALÉRIA Tárlatvezetés | Art deco Budapest. Plakátok, tárgyak, terek
19:00 KOBUCI KOBUCI Táncház // Mártones // Csürrentő Együttes

Szabó Lászlóval, egy tapasztalt méhésszel, a Budapesti Méhész Egyesület nyugalmazott titkárával beszélgettem, aki méhcsaládjaival együtt az óbudai Táborhegyen él.

Hogyan kezdett el méhészkedni?

Leányfalun volt egy jó hírű úriember, akitől édesapám 1941-ben kapott egy rajt, és elkezdett vele dolgozni. Ő hentes és mészáros volt, tehát újdonság volt számára. Lassan gyarapodott a családszám, akkoriban úgynevezett fél mézteres rakodó kaptárakat lehetett kapni, amivel nagyon sok probléma és küszködés volt. Amikor egy fél kannányi méze volt a családnak, akkor már nagyon boldogok voltunk, hogy micsoda méztermésünk volt. Mikor a bátyámmal és az öcsémmel nagyobbak lettünk, akkor mi is elkezdtünk méhészkedni. Én 1953-ban, 10 évesen. Nyáron kertészetekben dolgoztam, jeget hordtam a jégveremből, és az összekuporgatott pénzemből vettem egy pár kaptárt. Ebben az időben a méhészeti életben nagy pezsdülés volt, az állam is támogatta ezt a tevékenységet, különböző szövetkezetek jöttek létre. Kaptam az édesapámtól egy családot azzal, hogy amit ebből kitermelek, az az enyém. Ezzel ő persze segítséget is kapott, mert akkor már 15-20 családja volt. Volt, amelyik kaptárostul 50-60 kilós volt. Ekkor már vándoroltunk egy Csepel teherautóval, mert ha azon a területen, ahol a méhek élnek, nincs élelem, éppen nem virágzik semmi, akkor olyan helyre kell vinni őket, ahol vannak ilyen virágzó növények. Később az édesapám testvére és az én testvérem is elkezdett méhészkedni. Amikor az egész család méhészkedett, mind a négyen, akkor három teherautónyi állománnyal tudtunk vándorolni. Egymásnak segítve a munkaerő kérdését is megoldottuk. Amikor a rendszerváltás környékén megszűnt a munkahelyem – az eredeti szakmám szerint villamosmérnök vagyok, rádiófejlesztésekkel foglalkoztam, találmányokat szabadalmaztattam –, úgy döntöttem, hogy a méhészetből fogok megélni. Szakmailag komolyan elkezdtem képezni magam, elmélyedtem a szakirodalomban, kiállításokra és előadásokra jártam.

Egy időben foglalkoztam a mesterséges megtermékenyítéssel, hibrid méhekkel is. Persze kudarcok is voltak. Akkoriban arzént használtak gyümölcspermetezésre.

Egyik évben nagyon jól fejlődtek a családok, még a fát is el fogják hordani! – mondta apám. Másnap láttuk, hogy nagy baj van, lepermetezték a méheinket. 

Honnan tudta, hogyan kell méhészkedni? Hogy lehetett akkoriban megtanulni?

A méhészetnek nagyon jó a szakirodalma. Angliában van egy külön könyvtár is a méhészeti szakkönyveknek. A méhészeti tevékenységet általában írástudók végezték: papok, lelkészek, főurak. Nagyon sok újítás papoktól származott, például egy lengyel pap készített először olyan kaptárt, amelyben a keretek kivehetők voltak. Ugyan volt szakirodalom, de nem volt elérhető az egyszerű méhészek számára. 1953-ban indította el Örösi Pál Zoltán a Méhészet című lapot, ami nagy áttörés volt. Ennek hatására egyre inkább a nagyboconádi fekvőkaptár kezdett elterjedni.

Mivel bátorítaná a kezdő méhészeket?

A méz már sokezer éve is az emberiséghez hozzátartozott. Ezért régen a méh egy mélyen tisztelt állat volt, nagy becsülete volt. Manapság inkább termelőeszközként tekintenek rá. Nem tudom elfogadni, ha egy méhészt csak a profit érdekli. Szükség van olyan fiatal méhészekre, akik nem így gondolkodnak. A mi időnkben a méh az ember számára Isten által adott eszköz és áldás volt. A méhek hasznossága többrétű, mert egyrészt hozzák a mézet, amit ők nektárból állítanak elő a saját enzimeik segítségével és sűrítéssel. Másrészt egy méh egy óra alatt többszáz köbméter levegőt képes cirkuláltatni. Fantasztikus az is, hogy milyen mennyiségű vizet képesek behordani a kaptárba egy év alatt. Egy átlagos évben 50 kiló mézet és 70-80 kiló virágport hordanak be, ami az utódok nevelése miatt fontos.

A méhek gazdasági tevékenységének csak töredéke a méz termelése, ennek körülbelül nyolc-tízszerese az, amit a mezőgazdaságban beporzással hajtanak végre. Az Egyesült Államokban a méhészek jövedelme főleg ebből a beporzást kompenzáló díjból áll. Bizonyos növények, például a mandula akkora területen terem, amit a környéken tartózkodó méhek nem tudnának beporozni, ezért méhészeknek kell odaszállítaniuk a családjaikat. Sajnos ennek az is a következménye, hogy a permetezés következtében sok méh elpusztul, amivel számol is a méhész. Kínában már akkora a probléma, hogy a méhek kipusztulása miatt az emberek ecsettel porozzák be a növényeket. Nagyon különleges teremtés a méh, mert nagyon rövid ideig él, nyári időszakban, amikor nagy a fizikai terhelésük, 5-6 hétig élnek csupán. Nem csak a mézgyűjtés, de az utódok nevelése is nagyon igénybe veszi őket, mert a saját szervezetük energiaforrásait élik fel hozzá. Ugyanakkor a téli időszakban 5-6 hónapig is élnek, de ehhez a szervezetük is teljesen átalakul. A méhészkedés egy olyan tevékenység, ami által olyan értéket mentünk, ami amúgy teljesen elveszne. Ezenkívül olyan konstruktív tevékenység, ami az ember kreativitását igényli és frissen tartja az elméjét.

A méhész elgondol valamit, kiterveli, megpróbálja megvalósítani, utána elemzi, hogy milyen eredménnyel járt, megpróbál javítani rajta.

Mit szeret a legjobban a méhészkedésben?

Elbűvölik az embert. Méhek mellett lenni, tanulmányozni az életüket, gyönyörködni bennük egy különleges élmény, ez adja a méhészet szépségét. Persze jó, ha mellette meg tudunk élni belőle, és különböző színű, illatú, zamatú mézeket tudunk pergetni. Számomra nagyobb érték, élmény az életük szemlélése. 69 éve csinálom ezt, és még ma is Isten áldásának tekintem. Én vallásos ember vagyok, a fő olvasmányom a Biblia. A méhekben is Isten teremtő erejét lehet megtapasztalni: Isten hatalmát, szeretetét, bölcsességét tapasztalom, és azt a csodálatos működést, amit a méhekbe teremtett. A méhanya többszáz feromonjával irányítja  a méhcsaládot. Ott nem demokrácia van, hanem teokrácia, az Isten által megteremtett rendszer működik. Minden év más. Minden évnek más az időjárása, más a növények virágzása, de a gépezetben a méhek nagyon fontos szerepet játszanak. Isten komplex világot teremtett, és ennek fontos részei a méhek. Azt hiszem, Einsteinnek tulajdonítják azt a gondolatot, hogy ha a méhek kilpusztulnak, az emberiségnek csak néhány éve marad hátra. 

Mi volt a legnagyobb nehézség, amit tapasztalt ezalatt az idő alatt?

Néhány éve olyan mértékű atkafertőzés szabadult el a méhészetemben, hogy az összes családom elpusztult. Manapság a méhekre a legnagyobb veszélyt a varroa atka és az általuk terjesztett vírusok jelentik. Hatalmas probléma a klímaváltozás, ráadásul ez a két tényező össze is függ. Hatalmas probléma a mezőgazdaságban használt vegyszerek kártétele és problémát jelent, hogy a nagyon kis és a nagyon nagy méhészetek érdekei közel sem azonosak. 

Hogyan került Óbudára, milyen itt méhészkedni?

A feleségem lakott a környéken. 1982-ben építettem fel ezt a házat. Utána már itt is próbálkoztam, idehoztam 3-4 családot, és meglepve tapasztaltam, hogy tökéletes, folyamatos méhlegelő van itt. Budapesten a 10 emeletes házak között rengeteg parkban lévő fa van, néhány méhészeti szempontból is értékes. Érdekes volt, hogy amikor az első tavaszi napon kirepülnek a méhek, már akkor virágporral térnek vissza. Tudniillik a házak között megszorul a meleg és az ott lévő fák hamarabb kezdenek el virágozni.  A kertekben rengeteg gyümölcsfa van. Az első a mandula, egyszer, egy olyan évben, amikor megfelelő volt az időjárás, még mandulamézem is volt. Nagyon jó minőségű és nagy mennyiségű virágport képesek hordani a tölgyről. Még az akác virágzása előtt nagyon jól mézelő fa a virágos kőris és a vadgesztenye. Ezt onnan tudom, hogy vöröses-barnás színű virágport hordanak róla. Mások elvándorolnak, én meg anélkül, hogy kimozdultam volna, folyamatos hordásom volt.

Figyelem a virgázásokat, tudatosan méhészkedek. Igyekszem elkülöníteni a különböző fajta mézeket.

Az akác eléggé fagyérzékeny, de arról is tudok pergetni. Egy hétre rá kezdődik a bálványfa. Az elszórtan jelenlévő körülbelül száz  bálványfa óriási mennyiséget ad. Igaz, a virágzása néha összecsúszik a hárssal. A somkóró is remekül mézel. A vadon lévő lucerna rendkívül büdös, de finom mézet ad. A szolidágó, ezüstfű vagy olajfának kellemes bódító illata van. Jól mézel a japánakác, az íze pontosan megegyezik az akácéval, igaz kicsit sötétebb. De ehhez szükséges a 35-38 fokos huzamosabb ideig tartó meleg. Három helyen voltak méheim, de ez a legjobb terület a méhészkedésre. Ez a sokféleség vidéken nem jellemző. Egyik pergetést követi a másik. Volt olyan év, amikor nyolc különböző fajta mézet pergettem. Itt, a harmadik kerületben helyi adottság, hogy így, ilyen sorrendben követik egymást a virgázások. Szerintem nem reménytelen Budapesten méheket tartani.

Az utóbbi időben a városvezetés rájött a méhek fontosságára, és kísérletet tett a méhek városi életének könnyebbé tételére. Ennek ellenére kezdő méhészként folyamatosan a hatóságok ellenállásába ütközöm. Mit gondol erről?

Szerintem ez elsősorban politikai kommunikációs ügy. Nem igazán a méhekről és még kevésbé a méhészekről szól. A városi rét mint méhlegelő szép gondolat, de a méheknek a nyári időszakban folyamatos táplálékra van szükségük, ezt ezek a területek nem látják el. Inkább jól mézelő fákat kellene telepíteni, vagy legalábbis nem kivágni őket. Ilyenek a bálványfa, a vadgesztenye, a hárs, az akác, a japánakác, a somkóró és a kőris.

A méheknek ezenkívül vízre is szükségük van. Illetve a 70-es években Magyarországon is megjelent a varroa atka, ami hatalmas problémát jelent. Ezt az atkát Koreából hurcolták be, valószínűleg egzotikus gyümölcsimporttal. A Koreában őshonos méhek képesek védekezni ellenük, de a nálunk élő krajnai méhek (apis mellifera carnica) nem, mindenképpen szükség van a méhész beavatkozására, különben az egész terület elfertőződhet, egyéb betegségekről nem is beszélve. Tehát ezt kontrollálatlanul hagyva a hatóságok által telepített méhlegelő nemcsak hogy nem éri el a célját, de még a meglévő méhészetekre is veszélyes lehet. Ezzel együtt ezek a területek segíthetnek egyéb beporzókon, poszméheken.

Az elutasítás okaként én főleg azzal találkozom, hogy tartanak a konfliktusoktól.

Nagy a tudatlanság, aminek következtében az emberek félnek a méhektől. A méhek nem vadak, nem olyanok mint a darazsak. Csak bizonyos helyzetben okoznak kellemetlenséget, például ha elállják a röpülési útjaikat. De képzeljük ezt el saját szemszögünkből. Egy 70-80 kilós ember a testsúlyának a felét-háromnegyed részét hordja a hátán egy zsákban, nagy sebességgel, mondjuk 20 km/órával közlekedik. Bizonyára nem fog örülni annak, ha valami az útját állja, mert nyilván nem tud megállni. Ugyanez van a méheknél is. Ezen kívül egy-két nap van egy évben, bizonyos növények virágzásakor, amikor a méhek agresszívebbek. A repce virágzásakor bizonyítottan, de én úgy veszem észre, a körte virágzásakor is. A méhszúrás sokkal kevésbé okoz az emberben dagadást és fájdalmat, mint a darázsé.

Az a lényeg, hogy a méhméregnek ne legyen ideje beszívódni, rögtön ki kell kaparni a fullánkját, mert az a szúrás után még 10-15 másodpercig pumpálja a méregzsákban található méhmérget.

Alá tudja támasztani hogy a méhméregnek vannak pozitív hatásai is?

Mondják, hogy reuma ellen jó. Édesapám 94 éves koráig méhészkedett és borzalmasan reumás volt. A méhméreg összetétele és hatása nem igazán lett kutatva. Biztos hogy valami hatása van. Az tény, hogy fokozza a nyirokmirigyek tevékenységét, vérbőséget okoz és a szívritmusra is hatással van. Fontos, hogy ne hergeljük a méheket szúrásra, mert míg nekünk csak kellemetlenség, nekik végzetes. Ráadásul, ha egy méh kiengedi a mérgét, a többi megérzi ezt és a segítségére siet. Ezért fontos a védőruha használata. Védőfelszerelés nélkül méhészkedni nem bátorság, hanem felelőtlenség.

Hogyan hat a klímaváltozás a méhekre?

Ez egy nagyon bonyolult kérdés, mert rengeteg aspektusa van. Ha csak egyet kell kiemelni, azt mondanám, hogy nagy probléma, hogy télen gyakran megy fel olyan magasra a hőmérséklet, hogy a méhek kirepülhetnek a kaptárból. A méhek télen nem “alszanak”. Egy úgynevezett telelőfürtben, egymást melegítve, életfunkcióikat a minmálisra csökkentve vészelik át a telet. Ekkor a kaptárban annyi méz van, ami pont elegendő tavaszig, az első nektáradó növények virágzásáig. Amikor télen annyira meleg van, hogy kirepülnek, a telelőfürt felbomlik, elkezdik fokozottan felélni a téli mézkészletüket. De amikor kirepülnek a csalogató napsugarak hatására, kinn már nincs elég meleg, ezért ledermednek, megfagynak, elpusztulnak. Ha még elég meleg is lenne, akkor sem találnának élelmet.

Tóth Erzsébet írja: „Egyenrangú, bátor nő volt, nem akármilyen férfiak mellett: Nagy László, Kondor Béla, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc, Ágh István és a nagy előd, Kassák Lajos alkották többnyire társaságát.
Szép volt a csibészhercegnő a költőkirály mellett, kiegészítették egymást. Szécsi Margit nyersebb, vagányabb verseket írt, mint Nagy László, ő a külvárosból jött, munkás ősökkel. […] Bár József Attila, Kondor (a költő!) és főleg Kassák hatása tagadhatatlan, életműve második részében már tisztán szól az összetéveszthetetlen Szécsi Margit-hang.” (Vagány csillagon)

Buda Ferenc olvasata is hasonló fényt derít Szécsi alakjára:
„Életének s a nemrég múltba hanyatló lázfoltos XX. század második felében kiteljesedő költészetének elsődleges színtere a külváros, amelyet kívüle s előtte egyedül József Attila emelt ilyen magaslatokba. […] Minden tekintetben méltó párja ez a költészet a vele holtig társ Nagy Lászlóénak.” (Szécsi Margit laudációja)

S egy harmadik költőtárs verses hódolata ugyancsak a vad ünnepek létezési övezetében ismer rá Szécsi Margit nagyságára:

„De ha te szóltál,
visszatért minden tűzvész, gyöngédség,
minden álom,
vissza a házba.

[…]

De te csak mosolyogsz,
mint a szavaktól eltiltott árva.”
(Csoóri Sándor: Szobor és jácint. Szécsi Margit emlékezetére)

Szécsi verseinek beszélője mítoszi sugalmakból, hiedelmes képzetekből származtatja önazonosságát. A pátoszos versnyelvi magatartás – ez a gyönyörű-barbár szakralitás – akárha nagyszabású végletekre szerződött volna, mintegy „vérben, füstben, nehéz aranyban.” (Ó, szomorúság földjei) állandósítva kilétét. Néhány emlékezetesen parázs példa, szinte találomra: 

„Minden vérerem ideköt.
Szórakozik velem szilaj
emlékezet: energia
a daru síró láncaival.” (Kikötő)

„Csodálatossá formált az élet,
az én nagyuram. […] …és az én lelkem a Mindenség lelke,
és az én tagjaim mint a tiétek.” (Páva a tűzfalon)

„Úgy néztem magamra mindig,
ahogy csodára nézni illik,
csodára, az ember fiára,
kezeire, nyírott hajára.” (Úgy néztem)

„Valami énekel bennem
zokogva és tanítva.” (Bicskám és szívem kinyitva)

„Se oroszlán, se olajág,
se cifra mező
címeremben Uram, Uram,
se pénz, se erő,
de én hálok a világgal,
nem énvelem ő.” (Címer)

„Írok: leírom a tajtékos oltárt,
írok a nőről, aki a vizen járt,
írok magamnak, aki vagyok, annak,
írok magamnak, fekete hajamnak.” (Tengerre nézve)

„Akár a szellem-koponyák
égvén rideg, foszforos lázban
lakatlan óriáscsigák
vándorolnak a vízmosásban” (Akár a szellem-koponyák).

„Szerelemben élteti túl az ember magát” (Levél) – olvassuk a megváltó szentenciát, s a „jőjj szeretni mindörökre” (Tánc) csalogató szenvedélye és a „szerelmese csóknak és bornak” (Most ülök, várok) kacér önarcképe is eszünkbe jut. A „lápon villó kikötő” (Most ülök, várok) gyönyörű túlvilágos képzete csillogja körül az

„Én, Szécsi Margit,
szerelmese csóknak és bornak” (uo.)

bemutatkozó invencióját. A szerelmes én–te viszony identitást teremtő-megtartó hatalmáról vissza-visszatérően közölnek mennyei hírt verssorok:

„Jaj nem én – te hogy vagy?
én nem is vagyok,
jégvirágos kocsmaajtó
rózsája vagyok.
[…] Tüzes száj a szesz,
számra rátapad,
elfojtja az érted-fogant
imádságokat.” (Fohász)

„Csak az élt, aki szeretett.
Csak az létezett, akit láttak,
kit a Szerelem Csillaga
magáravállalt.” (Szent Búborék)

Szakrális erény itt az öndefiníció harcos ártatlansága is:

„rajtunk még a szabadság szépsége” (Az elveszett Éden)

„Keserű igazságomért
kellett a fényben hálnom.” (Várom)

„Születtem: arany sapka volt
a fejemen.
Gondoltam: előtted leveszem.” (Születtem)

„Hurcolom hajdani fejem,
mint a gyaur főt a török,
ifjú főt, európait.” (Fegyverrel)

Ars poetica és hommage folyton át- s átjár egymásba:

„Csak az ének az enyém” (Éjfél, Pest)

„kellesz hangnak a némák
körmenetéhez” (Vonzás. Nagy Lászlónak).

Mindannyiunkra tartozók a transzcendenciát érintő konfessziók:

„a legnagyobb realitás
az öröklődő látomás” (Az 1935-ös üveghattyú)

„az öröklétben úgy hiszek,
mintha nem volnék földi.” (Ember éneke)

Jellemző mód túlnani dimenziókba kéredzkedik itt a nyelv mindahány mozdulata:

„Csönddé-feltámadott világ:
feltörünk a mennyei résen,
delelünk még éjfélben is
ha eljő fölemelkedésem.
S nem lesz fogyatkozás a fényben.” (Engesztelő)

„Felfoghatatlan – de megfogható
Hogy lovaink fehérek mint a hó
S egész éjjel noha ganajlanak
Reggel szügyig gyémántban állanak
Hogy a lét mocska még lebírható
Ló és lovász fehérek mint a hó” (Felfoghatatlan)

Feltűnő a kalózmotívum beszédes lázongása több helyütt – gyermekkori mitológiákat és kalandor metafizikát közölve hévvel-lélekkel:

„Egy pulóver elindul
megérint fekete ujja
Szél fújja szívem fújja
kalóz voltam hallelúja” (a Szent Búborék című kötet mottóverse)

„Jámbor vagyok, mert lehetek,
mert ihatok, mert ehetek,
mert baljós égi jelemet
leütöttem a porba.
Ha az a csillag megered,
újból világgá mehetek,
megveri zúgó fejemet
a fekete vitorla.” (Kalóz-dal)

„Rongyszállító-kocsik málhái,
öröklét kudarcai, vásznak,
gyerekkor kalóz zászlai,
eresz alatt dagadó vásznak,
alattatok a jövőbe úgy úszunk,
hogy elmúlunk, elfogy a ház,
s kiköti röptünket az alázat.” (Vásznak)

„Verd meg Uram az Igével-dekorált Pusztulás Vásznát,
az óriás kalóz-vitorlát szaggasd meg Uram.” (Piros kabátban)

S úgyszólván feledhetetlen a rímek történelmet is, Bibliát is ismerő, karcos eleganciája:

„Így úsztak a Cézár elé
hatalmukat új habra róni
a lágy Földközi-tengeren
Kleopátra aranyhajói.” (Fácánok)

„Ismered-e a napos partot
a felborult szikla-harangot
a csontok-bontok szakadékát
hová Ádám szöktette Évát” (Haladék)

„Ki közeleg a világos szélben?
Kitől fényes a világi lejtő?
Ki irányul az én életemre,
érc-tengelyen lombosult delejtű!
S bizony JÖVEND, noha ácsorogva.
Minden levél: villámló borotva! […]
Rázokogsz az elrohandó húsra,
ifjúságunk, tövises ezüstfa.” (Tövises)

Az alanyi státusz fölnagyítása mai vers érzékünknek szokatlan poétikai gesztus. A hatvanas–hetvenes évek látomásos népiessége, vallomásos-képviseleti lírája (Illyés Gyula, Nagy László, Juhász Ferenc) ma nem eleven hagyomány. (Szécsi és Nagy lírája is talán csak Sebő Ferenc kongeniális megzenésítéseiben.) Szécsi Margit – „a világ női vagánya” (A kivirágzott kéz) – ma, úgy sejthetjük, kevesek fontos költője; akinek szellemi vonatkozási pontjai (Kassák Lajos, Kondor Béla, Nagy László) ugyancsak rejtező tradíciók szószólói. Mindennek okait legteljesebben Tolcsvai Nagy Gábor kitűnő Nagy László-monográfiája (1998) lajstromozta. Kitérve a samanisztikus tudatmód, a kétpólusú világlátás, a tragikus létérzet, a monologikus és reflektálatlan versbeszéd s a hovatovább Isten nélküli transzcendencia hatástörténeti dilemmáira. Ám értelmezői távlatot nyerhetünk, ha igazítunk optikánkon, s úgy tekintünk a Szécsi-œuvre-re is: nem az életrajzi én van itt felnövesztve, hanem (1) a nyelv alanya (jószerével a nyelv maga tehát); (2) a modern ember mint olyan (aki újdonatúj archetípussá válva kap arcot, hangot a versekben); (3) az isteni én (a mindenben s mindenkiben ott rejtező Önvaló). (A 2-es ponthoz korszerű adalék lehet, ha megfontoljuk: a nőiség lírai önreflexiói Szécsinél a feminista vagy gender szempontú olvasatok számára is jelentéses élménnyel szolgálhatnának!) Ezzel nyelvi-poétikai, szociális-kompassiós és gondolati-spirituális síkon is közelebb kerülhetünk a Nagy László – Szécsi Margit-féle verstudat távlataihoz. Így válik alkalmasint nemcsak érthetővé, de megélhetővé is ez az ünnepi identitás…

*

Verses életművével párhuzamosan erőteljes, költői próza teljesedik ki Szécsinél – melyben líraiság és gondolatiság egymást föltételezi. A Tenger véled! című posztumusz prózagyűjtemény (Holnap Kiadó, Budapest, 2008) szellemtani szempontból is tanulságos híradás egy esztétikai gondolkodás természetéről. A cím a költő jellegzetesen komoly szójátéka: a végrendelet anagrammája. Népies-archaikus ethosz és látomásos indulatok egyfelől, (neo)avantgárd formanyelv, illetőleg a tudományok tiszteletére építő, felvilágosult európaiság másfelől. A Szécsi Margit-i eszmélet körülvonja tekintetét a horizonton, hogy befelé találjon utakat. Ez lírai életművéből kisejthető, prózai reflexióiból megtudható. Különböző írásaiban Kondorról s Nagy Lászlóról szólván is „a mindenség magyarul” szinopszist fogalmazza meg Szécsi. Kicsiny erőfeszítésünkbe sem kerül visszaírni rá e szép határozós szerkezetet.

*

Harminc esztendő már elégséges távlatot biztosít ahhoz, hogy rálássunk egy életműre. De kortárs literatúránk eltekint Szécsi Margittól. Nem henye rosszhiszeműségből: a mágiás világkép, a népköltészeti ihletettség, a neoavantgárd tónusok mind olyan jellemzők, melyek Szécsi nyelvművészetét alapjaiban határozták meg, de az időszerű irodalmi korszellemnek nem releváns részei. Ma más kor beszél más nyelvet; az újabb költőnemzedékek jellemzően nem Juhász Ferenchez, Nagy Lászlóhoz, Szécsi Margithoz vagy Csoóri Sándorhoz fordulnak inspirációért. S a feledhetetlen elfeledettek névsorát hosszan rajzolhatnánk tovább. Ráadásul a kánoni emlékezet kapacitása is véges: képtelenség volna minden jelentős alkotó minden jelentős művét folytonosan tanulmányok, szemináriumok vagy konferenciák tárgyaként elevenen tartani, vagy egyszerűen csak kiadni, elolvasni, megbeszélni.

És, mi tűrés-tagadás, érdemi adalék lehet mindehhez a magánéleti háttér. Ismerünk példát irodalomtörténetünkből arra, hogy a házastársi összetartozás a méltányos kritikai figyelmet akadályozta. Kosztolányi mellett Harmos (Görög) Ilona prózája, Babits társaságában Török Sophie versei nem kaptak elég levegőt; Weöres Sándor ikonikus nagysága még ma is árnyékba borítja Károlyi Amy nem kevésbé jelentős költészetét. Ritkább eset a saját jogon fölmagasló Nemes Nagy Ágnesé (Lengyel Balázs oldalán) vagy Szabó Magdáé (Szobotka Tibor társaként). Öröm, hogy ma az egyensúlyos viszonyok látszanak jellemzőbbnek, gondoljunk például Balla Zsófia és Báthori Csaba vagy Szabó T. Anna és Dragomán György szövetségére. Szécsi Margit munkásságát, attól tartok, még mindig sokan hajlamosak kizárólagosan a férje, Nagy László versei felől megközelíteni. 

*

Magam sem voltam mindig rendszeres és elkötelezett Szécsi-olvasó: az ember ízlése nem idomul rögtön és egyszerre minden nagysághoz. A népies alaktantól, a vallomásos beszédmódtól, a neoavantgárd formatechnikától és a szürrealista képiségtől bizonyára elszoktattak a kortárs poétikák. Ma már azonban jólesik időről időre visszatérnem Szécsi Margithoz, rácsodálkozva „a pestszentlőrinci csibész dalkirálynő” karcos vagányságára, álomi gyöngédségére, látomásos leleményeire. Láttam-látom, hogy e teljességekkel kacérkodó poézist mely részleteiben csábítja el a könnyedebb megoldások kockázata – de egészében lenyűgözőnek találom a Szécsi Margit-i szellemi hagyatékot. Kincsnek, mely türelmesen vár fölfedezőire.

Nemcsak egy színésznő életében fontosak az arányok!

Azokban az országokban, ahol szigorú vallási előírások határozzák meg a nő társadalmi szerepét, a viselkedését, az öltözködését és életének minden apró rezdülését, ott nehéz arányokról beszélni. De az európai kultúrkörben, ahol elvben – hangsúlyozom, elvben –, a nő egyenrangú és szabad, ott érdemes azokat szemügyre venni. Itt is érdekes a férfiak bizonytalan viszonya Afroditéhez, Vénuszhoz, na meg Szent Johannához, vagy Szűz Máriához. 

Hogyan viszonyulnak a trubadúrok költeményei, az európai irodalom gyönyörű szerelmes versei, regényei a rengeteg családon belüli erőszakhoz, a nők férfiakkal egyenlőtlen bérezéséhez, és a sok mellőzéshez, háttérbe szorításhoz, amit napjainkban is gyakorolnak a demokráciát egyébként tűzön-vízen át védő férfiak. Nem is beszélve azokról az úgynevezett egyszerű emberekről, akik nőnapon ünnepséget szerveznek, majd azon kellőképpen berúgva odahaza megverik az asszonyt.

Nézzük, mik nálunk az aktuális elvárások a női szerepről. 

Hogy a szélsőségekkel kezdjem, az egyik oldalon kivörösödött arccal kiabálják az emancipáció bajnokai: „Ne legyél házi rabszolga! Legyen állásod! A hivatásoddal foglalkozz, meg a társadalommal! Nem kell feltétlenül házasságban élned, de ha abban élsz, akkor se végezd egyedül a házi feladatokat. A férjednek a mosogatástól a gyereknevelésig mindenben egyenlő részt kell vállalnia! De ha te vagy értékesebb a társadalom számára, akkor vállalja ő a házi feladatok nagyobb részét.” 

A másik oldalon ugyanilyen elszántan és agresszívan kiabálják: „Kinder, Küche, Kirche – Gyerek, Konyha, Templom! Ez az asszony dolga. A házad úrnője légy! Tartsd magad távol a külvilágtól, azt bízzad férjedre, uradra és parancsolódra!” 

Egyik oldalon se hajlandók tudomásul venni, hogy egyéniségtől, családi tapasztalatoktól, adottságoktól függően, vannak nők, akik az egyik és vannak nők, akik a másik modellnek szeretnének megfelelni. 

Nekem az a véleményem, hogy a legfontosabb a döntés szabadsága, hogy minden nő azt a szerepet választhassa, amelyikre vágyik, és ezeket a szerepeket ne kívülről erőltesse rájuk a társadalom. Hagyja meg nekik a szerepválasztás jogát. És ami legalább ilyen fontos, a férfiaknak is a párválasztás jogát. Hiszen a férfiak is, különböző adottságaiktól függően, más és más fajta párral szeretnének élni. 

Létezik egy harmadik nőtípus is, aki mind a két feladatnak szeretne megfelelni, tehát kitűnő színésznő, remek orvos, de gyerekei vannak, jól főz, és gondoskodik a családjáról. Itt már döntők az arányok, hogy melyik feladatnak milyen arányban tud megfelelni. Mert világos a helyzete annak, aki azt mondja, hogy nekem élet a színház, én éjjel-nappal ott akarok lenni, én a tudományomnak élek, és minden perc hiányzik, amit nem a találmányommal töltök, vagy aki azt képviseli, hogy nekem pedig csak a lakóhelyem tisztasága, a gyerekeim nevelése és a férjemről való gondoskodás a fontos.

Mind a két álláspont tiszteletre méltó! Európában hagyni kéne, hogy mind a két típus úgy éljen, ahogy akar. 

De a harmadik. Aki „ezt is azt is”? Bevallom, nekem ez az ideálom. Neki komplikáltabb, terhesebb, áldozatosabb az élete, de mindenképpen teljesebb és gazdagabb. Neki kell a segítség a családtól és a társadalomtól, hogy meg tudja találni a megfelelő arányokat, a családja és a hivatása között.

Kedvenc zenei előírásom: Allegro Maestoso – Gyorsan, Vidáman és Méltóságteljesen! – is!

TOP 5:

Július 8, Péntek – 19:00 ÓBUDAI NYÁR Horváth Tamás koncert
Horváth Tamás Sztárban Sztár győztes, Eurovíziós Dalfesztivál hazai döntős, talán nincs olyan az országban, aki Meggyfa című dalát ne ismerné. Most Óbuda Főterén együtt énekelhetjük vele az ismerős dallamokat.

Július 9, Szombat – 18:00 KOBUCI Szabó Balázs Bandája – Budapest / Kobuci Kert
Az ellenállhatatlan multiinstrumentalista énekes, Szabó Balázs és bandája állandó vendége a meghatározó fesztiváloknak és kluboknak, koncertjeik mindig igazán különleges élményt nyújtanak és rendre telt házasak. Most ismét a Kobuci kertben muzsikálnak egy nagyot, lesz tánc és vigasság a csillagos ég alatt, idén utoljára!

Július 12, Kedd – 19:00 MKVMÚZEUM A modern Fiume születése 1868 – 1918
Hogyan lett Fiume egykor Európa 10. legforgalmasabb kikötője? Hogyan jött létre a modern város? Ezekre a kérdésekre választ kaphatunk a Fiume Városi Múzeumban, a “A modern Fiume születése, 1868 – 1918” című kiállításon. Ahol több mint 200 műalkotást mutatunk majd be két múzeumszinten, 600 négyzetméteren.

Július 13, Szerda – 19:00 ESERNYŐS A Babel Arts bemutatja: Quartetto Areasud koncert az Esernyősben
Szórakoztató, könnyed, táncolós koncert – egy forró dél-olaszországi fuvallat az Esernyősben!
A koncert végén a táncos lábú publikum egy pörgős szicíliai tarantellát is megtanulhat a Vivi Budapest olasz kulturális egyesület vezetésével.

Július 14, Csütörtök – 20:00 KOBUCI FRENK @ KOBUCI
Frenk stílusát nehéz lenne behatárolni. Nem egyszerűen rock&roll, ennél jóval több: egyszerre érzelmes és dögös, sanzonos és populáris. Zenéjében felfedezhető pár ismerős hatás, de sikeresen vegyítve ezeket, saját stílust tudott kialakítani, amely a koncerteken is visszaköszön. A Régebbi szerzemények mellett az ősszel megjelenő új lemez dalaiból is ízelítőt ad a zenekar.

Heti Bontás:

Július 8, Péntek:
18:00 ESERNYŐS A 150 éves Magyar Képzőművészeti Egyetem Festő Tanszékének kiállításmegnyitója
18:00 EZÜSTHEGYI KÖNYVTÁR Hölgyválasz: Közönségtalálkozó Fábián Jankával
19:00 FELLINI Kiss Flóra és Tóth Mátyás
19:00 ÓBUDAI NYÁR Horváth Tamás koncert
19:30 KOBUCI ДEVA Live // hari_drama // Kobuci
22:00 KOBUCI DJ Infragandhi // KOBUCI

Július 9, Szombat:
8:00 RÓMAI Nyári piacozás, baracközön, lángosozás, édesburgonya leves a Rómain!
10:00 ÓBUDAI NYÁR Anyakivan közönségtalálkozó
15:00 NEMZETI GALÉRIA Guided Tour | Monet, Gauguin, Pissarro in the Gallery
18:00 KOBUCI Szabó Balázs Bandája – Budapest / Kobuci Kert
18:00 AURÓRA ֎ Kama Rave ֎
20:00 BEM MOZI Csillagok között / Interstellar

Július 10, Vasárnap:
10:00 BUDAPEST GARDEN Tűzoltós Program VASÁRNAPONKÉNT a Budapest Gardenben
12:00 KOBUCI Fülesbagoly Tehetségkutató – Budapest 2022
17:00 GÓLYA Fesztivál sakk
19:00 A38 Syberia (CAT), TÖRZS // A38 Tetőterasz

Július 11, Hétfő:
8:00 CSILLAGHEGYI KÖZÖSSÉGI HÁZ Egyboglya Napközis Tábor 4. hét
8:00 CSILLAGHEGYI KÖZÖSSÉGI HÁZ Kreatív varró tábor gyerekeknek
9:00 ÓBUDAI KULTURÁLIS KÖZPONT Világörökség tábor (JÚL. 11., 9:00 – JÚL. 15., 16:00)
13:30 CSILLAGHEGYI KÖZÖSSÉGI HÁZ Egyboglya Kamasz Tábor 4. hét

Július 12, Kedd:
19:00 MKVMÚZEUM A modern Fiume születése 1868 – 1918
19:00 BUDAPEST GARDEN Keep Swinging a Gardenben!
19:00 BUDAPEST GARDEN Stand up comedy LIVE
19:00 KOBUCI Nasip Kısmet & Tariqa

Július 13, Szerda:
10:00 ÓBUDAI KULTURÁLIS KÖZPONT Ha szerda, akkor ÓKK
16:00 GOLDBERGER MÚZEUM GOLDBERGER-GALAXIS – Tárlatvezetés, az Óbudai Nyár keretében
19:00 ESERNYŐS A Babel Arts bemutatja: Quartetto Areasud koncert az Esernyősben
20:00 KOBUCI Szarka Gyula 60 – Születésnapi életműkoncert // KOBUCI

Július 14, Csütörtök:
18:00 BUDAPEST PARK Elefánt X, vendég: Analog Balaton – Budapest Park
20:00 BUDAPEST ARÉNA Kiss koncert 2022 – Budapest Aréna
20:00 KOBUCI FRENK @ KOBUCI

A Vasas SC női röplabdaszakosztályának megalakulása a XIII. kerületi klub bázisától elkülönülten ment végbe 1981-ben, amikor az angyalföldiek átvették a Nehézipari Minisztérium megszűnése miatt támogatóját vesztett, bajnoki címvédő, Folyondár utcában játszó NIM SE működtetését. Mindezzel igen komoly örökséget vettek a nyakukba, ugyanis a NIM SE máig a legtöbb (tizenegy) magyar bajnoki címmel rendelkező hazai női röplabdacsapat, amely sikerei csúcsán, 1971-79 között sorozatban kilencszer nyerte meg a magyar bajnokságot, 1973-ban pedig eddigi egyetlen magyar együttesként hódította el a Bajnokcsapatok Európa-kupáját (BEK). 

A hagyományokhoz a Vasasnál igyekeztek nagyon hamar hűek maradni, hiszen rögtön az átvétel évében, majd 1983-ban is Magyar Kupa győztesek lettek, de az első bajnoki címükre 1989-ig várni kellett. A ’89-es sikert egy nagyon fiatal, légiósok nélküli kerettel, saját nevelésű játékosokból építkezve érték el, amit ’90-ben, ’91-ben újabb Magyar Kupa aranyérmek követtek. Ekkor még kevesen gondolhatták, hogy a következő elsőségekhez majdnem másfél évtizednek kell eltelnie. Ugyanakkor erre az időszakra esik a klub legnagyobb nemzetközi sikere, amit csak 2019-ben tudott felülmúlni a Békéscsaba: 1996-ban bejutottak a második számú európai kupasorozat (CEV Kupa) négyes döntőjébe, ahol negyedik helyen végeztek. ’95-től a csapat neve új támogatója miatt Vasas SC-Budai Téglára változott, majd a 2002/03-as szezontól kibővült az Óbuda névvel is, tekintve, hogy a III. kerület önkormányzata szintén beszállt a helyi együttes szponzorálásba. Azóta néhány szponzor- és névváltáson átesve ők képviselik az állandóságot, a 2012/13-as kiírástól egyedüliként, Vasas Óbuda néven. A kapcsolat szorosabbá tételében hatalmas szerepet játszott Fördős László korábbi szakosztály-igazgató, akit Óbuda-Békásmegyer önkormányzata a kerületért végzett munkásságáért 2013-ban Pro Óbuda díjjal tüntetett ki.

Az aranyérmek nélküli hosszú időszak 2005-ben duplán véget ért, mert a bajnokságot és a kupát is megnyerték.

A győzelmekben elévülhetetlen érdemeket szerzett a másodedzői pozícióból előrelépett, új edzésmódszereket meghonosító Jókay Zoltán, akivel egy sikerkorszak vette kezdetét, és egészen 2018-ig irányította a gárdát. Távozásáig további három bajnoki címet és hét kupagyőzelmet értek el, összességében az itt töltött tizennégy szezonjából tizenkétszer voltak bajnoki dobogósok és ugyanennyiszer kupadöntősök. Helyére a lengyel Jakub Głuszak érkezett, s vele együtt új impulzusok is, melyekkel meg sem álltak a 2018/19-es bajnoki címig, illetve a 2019/20-as kupagyőzelemig. Előbbi indulási jogot biztosított számukra a Bajnokok Ligája selejtezőjére, amit 2019-ben sikerrel abszolváltak, így tizenöt év elteltével jutott ismét magyar csapat a legrangosabb európai kupasorozat főtáblájára, amire 2022-től, azaz idéntől már nem kell selejteznie a hazai bajnokság (Extraliga) győztesének. A Vasas Óbuda jelen pillanatban hatszoros magyar bajnok és tizennégyszeres kupagyőztes. 2017-ben a felnőtt együttes működtetését az újonnan alapított Vasas Röplabda Kft. vette át, de az utánpótlás korosztályok maradtak az anyaklub, a Vasas SC keretein belül.

A röplabdacsapat aktuális helyzetéről sok érdekességet tudhatunk meg Kovács Gábor technikai vezetőtől, aki tizenöt éve szurkolóként kezdte Vasas Óbudás „pályafutását”, és öt éve nevezték ki mostani pozíciójába. Elmondása alapján az együttes fő támogatója, egyben többségi tulajdonosa Jámbor János vállalkozó, aki cégei révén biztosítja a működéshez szükséges anyagi feltételeket. Mellette a III. kerület önkormányzata is növekvő mértékben segíti a szakosztályt, ám ők elsősorban az utánpótlást. A felnőtt keretét tizenöt játékos alkotja, közülük öten idegenlégiósok: egy-egy amerikai, japán, azerbajdzsáni, szlovák és ukrán. A tíz magyar játékosból nyolcan már voltak magyar felnőtt válogatottak, jelenleg öten a szűkebb, hárman a bővebb keret tagjai. Legszorosabb óbudai kötődéssel a Vihar utcai általános iskolába járt Fábián Fanny, valamint a 22 éves, kilencszeres nagyválogatott, Kerék utcában érettségizett Juhár Dalma rendelkezik, ők mindketten saját nevelésűek. Külföldi játékosokat a 2015/16-os szezontól foglalkoztatnak, a keret minőségének és így eredményességének növelése céljából. Kiválasztásukat komoly elemzőmunka előzi meg, ami a mérkőzéseikről készült videofelvételek tanulmányozásától a szakmai és emberi feltérképezésükig mindenre kiterjed, majd az anyagi lehetőségek tükrében a vezetőedző és az ügyvezető közösen döntenek az igazolásról.

Igyekeznek olyan játékosállományt kialakítani, hogy a külföldi húzójátékosok, a magyar kulcsemberek és a beépítendő fiatalok aránya ideális legyen.

A klub a légiósok, továbbá a nem a fővárosban vagy környékén lakók számára lakást bérel, melyek a Kolosy tér és a Vörösvári út között helyezkednek el. A lányokat rendszeresen látni lehet a Folyondár utca szemközti oldalán lévő Lashka Tésztaműhelyben, ahol gyakran költik el ebédjüket vagy vacsorájukat.

A jelen pillanatban is futó 2021/22-es szezonra a görög Giannis Athanasopoulos személyében komoly nemzetközi kapcsolatrendszerrel bíró, német bajnok és kupagyőztes edzővel sikerült hároméves megállapodást kötniük. Bajnoki harmadikként a CEV Kupában indulhattak (itt végül 17-dikek lettek), és neveztek a Közép-európai Ligába (MEVZA), ahol két-két szlovén, horvát, egy osztrák klubot megelőzve, a döntőben az esélyesebb Calcit Kamnikot Bécsben felülmúlva megszerezték történetük első nemzetközi trófeáját. A hazai bajnokság alapszakaszát tizennégy meccs lejátszása után, nyolc együttesből a második helyen fejezték be, míg a Magyar Kupát megnyerték, a döntőben a Balatonfüred felett diadalmaskodva. A bajnoki rájátszásban három győzelemig tart egy párharc, aminek ha az első körét (a negyeddöntőt) sikerrel veszik az MTK-val szemben, akkor a négybe kerüléssel már elérik az előzetes célkitűzést. Aktuális formájuk alapján azonban ennél szebb eredmény elérésében is joggal bizakodhatnak, az aranyéremhez minden bizonnyal a Békéscsaba legyőzésén keresztül vezet az út.

A felnőtt csapat hazai meccseit és edzéseit a Folyondár utcai sportlétesítmény 700 főt befogadni képes nagy csarnokában rendezik, melynek teljes újjáépítése és esetleges bővítése évek óta tervben van, a klubnál pedig bíznak abban, hogy hamarosan megkapják az ehhez szükséges állami hozzájárulást. A sportlétesítmény tehermentesítésére 2020-ban adták át a 200 fős lelátóval rendelkező kis csarnokot, elsősorban az utánpótlás korosztályok kiszolgálásra, melyek folyamatosan szállítják a különböző színű érmeket a szakosztálynak. Hat korosztályban indítanak csapatot, általában többet is egyszerre, a 2020/21-es szezonban közülük az U17, U15, U13 bajnok lett. Hét III. kerületi általános iskolával állnak szerződéses viszonyban, ahol a röplabdaoktatás szakmai kereteit ők biztosítják, ezek a következők: Aquincum, Csillaghegyi, Fodros utcai, Kerék utcai, Krúdy Gyula, Újlaki és Zipernowsky. Az iskolákkal való kapcsolat kialakításában és a Vasas sikeres utánpótlás nevelő klubbá tételében kiemelendő Vihar Levente neve, akinek emlékét nemzetközi utánpótlás torna őrzi.

Kovács Gábor részletezte, kik és mennyien alkotják a Vasas Óbuda szurkolótáborát: a hazai meccseikre általában 150-200 néző látogat ki, de a bajnoki címről döntő mérkőzéseken többször előfordult már a teljes teltház is, azaz olyan helyzet, amikor nem tudtak minden érdeklődőt beengedni a csarnokba. Szurkolóik döntő többsége angyalföldi kötődésű Vasas szurkoló, de minden bizonnyal szép számmal vannak olyanok is, akik óbudaiként szorítanak az együttesnek és járnak ki a meccseikre.

Egy dologban azonban biztos: most már sem saját maga, sem a szurkolók nem nagyon tudnák elképzelni a csapat nevét Óbuda nélkül.

Milovits Júlia fiatalon felért a sportág magyar csúcsára, hiszen 2008-ban a tizennyolcadik életévét alig betöltve lett bajnok a Vasas Óbuda felnőtt együttesével, majd 2012-ben – immár csapatkapitányaként – ismételten bajnokságot nyert, ezután újabb kihívásokat keresve külföldre igazolt. 2011-ben mutatkozhatott be a magyar felnőtt válogatottban, ahol rövidesen első számú feladóként számoltak vele.

A Kerék utcai iskola honlapját böngészve bukkantam rá, hogy ott tanultál, következésképp biztosan kötődsz a III. kerülethez, de jól gondolom, hogy ennél szorosabb a kapcsolat?

Jól! Ugyan a főváros pesti oldalán születtem, ám kétéves koromban, 1992-ben átköltöztünk a budai oldalra, egészen pontosan egy kaszásdűlői négyemeletes panelbe, ahol 2012-ig laktam a szüleimmel. A sok parkosított zöldterület és a Hajógyári-sziget közelsége miatt élményt jelentett errefelé gyerekeskedni. Ahogy a kérdésből már kiderült: iskolai tanulmányaimat a Kerék utcában kezdtem 1996-ban, és a gimnáziummal együtt összesen tizenhárom tanévig, azaz 2009-ig voltam a tanulója – ekkor érettségiztem. A mozgásigényem levezetésére kezdetben úsztam és szertornáztam, azonban a baráti társaság, valamint maga a játék miatt hamar elkezdtem érdeklődni a csapatsportok iránt, az osztályunkból sokan kosaraztak, kézilabdáztak, röplabdáztak. Bár a humán tárgyak, a művészetek, a zene mindig is érdekeltek, a sport azért tűnt számomra jó iránynak, mert nagyon szerettem játszani. Ugyanakkor a tanulást sem hanyagoltam el, amit bizonyít, hogy „jó tanuló, jó sportoló” elismerésben is részesültem. Hogy miként esett végül a röplabdára a választás? Egyrészt a korosztályomban mindig is a magasak közé tartoztam, másrészt a testnevelő tanárunk az óráinkon látottakból reálisan meg tudta ítélni, majd meg is mondta nekünk, hogy ki miben lehet jó, harmadrészt számomra fontos szempontot jelentett az ellenféllel való testi kontakt és a folyamatos fizikai harc hiánya. Körülbelül tízéves lehettem, amikor elkezdtem a sportágat: heti kétszer, tanítás után átgyalogoltunk a Zápor utcai iskola tornatermébe, ahová kezdetben még kísértek bennünket, később pedig már saját magunk mentünk a csapattársakkal. Itt a Vasas röplabdaszakosztályának nevelőedzői foglalkoztak velünk, tőlük sajátítottuk el az alapokat. Közülük is szeretném kiemelni Vinnai Ildikó nevét.

Mikor kezdett el tudatosulni benned, hogy ebből akár még komolyabb karrier, megélhetési forrás is válhat?

Nem is tudom, talán amikor 16 évesen behívtak a junior válogatottba. Őszintén szólva, addig a játék szeretetéért meg a társaságért csináltam, és annak ellenére, hogy több tornán is kaptam valamilyen különdíjat, nem alakult ki bennem konkrét kép arról, hogy valójában tehetséges vagyok-e vagy sem. Sokáig úgymond csak sodródtam az eseményekkel: a játék, a barátnők, az utazások, a társasági élet, a klubélet volt számomra a lényeg, és istenigazából 18-20 évesen kristályosodott ki előttem, hogy ebből még tényleg lehet „valami”. Ez a felismerés viszont hamar egyértelművé tette, a sport és a tanulás között előbb-utóbb döntenem kell, mert két lovat nem lehet egy fenékkel megülni. Ahogyan a Vasas korosztályos ranglétráján haladtam felfelé, és közelítettem a felnőtteket, úgy lettek a körülmények is egyre komolyabbak, a Zápor utca helyett már a Folyondár utcában edzettünk, illetve a heti edzéseink száma is fokozatosan emelkedett. A 2006/2007-es szezon kezdetekor ifjúsági korúként már a juniorok között játszottam, amikor egyszerre sokan elszerződtek a felnőtt csapatból, és a helyükre részben saját nevelésű fiatalokat, köztük engem is felhívott Jókay Zoltán vezetőedző. 16-17 évesen a felnőttek közé bekerülve nyilván időbe telt, míg felvettem a ritmust és elbírtam a megnövekedett terhelést, így az elején még csak edzettem velük, majd idővel egy-egy játékra, később már egy-egy komplett szettre is becseréltek. A második szezonom végén bajnokságot nyertünk, de ebből a címből értelemszerűen kevésbé vettem ki a részem, mint a négy évvel későbbiből, amikor már a csapat kapitányaként lettem ismételten aranyérmes, továbbá a Magyar Kupát is elhódítottuk. A korosztályos válogatottakban nagyjából 14-15 éves korom óta szerepeltem, a felnőtteknél 2011-ben, Szombathelyen, Görögország ellen mutatkozhattam be, a Savaria Kupán. Azon a nyáron az Európa Ligában négy-négy-négy meccset játszottunk Izraellel, Bulgáriával és Csehországgal, melyeken négyszer sikerült győznünk.

Akkoriban még nagyon mások voltak a körülmények a válogatott körül, mint napjainkban, ahogyan azt sem lehetett előre látni, hogy a következő Európa-bajnokságok rendszeres részvevői leszünk.

A 2012-es bajnoki cím után távoztál a Vasas Óbudától, és a Bajnokok Ligájában szereplő belgrádi Crvena Zvezdához igazoltál. Hogyan jött a lehetőség?

A 2012-es Európa Liga mezőnye az előző nyárinál jóval erősebb együttesekből állt (Spanyolország, Szerbia, Románia), nem is nyertünk egy meccset sem, de nekem kifejezetten jól ment a játék, mégis váratlanul ért, amikor az egyik forduló után a Crvena Zvezda megkeresett, hogy igazoljak hozzájuk. Óriási dolognak számított, hogy egy jóval fejlettebb röplabda-kultúrájú országból – melynek női és férfi válogatottja is egy évvel korábban Európa-bajnok lett – az egyik patinás élcsapat érdeklődik irántam. A Vasast mindenképpen elhagytam volna, mert kezdtem a dolgokba belefásulni, új kihívásokra, impulzusokra vágytam, tovább szerettem volna fejlődni, egy magasabb tudásszintet elérni, amire csak egy erősebb bajnokságban nyílt lehetőségem. Gyorsan kellett döntenem a szerbek ajánlata és egy amerikai ösztöndíj között, én pedig a tanulás melletti játék helyett a profi karriert választottam. Belgrádba költözésemmel az otthonitól sok mindenben eltérő közegbe csöppentem, és az ELTE TÁTK-án 2009-ben megkezdett szociológia tanulmányaimat is lényegében szüneteltetnem kellett. A Zvezdánál mondhatni világszínvonalúak, ám nagyon katonásak voltak a körülmények, ég és föld az otthoni viszonyokhoz képest. Az edzőnk, Ratko Pavličević azt mondta, hogy az ideigazolásom olyan, mintha egy játékost gyémántok közt görgetnének, vagyis nagy esély, de meg kell hozzá keményedni. Hagyományaiknak megfelelően nagyon fiatal keretet raktak össze a klubnál – 22 évesen én számítottam a legidősebbnek –, amivel első évemben megnyertük a szerb bajnokságot és a kupát is. Második évemre megtettek csapatkapitánynak, majd meghívót kaptam a szerb válogatottba, azonban a bemutatkozásom sportdiplomáciai okokból kifolyólag végül nem valósult meg. A Zvezdánál töltött három szezonom alatt mindhárom nemzetközi kupában egyszer-egyszer szerepeltünk.

Mennyire okozott nehézséget megszokni az új közeget?

A játék színvonalához sokkal könnyebben fel tudtam nőni, mint amire előzetesen számítottam. Engem a pályafutásom alatt mindig is a fejlődés, a változás igénye, a határaim feszegetése vitt előre, amihez kellő játékkedv, hozzáállás, munkamorál párosult. Mindez nagyon sokat segített, és szerintem a szerbek ezt értékelték bennem igazán, nehézséget az jelentett, hogy évente csak párszor, rövid időre tudtam hazautazni, valamint kezdetben el kell sajátítanom a szerb nyelvet. A magyar válogatottban való részvételt – amely mindig is megtiszteltetést jelentett számomra – lemondtam, és 2013 júliusában egy románok elleni meccsen léptem utoljára pályára a nemzeti együttesben. 2015 nyarán ismét váltottam, a játékoskeretből „kiöregedve”, a menedzserem segítségével újabb szintlépési lehetőséget keresve eligazoltam Belgrádból, hogy a jóval erősebb lengyel bajnokságba, azon belül is a Beszkidekben található Muszynához szerződjek, ahol a hazaiakon kívül három szerb csapattársam volt.

Az ötezer fős lengyel kisváros igazán festői helyen fekszik, de elég éles váltást jelentett Belgrád nyüzsgéséhez képest, itt tényleg csak az edzésekre meg a meccsekre kellett koncentrálnunk.

A bajnokságban 6., a kupában 3. helyen zártunk, nemzetközileg a CEV Kupában szerepeltünk. Mivel a szezon befejeztével az egyik fő szponzorunk visszalépett, kevesebb forrás maradt a klub működtetésére, így a légiósok fizetésére is, ami ahhoz vezetett, hogy közös megegyezéssel szerződést bontottunk. Pont kapóra jött, hogy a CSM București edzőjével ellenfélként már ismertük egymást, és szeretett volna leigazolni, úgyhogy Bukarestben kötöttem ki, ahol egy tucatnyian voltunk légiósok. Sajnos nem alakultak túl jól a további események, mert a csapaton belül komoly belső konfliktus jött létre, az edzőt szezon közben menesztették, mindezek eredményeként a számunkra csalódást keltő második helyen fejeztük be a 2016/17-es román bajnokságot. Itt érkezett el életemben az a pont, amikor nagyon át kellett gondolnom a lehetőségeimet, és döntenem sportpályafutásom jövőjéről.

És hogyan döntöttél?

Bár imádtam röplabdázni, és nem is kerestem rosszul vele, 27 évesen átértékeltem a prioritásokat, mert tudtam, hogy maximum még pár jó évem lehet hátra, és utána is meg kell majd élnem valamiből, amit lehetőség szerint szintén teljes szívvel és odaadással végezhetek. Szóval befejeztem a profi sportot, a tanulás irányába fordultam, elkezdtem érdeklődni az anatómia, élettan, az emberi test és a sport kapcsolatával foglalkozó tudományok iránt. Elvégeztem több, ezekről szóló nemzetközi szintű képzést, melyekkel az volt a célom, hogy megértsem, az eltelt másfél évtizedben milyen folyamatok játszódtak le bennem, milyen változásokon mentem keresztül annak érdekében, hogy az élsporthoz szükséges teljesítményt napról napra hozni tudjam. Lenyűgözőnek tartom, hogy a gondos felkészítésnek és szakértelemnek köszönhetően egész profi pályafutásom alatt a komoly igénybevétel ellenére sem sérültem meg. Ezek az élmények döntően formálták a sport pályafutásom utáni érdeklődésemet, a tanulmányaimra támaszkodva pedig arra törekszem, hogy minél jobban megismerjem azokat a fiziológiai folyamatokat, edzői technikákat, módszereket, amelyek révén egy sportoló biztonságban, a sérülés minimális esélye mellett tud versenyezni. Különböző specializációkkal személyi edzői képesítéseket szereztem, így most egyszerre vagyok korrektív tréner, pilates oktató, Bowen alkalmazó és mozgásterapeuta. Jelenleg egy I. kerületi mozgásstúdióban dolgozom heti húsz órában, de sok időt töltök a foglalkozásokra való felkészüléssel, mert igyekszem a megszerzett tudásomat maximálisan a páciensek javára fordítani. 30 évesen újrakezdtem a szociológiai tanulmányokat is, a TÁTK-n elvégzett tárgyaimat sikerült elfogadtatnom a békásmegyeri Milton Friedman Egyetemmel, ezért most már a szakdolgozatomat írom egészségmagatartás témában. Mióta 2017-ben hazajöttem, újra Kaszásdűlőn élek, nem messze a szüleimtől, de szinte az egész rokonság a kerületben él, így nem okoz gondot a velük való kapcsolattartás. Mindig arra törekszem, hogy jól érezzem magam a bőrömben, és most szerencsére jól érzem magam benne!

Miért érezted feladatodnak óvodavezetőként, hogy azonnal segítségére siessetek az országunkba érkező menekülteknek?

Amikor elhangzott a drámai bejelentés, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, tudtam, hogy reagálni kell. Augusztusban vettem át az Óbudai Meseerdő Óvoda vezetését, megpróbáltam felmérni a kollektíva tagjait, hogy mi az a plusz, ami bennük rejlik, ami miatt a mi csapatunkban fontos szerepet kaphat. Csapatban gondolkodom, annak ellenére, hogy sokan vagyunk: öt épület dolgozóit fogom össze. A Meggyfa utcai épületben dolgozó pedagógiai asszisztens kolléga, Anikó tudta, hogy hétvégén is nyugodtan kereshet, ha bármi fontos dolgot szeretne megosztani velem,. Felhívott, és elmondta, hogy a Semmelweis Egyetemen FB csoportjában talált egy felhívást, hogyan tudnánk segíteni az ukrajnai menekülteknek. Azért volt számunkra tökéletes választás ez a lehetőség, mert kifejezetten a kisgyerekek megsegítésére fókuszált, arra a korosztályra, akiket mi szólítunk meg a mindennapokban, akikkel együtt dolgozunk.

Amikor gyerekek és kisgyermekes családok vannak bajban, akkor az ember nem hetizál, hanem próbál azonnal reagálni.

Már szombaton elkezdtük szervezni a gyűjtést. Értesítettem a többi kollégámat is, hiszen az nyilván nem fordulhat elő, hogy ők nem tudnak erről az akcióról és mindenki rácsodálkozik hétfőn, hogy mi történik itt. Nagyon jó tapasztalat volt, hogy az összes kolléga azonnal szerepet vállalt. Fontos szempont volt a szervezésnél, hogy ez nem mehet a munkánk rovására, azaz a hozzánk járó családok gyerekeit ugyanolyan ellátásban kell részesíteni, mint eddig, az óvodai nevelés pont úgy működik tovább, ahogy szokott, nem befolyásolja azt az adománygyűjtés. A kerület többi intézménye szintén bekapcsolódott az akcióba, de azon túl, hogy elsőként indítottuk az adománygyűjtést, hozzánk az egész kerületből bárki hozhatott adományt, azaz nem “csak” a saját családjainknak hirdettük meg a gyűjtést, hanem a lakosságnak is. Ezért nagyon át kellett gondolnunk az egész akciót. Például úgy közelítsék meg a külső belépők is az adománygyűjtő tereket, hogy a gyerekek ebből semmit ne érzékeljenek. Kerestünk olyan helyiséget, ahol zavartalanul működhetett az adománygyűjtő pont, az odavezető utat kitábláztuk, hogy aki bejön, az célirányosan tudjon menni. Az óvodatitkártól kezdve a dajkán keresztül mindenki ezen dolgozott. Azokat a csoportszobákat, amelyekben most szüneteltetés van, bevontuk, és ott gyűjtöttük össze és válogattuk szét az adományokat, ami azért volt szükséges, mert sok esetben nem tudtuk, hogy mi van a csomagokban. A dajka nénik sokat segítettek ebben is, akinek volt egy szabad órája, vagy épp munkaidő után a beérkezett csomagokat szelektálták, és hatalmas zsákokba, dobozokba rendezték. Nagyon ügyeltünk arra, hogy ezek tényleg jól összeszedett csomagok legyenek, és ez rengeteg háttérmunkát igényelt. Aminek nagyon örültem, hogy akárhányszor mentem bármelyik épületbe, mindig jó hangulatú csapatmunkaként élték meg a kollégák a feladatot, nem kényszerként. Nem mondom, hogy péntekre nem fáradtak el, de ebben az ügyben együtt dobbant a szíve a csapatnak.

A lakosság hogyan reagált a felhívásra?

A lakossági összefogás is szívmelengető volt. Volt olyan idős néni a környékről, aki mindennap megjelent, pedig nehezen, járókerettel tudott csak közlekedni, és hozta az aznapi bevásárlást, amit a menekülteknek szánt. Rengeteg pozitív tapasztalatot gyűjtöttünk. Azt éreztük, hogy megmozdult a kerület. Az egyesített bölcsődék is csatlakoztak hozzánk és mindenhonnan fogadtak adományokat. A szülők is maximálisan együttműködők voltak.

Számomra fontos szempont, bármilyen programról is beszélünk, hogy mi a családokkal együttműködünk, ez a vesszőparipám: amit csak lehet, azt családdal csináljuk.

Fantasztikus volt, hogy elment az irodám előtt egy anyuka, és tényleg csak bekiabált, hogy babakocsit lehet hozni? Másnap be is állítottak egy csodaszép babakocsival, amitől eddig nem volt szívük megválni, és aminek remélem, hogy valaki, valahol nagyon örül.

Mennyi adomány érkezett hozzátok? Kik voltak a legaktívabbak a gyűjtés során?

Első körben a nők. A kollégáimmal anyák vagyunk mindannyian, és ha a háború miatt menekülő gyermeket lát az ember, összeszorul a torka. Az óvodában kisgyerekekkel foglalkozunk, nagyon közeli ez az egész történet, talán ezért is hatványozottabban működik az a fajta érzékenység, amit a családok felé tanúsítunk. A mozgató rugó és a közös pont az anyák és nők tenni akarása volt. Nem kicsinyítve az apukák és a férfiak segítségét, hiszen csapatmunka volt, mindenki kivette belőle a részét. Augusztus óta vagyok az intézmény élén, eddig a kollégáim nem ismerhettek még meg, talán most már érzik azt, hogy az előző vezetőhöz, Csillához nagyon hasonló karakter vagyok. Rengeteget beszélgetek vele mind a mai napig, nagyon jó a kapcsolatunk. Ő adott az intézménynek egy irányvonalat, azt az ívet, elképzelést viszem tovább, amit a Csilla elkezdett. Nem vagyunk egyformák, teljesen más a személyiségünk, de biztos vagyok benne, ha még ő lett volna itt a vezető, ez az adománygyűjtés ugyanúgy megtörténik. Nagyon fontos kihangsúlyoznom, hogy ez egy picike szelete volt a tevékenységünknek, nem ez a legfontosabb feladatunk, hanem a ránk bízott kisgyerekek gondozása.

A Covid miatt nem volt rizikós megnyitni az intézményeket?

Ez nagyon fontos dilemma volt. Pontosan azon a héten járt le az egyik csoportban a karantén. Az egy dolog, hogy megvolt a lelkesedés, kollégák támogatták a jó ügyet, de nekem nagy volt a felelősségem abban, hogy hogyan kezeljük járványügyileg a helyzetet. Aulákba, előtérbe gyűjtöttünk, onnan hordták be a kollégáim az adományokat. Gyerekek ebből nem láttak, nem érzékeltek semmit, az ő nyugalmukat nem lehet megzavarni, és a fertőzésveszélyt is minimálisra szorítottuk. Rengeteget fertőtlenítettünk, és közben szerencsénk is voltunk, hiszen épp lecsendesedett a járvány.

Kezdődik a beiratkozás, jönnek az új ovisok!

Igen, az óvodai beiratkozás előtt állunk, nagyon várjuk a kicsiket, az új családokat, rendkívül lelkes vagyok ebben, biztosan csupa olyan család jelentkezik hozzánk, akikkel öröm lesz a következő három-négy év, és újabb együttműködésen alapuló kapcsolatot lehet kialakítani.

Hiszek abban, ha az ember nyitottan közelít a hozzánk érkező családokhoz, akkor tudni fogják, hogy elérhetőek vagyunk, érezni fogják, hogy mindig kiállunk egymásért.

Fontos, hogy a szülők részéről is jó érzés legyen, ha ők is becsatlakoznak, támogatják az óvodát. És nem anyagiakra, sokkal inkább jelenlétre gondolok.

Ovis gyerek szülőjeként nyugodtan mondhatom, hogy hihetetlen jó érzés, ha bepillanthatunk a gyerekünk ovis mindennapjaiba, amire a covid alatt nem volt lehetőség.

Ettől mi is szenvedtünk, ránk is óriási terhet rótt. A közös tevékenységek borzasztóan hiányoztak a mi életünkből is. Ráadásul mi minden egyes programra készültünk, az oviban ugyanúgy megvoltak a karácsonyi készülődések, bízva abban, hogy hátha be tudjuk engedni a szülőket. Aztán az utolsó pillanatban jött a lezárás, nekünk pedig muszáj betartani járványügyi intézkedéseket, hiszen a gyerekek, a dolgozók, a szülők egészsége fontosabb. Természetesen értjük, hogy szükség volt a korlátozásra, de mégis ott van az a rossz érzés, hogy a szülők kívül rekedtek.  Pedig nekünk pedagógusoknak is jó látni, érezni azt, hogy a szülő tudja, hogy a gyereke jó helyen van, jól érzi magát. Nagyon fontos az óvodapedagógusokkal is a személyes kapcsolat.  Talán most már megkönnyebbülünk egy kicsit, nagyon pozitívan várjuk a jövőt. 

Mikor döntötte el, hogy a régmúlt megismerésének szenteli az életét?

Képzelje, soha eszembe nem jutott, hogy régész legyek! Erdélyből származom, gimnazista koromban kerültem Budapestre. Érettségi után egy könyvkiadónál kezdtem dolgozni, s beiratkoztam az ELTE Bölcsészettudományi Kar történelem-művészettörténet szakára. Ez sokáig a családomban sem tudatosult, hiszen minden nap munkába jártam. Egy vasárnapi ebéd alkalmával, amikor a dolog kiderült, meg kellett ígérnem Pista bácsinak – édesanyám nagybátyjának, aki numizmatikusként a kolozsvári egyetem professzora volt –, hogy egyik órájára feltétlenül bemegyek. Az igazat megvallva, halálosan untam.

Ahhoz, hogy az ember tandíjmentességet kapjon, elő volt írva, milyen vizsgákat kell letennie. Így kellett levizsgáznom ókorból másodév közepén, karácsony előtt, Alföldi András professzor úrnál. Rettentő szigorú ember volt, s én, aki minden nap délután ötig dolgoztam, egyetlen előadására tudtam csak bemenni. Nagyon megbotránkozhatott ezen, mert egy teljes órán át faggatott. Az volt a szerencsém, hogy akkoriban már nagyon érdekelt az ókor, és rengeteg klasszikus auktort olvastam, ami meglepte. Markomba nyomott hat tucat könyvet, s elmondta, mit jegyzeteljek ki a karácsonyi szünetben az akkor készülő könyvéhez. Amikor kinn, a folyosón a meglepetésből magamhoz tértem, letettem a könyvkupacot, amelynek legtetején ott hevert az indexem. Kinyitottam, és a vizsga minősítéséhez az volt beírva: „igen jeles”. Azt hittem, eltévesztette! Ráadásul a könyvek között volt angol, svéd és holland nyelvű is, s mivel ezeket a nyelveket nem beszéltem, gondoltam, visszaadom azokat. Bekopogtam, megszólítottam, de ő fel sem nézett. Megint megszólítottam, most már hangosabban, mire rám mordult: „Kisasszony, kérem ne kiabáljon, nem vagyok süket!” Mondtam, hogy a francia, olasz és német irodalommal nem lesz gondom, köszönöm szépen, de a többit visszahoztam. Ő azonban közölte, hogy feltalálták a szótárt, s ezzel részéről el is volt intézve. Végül mondtam, talán tévedni tetszett, mert az van az indexembe írva, hogy „igen jeles”. Erre – rá nagyon jellemző módon – rám nézett, és azt felelte: „Kisasszony, jegyezze meg, én sosem tévedek!”

Jól gondolom, hogy az ókor iránti érdeklődése egyenes úton vezette Óbudára?

Nem igazán. Egy ünnep alkalmával jártam először az aquincumi romterületen, Nagy Lajos professzor úr tartott itt egy kis bemutatót. Gyönyörű, hangulatos nap volt, melynek végén beültünk egy pohár borra a Krempl-malomba. Egész más világ volt még! A múzeumot a háborúban lebombázták, és csak 1947-ben nyitották meg újra. Abban az évben doktoráltam, s a vidéki múzeumok anyagában bekövetkezett háborús pusztítást kezdtem fölmérni. Mikor aztán férjhez mentem, nem tudtam tovább vállalni az állandó utazást. Egy esztergályos üzembe kerültem, ahol karácsonyfadíszeket és húsvéti ajándékokat festettem, amivel egyrészt sokkal jobban kerestem, másrészt otthon tudtam csinálni. Ám 1950-ben mindazokat, akiknek nem volt munkakönyvük, a dunaújvárosi erőmű építkezéséhez vitték dolgozni. A családom nagyon megijedt, hiszen a fiam éppen egyéves volt. Egyfolytában hívtak viszont az Aquincumi Múzeumba, ahol akkoriban egyáltalán nem volt régész.

A kollegám, aki onnan ment át a Nemzeti Múzeumba, közölte velem, hogy nagy ásatásokhoz embert keresnek Óbudára, de ne ijedjek meg, ha az íróasztalomon reggel a kakas kukorékol, és a székem mellett – ha szerencsém van – majd a bárány ül, de az is lehet, hogy a kecske.

Jót nevettem rajta. Aztán kimentem, és láttam, hogy a kakas pontosan ott ült az íróasztalon, a szék mellett a kecske, és bárányok legeltek mindenütt a romkertben.

Ami ma már elképzelhetetlen…

Mindig sok bajom volt azzal, hogy hogyan lehetne rendben tartani ezt a területet. Régen voltak még olyan környékbeli lakosok, akik boldogok voltak, ha az ember hagyta, hogy a füvet ingyen lekaszálják és elvigyék az állatoknak, a száraz gallyakat meg fűteni. A romokra nem lehet rámenni géppel, ez kézi munka, ami mind több gondot okozott. Algériában, ahol néhány hónapig egy nagy ásatást vezettem, láttam, milyen gyönyörűen néznek ki az ottani romok, és nem tudtam, hogyan érik ezt el. Aztán egyszer szemtanúja voltam, amikor jöttek a pásztorok a birkanyájjal, és lelegeltették az egész romterületet. Ott értettem meg, mekkora hibát követtem el, amikor annyi energiával és fáradsággal kiűztem a birkákat meg a kecskéket a múzeumból…

Nem sokkal azután, hogy ide került, megkezdődött Óbuda nagy újjáépítési korszaka. Mi volt az első jelentősebb munkája?

Az óbudai hajógyár is szovjet tulajdonba került, ahogyan minden valamirevaló magyar gyár, jóvátételben dolgozott a II. világháború után. Felújították, hogy hajókat építsen a Szovjetunió számára. Alatta húzódott viszont a hajdani Római Birodalom egyetlen olyan épülete, Pannónia császári helytartójának rezidenciája és hivatala, melynek minden helyiségéből fönnmaradt valami: falfestmények, mozaikok, stukkók, szobrok, használati tárgyak. Az ásatások 1950−56 között folytak, s a feltárt leletek valamennyi helyiség funkciójára fényt derítettek. Mindezekkel ma bármikor be lehetne rendezni ezt a több mint száz helyiséges római épületet. Akkoriban csak annyit lehetett elérni, hogy kimentsünk mindent, amit lehet. Az apróbb leleteket a múzeumba szállítottuk, a mozaikokat és falfestményeket az óbudai zsinagógában tárolták. Előkerült egy szentély, tizenegy feliratos oltárkővel, melyekből kiderült, hogy minden helytartónak hűségnyilatkozatot kellett tennie szolgálatba léptekor. Mindez ott áll kőbe vésve, névvel ellátva. Hihetetlenül értékes, egyedülálló történelmi dokumentum. Meg kellett azonban állnunk, mert nem engedélyezték a további ásatásokat. Született egy határozat, mely szerint a feltárt 130×120 méteres terület védett, tehát arra építkezni nem szabad. A római épület falai déli irányban tovább folytatódtak, de ott mi már nem dolgozhattunk. Egyik része fölött ott állott az úgynevezett „goromba kovácsok műhelye”. Ez egy, az 1850-es években épült hatalmas munkacsarnok volt, ami nem volt alapozva, tehát a padló alatt folytatható lett volna az ásatás…

Milyen volt a kapcsolatuk a gyár szovjet irányítóival?

Az irodai tennivalókat főként lengyel hölgyek végezték. Ők a háború alatt nálunk bújtatott menekültek közül kerültek ki, s minthogy oroszok által megszállt területről származtak, természetesen nagyon jól beszéltek oroszul. Igazgatónk, aki meggyőződéses pártember volt, sose merte magát előttük exponálni, egyszerűen nem mert bemenni az irodába, hogy az oroszokkal alkudozzon. Jól tudtak viszont e lengyel hölgyek franciául is, így aztán a folyamatosan fölmerülő vitás ügyekben én jártam el mindig. Kiderült, hogy a hajógyárba rendelt orosz mérnökök és szakemberek részére két lakóházat építenek a Kiscelli utcai posta mellett. A terveknek megfelelően megkezdték az alapozást, ott is előkerültek a római kori maradványok: két igen jó állapotban fennmaradt fürdő és vendégfogadó romjai.

Szerencsére a gyárat igazgató orosz főmérnök, akinek magának is ott lett később lakása, annyira lelkes volt és érdeklődő, hogy meg tudtam győzni az új lakóépület átterveztetésének szükségességéről. Sikerült azt is elérnünk, hogy a főváros kifizesse a különbözetet.

Így Pfannl Egon építészmérnök – aki roppant tehetséges tervező volt –, 1950-ben módosíthatta az épület tervrajzát. 1952-ben folyt az ásatás, egy évvel később kialakítottuk a romkertet, és 1954 tavaszán megnyílhatott a Táborvárosi Múzeum, az épület alagsorában az így megmentett kádfürdővel. Pfannl Egon zsenialitását dicséri, hogy ez volt az első olyan megoldás Magyarországon, amikor a védőépület nem ült rá úgy a romokra, hogy azokat teljesen kiszakította volna környezetükből.

A hatvanas években egy különleges kezdeményezés, az ún. Interstudex-ásatások keretében kezdődik meg a polgárváros titkainak feltárása. Mit jelent ez, és hogyan született az ötlet?

A főváros 1966-ban engedélyt adott a Dózsa Sportklubnak stadion létesítésére. A tervek szerint e stadion a római polgárváros nyugati területén épült volna fel. Hiába bizonygattuk, hogy ott is értékes romok lehetnek, hiszen a város falait már a múlt században ismerték, a légi felvételeken is jól látszott, és meg is lehetett ásni. Végül kaptunk egy néhány hetes „bizonyítási időt”. Miután itthon nincs annyi régész hallgató, a Műegyetemmel és hat külföldi egyetemmel olyan szerződést kötöttünk, hogy elfogadták, ha harmadéves építészmérnök hallgatóik nálunk töltötték el hat hetes gyakorlatukat. Olyan nagy volt az érdeklődés, hogy a tanulmányi átlag alapján kellett végül válogatnunk. Minden ország csapata tizenkét főből állt, részükre az amfiteátrum mellett fölhúztunk egy ideiglenes lakóépületet. Már az első évben be lehetett bizonyítani, hogy a romok ott vannak. Előtte ugyanis hiába jött ki a száz tagú hatósági szemle, a rendőrségtől a tűzoltóságig mindenki, ahogy az elő volt írva, mert körülnéztek és nem láttak mást, mint egy szép búzamezőt vagy zabföldet. Ezzel aztán mindent le is lehetett állítani. A tábor viszont nagyon jól sikerült: egy hónapon át ástak a hallgatók, föltárták a romokat, majd két hét alatt felmérték, megrajzolták, és ideiglenesen le is konzerválták. Esténként beszélgetéseket, műsorokat szerveztünk az amfiteátrumban. Hosszú huzavona vette ezután kezdetét, minthogy a területet ki kellett vonni a mezőgazdasági művelésből, ami annak ellenére sem volt könnyű, hogy az Óbuda TSZ örömmel támogatta, hiszen ezen az ócska, köves talajon mindig is rossz volt a termés.

Úgy tudom, egyszer még a polgárvárosi amfiteátrum is veszélybe került…

Egy téli napon azt vettük észre, hogy a honvédség bontja az amfiteátrum falait, a köveket teherautóra pakolja, és viszi a közeli vasúthoz. Hajnóczy professzorral kirohantunk, levertünk pár karót, és szögesdróttal nagy hamarjában körülkerítettük a területet, hogy megakadályozzuk. Kiderült, hogy valamelyik orosz laktanya építéséhez vitték a köveket. Ugyanígy tűntek el a föld színéről Aquincum akkor még magasan álló falai a középkorban, hiszen az ókori romok a világ legolcsóbb és legkényelmesebb kőbányái voltak. Ezt az „építőanyagot” most még számlázni is lehetett!

A hetvenes években még intenzívebb időszak következett, hiszen megindult az új lakótelepek építése a Flórián tér körzetében…

Olyan döbbenetes mértékű munka vette kezdetét, hogy 1973-tól minden erőnket oda kellett összpontosítanunk. Óbuda mint ásatási terület, egyszeriben annyira kusza lett, hogy az Akadémia egyetlen ásatási engedélyt adott csak ki, ami az én nevemre szólt. A kollégáimat felháborította ez a helyzet, amire soha korábban nem volt példa, és én magam sem akartam elvállalni. Nyugdíjba akartam menni arra való hivatkozással, hogy korábban volt egy balesetem. Végül azonban hosszas alkudozások után belementem a dologba. Máig hálás vagyok munkatársaim szolidaritásáért, hiszen soha egyetlen olyan pont nem volt, ahol ne ütköztünk volna össze valakikkel, miután lehetetlen összeegyeztetni egy építkezés és egy régészeti ásatás munkamódszerét. Pontos táblázatokban rögzítették az előzetes terveket, hogy mikor, kik, melyik területen dolgoznak. Természetesen ez már a legelső napon fel is borult, hiszen vagy a beton, vagy az emelődaru nem érkezett meg a kívánt helyre. Az embereket rögtön átirányították egy másik területre, ahol viszont mi még nem is jártunk. S valahogyan azt is ki kellett ügyeskednünk, hogy a leletmentésen túl a mi kutatási céljaink is teljesülhessenek.

Mi volt a legfontosabb kutatási cél ezen a területen?

A tudományos tervnek, amit Óbudán teljesíteni szerettem volna, abban állt a lényege, hogy keressük meg a római légióstábor helyét, mert rengeteg mindennek ez a kulcsa. Ez sikerült is, ám sok mindent, ami ezzel járt volna, már nem tudtam elérni. Nagyon szerettem volna, hogy a légióstábor és a katonaváros emlékei külön múzeumba kerüljenek Óbudán, a polgárvárosi leletek pedig maradjanak a jelenlegi múzeumban, a külső Szentendrei úton. Az Aquincumi Múzeum több mint százéves. Kuzsinszky Bálint, aki létesítette, minden feljegyzésében leírta, hogy ez csak egy kiállítóhely, ami restaurálásra, kutatásra nem alkalmas. Megszerezte a Károlyi-palotát, ám hamarosan azt is kinőttük. Éveken át rengeteg éjszakát beleöltünk abba az Országos Műemléki Felügyelőségnél és a Műszaki Egyetemen dolgozó kollégáimmal, hogy olyan épületegyütteseket jelöljünk ki, melyeket feltétlenül meg kell menteni.

Természetesen elsőként bontották le a legértékesebb részeket, s azokból, amiket manapság úgy dédelgetünk, bár a legkevésbé értékes épületek, még most is mennyi érdekesség derül ki. Gondoljunk a Kolosy tér és Bécsi út között található kis házsorokra.

Saját ásatási irodámat is azért költöztettem át néhány évenként újabb lebontandó épületekbe, hogy legalább azokat meg lehessen tartani egy darabig. Mindig abban bíztam, hogy egyszer létrejöhet egy múzeum, ám vagy éppen a saját vezetésünk nem támogatta, vagy más, sokkal ügyesebb személyek megelőztek minket. Ezért tartom kivételes képességű embernek Zsigmond Attilát, aki a Lajos utca 158. szám alatti épületet megszerezte előlünk a Budapest Galéria számára, s ez legalább máig dísze maradt Óbudának.

Régi kérdés, örök talány, hogy miért is ezen a területen kellett lakótelepeket felépíteni, ahol az értékes ókori romok létezése régóta tudható volt…

Az volt a koncepció alapja, hogy minél több lakást lehessen közművesített területen elhelyezni. Azért nem a Bécsi út külső területein található üres mezőkön építkeztek, mert azokat közművesíteni kellett volna. S hogy mennyire volt ez szakmailag megalapozott? Vannak olyan felvételeink, melyeken látszanak a római kori vezetékes folyóvízzel ellátott WC-k, felettük meg a kis fabudi, ami akkor még minden óbudai házhoz hozzátartozott. Ilyen volt tehát ennek a területnek a közművesítése még 1960 táján is, és ezért nem értettem soha, miért nem lehetett a lakótelepet kicsit kijjebb építeni.

A közvélemény számára talán a légiótábor központi épületének, a princípiának a fölrobbantása volt a leginkább felháborító eset. Mit lehetett ezzel a helyzettel kezdeni?

Sajnos abban a cirkuszban már csak annyit lehetett elérni, hogy az épület három pontját megmentsük. Úgy okoskodtam, hogy ebből a három pontból, amíg világ a világ, bármikor vissza lehet szerkeszteni ezt a négyszög alaprajzú parancsnoki épületet, amit az egész Római Birodalom területén szabvány alaprajz szerint építettek. Ez ugyanis nem pusztán egy díszkapuzat volt, hanem itt volt a tábor legesleglényegesebb alappontja, a groma. Ezen egy függő ónnal jelezték azt a pontot, ahonnan nemcsak a tábor területét lehetett visszamérni, hanem a provincián belüli távolságokat is. A három megmentett falcsonk közül egy sarokrész a presszó területére került. Az első húsvét alkalmával egy aranyos, hatalmas méretű csokoládé nyuszi üldögélt a római fal tetején, a fülén egy óriási piros masnival. Karácsonykor karácsonyfa került rá, végül aztán italállványként végezte. Mindegyikről csináltam fényképet. Ma már semmi nem látszik belőle, de remélem, hogy valahol, valami falak mögött megvannak még ezek a romok…

Fölmerül az emberben, vajon mennyi titkot őriz még Óbuda földje?

Hosszú időn át az volt a vezérelv, hogy ha nem tudjuk gondozni a romokat, hagyjuk inkább a föld alatt őket. Hiába. Számtalan visszatemetett romot tartunk nyilván úgynevezett műemléki topográfiákban, de ezek között legalább öt vagy hat olyan van, amelyik megszűnt anélkül, hogy bárki észrevette volna. Egy ekkora városban, mint Budapest, manapság iszonyatos mennyiségű földmunka folyik állandóan, és olyan technológiákkal, hogy föld alatt nyomnak át csöveket. Engedélyhez van ugyan kötve, hogy hol visznek keresztül egy gázcsövet, mégsem állíthatunk őröket minden egyes rom mellé. Óbuda egy régész számára munkaterület, és biztos, hogy az ember életének munkahelyén eltöltött része nem kevesebb, mint a családjával eltöltött idő. Különösen, hogy voltak olyan időszakok a nagy állami beruházások idején, az új lakótelepek földmunkáinál, amikor az egy karácsonyestét kivéve, még télen is minden nap kinn dolgozott az ember.

Érdekel, hogyan viszonyultak a környékbeli lakosok az intenzív ásatási munkákhoz?

Miután mindig őrületes tempóban kellett az embernek hajtania a csapatot és önmagát, a közvélemény tájékoztatására sose jutott idő. Persze pénzünk sem lett volna rá, hiszen ez nálunk nem szokás. Pedig olyan, nagy volumenű várostörténeti ásatásról volt szó, amely óriási dokumentációs anyagot szolgáltatott a Pannónia-kutatáshoz és az egész Római Birodalom történetéhez. Például Londonban a City átalakítási és modernizálási munkálatai alatt a mi feltárásainkkal egy időben azt csinálták, hogy az ásatási területet azonnal körülkerítették állványokkal, galériával, odavitték az iskolásokat és az érdeklődőket, s mindenki belépti díjat fizetett, hogy láthassa, mi történik. Elmondták, miért folyik a munka, mi az értéke, s mi újat fog hozzátenni Anglia történetéhez. Tájékoztatták tehát a környékbelieket, akiknek azért mégiscsak kellemetlen, hogy kerülgetniük kell a különböző árkokat. Ha volna annyi százasom, ahány dologgal, a tintatartótól kezdve a legkülönbözőbb tárgyakig, megdobáltak bennünket Óbudán az első időszakokban, akkor most egészen jól állnék anyagilag.

Az emberek dühösek voltak, úgy tudták, hogy a régészek miatt nem halad elég gyorsan az új építkezés, és tájékoztatás híján mindezért a múzeumot okolták, persze többnyire igaztalanul.

Elkötelezett régészként azt sem lehetett könnyű megélnie, ami a Flórián téri aluljáróval történt néhány év elteltével.

Mindegyik kis szabadtéri múzeumunkkal ugyanaz a probléma. Miután 1984-ben megnyitottuk az aluljárót, egyetlen idelátogató külföldi kollégánk sem hitt a szemének, mondván: hogyan mertük így, berendezve átadni a forgalomnak. Elmondták, hogy náluk réges-régen összetörtek, összefirkáltak volna minden üveget és magyarázó táblát. Olyan jó érzés volt tudni, hogy ez nálunk nem fordulhat elő. Néhány évre rá aztán itthon is teljesen kilátástalanná vált a helyzet. Meg kell élnem, hogy visszájára fordulnak az akkori legkorszerűbb műemléki megoldásaink. 

Ha ma visszagondol az Óbudán végrehajtott sok évtizedes régészeti munkájára, a sikerekre és kudarcokra, mit mutat a mérleg?

Sok szerencsével sikerült évtizedek leletmentéseit úgy irányítani, hogy láthatóvá váltak Óbudán, az Árpád hídi felüljáró körzetében és Pesten, az Erzsébet híd mellett a római kori települések romjai. Ma tehát a modern város szívében, kis romkertekben álló ókori emlékek jelzik Buda és Pest kétezer éves történelmi városmagját. Hazánkban a régészet mint szakma a reformkorban indult útjára. Magyarország nemcsak szembesülni akart a saját történetével, hanem önállóan úgy állni ki Európa elé, hogy 2000 éves múltját fölmutatja. A cél ugyanis az volt, hogy Európa bennünk ne a kultúrátlanul-szervezetlenül érkezett lovasnépet lássa, hanem azt a népet, mely saját értékeibe olvasztotta a hajdanvolt ókori birodalom tovább élő hagyatékát. Ha ebből csak morzsákat mentünk is meg, már csináltunk valamit. Erre tettem fel az életem.

Dr. Póczy Klára 85 éves korában, 2008-ban hunyt el.

Mikor kezdődött a kapcsolatod a Múzeummal?

2000-ben jöttem ide, ahogy befejeztem az egyetemet. Korábban is dolgoztam itt: elsősorban Zsidi Paula ásatásain, egy korábbi feltárás anyagából írtam a szakdolgozatomat, már a diplomaírás közben is itt dolgoztam, és ez így is maradt. Római kori városszerkezet, várostörténet, ipar, kereskedelem – ezek a témakörök érdekelnek, ezekről publikálok, a doktorimat is ebből írtam. Elsősorban a római kor régészete, az ásatások, az ezzel kapcsolatos leletek feldolgozása az, ami tudományosan közel áll hozzám, de mindjárt a legelején nyilvánvaló volt, hogy egy múzeum nem csak erről szól.

Ha egy régészeti kutatóintézetbe megy az ember dolgozni, ott valóban a tudománynak élhet, de egy múzeum ennél többet kíván.

A korábbi vezetők is tudták ezt, és minden szempontból magas szinten irányították az intézményt. Gondolok itt Póczy Klárára vagy Zsidi Paulára, akik nagyon jó kutatók voltak, és ezzel együtt jól tudtak kommunikálni a látogatókkal is. Így nekünk is természetes volt, hogy nemcsak tudományos munkát végzünk, hanem az ezzel kapcsolatos ismeretterjesztő, tudásátadó feladatokat is ellátjuk. Már a kezdetek kezdetén bekapcsolódtam a tárlatvezetésekbe, és lassan megtanultam, hogy egészen másképp kell a látogatókkal és a tudományos világban kommunikálni.

Ha más témáról lenne szó, azt mondanám, hogy kevesebb latin kifejezést kell használni, de itt…

Az ember próbál közérthetően magyarázni, olyan párhuzamokat és analógiákat hozni, hogy megértse az átlagember, de ez nem jelenti azt, hogy nem bújtatunk el benne latin kifejezéseket – pontosan azért, mert ennek van egy oktatási funkciója is. Amikor azt mondom, hogy egy római kori piac – aminek szép latin neve, macellum ismerős lehet az olvasónak, mert legutóbb az Anzikszban pont erről írtam –, az ókor bevásárló központja, akkor az azért hasznos, mert ez így megragad a látogatókban. Tehát érdemes a mai korral olyan párhuzamokat találni, amik segítik azt, hogy a tőlünk viszonylag távol lévő kultúrát is megértsék és befogadják. Összességében a múzeum tudásátadó funkciójával könnyen tudok azonosulni, mind a mai napig sok tárlatvezetést vállalok. 

A pandémia elején azt láttuk, hogy belekezdtél egy videós bejelentkezés-sorozatba. Mik a tapasztalatok? Érdemes folytatni, szerves részévé válik a múzeum működésének a járvány elmúltával is?

Szerintem ez egy nagyon jó kezdeményezés volt, nemcsak én voltam benne, hanem több régész, közművelődési kolléga is csinált hasonló jellegű videókat. Arra jöttünk rá, hogy pótolnunk kell azt a személyes jelenlétet, ami a pandémia miatt megszűnt. Ezek jellemzően ásatási bejelentkezések voltak: miközben a múzeum megítélése nagyon pozitív, amit sikerült hosszú, szívós munkával elérni, addig a régészeti ásatásokról még mindig az a többségi vélemény, hogy ez felesleges úri passzió, csak hátráltatják az építkezéseket.

Pontosan az ilyen bejelentkezések tudják egy kicsit közelebb hozni az érdeklődőkhöz azt, hogy mit is csinálunk igazából, mi értelme van a régészetnek.

Mit adnak nekünk a rómaiak? Szándékosan jelen időbe tettem a klasszikus, Brian életéből származó kérdést: mi az értelme foglalkozni a rómaiakkal ma, 2022-ben?

Képesek voltak nemcsak a Földközi-tenger medencéjét, hanem gyakorlatilag szinte egész Európát egy államba szervezni. Egészen elképesztő képességük, amiből ma is tanulhatunk: következetesen és profin tudtak szervezni. Fontos, hogy az a fajta technikai felkészültség és a közigazgatás profi megszervezése, ami jellemezte őket, ne merüljön feledésbe. Beszélhetünk a jogrendjükről, ami a mai napig alapja az európai jogrendnek. A városi kultúra kialakulása, a városszerkezet, a városépítési elvek kialakulása Európában a nevükhöz fűződik. Amikor ezeket kutatjuk, akkor egyrészt a társtudományoknak is adunk információt, tudást, másrészt a városi ember, az állampolgár tudatosabb gondolkodásához, identitásához is hozzájárulhatunk.

Amikor ránézünk a római romokra, akkor többnyire a fehér, lepusztult követ látjuk. Amikor te ránézel, nemcsak ezt látod, hanem felépül a fejedben, hogyan nézett ki, mi miért van a helyén: a muzeológusok, tárlatvezetők abban segítenek a látogatóknak, hogy nekik is kialakuljon egy kép, ami több, mint a fehér romok. El lehet egyáltalán valahogy mondani, hogyan nézett ki ez a város?

Pontosan ez a feladata a múzeumnak és a közönségkapcsolati munkatársaknak, hogy azt, amit romnak lát a látogató, esetleg egy értelmezhetetlen labirintusnak, mi élővé tudjuk változtatni számukra.
Minden vezetésen az első kérdések egyike szokott lenni, hogy miért nem építünk vissza, miért nem rekonstruálunk jobban.

Több oka is van ennek, ha ezeket végiggondoljuk, máris jobban belelátunk a régészet-muzeológia munkájába.

A legegyszerűbb válasz az, hogy nehéz visszaépíteni valamit, amiből csak ennyi van, hiszen azt sem tudjuk néha, hol az ajtó, nemhogy az ablak, vagy egyáltalán meddig tart egy ház. A rómaiak háromszáz éven át össze-vissza építették, átépítették, összevonták, szétszedték az épületeiket; ahhoz, hogy pontosan meg lehessen határozni, hogy egy ház meddig tart, milyen fázisai vannak, hogyan nézett ki, egy-egy házra öt-tíz évet rá kéne szánni az életünkből, ami sajnos nem kivitelezhető. Az is probléma, hogy mivel egy házat sokszor átépítettek, el kéne tudni dönteni, melyik verziót akarjuk ebből bemutatni. Vagy csináljunk egy olyan kevercset, ami soha nem is létezett? Nem mindegy, hogy egy területnek a római kor kezdeti időszakának megfelelő állapotát mutatjuk be, vagy a végét, mert a kettő között nagy különbség van. 

Van még egy bökkenő: azoknak a házaknak, amiknek csak a romjait látjuk, soha nem is voltak teljesen kőből. Sok esetben csak a lábazatok készültek kőből, a felmenő falaik vályogtéglából voltak, amit festettek, tehát nem nagyon lehetett azt látni, hogy miből vannak. Ezek többnyire egyszerű sátortetős, kicsi ablakkal ellátott épületek. 

Azért – felismerve a látogatói igényt és hogy érzékeltetni tudjuk ezt az összetett problémát – próbálunk több mindent rekonstruálni, egyrészt fizikálisan pár épületet a romkertben, például a Festőházunk is ilyen, másrészt virtuálisan. De nem áll szándékunkban visszaépíteni az egész várost, mert ha felépítünk valamit, ott egyrészt soha többé nem tudunk kutatni, másrészt olyasvalamit építenénk, ami jó eséllyel abban a formában sohasem létezett.  Márpedig mi rendszeresen ásunk újra épületeket és nagyon érdekes dolgokat szoktunk találni, sok új információval gazdagítva tudásunkat Aquincumról. Magam például ástam már két kolléga után ugyanazt a területet a polgárváros területén, az egyik kolléga a XIX. század végén, a másik 1944-ben, én pedig 2004-ben. És noha mindkét elődöm a maga korában nagyon profinak számított, jómagam sokkal több új információt nyerhettem abból a néhány helyiségből: nem azért, mert ők kevésbé felkészültek, vagy ügyetlenebbek lettek volna, hanem mert egész más módszerekkel dolgozunk. Ha ide most felépítünk valamit, akkor a jövő generáció nem fog tudni hozzányúlni, pedig lehet, nálunk sokkal okosabb, felkészültebb régészek lesznek, lehet, hogy már 10-15 év múlva – tehát a kutatás számára is nyitva kell hagyni ezeket a részeket. Ezek a romok nem a saját tulajdonunk, hanem közös kulturális örökségünk, nem megújuló energiaforrás. Amire lehetőség szerint úgy kell vigyáznunk, hogy úgy adjuk tovább, ahogyan megkaptuk. Azért jók a virtuális rekonstrukciók, mert azokat lehet változtatni az új kutatási eredmények alapján.

Egyre kevésbé állnak meg önállóan a kiállítások, egyre kevésbé lesz a jövőben hagyományos, statikus múzeumlátogatás.

Egyre több rendezvény lesz és élményszerű bemutatás, ami élővé teszi azokat a tárgyakat és városrészeket, ahol vagyunk, erre mindenképp lehet számítani, ahogy a virtuális rekonstrukciók előtérbe kerülésére is. Anyagi és más okokból ez utóbbi a legegyszerűbb módszer, és nem is annyira kihelyezett képernyők formájában, inkább saját telefonon vagy a bejáratnál kapott kis tableten egy applikáción: amit kint romként lát, azt látja felépítve. Az az applikáció, amit a mostani pályázat keretében fejlesztettünk a Kórház utcára és a Nagyszombat utcai amfiteátrumra, már ezt a tendenciát mutatja. 

A mai világban ötven évbe több társadalmi és építészeti stílusváltás is belefér.  A rómaiaknál a technika nem változott ilyen gyorsan, de ötven év még ott is elképesztő változásokat hozott, például közben volt egy háború…

Volt, hogy komplett táborokat helyeztek át. A Flórián téri katonai tábor, ami nagyjából az I. század legvégétől a III. század végéig ugyanazon a helyen állt, azért egy picit mindig mozgott. Először fa-földkonstrukciós tábor volt, nem kőből építették fel, aztán az egészet eltolták, más formája lett, elkezdtek bele barakkokat építeni, de ezeket már kő alapokon, és állandóan átalakították. Például a Kórház utcai kapu sokkal későbbi korszakát mutatja be a tábornak, mint a Flórián tér többi része. Aztán az egész tábort úgy, ahogy van, elhagyták és kiköltöztek a Duna-partra, és a Szentlélek tér környékére felhúztak egy másik tábort, amiből persze semmit nem látunk, mert föld alatt van az egész, mindössze az Aquincum Hotel parkolójában láthatjuk bemutatva a déli erődfal egy szakaszát.

Később ezt a korábbi tábort, amit majdnem háromszáz évig használtak, meghagyták hátországnak. Ami most a Fürdőmúzeum, eredetileg a tábor nagyobbik fürdője volt. De miután innen a tábor kiköltöziött a Duna-partra, a hátramaradt fürdőt átépítették, és valószínűleg palotaként működött tovább, mert közben a szigeti helytartói palotából kiköltöztették a helytartót az állandó áradások miatt.

A rómaiak úgy építettek át, hogy az előző házat alaposan visszabontották. Nem ez volt a szándékuk, de alaposan megnehezítették ezzel a régészek dolgát.

Az Aquincumi múzeum működésének kiemelt időszaka a Florália ünnep. Hogy alakult ez így? Mennyire kreált vagy mennyire létező hagyományhoz kötődik?

A rómaiaknak folyamatosan voltak ünnepei, gyakorlatilag az év teljes időszakában a különböző, főként a mezőgazdasági tevékenységekhez kapcsolódó ünnepeket tartották, illetve a különböző harci cselekmények, a kürtök megtisztításától az első hadüzenet küldésén át a háborúk lezárásáig mindent meg lehetett ünnepelni, és mindent meg is ünnepeltek. Sok vallási ünnep is volt, természetesen a megannyi istennek és istennőnek szentelve. Az, hogy Aquincumban a Florália lett híres, annak több oka van. A múzeum több mint harminc évvel ezelőtt indította el, teljesen egyedülálló módon azt a kezdeményezést, hogy érdemes visszahozni az eredeti római ünnepköröket. A múzeum szerette volna a hétköznapi római életet is bemutatni, ehhez az ünnepek erős segítségnek bizonyultak. Ennek köszönhetően került előtérbe a Florália is, ez egy látványos tavaszünnep volt a rómaiaknál játékokkal, felvonulásokkal, ami több napig is eltartott. Ez az, ami nálunk összefüggött minden évben a múzeumi évad nyitányával, mert a múzeum télen zárva volt. Mi mindig arra törekedtünk és egyre szigorúbban törekszünk ma is arra, hogy ez ne valami búcsú vagy kommersz fesztivál, hanem kimondottan a római korra koncentráló, témakörhöz kapcsolódó eseményeket bemutató rendezvény legyen. Nálunk nincs mézeskalács szív, meg kakasos nyalóka, igyekszünk autentikusak lenni.

Azért gatyát fel lehet venni a tóga alá?

Azt azért fel lehet, de tóga, vagy tunica legyen. Az autentikussághoz tartoznak az áldozati szertartások, a hagyományőrzők jelentős és komoly részvétele a munkában, az általuk szervezett gladiátorjátékok, katonai felvonulások. A Florália mára nemzetközi hírű fesztivállá nőtte ki magát, sok külföldi látogatót is vonz, akik kifejezetten ezért jönnek Aquincumba. A Florália sikerén felbuzdulva más római és helyi ünnepet is bekapcsoltunk a múzeumi működésbe: a téli napfordulóhoz kapcsolódó Saturnáliát, vagy a Samhaint, a kelta halloween megünneplését, korábban a Vinaliát, a római borünnepet. Élmény, élvezet és tudásátadás kapcsolódik őssze az ókori ünnepek felelevenítésekor, és pont ezt szeretnénk elérni Aquincumban.

Azt gyanítom, hogy a múzeummal szemben, a Szentendrei út túloldalán, ahol most az a susnyás van, ott is lennének romok, ott folytatódna a város.

A Szentendrei út, ami többé-kevésbé a római úton fut, nagyjából felezi a várost: a másik oldalon is voltak már feltárások, sok talajradaros felmérést végeztünk. Pontosan tudjuk, hol vannak az utcák, az épületek, a városfal, ismert a másik oldal is. Hogy azt mikor lehet feltárni, vagy bevonni a múzeumi tevékenységbe, az jó kérdés, nyilván azt is a régészeti park részévé lehetne tenni, de nem látom realitását annak, hogy a következő 20-30 évben ebből bármi megvalósuljon.

Egyébként mi úgy gondoljuk, hogy nagyon jó helyen vannak a romok a föld alatt, kell a jövő generációnak is hagyni kutatni valót.

Több javaslattal is éltem – eddig nem nagyon talált meghallgatásra –, így például azzal, hogy nagyon jó közparkot is lehetne csinálni ott: egy olyan tematikus parkot, amelyben kirajzolható a római utak, utcák útvonala, kihelyezhetők a környékre magyarázó táblák, hogy mi minden van a lábunk alatt.

Az utóbbi évtizedekben három női igazgatója volt ennek az intézménynek. Szerinted ez meglátszik?

Nem vagyok feminista, nem hiszem, hogy ezen múlik bármi is. Voltak ennek a múzeumnak férfi vezetői is, akik tényleg életüket és vérüket adták Aquincumért. Kuzsinszky Bálint gründolta össze egyáltalán a múzeumot, ha ő nincs, akkor ma nincs a fővárosnak önálló régészeti múzeuma. Ő kellett ahhoz is, hogy az Aquincumi Múzeum egyáltalán megépüljön. Kétségtelen, hogy az utóbbi időszakban sokkal több női régész van a szakmában, mint férfi.
Inkább arról tudok beszélni, hogy milyen jó csapata van a múzeumnak, és ez mennyire inspiráló közeg tud lenni. Mondok egy példát: van egy villanyszerelőnk, aki annyira szívügyének érzi a múzeumot, hogy kitalálta és meg is valósította, hogyan tudnánk a római lakóházban műtüzet rekonstruálni, hogy az profi legyen. Senki nem kérte erre, teljesen magától találta ki, és tele van további ötletekkel. De ez vonatkozik a régész kollégákra is, meg a közönségszolgálati munkatársakra is, mindig jönnek az ötleteikkel, nyilván ezeket mindig megbeszéljük, de nekem nem kell nógatni őket. Arra is büszke vagyok, hogy az ötletgazdagság nem megy a profi munka rovására, ugyanakkor szervezésben is nagyon jók vagyunk. Lehet, hogy tényleg tanultunk valamit a rómaiaktól?

Idén úgy fest, hogy az emberiséggel ellentétben a tavasz legalább rendesen viselkedik, és nem késik heteket, mint tavaly. Persze ettől még lehet aggódva figyelni a hirtelen pattanó rügyeket és magunkban elsiratni az őszi kökényszüretet, vagy túl korán nekiindulni a bozótosnak, és elkeseredve legyinteni, hogy most is kimarad a kucsmagomba-szezon, pedig csak türelemmel kéne lenni – de az ugye nincs.
Vannak viszont azok a zöldek, amik valahogy megérzik a gyűjtögető életmódot folytató embert (a továbbiakban GYÉFE) belülről feszítő halk hisztériát és megnyugtatásul akkor is kibújnak az avar alól, ha még előfordul havas eső és csúf tavaszi november. Aztán jön az április vége- május és a GYÉFE elfelejti a hisztit – ha másért nem, azért, mert addigra felélte az első néhány adag friss pitypangsörét. 

A következőkben azokat a – viszonylag könnyen felismerhető – korai növényeket veszem sorra, amelyek még a szamócaszezon előtt csillapíthatják a klorofill iránti pusztító éhséget és gyűjtögetési vágy okozta mohóságot. Előre szólok, hogy nem mind lesz igazán finom – valamit valamiért –, de azért az őzsalátát ezúttal is meghagyjuk az őzeknek! 

Elő a salátástálat!
Méghozzá a leginstakompatibilisebbet, mert tényleg nagyon menő lesz! Persze, ha nem szánsz egy egész napot a gyűjtögetésre, akkor muszáj lesz valami alap hozzá, amit a piacon lehet venni – mondjuk madársaláta vagy fejes saláta, ha már lehet valahol találni. A rukkola finom dolog, de ebben a keverékben elnyomná az összes többi összetevő ízét. A jégsaláta persze adná magát, de sajnos én utálom – életemben talán kétszer sikerült olyat kóstolnom, aminek nem volt hipóíze.
Kezdjük a legegyszerűbbel: a csalánt mindenki megismeri, még pici korában is. Ha másként nem megy, hát nyúljunk bele, onnantól egyértelmű lesz a helyzet. Jó, én mondjuk perverz vagyok ilyen szempontból, de kifejezetten szeretem nyersen a zsenge leveleit: a száj nyálkahártyája letompítja a csaláncsípés okozta égő bizsergést, de azért rendesen érzi az ember, hogy él, úgyhogy csak módjával használjuk, inkább csak fűszernek. Annak viszont nagyon vicces.
A salátaboglárka minden más előtt kibújik az avarból: kicsi, fényes, szív alakú levelei vannak és nincs különösebb íze – de legalább rossz sincs. A salátánk tömegnövelőjének tökéletes. Összekeverni egyrészt az ibolya leveleivel lehet, de ebben az esetben nincs semmi gond, mert azok is ehetőek. A mocsári gólyahírtől viszont különböztessük meg – a formájuk ugyanolyan, csak a gólyahír sokkal nagyobb és mérgez, de cserébe keserű és csípős is az íze. Biztos, ami biztos, a salátaboglárkát inkább gyűjtsük száraz helyen: ha cuppogós a talaj, nagyobb valószínűséggel futottunk bele inkább gólyahírbe.
A medvehagymát szintén mindenki ismeri – ha másként nem, akkor kisiparinak mondott pogácsák fűszereként. A híradások minden tavasszal felkapják, hogy milyen könnyű összekeverni a gyöngyvirággal, amit hosszú évek óta képtelen vagyok megérteni: a medvehagymának olyan intenzív fokhagymaillata van, hogy összetéveszthetetlen egy szinte szagtalan másik levéllel. Ráadásul nagyon ritka, hogy ugyanazon a helyen élnének – bár előfordul, pláne kiskertekben. Ezt is inkább csak fél-egy maréknyi mennyiségben keverjük a salátába, különben napokig fokhagymaszagunk lesz.

A szamócalevél viszont jöhet bármilyen mennyiségben: mindegy, hogy csattogó vagy erdei szamóca, a levele frissen és szárítva is nagyon finom. A jellegzetes (most minden botanikus takarja el a szemét, mert nem ezek a valódi szakkifejezések, csak így plasztikusabb a leírás) cakkozott széle és a bordázottsága miatt nehéz mellényúlni és mást szedni helyette. Tényleg pont úgy néznek ki a levelek, mint a klasszikus eperé (ami szakszóval pedig szamóca, de hagyjuk). 
A következő, csodaszerként tisztelt tömegnövelő lehet a porcsin: ez az a vastagszárú, kúszónövényként növő gizgaz, ami még a Hungária körúton is kinő a járdaszegélyek repedéseiben. Természetesen ne onnan szedjük össze, de ha már belebotlunk, ott ne hagyjuk: szív- és érrendszeri problémák megelőzésére használják, öregedésgátló hatását vizsgálják,  és még finom is. Figyelem, közeli rokona, a porcsinrózsa vagy közismertebb nevén a kukacvirág csak dísznövény és nem ehető!
Haladóknak nagy szeretettel ajánlom a podagrafüvet és a barabolyt is, mert mindkettő különleges, fűszeres ízű zöldfűszer, ami a lelőhelyein tömegesen fordul elő, de annyira hasonlítanak az összes többi, bokrosan növő általános erdei talajtakaró növényre, hogy a meghatározásukra írásban nem tennék kísérletet. Ha valaki kíváncsi és elszánt, egy rendesen működő növényhatározó applikációval induljon neki a terepnek, és csodákban lesz része – de előre ezekért nem vállalnám a felelősséget.
A kóstolgatással is óvatosan bánjunk: olyan növény azért nagyon kevés van Magyarországon, mint az Éhezők Viadalának éjfürtje, azaz amiből egy picikét a szájunkba véve, aztán gondosan kiköpködve súlyos mérgezést kapnánk, de azért előfordulhatnak. A gombák között meg aztán pláne! De a sima zöld levelek is okozhatnak igen kellemetlen meglepetéseket: mondjuk ha valaki óvatlanul megcsócsálja egy kontyvirág gyönyörű levelét, az egy jó fél órán keresztül köpködni fog: a magas oxálsavtartalma először teljesen lezsibbasztja, aztán hosszú ideig csípi-marja a száját. 

Töltsük fel a fűszerespolcot!
Ha már eleget próbálgattuk, hogy milyen lehet őzikének vagy vadnyúlnak lenni, és már a fülünkön jön ki a porcsin, de túlságosan rákapunk a gyűjtögetésre, van megoldás! A tavaszi zöldek között szerencsére egy csomó olyan növény is van, ami szárítva is megőrzi az aromáját, így nyugodtan űzhet tovább minket a vadászszenvedély.
A legelső dolog, ami kibújik a levelek alól és ehető, az a zamatos turbolya. A levelei nagyon hasonlítanak a petrezselyemhez, csak élénkebb zöldek és tapintásra puhábbak, megdörzsölve pedig erős ánizs illatot árasztanak. A franciák odavannak érte, olyannyira, hogy a bouquet Garni egyik alapösszetevője, de az ánizs íze miatt ne húslevesbe próbáljuk ki először. Tavasz közepére térd- vagy combmagasságúra nő, így szinte sarlóval lehet szedni, de a gyakorlatlanabbak figyeljenek oda, mert a kinézete alapján viszonylag könnyű összekeverni az erősen mérgező bürökkel (igen, AZ a bürök, amivel Szókratészt kivégezték), de amíg a zamatos turbolya ánizs illatú és pihe-puha, addig a bürök szívósabb, szögletesebb a szára és büdös egérszaga van. A zamatos turbolya frissen a legfinomabb, tehát bátran tehetjük a fenti salátába is, de könnyedén szárítható, száradás után pedig jól morzsolható.
Az összes fűszernövény szárításkor arra figyeljünk, hogy jól szellőző helyre teregessük ki őket, de úgy, hogy ne érje őket közvetlen napfény, és csak akkor tegyük el jól záródó üvegbe, amikor már tényleg zörgősre száradtak. Akkor pedig alaposan nyomkodjuk le, hogy minél kevesebb levegő maradjon köztük: így egy jó évig biztosan megőrzik zamatukat.
A medvehagyma leveleit is könnyű szárítani és később felhasználni, ám előtte érdemes kivágni belőlük a középső eret (a szakértőktől ismételten elnézést…), mert azok törhetetlen, szívós bottá száradnak. Fagyasztani viszont nem érdemes: a sejtfalai összeroncsolódnak, és kiolvasztás után szomorú trutyi lesz belőle.
A kakukkfűről már az előző részekben és számos más helyen is hosszú ódákat zengtem, mégse elég soha belőle: a vadhúsoktól a leveseken keresztül a desszertekig és az ülőfürdőkig mindenbe IS kell belőle! A tavasz végére hatalmas párnákban nő és buján lila virágokat hoz, amik talán finomabbak, mint maguk a levelek. Szárításkor viszont kalkuláljuk bele az óriási pepecselést vagy béküljünk ki a száraival: ha nem morzsoljuk le róluk rendesen a leveleket, ami elég idegőrlő munka, akkor pici, szúrós botok lesznek belőlük. Ezekre ráharapni nem annyira kellemes, viszont könnyű őket kipiszkálni az ételekből. Éppen ezért ijesztő belegondolni, hogy mi lehet a zacskós, bolti kakukkfűben: abban ugyanis nincsenek botocskák.

Haladó GYÉFEknek szintén nagy szeretettel ajánlom a szagos mügét: főleg desszertekbe illő, különleges aromájú fűszernövény, ami úgy működik, mint a tárkony: száradás után jóval intenzívebb lesz az íze, mint frissen. Felismerni azonban nem egyszerű, mert galajféléről van szó, amiből viszont annyi van, mint égen a csillag, és nagyon, de nagyon hasonlítanak egymásra. Egyik sem mérgező, legalábbis háztartási méretekben, de az ízük erősen különbözik egymástól – és hát, fogalmazzunk úgy, hogy ízlés kérdése…

Amit mindenképpen hagyjunk a helyén
A mérgező és/vagy más módon bosszút álló növényekkel eleget riogattam a fentiekben, van azonban egy másik kategória is: a védett növények. Ezek nem véletlenül azok és nem véletlenül lehet igen borsos számlát kapni miattuk az erdésztől vagy a mezőőrtől, ha összefutunk velük egy csokorral a kezünkben: még ha egy-egy helyen tömegesen is fordulnak elő, tényleg nagyon aggódni kell a hosszútávú jövőjükért.
A tavasziak közül három H-t emelnék ki, amelyekbe elég könnyű belefutni: a hunyor már tél végén, de tényleg, a legcudarabb fagyokban képes virágozni. Szerintem lenyűgözően szép és különleges, mert a szirmai majdnem olyan zöldek, mint a levelei, legalábbis az illatos hunyornak. Az ország déli részein élnek egészen sötét virágú változatai is, de bármelyiket is találjuk meg, fozózzuk körbe, posztoljuk ki, de még csak véletlenül se nyúljunk hozzá, olyan kevés van belőle!
A hóvirágot mindenki felismeri, és évente tömegek zarándokolnak köztük fotózkodni a nagyobb mezőkre – és ez így is van jól. Ma már a legtöbb kertészetben kaphatóak nemesített változatai, úgyhogy tavaszhozónak inkább azt ültessük az ablak elé: a hóvirág esetében virágot lopni igenis bűn.
A tavaszi hérics szintén hatalmas párnákban képes nőni a sanyarúbb réteken és harsánysárga színével messziről integet, hogy „Gyere, telepíts át a sziklakertbe!” – de ne hallgassunk rá: valószínűleg nem élné túl, ráadásul egy évtizede még annyira kevés volt belőle a természetes élőhelyein, hogy körbe kellett táncolni egy-egy szálat, ha kinyílt. 

Gyűjtögető életmódot folytatni tehát nagyon jó, egészséges és nemcsak vitaminnal, hanem sikerélménnyel és friss levegővel is feltölti az embert – de az alapvető óvatosságon kívül a másik alapszabályt is érdemes betartani a saját, jól felfogott érdekünkben: egy élőhelyről egy növényfélének maximum a 30%-át gyűjtsük be, különben jövőre nem biztos, hogy lesz belőle.

„… a legrégebbi cukrászda a városrészben. A Vörösvári útra néző sorház árkádja alatti icipici üzlet annyira szűk, hogy a betérőknek komolyan be kell húzniuk a hasukat sorban állás közben, hogy kiengedjék a sütivel megrakottan távozókat, mégis mindenki testközelből ismeri a környéken. A szűkösség természetesen itt is annak köszönhető, hogy a nagy részt a cukrászüzem foglalja el, hiszen helyben készül minden.

A tulajdonos ugyanitt kezdett cukrásztanulóként 14 évesen (bár nem ebben az üzlethelyiségben, hiszen az régebbi, mint az épület) és 1982 óta vezeti a cukrászdát a saját nevén. A legfőbb specialitásaik a télen-nyáron elérhető bejgli, az óriási adag piték és a soklapos krémes, amit csak hétvégén készítenek, de ezért aztán tényleg verekedni (na jó, decensen könyökölni) is képesek a környékbeliek. A klasszikus recepteken nem hajlandók változtatni, és bár vannak mentes sütijeik is, ez csak annak köszönhető, hogy a törzsvendégeik közül többen abba a korba értek, amikor az orvos már eltiltotta őket a kedvenceiktől, de a cukrászdába járástól nem tudta eltiltani őket.

Az is biztosítékot jelent, hogy az ott dolgozók egytől egyig meghatóan büszkék az intézményre.”

Be kell vallanom, hogy már akkor zavarban voltam, amikor először tárcsáztam a cukrászda telefonszámát: a cég nevét ugyanis kötőjellel írják. Mint amikor mondjuk egy Zoltán Gábort kell megszólítani egy email-cím alapján…. De a tulajdonos tündéri személyisége hamar eloszlatta a zavaromat:

valóban a szerb eredetű Danica a keresztneve, ami Hajnalcsillagot jelent, bár a kollégái a második nevén, Marika néninek szólítják.

Szintén furcsa volt, hogy én, aki ahhoz vagyok szokva, hogy borászokkal, hatalmas tartályok és gépek között, erjesztőterekben téblábolva csacsogok, egy budakalászi címet kaptam, mert azt az egyetlen hetet sikerült kifognom, amikor a legendás, egész évben, a hét minden napján nyitva tartó cukrászdát be kellett zárni néhány napra, mert a teljes vízvezetékrendszerét cserélték éppen. Ez csak abból a szempontból fontos részlet, ahogy Danica reagált rá: ahelyett, hogy – teljesen jogosan – a nehézségeket sorolta volna, hogy mivel jár, ha egy cukrászüzem teljes padlózatát felbontják egy méter mélyen a csatornáig, ő hálát adott, hogy milyen embereket ismerhet meg, hogy végignézte, milyen pokoli munkát végeznek mennyire gyorsan és szervezetten, és sietett, hogy a pici üzemet a hétfő reggeli munkakezdéstől számítva vasárnap már újra kinyithassák. 

Danica valóban 14 évesen kezdett tanulóként Brüll Béla akkori cukrászdájában. A Vörösvári úti nagy házak helyén akkor még sokkal kisebbek álltak. A sínek egyik oldalán, a szuterénben volt a cukrászüzem: kézben, a villamossíneken hordák át a süteményekkel megrakott tálcákat a másik oldalra, a Körte utca sarkán álló cukrászdába. „Nehéz volt persze, de nagyon szerettem. Emlékszem, hogy mennyi krémes fogyott, hogy hányan álltak sorba az üzlet előtt: akkoriban rajtunk kívül volt a Veres, a Szolvik, Phőm, a Felszabadulás Mozi mellett a Vincze, a Kincses, meg a Balázs – és ennyi. Ma pedig minden sarkon cukrászda áll.
Édesapám kovácsmester volt, de egy betegség miatt hamar abba kellett hagynia a szakmáját, és nehéz helyzetbe kerültünk, ami akkoriban egyáltalán nem számított ritkaságnak. Hatan laktunk egy szobában, amikor anyámtól azt a tanácsot kaptam: „Fiam, olyan helyre menj dolgozni, ahol tudsz enni!” Így kerültem Brüll Béla bácsihoz tanulónak, ahová tizennégyen jelentkeztünk egyetlen helyre, és végül engem választottak. Azon kívül, hogy hamar megszerettem a szakmát, nagy megtiszteltetésnek éreztem, és nagyon meg akartam felelni. Ez a bizonyítási vágy később sem múlt el: valószínűleg ennek köszönhető a mai Koch-Danica.

A férjemmel 15 éves korunkban ismerkedtünk meg a vendéglátóipari iskolában: bár ő nem cukrász, mindent együtt építettünk, és mivel ő is a vendéglátásban dolgozik, megértette, hogy ez a szakma mivel jár.

Először egy szuterénlakásban laktunk, egy bútorraktár mellett, a Bécsi úton: ott született meg az első lányunk. 25 literes kannákban hordtuk haza a meleg vizet, és volt, hogy télen a szellőzőnyíláson át hullott a kádba a hó – mégis úgy szerettük, hogy a kislányom sokáig visszavágyott oda. Békásmegyeren a 10. emeleti lakásba született meg a második lányunk – akkor annak a lakásnak örültem úgy, mint semmi másnak. Végül, 30 éve fel tudtuk építeni ezt a házat…” – meséli Danica, én pedig ismét zavarba jövök, mert elcsuklik a hangja. Az otthonuk valóban gyönyörű, nagyszerű ízléssel berendezett, és nagyon illik Danicához, ám semmiféle hivalkodó luxust nem tudok felfedezni benne. „A mai napig, ahányszor hazajövök, elérzékenyülök, hogy hogyan érdemeltem ezt meg” – magyarázza Danica, pedig addigra már számomra is teljesen világos: rengeteg munkával.
„Napi 14-16 órát dolgoztunk, ami persze nagyon sok lemondással jár. Szombat-vasárnapi ebédekhez soha nem tudtunk leülni, a hajnali kelés magától értetődött, közben pedig össze kéne fogni a családot – ez nyilván nagyon nehéz és konfliktusokat is szül, pláne, ha egy nő dolgozik ennyit. Hiszen akkor is a munkán jár az esze, ha éppen nincs bent. Ez nyilván sokaknak ismerős helyzet, és szerencsére a férjem is ismeri ezt a szakmát, én pedig nagyon szeretem. És csak teljes erőbedobással tudom végezni: ha valamit csinálunk, akkor vagy csináljuk, vagy ne, de csinálgatni szerintem nem lehet.
Emlékszem, Brüll Béla bácsi fiai kivándoroltak Ausztráliába, és amikor a feleségével elutaztak hozzájuk, rám bízták az üzletet. Ezt akkora megtiszteltetésnek éreztem, hogy mindenáron meg akartam felelni az elismerésnek, mindent megtettem, hogy minél nagyobb bevételt hozzon az üzlet, amíg nincsenek itthon, repkedtem a büszkeségtől. Valószínűleg innen is fakadt, hogy amikor átadták az üzletet, engem választottak ki: nem örökségül kaptam, de rám hagyták. 1982-ben egymillió forint szinte felfoghatatlanul sok pénz volt, de volt egy barátunk, aki adott kölcsön – csak úgy szóra, mert ismert minket. Béla bácsi pedig részletfizetést engedett és még az autóját is átadta, hogy tudjuk vinni az üzletet. Pedig volt olyan cukrász, aki 1.400.000 forintot kínált érte.”  

Persze nem minden cukormázas a Koch-Danica és a cukrász szakma körül sem: az üzlet a mai napig egy nagyjából 30 négyzetméteres vendégtérből és egy összesen ötven négyzetméteres üzemből áll, ahol van egy fagylaltkonyha, egy sütőterület és egy raktár. Kilencen dolgoznak benne, ám mivel a cukrászda szabadnap nélkül van nyitva, nincsenek bent mindig mindannyian – valószínűleg el se férnének.

Danicán és a lányain kívül vannak olyan kollégáik, akik 10-15 éve dolgoznak velük, és mindig van egy tanuló is.

„Ebből a szempontból kevésbé rózsás ma a helyzet. Országos szakmai elnökként például sokszor vizsgáztattam az OKJ-s rendszerben tanult diákokat, és bizony előfordult, hogy egy-egy eredményhez nem voltam hajlandó adni a nevem. Mostanában is volt egy kislány nálunk, aki ügyes volt, kedves, szeretett dolgozni, de nem tudott számolni és mérni, nem tudta, mennyi 7 és fél meg 7 és fél – hát mit kezdjek vele? Sajnos nem kezdhetem elölről, az alsó tagozattól az alapokat. Nem beszélve az ún. hobbicukrászokról: ha kinyitom a közösségi oldalakat, látom, hogy heti 40 alkalmi tortát tett fel, a saját konyhájából… volt olyan jelentkezőm, aki ezt még el is mesélte, majd hozzátette, hogy milyen aranyos a három kutyája, akik még a lakásában élnek… Ez viszont egy komoly szakma, az üzemnek pedig nagyon szigorú előírásoknak kell megfelelnie!”

Bár a magyar vendéglátás és gasztronómia az utóbbi 20-25 évben nagyot fejlődött és nagy nyilvánosságot kapott, ez a cukrászatban egy kicsit lassabban indult be. Mára azonban felzárkózott: a cukrászok lassan ugyanakkora „rocksztárok”, mint a séfek. Ez köszönhető például az Év Fagylaltja versenynek, a Dobos József-díjnak vagy az Ország Tortája-kezdeményezésnek, amiből több is Danica nevéhez fűződik. „Az Év Fagylaltja verseny szervezéséből is számomra azok voltak a legemlékezetesebb pillanatok, amikor egy hozzá kapcsolódó gyerekrajz-pályázat nyerteseinek személyesen vittem el Hencidára több száz gombóc nyereményfagyit, vagy máskor kiderült, hogy a nyertes kerekesszékben ül, azért nem tudott eljönni a díjátadóra, így neki is hűtőládában vittem ki a nyereményét – az a hatalmas öröm, amit az arcukon láttam, sokkal többet adott, mint a szakmai elismerés. A Dobos-díj esetében pedig szakmabeliekkel látogattuk végig a jelentkező cukrászdákat, hogy hol és miként ápolják a hagyományt, mennyire tartják be az eredeti, autentikus recepteket, alapanyagokat – ez eredménytől függetlenül a szakma összetartásának segített sokat.”
„Persze mi sem vagyunk hibátlanok, de a 40 év alatt talán két olyan emberrel találkoztam, akivel nem sikerült dűlőre jutni.

Ha valamiben hibázunk, azt megpróbáljuk kijavítani, vagy kárpótolni valahogy a vendéget: ez nem pénz kérdése, hanem hozzáállásé.

Ha valamiben nincs igazam, akkor elismerem és nem ragaszkodom a magam álláspontjához körömszakadtáig, hanem megpróbálok mindig a vendég fejével gondolkodni. Így az én lelkiismeretem is tiszta, és ő is jó érzéssel távozik. Éppen ezért nem szeretem és nem is szoktam meghallgatni, ha valaki egy másik cukrászdát szid nekem: tudom, hogy másnap máshol valószínűleg rólunk mond ugyanilyeneket…
Ahol kilenc ember dolgozik, ott óhatatlanul előfordulnak hibák, sokszor pedig az alapanyagon is múlik. Hiába rendelünk heti két-háromszor alapanyagot, mert nagyon kicsi a raktár, így is előfordult, hogy avas diót kaptunk, ami csak a végeredmény kóstolásakor derült ki. Ilyenkor az egész tétel menthetetlen. Vagy sütés után derült ki, hogy a zabkeksz túl kemény lett – eladhatatlanul kemény, valószínűleg a liszt miatt, ám tele volt dióval, aszalt gyümölcsökkel, mindenféle finomsággal. Ledaráltuk, a lányom készített hozzá egy málnás-pisztáciás krémet, és olyan slágertorta lett belőle, hogy hónapok óta külön azért sütünk zabkekszet, hogy ledaráljuk!
Most azon gondolkozom, hogy hogyan ünnepeljük meg márciusban az üzlet születésnapját: valamit vissza szeretnék adni a vendégeknek abból a rengeteg szeretetből, amit tőlük kaptunk az évek során.” 

Az egész beszélgetésből végül ugyanaz a kép rajzolódott ki, mint a legelején, csak árnyaltabban: Koch Danica és a Koch-Danica sikere rengeteg munkából, bizalomból, feltétlen ember- és vendégszeretetből és még több munkából áll össze. Szívből kívánunk boldog 40. születésnapot Óbuda kedvenc cukrászdájának!

A több mint 100 juharlevelű platánt a Gázgyár tisztviselőinek épített lakóteleppel egyidőben, 1905-ben telepítették a sétány mindkét oldalára egymástól 10-13 méteres távolságra. A csemeték hamar megeredtek, és mára – az arra sétálók, kocogók, futók, kutyasétáltatók legnagyobb örömére – szemet gyönyörködtető zöld lombsátrat alkotnak. 

A közönséges vagy juharlevelű platán (Platanus acerifolia), 20-30 m magasra is megnövő, széles koronájú fa. A semmilyen más fafajjal össze nem téveszthető platánfa jellegzetessége a barna, vagy világos sárgászöld sima, esetleg göcsörtös kéreg, amiről gyakran különböző árnyalatú barna lemezdarabok potyognak le. A termős virágokból gömb alakú terméscsoportok fejlődnek, ezek egész télen a fán maradnak, csak tavasszal hullanak le, és szóródnak szét a szélben. Már a 17. század óta kedvelt díszfa, sorfa, hiszen jól tolerálja a városi levegőt, fagytűrése miatt elterjedési területén túl is megél.

Jól tűri a metszést, visszavágást. Lombkoronája sok fényt enged át. Kedveli a jó vízellátottságú talajt és a meleg fekvést.

Engedve erdész kíváncsiságomnak, néhány éve a fasor egyedeinek 1/3-át megmértem, elsősorban a mellmagassági (vagyis az 1,3 méter magasságban mért) átmérő érdekelt. Ez az érték 0,89-től 1,25 méterig változott, az átlag 1,04-es értékre jött ki. Ugyancsak megmértem az első ágörv magasságát, ami 2,5 és 4 méter között változott. Egy kis matek után kiszámítható a fatömeg, ami 2,2 és 5,1 m3 közötti értéket adott, vagyis kivágnánk a fákat, ilyen méretű rönköt kaphatnánk.

A fasor az 1980-ban végrehajtott koronakorrekció, visszavágás hatására jó egészségi állapotban van, a viharok jelentős kárt nem okoztak. Ezt a műveletet sokan csonkolásnak gondolják, de a további fejlődés, és az egészség megtartása érdekében elengedhetetlen kertészeti beavatkozás. A kiszáradt faegyedeket folyamatosan pótolták.

A keleti oldalon lévő fák az aszimmetrikus növekedés miatt a Duna felé dőlnek. Néhány fa a tövében már korhadt, ezért célszerű volna egy egészségügyi felmérés.

Nemrégiben a fizetős parkolási övezetet kiterjesztették erre a területre is, ennek megfelelően alig látni gépkocsikat parkolni errefelé. Az ott lakók autói saját garázsokban pihennek. Érdemes több évszakban is arra sétálni, mesélni a gyerekeknek, unokáknak a platánfáról, és gyönyörködni Óbuda-Békásmegyer egyik természeti szépségében! A fényképezőgépet ne hagyjuk otthon!

2017-ben lettél a Magvető Kiadó főszerkesztője. Mennyire volt küzdelmes az elmúlt öt év?

Az ember megpróbál felnőni egy ilyen feladathoz, állandóan tanulni. A könyvkiadásban is egyre több nő kerül látható pozícióba, de igazából ez már évtizedek óta egy nőies szakma, mint a legtöbb kiszolgáló szakma, csak a nők eddig a háttérben maradtak. Szüntelen tanulási folyamatban vagyok, a rendszer egészét szeretném átlátni a háttérben húzódó gazdasági és kereskedelmi környezettel együtt, miközben ez a környezet folyamatosan változik.

A Magvető nagy múltú kiadó jelentős szerzőgárdával. Úgy kell folyamatosan változni, hogy közben az állandóságot is képviseljük.

Mindeközben folyamatos a verseny a fiatal szerzőkért, a fiatalok felfedezéséért, figyelni kell azt is, hogy a trendek hogyan változnak. Például mikor érdemes elindítani egy sorozatot, mikor nem. Fontos az is, hogy a döntések nálunk, a Magvetőben mindig közös szerkesztőségi gondolkodás eredményeképp születnek.

Hogy kerülhet valaki a Magvető szerzői gárdájába?

Bizonyos szempontból egyre könnyebben, és éppen ezért egyre nehezebben. 10-15 évvel ezelőtt még kevésbé könnyen lehetett első könyvvel megjelenni a Magvetőnél, vagy bármely más nagyobb kiadónál, de közben megváltozott az irodalmi szocializáció intézményrendszere. Például megszűntek a József Attila Kör JAK-füzetei. A hagyományos szocializációs lépcsők különböző okok miatt megszűntek.  A pályakezdők is egyre türelmetlenebbek, hamarabb akarnak megjelentetni könyveket, ráadásul nemcsak a pályakezdők szeretnének bekerülni egy-egy nagyobb kiadóhoz, hanem a kiadók között is elkezdődött a verseny, hogy ki szerzi meg a lehető leghamarabb a legtehetségesebb pályakezdőt. Abból a szempontból könnyebb, hogy semmi mást nem kell tenni, mint írni egy minden vitán felül álló kéziratot, és azt el kell küldeni. Ilyen az én praxisomban is volt, semmit nem tudtam még az illetőről, nem olvastam még folyóiratban sem, és küldött egy olyan regénykéziratot, ami az első mondatnál világossá tette, hogy jó lesz, és a többi mondat is jó volt. Ő Fehér Boldizsár, és a regénye később meg is kapta a Margó-díjat. De gyakoribb, hogy mivel a szerkesztők állandóan figyelik a folyóiratokat, ott figyelnek fel egy izgalmas hangra.

Nagyságrendileg mennyi kéziratot kaptok?

Többet, mint amennyit lelkiismeretesen át tudunk nézni. A nagy számok miatt azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy valamit nem fogunk észrevenni.  Évente körülbelül 70-80 új címünk van, és a Magvetőben öten vagyunk szerkesztők. Mi még mindig műhelyéként tudunk dolgozni, de ennek a műhelyi működésnek a határán vagyunk, és törekszünk is arra, hogy ez megmaradjon.

Mit gondolsz arról, hogy egyre többen kis kiadónál, saját pénzből jelentetik meg az első regényüket. Szerinted van értelme?

Nyugat-Európában a self-publishingnek inkább van kultúrája, ott az egésznek jobb az akusztikája. Nálunk még mindig az a helyzet, és nem is véletlenül, hogy egy kiadónál megjelenni minőségi garancia. Kereskedelmi szempontból is jobb helyzetből indul egy kiadónál megjelent könyv, és a kritikai keringésbe is könnyebben bejut.

Vannak számomra olyan rokonszenvesebb megnyilvánulásai is a self-publisingnek, amikor transzparens az, hogy mit ad az ember, szöveget, pénzt, anyagi hozzájárulást, és ezért cserébe mit kap.

Nagyon sok könyv jelenik meg, kisebb példányszámban. Mégis, a Magvetőnek van egy állandó olvasótábora, amelyik a kiadó könyveit keresi. Mennyire tudjátok bővíteni ezt a kört

A szépirodalom egyszerre legitimációs és túltermelési válságban van. Egyre több cím jelenik meg egyre kevesebb példányszámban, egyre nagyobb a kínálat, de ez egyre kevesebbekhez ér el, a szépirodalom társadalmi legitimációja nem magától értetődő. Viszont mégiscsak van egy olyan fix réteg, ami nem mond le erről. Magyarországon is azt lehet látni, hogy a könyvpiac egyik húzóágazata a gyerekirodalom. A gyerekkönyveken spórolunk utoljára. Olvasásszociológiailag az az érdekes, hogy mikor veszítjük el az olvasókat. Azt látom, hogy sokkal több gyerek van, akiben ott van a potenciális olvasó, és a kihívás az, hogy ezt fiatal olvasóként meg tudják-e őrizni. Mi kiadóként nagyon sok mindent csinálhatunk, de azért az az igazság, hogy elsősorban az a feladatunk, hogy könyveket adjunk ki. Ez egy nagyon banális megállapítás, de hosszú időbe telt, mire rájöttem, hogy ennek mi az igazi súlya. Az, hogy nem más a munkánk. Ez azért nem magától értetődő, mert megváltozott az egész társadalmi közeg a kiadón kívül. A kiadónak egy csomó plusz feladatot is el kell látnia, át kell vállalnia. Az elmúlt években a kulturális sajtó meggyengült, a fórumai megfogyatkoztak, egy idő után részben át kellett venni a kulturális tartalomszolgáltatást. De nagyon fontos mindig észben tartanunk, hogy ez csak eszköz és nem cél.

Mi volt az utolsó katartikus olvasmányélményed?

Egy ausztrál könyvet, Charlotte Wood Hétvége című regényét olvasom, ami három idős barátnő története, a női öregedéssel kapcsolatos, nagyon fanyar humorú számvetés. Izgalmas, hogy egy szomorú témáról hogy tud ilyen könnyedén beszélni az író.

Szerzőként és szerkesztőként hogy látod a női írók helyzetét? Sokkoló megfigyelésem volt, ahogy végignéztem a könyvespolcomon, hogy az elmúlt hónapokban szinte csak férfi szerzőktől olvastam könyveket.

A női írók ellentmondásos helyzetét irodalomtörténeti távlatból érdemes igazán megfigyelni. Menyhért Anna írt erről egy nagyon izgalmas könyvet, aki azt mondja, ha megnézzük, hogy egy-egy irodalomtörténeti korban mennyien írnak nők és férfiak, akkor azt látjuk, hogy bár persze mindenféle társadalmi okok miatt a férfiak többen vannak/voltak, de nem annyival többen, mint ahogy emlékszünk rájuk. Inkább az a helyzet, hogy minden időszakban van valamennyi női szerző, csak elfelejtjük őket. Ez egy sokkal kellemetlenebb belátás. Nem olyan egyszerű a helyzet. Lehet, hogy manapság sokkal több nő ír, mint a közelmúltban, de a kérdés az, hogy fogunk-e rájuk emlékezni 30-40 év múlva. Ugyanis a tizenkilencedik században és a huszadik század első felében is volt egy csomó nő Kaffka Margiton kívül, akik egész egyszerűen kihullottak az emlékezetünkből. Az angolszász világban erőteljesebb az átrendeződés, de nekik van egy nagyon erős hagyományuk is, amire támaszkodni lehet.
Ez a probléma egy méhkas. Ismerek olyan szerzőket, akik azt gondolják, hogy nincs itt semmi látnivaló, és sértőnek találják, hogy ha írónőnek vagy költőnőnek nevezik őket, mert az irodalomnak nincs neme, és mindenféleképpen csak a minőség számít. Ismerek olyan szerzőket is, akik azt gondolják, hogy igenis kell egy közös mozgalmi fellépés ahhoz, hogy átrendeződjenek a dolgok. Én erről a kérdésről sokat gondolkoztam, és fogalmam sincs, mi az álláspontom.

A Körkép antológiába minden évben a legjobb novellákat válogatjuk be a folyóiratokból, ilyenkor például a válogatás közben szoktam alkalmazni a kvótarendszert. Szerintem a kvóta egy hatékony eszköz, és nem tartom egy ördögtől való, vagy minőségtől távoli szempontnak.

A kvóta nem a múltnak szól, nem is a jelennek, hanem a jövőnek, azaz prevenció erre figyelni. Az üvegplafon nem kiadói szinten választja el a férfiakat és a nőket egymástól. A pályakezdőknél sokkal kiegyenlítettebbek a nemi arányok. Aztán ha több könyve van egy szerzőnek, úgy látjuk, hogy könnyebben marad a pályán, az, aki férfi, és ha megnézzük, ki az, akit már díjakkal is elismertek, ott teljes mértékben átbillen a férfiak javára a mérleg, ott már nincs ez a kiegyenlítettség. Ezeknek inkább irodalomszociológiai okai vannak. Egy kiadó eszközei korlátozottak ilyen szempontból: ahol valóban ki lehetne egyensúlyozni a dolgokat, az a rendszer elején van: elég bátornak érzi-e magát egy nő ahhoz, hogy az írással fejezze ki magát, mennyi bátorítást, figyelmet, visszacsatolást tud kapni. A díjaknál is lehet erre figyelni, vagy az irodalom rendszerének más szektoraiban. Mondok egy példát: a Magvetőnek van egy Klasszikusok sorozata, amiben József Attila, Radnóti Miklós, Pilinszky János válogatott verseit adjuk ki, ez egy folyamatos törekvés arra, hogy a nagy klasszikusok állandóan hozzáférhetőek legyenek. Egy ilyen vállalkozásnál hiába vagyunk feministák, hiába tennénk bele nőket, mert ez arról szól, hogy az irodalmi klasszikusokat tegyük elérhetővé, attól, hogy mi beletennénk a klasszikusok sorozatba egy nőt, attól nem lenne irodalmi klasszikus. Viszont olyan friss válogatásokban tudunk alakítani, mint a Körkép vagy a Szép versek, ahol törekszünk minél több női szerző beválogatására, és bár az arány nem fele-fele, de harminc százalékot el szoktunk érni a női szerzőkkel. Arra is figyelünk, hogy a könyvheti kínálatban ne csak férfiak jelenjenek meg. De ezek a szempontok mindig kiegészítők, nem lehetnek kizárólagosak.

Nincs szerepkonfliktusod amiatt, hogy szerző és szerkesztő is vagy?

Igazából nem a szerkesztői vagy szerzői munka között van szerepkonfliktus, hanem a szerzői szerepen belül – erre jöttem rá az elmúlt években. Szerkesztőnek lenni világos munka, azt a társadalom meg a saját szempontjaim szerint is  sokkal jobban el tudom magyarázni, hogy mit jelent szerkeszteni. Az a polgári időbe jobban beilleszthető feladat. Bizonyos szempontból minden szerzőnek kell tudni szerkesztenie is saját magát, de nem véletlen, hogy nem lehet a szerző és a szerkesztő ugyanaz a személy. Sokszor a szerkesztés nem is szaktudást igényel, hanem csak annyit, hogy te legyél az a külső szem, ami meglát valamit, amikor a szerző már nem lát rá arra, amit csinál.

Szerzőnek lenni egy nagyon zavarba ejtő, meg merném kockáztatni, kicsit szégyenteljes állapot, ami önmagában nagyon nehéz, teljesen függetlenül attól, hogy egyébként mi az ember foglalkozása.

Ezt kifejtenéd kicsit bővebben?

Kilenc éves a fiam, akivel két évet töltöttem otthon GyES-en. Makón nőttem fel és Szegeden voltam egyetemista. Amikor megismertem a későbbi férjemet, rögtön Óbudára költöztem, hiszen ő tősgyökeres óbudai. Igazából a környékhez való kapcsolatom pont a GyES-en töltött két év alatt erősödött meg. Mára nekem is ez lett az otthonos közegem. Sokan számolnak be arról, hogy van egy GyES betegség, amikor úgy érzed, hogy el vagy zárva a világtól, én erre is készültem, aztán egészen mást tapasztaltam. Az óvodai játszótereken összebarátkoztunk nagyon sok családdal, rengeteget segítettünk egymásnak, sok időt töltöttünk együtt. Az a közösség hozott minket össze, hogy egyforma idős gyermekeink voltak, és otthon voltunk, nem dolgoztunk. Addig mindig bölcsészek között, bölcsész munkát végeztem, itt viszont belekerültem egy olyan közegbe, amelyikben nem ez volt az uralkodó, egész más közösségteremtő erő volt. Kinyílt a világ, ahogy elkezdtem más típusú emberekkel is beszélgetni. Nagyon tanulságos volt ez az időszak munka szempontból is, mert rájöttem, hogy egy csomó olyan dologra is rá lehet kérdezni, amire egyébként nem szoktunk. Például egy ilyen játszótéri helyzetben nagyon könnyű elmondani, hogy te szerkesztőként dolgozol egy kiadóban, az egy elmondható mondat.

Az, hogy verseket írsz, az nem egy elmondható mondat. Nem ezzel mutatkozik be az ember a homokozó szélén, és nem is éreztem erre késztetést.

De egy idő után lebuktam, és az egyik anyuka megkérdezte tőlem, hogy én ezt miért csinálom. Nagyon kemény pillanat volt, mert egy könyvbemutató beszélgetésen ezt soha nem kérdezzük meg. Mert nem illik, meg úgyis tudjuk a választ, és én nagyon hálás vagyok ennek a helyzetnek, hogy nekem lett szegezve ez a kérdés, mert ez az a kérdés, amit mindenkinek fel kell magának egyszer tennie.

Mit válaszoltál?

Nagyon sokat gondolkoztam, végül azt válaszoltam, hogy azért, hogy könnyebb legyen, és ezt körülbelül így is gondolom. Azt gondolom, hogy az írás, meg a versírás kiterjesztett kommunikáció. Teljesen hétköznapi tapasztalat, hogy egész egyszerűen nem tudunk egymással beszélgetni. Nem tudunk egymással megvitatni dolgokat, mert nem alkalmas rá a nyelv, félreértjük egymást, pontatlanul fogalmazunk. A vers, az írás, az olvasás, az egy nagyon koncentrált kommunikáció, amikor nem lehet félrebeszélni. Ebből a szempontból érdekel engem íróként is és olvasóként is. Nyilván ez az egész motorja annak, hogy én miért gondolom fontosnak, vagy mi miért gondoljuk fontosnak, akik könyveket készítünk, a kiadói munkát. Az előbb te is rákérdeztél, hogy hogyan kell a könyveket népszerűsíteni, és ilyenkor mindig van bennem egy kétszívűség, hogy de hát miért is kell nekem egy másik nyelvre és más kommunikációs formára lefordítani ezt. Hiszen én azért vagyok a könyvek között, mert azt gondolom, hogy ez a fajta kommunikáció felcserélhetetlen, vagy ez mással pótolhatatlan, sokkal intenzívebb megszólalási mód, hogy magunkról, a világról, a kapcsolatainkról valamit elmondjunk.

Ahogy Karinthy írja az Előszó című versében, hogy „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”. Ez az a motor, ami az egészet mozgatja.

Lehet, hogy ezért is fordultál a versek felé a prózák világából, mert ez még közvetlenebb kommunikáció?

Egyrészt valószínűleg az az oka, amit az elején kérdeztél a szerkesztésről. Az ember szerkesztőként megtanul nagyon sokat húzni, ez az egyik legfőbb eszköze, és egy idő után az ember annyit húz magának a saját szövegeiből, hogy vers terjedelmű dolgok maradnak. Szerintem más élethelyzet és munkabeosztás kell a vershez, mint a prózához, az én jelenlegi élethelyzetem és időbeosztásom alkalmasabbá tesz a versírásra.

A legújabb kötetedben több közéleti témát feszegető vers is van, ami a korábbiakban nem volt ennyire jellemző a költészetedre.

Szerintem az is megváltozott, hogy mit tartunk az életünkben közéleti témának. Tíz éve a Magvetőnél megjelentettünk egy könyvet, aminek az volt a címe, hogy Édes hazám, közéleti versek antológiája volt, Bárány Tibor válogatta. Nagyon érdekes visszanézni 10 év után ezt az akkor érvényes válogatást, mert az a helyzet, hogy szerintem most egész más versek is bekerülnének. Ma a női hétköznapi témák is társadalmi közéleti témának vannak gondolva, nem függetlenül a társadalmi nemekkel kapcsolatos vitáktól vagy a láthatatlan munka rehabilitációjától. Egész egyszerűen arra gondolok, hogy az otthonülő nő tíz éve egy hétköznapi téma volt, ma már társadalmi téma lett. Igazából ezeknek a kategóriáknak is változik a halmaza. Ezért nem érzem azt feltétlenül, hogy én egy közéleti szerző lennék, az ember mindig arról ír, amiről van hétköznapi tapasztalata, de hogy ez mennyire látszik a társadalom számára, az folyamatosan változik. Most éppen látszik.

Amikor az Anna visszafordult olvastam, úgy éreztem, hogy egy általad létrehozott erős női kör része vagyok. Szerinted is léteznek ezek a körök?

Jó lenne, hogyha így lenne. Nagyon jó tendenciának tartom, hogy egyre több önismereti irodalomterápiás csoport van mostanában, akik kortárs verseket olvasnak. Nagyon izgalmasnak tartom ezt. Időnként kapok leveleket, hogy engedélyt kérnek, hogy a verseimet használhassák ezekben a csoportokban, amin mindig meglepődöm, mert szerintem erre nem kell engedélyt kérni, ez nem az a jogi helyzet. De örülök neki, mert ezáltal tudom, hogy használva van az a vers, és ezt sokkal fontosabbnak tartom, mintha bármilyen kritika születik róla valamilyen újságban. Ezek szerintem nagyon jó irányok.

Min dolgozol most?

Verseken folyamatosan, körülbelül már egy új kötet anyaga összeállt. Azon gondolkozom, dolgozom egy ideje, hogy ezeket a verseket hogyan lehetne úgy kötetté rendezni, hogy a kötet egy hozzáadott érték legyen. Arra törekszem, hogy egy verseskönyv ne csak egymás utáni versek sora legyen, plusz kellően más is legyen, mint amiket eddig csináltam. A pakolgatások fázisában vagyok.

Egykék

Sokasodtunk, de elfogytunk közben,
előttünk egyetlen út maradt.
Egyetlen ösvényt világított meg
lábunk előtt a pirkadat.

Egyetlen utat, mögöttünk kettő,
mindegyik út mögött még kettő,
mögöttünk több száz, belénk torkollott,
nem volt ez könnyű, se rettentő.

Testvéreink a saját anyáink,
hozzájuk mérjük saját hibáink,
és végül majd, ha a nap letel,
rólunk is lehull a nagy lepel.

Lelepleződünk, hogy egyedül voltunk,
pedig nem voltunk magányosak.
Sokasodtunk, de elfogytunk közben,
homokká zúztuk az átkokat.

Képek

Mi van, ha mégis kiderül,
hogy a képeknek volt igazuk.
Hogy a félelmünk hiába volt közös,
mégis elválasztott minket.
Hogy a küzdelem, amivel javulni akartunk,
nem volt telesen hiábavaló.
Mi van, ha mégis kiderül,
hogy a mosolyunk őszinte volt.

Mert eltartott kezekkel indultunk útnak,
hogy távol tartsuk a sötétséget,
hogy a testünkkel verjük vissza a fényt,
hogy a testünkkel vessünk árnyat –
mi van, ha mégis kiderül,
a képek tudták a választ.
A soha el nem készült képek,
a tőlünk függetlenül létezők.

A kutyám három hete lebénult. Kint találtunk rá az utcán, amikor egyik este hazaértünk egy vendégségből. Billegve, bicegve jött vissza a kertbe, másnap csak a mellső lábát tudta mozgatni, aztán pár nappal később már azt sem. Rohantunk vele a helyi orvoshoz, aztán be az Állatorvosi Egyetemre, volt röntgen, CT, vérvétel, nem találtak semmit, de a kutya nem tudott lábra állni. Kézben vittem be a vizsgálatokra, bekéredzkedtem az egyetemi parkolóba is, és olyan esdekelve néztem a portásra, mintha csecsemővel lennék. Szőrös, fekete pamacs ez a kisbaba, nem gondoltam volna, hogy közel az ötvenhez lesz egy negyedik gyerekem is.

Aztán jött otthon a többi, pelenkázás, masszírozás naponta legalább háromszor, forgatás, hogy ne alakuljon ki felfekvés, majd újabb fordulatként egy hét ápolás után megérkezett a hólyaghurut, véres pisi, a kutya nem akar inni, pisilni meg nem tud. Cumisüveg helyett fecskendőből itatom naponta ötször-hatszor, rohanok ismét kétnaponta az orvoshoz, hogy bódításban megpisiltessék. 

Sosem voltam az a típus, aki elolvad egy kiskutya látványától, még gyerektől is csak most, hogy már az enyéim nagyok lettek, és kezdem elfelejteni azt a sok év keserves küzdelmet a saját időmért.

Most viszont nincs más választás, itt van, csak rám, ránk számíthat, és megérdemli a gondoskodást, hűségesen vigyázza az életünket tizenegy éve. Babaillat nélkül is ápolni kell ezt a fekete, göndör, szőrös kis testet, aki egész nap csak hever a párnáján. A szemében mély szomorúság ül, ha beszélek hozzá. Azon tűnődöm, vajon mi zajlik benne, ahogy telnek a semmivel a napjai. Vajon elképzeli-e, egyszer még megugatja a szomszédot a kerítésnél, reménykedik-e még valamiben, vagy már itt hagyna mindent? Tud egyáltalán remélni? 

Az orvosok azért bíztatnak, a kutya lábra fog állni, talán megmérgezték, amíg kint volt az utcán, de igazából nem tudják a betegség okát. Csak tornáztatni, etetni, itatni, kell, naponta többször is, hordani ki a kertbe, kézben, ha a szükségét akarja intézni. Mert ebben különbözik a csecsemőtől, hiába nem jár, hiába nem tud beszélni, szemérmes, akárcsak egy felnőtt. Nem akarja előttünk csinálni, nem akar a lakás közepére piszkítani, addig ugat, vonít, amíg ki nem visszük. 

Visszük is, nemcsak oda, hanem most már fizioterápiára is, mert anélkül elsorvadnak az izmok a bénulástól, az állandó fekvéstől, hogy csak hason kúszva tud néhány centit mozdulni. 

És szerencsénk van, mert hiába lakunk vidéken, van itt helyben, aki ezt csinálja, az orvos adja meg a számát, kedves, meleg hang szól bele a telefonba, amikor hívom. Igen, már beszélt a kutyusról a doktor úrral, nagyon tele van a következő hetekre, de azért megoldja, és már ad is egy időpontot másnapra. Majd rögtön jelzi, hosszú folyamat lesz, akár hetekig is eltart, mire a kutya lábra tud állni. 

Megyünk is másnap, fehér kavicsok ropognak a lábunk alatt az udvaron. Az orvosi rendelő mögötti hátsó kertben romos ház áll, ide kopogunk be, ölemben a piros törölközőbe bugyolált fekete, szőrös kis csomaggal. 

Terebélyes nő nyit ajtót. A tornateremben hideg van, a padlón vastag szőnyeg, rajta laticel, a sarokban kék, zöld, sárga labdák különféle méretben. A nő fürgén leül a földre terpeszülésben, kéri, hogy tegyem elé a kutyát. Gyengéden simogatni kezdi, vastag ujjai puha párnák, végigzongorázik minden egyes porcikáján, közben hol hozzám, hol az állathoz beszél. 

– Ez a kutya még járni fog. Elég jó állapotban vannak az ízületek, az izmok – nyugtat engem, aztán duruzsolja ismét a kutya nevét, és odateszi a kezét az orrához. 

– Nekem is van egy, ő porckorongsérvtől bénult le, de mégis meggyógyult – fordul ismét hozzám, miközben átmozgat, végignéz minden egyes porcikát. 

Csak akkor komorodik el, amikor pittyen a telefonja, valaki nagyon akarhat tőle valamit, mert több üzenete is jön a kezelés alatt. De nem nézi meg, ki keresi, az arcára újra mosolyt erőltet, és elmondja az otthoni tornát. Közben arról is mesél, mennyi mindent csinál a főállásán kívül. A fizioterápia is csak hobbi a sok más munka mellett. 

Lenyűgöz az energiája, a hangjából áradó melegség, az alapossága. A kezelés végén még arra is megkér, hogy küldjem el neki e-mail-en a kutyáról készült CT-t. 

Felírnám a nevét, de amikor kimondja, nem értek belőle semmit. Nem lepődik meg, fürgén felpattan a földről, és egy polchoz lép, a kezembe nyom egy névjegykártyát. 

– Szláv név? – kérdezem, ahogy próbálom kibetűzni. 

– Olyasmi – mondja, és ismét elkomorodik. – Ukrán. 

Az én arcomról is lefagy a mosoly, de fogalmam sincs mit mondhatnék. Eszembe jut egy ismerősöm Facebook-posztja, aki néhány pontban megfogalmazta, mit ne kérdezzünk a háborúban érintettektől. A konkrétumokra nem, csak arra emlékszem, hogy egy csomó olyan dolog is lehet bántó, amit egyáltalán nem annak szánunk. 

Állok vele szemben némán. Ő gyorsan megnézi az üzeneteit, újabb és újabb értesítéseket kap, az arca tele van aggodalommal. Aztán elintézzük még a szükséges dolgokat, de már ott lebeg a fejünk felett valami más is, ami hirtelen rátelepedett erre a pici, lerobbant házra az udvar végén, ebben a szürke, isten háta mögötti városban, ahol soha nem történik semmi. És persze nem történhet most sem, hiszen ha becsukom az internetet, kikapcsolom a tévét, a rádiót, akkor nincs ez az egész. A szétlőtt házak, a kétségbeesett nők, a zokogó gyerekek csak a képernyőn léteznek.

Most mégis itt van, pofátlanul besurrant ebbe a jelentéktelen hátsó udvarba. 

Összeszorul a torkom, ahogy veszem a kabátom, aztán az ölembe kapom a kutyát is. 

– Viszünk mi is, amit tudunk – mondom, és előveszem a táskámból a papírt, amire felírtam, mit fogunk a helyi gyűjtésre adni. – Mit tehetnénk még? 

Lesüti a szemét, majd megsimogatja a kutyát, hosszan, gyengéden cirógatja. 

Mesélj kérlek a kezdetekről, milyen iskolákba jártál, hol tanultál rajzolni, és mikor dőlt el, hogy képzőművész  leszel?

Máramarosszigeten születtem, Orosházán nőttem fel, és már kicsi gyerekként is vonzottak a színek, a festés, otthon szerettem nézegetni a művészeti albumokat, miközben azt gondoltam, hogy milyen jó lehet festőnek lenni, hiszen ők egész életüket az alkotásnak szentelhetik. Jó emlékek fűznek az általános iskolai és a gimnáziumi rajztanáraimhoz, de a pályaválasztás tekintetében még nem mertem teljes mellszélességgel felvállalni a képzőművészeti utat a bizonytalansága miatt. Azóta persze tudom, hogy biztonság tulajdonképpen nem létezik, de ehhez végig kellett járni az eddigieket.

Először az ELTE-n művészettörténetet, majd japanológiát tanultam, az itt tanult elméleti alapok nagyban gazdagítják a festészetemet.

Az egyetem  alatt már eljártam művészeti iskolákba, először a Ferenczy István Vizuális Műhelybe, majd a NaN-art Rajztanoda és Grafikai Műhelybe, ahol Nagy Gábornál tanulhattam festészeti technikákat, és kaptam sok szemléletbeli tudást, közben pedig alkalmazott grafikát és illusztrációkészítést is tanultam.

A japanológiát végül doktori képzésig vittem, doktori témaként a modern kori japán művészettel, a Meidzsi-kori fametszetekkel kezdtem el foglalkozni. Ezzel párhuzamosan egy saját tanulási utat is kijelöltem az alkotói praxishoz, amelynek során elkezdtem alaposan mindennek utánanézni, célzottabban kiállításokra járni, és felkészülni erre a pályára.

Hogy jött Japán? Mennyi időt töltöttél ott, és milyen hatással volt a művészetedre?

A japán írásrendszer és a kalligráfia kezdett el vonzani, úgy is mondhatjuk, hogy először kalandvágyból iratkoztam be a japán szakra, ami aztán sokkal többet adott, mint először gondoltam. 

Sok időt voltam Japánban, egy-egy tanévet töltöttem először Tokióban, majd Oszakában, és részt vettem több nyári továbbképzésen is. Ezek mind tanulmányutak voltak, a legnagyobb hatású a legutolsó egy éves út volt, amikor japán művészetet kutattam szerte Japánban, rengeteg múzeumban és kiállításon jártam, világlátást formáló élmény volt.

Persze a művészetemre is nagy hatást gyakorolt a japán esztétika, és kicsit tágabb értelemben a japánok vizualitása és művészethez való viszonya. 

Formai szempontból talán szembeötlő a képeimen megjelenő síkszerűség, aszimmetria, a körvonalak, valamint az aranyfólia használata is innen eredeztethető, de használok, parafrazeálok japán motívumokat és számomra meghatározó japán modern alkotásokat is.

Ennél még fontosabb a zen buddhizmus, és az az alapgondolat, hogy alkotás közben nem elsősorban a természetet akarjuk visszaadni, hanem  azt a belső energiát, ami mindennel egy, azt a lassú felismerést, hogy a művészeti médium egy eszköz, hogy a tudattal lehessen foglalkozni. Így talán a létrejövő alkotásoknak is lehet olyan belső energiájuk, amely magasabb szintre emelik a nézőjüket. Megfordítva pedig szintén nagy hatású zen gondolat, hogy minden cselekedet és az élet minden pillanata lehet művészet. 

A témáid között nagy jelentőséggel bírnak a nők, az őket körülvevő szimbolikus tárgyak, sztereotípiák, társadalmi szerepvállalásuk. Mesélnél arról, miért tartod fontosnak ezeket a témákat megjeleníteni?

Úgy gondolom, hogy azzal kell foglalkozni, ami indulatot vált ki belőlem, és sokáig erős indulatok voltak bennem a nőknek az élet sok területén jelentkező rendszerszintű beszorítottságával kapcsolatban.

Ilyen értelemben feminsta alkotónak is lehet nevezni engem, úgy tartom, mindenki feminista, aki egyetért azzal a gondolattal, hogy a nőket ugyanazok a jogok illetik meg, mint a férfiakat.

A festészetemben ez úgy jelentkezik, hogy női karaktereket használok, a munkáimban bizonyos kérdések női szempontú, feminista olvasatát adom amellett, hogy a képeimnek univerzális értelme is van. Fontos témáim voltak az évek során a sisterhood, azaz a női testvériesség, a nőket érintő szépségmítoszok és más sajátos női tapasztalások.

Szándékom szerint a munkáimban van egy állásfoglalás, ami hol erősebben, hol kevésbé erősen jelenik meg, de nem szeretném, ha a túlzott definiálás elvenné az élményt, hogy mindenki magának fejtse meg a képek különböző rétegeit.

Mesélnél a címlap festményről?

A kép  címe Happiness is a decision/ A boldogság döntés, 2018-as vegyes technikájú alkotás.

Gyakran tematizálom a boldogság- és szabadságkeresést, a saját életemben és a képeimben is azt kutatom, hogy milyen módon lehet megélni a  félelmek és elvárások nélküli legnagyobb szabadságot nőként ebben a társadalomban, a mai korban, vagy egyszerűen csak emberként.

Mint a legtöbb képemen, homogén, síkszerű háttérben tűnnek fel az alakok,  a konkrét, hétköznapi és olykor nagyon személyes jelenetek így időtlen térbe kerülnek, egyre inkább úgy érzem, hogy épp ezek a felületek adják a kép lényegét: a nem látható valóság, a dolgok mögötti állandóság leképezését a múlékony hétköznapi jelenségekkel szemben. A felhasznált fotó egy régi, talált kép, ezek felhasználása szintén nagyon jellemző az alkotói folyamatomra, amik a képeken mindig memento moriként is működnek.

Ez az alkotás a keresésem egyik fontos állomásának fizikai lenyomata, amit először A létezés könnyűsége című kiállításomon állítottam ki a Barabás Villa Galériában.

A kiállítás kapcsán megkeresett a BÁV Aukciósház, és a legnagyobb meglepetésemre nemcsak bekerült az éves decemberi kortárs árverésre, de kimagasló eredményt is ért el, amit több más aukciós szereplés követett.

Mesélnél a főbb kiállításaidról, a Godot Galériával való kapcsolatodról?

A legutolsó japán utamról visszatérve sok hirtelen változás történt az életemben, amik hatására eldöntöttem, hogy itt az ideje hivatásként is a képzőművészettel foglalkozni. Ezzel egyidőben pedig elkezdtek olyan visszajelzések érkezni, hogy lehet helyem itt. 

2016-ban nyílt az első önálló kiállításom Girls just wanna have fun címmel a Barabás Villa Galériában, a felkérésért máig nagyon hálás vagyok a galéria vezetőinek. Ebben az évben kaptam először meghívást a Miszla Art művésztelepre, Tiry Péterrel és az egész társasággal való találkozás nagyot formált rajtam, ide sokadik éve nagy örömmel járok az azóta szintén biztos pontnak számító mezőszemerei Godot művésztelep mellett . Szintén ebben az évben vettem részt először a Godot Galéria első művészeti vásárán, ahol különdíjas lettem, amivel a következő évben nyíló Aranyélet című önálló kiállítás jött. A következő évben újra lehetőséget kaptam a már említett A létezés könnyűsége című tárlat megrendezésére a Barabás Villa Galériában. 2018-ban megkaptam a Godot Young Generation Art Fair fődíját, ezzel pedig 2020-ban megrendezhettem a Godot Galériában a Do you have a choice? című negyedik önálló kiállításomat. 

2018 óta a Godot Labor művészkollektívájának a tagja vagyok, ami egy kiemekedően inspiráló közösség, második éve nyílik például évente a Kollabor című közös nagy kiállításunk a GICA / Godot Labor izgalmas tereiben.

Min dolgozol most? 

Idén áprilisban önálló kiállításom lesz a Godot Laborban, szeretnék egy teljesen úgy anyagot bemutatni, így most ezen dolgozom. A női szempont és a szabadság megéléseinek szintjei foglalkoztatnak folyamatosan, nagyon érdekel ezen belül még a kortárs spiritualitás, és hogy milyen összefüggések tárhatóak fel nők előretörésével az élet számos területén, amivel együtt sok, sztereotipuksan nőinek tartott minőség is magasabb rangot kapott. Szeretnék az olaj és hímzett képek mellett hangsúlyosabban más technikájú munkákat is bemutatni, nagyon izgalmas textillel, műgyantával, ipari anyagokkal dolgozni.

Hogyan lesz valaki színésznőként egyszer csak természetvédő aktivista?

Régi vágyam volt, de az is egyértelmű, hogy a pandémia miatt jött el éppen most az ideje. Többször voltam evezni a Tiszán, és csak néztem, ahogy szigetekben hullámzik a folyón a műanyaghulladék – engem ez teljesen kikészített. Ott minden évben szerveznek PET palack gyűjtő akciót, amiben már jó ideje szerettem volna részt venni, de mindig előadásom vagy próbám volt, így nem jött össze. Amikor a pandémia elkezdődött, néhány kolléganőmmel együtt csatlakoztunk egy nemzetközi kezdeményezéshez, aminek az volt a szlogenje, hogy ne térjünk vissza a „normálishoz”, próbáljunk meg következtetéseket levonni abból, ami történt.

Összehoztunk egy csoportot – felhasználva az ismertségünket, végülis színésznőkről van szó – azzal a céllal, hogy a csoporttal elmegyünk kirándulni, beszélgetünk a természetvédelemről, az ott élő állatokról.

És itt jön képbe a Greenpeace? 

Tulajdonképpen igen, de valójában a fecskékkel kezdődött az egész. Vidéken járva azt láttam, hogy az egyik helyen felújították a régi kultúrházat, és az eresz alól az összes fecskefészket leverték, a madarak pedig örökre eltűntek. Elkezdtünk hát szervezni a kolléganőimmel egy kirándulást, aminek a témája a veszélyeztetett, védett madarak voltak, többek között a fecskék is.  Arra gondoltunk, hogy a Madártani Intézettől meghívunk két szakértőt, hogy az erdőben, kirándulás közben meséljenek nekünk ezekről a madarakról. Ebben kértük a Greenpeace segítségét, és elég gyorsan nagyon jó kapcsolatba kerültünk. Ettől kezdve szinte automatikussá vált, hogy minden ilyen témában beszélünk egymással, egyeztetünk. Nyáron például volt egy nagy akció a tavak védelmében, a Greenpeace a helyi civilekkel összefogva szervezett tüntetést, és nem is volt kérdés, hogy megyünk: mind a négy tónál tiltakoztunk, ott volt Földes Eszter, Für Anikó és én.  (a Fertő tónál, a Balatonnál, a Velencei-tónál és a tatai Öreg-tónál demonstráltak a természetromboló nagyberuházások ellen – a szerk. ). Most éppen a fertői beruházás a legégetőbb téma, úgyhogy azon dolgozunk.

Rengeteget játszik, most is hamarosan színpadra lép „Az ajtó” című darabban. Az előadások mellett hogy fér bele mindez az életébe? 

Amikor a Greenpeace elkezd egy nagyobb akciót szervezni – mint például a múlt heti útlezárást a fertői építkezésnél –, akkor rögtön egyeztetünk, és megnézzük, hogy melyik az a nap, amikor tudok csatlakozni az akcióhoz. Most legutóbb például, rögtön az esti előadás után mentem le a Fertő tóhoz, és tényleg nagyon hideg volt hajnalban, és nagyon keveset is aludtam. Nem tudtam, hogy meddig fog tartani a tiltakozás, mi lesz a vége? Szerencsére este nem volt előadásom, erre azért figyeltünk. De nem volt kérdés, hogy mennem kell!

Most már tudatosan úgy tervezem az életem, hogy ezek a nagyon fontos dolgok teret kapjanak, és a Greenpeace beleférjen.

Nem hagyhatom abba, a Fertő tó most már az enyém is, most már túlságosan közel van ahhoz, hogy elengedjem. Ráadásul ott vannak azok a helybéli emberek, akikkel találkoztam, akik átélték, hogy a saját kezükkel, saját költségükön kellett lebontaniuk a házaikat. Ezek olyan torokszorító történetek, amiket az ember nem felejt el soha.  Egyébként én nem a fejlődés ellen tiltakozom, szó sincs róla! Eszembe nem jutna azt mondani, hogy itt ne épüljön egy új szálloda, egy új játszótér, vagy strand. De hogy mekkora és hogy pontosan hova kerül, na az nem mindegy! Nem lehetne úgy építeni, hogy ez a gyönyörű táj ne sérüljön? Hiszen azért akarunk odamenni, mert a tó csodálatos, és ott van ez a páratlan élővilág… Kikotorni a tavat, hogy legyen egy többszáz hajóból álló kikötő ebben a rendkívül sekély tóban? Miért? Ez nem folytatódhat így!

Melyik volt a legemlékezetesebb zöld akció eddig? 

Mindig a legutolsó, de egyszer például áteveztünk Ausztriából a tavon, amikor éppen lebontatták azokat az emblematikus egyedi cölöpházakat, amikről beszéltem. A fecskék fészekrakási időszakában történt mindez, és hálóval körbevették a házakat, nehogy odafészkeljenek a madarak.

Mi pedig odaeveztünk és letépkedtük a hálókat, szóval elkövettünk, azt hiszem, valami polgári engedetlenséget. 

Veszélyesnek hangzik. Mi történik ha, elkapják?

Akkor üldögélek az őrsön, amíg felveszik az adataimat. Nem aggódom. Teljesen biztonságban érzem magam a Greenpeace-nél. Tapasztalt emberek dolgoznak ott, tudják, hogy mit csinálnak, minden akció alaposan elő van készítve. Felelőtlen dolgokat nem terveznek. Én soha életemben nem mentem bele olyanba, ahol nem éreztem azt, hogy bízom a másikban. És hát ott van a cél, ami motivál.

Most mi a cél? 

Hogy álljon le ez a beruházás a Fertőnél, és ebben a formában ne épüljön fel a komplexum. Bőven van terület valahol felhúzni egy szállodát, de nem a tó partján kellene építkezni, úgy, hogy lebetonozzák a tópartot. Ezt egyszerűen nem lehet! Ez egy természetvédelmi terület, amit nem szabad lebetonozni! A hajókikötőről meg le kellene mondani és kész.

A Fertő tó vize enyhén sós és rendkívül sekély, nem lehet édesvízzel feltölteni, mert akkor az ottani élővilág komolyan sérül.

Szóval nem lehet megállni, tiltakozni és mondani kell, mondani kell! Minél több embernek szólni, hogy nézzetek oda, mi történik! Ez itt fontos, ugyan nem váltható pénzre, de a Fertő tó hatalmas értékünk, vigyázni kell rá! És közben reménykedni kell, hogy győz a józan ész, reménykedni kell, hogy nem csak a helybéliek fognak tiltakozni.

A remény mellett, mi kell még ahhoz, hogy ne adja fel az ember? Kitartás, bátorság? 

Nem szoktam túl mérlegelni a dolgokat, nem szoktam sakkozni a lehetőségekkel, hogy lenne jó nekem, milyen veszély leselkedik rám és hol… Ez hiányzik belőlem. Van bennem viszont egy adag bátorság, vagy vakmerőség, vagy hülyeség – mindegy hogyan nevezzük, mindez együtt, és csak megyek előre. És most pont egy olyan helyzetben vagyunk, amihez ez kell. 

Budapesten született, most Óbudán él.  Igazi városi lánynak gondolná az ember, mégis rendkívül erősen kötődik a vidékhez, a természethez.

Nemcsak, hogy pesti, hanem belvárosi, ötödik kerületi lány vagyok. Kicsiként azt gondoltam, nem is lehet az ötödik kerületen kívül sehol máshol élni. Viszont imádom az állatokat!

Gyerekkoromban minden kóbor macskát hazavittem a szüleim legnagyobb örömére – a harmadik emeleten laktunk –, madarakat vittem, kutyákat hurcolásztam haza.

Volt egy olyan időszak az életünkben, amikor volt egy kutyám, éppen szült a macskám, tehát kölykök is voltak, volt egy nyulam, egy kakasom, hazavittem egy sündisznót és aztán Hódmezővásárhelyen találtam egy csókafiókát a templom falába kapaszkodva, hát hazavittem őt is. Ezen a ponton mondta azt az apukám, hogy na akkor most költözöl, az összes állatoddal együtt! Én meg azt gondoltam, hogy ha újraszületek, akkor Cousteau kapitány akarok lenni, vagy David Attenborough. Rettenetesen tetszettek nekem ezek az életutak, és nagyon érdekelt mindig, hogy ezek az emberek hogyan áldozzák az egész életüket arra, hogy valamilyen élőhelyet, vagy állatfajt megmentsenek.

Ehhez azért kell némi elszántság…

Elég elszánt vagyok, ez a természetem jó és egyben rossz oldala is. Három éves koromban megharapott egy kutya. Ezek után a legtöbb gyereknek valószínűleg egy életre elmenne a kedve a kutyáktól. Még vérzett a szám, de már azért sírtam, hogy nem utazhatok egy csónakban a kiskutyával. Engem tényleg nem lehetett eltántorítani! És persze most is vannak kutyáim, mindig is voltak. Ha elutazom, csakis olyan helyre megyek, ahova kutyával lehet menni, ahol nekik is jó.

Milyen kutyái vannak? 

Amilyeneket éppen találok. Most éppen az egyik egy staffordshire-szerűség, a másik egy beagle-szerűség, de volt már négy kutyám is egyszerre. Mindig jön szembe valamilyen, úgyhogy hazaviszem.

A fiamon is azt látom egyébként, hogy teljesen mindegy számára, hogy kutya vagy ló vagy liba, pillanatok alatt tud kapcsolatot teremteni az állatokkal.

Ő gyakran jár színházba?

Persze, muszáj neki! Ugyan nem lett belőle extrém nagy rajongó, de szeret színházba járni. Főleg engem néz meg különböző helyszíneken. De nincs túl sok ideje, mert sokat dolgozik. 

Úgy tűnik, a merészség egyféle családi örökség, hiszen Máté kaszkadőrként dolgozik. Nem szokott aggódni érte? 

Ha az embernek kaszkadőr lesz a gyereke, akkor el kell döntenie, hogy mostantól rettegésben él, vagy bízik abban, hogy a gyereke tudja, mit csinál. Hogy mindenre felkészül, hogy megbízható, hogy alapos. Persze attól még le kell ugrania egy 24 méter magas szikláról, de azért azt is tudom, hogy nagyon komoly és profi csapat van mögötte. Igazából én nagyon örülök annak, hogy megtalálta és azt csinálja, amit szeret. Muszáj őt elengedni, nem lehet ott nyafizni, hogy jaj most mi lesz vele! A fiamnak azt kell látnia, hogy az anyukám megbízik bennem, és tudja, hogy jól fogom csinálni.

Ön leugrana egy 24 méter magas szikláról? 

Nem hiszem, de az biztos, hogy igazi vízimádó vagyok. Apukám, aki hatvan éven keresztül járt a Lukács uszodába télen-nyáron, már nagyon pici koromban megtanított úszni. Én nem szeretek csak úgy besétálni a tóba, én fejest akarok ugrani! Apukám is mindig fejest ugrott…

Mióta élsz Óbudán?

A családom több generáció óta itt él. A szüleim és a nagyszüleim is itt születtek. Fenn laktak, a hegyen életük végéig. Gyerekeim az óbudai német nemzetiségi iskolába jártak. Én júniusban születtem a Folyamőr utcai „Hat-házban”. Miután lebontották, januárban a Szőlő utcába költöztünk, ahová pólyában hoztak át, itt is nőttem fel. A hajógyári óvodába jártam, mert anyukám ott dolgozott. Ide jártam a Zápor utcai Általános Iskolába is (ma Óbudai Nagy László Általános Iskola), ami meghatározó volt számomra. Mai napig fel tudom mondani ábécé sorrendben az osztálynévsort. Színvonalas iskola volt, összetartó volt a közösség, nem csak a mi osztályunk, hanem az egész évfolyam.

Milyen hatással volt erre a közösségre az, ami történt veled?

A legtöbben tapintatosan, de tudtomra adták, hogy mellettem állnak. Volt valaki, aki ápolónő lett, ő felajánlotta, hogy bármiben segít, mivel tudta, hogy ez egy komoly sérülés. Az első iskolai szerelmem vitaminokat hozott. Volt az ismerősöknek egy másik része, akik nehezen tudták elfogadni, hogy az elkövető az az ember, aki. Ráadásul az elkövető létrehozott egy Facebook-csoportot, amin keresztül befolyásolni akarta a közvéleményt. Nagyon sok iskolatársamat megkeresték. Ez annyira széleskörű volt, hogy – ha jól tudom – még hozzád is eljutott. Ekkor még folyt a nyomozás, mégis arra sarkallták az embereket, hogy foglaljanak állást, az akkor már gyanúsított mellett. Ez a presszió az eljárás bizonyos pontjain, például a jogerős ítélet meghozatalakor fokozódott. Az apja a mai napig vezet egy erősen zaklató blogot. Az első négy hónapban annyira súlyos állapotban voltam, hogy nem tudtam ezzel foglalkozni. Egy steril ágyon feküdtem meztelenül, szenvedtem a morfium mellékhatásaitól, a páromnak pelenkáznia kellett, a gyerekeket elköltöztették, teljesen el voltam szigetelve.

Gyakori, hogy az áldozatot teszik felelőssé…

A közös ismerősöket felkavarta, nem csak a személye, de maga a cselekedet brutalitása és precíz megtervezése is. Amikor nem mentem be dolgozni, a környezetemben mindenki tudta, hogy valami baj történt, és hogy ki állhat emögött. Egyértelmű volt mindenki számára, aki velem a zaklatást végigélte, hogy a bűncselekmény ennek az egyenes folytatása volt. A kívülállókban persze keltett disszonanciát. A kollégáiban, osztálytársakban, akik viszonylag jól ismerték, mégsem vették észre, hogy ilyenre lenne képes. A jogerős bírósági ítélet kimondta, hogy nem csupán a cselekedete, hanem a személye is különösen veszélyes a társadalomra. Ezt nehéz lehet feldolgozni azoknak, akiknek másik oldalát mutatta. Maguk a jogalkalmazók sem tudtak ezzel a helyzettel mit kezdeni, hogy ott van öltönyben egy orvos, egy kórházigazgató, keresztény ember, prominens személyek a rokonai és minden jót elmondhatnánk róla. Ez a kétkedés,csodálkozás az egész jogi procedúrát végigkísérte. Ezzel szemben engem megpróbáltak rosszéletű nőnek beállítani, aki házas emberrel kezdett – mintha egy kapcsolat csak egy emberen múlna. A sztereotípiák mindent áthatottak. Az egészből az lehet a tanulság, hogy a környezetünkből bárki lehet bántalmazó, attól függetlenül, hogy milyen rendes embernek tűnik kívülről. Az emberekből teljesen irreális reakciókat váltott ki ez a bűncselekmény, annyira sokkolta őket. Egy rendőrség által elrendelt pszichológiai vizsgálat során megkérdezték tőlem, hogy hányszor voltam egyszerre több férfivel. Ott ültem katéterrel, meggyalázva a nőiességemben, lúggal szétmaratva, és próbáltam a kérdést felfogni. Megpróbálsz megfelelni és próbálsz válaszolni, de egyszerűen nem érted, mire akar kilyukadni ezzel a kérdéssel, miért tartozik ez a bűncselekményhez? Volt, hogy egy nőgyógyász megkérdezte, mit tettem én az elkövetővel, hogy ezt csinálta velem? Visszakérdeztem, hogy szerinte mi tenné indokolttá, hogy valaki mással ezt tegye? Mondjuk ő legalább bocsánatot kért ezért a kérdéséért később.

Hogyan viselkedett veled a sajtó?

Az ügy elején nem én voltam érdekes számukra, hanem az elkövető, valamint az ügy brutalitása. Én mindaddig nem fordultam a nyilvánossághoz, amíg az ügyészség a nyomozás megszüntetéséről, valamint a bizonyítékok 30 napon belüli megszüntetéséről határozott. Úgy döntöttünk, felvállaljuk a nyilvánosságot, mert nincs más lehetőségünk. Bármilyen furcsa, az elején a legtöbbet a bulvárújságoknak köszönhettem, akik mindig tiszteletben tartották azt, hogy a cikkek csak úgy jelenhetnek meg, ha a jogi képviselőmnek előtte megküldik. Érdekes, hogy ahogy haladtunk előre az időben, folyamatosan szűntek meg azok az újságok, amelyeket az ügy érdekelt, akik figyelték az ügy menetét. Kicsit féltünk, hogy a végére marad-e újság, ami beszámol majd az ítéletről.

Van vagy volt benned félelem?

Amikor feküdtem a steril ágyon, annyira nagy fájdalmaim voltak, hogy arra gondoltam, jobb lett volna, ha inkább megöl. A biztonságérzetem is zéró lett. Rendőri védelem alatt voltam hat évig, ami nem adott valódi biztonságérzetet. A rendőrség próbálta megtenni a tőlük telhetőt, de sajnos nincs protokoll erre… sem. Ez amolyan házi őrizetszerűnek volt mondható. Mindig be kellett jelentenem, hova, kivel, mikor megyek, mikor érek haza stb. Mindeközben pedig az elkövető szabadon, mindenféle kényszerintézkedés nélkül mászkálhatott, külföldre járkált. Őt nem korlátozták semmiben, még akkor sem, amikor másodfokon 9 év börtönbüntetésre ítélték. 

Honnan volt meg benned a bátorság, hogy ebbe az egészbe így beleálltál?

Borzalmas állapotban voltam, nagyon erős fájdalmakkal. Nem tudtam alapvető biológiai funkciókat ellátni. Ekkor kaptam meg az ügyészségi megszüntető határozatot, ami tele volt áldozathibáztató mondatokkal, mint például hogy én nem ismertem föl, az alibijét egy hamis tanúra alapozták, akit egyébként azóta el is ítéltek hamis tanúzásért, valamint hamis tanúzásra felbujtásért. Azt kellett eldöntenem, hogy vagy így fogok élni – és holnap eljön és újra megteszi, mert nincs következménye annak, amit velem tett, és talán még durvább dolgot tesz –, vagy felvállalom a nyilvánosságot. Annyira hazug és igazságtalan volt ez a megszüntető határozat, hogy ez adta az egyik legnagyobb erőt a fellebbezéshez. Persze akkor még nem tudtam, hogy mivel fog ez járni, tudtam, hogy hatással lesz a szeretteimre is az, hogy az újságokban leszek. Nem gondolom, hogy mindenkinek lehet azt tanácsolni, hogy merj kiállni, mert pontosan tudom, hogyan kínoz meg a rendszer, hogyan hurcolnak meg, főleg egy nőt. Egyre inkább úgy gondolom, hogy akik ki tudnak állni, egy Makai Viki, egy Orosz Bernadett és én, akik tudnak beszélni, akik ezt meg tudják tenni, azoknak ki kell állni azok helyett is, akik némák maradnak. Bátorítást lehet adni, de ezt nem lehet mindenkitől elvárni.

Szerinted te miért tudtál kiállni?

Egyrészt neveltetés kérdése, másrészt bennem megvan a szükséges ellenállás és igazságérzet. És mellettem volt egy társ és egy család, akik teljes mellszélességgel kiálltak mellettem. Nem mondom, hogy nem voltak borzasztó mélypontok, de az sosem fordult meg a fejemben, hogy nem viszem végig az ügyemet. Ez az ügy majdnem tíz évig tartott és mindenünket elvette. A karácsonyokat, a születésnapokat, az ünnepeket, az anyukámmal való utolsó időszakot, aki közben elhunyt. Mindenünket felemésztette. Tíz év nagyon sok idő, azalatt felnő egy gyerek.

Nemrég olvastam egy nőbarát településtervezésről szóló tanulmányt, aminek az volt a fő mondanivalója, hogy a városokat lényegében a férfiak kényelmére tervezték. Az egyik ilyen sokszor emlegetett példa, hogy a nők több időt töltenek és gyakrabban használják a mosdót, ráadásul ők azok, akik a gyerekeket is el kell lássák ezeken a helyeken. Mégis ugyanannyi női mosdó van, mint férfi, ami végeredményben azt jelenti, hogy a nőknek kevesebb jut. Azon gondolkodtam, hogy a panelházak lépcsőházai, folyósói itt, Óbudán is – ellentétben a gangos házakkal – olyanok, hogy a bejárattól a lakásig úgy jut el az ember, hogy nem lát rá senki, és ettől van egyfajta félelemérzetem.

Látod, most elmondtál valamit, amit sokan nem értenek. Mi el is költöztünk a korábbi lakásunkból, mert én soha többet nem tudnék ilyen lakásban élni, amiben hátat kell fordítsak egy zárt lépcsőháznak ahhoz, hogy bezárjam a lakásajtót. Nekem biztonságérzetet ad, hogy ha kilépek a lakásból, a szomszédok rám látnak. De az is fontos, hogy legyen üveg az ajtón, hogy lássam, hogy ha valaki áll előtte. Egyáltalán, nekem hosszú ideig egy ajtón belépni is problémát jelentett. A költözés másik oka az volt, hogy fájdalmas volt az emlékekkel szembesülni. Mert nemcsak a bűncselekmény történt ott, nemcsak a bűncselekmény helyszíne volt a fürdőszoba, hanem később a kötözések is a házi szakápoló által, ami borzalmas fájdalommal járt, morfium alapú fájdalomcsillapítót kellett szednem.