Varannai Aurél: Toll és bilincs című, 1989-ben – az író halálának évében – megjelent önéletrajzi könyve a XX. század Magyarországát mutatja be a hatvanas évek közepéig. A szerző éppen 1900-ban született, így a század első pillanataitól betekintést nyerhetünk az ország meghatározó történéseibe és mindennapjaiba.

Az író a gyermekéveit és kamaszkorát Óbudán töltötte, egy asszimilálódni vágyó zsidó családban. Édesapja ügyvédként kezdte és egészen a királyi közjegyzőségig vitte, a politikáról való értekezés mindennapos és természetes volt otthonukban. Falusi földbirtokoshoz hasonlóan éltek, saját szőlővel, borral, gyümölcsössel. A könyv jóvoltából nemcsak egy családot ismerünk meg, hanem egy békebeli kisváros életét is. Óbudán a XX. század első évtizedében egy minden ízében polgári jóléttel találkozunk, sportegyesületekkel, romantikus vendéglőkkel, klubokkal. A városrésznek még saját színháza is volt, a Kisfaludy Színház a Duna parton. Sok idős sváb soha nem mozdult ki Óbudáról, nem volt miért átmenni Pestre. Ebben az időben az élelmiszer elképzelhetetlenül olcsó volt, a közös nagy étkezések, gazdag családi vacsorák mindennaposak voltak, „Szegények vagyunk, de jól élünk! – volt a kor népszerű szállóigéje”. A szerző a mostani Árpád Gimnázium elődjébe járt középiskolába, amire nagy szeretettel és sok érdekes történettel emlékezik. Történeteiből részletesen megismerjük Óbuda három nagy ünnepét, az őszi szüreti mulatságot, a Péter-Pál napi búcsút – a Kiritógot – és az úrnapi körmenetet. Varannai szerint Óbuda az I. világháború után süllyedt le egy külváros szintjére, de ez az időszak őt már Párizsban találta.  

Az író ekkor már napi szinten foglalkozott politikával, és a Trianoni békeszerződés megkötését tűzközelből nézi végig. Tapasztalatai sokakat érdekelhetnek és mindenképpen árnyalják a történtekről való vélekedésünket. Ebben az időben kezdett rendszeresen cikkeket küldeni az Újságnak és a 8 Órai Újságnak. Pár évvel később visszatért Magyarországra, de egész életében meghatározó maradt számára Párizs kulturális pezsgése. Krisztinaváros a következő lakóhelye, amit már házas emberként szeretett meg.

A könyv címe utal Varannai Aurél foglalkozására – író, újságíró, műfordító –, valamint arra is, hogy nézetei miatt az élete során több alkalommal hosszú éveket töltött rács mögött politikai fogolyként.  Az írás és fogolylét kettőssége egész életét végigkísérte, egyre-másra bajba került, mégsem tudott mással foglalkozni, az írás volt a hivatása.

Családja mellett legjobban a munkáját szerette. Meghatározó volt számára, hogy a II. világháború után a Reuters magyarországi tudósítója lehetett, de dolgozott a The New York Timesnak is.

Az író talán túl sokszor hangsúlyozza a könyvben, hogy ő liberális szemléletű, de ismerve a századot meghatározó ideológiák gyakori váltakozását, illetve egymás mellett létezését, érthető, miért fontos számára a saját személyének elhelyezése a rendszerben.

Olvasás közben néha olyan érzésünk támad, hogy a szerző túlzásokba esik saját fontosságát illetően, és tevékenységének a történelmet befolyásoló hatásával kapcsolatban. Hiszen Varannai Aurél halála óta alig több mint 30 év telt el, de kevesen emlékeznek rá, miközben a könyvben szereplő politikusok, művészek nagy többsége a mai napig meghatározó személyiségként él a köztudatban. Talán a könyvben olvasható események, párbeszédek egy része nem is úgy történt meg valójában, ahogy ő leírja? Mindenesetre ő így emlékszik, mi pedig eldönthetjük, mit találunk igaznak belőle.

Varannai Aurélt jó barátság fűzte a harmincas években Márai Sándorhoz. Egy helyütt így ír róla:

„Közben az ivást folytattuk, és Sándor meg én birkózni kezdtünk. Sándor magasabb termetű volt nálam, de nem olyan kisportolt; hamarosan földhöz vágtam. Csak úgy nyekkent, és hörögni kezdett. Vizes borogatásokkal magához téritettük, és ment tovább az ivás, a tánc, a dalolás.” 

A Horthy- majd a Rákosi-rendszer bőven hozott meglepő fordulatot Varannai Aurél életében, leginkább a rendszeres bebörtönzések vagy éppen a munkaszolgálat jellemezték számára ezt az időszakot. Mindezek ellenére nehezen tudjuk eldönteni, hogy a szerző élete összeségében szerencsésen alakult, vagy pozitív hozzáállása segítette át a nehézségeken. Megrázó például azt olvasni, hogy a II. világháború után mennyi nyilasból lett gyors váltással az ÁVO tagja. Az ő távoli ismerősei körében is látjuk ennek példáját.

A könyv egyik legérdekesebb része családja 1951-ben történt kitelepítésének „élményszerű” leírása.

Egy ideje már világos volt, nem tudták elkerülni, hogy Budapestről menniük kelljen, de nem sejtették, mikor jön a határozat, és vajon hová kerülnek. A várakozás napjaiban a teljes kétségbeesést próbálták elkerülni, végül egy éjszakájuk volt összepakolni, mielőtt a heves megyei Karácsondra indultak. A feleségével és a lányával nem először élték át, hogy jóformán mindent elveszítenek. Az őket befogadó család bizalommal volt irántuk, és próbálták megteremteni számukra ebben a lehetetlen helyzetben is az otthonosság érzését. A mindennapok részletes bemutatása közelebb hozza számunkra ezt a felfoghatatlan eseménysort. Az írót itt tartóztatták le nem sokkal később, ami végül öt évig tartó fogságot jelentett számára. Később tudta meg, hogy a feleségét és a kislányát ezután a Hortobágyra vitték munkatáborba.

Joggal kérdezhetjük, hogy lehet mentális egészségben túlélni a sok fogságot, veszteséget, újrakezdést. A szerző szívesen ír erről is.

Szerinte azok omlanak össze, akik feladják, akikből hiányzik a hit és a bizakodás. Nem ért egyet azokkal az írásokkal, amelyek önsajnálattal emlékeznek vissza a nehéz időkre.

Szerinte a csillagos házban, a kitelepítés során vagy éppen a börtönben is meg lehet találni az örömöt. Lehet például nyelvet tanulni, tanítani, vagy hosszas beszélgetéseket folytatni az ott lévő emberekkel. Kedvenc elfoglaltsága volt, hogy irodalmi műveket dramatizált, sokak örömére. Az sem zavarta, ha nem emlékezett egy-egy részre, az eredeti helyett kitalált más fordulatot. 

Ezek után talán nem meglepő, hogy a sok viszontagság ellenére, a szerző és családja ’56-ban nem hagyja el az országot. Ahogy írja: „annyi szenvedésen, nélkülözésen estünk át, hogy már semmitől sem féltünk. És újra azt éreztük: hogy right or wrong, my country…”

2020-ban az Óbudai Platán Könyvtár fennállásának történetében először nyerte el a szakma egyik legrangosabb országos díját, a Minősített Könyvtár Címet, ami többéves tudatos szakmai felkészülés és kitartó, következetes megvalósítás eredménye. És szintén először nyertünk nemzetközi elismerést. Fiókkönyvtárunk, az Ezüsthegyi Könyvtár zöld könyvtári tevékenységéért 2020-ban egyedüli magyar díjazottként, Magyarország történetében pedig harmadik díjazottként elnyerte az IFLA- ENSULIB Zöld Könyvtár díját.

A zöld könyvtárak megjelenése újkeletű, csupán néhány évtizedes múltra tekint vissza. A fenntarthatóság, a környezettudatos szemlélet olyan irányzat, mely a könyvtárak működésében is egyre nagyobb jelentőséghez jutott az elmúlt időkben, és a külföldi példák után hazánkban is megjelentek követői, akik a „zöldülést” vagy a még komplexebb zöld könyvtári működést tűzték ki célul.2

Az Óbudai Platán Könyvtárban 2016-ban fogalmazódott meg először a környezettudatos szemlélet iránti elköteleződés.

Már azt megelőzően is voltak erre irányuló törekvések, de az igazi erősödés ekkor kezdődött. A zölddé válásban a fordulópontot az Ezüsthegyi Könyvtár megnyitása jelentette 2018-ban. Óbuda zöld könyvtára a környezettudatos szemléletével és speciális zöld könyvtári szolgáltatásaival egyedülállóvá vált az országban. Mik voltak a zöld könyvtár felé vezető lépések?

Már a költözés előtt látható volt, hogy az új ingatlan olyan egyedi tulajdonságokkal rendelkezik, amikre alapozva fiókkönyvtárunk zöld könyvtárként kezdheti meg működését. Ilyen volt az ingatlan elhelyezkedése. Érdekessége, hogy egy 40000 fős lakótelep (Békásmegyer) és egy feltehetően harmad akkora népességű kisvárosias, kertes családi házas övezet (Békásmegyer-Ófalu) határán található.

Bár a két lakókörzet jellegében teljesen különbözik egymástól, mindkettőben jelen van az igény a szabadtéri, kerti programokra, szolgáltatásokra és mindkettő lakosai fogékonyak a zöld alternatívákra.

Szintén kedvezően hatott a zöld könyvtár kialakítására a létesítmény jellege, hiszen a 869 m2 alapterületű ingatlanból mindössze 231 m2 maga az épület, a fennmaradó rész a külső részek. Nemcsak hazánkban, külföldön is ritkaságnak számít, ha a belső terek mellett kültéri elemek is tartoznak a könyvtárhoz. Ezüsthegyi Könyvtárunkban udvart, közösségi játszóteret, kertet és pincét alakítottak ki. Mivel a kert az épület alapszintjénél magasabban helyezkedik el, egyedivé, jellegzetessé teszi a hegyvidék lábánál található helyszínt és egyben bájos hangulatot is kölcsönöz neki.

Az épületet környezetbarát épületgépészeti megoldások tették „zölddé”. Minden mesterséges fényforrás LED-es világítóeszköz, a világítótestek átlag élettartama 25-30 év. A helyiségek természetes fénnyel való ellátottsága magas a számtalan nyílászáró, pavilonablak, valamint a tetősík ablakok (bevilágítók) beépítésének köszönhetően. Az áramfogyasztás az energiatakarékos eszközök jóvoltából minimális. A mennyezet- és padlófűtéssel kombinált, alacsony hőmérsékletű levegő-víz hőszivattyú megújuló energiával működik. A rendszer energiahatékonysági besorolása kielégít minden zöld építési követelményt, fenntartható módon biztosítja könyvtárunk számára a fűtést, hűtést és a melegvíz-ellátást.

A korábban említett intézményi elköteleződés mellett formálódott egy zöld szemléletre fogékony, kreatív csapat is. A munkájukat itt megkezdő könyvtárosok egybehangzó közös célja volt az öko specializáció támogatása.

Mindezen tényezők együttesen segítették elő, hogy az Ezüsthegyi Könyvtár mára zöld könyvtárként működik.

Célunk, hogy a könyvtári alapfeladatokon túl az öko szemlélet folyamatosan jelen legyen az intézmény életében, a fenntartható fejlődést, a környezetvédelmet és a környezettudatos magatartást népszerűsítsük. Könyvtári eszközökkel felelősségre neveljük, élménypedagógiai módszerekkel érzékenyítsük a könyvtárhasználó gyerekeket. Valamint aktív részvétellel támogassuk a fenntartói és helyi öko kezdeményezéseket, programokat.

Az eddig sikerrel megvalósított öko eredményeink skálája széles. Kialakítottuk az „Ökosarok” gyűjteményt külön a felnőtteknek és külön a gyerekeknek, ahol a természetvédelemről, a fenntartható fejlődésről és ökológiai problémákról szóló irodalmat gyűjtöttük egybe. A meleg hónapokban berendezzük a szabadtéri olvasótermet a könyvtár udvarán. Megvásároltuk az ehhez szükséges bútorokat: kültéri padokat, nyugágyakat, napernyőket, piknikpadot. Külön a gyerekek részére biztosítunk kültéren is használható könyveket, amit a szülőkkel közösen olvasgathatnak a játszótéren. Aktív együttműködéseink vannak helyi civil zöld szervezetekkel, közösségekkel. Partnerként veszünk részt az élhető, fenntartható település megteremtésében, azaz a kerületi zöld projektekben.

Részt veszünk olyan országos zöld mozgalmakban, mint például a Passzold vissza, Tesó!, a Magház Közösségi Hálózat, PlantTogether Közösség.

A könyvtári szolgáltatások, valamint a szállítási feladatok ellátásához beszereztünk egy elektromos szállító autót. Kialakítottunk egy biciklitárolót, ezzel is arra ösztönözve olvasóinkat, hogy autó helyett inkább gyalog vagy kerékpárral érkezzenek a könyvtárba. Bevezettük a szelektív hulladékgyűjtést mind a beltéren, mind a kültéren. Növényekkel díszítettük az olvasói tereket. Nemdohányzó intézmény vagyunk. A mindennapi működés során környezettudatos döntéseket hozunk. A papíralapú adminisztrációt csökkentettük, öko vagy újrahasznosított anyagokból készült eszközöket, játékokat szerzünk be.

A könyvtári alapszolgáltatások mellett a rendezvényeinket is igyekeztünk „zölddé” tenni. Kialakítottuk az öko szemlélettel átszőtt könyvtári rendezvénykoncepciónkat. 2018 óta a koronavírus-járvány megjelenéséig folyamatos volt előadássorozatunk „Gyógynövényekkel a testi-lelki egészségért” címmel, amiben gyógynövény-botanikus szakértő az állandó partnerünk. 2019 óta könyvtárunkban tartotta klubfoglalkozásait  a Békási Klímakör. Elindítottuk saját öko klubunkat, amit „Családi zöld kuckó” néven neveztünk el. Ennek célja a környezettudatosságra nevelés és az egészséges életmódra váltás segítése a családban. Összeállítottuk könyvtári tematikus zöld foglalkozásainkat. Tavasztól őszig „Lombsátorozó” címmel öko játszóházat tartunk a gyerekeknek a szabadtéren. Emellett kerti táborokat, egyéb szabadtéri és kreatív programokat is szervezünk.

Mozgókönyvtári szolgáltatásunkkal az „Ezüsthegyi Felfedezővel” külső rendezvényeken is részt veszünk.

A könyvtári szolgáltatások mellett speciális, zöld könyvtári szolgáltatásokat is nyújtunk látogatóink számára. Ezek olyan könyvtári környezetre formált szolgáltatások, melyek fő szellemisége, jellemzője a környezettudatosság, esetleg a szolgáltatás módja is párhuzamosságot mutat egyes könyvtári szolgáltatással. A speciális zöld szolgáltatások sokfélék lehetnek, amiket elsősorban a rendelkezésre álló feltételek és az intézmény küldetése határoz meg. Könyvtárunk esetében a korábban már említett sajátságos tényezők határozták meg és segítették a megvalósítást, melyek közül néhány sikeressége vagy egyedisége rövid idő alatt kiváltotta nemcsak a hazai könyvtári szakma, de a fenntartható fejlődésért tevékenykedő közösségek és szervezetek figyelmét is. Mik ezek a zöld könyvtári szolgáltatások?

Fűszer- és gyógynövénykert a könyvtár kertjében

Könyvtárunk kertjében a három magaságyás közül a legnagyobbat fűszer- és gyógynövényekkel ültettük be. A növények nevét táblákon tüntettük fel, és tervezzük a kert megismerését segítő, ismertető füzet kihelyezését is. Célunk a fűszer- és gyógynövények megismertetése, termesztésük feltételeinek, jótékony hatásuk és felhasználhatóságuk sokféleségének bemutatása látogatóink számára.

A fűszer- és gyógynövénykertet óvodai, iskolai foglalkozásokhoz, zöld könyvtári rendezvények megtartásához is használjuk, részben ismeretterjesztésre, részben érzékenyítésre. A kertet közösségi alapon gondozzuk.

Minta tankert és tankert

Könyvtárunk kertjében a három magaságyás közül kettőt évente újraültetünk haszonnövényekkel, részben a magkönyvtár magjaiból nevelt, részben az olvasóink által adományozott palántákkal. Itt is névvel ellátott táblák segítik a növények felismerését. A minta tankerteket elsősorban az óvodai, iskolai foglalkozásokhoz, könyvtári természetismereti programokhoz használjuk, ahol a gyerekek és a fiatalok növényismereti tudásukat gazdagíthatják, valamint a felnőtteknek és családoknak szóló öko programok szerves részeként is igénybe veszik a látogatók. A minta tankerteket szintén közösségi alapon működtetjük, de igény esetén ingyenesen rendelkezésre bocsátjuk óvodai csoportok vagy iskolai osztályok számára a tanév teljes időtartamára, azaz tavasztól-őszig az aktuális „örökbefogadó” csoport gondozza a kertet.

Herbateázó

Herbateázónkban a teázás lehetőségét biztosítjuk ingyen a látogatók számára a könyvtári tartózkodás ideje alatt, a hideg hónapokban. A gyógytea-alapkészletet gyógynövényboltokból szereztük be, de mára a teázó közösségi alapon működik, vagyis az olvasóktól ajándékba kapott teafüvekkel egészült ki a választék. Ez a szolgáltatásunk a kezdetektől nagy népszerűségnek örvendett, amit azonban a koronavírus-járvány megjelenésével szüneteltetünk.

Limonádézó

A herbateázóhoz hasonlóan működik nyáron a limonádézó. A nyári meleg hónapokban szintén ingyen kínáljuk a frissen készült, hűtött limonádét, amit a kertünkből származó mentával és citromfűvel ízesíthetnek a látogatók. A limonádézó is hamar népszerű lett, olyannyira, hogy citromot és mentanövényeket is kaptunk ajándékba a betérőktől a szolgáltatás támogatására. Az aktuális járványügyi helyzet miatt ezt a szolgáltatásunkat is felfüggesztettük.

Magkönyvtár

Magkönyvtári szolgáltatásunk egyedülálló az országban. A magkönyvtár egy speciális kezdeményezés, ami a fenntartható fejlődés célkitűzéseit szolgálja könyvtári környezetben. A magkönyvtárak a magbankok és könyvtárak ötvözetei. Céljuk a helyi közösségekre, a vonzáskörzet lakosaira alapozva a tájfajta növényvilág megőrzése, a magok adományozásának és cseréjének segítése, az otthon termesztett haszon-, dísznövény és a hobbikertészkedési kedv erősítése, a növénynevelés lépéseinek támogatása, valamint a közösségépítés. Egyben megalapozzák és erősítik a természetes és termesztett növényvilág iránti felelősséget, a környezet- és klímatudatosságot.5 A magkönyvtár működése hasonló a dokumentumok kölcsönzési elvéhez.

A kölcsönzés jelen esetben azt jelenti, hogy a vetés időszakában ingyen elvihetők a magcsomagok, de a termő időszak végével, a magfogás után ugyanazt a mennyiséget vissza kell adni.

Abban az esetben, ha nem magtermő a növény, akkor más magot is elfogadunk. A magcsomagokban nagyjából 1 balkonládányi mennyiségű vetőmag található. Ezeket a magcsomagokat katalóguskártyára tűzzük, ami tartalmazza a termesztéshez nélkülözhetetlen információkat. A kölcsönzést a kölcsönzőkártya, valamint a könyvtári nyilvántartás segítségével regisztráljuk. A szolgáltatást igénybe vehetik a beiratkozott olvasók és látogatók egyaránt. Érdekessége ennek a szolgáltatásnak, hogy inverz módon indult. Tehát nem a kölcsönzéssel, hanem a magok bekérésével. 2019 őszén kértük meg a látogatókat arra, hogy akinek felesleges vetőmagja van, az adományozzon az induló magkönyvtár számára. A felhívás hatalmas lelkesedést és adományozási kedvet váltott ki, akkor is és azóta is nagy mennyiségben érkeznek a magok könyvtárunkba. A magkönyvtár induló állománya 88-féle vetőmag 750 csomag mennyiségben volt. Sajnos a pandémiás időszak miatt ez a szolgáltatásunk csak rövid ideig, 11 napig volt elérhető, de ezalatt az idő alatt is 16 fő 41-féle magot 72 csomag mennyiségben kölcsönzött.

Növényadoptáló pont

Új szolgáltatásunkat látogatóink kérésére hoztuk létre. A magok mellett 2020-tól már a látogatók által adományozott növényhagymákat, illetve palántákat is befogadunk, amit a megfelelő információkkal ellátva, ingyen továbbadunk az érdeklődőknek.

Könyvtár vagyunk, csak egy kicsit másképp. Nemcsak hazánkban, Európában is kevés azon zöld könyvtáraknak a száma, ahol a környezettudatos működés ilyen komplex módon jelenik meg. Az Ezüsthegyi Könyvtár speciális küldetését – ami a könyvtári, a közösségi és a környezettudatos célok ötvözete –, egyedi szolgáltatásait, az intézményben megvalósított öko szemlélet komplexitását, a környezetvédelemre érzékenyítő tevékenységét és az eddig elért eredményeket az IFLA-ENSULIB a Zöld Könyvtár Díjjal ismerte el. A pályázat címe egyben a könyvtár jelmondata is „Könyvtár a kertben, kert a könyvtárban”, kifejezi a beltéri és kültéri, a könyvtári és a környezetvédelmi gondolkodás összeolvadását.

Hogyan lettél óbudai?

Az édesanyám és a szülei óbudaiak voltak. A ház, amelyben a családommal élünk a Testvérhegyen, annak a régi háznak bővítéséből jött létre, amelyben édesanyám felnőtt. Egyébként Pesten és – az édesapám diplomata hivatásából adódóan – különböző távoli országokban éltünk, de sokat nyaraltam a nagyszüleimnél Testvérhegyen. Számomra ez nagyon erős kötődés. Óbuda az én falum.

Fiatalon jártad a világot édesapád hivatása miatt. Hogy élted meg ezt a vándorlást?

Kilenc éves sem voltam, amikor édesapám a kairói magyar nagykövetségre került. Óriási dolog volt, hiszen nekem már az is nagy változás volt, amikor nem sokkal előtte a kilencedik kerületből Óbudára költöztünk. Épp csak kezdtem hozzászokni az új lakóhelyemhez, az ottani közösséghez, amikor édesapám eldöntötte, hogy megyünk Kairóba. Teljesen megváltozott az életem. Nehéz volt, de utólag úgy látom, hogy nagyon sokat köszönhetek ennek. Szerencsés voltam, hiszen kinyílt számomra a világ, ami tele volt furcsasággal és érdekességgel a maga múltjával, a hangulatával, misztikájával együtt. Két és fél év múlva átköltöztünk Líbia fővárosába, Tripoliba, ahol édesapám nagykövet lett. Ismét egy új világ, és persze mást jelentett a nagykövet fiának lenni. Tripoliban amerikai iskolába jártam, ezért a második anyanyelvem az angol lett. A szüleim fogadásokra, vacsorákra jártak, ezért sokat voltam esténként egyedül, legjobb barátom a rádió volt. Elképesztően jó zenei műsorok voltak a rádióban.

Gyerekként a zene lett a mániám. Az összes zenei szaklapot járattuk, amiket az utolsó betűig kiolvastam.

Fiatalon, a kilencvenes évek elején már bekerültél a zeneiparba. 

Az egy tündérmese volt. Ahogy említettem, már kamaszkoromban nagyon érdekelt a zene. A gimnáziumban volt együttesem is. A Közgazdasági Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok szakán végeztem, felvettek a Külügyminisztériumba, majd lehetőséget kaptam arra is, hogy az elit bécsi Diplomáciai Akadémián tanuljak. Minden sínen volt ahhoz, hogy diplomata legyek, de mire a bécsi akadémiát is elvégeztem, egyre kevésbé akartam az lenni. Azt gondoltam, hogy az édesapám ezt az utat már végigjárta, nem akartam őt ismételni. Mindeközben zenei újságokba írtam, zenekarokat menedzseltem, zenéltem, dalszövegeket írtam. A rendszerváltás évében végeztem Bécsben. Eljutottam arra a pontra, hogy döntenem kellett: mit akarok kezdeni az életemmel? Felmértem azt, hogy mik a pillanatnyi lehetőségek. Tudtam, hogy van egy Multimédia nevű cég Magyarországon, mely akkor Közép-Kelet Európa legnagyobb zenei vállalkozása volt, a régió összes zenei produkcióját szervezte. Megkerestem a cég vezetőjét, Hegedűs Lászlót, és azt mondtam neki, hogy: „szerintem nekem nálad kellene dolgoznom”. Azzal a tekintettel nézett rám, ami azt jelentette, hogy „te kissrác, miért gondolod ezt magadról?” Erre azt mondtam neki, hogy mindent tudok a zenéről és egyébként beszélek öt nyelven. Azt mondta, hogy ez kezd érdekesen hangzani és behívott az irodájába beszélgetni, de szombat estére, amikorra már társasági vacsora programom volt szervezve. Természetesen bementem hozzá, de még tizenegykor sem jutottam be a szobájába. Végül benyitottam az ajtón azzal, hogy várnak rám a barátaim. Erre azt kérdezte, hogy „mit nyivákolsz?”. Végül megegyeztünk abban, hogy visszamegyek másnap, majd attól a naptól kezdve már a Multimédiában dolgoztam.

Valamiért le kellett ezt a helyzetet játszanom Hegedűs Lászlóval. Azóta is nagyon szeretem és tisztelem őt, a mentorom lett.

Egy hétre rá már a Scorpions-szal, egy hónap múlva a Judas Priest-tel voltam turnén, egy év múlva pedig az AC/DC-vel és a Metallica-val. Hegedűs László mindenben segített, ráadásul az az első komoly munkám, amivel ő bízott meg, nagyon meghatározó volt a karrierem szempontjából. A Multimédiával egy nemzetközi konferenciát szerveztünk Budapesten. A konferencia neve Looking East and West volt, azaz „nézzünk keletre és nyugatra”. A cél az volt, hogy a teljes nemzetközi zeneipar találkozzon a keleti piac kinyílásának az apropóján. Mindenki itt volt Budapesten, aki a zenei szakmában számított: lemezkiadók, koncertszervezők, még az amerikai MTV is. Ennek okán villámgyorsan mindenkit megismertem a nemzetközi zeneiparból, ráadásul egy kollégám beajánlott a Sony Music-hoz, és már a konferencia nyitófogadásán megkeresett a képviselőjük. Huszonhat évesen nyilván nyitott voltam arra, hogy a világ egyik legnagyobb kiadójával tárgyaljak, mivel a zeneipar volt az életem. A Sony Music képviselője az egyeztető beszélgetés végén megkérdezte tőlem, hogy meg tudnék-e nevezni néhányat a kiadó művészei közül. A-tól Z-ig tudtam a repertoárjukat.

Nyilván nem csak ezért, de ezek után felkért arra, hogy legyek részese a magyarországi Sony Music létrehozásának, utána pedig 12 évig voltam a cég hazai igazgatója. Ez az én tündérmesém.

Hogyan élted meg annak a felelősségét, hogy a magyarországi zeneiparra nagy ráhatásod volt?

Nagy alázattal, csodálattal éltem meg azt, hogy dolgozhattam azokkal a művészekkel, akik tinédzserként az ikonjaim voltak. A legszebb dolog az volt a számomra, amikor azt mondták a Sony Music-nál, hogy az első feladatom az lesz, hogy hazai repertoárt építsek, szerződtessek magyar művészeket, és csináljak jó magyar lemezeket. Megtehettem azt, hogy akikre istenként tekintettem, azokkal lemezeket készíthettem, és akik ráadásul elfogadtak engem együttműködő partnernek. Ez volt a legcsodálatosabb a számomra. Folytatódott a tündérmesém.

Kik voltak az ikonok?

Nehéz kérdés, mert senkit sem szeretnék kihagyni. A legkedvesebb történetem Balázs Fecóhoz kötődik, ami sajnos nagyon aktuális. (A történet az Óbudán több évtizedet élt Balázs Fecó halála kapcsán készült megemlékező cikkünkben olvasható. – a szerk.) Többek között elképesztő, fantasztikus élmény volt Deák Bill Gyula Bort, bluest, békességet című albumán dolgozni. Ott volt a Tátrai Band és a Tunyogi Rock Band lemeze, Tolcsvay László, Bornai Tibor, Katona Klári és Babos Gyula csodálatos albumai. Utólag visszagondolva nem is értem, hogy abba a pár évbe hogyan fért bele ennyi nagyszerű album elkészítése. 

Beszélnél azokról a hazai sztárokról, akiknek az indulásában és sikerében közreműködtél?

Ők még többen vannak. Amikor megkaptam a Sony Music-tól azt az izgalmas lehetőséget, hogy „lemezkiadósdit játszhassak”, szó szerint azt mondták nekem, hogy „mostantól már nagyfiú vagy és azt csinálsz, amit akarsz.”

Ez nagy bizalom volt. Imádtam, hogy azoknak a fiataloknak – akikben tehetséget láttam – lehetőséget, segítséget adhattam ahhoz, hogy kipróbálják magukat.

Mindezt sokféle zenei műfajban tehettem. Meg kell említenem a Crystal-t , hiszen Kasza Tibiék zenekarából elég nagy sztárt csináltunk a kiadóval. És a Black Out-ot sem hagyhatom ki, róluk azt gondoltam, ők a „magyar” Pearl Jam, vagy a „magyar” Alice in Chains. A Tankcsapda és a Ganxta Zolee és a Kartel pedig egy külön történet.

Elmesélnéd?

A Tankcsapda a karrierjében már elég jó szinten tartott akkor, amikor elkezdtem irántuk érdeklődni. Úgy éreztem, hogy egy bizonyos ponton megrekedtek, és úgy gondoltam, hogy hozzá tudok tenni ahhoz, hogy továbblépjenek. Végül a kiadónkhoz szerződtek hosszú rábeszélés után, majd pont akkor komoly alkotói válságba kerültek. Sejteni lehet, hogy ennek mennyire örültem. Elkészült egy új album, ami nem volt rossz, jól is fogyott, hiszen még vitte a lendület, de ugyanazt hozta, mint az előző. Ezután a zenekar szanaszét esett egy időre. A menedzserük hozott egy olyan anyagot, amiben kétféle produkció volt: kiadatlan-kiadhatatlan felvételek és a fodrászüzlet padlójáról összekotort hajmaradványok. Mit tudtam tenni, végighallgattam, de volt köztük egy dal, amit Lukács Laci egyedül hozott össze Debrecenben. Annak a dalnak az volt a címe, hogy Mennyország tourist… Szóltam a fiúknak, hogy itt van az életetek slágere és keresztül fogom tolni az amúgy a Tankcsapdához ellenségesen viszonyuló, nem túl színvonalas zenéket játszó magyar médián. Így is történt. Lehet, hogy ezt a srácok nem írnák alá. A fő érdem természetesen az övék, a dalt ők szerezték, de ha nem verem keresztül a médián, akkor lehet, hogy az életük slágere elsikkad.

Nagyon sok munkám volt abban, hogy a Mennyország tourist médiasikere sokkal magasabb szintre emelte a Tankcsapdát.

Ganxta Zolee-t pedig már jópár éve ismertem, amikor Pierrot (Marosi Z. Tamás zeneszerző, előadó, dalszövegíró, producer – a szerk.) elhozta a demójukat hozzám. Nagyon tetszett, mert jó zenei anyag volt, melyhez Pierrot is sokat hozzátett. Hiányzott a magyar zenei palettáról ez a stílus. Azt mondtam, hogy ha egy darab CD-t sem adunk el, akkor is megcsinálom, mert ez lesz az első magyar gangsta rap lemez. Elképesztő sikertörténet lett belőle.

A hazai Sony Music igazgatójaként számos világsztár előadóval találkoztál, és van, akivel baráti kapcsolatba kerültél. Hogyan emlékszel erre az időszakra?

Az igazgatóságom alatt a Sony Music a négy legnagyobb nemzetközi zenei kiadó egyike volt. Sok olyan művésszel találkozhattam személyesen, akik a nemzetközi pop és rock zene ikonjai, a kilencvenes évek nagy sztárjai voltak: Mariah Carey, Célin Dion, Gloria Estefan, George Michael, az akkor feltörekvő sztárok, Ricky Martin, Marc Anthony, Jennifer Lopez, és azok, akik már a hetvenes évektől a zene csillagai voltak, Bruce Springsteen, Alice Cooper, Billy Joel, a TOTO zenekar tagjai. Szinte mindegyik művész közvetlen volt velem. Célin Dionnal többször találkoztam, nagyon kedves személyiség. Minden alkalommal, amikor beszélgettünk, sugárzott belőle a szeretet. 1994-ben megszerveztem, hogy az aktuális lemeze kapcsán, promóciós célból eljöjjön Magyarországra Alice Cooper.

Három napot töltöttem vele, ami az életem egyik legnagyobb élménye volt, mert Alice Cooper zseniális ember.

Öröm volt vele tölteni az időt, mert intelligens, kulturált, művelt, remek humorérzékű, tehát más, mint amit sokan gondolnak róla. Ha újra és újra összefutunk, pontosan emlékszik a találkozásainkra. 

Milyen tevékenységet végez a MAHASZ, melynek sok éve vagy az elnöke?

Kétféle feladata van a Magyar Hangfelvétel-kiadók Szövetségének. Az egyik az érdekképviselet mind Magyarországon, mind nemzetközi szinten. Az Európai Unióban történő jogalkotási tevékenységben lobbizunk, illetve a hazai folyamatokat is végigkövetjük. A másik az a gazdasági tevékenység, ami a közös hangfelvétel-kiadói jogkezelés, a jogosultaknak járó szerzői jogok érvényesítése, az abból keletkezett díjak beszedése és elosztása. 

A Fonogram – Magyar Zenei Díj szervezése évről évre hozzád köthető. Hol a helye a díjnak a magyar zenei szakmában, és mit jelent számodra a szervezése?

A hangfelvételeket kiadók díját nem titkoltan a magyar Grammy-díjnak szánjuk. Korábban Arany Zsiráf volt a neve, de 2004-ben javasoltam, hogy nevezzük át Fonogramra, mert az lényegesen komolyabban hangzik, és sok munkával elértük azt, hogy mára a legrangosabb zenei díjjá váljon. A MAHASZ életében a Fonogram díj nagyon fontos projekt és komoly csapatmunka eredménye, amelyhez normális körülmények között díjátadó rendezvény kapcsolódik, melyet élőben közvetít a televízió. Idén várhatóan – ahogy sajnos tavaly is történt – elsősorban online tudjuk az díjazottak kihirdetését megoldani, de szervezünk mellé rádiós és televíziós megjelenést is.

A Fonogram nem közönségdíj, hanem szakmai, és az előadóművészek vehetik át, tehát nem „csak” a kiadók kapják.

Szívügyem ez a díj, és nagy örömmel látjuk, hogy a művészek büszkék az elismerésre. Évről évre nő a Fonogram Magyar Zenei Díj rangja, értékeli a média, becsülik a művészek, és a Fonogram díjukat feltüntetik, ahol csak lehet.

Hogyan tudod összeegyeztetni a családi életedet a zeneipar nem átlagos időbeosztású életmódjával?

Muszáj volt összeegyeztetni, különben tönkrement volna a családom. A zeneipari karrierem eleje a turnézásról és az utazásról szólt. Nagyon fiatal voltam, de mégis megviselt. Rossz volt távol lenni az otthontól, minden reggel máshol felébredni, többnyire egy turnébuszban. Ezt a részét nem szerettem a munkának, hiszen már volt gyermekem és feleségem.  Alig vártam, hogy olyan területére kerüljek a zenei szakmának, ami ilyen szempontból kevésbé megterhelő. A zeneipar többi ága is sok utazással jár, de azokban nem kell hetekig, hónapokig távol lenni, kevésbé jelent nehéz életmódot.

Vigyáztam a családomra, lett még két gyermekem, mára felnőttek mind a hárman. Együtt vagyunk, boldogok vagyunk és szeretjük egymást.

Sikeres lemezkiadó igazgatóból hogyan lettél a MAHASZ elnöke?

Azért vállaltam el, mert engem mindig a zeneipar teljessége érdekelt az összefüggés-rendszerével együtt. Az izgatott, hogy hogyan működik, mi mozgatja ezt az egészet? Kamaszkorom óta ez motivált, már akkor kiolvastam a zenei kiadványokban az összes apró betűt, megvettem az összes zeneipari újságot, a legkisebb részletekig kielemeztem azokat. 2001-ben, harminchét évesen, húsz éve lettem először a MAHASZ elnöke. A történethez hozzátartozik az is, hogy nehezen éltem meg azt az időszakot, amikor a Sony Music „kiment alólam”. Rendkívül élveztem azokban az években, hogy csodálatos művészek alkotófolyamatainak lehettem részese. Maga volt a megvalósult álom. Ahogy telt az idő, rájöttem, hogy a következő életszakaszomban már máshol vagyok jó helyen, azokkal a tapasztalatokkal, amik a hátam mögött vannak, és akkor tudok a legjobban segíteni a hazai zeneiparnak, ha az egészére látok rá. Ahhoz, hogy most jó zenei albumok, dalok jöjjenek létre, arra ott vannak a tehetséges fiatalok, akiket jól ismerek és támogatom is őket. Nekem már részben más a feladatom, de ezek a dolgok összefüggnek.

Mit jelent számodra a zene?

Az életemet.

A legelső ismert, magyar területen virult szőlőlevél mintegy 30 millió éves: kőbe dermedt lenyomatát Andreánszky Gábor azonosította és keresztelte Vitis Hungaricának 1951-ben. Ő találta meg Bánfalván 1964-ben a miocén kori (úgy 20 millió éves) Vitis Banensist is, amely eleven formájában a mai napig része az őshonos magyar flórának.

De ne ábrándozzunk kapatos dinoszauruszokról, inkább süvegeljük meg Probus római császárt (i. sz. 232–282), aki Sirmiumban, mai szerb nevén Sremska Mitrovicán, magyarul a szerémségi Szávaszentdemeteren született, ott is ölték meg, és uralkodása idején – 276-tól –, amikor épp nem háborúzott, elterjesztette a szőlőművelést Pannonia provinciában.

Buda lankáit is hamarosan szőlő borította, hiszen a talaj, az éghajlat, a napsütés, a völgyben hömpölygő Duna így együtt olyan adottságok, amelyekhez foghatókat hasonló csokorban talán csak Tokajban, a Balaton-felvidéken vagy az Arad–Ménesi borvidéken találni a Kárpát-medencében.

A középkorban, úgy tűnik, a fehér fajták uralkodtak errefelé, és Buda környékén is a „rácok” megtelepedésére volt szükség a bor színeváltozásához.

A népnévre – „szerb” értelemben – már 962-ből van adat, de később ezen a gyűjtőnéven neveztek minden ortodox vallású balkáni jövevényt, aki a török elől Magyarországra menekült: szerbet, görögöt, aromunt, illírt, „katolikus rácoknak” pedig a sokácokat és a bunyevácokat.

No, hát elképzelhetjük azt a szegény rácot a családjával, ahogy készülődnek a nagy útra, fölfelé a Dunán. Idő sincs sok, azon a hajón hely se lesz sok, de hiszen motyó is alig: az ember berak egy bőriszákba pár kéziszerszámot, hogy majd épít házat Isten segítségével, ha lesz hová; az asszony azt a tálat, fazekat, serpenyőt, hogy majd főz ő ebédet, ha lesz min, s Isten segítségével lesz miből; a gyerek hozhatja a csutkababáját, hogy ne ríjjon annyira – és ekkor előcsoszog a kecskeól mögül nagyapó azzal a felvetéssel, hogy ő betenne pár szőlőoltványt is, hátha adódik majd – Isten segítségével – egy darab földecske, ahová ő azokat elültethetné…

– Tegye be, apám… – legyint rá a veje, s indulnak.

Aztán sok századmagukkal benépesítik a Buda visszavívásakor porig rombolt Tabánt, nagyapó pedig fölcammog a Kis-Gellérthegy oldalába, és elülteti a kadarkáját.

Nagyjából ugyanekkoriban, 1698-tól telepíti be Óbudát és Budakeszit akkori birtokosuk, gróf Zichy István bajor és sváb földművesekkel, akik ugyancsak vízi úton, tutajon érkeztek, és köztük is voltak szőlőhöz-borhoz kiválóan értő, hasonlóan előrelátó nagyapák.

A szőlő kedvéért helyiek és jövevények egyesült erővel ki is irtották a Buda környéki erdők java részét: 1790-ben egy nagy birtokösszeírás alkalmával 1320 hektár erdővel szemben már 2150 hektár szőlő vette körül a jobbparti várost.

Volt bor – nincs bor

A híres „budai vörös” a források alapján cuvée volt, háromféle szőlő házasításából született: szűk kétharmadát kadarka, egyharmadát kékfrankos adta, az a kis hiányzó maradék pedig pár százaléknyi csóka, ez az ősi festőszőlő, amely színével járult hozzá a tökéletes eredményhez.

Az 1700-as évektől az 1800-as évek közepéig az Ofner Adlersberger (Budai-Sashegyi) és társai olyan kapósak voltak Európa-szerte, hogy még hamisították is őket. Emiatt aztán megkopott a renomé, az 1860-as évektől meg ráadásul terjedni kezdett kelet felé az amerikai oltványokkal Nyugat-Európába importált szörnyű szőlőgyökértetű-fertőzés, közismert nevén a filoxéra. 1884-től néhány év alatt végzett a budai szőlőkkel is, és míg az ország és a kontinens sok borvidékét szerencsésen sikerült újraéleszteni, itt a gazdák rövid úton megszabadultak a pusztává vált szőlőtábláktól. A pesti ingatlanspekulánsok rögtön tudták, mit vessenek beléjük. Villanegyedek, egész városrészek kapaszkodtak a domboldalakra, volt bor – nincs bor. És hiába, hogy száz évvel később, 1989-ben hivatalosan létrejött az Etyek-Budai borvidék: annak a települései között bizony csak elvétve találunk olyat, amelyik a fővároshoz tartozik, vagy legalább egy előtag ide köti (Budafok, Budajenő, Budakeszi), viszont Martonvásár, Alcsútdoboz, Kápolnásnyék, Zsámbék vagy Pákozd nevének láttán a budai emberben nem horgad föl heves identitástudat. Annál is kevésbé, mert ma ezen a borvidéken szinte kizárólag fehér bort készítenek.

Hogy a kadarkával mi lett? Hát, terem sokfelé, mert igaz, hogy rapszodikus fajta – a borászok szerint tíz évből kettő-háromban ad csúcsminőségű bort, a többiben gyengébbet vagy semmilyet –, ugyanakkor viszont remekül alkalmazkodik a helyi adottságokhoz, szívós, és ha jó, hát akkor minden változatában jó. Így aztán kóstolhatunk remek kadarkát a Szerémségtől és Ménestől Villányon, Szekszárdon – szerintem ott a legjobb – és Kiskőrösön át egészen Egerig. Csak épp Budán termettet, azt nem.

Illetve… 

A Kadarka Kör nagy kalandja

2008 őszén Buza Péter újságíró, várostörténész, a BUDAPEST folyóirat főszerkesztője – öntudatos zuglói létére – a fejébe vette, hogy eleink hagyományait követve alapít egy baráti, ám egyben szakmai kört, asztaltársaságot, amelynek jelszava: „Vörösbort Budának!”, és amely a kadarka és a híres Budai vörös fölélesztésén lesz fáradozandó. A meghívottaknak persze nem kellett kétszer mondani. A csapat tízegynéhány fővel indult, a majdani létszámot huszonötben maximáltuk. Szakmai – nem véletlen ez a szó, mert kezdettől fontos volt, hogy a tagok ne csak élvezkedni jöjjenek, hanem tudásukkal és/vagy kapcsolati tőkéjükkel is járuljanak hozzá a terv kidolgozásához és megvalósításához. Így gyűlt az asztal köré történész, emeritus ampelológus (szőlőtudós) professzor, levéltáros, alkotmánybíró, két zoológus, tájépítész, faszobrász, újságíró, a híres budai szőlészeti iskola alapítójának művészettörténész dédunokája, könyvkiadó, marketing-szakember, építész, magas rangú államhivatalnokok, a Bor Eredetvédelmi Tanácsának elnöke, két érintett múzeumigazgató, közgazdász, fotós, gyakorló borász.

Decemberben tartottuk első vacsoránkat az újlipótvárosi Firkász vendéglőben, amely hosszú időre törzshelyünk maradt.

Bíró Gyula, az akkori séf igazi szenvedéllyel vállalta, hogy havonta egyszer megetet bennünket. Az se volt teljesen egyszerű.

Minden alkalomra meghívtunk egy borászt, aki készít kadarkát. Hoztak egy 5–6 borból álló sort – lehetőleg csupa kadarkát vagy legföljebb kadarkát nagy százalékban tartalmazó cuvée-t –, és elmondtak mindent a borvidékükről, a szőlőikről, a pincészetükről. Mi szertartásosan és szakszerűen lötyögtetve-szimatolva végigkóstoltuk a borokat, az igazi profik költői szavakkal hozzátették a kiegészítő tudnivalókat, pontoztunk, végül pedig megettük Gyula isteni vacsoráját, amelyet úgy kellett kitalálnia, hogy mindig csurranjon bele egy kicsi az aznap kóstolt borok valamelyikéből. Ha nem is két-három hónap alatt, de a második évre már mindannyian megtanultuk a különbséget a kordonos és a bakhátas művelés meg az acéltartályos és a kácis erjesztés között, és egyre jobban élveztük, hogy ennek a csodálatos bornak ezerféle arca van, így minden alkalom újabb pompás kaland. Borász vendégeink pedig meglepetten méltányolták, hogy egy asztalnyi megszállott őrült őszintén érdeklődik a dűlők kitettsége és a cukorfokok meg a savak szeszélyei iránt, hogy ez nem egy szimpla borkóstoló, itt nagyon komolyan vannak véve a dolgok, de legfőképpen ők és a boraik.

Ebből persze még nem lett volna Budai vörös. De lett.

A társaság néhány tagja addig gondolkodott, hol is lehetne igazán alkalmas és hiteles helye a mi megálmodott kis szőlőbirtokunknak, amíg valakinek a fejéből ki nem pattant az isteni szikra. Hogy hiszen – a Jókai hajdani kertjében!

De mi az a lonkázás?

A nagy mesemondó, a 19. század legnagyobb és legtermékenyebb magyar prózaírója azon ritka szerzők közé tartozik, aki sok pénzt keresett a munkájával, és azt nem itta vagy kártyázta el, nem költötte fehérnépekre, hanem előrelátó, bölcs gazda módjára befektette. Éspedig nem kockázatos tőkepiaci vállalkozásokba, hanem házba meg földbe. 1867-ben tizenegy helyiségből álló udvarházat építtet a Józefstadtban, a mai Baross és Koszorú utca sarkán, villát Balatonfüreden, s már 1853-tól birtoka van a Svábhegyen, amelyhez az 1860-as években újabb és újabb földdarabok társulnak: a szőlő mellett szántók és gyümölcsös. A nyaralóvilla körüli terület, amelyből majd paradicsomkertet varázsol, közel két és fél katasztrális hold. Olyan serénységgel veti magát a mezei munkába, hogy kiadója, aki a Kárpáthy Zoltán folytatásait várja tőle hétről hétre a lapjába, keményen le is teremti, miután tüske gyötörte kézzel nem tud tollat fogni: „Hallja az úr! Vagy regényt írjunk, vagy paszulyt öntözzünk!” Lesz ez is, az is. Teraszos kialakítású szőlőskert, gyönyörű kilátás a városra, temérdek gyümölcsfa, veteményes, majorság tyúkokkal, disznókkal, tehénkével…

Jókai – s ez nem köztudott – 1896-ban még valóságos szakkönyvet is írt a tapasztalatairól Kertészgazdászati jegyzetek címmel.

A bevezetőt ilyen szép fejezetcímek követik: Hogy csináljuk meg a földet. (…) Mi az a lonkázás? Az én istenadta szőlőim (…) Filokszéra elleni védekezés (…) A műtrágyázás [!] és így tovább. De fejezetet kap az „istenbogárkája”, a pajzstetű, a darazsak és dongók, a fafúró férgek meg a madarak, beszél a kiválasztandó gyümölcsfákról és kezelésükről, a sziklakertről, nap, szél, föld és víz „megfogásáról”, a szőlő tavaszi elfagyásának megelőzéséről, egyszóval mindenről, amit negyven évi kertészkedés után fontosnak tartott megosztani olvasóival. (A nagyon érdekes és szórakoztató könyv már az interneten is olvasható, de azt hajlandó vagyok elárulni, hogy a lonkázás a domboldal teraszosítása.)

No, hát ebből a pompás gazdaságból összesen pár tucat öreg fa, egy kerti kőpad meg a présház maradt meg, amelyben ma a Petőfi Irodalmi Múzeum működtet szép kis kiállítást. A villa a háborúban tönkrement, lebontották, helyén a Duna-Ipoly Nemzeti Park modern igazgatósági épülete áll, valamivel arrébb meg a Magyar Madártani Egyesület faháza. És – megérkeztünk – itt, a faház mögött-alatt húzódott egy jókora, lankás földdarab, amelyről tudni lehetett, hogy valaha szőlő termett rajta, de már rég visszavadult azzá a kamillavirágos hegyi rétté, amellyel Jókai kezdetben annyit küszködött.

Hogy hány ajtón kellett kopogtatni, hány politikust és hivatalnokot kellett meggyőzni arról, hogy ide márpedig szőlőt kell telepíteni, felsorolni is nehéz lenne.

(Fővárosi és kerületi önkormányzat, a Nemzeti Park igazgatósága, mindenféle borhatóságok, hegybíróság…) De végül mind beadták a derekukat.

Végre neki lehetett fogni a tereprendezésnek – ebben még a közeli rendőrtiszti főiskola markos legényei is segítettek. Így került asztalunkhoz egyik akkori elöljárójuk, aki vincellér ősök ivadékaként nemcsak logisztikában és kőhordásban, hanem a szőlő metszésében, kötözésében is elsőrangú szakértőnek, ráadásul remek cimborának bizonyult.

Azok a borászok pedig, akiket az évek során vendégül láttunk (illetve ők minket a boraikkal), örömest adták az oltványokat.

Kadarkáink kertje

2011 októberében telepítettük az első, szinte jelképes három sort, aztán hatot, aztán haladtunk egyre lejjebb, a lejtő aljáig. A sorok mellett cölöpök mutatják, kiknek a tőkéi virulnak ott. Van mind a három fajtából, amelyek a Budai vöröst adták, nagyjából abban az arányban: kadarka, kékfrankos, csóka. Kadarkából pedig a Kárpát-medence mindenféle szögletéből érkeztek változatok, úgyhogy lett egy különleges fajtakertünk, mostanra összesen úgy 800 tőke. Ennek a művelése persze már meghaladja erőinket, így szövetkeztünk a Corvinus Egyetemmel, amelynek szőlész-borász hallgatói újabban nálunk gyakorlatoznak, és ez mindenkinek előnyös. Borunkat, amelyet Anno néven „törzskönyveztek”, egy Budapest környéki pincészet készíti el, s már rangos díjakat is nyertünk vele a kiskőrösi nemzetközi kadarkaversenyen.

Az utóbbi években kétszer is törzshelyet váltottunk: a Gundelben, aztán meg Óbudán, a Kéhliben jártunk össze, amíg lehetett, ott tervezgettük a következő szüretet. A Kadarka Kör ugyanis, amíg a járvány ránk nem telepedett, évről évre víg szüreti mulatságokat is tartott a Jókai-kertben. Ilyenkor Tóth Lyózsi kadarnagy, faszobrász barátunk felölt egy rettentő padlizsánlila slafrokot, meg egy hatalmas fekete kalapot – amitől a megtévesztésig olyan lesz, mint az agg Jókai –, e sorok írója pedig kadarnagysádi minőségét felfüggesztve Laborfalvi Róza szerepében dirigálja az urát, a puttonyosokat és a fellépő gyerekeket, akik harmonikaszóra szaporázzák a színpadon a sváb polkákat. A Hegyvidék, sőt a távolabbi kerületek népe meg szépen átsétál a szőlőskert felső végébe kilátást csodálni, zsíros kenyeret falni, törkölyt és kadarkát inni, könyveket venni a Budapesti Városvédő Egyesülettől, madaras jelvényt vagy akár nagycsaládos madárodút a Madártani Egyesülettől, és ha maradt, hát pár palack Annót is, hogy még karácsonykor is legyen mire emlékezni.

Találkozunk-e idén októberben végre megint a hegyen?

A terület ugyanakkor nem csak a civilizáció történetének kutatóit csábította, hanem a földtörténet, a geognostica hazai szerelmesei is e helyen gyűjtöttek adatot a magyar föld geológiai előzményeinek megértéséhez.

A Kiscelli Park területén a 19. században élénk bányászati tevékenység folyt – ennek nyomát őrzik ma a hatalmas kráterek és gödrök. Külszíni fejtésű bányákban, kemény édesvízi mészkövet termeltek ki, amiből a 19. századi Óbuda utcáit kövezték, illetve a fennsík északi, meredek oldalában, az egykori kamarai téglavető számára agyagot bányásztak, amelyből a budapesti házépítésekhez égettek téglát.

A tenger világa – a kiscelli agyag

A kiscelli park alsó geológiai rétege az ún. kiscelli agyag. Ez a kőzet a középső oligocén tengernek nem egészen partközeli iszapüledéke. A Kiscellről elnevezett agyaghoz kötődően ezt a kb. 30 millió évvel ezelőtti földtani korszakot, Magyarországon kiscelliennek nevezik. Szerte Pesten és Budán megtalálható ez a földtani formáció, Budán 100–200, Pesten 400-500 méter vastagságú réteget képez. 

A kékes-szürke színű kiscelli agyag iszapfinomságú márga, amelyben túlnyomó az agyag, de nem hiányzik belőle a mész és a kvarchomok sem.

Az agyag maga rétegezett; ez a rétegezettség még a tengerben való leülepedéskor jött létre, a víz vegyi összetételének változásakor. Téglagyártáshoz úgy tették képlékennyé a frissen bányászott, darabokra széteső agyagot, hogy a feltárás után fagyásnak tették ki egy télen át. A budai téglagyárak hagyományosan ezt az agyagfajtát használták, a pestiek a kőbányai agyagot. Építkezésre a kiscelli agyag jobb, mert kevesebb a só-, viszont nagyobb a mésztartalma. 

Kiscell környéke a téglagyártás hazája: többek közt a budai királyi palotát felépítő Holzspach Téglagyár működött a Szépvölgyi úton (a későbbi Salgo Téglagyár), az Újlaki Téglagyár üzemei pedig a Bécsi út mentén, a mai városi házak helyén, a Nagyszombat téren, illetve a Váradi utca hegy felőli végében, és a külső Bécsi út mentén még több helyen voltak. 

Magának a kiscelli parknak az északi végében a 18. században alapított kamarai téglavetőt Jakob Kunewald vállalkozó működtette 1857-től, akinek Mátyás királyhoz címzett, 1871-es villája – igaz, felismerhetetlen állapotban –  ma is megvan a Doberdó úton, a parkban. Kiscelli agyagot használtak József főherceg pilisborosjenői téglagyárában is. Érdekesség, hogy a főherceg fiának szintén a kiscelli parkban volt ingatlana, egy bérháza szemben Kunewald villájával, a Doberdó úton.

A kiscelli agyag faunája tengeri eredetének megfelelően sósvízi. Igen sok apró foraminiferát, azaz csiga- és kagylószerű őslény kövületét tartalmazza.

Ezt a réteget először módszeresen Szabó József ügyvéd és bányamérnök írta le 1858-ban. Szabó már 27 évesen, a szabadságharc alatt Kossuth pénzügyminisztériumában a puskaporgyártáshoz szükséges salétromtermelés országos főfelügyelője volt, és őt tekinthetjük a magyar geognostica (a föld eredettörténetének tudománya) megalapítójának. Tiszteletére munkatársa, Hantken Miksa a kiscelli földtani réteget Clavulina Szabói-rétegnek nevezte el. 

A fenti bányák sokszor 20–25 méternél is magasabb szelvényeit tanulmányozták a föld mélyének kutatói a 19. században. Ide zarándokoltak a hazai őslénytan pionírjai, akik gyönyörű ábrákon rögzítették az egyes földtörténeti korok kőzeteibe zárt fosszíliákat. Nem véletlen, hogy a hazai bányamérnöki kutatás fellegvára, a Bányászati Kutató Intézet 1950-ben a Kiscelli Park nyugati oldalán, Schmidt Miksa egykori kertészetének területén foglalt telket szocreál székházának.

Források és patakok

A kiscelli agyag vízzáró rétege és a fölötte képződött sárgás, meszes löszréteg között rétegvízfolyás jellemző az egész kiscelli fennsíkon. A felszíntől nem túl mélyen csordogáló víz a kiscelli parkban és környékén sok helyen előbukkant. Némelyik forrás csodatévő hírében állt, a leghíresebb ezek között a Szent Vér Kápolna szentélyében foglalt forrás, amely lassan három évszázada bugyog. 

Ma is látható egy olyan téglaboltozatos hidacska a parkban, a Kálvária szoborcsoport mögött, amely alatt ma már nem csörgedez patak, de feljebb, a Vasas sporttelep mellett, a parkban, egy fa gyökere között ott találjuk az egykori patakocska forrását. A víz a Vasas lebetonozott parkolója miatt sajnos elvesztette egykori medrét, és nem találja útját a bájos hidacska alá.  

1954-ben a kastélyparkban és közvetlen környezetében összesen 7 természetes vízforrást tartottak még nyilván. Csordogáltak inkább, valamelyik csak időszakos volt, a többi napi 2-3 ezer litert adott. Már akkor sem volt iható egyik vize sem magas nitrát tartalma és baktériumfertőzöttsége okán.

Az Ősduna emlékei

A kiscelli agyagra édesvízi homokos-kavicsos réteg települt.  Az Ősduna a mai 0 pontnál 42 – 45 méterrel magasabb volt és – bár több ágra bomolva – szélessége mintegy 13 km volt, egészen a mátyásföldi dombokig terjedt. Óbudai partja a kiscelli fennsík volt. E folyami ágak kb. 2 millió évvel ezelőtti parti üledéke maradt épen a Kiscelli Park mészkő sapkájának védelme alatt. 

A kiscelli őslénykutatás egyik érdekes jelensége, hogy amíg a kiscelli agyagból tengeri állatfélék, addig ebből a dunai hordalékrétegből édesvízi élőlények megkövült maradványai bonthatók ki.

A mészkősapka – őslények sírkertje

Erre a rétegre édesvízi mészkőlemez, travertino réteg települt. Ennek képződését egyesek egy jégkorszakból visszamaradt tóra (amelynek vízzáró alapját a kiscelli agyag képezte), mások a területen tapasztalt forrásvizekre vezetik vissza. Utóbbi szerint a forrásvizekből mintegy 1km2 nagyságú forrásmedence alakult, és ebből jött létre a kiscelli párkánysík mészkősapkája. Szabó Józsefnek még az aktív bányászati tevékenység idejéből származó megfigyelése szerint a mészkőréteg a legnagyobb vastagságot (mintegy 20 métert) délen, az egykori Holzspach Téglagyár agyagfejtőjében éri el (a mai Montevideo utca környékén); a travertino észak felé egyre vékonyodik, és a kiscelli kolostor mögötti magaspartnál – szép magyar szóval: martnál – elfogy („kiékül”). A mészkőlemez rétegezett, és bizonyos kéregmozgások következtében észak-északnyugati irányba dől 6 -8o alatt. 

E réteg faunáját először Kubinyi Ferenc őslénytankutató írta le. Ősemlősállatok (szarvasfélék, kérődzők) csontmaradványait bontotta ki a mészkőrétegből, és szállította be 1856-ban a Magyar Nemzeti Múzeum természettudományi tárába. A földtörténeti negyedkorból származó forrásvízi mészkőben a Holzspach Téglagyár területén találtak teknőstetemeket, édesvízi csigaféléket és növényeket is.

A mészkőréteg képződésében szerepet játszott a Mátyás-hegyről lemosódó, legördülő kőtörmelék, amely a mészkőrétegbe települve egyfajta brecciás, zárványos szerkezetet alakított ki.

A kiscelli fennsík legfelső rétegét a mészkőlemezre települt löszös hordalék képezi, amely réteg kiváló szőlőtermő talaj volt, így a 18. században a trinitáriusok a domboldalon termett gyümölcsből készített borral kínálhatták a zarándokok tízezreit.

A bortermelés emléke a Kiscelli Múzeum alatti sziklapince, egy 400 m2 nagyságú barlanggá tágított természetes üreg; a trinitárius barátok borpincéje, illetve a szerzetesrend feloszlatása után a betelepült katonaság élelmiszerraktára volt. A múzeum bejáratától a 2018-ban múzeumi kiállítótérré alakított fantasztikus termekbe lemenet jól leolvasható a fenti mozgalmas földtörténet: keresztülmegyünk a 3–4 méter vastag édesvízi mészkőpaplanon, a pince rakott kőfalai mögött pedig ott sárgállik a meszes, iszapos, sárga lösz. A padlószint alatt 1–1,5 méterrel időközönként rétegvizek folynak át, ahonnan lefelé már az őslényeket őrző kiscelli agyagréteg kezdődik 100-200 méter mélységig.

(Nyitóképen: A kiscelli kastély alatti forrásra települt kút, ahol a kőszállító szamárfogatok megálltak az állatok itatására.)

A gombák országa igen változatos, önálló, a növények és az állatok országával azonos szintű rendszertani egység. A gombák országában a legújabb, filogenetikai eredmények figyelembevételével 19 törzs található. Az amatőr gombászok, gombagyűjtők ebből mindössze két törzsbe, a tömlősgombák és bazídiumos gombák törzseibe tartozó fajokkal foglalkoznak. Rendszertanilag a zuzmók is ide tartoznak, besorolásuk a gombapartner alapján történik.

A gombákat azonban nem csak a rendszertani hovatartozásuk alapján szokás csoportosítani. Magyarországon a becslések szerint kb. 3-6000 nagygombafaj (szabad szemmel látható gombafaj) élhet. A nagygombákon kívül (ami pusztán méretbeli, nem rendszertani kategória) vannak még úgynevezett mikrogombák is, melyekkel a hétköznapi ember nem igazán foglalkozik.

Életmódjukat tekintve a gombákat három főbb kategóriába soroljuk: lebontók (szaprotrófok), mutualisták/szimbionták (mikorrhizás fajok, melyek más fajokkal élnek kölcsönösen előnyös kapcsolatban) és különböző fokú paraziták (más elő szervezetek kárára élnek/léteznek). A személyes érdeklődésem a gombák iránt túlmutat az amatőr gombászok és megélhetési gombagyűjtők érdeklődési területén, elsődlegesen a különféle taplók érdekelnek, ennek ellenére remélem, hogy az alábbi sorok minden olvasó számára rejtenek majd némi érdekességet!

A gombagyűjtés szabályait érdemes mindenkinek betartania, ugyanis a közvélekedéssel ellentétben nem lehet mindenhol, korlátlanul gyűjteni.

A gombagyűjtést egyrészt az erdőtörvény, másrészt a természetvédelemi törvény, harmadrészt íratlan szokások szabályozzák. Fontos megemlíteni, hogy a föld alatti gombafajok gyűjtésére a fentiektől eltérő, egyedi szabályozás vonatkozik! Talán a legfontosabb előírás, hogy természetvédelemi területen NEM gyűjtünk. Egyes védett területek esetén van lehetőség előzetes, írásbeli gyűjtési engedélyt beszerezni, de igazából a védett területeket érdemes tabuként kezelni. Ugyancsak fontos, hogy 100% állami tulajdonú erdőben, saját részre napi legfeljebb 2 kg/fő erdei melléktermék gyűjthető (a gomba is erdei mellékterméknek számít), de azt is meg kell említeni, hogy a saját fogyasztás céljára gyűjtött gomba nem kerülhet kereskedelmi forgalomba, ahogy azt is, hogy nem 100% állami tulajdonú erdő esetén az erdőgazdálkodótól minden esetben szükséges előzetes, írásbeli gyűjtési engedélyt szerezni (ez az esetek egy részében nem ingyenes). Fontos, hogy csak jó állapotú, emberi fogyasztásra alkalmas termőtesteket gyűjtsünk, minél jobban szellőző, nyitott gyűjtőedénybe (elsősorban kosarat vagy vászontáskát használjunk)! Az ismert (vagy ismertnek vélt) fajokat az ismeretlenektől érdemes fizikailag teljesen elkülöníteni (erre pl. kiválóak a kisebb-nagyobb papírzacskók, tasakok), ismeretlen fajból sose gyűjtsünk 1-2 termőtestnél többet! És talán a legfontosabb szabály, amit nem lehet elégszer hangsúlyozni: minden étkezési céllal gyűjtött gombát még az elkészítés előtt(!) mutassunk meg a legközelebbi szakképzett gomba-szakellenőrnek! A lakossági gombavizsgálat a budapesti piacokon –  és egy-két esettől eltekintve országszerte – ingyenes!

Ha a Budakeszi Parkerdőt nem nézzük, mivel szorosan véve nem része a Budai-hegyeknek, akkor én három területet ismerek eléggé ahhoz, hogy írjak róluk. Az egyik a Mátyás Király Vadasparkja néven ismert és kedvelt kirándulóhely, a másik a Hármashatárhegy, míg a harmadik a Szépvölgy. Mindhárom területre a lombos fákból álló vegyes erdő a jellemző, de találhatunk gombász nyelven ”kéttűs” fenyves foltokat is (ami erdei es feketefenyvest jelent).

Tapasztalatom és becsléseim szerint a Budai-hegyek gombavilága legalább 5-600 nagygombafajra tehető.

Ezeken a területeken több védett gombafaj található, ilyenek pl. az olaszgomba, a 2018-as év gombája, a süngomba, laskapereszke, gyökeres álpereszke, fakópikkelyes tőkegomba, cafatos pöfeteg, feketepelyhes csengettyűgomba, óriás bocskorosgomba, ami történetesen a 2021-es év gombája (az összes itt felsorolt védett faj természetvédelemi értéke: 5000 Ft/termőtest). A fajok mikológiai jellemzését, leírását többek között az ország legnépszerűbb és egyben legteljesebb gombász oldalán, a Miskolci Gombász Egyesület (MIGE) holnapján is el lehet olvasni, de azokat a Magyar Mikológiai Társaság legújabb tankönyve, a Képes Gombakalauz is tartalmazza.

A ritkább, de nem védett fajok közül a laskafélékhez csak nevében tartozó narancssárga laskagomba, az őzlábgombákhoz ugyancsak a magyar nevében tartozó feketedő őzlábgomba, a főleg öreg bükkön termő gyantás kérgestapló, a magyar névvel nem rendelkező, holt keményfa anyagot bontó reszupinátus (nem vagy alig kalaposodó, teljesen a szubsztrátumra simuló) tapló faj, a Ceriporia excelsa, a föld alatti életmódot folytató álszarvasgomba fajok termőtestén élősködő triflaáruló gomba, a 2020-as év gombájának választott, hamarosan újra megjelenő csoportos csészegomba, az üde, nyirkos élőhelyek egyik karakterfaja, a sárga lapátgomba, a sok holt faanyagot tartalmazó erdők ékköve, a rézrozsdaszínű csészegomba és az óriás bokrosgomba, korábbi nevén óriás likacsosgomba érdemel említést.

Tapasztalati tény, hogy az emberek többségét elsősorban az ehető gombafajok érdeklik. Szerencsére a Budai-hegyekben számos kedvelt, jóízű, ehető gombafaj terem. A többségük ugyan őszi faj, de azért egy kis helyismerettel egész évben lehet ehető fajokat találni. Ezek közül talán a petrezselyemgomba az egyik legkülönlegesebb. Szép számmal képviseltetik magukat a különböző galambgombafajok, ezek közül közel sem minden faj ehető, de aminek a kalapbőre zöld, kék vagy lila, azokat érdemes lehet gyűjteni, míg a piros(as) kalapbőrűeket nem, hisz a többségük vagy nem ehető, vagy mérgező. Számos, lombos erdőben termő egyéb nemzetség fajaira is érdemes lehet odafigyelni, többek között a bükkösökre jellemző elefántcsont csigagombára és más csigagombákra, a nagy őzlábgombára és rokonaira, az óriás pöfetegre, ami Magyarország egyik legnagyobb termőtestet fejlesztő faja, valamint a füves részek kiváló illatú fűszergombájára, a mezei szegfűgombára. Különleges ételek készíthetők a vöröses nyálkásgombából, ami a fenyvesek lakója és főzés közben lilára változik a színe. A tejelőgombák közül a különböző élénkszínű tejnedvű fajok (ezeket hívjuk rizikéknek) ugyancsak a fenyvesekben találhatók, de olykor egyetlen erdei vagy fekete fenyő is elég lehet nekik. A csiperkék gyűjtése nagy körültekintést igényel, hisz ehető és mérgező csiperkefajok képesek közvetlenül egymás mellett nőni. Fiatalon ehető taplófajaink a lombosfákon növő pisztricgomba, a beteg, legyengült tölgyeken termő májgomba és az ugyancsak lombosfákon növő sárga gévagomba. Fenyőn növő, ehető taplófajról nincs tudomásom. A tavaszi fajok közül a májusi pereszke , a gyapjas tintagomba és a különböző kucsmagombafajok érdemelnek említést. A téli fajok közt a téli fülőke , a lilatönkű pereszke és a késői laskagomba talán a legnagyobb mennyiségben gyűjtött fajok.

A legtöbb hazai gombafaj vagy nem ehető, vagy nem rendelkezünk róluk elegendő információval ahhoz, hogy az étkezési besorolásuk más lehessen.

Az, hogy egy faj nem ehető, nem jelenti azt, hogy mérgező lenne. A leggyakoribb ok, hogy vagy az ízük, állaguk, illatuk (szaguk), de gyakran csak a méretük nem teszi őket emberi fogyasztásra alkalmassá. Egyébként sem kell mindig mindent megenni, ráadásul nagyon szép kis gombák vannak, amiket nem az ízükért kedvelünk. A különböző kígyógombák igen változatos színűek és méretűek, a nemzetség egyetlen faja sem ehető (néhány faj, pl. a retekszagú és a rózsás kígyógomba mérgezőek), de ugyancsak nem ehetők a réteggombák, a taplók többsége, de a nagyon törékeny korallgombák többségét sem fogyasztjuk. A kígyógombák mellett a pókhálósgombákat érdemes még mindenképp megemlíteni, amiket nem gyűjtünk étkezési céllal, hisz határozásuk igen nehéz, többségük nem ehető, némelyik faj mérgező, de van halálosan mérgező faj is köztük, így az a pár ehető pókhálósomba, amit emiatt kihagyunk, igazán nem éri meg a kockázatot…

Magyarországon nincs és szerencsére nem is lehet olyan cikk, amiben ne hívnánk fel a figyelmet arra, hogy vannak súlyosan, akár halálosan mérgező fajok. A gyilkos galócát minden erdőjárónak ismernie kellene. Ugyancsak halálosan mérgező a fenyves sisakgomba, de több kis méretű őzlábgombafaj is. Szerencsére ezek nem túl gyakran kerülnek kosárba, hisz színük, illetve méretük miatt nem igazán számíthatnak az amatőr gyűjtők érdeklődésére, vétlen gyűjtés (összetévesztették egy ehető fajjal) azonban bármikor előfordulhat, különösen, hogy ezek elég gyakorinak számítanak a Budai-hegyekben.

Akit a fentieknél jobban is érdekel a terület gombavilága, javaslom, vegye fel a kapcsolatot a területet jól ismerő gomba-szakellenőrökkel, gombaismereti oktatókkal, mikológusokkal. Idén tavasszal számos alapfokú gombaismereti tanfolyam indul (a járványra tekintettel többnyire on-line, elméleti és kiscsoportos gyakorlati képzéssel). Eredményes, élményteli és főleg biztonságos gombászást, erdőjárást kívánok mindenkinek!

Van egy kortárs táncművészeti mesterdiplomád és egy tánciskolád, de mi mégis egy gyógynövényes workshopon találkoztunk. Aztán az ismerősi körömben egyre többen rákattantak az egyedi tervezésű maszkjaidra. Eddig még nekem is követhető volt a történet, hiszen az utóbbi egy évben egyre kevesebb dolog késztet felcsuklásra, de hogy következnek ebből a gyógynövényes ékszerek? 

A gyógynövényeket a családomból hozom, nálunk ugyanis senki nem szeret orvoshoz járni. Úgy is mondhatnám, hogy van némi medikál-fóbiánk. A nagymamám is kertészkedik és elképesztő tár van a fejében: rengeteg gyógynövényről szinte mindent tud. 3-4 éves koromból van egy emlékképem, ahogy mutatja nekem a cickafarkat és magyarázza, hogy vértisztító hatású, hogy minden női bajra azt kell csinálni, hogy beülsz egy bögre cickafark-teával egy kád cickafark-fürdőbe és minden bajod elmúlik. És tényleg csodálatos – nekem is sokszor segített!

Az anyukám szintén mindent így kúrál, és vannak olyan családi gyógynövényeink, amik olyanok, mint a Vindex a Bazi nagy görög lagzi című filmben: a csalán például mindenre jó.

A cickafark majdnem mindenre használ, de a körömvirág tényleg mindent kikúrál, a fokhagyma pedig mindenre IS jó és a kettő együtt a lábadat is visszanöveszti, ha kell…
A kedvenc családi legendánk, hogy anyukám egyszer – 10 év óta először – olyan rosszul volt, hogy elment orvoshoz, aki közölte vele, hogy olyan csúnya tályog van a torkában, hogy ezt műteni kell. Ő kért három napot, majd hazajött és onnantól kezdve három napig minden fokhagymában úszott. Az anyukám, a konyha, a lakás, a családtagok, tényleg minden – majd visszament és a doki hüledezve közölte, hogy látja, hogy ott volt egy tályog, de hova tűnt a helyéről?! Ő pedig azt válaszolta, hogy akkor inkább mégsem műttetné meg a helyét, ha lehet. 

Ez tündéri, de lehet ezt valahogy önfenntartásra is fordítani? 

Lehet, de ezt csak a Covid hozta. Régóta dédelgetett álmom volt, hogy egyszer majd gyógynövényes ékszereket készítsek, de sosem csináltam meg, mert van egy tánciskolám, előadóművész vagyok és van egy kicsi gyerekem – így nem volt rá érkezésem. Aztán egyszer csak egy laza csuklómozdulattal befagyasztották a magyar előadóművészetet. Ezzel belém szorult egy rakás kreatív energia, amit úgy döntöttem, hogy mégsem depresszióba fojtok, hanem ebbe. Sokkal több időm volt kirándulni is, és a kirándulások alatt elkezdtem egyre tudatosabban gyűjtögetni:

ezek a gyógynövények mindig voltak itthon, de csak úgy magunknak használgattuk – most érkezett el az idő, hogy komolyabban képezzem magam és időt szánjak az ékszerekre is. 

Hogy zajlik egy kirándulás, amikor te nekiindulsz? Célzottan gyűjteni mész valamit, vagy kirándulni mentek és közben eléd ugranak a természet csodái? 

Inkább az utóbbi. Általában egy barátnőmmel indulunk neki, aki nagyon becsületesen és pontosan megtervezi a túrát, figyelembe véve azt is, hogy milyen évszak van, tehát én mennyi időt fogok elmolyolni a susnyásban. Télen tudunk tempósabban haladni, de pontosan tudja, hogy tavasztól őszig én percenként megállok valamit megcsodálni vagy éppen letérek az útról és offtrail-üzemmódba váltok… Szerencsére általában viszünk magunkkal egy rakás gyereket is, akik egyébként is szeretnek lassabban menni és mindenre rácsodálkozni, így nem úgy néz ki, mintha csak azon múlna a tempó, hogy én mindent körbe-örvendezek, hogy „jaj, de jó, itt ez is van, meg nézd, ott az is van!” 

Az ékszereidből sugárzik ez az életöröm. De ezenkívül van bennük tudatosság? A gyógynövények szerinted hatnak a teásbögrén kívül, viselés közben is?

Én ezt inkább a felhasználóra bíznám – nem merek semmit állítani. A válogatásban persze van koncepció. Nemrég volt egy felkérésem, amit nagyon szerettem: valaki megkeresett azzal a kéréssel, hogy a kislánya pont a menstruáció és a nővé érés határán áll, és szeretne egy olyan ékszert, amiben olyan gyógynövények vannak, amik segíthetik ezt a folyamatot. Ez nagyon szép feladat volt, élveztem összeválogatni a növényeket, és a kislány azóta is büszkén hordja őket. De volt, aki azt mondta: 15 év egyedülálló lét után már szeretne párkapcsolatot, és olyan gyógynövényekkel rakjam tele a karkötőjét. Egyre többen találnak meg ilyen felkérésekkel, ami nagyon szép kihívás.
Azt gondolom, hogy biztosan van hatása így is a gyógynövényeknek, mert hiszek abban, hogy a placebonál hatásosabb dolog kevés van a világon: az ember egy kis segítséggel magában kezd hinni.
Ugyanakkor rezgése mindennek van. Másrészről nagyon jó emlékeztető, ha ezeket a növényeket magunkon hordjuk. Nézd, ha én ide kiírom, hogy hagymát kell vennem, mert elfogyott, akkor sokkal nagyobb eséllyel jut eszembe, amikor a boltba megyek, hogy vegyek hagymát is.

Így, ha hordok valamit a nyakamban, ami emlékeztet egy dologra, akkor az sokkal többször fog eszembe jutni és hamarabb megtörténik az, amiért hordom – egyszerűen azért, mert többet foglalkozom vele.

A hit szerintem nagyon sokat segít a hatásban: hogy „spirituális rezgésszámban” hol állnak ezek az ékszerek és növények, azt nem tudom: én valahol a hit és a szkeptikusság határán billegek ezekkel a tárgyakkal kapcsolatban. Azt viszont biztosan állítom, hogy akik hisznek benne, azoknak többet segít, mint akik nem – de én nem szeretném ezt megmondani senki helyett.
Azt az üzenetüket viszont büszkén közvetítem, hogy a természet csodálatos és nagyon kell rá vigyáznunk.

Tehát valami térítés-féle mégis van benne? 

Hát persze! Ha csak annyi, hogy az alapszemlélet kellene, hogy legyen, hogy ha valamit bevittünk magunkkal az erdőbe, azt hozzuk is ki –, az már hatalmas haladás lenne! Hogy a zsömle zacskójába dugjuk vissza annak a csomagolását, amit beletettünk a zsömlébe és majd otthon dobjuk ki. Vagy ha valaki dohányzik, akkor a csikket csomagolja már akár csak egy papírzsepibe és vigye el az első kukáig, amikor visszaér a buszmegállóba – vendégségben sem szoktad beletaposni a padlószőnyegbe, nem? Vagy ha igen, akkor jogosan zavarnak haza, mint a buli bunkóját.

Az ékszerekre visszatérve: a többi kiegészítőnek, tollaknak és botocskáknak is van gyógyító szerepe?

Nem, ezeknek csak dekorációs szerepük van, abba azért még nem merültem bele, hogy melyik madár mit jelent… Aki makramézik, az általában kristályokkal is foglalkozik, de engem ez is elkerült. A színekkel viszont szoktam cselezni. Én a színeket csakrákhoz tudom kötni, mert azokról tanultam: pont ugyanazt gondolom róla, mint a gyógynövényekről.

Aki hisz benne, annak még jobban használ és az is biztos, hogy bizonyos színek jelentenek dolgokat az egyes embereknek, hiszen a színek nagyon fontosak az életünkben.

Ezért igenis tud egy szín képviselni valamit, ami erősíti a folyamatokat, de ezt is inkább erről az oldaláról közelítem meg, nem az ezoterikus jelentésük felől.

Ebben a percben Luca felpattan, mert Beléndek, a 10 hetes, egyelőre mudira hasonlító legújabb családtag elcsór egy vöröshagymát a zöldségeskosárból, nekem pedig potyognak a könnyeim a röhögéstől. Most komolyan, az alma és a krumpli mellől pont vöröshagymát akar rágcsálni egy kiskutya?! 

Igen, Beléndek a neve és még minden túlságosan érdekes neki. Mindig is mentett kutyáim voltak, és most is elterveztem, hogy egy mudit szeretnék: legyen kis testű, rövid szőrű, bírja a lakásban élést és a gyerektársaságot és semmiképpen ne legyen kölyök, mert ahhoz borzasztó sok energia kell. Vannak olyan mudik, akik kifejezetten boldogok ilyen környezetben, de most a negyedik fajtamentőnél és menhelyen sem jártunk sikerrel. A sorsszerűségben nagyon tudok hinni: éppen kijelentettem, hogy akkor ezek szerint nem most jött el az örökbefogadás ideje, amikor Tatabányáról visszahívott egy hölgy és átküldte a képet, azzal a történettel, hogy őt karácsony előtt szó szerint behajították egy családi ház kertjébe. Persze azonnal elvesztem. Próbáltam utánanézni, hogy meg lehet-e jósolni, hogy mekkorára nő majd: a jelek szerint minden bizonnyal 15 és 24 kiló között lesz valahol – azaz fogalmunk sincsen. Szóval most itt ülök egy totyogós korú kölyökkutyával, amelyik valószínűleg nagy testű és hosszú szőrű lesz – de hát olyan okos, mint a nap. Régi álmom volt, hogy egyszer majd kutyával járjak gombázni – ez most vele teljesülhet.
A mi családunkban a gombázás volt a mumus: az valami rettenetesen veszélyes dolog és jaj’istenem, mind meghalunk – engem viszont egyre jobban érdekelt.

A Fény utcai piac gombavizsgáló szakértőjével már kifejezetten baráti a kapcsolatom, de jövőre már mindent tudni fogok! Most ugyanis belekezdtem a gombaszakértői képzésbe is.

Bár ennek lehet, hogy az lesz a vége, hogy soha többet nem merek majd gombához nyúlni… Mindenesetre az anyukám már enyhül: karácsonyra csináltam neki egy befőttesüvegnyi instant gombalevest, és azzal adtam át, hogy egyrészt én már ettem belőle, másrészt természetesen bevizsgáltattam! Kíváncsi leszek, hogy megkóstolja-e.
A tanfolyamot is az élet sodorta elém: tavaly vettem egy picike házat Nagymaroson, ahol a kertben csodák teremnek: lilatönkű pereszkék, fenyőtinóruk. Egy nap szedtem belőle, de aznap nem jöttünk haza, így a közelben kellett keresnem egy gombavizsgálót – a szomszéd faluban pedig találtam egy tüneményes hölgyet, aki szinte azonnal fogadott és nagy örömmel magyarázott el mindent. Most tavasszal pedig egyértelmű volt, hogy az ő képzésére jelentkezem.
Nagyon kíváncsi leszek, mert bár még nincs gombaszezon, most hétvégére tervezzük a kisfiammal az első olyan, rövidebb túrát, ahová Beléndeket is visszük: természetesen biciklivel. Ezért lakik itt a sarokban a biciklis utánfutó, hogy mindannyian szokjuk – a macska már majdnem kisajátította.

Ezt írtam kb 8 éve a Hentesnél evők baráti köre nevű csoportomban, miután látogatást tettem a Csillaghegyi Húsboltban. Hentesügyi érdeklődésem azóta sem apad, bár az oldalt már nem töltöm olyan lelkesedéssel, mint egykor, de a Csillghegyi Húsbolt nem esett ki a látómezőmből, mert lényegében az egyetlen hentes a városban, aki annak rendje, módja szerint használja a Facebookot. Ennek eredményeként minden reggel elalélok egyszer, amikor megjön a frissítés, hogy ma éppen mivel kedveskedik a hentes a vendégeknek. Fejhús nincs minden nap, de olykor előfordul.

Ilyen előzmények után tettem kovid-biztos látogatást a minap a Csillaghegyi HÉV megállóval szembeni üzletben, ahol azzal kellett szembesülnünk, hogy a bolt húst már egyáltalán nem árul, valójában nem hentes, hanem kifőzde.

Fájdalmasan sok hentes zárt be az elmúlt években Budapesten, a magas munkaerő költségek és bérleti díjak, illetve a nagy láncok versenye mellett a hús egyszerűen nem hozta be az árát. 

Sokan választották azt az utat, amit a Csillaghegyi Húsbolt is tett, hogy átálltak a nettó etetésre. A húsáru és a helyben sütés megosztja az energiákat, hosszabb a nyitvatartási idő, egyszerűen emberigényesebb, mint fenntartani valamit, ahol reggeltől délután 3-ig lemegy a forgalom, és már lehet kezdeni a zárási folyamatot, hogy aztán 4-kor kalap-kabát, el legyenek engedve az alkalmazottak. 

Értem én ezt persze, de van valami fájdalmas ebben, legalábbis nekünk Hentesnél evőknek, mert van valami utánozhatatlan bája annak, ahogy az ember pultra könyökölve, hatalmas húsok és kolbászok között álldogálva bekapja a hentes portékákat, csülköt, tarját, hurkát, kolbászt, rántott húsokat és dagadókat, némi tormával, mustárral, jóféle kenyérrel, hersenős savanyúsággal, hogy aztán töltekezve menjen oltakozni. 

A hentes sült áruja, amióta a világ a világ, a bolt kirakata volt egyben, itt mutatta meg a mester, hogy mit lehet kihozni abból a tőkehúsból, amit ott helyben meg is vehetek.

Ezért nem láttál hentesnél – na jó, elvétve talán – vékonyra klopfolt rántott húsokat, ehetetlenül szárazra sütött karajszeleteket, vagyis mindazt, ami a magyar büfé és kifőzde kultúra legrosszabb hagyománya volt. Most, hogy a boltok kifőzdévé alakulnak, nem marad más, mint a hentes – ha ő marad egyáltalán az üzletben – becsülete, ami vagy elég, vagy nem ahhoz, hogy az ételek ne veszítsenek egykori értékükből. 

A Csillaghegyi Húsbolt a jó példák közé tartozik, itt megmaradt Károly úr a pult mögött, és ha időben – leginkább délelőtt – teszünk látogatást a tett helyszínén, akkor a legjobb hentes hagyományoknak megfelelő sült áruból falatozhatunk. A rántott csirkecomb filézve készül, így nem kérdés, hogy átsült-e, mert igen, mégpedig porhanyósra, a panírja roppan, és a karaj is remek, kellően vastag ahhoz, hogy ne süljön rágósra. Az oldalas kellemesen fűszeres és porhanyós, a véres és a májas hurka is kiváló, bár én az egy fokkal keményebb, jobban szelhető hurkákat szeretem, de az ízesítésük decens, hagyja érvényesülni a vér és a máj ízét. És igen, a rántott csirkemáj is úgy készül, hogy nem keményszik ehetetlenre, ami lássuk be, művészet. 

Délután 1 órára a frissen sült készletek némiképp leapadnak, ilyenkor már a készételek dominálják a pultot, a többféle levestől és a chili con carnétól a töltött káposztán és a pacalon keresztül a szaftos húsokig. Egytál ételekről és köretet igénylő falatokról beszélünk, az adagok kiadósak és henteshez méltóan testesek, de azért ez már egy másik világ. A mezőnyből kiemelkedik a pacal és a tarja, mindkettő csodás a maga nemében. A pacal hozza a savanykás ízvilágot, amit pedig sok helyen erős fűszerezéssel akarnak kiirtani belőle, a tarja pedig úgy omlik szét az ember szájában, ahogy az meg vagyon írva a minden hentes fejében ott élő Hentesbibliában. 

Károly úrral szerencsénk van, a húsáru hiányát az üzlet nem szenvedte meg, az igazi hentesáru remek, és a kifőzdei menüsor is hentes értékeket csillogtat. Sajnos az eredeti feelingnek azért nyoma veszett, de a profilváltás érthető, kényszerű lépés volt. Az üzleti modell kiigazítását az is sürgette, hogy a kétféle tevékenységi kör közötti választást a hatóságok is „szorgalmazták” Károly úrnál, ő pedig a hobbiját, a főzést választotta. Mi boldoggá etetve (a kifejezésért örök hálánk Bíró Zsófiának) ennek csak haszonélvezői vagyunk.

Számtalanszor hajtottunk el mellette már autóval, kíváncsian méregettük a múzeum bejáratánál állva, mi rejtőzhet a fák mögött, de sosem merészkedtünk ide gyalogosan. Az eltelt évben élmény volt figyelni az erdei színpad változását, amely tavasszal üde zölddel és madárcsicsergéssel, nyáron hűsítő lombkoronával, ősszel csodálatos színkavalkáddal kápráztatott el minket. Télen pedig a csupasz fák között sétálva feltárult az egész terület „domborzati tervrajza”, kirajzolódtak és átláthatóvá váltak a park útvonalai, romantikus sétára csábító ösvényei. Félreértés ne essék, ez itt nem a párizsi Bois de Boulogne vagy a bécsi erdő, ez „csak” egy kicsi, ám annál szerethetőbb zöld felület, amely az Óbudai Egyetem háta mögött, kíváncsi szemektől bújva várja, hogy felfedezzék.

A városi erdők, zöld felületek szerepe már jóval a járvány kitörése előtt felértékelődött. Budapest is részt vesz például egy nemzetközi Interreg projektben, az URBforDAN (Utilization of Urban Forests as Natural Heritage in Danube Cities), amelynek célja a városi erdők hosszú távú, fenntartható kezelése, vagyis az, hogy hogyan lehet összehangolni az erdők gazdasági, társadalmi és kulturális szerepét, miközben biztosítják, hogy a természetes biológiai sokféleségük is megőrizzék. Manapság minden eddiginél fontosabbá vált a fenntartható fejlődés a városokban, amelyhez ezek a törekvések is hozzásegítenek minket, városlakókat. És ha már olyan szerencsések vagyunk, hogy a városban is élvezhetjük a természet közelségét, érdemes megismerni e helyek múltját, jelenét és jövőjét is.

A böngésző térképébe pötyögve egy szürke folt közepén piros csepp jelöli a Kiscelli Parkerdő helyét. Aki nem ismerős a környéken, a térképre pillantva nem is gondolná, hogy itt – kinézetre és történetét tekintve is – egy vadregényes parkerdő ékelődik a városi utcák szövetébe, egészen addig, amíg nem vált át műholdas nézetre, amelyen már jól látható az egybefüggő zöld terület. 

Az egykori Kiscelli park, mai állapotában inkább parkerdő (sőt, helyenként inkább dzsungel), karnyújtásnyira helyezkedik el a várostól. 

A harmadik kerület, mint a budai kerületek többsége, igen szerencsés, ami természeti adottságait illeti. A Duna, a közel három kilométer hosszan elnyúló Óbudai-sziget (Hajógyári-sziget), a Római-part érintetlen ártéri fái és kavicsos lapályai mellett a Bécsi út felett ott magasodik az óbudai hegyvidék, amely mágnesként vonzza szerte a fővárosból a kikapcsolódni vágyó kirándulókat és sportolókat. Túrázók, kerékpárosok, futók, sétálók, családok, baráti társaságok és természetesen a kutyások kedvenc helye az óbudai zöld, amelynek egyik üde színfoltja volt évtizedekig és lehet hamarosan újra a Kiscelli erdő. 

Bár a terület mára elvesztette park jellegét, a természet – emberi beavatkozás hiányában – tette a dolgát, az egykor gondozott kastélykert beerdősödött, elvadult, és bár több helyen elhanyagolt benyomást kelt, így is sokak számára vonzó ma is. 

Az egykori agyagbánya területén fekvő, meredek domboldalakkal, mélyedéssekkel és tisztásokkal tagolt park múlt századi története egybefonódik az itt álló Schmidt-kastélyéval, amelynek egykori, felvilágosult iparmágnás tulajdonosa nélkül ma talán már nem is erdő lenne itt. 

Jól ismerjük a gazdag bútorgyáros történetét, aki a 20. század elején megvásárolta a Zichyek támogatásával a 18. század közepén épített és anno a trinitárius rend által lakott épületegyüttest és a körülötte fekvő ingatlanokat, hogy az egykori kolostorból kastélyt, az üresen álló, itt-ott a bányászat nyomait magukon viselő kopár telkekből pedig csinos, szobrokkal, pihenőpadokkal és hangulatos sétautakkal pöttyözött elegáns angolparkot alakítson ki.

Még ma is állnak olyan vadgesztenyefák a parkban, amelyek a Schmidt Miksa féle ültetések révén kerültek ide.

A későbbi hagyatéki leírásában így írnak róla:

„Ezeknek a déli telkeknek legnagyobb részét (…) különféle fákkal parkszerűen beültette, azokon végig utakat vezetett s mellettük kő és műkő dísztárgyakat helyezett el. A telkek felülete igen változatos, nagy szintkülönbségek, dombok, völgyek és meredek részek vannak, azonban részint az útvezetés, részint a vegyes növényzet ezekhez a felületi különbségekhez alkalmazkodik, azokat szerencsésen kihasználja úgy, hogy már mai állapotában is igen érdekes és mozgalmas képet nyújt.” (Elekes A., Schmidt Miksa bútorgyáros, Óbuda története, 2020)

Schmidt Miksa parkjában egy 19. századi villa és présház, valamint egy fogadó is állt, utóbbinak mára csak a lábazata maradt fenn. A területhez kapcsolódik a 19. század óta az a legenda, mely szerint ezen a helyen állt egykor Attila favára is. A park történelmi múltja és természeti értékei mellett szakrális emlékeket is őriz. A mariazelli Madonna-szobor itt őrzött másolatát egykor ezrével keresték fel a zarándokok. A kegyhelyre a helyreállított kiscelli kegytemplom épülete emlékeztet. A parkban a németajkú közösség egykori kálváriasora látható, a 14 stációból álló keresztút, a Golgota szoborcsoport és a Szent Vér Kápolna. Régi fotókon még látható, hogy a kápolna előtti kis terület felett egykor fából épült tetőszerkezet védte a látogatókat.

A kastély és az azt körülvevő park sorsa már Schmidt Miksa életében és halála után is sokáig kérdéses volt, a korabeli újságcikkek tanúsága szerint hosszú évekig fejtörést okozott a fővárosnak, és foglalkoztatta a közvéleményt. Az 1935. április 1-én elhunyt bútorgyáros, aki hétmillió pengőnyi örökséget hagyott Bécs városára és ott élő fivérére, Schmidt Leóra, budapesti vagyonából a Kiscelli úti kastélyt nagyértékű műkincseivel és a kastélyt körülvevő telkekkel együtt a fővárosra hagyta, utóbbit azzal a talányos megfogalmazású kikötéssel, hogy az „legyen a budai gyerekeké”.

Az ajándékozás ötlete már jóval a halála előtt, az 1920-as évek második felétől foglalkoztatta a mágnást, az erről szóló ajándékozási dokumentum végül 1927-ben készült el. Az 1934-ben fogalmazott végrendelet egyértelműsítette, hogy a nagyvonalú ajándék feltétele a kastélyt körülvevő park megtartása, valamint bővítése további telkekkel, hogy ott megvalósulhasson az Attila-park régóta dédelgetett terve, amely a városlakók, elsősorban a budai gyermekek kikapcsolódását szolgálhatná. Ahogy a Magyar Múzeumok c. folyóirat egy 1998-ban megjelent cikke idézi: „… Továbbá örökül hagyom a Fő- és Székesfővárosnak, Budapestnek minden budai terülten fekvő … telkeimet… minden azokon lévő épülettel, építménnyel, szoborral… azon kötelezettséggel, hogy ezen telkekből a kis-czelli kastély körül egy park létesíttessék… a budai gyermekek számára.”

Igen ám, de az 1910 óta Schmidt Miksa tulajdonát képező kastély körül található jó néhány telek ekkorra már évek vagy évtizedek óta más tulajdonosok kezében volt, akik ingatlanjaikat még a 19. század utolsó évtizedeiben vették azzal a céllal, hogy családjuknak építsenek otthont. Erről részletesen beszámol a Nemzeti Ujság 1931. júniusi száma „Egy furcsa kastély furcsa gazdája” című cikkében.

Jól mutatja, hogy a mai parkerdőt alkotó telekviszonyok ügye valóban hosszú évekig húzódott, hogy még öt évvel később is rendszeresen cikkeztek róla a lapok.

A Friss Ujság 1936. július 14-dikei száma szerint „Peyer Károly országgyűlési képviselő is érdekes bejelentést tett”, amely már a későbbi parkerdő területét érinti. „Régebben ingatlant vásárolt Schmidttől a kiscelli kastély környékén 6000 pengő vételárért, amit ki is fizetett, de az ingatlant az örökösödési eljárás miatt nem kaphatta meg.

A bútorgyáros végrendelete nem csak a magántulajdonuk feletti rendelkezési jogot évekre elveszítő korábbi ingatlantulajdonosok, illetve a főváros, de a rokonok részéről sem talált egyértelműen pozitív fogadtatásra. A budapesti rokonok (is) megtámadták a végrendeletet, bár őket elsősorban nem a kastély körüli területen fekvő telkek, hanem inkább a pénz érdekelte.

A nagylelkű adományt a főváros az évekig tartó huzavona után – ami érthető, ha a park bővítésével és fenntartásával járó megnövekedett fővárosi költségekre gondolunk – végül elfogadta. Ennek köszönhető, hogy ma a kastély falai között működő múzeumban izgalmas, néha formabontó kiállítások láthatók, az egykori templomtérben híres hollywoodi színészek fordulnak meg hazai és nemzetközi filmforgatásokon, és, hogy a park nagyobbik része még ma is beépítetlen és szabadon látogatható. 

A parkba a legtöbben a múzeum felől érkeznek, de a Bécsi út irányából is izgalmas felfedezni a területet. A Bécsi út hegy felőli oldalán álló úgynevezett városi házak között induló séta rögtön a nosztalgikus múltba repítheti a rendszerváltás előtt születetteket. Ez a tömb önmagában is érdekes építészetileg, az egyik sarkon befordulva pedig a hazai gyerekfilm-ipar egyik ikonikus darabja, a Keménykalap és krumpliorr képkockái elevenedhetnek meg lelki szemeink előtt. Itt, a Kiscelli Parkerdő felé vezető úton, a Nagyszombat utca és Kecske utca találkozásánál található ugyanis az a játszótér, ahol a filmben Bagaméri híres fagylaltját árulta. A helyszínválasztás nem is olyan meglepő, hiszen az író, Csukás István is óbudai kötődésű volt.

A terület egyébként már közel egy évszázaddal ezelőtt is kedvelt volt a lakáskeresők körében, akik a belváros helyett inkább a jó levegőjű, szellősebb zöldövezetekben kerestek otthont.

Egy 1934-es újsághirdetés Az Est nevű lapban jól példázza, milyen presztízse volt a Kiscelli-kastélynak és környékének, és az is megtudható belőle, hányas számú villamos járt errefelé akkoriban: „Remetehegy platóján” „Doberdő út 10-16. sz. alatt, József Ferenc főherceg és Schmidt Miksa kastélyai közvetlen szomszédságában, szép fekvésű, befásított, 300 négyszögöles üres villatelkek 6- és 4-szobás villaépületek (…) eladók. A parcellák a 72-es villamostól néhány percnyire, főútvonalon terülnek el, könnyen megközelíthetők. Remek kilátás, elsőrangú hegyi levegő.”

A környék ma is igen népszerű, nem csak a lakást vásárolni szándékozók körében. Közel száz évvel azután, hogy a főváros birtokba vette a telkeket egy újabb lépéssel kerülhetünk közelebb az egykori tulajdonos álmához. A park megújulása-megújítása hosszú folyamat, amelyben számtalan körülményt kell figyelembe venni, igényeket és lehetőségeket összevetni, majd azokat finomhangolni.

A Kiscelli kastély környékének rehabilitációjára már 2013-ban készült egy átfogó koncepcióterv, amely a Kiscelli Múzeum igazgatójának, Rostás Péter történeti kutatásainak eredményein alapult. Az egész területre vonatkozó, nagyszabású tervek megvalósulása egyelőre a jövő zenéje, de időközben a park számottevő részére elkészülhetett a Kiscelli park környezetrendezési terve, amely a főváros TÉR-KÖZ városrehabilitációs pályázatának köszönhetően nyert támogatást a „Kiscelli kastély környezetének közösségi célú rehabilitációja” címmel.

A terv a városfejlesztési szakemberek, tájépítészek, műemlékvédelmi szakértők és a parkot leggyakrabban használó környékbeli lakók több alkalommal való találkozásából, közös gondolkodásából és párbeszédéből született a ma divatosan hangzó, de nagyon is üdvözlendő közösségi tervezéssel, ahol minden szereplő megismerhette egymás használati szokásait és igényeit.

A közösségi tervezési alkalmakon formálódott, majd örökségvédelmi és tájépítészeti íróasztalokon véglegesített tervek és a majdani, több ütemben megvalósítandó fejlesztések legfőbb célja a védett történeti kert eredeti struktúrájának visszaállítása és – kissé száraz szakkifejezéssel élve – a használati érték növelése annak érdekében, hogy a parkot minél jobban, kényelmesebben, biztonságosabban használhassák, birtokba vehessék a környékbeli lakók. Fontos, hogy az óbudai kutyások, kisgyerekes családok, sétálók, futók, sportolók mellett a más kerületekből vagy akár távolabbról érkező, aktív kikapcsolódásra vágyó és a szakrális emlékeket felkereső kirándulók, zarándokok is jól érezzék magukat itt, hiszen egy gyönyörűen felújított és karbantartott városi parkerdő egyediségével emelheti egész Óbuda presztízsét és turisztikai vonzerejét. 

A parkot persze mindenki saját, szubjektív szemüvegén keresztül nézi, és mindenkinek határozott elképzelése van arról, milyennek kellene (vagy nem kellene) lennie.

Az eltérő igényeknek ráadásul határt szabnak a szabályozási keretek, előírások, csakúgy, mint a telekhatárok, a tulajdoni viszonyok vagy éppen a műemléki védettség, és végül, de nem utolsósorban a rendelkezésre álló források is. Az azonban biztos, hogy a közeljövőben induló park-rehabilitáció mindenki számára szebbé, élhetőbbé, kényelmesebbé teszi ezt a területet a történelmi és természeti értékek megőrzése mellett. Az odafigyelés és a gondos tervezés pedig akár életeket is menthet: a közösségi tervezés alkalmain arra is fény derült, hogy többen az életüket köszönhetik a parknak, az itt aktívan töltött szabadidő – a rendszeres séta, nordic walking, futás – hozta helyre megromlott egészségüket.

A parkmegújítás első ütemének terve megismerhető az Óbuda-Békásmegyer Városfejlesztő Nonprofit Kft. honlapján. A kertépítészeti koncepció első üteme a 12 hektáros parknak körülbelül az egyötödét érinti, és elsősorban a kastély épületétől közvetlenül délre elhelyezkedő fővárosi, illetve önkormányzati tulajdonban lévő részekre koncentrál, három területre fókuszálva. Az egyik a park megközelítését és az azon belül való közlekedést fejleszti a meglévő bejáratok rendbetételével és új bejárati lehetőségek, gyalogoskapcsolatok kialakításával, gyalogátkelőhelyek létesítésével a Kolostor utcában és a Folyondár utcában, valamint a parkba való lejutás biztosításával a Folyondár utca felől. 

A park megközelíthetőségének kérdéséről bizonyára mindenki elgondolkodott már, aki valaha felkaptatott a Bécsi út felől a hosszú és meredek Kiscelli utcán a múzeum előtt őrködő sárkányig. Megrögzött világjáróként ilyenkor rendszerint a barcelonai Güell Park jut az eszembe, no, nem a parkok közti hasonlóság, hanem a meglepően innovatív odajutás miatt. A katalán városban ugyanis (az olimpiára érkező tömegek miatt) a város magasabb pontjain fekvő népszerű látványosságokhoz mozgólépcsőket építettek, amelyek azóta is szolgálják nemcsak a turisták, de a helyiek kényelmét is.

Itthon is van már hasonló, kényelmes és akadálymentes megoldás, a Várkert Bazárban. Talán egyszer a Kiscelli Múzeumba és a felújított történeti kertbe is így érkezhet majd a nagyérdemű. 

Közösségi tereket és egy új erdei játszóteret is kialakítanak a parkban. A szabadtéri funkciók bővítése mellett kiemelt figyelmet fordítanak majd a természetközeli környezet megőrzésére, melynek érdekében jelentős zöldfelület-rehabilitációt is végrehajtanak, amely során az elöregedett vagy veszélyes fákat kivágják, új fákat ültetnek és megújítják a növényzetet, ahol szükséges. Áthelyezik és rendbe hozzák a tűzrakó helyeket, új padokat helyeznek ki és a következő ütemek során historizáló szobrokat, kővázákat helyeznek el a park egyes részein, megidézve a múlt századi történeti kert hangulatát.

A park a felújítás után egy igényes és minőségi kirándulóközpontként akár a kedvelt fővárosi úti célok és látványosságok közé is bekerülhet, bár a legfontosabb cél, hogy a helyiek magukénak érezzék, használják, szeressék és vigyázzanak rá. 

Bár az utóbbi évtizedekben több tanulmány és dolgozat született a költő életéről és munkásságáról – többek között Basa Viktor, Lukács László, Sőtér István, Pomogáts Béla, Rónay László tollából –, amelyek megpróbálják pótolni az életmű teljes feltárásának hiányosságait, mégis a megérdemelt elismerés és méltatás még elmaradt. Mi lehetett az oka annak, hogy egy ilyen kvalitású művész és alkotásai az ismeretlenség homályába vesztek?

ELŐBB…

Előbb figyelni szívünknek zaját,
az idegek
vén erdején szelíden át meg át
futó szelet
és visszanézni és váratlanul
megérteni,
s nem ver
fel többé vidám, ifju harsogás, –
és ébredni más csillagzaton.

(Válogatott versek)

A Kolozsváron még Toldalaghy néven született író családja az I. világháborút követően a trianoni Magyarországra költözött. Szülőföldjéről és Kolozsvárról több versében ír, szeretettel emlékszik vissza arra a tájra, környezetre. A későbbi író jogi pályára készült, ezért a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogtudományi Karán kezdte meg felsőfokú tanulmányait. Legelső írásai, irodalmi próbálkozásai erre az időszakra datálhatók. Kezdődő betegsége miatt le kellett mondania a jogi diploma megszerzéséről, megszakította egyetemi stúdiumait. Polgári állást vállalt, a Fővárosi Elektromos Műveknél helyezkedett el, ahol több mint két évtizedig tisztviselőként dolgozott. A család a cég által biztosított lakásba költözött, amely Óbudán, a Bécsi út 92. szám alatt volt, a városi házak egyikében (a szomszédban több író is élt, hiszen a Bécsi út 88-90. számban Göncz Árpád és Orbán Ottó lakott, a Bécsi út 98-ban pedig Kassák Lajos). Toldalagi ebben a lakásban élt haláláig édesanyjával és egyik leánytestvérével. Négyen voltak testvérek – Pál, Margit, Jetti és Ferenc –, de a három és fél szobás, negyedik emeleti lakásban csak hárman laktak. Toldalagit rendkívül erős szálak fűzték rajongásig szeretett és egyben tisztelt édesanyjához, aki sokszor ápolta a tbc-ben szenvedő írót, illetve a velük egy háztartásban élő Jettit, aki három évvel volt idősebb testvérénél és a fülével, hallásával voltak egészségügyi problémák. Ferenc teljesen eltávolodott a családtól, nem is tartotta a kapcsolatot a Bécsi úton lakó anyjával és testvéreivel. A másik leánytestvér – Margit – kórházi műtősnőként dolgozott a közeli Szent Margit Kórházban és rendszeresen látogatta a mamát és két ápolásra szoruló testvérét. 

Toldalagi Pál irodalmi pályája egészen fiatalon indult, első versei 1934-ben jelentek meg. A II. világháború végéig több folyóiratban, hetilapban publikált, szinte az összes korabeli irodalmi orgánumban rendszeresen jelen volt. Olyan szakmai felületeken jelent meg, mint az Élet, Pesti Napló, Erdélyi Helikon, Vigilia, Vasárnapi Újság, Napkelet, Magyar Csillag, Ezüstkor és más lapok. Első verseskötete 1936-ban került a közönség elé – Hajnali versenyfutás címmel –, amelyet életében még tíz kötet követett. A kritika és a szakma elismeréssel fogadta az ifjú költő verseit, újdonságnak ható formai szerkezeteit, metafora- és rímhasználatát.

Már ekkor is precizitás, szerkezeti és formai pontosság, különlegesen szép nyelvhasználat, helyenként nyers képi megoldások jellemezték költészetét.

1940-ben jelent meg második kötete Ím üdvözöllek címmel, amelyet a háború után követett a borzalmas világégés traumájának hatása alatt íródott Végítélet ablaka című kötet (1948). Ezután hosszú csönd következett, következő versgyűjteménye csak 1957-ben láthatott napvilágot. Az egyáltalán nem önként vállalt szilenciumnak több oka volt, és ezen évek alatt a költő és versezete, hangulata is jelentősen megváltozott.

A II. világháború előtti költői korszaka és munkássága a Nyugat folyóirat harmadik nemzedékéhez tartozott, olyan írókkal, mint Károlyi Amy, Vas István, Zelk Zoltán, Jékely Zoltán, Devecseri Gábor és Weöres Sándor. Ez az írói nemzedék korántsem alkotott olyan zárt csoportot, mint a Nyugat előző korosztályos szerzői. A háború előszele, majd a tragikus események, illetve a folyóirat betiltása (1941) erősen hatott ezekre a szerzőkre, komoly keretet adott későbbi pályájuknak. Az útkeresés, a létbizonytalanság és a felelőségvállalás terhe jellemezte ezt az írói nemzedéket, köztük Toldalagit is, akinek – mélyen hívőként – az istenkeresés is fontos motívumként jelent meg verseiben.

A Toldalagi családnak – egészen pontosan Jettinek – volt egy kis telke a Táborhegyen. A Toronya utcában fekvő kertes, gyümölcsfás telken egy kis téglaházikót is felhúztak, amelyben csak nyáron lehetett tartózkodni, mert fűteni nem lehetett. A nyarakat rendszeresen ezen a telken töltötte az író és testvére, amely a pihenés, gyógyulás és sokszor az alkotás helyszíne volt. Az 1970-es évek elejétől egy kisebb író-alkotóközösség járt ide rendszeresen, amely elsősorban Toldalagi egyetlen igaz barátjának, Pilinszky Jánosnak volt köszönhető.

A pályakezdő Pilinszky János (1921-1981) verselésének, saját hangjának kialakításában nagy szerepet játszott Toldalagi műveinek stílusa, hangzása. Már a II. világháborút megelőző időszakban nagy hatással volt Pilinszky későbbi költészetére az a fajta pontosan szerkesztett, mégis szinte lebegő, szépen csengő vershang, amelyet a vele majdnem egykorú Toldalagi alkalmazott. A két költő közötti szoros barátság és kölcsönös, mélységes tisztelet azonban a háborút követően alakult ki.

Az új hatalom, illetve az általa indított kultúrharc sok, a hatalom számára ideológiai okokból elfogadhatatlan írót kizárt a kulturális életből, lényegében hallgatásra ítélve őket.

Az 1940-es évek végén erre a sorsra jutott Toldalagi és Pilinszky is, rendkívül leszűkült a nyílt publikálási lehetőség. Az egyik ilyen megmaradt platform a Vigilia című katolikus folyóirat volt, amelyben már a háború előtt is rendszeresen publikáltak. A hallgatás évei alatt mindkét költő tovább formálta versezetét, saját stílusát és az 1950-es évek második felére már érett alkotóként léptek újra a szélesebb nyilvánosság elé. Művészetükben és verseikben több közös pont van, amelyek alapvetően meghatározták világlátásukat. Az egyik ilyen terület a mélyen gyökerező vallásosság volt, az istenkeresés kérdése és feldolgozása. A másik topik az elkerülhetetlen halál problematikája, illetve elfogadásának interpretálása volt. Mindketten vallásos családból származtak, ez eleve megszabta az élethez való viszonyulást, az erkölcsi normát. Pilinszkyre a II. világháború és az ott átélt borzalmak – főleg a lágerekben, haláltáborokban látottak – mélyítették el ezeket a kérdéseket. Toldalaginál az egyre súlyosbodó betegsége (tüdőbaj) volt az az impulzus, amelynek hatására a vallás és a halál releváns témává vált verseiben. Azonban a két költő pályafutása – közös sors és világlátás ellenére – merőben eltérő képet mutatott a háborút követő évtizedekben.

OLDOTT MAGÁNY

Hangokká olvad a magány
és színekké és teli térré,
anélkül, hogy a maradék,
kevés erőmet is felélné.

Jóságosabb a föld s az ég.
Körülvesznek és nem kizárnak.
Milyen jó lenne magamat
odaadni most a világnak,

hogy bármilyen formába is
mindenkié legyek. Egészen
szétosztódnék és mégis egy
maradnék a gyönyörűségben.

(Válogatott versek)

Pilinszky művészete, verseskötetei egyre inkább a fókuszba kerültek az 1960-as évektől. A költő mindjobban meghatározó és egyben megkerülhetetlen alkotójává vált a hazai irodalmi köröknek. Ismertté, népszerűvé vált, olyan művésszé, akinek a szavára odafigyelnek, akit idéznek. Ezzel szemben Toldalagi versei és maga a költő is ebben az időszakban kezdett fokozatosan háttérbe kerülni. Az elismerés és a kellő megbecsülés hiánya egyre inkább magába fordulóvá, visszahúzódóvá tette az írót, akinek az óbudai otthon, szeretett anyja jelentette az egyetlen vigaszt. A későbbi ismeretlenségnek maga is okozójává vált, hiszen csalódottságában számos művét dobta ki, semmisítette meg. Ennek ellenére jelentek meg verseskötetei. 1957-1976 között még nyolc gyűjteménye látott napvilágot, de csak szűk szakmai körökben váltottak ki elismerést. Az 1957-ben megjelent Szitáló évek és az 1976-ban megjelent Zord labdajáték című köteteinek hangvétele – beleértve a kettő között megjelent köteteket is – gyötrelmeit, vívódását tükrözik. Ezt a vívódást jól szemléltetik a kötetekben felbukkanó különböző témájú versei, amelyek a gyermekkori emlékekről, a természetről, szerelemekről, a nőkről szólnak. A lelki válságot tovább mélyítette 1972-ben elhunyt édesanyja elvesztése és betegségének kritikussá válása. Ezekben az időkben felüdülés volt számára a kis nyaraló a Táborhegyen, amely legalább nyaranta „édeni” környezetet nyújtott a testi és lelki beteg költőnek. 

A Toronya utcai nyári lakban gyakori vendég volt a barát, Pilinszky is, aki több alkalommal hónapokra odaköltözött barátnőjével. Pilinszky személye egy kisebb művészközöséget vonzott az óbudai nyaralóba. Azaz nem Toldalagi művészete és tisztelete vonzotta oda a költőtársakat, rajongókat, hanem a barátjáé. Ez nem jelentett törést a két költő barátságában, az kiállta az idők próbáját.

Pilinszky folyton biztatta és próbálta lelkileg megerősíteni Toldalagit, verseit szinte hibátlannak tartotta, de ezek csak rövid ideig hatottak pozitívan a már haldokló barátjára.

Ezeknek legjelentősebb – fennmaradt – bizonyítékai a két költő rendszeres levelezése, amely a Pilinszky-hagyatékban található és kutatható. Ezek a levelek annak a kevés fellelhető dokumentumoknak, emlékeknek a részei, amelyek az elfeledett költő életművének értelmezéshez nagyban hozzájárulnak. Ennek további mozaikjai a megmaradt naplórészletek, rövid esszék, vallomások, egyéb levelek, amelyek Toldalagitól ránk maradtak.

Létezik egy olyan tézis, mely szerint korszakonként mindig voltak úgynevezett másodvonalas költők, akikre kevésbe irányult a figyelem és rivaldafény. A „nagy” költők mögött alkottak, árnyékban maradtak, bár sok esetben tehetségük nem erre predesztinálta őket. Ez hatványozottan igaz Toldalagira is, akinek verseit és művészetét jobban megismerve, olvasva döbbenten állhat az olvasó az ismeretlensége előtt. Toldalagi Pál 1976. április 15-én halt meg. A vele egy háztartásban élő testvére, Jetti, valószínűleg a tüdőbajtól való félelme miatt, mindent megsemmisített, amihez a költőnek köze volt: szinte minden személyes tárgya eltűnt. Az oly annyira kedvelt nyaraló sem kerülte el szomorú sorsát, amelyet Jetti kénytelen volt fillérekért eladni, helyén most egy másik, újonnan épült ház áll.

A szintén Óbudához köthető Csukás István azok közé tartozott, akik jól ismerték Toldalagit és verseit. Talán ő fogalmazta meg legpontosabban az utókornak, hogy mit jelentett ez az elfelejtett és el nem ismert óbudai költő a magyar irodalomnak: 

„Félrevezet a költő; mint ahogy félrevezet a csönd is körülötte, a henye ítéletek, a kapkodó hírverések róla nem tudósítanak, nem „vágják le” és nem emelik égbe, elhallgatják. Vagyis a „csöndes hangú lírikusok” közé sorolják, és mi bizony elszoktunk a csöndes hangtól, zajártalomnak kitett fülünk alig-alig képes felfogni a szívdobbanásokat, még akkor se, ha az a miénk. És félrevezet a költő, mert nem törődik eldurvult hallásunkkal, csendesen mondja a verset, sőt érzelmesen, egy lenézett iskola szabályai szerint. De félrevezet-e igazán? Nem magunkat kellene előbb megvizsgálni? Legelőször a költő hite ébreszt kételyt bennünk: aki ennyire biztos az emberi dolgok elmondhatóságában, aki nem a hangerővel, hanem a pontossággal törődik, nem a fioriturával, hanem a dallammal, annak komolyabb és fontosabb mondanivalója lehet, mintsem, hogy a piac szája ízét próbálgassa. És a csöndes hang is, hogy felerősödik! Mint a dörömbölő szív az üres szobában! Mert az embermérettől is elszoktunk, s így valójában az igazi fokozásoktól is; aki mindig felsőfokban beszél, elveszíti az árnyalás, a derű, a könnyű bánat, nehéz szomorúság és megrendülés képességét. Ezt a képességet Toldalagi Pál végig megőrizte, mint ahogy makacsul ragaszkodott az embermérethez is.” 

Nem állítom, hogy az összes manó lelkes és tetterős, ha takarításról van szó, de az biztos, hogy mindannyian nagyon jószívűek, és fontos számukra, hogy az erdő összes élőlénye jól érezze magát. Éppen ezért minden évben izgatottan várják az első tavaszi pikniket, amivel megünneplik az életet.

Persze nem úgy megy ám, hogy „holnapután tavasz, úgyhogy irány piknikezni!” Gondosan megterveznek mindent. 

Lora manó sokakkal ellentétben nagyon energikus, és szinte mindig mosolyog. Őt nem hangolja le az időjárás, minden napban talál valamit, aminek örülhet. Nem csoda hát, hogy mindig ő az első, aki kidugja az orrát a házból. Most is, mint minden évben, várt rá a villásfarkú szalakóta, hogy üdvözölje, ám a megszokott hang helyett valami egészen különös zaj volt hallható.

– Mi az? Talán beteg vagy? – kérdezte aggodalmasan Lora.

– Dehogy! Ez nem én vagyok, hanem Tóbiás, az óriás. Nemrég költözött a Kiscelli kastélyba. Az ő feladata vigyázni rá.

– Ja, jó, már megijedtem, hogy valami bajod van.

– Szerencsére jól vagyok, bár kissé zavar ez a lárma.

– Megértem. Mindjárt jövök, csak szólok a többieknek, hogy ne keressenek, aztán kiderítjük, mi van azzal az óriással. 

– Jó, itt várlak.

Amikor Lora elmondta, hogy megérkezett a szalakóta, és panaszkodott, hogy zajt csap egy óriás, ezért most elmegy és kideríti mi a baj, egyesek méltatlankodni kezdtek.

– Miért mindig Lora megy mindenhová?

– Igazán nem szép tőletek ez a duzzogás. Talán  elfelejtettétek, hogy ő olvasott nektek egész télen, amíg ti valami „ismeretlen eredetű fáradtság” miatt csak heverésztetek?  – kelt a védelmére Anett manó.

– Igaz.

– És mindig ő az első, aki kipattan az ágyból, valahányszor meghallja, hogy „valaki vegye le rólam a dunnát!” – folytatta Ádám manó.

– Ez is igaz. Lora tényleg olyan, akire lehet számítani.

– Igen, mert ő nagyon erős. Ha ti is annyit tornáznátok, mint ő, nem lennétek ilyen pudingok.

– Jó, azért legtöbbször te is csak a jó meleg ágyikóból csodálod, ahogy Lora mindenre felmászik, és még a radiátort is bordásfalnak használja. 

– Bevallom, már abban is elfáradok, ahogy nézem, és egyébként se vagyok olyan bátor, mint ő.

– Nahát akkor meg!

– Ne veszekedjetek, inkább döntsük el, ki jön velem – szólt közbe Lora.

– Sorsoljunk!

– Nem bánom. Mindenki írja fel a nevét egy cetlire, hajtsa össze, aztán dobja a kalapba.

– Jó, de hol a kalap?

– Mindjárt hozom! – mondta Lora, majd elszaladt.

– Biztos az ágy alá rejtette. Sok mindent tart ott – nevetett Anett manó

Amíg Lora a kalapért ment, mindenki felírta a nevét, hogy mielőbb megtörténjen a sorsolás.

– Itt is vagyok.

– Miért volt nálad a kalap? – kérdezte egy duzzogó a sok közül.

– Csak biztonságba helyeztem, hogy meglegyen, amikor kell – kacsintott Lora.

– Kíváncsi lennék, miket rejtegetsz még!

– Erre most nincs id  – vette át a szót Anett.

– Bár mindenki tudja, mennyi a létszám, a rend kedvéért elmondom, hogy 412 név került a kalapba – vette át a szót a legidősebb manó.

– De 413 a létszám! – kiabált be valaki.

– Igen, de Lora neve nem kell, mert neki sorsolunk két kísérőt.

– Ja, tényleg!

– Húzhatok én? – kérdezte Lora.

– Persze.

– Ezúttal Anett és Ádám a szerencsés. 

– Hurrá! Mivel megyünk? – kérdezte Anett

– Menjünk papírsárkánnyal! Én elraktam az enyémet, elbír mindhármunkat – javasolta Lora.

– De nem is fúj a szél! – csodálkozott Ádám.

– Nem baj, majd a többiek segítenek – mondta izgatottan Lora.

– Hogyan?

– Van pár ventilátorunk, az elég lesz.

A manók, bár úgy tettek, mintha csalódottak lennének, amiért Anett és Ádám mehet Lorával megnézni, mi baja az óriásnak, titokban örültek, mert egyikük se mert volna közel menni hozzá.

– Kész vagytok? – kérdezték kórusban.

– Máris, csak felveszem a hátizsákom. Sok minden van benne, ami jól jöhet.

– Rendben, szólj, ha bekapcsolhatjuk a ventilátorokat!

– Mehet!

Szerencsére jó hosszú volt a zsinór a papírsárkányon, így mindhárman kényelmesen belekapaszkodhattak. Szükség is volt rá, mert a ventilátoroknak hála, szélsebesen a magasba emelkedtek. Majdnem olyan gyorsan repültek, mint a szalakóta, aki mutatta az utat.

10 perccel később már a kastélykertben is voltak. Amint földet értek, Lora levette a hátizsákját és kivett belőle 3 pár füldugót és egy megafont. 

– Miénk a rózsaszín és a fehér füldugó, Ádámé a szürke.

– Te aztán tényleg mindenre gondolsz! – nevetett Anett.

– Bizony! Nem is tudom, mire mennénk nélküled – tette hozzá Ádám.

– Kár is ezen gondolkodni – kacsintott Lora

Miután mindenki bedugta a fülét, és kissé távolabb ment Lorától, felemelte a hangosbeszélőt és így szólt:

– Kedves Tóbiás! Kérjük, hagyd abba a bömbölést! Hamarosan odamegyünk hozzád, és megbeszélünk mindent.

Az óriás annyira meglepődött azon, hogy valaki még nála is hangosabb, hogy azonnal csendben maradt. Kíváncsian várta, kik jöttek el hozzá.

Lora, Anett és Ádám hamar belátta, hogy az lesz a legjobb és legbiztonságosabb, ha mind az óriás vállára állnak és onnan beszélnek hozzá. Így biztosan észreveszi őket és még véletlenül se lép rájuk.

– Szia Tóbiás! Lora vagyok. Ők pedig itt a barátaim, Anett és Ádám. Miért sírtál?

– Mert miattam nem fog felébredni a természet – mondta szomorúan az óriás.

– Dehogynem! Ami azt illeti, szerintem már rég felébredt, csak úgy tesz, mintha aludna. 

– Azért, mert nem akadályoztam meg, hogy a kirándulók szétdobálják a szemetet? 

– Az is lehet, és talán egy kicsit hangos is voltál.

– Igen. Egy kicsit – szólt közbe Ádám.

Ennek hallatán az óriás olyan szomorú lett, hogy kis híján megint sírni kezdett.

– Nem kell sírni. Inkább mondd el, mi a baj! – előzte meg a katasztrófát Anett.

– Nézz körül! Látod ezt a sok szemetet? 

– Sajnos mindig van olyan, aki nem tiszteli a természetet, de szerencsére vannak még olyanok, akik helyettük is dolgoznak. Megértem, hogy szomorú ez, de a sírás nem segít. Legközelebb nyugodtan szólj rá bárkire, aki szemetel.

– Szólnék én, de olyan nagy vagyok, hogy félek, hogy rálépek valakire, ha kijövök a kastélyból. A világért se bántanék senkit – sopánkodott az óriás.

– Most is kijöttél, és nem dőlt össze a világ. Lehet, hogy az is elég lenne, ha csak megjelennél a kapuban. Rögtön tudná mindenki, hogy mi a dolga. – szólt kedvesen Ádám.

– De én olyan gyáva vagyok! Inkább elalszom, ha embert látok, aztán meg sírok, ha meglátom, mit hagytak maguk után – sopánkodott tovább Tóbiás.

Lora úgy látta, jobb mielőbb közbeavatkozni, mert ha az óriás megint sírni kezd, annak biztos nem lesz jó vége.

– Tudod mit? Menjünk be a kastélyba! Hoztam mesekönyveket. Szívesen olvasok neked. Addig a többiek összeszedik a szemetet.

– Komolyan? 

– Persze. Nagyon jó lesz, majd meglátod.

– És nem lesztek mérgesek, amiért én nem segítek? – fordult az óriás Anett és Ádám felé.

– Azzal segítesz, ha meghallgatsz pár mesét, amíg mi eltakarítjuk a romokat – mosolygott Anett.

– Ja, akkor jó! Máris bemegyek.

– Előbb tegyél le engem meg Ádámot!

– Tényleg. Bocsánat.

– Semmi vész.

– Jó munkát! Itthagyom a hátizsákom. Van benne minden, amire szükségetek lehet. A mesekönyveket már kivettem – mondta kedvesen Lora.

– Köszi! Nektek meg jó mulatást! – mosolygott Anett.

Lora hátizsákjában tényleg volt minden, ami kell. Sok gumikesztyű, újrahasznosított szemeteszsák, sőt, még víz és étel is, ha esetleg szünetet tartanának a munkában.

–Nézd, még egy síp is van itt. Vajon mire való? – kérdezte Ádám.

– Hát fújd meg, és meglátod – biztatta Anett.

– Nem lesz ebből baj?

– Ne légy nyuszi!

– Igazad van. Végül is mi baj lehet? – bátorodott fel Ádám, és megfújta a sípot.

Legnagyobb meglepetésükre azonnal ott termett legalább 200 manó.

– Sziasztok! De jó, hogy itt vagytok. Az az igazság, hogy irtó nagy itt a felfordulás. Elkélne pár segítő kéz. Tudom, hogy nagy kérés, hogy segítsetek kitakarítani, elvégre nem ti dobáltátok szét ezt a rengeteg mindent, de a segítségetekkel biztosan hamar eltűnik – szólt lelkesen Ádám.

– Hívtál minket, hát itt vagyunk. Amúgy is jöttünk volna, csak a jelre vártunk. 

– Ravasz ez a Lora! Egész kincsestára van – gondolta Ádám.

– Hogy kezdjünk hozzá a takarításhoz? –kérdezték a manók.

– Alkossunk csapatokat! – mondta Anett.

– Még szerencse, hogy nálunk mindenki szeret mindenkit, így nem lesz veszekedés, hogy ki kivel van. 3 csapat elég is lesz.  Egyes csapat: Tiétek a pet palack, kupak és minden műanyag! Kettes csapat:  Ti gyűjtitek a papír hulladékot! Hármas csapat:  Ti gyűjtsétek az elemeket! Ahogy látom, van itt bőven. Az üvegeket majd én összeszedem, nehogy elvágjátok a kezeteket! – vette át az irányítást Ádám.

Ment minden, mint a karikacsapás. Senki sem nyafogott, mindenki talált neki megfelelő gumikesztyűt, és szemeteszsák is volt bőven. Aki elfáradt, bármikor leülhetett megpihenni, senki sem dorgálta meg érte.  2 órával később már az összes szemét a megfelelő zsákban volt arra várva, hogy valaki a szelektív hulladékgyűjtőbe vigye. 

– Mi végeztünk. Kérlek Ádám, fújd meg a sípot, hogy hazajussunk –szólt egy manó.

– Köszönöm szépen, hogy segítettetek. Találkozunk holnap ugyanitt, a pikniken. Jó pihenést! – mondta Ádám, és megfújta a sípot, mire csak Anett és ő maradt a kastélykertben a zsákokkal.

Ezalatt a kastélyban Tóbiás nagyon jól szórakozott. Neki még soha senki nem olvasott mesét, és egyetlenegy nála kisebb teremtmény se volt még olyan bátor, hogy a közelébe merészkedjen. 

– Kicsit elfáradtam az olvasásban. Tartsunk szünetet, és nézzük meg, mi történik a kertben! –kérte Lora.

– Jó ötlet. Hálásan köszönöm a szép meséket.

– Nagyon szívesen.

Amikor az óriás meglátta, milyen szép tiszta lett a kert, nagyon elcsodálkozott.

– Hogy csináltátok ezt? – kérdezte.

– Csapatmunka volt –mondta büszkén Ádám.

– Köszönöm szépen a segítséget! Máris elviszem innen ezeket a zsákokat. Pont elfér a vállamon az összes. Rendnek kell lennie, mire ébred a természet. Ugye itt lesztek még, amikor visszajövök?

– Igen, mindenképp megvárunk, mert te fogsz minket hazarepíteni a papírsárkánnyal –mondta Lora.

– Hűha, akkor egyik lábam itt, a másik ott! – rikkantotta Tóbiás, és felkapta a zsákokat. Meg sem állt a hulladékgyűjtőig.

Amíg a manók várták, hogy az óriás visszatérjen, nagyon meglepő dolog történt. Egy hatalmas gyümölcsfa emelkedett ki a földből. Csak úgy roskadoztak az ágai.  Áfonya, málna, banán, sőt még eper is volt rajta.

– Ez meg hogy lehet? –csodálkozott Anett.

– Van alatta egy levél is. Nézzük meg! –kiáltotta Lora, és odaszaladt a fához.

A levélen ez állt: „Kedves 3 manó! Ma igazán kitettetek magatokért. Megmutattátok, hogy kellő szeretettel, alázattal, bátorsággal és kitartó munkával semmi sem lehetetlen. Ez a fa a jutalmatok. Minden évszakban terem rajta mindenféle, így bőven jut belőle az összes manónak. Csak ti látjátok ezt a fát, így nektek kell eljönnötök, ha bárki gyümölcsre vágyik. 

Szeretettel: A tündérek”

– Ezt nevezem! – szólt Ádám.

– Igazán kedves és szép ajándék! – mondta Anett.

– Bizony! És így legalább gyümölcsöket nem kell az ágy alatt tartalékolnom. Lesz hely a többi dolognak – kacsintott Lora.

Közben vissza is ért Tóbiás, az óriás.

– Még egyszer köszönöm a segítséget! Ígérem, a jövőben bátrabb leszek, de ha mégse, akkor majd minden éjjel összeszedem a szemetet, hogy minden tiszta legyen, mire ébred a természet.

– Nagyon szívesen! Találkozunk holnap a pikniken. Most fújj egyet! Biztos jobb vagy mint 100 ventilátor együttvéve. Szeretnénk hamar hazaérni! – kérte Lora.

Az óriás teljes szívéből fújt, amitől kellemesen meleg lett a levegő, a 3 manó egy perc alatt hazaszállt, és a papírsárkány se kapott lángra.

Másnap már kora reggel felébredt a Kiscelli kastélykert, és vidáman várta, hogy az óriással és 413 manóval együtt ünnepelje az életet.

Hogyan merült fel az ötlet, hogy nyúltenyészetet alapítotok?

Ez az állatszeretetből fakad. Gyerekkoromban mindig azt gondoltam, hogy ha egyszer kertes házam lesz, akkor tele leszek állattal. Tősgyökeres óbudai vagyok, a kaszásdűlői lakótelepen nőttem fel. Anyukám nagyon szigorúan kijelentette, hogy panelba nem jöhet állat. Ez később megtört, mert becsempésztem mindent, hetekig tartottam úgy állatokat, hogy fel sem tűnt neki, így kénytelen volt megengedni, mert ha egy hónapig észre sem vette, akkor mi lehet a probléma? Az első állat egyébként egy egér volt, aztán jött papagáj, tengerimalac, felfejlődött az állomány patkánnyal, később lett nyúl is – és a nyulak iránti szerelem megmaradt.

Hogy tanultad ki a nyúltenyésztés csínját-bínját?

Tájépítész vagyok és az egyetemen állattenyésztést is tanultunk, de a hozzáállásom alapvetően az állatszeretetből fakad. Az volt a célom, hogy szabadon lévő állatokkal tudjak foglalkozni. Tudom, hogy ketreces tartásban is lehet jól tartani egy állatot, az is megfelelő élettér lehet, főleg ha szeretve van, de az én lelkemnek ez nem okoz megnyugvást.

Az én elképzelésem mindig is egy tündérkert létrehozása volt: ha egyszer családom és gyerekeim lesznek, akkor ők higgyenek a csodában, a tündérekben, legyenek kis nyuszik, akik ugrálnak a kertben!

És ezt is valósítottuk meg. Nálunk a nyuszik családi kedvencek, eleinte nem is volt szaporulat. Hiába mondják, hogy „szaporodnak, mint a nyulak”– ez nem igaz feltétlenül, főleg nem egy kinti tartásban. Előbb rá kellett jönnünk, mitől érzik jól magukat. Amikor megszülettek az első kisnyuszik, ismerősök közül jelentkeztek, hogy örülnének nekik, s akkor ajándékba adtuk őket. Tulajdonképpen így indult az egész. Amikor pedig túl sok nyulunk van, akkor meghirdetjük és eladunk belőlük, így ez most már egy legális vállalkozás, bár nem főfoglalkozás.

Ki viszi a tenyészetet?

Csak a szűk családi kör, főleg én, de a gyerekek is részt vállalnak, például mindig együtt etetünk és takarítunk. Ez egy családi hobbi, és szeretném, ha az is maradna. Látom az előnyeit annak, hogy a gyerekeim megtanulták, hogyan kell gyengéden közelíteni egy állathoz. Könnyebb a tartása, mint egy cicának vagy egy kutyának, így sok családnak tud örömet okozni. Magyarországon nem igazán ismert a szabadtartásban tenyésztés módszere. Nálunk három fajta nyúl van, ezek igazából szőrváltozatok: két állófülő, az oroszlánfejű és a holland törpenyúl, a harmadik pedig a kosorrú lógófülű.

Mesélj kérlek az első nyuladról!

Törpenyúlnak vettük egy kereskedésben, kiderült, hogy házinyúl. Meg is nőtt 6 kilósra, nem fért el sehol, de imádtuk. Évek óta könyörögtem a családomnak, hogy legyen otthon állat, de nem engedték, és ez volt az első legális állatom, amit nem kellett becsempészni. Körülbelül tízéves lehettem, amikor szülinapomra kaptam, azzal a kitétellel, hogy egy hónapig tarthatom, és utána keresni kell neki helyet. Mondanom sem kell, hogy nem került el tőlünk egy hónap múlva, pedig mindent kinőtt, mindent szétrágott és nagyon rossz nyúl volt, ezzel együtt nagyon megszerettük. Végül az lett a sorsa, hogy kerestünk egy farmot, ahová oda tudtuk adni. Amíg élt, látogattam őt, lettek kicsinyei, láttam őket is felnőni. Mentem hozzájuk iskola után évekig, megnézni, hogy mi van velük, amíg a farm gazdája meg nem halt, utána már nem tudtam követni a sorsukat. Mai napig emlékszem rá, hogy milyen színűek voltak és milyen élmény volt megsimogatni őket. Egy panelgyereknek ez óriási, és tulajdonképpen ez a mély élmény indította el bennem azt, hogy beindítsuk a vállalkozást.

Mindig a gazdik vannak a szemem előtt, mert tudom azt, hogy nagyon sok gyerek nő így fel, mint én, mert panelban tényleg nem célszerű állatot tartani, de mégis vágynak rá. A nyuszi erre jó megoldás.

Érdekes volt, hogy megtudtam, hogy az őseim között mindkét ágon volt nyúltenyésztő. Teljesen véletlenül derült ki, egy távoli rokon halálakor. Nem gondoltam volna, mert a családom mindkét ága harmadik kerületi, erre kiderül, hogy vannak paraszti „nyúlványaink”.

Milyen együtt élni egy nyuszival?

Nagyon jó. Alapvetően nappali állat, éjszaka alszik, nem úgy, mint egy hörcsög, ami egész éjjel kotorászik. A nyúl alapvetően csöndes, nem ad ki semmi hangot, maximum rágcsál. Nagyon családbarát, az adott család dinamikájához alkalmazkodik.

Terápiás állatokként is gondolhatunk rájuk?

Autista gyerek mellé terápiás céllal nagyon jó egy nyugodt, megülős nyuszi. Sokszor egyedülálló anyukák visznek tőlünk nyuszikat. Sajnos nagyon sok ilyen család van, ahol egy kisállat nagy lelki segítség a gyereknek, azért, hogy nyisson legalább egy állat felé, hogy feldolgozzák az elhagyás traumáját, hogy érezzék, van olyan élőlény, aki szereti. Teljesen azonosulni tudok ezzel és úgy látom, jó működik, mert a nyuszik nagyon rá tudnak hangolódni a gazdikra, így a gyerekek meg tudják tanulni a kapcsolódást. 

Mennyire intelligens állatok?

Nyuszifüggő, mint ahogy a karakterük is nagyon egyedfüggő, akárcsak az embernél. Vannak megülősek, akit leraksz valahová és fél óra múlva is ott lesz, akit simogatsz és nem ugrik el, és vannak olyanok, akik szétrágják a világot és felfedeznek mindent, megszagolnak, megpuszilnak és odébb ugrálnak. Van, aki hallgat a nevére.

Nem ismerek olyan nyulat, akit ne lehetne szobatisztaságra nevelni. Több olyan gazda is van, aki tőlünk nyúl agility-re vitte az állatot, ahol nagyon szép sikereket ért el, pedig mi nem is tanítottuk őket semmire.

De meg lehet őket tanítani mindenféle trükkökre, akadály átugrásra, alagútba bújásra és ilyesmikre.  Simogatni és szeretni való cukiságok. Harapni nem harapnak, mert erre komolyan szűrjük őket és nem adjuk tovább gazdihoz.

Mire kell figyelni egy nyúl érkezésekor?

Mindig felkészítem a gazdikat. Az első 6 hétben úgy kell rájuk vigyázni, mint a hímes tojásra, de utána nagyon strapabíróak.  Amíg el nem érik a 3-4 hónapos kort, törékenyek és érzékenyek. Figyelni kell arra, hogy ne nyomódjanak meg, ne essenek le, ne nyúljanak a szemébe-fülébe. Nyilván óvatosan kell felemelni, nem a nyakánál fogva. Mivel a nyulak nagyon érzékenyek, akár belső sérülést is okozhatunk, ha rosszul fogjuk meg alul. Mivel a nyuszi zsákmányállat és nem mutat fájdalmat, nem fogjuk észrevenni, hogy kárt tettünk benne. Ha egy nyuszi tünetet produkál, akkor már rég késő. Rohanni kell az orvoshoz és így sem biztos, hogy meg tudja menteni.

Ezek alapvető dolgoknak tűnnek, de aki nem ebben nő fel, annak nem az. Van, hogy nem figyelnek erre oda, még felnőttek sem. A felelős állattartást gyerekkorban kell kezdeni, hogy természetessé váljon, hogyan kell egy állattal bánni és így évekig boldog társ lehet egy állat. Egy kis szőrmók óriási örömet tud vinni egy család életébe.

Táplálás tekintetében két iskola van, mindig azt kell folytatni, amit a tenyésztő elkezdett.  Mi úgy csináljuk, hogy mindig van előttük táplálék, mert rágcsálók, főleg mert kinn vannak a kertben, és azt rágnak, amit akarnak.

Mi nem porciózunk, mert ennek főleg nagy tenyészeteknél van takarékossági jelentősége, de nekünk más a szemléletünk, amitől nem is akarunk eltérni.  Az előnye annak, ha van mindig rágcsálnivalója a nyúlnak az, hogy mindig nyugodt lesz, nem fog idegeskedni, hogy mikor kap végre kaját, és nem kaphat még véletlenül se a kezünkhöz, amikor etetjük.

Mennyire vannak felkészülve az állatorvosok a nyúlpáciensekre?

Régebben mindennapos volt, de ma már egzotikus állatnak számít, és azok az állatorvosok értenek hozzá, akiknél ez a kategória fel van tűntetve. Ők fel vannak készülve egy esetleges bélleállásra és tartanak nyúlgyógyszereket, vakcinákat. Érdemes látogatás előtt felhívni az adott orvost.

Vannak betegségek, amit a nyulak átadhatnak a gazdájuknak?

Hála az égnek, nincs. Ezért is van az, hogy nyulaknak nincsenek kötelező oltások sem, mert nem terjesztenek emberre veszélyes betegséget.

És hogy állunk az allergiával?

Létezik, de nem annyira gyakori, mint macskánál, viszont rögtön kiderül. A járvány előtt nyitott tenyészet voltunk, tehát hozzánk be lehetett jönni, megnézni, megsimogatni a nyuszikat, amire bátorítottam is a gazdajelölteket, hogy rakják az arcukhoz, szagolják meg, és ott rögtön ki kell, hogy jöjjön.

Húsvét táján sok nyúl kerül új gazdához, akik végül hogy, hogy nem az erdő szélén végzik. Túléli ezt egy nyúl?

Attól függ, hogy előtte hogy tartották. Ha télen a fűtött szobából a mínusz 20 fokban rakják ki, akkor biztos meghal. De ha előtte kertben lakott, akkor elég jó esélyei vannak. De ez nem felelős állattartás és nem is megoldás. Ha már megszületett a döntés, hogy magunkhoz veszünk egy állatot, azért amíg él, felelősséget kell vállalnunk, nem csak addig, amíg az adott ünnepi szezon tart. 

A nyuszik kötődő élőlények, várják hogy hazajöjjünk, várják, hogy megetessük, megsimogassuk. Ennek tudatában kell vállalni, de ez nemcsak a nyúlra vonatkozik, hanem minden más állatra is.

Nem gondolom, hogy létezik olyan állat, ami kötődés nélkül tartható, aki erre nem képes, az ne élő állatot vegyen, hanem plüsst.  A néphagyományok miatt a fejekben összekötődött a húsvét a nyúllal. Ezért ebben az időszakban gyakrabban vesznek nyulat az emberek, de ez nem jelentheti azt, hogy az állat csak arra a három napra kell. Az is lehet, hogy az évek óta vágyott nyulat ebből az apropóból lehet kikönyörögni és ekkor jön el a pillanat, amikor a gyerek végre megkaphatja a szüleitől. Mi fel is ajánljuk a vevőinknek, hogy ha valamiért megváltoznának a körülményei, hozzánk visszahozhatják, nem is kell közölniük az okot,  de alapvetően nem azért van a nyuszi, hogy két nap után elengedjük, vagy ne adj isten, megegyük.

Meddig él egy nyúl?

Az átlagéletkora 6-8 év. De ez a szám félrevezető lehet, mert amit az emberek nem látnak, az az, hogy nagyon sok nyuszi pár hetes korban elpusztul. El kell érni a 6 hetes kort, akkor biztos a sorsa, de akkor is érzékenyebb egy ideig, mint egy cica vagy kutya. Tőlünk is 6 hetesen lehet elvinni őket, ami már egy stabil kor, ilyenkor már nincsenek anya mellett, önállóan esznek-isznak, használják a nyuszi WC-t és kézhez vannak szoktatva. Nekünk vannak 13 éves nyuszijaink is.

Weboldal: https://www.torpenyul.com/
Facebook: https://www.facebook.com/nyuszpuszta/

Az Aranyhegyen, a Jutasi és a – stílszerűen – Pogánytorony utcák sarkán álló, harmincas években emelt torony pár éve cserélt gazdát, és a birtokon belülre került tulajdonos saját költségén csináltatta meg a hiányos lépcsőt és kőkorlátokat. Az állagmegóvó munkákra már nagy szükség volt: a Pogánytorony évtizedek óta pusztult, a róla szóló beszámolók időnként már a teljes végzetét vetítették előre. A torony a valóságban valószínűleg ennyire nem volt rossz állapotban, az alsó lépcsőfokokat is inkább szándékosan távolíthatták el, hogy elvegyék kicsit az alkalmi felfedezők mászási kedvét.

A Pogánytorony sorsára hagyva is vonzott látogatókat, hol az alternatív városnéző túrák keretében, hol az ősmagyar-pogány szubkultúrák környékéről. Utóbbiak kisebb számban a napfordulókon és a napéjegyenlőségek idején tették itt tiszteletüket, átvágva a dzsungelen, ami az évek alatt eluralkodott a telken. Pedig egykor díszkert volt itt, a torony körül öt „szent nyírfával”, név szerint Balázzsal, Botonddal, Emesével, Lehellel és Csabával.

A Koppány tiszteletére ültetett fákat Törökkoppányról, a pogány vezér hagyomány szerinti, Somogy megyei szálláshelyéről hozták 1939-ben.

A néhány évvel korábban emelt tornyot a Turáni Egyistenhívők használták szimbolikus jelentőségű emlék- és szertartáshelyként, bár nem éppen konfliktusmentesen: már a torony ünnepi avatásán is kardlapozó csendőrök jelezték, hogy a karhatalom nem nézi jó szemmel a pogánykodó őskultusz megnyilvánulásait.

„Üröm és Óbuda között, Budapest határában, szőlők és kelkáposztatáblák felett, a kopár hegy tetején, különös, háromemeletes, terméskőből faragott, bástyaszerűen kiképzett torony fúródik a halványkék égbe… Ez a pogány torony, amely, mint titokzatos felkiáltójel ágaskodik a hegytetőn, a gyárak kéményei felett, a porba és ködbe vesző, morajló város határában” – írta az újság 1935 nyarán, beszámolva a pogány megtelepedésről az akkor még inkább külvárosinak számító környéken.

A Turáni Egyistenhívők sajátos, magát vallásinak tekintő csoportja volt a korabeli Magyarországnak, akik a kereszténységgel szemben az ősi hithez való visszatérést szorgalmazták. Az eszmei háttér adott volt: Trianon után az „áruló Nyugattal” szemben felívelt a keleti testvérnépekkel szövetséget kereső turanizmus ázsiója, a magyar orientalizmus törökbarátságának pedig mindig is volt némi politikai huzatja. A kurucos vonal keleti eszményeit és a néprokonsági gondolatot a magyar diplomácia is igyekezett kihasználni (nagyjából a korszak összes miniszterelnöke tagja volt az irányzat reprezentatív testületének, a Turáni Társaságnak), és az indoeurópai népek közé zárt magyarság „egyedül vagyunk” érzését oldotta a gondolat, hogy valójában a hatalmas turáni népeknek lennénk a legnyugatabbra szakadt képviselői.

A Kárpát-medencétől Közép-Ázsián át a merészebb elképzelésekben egészen Japánig húzódó, turáninak gondolt népek összetartozását kulturális, földrajzi, nyelvészeti, időnként fajbiológiai érvekkel próbálták alátámasztani, és az irányzat a két világháború között egyre inkább a szélsőjobb felé radikalizálódott. A harmincas évekre a mozgalom délibábosabb kedvű tagjai a tudomány partvonaláról teljesen elsodródtak a nemzeti mítoszok mélyebb vizeire: innen jön néhány olyan ma is lenyűgöző alternatív tudományos politikai sci-fi, mint a sumér-magyar leszármazás, az amerikai indiánok magyarokkal való rokonítása, vagy éppen a turáni fajok atlantiszi származásának gondolata.

Koppány aranyhegyi tornya a turanista mozgalmak közül is az extrémebb vonal szent helye volt.

Azoké, akik a nyugatellenességet, a nemzeti egyediségbe, a magyarság különleges civilizációs teljesítménybe vetett hitet az ősvallás újjáélesztésével elegyítették. A Turáni Egyistenhívők a kereszténység felvétele előtti hitrendszerhez való visszatérést hirdették, melyet monoteizmusként, egy magasabb rendű pogányságnak gondoltak el. Tulajdonképpen ez volt az első, radikális nemzeti alapon álló vallási mozgalom, a ma is hódító nemzeti ezotéria és alternatív történelemszemlélet korai reprezentánsa.

A Turáni Egyistenhívők egyházát 1934-ben egy Bencsi Zoltán nevű ügyvéd, valamint egy kiugrott unitárius lelkész, Köröspataki Kiss Károly alapította. Utóbbinak – ez akkor a keletmániával és a természetkultusszal függött össze – egy vegetáriánus étterme is volt a Kiskörúton, a magyarságot pedig gondolatvilágában a babiloniakkal és egyiptomiakkal hozta kapcsolatba. Bencsi a turániak őshazáját a Tigris és az Eufrátesz közé tette, és kinyilatkoztatása szerint faji vallást akart adni a magyarságnak. „Az ősi hittől való eltérésünk alkalmas volt arra, hogy fajunkat megfossza a világuralomtól. Ősi vallásunk alkalmas volt arra, hogy vele kivívjuk az egész világ feletti uralmat” – írta az Ősi hitünk című brosúrájukban, mely a turáni fajt Isten választott népének tételezte. Talán nem teljesen véletlen, hogy a korabeli rendőrségi jelentések szerint a pogány egyház tagságának jelentős része kapcsolódott a nemzetiszocializmus pártjaihoz is.

A főtáltos Bencsi volt, a helyi szervezeteket boncok vezették, az egyház tagjai jelképes vérszerződést kötöttek. Az uborkaszezonban az újságok is szívesen foglalkoztak a pogány kultusszal, amiről meglehetősen elítélően írtak, és tudni vélték, hogy a turániak még fehér lovat is áldoznak. Talán ez maradt meg leginkább a csoportról, noha ennek, mint erről Ablonczy Balázs, a turanizmusról Keletre, magyar! címen nagyszerű könyvet író történész beszámol, pont nem volt valóságalapja. Ahogy az a fényképes újságcikk sem volt hiteles, mely szerint egy újszülöttet a baba arcán kétoldalt vágásokkal avattak turáni egyistenhívővé; a „sebeket” a fotográfus némi lekvár segítségével imitálta a nagyobb olvasottság kedvéért. 

Ablonczy szerint a magát többezresnek mondó pogány közösségnek valójában legfeljebb néhány száz híve lehetett, és az egész dolognak nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

A keresztény kurzussal szemben nyílt kihívást jelentő Koppány-híveket azonban a szekta jelenséget amúgy is üldöző rendőrség nem nézte jó szemmel: az alapítóknak rendszeres jelenésük volt a bíróságon, a tagokat megfigyelték, pamfletjeiket elkobozták.

Ez a hatósági figyelem gátolta az emlékműépítést is. Pedig a csoport már alakulásuk évében szobrot akart állítani Koppánynak valahol a budai hegyekben, de a főváros nem adta meg az engedélyt, és hasonló okból nem lett örökké égő sumér áldozati oltár sem a Hármashatár-hegyen, ahogy papíron maradt Zajti Ferenc monumentális tabáni terve is a világ legmagasabb, Attilát ábrázoló lovas szobráról.

Így jött szóba jobb híján a turániak egyik erdélyi eszmetársa, a már nyolcvan felett járó Szász Farkas aranyhegyi telke. A nyugalmazott minisztériumi tanácsos és háztulajdonos eredetileg a hét vezér tiszteletére akart itt tornyot állítani, méghozzá „a boldogság tornyát”. Mint a kissé különc, a hanyatló civilizációval szemben az ősi hitet propagáló öregúr az érdeklődő újságírónak – petróleumlámpa mellett, hiszen bizalmatlan volt a villanyfénnyel, a modern dekadencia e tartozékával szemben – kifejtette: „Én kilátótornyot akarok, azért, hogy ott elábrándozzanak csendben, álldogálva az emberek… Én megkínálom az Aranyhegy boldogságával az emberiséget… De nem a sportolóknak, az eszeveszetten rohanóknak, hanem azoknak, akik szinte áhítatos imával tisztelik meg a természetet!”

A turániak a közeli dombokra nem kevesebb, mint tizenegy hasonló pogány tornyot terveztek, bennük örökké lobogó lánggal, végül azonban csak az aranyhegyi valósult meg.

Az eredetileg 13 méter magas, Attila, Árpád és Koppány tiszteletére emelt torony terveit Täubel Géza készítette és Wührl Géza építő-kőfaragó mester kivitelezte. Täubelt a magát „magánpogánynak” nevező Szász végül nem fizette ki, úgyhogy áhítat mellett per is lett a dologból. Az első terveken még az emléktorony meghatározás szerepelt, de hogy ne kockáztassák az engedélyt, végül, mint a Budapest főváros Levéltárában őrzött iratokból látszik, inkább a semlegesebb kilátótorony formulát választották.

A toronyépítéshez megkapták a hozzájárulást, a Turáni Egyistenhívők által szervezett ünnepélyes felavatás azonban már hatósági erődemonstrációba fulladt: a csendőrök ekkor verték szét kardlapozva a megjelenteket. „Vezérlő fejedelmünk, Koppány, ha most élnél, mindnyájan lófarkas lobogód alatt harcolnánk!” – szavalta a toronynál a főtáltos.

A bejárat felett felirat állt:

„Kápolnaszerű ősi emlék
Jelkép mausoleum.
Rossz időben menhely — szabad bemenet.
Arra is, hogy fogalmaid számba vedd.
Mert sírunkat ássa, mélyíti,
Korunk beteges fogalmai.”

A hatszögletű Pogánytorony tetején ekkor még bronz turulmadár fészkelt, bent kőoltár állt. Ezek ma már nincsenek meg. A Falanszter Blog szerint az építményt az ötvenes években az ÁVH légtérfigyelő toronyként használta, sőt, egy legenda szerint egy kis ideig itt tartották őrizetben a telken Szakasits Árpádot. A közösségi médiában olvasható visszaemlékezések szerint a torony fizikailag aztán ’56-ban szerzett komolyabb sebeket. A november 4-dikei szovjet megszállás után az óbudai Schmidt-kastélyban napokig tartották még magukat az aknavetőkkel felszerelkezett ellenállók, akik a Pogánytornyot birtokba vevő szovjet katonákat is lőtték a kastélyból – állítólag ekkor dőlt le a torony legfelső szintje.

Az eredeti mellvédek lejjebb is hiányoznak, de a lőrésszerű nyílásokkal bíró erődszerű épület statikailag feltehetően rendben van. A homlokzat oldalán kőlépcső visz fel az első szintre, onnan csigalépcsőn lehetne továbbmenni, ha nem lenne ráccsal lezárva. A historizáló, eklektikus építmény építészetileg ugyan nem számít kimagasló értéknek, de története miatt és kilátóként is megőrzésre méltó. A hetvenes évektől többször gazdát cserélő épületen azonban a közelmúltig senki nem végzett állagmegóvási munkákat, így az erősen leromlott, amire egyesek szerint hajdani tulajdonosok szándékosan is rásegítettek, hogy elhárítsák a telek beépítése elől a műemléki akadályt. A teljes pusztulás szerencsére nem következett be.

A telekre a kerületi önkormányzat az ezredforduló után építési korlátozást hozott, majd 2013-ben az akkor már igencsak leromlott épület helyi védettség alá került.

A kerületi szabályozási tervnek már hosszú ideje része a Pogánytorony környékének rendezése, és az is cél, hogy az kilátóként megnyílhasson a nagyközönség előtt – mivel azonban magánterületről van szó, hosszú ideje patthelyzet alakult ki. Most mégis látszik némi remény: a jelenlegi tulajdonos az elmúlt hónapokban saját költségén helyreállíttatta a lépcsőt, és más kisebb állagmegóvási munkákat is végeztek.

Bár a mostani tulajdonost elértük, szándékairól és személyéről nem sok mindent akart elárulni. A jelek szerint azonban ingatlanértékesítési elképzelései vannak: a Pogánytorony ugyanis márciusban felkerült a legnagyobb ingatlanos oldalra, ahol a szomszédos telekkel (a kettő együtt összesen 1870 nm) párban kínálják, nem kevesebb, mint 155 millió forintért. A hirdetés azzal kecsegtet, hogy az ingatlanon különálló vendéglátóipai egység létesíthető, ami azt sejteti, hogy az évek óta keringő, étteremről vagy cukrászdáról szóló tervek továbbra is élnek. A Pogánytorony, mint látogatható műemlék sorsa még mindig nem dőlt el.

Falloszok csontból, falloszok bronzból és borostyánból – mintegy tucatnyi ilyen apró tárgy hevert előttünk az asztalon, amikor az Aquincumi Múzeum egy mágiával foglalkozó kiállításához válogattunk tárgyakat a gyűjteményből.

A rómaiak egyáltalán nem voltak szégyenlősek a férfi nemi szerv ábrázolásával kapcsolatban. Priapusnak, a kertek és gyümölcsösök görög eredetű istenének hatalmas férfiszervvel ábrázolt szobra számtalan birtokon megtalálható volt.

Az ő feladata volt, hogy a föld termékenységét biztosítsa, de ezenfelül az is, hogy emberfeletti méretű „fegyverével” elriassza a terménytolvajokat. 

Az antik világban úgy gondolták, hogy nemcsak a halandók, hanem még a természetfeletti ártó erők is meghunyászkodnak a nyers férfierő ilyen látványától. A fallosz alakú amuletteket legtöbbször az ártó erőktől legjobban féltett személyek – a csecsemők és a gyermekek – viselték a nyakukban. 

Hogyan viszonyultak a római világban a testiséghez? Milyenek voltak a szexuális szokások? Tényleg féktelenség és kicsapongások kora volt-e a császárkor időszaka? A következő írásomban ezeket a témákat mutatom be. 

Házasság római módra

A római császárkor történetírói az ősidőkre, a királyság és a korai köztársaság időszakára úgy tekintettek, mint az egyszerű és tiszta erkölcsök korára, amely mentes volt mindenféle szabadosságtól és kicsapongástól. Ugyanakkor az erre a korszakra vonatkozó mítoszok tele vannak erőszakkal. 

A város alapítása idején Romulus és társai orvul rabolták el feleségül maguknak a szabin lányokat, és a királyság bukását is az utolsó király, Tarquinius Superbus fiának zabolátlan természete okozta. A történet szerint a király fia megerőszakolt egy köztiszteletben álló római asszonyt, Lucretiát, mire a feldühödött polgárok elűzték az uralkodót. 

A szexualitás és a házasság meglehetősen funkcionális volt a római jog szerint. A szabad és polgárjoggal rendelkező lakosok családi életét a monogám házasság határozta meg, amely azt jelentette, hogy egy férfinak egy időben egyetlen felesége lehetett, és közös gyermekeik örökölték a szülők jogi státuszát.

A házasság fő célja a gyermeknemzés, a gazdasági közösség és – befolyásosabb családok esetében – a politikai szövetségek erősítése volt. 

Romantikus érzelmeket nem vártak a házastársaktól, a szexuális hűség pedig csak a nők számára volt kötelező. A férfiak korlátozás nélkül használhatták ágyasként rabszolgáikat; de alacsonyabb státuszú nőkkel, prostituáltakkal is szabadon érintkezhettek, addig a pontig, amíg kicsapongó életvitelük nem fenyegette családjukat gazdaságilag vagy politikailag.  

Maga a házasság egy polgárjogi megállapodás volt, amelyet elsősorban a szülők intéztek, a válásra pedig szinte bármikor sor kerülhetett. A hűséges és kötelességtudó, a háztartást vezető és a női munkákat – például a gyapjúfonást – szorgalmasan elvégző családanya idealizált alakja végigkíséri a római kort. Így számos császárkori pannóniai sírkő feliratán is ott szerepelt a „legkötelességtudóbb” jelző a feleség neve mellett.     

Államilag is elismert házasság joga csak a polgárjoggal rendelkező személyeknek volt; a birodalomban élő legyőzött népek szabad lakosainak családi életével az állam keveset törődött. Egyfajta élettársi viszony a rabszolgák között is létezett, de gyakran előfordult, hogy szabad személyek is rabnőikkel éltek ilyen kapcsolatban. 

A hadseregben szolgálóknak – a magas rangú tiszteket leszámítva – tilos volt szolgálati idejük alatt házasodniuk egészen a Kr. u. 3. századig. Mivel a legtöbb fegyvernemnél 25 év volt a szolgálati idő, a császárkorra általánossá vált, hogy az idősebb katonák féllegális katonacsaládokat alapítottak, akik a táborok környékén telepedtek le. Ezekben a családokban a feleség és a szolgálati idő alatt született gyermekek csak a leszerelés után váltak teljes jogú polgárrá. 

Mindent a szemnek 

Arról, hogy mi folyt a római hálószobákban és egyéb találka helyszíneken,  meglehetősen pontos képet kaphatunk a szöveges forrásokból és a képi ábrázolásokból. 

Fontos ugyanakkor elmondani, hogy az erre a témakörre vonatkozó szöveges forrásokat szinte kizárólag férfiak írták, a női perspektívát alig ismerjük.  Bár sok adat van mára csak töredékekben megmaradt szerelmi tankönyvek, vagy kifejezetten pornográf történetgyűjtemények létezésére is, számos tehetséges római költő is írt erotikus műveket. Ovidius például a Szerelem művészete (Ars amatoria) című művében arról is pontos tanácsokat írt, hogy milyen testalkatú nő számára milyen szerelmi pozíció a legelőnyösebb látványra: 

„Többet mondani már szégyellek, csakhogy eképp szól égi Dione:
«Az én művem e nagy tudomány. »
Ismerd jól tested, s ha ölelsz, tartsd úgy, ahogy illik,
minden nőnél más-más ami kell, ami jó.”

( Bede Anna fordítása)

Pompei 18–19. századi feltárásai során olyan mennyiségű – a kor ízlése számára zavarba ejtően részletes – erotikus, vagy akár modern szemmel nézve is pornográf jelenetet ábrázoló falfestmény, mozaik, szobor és egyéb tárgy került elő, hogy a Nápolyi Múzeum gyűjteményben külön titkos kabinetet hoztak létre ezeknek, ahova csak felnőttek léphettek be. 

Szexuális aktusok ábrázolása a birodalom minden szegletéből, így Pannóniából is nagy számban ismert, elsősorban használati tárgyakról, kerámiaedényekről, mécsesekről és vésett ékkövekről. Ezeken az ábrázolásokon a legváltozatosabb szerelmi pozíciókban láthatóak nők és férfiak, de számos jelenetben kizárólag férfiak szerepelnek. 

A szexualitás ábrázolásához gyakran mitológiai történetek adtak keretet. Ilyen például egy korábbi cikkemben már részletesebben bemutatott aquincumi sütőforma (Frivol örömeső az ókori lepényen – Óbudai Anziksz 2015/2016 tél), amely Danaét ábrázolja, ahogyan Jupiter fallosz alakú aranyeső formájában termékenyíti meg, vagy egy vésett ékkő, amelyen Lédát hattyú alakban teszi magáévá az istenség. 

Szerepek és határok

A római gondolkodást követve nem igazán beszélhetünk hetero-, homo-, vagy biszexualitásról; az egyén identitását inkább a cselekményben folyatott szerepe alapján határozták meg. A római férfiak körében társadalmilag elfogadottnak számított, ha rabnőjével vagy félvilági nőkkel háltak együtt, és nem volt ez másképp akkor sem, ha rabszolgákat – gyakran serdülő rabszolgafiúkat – vagy alacsonyabb státuszú férfiakat választottak partnerül – addig, amíg ők maradtak az aktív szerepben.

Julius Caesarról például azt tartják, hogy amikor diadalmenetén – a régi szokásoknak megfelelően – a katonái gúnydalokat énekeltek a győztes hadvezérről, azokban azt is felemlegették, hogy fiatal korában állítólag Bithynia királyának, IV. Nikomédésznek volt a szeretője „női” szerepben.  

A házasságtörés elsősorban a nőkre nézve járt negatív következményekkel: válással, társadalmi megbélyegzéssel; férfiak számára csak a más szabad nővel – tehát egy másik szabad férfi lányával, feleségével – folytatott viszony számított problémásnak. A tetten ért hűtlen szeretőket egyes rendelkezések szerint a lány apja vagy férje akár meg is ölhette, de ilyen gyilkosságra kevés az adat.

Súlyos kihágásnak tekintették ugyanakkor a hadseregen belül a katonák közötti szexuális kapcsolatot, amiért akár halálra is ítélhették a tetten ért elkövetőket. 

Bár a császárkor hajnalán Augustus császár törvényekkel igyekezett visszaállítani az „ősi hagyományokat”, és biztosítani elsősorban az elit kihágásoktól mentes életét, ezeknek a jogszabályoknak a szélesebb körű hatása kétséges. Pedig az uralkodó még saját lányát, Juliát is száműzette ilyen vádakkal. 

Az orgiák világa? 

Az orgion (többesszámban: orgia) görög eredetű fogalom; eksztatikus vallási kultuszeseményt jelent, amelyet elsősorban Dionüszosz – a latin világban Bacchus – isten tiszteletére rendeztek. A rómaiak számára az ezekre az ünnepségekre jellemző féktelen ivászat, zene, tánc és meztelenség csak bizonyos korlátok között volt elfogadható. Szabad nők és férfiak együttes részvételét ilyen féktelen éjszakai összejövetelen már Kr. e. 186-ban törvényileg tiltották, ahogy később is igyekeztek kordában tartani, más – elsősorban keleti eredetű – istenségek hasonlóan kicsapongó ünnepségeit. 

Egy-egy gazdag vagy befolyásos polgár szexuális életvitelét bizonyos mértékig magánügynek tartották, de politikai ambíciókkal rendelkező személyek esetén támadási felületet jelenthetett a kicsapongó szexuális életvitel. 

Ilyen volt a más polgár feleségével való szeretői viszony, a nemi határok átlépése, a „nőies” viselkedés, egy-egy család nőtagjainak szabados életvitele; ezekről előszeretettel számolnak be megbotránkozva a császárkor történetírói. 

Nero császár férfi „feleségei”, Messalinának, Claudius császár feleségének az állítólagos versenye egy híres prostituálttal, amely során egy éjszaka alatt 25 férfival hált, vagy Heliogabalus császár női ruhái és viselkedése, mind olyan történetek voltak, amelyek – akár igazak voltak, akár nem – átlépték az elfogadott erkölcsi határokat, és alkalmasak voltak az illető személyek emlékezetének teljes befeketítésére. 

A római világ szabadosságáról és szemérmetlenségéről, a pogány kultuszok féktelen szertartásairól előszeretettel írtak a korai keresztény szerzők, így az antik világ emlékezete erőteljesen átitatódott ezekkel a történetekkel. 

Ezzel együtt kár volna tagadni, hogy a császárkor egyes költőinek valószínűleg kevéssé lenne meghökkentő a modern felnőtt filmek képi világa, ahogy azt jól példázza Nikarkhosznak, egy Kr. u. 1. század körül élt költőnek Tenger, alvilág, ég címen ismert verse:

“Egyszer Hermogenész meg jómagam és Kleobúlosz
együtt élveztük tested, Arisztodiké.
Engem a tenger várt szürkén, hogy a mélybe hajózzak,
merthogy a nőt három részre tagoltuk ekképp:
Hermogenészre jutott iszonyú palotája a végnek,
melyben ezernyi titok tág tere rejtekezik,
merthogy a holtakkal teli part az, hol fügelombot
tép-szaggat hevesen szállva-szökellve a szél.
És Kleobúlosz lett Zeus: merthogy az égbe jutott föl,
tartva a markában tűzteli fegyvereit.
Persze, a föld közös. Így osztottuk hát az öreglányt
föl, míg gyékényén fekve elénkbe terült.”

(Csehy Zoltán fordítása)

Kisgyermekként mi szerettél volna inkább lenni? Festőművész, vagy író?

Konkrétan festő. Négyéves voltam, amikor közöltem anyámékkal, hogy festőművész leszek. Sokáig ez is maradt a terv. Aztán huszonöt éves korom körül elkezdtem komolyan írni. Persze írtam addig is, de az írás mindig a második helyen állt.  A társadalomban szerintem van egy tartózkodás a női művészekkel szemben. Úgy gondolom, nem kapják meg azt a figyelmet, azokat a lehetőségeket, amit a férfi művészek.

Ráadásul, ha egy nő egyszerre akar érvényesülni képzőművészként és íróként is, lehetőleg egyforma színvonalon, akkor nagyon fel kell kötnie a gatyát.

Emiatt voltak időszakok, amikor komolyan úgy gondoltam, hogy választanom kell a kettő között, amiből persze egy rakás belső konfliktus született. Sok évre abbahagytam a festést azért, hogy az írói karrieremet építsem, amiből az lett, hogy nem festettem, viszont írni se nagyon tudtam. Az első regényembe körülbelül 10 évem ment bele. Nagyjából háromszor annyi szöveget írtam meg, mint amennyi végül megjelent 2014-ben. De amikor kiadták, az olyan érzés volt, mintha mázsás súlytól szabadultam volna meg, utána újra elkezdtem festeni. 

De ha mindig is festőnek készültél, hogy lett mégis az írás a fő csapásirány?

Huszonéves koromban úgy éreztem, hogy nem tudok festőként otthont találni az akkori hazai képzőművészeti életben, mivel inkább az olasz és a távol-keleti kortárs szcénát érzem magamhoz közel. Ez akkor még nem artikulálódott ilyen élesen, inkább csak nem találtam a helyemet. Akkor kezdtem történeteket írni. Igazából menekülőútnak indult. Talán azért, mert az írásaim kapcsán jöttek pozitív visszajelzések, legalábbis leközölték az írásaimat, egy irodalmi folyóirattól pedig díjat is kaptam. Ugyanakkor ez meg is rémített, úristen, én nem vagyok író, ebből most mi lesz? Megijedtem. 

Megijedtél?

Meg. Napi tíz órát kellett dolgoznom az önfenntartásért, dupla műszakban. Emellett festeni nem igazán lehetett, írni is csak úgy tudtam, hogy éjfélkor végeztem az egyik munkahelyemen, utána hazajöttem és kettőig, háromig próbáltam írni, általában addig bírtam, akkor kidőltem és másnap reggel kilenc órára sikerült bemennem egy hivatalba, a másik munkahelyemre. 2006 körül mégis összeállt egy könyv, ami a mai napig nem jelent meg. Ebben már ott volt a későbbi regénytrilógiának az a logikája, hogy a kötet különálló novellákként is olvasható, de hogyha egyben olvassa az ember, akkor megérti, hogy ez egy összefüggő történet.  Beadtam egy kiadónak. A kiadó vezetője azt üzente vissza, hogy tök jó, de pillanatnyilag nincs arra lehetősége, hogy új írókat vezessen be a piacra. Utána minden összeomlott körülöttem, a magánéletben is, brutális és jogsértő módon kirúgtak az akkori, sokadik munkahelyemről, majd meghalt az apám. Nem volt könnyű talpra állni, hosszú út vezetett a trilógiáig.

Trilógiának is tervezted?

Igen, csak azt nem tudtam, hogy a harmadik kötet miről fog szólni, és végül nem is az lett, amit a második kötet után kikombináltam. A harmadik kötetben nagyobb körképet szerettem volna az előző generációk nőinek életéről, de valahogy annyira karakteres lett Borka és Júlia, hogy elvitte az egészet. Nem jó, ha az író a szöveget megerőszakolja.

A szöveg az egy olyan öntörvényű létező, aminek egy idő után kőkemény saját akarata és szabályai vannak, és muszáj alkalmazkodnom.

A főhősökkel ugyanez a helyzet, van olyan, aki nem akar bemutatkozni, és van, aki meg elviszi a történetet. 

Nem csak Júlia, a többi nőalak is nagyon kimunkált a regényeidben.

A világirodalom évszázadokon keresztül arról szólt, hogy a férfi írók férfi szempontból történeteket írnak, a nők pedig arra a szerepre vannak kárhoztatva, hogy a férfi szerelmes legyen beléjük, de ennél többet a legtöbb történetben nem tudunk meg róluk, maximum, hogy milyen a nézése, meg a járása. Nagyon kevés az olyan történet, ahol a nők úgy főhősök, hogy hitelesen meg van rajzolva, hogy mit élnek át és hogyan látják a világot. Mit gondolnak, mikor megtörténik velük az élet, milyen egy női világmodell. Ha ezt megfordítom, és a női világkép felől írom meg a regényt, akkor óhatatlan, hogy a történetben a férfiak olyan szerepbe fognak kerülni, mint a férfitörténetekben a nők. A szereplők közül a férfit én külsőként és másként érzékelem, mint egy férfi író.  

Elmondásod alapján is óriási tudással rendelkezel a felmenőidről, a trilógia mégsem egy hagyományos családregény lett.

Egyszerűen azért, mert a valóság meg a történet az két különböző dolog. Hogyha én 100 %-ban azt írom meg, amiről anyagom, vagy épp tudásom van, akkor bizonyos drámai fordulatok, vagy regénytechnikai megoldások nem működnek. Vagy azért mert túl sok, pl. a szegedi olasz családnál mérhetetlenül le van egyszerűsítve a regény. A szépapámnak hat lánya volt, és azt hiszem kettő fia. Nagytermészetű ember volt, voltak házasságon kívül született gyermekei is, örökbe fogadta a saját unokáját és egyéb szövevények. De ha csak ezt a nyolcgyerekes családot próbálom lemodellezni, már az egy önálló regény. Begolyózok én is, meg az olvasó is.  Nem véletlenül került a kötetek hátuljára egy családfa. De egyébként így is, foltokban, mozaikkockákban ez az én családom regénye is.

Vannak olyan fejezetek, ahol bizonyos momentumok, mondatok a családi emlékezetből származnak, de olyan szereplő mondja őket, aki valójában sohasem létezett.

Úgy tudom, most épp Pécs történetéről szóló könyvön dolgozol, ahova szintén beszüremkedett a családod.

Igen, több mint egy éve dolgozom egy Pécs történetéről szóló könyvön, amihez nagyon sokat kellett kutatni. És igen, az egyik nagymamám pécsi, nagyon kötődöm a városhoz. Pannóniában megvan a kontinuitás  a Római Birodalomtól a mostani világig. Hogy miként látják a történészek, arról a végtelenségig lehet beszélni, mint ahogy arról is, hogy a pannonizmus eszméje mennyire érvényes és mennyire nem. Ebből a szempontból kiemelt helyen van Pécs, ugyanúgy, mint Szombathely. Persze vannak, akik azt mondják, hogy nincsen semmi kontinuitás, hogy a pannonizmus nem érvényes. Nem tudom, de szerintem, ha valaki élt Pannóniában és utána kitérőt tett az ország más részeire, akkor megérti, miről van szó. Nekem nagy rádöbbenés volt például, hogy ismerem a gesztusrendszert és a normarendszert az egész egykori Római Birodalom területén. Persze ez nyilván a család miatt is van, mert több kultúrában szocializálódtam.  Minden ismerős, tudom, hogy merre kell menni, minden várost is azonnal átlátok, ugyanakkor, amikor elmentem Debrecenbe, álltam 10 percig a vasútállomáson, és azt gondoltam, hogy úristen, olyan, mintha külföldön lennék.

Megszületett a trilógia, kaptál egy Litera-díjat, és közben itt ülünk a festményeid között.

A Litera-díj meglepő volt.

Miért?

Mert jobbnak éreztem néhány szöveget a magaménál, nagyon erős volt a mezőny, és eszembe sem jutott, hogy én nyerem meg. Majdnem leestem a kanapéról, amikor felhívtak. És igen, kijött a trilógia első kötete a nyomdából, és egy hónapon belül újra festettem. Miután hosszú éveket tölt el az ember egy szöveggel, muszáj hogy befejezze, akkor már nem lehet félbehagyni, mert az már olyan kudarcélmény lenne, amit nem lehet elviselni. Azt gondoltam, hogy lehet, hogy csak ezt az egy könyvet írom meg életemben, de ezt megírom.

És amikor sikerült, és a Kalligram vállalta, hogy kiadja, az nekem olyan hatalmas megerősítés volt, hogy kicsit átrendezte az énképemet is.

A képzőművészetben is megtaláltad végül a kapcsolódási pontokat?

Az nagyon meglepett, hogy a gyűjtők és a képzőművészetbe beruházni hajlandó magánemberek  azonnal megtaláltak. Voltak kiállításaim, de nem a legismertebb galériákban, viszont, amíg ki nem tört a járvány, elég sok képet adtam el. Azt hiszem, képzőművészként egy részben formálils, részben informális struktúrában tudok létezni egyelőre, aminek nyilván az az oka, hogy nem a szabályos, hivatalos utat járom. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének képzőművész barátaim, ne értékelnék sokra egyes, formálódó kortárs életműveket. De ettől függetlenül továbbra is inkább az amerikai, koreai vagy olasz kortársakra tudok rezonálni, a mesterek közül meg legfeljebb a nálam két generációval idősebb Gyarmathy Tihamérra és Hantai Simonra. A vicces az, hogy a velem egy idős koreaiakat elnézve néha  olyan érzésem van, mintha ők is ismernék és továbbgondolásra érdemesnek tartanák Gyarmathy tapasztalatait – pedig nyilván nem ismerik. 

Te készítetted az Anziksz tavaszi lapszámának borítóképét, mesélnél róla?

Mostanában olyan szekvenciákban, sorozatokban gondolkozom, amelyek önálló képekként is megállnak, ám egy kompozícióba rendezve az egyes képek egymással is párbeszédbe kerülnek. A Velence sorozatban a város színeit, fényeit, vízrétegeit és időrétegeit bontottam fel, és építettem össze egy állandóan változó látvánnyá, amely lemodellezi magát az örökké változó arcú várost, míg a Tarot sorozatban a 22 kártyalaphoz kötődő társadalmi szerepeket, tudatállapotokat fordítottam le absztarkt színnyelvi jelekre. Ez egy hosszú kísérlet, mivel a 22 lap mindegyikéből több festményt is készítek a lapok (betűk, szerepek) egyes aspektusait figyelembe véve, és kapcsolódik hozzá egy interaktív kiállítás modell is. Az Anziksz címlapja a Tartot sorozat része. A harmadik sorozat, amin elkezdtem dolgozni, az az elemek sorozata, így a Tűz, Víz, Levegő stb. képei. Ez még kialakulóban van.  Egyenlőre nem találok olyan galériát, ahol a festményfalamat méltó módon bemutathatnám – igaz, most talán elindul a tárgyalás egy intézménnyel, de egyelőre erről nem akarok többet mondani.  Amit itt látsz, ezek a festményfal részei.

Ahhoz, hogy kirakjam ezt az 50×70-es darabokból álló kompozíciót, hatalmas térre volna szükségem. Ilyen galéria jelenleg Budapesten nem sok van.

Hiába rakom ki ezt a falat az óbudai lakásomban, egyrészt nem is tudom az egészet kitenni, mert nem fér el, másrészt rajtam kívül nem látja senki. Na, ez nem jó érzés.

Gyerekkorod óta Óbudán élsz?

Kilencéves koromban költöztünk ide. Igazi kulturális sokk volt elsőre, nem Óbuda, hanem a lakótelep. Nagyon vegyes volt az a szociokulturális közeg, amibe belekerültem gyerekként, de szabályosan kinyílt a világ. A  sokkot így nem negatív értelemben értem. A nyolcvanas évek második felében még tartott az a nem túl sikeresnek bizonyuló kísérlet, hogy a különböző társadalmi csoportokat a lakótelepeken összeeresztették. Ha tetszett, ha nem, meg kellett ismerni egymást. Ekkor találkoztam először másfajta szegénységgel, mint a miénk. Mi is szegények voltunk, de voltak otthon könyvek – szellemi értelemben tehát nem nyomorogtunk. Itt viszont olyan emberek is éltek, akik minden szempontból nyomorgók voltak, másrészt  több generációra visszamenőleg teljesen más világban éltek, mint mi: a legszegényebbek világában. Ez a fajta szegénység mélyen megrendített, és azóta képtelen vagyok a világot csak polgárként, csak középosztálybeliként, csak értelmiségiként nézni. A helyzet a rendszerváltással még inkább bedurvult, mert pont ezek az emberek lettek még a perifériáról is kiszorítva. Akkor jött el a még mélyebb mélyszegénység ideje. Ezidőtájt kezdtem önállóvá válni, és egy óbudai melós házban végignéztem a kilencvenes éveket. Nem felejtem el. 

De szeretek itt élni: Budapest túl nagy, a belváros nagyon hangos, ez az óbudai kint is vagyok, bent is vagyok nekem nagyon bejön.

Óbudának van egy nagyon határozott karaktere, ami miatt szerintem teljesen különáll Budapesttől. Meg Óbuda mégiscsak a Római Birodalom végvidéke. Igazából soha nem mentem el a kerületből, bár, volt egy év, amikor beköltöztem a belvárosba, de szabályosan visszamenekültem. Aki megszokja, hogy van ég, van tér, van víz, az már nem igazán tud szűk térben, a belváros közepén boldogulni.

Keressük azokat a kapaszkodókat, melyek révén fennmaradhatunk a már-már szédítő gyorsaságú digitális tér örvényében. Vannak, akiknek ezt a kapaszkodót a természet közelsége vagy a család közege adja, másoknak az offline állapot és az olvasás világába történő visszavonulás segít lelassulni. És vannak olyanok, akik kutatói attitűdjük révén megpróbálják megcsípni a múlt egy adott pillanatát, legyen szó családtörténetről, lakóhelyünk vagy tágabb pátriánk történetéről.

Ők a levéltárosok, akik a levéltári szakmát meghatározó jogszabályi rendelkezések alapján nemcsak gyűjtik, rendszerezik, valamint feldolgozzák az elmúlt századok, a közelmúlt és a napjaink iratait (a szakzsargonban levéltári forrásokat), hanem közkinccsé is teszik azokat.

Így nekünk „fogyasztóknak” már csak annyi dolgunk marad, hogy befáradjunk Óbudán a Magyar Nemzeti Levéltár volt szovjet laktanya területén épült impozáns épületébe, és kutassunk. Aki pedig az online térben érzi otthon magát – a pandémiás helyzetben biztonságban is –, lehetősége van számtalan adatbázis milliónyi felvétele között böngészni. Ha nem is mondható el mindenkire, hogy szakmája egyben a hobbija is, az viszont igaz, hogy a levéltári iratokba merülve, a képzelet szárnyán izgalmas korokba tudunk utazást tenni. A források olvasása némileg segít is visszalassulni a minket körülvevő világban, amire szükségünk is lehet. A levéltáros szakmában is jó néhányszor előfordul „intenzív időszak”, legyen szó akár egy-egy irat gyors előkészítéséről, levéltervezetek megírásáról, vagy naprakésznek lenni a jogszabályok folyamatosan változó világában. Moldova György 1977-ben megjelent,  „Akit a mozdony füstje megcsapott” szociográfiai klasszikusának címe a levéltárosok jó részére is ráillik. Jóllehet, levéltárunkban füstnek nyoma sincs és remélhetőleg nem is lesz, mindazonáltal akiket az iratok illata megérintett, nehezen tudnak elszakadni annak bűvköréből. Ezt a különleges világot és az Óbudán őrzött páratlan forrásértékkel bíró gazdasági vonatkozású forrásokat kívánjuk – az iratok és levéltári munka teljességének igénye nélkül – bemutatni, abban a reményben, hogy az Olvasó is kedvet érez egyszer felfedező útra indulni.

Néhány szóban az óbudai épületről

Az akkor még Magyar Országos Levéltár óbudai épülete hosszas előkészületek után, 1997-ben nyílt meg a nagyközönség előtt. De talán ne szaladjunk ennyire előre. A megelőző évtizedekben az intézmény korántsem volt egységes, egyrészt állt az Országos Levéltárból és az 1970-ben létrehozott Új Magyar Központi Levéltárból. Ez utóbbi sajátos képződmény volt a levéltári intézményrendszeren belül, melyet a szovjet levéltárügy mintájára hoztak létre, és eredendően a szocialista időszak alatt keletkezett iratokat vette át. Az Országgyűlés 1991. december 12-én alkotott törvényt a kettéosztott intézmény újraegyesítéséről. Már az előkészítés szakaszában kormányzati döntés született, hogy a volt Budai Nagy Antal Laktanya területének egy részét levéltár építés céljából átadják a Művelődési és Közoktatási Minisztériumnak. A döntés alapján a laktanya területén kellett felépíteni az új épületet, elsősorban a rendszerváltozás során felszámolt vállalatok levéltári értékű iratainak elhelyezése céljából. Az 1997-ben átadott, hétszintes komplexum – melynek felét a négy föld alatti raktárszint teszi ki –, több mint egy hektárnyi területen fekszik a Lángliliom utcában, festői környezetben. A tervező, Tolnai Lajos Ybl-díjas építész elképzelése az volt, hogy az épület az iratok rangjának megfelelő hangulatot árasszon. A földszinten alakították ki az iratátvétel során elengedhetetlen helyiségeket és az ezt szolgáló fedett gépkocsi beállót. Itt kapott helyet a rendészet és a gondnokság, továbbá a mikrofilmműhely és a raktár. Az emeletet a levéltári dolgozók közel félszáz munkaszobája, valamint a tágas kutató-, illetve előadó- és kiállítóterem foglalja el. A magyar történelem páratlan írásos emlékeit pedig jelenleg is a föld mélye rejti.

Mindez a múlt, ugyanis az épületet a közeljövőben felújítják, hiszen kormányzati döntés született arról, hogy néhány éven belül Óbudán állnia kell az új levéltári épületegyüttesnek, amelyre a látványtervek már megvannak.

Ami a kulturális fejlesztéseket illeti, kétség sem férhet tehát hozzá: Óbuda rövidesen újra a figyelem középpontjába kerül. Ha a levéltárat megtestesítő épület nem is kerül Óbuda perifériális részéről a centrumba, reményeink szerint mégis elegendő lesz ahhoz, hogy a Bécsi útról amúgy egyáltalán nem látszó épületegyüttes, különösen pedig az ott zajló szakmai munka hosszú idő után felkerüljön a kerület kulturális térképére.

A Magyar Nemzeti Levéltár óbudai épülete napjainkban
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár

Az iratok

Könnyen belátható, hogy közel 38 km iratanyag bemutatása jószerével lehetetlen feladat. Nem beszélve arról, hogy az 1945 utáni Politikai Kormányszervek és Pártiratok Főosztálya iratait is Óbudán őrzik. Ahogy már utaltunk rá, itt működik az állományvédelem (restaurátor-műhely) és digitalizáló műhely, az intézmény család- és vállalattörténeti kutatásokhoz nélkülözhetetlen szakkönyvtára, valamint kutatóterme, és nem utolsósorban az informatikai hátteret biztosító szerverek. Ezek a szervezeti egységek egymással szoros kooperációban működnek, legyen szó a kutatói iratelőkészítésről, állampolgári adatszolgáltatásról, digitalizálásról, különböző projektekről és még számtalan más munkáról. Cikkünkben ezért most csak a Gazdasági Szervek Osztálya (az egyszerűség kedvéért a továbbiakban: osztály) irataira hívjuk fel a figyelmet. Az osztály az országos jelentőségű ipari, kereskedelmi, közlekedési és mezőgazdasági vállalatok, valamint pénzintézetek, biztosítóintézetek, szövetkezetek, gazdasági érdekképviseleti szervek iratait őrzi egészen a 16. századtól napjainkig, a főosztály állományán belül a már említett, iratfolyóméterben kifejezett mennyisége pontosan 17.956 ifm, azaz közel 18 km. Az iratok túlnyomó része azonban a 20. században keletkezett. A cégek iratai hol hiányosan és töredékesen, hol pedig igen jól dokumentáltan maradtak fenn.

Összességükből mégis nyomon követhetők a magyarországi gazdasági élet fő periódusai a kiegyezést követő gazdasági pezsgéstől egészen az 1990-es években történt vállalati átalakulásokig, amelyek nem ritkán a gazdasági szerv csődjét és megszűnését vonták maguk után.

Az osztály iratanyaga az elmúlt tíz évben évenként mintegy 100–400 iratfolyóméterrel növekedett, határát pedig egyre inkább a szűkülő raktári kapacitás jelentette. Első olvasatra furcsának tűnhet, de még mindig kerülhetnek elő a jogelőd gazdasági szereplőktől a 19. században vagy az államosításokat megelőzően keletkezett iratok. Az osztály „illetékességi” és „gyűjtőterületi” munkája – vagyis leegyszerűsítve az, amelynek során a gazdálkodó szervezeteknek a maradandó értékű iratokat át kell adni a levéltárnak –, azonban külön cikket érdemelne, ezért lássuk inkább az itt őrzött iratokat.

Hamisítatlan raktárbelső gördíthető polcos állványokkal
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár

Osztályunk iratanyaga 1223 fondot tesz ki a 2020. december 31-i állapot szerint. A levéltári szakzsargonban fondnak hívják a valamely iratképző (szerv), illetve személy irattári anyagába való tartozás, a keletkezés szerinti rendeltetésszerű hely, vagy a korbeli, személyi, tárgyi, területi, formai vonatkozás azonossága alapján összetartozó, maradandó értékű iratok együttesét. Ennek megfelelően az iratanyag alapvetően két részre oszlik, egyrészt az államosítás előtti iratok „Z” jelzet, másrészt az államosítás után létrejött vállalatok római számos, többségükben XXIX-es (vállalatok) jelzet alatt találhatók. A „Z”-s fondokat – ha több állagot tartalmaznak – több jelzettel is azonosítjuk, a XXIX-es, XXVIII-as, XXX-as és XXXII-es fondok azonosításához elegendő egy jelzet, az állagokat pedig többféle szempont alapján betűvel jelölhetjük. Az iratanyagot 23 gazdasági ágazatba soroltuk, 24.-ként kapcsolódik ide két gyűjteményes fond. Az államosítás utáni, római számmal jelzett iratanyagban egy fond általában egy vállalat (szövetkezet, testület) iratait tartalmazza. Az államosítás előtti iratanyag fondbeosztása ettől jelentős mértékben különbözik. Osztályunk „elődszervei” külön fondokat alakítottak ki a vállalatok által alapított nyugdíjpénztárak vagy a vállalatoknál 1945-ben létrehozott üzemi bizottságok irataiból. Egyes vállalatok mellett külön fondot alkotnak a hadiüzemi személyzeti parancsnok iratai, esetenként a pártszervezetek (pl. Magyar Dolgozók Pártja) iratai vagy a vállalati sportegyesületek iratai is. Ezek a fondok az adott vállalat anyaga mellett találhatók.

Az osztályon őrzik a pénzintézeteken túl a földhitelintézetek, a hitelszövetkezetek, a biztosító intézetek, az érdekképviseletek, a bányavállalatok, vas-, fém- és gépipari, a vegyipar, a villamosenergia-ipar és áramszolgáltató vállalatok, finommechanikai, építő- és építőanyag-ipari, fa- és papíripari, textilipari, szőrme- és bőripari, nyomdaipari és kiadóvállalatok, a film- és szórakoztatóipar egykori prominens állami és privát cégei, a jogelődök és sok esetben a jogutódok által keletkezett iratokat. Ha a felsorolás láttán azt gondoltuk volna, hogy a sor ezzel véget ért, nagyon is tévedünk. Az osztály vette át ugyanis az élelmiszeripari, kereskedelmi, szövetkezeti, mezőgazdasági szegmens, a közlekedés, a tervező „ipar”, valamint a számítástechnikai, informatikai vállalatok iratainak körét. Azoknak, akik tisztán szeretnének látni a levéltári hierarchiában, érdemes ellátogatniuk a Magyar Nemzeti Levéltár honlapjára (www.mnl.gov.hu) vagy az Elektronikus Levéltári Portálra (www.eleveltar.hu), ahol az érdeklődő kutatók a struktúra „kibontásával” tájékozódhatnak a nyilvántartott fondokról. A digitális világ térhódításával napjaink kutatóinak jóval könnyebb dolga van, mint a Kádár-korszakban amúgy preferált üzemtörténészeknek, akik üzemük történetét egykor – változó színvonalon – megírták.

A könyvtári és levéltári adatbázisok készen állnak a keresésre, ezen kívül számos periodika digitális változata érhető el az Arcanum Digitális Tudománytáron vagy a Hungaricana közgyűjteményi portálon keresztül is.

A fenti tájékozódást a helyi kutatási témákkal foglalkozó helytörténészeknek azért is érdemes megtenniük, mivel viszonylag kevés kutatással gyorsan és hatékonyan fel lehet térképezni az óbudai vonatkozású iratokat is. Ahány kutató, annyi érdeklődési kör – tartja a mondás a levéltáron belül, azonban, ha valaki egyszer elkezdi a kutatást, újabb és újabb iratokat tud bevonni a munkába. Következő cikkünkben az Olvasó bepillantást nyerhet az egyes ágazatok irataiba, melynek során kitérünk az óbudai kapcsolódásokra is.

A nyitókép Turi Attila Ybl Miklós-díjas építész látványterve
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára

Az ön választása volt ez a kötet? 

A Micimackó és A kis herceg hangoskönyv után megállapodtunk a Hungaroton Kiadóval, hogy a következő hangoskönyv egy felnőtt könyvből készül. Esterházy Péter Hasnyálmirigynapló című kötetét én választottam, és a kiadó – szerintem nagyon bátor módon,  igent mondott. 

Miért pont ez lett a felnőtt könyv?

Azt gondolom, hogy nagyon kevés olyan írás született, ami ennyire az emberi nagyságról szól. Megmutatja, hogy egy ilyen nehéz helyzetben, mint a halálra való készülés, az élettel való leszámolás, hogyan lehet egyrészt az utolsó pillanatig az ember eszmeiségét képviselni, másrészt pedig végsőkig őszintének maradni önmagunkhoz. 

Szerintem ez az egyik leghumanistább írás, ami a magyar irodalomban megszületett. Miközben egy nagyon súlyos szöveg, ami mélyen átjárja az embert.

Miért tartja fontosnak azt, hogy beinduljon a beszéd az olyan tabu témákkal kapcsolatban, mint az elmúlás?

A magyarok szinte mindent tabuként kezelnek, ami kicsit is keményebb, fájdalmasabb téma. Ez a kötet a valósággal való szembenézés. Péter pedig úgy tekintett a halálra, mint az élet egyik legtermészetesebb részére. Ebben a könyvben nem a halál a fontos. Hanem az, hogy valaki, aki a halálra készül, az hogyan és miként tud mégis az életről beszélni. És embernek maradni az utolsó pillanatig.

Igen, de ennek ellenére sokan neki sem mernek állni a könyvnek, pontosan a téma tabuként való kezelése miatt. A hangoskönyv segíthet ezen?

Úgy gondolom, hogy az ismertséggel, és azzal, hogy én választhattam könyvet, járnak bizonyos kötelességek is.  Persze ennek a kötetnek a kiválasztásához hozzátartozik a személyes imádatom és tiszteletem Esterházy Péter munkája és maga az ember iránt, másrészt pedig, ha már adódott egy ilyen lehetőségem, akkor szinte feladatom olyan témákról is szót ejteni, amikről kevésbé szoktunk, vagy épp kevésbé merünk beszélni. És igen, abban bízunk, hogy a hangoskönyv talán több embert rávesz arra, hogy szembenézzen akár az elmúlással is, és így önmagával is.

Amikor közvetelen a megjelenése után először olvastam a Hasnyálmirigynaplót, mélyen megérintett. A hangoskönyv hallgatása közben viszont sokkal inkább felemelőnek éreztem a szöveget, mint nehéznek.

Engem is nagyon mélyen megérintett a könyv. Úgy vélem, hogy a hangoskönyv talán segít a témának, a regénynek a végtelen súlyosságán azzal, hogy egy emberi hangon szólal meg. Azt gondolom, hogy a leírt szöveggel egyedül van az ember, a hangoskönyv hallgatása közben pedig talán érzi azt, hogy nincs egyedül még ezzel a témával sem. Ezek azok a kérdések, amikről többek között azért nem beszélünk, mert túl fájdalmasak, ráadásul hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy csak minket érint.

Meghalni rossz, de ez hozzátartozik az életünkhöz, akármilyen furcsa is ez így kimondva. Péternek pedig ezt sikerült megírni, azt a végtelen szellemi fölényt és békességet, amivel ő az elmúlásra készült.

A betegeket, így őt is, sokan próbálják megnyugtatni, különböző tanácsokkal traktálni, és elhitetni azt, hogy túl fogja élni. 

Nagyon nehéz nekünk, túlélőknek szembenézni azzal, hogy a szerettünk meghal, és nyilván azt szeretnénk, hogy ez ne történjen meg. Péter pontosan tudta, hogy mi fog történni vele. És  a humbukkolást igazából magunk miatt csináljuk. Mindemellett az is igaz, hogy mindenki másképp megy végig ezen az úton, és ezért másképp is kell kísérni. Van, akinek arra van szüksége, hogy az utolsó pillanatig azt gondolhassa, hogy meg fog gyógyulni, valakinek pedig egészen másra. Szerintem ez a könyv segít abban – nem a túlélőknek, hanem azoknak, aki tudják, hogy elmennek –, hogy hogyan lehet feldolgozni a halált. De nem győzöm hangsúlyozni: azért szeretem nagyon ezt a könyvet, és azért nagyon fontos ez a könyv az én életemben, mert az elmúlás témáján keresztül is az életről szól. Az élet igenléséről, az élet gyönyörűségéről. A humor pont úgy jelen van ebben a könyvében is, mint a többiben, Péter az utolsó pillanatig Péter maradt. És ez az, ami szerintem példamutató.

Amikor készült a hangoskönyvre, nem tartott attól, hogy iszonyú nehéz lesz felolvasni? Nem csak a téma súlyossága miatt, hanem a szöveg központozása miatt is. 

Azt gondolom, hogy egy hangoskönyv akkor működik jól, ha átjön rajta a felolvasónak is a viszonya a szöveghez. De igen, tartottam tőle és tényleg nehéz volt felolvasni. Az a vágy azonban sokkal erősebben volt bennem, hogy szeretném ezt a hangoskönyvet, mint az, hogy tartottam a felolvasás küzdelmességétől.

Mindenhogy nehéz volt ez a szöveg, technikailag, központozásilag. Az, hogy hogyan érzékeltessem az asszociációkat, az idézőjeleket, a fél mondatokat, az utalásokat és a zárójel zárójelének zárójelét. 

A gondolat főcsapását, amit olvasás közben nagyon könnyen lehet tartani, hallhatóvá tenni viszont felolvasásnál kihívás. És természetesen lelkileg sem volt könnyű a feladat.

Mire készül most?

Leginkább arra, hogy végre vége legyen a pandémiának. Amúgy jól viselem a jelenlegi helyzetet, de van két előadásom, ami elkészült és polcon van az Átriumban, március elején elkezdek Budaörsön próbálni, és lehet, hogy a Hungarotonnál készül egy új hangoskönyv is, de ez még titok.

Az Évtized Könyvei az írók szerint listára a Hasnyálmirigynapló is bekerült.

Ennek a hírnek nagyon örülök. Ez a könyv példaértékű, megmutatja, hogy hogyan lehet egy ilyen nehéz helyzetben létezni, viszonyulni és gondolkodni a világról, a betegségről, önmagunkról, a halálról, a családról, a szeretetről. Megmutatja, hogyan lehet humanistaként létezni ebben a rémületes világban, ami most van. Szerintem ez a könyv egyszerűen felemelő. És az, amitől az ember felemelő állapotba kerül, egyáltalán nem biztos, hogy mindig könnyű. 

Kilencévesen láttam először Óbudát. Rögtön mindegyik Óbudát: a friss kaszásdűlői panelekkel számomra teljesen természetesen simult össze Aquincum és a polgárvárosi amfiteátrum, a Duna-part és a sziget, a Mocsáros és a mező, meg az akkor még itt-ott meglévő sváb kis házak. Hogy a nyolcvanas évek előtt mi volt, azt jóval később kezdtem el nyomozni, Gelléri Andor Endrénél, Gulyás Miklósnál, Krúdy Gyulánál és Janikovszky Évánál kerestem, kutattam a nyomok után, hogy ha már óbudai lettem, tudjam, hogy hol élek, amikor itt lakom. Aztán egy rövid és szörnyű pesti kitérő után visszajöttem, és visszajöttem jópárszor Európából is, és a másik pannóniai városomból, Pécsről is. 

Lassan egy évtizede nemcsak a mai Óbudán élek, de a kelták és a rómaiak Óbudáján, az Árpád-háziakén, a Mátyás-korin és a török kori Óbudán is, láttam a 19. századi jeges árt és a gyárépítések korát, és Gelléri mellett baktattam, nyomozva egy emberi önérzet története után. 

Itthon vagyok. Igaz, máshol is otthon vagyok, mégis, Budapestnek ez az egy szelete élhető számomra: Óbuda, ahol a múlt és a jelen, valamint a víz, az ég és a tér találkozik. Talán az egyik utolsó békés szigete egy nagyvárosnak, polisz a metropoliszban. 

Óbuda egyik gyöngyszeme, a glutén-, laktóz- és cukormentes SZERETSZvagyIGEN cukrászda a legjobb, ami megtörténhet velünk. A katalán krémest ki ne hagyják! 

„A küldetésem az, hogy az ételintoleranciával élő embereknek cukrászdai élményt nyújtsak.” ez Surányi Beatrix mottója.

Úgy hallottam, a családodnak, pontosabban a fiadnak nagy szerepe volt a cukrászda megnyitásában.

Az egész úgy kezdődött, hogy a fiam elvégezte az egyetemet, és külföldre ment tanulni, nekem pedig egy új életformára kellett berendezkednem. Nagyon fontos volt számomra az anyaság, komolyan vettem, és azt gondolom, jelesre teljesítettem. Abban az értelemben, hogy a fiam önálló, életrevaló férfivá érett. Nagyon büszke vagyok rá. Ugyanakkor az anyaságról, a felnőtt gyerek-szülő kapcsolatról nagyon határozott elképzeléseim voltak, vannak. Tudatosan törekedtem arra, hogy az ő felnőttkora ne arról szóljon, hogy engem szórakoztat, velem foglalkozik, én vagyok az állandó program az életében. És én sem akartam elkövetni azt a hibát, amit sokan mások, hogy huszonöt-harminc éves korában is gondoskodom róla, kiszolgálom, anyáskodom felette, mamahotelezünk együtt és pizzát rendelek neki vacsorára. Divatos kifejezéssel úgy is fogalmazhatunk, hogy a fészek kiürülése után újradefiniáltam magam.

Sokan maguk is ételallergiával vagy más betegséggel küzdenek, és így kerülnek kapcsolatba a gasztronómiával, cukrászattal.

Én nem. Nem vagyok született cukrász, messziről indultam. Úgy értem, nem egy több generációs cukrászdinasztia sarja vagyok. Teljesen más üzletágból érkeztem, hosszú évekig a saját ingatlanirodám vezettem. De a kreativitás, a kétkezi alkotás mindig fontos volt számomra. A cukrászat hobbinak indult. A 2 éves cukrász iskolát 2015-ben végeztem el, otthon sütöttem, próbálkoztam, kísérleteztem. A sütiző ötlete sem egyből jött, előtte próbálkoztam ezzel-azzal, de azokból a kísérletekből végül nem lett semmi.

A mentes cukrászda jóval nagyobb kihívásnak tűnik, mint egy hagyományos. Kezdetektől mentes sütikben gondolkodtál?

Hogy a SZERTESZvagyIGEN mentes sütiző lett, az két dologban gyökerezik. Mivel kívülről érkeztem a szakmába, és nincs mögöttem két-három generáció felhalmozott tudása, tapasztalata, egyáltalán nem gondolkodtam hagyományos cukrászdában. Valami mást akartam, a megszokott, hagyományos receptúrák, tradicionális sütemények nem jelentettek igazi kihívást. Végül a volt férjem vetette fel a mentes cukrászda ötletét.

Az ötlet alapján kezdtem kutakodni a témában, és megdöbbenve szembesültem azzal, milyen nagy az igény a mentes édességekre.

Addig nem gondoltam, hogy ilyen sok embert érint egészségügyi okokból a mentes étkezés. Én őket akartam kiszolgálni. Ebben láttam meg a lehetőséget. Ebben a sütizőben nem a trend diktál. A filozófiám, a küldetésem az, hogy a beteg embereknek valódi cukrászdai élményt nyújtsak.

A döntés tehát megszületett. Innentől egyenes volt az út?

Az elhivatottságom nagy volt, de az üzletnek félve vágtam neki. A családom, a fiam bátorított. Az iskolában fantasztikus tanárom volt, segítőkész, támogató, kiváló szakember, igazi cukrász fanatikus. Ha valamivel elakadok vagy tanácsra van szükségem, a mai napig fordulhatok hozzá. Aztán, 2018. februárjában megláttam a neten ezt az üzlethelyiséget, és beleszerettem. Az üzleti életben van tapasztalatom, így tudtam, mit akarok.

Amikor megláttam a Zöld Házat, amit Óbudán mindenki ismer, a környező utcákat, az üzlet előtti hatalmas parkolót, azonnal tudtam, hogy ez a tökéletes hely, mert nekem a munkához nyugalom kell.

A közelben lakom, és nem utolsósorban az ára is megfelelő. Nagyobb üzletbe bele se mertem volna vágni a gyakorlati tapasztalat hiánya miatt.

És tavasszal, egészen pontosan májusban megnyílt a SZERETSZvagyIGEN.

Igen. Másfél évig egyedül csináltam mindent, egyedül kellett kitapasztalnom a szakmát, a vendégeket, mindent. 2019 ősze óta viszont már ketten vagyunk. Brigivel régóta ismerjük egymást és remek párost alkotunk. Kiegészítjük egymást. Neki is felnőtt gyereke van, mindketten pályaelhagyók vagyunk és mindketten nyugodt munkára vágyunk, amiben ki tudunk teljesedni, és amit elbírunk. Mindketten olyan munkahelyet akartunk, ahol jól érezzük magunkat. Ez egy ilyen hely. Most már egyre többen kérdezgetik, mikor megyek el innen egy nagyobb, forgalmasabb helyre. Nem akarok elmenni innen. Nem akarok nagyobb üzletet, nagyobb személyzetet. Az számomra azt jelentené, hogy többet járnék áruért, sokkal több időt töltenék adminisztrációval, a kollégák problémáival, könyveléssel, és én ezt nem akarom. Akkor pont az maradna ki az életemből, amiért elkezdtem! Ahhoz, hogy tudjunk fejlődni, hogy a kapacitásunkat – aminek még egyáltalán nem járunk a végén  –, teljesen kiaknázzuk, és a maxiumumot tudjuk nyújtani, a jó munkahelyi légkör és a nyugalom a legfontosabb. Ma például visszamondtam egy rendelést, mert nem tudtam volna úgy elkészíteni a tortát, hogy azzal mindenki elégedett lett volna.

Ez egészen ritka. Kevesen tennék meg. Te mégis.

Persze. Ha az a torta nem lenne olyan, ha nem tudom úgy megoldani, ahogy kérik, és a végeredménnyel nem lennék tökéletesen elégedett, akkor inkább nem vállalom. Tudni kell nemet mondani. Ez ilyen egyszerű.

Jól értem? Ha valaki bejön hozzád az üzletbe, a kérésének megfelelően elkészíted számára az ő igényeire szabott tortát?

Igen. Részletesen megbeszéljük, mit szeretne, ha kell, kompromisszumokat kötünk. De így van, egyedi igényekkel is jöhetnek hozzám az emberek.

A torták nem csak gyönyörűek, de az ízük valami mennyei! Édesek, de amellett főleg az adott alapíz dominál. Meg nem mondanám, hogy ez mentes!

Mások sem. (nevet)  Nem használunk aromákat, színezékeket, ízfokozókat, ez a titkunk. Nálunk a málnatorta málnából, a pisztácia pisztáciából, a mangótorta mangóból készül. Meglepő, nem? Sokszor leskelődöm az ablakon, nézem, mi az első reakció az első falat után. Mindig megnyugszom, mert látom az arcokon az elégedettséget.

Kísérletezel most valamivel?

Kókuszgolyót akarok csinálni. A fiam barátnője édesanyjának az a kedvenc sütije, ezért kezdtem bele. Persze engem az újdonságoknál is nagymértékben behatárol, hogy mentes cukrászda vagyok. Egy tükörglazúrt például nem tudok elkészíteni a tortára, mert vannak alapanyagok, amiket egyszerűen nem használhatok.

Folyamatosan kísérletezem, próbálkozom. Hozok neked egy kis granolát, a panna cottához készült, aminek nagy sikere van. Azt is mi készítjük.

Mmm… ez is nagyon finom! Ez a fűszerezés!

Nekem mondod? Én két és fél éve a saját süteményemet eszem.

Melyik a kedvenced?

Mindig az, amelyiket éppen eszem. (nevet) De talán a katalán krémes, amit az előbb kóstoltál. Az a torta például elsőre olyan jól sikerült, hogy azóta sem változtattam rajta.

Tudod, mi fantasztikus még? A cukrászda neve. SZERETSZvagyIGEN. Honnan a név?

A név, igen. Hát, az …. az életem nagy veszteségéből származik. Ez az én …. titkom. Szóval, nem hosszas rágódás eredménye.  A jó név fontos, és én szeretem az első perctől, ahogy a vevőim is szeretik, mert mosolyt csal az arcokra. Látom, ahogy elsétálnak az üzlet előtt és felnéznek. És elmosolyodnak.

Karácsonyi különlegességgel készültök? 

Igen, bejglivel. Tavaly már nagyon sokat sütöttünk, nagyon szerették. A klasszikus diós, mákos és gesztenyés lesz idén. Nagyon készülünk, mert várják. Tavaly nekem nem is maradt. Magamnak félreraktam egy fél rúd mákosat, de a végén odaajándékoztam egy néninek, aki állandó vásárlóm. Úgyhogy így jártam, nem jutott bejgli. Talán idén marad.

SZERETSZvagyIGEN Mindenmentes Cukrászda
1032 Budapest, Solymár u. 10.
Telefon: 06 70 272 3404
facebook.com/szeretszvagyigen

A Folyondár utcai kétszintes polgári lak tele van emlékekkel, a „száz éves” művészről készült szerepfotókkal, portrékkal, festményekkel és a külföldi turnékról hozott értékes tárgyakkal, szobrokkal, amelyek között a szintén operaénekes utód, ifj. Domahidy László büszkén kalauzol, miközben megosztja velünk történetüket, mesél híres édesapjáról, így lassan kibontakozik előttünk a művész gazdag életútja, eseményekben, élményekben, sikerekben bővelkedő pályaképe. 

 Kárpátaljáról menekült a család

Megemlékezésünk főszereplője eredetileg a kárpátaljai Domahidára való Szabó családba született, az anyakönyvbe tehát Domahidy Szabó Lászlóként jegyezték be, „hétköznapi” nevétől csak huszonéves kora elején vált meg. Szülei, a múlt évszázad elején különböző okokból Magyarországra menekültek, és Tyukod környékén telepedtek le. A nemesi múlt miatt nem kaptak hozzájuk méltó munkát, az édesapa a debreceni járműjavítóban vasúti lakatosként dolgozott, majd művezetővé küzdötte fel magát, az édesanya pedig, bár színészi ambíciókat dédelgetett, háztartásbeli lett.

Mint a legtöbb gyerek az első világháborút követő újjáépítés nehéz időszakában, Domahidy László sem dúskált a földi javakban, szorgalmasan tanult, mellette sportolt.

Ügyesen mozgott a sportpályákon – szertornázott, evezett és birkózott –, eleven, öntörvényű gyerekként néha az unalmasabbnak ígérkező órákat otthagyva inkább sportdresszbe bújt.

Hangjára már az általános iskolában felfigyeltek tanárai, s ez arra ösztönözte, hogy a sporton kívül az énekléssel is egyre komolyabban foglalkozzon, iskolai koncerteken, ünnepségeken gyönyörködtek szépen csengő szopránjában. Igen, akkor még szoprán hangja volt, később, középiskolai éveiben mélyült fokozatosan. A helyi Piarista Gimnáziumban folytatta tanulmányait, mellette a debreceni Zenedébe járt Hoór-Tempis Erzsébet énekóráira, azonban a birkózásról és a szertornáról sem mondott le, több versenyt nyert. Mindkét területen, és az ifjú hölgyek körében is egyre sikeresebb volt.  

Addig kísérte, míg elvette

– Apám az éneknek köszönheti édesanyámat, akivel középiskolai éveiben ismerkedett meg – meséli ifj. Domahidy László. – Eleinte osztálytársa, Ujfalussy József kísérte zongorán a koncerteken, aki egyre elfoglaltabb lett, majd a budapesti Zeneakadémiára került (1980 és 1988 között rektora is lett az intézménynek) – egy gyönyörű lány, az erdélyi Szilágysomlyóról származó Báró Györffy Magdolna vette át a helyét. Akkoriban ugyanis a piarista fiúk gyakran találkoztak és közösen léptek fel a helyi kulturális rendezvényeken a híres Dóczy Leánynevelő Intézet diákjaival. Az intézet főleg a legendás Abigél című könyvből, illetve a belőle készült filmből vált közismertté. Ide járt édesanyám, akinek Szabó Magda nemcsak az osztálytársa, hanem egyik legjobb barátnője is volt. A világhírűvé vált író többször megfordult nálunk Óbudán, haláláig tartották a kapcsolatot.

Anyukám remekül zongorázott, ő kísérte édesapámat a különféle koncerteken, s ez meghatározta további életüket – szerelmesek lettek egymásba, és 1943-ban összeházasodtak. 

Kolozsvárott kezdte pályáját

Az időközben művésszé cseperedett idősebb Domahidy László élete a háborús időkben is mozgalmas volt. A sikeres érettségi után Budapestre került, a Zeneakadémiára, ahol 1941-ben végzett dr. Molnár Imre tanítványaként. Itt figyelt fel tehetségére Vaszy Viktor, a neves zeneszerző, karmester és zenepedagógus, aki a kolozsvári operaház igazgatójaként a diplomaszerzés után nyomban leszerződtette tanítványát. A kezdő énekes Erdély fővárosában mutatkozott be a Traviatában, Granville doktorként, és innentől kezdve egyre több nagyobb szerepet kapott. A „történelem” miatt igen rövid időre, mindössze két évre sikerült kolozsvári „kirándulása”, pedig megszerette a közönség és a szakma. Akkoriban írta róla az egyik zenei lap: ”Kisgyerekként Debrecenben még csengő szopránt énekelt, aztán a nagyfiú mély hangjára figyeltek föl. A színpadra vezető út nem is volt „rögös” a számára, már húsz évesen operaénekes lett.” Méghozzá abban a városban – Kolozsvárott –, ahol remek műhelymunka folyt kitűnő szakemberekkel. 

 A II. világháború azonban hamar megszakította szépen ívelő karrierjét, kikerült a szovjet frontra, ahol a háború viharában sem hagyott fel az énekléssel, egyre érettebb hangjával szórakoztatta a harcokban megfáradt magyar katonákat, s ahogy fia megfogalmazta: „Apukám két év alatt kiénekelte magát a hadseregből, ugyanis a Debrecen felé közeledő fronttal hazahozták, ráadásul, a városban megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány előtt is többször fellépett.” 

Tyukodi pajtás, a vérbő figura

Domahidy 1946-tól már a Magyar Állami Operaház magánénekese, az Operaház “aranykorának” volt tagja, ahol a szerzők az ő habitusára, mély basszusára komponáltak, illetve alakítottak szerepeket, mint például: Farkas Ferenc Csínom Palkó daljáték Tyukodi pajtását, Ránki György Pomádé címszerepét, vagy Szokolay Sándor Vérnász apa figuráját, de Ránki rádió-, valamint gyermekoperáinak karakterszerepeit is. Farkas Ferenc, a Vidróczki című romantikus daljátékába pedig éppen Domahidy miatt került be a szokatlanul sok prózai szöveg, mert a szerző különféle zenés darabokból és műsorokból jól ismerte az operaénekes rendkívüli színészi kvalitását is, amelyet a korabeli zenei kritikák rendszeresen kiemeltek.  

– Farkas Ferenccel még Vaszy Viktor idejében ismerkedett meg édesapám – folytatja a mesélést ifj. Domahidy László –, akivel hamar összebarátkozott. A híres zeneszerző az ő alakjára formázta, komponálta a közkedvelt népdalból ismertté és népszerűvé vált Tyukodi pajtás vérbő figuráját, mert megtudta, hogy a mi családunk Kárpátaljáról menekült Tyukod környékére.

Ez a történet ihlette meg, s erre mindig büszke volt apám, mert szinte jelképévé vált ez a dal. Egészen haláláig egyik legkedvesebb szerepe volt.

Ázsiai turné élményekkel, tudósításokkal

A neves operaénekes nemcsak hazánkban vált ismertté és népszerűvé, hanem Ázsiában is, ahol többször megfordult, sőt az ötvenes évek elején-közepén egy évet turnézott. Óriási hírnevet szerzett hazánknak. Járt Indonéziában, Kínában, Mongóliában, Koreában, Vietnamban, ahol államfők, pártfőtitkárok fogadták és kitüntették. Ma már történelmi alakokról, rettegett vezérekről beszélünk: Csou En-laj, Kim Ir Szen, Mao Ce-tung, Ho Si Minh… Ez utóbbit a hatalmas termetű magyar művész egy pillanat alatt könnyedén felkapta egyszer a színpadra, hogy megtartsa beszédét, amikor látta, hogy Ho apó nem tud megbirkózni a számára túl magasan lévő világot jelentő deszkával… 

 Kínából például rendszeresen tudósított magyar lapokat a turnéról. Az egyik írásából a következő derül ki: „Kínában szokatlan az ilyen mély basszus hang, mint az enyém és ezt zenei különlegességnek tekintik, így arra kértek, hogy a Fehér hajú lány című operájuk egyik áriáját tanuljam meg. Óriási sikere lett, s azóta ez volt az egyik legnépszerűbb számom a hatalmas országban.”

Karakterbasszus

Hosszú pályafutása során csaknem száz, elsősorban karakterbasszus szerepet énekelt. Híres volt Osminja vagy Hundingja, Mozart Szöktetés a szerájból, illetve Richard Wagner A walkür című operákból, de a Pomádé királya is. Feledhetetlen alakításai voltak Muszorgszkij Borisz Godunov című operájában is, amelyben mind a négy basszus szerepet játszotta, persze, más-más rendezésben, előadásban. Ezeket a nagy karaktereket, mély, széles basszusával hívta életre a színpadon, amelyre a világhírű hegedűművész, David Ojsztrah is felfigyelt, még közös rádiófelvételt is készített vele, ami óriási elismerésnek számított, Domahidyt büszkeséggel töltötte el. Ojsztrah annyira becsülte a magyar népdalokat, hogy kívánságára az Elindultam szép hazámból című dal került szalagra, amelyet még ma is szívesen játszanak a Magyar Rádióban. A Szovjetunióban is többször koncerteztek együtt, s 1960-ban a magyar operaénekes megkapta az egyik legrangosabb kitüntetést, a Szovjetunió Népművésze címet. 

 Domahidy az ötvenes-hatvanas-hetvenes években az ország egyik legfoglalkoztatottabb művésze volt, a Magyar Rádió archívuma több száz felvételét őrzi. Kodály-Bartók-Liszt műveivel, illetve a magyar népzene világszerte történő népszerűsítésével szerzett elismerést, és kapott rangos kitüntetést Kínában, Koreában, Vietnamban, Mongóliában, Indonéziában, de fellépett Brüsszelben, Londonban és Párizsban is. A párizsi Olympia Színházban – eddig egyetlen magyar művészként, s főleg operaénekesként – aratott hatalmas sikert.

 Prózában is jeleskedett

 A remek színészként is számontartott operaénekes mindig figurában és szituációban gondolkodott, amiről így vallott egyik nyilatkozatában, amikor megkérdezték tőle, ogy melyik szerepét szereti a legjobban:

„A nehéz szerepeket szeretem – szögezte le. – Nemcsak hangilag, hanem színészileg is igyekszem jól megformálni a figurát.”

Hogy mennyire volt színészi képességgel is megáldva az énekes, arra bizonyíték az alábbi néhány sor. Az 1959-ben indult Magyar Televízióban szinte az első adástól kezdve foglalkoztatták, állandó résztvevője volt a rendszeres operaközvetítéseknek, vidám, zenés pamfleteknek, népzenei műsoroknak, de az Országos Filharmónia mind felnőtt, mind ifjúsági hangverseny-sorozatának is, ami több száz szériát jelentett. Játszott többek között a híres Palacsintás király című zenés tévéfilmben, és szerepet kapott mozifilmekben is, például a Gábor Diákban és a Délibáb minden mennyiségben című alkotásban. A Magyar Rádió Csinn-Bumm Cirkusz gyerekműsorában pedig termetes alakja miatt a csupaizom Muszkli Miskát alakította, szintén óriási sikerrel, így vált a gyerekek kedvencévé is. Szívesen szinkronizált, többek között a népszerű amerikai rajzfilmben, a Foxi Maxiban csendült fel híres basszusa. Szinkronszerepeiért Nívódíjat kapott.

Operanegyed Óbudán

Ifj. Domahidy László: „Szüleim ugyan Óbudán leltek otthonra, de édesapám legtöbb idejét az Andrássy út környékén töltötte. Az Operaház volt a második otthona, ahol én is sokat megfordultam, hiszen sokszor vitt magával próbákra, előadásokra. Itt találkozhattam a legnagyobb magyar énekesekkel, akikkel később családi-baráti kapcsolatba kerültem, hiszen jónéhányukat, mint például Melis Györgyöt, Házy Erzsébetet, Pitti Katalint, Sass  Szilviát, Korondi Györgyöt apám idecsábította Óbudára, ráadásul a szomszédunkba költöztek. Neki köszönhető, hogy itt egy operanegyed jött létre. Nagy élmény volt a körükben, környezetükben felnőni, rengeteget lehetett tanulni tőlük. Rendszeresek voltak a közös főzések, beszélgetések, bulizások. Felejthetetlen!

Lemaradt a Kossuth-díjról

 A Kiváló és Érdemes Művész 1980-ban vonult nyugdíjba, de az Operaházban változatlanul játszotta addigi és új szerepeit 1996-ban bekövetkezett haláláig. Az Operaház művész szakszervezetének évtizedekig volt elnöke, 70., majd 75. születésnapja alkalmával felvetődött az operaházi “Örökös tagsága” elismerés, ám vagy a bizottság vezetője, Melis György betegsége, vagy igazgatóváltás miatt ez elmaradt.

– Édesapám 1996 szeptemberében meghalt, így okafogyottá vált az intézkedés – jegyzi meg szomorúan ifj. Domahidy László. – Bár számos hazai és külföldi kitüntetést kapott, de például a Kossuth-díjról is lemaradt, mert amikor felterjesztették, ő erre túl fiatalnak tartotta magát. Talán a centenárium jó alkalom lesz egy posztumusz-díjra… 

Hogyan kerültek a szülei Óbudára, áll-e még a ház, ahol gyermekkorában élt?

Nem is tudom pontosan megmondani, mikor költöztek ide. Annak idején nem igazán foglalkoztak vele az emberek, hogy ki honnan jött, mint jött.

Édesapám Hidegkúton született, ezért lettünk Hidegkutiak. Miután vitéz volt, megválaszthatta a vezetéknevét. Azelőtt ugyanis Dvorniknak hívták.

Óbuda sváb, braunhaxler terület volt, az iskolatársaim között is akadtak braunhaxler gyerekek. Egy földszintes házban laktunk a Bécsi út 136. sz. alatt, valahol a mostani Bécsi úti lakótelep helyén. A Margit Kórházban születtem, a Vörösvári útra jártam iskolába.

Az Óbudától Firenzéig című életrajzi könyvéből megtudjuk, hogy a gyermekkori focimeccsek első színhelye a Schmidt-kastély kertje volt. Titokzatos épületnek írja le a mai Kiscelli Múzeumot: mennyire volt más, mint napjainkban?

A Schmidt-kastély nem úgy nézett ki, mint manapság. A parkban fák és bokrok álltak mindenütt. Nemrég jártam arrafelé, és láttam, hogy a bokrokat már jórészt kivágták. Akkoriban belépődíjat kellett fizetni, amire nekünk, gyerekeknek nem volt pénzünk, így átmásztunk a kerítésen, és ha jött az őr, gyorsan átfutottunk egy másik területre.

Bizonyára ez lehetett a híres Bajzám. Merrefelé kellene indulnom, ha ma keresném?

A Bajzám a Margit Kórházzal szemben, a Föld utca Vörösvári út felé eső részén terült el, egész a Körte utcáig. Apró házak álltak itt, de voltak köztük beépítetlen területek is. Nem tudom, miért lett Bajzám a grund neve, mi, óbudai gyerekek így hívtuk. Maga a terület kétszer akkora volt, mint egy kézilabdapálya, és két részből állott: az egyiken játszottak a nagyok, tehát az idősebb korosztály, a másikon mi, gyerekek. Óriási meccsek voltak! Aztán később az utcameccsek helyszíne a Flórián tér környéke lett, ahol most a tűzoltóság, a piac, meg egy városi ház található.

Ez a terület akkoriban üresen állt. Sok kis pályát alakítottunk ki, és különböző korosztályi csoportokba rendeződve kergettük a rongylabdát.

Rengeteg jó játékos került ki innen. Szabadok voltunk, nem parancsolt senki! Ez az óriási terület évente egyszer cirkuszoknak, búcsúknak adott helyet. Édesapám egy alkalommal labdát vett nekem a búcsúban, de kikapta egy gyerek a hónom alól, és elszaladt vele. Egyszer lett volna rendes futball-labdám, azt is ellopták! Tele volt a tér mutatványosokkal, üzletekkel. Hétvégeken fabódékat építettek, és azokban árusították a környéki kis településekből hozott árukat. Ott lehetett szombat-vasárnap megvásárolni mindent: tejet, tejfölt, sajtot, túrót, retket, salátát… Egész Óbuda központja lett, s megvolt minden lehetőség arra, hogy ott játsszunk. Mindez talán el sem képzelhető ma már erről a tízemeletes házakkal sűrűn beépített területről.

Honnan ered a Gacek becenév?

Mindenkinek volt valami beceneve, nem tudom, én miért lettem pont Gacek, nem is tudom, hogy mit jelent, de a srácok mindig így szólítottak. A múltkor itthon járt az egyik gyermekkori barátom, aki most Kanadában él. Felhívott, és azt mondta: „Helló Gacek, Csillag vagyok!” Eltelt azóta már vagy hetven év, és még mindig így hív! Szép idők voltak, elmondhatatlanul szép idők…

Ebben az időben még minden sportolónak volt polgári foglalkozása. Önt milyen pályára szánták?

A Guttmann és Feketénél tanultam, ami egy világhírű harisnyagyár volt Óbudán. Tizennégy-tizenöt éves voltam, amikor oda kerültem, megtanultam a szakmát, és nagyon jól kerestem. Szép munka volt.

Automatikus gépekkel dolgoztunk, melyek egyszerre húsz harisnyát állítottak elő. Csak akkor kellett megállítani, ha valami baj volt.

Hetente hatvan pengőt kerestem! Óriási pénz volt ez abban az időben, amikor a sláger is arról szólt, hogy „havi kétszáz pengő fixszel ma egy ember könnyen viccel”.

Az Önről szóló kötet tanúsága alapján a földszintes házakkal együtt egy jellegzetes gyümölcsfa is eltűnt Óbudáról…

Valóban, gyermekkoromban mindenfelé eperfa állt a kertekben. A Vörösvári úton óriási nagy szemű eprek értek a fákon. Vagy fölmásztunk érte, vagy összeszedtük a hullott gyümölcsöt, lemostuk és megettük. Nagyon finom volt! Minden házhoz tartozott egy kis udvar, a házak hátrébb, a kert végében álltak. A kapuk nyitva voltak, bárki bemehetett, bár figyelni kellett, hogy a tulajdonos meg ne lásson. Beszaladtunk, szedtünk pár epret, és már futottunk is ki. De akár csak a Vörösvári úton is össze tudta szedni az ember a napi gyümölcs fejadagját.

Kíváncsi lennék, mire emlékszik legszívesebben abból a rég elmerült óbudai világból, és maradt-e belőle bármi, amit Ön még manapság is megtalál?

Tisztán emlékszem, hogy a Vörösvári úton egyetlen kétemeletes épület volt, a gyógyszertár. A péknek meg a hentesnek egyemeletes háza volt: lenn az üzlethelyiség, az emeleten pedig a lakás. A többi viszont mind földszintes ház volt. Az ember végigjárta a kis utcákat, és látta, hogy az ott lakók nyugodtan, boldogan éltek, barátok voltak, összejártak. És ha már említettem a péket, és azt kérdezte, maradt-e valami a régi világból, elmesélek egy történetet. Ezelőtt tíz-tizenkét éve szóltak az ismerőseim, hogy van egy pék kint a Pomázi úton, a vasúti sínek előtt, aki nagyon jó kenyeret süt. Kimentem egyik nap kenyeret venni, erre azt mondja a pék: Nem ismer meg, mi? Hát, mondom, honnan ismerném? Erre ő: hajdanán mi a Vörösvári úton dolgoztunk, és maga nagyon sokat járt hozzánk még kisgyerekként.

Fantasztikus, hogy hatvan év után találkozom ugyanazzal a pékkel, akihez gyerekkoromban is jártam kenyérért.

Ez hihetetlen! És ugyanolyan jó kenyeret sütött, mint akkoriban. Sorban álltak az emberek, pedig messze, a városon kívül volt. Hála Istennek, sok gyermekkori barátommal is összefutok: ők maradtak velem hírmondónak a régi világból.

Kérem, ossza meg velünk néhány iskolai emlékét!

A Kórház utcába jártam polgáriba, az osztályfőnököm egy kis, púpos ember volt. Egyszer kimentünk a Rómaira tanulmányi útra, végignéztük Aquincumot. Tizenhárom-tizennégy éves voltam, s ebben a korban már kicsikét gondolkodik, könyveket olvas az ember. Rácsodálkoztam, hogy a régi rómaiaknál micsoda építkezések lehettek, hogy ezek a romok még mindig megvannak. És milyen csodálatosak! Megnéztük az Amfiteátrumot, s én elképzeltem, hogy engedhették be az oroszlánokat. Utána elmentünk a gázgyári pályára játszani. Inkább a kézilabda dívott abban az időben, a futballt nem nagyon kedvelték, nem tudni, miért. Gyanakodva figyelt a tanár meccs közben, majd magához hívott.

Azt mondta: Ide figyelj, Hidegkuti, ha megtudom, hogy le vagy igazolva valahol, abban a pillanatban kirúglak az iskolából.

Akkor már két éve játszottam az UFC-ben. Mondtam neki: Tanár úr kérem, én nem, ilyen fiatalon nem is lehet! Szerencsére a szabályokat, hogy már tizenkét éves kortól lehetett játszani, nem ismerte. A testnevelő tanárunkkal egész más volt a hangulat. Később a Napos úton laktunk, a fiam a Budakeszi út melletti iskolába járt. Egyszer jött haza a gyerek, és azt mondta: apa, a testnevelő tanár úr beszélni szeretne veled. Bementem az iskolába, és kiderült, hogy a fiam tornatanára tanított engem is gyerekkoromban Óbudán! Beszélgettem vele sokat, és utána is többször meglátogattam.

Milyen volt Óbuda a háború éveiben?

Bekerültem a leventék közé, és úgy nézett ki, hogy kivisznek Németországba. El is jutottunk Pilisvörösvárig, de akkor az oroszok bekerítették a területet, így nem tudtunk már továbbmenni. A ruhám és minden holmim még kikerült, mert azokat teherautóval vitték, minket viszont gyalog indítottak útnak. 1944 októberében megnősültem. Feleségem is óbudai, egymás mellett laktunk, innen az ismeretség. Az esküvő után kiköltöztünk Óbuda külterületén lakó rokonainkhoz. A bombázások alatt a barátainkkal mindig fölszaladtunk az erdőbe, beálltunk egy fenyő vagy egy akác alá, az volt a legbiztonságosabb hely. Onnan figyeltük a történéseket. Borzalmas volt!

Amikor leesett a bomba, szerte-széjjel lángra lobbant minden. Fentről mindezt tisztán lehetett látni.

A bombázás okozta károk nem is voltak igazán súlyosak Óbudán, inkább maga a háborúskodás ejtett sok sebet. Amikor a Kiscelli utcába, egy kétszobás lakásba költöztünk, a falon egy óriási lyuk tátongott. 1945 elején talicskával mentünk sódert, homokot meg téglát összeszedni az utcákon, és volt egy ismerősöm, aki helyrehozta. Ez a ház még ma is áll a Kiscelli u. 66. szám alatt, közvetlenül a San Marco utca mellett. Nemrég jártam arrafelé, és mutattam a fiamnak: nézd meg, itt laktunk azelőtt… Méghozzá 1953-ig laktunk ott, amikor Palotás Péter megnősült, és kapott egy lakást a Pozsonyi úton. Arra kért, hogy cseréljünk, hiszen ő is és a felesége is óbudai, s így közelebb volt számukra a család. Péter legalább nyolc évvel fiatalabb volt nálam. Kitűnő játékos volt, de sajnos nagyon fiatalon, harminckilenc éves korában elment. Puskás Öcsivel és Buzánszkyval sokszor fölelevenítjük a régieket, akik meghaltak. Sűrűn találkozunk, Fejér Miki, a Sipos tulajdonosa is állandóan hív minket, mindig kitalál valamit, hogy odamenjünk.

Örülök, hogy szóba került a Sipos, hiszen Óbuda legendás étterméről van szó…

Régen is a mostani Siposba jártam, csak akkoriban más volt a tulajdonos. Salamon Béla bácsival és a szintén óbudai Börzsei Jancsival együtt minden hétfőn lementünk. Hétfőn nem játszottak a színházak, így Béla bácsi, aki igazi futballőrült volt, hívott, hogy menjünk le egy kicsit dumálni. Elkezdte nekünk magyarázni, hogyan kell futballozni, s mi végighallgattuk. A mérkőzések lejátszása után voltak vitáink, de az ember mindig tanult belőle, okosodott.

Csütörtökönként pedig egy lipótvárosi presszóba jártunk, mert Béla bácsi csütörtökön sem játszott. Nagyon jó, hangulatos beszélgetések voltak.

Az Aranycsapat tagjai az ország különböző tájairól érkeztek, és úgy tudom, mindez alapot adott némi élcelődésre Önök között…

Volt egy örökös, visszatérő vitám a hajdani játékostársaimmal. Buzánszky mindig azt mondta, hogy Budapest nem más, mint Dorog külterülete. Mondtam neki: Ide figyelj, 2000 évvel ezelőtt Óbuda már nagyváros volt. Egyet vegyél figyelembe, akkor még Dombóvárról vagy Dorogról (Grosics Gyula ott született) azt sem tudták, hogy valaha is a világon lesznek. –  Abban a pillanatban kapták a szöveget Óbudáról!

Tudom, hogy külföldi munkái idején is visszavágyott Óbudára. Itt született, és most is itt beszélgetünk…

Az embernek mindig honvágya van. Akárhová megy, hiányzik az otthona, a baráti köre, nem tudja elkerülni, hogy a barátai közé ne vágyódjon. Egyiptomban éltem hét évig, s alig vártam mindig, hogy szabadságra haza tudjunk jönni. Nem tagadom, sokszor vágytam arra, hogy legyen egy kis családi házam valahol Budapest környékén. Mégsem véletlen azonban, hogy újra itt kötöttem ki: óbudai voltam, óbudai vagyok! A baráti köröm most is leginkább óbudaiakból áll. Ki szoktam menni a Kerületi meccsekre a régi baráti körrel, akikkel annak idején együtt gyerekeskedtem.

Milyen a kapcsolata a III. Kerületi TVE-vel?

Egy darabig tagja voltam a Kerület vezetésének, de állandóan veszekedtek, és ennek így nincs értelme. Aztán amikor kikerültem Egyiptomba, megszakadt a kapcsolat. Egyszer kimentem egy bajnoki meccsre. Volt öt igazolványom: a MOB-tól, az MLSZ-től, a Kerülettől, az MTK-tól s még valahonnan. Be akartam menni, erre azt mondták, ott nem lehet, csak a nem tudom én kiknek. Mondtam, elnézést kérek, nézze meg, itt van ötféle igazolvány, valamelyik csak jó ide. Azt felelte az illető, menjek át a másik oldalra, ott talán be tudok menni. Mondtam, jó, köszönöm szépen, és elmentem haza. És nem mentem vissza soha többet.

Ez a csendes, szerény, elegáns viselkedés nem minden sikeres emberre jellemző… 

Mindig visszafogottan viselkedtem, s a barátaim is mind ilyenek voltak. Ha valahol valamelyik haverom mégis elkezdte, hogy: ki, ha én nem, nekem a Hidegkuti a barátom, mindig lecsillapítottam az illetőt. Megkértem, maradjon csendben, ha nem, akkor elmegyek.

Soha nem kérkedtem azzal, hogy ki vagyok. Édesapám ugyanilyen csendes, halk szavú ember volt.

Sajnos nem ritkán látni dohányzó és egyéb szenvedélyeknek hódoló élsportolókat. Ön hogyan kerülte el a sikerekkel gyakorta együtt járó csapdákat?

Tizenegy éves lehettem, amikor egy játékostársammal vettünk egy fillérért két cigarettát. Megkóstoltuk. Egy slukkot szívtam, s majdnem megfulladtam. Eldobtam, és azóta egy darabot sem vettem a kezembe, de ő sem. Azt mondtuk, be van fejezve, és be tudtuk tartani mindketten. Embere válogatja. Nem mondom, hogy nem ittam meg időnként egy pohár bort, de soha nem részegeskedtem. Tréning után elmentünk a játékosokkal, megittam egy stucni sört, így hívták a korsót, megettem egy pár virslit, és mentem haza. De éjjeli lokálokba én soha nem jártam…

Nem tudom nem feltenni a kérdést: hogyan látja a hazai labdarúgás jelenlegi helyzetét?

Az 1954-es vb-döntő után beszéltünk a német játékosokkal, akik azt mondták, nagyon kevés pénzt kaptak a világbajnokság megnyeréséért. Ma hatmillió dollárt kap egy labdarúgó, akkor hatvanat sem kapott. Ma már megfizetik, ez a tendencia elhatalmasodott a világon. De ha megfizetik, akkor játsszon is: ez a lényeg! Hogy engedhetjük meg, hogy játékosok több millió forintot keressenek, és ne legyen meg hozzá a tudásuk? Ahhoz, hogy elérjük azt a szintet, hogy nemzetközi viszonylatban is eredményesek legyünk, bizonyos, hogy a játékosoknak változtatni kell az életmódjukon. Megváltozott maga a labdarúgás is, ezt tudomásul kell venni. Azzal a játékkal, amit mi játszottunk, már nem lehet megélni.

És akkor volt még a Hidegkuti-eset! Ismét hencegnem kell: megadta az Ég, hogy egy alkalommal együtt focizhattam a nagy Hidegkutival, Puskás és Bozsik mellett az aranycsapat harmadik zsenijével. Itt lakik (lakott) a szomszédunkban, és ő mint nagyapa, én mint apa voltunk ugyanannak a focicsapatnak a tagjai egy év végi szülők és tanárok kontra diákok meccsen. Ő akkor már túl volt a hatvanon, de még így is tátott szájjal lehetett figyelni, amit csinál. Egyébként semmi különöset nem csinált, hanem mást. Amikor én a magam, a már említett nívójú, de valóságos futballista rutinjával láttam, hogy erre meg erre lehet mozogni, mert az adott helyzetben ez a legjobb, akkor ő, mondjuk, lépett egyet hátra, épeszű ember, aki ért a futballhoz, egy unsereiner ilyet nem csinált volna, csak egy Hidegkuti, és teremtett ezáltal rögtön egy másik, új teret, amelynek új esélyeit azután már én is fölismertem, vagyis csak oda kellett neki passzolnom, és gól. Erről egy lépéssel előbb nem volt szó. Igen tanulságos egy íróember számára. Nem a kéznél lévők közül, a rendelkezésre állók közül a legjobbat kiválasztani, hanem a legjobbat megteremteni: új teret. Ezt mondta annak a nyugdíjas férfinak a kis hátralépése.

Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére (részlet)

Halkutató és zeneszerző. Hogy jött össze ez a párosítás?

Gyerekként a szüleimtől az első akváriumomat azért kaptam jutalmul, mert ki tudtam mondani az „r” hangot. A rovarok, békák, gyíkok és a többi elérhető, megfogható állat rendkívül érdekelt már kisiskolás koromban is, mint a legtöbb kisfiút, amíg a szülők le nem nevelik róla őket. Engem nem sikerült lenevelni: kamaszkoromban egy diktafonnal madárhangokat gyűjtöttem a közeli erdőmaradványokban, nádasokban, és otthon is a legkülönfélébb állatokat tartottam. Aztán hosszabb szünet következett ebben, amikor zeneiskolába mentem.

A szüleid hatására választottad a zeneiskolát?

Nem közvetlen hatásukra. Más gyerekek lázadásra használják a zenélést, én viszont úgy tudtam lázadni, hogy kijelentettem: nem leszek zenész. Szerencsére nem is erőltették. Hatéves koromtól néhány évig zongorázni tanultam, utána viszont tizenhat éves is elmúltam, mire először vettem két másik hangszert: gitárt, majd basszusgitárt a kezembe. Utóbbi annyira megtetszett, hogy (egyik) hivatásomul választottam a rajta való játékot.

De aztán mégis visszatértél a természetbe.

Később, a kétezres években egy szűk évtizeden át madármentőként tevékenykedtem, ezután kezdtek érdekelni a hazai, kárpát-medencei halak annyira, hogy igen mélyen beleástam magam az akváriumi tartásuk lehetőségeibe. Beszerzésükhöz persze terepi ismeretekre is szükség volt. A témáról írt Hazai halak az akváriumban című könyvem után egyenes út vezetett a tudományos világba, ahol igen szívélyes fogadtatásban, valamint sok jó visszajelzésben volt és van részem.

Jelenleg az agrárminiszter által kiállított, országos kutatási célú halfogási engedéllyel rendelkező halkutató vagyok immár hat éve.

A zenélés és a halkutatás mellett a filmezés is szerepet játszik az életedben. A Budapest halai ismeretterjesztő filmedben Óbuda is felbukkan. Mesélnél erről?

Budapest északi része a hozzávetőleges határ a Dunán két biológiai zóna, az úgynevezett márna- és dévérszinttáj között. Budapest nagy része és attól délre az országhatárig a Duna a dévérzónához tartozik, akárcsak a legtöbb alföldi folyószakaszunk, a fővárostól északra azonban még a dombvidéki szakasz, vagyis a márnazóna jellemzői erősebbek. A Budapest halai című filmben a márnazóna halait egyedül az óbudai Duna-szakasz kapcsán mutathattam be. Ezek a halak áramláskedvelő fajok: elsősorban a névadó márna, de itt él két olyan sügérféle is, amely a Duna vízrendszerén kívül sehol másutt nem fordul elő, az evolúció során itt alakultak ki, azaz úgynevezett endemikus fajok: a magyar és a német bucó. Persze a Dunát a felsőbb folyásokon a nyugati országok drasztikusan átalakították szabályozással és duzzasztóművekkel, a mi északi Duna-szakaszunk azonban (Bős és Budapest között) viszonylag érintetlen, tehát még alkalmas élőhelye ezeknek a veszélyeztetett fajoknak.

Te írod a szövegeket és a zenét is a filmjeidhez?

A teljes szöveget én írom, és a zene nagy részét is. Igazából nem tartom elengedhetetlennek a saját zenét, csak ha egyszer az ember már zeneszerzőként is működik több mint húsz éve, akkor sokszor egyszerűbb a régi saját zenékhez nyúlni, vagy összedobni egy újabbat, mint pénzt kiadni másvalaki zenéjére. Nyilván az is igaz, hogy még személyesebb lesz egy-egy film, ha a zene is saját benne.

Mennyire viszontagságos egy természetfilmes élete? Szélben, esőben, fagyban forgatni – nem hangzik túl csalogatónak.

A zord időjárás vagy a természet által állított más megpróbáltatások szinte felüdítik azt az embert, aki valóban szívből csinálja ezt. A viszontagságokat sokkal inkább emberek és emberi tényezők szolgáltatják. Egy kirándulóból bármikor kameratolvaj válhat, egy horgászból vagy egy kutyasétáltatóból forgatást szándékosan akadályozó tényező, és még sorolhatnám, hányféleképpen tudják elrontani az emberek a több hétig tervezett és végzett munkát. Ami bosszúságot eddig a filmezés hozott nekem, annak igen kis részét kaptam állatoktól vagy a természettől.

Miért fontosak a halak? 

A halak a vízhez legerősebben kötődő gerincesek, és az embereknek is igen fontos a vizek minősége és ökológiai állapota, ezt pedig a halak indikálják legerősebben. Azonnal jelzik, ha valami nincs rendben. A halakkal egyébként a gazdaság is kiemelten foglalkozik, a Halvédelmi Törvény például kimondja, hogy Magyarország természetes vízi halállománya nemzeti kincs. Természetes vízi halat 2014 óta nem lehet kereskedelmi forgalomba bocsátani Magyarországon.

A halászatot betiltották, horgász pedig nem adhatja el, még csak nem is ajándékozhatja oda a zsákmányát. A piaci, éttermi hal tehát vagy tógazdaságokból van, vagy külföldi import.

Eszel halat?  És ha igen, bajai vagy szegedi halászlére esküszöl?  

Eszem halat, és másokat is buzdítok a halfogyasztásra. Bár leginkább sütve szeretem a halakat, a halászlére sem mondok nemet. Mindkét tájváltozatot kedvelem. Talán bajait ettem eddig kevesebbszer, úgyhogy számomra jelenleg az az izgalmasabb.

Min dolgozol most?

Negyedik természetfilmem lassan elkészül. A Ráckevei-Duna élővilágáról fog szólni. Közben elkezdtem egy természet-dokumentumfilm forgatását, ami az egyre jobban elszaporodó kárókatonák és az őket egyre jobban gyűlölő „halas szakma” konfliktusáról szól majd. Közlegények lesz a címe. 

A kárókatonák nálunk a huszadik század első felében majdnem kipusztultak, aztán a hatékony védelem miatt elég szépen elszaporodtak megint. Európa-szerte hasonló a helyzet, ezeknek a madaraknak az európai állománya az elmúlt negyven évben pont a negyvenszeresére nőtt. Egy-egy egyed halfogyasztása napi fél-egy kiló hal, és emellett sok halat megsebeznek. Kozmopolita madárról van szó, azaz nem a klasszikus értelemben vett vádormadár, de télen a befagyó vizek elől délebbre húzódik. A klímaváltozás eredményeképp egyre enyhébb teleinken az északi-tengeri állomány nem átvonul felettünk, hanem sok közülük áttelel itt. A folyószabályozások, hajózás és egyéb emberi tényezők miatt megfogyatkozott halállományunk számára ez elég lényeges csapás. A halgazdák, horgászok és egyéb „halas” emberek persze gyűlölik ezt a madarat, az utolsó szálig kiirtanák, ugyanakkor még mindig természetvédelmi oltalom alatt áll, és nem szabad elfelejteni, hogy őshonos állat, a természetes tápláléklánc része, csak éppen egy olyan halállományhoz adaptálódott, ami már csak maradványaiban létezik. Tehát egy, az emberi tényezők miatt megnövekedett számú halászmadár tizedeli a szintén emberi tényezők miatt lecsökkent halállományt.

Épp ezért is lesz Közlegények a film címe, hiszen erről a problémáról nem ők tehetnek, az egyensúlyt – mint mindig – az ember borította fel.

Mit gondolsz, a világjárvány mennyire változtatja meg a hozzáállásunkat a természethez?

Szerintem semennyire. Az emberben mintha kódolva lenne a természetpusztítás. A tavaszi világméretű karantén és a lecsökkent emberi tevékenység igen pozitív hatást tett az élővilágra mindenfelé. A Dunában például rekordmennyiségű volt a halszaporulat, mert idén tavasszal nem jártak a nagy séta- és szállodahajók, az általuk keltett hullámverés pedig nem pusztította el az ikrák és ivadékok nagy részét, mint egy átlagos évben. Ugyanakkor a magukkal mit kezdeni nem tudó, unatkozó emberek özönlöttek a természetbe, természetvédelmi területeken tiportak védett növényeket és zavarták a költésben lévő madárvilágot, olyannyira, hogy többször rendőrt kellett hívni ezekre a helyekre miattuk. És amint enyhülni látták a járványt, az emberek ugyanott folytatják, ahol előtte abbahagyták. Úgyhogy nincsenek illúzióim: amint megszűnik a krízis, az emberek be fogják bizonyítani, hogy semmit sem értékeltek át, és semmit sem tanultak. Persze minden egyéni vagy közösségi példának örülök, ami engem ebben esetleg megcáfol.

Mottó:
“Megtudtam, hogy titkokat rejteget
A mi Dunánk, ez a vén róka,”
Ady Endre: A Duna vallomása

A Duna számunkra elsősorban hömpölygő folyamot, árnyas folyópartot és a nyári forróságban a hűsölést jelenti. Ám, ha betekintünk a vízfelszín alá, megtapasztalhatjuk, hogy a folyó ökoszisztéma-szolgáltatásaival ennél lényegesen fontosabb dolgokat is ad nekünk.

A különleges nevű csáposkutak

Egyértelmű és kézenfekvő, mégsem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy egyik alapvető szükségletünket, a tiszta ivóvizet Budapesten a Dunának köszönhetjük. A Szentendrei-szigeten és Káposztásmegyeren egymás mellett sorakozó – nem éppen csinos – betonkockák azok a csáposkutak, melyek – a régebbi telepítésű cső-, illetve aknakutakkal együtt – a fővárosba és az agglomerációba jutó ivóvíz hetven százalékát adják.

Egy csáposkút közepes vízhozama 300-500 köbméter/óra. Nevét onnan kapta, hogy a függőleges csőből oldalirányba 30-40 méter hosszú csövek, ún. csápok nyúlnak ki. Ezek felületén kis nyílások vannak, itt szivárog be a talajvíz a csőbe. Ahol a kavicsréteg vastagsága megengedi, két sorban is elhelyezkedhetnek a csápok: a nagy kutaknak 8-10, a kicsiknek 2-3 csápja van.

Az évezredek során lerakódott kavicsos, homokos üledéken keresztül átszivárogva a víz fizikai, kémiai és biológiai tisztításon megy keresztül, ezután érkezik ezekbe a parti szűrésű kutakba. A kavicsok felszínén megtelepedő élőlények, moszatok, mikroorganizmusok természetes szűrőként szolgálnak, így az áthaladó vizet nem kell tisztítani, fertőtlenítés (klórozás) után közvetlenül fogyasztható.

A folyó a tiszta ivóvízért semmit nem kér cserébe, csak annyit, hogy ne szennyezzük a folyóvizet, a partszakaszok talaját, és ne bolygassuk a vízbázis természetes szűrőrétegét, a kavicságyat.

Hova lett a hordalék?

Ki nem játszott már kacsakövezést vagy gyűjtött kavicsot a Duna partján? Vannak az életünkben olyan időszakok, amikor mindenhonnan kavicsok bújnak elő: a legszebb, a legszínesebb, a leggömbölyűbb, a leglaposabb, a leg-leg-leg… Tele kaviccsal a nadrágzseb, a kabátzseb, a kapucni. De vajon honnan jönnek a parti kavicsok? Mitől olyan sokfélék?

A Duna-medence nagyobb folyói a hegységekben erednek. Ha a fajták megoszlásának módszerével megvizsgáljuk a mederágyban lévő kavicsokat, kiderül, hogy honnan és milyen arányban kerül az adott területre egy bizonyos kőzetfajta. A Duna vízgyűjtő területeinek kőzetvilága geológiai felépítését tekintve is igen sokszínű.

Egy időben még aranyat is mostak a Dunából, bár közel sem olyan nagy mennyiséget, mint az alaszkai Yukon-folyóból.

A meder alján igazi háború dúl, és csak a legkeményebbek élik túl. A kövek állandóan görögnek ide-oda. Egyikük-másikuk puhább, belőlük homok lesz, és csak az igazán kemények egy része végzi a zsebünkben vagy a Római-parton.

A Duna sokunk lakhatásához is hozzájárult, hiszen a 70-es években épült nagy házgyári lakótelepek alapanyagául szolgáló sódert a folyóból nyerték. Ezért azonban nagy árat fizettünk. Szávoszt-Vass Dániel Dunai Szigetek című blogja tudományos igénnyel és rendkívül információgazdagon foglalkozik a Dunával. A mederkotrással kapcsolatos egyik írása szerint 1965 és1990 között 64 millió köbméter kavicsot termeltek ki a Duna magyarországi szakaszán. 

Ha a folyóvizeket nem háborgatják, akkor természetes úton folyamatosan változik medrük alakja, mélysége, kanyarulataik íve, mellékágaik száma.

A szabályozott, rakpartok közé szorított folyónak ezzel szemben már csak egyetlen tényezőre van befolyása: medrének mélységét tudja alakítani, zátonyokat épít és bont el. A mederkotrással ettől az utolsó szabadságától fosztjuk meg a folyót.

A hajózási útvonalak fenntartása miatt végzett kotrásokat még pótolni tudta a múlt század utolsó harmada előtt a Duna hordaléka, de az ipari mennyiségben kitermelt sódert már semmi nem tudja visszahordani a folyóba. A Duna felső szakaszán épült vízerőművek miatt a görgetett hordalék már egyáltalán nem jut el Budapest magasságába, a lebegtetett hordalék aránya pedig drasztikusan csökkent.

Miért probléma ez? A Duna medrének mélyülése miatt a partfal egyre meredekebbé válik, emiatt pedig egyre jobban erodálódik. Ennek leglátványosabb bizonyítékai a kimosódott gyökerű fák és a leszakadt partfalak. Ezzel párhuzamosan a mellékágak fokozatosan eliszaposodnak, pár évtized alatt ártéri erdő lesz az egykori folyómederből. Ez a főági meder mélyülésével párhuzamosan lejátszódó folyamat többnyire visszafordíthatatlan ökológiai károkat okoz.

A hordalék a folyó olyan szakaszain rakódik le, ahol mesterséges akadály van, például vízművek feletti tározókban. Mivel a lebegtetett hordalék útja hamarabb véget ér, ezért a folyó alsó szakaszaihoz és a tengerekhez nem jut el, így a deltatorkolatokat is erózió fenyegeti. A hordaléklerakódás következtében az erőművek energiatermelése csökkenhet, míg a folyó alsóbb részein a túl csekély lerakódás nem tudja pótolni a part kimosódott részeit.

A dunai hordalék drasztikus csökkenése annyira fajsúlyos probléma, hogy az Európai Unió 2019-ben külön projektet szentelt a kérdésnek.

A Danube Sediment (Dunai Hordalék) pályázat fő dokumentumai a tagországoktól összegyűjtött mérési adatok elemzésével és a lehetséges beavatkozások áttekintésével foglalkoznak.

Tiszta vizet a Dunába!

Valamikor Budapest teljes területe a Duna ártere volt, ám a szabályozás után megmaradt vizes élőhelyeinket, lápjainkat nagyrészt lecsapoltuk és feltöltöttük, saját szabályozott világunkhoz igazítottuk. A III. kerületben még vannak – a hasznosítás állandó veszélyének kitett – természetes élőhelyek (pl: Mocsáros, Gőtés-tó), azonban a területre jellemző eredeti, lápos, folyókiöntéses vízi világból nem sok maradt. A folyószabályozások miatt az egykori ártéri ökoszisztémák 97 százalékát elvesztettük. Az 1996. évi LIII. törvény 16. § (5) bekezdésében foglalt követelménye szerint a vízfolyások, tavak természetes és természetközeli állapotú partjait meg kell őrizni. Sajnos ennek a gyakorlatban kevés foganatja van, sok helyen továbbra is beépülnek a vizes élőhelyek, a területvesztés és a szennyezések következtében pedig megduplázódott a fajkihalások üteme az édesvízi ökoszisztémákban. A dunai élővilág regenerációjára jó példa, hogy az elmúlt években újra megfigyelhető a védett fehér kérész tömeges rajzása, más néven a dunavirágzás, amire a vízszennyezések miatt közel negyven éve nem volt példa.

Az Észak-pesti Szennyvíztisztító 2011-es átadása óta a Dunába ezen a szakaszon már nem ömlik tisztítatlan szennyvíz. Az élővilág fokozatosan magához tért, eltűnt fajok jelentek meg újra a környéken. Víztisztaság szempontjából két fontos teendő lenne még a kerületben: meg kellene szüntetni a nagy esőzéskor átbukó szennyvízbeömlést a békásmegyeri lakótelep déli végénél, és fel kellene számolni a Gázgyár szennyezett iszapját, melyből folyamatosan szivárog a méreganyag a Dunába. Ugyan kevésbé fajsúlyos probléma, de azért érdemes lenne megvizsgálni azt is, hogy a folyó mellett maradtak-e még kisebb illegális szennyvízbefolyók.

A mérések és a tapasztalati tények is azt mutatják, hogy a Duna vízhozama folyamatosan csökken.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy a folyó keskenyebb lesz, vagy kevésbé lesz mély, sokkal inkább a szélsőségek lesznek jellemzőek. Gyakrabban láthatjuk majd az alacsony vízállásnál előbukkanó Ínség-sziklát a Gellért-hegy lábánál, de az árvizek tekintetében sem lehetünk nyugodtak.

Kuttyogtatás a füzek alatt

A megmaradt természetes folyóparti részek sokkal értékesebb, fajgazdagabb élőhelyek, mint a rendezett, kiépített szakaszok. Az áradó folyó a partján élő növényzetet is birtokba veszi, élteti. Az eredeti növénytársulás jellemzően fehér füzes (Salix alba) vagy fűzliget, fekete nyár (Populus nigra) és fehér nyár (Populus alba). Az őshonos vízparti növénytársulások folyamatosan küzdenek az invazív fajok agresszív terjeszkedése ellen. Sajnos jelentős számban fordulnak elő özönfák és haszonnövények – zöldjuhar (Acer negundo), gyalogakác (Amorpha fruticosa) és dió (Juglans regia) –, valamint dísznövények is. A Duna-menti fás, cserjés terület elsősorban mint „szegélygazdag” táj fontos. A Hajógyári-sziget partján lévő tizenöt hektáros ártéri puhafás ligeterdő természetvédelmi területté nyilvánítását a WWF Magyarország 2020. szeptemberében kezdeményezte. Jelenlegi ismereteik szerint a ligeterdő 92 védett és 7 fokozottan védett növény-, és állatfajnak nyújt búvó-, táplálkozó-, és szaporodóhelyet. Előfordulnak itt ritka ízeltlábúak, denevérfajok, vidrák, hódok és számos madárfaj. A Római-parton lévő idős fáknak és az alsó szinten található cserjéknek köszönhetően itt is egyre gazdagabb az élővilág, bár növényállományát korábban nem gondozták, sőt, hibás városvezetési és vállalkozói szemlélettel folyamatosan gyengítették.

Jó néhány hatalmas fát körbebetonozással tettek tönkre, közülük néhány az építkezések miatt feltöltött területeken fokozatosan elhalt.

A gyökérátvágás, szennyezés, sérülés, villanyvezetékek miatti csonkolás mindennapossá vált. A zöldterület ifjítása már megkezdődött a FÁK a Rómain civil csapatunk kezdeményezésére, erdőmérnökök irányításával. Eddig 120 őshonos fa és 450 cserje ültetésével segítettük elő a partszakasz megújulását.

Szendőfi Balázs halkutató (interjúnk vele a dunai halakról jelen lapszámban olvasható – a szerk.) több mint 60 halfajt említ Budapesten. A Duna jellemző halai a dévér- és karikakeszeg, bodorka, jászkeszeg, szilvaorrú keszeg, márna, paduc, ponty, csuka, sügér, emellett a küszcsapatok közt cápaként cirkáló balin, menyhal, harcsa, süllő, kősüllő, öt invazív géb faj, törpeharcsa és ezüstkárász. Továbbá védett halak is gyakran megfordulnak erre: szivárványos ökle, széles és selymes durbincs, fenékjáró és halványfoltú küllő, vágócsík, leánykoncér, illetve fokozottan védett fajok is felbukkanhatnak, mint homoki küllő, kárpáti márna, magyar és német bucó.

A gébek inváziója az 1990-es években indult, és napjainkra néhány fajuk a folyó leggyakoribb halává vált: a köves partszéleket mára gébek milliói uralják. Sikerüket gondos ivadéknevelési módszerüknek köszönhetik. Ikráikat egy kő aljára tapasztják, majd a hím a kikelésig éberen őrzi őket. A harcsák stratégiája is hasonló: a hím már tavasszal, a vizek felmelegedése idején megkezdi az ívóaljzat, a leendő fészek tisztítását. Ez lehet áradáskor víz alá került növényzet, fűzfa gyökere alatti gödör akár a Szentendrei-sziget környékén is. Május 2-tól június 15-ig horgászati tilalom van érvényben a 100 cm alatti harcsákra, mert ekkor van ívási idejük. Testsúlykilogrammonként 20-30 ezer darab ikrát raknak le. A hím hetekig a fészek mellett marad, még táplálkozás céljából sem hagyja el, igyekszik minden ellenséget távol tartani, míg a kis harcsák önállósodnak.

40 éve jár a Római-partra Örsi István sporthorgász, aki az év minden napján és napszakában tudja, mire és mivel érdemes horgászni.

Rekordja egy tízkilós harcsa, amit a Sajtház környékén fogott ki 2017-ben, fél óra fárasztás után. Azt is megtudtuk tőle, mit jelent a cuppantás és a harcsa kuttyogtatás. Cuppant a hal, amikor bekapja a zsákmányát, és kuttyogtatnak a horgászok, amikor a csónakjukhoz csalogatják a harcsát egy kuttyogtatófával. Istvánnak köszönhetően megértettük, miért hívják a horgászokat, halászokat a “folyó őreinek”. Rengeteg időt töltenek a Duna-parton, figyelik a folyót. Ismerik az összes törést és mélyedést, minden változást azonnal érzékelnek. Egy esetleges partrendezés végzetes lehet a római-parti horgászatra nézve is. Ezt Szendőfi Balázs halkutató is megerősítette “a város északi részén gyors folyású a Duna, így ha eltávolítunk minden nagyobb követ, csatornát, törmeléket, a kishalak nem találnak pihenő- és búvóhelyet”. Ennek tudatában el kell gondolkodnunk azon, hogy milyen mértékben kell visszabontani és elszállítani az évtizedek alatt felhalmozott emberi tevékenységből származó, felesleges, ám azóta halmegtartó hellyé vált műtárgyakat (sólyákat, csatornákat). Vagy hagyjuk, hogy a természet visszafoglalja azt, ami az övé? 

Az Aranyhegyi-patak torkolatatát a jelenlegi betonteknő részleges visszabontásával halparadicsommá lehetne alakítani. Az ily módon revitalizált terület megfelelő dunai vízállás esetén a növényzetre ívó – másnéven fitofil – halfajoknak (csuka, dunai vadponty, dévérkeszeg stb.) az ívási időszakban ideális környezetet biztosítana. A kerület több természetes partszakaszán is vannak fontos ivadékbölcsők a parti fák gyökérzete között és a sekély sóderzátonyokon.

A védett kockás sikló tömegesen él és szaporodik a Római-part területén, tojásrakóhelyeik a háborítatlanabb, laposabb partok kövei, uszadékfái között vannak.

Dr. Merkl Ottó Óbuda-Békásmegyer táji-természeti értékeiben ezt írja a madarakról: “A Duna völgye az európai madarak vonulásának egyik fő útvonala, az Óbudai-szigeten a téli időszakban a maradászok rendszeresen megfigyeléseket végeznek. Munkájuk eredményeként igen sok olyan madár (récék, búvárok, sirályok) előfordulását sikerült regisztrálni, amelyek nyáron a messzi északon (Észak-Skandináviában, esetleg a sarkkörön is túl) költenek. Télen azonban lehúzódnak a kontinens délebbi vidékeire… Ilyenkor a sziget körül úszkálnak, vagy a part kövein pihennek.”,

Egész évben a parton élnek a kacsák, avagy tőkésrécék és a dankasirályok. Télen, amikor befagynak a tavak, csatlakoznak hozzájuk a hattyúk és a szárcsák is.

Szürke gém, kárókatona, fülemüle és jégmadár is megfigyelhető a területen.

A hódok száma a sikeres visszatelepítéseknek és a természetes szaporulatnak köszönhetően exponenciálisan nő, az utóbbi két évben a regisztrált magyarországi egyedek száma hatezerről tízezerre emelkedett! Az ország területéről szinte teljesen eltűnt farkas mellett a hódok egyetlen természetes ellensége a hozzájuk hasonlóan egyre gyakoribb aranysakál. A két faj egymást szabályozó tényező lehetne, ha hagyjuk, hogy a természet működése betöltse kiegyensúlyozó szerepét. A hód legfeljebb 10-40 méterre távolodik el a víztől, tehát ha elég széles sávban meghagynánk az ártéri erdőket, akkor azok fáit rágcsálná, és nem okozna kárt az ültetett fafajokban.

A folyó rejtett kincsei itt vannak tőlünk karnyújtásnyira, sokszor láthatatlanul. Amikor a Duna partján sétálunk, érdemes egy pillanatra megállni, elképzelni és átgondolni mindezt. Tudatosítsuk magunkban, micsoda érték van a birtokunkban, melyet védeni, óvni mindannyiunk kötelessége és felelőssége.

Források:

https://ng.24.hu/kultura/2007/10/05/hogyan_jut_a_dunabol_a_furdokadba_a_viz/

https://dunaiszigetek.blogspot.com/2019/09/nezzuk-miert-fontos-hordalek-dunaban.html

http://www.jno.hu/hu/duna101020/rakoczi_laszlo.pdf

https://dunaiszigetek.blogspot.com/2020/11/64-millio-kobmeter.html

https://dunaiszigetek.blogspot.com/2017/08/22-millio-kobmeter.html

Szendőfi Balázs – Budapest halai című filmje: https://www.youtube.com/watch?v=FR3IJFsOGiM

Óbuda-Békásmegyer táji-természeti értékei, 2013 Csemez Attila szerkesztette

WWF – természetvédelmi területté való nyilvánítást kezdeményezett a Hajógyárin wwf.hu/hireink/vizeselohelyek/miert-nem-szeretne-a-wwf-magyarorszag-ha-kiepulne-a-hajogyari-sziget-arvizvedelme/

Erika a hatvanas évek közepén született Debrecenben, mégis inkább Szarvast tartja szülőhelyének, ahol felnőtt. Szakmunkás szülei azt szerették volna, hogy ő már diplomás legyen, amit Erika többszörösen is túlteljesített. „Az édesanyám debreceni családjában több óvónő is volt, sokat játszottam a gyerekekkel, amit nagyon szerettem. Ezért a gimnázium után a pályaválasztás nem volt kérdéses, óvónő lettem.” – mondja. Majd elvégezte az Evangélikus Hittudományi Egyetem hittanári szakát, később a debreceni Tanítóképző Főiskolát is. Évekig tanított, majd amikor megcsapta a kiégés szele, ismét váltott. Akkoriban vesztette el az édesapját, a gyászfeldolgozás pedig megerősítette abban, hogy nemcsak munkát, de szférát is váltania kell. A tanítás után a szociális munka következett. Az Ótemplomi Szeretetszolgálat újonnan induló Támogató Szolgáltatásának beindítására Erikát kérték fel. „Ehhez új készségekre, tudásokra volt szükségem.

El is kezdtem pszichológiát tanulni a Szegedi Tudományegyetem pszichológia szakán, és okleveles pszichológus lettem.

A pszichológia mindig is közel állt hozzám, gyakran tapasztaltam, hogy az emberek könnyen megnyíltak nekem.” – fűzi hozzá. Menet közben okleveles szociális munkás diplomát is szerzett. Az Ótemplomi Szeretetszolgálat egy idő után Országos Evangélikus Módszertani Központtá vált. „Harminckilenc, főként bentlakásos idős otthon volt rám bízva. Jártam az országot, nagyon sok intézményvezető munkáját, problémáját ismertem meg és igyekeztem segíteni nekik” – magyarázza. Évek múltán Szarvasról a fővárosba helyezték át a Módszertani Központot. Így Erika újra visszakapta a Támogató Szolgálat vezetését, de úgy érezte, hogy már nem talál benne szakmai kihívást, ezért ismét továbblépett.

Minden rosszban van valami jó

Állásportálokat nézegetve az Óbudai Rehabilitációs és Foglalkoztatási Központ álláshirdetésén akadt meg a szeme, ekkor már 2011-et írtak. „Megkértem a férjem, hogy jöjjön fel velem Budapestre, és nézzük meg ezt az intézményt az egyik hétvégén. Akkor éppen zárva volt, de a külső megjelenésben is látszott, hogy volna itt tennivaló. Sokan jelentkeztünk az állásra, végül kettőnket hívtak be meghallgatásra az akkori Szociális Bizottság ülésére. Őszintén vázoltam, hogy mihez értek és mihez nem.

A szociális foglalkoztatásban akkor még nem volt szakmai tapasztalatom. De elmondtam, hogy kész vagyok megtanulni, ha engem választanak.

A férjem támogatott ebben a döntésemben is.” – idézi fel az intézményvezető. Végül Erikát választották, annak ellenére, hogy akkor még senkit nem ismert Óbudán. 

Egyedül nem megy

Vidékről a fővárosba csöppeni, új intézményt vezetni, ez újra igazi szakmai és emberi kihívást jelentett számára. Kezdetben nehéz volt boldogulnia, de szerencsére segítőkre talált. „Bartháné Bolyos Zsuzsanna, Zagyva Imréné Terike, Kovács Éva, Sebestyén Károlyné” – sorolja a legrégebben itt dolgozó kollégák nevét, akiknek nagy hálával tartozik. „De a drága Kovács Béla bácsit is meg kell említenem, aki a lakásvásárlásnál adott hasznos tippeket. Fogalmam sem volt, hogy milyen a jó panel. Béla bácsi már akkor tapasztalt panellakó volt, és azt mondta nekem, hogy »Erikám, se alulra se felülre, se oldalra, csak középre!«” – ilyen jó tanácsokkal ellátva vette meg a munkahelyéhez közeli óbudai lakását.

Vidéki, csendes kertvárosiként nemcsak a főváros ritmusát és zaját kellett megszokniuk, hanem a panellel járó egyéb kihívásokat is.

„Férjem – aki egyébként környezetgazdálkodási szakmérnök, szociális munkás és hittanár – azt szokta mondani, hogy mivel Budapesten nincs elég kert, ezért a férfiak itt »panel-kertészkednek«, vagyis állandóan fúrnak, faragnak, bütykölnek. Polcot tesznek fel, vagy éppen szerelnek le, persze nem hangtalanul.” – teszi hozzá mosolyogva. Erika férje is Óbudán gyakorolja a hivatását egy nyugdíjasház klubvezetőjeként. Erika őszintén elmesélte azt is, hogy nem lehetett gyerekük, így ők a munkájukban teljesedtek ki igazán, és a szociális munka valóban hivatás számukra. 

Ez több, mint egy munkahely

Az Óbudai Rehabilitációs és Foglalkoztatási Központ kapcsán ez igaz a dolgozókra is, de az ellátottakra talán még inkább. 

András, az egyik fiatal foglalkoztatott elmesélte, hogy tizenegy éve lett beteg, vagyis megváltozott munkaképességű. Pszichés és lelki okok miatt már nem tud dolgozni „normál” munkahelyen. „Esélyt kaptunk az élethez! Van egy hely, ahol mi is dolgozhatunk, van miért felkelnünk minden nap, itt mondják nekünk, hogy ügyes vagy, jól csináltad! Én ezért szeretek itt dolgozni!” – meséli.

„Ez nekem több, mint egy munkahely” – ezt már egy fiatal nő, Rita mondja. „Itt megértőek velünk a segítők és a munkatársaink is. Vannak már barátaim, ezért is jó idejönni. Én a táncfoglalkozást szeretem a munka után a legjobban, most épp karácsonyra készülünk egy szép tánccal” – meséli izgatottan. 

„A fizetésünk lehetne egy kicsit több, de legalább ez is van” – teszi hozzá László, aki már az idősebb korosztályhoz tartozik. Régebben csak pár napos munkákat kapott, de itt már elég régen dolgozik, és nem szeretne innen elmenni. „Előtte sokat voltam otthon egyedül a szobámban, az nem volt jó. Itt benne vagyok a közös programokban, legjobban a kutyaterápiát szeretem.” – mondja.

Zsuzsa is őszintén megosztja az érzéseit: „Örülök, hogy megtartanak itt minket, sajnos az eredeti szakmámban nem tudok már dolgozni, gyermekápoló voltam. Nagyon rettegtem attól, hogy elejtek egy csecsemőt. De ha itt el is ejtem a papírt, amivel épp dolgozom, nem lesz baj, nem szidnak le. Régen egészséges emberek között dolgozhattam, most meg mindenki beteg, ugyanúgy, mint én, így könnyebben elfogadjuk egymást. Itt van nekünk pihenő-sószoba (Snoezelen szoba) is, amit nagyon szeretek. Gyakran társasjátékozunk is a többiekkel, ami sokat jelent nekem.”

Csapattá kellett érnünk

Erikának mint intézményvezetőnek meg kellett küzdeni a dolgozók kezdeti fluktuációjával, mára már harmincnyolc stabil ember dolgozik. „Pszichológus, szociális munkás, szociálpedagógus, gyógypedagógus jelölt, egészségfejlesztő mentálhigiénikus, gyógypedagógiai-asszisztens, szociális gondozók. Ők segítik a közel száz fogyatékkal vagy pszichiátriai betegséggel küzdő ellátottunkat, hogy valódi értékteremtő munkát végezhessenek nap mint nap itt, a Benedek Elek utcában.” – mondja a vezetőnő. A dolgozói elvándorlást és a kiégését hivatott megelőzi még az intézményi szupervízió, esetmegbeszélő is. „Ezek a személyiségfejlesztők segítettek abban, hogy mostanra már csapattá értünk össze, hatékonyabban kezeljük a konfliktusokat, javult a kommunikáció is a dolgozók között.” – vonta le a következtetést Erika.

Megmutatjuk, hogy mit csinál egy szociális munkás

Közel két éve önkormányzati kezdeményezésre saját kommunikációs munkatársa van az Óbudai Rehabilitációs és Foglalkoztatási Központnak is. „Lenner Kristóf majd szociológus lesz, ő kezeli a Facebook-oldalunkat, a honlapunkat is.” – fűzi hozzá a vezetőnő. „Fontos, hogy képekben, kisvideókban, írott szövegekben a szülőknek, a lakosságnak, a fenntartónak, a leendő támogatóknak, szponzoroknak kommunikáljuk, hogy milyen szociális munka folyik pontosan az intézményben. A szociális munka sokszor még mindig nincs eléggé megbecsülve társadalmi szinten sem. A köztudatban a szociális munkát gyakran még egyenlőnek gondolják a közmunkával, és sokan nem is értik, hogy miért kell ehhez diploma.” – fűzi hozzá a vezetőnő.

Új idők új kihívásai

A pandémiás helyzet az Óbudai Rehabilitációs és Foglalkoztatási Központot is váratlan kihívások elé állította, ezért Erika 2020. januárjában katasztrófa- és kríziskezelő szakpszichológusi képzésre iratkozott be az ELTE-re. „Februárban kezdtük a tanulmányokat, rögtön az volt a feladat, hogy saját intézményünkre készítsünk vészforgatókönyvet, és sajnos ezt azonnal alkalmazni is kellett a valóságra. Nem lehetett „tűzre-vízre”, hanem mindent a Covidra kellett szabnunk. Nemcsak a saját járványügyi intézkedési tervünket írtam meg, hanem Óbuda más szociális intézményeinek is segítettem. A kollégák és gondozottak lelki egészségére is fokozottan oda kellett figyelnünk, mert őket is stresszelte a járványhelyzet. A szakdolgozatom is az intézményünkről szól. A címe: „Az enyhe értelmi sérültek stresszreakciói, rezilienciája (rugalmas akalmazkodóképessége), megküzdési stratégiái a Covid-19 járvány idején” – magyarázza Erika.

A segítőknek is kell segítség. A legerősebb páncélon is lehet repedés, hívta fel a figyelmet a szakember, ezért különösen fontos a mostani időszakban a lelki egészségünk, hogy kapaszkodókat, megküzdési stratégiákat találjunk.

„Nekem ebben segít a Gondviselésbe vetett hitem, ami persze nem jelenti azt, hogy ölbe tett kézzel várjuk, hogy majd csak megsegít a Jóisten! Ez sokkal inkább egy cselekvő hit, mert Isten is csak úgy tud segíteni, ha mi is mindent megteszünk magunkért és másokért. Természetesen nem kell hősnek lenni, csak elég jónak!” 

Kovács Éva

Egyidős vagyok az intézménnyel!  1979. óta dolgozom a varrodában, eredetileg szabásznak jöttem. Hárman szabtunk több, mint 30 bedolgozónak, Muhari Kálmánné Erzsike részlegvezető keze alatt. Akkor még a III. ker. Tanács VB. Szociális Foglalkoztatója voltunk. Sokféle munkánk volt, sok megrendelőnek. Többek között a kerületi óvodák, bölcsődék számára ágyneműt, tornazsákot, partedlit, a Kelta utcai iskolának félkötényt, a Martos Flóra Gimnázium ballagó lányainak szoknyát varrtunk.

A kerületben több textilgyár (Goldberger, Lenáru) is termelt szebbnél szebb anyagokat, kedvünkre válogathattunk saját termékek előállításhoz. Ügyeskezű nyugdíjas bedolgozóink otthon, háztartási varrógépeken darabbérért készítettek flanel hálóinget, otthonkát, ágyneműt, kombinét. A legdivatosabb jersey ruhákat 6 fő a varrodában készítette.  Ezek a Szociális Intézetek Boltjában találtak gazdára.  Dolgoztunk a Margit Kórháznak, az Óbudai Társaskörnek és az Óbudai Ifjúsági Háznak, de a kerületen kívülről is megkerestek minket kórházak, munkásszállók, szállodák, sőt még a Néphadseregnek is varrtunk zászlót.

Az idő múlásával a munkatársak és a bedolgozók is elfogytak mellőlem, vezetőváltások történtek. Megszűnt a szabászat terme, az Értelmi Fogyatékosok Napközi Otthona került oda. Mint minden új és ismeretlen körülmény vegyes érzelmekkel töltött el, de bíztam a jövőben, az új vezetésben és magamban is. Jól tettem! A textilgyárak ugyan megszűntek, a saját termékek gyártása is, de egymásra találtunk egy szövetkezettel (FŐNIX), akik német és francia gyermekruhákat varrattak bérmunkában. Nekik már igen magas minőség kellett. Szerencsém volt az új csapatommal, bár nemcsak szakképzett varrónőkből állt, mégis tudtak az elvárásoknak megfelelő munkát végezni. Többüket a munkanélküli központból szerződtette a főnököm. Amikor a Főnix Szövetkezet megszűnt, vállalkozók kerestek meg minket, akik a kerületben laktak, dolgoztak. Éveken át adott munkát a varrodának a KÜSZI Kft, lakástextíliával foglalkoztak, ezeket szabtuk, varrtuk, csomagoltuk. Rendezvényszervezőknek szép és különleges megoldásokat gyárthattunk, egy közülük a mai napig visszajár, ritkán, de olyankor egészen különleges feladatokkal lát el. Egy a kerületben működő textilforgalmazó cég, a SZILUTEX tulajdonosa is ránk talált, bútorszövetekből minták készítését kérte tőlünk.

2007. körül nagy szívfájdalmamra megint változás történt. Megszűnt a nyugdíjasok foglalkoztatása, megsirattuk egymást. Megint az ismeretlen előtt álltam, kisebb műhelybe kerültem, reménykedtem. Onnantól sérült, fogyatékos embereket foglalkoztathattunk. Nehezen találtunk, találunk közöttük olyan ellátottat, aki ipari gyorsvarrógépen dolgozhat. Kissé monoton az állandó munkánk, a már említett bútorszövet minták készítése: nagy szó, hogy ez a megrendelő kitartott kis varrodánk mellett.

Három főből áll a mostani csapatom. Nekik nem szakmájuk a varrás, de mutattak kellő érdeklődést iránta. Szerencsére egyikük több mint 10 éve kitartóan végzi a feladatát: lokkol. Másikuk keveset, azt is fiatalon dolgozott szalagon, de a hosszú kihagyás után nálunk újra bátran odaült a gyorsvarró mellé. Büszkén mondhatom, hogy egy fiatalembert is megtanítottam varrni ezeket a bútorszövet mintákat. Ő a betegsége miatt hagyta abba az eredeti szakmáját, az autófényezést.

Jelentős munkánk volt az elmúlt hónapokban a koronavírus megjelenésével. Szájmaszkokat varrtunk az Önkormányzatnak, az OKK-nak, a Platán Könyvtárnak.

Reményeim teljesültek, sok munkával.

Bartháné Bolyos Zsuzsanna

Az Óbudai Szociális Foglalkoztatóba 1989 október 10-én mint otthoni bedolgozó kezdtem. Ez nagy segítség volt, mivel két kiskorú gyermeket neveltem. A munkákat gépkocsival hozták ki a papírműhelyből, amit határidőre kellett elkészíteni. Ha a minta ellenére valamit nem tudtam, akkor bementem a műhelybe, ahol megmutatták a munka menetét. A karácsonyi üdvözlőkártyákba lévő aranyszálak befűzését és csomagolását vállaltam. Teljesítménybérben voltunk, ami ösztönzött a minél precízebb és több munka elvégzésére.

Később Némethné Mártika, az intézmény vezetője felajánlotta, hogy dolgozzam a műhelyben. Sokkal nagyobb lehetőségem lett olyan munkák elvégzésére, ami otthon nem volt lehetséges: újságok összehordása, perforálás, stancolás, biegelés, tűzés, fúrás, sorszámozás. Ezáltal több lett a keresetem is. Ha sürgős munka volt, haza lehetett vinni, elkészíteni és másnap visszavinni.

Némethné nyugdíjba vonulása után Borzák Károly lett az igazgató. Amikor a Müncheni Sörfesztiválra kellett puzzle-okat dobozolni, a nagy mennyiségre való tekintettel megengedte, hogy a nagyobb és ügyesebb gyerekeink bejöjjenek a műhelybe, és ők is segítsenek. Egyre nehezebb és érdekesebb feladatokat kaptam, például mesekönyvek kasírozása. Ezt vagy egyedül csináltam, vagy párban készítettük.

2010-ben Borzák Károly kinevezett a papírműhelybe vezetőnek. Ez új kihívást jelentett. A megrendelőkkel való kapcsolattartás, az ellátottaknak a munkák kiosztása, megtanítása, ellenőrzése. Sikerült velük, és szeretteikkel jó viszonyt kialakítanom. A sok-sok ügyeskezű ellátottnak köszönhetően sokfajta munkát tudtunk elkészíteni.

Borzák Károly nyugdíjba vonulása után Janurikné Csonka Erika lett az intézmény vezetője, aki továbbra is szabad kezet adott a bérmunkák területén. Erikával való megbeszélések után egyre több új megrendelőtől tudtunk munkákat vállalni, amik mindig elkészültek a megadott határidőre. 2012-ben Erika javaslatára polgármesteri dicséretben részesültem. Koordinátorként ez még nagyobb lendületet adott a munkám elvégzéséhez. Sikerült olyan megrendelőket is megnyernünk, akik egész évben, heti szinten hozták a munkákat. Nagy kihívás volt a Sziget Fesztiválra a pólók, zoknik, kitűzők, felvarrók méret szerinti csomagolása és címkézése, és közben láttuk, hogy a csomagok a világ különböző országaiba mennek. 2018-ban nyugdíjba vonulásom előtt Intézményvezetői dicséretben részesültem, ami szép és méltó elismerése volt a műhelyben töltött éveknek. Nyugdíjasként visszajárok, a kerámia részlegben dolgozom, ami érdekes feladatnak bizonyul.

Hogyan tud felkerülni a világ kutatóműhelyeinek innovációs térképére az Óbudai Egyetem?

Az a jó hírem, hogy már fent vagyunk a térképen! A legfontosabb, hogy legyen az adott műhelynek olyan területe, amelyben módszertanilag vagy tematikailag fel tud mutatni speciális tudást, és ez eredményekben is jelentkezik. Az elmúlt 10 évben az Óbudai Egyetem nagy változáson ment át, döntően az oktatásra koncentráló főiskolából átalakultunk a kiválósági szempontokat figyelembe vevő, kutatás-fejlesztést is magába foglaló egyetemmé. Egyrészt az oktatói gárdának el kellett mozdulni tudományos-kutatási irányba, másrészt olyan új embereket alkalmazott az egyetem, akik már ennek az új programnak a megvalósításában tudtak segíteni.

Az a hely, ahol most beszélgetünk, nagyon jól példázza a változást: az Egyetemi Kutató és Innovációs Központot (röviden: EKIK) 8 éve alapította Rudas Imre akkori rektor, azzal a céllal, hogy összefogja, koordinálja az egyetemen zajló kutatásokat; határozzon meg irányokat, amelyek kijelölik a fontosabb kutatásokat a következő évekre; ehhez vásároljon eszközöket, vegyen fel kutatókat.

Ha hagytuk volna a kutatásokat az addigi mederben folyni, akkor a karokon zajló kisebb projektekből nem alakultak volna ki piacképes, világszinten is számon tartott történetek.

Az első öt év kezdeti szárnypróbálgatásai után kialakult a megfelelő strukturális és személyi feltételrendszer ahhoz, hogy a kutatás-fejlesztés-innováció igazán beinduljon.

Hogyan tudnánk megkülönböztetni ezt a három, szorosan összetartozó fogalmat?

Amikor kutatásról beszélünk, akkor általában a háttértudást jelentő, a további fejlesztésekhez szükséges matematikai, informatikai, mérnöki alapokat nyújtó vizsgálatokra gondolunk. Az ilyen nagy kutatások szokták a tudományegyetemek karakterét meghatározni, években-évtizedekben mérhető az, hogy olyan eredményei legyenek ezeknek, hogy a végén, ha áttételesen is, de hozzanak valamilyen kézzelfogható hasznot. Az Óbudai Egyetemnek nem adatott meg, hogy ezeket a nagyobb szabású, hosszú távban gondolkodó kutatásokat futtassa. Sokkal jobban tudunk koncentrálni az alkalmazott kutatásra, ipari fejlesztésre, ráadásul a tudományfinanszírozás európai és állami modelljei is olyan kutatásokat támogatnak, amelyek rövid távon tudnak csatlakozni piaci mechanizmusokhoz. Nagyrészt a kari szinten bejáratódott kapcsolatrendszer termeli ki a K+F együttműködéseket az oktatás számára is hasznosítható pályázatokból vagy direkt ipari megrendelésekből.

Nem szokott ebből gond lenni, hogy a pályázati kiírások, vagyis az egyetemhez, a tudományos logikához képest külsődleges tényezők határozzák meg a kutatások jellegét?

Az alulfinanszírozott kutatói szféra, az alkalmazott kutatások világa ilyen: tudni kell alkalmazkodni. Éppen ezért rendezkedtünk be ütőképes kutatói csapattal, eszközparkkal, hogy tudjunk reagálni. Az évek során rengeteg mérnöki problémát oldottunk meg, felgyűltek sablonok, részmegoldások, így azt tudom mondani, hogy szinte bármilyen új megrendelésnél 60-70%-ban tudunk meglévő tudásra, félkész termékre, szoftverre támaszkodni, már csak a maradék, termékspecifikus részt kell hozzátennünk.

Hogy a végén egy autonóm targoncarendszer lesz, vagy egy vérszállító drónhálózat, a robotikai eszköz- és tudáskészletünk szempontjából hasonló nehézségű feladat.

Ha jól értem, éppen ez a fajta rugalmasság az új elem az Óbudai Egyetem, az EKIK működésében. 

Igen, az első öt évben létrehoztuk azt az infrastruktúrát és azt a tudásbázist, amely alkalmassá tesz minket arra, hogy ne kelljen egy konkrét pályázatra, megrendelésre várni, mert csak ahhoz értünk, hanem olyan különböző szolgáltatásokat tudunk értékesíteni, amelyek egészen sokféle probléma megoldásához tudnak kapcsolódni. Egy európai partner megkeres minket, mert olvasta a referenciáink között, hogy intelligens mechatronikai eszközök fejlesztésében kompetenciával rendelkezünk, eddig már fejlesztettünk autóalkatrészt készítő cégnek robotokat, drónra szerelhető változatot és tengeralattjárón használható rendszert, neki pedig sertésfeldolgozást kell automatizálni. És mi fel tudjuk mérni, hogy milyen erőforrásokat kell erre a feladatra lekötni, az eddigi kész részrendszereinkből mit tudunk hasznosítani stb.

Mennyire lehet az egyetemistákat bevonni a kutatásokba? És az oktatókat? 

Az oktatóink nagyon elfoglaltak, országos szinten is az egyik legnagyobb hallgató/oktató számot produkáljuk, 25 és 30 között van ez a mutatónk, ami azt jelenti, hogy a még elfogadhatónak mondható 10-es értékhez képest kétszeres-háromszoros a leterheltség. A diákok pedig, döntően a bolognai rendszernek köszönhetően gyorsított ütemű képzést kapnak és a kutatói elmélyüléshez egyszerűen nem töltenek elég időt egy témával, sőt, igazából az egyetemen se.

Az EKIK-ben PhD-hallgatókat, posztdoktori fiatal kutatókat tudunk bevonni a programokba. Sikerült egy állandó kutatói csapatot összehozni, így megoldódik a tudásaggregáció kérdése is.

A folyamatos kutatói-fejlesztői munka miatt képesek vagyunk ha nem is óriási, de a kutatói szférában versenyképesnek mondható fizetéseket adni.   

Milyen kutatások vannak az EKIK-ben?

Ahhoz, hogy versenyképes kompetenciákat tudjunk felmutatni, leszűkítettük a portfóliónkat: egyrészt robotika, intelligens rendszerek, mechatronika, másrészt orvostechnikai, harmadrészt a kiberbiztonság a választott stratégiai területek. El kellett engedni bizonyos témákat, például járműgyártásban és az ehhez kapcsolódó fejlesztésekben telített a magyar kutatói piac, agrártechnológiában is túl nagy a belépési küszöb, ezekbe kár lenne belekezdeni vagy energiát, pénzt fektetni. 

Kutatásról és fejlesztésről beszéltünk, hogyan viszonyul mindehhez az innováció?

A valódi innováció, amelyik radikálisan átalakítja az adott iparágat, vagy egészen új terméket állít elő, azaz nevezzük startup szerű kezdeményezéseknek, most jelenik meg az egyetemen. Miközben Magyarországon beindult – piaci és állami segítséggel – a startup, az egyetemeken nem jelent meg ez a fajta vállalkozói szellem. Az olyan ötletek felkarolása, amelyektől azt várjuk, hogy emberek százezreinek könnyíti meg az életét és/vagy euromilliárdokat hoz és/vagy iparágakat forgat fel, más módszertant és hozzáállást kíván az egyetemtől.

Az elmúlt években elindult az egyetemi innovációs ökoszisztéma megteremtése több egyetemen, így az Óbudai Egyetemen is, állami támogatással.

A központi pályázati rendszer elvárja az egyetemektől, hogy alakítsanak ki szellemi tulajdonjog kezelési szabályozást, indítsanak be programokat, alapítsanak irodákat, hozzanak létre tanácsadói köröket, amelyek segítik az ötletgazdákat. Az egyetemi képzésbe illeszkedő startup kurzusokat is indítani kellett, amelyek a Hungarian Startup University keretrendszer segítségével megtanítják a hallgatóknak, hogyan kell céget alapítani, miként kell a szellemi tulajdont védeni, hogyan kell üzleti tervet írni, milyen finanszírozási modellekben érdemes gondolkodni stb.

Két féléves a kurzus, az elsőben az ötlet kidolgozása a cél, a másodikban egy mentor segítségével egy befektetők előtti prezentációig jutnak el a legjobb ötletek. A kezdeti számok nagyon bíztatóak, közel 250-en vették fel a kurzust, majd meglátjuk, hányan morzsolódnak le, hány igazán jó ötlet születik.

Másféle tudás szükséges a jó ötlet kidolgozásához és megint más az ötleten alapuló vállalkozás sikeres vezetéséhez. Az elsőhöz mérnöki tudásra, a technikai környezet ismeretére, kreativitásra, a másodikhoz csapatvezetés, piaci ismeretek, vállalkozói szellem igényeltetik.

Valóban. A hagyományos mérnökképzésből bántóan hiányzik a csapatmunkára és a vezetői szerepre felkészítés, pedig a hallgatóink zöme nem technikusként, hanem vezetői beosztásban fog dolgozni. A választható tárgyak kínálatbővítésével tudunk erre reagálni. Saját tapasztalatból is beszélek, van egy startup cég, amelynek társalapítója vagyok, a HandInScan (kézhigéniai termékeket, a kézmosás újfajta értékelési rendszerét fejlesztették ki – a szerk.), nekem a ma már részvénytársaságként működő cég elmúlt kilenc éve volt az üzleti iskolám, ha úgy tetszik.  Ezért a saját kurzusomon, a számítógéppel integrált sebészeti rendszerekről tartott órán a robotika és a képalkotó technika, vagyis a technológiai-mérnöki tudás átadásán túl a befektetőkről, a piaci környezetről is beszélek, így a hallgatók tudják értelmezni, helyén kezelni a startupok világában, különösen az orvostechnikaiaknál röpködő dollárszázmilliókat.

Az egyetemek együttműködése is tudna választ jelenteni a különböző kompetenciák összekapcsolására. Ha csak Óbudára gondolunk, az IBS vállalkozói és a Milton Friedman kommunikációs szakemberei ragyogóan tudnák kiegészíteni az Óbudai Egyetem mérnökeit. 

Az Óbudai Egyetem nyitott mindenféle tudásmegosztásra: még a háziversenyeinket is úgy hirdetjük meg, hogy más egyetemekről is szívesen látunk jelentkezőket, csapattagokat.

Örülnénk, ha beindulna valamiféle kooperáció az óbudai egyetemek között is, ebben még van lemaradásunk, de talán ebben is lesz változás, ha az egyetemi élet újra megjelenhet majd a köztereken: a kulturális terepen lehetnek az első találkozási pontok a többiekkel. Amiről már most be tudok számolni, az a BME-vel, a nagyobbik mérnökegyetemmel való mély, szerves együttműködés, úgy hallgatói, mint vezetői szinten. Az oktatási stratégiáinkat folyamatosan összehangoljuk, de ez igaz az innovációs terveinkre is.

Hogyan tört ki az Óbudai Egyetem a BME kistestvére szerepből?

Az elmúlt tíz évben tudatosan törekedtünk arra, hogy a főiskolai múltat hátrahagyva rátaláljunk azokra a részterületekre, amelyekben versenyképesek lehetünk. Fontos volt a mérnöki tudás teljességét lefedő képzési kínálat kialakítása, az idén csatlakozó Ybl Miklós Építéstudományi Karral ez megvalósult. 

És világviszonylatban hova tudjuk elhelyezni az Óbudai Egyetem kutatóközpontját? Milyen erősségű a többiekhez képest?

Alapvetően átalakult a tudományos-kutatói élet az elmúlt évtizedekben. Természetesen még most is meg lehet nevezni a világban azt a pár helyet, ahova egy fiatal kutató, ha hívják, gondolkodás nélkül aláír. De ma már sokkal inkább az a mércéje a kutatóközpontoknak, hogy mennyire és hogyan jelennek meg a tudásmegosztás platformjain az általuk fejlesztett programok, szoftverek, megoldások. Az open source mozgalom radikálisan átalakította a mérnöki tudományok világát: például január elsejétől az Európai Unióban közfinanszírozású tudományos munka eredményét tilos fizetős helyen publikálni, hogy ne ragadjon be a tudás kiadóknál, legyen része a tudományos közösség tudásának.

Látszólag ellenmondás van a startupok logikája és az open source működésmód között. Hogyan oldódik ez fel?

Természetesen az innováció területén nem mindent osztunk meg egymással. Van a mérnöki tudás közös, egymással nyíltan megosztott része, a fejlesztések körülbelül 70%-ban erre a közös tudásra támaszkodnak, és utána a maradék 30%-ot kell új elemekkel bővíteni. Pont ez gyorsítja fel az innovációs ökoszisztémát, mert senkinek nem kell nulláról elindulnia az új projektjeinél. Saját példánkon bemutatva: mi nem robotkart fejlesztünk, hanem megvesszük a piacról a kész robotkar technológiát, letöltjük a megosztott szoftvereket hozzá és a kar végére fejlesztünk speciális megfogót és szenzorrendszert.

A hozzáadott értékünk a már létező és az újonnan fejlesztett technológiák integrációja lesz, amit aztán egy startupba csomagolva értékesíteni tudunk a piacon.  

Végül egy személyes kérdés. Éveken át tanult és dolgozott a Johns Hopkinson. Miért nem maradt ott, vagy máshol külföldön? És ha már hazajött, miért Óbudát választotta?

Az előzőekben elmesélt változásokból következik, hogy már itthonról is be lehet kapcsolódni a világ kutatói közösségébe, és egyre inkább elismert partnerként. Az Óbudai Egyetemet azért választottam, mert ez egy most formálódó történet, vonzó kihívás vezetőként részt venni az alakításában, vonzóbb, mint betagozódni egy kialakult, kicsit talán meg is kövesedett struktúrába, ami külföldön vagy akár itthon máshol várt volna rám.  

2020 tavaszán
Az Óbudai Egyetem Egyetemi Kutató és Innovációs Központjában (EKIK) és a Neumann János Informatikai Karán született meg egy különleges berendezés megvalósításának ötlete, illeszkedve az Egyetem kiberorvosi rendszerek kutatás-fejlesztési stratégiai irányához. Az Egyetem kutatói egy olyan tömeg-lélegeztetőgép fejlesztésén dolgoznak, amely nagyszámú, egyszerre akár 5, 10, 50, esetleg még több, kritikus állapotú koronavírusos beteg ellátására is alkalmas lehet, akár tábori körülmények között is. Az EKIK BioTech Kutatóközpontja és a Bejczy Antal iRobottechnikai Központja által kezdeményezett, karitatív, nonprofit módon működő MassVentil Project néven futó kutatás-fejlesztéshez március eleje óta egyre több hazai és külföldi kutató, hallgató és ipari szereplő csatlakozik. A kutatók, a járvány rohamos terjedése miatt, versenyt futnak az idővel. Rendkívül fontosnak tartják, hogy minél több fejlesztőmérnököt és szakembert tudjanak bevonni a projektbe, hogy ezáltal gyorsabban haladjanak a megvalósítás felé.

2020 őszén
Elektromos meghajtású, önjáró, intelligens szervizképességű autóbusz-alvázcsalád fejlesztését kezdte meg az Ikarus Járműtechnika Kft. és az Óbudai Egyetem konzorciuma. Az Ikarus közleménye szerint  841 millió forint vissza nem térítendő támogatás nyertek az 1,582 milliárd forint költségű projekthez. A tervek szerint a 2023. március 31-én záruló projekt során az alvázcsalád tagjaira különböző hosszúságú és eltérő felhasználói igényeket kiszolgáló autóbuszok épülhetnek, minimális többlettervezési munka befektetésével. Az üzemeltetési költségek a tervek szerint jelentősen csökkenthetők lesznek azzal, hogy az 5G kommunikáció révén optimalizálható lesz a járművek a városi közlekedésben való részvétele. Az Óbudai Egyetem fogja elkészíteni az „okosbusz” és az intelligens szervizrendszer közötti állandó kommunikációs kapcsolatot.

Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata Budapesten elsőként, és egyelőre úgy tűnik utolsóként, már 2012-ben felismerte, hogy az egyre burjánzó, sokak által bírált folyamatot célszerű normális mederbe terelni, ezért engedélyezte néhány felületre a graffitik fújását. Az utcai művészek azóta is élnek ezzel a lehetőséggel. Különösen nagy nemzetközi hírnevet szereztek az ún. „Fila legál falak”. 

Sajnos az ismeretlenségbe burkolózó, világhírű angol graffiti és performance művész, Banksy, valamennyiünk nagy szomorúságára, még nem fújt oda néhány polgárpukkasztó stencilt. Ja, és egy rozoga bringát sem támasztott a kőrisfákhoz.

A hazai és nemzetközi graffitis szcénát alapvetően a társak, a crew-k, a csoportok és a nézők elismertsége, a minél nagyobb publicitás, az új felületek állandó keresése mozgatja, élteti, határozza meg.

A sok vitát generáló Római-part rekonstrukciója, kiemelten a gát projekt egyik része a Dunába folyó patakok megerősítése (például a Barát- patak), torkolati védművek építése. Ezek közül is legnagyobb az Aranyhegyi-patak megerősítése, egy épülő támfal az északi partoldalon, a Szentendrei úttól nyugatra. Hiszen a 2013-as árvíznél a Duna majdnem átszakította a gátat, elárasztással fenyegetve a Mocsáros-dűlőt. A munka 2019-ben el is kezdődött, de miután a harmada elkészült, a kivitelező Swietelsky cég az év végén nagy hirtelen ott is hagyta a terepet. Mint kiderült, Aquincum környezetében elég sűrűn megtalálható régészeti problémák miatt.

Több sem kellett a graffitiseknek, futótűzként terjed a hír, hogy van itt egy vadi új fújható felület, ahol zord őrzővédők nem fogják akadályozni a munkát, tehát nem kell fejvesztve menekülni, elfutni. A falfirkászokat egyáltalán nem érdekelték a mélyépítő szakma csemegéi, a technológia újdonságai, konkréten a szádfalazás, a résfalak, a talpgerenda, a zsaluzott vasbeton támfal építése. A lényeg, hogy ott van. Hogy jogilag kié, senkit sem érdekel, csak fújni lehessen!

Őket néhány prózaibb, kétségtelenül gyakorlatias dolog vonzotta a terepre, fújható, sima, homogén, betonszürke felület, 69 darab 6 méteres tábla, több mint 400 folyóméter hossz, 2 méteres magasság (ezt még a lányok is felérik), így a teljes felület meghaladja a 800 m2-t, és mindez érintetlen, szűz falfelület. Ez a graffitisek álma!

Ráadásul a támfal előtt naponta többször is elgurulnak a nemrégiben felújított Budapest-Esztergom vasútvonal igazán szemet gyönyörködtető szerelvényei. Akik az északi oldalon ülnek, néhány másodpercig élvezhetik a növényzet takarásából előbukkanó, közel 30 méterre lévő rajzokat.

Ezek ugyan nagyságrenddel kisebb vizuális élményt nyújtanak, mint a H5-ös HÉV Filatorigát megállójánál lévő munkák, de a híre ennek ellenére gyorsan terjedt.

Nem elhanyagolható szempont, hogy a terület könnyen megközelíthető nyugatról – ami az Óbuda vasúti megállót jelenti –, a Zsófia utca végétől vagy a Keled utca felől, míg a keleti végéről az Aquincumi HÉV megállótól a Vasút utcai sáros földúton. Igaz, hogy innen majd 1 km-t kell cipelni a kannákat.

A graffiti szcénában több állandó, vissza visszatérő-vita borzolja, osztja meg a writereket. Az egyik ilyen, hogy mi is az igazi, az eredeti graffiti?

A konzervatív, klasszikus, ortodox felfogás szerint csak a kalligrafikus betűrajzok az igaziak. Tehát szóba sem jöhetnek az egyszerű rajzok, karakterek, figurák, portrék, RIP falak, masterpiecek, vagy vegyes (betű, karakter) falak.

Ez a polémia akkor csúcsosodott ki igazán, amikor Taker néhány évvel ezelőtt fotórealisztikus stílusban (a nézők, laikusok, graffiti kedvelők döntő többsége szerint művészi módon) felrajzolta Bud Spencer emlékfalát a Filán, amit aztán az ellenzők durván át is festettek. Tamás azóta sem örvendeztet meg minket művészetével.

Az Aranyhegyi-patak graffitizett támfalát 2020-ban kétszer, februárban és novemberben is végigfotóztam. Az első, 2019-es év végi hullámban a pionírok önfeledten dolgoztak, akik bátran foglalhattak területeket, akár több táblányit is, nem zavarták egymást, nem volt hiány a felületekben, és nem kellett törődniük az alapozással sem. Jellemző, hogy szinte valamennyi stílus képviselői fújtak, az egyszerű betűktől, a kusza betűsorokig. Igazi csemege lehetne egy graffiti stíluselemzőnek ennek a falnak a pontos átbogarászása.

Február 19.-én összesen 65 db falfelületet számoltam meg, ebből 2 kifejezetten rajz, és 3 db vegyes (figurával kiegészített betű) volt a támfalon. Azaz a kalligrafikus firkák aránya 92%, alapvetően érvényesültek az ortodox elvek. Leginkább Wildstyle rajzok találhatók, nyilakkal, lángnyelvekkel, csillagokkal, pöttyökkel, javarészt 3D árnyékolással. Az egyik rajz silány naiv stílusban készült, kifejezetten obszcén, pornográf tartalommal. Ilyen vállalhatatlan firkálmányt eddig egyetlen Óbudai falon sem találtam az elmúlt 7 évben. Természetesen a szokásos feliratokat is láttam, szignókat, dátumokat, világrengető filozófiai tartalmú sorok azonban nem kerültek a falra.

Időközben a kivitelező komoly tereprendezést végzett a támfal patak felőli oldalán, feltöltötték a talajt egészen a talpgerenda felső szintjéig, ezzel a nyugati végen 2 rajzot is eltakartak. 

A második fotózáskor, november elsején már „csak” 54 rajzot találtam, köszönhetően a tereprendezésnek, valamint annak, hogy egy rajzot rendesen túlméretezett a graffitis, így majdnem 3 tábla hosszúra sikerült ez a nem túl részletes betűsor, vagyis 36 m2-es lett a végeredmény. Szerencsére az általam erősen vitatott naiv rajz is végképp eltűnt a süllyesztőben. A kalligrafikus betűsorok aránya tovább nőtt, jelenleg csak 2 figurás rajz van a támfalon.

Minden falfirkász tisztában van azzal, ha elkészült a mű, le is fotózták, és levonultak a terepről, bármikor jöhet a következő akció, és ráfújhatnak az előzőre. Ezt senki nem veheti rossz néven. Persze vannak megbecsült writerek, akik rajza akár évekig is háborítatlanul látható. Ennek ellenére sok munka február óta változatlan formában látható a támfalon.

Feltételezem az árvédelmi támfalat megrendelő vízügyi szakemberek, tervezők, vagy kivitelezők nem gondoltak arra, hogy milyen jót tesznek Óbuda street art kultúrájának, a graffiti writereknek, ezzel a hatalmas falfelülettel. Várom, hogy néhány rajzoló guru (például Fork, Void, Greeno gonosz) is felfedezze a támfalat. Előbb-utóbb a maradék 2/3 részt is be kell fejezni, a hatékony árvízvédelem érdekében, tehát tovább nőnek a lehetőségek!

Minden adott ahhoz, hogy ez a fal is a legálisan firkálhatók közé kerüljön.

18 éves koromban könyvből kezdtem el jógázni, és 40 éves korom óta oktatok is hatha jógát.

Jól érzékelhető változásokat idézett elő a jóga gyakorlása bennem is.  Fizikailag, mentálisan és tudatilag is érzem fejlesztő hatásait.

Lelkesítő és megerősítő volt személyes gyakorlásomra, amikor megismertem Tamkó Sirató Károly és a jóga találkozásának történetét.

Tamkó Sirató Károly nevét (továbbiakban TSK) én is, mint legtöbb kortársam, már gyerekkoromban megismertem. Alsóban egy versmondó versenyen szavaltam a „Korszakváltás” című versét, – igen, mikor „a legbölcsebb hottentotta a villanyt fel – kattentotta”. Talán ez többünk közös emléke, ahogy a Kaláka által megzenésített Tamkó versek is, dallammal együtt. Benne van a magyar nyelvű kollektív tudatunkban. De a fiatal és felnőtt korom egy része úgy telt el (pedig magyar szakos tanárként szerettem, követtem és tanítottam is irodalmat), hogy nem foglalkoztam vele, inkább csak tudtam róla, főként a gyerekverseiről. 

2006-ban, a Jóga – India világa című kiadványban olvastam „Charles, a jógi” címmel Tóth Gyula visszaemlékezését. Ekkor már jógatanár voltam, de megmaradt az irodalom-történelem tanári lényem is. Alaposabban foglalkozni kezdtem a jóga magyarországi történetével, azon belül is Selvarajan Yesudian életművével, főleg a magyarországi jelenlétével, és annak kihatásával.

Kikerülhetetlen az ő történetének rövid bemutatása is, mert így válik érthetővé, hogyan talált rá Tamkó Sirató Károly a jóga útjára. 

 A jóga útja a durvától a finom felé halad

Apró képek, vele készült interjúk, vagy a róla szóló visszaemlékezések részletei segítenek megismerni ennek a találkozásnak az előzményeit, következményeit, egyéb motívumait. TSK többször elmondta, leírta, hogy a jóga megmentette és jelentősen meghosszabbította az életét. 

„Rólad cigarettázom egész nap” – TSK élete a jógával való találkozása előtt

Tamkó Sirató Károly 1905. január 25-én született Újvidéken. A Sirató művésznevet még ifjúkorában vette fel, hogy megkülönböztesse magát orvos édesapjától. Tizenkét éves korától verselt, tizenhat évesen megjelentette első verseskötetét, Az élet tavaszán címmel. Budapesten jogot végzett. Verseiben a kor lírai formanyelvének szinte minden lehetőségét kipróbálta. A Papírember című második verseskönyvét – melynek függelékében jelentek meg vizuális versei –, értetlen kritika fogadta. Másfél évre Debrecenbe költözött.

Egy kortárs, barát, Nemes György visszaemlékezéséből kicsit személyesebb bepillantást kapunk a debreceni évekre:

 „a debreceni korszakból, az akkor húsz-egynéhány éves Tamkó Sirató Károlyra emlékszem. Mezőtúrról jött Debrecenbe, s bár a fővárosban jogi doktorátust szerzett, esze ágában sem volt jogászkodni… Abból az időből volt egy verssora. Szebbet és számomra felejthetetlenebbet nem tudok felidézni a múltamból. Így szól: „Rólad cigarettázom hajnalig.” Ez a verssor a maga tömör hangulatteremtésével máig őrzi bennem ezt a különös költőt, aki később Sirató névvel toldotta meg vezetéknevét, párizsi tartózkodása után pedig Charles-nak hívatta magát.” 

1930-ban Párizsba utazott, ahol fokozatosan bekapcsolódott a világváros művészeti életébe. 1933-ban, a „Cercle François Villon” tagjaként ismeretséget kötött néhány avantgárd művésszel. Tudatosan készült Párizsba. Avantgárd költőnek tartotta magát, itthon értetlenség vette körül. Úgy érezte, ott a helye.

„1928-ban megjelent a Papírember című verseskötetem… Ezt a legnagyobb meg nem értés fogadta Budapesten, olyannyira, hogy a Budapesti Hírlap vezércikket írt a verseskötetemről, a Papíremberről. A cikket Hangay Sándor írta, ugyanott, ahol annak idején Ady Endrét támadták. Ennek a tárcavezércikknek az volt a tendenciája, sőt még a címe is: „ Az ügyészség szíves figyelmébe” Az írás nemcsak kifejezetten őrültnek nyilvánított, hanem a társadalomellenes lázítás, izgatás, vallásgyalázás, és az összes akkor felsorolható vádak mind helyet kaptak benne… A Papírember megjelenése utáni két évben készültem Párizsba, Párizsra. 1930-ban örököltem apámtól 600 pengőt. Ez éppen annyira volt elég, hogy Párizsba, és esetleg vissza is utazhassak, de ahhoz, hogy valaki Párizsban berendezhesse az életét, már nem volt elegendő.” 

Tamkó, olykor adódó egzisztenciális nehézségei ellenére is otthon volt Párizsban. Lelkes volt az avantgárdtól, megértést, művész barátokat és feladatot talált magának. 1936-ban kiáltványban foglalta össze elvi-elméleti gondolatait avantgárd feladatairól és céljairól. 1936-ban kiadta a Dimenzionista Manifesztumot, amit sok jelentős művész írt alá (pl.  Vaszilij Kandinszkij, Marcel Duchamp, Joan Miró) Úgy tűnt, megérkezett, eljött az ő ideje. De Párizs nem adott meg számára mindent, sőt elvette az egyik legfontosabb dolgot: az egészségét.

„Bánki Ilona: Tulajdonképpen miért jött haza 1936-ban Párizsból, hiszen elismerték önt, tekintélye volt, barátok. A megélhetése is biztosnak látszott…

TSK: Hát ez éppen a kenyérkeresetemmel függ össze. Tudja, én fotóriporterként működtem. Egyszer kaptam egy megrendelést. Egy amerikai nő be akarta utazni Franciaországnak a középső részét, és a főnök engem jelölt ki, hogy vele menjek. A nő telefonált, hogy hétkor a Place Vendôme-on várjam a géppel. Ő az autóján jön, indulunk és aztán lefényképezem őt a várkastélyokkal, hidakkal, stb. Hétre odaértem a Place Vendôme-hoz. Zuhogott az eső, és azon a téren van a világ leghidegebb cúgja. A nő nem jött a nagy eső miatt, én meg háromnegyed órát vártam és áztam az obeliszk mellett. Rettenetesen megfáztam, beteg lettem, influenzát kaptam. Az influenzát nem tudtam kifeküdni, lett belőle egy reumatikus láz,  egy térdízület gyulladás, abból lett egy szívizomgyulladás. Alig bírtam már vánszorogni, és csak annyira tudtam magamat lábon tartani, hogy a Dimenzionista Manifesztum megjelent, és megfelelő adminisztrációval szétküldtük. Akkor olyan beteg voltam már, hogy járni se igen tudtam. A barátaim vonatra tettek, és hazajöttem Budapestre. Hat év után. 

Elképzelem azt a vonatutat hazafelé. Hat év után, vissza Budapestre. A világ akkori közepéből, ide. Biztos nem csak térbeli, de időutazás is lehetett ez TSK-nak. Vissza. Mindezt nagyon betegen. Ez önmagában krízishelyzet. 

Fontosnak tartom, hogy kicsit megálljunk ennél a pillanatnál. Aki már átélte, hogy az arcával is megérinti a padlót, az jól érti, milyen állapot nagyon mélyen lenni. Tamkó Sirató Károlynak ez ilyen volt, és talán éppen ezért tett meg mindent, amit akkor lehetett, hogy innen felálljon. Belégzés. 

TSK szavaival, mondataival kell ezt a folyamatot tovább követnünk.

„Kettétört élet.  A vonat kirobogott. Úgy éreztem, pusztulásom biztos. Elbuktam. Végem van.
Különös véletlen folytán a fülkében éppen egy kaliforniai magyar orvos volt a szomszédom. Mikor elmondtam neki betegségem történetét, így szólt:
– Uram! Az ön szája láthatóan tele van koronás fogakkal. Idegölt is biztos sok van közöttük. Ha hazaér Budapestre, azonnal röntgeneztesse meg az összes fogait, amelyikben a gyökércsatorna fekete, azonnal kihúzatni, sőt a koronásokat is…19 fogamat húztak ki kettes-hármas turnusokban. Minden széria után jobban lettem, úgyhogy már-már járni is tudtam, ha bottal és sántítva is.” 

Így vette kezdetét egy hosszú, több évig tartó gyógyítási kísérletezgetés világháborúval, Budapest ostromával, visszatérő szuicid gondolatokkal és egyéb megpróbáltatásokkal.

„1936 nyarától 1948 teléig, tehát közel 12 évig orvosi műszóval: “potenciális beteg” maradtam. Torzító sokízületi gyulladás, reuma, illetve szervi szívbaj, gyomorbaj, bőrgombásodások, idegösszeomlás körüli állapot – szinte mindegyik gyógyíthatatlan. Feküdtem négy kórházban, két klinikán, otthon hónapokig kezeltek, legalább 18 orvos, tanársegédek sora, egyetemi tanárok… – eredménytelenül. Két évig teljesen járásképtelen voltam: hordágy – mankó!… „ 

A háború után a húgához, Kiskőrösre költözött, ahol hónapokig inkább csak feküdni tudott, járni alig. Az orvosai már lemondtak róla, néhány évet jósoltak neki hátra.  Ekkor 43 éves volt.  De itt találkozott azzal az orvossal, aki a kezébe adott  egy könyvet és vele TSK számára az öngyógyítás esélyét is.

„Mikor előadtam hosszú kórtörténetemet, az orvos így szólt:
– Na, te szegény ember! Veled már megcsináltak mindent, amire az európai orvosi tudomány csak képes. Hát próbáljunk valami egész mást. Átnyújtott egy könyvet. – Olvasd el, és gyere vissza két nap múlva.
Nézem a könyvet: Selva Raja Yesudian: SPORT ÉS JÓGA. Elolvasom. Visszamegyek hozzá.
– Szép ez nagyon, de nekem meg van tiltva a mozgás!
– Hát majd én megengedem.” 

Selva Rayan Yesudian és a Sport és jóga

Budapesten 1941-ben megjelent egy könyv, Sport és jóga címen. Három hónap alatt elfogyott az első kiadás ötezer példánya, és alig másfél évvel később már a 9. kiadást érte meg.  Azóta több mint húsz nyelvre fordították le, és napjainkig több mint 4000000, azaz négymillió példányt adtak el belőle a világon.

A könyv szerzője Selva  Rayan Yesudian, egy madraszi (mai nevén Chennai), dél-indiai keresztény (Yesu dian – Jézus szolgája, az ő útját követő) orvos dinasztia sarja, aki 1938-ban 22 évesen érkezett Magyarországra, hogy a családi hagyományt folytatva orvosnak tanuljon, és megismerje az európai mozgás, sport kultúráját. Tíz hónap alatt tanult meg magyarul. Itt tartózkodásának második évében ismerkedett meg Haich Erzsébettel, aki  jól ismert zongoraművész, szobrász, író, és az adott korban spirituális gondolkodóként tekintettek rá Budapesten. Az ő szellemi, anyagi és nem utolsó sorban kapcsolati tőkéjének köszönhetően jelent meg a könyv 1941-ben. 

1942-ben együtt alapították meg Európa első jógaiskoláját Magyarországon, Budapesten. 

Közös tevékenységüknek köszönhetően és a könyv hatására több ezren, egyes adatok szerint több mint tízezren jógáztak a negyvenes években Magyarországon, legtöbben a fővárosban. 1948-ban, a kommunista fordulat évében kényszerültek elhagyni az országot, Svájcban telepedtek le.

Rácsodálkozom sokszor, hogy lehetett az, hogy megjelent egy könyv a háborúba sodródó Magyarországon 1941-ben, egy teljesen ismeretlen, idegen  témában (jóga), és emberek ezreinek az életét, felfogását változtatta meg. Yesudian, könyvének köszönhetően azonnal ismertté és népszerűvé vált, vele készített  interjúk jelentek meg a legolvasottabb lapokban és a rádióban.  A Zeneakadémián is tartott előadást a jógáról. A katonák magukkal vitték és használták is a Don-kanyarban a Sport és Jógát. Többen vallották, hogy a könyvnek köszönhető a túlélésük… Teljes meggyőződéssel hirdette, hogy a magyarságot tekinti hídnak Nyugat és Kelet között. 1938 és 1948 között, tíz évet élt Magyarországon. A 20. századi magyar történelem legzordabb, legtragikusabb tíz évét élte át és túl. Úgy, hogy végig kitartott hite és küldetése mellett. Indiai származása ellenére szerették és tisztelték, és ő rokonságot érzett a magyarokkal. Mély lelki közelséget. 

A jóga-kor

„Áttanulmányoztuk együtt az alaplégzés leírását, és az ő utasításai és vezetése szerint elkezdtem a jógalégzéseket.
Persze, én bizalmatlan és hitetlen voltam ekkor is – annyi kudarc után! Csak próbából kezdtem el… – két hétre!
Elámultam! És naponta egyre jobban ámultam. Minden panaszom elmúlt. Betegnaplóm csupa negatív jel.
Hogy jogos kétkedésemet ellenőrizzem, két hét múlva abbahagytam a légzéseket. És visszamentem a régi kezelőorvosomhoz.
Katasztrófa! Minden panaszom kiújult.
Ekkor kénytelen voltam elhinni, hogy a jógalégzésektől lettem jobban. És most már erős meggyőződéssel folytattam napi légzéseimet.”

Ez volt az a meghatározó élmény, aminek hatása alatt Tamkó Sirató Károly elindul a jóga útján.  Képezte magát, rendszeresen gyakorolta a légzés mellett az ászanákat is. Minden fellelhető jógával kapcsolatos könyvet összegyűjt és elolvasott.

Kedves Olvasó! Álljunk meg újra!  Csak egy kilégzésnyi időre. Emlékezzünk vissza arra a képre, amikor TSK a Párizs-Budapest vonaton ült, 1936-ban. Tizenkét év kellett a talpra álláshoz, amihez őt  Yesudian Sport és jóga című könyve indította el. Nincs adat arra, hogy személyesen találkoztak volna. Valószínűbb, hogy nem, hiszen 1948-ban, amikor TSK találkozott a könyvvel, Yesudianéknak el kellett hagyniuk az országot. Később egy hozzá írott verssel fejezte ki háláját:

MILARASPA MÁSODIK ÉNEKE
Selva Raja Yesudiannak küldtem
1952 halak havában.

Üdv Néked Mesterem
hogy rám hullattad tudásod nagy fényét!
Üdv Néked
köszönet
és ezer jóga-mudra!!

Hogy mondhassam el mindazt
amit énvelem tettél?
Hogy köszönhessem meg:
meggyógyítottál
és új emberré építettél engem!

Nyavalyáim
panaszaim
gyengeségeim
megszámlálhatatlanul sokasodtak!

– Most panasztalan vagyok. Egészséges. Erős!

Orvosokra
gyógyszerekre
írokra
vajákokra
bedörzsölésre
és borogatásra
millió időt, pénzt és erőt tékozoltam!

– Most ragyogok mindezek nélkül!

És béthelt rágtam
füstöt szívtam
kávét szürcsöltem
s alkoholt.

– Most levegő az üdülésem!

Gyűlölködtem
Bosszút forraltam.

– Most békés vagyok és nyugodt!

Jajgattam
és másokat kértem.

– Most mosolygok és én segítek másnak!

Kétség fojtott
örökös bánat
és céltalannak láttam mindent…

– Most fényben csillog a világ előttem!

Öreg voltam
fakó
és fáradt.

– Most friss vagyok, piros és fiatal.

Rád hallgattam
szavaidat én híven követtem
s Te új emberré Teremtettél engem!!!

Nincs a császárnak orvosa Pekingben
aki mindezt nyújthatta volna nékem
nincs főpap hét országban
aki mindezt nyújthatta volna nékem.
Nincs gyógyfű száz határban
ami mindezt nyújthatta volna nékem.

A föld minden kincsét
jelentéktelen semmiségnek érzem
ahhoz képest, amit énvelem tettél.
Nincs ember-mérték
mely méltó lenne Hozzád!

Minden reggel

ahogy lótusz-sziromba hajlik térdem
Te vagy az első sóhajtásom:

Áldjanak meg a Hatalmak
a Legnagyobbak üdveivel Téged!
Teljesült óhajaid erdejében
járj utolsó lépésedig!

Aztán pedig
ú g y l e g y e n a h o g y t e á l m o d t a d !

Szinte ismeretlen a Tamkót szerető olvasók többsége előtt is, hogy milyen fontos szereplője, szakértője lett ő a magyar jóga világának az ötvenes évektől élete végéig. Először a gyógyulásán csodálkozó orvosai küldtek hozzá pácienseket, akiknek megtanította saját öngyógyító jógamódszerét. Sokat írt erről, interjúkban is beszélt róla. Ő írta az ötvenes évek egyetlen jógáról szóló ismeretterjesztő cikkét az Élet és Tudomány 1959. augusztus 16-ai számába „A hatha jóga” címen, Dr. Tamkó S. Károly néven, ami jelen korunkban is érvényes tanulmány! Ahogy elkezdte a jógagyakorlást (amikor csak tehette, a szabadban!), komolyan elmerült annak bölcseleti tanításában is. Ehhez még szanszkritül is tanult. A jóga alapszövegeivel való ismerkedés is jógafoglalkozásainak része volt.

Iskolája akkoriban ritkaság számba ment. Kezdetben idegenkedés, bizalmatlanság fogadta, majd egyre népszerűbbé vált.

„Ne légy többet beteg!” című (most is kéziratban lévő) művének  fejezeteiből  és a  Korforduló című önéletrajzi szövegéből megismerhetjük gyógyulásának fázisait. Komolyan foglalkozott egy saját jóga könyv megírásával, ami sajnos csupán terv maradt.

„Tamkó öregkori lírájának egyik kulcsa a jóga-korszak idején bekövetkezett szemléletváltás, a korábbi biologista attitűdök sajátos rendszerbe szerveződése.” 

Egy lelkében mindig avantgárd költő, életének egy válságos szakaszában találkozott egy több ezer éves rendszerrel, a jógával, és lett egyre jobban elhivatott, lelkes gyakorlóvá, majd oktatóvá. Példaértékű számomra ez a drámai fordulatokban bővelkedő emberi és költői sors, ami Tamkó Sirató Károlynak jutott. A legreménytelenebb helyzetből is fel tudott állni, majd nem csupán költészetével, hanem személyes példáján keresztül is tanított és reményt adott, és ad most is. Negyven éves korában orvosai már lemondtak róla. De találkozott a jógával, és 75. születésnapja előtt pár héttel ment el. Ránk hagyta ezt a történetet, ahogy a verseit, tanításait.  Ajándék nekünk.  

Végül egy epizód Tamkó Sirató Károly, a költő, a jógi életéből:

„Ifjúkori ismertségünk segített ahhoz, hogy mint az Élet és Irodalom főszerkesztője még szorosabb kapcsolatba kerültem Tamkó Siratóval. Akkor éppen a hatha jóga megszállottja volt: azt hiszem, nemcsak azért, mert ízületi betegségét jógával gyógyítja, hanem jógastúdiót is nyitott, s az akkor gyanúsnak minősített filozófiai háttérrel terhelt jógát, mint sportgimnasztikát próbálta elterjeszteni, s ebből megélni… Az 1960-as évek végén Charles felkeresett a szerkesztőségben. Akkor már több versét közöltem a lapban. (Nyugodtan mondhatom: huszonöt év hallgatás után az ÉS-ben kapott először nyilvánosságot.) Kicsit félszegen, már-már alázatosan sündörgött be, s megállt íróasztalom előtt kétsoros zakójában: „megengeded, hogy fejre álljak?”– Szemem se rebbent, úgy válaszoltam. „Természetesen. Ha kedved van hozzá, állj fejre!” …néhány perc fejenállás után átnyújtotta Emelkedés  című versét, amelyet némi töprengés után elfogadtam közlésre, s hamarosan megjelent az Élet és Irodalomban.

                                           a boldogsághoz elrepít !

                                         egy szép agy itt

                                    S egy jó agy itt

                                egyszer tán eddig elsegít

                             Jó szerencséd

                         izmodba tetterőt feszít

                     A jó légzés

                 a nyert ügyekkel felderít

             Egy jó ügyvéd

          a szenvedéstől mentesít

      Egy jó orvos

   életre kelt és lelkesít

Egy jó vers

A Transp 3-as szállítószalag „dallamára” 

EMELKEDÉS

Hare Om! Gondoljunk hálával és tisztelettel az előttünk járókra! 

Forrás: Élet és Tudomány 1966. 2.szám 745 p.

Hivatkozások:
(1) Nemes György: Találkozás az avantgárddal (Részlet), Népszabadság/Hétvége 1989. szeptember 16.
(2,3) „Harmic évig nem írtam verset” – Bánki Ilona interjúja Tamkó Sirató Károllyal (Kritika, 1980./2.)
(4, 5, 6) TSK: Pályám emlékezete – Korforduló (részlet)
(7) Aczél Géza: Kortársaink: Tamkó Sirató Károly 145.o
(8) Nemes György: Találkozás az  avantgárddal (Részlet), Népszabadság/Hétvége 1989.szeptember 16.

A Kassák Múzeum Személyes távolság – Besnyő Éva fotográfiái címmel mutatott be válogatást a sokszínű életműből. A fotók mellett levelek, dokumentumok és kiadványok segítségével a modern kultúra viszonyrendszerében is elhelyezve pályáját.

Besnyő Éva igazi modern nő volt, akinek a megjelenése, a pályaválasztása, élettörténete és karrierje egyaránt erről árulkodik.

A fényképeiről ismert rövid hajú, cigarettával pózoló, fürdőruhában a napfényt élvező, sportoló vagy éppen dolgozó modern lányokhoz hasonló alakja feltűnik számos önarcképén vagy a művészbarátai által készített portrékon. Jóllehet, az 1920-as években már nem volt szokatlan, ha egy nő fényképésznek tanult, mégis érdemes egy pillantást vetni családi hátterére. Édesapja, Besnyő Béla valódi self-made manként elkötelezett volt a nemek közti egyenlőség eszméje mellett – a Feministák Egyesületének alapító tagja és jogásza volt –, aki  három lányát a fiúkkal versenyképes neveltetésben kívánta részesíteni.  

Szintén nem mellékes, hogy Besnyő Éva annál a Pécsi Józsefnél tanulta a szakmát, aki már az első világháború előtt kiállt a nők fotográfiai pályára való alkalmassága és képzése mellett, ugyanakkor a modern irányzatok szószólójaként a tanítványok előtt nyitott könyvtárával, az új vizuális nyelvvel is megismertette magániskolájának diákjait. A fénykép új területeken történő felhasználását is népszerűsítette:

Fotó és reklám című, 1930-ban Berlinben kiadott könyve nemzetközileg is az elsők közt foglalkozott a reklámfotó műfajával.

Pécsi műtermében ismerkedett meg Besnyő Éva Kepes Györggyel is, akinek a hívására Európa legfiatalabb világvárosába, az 1919 és 1933 között számos magyar és kelet-európai emigráns célpontjának számító Berlinbe költözött.

A Weimari Köztársaság ekkor ugyan már a végóráit élte – az 1929-es gazdasági világválság hatására magas volt a munkanélküliség, és a náci párt támogatottsága gyors ütemben nőtt –, ám szellemi, kulturális élete még sokszínű és pezsgő volt. Ennek megtapasztalása – többek között a Moholy-Nagy László asszisztenseként dolgozó Kepes György, a kezdő fotóriporter és gyerekkori barát, Robert Capa (Friedmann Endre) és a mikrofotókat készítő vegyész, Beck Pál társaságában – döntő hatást gyakorolt Besnyő Éva további pályájára. Az avantgárd színházi és mozdulatművészeti előadások, orosz filmvetítések és éjszakába nyúló viták formálták szociális érzékenységét és művészi látásmódját, szakmai tapasztalatai során pedig megismerkedett a korszak születő ügynökségi és stúdiós világával. Hamar otthagyta az őt inkább háttérmunkákra, sőt beugró modellként használó René Ahrle műtermét, hogy 1931. február és július között dr. Peter Weller fotóriporternek dolgozzon. Ugyan képei a kor szokásához igazodva Weller neve alatt jelentek meg népszerű képes lapokban, mégis fokozatosan szabad kezet kapott a témák kiválasztásában.

Alig múlt húszéves, amikor 1931 nyarán saját műtermet nyitott, és képeit egy fotóügynökségen keresztül forgalmazta.

Ebben az időszakban Besnyő Éva számára a kapcsolódás a világhoz kölcsönös szellemi impulzusokon és új típusú tapasztalatokon keresztül vezetett, melyek legfontosabb közvetítője a fényképezés lett. Ez nem feltétlenül csak a modern látásmódhoz és formanyelvhez való kapcsolódást jelentette, hanem a fotográfusi szereppel való kísérletezést és a professzionalitásra épülő szakmai identitás kialakítását is. Ez a társas kapcsolatokon keresztül formálódó énkép  érhető tetten a közeli barátokkal vagy  szerelmekkel közös játékos fotózásokon is. A Kepes Györggyel és a holland filmes-fotográfussal, John Fernhouttal készített képpárokon szinte megismétlik egymás pozícióját: a kamera egyszerre a másik megfigyelésének és az önmegismerésnek az eszköze. 

Ez a kutató, felfedező attitűd köszön vissza önarcképein is. Ha egymás mellett nézzük az 1929-ben Pécsi József tanulójaként készített felvételt és két, 1931-es berlini önarcképét, feltűnő a megfogalmazás és saját megjelenésének az átalakulása. 

Fényképészeti ismeretei és hivatástudata fejlődésével párhuzamosan környezete helyett egyre inkább kameráját helyezte az ábrázolás középpontjába.

A legelső fényképen egy gondosan fésült, csinosan öltözött fiatal lányt látunk egy kissé rendetlen polgári enteriőrben, aki félig oldalra fordulva, lehajtott tekintettel kerüli a néző pillantását. A következő önarcképén már szigorú rend uralkodik: a szűk képkivágásban Besnyő Éva komoly arccal fordul szembe a nézővel – bár tekintete elsiklik felette –, kezében pedig határozottan tartja munkaeszközét. A harmadik képen pedig egy magabiztos, profi fotós áll előttünk, akit alulnézetből látunk: a fesztelenséget sugárzó, férfias munkaruha, a nagyításhoz használt kesztyű, a rövid, rendezetlen haj, a dinamikus mozdulat egyszerre árulkodik a szakmai tudásról és annak könnyed alkalmazásáról.

Jóllehet szakmai tapasztalatainak és kapcsolatainak köszönhetően önálló karrierje már Németországban elindult, a nácizmus előretörése miatt 1932-ben elhagyni kényszerült Berlint.

Az ott megismert John Fernhouttal, későbbi férjével Amszterdamban telepedett le, sok más, származása vagy politikai meggyőződése miatt Németországból menekülő emigránshoz hasonlóan. Nem sokkal Hollandiába költözése után már önálló kiállítással mutatkozott be, létrehozta saját stúdióját, és hamar a modern építészek, képző- és előadóművészek egyik leginkább foglalkoztatott fotósa lett. Ebben nagy szerepet játszott, hogy Hollandiában rajta kívül alig fotózott valaki az új fotográfia szellemében. Besnyő Éva és a progresszív építészek, mozdulatművészek, politikai kabarettisták, vagy az új tipográfiát képviselő tervezőgrafikusok együttműködése abból a felismerésből is táplálkozott, hogy a nyilvánosságban hasonló szemléletű társművészek bevonásával tudnak úgy megjelenni, ahogy ők szeretnék látni és láttatni magukat. A korszak egyik vezető képes hetilapjának tulajdonosa és szerkesztője például progresszív építészekkel terveztette meg groeti nyaralóját, amelyről átadása után Besnyő Éva készített fotókat. Képein jól érvényesülnek az építészek elképzelései a funkcionális, letisztult, levegő és napfény járta terekről, amelyek még egy kis méretű épületben is a tágasság érzetét keltik. 

Besnyő Éva, mint hivatásos fotográfus, és mint dolgozó nő egyedibb helyzetben volt Hollandiában, mint akár Budapesten, akár Berlinben. Hollandiában – amely az I. világháborúban semleges ország maradt – a társadalmi modernizáció sokkal lassabban zajlott, mint más európai országokban. A reklámfotó és a fotóriportokat közlő képes sajtó, melyek Besnyő Éva képei számára is fontos piacot jelentettek, csak az 1930-as évek során terjedtek el. Besnyő számára egyre inkább egyértelművé vált, hogy saját fotográfusi pozícióját csak úgy tudja javítani, ha magának a fotónak mint médiumnak az elismertségéért is tesz. Így született meg benne és kollégáiban a nemzetközi Fotó ‘37 kiállítás ötlete, amely mai szemmel nézve szokatlan bőségben vonultatta fel az összes elképzelhető fotós műfajt, a röntgenképeken át a fotóriportig és a művészi fényképig.

A szervezők ugyanis a fotót mint a mindennapi élet immár kikerülhetetlen, szerves részét akarták bemutatni. Besnyő Éva úgy gondolta, hogy a kiállítás elérte célját.

Ő maga például több olyan, presztízsberuházásokhoz kapcsolódó felkérést is kapott az ezt követő években, amelyek saját korszerűségüket hangsúlyozva már a fotóval, mint modern médiummal is számoltak. Így készített dekorációként nagyméretű fotófalakat hipermodern technikával felszerelt rádióstúdióba és óceánjáró hajókra is, ahol Hollandia jellegzetességeit kellett bemutatnia. Ugyan a felhúzható hidak, a tulipánföldek, a kikötők és a sajtárusok itt is felbukkantak, az átlósan komponált vagy alulnézetből készült fotók, és a képek egymás melletti, montázs elvet követő elrendezése a holland identitást a vizuális közhelyeket elkerülve fogalmazta meg.

Besnyő Éva nemcsak szakmai, hanem magánéleti szempontból is az újfajta női szerepeket, társas kapcsolatokat valósította meg Hollandiában is. A harmincas évek második felében például – mivel John Fernhout rendszeresen és hosszú ideig forgatott külföldön – egy lakóközösségben élt Carel Blazer fotográfussal és egy magyar származású barátjával, Alexander (Sándor) Bodon építésszel. Második férjével, Wim Brusse grafikussal nemcsak házastársak, hanem munkatársak is voltak, akik az 1940-50-es években sokszor dolgoztak együtt kiadványokon.

Besnyő Éva a második világháborút követően, már kétgyermekes anyaként se hagyott fel a fotózással.

Ugyan férje emancipált gondolkodású volt, ezekben az évtizedekben azt tapasztalta meg, hogy hivatása gyakorlása a gyerekek mellett  hihetetlen szervezést és kitartást igényel.

Ezért is csatlakozott szinte azonnal a Dolle Mina (Dühös Mina) feminista mozgalomhoz, amely 1970 elején robbant be a holland közéletbe: kezdeti provokatív és a humort sem nélkülöző tiltakozásaik hatására pár hét alatt több ezren kezdték el követni őket. Tiltakoztak az oktatási rendszerben tapasztalt megkülönböztetések, az azonos munkáért kapott eltérő fizetések, a bölcsődék és napközik alacsony száma, a házas nők alárendelt szerepe, a szexuális erkölcs kettős mércéje, a szigorú abortusztörvény, a drága fogamzásgátlás, de a férfiak sorkatonaságának kötelező jellege ellen is. Besnyő Éva, aki ekkor már hatvan éves elmúlt, éveken át következetesen fotózta a mozgalmat, ekkor készült képeit a személyes elkötelezettség motiválta. Az üzenet hatékony célba juttatása érdekében igazodott a riporteri munka gyorsaságához, nézőpontja azonban jelentősen eltért a sajtóképek világától. Fotói a látványos akciók mellett a mozgalom hétköznapjait, önfeledt pillanatait és a közösségi érzést is közvetítették: időnként pedig annyira magukkal ragadták az események, hogy a fényképezésről is megfeledkezett. Besnyő Évát mint “Dolle Mina fotográfust” új generációk ismerték meg Hollandiában, talán többen, mint eddigi pályája során bármikor. Életműve egészét is ebben a feminista közegben kezdték el feldolgozni: 1982-ben első átfogó katalógusát a Dolle Minából kinőtt Sara Feminista Könyvkiadó adta ki.

A fotóalapú lapok láttán érzékelhetővé válik a képek emlékezést és érzelmeket előidéző szerepe, amivel a tárlat a művelődés- és művészettörténet lényegére is rátapint. A fotográfiák időbeli egymásutánja bemutatja a városképi változásokat: a parktelepítéseket és szállodaépítkezéseket, a szoborállításokat, vagy akár az első villamos megjelenését. Megismerhetjük a korabeli divatot a fürdők, szállodák, pavilonok épületei között sétálgató, vagy festői tájakon csónakázó, hegyet járó hölgyeket és urakat megörökítő fotográfiáknak köszönhetően.

Megtapasztalható, hogy nemcsak az adott kornak van sajátos stílusa, hanem a kor hétköznapjait lencsevégre kapó fényképészeknek is.

Így például Ifj. Divald Károlynak, a neves Tátra-fotós azonos nevű fiának, kinek 1903-ban alapított budapesti fénynyomdája számos szép fővárosi látképet őrzött meg számunkra. Divald és Monostory néven ismert kiadója pedig a tízes évek legtöbb tátrai képeslapot megjelentető hazai kiadójának mondhatta magát. A képes levelezőlapok népszerű témájául szolgáló tátrai tájak – a vadregényes fenyvesek, a meredek sziklaormok, a kanyonban kanyargó folyók és zubogó patakok –  fotói az emberi elvágyódás szimbólumai, ezáltal a romantikus festészet gondolatiságát örökítik tovább: hatást gyakorolnak a szemlélő érzelmeire, érzéseket jelenítenek meg, segítik a természeti élmény átélését.

Az érett reneszánsz korától a közösségi emlékek legfontosabb megőrzői és népszerűsítői a grafikai reprodukciók voltak, a fényképezés térhódításával pedig a fotó vált a múlt megörökítésének legfontosabb hordozójává, eszközévé.

A fotográfiákon rögzített emlékek a képeslapok révén váltak közkinccsé.

A képes levelezőlap népszerűségének és gyors elterjedésének hátterében az utazás feltételeinek korszerűsödése, társadalmi bázisának kiszélesedése, valamint a postai szolgáltatások reformja állt. 

Javuló utazási feltételek

A 19. század második felében kiépültek Európa főbb vasútvonalai, a századfordulón a hajózás mellett a vonatozás lett a legáltalánosabb távolsági közlekedési mód Magyarországon. A vonathálózat bővülésével a vasúti utasforgalom látványosan megnőtt, hatására komoly fejlődésnek indult a bel- és külföldi idegenforgalom. Az utazási irodák az utazást kényelmessé, szórakoztatóvá, kellemessé és kiszámíthatóvá tették. A hazai turisztikai propaganda eszköztárának szerves részévé váltak a fővárosról és a vidéki településekről készült képeslapok.

Átalakuló úti célok

Az új, utazni vágyó társadalmi csoport, a középosztály mindennapi életének természetes kiegészítője lett a nyaralás, amely valamely divatos bel- vagy külföldi fürdőhely felkeresését jelentette. Az üdülési célból az első világháború előtt felkeresett és megszokott nyaralóhelyek a Nagy Háborút követő időkben továbbra is népszerűek maradtak. Az osztrák fürdők és alpesi üdülőhelyek, az olasz városok és a tengerpart, a Tátra hegyei még a korábbiaknál is több utazót vonzottak.

A Balaton mellett a határon belüli vidéki városok szintén bekapcsolódtak a turizmusba. Kínálatukban történelmi és kulturális értékeik, vásáraik, a legkülönbözőbb témájú rendezvényeik, ünnepi heteik szerepeltek. A belföldi turizmus a béke diktátum után megmaradt értékek felfedezésével és ezen értékek rendkívül erőteljes propagálásával talán hozzájárult a csonka ország elfogadásához, és némileg segített a trianoni trauma feldolgozásában. De sokakban még élt a revízió reménye.

A múzeum gyűjteményi anyagában szereplő lapok szövegein az első világháborút lezáró hatalomváltások fájdalmas tapasztalata nem vagy csak alig tükröződik.

A képes levelezőlapok szerzőinek időre és távlatra volt szükségük ahhoz, hogy traumatikus élményeiket formába önthessék.

Utazás és irodalom – az írás az emlékek felidézője

A levélírás és képeslap küldés hagyományának írásos gyakorlata messzire nyúlik, és természetesen az utazás gyakorlatának változásával együtt formálódott.

A nyugati kultúra sok évszázados utazási irodalmának kezdőpontján kereskedők, zarándokok, hajósok tárgyszerű úti feljegyzéseit, leveleit, hajónaplóit találjuk, melyek az emlékek felidézésén túl a korabeli információáramlást is szolgálták.

A modern irodalmi útirajz-forma majd csak egészen későn, a 19. században jelenik meg, és szerzői olyan világjáró írók, akik már elsősorban az utazás öröméért indulnak útnak. Ezek a vállalkozó szellemű tollforgatók a látottak egyszerű leírásán túl az általuk tapasztalt idegenséget és egzotikumot igyekeznek leírásaikban otthonossá szelídíteni. Ezen időszak legismertebb hazai szerzői Szemere Bertalan, Pulszky Ferenc vagy Petőfi Sándor. 

A 20. század első felében, az utazási irodalom aranykorának nevezett időszakban készült a legtöbb útleírás és úti beszámoló a magyar irodalmi közegben is.

A korszak két jelentős önéletrajzi ihletésű vállalkozása Márai Sándor Egy polgár vallomásai, valamint Kassák Lajos ekkoriban megjelenő Egy ember élete című alkotása.

Mindkét mű fontos alkotóelemei a szerzőik utazásait elbeszélő fejezetek.

A századfordulón megjelenő képes levelezőlap az utazási irodalom hagyományába illeszkedik, újszerű megoldásai az úti levél műfajának nyelvi eszköztárát is gazdagították.

Képek a szalonok asztalán

A képeslap nem csupán az utazók és az otthon maradottak személyes kommunikációjának eszköze, hanem albumokba rendezett képgyűjtemények része is. A képes levelezőlapok gyűjtése már akkor kezdetét veszi, amikor az még újdonság volt.

A magyar képeslapkiadás a millennium évében kezdődött. Az ezredéves kiállításon a szervezők és a posta szakemberei még el kellett, hogy magyarázzák a nagyközönség számára, mi is az a képes levelezőlap, így azokat megjelenésük évében leginkább külföldiek vásárolták. A gyűjtés gondolata ekkor még fel sem merült. Egy évvel később azonban a posta már több százezer lapot kézbesít, és akadtak, akik a lapokat már gyűjtés céljából vásárolták.

A gyűjtők számára a levelezőlapot leginkább az tette vonzóvá, hogy könnyen hozzáférhető és olcsó volt, nem foglalt sok helyet, témagazdagsága pedig lehetővé tette a kedvelt, szórakoztató tárgykör gyűjtését.

A lapok a világ megismerésének lehetséges eszközei is voltak, mivel a képes levelezőlap közel hozta a világ olykor elérhetetlennek tűnő helyszíneit is.

A képeslap aranykorának tartott időszakban, 1900 és 1925 között, szinte valamennyi polgári otthonban megtalálhatók voltak a képeslap-albumok, melyek a családi fotóalbumok társaságában, a szalonban kaptak helyet, és a vendégnek illett azokat átlapozni. A képekre gyűjtőik úgy tekintettek, mint családi képekre, mintha azok saját emlékeiket, élményeiket, tapasztalataikat dokumentálták volna. A képeslap az emlékezés eszköze és helye, amely emléktárggyá a gyűjtés során vált, magán- és közgyűjtemények archív anyagaként a kulturális emlékezetet is fenntartva és őrizve.

Időutazás – változó városképek

A kiállításon szereplő, száz évvel ezelőtti városképeken és tájlapokon remekül nyomon követhető egy település vagy egy természeti környezet változása, átalakulása. Nem ritkán egyedül a képeslapok őrzik a ma már nem létező utcarészletek képét, hiszen az idő múlásával az épületeket átépítették vagy lebontották, illetve a háború során elpusztultak. Leromlott állapotú épületek restaurálásának összetett folyamatánál nem ritka, hogy a munkát végző szakember egyedül képeslapokon megőrzött eredeti állapotot dokumentáló képre tud támaszkodni a hiteles helyreállítás érdekében.

Bár a fővárosról lényegesen több kép készült, a 19. század végétől a vidéki városok és falvak is képeslap témául szolgáltak. Alig akad olyan település, amelynek valamely részlete ne került volna megörökítésre. A városképi lapok változatos témái ellenére néhány visszatérő motívum felismerhető, így leggyakrabban a történelmi nevezetességek és műemlékek, fürdők, szállodák és éttermek, modern közlekedési eszközök, reprezentatív utak és közterek szerepelnek az egyes településekről készült lapokon, a templomok és más egyházi jellegű épületek mellett. A mezővárosokról készült képeken a főteret, a piacteret, valamint az a köré szerveződő épületeket örökítették meg. 

A kiállítás a képes levelezőlapok magán- és közösségi emlékezetben betöltött szerepét járja körül, részben arra a kérdésre keresve a választ, hogyan válnak a lapok a családi emlékezet átörökítésének eszközeivé. A tárlat a képeslapok mentén is formálódó kulturális emlékezet alakulását is vizsgálja: hogyan válnak a személyes múlt darabjai az irodalmárokat, történészeket, művészettörténészeket, szociológusokat, antropológusokat, restaurátorokat egyaránt érdeklő kortörténeti dokumentummá. A kiállítás képi anyagát városképes emléktárgyak egészítik ki.

Fekete Barbara
irodalomtörténész, a kiállítás kurátora

Veress Kinga
művészettörténész, a kiállítás kurátora

Mi volt az előzménye annak, hogy létrejött Óbudán a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban egy új színház?

Kiss Imre: Hosszú annak a sora! A múzeumunk az elmúlt tizenöt évben kétszer költözött. Amikor legelőször költöztünk a Budai Várból a Bazilika mellé, és kialakítottuk az egykori banki épületben a múzeumi helyszínt, 2005-ben létrehoztunk egy kulturális teret. A cél az volt, hogy este se zárjon be a múzeum, akkor is kultúrát közvetítsen. Rendes színpaddal, színháztechnikával, 120 fős nézőtérrel jött létre, és Kultea lett a neve, ebből lett a mostani Kulteátrum elnevezés. A Kultea programokban volt jazz, etno és világzene, irodalom, film és színház.

2011-ben újra költöztünk, és most itt vagyunk, Óbudán, a Krúdy negyedben, Krúdy Gyula egykori lakóházában.

Itt is létrehoztunk egy kisebb kulturális teret színpaddal, 70 fős nézőtérrel, ugyanazzal a színpadtechnikával, és folytattuk a korábban megkezdett tevékenységünket.

Hogyan alakult ki a Kulteátrum műsora?

K.I: Az a vágyunk, hogy színház legyünk és produkciókat fogadjunk be, már régen megvolt. Borbély Sándor tavasszal lépett fel nálunk Petőfi Sándor Az apostol művével. Sándor tudta, hogy szívesen vállalkoznék arra, hogy további produkciókat fogadjunk be. Dégi Jánossal, művésztársával, régi barátjával összefogva jelentkeztek nálam azzal, hogy szívesen állnának a projekt élére, mint művészeti vezetők, tanácsadók. Borbély Sándor és Dégi János a szakmából jönnek és képesek felelősséget vállalni a színvonal és a minőség tekintetében. Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy tizenöt év után kaptunk anyagi keretet, amiből a Kulteátrum előadásait finanszírozzuk.

Amikor megkerested Imrét, már kész volt a koncepció a műsorral kapcsolatban?

Borbély Sándor: Menet közben, Imrével egyeztetve alakult ki az a szakmai koncepció, melynek az volt a lényege, hogy olyan dolgot találjunk ki, ami még nincs, ha nem is szó szerinti értelmében. A Kulteátrum fókuszpontjai olyan versszínházi előadások és monodrámák, valamint párszemélyes kamaradarabok, amelyek megfelelnek a helynek.

A koncepció fontos része még, hogy a vidéki kollégáknak és a határon túli magyar előadásoknak is bemutatkozási lehetőséget adjunk.

A művészek hogyan reagáltak a megkeresésekre?

B.S: Nagyon boldog vagyok, mert fantasztikus volt a hozzáállás. Mi, színészek ki is voltunk éhezve, hiszen március közepétől mindenkinek hosszú volt a kényszerszünet. Mindenki nagyon lelkes. Több kolléga felhívott, aki már fellépett nálunk, és nagyon köszönték a lehetőséget. Elmondták, hogy jól érezték magukat, és tetszik nekik a hely. Tökéletesen értik, hogy mit akarunk.

Kikhez szólnak az előadások?

K.I.: Vannak kifejezetten gyerek- és családi előadások. Ilyen volt például Bán János Kukac Matyi előadása. Bár régi előadás ez, de örök érvényű, mert jól megírt a darab, és Bán János zseniálisan adja elő.

Vannak felnőtteknek szóló produkciók is. A célközönség tekintetében igyekszünk mindenkit kiszolgálni. A havi nyolc előadás azt célozza meg, hogy mindenki találjon magának programot. Ezzel együtt nem könnyű törzsközönséget kinevelni, hiszen ez egy új vállalkozás, és közben pandémia van, a közönségszervezés pedig már nagyon másképpen működik, mint régen. Bízunk abban, hogy egyre ismertebbek leszünk, amiért teszünk is a különböző médiumokban, és hiszünk abban, hogy a Kulteátrum bekerül majd a színházi köztudatba.

B.S.: Igen, a mostani nehéz helyzetben gyakran csak aznap este döntik el sokan, hogy el mernek-e jönni. Mi minden biztonsági intézkedést megteszünk, és tényleg kész csoda, hogy ilyen szép számban jönnek el az emberek, és maszkban megnézik az előadásokat.

Óbuda híres a kulturális pezsgéséről. Hogyan illeszkedik ebbe a Kulteátrum?

K.I.: A Krúdy negyeden belül az Óbudai Társaskörrel hallgatólagosan odafigyelünk egymásra. Elég nagy ez a kerület ahhoz, hogy bőven elférjenek egymás mellett a kulturális intézmények. Óbuda olyan, mint egy mezőváros, és jól érzi magát ebben a metropoliszban. Megvan a maga bája, kicsit álmos, kicsit réveteg. Maradt még a krúdyság hangulatából, és nemcsak az utcákra, épületekre gondolok, hanem az emberek mentalitására is.

Van valami olyan jellegük az itt lakóknak, ami miatt azt lehet mondani, hogy „mi óbudaiak vagyunk”.

Az óbudai kötődésed hova nyúlik vissza?

K.I.: A kötődésem sokszoros. 1981-ben benősültem az Aranyhegyre, és a feleségem nagypapájával már a korábbi években az óbudai piacra jártam barackot árulni, és imádtam a piac hangulatát. Azóta nyaranta Óbudán, az Aranyhegyen lakom, és ez nagy boldogság nekem. Négy generációs, oldalági, nagy családi összejövetelek vannak. Kívánom ezt az élményt mindenkinek, hogy így tudja megélni a családi kapcsolatait!

Sándor, számodra mit jelent az óbudaiság?

B.S.: Győrben születtem, aztán a főiskolától kezdve belvárosi voltam, de nekem is kezd kialakulni az óbudai kötődésem a Kulteátrum miatt. Imádom a hangulatát, szoktam Óbuda utcáin sétálgatni.

Milyenek a nézői visszajelzések?

K.I.: Vannak olyan nézőink, akik minden előadásunkat látták már, és formálódik a törzsközönségünk. Nagyon pozitívak a visszajelzések, és bizakodóak vagyunk.

Az idei programokról mit lehet még tudni?

B.S.: Nyolc előadásunk van havonta, és a december – a karácsony miatt – fél hónapot jelent. Pregitzer Fruzsina egy szép költői esttel jön Nyíregyházáról, aztán az Aradi Kamaraszínház egy kemény előadással, mely Rudolf Hessről szól. A darab több díjat nyert az elmúlt években. Karácsony előtt Papadimitriu Athina lesz látható a szeretetről szóló estjével.

K.I.: Ne legyél szerény Sándor, mert Az apostol előadásodat sokszor meg lehet nézni. Sándor előadásában Az apostol annyira mai és a gerincünket próbára tevő költemény, hogy meg fogjuk ismételni ebben az időszakban is. Bízom benne, hogy a közönségszervezőnk egy iskolai osztályt is hoz majd erre az előadásra, ahogy Csuja Imre estjére is. Csuja Imre előadása után beszélgettem is velük és ennyi jó eszű gyereket már rég láttam együtt.

B.S.: Csuja Imre volt az egyik, aki boldogan hívott vissza azzal: meglepődött, hogy ebben a nehéz időszakban teltház volt.

Ezek a visszajelzések adják az erőt nekünk ahhoz, hogy jó irányba megyünk. Szereti a közönség azt, amit adunk nekik.

A siker kapcsán milyen távolabbi tervek vannak?

K.I.: Akár odáig is elmerészkedhetünk, hogy saját produkciót hozunk létre, és bátrak legyünk ahhoz, hogy ne csak befogadó színház legyünk. Vagy egy adott darabbal szeretnénk megszólítani a színészeket, vagy felkínáljuk azt, hogy ha van valakinek olyan produkciója, amit szívesen valósítana meg itt nálunk, akkor arra lehetőséget adunk.

Csuja Imre színművész az Imi, mondj egy verset! című estjével lépett fel a Kulteátrum színpadán.

Úgy tudom, hogy már gyerekként közel kerültél a versekhez. Hogyan emlékszel erre vissza?

Csuja Imre: A versek szeretete 55 évvel ezelőttre nyúlik vissza. Nagymamám egyszerű, de kultúrakedvelő parasztasszony volt. A 30-as években Szatmárnémetiben, ahol élt, virágzott a kultúra, és dédanyámmal együtt a szabadidejükben koncertre, színházba jártak. Ide eredeztethető a kultúrához való viszonyuk. Nagymamám 4-5 éves koromban kezdte el felolvasni nekem a csodálatos verseket. Főleg Petőfi- és Arany János verseket, a János Vitézt, a Toldit, A Füstbement tervet a koromnak megfelelően válogatva. Teljesen ösztönösen készített fel a színészi pályára anélkül, hogy ebben tudatos lett volna. Hamar kiderült, hogy fogékony vagyok a versekre, egyrészt a gyermeki kíváncsiság miatt, másrészt nem jártam óvodába, nekem a nagymamám volt az óvónénim.

Időmilliomosok voltunk, és a hosszú téli estéken mit lehetett volna mást csinálni? Nem volt akkoriban se tévé, se rádió, így én verseket tanultam.

Maradt tehát a költészet.

Cs.I.: Igen. Nem fertőződtünk meg semmiféle elektronikus eszközzel, és én ennek köszönhettem, hogy nagyon hamar megtanultam írni-olvasni. Kíváncsi lettem arra, hogy milyenek a versek az én olvasatomban. Nagymamám egy életre szóló jó instrukciót adott a versekkel kapcsolatban: „Kisfiam, pontnál, vonásnál meg kell állni.” Tulajdonképpen azt mondta el nekem, hogyan lehet minél hasznosabban értelmezni egy irodalmi szöveget. Ha Adyt nézem, aki nem egy habkönnyű költő, akkor, ha betartok minden írásjelet, kristálytisztán kiviláglik az ő gondolata. Gyerekkoromban Hajdúnánáson, a munka után az emberek összejöttek, amit tanyázásnak hívtak. Beszélgettek, pletykálkodtak, kukoricát morzsoltak, énekelgettek, és amikor kifogytak a témákból, akkor azt mondták nekem, hogy „Imi, mondj egy verset!”. Ezért lett a verses estemnek is ez a címe. Én a tanyázások közben, gyerekként tapasztaltam meg, hogy milyen közönség előtt szavalni. Milyen az, ha idegen emberek hallgatnak engem. Milyen az, ha közönség előtt kell megnyilvánulni.

Azt a szívdobogást ma sem felejtem el, ami ezzel járt, és élveztem, hogy mosolyogtak, kacagtak, sírtak a hallgatóim. 

Nagyon jó iskola volt ez nekem, amire már csak rá kellett épülnie az elméletnek, a tudományos definícióknak. Éles bevetésen, a gyakorlatban tanultam meg verset mondani, és mindezt „büntetlenül” tehettem.

Ilyen előzmények után adta magát az, hogy a Színművészeti Főiskolára jelentkezzél?

Cs.I.: A sok versmondás folytatódott, az iskolában is sokszor felkértek szavalni. Abban a korszakban virágzott az amatőr színjátszás, színdarabokat adtunk elő, és voltak szavalóversenyek is. Hajdúnánáson három amatőr színjátszó csoport volt. Én mindegyikbe befúrtam magam, mivel hamar kiderült, hogy a pajtásaim jobban fociznak, kézilabdáznak, mint én. Maradt nekem a színjátszás, és megtaláltam benne a gyökereimet: a versmondást, az előadó művészetet. De ki tudta még akkor, hogy mi lesz ebből? Nagyon sokat jártam moziba, rengeteg tévéjátékot, tévéfilmet vetítettek a hetvenes években, amelyekből nagyon sokat lehetett ellesni. Aranykora volt ez a tévézésnek, a legkisebb szerepeket is nagyformátumú színészek játszották. Olyan hatással volt rám ez, hogy úgy éreztem, hogy „én ezt tudnám csinálni”.

A korai előadó tapasztalatod miatt kialakult az önbizalmad a színjátszásban?

Cs.I.: Igen, a sok gyerekkori versmondás, a kisebb-nagyobb gimnáziumi sikerek, az amatőr színjátszás mind fejlesztették az önbizalmamat. Ez egyenesen ahhoz vezetett, hogy 17 éves koromban felismertem azt, hogy én a színészettel akarok foglalkozni. A szüleim ugyan azt szerették volna, hogy tanár legyek, de én nem akartam az lenni, és csináltam egy görbe kanyart. A debreceni Kossuth Lajos Egyetemre felvételiztem, mert tudtam, hogy oda úgysem vesznek fel. Egy évre elmentem képesítési nélküli üzemi népművelőnek, és hétvégenként bejártam Debrecenbe egy színi stúdióba játszani. A Színművészeti felvételire három monológ volt a kötelező, én pedig tudtam vagy tizenötöt. A felvételin a rektor, Ádám Ottó azt kérdezte tőlem: „Mit akar mondani?”

Nem éreztem félelmet a felvételin, mert már komoly repertoárom volt, amiből azt választhattam, amit akartam. Ez nagy előny volt számomra.

Az óbudai Kulteátrum előadás lényegében versfolyam. Mióta vannak verses estjeid? 

Cs.I.: Tíz évvel ezelőtt Ady-estet csináltunk öt éven át öt különböző színésznővel, de sajnos végül abbamaradt, mert belefáradtam abba, hogy különböző okoknál fogva sorban kiszálltak a kolléganők az előadásból.

Miért Ady Endre volt az, akinek verseivel elindítottad a verses estek sorát?

Cs.I.: Harminc évig nem mondtam nyilvánosan Ady-verset, mert azt gondoltam, hogy Adyhoz megéltség, érettség, műveltség és olvasottság kell. Halmy György rendező keresett meg tíz évvel ezelőtt azzal, hogy csináljunk egy Ady-estet.

Van igény az emberekben a versek meghallgatására?

Cs.I.: Igen, van. Az Anyám tyúkja 1. és 2. nagy sikerrel megy a színházamban, az Örkényben. Pogány Jutkával voltunk egy Költészet Napi versmaratonon, körutazáson, és azt tapasztaltuk, hogy van igény a lírára, és ez megnyugtató ebben a nagyon felgyorsult, technokrata világban. Az emberek hajlandóak megállni egy-egy vers meghallgatásának erejéig akár a plázában. Volt, hogy becsöngettünk egy tanyára, és ott is meghallgattak minket Pogány Jutkával a versmaraton kapcsán. Amerre járok az „Imi, mondj egy verset!” című előadásommal az országban, minimum hetven néző mindig van.

A fiatalok is érdeklődők. Volt olyan, hogy Nyíregyházán négyszáz diáknak mondtam másfél órán keresztül verseket.

Nagy teher egyedül állni a színpadon?

Cs.I.: Hogyne, hiszen mi sem vagyunk gépek. Füzesgyarmaton történt, hogy belekezdtem Az Illés szekerén című versbe és a második sornál lement a roló. Egy betű sem jutott eszembe. Bocsánatot kértem, és jeleztem a nézőknek, hogy belesültem a versbe. Óriási nevetés és taps tört ki, de a taps közben eszembe jutott a vers és végül el is mondtam. Ezek nehéz anyagok, bármelyik verset is nézem. Igyekszem úgy összefűzni a verseket, mint egy gyöngysort. Úgy szerkesztem az estet, hogy legyen vezérvonala az előadásnak, és a versek egymásból fakadjanak.

A Kulteátrum színháztermében nagyok sok fiatal volt.

Cs.I.: Kellemesen meglepődtem, hogy tele volt fiatallal a nézőtér. Hálás közönség volt az óbudai. Nagyon figyeltek, érzékenyek voltak. Egy pisszenés sem volt.

Különleges versmondó stílusod van. Úgy mondod a verseket, mintha beszélgetnél a közönséggel.

Cs.I.: Igen, Őze Lajos mondta, amivel nagyon egyetértek, hogy nem a verset kell mondani, hanem a költőt, és akkor személyessé válik a találkozás a hallgatósággal, mert érzik, hogy nekik mesélek valamit. Magamról, a világról. Megosztom a közönséggel a titkomat, és ezért hálásak nekem. Nem ágálok össze-vissza, és ezért érzik, hogy törődöm velük. 

Babits Jónás könyve is része a programnak, ami egy nagyon nehéz anyag. Miért választottad?

Cs.I.: Pár éve a Jónás könyvéből egyszemélyes bábvizsga készült. Felhívott a rendezője, Bereczki Csilla, hogy felkérjen a vizsgaelőadására, de elsőre azt mondtam, hogy biztos rossz számot hívott, mert nekem nincs sok közöm a bábozáshoz. Aztán kiderült, hogy tényleg rám gondolt. Egy olyan japán bábot kellett mozgatni a versmondás közben, aminek a kezelését három japán gyerek egy évig tanulja.

A bábozás egy nehéz művészet. A lényeget tudtam csak megtanulni, és közben mondtam a Jónás könyvét.

Lement ebből az előadásból vagy harminc, aztán a bábot elhagytam, mert úgy éreztem, hogy nem sokat fejlődtem a bábművészetben, ezért nem akartam erőltetni. Ezzel együtt nagyon izgalmas kísérlet volt. A Jónás könyve viszont így bekerült a repertoáromba.

Óbudához van kötődésed?

CS.I.: Erős hangulata van a régi negyednek. Szeretem az óbudai kisvendéglőket, nagyon jó leülni ezekben. Közvetlen kötődésem nincs Óbudához, de szeretem, mert jó energiát, hangulatot, sajátos nosztalgiát, kedvet és derűt sugároz. Krúdy is nagy életigenlő volt. Óbuda egy életszagú része a városnak.

A már óbudai Makranczi Zalán A védőbeszéd című előadásával hagyományt visz tovább.

A védőbeszéddel hogyan találkoztál?

Makranczi Zalán: Amikor elkezdtem közelíteni a negyvenedik életévem felé, akkor megütött az életközépi válság szele.

Elkezdtem összegezni az addigi életemet, és azon gondolkodtam, hogy legyen tovább, és min kellene változtatnom?

Azt gondolom, hogy az ember egy ideig begyűjti az információkat és az élményeket, aztán egy bizonyos életkor után leadja. Ebben a váltásban voltam, és azt találtam ki, hogy ha már szabadúszó vagyok, akkor megpróbálom magamat lelkileg a lehető legjobban lecsupaszítani, és a sok nagyszínpadi produkció után kipróbálnám azt, hogy mi történik akkor, ha egyedül vagyok a színpadon. Bírom-e, és a nézők bírják-e? Elértem arra a pontra, hogy ha a válasz nemleges, akkor ott kell hagynom a szakmát és valami mást kell keresnem. Czeizel Gábor rendezővel elkezdtünk gondolkodni azon, hogy mi lenne a jó anyag, és Gábor az Egy őrült naplóját javasolta, de azt nem éreztem igazán a sajátomnak.

Keresztes Tamás abban az időben hozott létre ebből egy sikeres előadást.

M. Z.: Igen, pont akkor kezdte, és így azt tudtam mondani Gábornak, hogy más megcsinálta, és nem illik ugyanazzal előállni. Ráadásul csodálatosan csinálja Keresztes Tamás, ez az övé, tehát kerestünk valami mást. Abban az időben játszottam a II. Edwardban, amiben benne volt Jordán Tamás is. Vele való beszélgetésem közben vetődött fel a Szókratész védőbeszéde, amit ő sokszor előadott. Mondatokat dobott fel belőle, és abban a pillanatban jött az aha-élmény. Elolvastam, és hívtam Czeizel Gábort, hogy megvan az előadás anyaga. Azt mondta, hogy rendben, és ráadásul Gábor látta Jordán Tamástól és a Haumann Pétertől A védőbeszédet. Elkezdtünk dolgozni, csodálatos volt a munkafolyamat.

Azt vizsgáltuk, hogyan tud A védőbeszéd a mai embereknek a máról szólni, hiszen ez egy 2400 éves szöveg.

Hála istennek Devecseri Gábor fordítása egészen fantasztikus, ami színpad után kiált. Próbálkoztunk azzal, hogy például behoztunk egy fogast, vagy azzal, hogy legyen egy kis vetítés, de minden külsőséget ledobott magáról a szöveg, mert azok elvitték a figyelmet. Azt mondtam Gábornak, hogy egy esetben fog működni A védőbeszéd: ha körbeültetem magamat a nézőkkel, beállok középre, és úgy mondom nekik a szöveget.

Interaktív módon?

M. Z.: Igen, felvállalva azt, hogy a nézőkhöz beszélek és őket igyekszem meggyőzni az igazamról.

Ahogy a maga idejében Szókratész tette?

M. Z.: Igen. Annál kiszolgáltatottabb helyzet nincs, amikor az embernek be kell állnia egy kör közepébe és meg kell védenie magát.

Akár az életét is?

M. Z.: Igen. Ráadásul az első húsz előadásban úgy is éreztem, hogy az életemért harcolok. Az intim előadási formában elkezdett élni a szöveg. Kihasználom azt is, hogy az elején Szókratész lefekteti az alapszabályokat, és azt mondja: „…hadd használjam a saját beszédmódomat…” . Van, ahol kicsit változtattam a szövegen, az érthetőség kedvéért tettem ezt, mert nem egyszerű az anyag.

Helyenként nagyon ravasz, mert van olyan rész, hogy a tagadás tagadását tagadja. A mai fülnek ez már nehéz, ezért azt a részt kicsit kiegyenesítem.

Minden interaktivitás hasznára van az előadásnak. Ha azt érzem, hogy a nézők figyelme kezd leülni, akkor nyittatok egy ablakot. Frissüljön fel a nézők agya, nekik és nekem is kell közben egy kis pihenés. Ez az előadás legalább akkora igénybevétel a nézők számára is, mint nekem.

Milyen visszajelzéseket kapsz a nézőktől?

M. Z.: Abszolút pozitívak a visszajelzések. Nemcsak színházi körülmények között adom elő, hanem például gimnáziumokban is, ahol a diákok nem kamuznak, visszajeleznek, ha tetszik nekik, ha nem. Nem mondom, hogy végig feszülten figyelnek, de általában a társaság közel háromnegyedének az érdeklődését elkapja az előadás. Vannak alapvető emberi helyzetek, gondolatok, érzések, amelyek nem változtak 2400 év alatt.

A monodráma formája egyfajta próba a színész számára?

M. Z.: Mindenképpen. Ez olyan, mintha minden egyes előadás során megpróbálnám helyből átugrani a Himaláját. Előtte legalább két-három napot készülök.

Mintha egy versenyre készülnél?

M. Z.: Igen. Gyakran kérdezik azt, hogy hogyan lehet ennyi szöveget megtanulni. A szöveg nem olyan nehéz, mint sokan gondolják, és mindent megteszek azért, hogy egyértelműek legyenek a mondatok. Én nem Szókratészt, hanem Makranczi Zalánt játszom, aki Platón szemszögén keresztül Szókratészt játssza.

Az anyag az én személyiségemtől tud maivá válni, és azért is, mert bevállalom azt, hogy a nézőkkel beszélgetek.

Ha egy előadáson megtörténik valami, például megszólal egy mobiltelefon, akkor nem csinálok úgy, mintha nem történt volna meg. Ettől lesz élő.

Mindig körben ülnek a nézők az előadás közben? Megoldható ez minden helyszínen?

M. Z.: Igen, van olyan, hogy a színpadra is felültetjük a nézőket. Mindenhol létrehozzuk a közelséget.

Czeizel Gábor rendező minden előadásod előtt és közben jelen van?

M. Z.: Czeizel Gábor nekem olyan, mint egy kabala. Mindig jön velem, és az adott helyhez hozzá igazítjuk az előadást. Játszottam már tornácon egy pálinka fesztiválon, az Ördögkatlan Fesztiválon egy csűrben, sőt, egy biológia szertárban is.

Szeretném még sok helyre elvinni az előadást és fenntartani azt a fajta folytonosságot, amely Haumann Pétert és Jordán Tamást követi.

Van az előadásban egy kis rész, amit Szókratész vádlója, Melétosz mond el. Ez 15-16 mondat. Amikor Haumann Péter játszotta, akkor Jordán Tamás mondta ezt. Az én előadásomhoz megkértem Tamást, hogy mondja felvételre Melétosz szövegét. A védőbeszéd egyrészt tisztelgés az elődeim előtt, másrész pedig azt gondolom, hogy ez olyan szöveg, ami jó, ha mindig műsoron van.

Ez a láncolat önmagában különlegesség.

M. Z.: Igen, és nem titkolt vágyam, hogy létrehozom a Szókratész fesztivált. Az anyag három részből áll, és az lehetne a megoldás, hogy egy-egy részt vállalunk be az előadás során.

Több éve élsz Óbudán: Mit jelent számodra az óbudaiság?

M. Z.: Amióta Budapesten vagyok, mindig a pesti oldalon éltem. Családilag kerültem bele az óbudai miliőbe. A feleségem, Szinetár Dóra és a családja tősgyökeres óbudaiak. A feleségem édesanyja, Hámori Ildikó ide született. Amikor kitaláltuk, hogy az egész család ideköltözik, és építkeztünk, akkor a hely meghatározásánál fontos szempont volt, hogy az áradásnál meddig szokott kijönni a Duna, és az anyósom azt pontosan tudja, tehát azon túl építkeztünk. Több generációsan lakunk most Óbudán. Én azóta szerettem meg Budapestet, amióta Óbudán élek. Az óbudai hangulat nagyon megérintett engem.

Követitek a pezsgő óbudai kulturális életet?

M. Z.: Igen, Dórival a Csillaghegyi Közösségi Házban sokszor kézműveskedtünk Magdi néninél, és a Tündérkertbe jártunk táncházba. Mi ezekben a dolgokban otthon vagyunk, ráadásul Dóri erőteljes fészekrakó ösztönnel van megáldva, ezért minden kézműveskedésben benne van. Igyekszünk rajta tartani az ujjunkat az óbudai kultúra ütőerén.

Óbudaiságod a hazai független színházak, azaz a magyar kultúra szempontjából is meghatározó volt.

A kilencvenes évek második felében a Mozgó Ház nevű társulatommal kibéreltük a Goli régi kultúrtermét, a gyár területén. Akkoriban nyitott az unió felé Magyarország, megélénkült az itthoni kulturális változásokkal kapcsolatos politikai kíváncsiság.  Létrejött egy európai színházakat és fesztiválokat – például az Avignoni fesztivált – összefogó szervezet, a Theorem – East West, azzal a céllal, hogy ismertté tegyék a fiatal kelet-európai művészek munkáját. Jöttek hozzánk is Budapestre, vidékre, mindenhova. Akkoriban, 1997-ben készültünk el a Beckett-dalok című előadásunkkal. Elhatároztuk, hogy a Goliban fogjuk bemutatni. Beszéltünk a tulajjal.

A legfelső emeleten volt egy üzemrész, egy terem, ahol a fonalakat szárították és a plafonról rengeteg horog lógott le. Fordított horogerdő. Egyértelmű volt, hogy itt tartjuk meg az előadást.

Lerobbant helyiség volt, csupa  por és piszok. Kitakarítottunk, felvezettük az áramot, mert az se volt, kiraktunk mécseseket, hogy oda lehessen találni, mert bonyolult volt az útvonal és vártuk a külföldi vendégeket. 

Feljöttek az emberek, elkezdtük az előadást. A terem egyik oldala csupa üveg volt, szemben a lakótelep tízemeletes házaival. Gyertyafények, misztikus hangulat uralkodott, ment az előadás – és egyszer csak megjelent a rendőrség. Az előadás közben besétáltak a színpadra.

Vajon azt hitték a külföldiek, hogy az is a darab része?

Nem tudom, mit hittek, de oda kellett állnom a mikrofonhoz, és el kellett mondanom, hogy a rendőrség betiltotta az előadást. Megtudtuk, hogy feljelentettek minket, mert úgy látták, hogy valamiféle ördögűző szeánszot tartottunk ott. Persze, az előadásnak semmi köze nem volt ilyesmihez. Amúgy be sem jöhettek volna, hiszen ez egy magánterület volt. Na, ezután a furcsa előadás után hívtak meg minket Nyugat-Európába. Így és innen indult a nyugat-európai karrierünk.

Rengeteg fesztiválra eljutottunk, Avignonba kétszer is, ahol a színházi élet egyik legfontosabb fesztiválját tartják Európában.

Olyan megtiszteltetés, mint amikor a Cannes-i fesztiválra hívnak egy filmet. De voltunk a Caracasi Nemzetközi Fesztiválon, San Antonióban, Európán túl is.

Mi volt a legextrémebb élményetek?

Nem is tudom. A Bonni Biennálén felvette az előadásunkat a 3 SAT. Egy komoly tévés stáb vonult ki, beépültek a közönség és az előadás közé. Nagy megtiszteltetés, egyben szörnyű élmény is volt, egy kameraman például besétált előadás közben a színpadra.

Lett-e a kinti sikernek itthon szakmai következménye? Hogy hatott, hatott-e a hazai kulturális életre az a tapasztalat, amivel megjöttetek egy-egy ilyen útról?

Kultúrsokk volt, hogy mekkora különbség van aközött, ahogy Magyarország működik – és, ahogy a többi ország világszerte, ahol jártunk. Külföldön befogadással, nyitottsággal, érdeklődéssel fordultak felénk – itthon pedig csak a kiszorítósdi ment.

De azért nem csüggedtél, sőt: ezután lettél a független színházak közös érdekérvényesítésének, együttműködésének előmozdítója.

Kétélű dolog volt. Utazhattunk, befogadott minket a külföldi szakma, de ennek az volt az ára, hogy állandóan kifelé kellett teljesíteni. Itthon pedig kénytelenek voltunk légüres térben dolgozni, hihetetlen energiákat kellet megmozgatni ahhoz, hogy megteremtsük valahogy a belső munka lehetőségét.

A magyar színházi szakma csak nagyon szőrmentén vett tudomást arról, amit mi csináltunk, miközben, mint mondtam, a nemzetközi szakma tárt karokkal fogadott bennünket.

Ekkor kezdett a Krétakör is, velünk együtt hívták meg őket is Avignonba. A magyar színházi szakma maradisága nagyon megmutatkozott ebben a kettős helyzetben, és tarthatatlanná vált. Az a pár együttes, akinek sikerült kijutni, pl. Godáék, az Artus, Árvai Gyuriék a  Természetes Vészekkel, a Szárnyak színház, azok egyfajta mementóként léteztek itt Magyarországon, nyilvánvalóvá tettük ezt a disszonanciát. Megmutattuk azt, hogy a hivatalos színházon kívül is lehet színházat csinálni, méghozzá töredék pénzből.

Hogyan folytatódott a színházi aktivitásod, miután megválasztottak a Független színházi szövetség elnökének?

Száz, százhúsz társulat volt akkor Magyarországon, ami komoly jelenlét volt, de mégsem sikerült érdeket érvényesíteni a szakma felé, nagyon erőssé vált a független identitás. Fantasztikus volt az a munka. Egyesületi formában működtünk, munkacsoportokat és platformokat alakítottunk. Azért kellett megszervezni ezt a kört, hogy a független színházak hallathassák a hangjukat, a hasonló működésűek egy-egy csoportba tömörüljenek, fogalmazzák meg, kik ők, milyen alapon, milyen feltételek között tudnak dolgozni, mire lenne szükségük. Tulajdonképpen egy kicsi, de igazi mozgalomnak volt tekinthető akkor a független színházi terület. Nekem ezt kellett igazgatnom, szerveznem.

Volt egy helyetek?

Nem, nem volt. Összejöttünk, ahol épp volt rá lehetőség, különböző színházakban, itt, ott, amott.

Eközben jött létre a Flórián műhely, a hajdani mozi helyiségében, a Flórián téren. Hogy indultatok?

Akkoriban egy kisebb konfliktusba kerültem önmagammal. Világos volt, hogy a kultúrpolitikába, a politikai térbe is be kell szállni ahhoz, hogy a független színházak szakmai elismerése megtörténjen. És, mivel ezt a feladatot nagyon komolyan vetettem, mert úgy éreztem, hogy van mit tenni, úgy döntöttem, hogy a saját társulatomat, a H.U.DI. társulatot nem csinálom tovább.

Elmondtam a társulat tagjainak, hogy nem akarok olyan helyzetbe kerülni, hogy a saját karrieremet építem – miközben kultúrpolitikával is foglalkozom. Ezt később nagyon megbántam, de akkor így éreztem korrektnek.

A fejemben már összeállt egy háttérintézmény koncepciója. Nagyon kevés befogadó hely volt Budapesten, a társulatok, amik függetlenként működtek, mikor létrehoztak egy-egy előadást, a befogadó színházakba csak pár napra mehettek be. Akkor arra gondoltunk, hogy kellene egy olyan hely, ahol színházi körülmények közt tudnak a társulatok próbálni, és mikor bemennek az „igazi” színházba az előadásaikkal, akkor ott már tényleg csak a centimétereket kell hozzáigazítani, mert ebben a tervezett – és meg is valósult – műhelyben tudnak díszletben, fénnyel próbálni, stb. Ez volt a Flórián Műhely.

Az is egy érdekes történet, hogy hogyan lett a tiétek – és hogyan veszett el.

Tarlós volt a polgármester a harmadik kerületben, mikor a Flórián mozit megkaptuk a fővárostól. A rendszerváltás után, mikor eldőlt, hogy bizonyos épületek a fővároshoz, vagy a kerületekhez kerülnek, a Flórián mozit a bíróság valamilyen oknál fogva csak széljegyzetbe írta be a tulajdoni lapra, azaz a jogi menet nem zárult le formailag. A főváros nekünk adta, de rá egy évre a harmadik kerület kitalálta, hogy neki mégis kell. Tarlós beperelte a fővárost. Elindult a per – közben Tarlós fővárosi polgármester lett, tehát Tarlós, kis túlzással beperelte Tarlóst.

2011-ben a harmadik kerület megnyerte a pert, a Flórián Műhely a harmadik kerületé lett, minket meg kirúgtak. Egész addig, míg mi meg nem kaptuk, soha senkit nem érdekelt az a hely.

Miután átvettük, rengeteg dolog volt vele. Bokáig ért bent a víz például. Pályáztunk a minisztériumnál, padlót csináltunk, fűtést szereltünk, felszereltük a helyet színházi technikával, és még sorolhatnám. Rengeteg társulat dolgozott ott, pár kiállításon kívül eseményeket nem is szerveztünk, mert mi azt a helyet munkahelynek szántuk, és az is lett: hiánypótló háttérintézmény. De aztán kirúgtak minket és kész, pont, egy hónap alatt el kellett hagynunk a helyet.

Hogy éltétek túl ezt a veszteséget?

Nehezen. Látni lehetett, micsoda támadások jönnek, én pedig nem használom túl jól a médiát. Ezért végül lemondtam a Független Színházak Szövetségének elnöki posztjáról, és megkértem Schilling Árpádot, a Krétakör vezetőjét, hogy vegye át tőlem ezt a feladatot, ő lett utánam az elnök.

Addigra jó hosszú út állt mögötted.

1981-ben kezdtem, pantomimmel, Karsai Jánosnál és M. Kecskés Andrásnál, aztán mindenféle formációban. Majd jött Jeles András, vele 1986-ig dolgoztam együtt. Utána, 86-ban mentem el Franciaországba Skipével.

A  francia JEL színház alapító tagja lettél, amit Nagy József (Jozef Nadj) vezetett, aki később a Trafó igazgatója is volt. Hogy találtatok egymásra?

József akkor már Franciaországban élt, ő utazhatott, jugoszláv állampolgár volt. Járt Magyarországra, kurzusokat, workshopokat tartott, én pedig eljártam ezekre. Egyszer odajött hozzám, és elhívott az első saját, önálló előadásába, aminek a címe

A pekingi kacsa, bemutatója pedig a Szkénében volt. Látta két-háromszáz ember, utána semmi nem történt. Aztán kimentünk Párizsba, és az ottani bemutató akkora siker volt, hogy nem lehetett abbahagyni.

Ott hol játszottátok a darabot?

Theatre de la Bastille, egy kisebb színházban, ami arról volt híres, hogy feltörekvő, rendszerint érdekes dolgok mutatkoztak be a színpadán. Franciaországban hét évig éltem, pedig nem úgy mentem ki, hogy ott is maradok. Volt egy időszak, amikor a legjobban turnézó francia együttes voltunk. Hihetetlen élmény volt, hogy nem egy sötét tömeget görgetsz, és nem halsz bele, hogy létrejöjjön valami.

Láttam, hogy Nagy József is ott volt az SZFE előtt, mikor a hajdani Jeles társulattal, a Monteverdi Birkózókörrel akcióztatok. A ti barátságotok, a jelek szerint megmaradt.

Hét évig jártuk együtt a Jel Színházzal a világot. Nagyon szerencsésnek érzem magam, komoly szakmai tapasztalatokat szereztem, ami jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy aztán a saját társulatommal, a Mozgó Házzal újra nemzetközi hírűvé tudtunk válni.

Miért jöttél vissza? Jóból is megárt a sok? Egyáltalán: hogy néz ki Franciaországban a támogatási rendszer?

 A francia rendszer úgy működik, hogy sok szinten jelennek meg a pénzek, decentralizáció van, nem centralizáció, régiók, városok, megyei támogatások vannak a központi mellett. Sokfelől összeraknak pénzt, sokféle szempontot érvényesítenek. Például egy-egy város az otthona lehet egy-egy független társulatnak. Sok városnak van ilyen „fogadott” társulata. A miénket Orleans támogatta: már évekkel előtte dolgoztunk ott, kaptunk próbatermet – egy régi autójavító-műhelyt alakítottak át.

Ez a jófejség azóta is változatlan a francia kultúrpolitikában?

Időre-időről ott is jönnek olyan politikai változások, amik a kultúrát nem tekintik fontosnak, és nehéz helyzetet tudnak kialakítani. Nem vágom magam hanyatt mindentől, de azért ott egy hosszú idő óta kialakított rendszer működik sokféle más elemével együtt, amit nem lehet csak úgy elfoglalni, mint Magyarországon. Az emberek nem engedik.

Egy SZFE-s tüntetésen találkoztam veled, sok-sok év után, így derült ki számomra, hogy az egyetem hallgatója vagy.

Mondhatni, én vagyok a legöregebb fiatal hallgató. Az egyetemfoglalás alatt jött egyszer egy néni, hozott saját sütit, én meg álltam az ajtóban, őrségben, és mondtam, kösz szép’ beviszem. Ő meg rám nézett, és azt mondta, hogy ő ezt a fiataloknak hozta, nekik szeretné odaadni. Odahívtam egy fiatalt. Miután 2010 után ellehetetlenítették a független színházakat, eléggé tönkrement az életem. Beszűkültek a dolgaim, egyfajta hallgatásba burkolóztam, mást nem tudtam tenni. A független közegben, ahol leginkább dolgoztam, nincsenek intézmények, amik védőhálót nyújtanának egy ilyen helyzetben. Kevés szolidaritással találkoztam, ami bántott, hiszen olyan sokat dolgoztam ezért a területért, ami egyszer csak megszűnt terület lenni. Érthető módon mindenki magát mentette, saját magáért kapaszkodott, én pedig fokozatosan magamra maradtam. Elég komoly magánéleti válságba is kerültem. Azt gondoltam: lehet, hogy öregszem? Aztán azon gondolkoztam, hogyan tudnék ebből a helyzetből valamit kihozni. És akkor elkezdtem tanulni.

Elvégeztem A Tan Kapuja Buddhista Főiskolát, aztán a Károlyi színháztudomány szakát, letettem három nyelvvizsgát  – és jelentkeztem az SZFE-re, doktorira. Legnagyobb megrökönyödésemre felvettek, és most itt vagyok.

Csodálatos, amit itt látok, például az egyetemfoglalást, hihetetlen dolgok történtek itt! Fantasztikus volt látni, mi folyt bent a blokád alatt, szakmailag is nagyon érdekes volt. De azért a rétegzettség is kivehető, belülről is jól látszott, ki, hogyan szocializálódott, ki, milyen megoldó képletekkel rendelkezik, milyenek a magyarok.

Miből doktorálsz?

A témám: performatív fordulat a próbateremben. A performativitás ebben a felvetésben az az, ahogy részt veszünk az alkotási folyamatban, a színházcsinálásban, a fordulat pedig azokra a tapasztalatokra utal, amikkel hosszú szakmai életutam alatt találkoztam, és amiből lett egy olyan színházi gondolkodás, ami nagyon különbözik az átlagtól. Például a fórumozás is, ami megy az egyetemfoglalás alatt az SZFE-en, maga is egy színházi magatartás. Az egész világ színház. Részben azon dolgozom, részben azt kutatom, hogyan lehet másképp csinálni ezt a színházat…

A Kossuth Lajos üdülőpart utolsó épülete volt az első állandó kőépület a környéken a harmincas években. Az akkor még városon kívüli telket Benárd Ágost, volt népjóléti miniszter szerezte meg 1921-ben. Az orvos Benárd politikusként a Horthy-korszak másodvonalába tartozott, neve onnan lehet ismerős, hogy magyar részről másodmagával ő írta alá a trianoni békeszerződést. A legenda szerint minisztertársai egyszerűen kisorsolták a népszerűtlen szerepre; senki nem szívesen kockáztatta a politikai jövőjét azzal, hogy Trianonnal forr össze a neve.

A keresztény-szocialista, a korszak mércéjével is a szélsőjobbhoz tartozó, heves természetű, szívesen párbajozó orvos-politikus néhány év múlva nyaralót épített itt, a Békásmegyerhez tartozó Duna-parton.

A házát gyakorlatilag összeépítette a telken álló Árpád-kori romokkal, ami műemléki szempontból sajátos, de nem tragikus megoldás: azzal, hogy lett gazdája a hajdani templomnak, legalább a további pusztulástól valamennyire megóvta a romokat.

A környékbeli lakosság addigra ugyanis már rendesen széthordta az építkezésekhez a középkori köveket, alulról sikeresen bontotta-omlasztotta a templom sarkait. A húszas évekből fényképek tanúsítják az akkori állapotot, de igazán az 1860-as évekbeli első felmérések mutatják, milyen tekintélyes is volt a Duna-parton álló Pusztatemplom. Rómer Flóris, úgyis mint „a magyar régészet atyja” 1863-ban látogatott el ide, az ő rajzai és leírásai még egy 11 és fél méter magas tornyot, csúcsíves ablakokat, magas északi és nyugati főfalakat, sőt halovány freskórészleteket is mutatnak. Mint írta:

„Azon pataknak a Dunába való omlásánál, mely Kalász- és Békásmegyer közt a határt képezi, déli szögleténél, a mély árok partján, mintegy 100 lépésnyire a Dunától áll egy rom, melyet a dunai gőzhajókról annál inkább lehet látni, mivel a sajátságosan a szentély fölött emelkedő és bár nem egész, mégis 36′ magas tornya igen feltűnő.”

1876-ban Arányi Lajos már romlásról számol be („Minő karban van? Elpusztultban van, falai bár helyenként 4-5 öl magasak nagyobbrészt, hiányoznak, a toronynak fele, a szentély pedig egészen eltűnt; a volt ajtójáratnak semmi nyoma”), és arról, hogy a templomhajóban a halászok csinos kunyhót építettek a templomkövekből. Rómer a romokat XIV., Arányi XIII. század közepinek gondolta, átmeneti stílusúnak a román és a gótika között.

De kik és miért emeltek templomot pár méterre a Dunától a Barát-patak (korábbi nevén: Büdös-árok) befolyásánál? Arányi azt gyanította, hogy a középkorban a békásmegyeriek még itt, a templom körül laktak, de az áradások idővel feljebb szorították őket, a hegyoldal felé. A folyó medre eszerint az évszázados beiszapolódás miatt folyamatosan emelkedett, így a régi, vízhez közeli Békásmegyer is kénytelen volt arrébb költözni, magára hagyva templomát, ami így már a török korban is elhagyott romként magasodott a környék fölé. Újabban Megyer helyett a középkori Kissing település templomaként azonosítják a romokat.

Az árvízszempontból nem túl ideális elhelyezkedésre azonban van egy másik hipotézis is, összefüggésben az egyhajós templom szokatlan alaprajzával. A Pusztatemplom tornyát ugyanis közvetlenül a szentély fölé emelték, amire az Árpád-korból egyetlen más példa sincs a Kárpát-medencéből.

Erre a legvalószínűbb magyarázat, hogy a középkori keresztény templom nem zöldmezős beruházás volt, hanem egy római őrtorony alapjaira, annak anyagát felhasználva építették rá.

Ilyen kisebb burgusok nagy számban álltak a limesen (gyakran patakok partján – a Büdös-árok túloldaláról is tudni egyről), hogy ezekből figyeljék a Pannónián túli gyanús mozgásokat. Tény, hogy a Pusztatemplom építéséhez terméskövek mellett római kori téglákat is felhasználtak. A ház előtt a gátfalban pedig még a közelmúltban is látni lehetett egy fügét mutató követ, amit a környéken csak “fityisz” néven ismertek. A szájhagyomány szerint ez korábban a templomtoronyból mutatott a Duna felé – ha így volt, könnyen római eredetű lehet, ahol a fica gyakori bajelhárító, szemmel verő szimbólum volt, akár a barbárok ellen.

Amikor Benárd Ágost megvette a telket (idővel a szomszéd földjét is hozzácsapva), a toronynak már híre-hamva sem volt. A miniszter a templom nyugati oromfalához építette hozzá egyszerűbb villáját, a fal másik oldalán fészer állt. Ekkor végzett itt kisebb ásatást Garády Sándor, aki a kertben őskori, kelta és római leletekre, valamint Zsigmond-kori ezüstpénzre bukkant. A volt templomhajóban egy fej nélkül eltemetett magyar vitéz csontvázát ásta ki, az antropolgógiai vizsgálatok szerint az illetőt hátulról kaszabolhatták le a törökök.

Ez sem kevés, de Garády ennél jóval többet látott a Benárd-birtokba. A régész a sokak által sokfelé keresett Fehéregyházát próbálta megtalálni, és arra jutott, hogy a legendás templom megegyezik a Pusztatemplommal. Úgy tudta, hogy Békásmegyeren még a közelmúltban éltek öreg emberek, akik ezt a Pusztatemplomot „Fehéregyháza-Weisskirchen“ név alatt emlegették, de ő még messzebb ment: Anonymusra hivatkozva meggyőződéssel állította, hogy akkor minden bizonnyal Árpád vezért is itt temették el.

Mivel a honfoglaló sírjáról csak egy igen általános leírást ismerünk, a Névtelen pedig nem éppen a történelmi tényszerűségéről ismert, a pontos temetkezési helyről azóta is számtalan verzió él mind a történészek, mind a laikus valóságmegfejtők között, a tippek Csillaghegytől a pilisi Holdvilág-árokig terjednek.

Garády a Pusztatemplom = Fehéregyháza = Árpád-sírja hipotézisre nagy állami ásatást szeretett volna kieszközölni, és erre a revíziós sajtó is könnyen lelkesedett. “(…) Gondoljuk csak meg, milyen óriási hatása lesz Árpád hamvainak feltalálása a demarkáción innen és túl. De megdöbbenti majd azokat is, akik éppen az ő nagy művét, vérével áztatott földjének, országának élő testét szabdalták-zúzták szét” – jósolta a Nemzeti Újság. A feltárásból azonban nem lett semmi, és pár év múlva a régész is revideálta álláspontját. (A fehéregyházi kolostort a történettudomány ma az Eurocenter helyére teszi; Árpád sírja azóta sincs meg.)

Amikor Benárd Ágost, a Gömbös-párti miniszter megszerezte a telket, Békásmegyer község meghagyta, hogy a romokat meg kell őriznie. Ő ennek a ráépítéssel együtt eleget tett. A régészekkel együttműködött, egy reneszánsz kőtöredéket mindenesetre a magáévá tett. Övé volt akkoriban a környéken az egyetlen Duna-parti kőépület, ahová néhány évre ki is költözött, és bizonyára itt tartotta a “Pusztatemplom tenyésztelep” névvel törzskönyvezett díjnyertes kuvaszait, Álmost, Apródot, Áldást, Avart és a többi, ősmagyarra keresztelt ebet is. A kutyákon kívül másik hobbija az eszperantó volt (a jobboldalon ez nem volt túl megszokott), na és az autó, amivel fiatalon versenyzett is:

övé volt az egyik a Csonka János féle nyolc lóerős kiskocsik közül, amikből összesen 14 készült – a típust Benárd miatt a nép csak „doktor kocsinak” nevezte.

Később a balesetei miatt is többször került a rendőrségi  hírekbe, ezek alapján főleg a villamosoknak nem volt barátja. Másban is heves vérmérsékletűnek mondták, az ellenzék is könnyen heccelte a Parlamentben, a sajtó pedig szinte hadjáratot folytatott a régi antiszemita – Benárd fiatalon egyik fő alakja volt az egyetemi verekedésekbe torkolló, zsidóellenes „kereszt-hecceknek”, később a Turul Szövetség és az Ébredő Magyarok Egyesületének volt tagja – politikus ellen. Azzal vádolták, hogy Párizsban egy ócskapiacon akarta eladni a tollat, amivel – megvetően, félvállról, hetyke mozdulattal – aláírta a Nagy-Trianon kastélyban a békeszerződést. Azt, hogy az aktusnál használt pecsétgyűrűjét tényleg megpróbálta pénzzé tenni, elismerte, azt állítván, hogy a pénzen fegyvereket akart venni az irredenta alakulatoknak, az egyikkel pedig magát készült volna agyonlőni. Legnagyobb bulvárbotránya is vehemenciáját tükrözte: eszerint a politika mellett mindvégig orvosként is dolgozó Benárd annyira felháborodott azon, hogy egy páciense Az Esttel a kezében megy be hozzá, hogy az illető lábát a szabadszájú újság példányába csavarva gipszelte be. A beteg a nyomdafesték miatt vérmérgezést kapott, és amputálni kellett; igaz, ennek megírása miatt végül az újságírót ültették le. A szociális elkötelezettségére büszke Benárd Ágost Békásmegyer és Szentendre környékén korabeli rezsiharcosként is ismert volt:

a magas áramdíjak ellen tiltakozva a Trösztellenes Liga nevében arra buzdította a lakosságot, hogy kezdjenek villanysztrájkot, világítsanak inkább petróleummal és gyertyával.

1940-ben azonban nem figyelt ennyire a közérdekre: a háza mellett meggyengítette a községi gátat, hogy a földjéből önkényesen a saját oldalát erősítette meg. Benárd miatt majdnem elöntötte a zöldár a határt, Óbudát csak az mentette meg, hogy miután félreverték a harangokat, a helybéliek egy héten át éjjel-nappal erősítették vissza a gátat. Benárd nem lehetett egyszerű ember: ezután még ő perelte be Békásmegyer és Budakalász községeket, akik ellen-kártérítési igénnyel éltek. A perbe a korabeli sajtó szerint még a régi templomrom is bekapcsolódott: volt-e joga a községnek azt eladni, Benárdnak hozzá villát építeni? – tették fel a kérdést.

Erre az újságokban már nem volt válasz, a Pusztatemplomra épített nyaraló azonban így-úgy, főleg a Benárd-fiúk botrányai kapcsán többször is megjelent. Eleinte csak mint a Római-parti előkelőbb ifjak, és alkalmi evezősversenyek szereplői tűntek fel néha a társasági rovatban – talán az ő kedvükért épült csónakház is a Benárd-nyaralóban –, de később egyre inkább a bűnügyi hírek között.

Benárd Aladárral azután kezdődött a baj, hogy elvette a szőke varietétáncos és operettszínésznő „Pogány Csibit”, és rábírta a feleségét, hogy hurcolkodjanak ki Békásmegyerre. A városon túli ház nem nyerte el az ara tetszését, különösen, mert ha a férje hazajött, inkább a Dunán múlatta az időt csónakon, barátai társaságában. A művésznő hiába könyörgött, hogy vegyen neki lakást Pesten, végül már a rokonainál esdekelt, hogy legalább egy villamosjegyre küldjenek neki pénzt a világvégi Békásmegyerre. Egy nap aztán a lapok szerint a férje elé lépett:

„Én már látom, hogy engem azért internáltattál ide a tanyára, hogy megőrüljek a magányosságtól. Sosem vagy velem. Ezt az életet itt a tanyán nem tudom elviselni, váljunk el szépen, barátságosan!”

Benárdné a pólyás gyerekkel végül csak szerzett egy villamosjegyet, otthagyta a férjét, aki azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és a pesztonka segítségével visszarabolta a Pusztatemplom villájába a gyereket – az ügyből árvaszéki eljárás és a miniszter nyilvános családi botrányait teregető sajtótéma lett. Ez mégis enyhe volt a másik fiú, ifjabb Benárd Ágost ügye mellett, akit többrendbeli közokirat-hamisítás és csalás, továbbá bigámia és magánlaksértés miatt ítéltek letöltendőre: remek összeköttetéseire mutogatva ígért papírokat a jogfosztások elől kivándorolni szándékozó zsidóknak, a hamis vízumokra (apja egyébként a zsidótörvények lelkes támogatója volt) összesen 250 ezer pengőt csalt ki.

Idősebb Benárd Ágostot 1945 után a Népbíróság háborús bűnösként elítélte, részben arra hivatkozva, hogy 1944 végén Németországba ment, és belépett az SS-be –, ő azzal az elég fura védekezéssel próbálkozott, hogy a nyilasok bosszúja elől menekült az SS-be, a nyilaskeresztesek ugyanis azóta haragudtak rá, hogy ő 1938-ban pszichiátriai szakvéleményt állíttatott ki Szálasiról. Ez nem jött be, hat évet kapott. Egy egészségügyi kezelés után azonban nem vonult be Vácra, hogy leülje a büntetését, hanem állítólag egyszerűen felszívódott. Kapronczay Károly történész közlése szerint illegalitásba vonult, és Gáspár Jánosként élt Balatonkenesén még két évtizedig úgy, hogy egyik fián kívül senki nem tudott a hollétéről.

Békásmegyeri nyaralóját a Népbíróság vette el ingatlanelkobzással a Benárd-család maradékától, a volt egészségügyi miniszter Duna-parti nyaralója az államszocializmusban az Egészségügyi Minisztériumé lett. Az üdülővé alakítással a csónakház épülettömbjét a hatvanas években toldozták-foldozták, de a Pusztatemplom romjaival egybeépült Benárd-nyaralót is átépítették, benne gondnoklakást és klubhelyiséget hoztak létre. Mint Lócsy Erzsébet régész írta: „Ez az építmény már teljesen rajta áll az egykori templomon, és építésével összehasonlíthatatlanul nagyobb pusztítást végeztek, mint a Benárd-féle építkezés idején, 1930 körül”.

Az épület közepén azonban még mindig jól láthatóan áll a 13. századi templom oromfala, amit most rozsdaette antennák díszítenek. Belül, a szocialista kor klubhelyiségében méteres Árpád-kori falmaradvány látható, a templomrom alapjai pedig össze vannak építve a két világháború közötti, majd a hatvanas évekbeli részekkel. A kissingi Pusztatemplom eklektikájában a rétegek úgy keverednek, ahogy a régészeti kultúrák az egész békásmegyeri Duna-parton. Itt, a Benárd-villa kertjében is a késői vonaldíszes kerámiától a bronzkoron és a kelta nyomokon át a fityiszt mutató római emlékekig – na meg az Árpád-kortól a két világháború közötti moderntől a szocialista építészetig. A Pusztatemplom létére egyelőre még egy emléktábla sem hívja fel a figyelmet.

Valószínűleg mindenről az a fránya Ó betű tehet. Ó, mint régi, idejétmúlt, ósdi, ódivatú. Sokan szeretnek Óbuda történelmi nevezetességeiről és hangulatáról beszélni, de a valóságban egy kutyasétáltatóként használt római kori Amfiteátrummal, tetszhalott állapotban lévő Krúdy-negyeddel, lezárt és biztonsági őrök által védett, Hajógyári-szigetes Széchenyi-örökséggel szembesülünk. Nonszensz. A római légiók élükön Hadrianussal, Széchenyi és a volt hajógyári munkások, Krúdy, Kassák és kortársaik most biztosan szomorkodnak, legalábbis nem büszkék ránk. Ők szenvedélyesen, nagy lendülettel alkottak, bátrak voltak, mert hajtotta őket a belső meggyőződés, hogy értéket teremtenek, és valami maradandót hoznak létre a jövő számára. Ha ez az unalmas múltba révedés nem változik, ha a hagyományok tisztelete, az értékek őrzése nem találkozik friss, kortárs attitűddel, ötletekkel, koncepciókkal, ha nem hozzuk helyzetbe azokat a szereplőket, akiknek van érzéke, tehetsége, tudása és nem utolsó sorban kitartása ahhoz, hogy új energiákkal töltsék meg a várost, akkor még sok év múlva is kihagyott lehetőségekről, ki nem használt potenciálról beszélhetünk a 3. kerületben. A világ exponenciális gyorsulását, technológiai fejlődését, a globális trendek térnyerését ezzel az új  pandémiás bizonytalansággal szó szerint megfertőzve egyszerűen nem lehet tétlenül, magunkba temetkezve nézni, és hosszú távon nem lehet hivatkozási alap a források hiánya sem.

Előre kell nézni, folyamatosan kutatni a lehetőségeket, lendülettel és azzal a hittel jövőképet alkotni, hogy a változás pozitív lesz, és a városlakók érdekeit, élményeit szolgálja.

Itt az idő, hogy városainkat, lakókörnyezetünket szebbé, biztonságosabbá, vibrálóbbá, összességében még vonzóbbá tegyük!

Ebből a perspektívából és motivációból született meg az Óbuda Reboot (Óbuda újratöltve) koncepció és ezzel párhuzamosan egy – hazai viszonyok között – teljesen újszerű, hálózati megközelítéssel összerakott városfejlesztési modellünk. Design ügynökségünk ennek keretében egy speciális helyi innovációs ökoszisztéma építésére vállalkozik – olyan szakmai kör közreműködésével, akik az adott lokáció üzleti, kreatív-kulturális, oktatási-tudományos, civil és közigazgatási területének meghatározó képviselői. Az értékteremtésre fókuszálva párbeszédre, közös tervezésre, tudásmegosztásra hívjuk a résztvevőket, egy folyamatosan együttműködő, együtt gondolkodó platformot biztosítva az önkormányzati vezetés számára. A városokat egyfajta 21. századi akcióterületnek tekintjük, ahol a „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” mottót alkalmazva már konkrét akcióterveket készítünk, melynek során gyakorlati megoldásokra válthatjuk a legjobb, legéletképesebb koncepciókat.

A csapatunk által képviselt design gondolkodás egyik alapvetése, hogy átfogó stratégiai megközelítéssel, megfelelő empátiával, kreativitással a dolgok (szolgáltatások, folyamatok, márkák, vállalati szervezetek, intézmények és akár városok) vonzóbbá tehetők a jelen állapotukhoz képest. Úgy gondoltuk, Óbuda bővelkedik ilyen kihasználatlan potenciált nyújtó kihívásokban, ezért kiváló terepe lesz az újratervezésnek. Egy olyan kreatív folyamatnak, melynek keretében a helyi értékekre építve, friss megközelítéssel, a globális trendek mentén, de lokális megvalósíthatóságban gondolkodva, a felhasználók  – kerületi családok, fiatalok és idősek, helyi vállalkozások  – igényeire tervezve lehet újragondolni a kerület jövőjét.

És akkor nézzük meg Óbudát közelebbről!

Izgalmas, eklektikus jellegét történelmi hagyományai, épített és természeti környezete mindenképpen felerősíti, a lakosság mintázata kellően diverz. Óbuda olyan zöld vagyonnal rendelkezik, ami világviszonylatban is figyelemreméltó. A Duna, a Hármashatár-hegy, az Óbudai-sziget vagy a Pilis közelsége egyrészt szinte korlátlan rekreációs terepet kínál az itt lakóknak, másrészt a természeti adottságokra alapozva a kerület a klímavédelem, az alternatív energiák, a fenntarthatóság, az e-mobilitás témájához, az ezzel kapcsolatos kísérletekhez, szemléletformáláshoz is ideális közeget biztosít. Ez utóbbi persze már egy sokkal komolyabb green city koncepciót is megérdemelne, ami Óbuda identitásában is markánsan megjelenhetne, sőt a városrészt a fentiekben nemzetközi színtéren is “versenyképessé” tehetné. 
Egy a környezetével szimbiózisban működő urbánus közeg (épületek, közlekedés, közművek, emberek) alapvető elvárás egy intelligens város számára, a kerületben ezt számos innovatív megoldás erősíthetné, mint a sétálható, zöld terek, az okos vízgyűjtő megoldások, a városi farmok vagy a zöld energiát használó, önfenntartó ún. ‘zero net carbon’ épületek. Remek példa a zöld energiák promótálására a Google Project Sunroof elnevezésű programja, amely Google Earth lokáció alapján a napelemes háztető energiaköltség megtakarítását segít megbecsülni a háztartásoknak. Az utóbbi években terjedő, már lokális zöld energia termelést preferáló, energia ellátásra és tárolásra képes ún. városi microgrid rendszerek is ezt a globális zöld tendenciát erősítik.

​Óbuda ​kulturális tekintetben is kiemelkedő értékekkel, infrasrtuktúrával rendelkezik. Csak saját becslés alapján merem mondani, de a Városligeti múzeum beruházások után is valószínűleg a 3. kerületben található a legtöbb múzeum Budapesten, ennek ellenére nincs meg az a különleges vibe, múzeum-negyed érzés, ami a helyieknek és az ide látogatóknak is az egyik komoly vonzerőt jelenthetné, a kerület identitását erősíthetné. A Kiscelli Múzeum rendkívüli adottságaival sokkal több látogatót érdemelne, a bejáratát benzingőzös BKV buszokkal betakaró Vasarely Múzeum és a külön is jobb sorsra érdemes Zichy-Kastélyban elbújtatott Kassák Múzeum sem könnyíti meg a közönség és a művészet önfeledt egymásra találását. 

Az idei nyáron elindult, reményeim szerint sorozatként folytatódó Óbudai Kult. Éj már a helyi összefogás pozitív jeleit mutatja, és éppen egy múzeumok között cirkuláló sokaságot, városi fesztiválhangulatot vízionálva próbál új kulturális kezdeményezésként élményeket biztosítani. 

Mindenképpen szükség lesz a megváltozott viszonyokra alkalmazott, új kulturális stratégiára, új lehetőségek feltárására. A post-COVID éra prognosztizálható változásaira érdemes már most felkészülni, a városi közterek és a kultúra új viszonyrendszerét, az előadó-közönség-befogadás-élmény kontextust újragondolni. A klasszikus zárt kulturális terek – színház, mozi, koncertterem – helyett egy jó ideig még az utcák, terek, udvarok nyújthatnak biztonságosabb, szabadtéri helyszínt a kulturális élményeinkhez. A hálózati megközelítés kulturális területen is pozitív változásokat, újszerű megoldásokat hozhat. Támogatja a kollaborációkban való gondolkodást, a művészekkel, kulturális menedzserekkel, hagyományos intézményrendszer közreműködésével zajló közös programtervezést, akár a több kerületen átívelő, budai-turné jellegű szomszédsági együttműködéseket. A budai oldalon az újbudai Bartók Béla Boulevard és a frissen életre hívott, 2. kerületi Margit-negyed koncepció is követendő példaként szolgálhat.

Közösség
A kultúra kétségtelen szemlélet- és közösségformáló szerepén túl érdemes külön is foglalkozni a városi közösségek témakörével. Közösségépítés akkor működik, ha megteremtjük az ehhez megfelelő közeget, mindenekelőtt a spontán találkozás lehetőségét és a szociális érintkezés különféle tereit. Talán a legnagyobb lokális kihívást jelenti ezen a területen, hogy hiányzik Óbuda “nappalija”, ahová a kerület lakói, fiatalok, idősek kimozdulhatnak, sétálhatnak, összefuthatnak, beszélgethetnek egymással. Itt egyedül a Római-part tölti be ma ezt a funkciót, élén az ikonikus Fellinivel, pedig a karakteres Amfiteátrum, a zöld Hajógyári-sziget és a múzeumokkal teli Fő tér és környéke is aspirálhatna erre a szerepre. Ehhez persze megint szükség van bátor és progresszív döntésekre, mert a nyugodt, biztonságos kikapcsolódáshoz, korzózáshoz/krúzoláshoz be kell lassítani a tereket, ki kell jelölni értelmezhető méretű sétálható övezeteket, ahol az autók helyett a gyalogosok, bringások, babakocsival, kerekesszékkel közlekedők élveznek előnyt.

Ezzel együtt nemcsak beszélni kell róla, hanem végre valahára meg kell teremteni az óbudai dunai partszakaszokhoz is a hozzáférhetőséget. Ennek megvalósítására számos tehetséges, felkészült építész csapat áll rendelkezésre, akik csak a megfelelő felhívásra várnak, hogy megmutathassák kreativitásukat.

Mi, városlakók pedig a jövőben a legfőbb haszonélvezői lehetünk a Duna-parti tereknek, építményeknek. A nagy forgalmat bonyolító Szentlélek tér és környéke jól példázza azt, hogy egy múzeumokkal körbevett, gimnáziumi szomszédsággal, dunai panorámával kecsegtető, óbudai találkozóhely szerepre hivatott – egyébként már csak a neve miatt is többet érdemlő – köztér hogyan maradhat mégis évtizedeken át egy zaklatott, stresszes, lesajnált közlekedési csomópont.

Ha már közösségépítésről gondolkodunk, akkor komoly bázist jelenthet a kerületi lakótelepek, paneltömbök szociális hálózata. Jómagam is lakótelepen nőttem fel, tudom, mit jelent bandázni, sportolni, játszani a haverokkal, felcsengetni hozzájuk, összejárni a szomszédokkal. Az már társadalomtudományi kérdéskör, hogy a szabadidős szokásaink, a viselkedésünk megváltozása, a virtuális világ csábítása napjainkban hogyan befolyásolja a szociális kapcsolódásainkat. Ennek megfejtéséhez, a városi közösségek spontán vagy programozott kialakításához mindenképpen hosszú távú perspektívában és bátor kísérletezésben érdemes gondolkodni, lehetőleg a viselkedéstudományban, környezetpszichológiában, design antropológiában jártas szakemberekkel.

A zöld környezet és a közösség metszéspontjában pedig ott van egy újabb komoly óbudai kincs, a Hajógyári-sziget. Személy szerint komoly kihívásnak érzem, hogy van egy hatalmas, 108 hektáros szigetünk, ami egy hétig a világ egyik legmenőbb fesztiváljának ad otthont, de a hétköznapokban csupán egy hatalmas kutyasétáltató területként működik. Igen, vállalom a sarkítást, de meg vagyok győződve, hogy érzékeny tervezéssel, a zöld környezet tiszteletben tartásával, annak megőrzésével egy igazi befogadó, rekreációs és kulturális szempontból is több funkciós, multigenerációs közösségi térként is működhetne a Hajógyári egész évben.

Ilyen stratégiai megközelítéssel, vonzó szolgáltatási és program mix kialakításával, ehhez kapcsolódó profi kommunikációval teremthető meg az óbudai vonzerő a helyi lakosság és az idelátogatók számára egyaránt.

Üzleti környezet
A környezeti és társadalmi jellegű adottságok mellett egy városrész működésében üzleti vonzereje is meghatározó, főként olyan helyzetben, amikor a plusz erőforrások bevonása, akár humán, akár anyagi értelemben is létfontosságúvá vált. Nyilván nem kell minden kerületbe Váci úti irodafolyosó, de a gazdasági potenciál, a jövőbeni ingatlanfejlesztések tudatosabb, urbanisztikai szintű tervezése miatt is érdemes feltárni és elemezni a jelenlegi helyzetet. A különböző kerületi lokációkhoz kapcsolódóan jól azonosíthatóan megmutatkozik Óbuda üzleti karakterisztikája:  a Graphisoft Park technológiai, a Kunigunda út környékén lévő ipari-kereskedelmi vállalatok, a Goldberger és a Harisnyagyár kreatív, a Montevideo utca média cégek bázisaként szolgál.

A belvároshoz és a főváros északi kivezető kijáratához is közeli elhelyezkedés mind közlekedésileg, mind forgalomban ideális lokációt biztosít sokféle típusú üzleti tevékenységnek, vállalati székhelyeknek. 

Ez az üzleti érték stratégiai tervezést igényel: az óbudai ‘üzleti térkép’ tudatos vizualizálása, márkaépítése, a vállalatok, vállalkozások helyi innovációs ökoszisztémába való integrálása, a kapcsolat folyamatos gondozása, fenntartása, a cégek munkavállalóinak fogyasztóként való azonosítása és nem utolsó sorban az üzleti szereplők tevékenységének, izgalmas munkáinak kommunikálása a kerület versenyképességében, az üzleti potenciál kihasználásában komoly eredményeket hozhat.

Kreatív tengely
Véleményem szerint Óbuda régi adóssága, hogy nemzetközi mintára revitalizálja a régi gyárépületeket és környéküket a Duna menti partszakaszokon. Némi képzelőerővel szépen kirajzolódik a Goldberger – Zichy kastély – Hajógyár – Harisnyagyár – Graphisoft park tengely, ennek mentén egy európai léptékben is figyelemreméltó kreatív-kulturális negyed képe, ahol az indusztrális hagyományokat kiemelő, de modern atmoszférában kreatív, innovatív vállalkozások, gasztronómiai, kulturális-művészeti helyszínek és szereplők működnek megteremtve a környék izgalmas, nyüzsgő karakterét.

Helyi tudásgazdaság
Az üzleti területek beazonosítása és fejlesztése mellett a helyi innovációs ökoszisztéma fontos feladata az oktatási, elsősorban a felsőoktatási intézmények bekapcsolása a városfejlesztésbe, a velük való folyamatos, stratégiai alapokon nyugvó együttműködés, és a piacképes ötletek támogatása. A kerületben alapították az első egyetemet a főváros területén, ma is található itt 3 egyetem (Óbudai Egyetem, Milton Friedman, IBS), ennek ellenére nem érezhető az egyetemvárosi, campus jelleg. A kerületnek egyértelműen az egyetemi tanszékek, kutatási laborok terepasztalaként kellene funkcionálnia, függetlenül attól, hogy állami vagy magán fenntartású intézményről van szó. Az egyetem-lakosság-vállalatok közti tudástranszfer megteremtése a városok számára komoly lehetőségeket, helyzeteket kínálhat, ennek katalizálásában az önkormányzatok is hangsúlyos szerepet vállalhatnak.

Ha tényleg komolyan gondoljuk, hogy városaink szebbek, élhetőbbek legyenek, akkor már nem az önmagáért való technológiai, hanem sokkal inkább a humán innováció,  a városlakók jólléte kerül fókuszba a tervezésnél. Akkor ebben a felgyorsult világban már biztosan nem több száz oldalas településfejlesztési stratégiák jelentik majd a sorvezetőt. Sokkal fontosabb lesz az attitűd, a megközelítés, mely a tervezési folyamatban résztvevőket, tervezőket, döntéshozókat mozgatja. A fejlesztés tárgya mellett nagy hangsúlyt kap majd a jövőben a ‘hogyan’ és ‘miért’ fejlesztünk kérdésköre. A lakosság, de hitem szerint még inkább egy lokálpatrióta szereplőkből és szakértőkből álló szakmai közösség bevonása a közös tervezésbe, komplex kihívások esetén többféle terület szakértőinek interdiszciplináris együttműködése hatékonyabb, izgalmasabb folyamatokat és a megvalósítást tekintve is látványosabb eredményeket hozhat. Az „out of the box” gondolkodás, a városi helyszínek és környezetük közösségi használatát támogató komplex élménytervezés vagy a több dimenziós környezeti, gazdasági és társadalmi kihívásokra épülő innovációs folyamatok szakítanak a hagyományos, szektorok szerinti fejlesztéssel, és megteremtik a térben és időben is skálázható innováció lehetőségét. Végeredményben pedig sokkal alkalmazkodóbb, jövőálló megoldásokkal „felszerelt” városaink lesznek, bennük boldogabb lakókkal. Óbuda, Te is hagyd magad újratölteni!

A szőlőtermesztési ágazatban egy-egy ültetvény igen hosszú életű, ezért kiemelten fontos a megfelelő talajápolás, a művelés fenntarthatósága. Történelmileg a szőlőművelés főként az eróziónak ellenálló, teraszos művelési rendszerben, kézi, illetve állati erővel történt. Ez a művelési mód évszázadokig fenntartható volt.

A ma elterjedt hegy-völgy irányú sorvezetés a XX. században alakult ki, ahogy a szőlőtermesztést is elérte a mezőgazdasági termelés modernizációja.

Az így kialakított ültetvény sokkal könnyebben volt gépesíthető, így a kézi munka igénye is csökkent. Azonban az évtizedek óta alkalmazott intenzív szőlőművelés hosszú távon károsítja az ültetvény talaját, és jelentős környezeti terhelést róhat a szomszédos területekre is.

A gyakori gépi taposás a talaj leromlását okozza. Ez elsősorban a talaj összetömörödését, levegőtlenné válását jelenti, ami hátrányosan érinti a talaj élővilágát, s így lassabban mennek végbe a lebontó és tápanyagfeltáró folyamatok. Továbbá az ilyen talajba a csapadék is nehezebben szívódik le a mélyebb rétegekbe.

Fokozza a problémát az éghajlat változása. Már saját bőrünkön is egyre gyakrabban érezzük, hogy megszaporodtak a hosszú, száraz időszakok, amiket sokszor igen heves esőzések követnek. Ezek szintén jelentős károkat okozhatnak, főleg abban az esetben, ha a meredek lejtőjű ültetvények talaját teljesen fedetlenül hagyjuk. Így a hirtelen lezúduló, nagy mennyiségű csapadék akadálytalanul folyik le és a talajt is viszi magával.

Az iparszerű ültetvényekben egyes növényvédelmi problémák is hangsúlyosabbá válhatnak. A teljesen „tisztán tartott”, gyommentes ültetvényekben – a természetes ellenségek (pl. katicák, ragadozó atkák, ragadozó pókok) hiánya miatt – a kártevő rovarok könnyebben elszaporodhatnak, és csak fokozott kémiai rovarölőszer használattal szoríthatók vissza. Az ökológiai gazdálkodás során – ahol az ilyen készítmények használata kizárt –, még inkább hangsúlyos szerepet kap a hasznos élő szervezeteknek helyet adó, változatos életteret biztosító környezet kialakítása. A tudatosabb házi kerti, hobbi termelők szőlőművelési gyakorlatában is megfigyelhető a szemléletváltás, miszerint a talajt nem pusztán termesztő közegnek kell tekinteni, hanem a természet élettel teli részének, amelynek megóvása, diverzitásának, sokrétű élővilágának fenntartása a kertészeti kultúrák művelése mellett is lehetséges, sőt, szükséges.

A leggyakrabban alkalmazott talajművelési módszer egészen a közelmúltig a mechanikai talajművelés volt, azaz a talajfelszín felszántásával, kézi kapálásával „csupaszon”, „feketén” tartották a talajfelszínt.  A talajművelés egy másik elterjedt módja, hogy a spontán gyomflórát meghagyják a sorközökben, és szükség szerint kaszálással, mulcsozással tartják azt karban. Előbbinek a hosszabb távon jelentkező problémái, utóbbinak az esetlegessége okozza a vesztét, kezdenek kimenni a divatból.

Ezeken kívül vannak alternatív talajápolási módok is. Az egyik ilyen, ha növényi mulccsal takarják a sorközök talaját. A kihelyezett holt növényi anyag, vagyis mulcs, igen hatékonyan óvja a talajt a kiszáradástól, a legtöbb gyomot visszaszorítja, valamint az erózió fékezésében is hatékony. Ami miatt mégsem széles körben elterjedt az alkalmazása, az az, hogy már kisebb ültetvényekre is igen költséges a beszerzése és kijuttatása. Ezen felül meredek lejtőkön időnként megnehezíti a munkagépek, vagy akár az emberek közlekedését, mivel nedvesen csúszóssá válik. Azzal is számolnunk kell, hogy néhány év után, a nagy mennyiségben kijuttatott nyers, szerves anyag kedvezőtlen irányba tolja el a talaj szén-nitrogén arányát, ami tápanyag-hiányt idézhet elő.

Egyre gyakrabban igyekeznek a termelők a sorközök növényzetét tudatosan a szőlőművelés számára kedvező irányba elmozdítani.

Ezt elsősorban a sorközökbe történő vetéssel érik el. Vethetnek például időszakos növénytakarót. Ez általában valamilyen gabonaféle, amit gyakran kiegészítenek valamilyen egyéves pillangós növénnyel (pl. vetési bükköny). Az ilyen sorköztakarást az év első felében hagyják meg, majd nyáron, amikor vízfelvétele már visszafogná a szőlőt, levágják mulcsnak. A módszer hátulütője, hogy minden évben újra kell vetni, ami továbbra is rendszeres talajbolygatással jár, továbbá természetvédelmi és esztétikai értéke sem kiemelkedő. 

Az időszakos sorköztakarás mellett egyre gyakrabban találkozhatunk állandó vagy évelő sorköztakaró növényzettel, mint alternatív talajápolási megoldással. A leggyakrabban ez valamilyen fűmag, vagy fűmag-keverék vetését jelenti. Az így kapott sorköztakaró növényzet megfelelően védi az ültetvény talaját és gépekkel jól közlekedhető, azonban egy ilyen összefüggő gyeptakaró sűrű, egynemű gyökérzetet fejleszt, ami kevéssé engedi le a vizet, illetve kaszálás után párologtatása is nagyban megnő, amivel a kelleténél nagyobb vízkonkurenciát okoz a szőlőnek. Esztétikai és természetvédelmi oldalról tekintve pedig egy golfpályaszerű, egynemű pázsit szintén nem jelent különösebb előrelépést az élőhelyek kialakításában és a biodiverzitás megőrzésében.

Az utóbbi években ezért egyre többször vetnek a sorközökbe sokfajos keverékeket. Ezen keverékeknek számos előnyét tapasztalták már a szőlészeti gyakorlatban. Mindamellett, hogy a már korábban említett problémákra megoldást jelent, az ültetvények biodiverzitását is nagyban növelhetjük velük. Az ilyen keverékek jó esetben évelő fajok magjait is tartalmazzák, melynek köszönhetően a vetést, és így a talaj bolygatását nem kell rendszeresen, minden évben megismételni, így létrejöhet egy, az eddig említetteknél stabilabb élőhely, ami számos fajnak adhat otthont. Köztük olyanoknak is, melyek termesztési szempontból is hasznosak, mert a szőlő kártevőinek potenciális ragadozói. Azonban kiemelt figyelmet kell szentelni a vetni kívánt keverék összetételére: fontos, hogy lehetőleg alacsony növésű, eltérő gyökeresedési profilú növényfajokat keverjünk össze, melyek kevéssé versengenek a szőlővel az erőforrásokért.

A várható igen kedvező hatásai miatt tűzte ki célul az óbudai központtal működő Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet 2012-ben, hogy a hazai adottságoknak megfelelő, honos fajokból álló sokfajos magkeverékek vizsgálatába és fejlesztésébe kezd. A vizsgálat során három magkeverék megtelepedését, gyomelnyomó képességét és a szőlőre gyakorolt hatását vizsgáltuk, összevetve őket az üzemek általános sorközápolási technológiáival.

A kísérlet kezdetben a tokaji és a szekszárdi borvidékeken indult, de azóta további öt borvidéken kapcsolódtak be termelők a kutatásba.

A három magkeverékben elvetett, mintegy 22 fajból bár mind megtelepedett, de sok közülük túl hamar kikopott, vagy csak nagyon szórványosan jelent meg, esetleg csak néhány helyszínen mutatott jó eredményt. Viszont voltak fajok, melyek minden vetett parcellában megtalálhatóak voltak, és megbízhatóan borították a talajt. A több mint hat éves vizsgálat tapasztalatai alapján állítottuk össze a hat általánosan bevált növényfajból álló, ÖMKi Élő Sorköz névre keresztelt, optimalizált magkeveréket, ami azóta kereskedelmi forgalomban is kapható. A fajgazdag magkeverékek helyes alkalmazásáról pedig gyakorlati útmutatót jelentettünk meg.

Az eddigi eredményekre alapozva idén júliusban egy új, nemzetközi szőlősorköz takarónövényzet hatásait vizsgáló kutatás indult, amelyben az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet is partnerként vesz részt. A LIFE VineAdapt projektben nyolc kutatói és ágazati partner vesz részt Ausztriából, Franciaországból, Németországból és Magyarországról, a kísérletek helyszínét pedig összesen mintegy 50 szőlészet biztosítja, összesen mintegy 50 hektárnyi területen. A projekt egyik legfőbb célja az, hogy az adott térségben honos fajokkal növeljük az ültetvények biodiverzitását, hogy ezáltal minél több olyan ökoszisztéma szolgáltatást hozzunk vissza a szőlőültetvényekbe, amelyektől azok művelése fenntarthatóbbá válik, és jobban ellenállhat az éghajlatváltozás okozta nehézségeknek.

Ezen hatások monitorozására több vizsgálatot is végzünk az ültetvényeken, amelyek közül kiemelten fontos a talajban zajló lebontó folyamatok monitorozása.

Ehhez egy egyszerű, ámde nemzetközi szinten kipróbált módszert fogunk alkalmazni, aminek teafilter index („tea bag módszer”) a neve. A vizsgálat során kétféle teafiltert fogunk elásni az ültetvényeken és az azokban található tealevelek tömegét 3 hónap elteltével visszamérve képet kaphatunk arról, hogy mennyire hatékonyak a lebontó folyamatok az egyes kezeléstípusokban. Arra számítunk, hogy a vetett parcellákban sokkal aktívabbak lesznek a lebontó folyamatok, ami fontos a humuszképződés és az ültetvény tápanyagkörforgása szempontjából.

Ezen felül fontosnak tartjuk, hogy pontos adatokat nyerjünk arról, hogyan hat a takarónövényzet magára a szőlőre. Ezért a projekt során végig figyelemmel fogjuk kísérni a termés mennyiségének és minőségének változását a különböző kezelésekben. Sokszor éppen a termés mennyiségének csökkenésétől, minőségének romlásától, vagy a szőlő egészségi állapotának romlásától való félelem tartja vissza a szőlőtermesztőket a takarónövényzet telepítésétől. Fontosnak tartjuk ebben a vizsgálatban is számszerűsíteni és tisztázni, hogy pontosan milyen változásokra számíthatnak a hazai termelők.

A projekt során számos csatornán adunk hírt vizsgálatainkról, eredményeinkről, hogy felhívjuk a figyelmet a klímaváltozás-tűrő és faji sokféleséget támogató módszerek alkalmazásának előnyeire a hazai szőlészetekben. Sőt, mivel a vázolt vizsgálatokat párhuzamosan négy országban is el fogják végezni egyszerre, a projekt eredményei nem csak Magyarországon, de Európa-szerte is érdeklődésre tarthatnak számot.

A LIFE VineAdapt (LIFE19 CCA/DE/001224) projekt az Európai Unió LIFE programján belül a LIFE Éghajlat-politika alprogram támogatásával valósul meg.

Életre kel a modulor

Az 1920-as évek Franciaországában, miközben Európa másik végében már dübörgött a szovjet ideológia, a “hanyatló kapitalizmus burzsoá” (sic!) építészetének forradalmáraként alkotta meg a Mester, Le Corbusier a korszak újító szellemiségéhez nagyon is passzoló “modulor”, azaz az aranymetszést és az emberi arányokat figyelembe vevő “lakógép” elméletét. Alighanem itt lehetett az egyik origó, míg a másik Walter Gropius Németországában, ahol a Bauhaus megalapítója szintén ekkoriban állt elő az előre elkészített panelekre szakosodott házgyár ötletével. Az elméletek születésekor azonban még nem látszódhatott a szomorkás szürkeség, csak a gyorsan felépíthető, monumentális tekintéllyel sorakozó tömbök előnye.

A hűvösen célszerű, tömegtermelésre és tömegigények kielégítésére egyaránt alkalmas építészeti tézis korántsem volt légből kapott elgondolás, és még a Nagy Háború utáni nagy világrendváltozásra áhítozó korhangulat új ember ideájához is passzolt. A szociális kérdések iránt is fogékony Le Corbusier (egyik) eszménye az I. világháborút követő lakásínségre a praktikus elveket szem előtt tartó és élhető lakóterek kialakítása volt, amely némi beton és acél segítségével, no meg a mindennapi térluxus korlátok közé szorításával gyorsan meg is valósítható. Az elméletet azután az államok ültették át gyakorlatba: az ígéretes házgyári technológiát a Szovjetunió eredetileg a francia államtól vásárolta, mert nyugaton éppen úgy megszülettek a paneltömbök, mint a keleti blokkban, csak az arányok voltak mások, szerényebbek. És nyugaton a rehabilitációban is előrébb járnak manapság.

De a terv Nyugat-Európában sem állta ki az idők próbáját. Mára Le Corbusier lakótömbjei is vagy elnéptelenedett és lebontott szellemépületek lettek, vagy kreatív elgondolásokkal rehabilitált lakómonumentekről beszélhetünk, amelyekbe meglehetősen sok energiát (és adófizetői eurókat) kell fektetni, hogy ismét élettel teli környezetként vehesse bárki birtokba. De a XX. század első harmadában az új embernek új otthont nyújtó gigászházak ideája megtermékenyítette a szociális jólétről ábrándozó politikát Európában, már ami a lakáskérdést illeti. Mindenekelőtt az új emberrel leginkább foglalkozó politikai rendszerek érdeklődtek, és ezzel máris hazai vizekre érkeztünk: a kommunista Magyarországra.

Szovjet mintára indultak be nálunk is a házgyárak. Az 1960-as évek slágertermékei még a hruscsovkák voltak.

A pár emeletes, főként betonkazettás tömbök még kevésbé érintették meg a hazai építőipart, hozzájuk hasonló építmények itthon inkább a két világháború között épültek, például a Vörösvári úton. A brezsnyevkéknek becézett paneltömbök viszont már nem irgalmaztak a városképeknek. Ma ezekben és módosított utódaikban él minden ötödik magyar, a hozzávetőleg 120 ezer fős III. kerületben háromból ketten szintén panelben laknak. Kár, hogy ehhez a kissé egyoldalú arányhoz még le is kellett bontani a szép és kies, Krúdy-féle Óbudát.

Girbegurba utcák helyett célszerű tömbök

Könnyű lenne, de voltaképpen nem lehetünk igazságtalanok, mert az eredeti városkép megőrzése helyett talán mégiscsak a fűtött szoba lebeghetett a hajdani várostanács szeme előtt. A II. világháborús károk és az urbanizáció felpörgése igényelte a minél gyorsabban minél nagyobb számú lakás felépítését, a lakótér alvótérré redukálódása pedig már Óbudán sem igényelte a hajdani gazdák széles udvarát, ahová szekérrel is kényelmesen be lehetett állni. Gyorsan és olcsón felépíthető lakások tömegére volt szükség, amelyekben van világítás, áram, vezetékes víz a fürdőszobában, és olcsó távfűtés gondoskodik a lakók melegéről. Mert először is lakni kellett valahol, csak utána válhatott fontossá a környezet, ahol lakni lehetett!

Említésre érdemes még, hogy akadt egy skandináv építészeti vonal is, aminek kísérleti tömbjeivel szintén eljátszottak itthon (például az Árpád-híd pesti oldalánál), de nyilvánvaló politikai és talán egyéb indíttatásból a brezsnyevkék hódíthattak Óbudán is. Ehhez pedig a régi utcákat mindenestül leborotválták, kellett a hely az 1970-es években kiszélesített Árpád-híd le- és felhajtó sávjainak is. A régi házak felújításával nyilván drága lett volna bíbelődni, meg aztán a többségük talán tényleg menthetetlen lehetett, közös udvari mellékhelyiségekkel, földes szobákkal és alapozás nélküli, salétromos falakkal. Persze az is lehet, hogy ésszerűbben is lehetett volna szelektálni, és ma a múlt nagyobb foltokban venné körbe a mindennapjainkat, nem csak a Krúdy-negyed és a Fő tér szigete őrizné mementóként. De ez ma már csak romantikus gondolatkísérlet.

Óbudán 1965-re készült el a szovjet típusú technológiát alkalmazó házgyár, és megindulhatott az akkoriban nagyon is vonzó, összkomfortos, beépített bútorokkal és trendi belső terekkel csábító lakások építése.

Egymás után bújtak elő a panelek egészen a Kádár-korszak végéig. Olykor a lapostetőt felváltotta a megnyerőbb kinézetű nyeregtető, s a lakókörnyezet kialakítására is volt, hogy jobban odafigyeltek a tervezők: gondoljunk csak arra, micsoda státusza volt a rendszerváltás körül a parkosított Pók utcai lakótelepnek, amiből némi nimbuszt még ma is őriz. De tényleg őriz?

Az igazság az, hogy az ingatlanpiac hullámzása hol panelbaráttá, hol panelellenessé teszi a közhangulatot. Mindenki ismeri a “panelproli” kifejezést, és az is igaz, hogy alig egy évtizede csakugyan temették a panelt, bontani akarták mindenfelé. Mára viszont változott a helyzet: a panel felújíthatóvá vált, és azt is tudni lehet, hogy egy jó helyen lévő panellakás igazi élettérré alakítható vagy biztosan megtérűlő ingatlanbefektetésnek számít. Még némely újépítésű lakóparkkal is vetekedhet, akár Óbudán is találunk olyan friss beépítéseket, amelyekben az egyes épületek annyira össze vannak zsúfolva, hogy ha a belső tér kialakítása még optimális is lehet, kívülről rátekintve, igencsak kényelmetlen lehet kiülni a teraszra, méterekre csupán a szemben lévő terasztól vagy a szomszéd ház tűzfalától.

Ettől persze a panelek még kevésbé lesznek barátságosak, mégis érdemes elgondolkozni, mi lehet a további sorsuk? A hajdani pártvezetés maximum 50 évre tervezte a tömböket, ezt az időszakot az óbudai 1970-es éveket számítva éppen most lépjük át a III. kerületben. Ugyanakkor az is igaz, hogy maga a masszív szerkezet állítólag akár száz évet is bír. De érdemes-e bírnia? Ha az ingatlanvásárlók életben is tartják a panelrengeteget, valamit csak lehetne még kezdeni velük? Jó-e itt lakni? És mitől lehetne jobb?

Tulipántól a pixelszőlőkig és tovább

Bárhová is menjen az ember, bármerre is forduljon a III. kerületben előbb-utóbb szembe találja magát a panelek szürke csordáival. De ezek a tömbök, pusztán méretüknél fogva is, magukban hordoznak valami olyat, ami tekintélyessé teheti őket, kicsit talán a piramisokhoz hasonlóan. Ha valaki követi Neubrandt István lokálpatrióta “Óbuda ma, ahogy mi látjuk” facebook-csoportját, előbb-utóbb visszatérő mintázatként csodálkozhat rá az éjjeli panelek már-már fenséges fotójára. Mert a monumentális sziluetteket költőivé varázsolja a rózsaujjú hajnal, egy szelektől szabdalt felhőkön átsugárzó naplemente, az ablakok esti fényének ragyogó színkavalkádja. De ha az éjszaka fényei költőivé teszik a panelek látványát, nem lehetne-e nappali fényben is festővászonként használni őket? 

A homlokzatok frissítése természetesen korábban sem volt idegen a magyarországi panelek építőitől. A kezdeti lakásínséget orvosló eufória után már csaknem egy évtizeddel, sűrűsödtek a kritikák és megjelentek a paneleknek barátságosabb arcot, élhetőbb tereket kereső kísérletek is, hogy minél egyszerűbb eszközökkel számolják fel a sivár vizuális környezetet. 1975-ben robbant ki a tulipán-vita néven elhíresült ideológiai konfliktus az Élet és Irodalom hasábjain, ahol Major Máté, a Műegyetem megkérdőjelezhetetlen építésztekintélye és a költő Nagy László csörtéje tette nyilvánossá a lakótelepek esztétikai problémáit. 

“A “bauhaus-betonbanya tojta tele ivadékaival hazánkat” költői felütés máig is érvényes – írja összefoglaló cikkében Kulcsár Attila a vöröspostakocsionline.hu oldalon. A vita a Csete György vezette Pécs csoport Ifjúsági Irodájának paksi lakótelephez készített tervei kapcsán robbant ki. Az iroda 5 pontos humanizáló programja a végfalak organikus díszítésével kezdődött. Lantos Ferenc festőművész Szatmárcseke-Kölcse kopjafáinak sziluettje ihlette motívumokat álmodott nagypanelekre, amelyek tulipán ívekké finomodtak, és lettek a vita emblematikus névadói. A program nem akart megmaradni a végfalak ornamensekkel való díszítésénél. A bejáratok íves pofafalainak hangsúlyozása volt a koncepció második eleme, majd a sarkokon átforduló motívumok, melyek a merev hasábformát  puhították volna.

Eddig jutott el az Ifjúsági Iroda a megvalósításban. Feloszlatták, elvették tőlük a munkát, mert az Atomerőmű lakótelepének építése nem tűrt szépelgést.

Pedig a program további része már az alaprajzok módosítását is célul tűzte volna ki, lakóterekkel bővülő, közösségi használatú területgyarapodással a lakásokban, és a homlokzatra kiülő teraszok plasztikáinak megjelenésével a program ötödik elemében. De ebben az eldurvult ideológiaivá váló vitában Major Máté az ellene felsorakozó, élhetőbb lakótelepet követelőkkel szemben az építészet más karakterét hangsúlyozva odáig ment, hogy a magyaros ornamentalizálás, hasonlatosan a kártékony szecesszióhoz, a nacionalizmus melegágya.  A nacionalizmustól pedig nincs messze, ultima rációként – a fasizmus. Ezzel az övön aluli ütéssel a vita be is volt fejezve.

Csakhogy a vita máig nincs befejezve. A kritikai észrevételek napjainkban aktuálisabbak, mint valaha, hiszen az emblematikus vitától számítva csaknem fél évszázad telt el, de egyelőre a panellakások többsége érintetlen és változatlan, mert még mindig nincs alternatívájuk, bár a homlokzat szintjén a III. kerületben is akad már több példa a megújulásra azoknál a monumenteknél, amelyek részt vettek a panelprogramban.

A teljesség igénye nélkül ilyen a Flórián teret uraló emblematikus Faluház, ahol a 300 méter hosszú fronton való megújulás a panelosztások határait is követve halványodó színharmóniákkal halad a felső szintek felé az égi sziluettbe olvadásig. Szokolyai Gábor koncepciója nagyon is vonzó, nevezetesen, hogy egy szőlőfürt gigászira nagyított, panel méretűre pixelezett képe jelenik meg a homlokzaton, amely a kerület bortermelő múltjának szimbólumaként szőlőszemek illúzióját hozza létre, miközben sajátosan kubista módon át is struktúrálja témáját a panelek kockáiba. Hasonlóan világos a Tímár utcai tízemeletesek kerületi sportokhoz köthető grafikáinak a megjelenése, a Lajos utcában álló panelek kékfestő mintázata az egykori Goldberger-gyár kékfestő manufaktúrájának emlékét idézve, illetve a Polgár utcai épületeknek az egykori Porta Praetoriánál római emlékekre reflektáló homlokzatfestése (ami ráadásul ügyes grafikai illúzióval még a kockaablakok fölé rajzolt ívvel is bontja a formák egyhangúságát). Mégis, mindezeknél merészebb művészi távlatok is rejlenek a panelfestésben, ha a street art virágzó tendenciáira gondolunk, és összetettebb, hosszabb távú projektként tekintünk a falfestésre.

Néhány éve volt látható a világhírű magyar származású izraeli tervezőgrafikus, Dan Reisinger színekkel kísérletező kiállítása az óbudai Esernyős Galériában. A Színek Szabad Játéka térformákat és alapszíneket variált 18 kombinációban, s az anyagokat külön-külön, önmagukban szemlélve kevés kuriózumot találhatott a szemlélő első látásra, mégis a táblákat egységben vizsgálva kirajzolódott valamiféle szabadság, a variációk kreatív energiája, amely egyfajta vizuális újdonsággá állt össze. Egy városrész lakótelepének, a festett homlokzati elemeknek valahogy hasonlóképpen lehetne realizálódni: nem elrugaszkodva egymástól, hanem a közösséget keresve, asszociációkat keltve és természetesen vizuális élményeket nyújtva az összhangban. Ezért lehetne a szőlő-tradíció-bortermelés pixelei és a sport-római emlékek vagy a hagyomány-kékfestés óriásgrafikáinak vizualitásán túlmenő látványt megfogalmazni, hogy csakugyan hűha élményt szerezzen a járókelőknek. De hogyan lehetne és hogyan lenne érdemes az egyes elmeket összefűzni, és milyen hosszabb távú koncepció mentén?

A művészetet és a városfejlesztést több helyen is sikerrel kapcsolják össze. A városképi épületszínezés napjainkban talán legismertebb példája az albán főváros, Tirana gigászi festővászonná változtatása.

Edi Rama polgármesterként sem tagadta meg festőművész múltját és radikálisan átszínezte a várost. A művészet erejét a demokratizálás katalizátoraként fogta fel, és Tirana kopott homlokzatai megújulásával voltaképpen társadalmi megújulást demonstrált, s bár nem ismerjük politikáját részleteiben, tény, hogy ma ő Albánia miniszterelnöke, aki jelenleg már második ciklusát tölti az országa élén.

De más példák egész sorát találhatjuk a nagyvilágban. A hozzánk hasonló szocialista épületpolitikát megsínylő Gdansk városában látható minden évben “Lengyelország legnagyobb városi galériája”: a Zaspa negyed házait díszítik egy évente megrendezett művészeti fesztivál keretében a világ minden tájáról meghívott művészek homlokzati festményei. Az írországi Waterfordban a “Waterford Walls” projektet Edel Tobin alapító eredetileg azzal a céllal indította útjára, hogy a depressziótól roskadozó házfalak helyett lüktető életet vigyenek az utcákra, és mára pezsgő utcai fesztivállá nőtte ki magát a kezdeményezés. Heerlent már egyenesen a “street art fővárosaként” hirdetik Hollandiában, ahol mini és óriási falfreskókat pingálnak fel a meghívott művészek a szabad falfelületekre, míg a spanyolországi Malaga városában MAUS néven futó projekt mindössze 10 év alatt tette turisztikai nevezetességgé a Soho negyedének utcai művészetét. De találunk olyan berlini épületet, amit az élő falombok mögötti falakra felfestett további lombkoronákkal díszítettek organikus környezetet teremtve a homlokzat vásznán, vagy szinte tájképi beavatkozással készült monumentális freskó a mexikói La Palmitas település egyik városrészében, ahol a domboldalban sorakozó több száz ház falát színezték ki a street art figyelemfelkeltő harsányságával, s az összeálló kompozíció imponáló idegenforgalmi attrakcióvá nőtte ki magát. Sorolhatnánk hazai példákat is, belvárosi tűzfalakat Budapesten, de Óbudán is:

a Színes Város Csoport dekorálta Krúdy-művekkel a plébániai melléképület falát, Kós Károly montázzsal a református parókia tűzfalát, vagy említhetjük a Kolorcity szellemes és látványos óriásgrafikáit Kazincbarcika házfalain.

Mindezek a kiragadott példák nem mindegyike panelházon születtett műalkotássá, és egy lakóközösség anyagi helyzetén túlmutató forrásokat költöttek rá, ugyanakkor felvillantják a kreatív lehetőségeit mindannak, amit állami vagy önkormányzati háttérrel, jól végiggondolt koncepció birtokában el lehet végezni. Hiszen az itthon megvalósult panelprogramok elsősorban a szerkezeti korszerűsítésre koncentráltak mindig is, miközben az esztétikai oldal soha nem kapott kellő támogatást. Nyilvánvalóan és ismételten nem ez volt az elsődleges szempont, hiszen égető kérdésekkel továbbra is lehetne még foglalkozni a kerületi panelek kapcsán, mint mondjuk zajnyelő falak a Szentendrei út mentén sorakozó panelek elé vagy az élhetőbbé tétel erkélybeugrók helyett teraszosítással, és lehetne még hosszan sorolni, ha a szűkös büdzsé nem szabna határt. De ezekhez képest egy átfogó homlokzati koncepció egy városrészben talán mégiscsak lényegesen olcsóbb, ugyanakkor szembeötlő változást hozhat, főként abban az esetben, ha komplex eseménysorozatok is épülnek rájuk, amelyek pedig már maguk után vonhatnak olyan lehetőségeket is, amik ritkán kerülnek reflektorfénybe a paneltömbök kapcsán.

A panelkincs értéke

Ha a Fő téren sétál valaki, romantikus hangulat kerítheti hatalmába. Milyen szép is lenne, ha egy Szentendre szerű, zegzugos kerületi központot lehetne felfedezni hajdani kiskorcsmák, derék iparosműhelyek emlékeivel. Ehelyett félig be kell hunynia a szemét képzeletbeli sétálónknak, amikor tovább ballag, hogy a Szentlélek tér Szentháromság-szobrától kiindulva átbújjon az Árpád-híd alatt, megszemlélje a Szent Péter és Pál plébániatemplomot és a zsinagógát, bóklásszon az Óbudai Társaskör környékén, majd tovább baktasson a Lajos utcán a hajdani textilgyár téglafala mentén, végig a promenádon, egészen a Kolosy térig. De mindvégig hunyorognia kell, és ugyancsak forgathatja a fejét, ha nem szeretné, hogy a panelszürkék belezavarjanak múltidéző sétájába.

De ha a múltat akarjuk felfedezni, miért nem vizsgáljuk meg azt is, milyen történeteket rejthetnek a tízemeletes kockák? Ideje lenne lehántani az előítéleteket a panelekről, hiszen voltaképpen már azok is a közelmúlt történelmi emlékei, amelyek még kézzelfogható valóságként számolhatnak be a Kádár-korszakról.

Miért ne lehetne kiemelt látványosságként kezelni annak az ötven évnek az emlékét, amely Magyarország történelméből is kitörölhetetlen?

Mindez csak azon múlik, hogyan csomagoljuk (város)marketingbe, hogyan pozícionáljuk, és tárjuk a kerület lakói, illetve a nagyérdemű tágabb közönség elé a kulturális örökségnek ezt a szegmensét.

Tudjuk, hogy fontos a római Aquincum városából maradt történelmi kincsek feltárása és méltó módon való kirakatba helyezése, hasonlóan fontos Krúdy Óbudájának értékmentése, a Zichy-kastély felújítása, a Hajógyári-sziget integrálása a napi szabadidős helyszínek közé, ezer más értékes helyszín a napi környezetünkben. De voltaképpen egy további érték kellős közepében is ülünk, amelyre szintén lehetne komolyabb hangsúlyokat fektetni, lévén, hogy ez aztán igazán a kerület valóságosan átélhető építészeti öröksége. Természetesen van, aki már felfedezte és kellő munícióval rendelkezik ahhoz, hogy átfogó koncepcióval segítse a panelek szellemi rehabilitását, mert talán ők is érzik, annyira nyomasztóan magasodnak fölénk ezek a háztitánok, hogy valamit kezdeni kell velük. A Kiscelli Múzeum, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum és az Óbudai Múzeum egyaránt fontos és korszerű, komplexen átélhető tárlatokat szentelt az óbudai panelek témáinak, a lakókörnyezetet meghatározó tereknek, dokumentált történetüknek, városi legendáiknak. Az Óbudai Múzeum még a ma rendkívül népszerű városfelfedező túrákat is integrálta kínálati csomagjába, és kültéri tárlatvezetésekkel csábít a panelházak közé, mert bőven van mit mesélni, mutogatni róluk (még olyan anekdotákat is meg lehet ismerni például, hogy melyik magyar költő tartott az 1970-es években jógaórákat a környéken, saját panellakásában).

Mindezek olyan kezdeményezések, amelyeken el lehet indulni a panelrengeteg hasznosításának új útján. A történeti tudástár kombinálható a homlokzatok művészi megújításával, izgalmas és újszerű eseményeket lehet köréjük szervezni. Ha a street art igazán felfedezné magának Óbudát, a lehetőségeknek egész tárháza tárulhat fel, amely hozzáadott turisztikai vonzerővel is bírhat. Elég, ha csak a Faluházra gondolunk, amely egy budapesti körtúra elengedhetetlen része kellene legyen, hiszen példáján pontosan el lehet regélni, mi történt a kommunista érában, és kicsiben, átélhetően bemutatni, hogyan torzította el fél Európa világképét egy erőszakos ideológia. De fel is lehetne mutatni “best practice”-ként, miféle innovatív megoldásokkal lehet környezetbarátabbá és emberbarátabbá tenni a megvalósult lakógépet, a Flórián tér füves tere pedig kiváló agóra lehetne, ahol street art eseményekkel közösen lehetne ünnepelni a ránk maradt modulor-épületbölény megszelidítését.

Mán-Várhegyi Rékát – a 2014-ben megjelent Boldogtalanság az Auróra-telepen című könyve miatt – a legjobb első prózakötetes szerzőnek járó Margó díjra jelölték, ahol a döntőbe jutott.  

A 2018-ban megjelent Mágneshegy szereplői többségében társadalomtudománnyal foglalkoznak. Fiatal, még fiatalabb vagy középkorú értelmiségiek Budapesten. Úgy is mondhatnánk, belterjes társaság. Mindenki ismer mindenkit, hasonló körökben mozognak, egymásról van véleményük, előfordul, hogy kapcsolatba bonyolódnak, vagy éppen szétválnak. Szakmájukkal bajlódnak, elakadnak, keresik a lehetőségeket. Hogy kik ők, az egyik szereplő így fogalmazza meg: „– Eljutni idáig? – kérdezi Krizsán Ernő. – Mert mi hol vagyunk? Egyáltalán ki ez a mi? Ugyan már.”

Többször lehet olyan érzésünk, mintha valós szereplőkről formázták volna a figurákat. Akik ismerik a közelmúlt társadalomtudománnyal foglalkozó szakembereit, érezhetik úgy, hogy párat be is tudnak azonosítani. Egyik szereplő mintha maga a szerző lenne, hiszen Rékának hívják és dupla vezetékneve van.

Olvasás közben megismerjük a különböző korosztályok dilemmáit, fókuszálunk egy-egy emberre, majd visszatérünk a csoport egészére.

Itt van például az értelmiségi családba született, harmincas Enikő, aki a nagy lehetőségek országából – egy nem sikerült házasság után – visszatér Magyarországra. Nem tudjuk eldönteni, hogy irritáló személyiség, vagy csak esendő, botladozó alkat, aki – mint mindenki – követ el hibákat. Szeretne a szakmájába visszatérni, nagy tervekkel száll le a repülőgépről. Az ötletek realitása hétről hétre foszladozik 1999 Magyarországán. Nagyon erős a kép, mikor Enikőre a tükörből a saját édesanyja néz vissza, akire sehogyan sem szeretne hasonlítani.

A könyv másik hőse a frissen elvált negyveneses egyetemi oktató, Bogdán Tamás, aki a házassága után belecsap az életbe, és csömörületig kihasználja a felkínálkozó egyetemista lányokat. Nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy a nárcisztikus férfi mellől mindenki kizsigerelve távozik, de egyre inkább megismerjük, hogy nincs miért irigyelnünk a férfi életét.   Akár el is képzelhetjük, hogy hol tart majd 20 évvel később. Vajon a VII. kerületi nyirkos, sötét albérletéből merre vezet az útja, és mikor fejezi be az évek óta tartó kutatását?

Bogdán kutatási területe ugyanis Békásmegyer, ahol sok időt tölt. Életútinterjúkat vesz fel. Többször mesél róla, de valahogy mégsem halad igazán a kutatása, amin egy idő után nem csodálkozunk. Szürreális képpel szembesülünk. Mikor először olvassuk, nem tudjuk mire vélni. Talán nem jól értettük? Ám egyre tisztább lesz a kép. Békást csak engedéllyel lehet elhagyni, vagy oda bemenni. Ez egy szegregátum, külön szabályokkal, életterekkel. A napok tele vannak apró furcsaságokkal, miközben az ott élők ugyanúgy dolgozni próbálnak, családjuk van, vagy például háziállatot tartanak. Óriási a kontraszt a könyv többi részében bemutatott emberek, a Budapesti értelmiségi körhöz képest. Talán nem is Békás ez, csak valahol egy hely a világban, Magyarországon, vagy a határon túl? A két világ közötti szakadék leginkább azoknál az egyetemistáknál látszik, akik Békásról kikerülhetnek és tanulhatnak a többiekkel. A könyvből megtudjuk, hogy a Békásról kiszakadt egyetemista lány megtalálja-e kint a boldogságát vagy inkább hazamegy. Az éppen felvételt nyert fiú mennyire érzi elveszettnek magát az első hetekben az egyetemen és egyáltalán a városban? Biztos, hogy itt a jobb?

Fontos téma a könyvben az elsőgenerációs értelmiséggé válás kérdése, akár Békáson születtél, akár azon túl. Az asszimilálódás erős igény, de mintha a hiány örökre megmaradna.

2000 körül járunk, a rendszerváltozás még karnyújtásnyira van. Vajon elmondhatjuk, hogy a rendszerváltozásnak van nyertes vagy éppen vesztes korosztálya? Lehet túl későn vagy túl korán átélni a szocializmus agóniáját? Kinek mennyire volt könnyű váltani?

A mindennapok szintjén mindez úgy jelenik meg, hogy a külföldi szakmai körökbe még nehéz bekerülni, az idegen nyelvek sem mennek sokaknak gördülékenyen. A konferenciák világa – mint találkozási pont – vissza-visszatér a könyvben, sokszor viccesen, az értelmét megkérdőjelezve. Sokszor unjuk, mégis mindannyian ott vagyunk, sőt legközelebb is elmegyünk, készülünk az előadásunkra és vágyjuk az elismerést.

Ahogy haladunk a könyvvel, egyre több elgondolkodtató kérdés kerül felszínre. Egyszerre szociográfia, ugyanakkor az emberi lélek mélységeibe és a párkapcsolatok színes világába is elkalauzol. Megértjük, hogy a szerző miért Virginia Wolf: Saját szoba című könyvéből választ részletet mottónak.

A szerző azonban talán túl sok kérdést megnyit, sok részbe belekap, várjuk ugyan, hogy mire jut, de a kifejtés sokszor elmarad.     

A könyv aztán egyszer csak véget ér. Nincs tanulság, nincs befejezés, a szereplők élete a homályba vész: elkezdődik a XXI. század.      

Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy
Magvető Budapest, 2018.

Folyamatosan változott a település területének nagysága, a lakosság etnikai, vallási összetétele és lélekszáma, a közigazgatási besorolása és hatásköre, illetve a szerepe is. Hosszú út vezetett a panel lakóházak felépüléséig, amely egy újabb szakasza és eleme a városrész metamorfózisának. Fejlődés és pusztulás kísérte a település történetét, amelynek a mindenkori lakosság volt az alakítója vagy elszenvedője. Az évszázadok alatt megváltozott a helyben lakók és a beköltözők identitása is, hiszen az eredeti településmag csaknem teljesen eltűnt – az őslakosokkal együtt –, helyette egy másik, egy új nőtt ki a földből, új lakókkal. A panel Békásmegyer mintegy fél évszázados története lassan indokolttá teszi az új helyi kötődés – lokálpatriotizmus – kialakulását, hiszen már több generáció is felnőtt a területén. A régi és az új azonban még most is együtt van jelen, legyen szó a lakosság összetételéről vagy akár a település szerkezetéről. Ötven év nem nagy idő egy település történetében, ám Békás vonatkozásában mégis jól megfigyelhető, hogy a felgyorsult világ akár ilyen rövid idő alatt is alaposan át tudja alakítani a helyi viszonyokat. Esetünkben ez egy állandó, dinamikus minőségi javulást jelent, amely komplex módon hat a településre és lakóira.

A történet persze jóval korábban kezdődött, hiszen minden olyan település, amely az emberi lakóhely kialakításához kedvező földrajzi adottságokkal bír, jó eséllyel többezer éves múltra tekint vissza. A Rókahegy, Ezüsthegy és Kálvária-hegy lábától a Dunáig elterülő, egykor termékeny síkság bőséges lehetőséget biztosított az állandó megtelepedésre. A kutatások már ötezer éves településformákat is tártak itt fel gazdag leletanyaggal. A következő történeti korszakok régészeti emlékei jól demonstrálják a területen egykor élő pannonok, illírek, kelták, majd a rómaiak aktív jelenlétét és letelepedését. A honfoglalás idején az itt található dunai rész kiválóan alkalmas volt a folyami átkelésre, ezt a helyet nevezték el később Megyeri révnek. A Megyer törzs egyik nemzetsége birtokolta a területet, kiszorítva a szláv lakosságot, amely a közeli hegyekbe húzódott.

A középkor folyamán többször cserélt gazdát a település, amelyet több okiratban is Bélafalunak említenek.

A kereskedelmi útvonalaknak, a dunai révnek és a gazdagon termő földeknek köszönhetően jelentős településnek számított a térségben. A virágzó szőlőkultúra és borkereskedelem is ezekre az időkre datálható. Ennek a virágzó korszaknak az oszmán török hódítás vetett véget, amely egy időre visszavetette a fejlődés és gyarapodás folyamatát. A falu a XVII. század végére teljesen elnéptelenedett, műveletlen földjeit az óbudaiak bérelték legelőnek Komárom városától. A komáromi uradalom 1659 és 1766 között a Zichy család birtokában volt, ennek – többek között – Óbuda mellett Békásmegyer is része volt. Ekkor kezdődött a település új, prosperáló történeti szakasza, amely lényegében a II. világháború végéig tartott.

A modernkori Békásmegyer története két relevánsan elválasztható fejezetre bontható. Az egyik, a manapság Ófalunak nevezett egykori település krónikája, amely a XVIII. század első felétől az 1970-es évekig tartott, beleértve a fővároshoz történő csatolást (1950) is, amikor már nagyközségi rangban volt. A másik korszaka pedig a panellakótelepek megjelenésétől számítható.

Az eredeti Békásmegyer falu, a XVII. század végére szellemtelepüléssé vált, melynek egykori lakói vagy elköltöztek biztonságosabb területekre, vagy a harcok áldozataivá váltak. Az oszmán török hódoltság alól felszabadított és elnéptelenedett részek feltámasztása és betelepítése azonban hamar megindult. Ez a folyamat az egyes földesurak és a bécsi udvar politikai és gazdasági érdekeivel összhangban történt. Az alapkoncepció szerint, elsődleges cél volt, hogy a legnagyobb számban érkező új betelepülők németajkú katolikusok legyenek. Ezt nagyban segítette az is, hogy dél-német területeken komoly harcok folytak a franciák ellen, ezért az ott élő, alapvetően sváb nemzetiségű lakosság kapva kapott az alkalmon, és tömegével költöztek új hazába, magyar földre. A Zichy család is ebből a térségből toborzott telepeseket uradalmába, akiket különböző adókedvezményekkel csábítottak leendő otthonukba.

Az első néme tajkú telepesek 1736-ban érkeztek Békásmegyerre. Eredeti származási helyüket nem tudjuk pontosan, mert ezek a dokumentumok egy 1792-es tűzvészben megsemmisültek.

Ennek ellenére Békásmegyert hosszú időn át tisztán sváb falunak tartották, erre utal akkori elnevezése, a Krottendorf is. (Itt jegyezzük meg, hogy a Békásmegyer településnév sokkal korábbról származik, hiszen egy 1287. évi oklevélben már így szerepel. A területen jórészt agyagos földek és kisebb mocsarak voltak, amelyek kedvelt otthonai a békáknak, a megyer szótag pedig a honfoglaló törzsre utal.) A német földről érkező telepesek nemcsak híres munkamoráljukat hozták magukkal, hanem magas szintű szőlőművelő tudásukat, valamint földműves és állattartó tapasztalataikat, szakértelmüket. Mindezek mellett természetes volt, hogy új otthonukba velük „jöttek” népi hagyományaik, szokásaik és saját kulturális és morális attitűdjük. Békásmegyerre is több hullámban érkeztek telepesek, ez hamar a település népességének és méretének növekedéséhez vezetett. 

1766-ban a falu – miként az egész komáromi uradalom – a Zichy család kezéből a Kincstár (Kamara) birtokába került, és mint kamara-uradalom működött tovább. A faluban nemcsak a szőlőművelés és más agrár jellegű tevékenységek virágoztak, hanem a különböző kézműipari szakmák is. 1830-ban közel 900 lakosa volt a településnek, amely mintegy 1050 hektáron feküdt.

A Duna irányába egyre több földterület került intenzív művelés alá, valamint megjelent a később meghatározóvá váló gyümölcstermesztés, kertgazdálkodás is.

Békásmegyer közvetlen déli szomszédja Csillaghegy, amely a településsel évszázadokon át szimbiózisban élt. Csillaghegy területe is ősidők óta lakott, de Békásmegyer vonatkozásában az észak-keleti része, az egykor Kissing-pusztának nevezett terület volt fontos. Azt a földterületet ugyanis a békásiak használták jó ideig. 1886-ban Csillaghegy települést – ez ekkor még az említett Kissing-pusztát jelentette – Békásmegyerhez csatolták egy szerződés által, amely 10 évre szólt. Ennek értelmében 65 ezer forintot fizetett 85 békásmegyeri gazda 6%-os kamattal, hogy a terület italmérési, halászati és kavicsszállítási jogát megkapja. A két település története ezután még jobban egybeolvadt. A mai értelemben vett Csillaghegy a századfordulótól indult fejlődésnek, amikor felépült a tisztviselőtelep – a HÉV mentén –, és fokozatosan benépesedett a Dunáig futó sík terület.

A XIX. század végén Békásmegyer lakossága még majdnem tisztán németajkú volt, a komoly változás az etnikai összetételben a századforduló után következett be. A folyamatos népességnövekedésnek köszönhetően a németség számaránya drasztikusan lecsökkent a XX. század első felére, amely értelemszerű volt, hiszen az új beköltözők már nem német területről érkeztek, hanem Magyarország egyes részeiből. Ennek ellenére a vegyes és színes nemzetiségi és vallási összetételű faluban a német szokások meghatározóak maradtak 1945-1946-ig.

Békásmegyer életében jelentős törést és változást okozott a szőlővész elterjedése, amely alapjaiban változtatta meg a település addigi agrár jellegét.

A XIX. század végén a filoxéra és a vele járó más növénybetegségek rövid időn belül kiirtották a településen élő gazdák fő bevételi forrását, sokan elvesztették munkájukat.

Ezért – aki tehette – áttért az intenzívebb gyümölcs- és zöldségtermesztésre, illetve Budapesten próbált elhelyezkedni, munkát találni. Ennek következményeként alakult ki a két világháború között egy ingázó munkás réteg, akik már nem helyben dolgoztak, hanem napi szinten utaztak a munkahelyükre és vissza, haza. Egyre szűkült az egykor paraszti réteg, amely próbálta fenntartani korábbi életformáját, folytatva a hagyományos családi sváb gazdálkodást. A gazdasági élet kereteinek változásával együtt járt a családi tradíciók, életformák átalakulása is. A nagycsalád, mint életkeret még egy ideig megmaradt, de a fiatalok különköltözése egyre elterjedtebbé vált. Érdekes példaként említhetjük, hogy már nem építettek külön szobát az elhunytak számára, ami korábban egy alapvető sváb szokás volt a faluban. A II. világháború borzalmaival elérkezett változások elkerülhetetlenek voltak.

A szovjet Vörös Hadsereg számára Óbuda és Békásmegyer is német településnek számított, ezért az itt élő civil lakosság a harcok elmúltával is rettegésben élt. A helyi lakosság még fel sem tudta mérni a háború okozta szenvedéseket, károkat és veszteségeket, a villámgyorsan kiépülő új politikai hatalom már le is sújtott rájuk. A szovjet segítséggel egyre nagyobb hatalomhoz jutó Magyarországi Kommunista Párt szervezésével és irányításával kollektív bűnösöknek kiáltották ki a hazai németséget, akiknek távozniuk kellett az országból. Ugyan különböző nemzetközi szerződések meghatározták a német kisebbségek kitelepítését és az ún. lakosságcserét (ezt az új országhatárokkal is magyarázták), Magyarországon ezt rendkívüli brutalitással és tragikusan gyorsan akarták végrehajtani.

Ez elsősorban azokat az állampolgárokat érintette, akik az utolsó népszámláláskor (1941) német anyanyelvűnek vallották magukat.

Az erről szóló belügyminiszteri rendeletet – 70.010/1946 BM – azonban sok helyen sajátosan értelmezték. Ennek egyik legszembetűnőbb példája Pilisvörösvár, amely szintén német település volt, onnan mégsem telepítettek ki senkit: általános magyarázat szerint óriási szükség volt a közeli szénbányákban dolgozó pilisvörösvári munkaerőre. Békásmegyer történetének újabb drasztikus átalakulására 1946 elején került sor. A helyi németek – kevés kivétellel – kitelepítésére két hullámban került sor. Az első transzport 1946. február 28-án, a második március 5-én hagyta el szeretett otthonát. Napokig az Óbudai MÁV Állomáson várakoztak, majd marhavagonokba zárva elindultak az előre kijelölt dél-német területekre. Az adatok alapján 575 családot, 2281 főt telepítettek ki Békásmegyerről, főleg Neckarzimmernbe és más würtenbergi falvakba (Göppingen, Schwäbisch-Hall, Heilbronn, Gemünden). Voltak olyan családok, akik különleges esetekben, miniszteri engedéllyel visszaköltözhettek Békásmegyerre, de szembesülniük kellett az időközben radikálisan megváltozott körülményekkel.

A kitelepített svábok ingatlanjait, állatait, földjeit, a házakban maradt berendezésekkel együtt az újonnan betelepített magyar nemzetiségű családok kapták, akik határainkon túlról – Románia, Csehszlovákia –, illetve Magyarország különböző részeiből (főleg Mezőkövesd és környéke) érkeztek a településre. Rövid ideig a település lakója volt Veres Péter politikus-író és az avantgárd művészet egyik apostola, Kassák Lajos is. Kassákot lényegében ide száműzték, hogy távol tartsák az új politikai adminisztráció által létrehozott művészeti iránytól.

Kassák azonban egy kis művésztelepet hozott létre Békáson, ahol különböző képzőművészek alkothattak és gondolkodhattak, távol a politika világától. 

A kitelepítések tovább formálták Békásmegyer társadalmi és gazdasági struktúráját. Az egykori sváb földek állami tulajdonba kerültek, utóbb jórészt ebből alakult meg a Vörös Csillag TSZ. Az 1960-as évek első felétől lehetett földet bérelni, és ezzel egyre többen éltek a következő évtizedek alatt. Közben a település lakossága lassan kicserélődött, az egykori németajkú lakosság kisebbségbe szorult, de – talán épp emiatt – még jobban igyekezett megtartani a sváb hagyományokat, kulturális gyökereket. Ennek eredményei csak a rendszerváltást követően váltak igazán láthatóvá.

Sokan azt hitték, hogy Békásmegyer élete a sok megpróbáltatás után rendeződik, és nyugodt keretek között fejlődhet tovább. Ez a ciklus viszont csak az 1970-es évek elejéig tarthatott, mert az országos lakáshiány megoldásának égető kérdése minden helyi akaratot felülírt.

A panel Békásmegyer története egy politikai, gazdasági és építészeti vitával indult. Ugyanis az eredeti elképzelések alapján nem tartották jó ötletnek a terület lakótelep jellegű beépítését. Legerősebb indokok között az anyagi háttér megteremtése és különböző városépítészeti problémák húzódtak (hatalmas földterület feltöltése, a közlekedési gondok megoldása, teljes infrastruktúra kiépítése).

A lakáskérdés megoldása politikai szempontból kiemelt célfeladat volt, ezért nem kerülhette el a település az újabb radikális átalakulását.

A békásmegyeri panelépítkezések – Óbudához hasonlóan – több ütemben zajlottak, a főtervező pedig itt is Mező Lajos volt. A hosszú előkészítő munkák 1971-ben kezdődtek a mai Ófalu és a Duna közötti sík rész feltöltésével, amely korábban mezőgazdasági terület volt (például a Pünkösdfürdő utca déli részén, a Királyok útjáig végig bolgárkertészetek működtek). Az építkezések a falut sem kímélték, hiszen a hegy felőli részre is terveztek panelházakat. Ezért a mai Ezüsthegy utca déli oldalán álló falusi házakat lebontották, lakóit elköltöztették (legtöbben a lakótelepen kaptak lakást). Békásmegyeren 1975 és 1984 között több mint 13 ezer lakás épült, amely napjainkban mintegy 70 ezer ember otthona. Természetesen nemcsak lakóházak épültek Békáson, hanem különböző szociális, kulturális, egészségügyi és gazdasági jellegű intézmények is létrejöttek, az igényekhez képest megkésve. Új HÉV megállót alakítottak ki a régitől északabbra, helyi buszjáratokat vezettek be, de a 11-es főút még most sem tudja megoldani a közúti közlekedés problémáját.

A panel lakótelep megépülése ismét új társadalmi viszonyokat, kereteket és városszerkezetet eredményezett Békásmegyer életében. Figyelembe véve, hogy a panelszerkezetű társasházak élettartama a folyamatos karbantartások mellett is véges, bizonyosan eljön egy újabb gyökeres változás a település történetében, ami újfent egy megváltozott arculatú települést fog eredményezni.

A szerző az Óbudai Múzeum történész-muzeológusa

Melyek az első emlékei Óbudáról?

Személyes kötődésem Óbudához 1954 után alakult ki. A szüleim lakását elvették, és különféle hányattatásokat követően végül egy Laktanya utcai kis házban tudtak lakásrészt vásárolni. Ide költöztek két gyermekükkel: húgommal és velem. Építészként addigra nagyon sokat foglalkoztam élő műemlékekkel, azok megmentésével.

Rendszeres látogatásaim alkalmával mindig fájt a szívem azért a hangulatért, ami a terület elaggottsága, elszegényedése folytán akkoriban óhatatlanul betöltötte Óbudát.

Mindig szerettem fényképezni, így itt is rengeteg képet készítettem.

Látható-e még azokon a képeken Krúdy „mézeskalácsszínű” Flórián tere?

Első felvételeim még a hídfő és az aluljáró nagy feszítő hatása előtti Flórián teret mutatják. Látszik a Flórián-szoborcsoport és azok az épületek, amiknek ma már nyoma sincsen. A Duna felőli oldalon állt a mozi épülete. Vele szemben, nem olyan távolságban, ahogyan ma áll ott az a nem igazán szép áruház, hanem annál közelebb, egy emberi léptékű utca túloldalán, nagyon szimpatikus földszint plusz egy emeletes, zömében szecessziós, eklektikus épületek álltak. Ezekben közért, vasbolt s mindenféle kis üzlet volt, ami ellátta Óbuda környékbeli lakóit.

Évtizedeken át vártak az óbudaiak arra a hídra, amit ma Árpád hídként ismerünk, és ami aztán végleg el is tüntette azt a hajdanvolt Óbudát…

Igen, a Flórián tér igazi arca, amit ma már nyomokban sem láthatunk, a híd megépülésével végleg eltűnt. Vele együtt eltűnt a Flórián-szobor is, amit azóta sem sikerült rekonstruálni, és visszahelyezni (a Szent Flórián-szoborcsoportot és a restaurált Fogadalmi oltárt 2012-ben újra felállították. – HA).

A szobor a mai Flórián térnek azon a részén állhatott, ahol a Duna irányába, az immár sajnálatosan zárva lévő múzeumi területre kivezető aluljáró-folyosó bejárata van.

Innen származik a tér elnevezése. A negyvenes években a hídépítés miatt áthelyezték a Fő térre, majd a darabjai egy ideig a Zichy-kastély udvarában hevertek. A szobor ezután a Kiscelli Múzeumba került, a Fogadalmi oltár részei pedig a Pöttyös utcai iskola mellett található törmeléktemetőbe, ahol én még láttam ezeket a darabokat. Nem tudom, mi történt akkor, amikor az iskolát bővítették, valószínűleg valahol feltöltésben kötöttek ki e jobb sorsra érdemes töredékek.

Kérem, meséljen arról, hogyan vált részesévé a Flórián téren elvégzett, nagyszabású feladatoknak!

1968-ban készült el Budapest átfogó közlekedésfejlesztési terve. Ez tárgyalta az Árpád híd bővítését is, amely híd közismerten a háború ideje alatt úgy épült meg, hogy a lehetséges szélességnek csak a felét készítették el akkoriban. A ‘68-as terv alapján azonban 1979-ben az Állami Tervbizottság úgy döntött, hogy meg kell oldani az Árpád híd rekonstrukcióját, értve ezalatt annak kiszélesítését is, valamint a pesti és a budai oldalakon csatlakozó útvonalak rendbetételét. Tizenegy éven át érlelődött a gondolat, hogyan lehet a Dél-Budáról és Pestről a Dunakanyar felé irányuló forgalmat minél kevesebb zökkenővel átvezetni ezen a területen. Ez idő tájt aktívan élt a Bécsi út, hiszen ekkor még nem létezett a Bécs felé vezető autópálya-szakasz. Én még úgy kezdtem el Győrbe, Sopronba járni autóval, hogy Óbudán keresztül ballagtunk, s a cél bizony nagyon messze volt egy ilyen autós utazással. Amikor aztán a munka beindult, több intézmény is elkezdett a várható következményekkel foglalkozni. Volt egy nagy előkészítő csoport, melynek Dalmy Tibor volt a motorja, aki ragyogóan menedzselte a dolgot, pedig volt úgy, hogy egy tárgyaláson közel ötven cég képviselője vett részt. Öröm volt vele dolgozni. A mérnöki létesítmények generáltervezője a FŐMTI (Fővárosi Mélyépítési Tervező Intézet) volt. Ezenkívül számtalan altervező és kivitelező cég vett részt a munkában, többek között a VÁTI (Városépítészeti Tudományos és Tervező Intézet). Én úgy kerültem a feladatba, hogy már több mint húsz éve a VÁTI Műemléki Irodájában dolgoztam, és nagyon sok helyreállítás, romkonzerválás volt a hátam mögött. A műtermemben többen dolgoztunk a Flórián téri aluljáró építészeti és műemléki munkálatain: Voith Mária, Borbély Edit és Nyékhelyi Mária voltak a munkatársaim.

Az általunk hivatalosan kiadott tervek száma megközelítette a kétszázat, nem számítva a munkaközi vázlatok tömkelegét. Irdatlan mennyiségű munka volt.

Kérem, meséljen arról, milyen volt ebben az időben ez a terület?

Az aluljáró munkálatainak megkezdésekor a kiscelli posta ’40-es évekből származó épületével szemközti oldalon az evangélikus templomon kívül minden le volt tarolva, s álltak már a panelházak. Sajnálatos módon tanúja voltam annak is, ahogyan megépült az áruház azzal a világi nagy botránnyal, ahogyan ennek érdekében széttúrták ott a tábor közepét, lelkét: a principiát. A Fővárosi Tanács akkori vezetői, meg az akkori építésügyi kormányzati illetékesek úgy döntöttek, hogy felrobbantják… És meg is tették! Mindezt azért az épületért, ami nem egy európai örökség szintű építészeti alkotás, ami városépítészetileg is egy elhibázott, át nem gondolt, úgy Isten nevében odalökött valami. Végül csak torz, semmit nem mutató romok maradtak ott az élelmiszerüzlet sarkában. Oda jártunk kávézni, s nekünk, a szakembereknek sem mondott semmit az a szerencsétlen torzó. Esetleg csak lelkiismeret-furdalást keltett azokban az emberekben, akiknek egy pici lelke mégiscsak volt ezekhez a dolgokhoz.

Kiss Károly publicista mesélte, hogy a principia kétezer évet átvészelt, masszív falait fölrobbantani is alig tudták. Kétségkívül ez volt a legkirívóbb kulturális pusztítás Óbudán, de sajnos koránt sem az egyetlen…

Többször jártam a területen akkor is, amikor az óriási, alapozó vasbeton cölöpöket ütötték, verték, sajtolták a talajba. Láttam, ahogy a cölöp egy ideig fut, majd hirtelen megáll. És ütik, ütik és ütik, de nem mozdul; míg végül, miután szétroncsolt már maga alatt mindent, újra megindul.

Ott, akkor, úgy éreztem, hogy épp most tesznek tönkre valamit a föld alatt, amiről már soha meg sem tudhatjuk, hogy milyen volt.

Ezen épületek létesítésekor hallatlan arcátlansággal, demagógiával hirdették, hogy a házakat lábakra állítva, az épületek alatt bemutathatóvá válnak a romok. Nem igaz! Ha a vasbeton cölöpöket egymáshoz ilyen közel, így keresztül verték a romokon, ott már nincs mit bemutatni, ott már csak széttúrt és felismerhetetlen maradványok lesznek!

Urbanisták, műemlékes szakemberek és az óbudai lakosok generációit gyötri évtizedek óta a kérdés, hogy lehetett volna-e Óbuda más, mint amilyennek ma ismerjük?

Számtalan olyan várost lehetne említeni, ideértve Rómát is, ahol küzdenek a gonddal, hogy a felszínre kerülő antik maradványok integrálhatók-e a mai városképbe. Talán a jeruzsálemi óvárost, annak zsidó negyedét lehetne példaként említeni. Ott felépült egy tökéletesen modern városi lakónegyed, a házak alatt pedig az élővé már nem tehető, római épületek láthatók, amelyek legalább sejtetik a korabeli város arculatát. Végig lehet menni egy oszlopsoros via principalison, melynek egyik oldalán a mai járószint alá látunk, a másik oldalon meg ott van a bazársor, ahol szinte minden beszerezhető. Ennek feje fölött pedig ott él a város, ami a maga XVIII-XX. században kialakult képét mutatja. Egész biztos tehát, hogy egy gondosabb, kevésbé diktatórikus, és gazdaságilag is jobban alátámasztott háttérrel a helytörténeti múltjára a mainál sokkal inkább emlékeztető városképet lehetett volna kialakítani.

Óbuda városépítészeti nagy negatívuma éppen abban rejlik, hogy annak, amit ma látunk az ég adta világon semmi köze nincs ahhoz, ami hajdanán ott állt.

Beszéltünk a múlt elpusztított építészeti értékeiről, de még nem tértünk ki arra, ami megszületett a helyükön. Ön építészként hogyan értékeli a panelházak megjelenését ezen a területen?

Egyfelől ennek van esztétikai, városképi vonatkozása, amit a panelházak kapcsán még értékelni kell majd a jövőben, azt sem tagadva, hogy egy XX. századi fejlődő város muszáj, hogy új lakóterületeket is produkáljon. Ám nem mindegy, hogy hol, és pláne nem mindegy, hogyan. Ezt a problémát a sokat emlegetett zöldmezős beruházások kapcsán lehetett volna kulturális pusztítás nélkül megoldani, mint ahogy ilyen szempontból senkinek sincs kifogása Újpalota vagy Békásmegyer ellen. Sokan nem számolnak azonban azzal, hogy minden ilyen beavatkozásnak nagyon komoly szociológiai következményei is vannak. Rengeteg településszociológus vizsgálta már, hogy alakul egy ilyen lakótelepen létrejött, „összedobált” társadalomnak a lelkülete. Ahol a lakók az ország különböző részeiből, különböző rétegeiből jönnek, más történelmi előzményekből, más műveltséggel, más képzettséggel, ami ugyan reprezentálja egy egészséges társadalom minden rétegét, de így, nagy hirtelen összedobálva, olyan döbbenetes mixtúra alakul ki, ami önmagát sem érti. Senki nem ismer senkit, számtalan kultúra és kulturálatlanság van összekényszerítve egy lépcsőházban, tíz emeleten keresztül. Az ilyen társadalom nem találja a saját identitását, nincs pszichológiai komfortérzete. Szükségszerűen következik az összes deviancia: betörések, autólopások, alkoholizmus és az értelmetlen rombolás. Óbuda a panelek között is megpróbált apró jelzésekkel nyújtani valamit az embereknek. Sok helyen ezeket összetörték, vagy lefújták, de ott vannak, segítenek az embereknek bepillantani a Thomas Mann-i „mélységesen mély múltnak kútjának” helyi aknájába.

Ott van a keleti táborkapu rekonstrukciója a panelház tövében egy kis római úttal. Valami megmarad azoknak, akik ott élnek, valami egy picit befolyásolja a lelküket.

Meggyújt egy-egy kis mécsest az emberek számára, hogy megint megpróbálhassák fölfedezni saját identitásukat, és ebből a nagy szociálkeverékből újra kialakíthassák a helyhez kötődés szellemét. Mindebben nagy szerep jutott annak idején a Flórián térnek is, meg az összes ott megépített ilyesfajta kis lámpásnak.

A Flórián téri csomópont építési munkálataiban az építészeknek és régészeknek együtt kellett működniük. Milyen volt a kapcsolat Önök között?

Természetesen voltak szakmai vitáink, hiszen másként gondolkodik, mást tart a legfontosabb célnak egy építész és egy régész. Ugyanakkor hallatlanul jó összhang alakult ki a különböző képzettségű emberek között. Nem lehetett máshogy csinálni, csak nagyon szoros együttműködésben, hiszen a lehetőségek anyagilag és a határidő szempontjából is rendkívül behatároltak voltak. Augusztus 10-én ráadásul elöntötte az egész aluljárót az iszap, mert csőtörés volt az áruház előtti területen, s a víz a földet, törmeléket mind bemosta. A „szent” november 7-e volt a határidő, én azonban nagyon örültem, hogy a fenti váratlan események ellenére is sikerült a még szentebb augusztus 20-án átadnunk az embereknek. A hivatalos ceremóniára persze csak 1984. november 4-én került sor.

Országszerte sokfelé találkozhatunk a kivételesen gazdag szakmai munkásságát fémjelző épületekkel, helyreállításokkal. Kíváncsi lennék, hogy Ön hova helyezi ebben a sorban a Flórián téri romterület kialakítását?

Minden építészeti alkotás gyermeke az embernek. Életemben a nagyon sok munkám közül, melyekért Ybl-díjat és egyéb elismeréseket kaptam, a két legkiemelkedőbb, s az én szívemhez legközelebb álló a szántódpusztai majorsági együttes és a Flórián téri aluljáró. Ahogyan az ember saját gyermekeinél is pontosan tudja utólag, hogy mit kellett volna máshogyan csinálnia a nevelésük során, úgy tudom én is a Flórián tér kapcsán is. Kitalálták például, hogy legyen nyilvános WC, mert sehol máshol nem volt ebben a csonka városközpontban.

Természetesen akárhol is ásnak Óbudán, ott valami előjön. A tervezett WC helyén egy kis belső udvaros, oszlopos főtiszti ház maradványai kerültek elő.

Ez az eredeti koncepcióban nem szerepelt, de abban a lendületben, amiben voltunk, ezt is vállaltuk soron kívül. És rengeteg munkával, de végül ezeket a maradványokat is sikerült megmentenünk.

Sajnos alig néhány évvel az aluljáró átadását követően már megjelentek olyan hírek, hogy megrongálták, festékkel lefújták a kiállított műemlékeket.

Talán a legúribb kifejezés erre az, hogy ez egy baromság, egy döbbenetes korjelenség. Hajlandó vagyok elhinni, hogy a graffiti műfaj, embereknek az önkifejezése, és bizonyos esetekben az igényét is el tudom fogadni. Nem tudom viszont elfogadni azt, amikor a graffiti felhelyezése mögött az emberi műveltségnek, kultúrának a legminimálisabb töredéke is alig fedezhető föl. Az aluljáró átadását követően évekig büszkén és jó szívvel kalauzoltam végig ott mindenkit. Öröm volt látni, hogy a Szentendrei úton északra tartó autóbuszok lassítanak a múzeumi terület mellett, és látni, amint az idegenvezető mutat kifelé, hogy tessék csak oda nézni!

Büszke volt Budapest a Flórián térre. Ám néhány éve zárva a múzeum, és elpusztítottak mindent, ami elpusztítható volt. Teljesen értelmetlenül.

A Lottó-ház alá benyúló múzeumrész masszív rácsajtaját kifeszítették, bent, amit lehetett, szétromboltak, összetörtek. Ez még annál is rosszabb, mintha egy vasúti kocsinak az oldalát festik össze, ez egyszerűen nem tolerálható. S nem oldható meg azzal sem, hogy tetten érem, és fenékbe rúgom vagy bezárom a vétkest. Ez nem jogszabályi kérdés. Ezeket a problémákat leginkább annak révén szeretném megszüntetve látni, hogy elkezdjük újraépíteni az erkölcseinket. Az erkölcsöt, amit oly könnyű lerombolni, de újraépíteni nehezebb, mint az eldózerolt házakat.

Milyen iránymutatást adna azoknak a fiatal építészeknek, urbanistáknak, akik Óbudán találnak majd szakmai kihívásra?

Óbudán egyvalamire feltétlenül figyelni kell. Ha bárhol fél méterrel mélyebben megyünk a mai szint alá, ott találjuk a római múltat. A római múltnak a már korábban említett nagyon durva tönkretétele után is hallatlanul sok értéke van még föld alatt. Érdemes rajta elgondolkodni, hogy vajon miért pont itt lelhetők fel a kőkorszaki leletek. Biztos van ennek valami olyan kapcsolati útvonal előzménye, ami arról tanúskodik, hogy egy nagy-nagy kontinuitás van itt Óbudán elásva. Ezt a jövő emberének, a jövendőbeli óbudai lakóknak, a jövő Óbudájáért, sőt a jövő Budapestjéért felelősséget érzőknek mindenkor figyelembe kell venniük. Budapesten a „múltnak kútja” Óbudán van, s ez, úgy gondolom, kötelesség is: odafigyelést igénylő, nagyon-nagyon megtisztelő kötelesség.

„A különböző zenei szubkultúrákat bemutató BP Underground dokumentumfilm-sorozat aktuális epizódja, a Rock (ami kétrészes lett) megpróbál mindent bemutatni ebből a korszakból, amit mi fontosnak tartunk az underground rockból, néhol metálból. A film egy fejezete kifejezetten Óbudáról szól – vállaltan miattam”, meséli Turán Eszter, aki Óbudán született és itt nőtt fel. „A rendezőtársammal, Koltay Annával egy szubjektív korképet kívánunk mutatni – hiszen olyan széles ez a merítés, hogy ezt nem tudjuk másképp, csak szubjektív szűrőn keresztül bemutatni.

Ha mindent össze akartunk volna foglalni, akkor egy tízrészes folyam is összejött volna – így is egy kétszer nyolcvan perces film, egy kétestés program lett a végeredmény.

Reméljük, valamilyen platformon hamarosan megtekinthető lesz a nagyközönség számára.” 

Miközben persze törekedtek a teljességre, azokat a csomópontokat keresték, meséli Eszter, ami számára vagy a másik rendezőhöz személyesen is közel áll, ami megérintette őket. Eszter esetében így adódik Óbuda.

„Az én gyerekkorom Óbudán indult. Ha nem ide születek, lehet, hogy most nem is beszélgetünk itt erről a témáról. Ennyire fontos szerepe van az életemben, személyiségfejlődésemben és ízlésemben, összességében az alapattitűdömben az óbudaiságnak.”

De, ha a magyar, közelebbről a budapesti underground rock, akkor felmerül a kérdés, hogy – beidézve a Brian életét: – Na, de mit adtak nekünk az óbudaiak?

„Óbuda egy elképesztő vegyesfelvágott minden szempontból. A lakótelepek a 70-es években épültek, de Óbudának van egy régebbi arca, belső Óbuda, ami polgáribb miliő, közel van a Kolosy tér, azaz a II. kerület, ott van a Csúcshegy, Remetehegy, vagy a Kiscelli domb, amik a mi gyerekkorunkban alig voltak beépítve. Én mindig a Kiscelli kastélyba vágytam, amit lehetett látni az ablakunkból, oda jártunk szánkózni. A Fő tér egy ufó a panelek között, a Flórián, Üzletközpont Óbudán (és ezt persze magunkban is reklámskandálósan kell mondani) gyerekkorom elmaradhatatlan, nagyon fontos helyszíne a mögötte lévő cikk-cakk házzal együtt, ahol első kazettáimat vásároltam, de fontos megemlíteni a Rómait a maga üdülőtelep-hangulatával és sorolhatnám. Teljes eklektika.

Ez a legnagyobb kerület Budapesten és az egyik legsokfélébb is. Az az Óbuda, amibe én beleszülettem, a fiatal értelmiségi szülők világa volt, akik mind valahonnan ideköltöztek.

Leginkább hasonló hátterű gyerekekkel szocializálódtam. A szüleimnek sikerült beíratniuk egy jó iskolába, a Zápor utcaiba, ahol már 9 éves korunktól tanulhattunk angolul. Voltak azonban olyan helyek, például a legendás sóstói úttörőtábor, vagy a kerületi akadályverseny, ahol sokféle gyerekkel találkoztunk és másfajta közeget ismerhettünk meg rajtuk keresztül, a mi kis Zápor utcai buborékunkon túli Óbudát. Megismerkedtünk a kerület különféle részeiről – Rómairól, Békásmegyerről, Kaszásdűlőről – jövő gyerekekkel, és elkezdtünk egymáshoz átjárkálni, elkezdtünk együtt bandázni. A San Marco utcai Úttörőházban volt egy tinidiszkó péntekenként. Itt egészen másféle zenék szóltak, mint általában a tinidiszkókban. Mi ide jártunk hatodiktól, és itt Madness ment, meg Siouxsie vagy The Cure és így tovább. Óbuda külváros és nem külváros egyszerre.

A városnak egyfajta perifériája, de mégsem. Nagyon vegyes közeg volt akkoriban a munkások gyerekeitől a top értelmiségi családokig. A szocializmus végének bizarr keveréke volt, egy fura társadalmi turmix. Éppen az underground rock színtér a filmben megszólaló legendás alakjai mesélték, hogy a Kádár-rendszerben a felnövő gyerekek nem tudtak mit kezdeni magukkal a panelban. Azt mesélik, hogy vagy zenélni kezdtek, vagy sportolni, vagy drogozni. A szocializmus kilátástalansága szétfeszítette a fiatalok egy részét. Én ennek a végére értem oda, a rendszerváltás előtti utolsó percekben. Persze ez nem csak Óbudára volt jellemző: ez volt a korhangulat, a korszellem. Nem értettük például már gyerekfejjel sem, hogy miért masíroznak a Flórián téren munkásőrök, amikor ezeken már mindenki röhög, éreztük, hogy lassan vége ennek a bohózatnak, de még kisdobosként én is elkaptam egy ilyet, true story”, meséli Eszter. 

A feszültséget, a kitörni vágyást a perifériáról, a bizonytalanságot, hogy mi lesz itt a szocializmus után és a vadságot generálta a lakótelepek közelsége és kissé ingerszegény közege, a félig-meddig külvárosi lét és a társadalmi elégedetlenség, csapódott le a gyerekek világában is.

Mindez a zenében is nyomot hagyott, mert az előttünk lévő korosztály hangszert ragadott. „Lázadás, vadság, szabadságvágy – mintha itt kevésbé féltek volna a fiatalok, mint a belvárosi gyerekek.

Talán kevesebb volt a vesztenivalójuk”, mondja Eszter, miközben megállapítjuk, hogy bár világok választották el a korabeli Angliát Magyarországtól, de – leszámítva a pár éves fáziskésést – mindkét országban jelentős részt vállalt a punk-korszak és a punk utáni fontos popkulturális mozgásokból a külváros. Hiába a kor eltérő társadalmi berendezkedései, a popkultúra földrajzi meghatározottsága itt is, ott is érvényes volt, bizonyos mintázatok nem különböztek egymástól. Ahogyan egyébként bizonyos motivációk, az unalom és a tenni akarás, vagy a generációs lázadás sem. A working class hero is something to be, hogy egy még korábbi hőst, John Lennont idézzük.

Ez a fajta társadalmi olvasztótégely-jelleg, a keveredés, az egymásra csodálkozás és persze az új zenék iránti nyitottság, illetve az önkifejezés fontossága Eszter életében is kulcsszerepet játszottak. „A San Marco utcai tiniklub, amit már említettem, számomra sorsdöntő hely volt. Punkot, post-punkot, ska-t, darkot hallgattattak velünk, hála az égnek – ott hallottunk például először, hogy csak két híres óbudai zenekart említsek, Kretenst és F.O. Systemet. Ott találkoztunk a barátaimmal először mindenféle vad arccal, akik a Bécsi úti lakótelepről jöttek és elég félelmetesek voltak. Egyébként is szubkultúrák nagy találkozóhelye volt ez a klub, miközben akkor még nem is vált el annyira egymástól, hogy ki a skinhead, ki a punk, ki a goth és így tovább. De csak fel kellett szállni az 1-es villamosra, és át tudtunk menni a Városligetbe, a Petőfi Csarnokba Depeche Mode-klubba, ahova szintén viszonylag korán, már hatodikos korunktól jártunk. Itt láttunk élőben először egy csomó undergound zenekart. 

Aztán a dolgok megváltoztak. A rendszerváltás előtt már megkezdődött az a társadalmi differenciálódás, amelynek következtében azok az emberek, akik megtehették, elkezdtek elvándorolni Óbudáról.

Már általános iskola alsóban elkezdődött az, hogy az iskolatársaim közül egy csomóan felköltöztek a hegyre. A rendszerváltással a korábbi évek naiv idillje szétrobbant.

„Később a Fő tér és az ott üzemelő Zichy presszó volt fontos hely, ott gyülekeztek a környékbeli underground figurák, punkok, skinheadek, darkosok. Az óbudai zenei szubkultúra megteremtőinek kulcsfontosságú helyei az Evezős a Rómain, vagy a Lajostanya voltak, mindenki, aki zenész volt Óbudán, vagy ennek a közegnek a része, az oda járt a filmünk szereplői szerint”, mondja Eszter, „Ami nagyon érdekes, hogy Óbudán mindenki jóban volt mindenkivel. Az óbudai skinhead nem verte az óbudai punkot és a helyi rockereket, és a darkosok sem kaptak pofonokat. Ezt szintén a filmünkben megszólaló zenészek mesélik, olyanok, mint Barabás Béci, Mátyás Attila, Szendrey Szasza vagy Jerabek Csaba. Van olyan anekdota is, hogy valahol a városban, talán a Ráday klubban koncert van, lejönnek az óbudai skinheadek verekedni, de amikor egy óbudai rockerrel vagy punkkal találkoznak, akkor barátságosan köszönnek neki és megkérdezik tőle, hogy »Szia, mi újság?«. És aztán folytatták a verekedést.”   

„Mindent, ami nagyon izgalmas volt a gyerekkoromban, az egyediség, a másság, a szubkultúrák iránti fogékonyság, a mainstreammel szembemenés – amit otthonról is hoztam, hisz nálunk olyan lemezek szóltak, mint az A.E. Bizottság – megtörni akarta a középiskolás időszak. Az Óbudai gimnáziumban mindenkit egyformára akartak formálni.

Elég szélsőségesen néztem ki: orrbavaló, piros haj, Martens – de nem tudtak betörni. Az, hogy a saját utamat járjam, a mai napig alap számomra.

El is mentem abból az iskolából, ahol az volt a jó, ha tucatember vagy és nem lógsz ki a sorból. Én azóta is kifejezetten szeretek kilógni a sorból. Ahogy eljöttem Óbudáról, már nem a Flórián téren bandáztam, hanem a Moszkván, és ezzel együtt a popkulturális érdeklődésem is változott, jött a grunge és a Total Car klub a Nyugatinál, olyan dolgok, amik már nem Óbudából következtek feltétlenül és végül szép lassan el is költöztünk a második kerületbe.”

Eszter azt meséli, hogy nagyon sokáig nem is vágyott vissza Óbudára, sőt, az életében volt egy olyan időszak, amikor ezt a bizonyos óbudaiságot legszívesebben szerette volna elfelejteni. Aztán visszatalált a kerülethez. „Persze, ha nem ide születek, ez az egész ellenkulturális burjánzás nem talált volna így meg. Aztán az is történt, hogy apukám részben visszaköltözött Óbudára, emiatt sokat járok megint a kerületbe. Meg amúgy is, az általános iskolai barátaimmal nagyon erős a kötődés, van egy mag, amelyikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Velük például nagyon gyakran találkozunk. Aztán az is történt, hogy miközben az elmúlt években sok időt töltöttem Amerikában, Los Angelesben, elkezdődött bennem egyfajta önkeresés, hogy ki is vagyok valójában, honnan jövök. Ez is segített átfordítani bennem az óbudaiságot ismét pozitív élménnyé és öntudattá. Azt hiszem, az identitásomnak tényleg nagyon komoly része, hogy én egy tök vad helyről és közegből jövök, az a nimbusz, amit Óbuda jelentett és jelent. Egy novellás kötetet is elkezdtem írni pár éve a gyerekkorom és az óbudai emlékeim kapcsán, amit jó lenne befejezni.”

Itt tudjátok a BP Underground dokumentumfilm sorozatot követni:

Website: http://bpunderground.com/

Facebook: https://www.facebook.com/bpundergrounddocumentary

Insta: budapestunderground

Laci bácsi a 94. életéve betöltéséhez közeledve nyugodt szívvel elmondhatja, hogy igencsak tartalmas életpályát tudhat maga mögött.

Visszagondolva a megtett útra, magam is meglepődöm azon, hogy a jó Isten segítségével mi mindenen mentem keresztül e szűk évszázad során. A mai fiatalok számára kétségkívül tanulságos lehetne, hiszen a Horthy-korszaktól kezdve a Rákosi-érán át a jelenkorig sok örömet és bánatot éltem meg. Az Óbudai Gázgyárban töltött több mint harminc év csodálatos szakasza volt az életemnek.

Hogy került az Óbudai Gázgyárba?

Március 1-jén álltam munkába az Óbudai Gázgyárban, ahová a Nehézipari Minisztériumból irányítottak. Ebben közrejátszhatott az is, hogy két nyári gyakorlatomat itt, a központi vegyészeti laboratóriumban töltöttem el, ahol már ismerősként fogadtak. Az épületben a gázüzemi csoport tagjai, illetve az energetikusok helyezkedtek el.

A vállalatnál egy évre gyakornoki státuszba helyeztek, üzemmérnöki feladatot kaptam: a kigázosító üzem aláfűtési feladatainak ellátásában kellett részt vennem.

Sikerült hamar beilleszkednem a munkafolyamatba, és pár nap múlva már önállóan végeztem a kokszoló-kamrák hőfokmérését. Naponta 1100-1200 tonna szén került feldolgozásra, 800-850 tonna koksz, valamint 400-450 ezer m3 nyers kőszéngáz termelődött.

Ezek szerint sikerült hamar belerázódnia a munka világába.

Sikerült volna, ha két hét eltelte után nem küldenek el tartalékos tiszti kiképzésre a váci tüzérlaktanyába, ami június közepén fejeződött csak be. Visszaérkezésem után a termelt gázt mérő hatalmas dobórák és mérők hitelesítését kaptam feladatul, melyet – szerénytelenség nélkül állíthatom – érdemi segítség nélkül, általános dicséretet eredményezően oldottam meg. 

Hamarosan az elgázosító üzemrészlegbe helyeztek át, szintén üzemmérnöki beosztásba. Mindeközben bekapcsolódtam a szakszervezet társadalompolitikai munkájába mint termelési felelős, így még jobb rálátásom nyílt az egész Gázgyárra, bővültek gázipari ismereteim. Az sem volt mellékes, hogy a szakszervezeten keresztül nagyobb esélyem kínálkozott önálló albérlethez jutni, ami nősülésem és gyermekünk közelgő érkezése miatt égetően szükségessé vált.

Termelési felelősként mi volt a feladata?

Rendszeres tájékoztatást kellett adnom termelési kapacitásunk aktuális helyzetéről, a gazdasági mutatók alakulásáról, és ennek alapján a várható gazdasági eredményekről. Óbudán legfontosabb feladatunknak a főváros mindenkori, biztonságos gázellátását tartottuk, ennek szellemében jártunk el. Tettük ezt akkor is, amikor 1956-ban kitört a forradalom: a potens MDP-tagokat – akik valamilyen vezető feladatot láttak el a pártban – ugyan leváltottuk, de képzettségüknek megfelelő beosztásban tovább dolgozhattak, és kommunista igazgatónk eltávolítását sem engedtük meg, mert emberileg, szakmailag is csak jót mondhattunk róla. Miután lejárt az egyetem befejezését követő gyakorlati időm, véglegesítettek, majd a végzettségemnek jobban megfelelő helyre, a központi vegyészeti laboratórium üzemellenőrzési csoportjába helyeztek át.

Nagyon hamar szembe kellett néznem azzal, hogy a gázgyártás milyen veszélyes üzem. 1957. február elején baleset következtében hármas haláleset történt a vízgázgyárban: az egyik generátor tisztítását – salakmentesítését – végző munkacsoport három tagja a generátorban rosszul lett, és meghalt.

Nekünk jutott a feladat, hogy a halál okát és körülményeit kiderítsük. Megállapítottuk, hogy szivárgásból származó szén-monoxid mérgezés okozta a tragédiát, és amíg annak helyét nem találtuk meg, addig a gázgyártás szünetelt, komoly mennyiségi kiesést eredményezve. Az események után az egyes gáztermelő üzemek működését gyakoribb mintavételekkel és vizsgálatokkal kezdtük ellenőrizni. Ennek következtében biztonságosabbá vált a termelés, és a fajlagos mutatók javulásával a termelés gazdaságossága is javult.

Időközben sikerült saját lakáshoz jutnia?

Sajnos nem, és emiatt a feleségem az újszülött kislányommal el is költözött a szüleihez, Nagykanizsára, emiatt éveken át alig láthattam őt. Nehezen barátkoztam meg a helyzettel, gondolatelterelésül beletemetkeztem a munkába, amiből akadt bőven. A pártba is többek között azért léptem be, hogy javuljanak a lakásszerzési esélyeim. Egyik nap váratlanul hívattak az igazgatóhoz, ahol meglepetésemre a gyár vezetése méltatta eddigi ottani tevékenységemet, és pénzjutalomban részesített. Ezek után viszont kevésbé lepett meg, hogy kineveztek laborvezető-helyettesnek, lehetőséget adva számomra a fiatal, továbbtanulni szándékozó kollégák patronálására és a labor személyi állományának megújítására. A fogyasztási igényekhez mérten kisebb gáztermelési kapacitás állandó problémát jelentett, melynek megoldásához kormányszintű intézkedésre volt szükség. Megoldás gyanánt a vezetőség végül egy lengyelországi lehetőség mellett tette le a voksát, hogy ipari újításként ottani gyepvasércet hozzunk be gázkéntelenítéshez. Én lettem az a „szerencsés”, akit másfél hónapra kiküldtek Częstochowába, hogy a megfelelő minőségű gyepvasérc érdekében folyamatos helyi vizsgálatokat végezzek. A vett minták minősége egyszer sem érte el a kívánt szintet, ennek ellenére a Gázművek rábólintott az üzletre, és megkezdte a beszállítást. Ilyen értelemben a kinti munkám teljesen felesleges volt, de tény, hogy az új módszerrel javult a helyzet, csökkent a gáz kén-hidrogén, és így kis mértékben a kéntartalma is.

A csőhálózat és a szifonok ismétlődő lerakódásai, dugulásai miatt a városi gáz nedvességtartalmának optimális beállítása ugyancsak gondot okozott, amit nagy nehézségek árán sikerült csak megoldanunk.

A gáz mennyiségi/minőségi problémái mellett működési zavarok is előfordultak…

Ráadásul folyamatosan jelentkeztek az egyre újabb gondok, melyek aztán – bűnbakként – a teljes műszaki vezetés leváltásához vezettek, pedig elsősorban nem is ők voltak a felelősek! A felügyeleti szerveknek tudomásul kellett volna venniük, hogy a Gázgyár lassacskán fél évszázada üzemelt jelentősebb felújítás nélkül. Átélt két világháborút, a bombázásokat és az azt követő árvizet, olyan kőszénminőséggel működve, olyan pótanyagokkal karbantartva, amik éppen rendelkezésre álltak, és meg sem közelítették az eredetit. Míg a gáztisztításnál hol a gáz ammónium-tartalmát szabályozó kénsav, hol a tisztító massza hiánya okozott fennakadást, addig a kokszoló kamráknál a kamrafalak átégése akadályozta a termelést. A ’60-as évek elejére mindezek hatása nem maradhatott el, a gépi berendezések állagromlását ráadásul a korrózió elleni védelem elmulasztásán kívül a folyamatos üzemben tartás és anyagkifáradás is okozta. A fentiek tükrében külön csodálatra méltó, hogy a gyár – szakembereinek áldozatos munkája révén – a legnehezebb időszakokban is próbálta Budapest gázellátását legalább alapszinten biztosítani, és ez a mi időnkben sem lehetett másképpen! A leváltásukat eredményező pontos okokat sohasem tudtuk meg, csak vélelmeztük, és egész egyszerűen méltatlannak találtuk, hogy szakmai tudásukat miként írhatta felül egy rajtuk kívül álló ok, az anyagi erőforrások hiánya. Nem lehetett mit tenni, az üzem nem maradhatott irányítás nélkül, a meglévő aktív műszakiaknak kellett a feladatokat átvenniük, így léptem elő én is laborvezetővé. A legfontosabb az volt, hogy zavartalanul menjen tovább a termelés, és a legnagyobb körültekintéssel végezzük munkánkat, megnyugtatva mindazokat, akik attól féltek, hogy majd ezek az „ifjú titánok” tapasztalatlanságuk miatt felrobbantják a gyárat. Hát, az „ifjú titánok” kitettek magukért, és – mint ahogy azt az idő bizonyította – nem is akárhogyan! 

Hogyan sikerült stabilizálni az állapotokat?

Hosszas pártbizottsági vajúdás után 1962-ben Stadinger István lett a Gázművek vezérigazgatója, akinek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a vállalat csikorogva bár, de elindult a fejlődés útján. Ehhez persze az is kellett, hogy a kormány felismerte a földgázhasználat gazdasági fontosságát, elhatározta annak fejlesztését.

Számos folyamatban lévő intézkedés felgyorsult, és biztatóan haladt a megvalósulás felé. A fő tennivalót a gáz minőségének további javítása és a mennyiségi termelés növelése jelentette.

Ebben játszott hatalmas szerepet, hogy a hajdúszoboszlói, illetve a szovjet földgáz fővárosba szállításával az óbudai után megépülhetett és üzembe állhatott előbb az albertfalvai, később a kőbányai földgázbontó. Eközben én a laborban igyekeztem a személyi állomány, valamint a feladatkijelölések kisebb változtatásával megteremteni a fejlődés alapjait, melyek néhány éven belül azt eredményezték, hogy a Gázművek központi vegyészeti laboratóriuma még az egyetemi kutatólaboratóriumok viszonylatában is kiemelkedő felszereltségűvé vált, a laboránsok szakmai képzése pedig biztosította a megfelelő színvonalat. Vizsgálatainkkal tudományos szintű eredményeket értünk el, számos intézmény fordult hozzánk megbízásokkal. A változásokat az tette teljessé, hogy az Óbudai Gázgyár élére is új igazgató került, a Mechanikai Mérőműszerek Gyárából „elcsábított”, gépészmérnök végzettségű, kiváló szakember, Zombor Gábor személyében. Szerencsés együttállásnak nevezhető, hogy előző munkahelyén folyamatszabályozási, automatizálási technológiák megvalósításával foglalkozott, amiben a Gázműveknél nagy lemaradás mutatkozott. A gázhálózaton telepített nyomásszabályzók problémáját az ő kezdeményezésére diszpécserközpont létrehozásával oldottuk meg.

A magánéletében rendeződtek a dolgok?

Úgy fogalmaznék, hogy rendeződni látszottak, legalábbis ami a lakhatási kérdést illette. A szakszervezeten keresztül nagy nehezen hozzájutottam egy szoba-konyhás, éléskamrából álló lakáshoz a csillaghegyi Pozsonyi utcában, de ide a kislányunkat még nem hozhattuk magunkkal, ő Kanizsán maradt, és a feleségem hétvégén utazott le hozzá. A helyzet konszolidálásához az kellett, hogy előbb 1959-ben megüresedett egy lakás a gyár területén lévő orvosi épületben, majd 1968-ban a tisztviselő telepen, ezekbe költöztünk át, és azóta is utóbbiban lakom. Nagy könnyebbségnek számított, hogy mindkét helyről percek alatt bent voltam a munkahelyemen. A megkezdett automatizálásokkal, fejlesztésekkel párhuzamosan az óbudai levegősbontó elkészültével a környezetszennyező üzemeket (pl. kokszgenerátor, kátrányleválasztó, vízgázgyár) fokozatosan kikapcsolhattuk, miközben a fogyasztási igényeket továbbra is megfelelő szinten tudtuk kielégíteni. Természetesen ezek a változások nem máról holnapra, hanem évek megfeszített, jól szervezett és egymás között elosztott munkája eredményeként jöttek létre. A ’70-es évek elejére aztán lassan megérett az idő arra, hogy a városi gázgyártás szerepét a tiszta földgáz alapú gázszolgáltatás kezdje átvenni, amire lélekben egy ideje már mindannyiunknak fel kellett készülnie. Ebben műszaki, gazdaságossági és környezetvédelmi szempontok egyaránt szerepet játszottak, és elsősorban a gyár romló infrastrukturális állapota, valamint a növekvő fogyasztói szükségletek tették indokolttá.

Ugyanakkor rendkívül nagy odafigyelést igényelt az alapesetben is veszélyes gázgyártás átállítása földgázra, hiszen a földgáz az addig használt anyagokhoz képest merőben más tulajdonságokkal bír.

Erre jó példa, hogy a kigázosító kemencék felfűtéséhez igénybe vett generátorgáz földgázra való átállási munkálatainál koromképződés miatt belobbant egy 400 mm átmérőjű vezeték, amit csak a Ferihegyi reptérről kölcsönbe kapott szén-dioxidos tűzoltóautó segítségével tudtunk eloltani.

Mi okozta a legnagyobb gondot az átállásnál? És milyen előnyei voltak?

A gázcsőhálózat földgáz-kompatibilissé tétele, aminek súlya mellett a lakossági készülékek átállítása már eltörpült. Ahhoz, hogy ott földgázt vezethessünk, ahol addig városi gázt szolgáltattunk, meg kellett akadályoznunk a tokos csőkötések tömítéséhez használt kenderkóc kiszáradását, ami gázszivárgáshoz vezethetett, és robbanást is okozhatott. Az, hogy a főváros földgázszolgáltatásra való átállítása során nem történt munkahelyi baleset, robbanás – mint ahogy Európa más országaiban sajnos történt –, az a körültekintő, gondos, jól megszervezett és kivitelezett munkának volt köszönhető!

Az átállás – mely 1971-88 között ment végbe – legnagyobb nyertese kétségkívül a környezetvédelem volt. A városi gáz termelése során nagy mennyiségű, méreganyagokkal szennyezett víz termelődött, ami miatt kátrányszármazékok, fenol, cián kerültek a Dunába. A tisztítás érdekében először meg kellett oldanunk a szennyezett és szennyezetlen ipari vizek különválasztását, illetve az esővizektől való elkülönítését is, végső soron pedig felül kellett vizsgálnunk a komplett csatornahálózatot. Azonban bármennyire is igyekeztünk, mindig akadtak újabb gondjaink, melyek csak tetézték azt az alapproblémát, hogy a Gázgyár indítása óta amúgy is annyi szennyezőanyag mosódott be másfél-két méter vastagságban a területre, hogy azt csak komplett talajcserével lehet helyreállítani. A folyamatosan szigorodó szabályozások miatt a hatóságok komoly bírságokkal sújtották a vállalatot.

A fenolt és cianidot aztán fizikai-kémiai eljárásokkal semlegesíteni tudtuk, és sokkal nagyobb problémát okozott a kihasznált, káros anyagok garmadáját tartalmazó gáztisztító massza tárolási követelményeinek betartása.

Hogyan lépett előre a vállalatnál, és nevezték ki az Óbudai Gázgyár igazgatójává?

Adódtak már előtte is problémás export eseteink, de végül egy jogosan visszaküldött osztrák kokszszállítmányunk ügye eszkalálódott odáig, hogy Zombor a labor vezetésével párhuzamosan, 1966-ban a szén és melléktermék kereskedelmi osztály vezetőjévé nevezett ki. Ez kezdetben csak afféle névleges megbízást jelentett, a feladatokat ténylegesen az osztály fő munkatársai látták el, egy idő után azonban elkezdtem egyre jobban beleásni magam az itt folyó munkába, a hazai és külföldi vevőink megismerésébe, majd átvettem az ügyintézéseket és a reklamációkat is, tudván, hogy az osztály tevékenysége a vállalat gazdasági eredményeire kiemelt hatást gyakorol. Tíz éven keresztül töltöttem be az osztályvezetői pozíciót, ami a laborral együtt nem kis leterheltséget rótt rám.

Igazgatói kinevezésemre 1978 végén került sor, annak következtében, hogy Stadingert a vállalat éléről Budapest Fővárosi Tanácsának elnökhelyettesévé nevezték ki, akinek a helyét Zombor foglalta el, így az óbudai termelő üzemág vezetése megüresedett. Azt, hogy engem bíznak meg a feladattal, nem tartottam valószínűnek, de Stadinger a kérdést eldöntő legfontosabb szervnél, a kerületi pártbizottságnál maga intézte jelölésem ügyét, ami nagyon jólesett, és meg is szavazták személyemet. Később tudtam csak meg, hogy Zombor a távozását követően nem akart igazgatói szintű vezetést Óbudán, elégségesnek gondolta arra a főmérnök jelenlétét, és vezérigazgatóként a továbbiakban rendszeresen éreztette is velem, hogy nem tekint óbudai igazgatónak. Bár még a megbízásom előtt felajánlottam neki, hogy ha csak teher vagyok számára, akkor nem fogadom el a kinevezést, ő ezt visszautasította. Annak ellenére, hogy az elején én voltam a legnagyobb segítője, egy korábbi, a hiúságán esett kisebb sérelem vezetett eddig a „se veled, se nélküled” kapcsolatig, ami a hátralévő hét közös évünket jellemezte, akadályozva igazgatói munkám eredményességét. Ennek ellenére bizalmas barátság kötött össze bennünket, rengeteg alkalommal vállaltam el helyette, hogy beszédet mondjak például egy kedves munkatársunk temetésén vagy nyugdíjba vonulásakor.

Igazgatóként milyen fontosabb feladatai voltak, és miként élte meg a Gázgyár leállását?

Legfontosabb feladatunk a földgázszolgáltatásra történő átállás jegyében azon vállalati egységeink fokozatos tehermentesítése volt, akik ebben a folyamatban kiemelt szerepet játszottak. Olyan szervezeti intézkedések történtek, amelyek eredményeként óbudai hatáskörbe került a gépjármű üzemeltetés, valamint az épület- és létesítmény-karbantartás, de a hálózati igazgatóság is megkezdte Óbudára költözését, amihez az infrastrukturális feltételeket nekünk kellett megteremteni.

A változások következtében létrejött a központi szállítási osztály (KSZO), és elkezdődött a járműjavító szervizállomás megépítése. Csökkentettük a gépkocsi állományt, továbbá a visszaélések és az üzemanyag-fogyasztás visszaszorítása érdekében sikerrel vezettük be a számítógépes menetleveleket.

Az építési és karbantartó osztálynál (ÉKO) új, hozzáértő személyi állományt kellett kialakítani, mert a vállalat számos ingatlannal (pl. kirendeltséggel) rendelkezett, melyeket ki kellett tudnunk szolgálni. Ugyancsak hozzánk tartozott az ipari üzemek gázmérőinek időszakos hitelesítése. A legfontosabbnak, egyben szívügyemnek ugyanakkor az átállás miatt felszabaduló, közel 200 munkavállalónk további, házon belüli foglalkoztatásának megoldását tekintettem. Közülük sokan több évtizede dolgoztak már az Óbudai Gázgyárban, megérdemelték a törődést és a jövőjükkel kapcsolatos személyes beszélgetést. Végül mindannyiukat sikerült elhelyezni. 

Az Óbudai Gázgyár utolsó kiemelt termelő feladatát a kokszgyártás és kiszállítás adta, amire különösen a háztartásoknak még a ’80-as évek elején is nagy szükségük volt. A kigázosító üzem működő kokszoló kamráinak száma kamrafal-átégések, repedések miatt az eredeti 110-ről ekkorra már 50-re esett vissza, és fokozatosan csökkent. Az üzem több dolgozója lelkiismereti kérdést csinált a kamrák „megmentéséből”, de közülük is kiemelkedett Szabó János kőműves, aki az 1000 C°-ról 500 C°-ra visszahűtött, meghibásodott falú kamrába speciális hőálló védőruhában bejutva öt perces etapokban vakolta be a kezdődő falkorróziót vagy lyukadást. Minden javítható kamrát igyekeztünk működésben tartani, hiszen egyenként napi tíz tonna kokszot termeltek, ám így is egyre több vált javíthatatlanná, erősödő dilemmát okozva a Gázgyár leállításának kérdésében. A végső lökést a második világháborúban megsemmisült, majd az eredetinél gyengébb lemezanyagokból újjáépített északi gáztartó 1984 nyarán bekövetkezett berobbanása adta meg. Épp igazgatói értekezletet tartottam, amikor egy földet megrázó, hatalmas dörrenés szakította félbe a megbeszélést.

Munkatársaink jelezték, hogy az északi gáztartó „leült”, azaz a benne lévő 100.000 m3 gáz a felszakadt tetőlemezeken át másodpercek töredéke alatt kiáramlott a gáztartóból, és a közben keletkező szikra hatására lángra gyulladt.

Ez a lángtenger beborította mondhatni a Gázgyár északi területének jelentős részét, és olyan erős hőhatást váltott ki, hogy az új kirendeltségi épület kb. 150 m-re lévő parkolójában álló gépkocsik ablakainak gumitömítései felületi olvadást szenvedtek. Istennek hála, a rossz idő miatt senki nem dolgozott a detonáció közelében, így a kisebb égési sérülésektől eltekintve nagyobb baj nem történt.

Az események végre egyértelművé tették mindenki számára, hogy a Gázgyár elöregedett és balesetveszélyes, így 1984. október 15-ére kitűzték az utolsó kamratöltést és ürítést. Az alkalomra nagyon sokan eljöttek, akik valaha munkakapcsolatban álltak a Gázművekkel. Ők velem együtt utoljára láthatták a szokásos munkafázisokat: a szénoldali-kokszoldali kamraajtók levételét, a pajzskocsi kamraajtóra állítását, majd a kitológép kezelőjének kiáltását („Hagy rúgja meg!”). Erre megindult a kitológép, a kitolórúd feje az izzó koksz oldalához simult, és lassan nyomta maga előtt a közel tíz tonna mennyiségű kokszot a pajzskocsin keresztül a kokszoltó kocsiba. Ezt követte az oltókocsi szokásos útja az oltótorony alá, majd a zuhanyként ráengedett több köbméter víz, és az utolsó alkalommal felszálló hófehér gőztömeg. A csordultig telt művelődési házban rám várt a feladat, hogy az alkalmat méltató búcsúbeszédet megtartsam, amit sikerült a hangom elcsuklása nélkül megoldani, ám az azt követő, a Gázgyár történetét bemutató rövidfilmet már nem bírtam könnyek nélkül végignézni. Igazgatói mivoltom gyakorlatilag megszűnt azáltal, hogy nem volt mit „igazgatnom”, irányítanom, mert a Gázgyárban befejeződött a városi gáz termelése, és a tevékenység mindinkább a gázhálózattal összefüggő feladatokra, a folyamatos ellenőrzésre, illetve a biztonságos szolgáltatásra koncentrálódott. Ettől függetlenül – ha csökkenő mértékben is, de – akadt dolgom, többek között a feleslegessé vált épületek, vasszerkezeti elemek, gépek bontásának, leszerelésének, selejtezésének intézése.

Milyen volt a közösségi élet az Óbudai Gázgyáron belül?

Ha egy szóval kellene jellemeznem: csodálatos! Azt kell mondanom, hogy a Gázművek gondoskodó gazdaként igyekezett odafigyelni minden egyes dolgozójára, akik a fizetésük mellett minden évben az adózott vállalati eredmény után megállapított nyereségrészesedést is kaptak.

Munkahelyi életünkhöz szervesen hozzátartoztak az ünnepségek, de nemcsak a politikaiak, hanem a társadalmi érintettségűek is (pl. anyák napja, nőnap, nyugdíjasok napja), a munkában elért sikerekről (pl. élüzem, kiváló vállalat) pedig külön alkalmakkor emlékeztünk meg.

Szintén megünnepeltük munkásaink vállalatnál eltöltött jubileumi éveit, jubileumi fizetést juttatva számukra. A szakszervezet figyelemmel kísérte a jelentősebb családi életeseményeket (pl. gyermekszületés, házasság), és igyekezett anyagi támogatással enyhíteni az esetleges gondokon. Ezek mind pozitívan befolyásolták a munkahelyi kollektívát, a munkatársi kapcsolatokat, és hozzájárultak a baráti légkör kialakulásához. Természetesen díjazták az egyéni eredményeket is, melyek általában pénzjutalommal jártak, én is gyakran részesültem belőlük. A Gyár mindezek mellett támogatta a III. kerületi intézményeket, iskolákat, óvodákat, és példásan működött együtt Óbuda többi ipari üzemével is.

Mikor ment nyugdíjba, és mivel tölti azóta az idejét?

1986-ban töltöttem be a 60. életévemet, de egy évet még ráhúztam, így 1987. január 1-jével. Munkatársaim rendhagyó módon búcsúvacsorát rendeztek tiszteletemre a Gyár ebédlőjében, amit megtiszteltetésnek, de egyben túlzásnak is tartottam. Elérzékenyülten beszélgettem vendéglátó kollégáimmal, barátaimmal, felelevenítve a harminc év emlékeit, melyekből a kezdeti nehézségek ellenére egy eredményes, szép életpálya alakult ki, amire nosztalgikus érzelemmel, mindig boldogan fogok visszaemlékezni. Jóleső érzés volt számomra, hogy a munkatársaim, beosztottaim inkább tekintettek gondos apának, vagy jó barátnak, mintsem a főnöküknek.

Az évek során számos díjat, kitüntetést kaptam, melyekből a legértékesebb a Zombor Gábor által felterjesztett és nyugállományba menetelemet követően átvett „Április 4. érdemérem”, ami abban az időben a második legrangosabb polgári kitüntetés volt.

Ezek a tárgyi emlékek azonban egy letűnt, mai szemmel gyűlölt rendszer termékei, és ily módon a történelem szemétdombjára kerültek, ezért „értéktelenként” elégettem őket. Számomra elegendő mindenkori barátaim, munkatársaim, szakmabeli kollégáim elismerése, tisztelete és megbecsülése, valamint a tudat, hogy személyem és munkám maradandó emléket hagyott maga után. A nyugállományban eltöltött harminckét évem jelentős részét a biatorbágyi telkünk kiépítésére, szépítésére fordítottam, illetve az otthoni kertünk gondozására, a család segítésére. Ma már napi fizikai aktivitásom leginkább a kutyasétáltatásban merül ki. Azonban az eltelt nyugdíjas évtizedek sem tudják feledtetni a múltat, és a 2019-es évben járva is elszorult szívvel emlékezem vissza szinte minden olyan eseményre, ami boldogsággal, örömmel töltött el – mondhatni – sikeres pályafutásom során. Akikkel együtt éltük át ezt az időszakot, azokat barátként őrzöm emlékeimben. Sajnos már alig találhatok rájuk az élők világában, bár még van egy-két személy, akit nagy ritkán látva megölelhetek, felidézve a régmúlt emlékeit. Tudom, hogy az én időm is közeleg, érzem ennek jeleit, de amíg élek, emlékezni tudok, nem felejtek, és rájuk gondolva egy-egy könnycseppel adózom drága emlékük előtt.

Ha készülő önéletrajzának címet kellene választania, mi lenne az?

„Végig az úton”.

Gyermekkorodban is vonzott már a képzőművészet?

A családomban a műgyűjtésnek nagy hagyománya van. Édesapám kultúraszerető ember, már a program beindítása előtt is komoly gyűjteménnyel rendelkezett. Anyai ágon a nagypapámnak is fantasztikus gyűjteménye volt, nem túl sok műtárggyal, de nagyon jó festményekkel. A mi otthonunkban is rengeteg szép műalkotás van a falakon és a polcokon.

A nagymamám szőnyegeket szőtt, az ő szőnyegei borítják a padlókat. Édesanyám, Tóth Ágnes Judit művészeti újságíró és főszerkesztő volt, vele közösen alapítottuk az Artkartell online magazint.

Szóval igen, nemcsak érdekelt, de körül is vett a művészet. Általános iskolás koromban a zebegényi felnőtt képzőművész táborba jártunk Pátkai Rozinával, a testvéremmel, aki azóta zenész és képzőművész lett. Ott cigiztem életemben először, megtanultam rendesen káromkodni, kicsit eldobtuk a gyeplőt – így a szüleim jobbnak látták, ha inkább nem felnőtt képzőművészekkel töltjük az időt nyaranta. Pedig Zebegényben kerültem először igazán közel a képzőművészethez, és bár később másfelé vitt az élet, filozófia, német és kulturális menedzsment szakon végeztem az ELTE-n, a képzőművészet szeretete mindig megmaradt. Van egy karrierem a reklámszakmában szövegíróként és kreatív igazgatóként. Írtam TV sorozatok forgatókönyveit, például a Mi kis falunk, a Korhatáros szerelem, és a 200 első randi fejlesztésén is dolgoztam. Emellett folyamatosan próbálok saját sorozat koncepciókat fejleszteni, amikkel már nemzetközi fórumokra is bejutottam.

Tavaly megjelent Aki megette a Mona Lisát címmel a regényem a L’Harmattan kiadásában. Ez egy Frankenstein-történet képzőművészeti közegben. Szatirikus helyzetkomikumon keresztül vezeti be az olvasót a sokszor érthetetlennek tűnő kortárs képzőművészet világába. Egy feltörekvő festőművész élete legnagyobb dobását hajtja végre, és egy spontán hazugsággal egy hontalan segédmunkásból híres jordán performansz művészt csinál. Vajon lehet egy szélhámosból híres művész? A regényből kiderül.

Hogy született a könyv?

A Partizán Műterem és Galériában ültünk Gubacsi Gábor Guba festőművésszel 2013-ban, és beesett egy jordán festőművész, akit a Guba unokatesója ajánlott a műterem programba. Khaldoon Daoud pillanat alatt felmázolt a vászonra egy festményt, és azt mondta a saját munkájáról, hogy zseniálisan sikerült, az értéke 10 000 dollár. Neki nem kell. Nekünk adja. Néztünk egymásra a Gubával, hogy úristen, 10 000 dollár? Mit kezdjünk ezzel a képpel, egyáltalán kié legyen? Most kinek adta: neked, vagy nekem? Úgyhogy ezen elkezdtünk vitatkozni. Végül röhögésbe fulladt az egész, mert igazából azt sem lehetett tudni, ki ez a fazon. Arab írással nem tudtunk utánanézni a Google-ben, latin betűkkel pedig szinte semmit nem találtunk róla.

Ez a messziről jött ember előadta, hogy ő a világ egyik legnagyobb tehetsége. Innen jött a regény alapötlete, hogy egy hasonló szélhámosságot könnyen el lehetne követni a képzőművészeti közegben.

A kortárs műtárgyak mögött hatalmas elméleti háttér van. Ezt a tudásanyagot minél jobban ismeri valaki, annál jobban élvezi a progresszív alkotásokat. A laikusok sokszor azt érzik, hogy az ő értékítéletük kevésbé valid, mint azoknak az értékítélete, akik jobban értenek hozzá vagy rendelkeznek ezzel a tudásanyaggal. Ez egyfajta idegen, rossz érzést szül, és eltávolíthatja a laikusokat a képzőművészettől. Az ebből származó komikumot használja ki az Aki megette a Mona Lisát című szatirikus art fiction regény.

Fantasztikus a könyv vizuális anyaga  is.

Gauder Áron, a Nyócker rendezője illusztrálta a kötetet. Tetszett neki a történet, örömmel vállalta feladatot. Elképesztő gyorsasággal és zsenialitással rajzolta hozzá a képeket. 

Ennyi minden mellé csoda, hogy befér a PP Centerben lévő munkád. Mesélnél erről?

1905-ben épült az Óbudai Textilgyár, 1990-ben pedig teljesen megszűnt a termelés. 1998-tól édesapám, Dr. Pátkai Róbert kezdte el a 45 000 négyzetméteres ingatlanközpont rehabilitációját, ami azóta is folyamatosan zajlik.

Abban az időben még szinte gyerek voltam, sokat barangoltam ezekben a csodálatos terekben és fényes loftokban. A PP Center akkor még csak egy elhagyatott gyárépület volt. Emlékszem a hatalmas ablakokon a koszba mázolt feliratokra, mint például „Bűn A élet”. Hihetetlen, hogy mennyit fejlődött ez a hely, azóta világszintű cégeknek ad otthont. 

A bevétel nagy részét visszaforgatják az épületekbe, csodálatos loftokkal teli impozáns üzleti környezetté alakult az egykori gyár. Közel van a városhoz, nagyon jó a közlekedése, ezért sok komoly cég választja székhelyéül.

Egy épületen nagyon meglátszik az, ha szeretettel gondozzák.  Jó atmoszféra alakul ki a törődés eredményeként, ami mindenki számára érezhető. A kezdetektől erre törekszünk a PP Center Üzleti Központban. 

A 2008-as válság után, 2011-ben jött az ötlet, hogy elindítsunk egy nagyszabású mecenatúra programot a PP Centerben, aminek több része volt. Ekkor léptem én a képbe, kidolgozva az ingatlanközpont társadalmi felelősségvállalás programját, melynek lényege, hogy térrel támogatunk fontos közhasznú projekteket, illetve lehetőséget teremtünk azoknak a művészeknek, akik a csökkenő állami források miatt nem tudnak kibontakozni. Támogatunk sport-, közösségi és kulturális projekteket, illetve képzőművészeket is.

Apropó sport, úgy tudom válogatott snowboardos voltál.

Igen, sokszoros válogatott snowboardos voltam, és 24-szer sikerült magyar bajnoki címet szereznem, talán ennek is köszönhető, hogy nagy figyelmet fordítunk a sporttevékenységek támogatására is.  A 2008-as válság után az összes közcélú tevékenységnek kevesebb lehetősége volt, kevesebb támogatás érkezett az állami szférából, ezért mi szükségét láttuk annak, hogy a mecenatúra program a sportprojektekre is kiterjedjen. Azt gondolom, komoly sikereket értünk el ezen a téren is, elég, ha csak a Monkey Boulderre gondolunk.

A sport mellett rengeteg kulturális projekt kapott már támogatást.

Igen, a kulturális tevékenységeket Artkartell néven fogjuk össze. A kartell tagjai azok a kulturális projektek, amelyeket a PP Center Üzleti Központ támogatott. 2012-ben indult ez a mecenatúra program, azóta világhírű képzőművészek és világsikerű kulturális projektek részesültek támogatásban, többek közt Mundruczó Kornél és a Proton társulat több színházi darabbal, az Artus Stúdió, a Budapest Tánciskola, illetve a Recirquel, akik még mindig itt próbálnak a támogatásunkkal. Pár hete volt a bemutatójuk a MÜPA-ban, amiről a The New York Times és a The Guardian is írt. A rezidencia és a műterem program keretében sok hazai és külföldi művésznek adtunk műtermet a Partizán Műterem és Galérián keresztül. Ez mind főleg édesapám, Dr. Pátkai Róbert érdeme. Nagyon örülök, hogy ilyen méltó környezetben tudunk otthont adni a képzőművészeknek. Sok nálunk alkotó művész mondja, hogy ez luxus környezet ahhoz képest, ahol ők általában dolgozni szoktak. Sajnos nem mindenkinek van lehetősége arra, hogy műteremben dolgozzon. Otthon az szőnyeg fölött fröcskölik a terpentint, spray-znek akrilfestékkel, és fulladoznak közben.  A PP Centerben tágas műtermekben, gyönyörű loftokban alkothatnak, és rendkívül inspiráló számukra a környezet. 

A nálunk alkotó vagy kiállító művészek munkáiból komoly gyűjtemény épül. Az Artkartell gyűjtemény neves kortárs mesterek és feltörekvő fiatal művészek alkotásaiból áll.

A PP Centerben sok cég bérel területet, és vannak ügyfeleink, akik számára igény szerint képzőművészeti alkotásokat is biztosítunk az irodájukba. Ez a Partizán Műterem és Galéria műtárgy bérlési szolgáltatása. Gyakran megszeretik, nem tudnak megválni a műtárgytól, és megveszik. Ezzel olyan helyek nyílnak meg a művészek előtt, amelyek különben nem lennének a piac részei.

Hogy kerül be valaki a programba? Lehet pályázni, vagy felfigyeltek egy-egy tehetségre, és hívjátok be a programba?

Mind a kettő. Lehet pályázni is, de mi is meg szoktunk hívni tehetséges művészeket. Az Artkartell nonprofit galéria kiállítási programjába legtöbbször meghívás útján kerülnek be. A műterem programra jelentkezés a gyakoribb, pályázni kell azoknak, akiknek szükségük van műteremre. Elég erősen válogatunk, mert nincs olyan nagy műterem-kapacitásunk, mint ahányan jelentkeznek.

A Partizán koncepciója az volt, hogy az aktuálisan üres ingatlanrészeket tudják használni a művészek. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy havonta kell mozogniuk, de ettől függetlenül 2012 óta azért volt párszor olyan, hogy szinte egy műteremháznyi emeletet átköltöztettünk egy másik épületbe a PP Center Üzleti Központon belül.

A pályázók között vannak fiatalok, de nagy öregek is. feLugossynak is van itt nálunk egy raktára, illetve nemrég volt nálunk kiállítása Bullás Józsefnek. Fontos, hogy több generáció érintkezik.

Kik a mostani Partizánok?

Jelenleg is többen alkotnak a PP Center területén: 

Vági Flóra, nemzetközileg elismert ékszerész, aki szobrász szakon DLA-zik Pécsen. Organikus ékszerei és szobrai mesébe illőek. Nemes Márton, fiatal nemzetközi hírnévnek örvendő festőtehetség, aki Londonból tért haza nemrég. Molnár Levente, szobrászművész, aki főként fémekkel dolgozik, már köztéren is megtekinthető több alkotása. Simon-Mazula Tibor, festőművész, San Franciscoban végzett. Pasztózus felületek és jellegzetes fényvilág jellemzik a munkáit. Külföldi művészek is alkotnak a Partizán műtermeiben. Stefan Osnowski fametszeteket készít. Ezt a technikát korunkban már nagyon ritkán alkalmazzák. Stefan bámulatos kreativitással értelmezi újra ezt a régi nyomtatási eljárást a nonfigurativitás és figurativitás határán táncoló, minimalista metszetein. És David Stuart Sutherland, festőművész az absztrakt festészet és a narrativitás ellentétét oldja fel vegyes technikával készült festményein.

Hogyan lehet látogatni a kiállításokat? 

Eleinte a Partizán Műterem és Galéria rendezett éves csoportos kiállításokat a nálunk alkotóknak a PP Center különböző loftjaiban. Nem egy állandó galéria volt, hanem mindig más helyiségben voltak időszakos kiállítások. 2014-ben Tóth Ágnes társalapítóval Rieder Gábor főszerkesztésében elindítottuk az Artkartell online képzőművészeti magazint, illetve létrehoztunk egy állandó nonprofit galériát, ami fix helyen van, ez az Artkartell projectspace, amit szintén Rieder Gábor művészeti vezetésével működtetünk. Itt már állandó kiállítási program van, évente 6-8 progresszív kortárs kiállítással. Az elmúlt évben Ezer Ákos, Puklus Péter, Dallos Ádám, Bullás József, Karándi Mónika, Ulbert Ádám, Bánki Ákos és Ember Sári egyéni kiállításait láthatták a látogatók.

A megnyitókat a PP Center és az Artkartell Facebook oldalán is meghirdetjük. Az időszakos kiállításokat telefonos egyeztetéssel lehet látogatni.

Miért volt fontos számotokra a mecenatúra program? 

Számunkra ez egy küldetés. A mecenatúra program 100%-ban magántőkéből valósul meg, ami nem túl gyakori Magyarországon. Azonban külföldön teljesen bevett gyakorlat, hogy a nagy bevételű cégek áldoznak arra, hogy a kultúrát támogassák. Ráadásul szerintünk a kultúra jelenléte az épület, illetve a környezet atmoszféráját jó irányba billenti. De a PP Center támogatásával készítettünk például dokumentumfilmeket is. Többek között Szirtes Jánosról, illetve a 105 évesen elhunyt Lossonczy Tamásról is. Rendkívül inspiráló volt számomra Tamás bácsi intenzitása és életigenlése, amikor 104 éves korában találkoztam vele. Teljesen lenyűgözött a személyisége. Szirtes Jánossal pedig egyedül forgattam a lakásán. Elvarázsolt a performanszot megelőző, elmélyült felkészülési szakasz. Ráadásul azzal, hogy egyedül forgattam, igazán intimmé vált az egész film. „A performer” című Szirtessel készült riportfilm, illetve a Lossonczyval forgatott doksi trilógia a datalap.hu Youtube csatornán díjmentesen megtekinthető.

Hogy tudsz ennyi mindennel foglalkozni egyszerre?

A legtöbb dolog a kreatív írásra és a kommunikációs szakértelemre épül. Plusz ez a sok minden elképesztő inspirációs forrást nyújt, serkenti a kreativitást.

A mai világban a profi világszemlélet fontos az érvényesüléshez. Ha valaki azt mondja, én sok mindennel foglalkozom, az kicsit gyanús, az a hitelét veszti. Például mondhatná valaki, hogy a termékéhez ne olyan kreatív tervezze meg a reklámkampányt, aki közben író, műtermházat, galériát és művészeti magazint is vezet, hanem inkább olyan, aki csak marketingkommunikációval foglalkozik. Közben pedig az irodalom és a képzőművészet tele van ötletekkel, ezek ismerete elképesztő inspirációs bázist ad. Én a sokoldalú látásmódot nagyon fontosnak tartom. 

A járvány második hulláma miatt azonban ismét lelassult az élet. Ti hogy élitek meg ezt a nehéz időszakot?

Mindenki nagyon nehéz helyzetben van pillanatnyilag. Főleg a kiszámíthatatlanság, ami nehéz a vállalkozók és a művészek számára is. Amerikából két alkotóművész is jelentkezett a műterem programba, de végül nem jöttek el, illetve a teljes tavaszi kiállítási programunk elmaradt. De nem adjuk fel, folytatjuk, és próbálunk optimista szemlélettel tekinteni a jövőre. 

Tavaszi lapszámunkban a beszélgetés folytatódik, témánk az Artkartell gyűjtemény lesz.

„Ezután az uj divat rárohant a lóvasutakra. Uj-Pestre és Ó-budára, a városligetbe s a zugligetbe már visznek lóvasutak. Ezután már külön lóvasutakat épitenek az akadémiától a lánczhidig, a Józseftértől az Erzsébettérig, a vácziutcza végétől a városház kapujáig, és végre minden ember magánlakásán, az ágytól a mosdómedenczéig, s a tányértól a fogpiszkálóig.”

E szavakkal élcelődött a Bolond Miska című lap 1868 júliusában, közvetlenül azután, hogy az 1866-os pesti lóvasúti premiert a Duna túloldalán követte folytatás: az új közlekedési eszköz üzemeltetésére létrehozott Budai Közúti Vaspálya Társaság rendszeres járatokat indított Zugligetbe és az akkor még önálló mezővárosnak számító Óbudára. A járatok a Lánchíd budai hídfőjétől indultak, s a Duna-parton, majd a Lukács és Császár fürdők előtt elhaladva, a Lajos utcán (amit csak 1879-től neveztek így) jutottak el óbudai végállomásukra, a Fő térre.

40 év lóval és gőzben

Ha nem számítjuk a postakocsit és a hajózást, e lóvasúti nyitány tekinthető az óbudai tömeg-, vagy ha úgy tetszik, közösségi közlekedés első epizódjának. A korabeli sajtó gúnyolta, drágállotta, sőt, veszélyesnek tartotta e „haladási módot”, de a lóvasút hamar népszerűvé vált Óbudán is. A kocsik 7 percenként indultak. Aki csak a Császárfürdőig ment, kedvezményes jegyet válthatott, és volt lehetőség bérletvásárlásra is. A jegyárakat a kocsik komfortfokozata is befolyásolta, volt első-, másod- és harmadosztályú lóvasúti kocsi, ehhez mérten a teljes árú menetdíj 15, 10, illetve 7 krajcár volt.

Noha az óbudai lóvasút népszerűsége egyre nőtt, a Budai Közúti Vaspálya Társaság így sem tudta nyereségessé tenni vállalkozását.

A céget 10 keményen veszteséges év után, 1878-ban vásárolta fel a konkurens Pesti Közúti Vaspálya Társaság, így csak öt évvel Pest, Buda és Óbuda egyesítése után jött létre a két lóvasúti társaság fúziója Budapesti Közúti Vaspálya Társaság (BKVT) néven. Ez azonban az óbudai vonalat nem érintette, továbbiak ugyanis nem létesültek az immár budapesti városrészben.

Máshol annál több. Ennek köszönhetően a következő tíz évben a BKVT az egyik legfontosabb és leggazdagabb fővárosi társasággá vált, és miután az 1880-as évek elején a helyi érdekű vasutakról szóló törvénynek köszönhetően – amely adókedvezménnyel, és egyéb könnyítésekkel reformálta meg a közlekedési beruházásokat – valóságos vasútépítési láz tört ki Magyarországon, a lóvasutas cég sem akart kimaradni belőle. Ennek érdekében alapították meg a Budapesti Helyi Érdekű Vasutak Rt. (BHÉV) nevű leányvállalatot, amelynek első vonala Budapest-Közvágóhíd és Soroksár, majd Dunaharaszti között 1887-ben indult. 

De egy évvel később Óbudáról, a Filatorigáttól is útra keltek a kisméretű gőzös vontatta szerelvények a szentendrei végállomás felé, 16 kilométer hosszan, Békásmegyer, Budakalász és Pomáz érintésével. A teljességhez tartozik, hogy a BKVT 1885-ben készült tervében a Fő tér lett volna az óbudai HÉV-végállomás, de az utolsó pillanatban homokszem került a gépezetbe, mivel az illetékesek úgy döntöttek, hogy közlekedésbiztonsági okokból a végállomást a lakott területtől legalább egy kilométerrel kijjebb szabad csak megépíteni. Már javában tartott az építkezés, amikor ez kiderült, ezért a BKVT egy olyan, a helyi érdekűnél jóval szerényebb gőzüzemű vasút kivitelezésére is engedélyt kért, amely a leendő HÉV utasait elszállítja a Fő téri lóvasúti csatlakozáshoz.

A Filatorigátnál mozdonyszín, áruraktár és fordítókorong is létesült. A két végállomáson kívül Pomázon és Budakalászon építettek „rendes” állomást, az akkor még önálló Békásmegyeren csak megállóhely volt.

Az 1888. augusztus 17-től közlekedő vonatok még nem álltak meg sem a Rómaifürdőnél, sem Csillaghegyen, mivel ott akkor csak termőföld volt, vagy pusztaság.

A kezdet nem volt könnyű, a bürokrácia miatt ugyanis a Fő téri kis gőzöst – hivatalosan Óbuda-Filatorigáti Gőzmozdonyú Közúti Vasútnak nevezték – csak december 12-én tudták megindítani, ezért az utasoknak hónapokig több mint egy kilométert kellett gyalogolniuk a lóvasútig. Felmerült az is, hogy e vasút pályáját meghosszabbítják a Lánchíd budai hídfőjéig, vagyis hogy kiváltják vele a lóvasutat, erre azonban szintén nem kaptak engedélyt.

Négy évvel a megnyitó után jött el a szentendrei HÉV történetének döntő pillanata, az országos vasút is megjelent Óbudán. A MÁV a helyi teherszállítást úgy kívánta megoldani, hogy iparvágányt létesít a Déli pályaudvar és a Filatorigát között a Duna-parton. Ez a vágány megteremtette a lehetőségét annak is, hogy a szentendrei HÉV Budáig közlekedhessen. De mivel a MÁV-nak a Délivasúttól – ahogy akkor nevezték a Déli pályaudvart – valahogyan el kellett jutnia a Margit hídig, egyetlen megoldásnak az tűnt, hogy a BKVT lóvasúti pályáját használják a Margit körúton. A két társaság ezért a kölcsönös bizalom jegyében kötött üzletet 1892-ben, melynek lényege a közös pályahasználat volt. Ennek nyomán a BHÉV 1895. február 1-jén nyitotta meg a Pálffy (ma: Bem József) téren új végállomását. A társaság ekkor még csak az Óbudai Hajógyárnál (a jelenlegi Árpád híd megálló) létesített megállóhelyet, de a vonatok a Császárfürdőnél is megálltak, ahol a MÁV rendezte be központját. Azonban 1895-ben még egy vasúti fejlemény történt: megépült az Óbuda és Esztergom közötti (eredetileg HÉV-) vasútvonal, amit 1896 májusában kötöttek össze a MÁV óbudai pályájával, majd miután 1896. november 3-án felépült az Újpesti vasúti híd, az első óbudai dunai átkelő, az Esztergom felől érkező vonatok a Nyugati pályaudvarig is eljuthattak. A BKVT ugyanekkor szüntette meg a Filatorigát-Óbuda, Fő tér között járó gőzöst, hiszen semmi szükség nem volt rá.

Barna villamosok

1887-ben a BKVT számára a lóvasút mellett a HÉV megindítása tűnt a modernizáció csúcsának. Így a vezérkar nem is szentelt különösebb figyelmet annak, hogy egy akkor még jelentéktelennek tűnő társaság, a Budapesti Nagykörúti (később Városi) Villamos Vasút (BVVV) 1000 mm-es nyomtávú kísérleti pályát épített a Nyugati pályaudvar és a Király utca között a Nagykörúton, hogy bemutassa a legújabb világújdonságot, a villamost. Másfél év múltán a BVVV járatai már a Baross és Podmaniczky utcákon jártak normál nyomtávú pályán, és a kilencvenes évtized fordulóján tovább bővült a társaság hálózata. Egyértelművé vált, hogy a jövő a villamosé, a BKVT azonban csak 1896-ban kapott észbe, hogy villamosítással váltsa ki a lóvasutat. Az óbudai járat 1896. július 20-tól lett elektromos hajtású, de hálózatbővítésre csak 1907 januárjában került sor, amikor a Fő téri végállomástól a Kórház utcán, a Flórián téren és a Vörösvári úton át a Bécsi útig építették ki az új 1,8 kilométeres villamosvonalat. Ekkor adták át az 1996-ig működő óbudai remízt a Vörösvári úton, amelynek már a tervezésekor szem előtt tartották a villamoshálózat bővülését, és a kocsik számának növekedését. Nem tévedtek, hiszen 1913 decemberében a Bécsi úton is megindult a közlekedés a Vörösvári út és a Zsigmond tér közötti 3,1 kilométeres szakaszon.

A BKVT villamosai barna színűek voltak, a BVVV sárga kocsijaival szemben, a járatok számozását 1910-ben vezették be: a BKVT kapta a páratlan számokat, a BVVV a párosakat.

Habár az óbudai vonalszakaszok nem voltak túlzottan jelentősek Budapest egészéhez mérten, 1910 után az utasok nem panaszkodhattak arra, hogy ne tudjanak akár a város legtávolabbi pontjaiig is eljutni átszállás nélkül. Az immár viszonylatjelzéssel bíró villamosok többnyire maratoni távon közlekedtek. Az 5-ös például a Fő térről indulva, a lóvasúti pályán haladva, majd a budai Duna-parton jutott el a Szent Gellért térig, a Ferenc József (Szabadság) hídon kelt át, majd a Kálvin tér, a Nagykörút, a Nagyvárad tér, az Orczy tér és a Keleti pályaudvar érintésével a Thököly úton majd a Hermina úton érkezett végállomásához, a Budapesti Állatkerthez. A 7-esnek a Vörösvári útnál volt a végállomása, a Bécsi úton jutott a Margit hídig, majd a Nagykörúton, Vilmos császár (Bajcsy-Zsilinszky) úton és a Kiskörúton érte el a Ferenc József hidat, hogy aztán a budai rakparton haladva térjen vissza az óbudai végállomásra.

De a BKVT nem volt jótékonysági intézmény, e hosszú távú menetek nem az utazóközönség érdekében születtek. Mivel az akkori villamosok csak egy vezetőállásúak voltak, a jármű nem tudott „visszafelé” elindulni. Így hát elindítottak egy másikat az ellenkező irányba is, es mivel a sűrű hálózat ezt lehetővé tette, előbb-utóbb csak megérkezett mindkettő az eredeti, indulási helyére. Érdekesség, hogy az ellenkező irányba induló villamosok olykor más viszonylatszámot viseltek, a 7-esnek például a 9-es volt a párja, de az 5-ösnek nem volt, és a szintén a Fő térről induló és egészen a Gubacsi úti Sertésvágóhídig közlekedő 11-es is mindkét irányban ezt a számot viselte, mivel akkor még 13-as viszonylatjelzéssel babonából nem mertek járatot indítani. 

Indul a troli, megy a villamos, jönnek a buszok

Az első világháború után, a forradalmak idején a budapesti villamostársaságokat Budapesti Egyesített Városi Vasutak néven államosították, majd 1923-ban megalakult a fővárosi tulajdonú Budapesti Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság (BSzKRt), amely már sokkal rövidebb utakat bejáró villamos vonalakat működtetett Óbudán is. 1930-ra megszüntették, pontosabban áthelyezték a Flórián térre a Fő téri végállomást, ahonnan az 5-ös a Népligethez, a 9-es a Horthy Miklós (Móricz Zsigmond) körtérre, az 51-es pedig a Kelenföldi pályaudvarra közlekedett. Ugyanekkor a Vörösvári úti végállomásról a 7-es a Lajos utcán, a 73-as pedig a Bécsi úton indult a Boráros térre, a 72-es pedig szintén a Bécsi úton a Pálffy térre.

Ekkor már buszjárata is volt Óbudának, a 7-est 1927-ben indították a Bécsi úton, a Vörösvári út és a temető között. Menetideje mindössze 7 perc volt, gazdája pedig az ugyancsak fővárosi tulajdonban álló Székesfővárosi Autóbuszüzem.

Ám miután 1932-ben a társaság a BSzKRt kezelésébe került, a 7-es vonala kísérleti tereppé vált. Mivel a szerényebb utasszám miatt a társaságnak nem érte meg meghosszabbítani a Bécsi úti villamost a temetőig, úgy döntöttek, hogy egy Budapesten addig ismeretlen járművet, a trolibuszt állítják csatasorba, amelyhez csak felsővezetéket kellett építeni, pályát nem. Az óbudai járat 1933. december 16-i megnyitása idején a troli már számos helyen bizonyított  – főleg az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, illetve a Szovjetunióban –, viszont a BSzKRt illetékesei a sikeres premier után sem tudták eldönteni, hogy buszként vagy villamosként tekintsenek rá. A járatnak meghagyták a 7-es számot, a vezető pedig buszos egyenruhában ült a volán mögé. Azonban a három forgalomba állított járműből kettőt a villamosok sárga színére festettek, a kalauz villamosos egyenruhában dolgozott, a trolik garázsa pedig az Óbudai remíz lett. A óbudai troli 1936-ban a 7-es helyett a T jelzést kapta, és a BSzKRt egyik legmegbízhatóbb járatává vált. Tizenegy éves története alatt jelentősebb műszaki hiba vagy baleset nem történt, és csak akkor kellett pótlóbuszokat beállítani a helyükre, amikor 1942-ben bevezették a jobboldali közlekedést, és emiatt a három járművet át kellett alakítani. A járat 1944. szeptember 21-én közlekedett utoljára, ekkor egy légitámadás következtében a felsővezetéke megsemmisült. Noha a három jármű épségben átvészelte Budapest ostromát, a háború után nem került napirendre az óbudai troli újraindítása.

A Lajos utcai villamospályát sem építették újjá. A Zsigmond tér és a Nagyszombat utca közötti szakaszán a délről érkező szerelvények 1945-től kezdve a Bécsi úton haladtak, majd a Nagyszombat utcán át – ahol új végállomás is létesült – jutottak a Pacsirtamező utcai (akkor: Knurr Pálné utca) új vágányokig, s innen tovább, a Flórián tér irányába.
1950 nyarán a következő óbudai járatok szerepeltek az új budapesti közlekedési vállalat, a Fővárosi Villamosvasút Vállalat (FVV) menetrendjében: 7-es (Óbudai kocsiszín – Bécsi út – Margit híd), 11-es (Óbudai kocsiszín – Knurr Pálné utca – Margit híd), 18-as (Nagyszombat utca – Móricz Zsigmond körtér), 53-as (Nagyszombat utca – Nagyvárad tér). De a lista már pár hónappal később, november 7-én bővült, méghozzá egy történelmi esemény nyomán. Ekkor avatták fel ugyanis az Árpád hidat. Igaz, hogy azt akkor Sztálin hídnak nevezték, kapcsolódó történelmi eseménynek pedig az 1917-es „nagy októberi szocialista forradalom” 33. évfordulóját emlegették, – ami azért érdekes, mert a hídon közlekedő villamos is ezért kapta a 33-as számot. Ennél sokkal nagyobb történelmi eseménynek számított, hogy az óbudaiaknak végre „saját” hídjuk lett. És mivel a háborúban elpusztult Újpesti vasúti hidat csak 1955-ben építették újjá, kezdetben a vasúti teherforgalom is ezen a hídon zajlott, sőt, ennek érdekében építettek ki a Szentendrei út mentén egy vágányt a Flórián tér és Filatorigát között. De ez a vágány azután is használatban maradt, hogy 1955-től nem jártak erre tehervonatok: az FVV 5-ös jelzéssel indított villamosjáratot a nyúlfarknyi szakaszon, amit 1958-ban, a Hévízi úti iparvágány felhasználásával meghosszabbítottak a Veder utcáig.

Érdekesség, hogy többnyire ezen a járaton közlekedett az a két UZ típusú kísérleti villamoskocsi, amelyeknek a szekrénye alumíniumból készült.

Ezzel együtt az ötvenes években valójában az autóbuszok jelentették Óbuda közlekedési fejlődésének zálogát. A BSzKRT T jelzésű busza már a háború után elindult a troli helyett, az 1947. júliusában induló 18-as busz pedig ennek meghosszabbított vonalán ment az ürömi vasútállomásig. (A T jelzése ettől kezdve 18A lett.) 1948. április 5-én a Miklós utca és a Nyugati pályaudvar között indult a 6-os busz, két hónappal később szintén a Miklós utcától a 34-es a Rómaifürdőig,  majd 1949. szeptemberében a 37-es a Bécsi út és a Testvérhegy között. A BSzKRt buszos utódja, a Fővárosi Autóbuszüzem (FAÜ) az 1950. november 7-i hídavatóra az 55-ös buszt indította a Miklós utca és a Népliget között, 1953. május 1-jén pedig útra kelt a 42-es járat is a Miklós utca és Csillaghegy között. A későbbiekben a Miklós utcai végállomás mellett, az Árpád híd budai hídfőjénél alakítottak  ki buszvégállomást. Ez utóbbi ma is működik, a Miklós utcait 1982-ben megszüntették, új buszvégállomás pedig a Bogdáni úton létesült.

Terjedelmi okokból lehetetlenség volna az óbudai buszok számozásának változását akár csak az 1980-as évek elejéig is nyomon követni, egy járatról azonban nem feledkezhetünk meg: a 86-osról, amely Óbudát Újbudával kötötte össze 1965 és 2016 között. És természetesen nem feledkezhetünk meg a BKV Pomázi úton épült Óbudai buszgarázsról sem, amely januárban múlt 50 éves.

HÉV-vel a föld alá, gyorsvillamossal a hídon át

A szentendrei HÉV fejlődése az 1910-es évektől vett újabb lendületet: 1911-1913 között két vágányúvá vált pályája, a Rómaifürdőnél és Csillaghegyen állomásokat építettek, 1914. május 12-én pedig befejeződött a vonal villamosítása is. Ugyancsak ezekben az években épült 12 iparvágány az óbudai gyárakhoz, így a teherszállításnak köszönhetően a BHÉV a világháború kitörése ellenére is nyereséges üzem tudott maradni.

Elsősorban a teherforgalmat szolgálta az is, hogy az 1920-as évek végén Aquincum és Óbuda, MÁV állomás között kiépítették a vasúti pályát, de 1929. november 1-jétől menetrend szerint közlekedő személyvonatok is közlekedtek a vonalon Szentendrére.

A két világháború közötti időszak legnagyobb változását az hozta, hogy 1937-ben megszüntették a Pálffy téri végállomást és helyette a Margit híd lábánál építettek újat.

A 2. világháborút a szentendrei vonal viszonylag épen vészelte át: a Filatorigát és Szentendre között már 1945. február 20-án megindították a forgalmat gőzösökkel, május 13-ra pedig a felsővezetéket is rendbe hozták; a Margit híd környéki romeltakarítás miatt a forgalom a vonal teljes hosszán csak 1946 februárjában indulhatott meg. Ráadásul az Újpesti vasúti híd újjáépítéséig, tíz éven át a Császárfürdőnél volt az esztergomi vonatok végállomása is.

A BSzKRt 1949-es megszűnése után előbb a MÁV vette át a HÉV-közlekedést, majd 1958-től a Budapesti Helyiérdekű Vasutak (ismét BHÉV) nevű vállalat, amely már egy évvel később nekilátott a szentendrei pályafelújításnak. Hosszas munka volt, csak 1964-ben fejezték be. Hamarosan új, korszerűbb szerelvények is forgalomba álltak, 1971-ben pedig „még újabbak”, bár azt senki nem hitte volna a Német Demokratikus Köztársaságból érkező MX típusú szerelvényekről, hogy 2020-ban is közlekednek majd. A 1972-es karácsony azonban még látványosabb változást hozott: a 2-es metró második szakaszának átadásához kapcsolódva a szentendrei HÉV-et is meghosszabbították a Batthyány térig – a föld alatt. 

A metró megjelenése valóságos csoda volt, így szinte fel sem tűnt, hogy az új közlekedési eszköz megjelenése számos villamos eltűnését eredményezi.

Mindez a hetvenes évek elején Óbudát csak közvetve érintette, két járat tűnt el a kerületből, a 18-as, amelynek végállomását a Nagyszombat utcából a János kórházhoz helyezték, illetve a megszüntetett 66-os, amely szintén a Nagyszombat utcától indult és a Nagykörúton át jutott el a Petőfi híd budai hídfőjéig. A Hévízi úti 5-ös története 1974-ben ért véget, de az igazán nagy változások az 1980-as évek elejéhez köthetők. A régi óbudai közlekedés tulajdonképpen ekkor változott meg oly mértékben, hogy az eddig leírtak közül csak nagyon kevés maradt érvényben.

Ennek az időszaknak az egyik legjelentősebb beruházása volt az 1983-ban  befejeződött békásmegyeri (két) lakótelep építése, amelynek következtében mintegy 40 ezer új lakó költözött a III. kerületbe, ami azt is jelentette, hogy a HÉV-szerelvényeket sűríteni, gyorsítani kellett. A BKV a gyorsabb haladás érdekében módosította pályavonalát, áthelyezték a filatorigáti, a Benedek Elek utcai és az aquincumi állomásokat, majd 1981-ben a megszűnt Békásmegyer felső és Pünkösdfürdő állomások helyett egy teljesen új állomást létesítettek Békásmegyer néven a lakótelep központjában, ami egyúttal újabb buszjáratok végállomása is lett. Ugyanekkor készült el az új békásmegyeri áramátalakító, a vonal teljes hosszán pedig számos alul- és felüljáró, illetve fénysorompó létesült. E nagyszabású korszerűsítés lehetővé tette, hogy a HÉV-szerelvények akár 3 perces időközökkel kövessék egymást. 

De ugyanebben az időben volt még egy ennél is nagyobb szabású közlekedési beruházás Óbudán: a Flórián tér átalakítása és az Árpád híd kiszélesítése.

Ekkor szűnt meg a 11-es és a 33-as villamos. Az 1980-ban kezdődő négy évig tartó munkálatok során végeredményben az történt, hogy a meglévő hídhoz jobbról és balról is hozzáépítettek egy újabb hidat, és ezzel a villamos pálya melletti autóút 2×3 sávosra bővült. A műtárgyat 1984. április 4-én adták át, november 6-án pedig a 3-as metró Árpád hídig való meghosszabbításával egy időben új villamosjárat indult a Vörösvári út és a Lehel út között, az 1-es, amelyet kezdetben nagyképűen gyorsvillamosnak neveztek, és amely vonalának a teljes kiépítése a Kelenföldi pályaudvarig éppen 35 évet vett igénybe.

A szemközti lakóval még sohasem találkoztam, nem tudom, ki lakik felettem.

Sokszor úgy érzem, természetellenes a magasság, ahol életem legnagyobb részét töltöm, és rádöbbenek, hogy fogalmam sincs róla, mit látok, ha kinézek az ablakon.

Csak a liftben látok néha embereket, de mintha mindenkivel mindig csak egyszer találkoznék. Talán az arcmemóriámmal lehet gond, vagy elköltöznek innen, vagy talán állandóan változtatják a külsejüket.

Figyelni kezdtem őket. Pontosan két hete és három napja. Kabátomba a szívem fölé apró detektívkamerát rejtettem, amivel észrevétlenül dokumentálom a találkozásokat. Esetenként a lift villanybúrájába helyezem fényképezőmet. Néha diktafont is viszek magammal és mindenről részletes feljegyzést készítek.

Módszerem a következő: Naponta reggel hat óra és fél nyolc között, valamint este fél öttől, hét óráig folyamatosan a liftben utazom. Ezt követően ügynöknek vagy közvélemény-kutatónak álcázva csengetek be lakásokba. Éjjel szisztematikusan átkutatom a kukákat, néha levélszekrényeket feszítek fel. Minden megfigyeltről aktát vezetek.

Nyomozásom első napján a liftbe beszálló lakó látványára enyhén megborzongtam, majd megtörtént az expozíció. Egész nap folytattam a munkát a fent leírt módszer alapján. Hajnalban tértem haza egy kellemesen eltöltött, lelkiismeret-furdalás nélküli éjszaka után.

A Kísérleti Lakótelep a hatvanas években épült Budapest III. kerületében, a Flórián tér közelében. Ennek a lakótelepnek a szomszédságában, a Gárdos Mariska utcai lakótelepen éltem tízéves koromig, majd szüleimmel a Pók utcai lakótelepre költöztem a nyolcvanas évek közepén. A hétvégék és nyarak egy részét a Havanna lakótelepen töltöttem nagyszüleimnél.

Az itt látható sorozat anyaggyűjtése alatt bejártam Budapest több lakótelepét: a Békásmegyerit, az egymásba folyó óbudaiakat, az Újpalotait, a Kelenföldit, a Havannát. A kutatás a Budapesti Műszaki Egyetem Könyvtárában folytatódott, és az Építőipari Dokumentációs Központ műszaki rajzainak tanulmányozásával zárult. A koncepció kidolgozása, a képpárok formai és tartalmi szerkesztése ezután következett.

A sorozat fotók és számítógépes grafikák párjaiból épül fel, amelyek egy fiktív történeti keretbe ágyazódnak. A képpárok a naplószerű szöveghez nem kapcsolódnak szorosan, hanem újabb apró történeteket mesélnek el. 

A kisfilmes kamera használata a kapcsolatteremtésre képtelen megfigyelő szemszögéből adódott. A „főhős” kitartóan vizsgálja a körülötte élőket, képben és írásban rögzíti a találkozásokat, amik gyorsak, eseménytelenek és többnyire ritkák. Sietve kell cselekednie, találkozásainak időtartamát pedig a dokumentáció segítségével igyekszik térben és időben kitágítani, lassanként elszakadva a valóságtól.

Szabó Sarolta
Budapest, 2003.

A településen egyes nagyobb gyárak – saját költségükön és elhatározásból – maguk építettek lakótelepeket vagy bérházakat dolgozóik részére. Ilyen volt az Óbudai Hajógyár és a Gázgyár, amelyek több módon gondoskodtak dolgozóik szociális ellátásáról, köztük a lakhatási problémák megoldásáról. Természetesen nem minden dolgozónak tudtak lakást biztosítani – általában éves bérleti díjat kellett fizetni a különböző méretű lakásokért –, sok munkásnak magának kellett megoldani a költséges lakásbérlést.

Óbudán csak kevés gyári dolgozó – jellemzően nem a tisztviselő réteg – rendelkezett önálló lakással, vagy akár házzal, házhellyel.

Az óbudai téglagyárak sem voltak kivételek, hiszen ezen ipari létesítmények mellett is létrejöttek munkástelepek, ám azok színvonala, illetve a lakhatási feltételek (lakókomfort) elmaradtak a másik két helyi gyár hasonló megoldásaitól.

Az óbudai tégla- és tetőcserépgyártás a kiváló minőségű alapanyagának, az ún. Kiscelli agyagnak köszönhetően jött létre. Mint oly sok mindent, ezt is a területet az I. században meghódító rómaiak honosították meg, akik messzemenően kiaknázták az óbudai hegyek által biztosított természeti forrásokat. A modern értelemben vett téglagyártás azonban csak a XVIII. század közepétől indult meg a településen, amikor az uradalmat birtokló Zichyek, majd 1766-tól a Kamara (Kincstár) engedélyezte és üzemeltette a termelést. Ettől kezdve hosszú ideig Óbuda egyik legfontosabb iparágává, legnagyobb munkáltatójává vált a téglaipar, egészen az 1970-es évek első feléig. Mivel a téglagyártás az alapanyaghoz van kötve, nem véletlen, hogy a termelőegységek, a gyárak a megfelelő agyagréteg közvetlen közelében jöttek létre. Ez Óbuda – és nem kis mértékben Újlak – esetében a Szépvölgyi utat és a Bécsi utat jelentette, ahol az évszázadok alatt sorra nyíltak a kisebb-nagyobb téglagyárak, amelyek sokszor váltották tulajdonosukat, vagy alakultak át különböző vállalati szervezetté, formává.

A tágabb értelemben vett harmadik kerületben a csillaghegyi és békásmegyeri téglagyárak működése is jelentős volt, ahol szintén kialakultak munkáslakások a gyár mellett.

Óbuda-Újlak legnagyobb és legfontosabb agyagfeldolgozó ipari létesítményei – legelterjedtebb elnevezésük alapján – a Holtzspach, a Nagybátony-Újlaki és a Victoria-Bohn Téglagyárak voltak, amelyek a XIX. század második felétől működtek. A téglagyári munkástelepek – amelyet a köznyelv Cegajnak nevezett – érthető módon ezek tövében alakultak ki. A mai napig sok kutató és helyi lakos vitatkozik azon, hogy pontosan hol volt a Cegaj, mettől meddig állt. A vitába bekapcsolódnak, akik ott éltek, illetve azok is, akiknek valamely hozzátartozójuk, ismerősük lakott a Cegajban. Ehhez fontos tudni, hogy az 1950-es évektől már nem kizárólag téglagyári családok laktak ezekben a házakban, hanem máshol dolgozó emberek is, illetve Óbudán kívülről is költöztek ide. A téglagyári munkások lakóhelyének zárt közösség jellege az 1960-as években tovább erősödött, egyre több vidékről érkező, kispénzű munkavállaló költözött be a Cegajba.

Általánossá váltak a kisebb-nagyobb balhék, nemcsak a telepeken, hanem Óbuda más helyein, amely az ottlakókat mintegy megbélyegezte, rossz hangzásúvá vált, ha valaki a Cegajból származott.

Talán ebből is látszik, hogy történetileg nem egy adott Cegajról lehet beszélni, hanem több olyan téglagyári munkástelepről, amelyet így neveztek. Ez az elnevezés, amely a német Ziegel (tégla) szóból ered, nemcsak Óbudán, hanem más téglagyárak kapcsán is elterjedt az idők során, mint például Csillaghegyen vagy Kőbányán. Óbudán Cegaj volt a Nagybátony-Újlaki Téglagyáron belül a hegy felőli oldalon a „felsőgyár” területén, a Bécsi út másik oldalán az „alsógyárban” a Föld utca-Vályog utca szegletében, illetve a Victoria-Bohn Téglagyár relációjában a mai SZTK Rendelőintézet mögötti részen és a Bécsi út-Vörösvári út-Ágoston utca által nagyjából határolt területen.

A téglavetés, valamint a téglagyártás sokáig idényjellegű munkának számított, hiszen az agyagbányászat, illetve a tégla- és cserépszárítás csak a melegebb időszakban volt lehetséges. A technológia fejlődésével ez jelentősen megváltozott, ami azt eredményezte, hogy egy viszonylag állandó munkás létszám tartozhatott egy-egy gyárhoz. A téglák és cserepek gyártási folyamatában az égetés igényelte a legnagyobb szakértelmet. A munkák zömét sokáig betanított napszámosok és idénymunkások végezték. Az 1870-90-es években az óbudai agyaggyárakban és -bányákban jellemzően külhoni munkások dolgoztak, akik osztrák (főleg Bécsből) és dél-lengyel területről érkeztek. Idővel ez annyit változott, hogy az osztrák idénymunkásokat – Szent József napjától Szent Mihály napjáig – felváltotta a helyi munkaerő, emellett a lengyel munkások száma stabilizálódott (legnagyobb számban a kőbányai téglagyárakban dolgoztak, ahol jelentős kolóniát alkottak). Az idénymunkások elhelyezése problémát okozott a gyáraknak, igyekeztek a legolcsóbb és a legegyszerűbb lakhatást „biztosítani” a napi 14-16 órát dolgozó, kemény fizikai munkát végző munkásoknak. A korabeli gazdasági-társadalmi viszonyoknak megfelelően – egészen az 1884-es ipartörvényi szabályozásig – gyerekek is legálisan dolgoztak a gyárakban, már nyolc éves kortól.

A dolgozók a saját bérükből nem tudták megoldani a lakhatásukat, heti fizetésük ebben a korszakban másfél forint volt.

Ezek a munkások borzalmas körülmények között laktak a sebtében kialakított lakhelyeken, ahová lényegében csak aludni jártak. Bútorozatlan, teljesen komfort nélküli kunyhókban, vagy a falba vájt kis lyukakban próbáltak pihenni. Történeteket mesélnek arról, hogy volt olyan, amikor a kihűlt égetőkemencékbe költöztek be szerencsétlen munkáscsaládok (a téglaégető kemencék egészen nagy méretűek voltak, ahová több tonna nyers téglát és cserepet pakoltak). A Holzspach Téglagyárhoz tartozó munkáslakások leginkább a mai Folyondár utcában és környékén voltak. A Bécsi úti gyárak dolgozói egy fokkal jobb lehetőségek között éltek, de a két világháború közötti lakhatási körülmények csak kicsit voltak jobbak az azt megelőző korszakokénál. 

A XX. század elején az egész fővárosra jellemző volt a lakáshiány és a meglévő lakások rossz állapota. Kormányzati szempontból ez azért is fontos volt, mert az itt élők – túlnyomórészt szegény munkáscsaládok – a lakhatási körülmények miatt rendkívül rossz egészségügyi állapotban voltak (félő volt egy járvány kialakulása), emiatt politikailag feszült hangulat vált jellemzővé. Ezek javítására született meg az ún. kislakásépítési program, amelynek keretében 1909-1914 között barakklakásokat építettek a munkások számára. Óbudán a téglagyári munkások számára 14 barakképületet emeltek a gyáron belül, a Bécsi út és Vörösvári út közötti területen.

Az I. világháború és a forradalmak időszakában akadozott a téglagyártás, a telepeken élő megmaradt munkások életkörülményei tovább romlottak. Sajnos ez az állapot a két világháború közötti, stabil politikai viszonyok között sem javult, sőt, ha lehet még rosszabb lett. Azonban ez a tény nem maradhatott meg a téglagyárak falai mögött, sem Óbudán, sem más kerületekben.

Ugyan a regnáló kormányzat igyekezett elpalástolni a munkástelepeken uralkodó szörnyű állapotokokat, a sajtó rendszeresen beszámolt róluk.

Erre válaszul sorra születtek az ígértek a főváros és a népjóléti miniszter részéről az állapotok és lakhatási körülmények javítására, ám ezek rendszerint elmaradtak. A Magyar Hírlap 1928 májusában közölt hosszabb cikkében megemlíti, hogy „a zsúfolt, bűzös szobában nem lehetett kiegyenesedni, mert bele ütköztünk volna a mestergerendába. A barakkszobában pontosan tizenkilencen laknak, férfiak, gyerekek, asszonyok vegyesen, valamennyien szalmazsákokon fekszenek és minthogy szalmazsák is kevés van, hát egy-egy szalmazsákra két-három személy is fekszik. A négy méter széles és hat méter hosszú szobában téglából rakták ki az ágy helyét és úgy helyezték rá a szalmazsákokat”. A cikkből az is kiderült, hogy több helyen drótsövénnyel igyekeztek eltakarni a munkásszállásokat, hogy az idegenek ne lássák a barakklakások borzalmait. Az Óbuda Cegaj kapcsán külön kiemelik, hogy sok munkáscsalád a kemencéken és a kemencékben lakik, illetve, hogy a barakklakásokat a hegyoldalba építették, ahol gyorsan terjed a tbc. A megoldások helyett különböző közegészségügyi és építészeti vizsgálóbizottságokat küldtek ki a telepekre. Az óbudai helyzet miatt még parlamenti interpelláció is elhangzott – mindhiába. Ezek a bizottságok ugyan világosan feltárták a tarthatatlan állapotokat, de a kialakult helyzetért rendre a téglagyárak vezetését tették felelőssé, akiknek a feladata lenne a probléma megoldása. A nagy téglavállalatoknak akarták előírni az egészséges és elegendő mennyiségű munkáslakások építését, de nem tudták őket rákényszeríteni erre a lépésre.

A telepeken lakók többsége szenvedett valamilyen mentális vagy egyéb betegségben, a vérszegénység, a tüdőbaj és az alkoholizmus általános volt.

A két világháború közötti korszak téglagyári életéről szemléletes és mélyen megragadó képet kapunk az óbudai író, Gelléri Andor Endre írásaiból. Gelléri anyai nagyszülei kantint üzemeltettek a Nagybátony-Újlaki Téglagyárban, és egy ideig a család is a gyárban lakott.

A nyomort, a kilátástalanságot, a sikító szegénységet megjelenítő, drámai sorsú író művei rendkívüli hatással és mélységgel jelenítik meg ezt a zárt mikrovilágot. Ebből a környezetből nagyon nehéz volt kiszakadni, csak keveseknek sikerült. Ezek a munkástelepek ugyanis szinte magukhoz láncolták az ott élőket, akik mindenben a téglagyáraktól függtek. A kevés fizetésüket már hitelben, előre elköltötték a környékbeli kereskedőknél, ahol mind nagyobb adósságot halmoztak fel. Előleget is csak a gyáraktól kérhettek, és ez egyre nagyobb függést jelentett.

Ebben a korszakban a munkások alig mozdultak ki a Cegajból, ez pedig azzal járt, hogy gyakorlatilag csak egymás között alakultak ki társas kapcsolataik.

Nagy dolognak számított, ha egy téglagyári munkás egy másik óbudai gyárban dolgozóval – mondjuk „textilessel” – házasodott össze és alapított családot.

A rossz körülmények ellenére a Cegajban élők igyekeztek valahogy kihasználni a kevés szabadidejüket, amely sokaknak a sportot jelentette. Gelléri Andor Endre például diszkoszvetést gyakorolt a gyár salakos pályáján, hogy megerősítse a testét. Leginkább a foci volt népszerű a munkások között (igazi bajnokságok majd csak a II. világháború után váltak rendszeressé). 1920 novemberében alakult meg a legendás Újlaki Football Club, az UFC, amely 1943-ban kapott saját pályát a Nagybátony-Újlaki Téglagyártól.Az 1930-as évek végére valamelyest javultak a körülmények, bevezették a villanyáramot a telepekre, de nem minden lakásba. Megengedték az állattartást is, ekkor terjedt el, hogy a lakók kecskét vagy nyulat tartottak. Mivel az emberek és az állatok osztoztak a lakhelyen, a közegészségügyi állapotok ettől nem javultak. 

A II. világháborúban, Óbuda ostromakor az óbudai téglagyárak komoly sérüléseket szenvedtek, hiszen a Bécsi út ezen szakaszán jelentős és heves harcok folytak. Az újjáépítéshez azonban sürgősen szükség volt kellő mennyiségű építőanyagra, ezért gyorsan megkezdték a gyárak talpra állítását, a termelés újraindítását. A téglagyárak államosítása (1946) után a megmaradt munkások mellé újakat toboroztak, de a hangzatos – főleg politikai jellegű – ígértek ellenére a munka- és lakhatási feltételek még évtizedekig hasonlóan siralmasak voltak, mint a háborút megelőző időszakban. 1947-ben mintegy 300 munkáscsalád lakott az óbudai Cegajban, gyakorlatilag mind a téglagyárakban dolgozott valamilyen területen.

A 300 munkáslakás felében még ekkor sem volt áram, a falak vizesek és penészesek voltak. A vizet idővel bevezették, de a WC-k az udvaron voltak, ezt budisornak hívták.

A Cegajban élők – főleg amíg kizárólag téglagyári dolgozók alkották a közösséget – mindent megtettek, hogy lakásukat és lakókörnyezetüket szegényes kereteikhez mérten otthonossá tegyék. Sorra készültek az évek alatt a lakások előtti kiskertek, az épületeket rendben tartották és gondozták, megőrizve a telepek belső intimitását és világát, egyben a szabályait is. Releváns fordulat az 1950-es évek vége felé következett be, amikor elindult a hazai épületanyagipar átszervezése, melynek következtében a téglagyárak jelentősége kezdett visszaszorulni.

Először a Nagybátony-Újlaki Téglagyár termelése esett vissza (ekkor már a Budai Tégla- és Cserépvállalathoz tartozott az üzem, csakúgy, mint a szomszédos Bohn Téglagyár), és felszámolták az egykori „alsógyárat”, a nagy kiterjedésű téglaszárítókkal együtt. Ez a Föld utca és Vályog utca szegletében működő Cegajra is vonatkozott, ahonnan elköltöztették a lakókat. Ezen a területen épült fel 1958-1964 között az Óbudai Kísérleti Lakótelep. Óbuda belső rekonstrukciója és a szanálások idejére esett a megmaradt téglagyári munkásotthonok lebontása.

Az itteni panelépítkezések III. ütemében került sor az SZTK Rendelőintézetet övező terület és a mai Holdudvar park telkén álló házak bontására. Az 1970-es évek legelején még egy pár épületben laktak, de elköltöztetésük folyamatos volt. Az évtized közepére teljesen eltűntek a téglagyári munkástelepek Óbudáról. Lassan a Cegaj szó és annak jelentéstartalma a feledés homályába vész, és városi legendává alakul.

Mindazok számára, akik ezeken a téglagyári lakótelepeken élték mindennapjaikat, maga volt a szikár és kiábrándító valóság, de egyben az otthon is.

Még most is élnek közöttünk olyan óbudaiak, akiknek a Cegaj teljesen mást jelentett, mint a kívülállóknak, és csak pozitívan és elérzékenyülve emlékeznek hajdani lakóhelyükre.

Egy cikkben örök álmodozónak és gyermeki lélekkel megáldottnak nevezett a szerző, amit kikértél magadnak. Mit mondanál ezek helyett?

Valójában utálom analizálni magam, inkább arról gondolkozom sokat, hogy milyen szeretnék lenni. Ami biztos: általában egyszerre több síkon dolgozom a fejemben. Ez figyelemzavarnak is tűnhet, de semmiképp nem álmodozás, ellenkezőleg. Épp ezért szeretem, és ajándékpillanatnak tartom, ha valamire koncentráltan tudok figyelni. Ilyen például a festés – a zene is szokott ebben segíteni nekem.

Különféle élethelyzeteimben mindig egy épp aktuális nevet biggyesztettem magamra. Volt a rét óvodása (az a sok pici kék virág, kevesen veszik észre); az alma (ez mindig marad); aztán a ,,miszter zsebkosz” (akkor azt játszottam, hogy a zsebkoszból gyémántot, a gyémántból meg zsebkoszt csinálok); aztán ott a málna (az tüskés nagyon és megszúrhat, de ha hozzáférsz, a legédesebb dolog); a fecske (az mindig hazatér); és Winnetou a gyerekkoromból (ő minden körülmények között állva marad). 

Alapvetően történet-hívő vagyok, azaz hiszem, hogy minden történetből (emberi relációkból) derül ki, illetve tanulódik meg.

Amit Csúcshegyen töltött időszakom közben találtam meg, és még régi pomázi létem alapozta, azt vállalom most leginkább: nem azé a kert, aki megműveli, és nem azé, aki szereti. Azé a kert, akit a kert megszeret. Az óriási kerttel foglalkozás közben bölcsen úgy döntöttem, hogy a kertépítés helyett a kertművelést választom. Míg a kertet műveltem, azon találtam magam, hogy nem én őt, hanem a kert művel engem.

Sok képedet feliratozod. 

Noha képzőművészeti iskolákba jártam, soha nem akartam festéssel foglalkozni, ami mára mégis a főcsapásom lett. Azt nem én választottam, az választott engem, illetve valaki mondta, hogy szerinte nekem festeni kéne. Így aztán csöpp eltartással (iróniával) kezeltem ezt. Igazából akkoriban a képzőművészetet épp megvetettem, a sznobizmussal szemben kiépítettem magamban egy antisznobizmust, azaz a ló másik oldalán találtam magam. Ezért volt, hogy mindenféle eszközzel igyekeztem élni, ami akkortájt cikinek számított. Innen ered például a képekre írás, lehetőleg együgyű betűkkel. Amellett grafomán vagyok, folyamatosan írok. Érdekelni kezdett még – ez ma is körülvesz minket lépten-nyomon, ha nem is annak mondják – a giccs is, azon kívül a naiv művészet őszintesége, mert ebben bármilyen keresetlen eszköz, effekt megengedhető, ami segíti a közlésvágyat, kifejezést. Mi a buta-okos, mi a ronda-szép, mi az igaz-hamis, mi az intelligens (elit) és a pronyó?

A szövegek általában csak nekem fontosak, magamból vagy bárhonnan jön, de meg akarom jegyezni. Vagy csak egyszerűen pimasz vicc. Mára ez a street artban már elfogadott, sőt, azt hiszem, divattá vált (azóta kevesebbet is használom).

Az Anziksz címlapjára készült képre is írtál: “Óbudán járt Frank Zappa télen, és nagyon tetszett neki, hogy te rám gondolsz”. Tél, rajzoló kislány, maszk. Karácsony és járvány? Miért Zappa?

Nemigen tudtam a gyönyörű téli óbudai utcákra gondolni sajnos, mert lenyomta a járványhelyzet okozta magunkba zártság élménye. A karácsonyról meg két gondolatom szokott lenni: a születés és a magány. Ezek összefüggenek. Onnantól kezdve, hogy elvágták köldökzsinórunkat, amivel össze voltunk kötve valakivel, be vagyunk zárva önnön testünkbe, és nem nagyon van átjárás a másikéba, pedig hiányzik.

Ez a pestisjárványos-karanténos időszak meg a karácsony együtt sejtésem szerint több embernek felismerést okozhat: hogy akire ekkor emlékezni igyekeznek, a Jézus nevű ragyogó zsidó ember, mutatott egy köldökzsinórt, aminek a másik csatlakozója nem itt a Földön van, hogy ne féljünk, és legyen kedvünk lenni. Ez mindig ott van, és mindenkié, ha gondol rá, ha nem. A kép egyik fája egy köldökzsinór az égbe.

Zappával egy napon születtem, december 21-én, napfordulón, de a szöveggel vívódjon a néző!

Te merre járnál télen Óbudán? 

Bármerre. Télen még gyönyörűbb Óbuda! Biztos elnézek a Mókus környékére, ahol vannak azok a nagy gesztenyefák. Meg felnézek (végig gyalog!) a Csúcshegyre –, ott laktam két és fél évet. Éppen a telek baromi hidegek voltak, de ott pompás, láthatóvá válnak a mókusok, és a rókák is, na meg a vaddisznók. Egy csodálatos, orvos házaspár voltak a szomszédaim, nagyon szeretem őket, hozzájuk biztos ellátogatnék.

Melyiket választanád: megrendelés vagy szabad munka? 

Ez a megrendelés nálam necces dolog, még ha olykor rá is fanyalodok. Nekem a képek sztoriból, impulzusokból és személyes-közeli morzsáimból állnak össze. Ezért nehéz viselnem, ha sok a beleszólás. A festés ilyen értelemben nem válhat munkává – még akkor sem, ha gyakran küzdős kardozással jár, de akkor magammal kardozok –; az a kép halála. Barátaimnak, vagy akiket szeretek, azoknak persze boldogan teszem.

A legújabb Kiscsillag album borítóján a te képed van, sőt, Lovasi Andrással együtt dolgoztatok egy rendhagyó kiadványon, a Tompa kések-könyvön. Lovasi meséje – és persze az új CD – mellett tulajdonképpen egy művészeti album is lett az illusztrációidtól, festményeidtől. Ebben az esetben volt beleszólás?

Dolgoztunk már együtt, a legutolsó Kispál és a Borz album arculatát én készíthettem, azt nagyon jó volt csinálni, mert együtt eszeltük ki Andrással. 

Ami a könyvet illeti, az érdekelt a leginkább. Már ’19 őszén beszélt nekem erről a felnőtt mese tervéről András, hogy szeretne egy extra kivitelű képes albumot. 

A könyvben és a dalszövegek megképesítésében teljes szabad kezet kaptam. A mese végleges verzióját már februárban megkaptam, de a csúszás miatt komolyabban csak tavasszal kezdtem vele foglalkozni, és döbbenten láttam, mintha erről a világhelyzetről szólna (sok rész tűpontosan), pedig hónapokkal előtte íródott. Erre tehát csupán rá kellett erősítenem, és azt gondolom, nagyon friss, mai könyv született, akárha utólag írta volna András.

Ami pedig a legfontosabb, hogy ennek a munkának köszönhetően leltem rá egy új barátra és nélkülözhetetlen munkatásra, Dinnyés Attilára.

Budapest néhány vendéglátóipari egysége egyértelműen törzshelyed. A Kisüzemben minden decemberben kiállításod van, a legutóbbi a helyen megforduló vendégekről készült képekkel. Ennyire fontos hely a kocsma?  

A Kisüzemben valóban szobanövény voltam kezdetétől fogva, most a Kiadóban tartom a fogadóóráimat.

Nem annyira a kocsmákat szeretem, inkább a közösségi helyeket, ahol lazán-kötetlenül lehet találkozni még nálam is okosabb-szebb-tehetségesebb illetőkkel, bármilyen műfajból is fújta oda őket a szél. Sok barátra és munkakapcsolatra leltem, de legfőképp a helyi stábokat szerettem meg, a pult mögött lévőket és a szakácsokat. Ezért járok oda, ahova; hazamegyek picit.

Ezek a helyek kísérleti művészetnek is hellyel szolgálnak, amolyan szülőszobaként – mint amilyen régen volt a Sirály. Én ilyen helyeken szeretek kiállítani és koncertezni is.

Ivással pedig csak akkor foglalkozom, ha szerelmi bánatom van (de semmi tömény), mint a fiú muslincák, akik kosarat kaptak a lány muslincáktól, csak akkor mennek alkoholra, és csak ők. Azóta nem zavarom el őket, mióta olvastam ezt egy természettudományos folyóiratban. Együttérzek.

Találtam tőled szöveget, kép nélkül: “Akinek van slagja, lesz vénusza is.” Ez akár egy falfelirat is lehetne a Kisüzemben. Az? Lesz belőle kép vagy itt a szöveg a fontos?

Csúcshegyi kalandom idején egy ízben tönkrement a vízszivattyúm, ezért a házban nem volt víz a legnagyobb hőség idején és a nagy gyümölcsös, meg a konyhakert miatt folyton retkes voltam. Fürödtem tehát a kerti csap alatt, ami ugye alacsonyan volt, lefele konyuló csővel. Mindig alaposan körülkémleltem, nem jár-e valaki a ház melletti úton, mert persze pucér voltam. Nos, pucéron hencseregve, kortárs táncot lejtve, nagyon szokatlan mozdulatokkal fürödtem meg a csap alatt, a jéghideg vízben, ordítva, többször. Csak később villant be, hogy hiszen nemrég vettem egy slagot, az picit könnyített a táncomon.

Akkortájt gyakran meglátogattam a nénikémet meg a bácsikámat, az Ágit meg a Ferit, és ezt az újító mozgássoromat elmeséltem nekik, hozzátéve, hogy egy nővel többet nevettem volna, és sokkal jobb lett volna. Na erre mondta a Feri vigasztalásul, meggyőzően, hogy akinek van slagja, annak Vénusza is lesz.

Megjegyeztem. Biztos megfestem.

Hogy vagy most a járvány idején? Mi hiányzik?

A tavaszi bezárás nagyon nehéz volt nekem. Lebénultam. Imádok gyalogolni, de akkor az sem érdekelt, és más sem, csak folytak el a napok, úgy éreztem. Szerencsére sokat bringáztam, de csak az maradt. Ami rettenetesen hiányzik, a beszélgetések, a színház és a koncertek.

Mi lesz a járvány után? Teljesen átalakul az élet vagy ugyanúgy találkozunk majd a kocsmákban?

Hát persze! Az élet nem tudom, mivé és mennyire, de mi egészen bizonyosan. Most is csak írok, és nem hallom a hangod, hogyan kérdezel, nem látom a szemed, miközben pampogok neked válaszolva. Így mások a szavaim a kérdésedre, más a ritmusuk, és más a dinamika is. Igazából benned áll össze valamilyen új egésszé ez is, és nélkülem. Hát, ez változik, ilyesmik.

És milyen nyom marad vajon minderről a gyerekekben, akik most kezdték az ovit, vagy az iskolát? A szerelmeseknek is nehéz, akár távol vannak, akár közel. Csajozni sem könnyű. Pláne kamaszoknak; hogy történik az első csók, félelemben, vagy bűntudatban?

Viszont, ha éhen is döglik, a művészet igazán fontossá válik! Végre méltó helyére kerül, és értőn élnek vele, mert használatra való.

Vissza a köldökhöz: szent pillanattá – amit figyelemmel, méltósággal, tisztelettel és örömmel élünk meg – válik minden. Az is, hogy láthatjuk egymás arcát, mosolyát, hallhatjuk egymás hangját, igazi lesz az ölelés, a csók. Mások meg akadálynak fogják látni a másik embert a beépült gyanakvó félelem miatt, aminek engedtek, és egymás torkának esnek. Ők nem maradnak életben.

Emi tudta, hogy az idei nyaralás egészen más lesz. Azért lesz más, mert a kis rózsaszín táskájában ott lapul a zoknija, a varázslatos zoknija, rajta a két tündérkével, Luluval és Nanával. Ahogy az autó teljes sebességgel robogott a Balaton felé, csak arra tudott gondolni, hogy Annamari, az unokatestvére milyen fancsali képet fog majd vágni, ha megtudja, hogy neki mindig van három kívánsága, amikor csak akarja – illetve majdnem mindig, és nem igazán kívánhat bármit, de ezt Annamarinak nem kell tudnia. Így is meg fogja enni a sárga irigység.

Hét unokatestvére közül Annamari volt hozzá korban a legközelebb. Csecsemő koruk óta sokat játszottak együtt és sokat is veszekedtek, de azért elválaszthatatlanok voltak. Tavaly az volt a fő szórakozásuk, hogy a három kamaszt (Tomit, Zselykét és Boldit) bosszantották, akik egy ideje csak a telefonjukba voltak szerelmesek. Illetve Zselyke a tükörképébe is. Eldugták a töltőiket, átállították a telefont kínai nyelvre, de volt, hogy elrejtették a készülékeket, és kincstérképet rajzoltak hozzá.

Karácsonykor azonban valami megváltozott. Annamari, aki idén kezdte az első osztályt, a családi ünnepségen feltűnően nem foglalkozott Emivel. A fa alatt inkább Dorka mellé állt, és az asztalnál is ott akart ülni, ahol ő, és amikor Emi ezt felpanaszolta, azt javasolta, inkább játsszon Ábellel, aki ugyan még csak most tanult meg mászni, de mégiscsak ők ketten a kisgyerekek. Emi igazságtalannak érezte, hiszen Annamari csak négy hónappal volt idősebb nála, de ez elég volt ahhoz, hogy iskolába mehessen, amíg ő kénytelen volt másodszor járni a nagycsoportot. Megsimogatta a varázszokniját a kistáskájában, és egy kis elégtételt érzett. Lehet, hogy Annamarinak van órarendje, meg derékszögű vonalzója, meg házi feladata, de varázszoknija életre kelt tündérekkel egészen biztosan nincsen.

–            Megjöttünk! – szólt hátra ekkor mosolyogva Anya. Emi kinézett az ablakon. A nyaraló óriási teraszán Nagypapi, Dorka és Annamari ültek. Nagypapi és Dorka integettek, Annamari pedig – amint meglátta Emiék kocsiját befordulni – az arca elé kapta a könyvet, ami a kezében volt. Ez állt a címlapján: Ábécéskönyv. Emi ezt ugyan nem tudta elolvasni, de azt látta rajta, hogy iskolai tankönyv. Összehúzta a szemöldökét, és félig hangosan annyit morgott: ha harc, hát legyen harc!

Anya a délutáni alváshoz mindig ragaszkodott. Eminek kapóra jött a csendespihenő nyomasztó szokása, mert amikor Anya behúzta maga mögött a hálószoba ajtaját, azonnal kitépte a táskájából a zokniját, a lábára húzta, és táncolni, csúszkálni kezdett a padlón. A kislány tudta, hogy a varázslat akkor is működik, ha az ágy deszkájához dörzsöli a lábát, de a kívánság, amire készült, megkívánta, hogy két barátja a legjobb hangulatban legyen, amikor leugranak a fehér cérnazokniról. A számítása be is jött, mert néhány perc múlva a kislány mellett két kacagó, jókedvű tündér ugrabugrált.

–            Hú, milyen jó csúszós itt a padlóóóóóó! – kiáltotta Lulu, és mintha korcsolyázna, hosszan kitartva elcsúszott a szobaajtóig.

–            Ezt nézd! – bökte oldalba Emit Nana, és egy piruettet mutatott be a fehér járólapon, aminek a végén nevetve huppant a fenekére.

Mi tagadás, a gyakran szigorú és talán kicsit unalmas Nana az utóbbi időben sokat változott. Emi és Lulu jókedve, huncut tervei, a kislány sokszor szemtelen kívánságai kicsit magukhoz idomították Nana jólneveltségét.

–            Hol vagyunk? – kérdezte a padlóról a kislányt, és kíváncsian körülnézett. – Ez nem a szobád.

–            A Balatonon vagyunk, eljöttünk nyaralni – majd nyomatékkal hozzátette: – És itt van mindenki.

Lulu és Nana egymásra néztek.

–            Mindenki? – kérdezte Lulu – Annamari is?

Emi bólintott, és a néma választ csend követte. Nana feltápászkodott, és leporolta a szoknyáját.

–            Akkor, ha jól sejtem, kívánni akarsz valamit.

A kislány újra bólintott és nagy komolyan kibökte.

–            Azt akarom, hogy felejtse el az olvasást, és büntessék meg az iskolában.

–            Hülyeség – legyintett Lulu –, azzal ez a nyaralás nincs megoldva, még legalább nemtudomhány hétig nem lesz iskola. Meg van ez a nyamvadt Könyv, amiatt sem lehet.

Hát igen, a Könyv. A nagy, piros borítós Könyv, ami azoknak a kívánságoknak a listáját tartalmazta, amiket Lulu és Nana mint kiskorú tündérek nem teljesíthettek. Időbenlefekvő, szépenkérő, rendesenfogatmosó gyereknek mondjuk efféle kívánság eszébe sem jutott, de Emi sajnos nem éppen ebbe a kategóriába tartozott, így lépten-nyomon tiltott kívánságokba ütközött.

–            Jó, akkor essen el a biciklivel!

Nana csípőre tette a kezét és összehúzott szemmel nézett a kislányra.

–            Azt hittem, ennél azért jobban kitaláltad! Semmi épkézláb kívánság?Emi zavarba jött, ahogy válaszolt.

–            Hát, azt gondoltam, érezze rosszul magát valamiért – ami lehetőleg kapcsolatban van az iskolával –, aztán én megmutatlak neki benneteket, hogy lássa, hogy nekem van két tündérem.

–            Szóval velünk akartál villogni! Szép, mondhatom! – szólt Nana.

–            Ugyan már, azt ne mondd, hogy te nem látnál szívesen zokogni néhány nagyképű fogtündért! – legyintett Lulu. – De mondjuk ezt hivatalosan tényleg nem csinálhatjuk. Bár… csavarhatunk egyet rajta.

–            Ettől tartottam… – kezdte Nana, de nem jutott tovább, mert Emi Lulu után nyúlt, a tenyerére ültette.

–            Mondd!

–            Kívánd, hogy Annamarival játsszanak bújócskát a betűk!

–            Azt kívánom, hogy Annamarival játsszanak bújócskát a betűk!

–            Kívánd azt, hogy csak neked engedelmeskedjenek!

–            Azt kívánom, hogy a betűk, csak nekem engedelmeskedjenek!

Nana és Emi visszafojtott lélegzettel néztek Lulura, és várták a harmadik javaslatot.

–            Most mit néztek így rám? A harmadik a fagyi. A harmadik mindig az, vagy játszótér, vagy a buborékos csoki. A harmadik mindig olyan, ami nekünk is jó. Emi-szokás.

–            De csak akkor, ha Emi így akarja – tette hozzá szemrehányóan Nana.

Emi vállat vont.

–            Várjunk a fagyival, lássuk meg, hogyan működik az első kettő!

Lulu az ajtóra tapasztotta a fülét és így szólt:

– Azt hiszem, kezdődik.

A terasz irányából Nagypapa és Annamari hangja szűrődött be a lakásba.

–            Nem az van odaírva csillagom. Ezt még nem tanultátok?

–            Dehogynem tanultam, csak elmentek a betűk!

–            Ott vannak azok, drágám, csak mutasd meg, mennyit tanultál!

–            De nem látom, Nagypapa!

–            Nézd: úgy kezdődik, hogy AZ ERDŐBEN…

–            AZ ERDŐBEN … – hallatszott Annamari elhaló hangocskája – ment a medve…

–            Milyen medve, Annika? Nincs is medve a mesében!

–            Azt hiszem, elfelejtettem a betűket….

A szobában lévők mind hallották, hogy Annamarinak már-már sírós lett a hangja. Lulu Emire nézett.

Ideje közbelépni. Mielőtt elviszik a szemészetre. Elég messze lehet az ügyelet…

–            Jó – jelentette ki határozottan a kislány. – Most van itt az én időm.

Nagypapa megértően simogatta a sírdogáló Annamari fejét. Az arcán ugyan nem volt rosszallás, de azért egy kicsit tanácstalanul csóválta a fejét.

–            Jól van, kincsem. Nyári szünet van, nem kell olvasnod, ha nem akarsz.

–            De akarok – toppantott hisztérikusan Annamari –, nagy vagyok már, tudok olvasni!

–            Igen, de nyáron azért mégis játszani a legjobb. Nézd csak, itt van Emi!

Emi ekkor valóban melléjük lépett, és olyan kedvességgel, amiről csak a felnőttek nem veszik észre, hogy igazából „műkedvesség”, Annamarihoz fordult.

–            Mesét olvastok?

–            Nem! – csattant fel Annamari. – Nyári szünet van, nem kell olvasnom!

–            Ó, pedig engem érdekelne, mi van ide írva – bökött ujjával az olvasókönyvre –, tudod, én még csak óvodás vagyok…

Úgy pillogott unokatestvérére, hogy azt bármelyik diznihercegnő megirigyelhette volna, de a terasz népe közül csak Nagypapa nem vette észre a gúnyt a kislány szavaiban. Azt viszont látta, hogy Annamari mindjárt elsírja magát, azért gyorsan közbeszólt:

–            Emlékeztek, lányok, tavaly mennyit játszottatok? Azt kiabáltátok: nem megyünk vacsorázni, nincs időnk a játszástól! Mi meg azt sem tudtuk Nagyanyátokkal, hogy honnan kiabáltok.

Eminek ekkor hirtelen kiesett a fejéből a bosszú terve. Ahogy végignézett a balatoni nyaraló zegzugos kertjében, rögtön eszébe jutott a tavalyi nyár. A szalonnasütés, a sok nevetés, a bunkiépítés és a fogadalom, amit a bunki megvédésre tettek, a jelszavak és a zászlóterv, amit a kivágott fa csonkjára rajzoltak egy cserépdarabbal. A bunki volt a tavalyi nyaralás bázisa: bevitték az ételt, a játékokat (és persze ide rejtették a nagyok telefonját), és Annamarival mindketten nagyon büszkék voltak rá, hogy felnőttek nem fedezték fel ezt a remek búvóhelyet. Annamarival. Emi unokatestvérére nézett, aki hangtalanul nyelte befelé a könnyeit és még mindig az olvasókönyvbe bámult. A lapokon – Emi tisztán látta – össze-vissza futkostak a betűk: néha egymás mögé álltak, néha kiszaladtak a lap szélére, vagy – át egy másik oldalra. Emi gondolt egyet és Nagypapira nézett.

–            Arra a fára másztunk fel, a közepén van egy nagy ág, olyan, mint egy fészek, innen nem látszik, de kényelmesen lehet ülni rajta. És fel is akasztottunk mindenféle szatyrot, meg kosarat, abba tettük a kincseinket.

Nagypapának huncutság jelent meg a szája szegletében, ahogyan közelebb húzta magához a lányokat:

Megsúgjam nektek a titkot? Tudtuk ám, hogy ott vagytok. Kiültünk ide nagyanyátokkal, és örültünk, hogy ilyen jól érzitek magatokat együtt. Mert a legszebb zene a gyerekkacagás! – Nagypapi mindkettejük fejét megsimogatta és észrevétlenül kihúzta az olvasókönyvet Annamari kezéből. – És mit terveztek, idén hol lesz a törzshelyetek?

Annamari a térdét nézte és szipogott, amikor Emi válaszolt.

–            Én már kinéztem egy helyet, ahová Ábellel ketten beférünk, de ő folyton kimászott. Nem lehet még vele bunkisat játszani. Annamari meg már nagy… iskolás…

Nagypapa meghökkenve pillantott rá.

–            Nagy? Hát, akkor nálam is nagyobb lehet, mert én bizony egy jó kis bunkis játékban mindig benne vagyok. Megmutatod, Emikém?

A kislány már állt is fel, hogy Nagypapát a hátsó terasz felé vezesse, mikor Annamari utánuk szólt:

–            Én szívesen keresek veled bunkit. Úgy látszik, olvasni már úgysem tudok…

Emi megfordult, és egy pillanatig gondolkozott, mielőtt megszólalt.

–            Pedig elolvashatnád nekem ezt a mesét – bökött az asztalon lévő olvasókönyvre és fellapozta. Nagypapa és Annamari nem értették, miért hajol bele a könyvbe, mintha meg akarná szagolni. Valójában csak egy nagyon-nagyon halk mondatot mormogott, ekkor a zsebéből halvány szikrák pattogtak ki, és a szemfüles megfigyelő még egy narancssárga szoknyácskát is láthatott lebbenni. Annamari azonban nem Emi zsebét figyelte, hanem az olvasókönyvet, és a következő pillanatban felkiáltott:

–            Megvannak a betűk! Nézd Nagypapa! Most látom!

És Annamari olvasni kezdett. Hangosan, szépen olvasta a mesét, amelyik a teknősről és a majomról szólt, olyan szépen, hogy még Nana és Lulu is kikönyököltek Emi zsebéből és belefeledkeztek a történetbe. Amikor vége lett, Lulu oldalba bökte a kislányt és suttogva felszólt:

–            Na, mikor akarsz velünk hencegni?

Emi nem válaszolt, csak bűnbánóan lesütötte a szemét, ezért a tündér folytatta.

–            És mi a harmadik kívánságod?

–            Azt hiszem, arra ma nincs szükség! – válaszolta sejtelmesen a kislány, és fejével a kertkapu felé bökött.

A kapun akkor fordult be piros autójával a nagybátyjuk, Dénes, és a csomagtartóból egy jókora hűtődobozt emelt ki.

–            20 gombóc fagylalt és 8 adag tejszínhab. Elég lesz, lányok?

A teraszon ülők nevetve pattantak fel, és a székcsikorgástól csak Emi hallotta, amint a zsebe csettint egyet és azt mondja:

–            Tökéletes.

Mióta vagy Harry Potter-rajongó?

Rá kellett jönnöm, hogy nem is vagyok olyan nagy Harry Potter-rajongó, nálam sokkal elvetemültebb fanok léteznek. Bár mindenkinek Harry Potter története jut először eszébe a Repülő Seprűről, a cél igazából az volt, hogy egy olyan varázsbisztrót hozzunk létre, amely bármelyik mesevilágban megállná a helyét.

Akkor honnan jött az ötlet? Ha jól tudom, nem a vendéglátás a szakmátok.

Nem, egyáltalán nem ilyesmivel foglalkoztunk eddig. Húsz éve forgalmazunk nyomdagépeket, irodagépeket, és szerettük volna valami új, érdekes, izgalmas dologban kipróbálni magunkat. Olyan hely létrehozásában gondolkoztunk, ahova mi is szívesen beülnénk a gyerekekkel, ahol eszünk, iszunk, és nem a színezőt adják a gyerek elé, amit már nyilván un, és nem kell a játszósarokba sem elvonulnia. Hanem van valami plusz, amit a felnőttek és a gyerekek egyaránt élveznek, ahol bármi varázslatos dolog megtörténhet.

Aki ki akar szakadni a hétköznapok monotonitásából, aki szívesen töltene másfél órát egy különleges mesevilágban, annak nálunk a helye.

Harry Potter (és a hozzá fűződő lények) pedig talán azért jelennek meg nagyobb számban, mint a többi mesehős, mert manapság ő a legismertebb és a legkedvesebb varázsló. A kezdeti dömpinget pedig egész biztosan a könyvsorozat elképesztő népszerűségének köszönhetjük.

Ezek szerint családok járnak hozzátok leginkább?

Nagy meglepetésünkre hihetetlenül széles a látogatóink skálája. A nyugdíjasoktól kezdve, a családokon át a fiatal párokig itt mindenki megfordul. Egy kedves vendégünk például itt ünnepelte a hatvanadik születésnapját. Időben érdemes asztalt foglalni, rendezvényre pedig ki lehet bérelni a helyiséget. Ezt a szolgáltatást nyitvatartási időn kívül tudjuk biztosítani.

Mennyi időbe telt a hely kialakítása, hogy igazán varázslatos legyen?

Körülbelül fél évbe. Amikor megvan az ötlet, és tudod, hogyan fogod megvalósítani, akkor hihetetlenül felgyorsul minden. Fél év alatt rengeteg apróságot gyűjtöttünk össze, egy csomó holmi van raktáron, ami már ki se fért.

Milyen programokkal készültök a látogatóknak?

Többek között van kvíz és bingó játékunk. Ezek kb. 15 perces játékok, a gyerekek nagyon élvezik. És persze itt van a pálcakészítés. Aki hozzánk betér, minden eszközt megkap a varázspálca készítéshez a saját asztalánál, így a család közösen tevékenykedhet (és persze kérhetnek segítséget tőlünk is).

A pálcakészítésre nagyjából egy órát kell szánni. Nincs kapkodás –  míg esznek, isznak, a varázspálca szépen lassan meg is szárad. A cél az volt, hogy akik hozzánk betérnek, közösen szórakozhassanak, alkothassanak.

És ha ez az alkotás mondjuk egy órát igénybe vesz, akkor a szülők biztosan örülnek, ha megihatnak közben egy kávét, vagy éppen egy pohár vajsört. Egyébként, ha akarják, a felnőttek is elkészíthetik a saját varázspálcájukat, amire nem is egyszer volt precedens. Mindemellett van cikeszkészítés, nyomkereső játék, pálcahasználati vizsga, vászontáska festés, és nagyon népszerű a Ki vagyok én? party játékunk is.

Az étlapról, itallapról is beszéljünk egy kicsit!

Ez egy tízasztalos kávézó, ehhez mérten nincs óriási ételválasztékunk. Kétféle krémlevesünk van, legkapósabb a „Sütőtöklé”, háromféle sülthúsos szendvicsünk, nagy sikere van például „AlohaMarhá”-nak, a gyerekeknél örök sláger az „Éhséghurok” bolognai és az „Erőnyerő” kontaktgrilles melegszendvics, és persze a süteményeink is isteniek.

A kategóriában lévő legjobb minőségű termékeket válogattuk össze, és inkább az italokra koncentráltunk. Az összes italunkban van valami, amitől érdekes.

Például füstöl, gőzöl?

Hát persze! Füstöl, gőzöl, habzik. A vajsör pedig kimondottan a saját receptünk, hosszasan kísérleteztünk vele. Ez egy nagyon régi ital, az 1600-as évekből is találtunk már recepteket, úgyhogy összeraktuk, ahogy nekünk a legjobban ízlett, és azt szolgáljuk fel a Repülő Seprűben.

Tulajdonképp mi az a vajsör?

Egy szirup az alapja. Mindig frissen készül, van benne vaj, tejszín, amik a szénsavtól felhabzanak. Frissen nagyon jól néz ki, mindamellett, hogy nagyon finom. Az összetevők miatt nem is lehet nagy mennyiségben készíteni, egyszerre csak kb. 15–20 adagot. Az utánpótlás folyamatosan készül a konyhában. Emellett garantáltan ízlik mindenkinek a „Hadd beszéljek az Unikornisokkal” és a „Szerelmi bájital”-ra sem volt még eddig panasz.

Gondolom, titeket is alaposan megviselt a járvány. Hogy sikerült az újranyitás?

Amikor elindultunk, óriási volt az érdeklődés, heteket kellett várni az üres asztalra, igazából nem számítottunk ekkora tömegre. Pont kezdtük utolérni magunkat, voltak már bűvész bemutatóink, kisebb-nagyobb rendezvényeink, amikor hirtelen három hónapra be kellett zárnunk. Nagyon nehezen éltük meg, leginkább a bizonytalanság miatt, hogy meddig tart, mi várható utána. Jelenleg minden érvényben lévő fertőzésvédelmi intézkedést maradéktalanul betartunk, sőt még egyéb extra dolgokkal is felvérteztük a Repülő Seprűt. Igyekszünk nagyon vigyázni a vendégeinkre és magunkra is. Sajnos egyelőre eseményeket nem tudunk szervezni, hiszen legalább 3–4 hét előkészület szükséges ilyenkor, viszont azt nem tudjuk megjósolni, hogy milyen szabályozás lesz 4 hét múlva. A fent említett programokkal viszont addig is nagy szeretettel várunk mindenkit. Bár sok tervünk meghiúsult az utóbbi időben, apró változtatások azért lesznek ősszel, mint például új étlap, apró érdekességek, elvihető varázslókellékek. A nagy tervekkel pedig megvárjuk a biztonságosabb időket.

Ebben az értekezésben a túrós csusza alapvetően sós. Ha nem, akkor azt már inkább vargabélesnek hívjuk, de az ugye szó szerint más tészta. A szentség alapja ugyanis a tészta, legalábbis a formája. Ma már nagyon kevés olyan étel van, ahol a magyaroknak számítana, hogy milyen formájú a tészta – már ha kifőzött tésztáról beszélünk. A paradicsomszószos dolgok alatt tök mindegy, hogy spagetti vagy makaróni van, a tarhonya simán helyettesíthető nokedlivel, sőt, nudlival – a pörköltek kísérője pedig simán lehet kagylótészta, bármilyen méretben –, mármint, ha 650 forint alatt marad a fogás ára a kifőzdében.

Egy dolog azonban szentnek tűnik, még egy kollégiumi konyhában is: a túrós tészta az csuszából van.

(A bajai halászlének pedig gyufatészta a betétje. Cérnametélt már nem lehet.) És amiért imádom a magyar nyelvet: hogy ezt minden más esetben lebbencstésztának hívjuk, és egy csomó más dolgot is főzünk belőle, de ha tejföl és túró kerül rá, akkor lebbencsből azonnal csuszatésztává lesz.

A tészta

A liszt-tojás-zsír szentháromsága mára vitatható: a csuszatészta pontos kultúr- és irodalomtörténeti fejlődéséről és a zsír nélkülözhetőségéről vagy nélkülözhetetlenségéről olvassák el Melocco Anna szomszédos lapokon található értekezését. Én itt csak az egyszerű halandók által is hozzáférhető legrégebbi és legújabb verziókról mesélek egy kicsit. A ma elfogadott „régi magyar konyha”-kánon a Czifray-féle szakácskönyv: a legrangosabbnak tartott, 1816-os első kiadású kötet a böjti hódrecepteken és a szarvasfül szakszerű elkészítésén kívül természetesen csuszareceptet is közöl, bár jó sokat kell túrni érte.

1260.recept, Túrós laska

„Csinálj porhanyó tésztát, mint az 1001. szám alatt, nyújtsd ki két késfoknyi vastagságúra s tedd lapos bádog vagy réztálra, melyet a kalácsoknál is szoktál használni; dörzsölj el négy lat (7 deka) vajat habzásig, habarj közibe egy egész tojást s három tojássárgáját, reszelj el egy zsemlyényi nagyságú darab túrót a reszelőn, tedd az eldörzsöltbe s adj hozzá fel meszely (2 deci) jó tejfelt s egy kis sót. Mind ezt jól összevegyitvén, tedd a tölteléket a tésztára, kend széjjel egy késsel egészen egyenlőre, tedd kemenczébe és süsd meg szépen. Megsülvén a tészta, melegíts meg egy kávéscsészénji édes tejfelt, tégy bele egy kis darab vajat, öntsd a túróra, tedd még egy kis ideig a kemenczébe s készen lesz. A töltelék közé aprított kapómat is tehetsz, porhanyotészta helyett pedig élesztős tésztát is vehetsz, s ha azt akarod, hogy szép tekintetű legyen, szarkáid ki a megsült laskákat középszerű fánkszuróval s rakd csinosan tálra.”

A porhanyó tészta készítésének eredetijétől most megkímélek mindenkit: aki kíváncsi, az megtalálja a Magyar Elektronikus Könyvtárban. A lényeg, hogy zsír helyett vaj szerepel benne – nyilván a francia hatás miatt –, és tejföllel kell lazítani. Az útmutató szerint tilos kézzel illetni: csak sordófával és késsel szabad rajta dolgozni.

Persze, mert már a leírás alapján is látom a lelki szemeim előtt, hogy ragad, mint a vesztés, ami a kéz melegétől csak tovább romlik.

A vége viszont vigasztaló: „Ezen tésztát mindenre használhatod, a mire tetszik.” Uh, köszi, de hol lehet mostanság mondjuk fürjnyelvet kimérve kapni, amit egy ilyen tésztába csomagolnék tortellininek?

Ezek után már kezd talán érthetővé válni, hogy a lebbencstészta miért robbanthat ki vallásháborúkat. Most komolyan, kiben nem bőszülne fel a mélyen lakó határvadász, amikor a csuszára keresve a Google egy nudlit dob ki?! („Túrós csusza is a traditional Hungarian savoury curd cheese noodle dish made with small home-made noodles or pasta. Traditionally, noodles used for this dish are home-made with flour and eggs, mixed into a dough, and torn by hand into uneven fingernail-sized pieces that are then boiled in water” – hogy fordítson neked hátat a magyarok istene!)

Az odaégetés művészete

Ha ilyeneket olvas az ember, nincs más hátra, mint dühében az egész tálat nagy lendülettel belevágni a sütőbe. A csusza másik lényege ugyanis, hogy oda van kapatva. Mármint, amikor összeállítottuk a tészta-túró-tejföl háromságot, és meglocsoltuk egy kis (sok) szalonnazsírral, akkor rá kell pirítani, úgy, hogy lehetőleg az alja legyen kicsit barnás és ropogós, ne pedig a teteje.

Na, ehhez kell a tapasztalat és hogy az ember nagyon jóban legyen a saját sütőjével: azt a pillanatot kell elkapni, amikor már odakap, de még nem ég le egy darab sem belőle.

A szalonnapörc viszont szigorúan közvetlenül a tálalás előtt kerül rá, hiszen az biztosan odaégne.

A méltó párja

A túrós csusza a legtöbbször egytálétel. Egyetlen klasszikus hozzávalója lehet még, a friss kapor, illetve köretként a harcsapaprikás. (Persze az étlapokon általában a tésztát tüntetik fel a hal köreteként, de mindannyian tudjuk jól, hogy a csusza miatt fog megakadni a szemünk az étlapon.) És ha valamivel kísérhetjük, az legyen kadarka. A kadarka pont annyira könnyű, hogy hiába vörös, nem fogja agyoncsapni az ízeket, és pont annyira savhangsúlyos és fűszeres, hogy segítsen a rengeteg zsírnak. Nyugodtan jöhet a Kunságból vagy Szekszárdról, de ha valaki igazán Krúdyra szeretné ebédelni magát, az kutassa fel Óbuda kadarkáját.

Kis kanyar a slambuc előtt: az óbudai kadarka

Tény, hogy a filoxéravész kipusztította a mai Budapest terültéről a szőlőt, így hiába is álmodozunk olyan sokan a Sas-hegytől Békásmegyerig húzódó budai borvidék ízeiről, már soha nem fogjuk megismerni, hogy mit is ittak a lumpok a Tabánban. Valami nagyon hasonlóban viszont lehet részünk, ha hajlandók vagyunk menni utána: a lelkes lokálpartiótákból, történészekből és borászathoz kötődő tagokból álló Kadarka Kör ugyanis a Jókai Kertben, az Istenhegyen komoly munkát fektet abba, hogy feltámassza a budai vörösbort. Ennek megfelelően majdnem fél hektárnyi kadarkát, csókaszőlőt és némi kékfrankost gondoznak, a terméséből pedig évről évre elkészítik az Anno nevű autentikus házasítást.

Igaz, olyan kis mennyiség születik, hogy a Márton-nap környéki bemutató után pár héttel már vadászni kell az utolsó palackokat, de az élmény miatt mindenképpen érdemes.

Kereskedelmi forgalomba alig-alig kerül, így a legegyszerűbb, ha valaki behízelgi magát a Kadarka Kör egyik tagjának közelébe, vagy ellátogat októberben a már hagyományos szüreti mulatságra a Jókai Kertbe. De halkan megsúgjuk: a Kéhli Vendéglőben például a tavalyi évjáratból (sajnos már csak) volt pár palack.

A túrós csusza kiterjedt rokonsága

Ha valaki úgy érzi, hogy már nagyon megy neki a túrós csusza – azaz olyat főz, hogy az tényleg ott ropog és ott csúszik, ahol annak kell –, akkor nekifuthat a bográcsos verziónak. Azonnal darabokra fog törni az egója, mert ez már egy sokkal komolyabb műfaj: a slambuchoz ugyanis kell egy öntöttvas bogrács, túró helyett krumpli és hagyma-paprika, egy pakli magyar kártya és egy rackanyáj a távolban. A túrós csuszával azért nevezhető rokonnak, mert ugyanúgy szigorúan csak lebbencstésztából készülhet és ugyanúgy megvan a maga titka: miután a tészta és a krumpli elfőtte a levét, el kell tenni a fakanalat, és csak a bográcsot forgatva gombóccá kell sütni a slambucot. A hagyomány szerint harminckétszer kell átdobni: a számoláshoz kell a magyar kártya.

A végeredmény egy kívül ropogós, belül krémes állagú, egyszerű, de tökéletes ízű és nagyon laktató egytálétel – ugye, hogy ismerős valahonnan a leírás?

Ha pedig valaki mégis édesen szereti a túrós tésztát, akkor ne kísértse az istent holmi menzán porcukrozással: csináljon inkább vargabélest. Igaz, ez már nem csusza lesz, mivel cérnametélt kell hozzá, de az alapanyagok csak nagyon keveset változnak. Sok tojásos, minél jobb minőségű, kifőtt tészta, tejföl, túró, porcukor, a csomagolásnak pedig réteslap. Az újabb receptek persze emlegetnek mazsolát, vaníliát, citromhéjat, a tálaláshoz pedig vérmérséklettől (pontosabban vércukorszinttől) függően különféle lekvárokat, de a lényeg ugyanaz marad: szaftos, minél zsírosabb, endorfinmámort hozó szénhidrátbomba.

Mi szerettél volna előbb lenni, költő vagy inkább slammer?

Egyiket sem akartam, mindkettő lettem. A gyerekkorom sportolással telt, és csak az ehhez kapcsolódó dolgok érdekeltek. Voltam válogatott rögbi játékos, NB1-es focikapus, szóval leginkább a labdajátékok és csapatsportok vonzottak, de atletizáltam és szertornáztam is. Gimnáziumból a Testnevelési Egyetemre készültem, aztán 17 éves koromban kiderült, hogy van egy kisebb gerincproblémám, ami ugyan nem életveszélyes, de kizáró ok a felvételin, úgyhogy ki kellett találnom valami mást. 10–11 éves korom óta írogattam is, de nem vett körül olyan környezet, amiben ezt igazán kibonthattam volna.

A családom persze boldog volt, és persze néha sírtunk is közösen, ha éppen verset írtam karácsonyra, de emellett rettenetes tanulóként nem sok egyetemre volt esélyem.

A Pázmány bölcsészkarán mégis jól sikerült az írásbeli felvételim, és talán megláttak bennem valamit a szóbelin is. Úgyhogy végül itt vett lendületet az írás és a szövegek iránti érdeklődésem.

Nem volt a családodban semmilyen irodalmi indíttatás, vagy bármilyen művészeti előképed, mintád?

A családban senki nem kötődött az irodalmi élethez, sem az íráshoz. Könyvből viszont annyi volt otthon, hogy a szobákban el sem fértek, teli volt velük a padlás is. Oda jártam fel, gyűjtögettem az olvasnivalókat, és teljesen rendszertelenül olvastam mindenfélét, ami ott és akkor megtetszett, de tényleg nem volt senki, aki olvasmányokat ajánlott volna, igaz, segítséget sem kértem senkitől. Később az esztergomi ferences gimnázium melletti antikváriumból is válogatás nélkül vásároltam a könyveket, akkor már leginkább versesköteteket, a no-name költőktől a legnagyobb nevekig, és nem igazán tettem különbséget közöttük.

Mikor kerültél kapcsolatba a slam poetry-vel?

Többlépcsős találkozás volt. A színpadra kiállni és verset mondani mindig szerettem. Az első Pilvaker idején, 2012-ben már bőven foglalkoztam slammel. A Bijou zenekar zenésítette meg a Nem lehet jó című versemet, és volt egy búcsúkoncertjük 2011-ben a Millenárison, ahol megkértek, hogy lépjek fel én is velük, a számok között mondjak átkötő szövegeket. Oda már írtam slam-szerű szövegeket, de magát a műfajt még csak videókról ismertem. Mindez egy időben volt a hazai slam felvirágzásának kezdetével. Drága barátom, Simon Márton akkortájt egyetlen költőként álldogált a rapperek között, addigra már a Pilvakeren, és jó költőhöz méltón magányosnak érezte magát. Rám írt, hogy nincs-e kedvem lemenni vele a Mika Tivadar Mulatóba egy slam poetry klubestre. Nyilván lementem, és elképesztően jó és furcsa élmény volt, hogy nem idegen ember szövegét, hanem a sajátomat mondom a színpadon. Persze nem úgy sikerült az első szövegem megírása és előadása, ahogyan valóban szerettem volna, viszont azonnal megéreztem azt a közösségiséget, ami körbeveszi a slamet.

Azt hiszem, ez hiányzott az életemből, miután abbahagytam az aktív sportolást, és ennek a hiánya miatt érezhettem még az egyetemen is kívülállónak magam.

De akkor és ott belecsöppentem egy fantasztikus helyzetbe: az akkori Népszabadság tárcaírója, azóta szintén drága barátom, Csider István Zoltán odajött hozzám, egy Magyar Nemzetes újságíróhoz, és azt mondta: haver, fasza volt. Ez volt a sokadik lépcső, és végül is így indult el a kapcsolatom a slammel. Közben viszont a költészeti vonalon is szépen haladtam, köszönhetően Lackfi János és Vörös István költőknek, akikkel az egyetemen alakult ki szoros kapcsolatom, és az időközben megalakult irodalmi csoportunknak, az Előszezonnak, valamint a Dokk.hu-nak, ahol Jónás Tamástól is sok segítséget kaptam. Meglódult egyben minden: a József Attila Kör tagja lettem, felvettem a kapcsolatot költőkkel, írókkal, sőt, nem tudom, honnan vettem a bátorságot, de leveleket írogattam még Esterházy Péternek is, aztán megjelent a verseskötetem.

Téged is fiatalon érintett meg a slam, és általában a fiatalabb korosztály jár a versenyekre nézőnek is, előadónak is. Ezek szerint alapvetően a fiatalok műfaja lenne?

Maga a slam nagyon fiatal, nem csupán Magyarországon, de itt is mindössze tíz-tizenöt éves. Amikor elkezdtük, fiatalok voltunk, és nem telt el olyan sok idő, hogy ne tűnjön még mindig fiatalnak. Harminchat évesen nem érzem magam se tinédzsernek, se idősnek, de eszembe sem jut elengedni a slam kezét. És bár a látható slammereknek érzésem szerint mindig fiataloknak kellene lenniük, nem hiszem, hogy ötven évesen ne szeretnék kiállni a színpadra, és ne szeretnék jó szövegeket mondani. Nem korosztályos kérdés. Ami viszont valóban fiatalossá teszi, az a lendülete és pszichológiai, önmeghatározási vonulata: az ember kiáll a színpadra, és elmond magáról mindent – ki ő, honnan jött, merre tart.

Ez a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” tipikus esete, amire a slam elképesztően alkalmas.

De mi a plusz benne a versekhez képest? Mégiscsak jóval nagyobb népszerűségnek örvend, mint a kortárs költészet.

Benne van az azonnaliság, az ott és akkor élménye, ami az írott költészethez képest más, bár ez el is vesz belőle. Sokélű a dolog, ezért sokféle műfajhoz hasonlítják a slamet, én szeretem önmagában értelmezni, bár az általam kedvelt slam szövegek közelebb állnak az írott költészethez. Másnál közelebb áll a raphez, megint másnál a stand-uphoz, megint másnál a színházhoz. Nagyon sokrétű műfaj, én mégis előadott költészetként gondolok rá, akkor is, ha éppen nincs benne semmi költői. Lehet olyan költői szöveget is olvasni, amiben az égegyadta világon semmi költői nincsen, mégis vers.

Amikor inspirálódsz, ihletet nyersz, van különbség aközött, hogy éppen vers vagy slam írására készülsz?

Különbséget teszek a néma olvasásra és az előadásra készülő szövegeim között, de ezek gyakorlatias különbségek. Hiszen amikor egy nagyon sűrű és tömör szöveget csak egyetlen egyszer hallasz, akkor borzasztóan koncentrálni kell, és könnyen megterhelőnek érezheted. Nem könnyű az áttételes, metaforáktól nyüzsgő szöveget befogadni első hallásra, ezért a slamnek olyannak kell lennie, hogy első hallásra is átmenjen. Ettől függetlenül persze ugyanazokkal az elemekkel tele lehet pakolni mindkettőt, csak a slam esetében ezt egy picit célszerű oldani, ezzel segíteni a befogadó lehetőségeit. De ugyanezzel játszani is lehet és viszont.

Amikor slamet írsz, nem keresgélsz inkább a közéletibb témák között?

Már nem a közéletiséggel tudnám leírni elsősorban a slamet, de persze lehet, sőt kell is közéleti szövegeket írni, előadni. Az emberek leginkább ettől félnek egyébként, hogy szabad-e ilyesmire használni a művészetet, miközben ez pont, hogy egy ajtó- és ablaknyitogató ügy. Ha mást nem, hát szellőztettünk egy jót a szobák között, de örülnék, ha ezek az egymás felé nyíló ajtók legalább résnyire nyitva maradnának, hogy azokon be lehessen kukucskálni a többiekhez, akikkel adott esetben egyáltalán nem értek egyet. Ahogy bármilyen más szakma esetében, úgy slammer és slammer között is van jócskán világnézeti különbség, ami viszont nincs, az a pártoskodás. Ráadásul a slam általában mentes a szélsőségektől, még ha néha találkozik is az ember olyannal, ami nem igazán a szíve csücske. Viszont azonnali reakciót lehet rá adni, van visszajelzési kultúrája.

A csettintés az előadó elismerése, nem zavarjuk meg tapssal az előadást, nem zökkentjük ki a slammert, de ezzel finoman jelezzük, hogy ez most nagyon tetszett.

És van a lábdobogás, ami, ha tömegessé válik, akkor általános nemtetszést jelent, ami az előadónak jelzés, hogy itt valami bizony félrecsúszott. Aki betéved egy slam-estre, az elfogadja, hogy a másiknak lehet az övétől eltérő világnézete, gondolata. Olyanra nem is emlékszem, hogy az eltérő véleményekből bármikor is éles, valódi konfliktusok születtek volna, vagy kiszakadások, új, radikális slam szervezetek jöttek volna létre. Mindezeken túl pedig a slam talán eggyel még mindig aktivistább, mint az írott költészet, mert gyorsabban tud reagálni az akkor és ott történő eseményekre, míg az írott költészet ehhez képest egy kicsit késik. Ez sem mindig igaz persze, elég, ha csak a Nemzeti dalra gondolunk Petőfitől, ami lehet, hogy nem a Nemzeti Múzeumnál hangzott el először, de elhangzott, ez biztos, és aktivizáló hatást fejtett ki, cselekvő igeként működött. Ugyanezt gondolom a slamről. Én azzal cselekszem, teszek valamit, hogy kiállok a színpadra, és vagy megnevettetlek, vagy elszomorítalak, vagy elgondolkodtatlak, vagy belehelyezlek egy szituációba, amiből nélkülem nem tudsz kijönni, csak velem együtt. Ez alapvető különbség az írott költészethez képest, hiszen amikor olvasod a versemet, én, a költő már nem vagyok jelen, akkor az talán már nem is az én szövegem, hiszen úgy értelmezed, ahogyan azt a saját előképzettséged, személyiséged és világképed engedi. Hogy mit akart mondani a szerző? Hát, ehhez akkor, amikor olvasol, én már nem tudok neked hozzátenni semmit, csak az áll rendelkezésedre a részemről, amit a papírra leírtam.

Atlasz bírája címmel jelent meg versesköteted 2013-ban, amiben slamek is vannak. Milyen átjárás lehet vers és slam között?

Az én költészetfelfogásomba bőven belefér, hogy az írott versek közé slam poetry is bekerül. A kötetben annyival jeleztem a különbséget, hogy a slam szövegekhez odaírtam, hol és mikor hangzottak el először, de szerintem ezek ugyanúgy költészeti értékkel bírnak, már ha mondhatok ilyet a saját szövegeimről. Igyekeztem úgy szerkeszteni a kötetet, hogy érezhető legyen a bevezetés és a kivezetés, fokozatosan úszik át a szöveg a slambe, amikor pedig eléri a csúcspontját, elindulunk kifelé, vissza a guttenbergi értelemben vett versekhez. Ezen felül csak remélhetem, hogy az olvasó érzi, használni kell a nyelvet, amiben élünk: teret engedni annak, hogy a nyelv, amit beszélünk, beszélve és írva is alakuljon, használódjon, formálódjon.

A slammer használja a nyelvét, amin beszél – említetted a küzdelmeket, amik a slam versenyek izgalmas momentumai, te is több bajnokságból kivetted a részed. A nemzeti bajnokságok után jönnek a nemzetközi versenyek is. De milyen nyelven zajlanak?

Alapvetően mindenkinek az anyanyelve az elsődleges közege. A nagyobb nemzetközi versenyeken előre elküldjük a szövegeket, amit lefordítanak az adott nyelvre, esetleg angolra. De bármilyen nyelven mondhatjuk a szövegeket: ha éppen magyarul adunk elő külföldön, akkor kivetítik a fordítást, mint az eredeti nyelven énekelt operák esetén.

Ráadásul tart már ott az emberiség a közösségi média korában, hogy fel tud fogni több párhuzamos dolgot egyszerre, és számomra mindig érdekesebb is, ha a slammer a saját nyelvén ad elő, úgy sokkal intuitívabb.

Egy szerb slammer szerbül súlyosabban tud előadni a balkáni problémákról, mintha angolul beszélne. Még akkor is, ha én a beszélt nyelvét nem értem, csak a lefordított feliratból tudom összerakni, hogy miről beszél. De az anyanyelvi előadás olyan szinten elvihet magával, hogy igazából nem is kell minden részletét értenem, akkor is elképesztő élmény.

Nemcsak a slam színpadra lépsz ki, hanem filmekben is feltűnsz. Többek között Nemes Jeles László Oscar-díjas Saul fia című filmjében játszottad Katzot. Hogyan kerültél a filmbe, és milyen kiruccanásnak élted meg?

Életem egyik legnagyobb élménye volt. A téma miatt felkavaró, a forgatás miatt viszont nagyon jó. A véletlennek köszönhetem: Nemes Jeles László látott egy slam videóben, és utána megkeresett. Nagyon örülök, hogy elvállaltam, azóta néha megtalálnak filmtervekkel, hogy valami apróságot játsszak el bennük. Lehet, hogy most már én is elkezdem keresni az ilyen lehetőségeket, bár színházra nem vállalkoznék.

A film egyébként kialakított magammal szemben egy egészséges önbizalmat, a kamerát fel tudtam fogni közönségnek. Mindenestül jó iskola volt.

A téma miatt azért, mert ugyan családi szinten nem volt kötődésem a holokauszthoz, ugyanakkor az én családom megszenvedte a második világháború utáni felvidéki kitelepítéseket, úgyhogy rengeteget tanultam ebből a beleérzés szükségszerűségének köszönhetően. Elsőre idegennek tűnt, mégis nagyon otthonos környezet lett.

Otthonosan mozogsz Óbudán is? Most is a Kolosy térnél beszélgettünk, illetve a Fő téren, az Esernyősben volt már slam Kiteregetőtök, és lesznek is majd további estéitek szeptembertől.

Ritkán van a budai oldalon slam, de a márciusi Esernyősbeli fellépésünk közönsége remek volt. Azóta is emlegetjük, és nagyon reméljük, hogy sikerül rendszeresíteni. Egyébként az első élményem Óbudával egy vicces személyes tapasztalat volt. Akkor találtam rá a Fő térre, amikor még életem első autóját, egy Kispolskit vezettem. Éppen az Árpád hídon hajtottam át, amikor a csúcsforgalomban leállt a kocsi. Valahogy félreálltam, és mint utólag kiderült, elszakadt az önindító bowden, de annyira technikai analfabéta voltam, hogy felhívtam apámat, mit kéne csinálnom. Csakhogy ő innen 80 kilométerre, a letkési családi házban tett-vett, és bár azonnal elindult segíteni, amíg ideért, azzal ütöttem el az időt, hogy bejártam a környéket. Rácsodálkoztam, hogy milyen kisvárosi a hangulat, és hogy ez macskaköves, békebeli világ még létezik Budapesten, így azóta évente párszor mindig vissza kell jönnöm ide.

Bár Petőfi Sándor gasztronómiai írásait zömmel a bor szeretete határozza meg, a költő csusza iránti egyértelmű elkötelezettségéről vall az idézet: „Szeretőmet és a franciákat és a túrós tésztát és a rónaságot fülem hallatára ne gyalázza senki”. Mikszáth Kálmán rajongását pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a tőle származó idézet: „túrós csusza haván pirosló tepertyűk nevetve megszólítanak”. Cserna-Szabó András és Fehér Béla Ede a levesben című gasztrokrimijéből pedig kiderül, hogy Mikszáth feleségének abból vált egyszer világossá, hogy férje beteg, hogy a túrós csuszát sem kívánta. „Nagyon megdöbbentem, mert a sürgöny nem a szokásos szöveg szerint volt megfogalmazva. Nem állt benne, hogy estére túrós csuszát kérek.”

Cserna-Szabó Sömmi című regényében is találunk említést: a Rózsa Sándor amnesztiakérelmét közvetítő zugügyvéd, Kőmíves Arzén a tárgyalás közben túrós csuszát fal. Szintén az étel időtlenségét bizonyítja, hogy Láng Zsolt kortárs erdélyi író, szerkesztő sem feledkezett meg a csuszáról, sőt, Itthonnév című művében egy egész részt szentelt neki, bár tény, hogy ebben a fejezetben nem isteníti a csuszát: a Vörös Hadsereg és az író nagyapja szürreális ebédjének főszereplője.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a magyaroknak a túrós csusza legtöbbször nemcsak étel, de fogalom is.

Olyannyira, hogy a szeptember 1-hez kötődő néphagyományok mellett egy tréfásnak szánt népi találós kérdést is említ több forrás: Mikor van a túrós csusza nevenapja? Egyed napján (tehát szeptember elsején).

A fentiek alapján elmondható, hogy a túrós csusza örök, de megosztó étel, annak ellenére is, hogy a legtöbben szeretik valamelyik formáját. Hasonlóan a bajai és tiszai halászlé képviselőinek antagonisztikus ellentétéhez, könnyen összefeszülhetnek a pörc mellett és ellen érvelők, a tésztát a tejfölbe és túróba forgatók, a sütésre esküvők, a meleg és hideg tejtermékek támogatói, és akkor még nem is említettük a cukorpártiakat, ráadásul akadnak olyanok, akik a pörcös csuszát is meghintik cukorral. Megoszlanak a vélemények arról is, hogy a csuszatészta egyenletes négyzet alakú, vagy egyenetlen laskára tört.

Ízléssel ugyan nem vitatkozunk, egy dolgot azonban egyértelműen kijelenthetünk: a túrós csusza csodálatos étel, ha minőségi alapanyagokból és jól van elkészítve. Magyar Elek sokszor – és joggal – citált, Az ínyesmester szakácskönyve című művében igen határozottan kel a csusza védelmére, miután egy korabeli cikkben valaki „röviden csiriznek bélyegezte” azt. A mester el tudja ugyan képzelni, hogy a cikkíró belefutott egy, a „suszter csirizestáljához hasonlatos” ételbe, mert ahogyan ma is állíthatjuk, még mindig kevés az olyan étterem – ugyan szerencsére egyre több –, ahol tényleg jó minőségű csuszát ehetünk. Ugyanakkor tökéletesen egyetértünk Magyar Elekkel abban, hogy kerüljük azt a felelőtlenséget, hogy “egyoldalú tapasztalatok alapján anatéma alá vetessék egy jobb sorsra érdemes magyar eledel”. Leginkább akkor lehetünk biztosak a csalódás elkerülésében, ha magunk készítjük el az ételt, és ha bizonyos hibákat elkerülünk, nem ronthatjuk el.

Amennyiben le szeretnénk nyűgözni a családot vagy a vendégeket, esetleg magunknak készítenénk egy közel sem diétás, de finoman laktató csuszát, érdemes a tésztát is otthon gyúrni.

Ha ezt a pepecselést kihagynánk, szerencsére kapható már boltokban megfelelő minőségű csuszatészta.

Minden elkészítési módnál fontos, hogy a tésztát lobogó vízben főzzük – Magyar Eleknek ellentmondva, mi nem teszünk a főzővízbe zsírt, mivel ha gyorsan tálaljuk, zsiradék nélkül sem fog összeragadni a tészta. Fontos a túró és a tejföl minősége, a csusza esetében kerüljük a csökkentett zsírtartalmú termékeket: minél zsírosabb a túró és a tejföl, annál simogatóbb az étel. A pörcös csuszánál ugyanilyen fontos a szalonna minősége: lehet füstölt és füstöletlen zsírszalonna is, a lényeg, hogy ellenőrzött terméket vásároljunk. A legjobb, ha egyenesen a termelőtől vesszük a hozzávalókat. Szerencsére a piacokon már gyakran találkozhatunk sertéstenyésztőkkel és tejtermékekre szakosodott őstermelőkkel is.

Itt bemutatjuk a házi tészta elkészítésének módját, meggyőződésünk ugyanis, hogy nemhogy nem kivitelezhetetlen folyamat, de kifejezetten egyszerű és meditatív hatású. Mivel a magyarok a tésztát egyebek mellett a tojás tartósítására használták, ezért a történelmi hűség és a szerző nagymamai örökségének kedvéért 10 tojásos tésztához adunk receptet.

A kiindulás végtelenül egyszerű. Minden tíz deka tésztához 1 egész tojást adunk – ettől lesz tíztojásos. Az egy tojásból készült tészta körülbelül egy főnek elég.

Hozzávalók egy személyre:

• 10 dkg liszt
• 1 tojás
• fél mokkáskanál só

A lisztet gyúródeszkára vagy tálba halmozzuk, hozzáadjuk a tojást, a sót, és először óvatoskodva, majd erős gyúrómozdulatokkal egyneműsítjük. A cél egy homogén, ruganyos massza elérése, ami a tapasztalatok szerint 5–8 perc alatt össze is áll. A kész tésztát letakarva, esetleg műanyag fóliába burkolva legalább fél órát a pihentetjük a hűtőben.

A pihentetés után a tésztát gyúródeszkán átgyúrjuk és sodrófával – esetleg tésztanyújtó géppel – kinyújtjuk, körülbelül fél milliméteres vastagságúra. A nyújtás közben érdemes többször felemelni a tésztát, és a deszkát meglisztezni, így nem ragad le.

A továbbiak – a tészta lobogó vízben való főzésétől eltekintve – mondhatni ízléstől függőek. A tésztát lehet laskára, kockára szaggatni vagy vágni. Főzés után szalonnazsírba, tejfölbe és/vagy túróba forgatni, meghinteni szalonnapörccel vagy cukorral, esetleg kaporral. Lehet összesütni vagy sütés nélkül tálalni.

A mi szívünkhöz a következő recept áll a legközelebb:

Hozzávalók egy személyre (a tésztán kívül):

• 5-8 (valójában az indokolatlanul sok
• pörcre esküszünk, ezért inkább 8) dkg
• füstölt/enyhén füstölt zsírszalonna
• két evőkanál zsíros tejföl
• két evőkanál zsíros túró
• némi plusz tejföl ízlés szerint
• csipetnyi só, amennyiben nem elég sós a szalonna

A tésztát nyújtás után fél- és negyedtenyérnyi darabokra tépkedjük – a darabok hasonlóságára törekvést teljesen zárójelbe téve –, lobogó vízben feltesszük főni. A szalonna jó esetben elég sós ahhoz, hogy mellőzzük a főzővíz sózását, de a pörcöket úgyis muszáj megkóstolni, sőt, nagy önuralmat kell gyakorolni, hogy ne rágcsáljuk el az egész adagot, mielőtt tálalunk, így érezni fogjuk, ha szükség van a sózására. Nagy serpenyőben megpirítjuk a szalonnakockákat, tulajdonképpen ropogósra pörcösítjük. A pörcöket félretesszük, igyekszünk nem felfalni, a szalonnából kiolvadt zsír nagy részét a serpenyőben hagyjuk.

Az időközben megfőtt tésztát – ne főzzük szét, maradjon rágható – leszűrjük, és a szalonnazsíros serpenyőben megforgatjuk. Forrón tálaljuk, a hideg telfölt és túrót ráhalmozzuk, majd a pörcöket is rászórjuk. A forró tészta remek kombót alkot a hűvös tejtermékekkel és a ropogós szalonnával. Annak érdekében, hogy a csusza még inkább csússzon, evés közben további tejföladagokat adunk hozzá. Jó étvágyat!

Ember legyen a talpán, aki össze tudja szedni, hányféle elképzelés született, mennyi pénzt költöttek el különféle tervekre és tanulmányokra, melyek elégtelenségük okán aztán rendre a kukában végezték. Mindezt úgy, hogy közben egyszer sem kérdezték meg a Római közvetlen környezetében élő, a partot rendszeresen használó embereket, ők maguk mit szeretnének. A fejük felett hozott döntéseket megelégelve, a part védelmében komoly civil ellenállás alakult ki, melynek tagjai rengeteg önkéntes munkával, a legváltozatosabb módszerekkel, hatalmas ellenszélben dolgoztak azért, hogy bebizonyítsák: a részvételi demokráciának igenis van helye a magyar közéletben!

A végtelenített szappanoperában egyetlen egyetértési pont volt: árvízvédelemre szükség van. A Királyok útja – Nánási út vonalán húzódó védvonal, az úgynevezett „nyúlgát” ugyanis helyenként nem elég magas és nem is elég állékony ahhoz, hogy rásegítés nélkül képes legyen megvédeni a hegyek lábáig húzódó Csillaghegyi-öblözet 55 ezer lakóját egy esetleges árvíztől. És ott van még a vasúti töltés mellett futó Aranyhegyi-patak is, amit 2013-ban annyira visszaduzzasztott a Duna, hogy kis híján hátulról öntötte el az egész térséget. Az árvízvédelmi kérdésben a feszültségeket a hol és hogyan problémája jelentette. Míg a döntéshozók kizárólag műszaki kérdésként kezelték az ügyet, a civilek a pihenőhelyük, a fák, a kavicsos föveny, a vízpart elvesztését látták, az életminőségük romlásától féltek, ráadásul az erőltetett műszaki megoldásokat sem érezték biztonságosnak.

A Római-part 70 hektáros területe mindig is hullámtér volt, melyet időről időre elönt a Duna. Tudták ezt jól a régiek, akik közül néhányan még ma is emlékeznek az 1945-ös jeges árra, vagy az 1965-ös nagy árvízre. A Duna és a Királyok útja – Nánási út természetes magaslata közti terület éppen ezért a csónakházak és a vállalati üdülők terepe maradt, leszámítva azt a pár tucat öreg házat, amely még a háború előtt épült. A Csillaghegyi-öblözet védelmére 1953-ban építették fel azt a nyúlgátat, mely – igaz, némi rásegítéssel – azóta is példásan teljesíti feladatát.

A Római-part árvízvédelmének kérdése sajátos módon talán pont az árvizek ideiglenes megszűnése miatt kerülhetett újra fókuszba.

1965 és az 1990-es évek közt ugyanis nem volt számottevő árvíz, így lassan elmúlt a veszélyérzet is. A telkeken házbővítések, ráépítések kezdődtek, a pici nyaralóépületekből egyszercsak emeletes házak lettek. A folyamatot a rendszerváltás utáni privatizáció is erősítette: a vállalati üdülőkből, csónakházakból Duna-parti magántelkek lettek, melyek tulajdonosai a lehető legnagyobb hasznot próbálták kihozni a területből. És hirtelen kinőtt a földből rengeteg épület, szálloda, lakópark, melyekre hivatkozva elő lehetett venni az árvízvédelem kérdését. Hangsúlyozzuk: továbbra is hullámtérről beszélünk!

Amikor a 2000-es évek elején gyökeresen megváltozott a helyzet, és hirtelen egymást érték a rekord árvizek, az árvízvédelem ismét fókuszba került.

2007-ben a harmadik kerület javaslatára már foglalkozott a főváros a partélre tervezett gát ötletével, de akkor ez csak nyári gát formájában került be a csomagba, a fő védekezést a főváros a Királyok útja – Nánási úton képzelte el.

Civilek a gáton

A civil tiltakozás akkor kapott igazi lendületet, amikor 2013-ban már nem nyári gát, hanem fővédvonal formájában került elő ismét a fiókból a partéli gát terve. Az első komoly tiltakozásra 2013 márciusában került sor, amikor a Város és Folyó Egyesület által létrehozott Maradjanak a FÁK a Rómain csoport felhívására 1500 ember tartott demonstrációt a Hattyú csónakház előtt.

Az Erbo-Plan által akkor készített tervvel nem csak az volt a probléma, hogy hatalmas természetpusztítással járt volna, de még a funkcióját sem töltötte volna be. Tudták ezt a megbízók is, hiszen árvíz esetén ugyanúgy kitelepítették volna a hullámtérben lakókat, mintha a gát ott sem lenne. Sajnos a természet maga is ékes bizonyítékot adott a terv tarthatatlanságára, amikor három hónappal később, 2013 júniusában rekordárvíz vonult végig a Dunán. Az Erbo-Plan magasíthatatlan mobilgátján máris átcsapott volna a víz. A terveket, stílszerűen szólva elmosta az ár.

Aztán pár év csend következett. 2016-ra pedig újabb terv került az asztalra, immár az időközben 73 centiméterrel megemelt mértékadó árvízszintre méretezve. Egy bődületes méretű, helyenként közel 4 méter magas monstrum lett a végeredmény, egy olyan tervezési folyamat végén, ahol az eredeti tervezővel – homályos okokból – szerződést bontottak, és a főváros a közbeszerzés megkerülésével „házon belül” oldotta meg a problémát. A szereplők: a Fővárosi Csatornázási Művek és a Tér-Team Kft. – mobilgát tervezésében egyik sem rendelkezett tapasztalatokkal.

Ha a civilek eddig aggódtak azon, hogy a mobilgát biztonságosan megvédi-e őket, akkor mostantól egyenesen rettegni kezdtek. 2016-tól az ellenállás minden eddiginél nagyobb lendületet vett.

Petíció született több mint húszezer aláírással. Éveken keresztül több ezer fős demonstrációkon tiltakoztak a készülő értelmetlen partrombolás ellen.

Az időközben már 15 ezres követőtáborral rendelkező Maradjanak a FÁK a Rómain csoport több helyi civil csapattal összefogva szórólapokon, rendezvényeken, közadakozásból készült saját újság nyomtatásával próbálta eljuttatni a valóságot a hamis látványtervekkel, egyoldalú tájékoztatással megtévesztett helyi lakókhoz. Közösségi összefogással felmértük a teljes hullámteret, szakértők segítségével szakmai anyagokat állítottunk össze, alternatív javaslatokat dolgoztunk ki. Rendszeresen részt vettünk közgyűléseken, közmeghallgatásokon, levelekkel, személyes találkozókkal próbáltuk jobb belátásra bírni a képviselőinket. Azt akartuk elérni, hogy az emberek megértsék: igenis joguk van beleszólni abba, mi történik a közvetlen környezetükben.

A tiltakozó akciók mellett folyamatosan szerveztünk közösségépítő rendezvényeket is: aktivista pikniket, szemétszedést, fórumokat, téli és nyári gyerek- és családi programokat, fövenyfoglalást, Mikulás ünnepséget. Később közösségi evezéseket, hajóépítést, faültetést és szabadstrand tesztnapokat. Folyamatosan kommunikáltunk, beszélgettünk a környék lakóival, akik különböző szinteken tudtak bekapcsolódni a munkánkba. Volt, aki 10 perc alatt lekért egy tulajdoni lapot, és ezzel a hullámtér felmérését segítette. Mások szórólapkihordást vállaltak a lakóhelyük környéki utcákban. Megint mások a programok előkészítésében és lebonyolításában, szállításban, logisztikában, főzésben, pakolásban segítettek. És folyamatosan mellettünk állt egy szakértőkből álló csoport, akikhez a szakmai kérdésekben fordulhattunk.

Számunkra minden segítség egyformán fontos, mindegyik szükséges volt ahhoz, hogy üzenetünk a lehető legtöbb emberhez eljusson.

A virtuális közösségből így az eltelt évek alatt valós civil csapat lett, mely mára megkerülhetetlen tényezővé vált a Római-part jövőjéről való gondolkodásban – vagy legalábbis szeretünk hinni ebben az optimista olvasatban. Objektíven nem mérhető, hogy valójában mekkora szerepet játszott a folyamatos civil ellenállás a döntéshozók fokozatos kihátrálásában, abban, hogy az önkormányzati választások előtt már egyértelműen lehetett érezni: altatják az ügyet. Talán kiderült, hogy a partra épített gát (legyen az partélen, vagy kerítésvonalban) annyira népszerűtlen, hogy az már szavazatokban is mérhető?

Hogyan tovább?

Az újonnan megválasztott fővárosi és kerületi vezetés egyöntetűen ellenzi a Római-part tönkretételét. A területről való gondolkodást is igyekeznek a fejéről a talpára állítani, és a jövőkép megalkotásával kezdeni. Hamarosan elindul a társadalom széles körű bevonásával a Római-part fejlesztési koncepciójára vonatkozó közösségi tervezés.

A gát ügye most ott tart, hogy végre a Királyok útja – Nánási út nyomvonalra is készül megvalósíthatósági tanulmány. Ez ugyanis eddig csak névleg, felületesen történt meg, mélységében kidolgozott javaslatokat csak a partélre készítettek, a változatok tényleges összehasonlítására ezért érdemben nem kerülhetett sor.

Időközben elkezdődött, majd sajnálatos módon elakadt a legfontosabb szakasz, az Aranyhegyi-patak árvízvédelmének kiépítése. Ez sürgető feladat lenne, csak reménykedni tudunk benne, hogy közel a folytatás.

Az utóbbi pár év változása kihatott a civilek munkájára is. Az ellenállásba fektetett energiákat immár építkezésre, a Római értékeinek bemutatására fordítjuk, a parthasználat különféle lehetőségeit erősítjük. Azt szeretnénk elérni, hogy a Római-part mindenki által szabadon használható rekreációs terület maradjon. Az evezős élet népszerűsítése mellett egy állandó szabadstrand létesítéséért is lobbizunk. Elképzelésünk egy minimális infrastruktúra kialakítása mellett kijelölt fürdőhely, amely a természeti értékeket nem károsítja és nonprofit módon üzemeltethető.

Kik vagyunk?

Az eltelt évek során az életünk részévé vált a Római és a napi sok-sok óra önkéntes munka. Hogy miért? Mindenkinél más a belső motiváció, de jó néhány közös pontot is találunk. Fontos a helyi kötődés, a személyes emlékek, a Római-part szeretete. A kiváltó ok is közös volt: Tarlós István korábbi főpolgármester parti mobilgát terve. Tudtuk, hogy egyedül nem győzhetünk, összefogásra és erős érdekképviseletre van szükségünk – ekkor kezdtünk bele a közösségszervezésbe. Ha az előző városvezetés nem erőlteti a parti gátat, lehet, hogy soha nem találkoztunk volna egymással, ezért utólag szinte hálásak vagyunk nekik. Na és persze azért is, hogy még időben letettek a természetes Római-part elpusztításáról.

0

„Közösségszervezés esetében a cselekvőképesség jelenti a hatalmat, ami mindenkit megillet” – írja Sebály Bernadett A hatalom társadalma vagy a társadalom hatalma? A közösségszervezés alapjai című könyvében. Az aktivistákat éppen ez motiválja: nem tudnak és nem akarnak beletörődni abba, hogy a sorsukról nélkülük döntenek.

De miért lesz valaki civil aktivista? Tapasztalataink alapján sokunkban ott a vágy az értékteremtésre, hogy hatással legyünk a környezetünkre, hogy társadalmilag hasznos tevékenységet végezzünk. Erre ösztönözhet valamilyen hiányérzet, (klíma)szorongás, felháborodás valami miatt, amivel nagyon nem értünk egyet. Az, hogy ennek mikor adunk teret, főként külső körülményektől függ, például az élethelyzetünktől (család, munka, szabadidő), illetve attól, hogy megtaláljuk-e a jónak hitt ügyet, amivel azonosulni tudunk. És ha az ember egy szép napon arra ébred, hogy lebetonozás fenyegeti azt a helyet, ahová 20–30–50 éve jár futni, napozni, evezni, kutyát sétáltatni, randizni, gyereket terelgetni, akkor nincs kérdés: megtalálta a saját ügyét. Mert a saját „kertje”, az életminősége, a mentális egészsége került veszélybe.

Egy közösség tagjává válni és összetartó csoport részeként működni nem könnyű. Izgalmas kihívásokkal és nehéz konfliktushelyzetekkel teli vállalás különböző életkorú, személyiségű, érdeklődési körű emberekkel közösen dolgozni. Egyben kiváló lehetőség az önismeret elmélyítésére és a személyes fejlődésre.

De mi motivál egy civil aktivistát? Honnan jött a késztetés az önkéntes munkához, amivel jelentős eredményeket sikerült elérnünk, és fenn tudtuk tartani a hatékony teljesítményt bármilyen külső ösztönző, fizetés, jutalom nélkül?

A hajtóerő belülről fakad. A közös cél és az, hogy a civil munkával töltött évek alatt olyan dolgokat tapasztaltunk meg, amelyeket másképp nem tudtunk volna, hosszú távú elköteleződéshez vezetett.

Folyamatosan fejlődünk, rengeteget tanulunk magunkról, egymásról és a környezetünkről. A legtöbb munkahelyen nincs mód az önmegvalósításra, mély, személyes kapcsolatok kialakítására és a társadalmi felelősségvállalás megélésére. A rutinszerű munkavégzés, a rövid távra tekintő profitorientáltság pont a kreatív energiákat nyomja el, nem ad teret annak, hogy felfedezzünk, fejleszthessünk magunkban eddig nem használt képességeket. Végtelenül megható és felemelő, amikor több ezren állnak ki az általunk fontosnak tartott ügy mellett, amikor távolról tisztelt neves szakértők gratulálnak a munkánkhoz, vagy amikor özönlenek az önzetlen felajánlások.

Csapatunk működése az elkötelezettségre, a személyes autonómiára, a stratégiai-kreatív gondolkodásra épül, és törekszünk rá, hogy egyre jobban csináljuk, amit csinálunk. Civilkedni luxusnak tűnhet, valójában azonban élethelyzettől függetlenül bárki belevághat – csak nyerhet rajta. Csapatunkban az ügy szeretete, a közös cél, az elköteleződés megtapasztalása többeknél gyökeres értékváltást eredményezett. A civil tevékenység úgy épült be a hétköznapjainkba, hogy közben nem elvett tőlünk, hanem gazdagított bennünket. A cél elérésének öröme, személyes fejlődési lehetőségeink és önállóságunk megélése ösztönöz minket.

Az önként vállalt feladatok persze sok lemondással is járnak. Kevesebb idő jut a családunkra, a hobbinkra, de kárpótol minket az inspiráló környezet, a baráti kapcsolatok, az, hogy valami hasznosat nyújthatunk a társadalomnak.

Megtanultuk, hogy fontos a szervezettség, a csapatszabályok lefektetése, a rendszeres találkozók megtartása, az együtt gondolkodás és működésünk folyamatos fejlesztése. Különböző kapcsolódási szinteket és közösségi programokat kell biztosítanunk, hogy tovább tudjon épülni a csapat. Törekednünk kell a sokszínűségre, mert a közösség olyan, mint egy élő organizmus: minél változatosabb, annál többet tud, annál erősebb.

Egy egészséges társadalomban sok aktív közösségnek kellene működnie, akik szükség esetén ki tudnak lépni saját területükről, és másoknak is képesek segíteni, hogy egy jobban működő világban éljünk, és önmagunkon túllépve is tudjunk cselekedni. Legyen önkéntes mindenki, aki csak teheti!

Hogy a szeretett írógépem még ma is hibátlanul működik, azt egy óbudai mesternek, Bereczki Zoltánnak köszönhetem. Ironikus módon a számítógépek szentélyétől, az Óbudai Egyetem Neumann Karától pár lépésnyire találtam meg műhelyét egy csodaszép kis mellékutcában, a Zápor utcában. Néhány hete ismét felkerestem, akkor Budapest-rajongó barátom, Gács Janó ajándékozott meg egy kis bolgár Hebros-szal. Most két ragyogó írógépem van, Bereczki Zoltánnak köszönhetően akárha vadonatújak lennének – persze azért ezeket a sorokat mégis egy laptopon pötyögöm. Kicsit könnyebb lesz a szerkesztőségnek elküldeni így az anyagot.

De Bereczki Zoltánnak hálás vagyok, hogy őrzi a régi Óbuda egy szeletét, őriz egy letűnt szakmát – és életben tart egy tárgyat, amely a huszadik században az írói, értelmiségi lét jelképe volt. Egy kultúrát, egy korszakot, amikor a használati tárgyakat még egy emberöltőn át használták – és volt értelme javíttatni azokat.

Néhány napja leültünk egy csendes, óbudai kerthelyiségben, és elmesélte az életét. Innentől átadom neki a szót, én csak lejegyeztem…

A régi Óbuda szülötte

A Kiskorona utcában születtem 1954-ben, másfél éves koromban költöztünk át a Szentendrei útra. Apám a környék közszeretetnek örvendő mindenes mesterembere volt, édesanyám pedig a PANYOVA munkásnője, mindketten dolgos, tisztességes emberek. A gyerekkori házunk egy igazi, földszintes óbudai házacska volt, hátul tűzfallal, elől egy picike saját udvarrésszel. Itt nőttem föl, itt éltünk tizennyolc éves koromig. A Raktár utcába jártam általános iskolába – és ott vetődött fel a kérdés, hogy mi legyen a gyerekből.

Nekem nagyon tetszett a műhelyek világa, már kisgyerekként nézegettem a környékünkön lévő kis sufniban a különböző reszelők, fúrók, kalapácsok kavalkádját, egy varázsvilág volt számomra. Végül egy azóta már nem létező cég, a Fővárosi Vegyesipari Javító Vállalat szakiskolájába vettek fel.

Tipikus lakatos képzést kaptunk, anyagismeretre, szakismeretre oktattak minket a közismereti tárgyakon felül. Az első két évben pontosan ugyanazt tanultuk, mint a lakatosok. Maga az iskola a Soroksári úton volt, de évről évre egyre többet jártunk a tanműhelybe, Kőbányára. A mai napig megvan a kalapácsom, párhuzamszorítóm, ezekkel nagyon ügyesen is bántam. Közben fokozatosan vezettek be minket az írógép világába: a tanműhelybe kijöttek az öregebb szakik, és megmutogatták a fortélyokat. A tipikus írógép, ami az „állatorvosi ló” volt, egy amerikai Underwood volt még az özönvíz előttről. Békebeli, fekete, álló, nagykocsis írógép, azt mondták: ezen a gépen minden olyan szerkezet már megvan, amely az akkori legmodernebb gyártmányokon is – tizedestabulátor, kis-nagybetű váltó rögzítővel, papírlazító. Hihetetlen, mennyi elemből áll egy írógép, mint egy élő szervezet!

A klasszikus betűkar szám negyvenkettő, irodai gépeknél akár negyvenhat betű is lehet a kosárban. Ehhez tartozik összekötődrót, alsó összekötő, billentyűkar – és ez még csak egy betű. És ott a kiváltószerkezet: a gép lelke. Ha megnyomjuk a betűt vagy a szóköz billentyűt, akkor lép egyet a kocsi. Ezt a lépést egy komplett szerkezet végzi: a kocsin egy fogasléc van, és ebben a szerkezetben van kettő darab kés: egy fix, úgynevezett álló kés és egy mozgó kés, ami ki-be járkál, és az állóba ütközik a foga. Ez egy mechanikai remekmű.

„Tessék megfogni azt a szalagot!”

Nekünk otthon nem volt írógépünk, nekem is csak azután lett, hogy elkezdtem dolgozni. A Fővárosi Vegyesipari Vállalat irodagépjavító részlegénél helyezkedtem el. Két évet voltam katona, 1974-től 1976-ig. Mielőtt bevonultam, húszéves koromig ott dolgoztam a „vegyesnél”, de nem az írógépes-számológépes részlegben, hanem a pénztárgépesnél. Először ezzel kezdtem el foglalkozni a Hegedűs Gyula utcában.

A pénztárgépes szakik a réges-régi, ezüstcirádás, fafiókos National pénztárgépek rejtelmeibe avattak be minket. Klattyogtak, klinkeltek ezek a nem evilági, mesebeli szerkentyűk, melyek a csemegeüzletek, gyógyszertárak, cukrászdák jellegzetes tartozékai voltak. Nagy, böszme, szénkefés motorjuk volt, de áramszünet esetén kurblival is működtek. Miközben javítgattuk őket, minden délután úgy néztünk ki, mintha kékfestők lennénk. Az, hogy gumikesztyűben dolgozzunk, szóba sem jöhetett. „Tessék megfogni azt a szalagot!” – mondták a mesterek, nem lehetett finnyáskodni.

Aztán átnyergeltünk a számológépekre. Még javában használatban voltak a svéd Odhnerek, azok voltak a számológépek királynői: a XIX. század végétől az 1970-es évek elejéig nagyjából azonos elvek szerint gyártott, mechanikus számológépek, oldalukon az elmaradhatatlan tekerővel, a kurblival. Meg másolataik, a szovjet Félixek, BK-1-ek, kalapácslakk burkolattal. A svéd Facitok, a jugoszláv Calcorexek, a német Brunsvigák is hozzánk kerültek, fantasztikus, kegyetlen mechanikákkal. Zsebszámológépekkel még nem foglalkoztunk, de elektromechanikus csodák már léteztek: főleg német Ascoták, Rheinmetallok és még sok másféle is. Leírásokat alig kaptunk hozzájuk, a műszerész generációk adták át egymásnak a szervizelési trükköket, sok füzetkébe körmöltem én is ezeket a titkokat.

Egy mai pénztárgépet megjavítani sokkal egyszerűbb: ma már nem javítunk, hanem cseréljük az alkatrészeket. Csak azt kell tudni, mit kell kivenni, hol a hiba. Abban az időben tömérdek alkatrészen kellett kiismerni magunkat. Bérszámfejtések, könyvelések dolgoztak ilyen számológépeken. Voltak próba műveleteink, amelyekről tudtuk, milyen eredményt kell kapni, hogy észrevegyük, ha „csal a gép”. Ha elcsalt valamit, nem jó fizetést osztottak a vállalatnál…

Az irodagépeket elég szigorúan vették, a Metrimpexnek, a Megyei Tanácsnak és hasonló, komoly, nagy belvárosi cégeknek, intézményeknek dolgoztunk – ők voltak a szerződött partnerek.

A katonaság után szerettem volna jobb fizetést kapni, de azt mondták, bérfeszültség van. A Szépvölgyi úton létezett a Mechanikai Mérőműszerek Gyára, átmentem hozzájuk házi műszerésznek. Volt egy külön kis műhelyünk, ott ketten eldolgozgattunk, a saját adminisztrációjuknál lévő gépeket javítottuk. Mi voltunk a 188-as mellék – ha hívtak minket a tárcsás telefonon, akkor kiszálltunk a részleghez, és helyben megbütyköltük a hibás gépet. Nagyon vegyes volt a géppark, a nagyon régi, hagyományos típusoktól a korszerű, NDK Optima, Robotron gyártmányokig, a villanyírógépekig.

Az MMG-ben kaptam egy fülest, hogy sokan kiváltják az ipart, a Tanácsban lehet kisiparos engedélyt kérni, hogy mellékállásban, szabadon dolgozhassunk. Csak számlatömb, bélyegző kellett hozzá. Elkezdtem én is mellékesként kisiparoskodni. Akkoriban Békásmegyeren laktam, a félszoba és a WC között volt egy beugró gardrób, úgy egyhúsz széles, egyötven mély fülke, ott rendeztem be az első privát műhelyemet. Annyi megrendelést kaptam, hogy éjszakába nyúlóan dolgoztam otthon, reggel meg menni kellett az MMG-be.

Neonfényes Zápor utca

Egy idő után felvetődött, hogy ez legyen a főállásom. Így igényeltem ki 38 évvel ezelőtt a kis Zápor utcai műhelyt. A harmadik kerületi tanács ajánlotta fel ezt a helyiséget, ami előtte egy picike szuterén lakás volt. Akkoriban számolták fel az üzletből kialakított szükséglakásokat. A régi lakók minőségi csereként kaptak egy panelt. Ezek a szuterén lakások balesetveszélyesek voltak, a bevezetett gáz könnyen megült bennük. 1982 nyarán kezdtem el átalakítani, decemberre készültem el. A cégért én magam terveztem, egy környékbeli lakatosműhely gyártotta le. Kívül van egy plexi, azon belül a tejplexi a ráragasztott, térhatású betűkkel, és belül neon világítja meg. Ma már ritkán kapcsolom föl…

Lassanként kialakult az ügyfélköröm. Eleinte mindenen meglepődtem, ami nagyon régi vagy nagyon új készülék volt. Olyat sosem mondtam, hogy nem tudom megjavítani – átvettem javításra, ha pedig megakadtam, körbekérdeztem a kollégákat, ki tud segíteni tanáccsal. Rengeteg gép ment át a kezeim között. Akkorra már a zsebszámológépek is divatba jöttek. A Sharp EL-230 típus volt a sláger, két ceruzaelemmel működött, sokan még elemcsere erejéig sem mertek hozzányúlni, belefolyt az elem. Egy ilyen gép egy félhavi fizetést ért, én párszáz forintért megjavítottam, kitakarítgattam. Külön kihívás volt az LCD kijelzők helyreállítása.

Eleinte írógépből hoztak többet, számológépekkel például a könyvelők, házmesterek, közös képviselők dolgoztak. Jöttek persze a mérnök urak is a főiskoláról. Hozták a számológépüket, írógépüket, még szabadkoztak is, hogy meg tudnák csinálni, csak nincs idejük rá. Ők meg tudnák csinálni – én meg is csináltam.

Az ismertebb nevek közül megfordult nálam Zsurzs Kati színésznő, Darnyi Tamás úszólegenda. Őket megjegyeztem, de nem szoktam faggatózni, hogy ki mivel foglalkozik – és mire használja az írógépét vagy számológépét. Persze van jócskán olyan, aki maga kezd el mesélni.

Mivel egy mellékutcában van az üzlet, főleg a környékbeliekből áll a vevőköröm. Közéjük tartozott a pár háznyira lakó Göncz Árpád is. Amikor először jött hozzám, nem ismertem meg. Akkor még mint író-műfordító volt ismert. Nagyon korrekt, szeretetreméltó, közvetlenül udvarias ember volt. „Mester úr, hoztam egy írógépet, szeretném, ha megjavítaná.” Miután elment, leesett a húszfilléres, hogy ki ő. Amikor megcsináltam a gépet, felhívtam, beugrott érte – és hozta a másik példányt. Ugyanis két Erika táskaírógépe volt, nagyjából félévente csináltatta meg őket, sosem maradhatott írógép nélkül. Egy idő után az egyik kedvenc ügyfelemmé vált. Soha semmit nem vitatkozott az áron. Volt, hogy semmi baja nem volt az írógépnek, de velem átnézette, kitisztíttatta, beletetetett egy friss szalagot. Már államelnök volt, amikor egyszer még elküldte a sofőrrel mindkét gépet, majd még a felesége is bejött hozzám egyszer. Utána már nem kaptam tőle megrendelést. De a szívem csücske ez a történet, az, hogy az ügyfelem volt.

Egy korszak vége

Valamikor az 1990-es években már nagyon lehetett sejteni, hogy kifut az írógép – és ez rosszul érintett. Két kollégával dolgoztam itt tizenkét évig, a beosztottjaim voltak. Észrevehető volt, hogy az írógép, számológép munka elapad. Én a modernebb pénztárgépek irányába képeztem tovább magam, egy kolléga pedig beleásta magát a számítógépek világába. Elég szűkösen, de megvoltunk hárman a műhelyben.

1991–1992-ben vezették be az adómemóriás pénztárgépeket, ezek még hagyományos pénztárgépek voltak, de egy adattárolóval, ún. „fekete dobozzal” felszerelve – az ezzel kapcsolatos tanfolyamon vettem részt, és szerződést kötöttem egy céggel, amely munkát is adott: jó pár kocsmában, közértben javítgattam a pénztárgépeket a környéken. Azért az írógépek is sokáig szolgáltak, meglepő helyeken is. A rendőrségnél a közelmúltig használtak Robotron 202-eseket meg Optimákat az őrsökön, ezekkel vették fel a jegyzőkönyveket még a XXI. század elején is.

A Margit Kórház is kompletten az „én cégem” volt. Még az ezredforduló után is használtak írógépeket. Az idős ügyeletes orvos beakasztotta a nagyujját a táska Erikába, odakocogott a kórterembe, az ölébe vette – és szépen fölvette a kórismét. Aztán bevitte az orvosi szobába, és a legépelt szöveget átpötyögte a számítógépes adatbázisba.

A proszektúra irodáján is ott zümmögött a Robotron még egy-két évvel ezelőtt is. Akkor már nem dolgoztam nekik, de még megvolt a névjegyem – és felhívtak, hogy meghibásodott a masina a kórbonctanon. Meglepődtek, hogy még felveszem a telefont, és nagyon örültek, hogy megreparáltam a kiszolgált jószágot.

A munkanapjaim nagy részét manapság a 2014-ben bevezetett online pénztárgépek javítása teszi ki. A műhelyemben ma már egyedül vagyok, de az továbbra is az írógépek birodalma: ez a szerelmem. A szakmában eltöltött közel fél évszázad alatt annyi géppel találkoztam, hogy napokig tudnék mesélni róluk. Vannak kedvenceim: a kovácsoltvas oldalú Ideal írógépem, amelynek kocsiját egy felhúzó karral lehetett a sor elejére húzni, ez egy valódi kuriózum. Akárcsak a felhajtható kocsis Remington irodai gépem 1902-ből: ez alulról ütötte a hengert, és hihetetlen, de 25 mm széles szalagja van.

Most is vannak kuncsaftjaim, sőt! Érzékelhető egy reneszánsz is. Van, aki a családi Remington Portable-t újíttatja fel, a másik az esküvői meghívója borítékjait címezi a nagypapa írógépén. Sokan dísztárgyként restauráltatják az igen értékes vagy családi emlékként megőrzött példányokat. Egyszer egy fiatalember pedig azért jött hozzám, mert a fejébe vette, hogy a doktori disszertációját írógépen írja meg, erre az egyetem adott lehetőséget, biztos „benne felejtődött” a szabályzatban. Meglepődhettek, amikor beküldte a vaskos irományt, de nem szólhattak egy rossz szót sem. Egy kedves úr nemrég azért javíttatta meg a Silver Reed táskagépét, hogy a lánya klimpírozhasson rajta játékból. Kinek hóbort, kinek rajongás tárgya az írógép – és azért még most is van egy-két idősebb író, aki ragaszkodik hozzá. A környéken lakó Györke Zoltán is hűséges ügyfelem, és a könyvei tiszteletpéldányával is megajándékoz.

Egyszer meg bejött hozzám egy 91 éves, szálfaegyenes aggastyán. Mint a satu, úgy szorította meg a kezem. Azt mondta, úgy javítsam meg azt a masinát, hogy a századik szülinapján is működjön még. Úgy tudom, megérte a centenáriumát – és az írógép is működött…

Nekem egyébként nem kell nyaralás ahhoz, hogy áttetszővé váljon a tudatom, ha viszont szorongok valami miatt, akkor a nyaralás sem segít, persze három hét a horvát tengerparton segítene, vagy mégis inkább melankóliába zuhannék tőle, nem tudom, minél szebb a nyaralás, legyen bármilyen hosszú, úgyis vége lesz, végeredményben az ideális nyaralás számomra az, amikor azt mondhatom, jó, jó, de már várom, hogy hazamenjünk, és Iláék szárszói háza éppen ilyen, amióta az eszemet tudom, minden nyáron eljövünk ide, Ila anyám unokanővére, soha nem volt fiatal, igaz, anyám se nagyon, de Ila még annyira sem, mindig ugyanaz a drótszőrű frizura és a sötétített üvegű szemüveg, a hangja férfiakat megszégyenítően reszelős, egyébként vegyész, ráadásul egész életében cukorbeteg volt, gyerekként jó párszor végignéztem, ahogy beadja magának az inzulint a szárszói ház teraszán, ahová az utcáról nem lehetett belátni, de a házban egy kanyi fény sincs, ott nem lehet ezzel a szarral szórakozni, mondta, a szavait még egy gyerek kedvéért sem válogatta meg.

Ila nem esett teherbe, és csak pár év után tudta meg, hogy a férje annak idején elköttette magát, Feri ugyanis autóversenyzőnek készült, valószínűleg úgy képzelte, egész életében csak dübörög előre, miközben jönnek a nők és a sikerek, Rakétának hívták a barátai, ez nem vicc, egyszóval nem tervezett gyereket, de aztán minden másként alakult, amikor összeházasodtak, bőven túl voltak a harmincon, Ila szájából gyakran hallottam a vazektómia és a sterilizálás kifejezéseket, mindkettő rettenetes káromkodásnak hangzott, ehhez persze az is kellett, hogy ő mondja, jól megtanultam, hogy mit jelent a vazektómia, Ila nem volt prűd sohasem, bármikor szívesen elmagyarázta részletesen a lényeget, sőt kockás lapra lerajzolta a keresztmetszetet, így esett, hogy Feri nemi szervének anatómiájával hamarabb tisztába kerültem, mint a sajátommal, mindig volt egy aktuális szárszói kockás füzet, amit a hűtő tetején kellett tartani, madzagon lógott mellette a ceruza, ebbe üzentünk egymásnak, ebbe vezettük a kockapóker pontozást, és én sok kis térképet rajzoltam bele a környékbeli utcákról.

Nem gondoltam még rá, hogy a Ferivel való kapcsolatomra milyen hatással volt mindez, neki láthatóan nem okozott problémát, hogy a szárszói füzetben ott sorakoznak a farkáról készült magyarázó ábrák, gyerekként kifejezetten kedveltem, gyakran mondott vicceket, előszeretettel hülyéskedett, játékosan nekiment a falnak, lepottyant az ágyról, majdnem a szék mellé ült, az orrába kanalazta véletlenül a főzeléket, mindenki visított a nevetéstől, én különösen, de aztán, hogy a kilencvenes években mi történt, nem tudom visszaidézni, mindenesetre az ezredfordulóra már borzalmas volt a viszonyunk, talán mert egyszer Ila odaadta nekem a nyaralót, és én a gimis haverjaimmal randalíroztam, persze, vállalhatatlan volt, amit magunk után hagytunk, amint magamhoz tértem, elhatároztam, hogy ha nekem valaha nyaralóm lesz, soha nem adom oda a kamasz gyerekemnek, ez nem szeretet kérdése, úgy tudom, hogy Ila nem szívta különösebben mellre, de Feri állítólag tajtékozott, és meg akarta tiltani Ilának, hogy valaha még minket meghívjanak a nyaralójukba, ehhez persze az is hozzájárult, hogy addigra már politikailag elhidegültünk egymástól, anyám balra húzott, ők persze jobbra, anyám és Ila egy idő után inkább nem is beszéltek egymással politikáról, Feri viszont vitatkozott velem, szívügyének tekintette, hogy amikor majd először járulhatok az urnákhoz, akkor a megfelelő pártra szavazzak, de ez nem így történt, és a választások estéjén végül is felhívtam, el akartam mondani neki, hogy az igyekezete hiábavalónak bizonyult, jó kérdés, mi vezetett odáig, hogy végül elbicikliztem hozzájuk, előbb a lakásban, aztán a lépcsőházban ordítottam, többször is perverz fasznak neveztem, és a végén még összetörtem egy sörösüveget a kilincsükön, az egyik szomszéd kihívta a rendőrséget, egy oroszlánsörényű rendőrlány és a kollégája kísértek ki az épületből, felírták az adataimat, más végül nem történt.

Azóta eltelt vagy húsz év, mi továbbra is Iláék házában nyaralunk, Ilának a család mindennél fontosabb, mondja anyám, de azért ők nincsenek ilyenkor itt, csak mi hárman, és gyakran kapom rajta magam, hogy a házat, a kertet, az utcákat, a strandot faggatom a múltról, Ila általában csak az utolsó két napra fut be, Feri meg azután jön, hogy mi kimentünk az állomásra, őszintén, nem bánom, hogy nem kell osztozkodni velük a házon, egy ideje már mindkettejükre haragszom, időnként homályos sejtéseim támadnak, történettöredékek, talán így volt, az biztos, hogy Feri is megtapogatta párszor a fenekemet, tizenhárom-tizennégy lehettem, milyen szépen kerekedik már, de hát ezt mindenki látta, és más férfi rokonommal is megesett, hogy játékosan rácsapott, utólag ezekkel az esetekkel megengedőbb vagyok, mert akkoriban ez belefért, én is sokkal jobban felháborodtam, ha a jövőbeli terveimet firtatták, Ferinek a mániája volt, hogy most azonnal mondjam meg, mi az erősségem, miben vagyok én a legjobb, mert ha valamit, akkor ezt bizony tudnom kell.

(…)

Nem ez az első olyan könyv, ami Óbuda történetével foglalkozik. Hogyan született meg a kötet ötlete, és miért épp most jött el az ideje, hogy megjelenjen?

Az, hogy „eljött az ideje”, valójában egy hároméves folyamat végét jelenti. Maga az ötlet onnan származott, hogy valóban volt egy kötet, amit 1995-ben készítettek el először Óbuda Évszázadai címmel, és az nagyon népszerű volt, több kiadást is megélt, de mára már antikváriumból is alig lehet megszerezni. Nekünk az Óbudai Múzeumban volt három példányunk, és azt mindenki féltve őrizte a saját polcán. Azt a kötetet még nem az Óbudai Múzeum gondozta, de az azóta eltelt időben egyre több új kutatási anyag gyűlt össze. Az Óbudai Múzeumban is számos alapkutatást folytattunk az elmúlt évtizedben – leginkább az újkorral és jelenkorral kapcsolatban –, ahogy a többi résztvevő múzeum kollégáinak munkája nyomán is sok új eredmény született. Három éve az akkori polgármester, Bús Balázs mondta, hogy jó lenne, ha születne az elért eredmények bemutatására egy új kötet.

Hogy kell elképzelni ezt a folyamatot?

A szerkesztőbizottságot először 2017 áprilisában hívtuk össze. A bizottság sokat alakult, tagja volt a kezdetekben Farbaky Péter, a BTM akkori főigazgatója is, végül a BTM Aquincumi Múzeum igazgatója, Láng Orsolya és az Óbudai Múzeum igazgatója, Viszket Zoltán lett a két szerkesztő, én pedig a főszerkesztő. Az már a kezdetkor kérdés volt, hogy mennyiben kövessük az Óbuda évszázadai kötetet, mit és hol bővítsünk rajta, milyen jellegű és tartalmú legyen a kötet.

Az összes tanulmányt két amatőr helytörténész kivételével történészek, művészettörténészek, régészek írták, akik vagy az Óbudai Múzeumban, vagy a Budapesti Történeti Múzeum valamelyik tagintézményében, vagy a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban dolgoznak.

Azt már az elején leszögeztük, hogy ez egy ismeretterjesztő könyv lesz, azaz úgy kell a tanulmányokat megfogalmazni, hogy bármilyen érdeklődő – leginkább nyilván az óbudaiak, a Budapest történetével foglalkozók, lokálpatrióták, műkedvelők – számára érthető és élvezhető is legyen.

Amikor csupa tudós ember, kutató ír egy könyvet, akkor ez az alapvetés megnehezítheti a szerkesztési folyamatot.

A tudományos közegben mozgó kollégák közül többeknek nehezebb műfaj, hogy köznyelven írjanak. A szerkesztők több helyen „lazítottak” a tartalmakon, és nagy szerepe volt az olvasószerkesztőnknek, Győri Lucának, aki segített közös nyelvezetre hozni a kötet szövegeit, egyértelműsíteni a nehezebben érthető részeket. Azt rögtön az elején elhatároztuk, hogy a tanulmányok nem lesznek lábjegyzetelve, pontosan azért, hogy könnyen követhetőek legyenek, ugyanakkor készüljön hozzájuk egy irodalomjegyzék, ami segíti azokat, akik el akarnak mélyülni a témában.

Azt is megbeszéltük, hogy legyen benne sok fotó, kép, rekonstrukciós rajz, mert ez szintén segíti az értelmezést.

Ha laikus olvasóval számol a kötet, miért ragaszkodtak ahhoz, hogy a szövegek szerzői maguk a kutatók legyenek?

Azt akartuk, hogy a kötet valóban tudományos alapokon álljon és szakértők írják meg, mert aki az adott témát kutatja, az tud hitelesen információval szolgálni. Hiszen akármelyik korszakot vesszük, az tud igazán jót írni, aki hosszú ideje foglalkozik a témával és az összes háttérismeretnek a birtokában van. Születnek olyan településtörténeti könyvek, monográfiák is, ahol nem követik ezt a módszert, de mi semmiképp nem szerettünk volna ilyet.

Tehát a hitelességhez ragaszkodtak?

Pontosan. Fontos volt, hogy ami le van írva, az megállja a helyét, forrásokkal és kutatásokkal, régészeti ásatások eredményeivel is alá van támasztva, és nem egy légből kapott történet.

Van egy különös fejezete a kötetnek, Kanyó Ferenc írása, ami kifejezetten az Óbuda középkori történetével kapcsolatos „hiedelmekkel” foglalkozik.

Amatőr kutatók sokszor vitatják a történetileg és régészetileg alátámasztott tényeket, ilyen kedvelt témák például az Árpád sírjáról és ŐsBudáról szóló történetek. Ismerek olyat, aki kedvtelésből régi metszeteket rávetít a Google térképére, és abból von le következtetéseket arra vonatkozóan, hogy Óbuda nem is a mai Óbudán volt, de sokan keresik a bizonyítékait, vagy vélik úgy, hogy Árpád és Attila sírja is itt található. Kihagyhattuk volna ezeket a nézeteket, de tulajdonképpen részei Óbuda történetének, és úgy gondoltuk, hogy egy ilyen kötetben helye van annak, hogy ebből a tévútból kivezessük az olvasót.

Hogyan épül fel a kötet?

Rövid szövegekből állnak össze a fejezetek. Arra törekedtünk, hogy ha valakit csak egy bizonyos kor, sőt, ha csak egy bizonyos téma érdekel, akkor is rögtön el tudjon mélyülni abban a könyvet fellapozva. Rendezési elv volt szintén, hogy minden fejezetben foglalkozzunk a településszerkezettel, a gazdasági-társadalmi kérdésekkel és a kulturális élettel is.

Ha már településszerkezet, hol van az az Óbuda, amiről a könyv szól, hogy lehetne megrajzolni a határait a térképen?

Az mondtuk, hogy a mai harmadik kerület határait vesszük alapul. Nyilván Aquincum és Bel-Óbuda a leggazdagabb múltú, de foglalkoztunk Csillagheggyel, a Római-parttal és Békásmegyerrel is. A kötet elején van egy geomorfológiai áttekintés, amely bemutatja a kerület természeti környezetét.

Panelrengeteg, HÉV, hegyek, Hajógyári-sziget, Duna, régi gyárak, a még régebbi óváros, és még hosszasan lehetne sorolni, mennyire sokszínű asszociációi lehetnek ma ennek a kerületnek.

Pontosan azért érdekes Óbuda – ami, ha önálló város lenne, akkor Magyarország hatodik legnagyobb városa lenne –, mert gazdag történelmi múlttal rendelkezik. Óbuda egy kétezer éves város, aminek a társadalma többször cserélődött.

Volt egy komoly római kori története Aquincummal, volt egy nagyon komoly középkora is káptalannal, templomokkal, királyi várral, amiről kevesebbet tudnak még az itt élők is.

A törökkor pusztításai eltüntették az egykor virágzó középkori várost, köveiből épült fel a barokk Óbuda. A Zichyek uradalma alatt, a betelepítések során a visszatelepült magyarok mellett németek és sok új nemzetiség is megjelent, kialakult egy paraszti társadalmi réteg. A XIX. század végén pedig megkezdődött az iparosodás, megjelentek a gyárak, és megint egy új arca lett a városnak, megint más társadalmi rétegekkel. A háború után pedig a lakásínség csillapítására itt kezdték el építeni a lakótelepeket. Egyrészt mert a terület könnyen bővíthető volt Békásmegyer felé, másrészt Óbuda ekkor egy tipikus mezővárosias, kisvárosias település volt, házai nagyrészt megrongálódtak a II. világháborúban, valamint egészségtelen, alapvető infrastruktúrát nélkülöző, közművesítés nélküli kis vályogházakkal teli terület volt, amelyeket szanálásra ítéltek a rehabilitáció helyett, teret adva a házgyári technológiának.

Található egy igen érdekes tanulmány a kötetben Branczik Mártától az óbudai kísérleti lakótelepről, amely a házgyári technológia előtti típusházak, típuslakások tömeges alkalmazásának kérdésével foglalkozik.

A lakótelepek sora újabb társadalmi változást hozott a III. kerületbe. Annak ellenére viszont, hogy sokféle ember lakta, ennek a területnek mindig nagyon erős volt a városi identitása.

Olyan, mintha Óbuda mai sokszínűsége abból is fakadna, hogy ennek a ma már városrésznek a történetei nem folytonosak, éles vágások vannak köztük. Ez felveti azt a kérdést, hogy az óbudai városi identitást mennyiben kell megkonstruálni, és ha kell, akkor ebben részt vesz-e maga a kötet?

Valószínűleg részt vesz. De Óbudáról tudni kell, hogy ha az ember itt él, vagy akár csak itt dolgozik, akkor egy idő után kialakul az „óbudaiság” identitása, és egy idő után el is kezdi érdekelni az itt élőket a múlt. Én magam is megtapasztaltam ezt. Ehhez az identitáshoz egy ilyen kötet nyilván hozzá tud tenni: tudja erősíteni, helyre tud tenni dolgokat, kérdéseket tud felvetni, továbbgondolásra ösztönöz. Az „identitás konstruálás” helyett viszont én inkább azt mondanám, hogy a kötet identitást támogat.

Miért fontos ez a különbségtétel identitás konstruálása és támogatása között?

Mert az óbudai identitás tekintetében nem egy nemlétezőt akar a kötet mesterségesen létrehozni, hanem egy meglévőt kiegészíteni. Ha valakinek van valami elképzelése Óbudáról, ha van valamiféle lokális identitása, akkor ez a könyv meg tudja erősíteni ebben, tudja építeni és elmélyíteni azt, és ha kérdései vannak, akkor arra tud válaszokat is kínálni. Ezért is remélem, hogy sikeres lesz a könyvünk.

Ez egy monumentális könyv lett, de már az előszava leszögezi, hogy még így sem férhetett bele minden. Van olyan kimaradt téma, ami akár a kötet folytatása vagy kiegészítése lehetne?

Negyven szerző több mint 120 tanulmánya 600 oldalon keresztül. Szerintem a kötetet sikerült úgy alakítani, hogy végül nem maradt nagy hiányterület.

A már említett hármas tagolás (településszerkezet, társadalom és gazdaság, kultúra), amely a fejezetek rendezőelve volt, megadta annak a lehetőségét, hogy széles körben lefedjünk egy-egy korszakot.

Persze mindenről még egy hatszáz oldalas könyveben sem lehet írni, a válogatás mindig tükröz egyfajta szubjektivitást is. Biztos, hogy van olyan terület, aminek nagyobb a súlya, míg másnak kisebb, de szerintem nagy hiányossága nincs a könyvnek, bár nyilván a kritikusai fognak ilyet találni. A fejezetek végére került egy-egy bibliográfia is, ami egyrészt a szerzők kiindulópontja volt, másrészt úgy lett válogatva, hogy ha valaki tovább szeretne olvasni az adott témában, akkor azt megtehesse, innen indulva pedig akármilyen mélységbe el lehet jutni.

Népessy Noémi

Történész, közgazdász. 1999-től muzeológus, 2008 és 2012 között szakmai igazgató, 2012-től igazgató az Óbudai Múzeumban. Állandó és időszaki kiállítások projektmenedzsere, kurátora. A Goldberger Textilipari Gyűjtemény revitalizációjának projektvezetője. 2019-től a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója. Szakmai tevékenységét MúzeumCafé, Budapestért és Móra Ferenc-díjjal jutalmazták.

A régi Goldberger gyár területén, egy romos, indusztriális környezetben nyitottatok tavaly. Hogyan lehet 1000 négyzetméteren kulturális központot kialakítani?

Sok évnyi tervezés, gondolkodás és stabil koncepció kellett, de azt hiszem, ezt a GICA (Godot Institute of Contemporary Art) mindenhol tükrözi. 700 négyzetméter kiállítótér melletti külön épületben négy emeleten projekt roomokat alakítottunk ki a vetítéseknek, installációknak, workshopoknak, a felső két szinten pedig műteremlakásokat hoztunk létre, emellett egy rezidencia program is tervben van. Hosszú ideig tartott a tervezés és a megfelelő hely megtalálása, de pontosan tudtuk, hogy mit szeretnénk elérni. Tíz éve választás előtt voltunk: vagy külföldre megyünk, vagy csinálunk Magyarországon olyat, amiért érdemes itt maradni.

Azt mondtuk, ahelyett, hogy indulunk egy nagyobb piacon, inkább létrehozzuk azt a kis piacot, amit Magyarországon régóta sokan szeretnének.

Ezt a tervet leginkább gyűjtőkkel lehet megvalósítani, és szerintem sokan szívesen vásárolnának műalkotást, ha nem egy ijesztő, vagy legalábbis az átlagembernek zavarbaejtő galériában van csak erre lehetőség. Az első Young Generation Art Fair volt erre a kísérlet, amely egyrészt a fiatalok képviseletére és tehetséggondozásra hivatott, másrészt megmutatkozott, hogy az emberek igenis akarnak kortárs műveket vásárolni. Átgondoltuk, hogy a piac kiépítéséhez mire van szükség, erre építettünk fel egy tervet, ezt szolgálja a GICA és a Godot Labor, ami az egésznek az alapja. Amikor tavaly megnyitottuk az Intézetet, az a jéghegy csúcsa volt, a hegy még csak most kezd kirajzolódni.

Nagy vállalásnak tűnik egy teljes piac kialakítása.

A kultúra társadalmi felelősségvállalás, ha ezzel foglalkozol, támogatod, te is benne vagy. Mi húsz éve ezzel foglalkozunk, de változtatni akarunk a berögzült rossz struktúrán, ami röviden szólva azért alakult ki, mert csak egy látszat-piac van Magyarországon. Ezt a múzeumok is torzítják, de az is látható, hogy a múzeumok sincsenek jó helyzetben az elmúlt években. A galériák munkája hősies, annak ellenére, hogy legtöbbjük veszteséges, vagy külső forrásból tartja fenn magát –  ahogy mi is. Tömegekhez kell elérnünk, hogy menő legyen a kortárs művészet, ez is a piacot szolgálja. Ha már nincs pénz és eszköz marketingre, és egy múzeumban csak néhány ezer embert sikerül megmozgatni egy kiállításon, ami ráadásul nagyrészt a szakmát jelenti, akkor ellátta-e a múzeum a feladatát, hogy bemutasson egy zsenit? Ezen kell változtatnunk.

Milyen rendszert hoztatok létre, mennyiben más a GICA, mint egy hagyományos múzeum vagy galéria?

Nemcsak a hozzánk látogatóknak, de a kiállító művészeknek is igyekszünk edukatívvá tenni a koncepciónkat. Ha egy érdeklődő betér, akkor elérhető áron tud vásárolni (nem alulárazva, csak éppen nem drágán), amiről nincs alkudozás: adásvételi szerződést írunk, ami mindkét oldalról bizalomnövelő. Magyarországon nem reális magas, bécsi árakat fizetni egy műalkotásért, ezért bevezettünk egy minimál árat, ami a fiatal (és nem fiatal) művészeket segíti abban, hogy jobban tudjanak árazni, amitől, ha eltérnek, azt is inkább felfelé teszik.

A művészeknek honoráriumot fizetünk, és nem maguknak kell mindent előkészíteni, nem várunk tőlük ingyen műveket, ami már elég is lehetne egy élhetőbb, sikeresebb közeghez.

Mi tartozik még ehhez a koncepcióhoz?

Kétféle pályázatunk van, az egyik a vásár pályázata (Godot Art Fair), amelynek köszönhetően fiatal magyar művészek könnyebben érvényesülhetnek a pályán, és amely pályázattal ötödik éve komoly sikereket tudhatunk maguk mögött. A feltörekvő képzőművészek számára rendezett vásárt az Art Market Budapesttel egy időben rendezzük, hogy szélesebb közönséghez is eljuthassanak, ez a pályázat július elején zárult. Visszajáró vendégeink vannak, gyűjtőket neveltünk ki, de az egyik legfontosabb eredményünk, hogy a művészekkel olyan bizalmi kapcsolatunk alakult ki, ami mindig is hiányzott ezen a területen. A Godot Galéria tavaly lett húszéves, és mi, az alapítók töretlenül hiszünk abban, hogy ha jót csinálunk, akkor az jót hoz magával. A másik pályázatunk nemzetközi, de magyaroknak is szól: külföldieknek euróban (idén 15 ezer euró), a magyaroknak forintban határozzuk meg a díjazást. A kiírt pályázat célja, hogy lehetőséget teremtsünk tehetséges kurátorok, művészeti csoportosulások számára, akiknek valamilyen okból eddig nem volt lehetőségük megvalósítani a megfogalmazott elképzeléseiket. Mindkét esetben ragaszkodunk ahhoz, hogy a honoráriumot csak arra lehet költeni, amiről a pályázat valóban szól. Az első nemzetközi pályázat nyertese egy hongkongi alkotó, Wai Ting Loretta, de a koronavírus-járvány miatt bizonytalan, hogy mikor tudjuk megvalósítani a kiállítását.

Alig fél éve nyitottátok meg az Intézetet, amikor Magyarországon is megjelent az új koronavírus, a kulturális szektort pedig azonnal leterítette. Mit tehettetek ebben az időszakban?

A pandémia ellenére eddig minden fontos tervünket felülteljesítettük, a felújítások sem álltak le: szeptemberben nyitjuk a Godot Labort, ami egy bemutatkozó tárlat lehetősége fiataloknak, októberben nyílik a vásár. A világjárvány közben kialakítottunk egy olyan hibrid teret, amely az épület első három emeletét foglalja el, tárlatokra és műhelymunkára egyaránt alkalmas. El fogunk indítani egy online vásárt is, aminek az ötletét a pandémia hozta. Jövőre terveztük, de végül idén kezdjük a beléptetőrendszer kialakítását, minden lehetséges eszközt digitalizálunk a mikroporttól a robotporszívóig, de még készpénzes fizetés sem lesz. A pandémia miatt sok mindent el kellett adnunk, de ami az igazi veszteség, hogy nem tudjuk megtartani a programjainkat, így bevételtől estünk el – ilyen például a Banksy-kiállítás, amit bevállaltunk, és ami alapvetően bonyolult, időigényes a megszervezése, és persze nagy összegekről van szó. De ebben a helyzetben csak előre lehet menni: átszerveztük. Idén jött volna Wai Ting Loretta is, de még az sem biztos, hogy jövőre meg tudjuk oldani a tárlatát. Szerencsére nyáron sikerült megtartani Kleb Attila Closer című kiállítását, ami a Budapesti Fotófesztivál hivatalos programjának része volt, jazz- és blueslegendák, zenészek és hazai színészek arcaival, gesztusaival, remek tárlatvezetésekkel (például Thuróczy Szabolccsal, Cserhalmi Lucával és magával az alkotóval, Kleb Attilával), de koncertet is szerveztünk a kiállítás mellé.

Nagyon vártuk az Óbudai KultÉjt, ami augusztus elsején volt, itt remek szervezetek jöttek össze, és ezzel kapcsolatban azt tapasztaltam, hogy jó emberek kevés pénzből is tudnak jót csinálni.

Lehet számítani hosszútávú összetartásra?

Ezelőtt is próbáltunk proaktívak lenni a kerületi intézményekkel, a KultÉj gyakorlatilag magától összejött, és szerintem a kapcsolat innentől még szorosabb lesz. Azt gondoljuk, hogy a GICA nem csak Óbuda kulturális életében lehet fontos állomás, mert a cél a fiatalok segítése, és ha kevesebb képzőművésznek kell elhagynia a pályát, ha hosszútávon sikerül megvalósítani egy progresszív koncepciót, az nem csupán egy szűk rétegnek lesz fontos mérföldkő, de talán beindul egy olyan folyamat, amire a kortárs művészetnek régóta szüksége van.

Milyen út vezetett idáig, hogy lesz valakinek yacht kikötője az Árpád híd tövében?

Például úgy, hogy édesapám, Varga István nyitotta meg az első magánkikötőt Szentendrén 1984-ben, ami kijelölte az utam.

Édesapja is hajós ember?

Motorcsónakázott, de nem volt nagy hajós múltja. Vett egy motorcsónakot 1980-ban, 1984-től beindította a szentendrei vízisí iskolát, ott gyerekként már mi is segítettünk. Sose dolgoztam mással, mindig csak családi vállalkozásokban.

Hány testvére van?

Két fiú. Az öcsémmel, Varga Viktorral a kezdetektől együtt dolgozunk a Hajógyári-szigeten. István bátyám is hajózással foglalkozik, városnéző hajójáratai vannak, segítjük egymást.

A kilencvenes évek eleje óta működik a kikötőjük Óbudán. Mi történt ezalatt?

Voltak szép idők, és voltak kevésbé szépek. Az 1990-es évek időszaka nekünk sem volt könnyű, igazából 2000-ben kezdődött a fellendülés, ami a magánhajózást illeti. Egyre több hajót adtunk el, amit ezzel kerestünk, azt visszaforgattuk, bővítettük, fejlesztettük a kikötőt. A Hajógyári-sziget tulajdonképpen a Wiking Yacht Club szíve, itt történik az összes munka.

Az egyik fő szolgáltatásunk a daru, amivel nagy hajókat is tudunk emelni, de van szervizünk is, ami szerintem az ország egyik legjobb hajójavító, gondozó műhelye.

Egyrészt munkatársaink tapasztalata, másrészt a képzések, felszerelések miatt. Minden olyan eszközzel rendelkezünk szaktudás és berendezések terén, ami ahhoz kell, hogy gyakorlatilag bármilyen hajót meg tudjunk javítani, ami Magyarországon vízre kerül. Jóformán minden típushoz megvannak a szervizjogaink, szakszerszámaink, saját raktárunk van komoly árukészlettel, alkatrész bázissal. Nagyon büszke vagyok a személyzeti állományunkra: van négy hajószerelőnk, hajós villanyszerelőnk, hajós műanyagosból ketten is vannak, akik nagyon profin javítják a testeket. Hat matróz dolgozik nekünk, akik biztonságosan tudják mozgatni a járműveket, saját hajószállító kamionunk van több daruval, targoncával.

Ráadásul nagyon jó helyen van a kikötő, itt a Hajógyári-sziget csúcsán.

Ez is igaz. Nagyon bízom benne, hogy a Hajógyári-sziget továbbra is megtarthatja jelenlegi funkcióit. A Duna itteni szakaszán kevés terület van, ahol ilyen függőleges partfal lenne, mint nálunk. Itt van a vízi benzinkutunk is 1997 óta. Budapesten ez a legnagyobb forgalmú sport benzinkút. Sokszor végig hajóztam a Dunát egészen Passauig. Nagyon ritka az olyan komplex szolgáltatásokat nyújtó kikötő, mint a miénk, bármi gond van, azonnal tudunk lépni. Nálunk minden egyablakos.

Hány kikötője van a Wikingnek?

Szentendre volt az első 1984-től, 1993-tól vagyunk a Hajógyári-szigeten, 2006-tól Sződligeten és 2010-től a Marina-parton is jelen vagyunk. A Dunán kívül van Wiking Abádszalókon is. Több helyen próbálkoztunk a Tiszán is, is, de azok nem működtek gazdaságosan. A magyar sporthajózás egyik alapvető helyszíne itt van nálunk, a Hajógyári-szigeten.

Hány hajót tárolnak itt állandóan?

Olyan 150–200 között. Amikor bevezették a hajóadót a III. kerületben, elég nagy volt a morgolódás. Bizonyos szempontból nem túl nagy tétel, amit egy 50 milliós hajó után ki kell fizetni, mondjuk százezer forint adót, más szempontból viszont fájhat. Általában valamiféle kompromisszumot kötünk, hogy az ügyfél ne sértődjön meg, és azért ne hagyja el a hajózást.

Mit nyújtanak még a Wiking Yacht Clubban?

Egymásra épülő szolgáltatásaink vannak. Ha valaki egyszer beült egy motorcsónakba, és rájött, hogy tetszik neki, akkor eljöhet hozzánk oktatásra. Saját akadémiánk van, ahol évente 200-an tanulnak vezetni.

Mire érvényesek az itt szerzett jogosítványok?

Sport szintű jogosítványt szervezünk motoros és vitorlás hajókra. A motoros képzés már a Marina-parton van, a vitorlás pedig a Lupa-tavon. A sikeres vizsgázók 20 méter hosszig korlátlan teljesítményű motorral meghajtott hajót vezethetnek. Eddig több mint 3500-an szereztek rajtunk keresztül jogosítványt.

Miből áll az oktatás?

Ennek is van elméleti és gyakorlati része, az előbbi tavaly óta online elérhető. Leendő hajósaink megismerkednek a vízrajzi szabályzattal, a tananyag fontos része a Duna, a folyók ismerete, mire kell figyelni, mit jelentenek hajózási szempontból a gátak, egyéb folyamszabályzó dolgok, hogyan működik egy folyó, és természetesen tanítunk hajózástant, műszaki ismereteket is. Ezután jön a gyakorlati oktatás. Nálunk 6 méter körüli hajókon gyakorolnak az ügyfeleink.

A legfőbb célunk, hogy a képzésünkön ne papírt adjunk, hanem tudást. Azokból, akik beleteszik az energiát és az időt a tanulásba, többnyire jó hajósok lesznek.

A saját yacht elég költséges szabadidős foglalkozás…

Ez igaz, tehát azok, akik eljutottak oda, hogy birtokolnak egy ilyen klassz hajót, valahol már letették a garast. Alkalmazotti fizetésből kevesen tudják megvásárolni és fenntartani a sokmilliós hajókat, többségüknek saját cégük van. Az ott kialakult tulajdonosi szemlélet      meglátszik azon is, ahogy a hajójukkal bánnak. Magyarországon valahogy még nem alakult ki, hogy a sikeres emberek büszkék lehessenek arra, amit rengeteg munkával és tehetséggel értek el. Könnyű haragudni valakire, ha nem látom, hogy mennyit dolgozik, csak azt, hogy milyen kocsival jár.

Milyen hajós szemszögből a Duna?

Sok helyen hajóztam a Dunán, és azt láttam, hogy a magyar szakasz talán az egyik legjobb. Meleg és tiszta a víz, nagyon jók a partjaink, a dunakanyari részen, meg lejjebb is, sok a homokos partszakasz. Tiszta homok van Baja környékén is, az is zseniális. Tehát nemcsak maga a hajózás jó, hanem a környezet is, odamenni, ahol nincs senki. Mondjuk szombaton kihajózni, valahol megállni, bográcsozni, kifeküdni egy plédre, ott zsibong a hajó mellett a család, amikor fölhevülünk, bemenni a vízbe, a parton elmajszolni egy dinnyét… Nem tudok ennél jobbat. Ha elutazom a világ másik felére, legyen az bármilyen gyönyörű, pár nap után már azon gondolkodom, mikor mehetek újra a sóderesre. Nincs jobb, komolyan! Olyan tiszta a víz, hogy beleállok térdig, és látom a lábam. Minden pillanatnak megvan a varázsa, amit élvezni kell. A legjobb, hogy kint marad az, amit az ember nem akar visszahozni. Ez a legfontosabb. Egy fél óra a vízen kitisztít, kiszűri a felesleget. Mondják, hogy drága. Mi a drága? Az, hogy állandóan stresszes vagyok, vagy az, hogy hajózom pár órát, föltöltődöm, és olyan életkedvvel jövök vissza, hogy akit egy órával ezelőtt megpofoztam volna, most inkább megölelném?

Saját gyerekei is hajóznak már?

A lehetőségeikhez képest, hiszen az egyik 12 éves, a nagyobb is csak 17. Imádják a vizet, a társaságot, mert a hajózásban az is fontos. Mi nemcsak egy sima hajóparkoló vagyunk: akik idejárnak, szinte családtagok. Jó idetartozni, nemcsak akkor lehet lejönni a kikötőbe, ha kimegyek hajózni, hanem egyszerűen csak délután leülök egy sörrel, találkozom pár emberrel, akivel el tudok beszélgetni, nem a munkáról, nem a politikáról, sem bármiféle negatív ügyről, hanem valami közös és szép dologról. Rengeteg programot szervezünk a kikötőkben. Nagyon szeretem azt, hogy itt értékes emberek tudnak egymással beszélgetni. Egy kikötőbe járnak, közös programokon vesznek részt. A túra tulajdonképpen a közös bulik csúcsa.

Ilyen, amikor mondjuk 15–20 hajóval elmegyünk Belgrádba vagy a Fekete-tengerig. Ott aztán nagyon komoly kapcsolatokat lehet kialakítani, mert útközben folyamatosan segítjük egymást.

Ha megkérdeznék, mit kezdene a Hajógyári-szigettel, milyen javaslattal állna elő?

A Hajógyári-szigeten most tulajdonképpen gazdátlanul áll egy csomó értékes épület. Régóta gondolkodunk azon, milyen jó ötlet lenne itt egy Széchenyi István Hajózási Múzeum. A fedett rész alatt be lehetne mutatni az úszóképes, beindítható, működőképes öreg hajókat, mellette, ahol korábban a diszkó volt, be lehetne mutatni a kisebb műtárgyakat, a kisebb hajókat, maketteket, meg minden olyan emléket, amit még a garázsában őriz itt-ott néhány fanatikus hajós. Komolyan hiszem, hogy ez egy reális terv, ráadásul fontos értékeket őrizne meg. Egy idős barátom, Sanyi bácsi mesélte, aki az újpesti Ganz Darugyárban volt főmérnök, hogy 1989-ben, amikor bezárták az újpesti darugyárat, még legalább 50 évre volt megrendelésük. A világ úszódaru gyártásának nagyon nagy százaléka itt zajlott, Afrikától Dél-Amerikáig mindenhonnan jöttek megrendelések, mert annyira jól működött. Bezárták. Jó lenne legalább az emlékét megőrizni annak, amire joggal lehetünk büszkék.

Óbudai vagy, és nem csak születésed köt a városrészhez. Azért találkozunk itt, a Fő téren, mert több emlék fűz a helyhez.

Kettőt emelnék ki. Az egyik jó, a másik rossz, de mindkettőből sokat tanultam. Melyikkel kezdjük?

A rosszal, és azzal, hogy mit tanultál belőle.

A „rendszerváltás” nevű időszak utáni – nevében kezdettől máig – demokratikusnak nevezett rendszerben van legalább egy valóban demokratikus intézmény: a gyülekezési jog. Köztéri rendezvényt bárki szervezhet, ha nem zavar vele aránytalanul senkit. Elég bejelenteni, engedélyeztetni nem kell. Ezt az alapjogot tiporták szerintem e kockakövekre 2017-ben, fényes nappal, kisszerű, ravasz és átlátszó jogi csűrcsavarral, utólagos mentegetőzéssel. Évtizedeken át sokszor hivatkoztunk erre a jogra, mikor köztereken táncoltunk. A kilencvenes években „A városi levegő szabaddá tesz” is ilyen sorozat volt, 10 helyen táncoltunk, többek közt a Gül Baba Türbénél, a Zsinagógánál és a Deák téri templomnál, amikor a különböző vallási helyszínek választása volt fontos számunkra. De a metrón is táncoltunk…

Mik voltak akkor a reakciók?

Volt, aki imádta, volt, aki észre se vette, volt, aki beszólt. Ezeket az eseményeket a fővárosi önkormányzattal közösen szerveztük, utána jártam, hogy nem lesz belőle jogi kellemetlenség. A rendőrségen elmondták, melyik jogszabály alapján kell bejelenteni, semmi akadálya, nem engedély kell, csak bejelentés. Kijött egy rendőrautó, üldögéltek, nézték, nem csináltak semmit, mivel nem akadályoztuk a forgalmat. Ugyanígy jártam el sokadszorra a Fő térre tervezett projektünknél is.

De ez már egy 2010 utáni történet…

Igen. 2017. Megkeresett egy indiai művész, aki azt tervezte, Athénból Kasselbe menet, mint a világhírű Dokumenta kiállítás meghívottja, egy-két napra megáll az útba eső városokban, így Budapesten is. Eljött egy fél évvel korábban, összeismerkedtünk, és eldöntöttük, hogy a Fő téren csinálunk valamit.

Hónapokkal előre beadtam a rendőrségre a bejelentést, de egy-két nappal a tervezett esemény előtt jött egy értesítés, hogy „ők ezt nem fogadják be”.

Mi történt volna, ha megvalósul az esemény?

Ahogy a többi városban, itt is egy sátrat állított volna a Goából érkező művész, ő rajzol, mi táncolunk, teát iszunk, beszélgetünk egymással és az emberekkel. Két békés nap – lehet így is. Amikor belekezdtünk reggel, szólt egy közterület-felügyelő, hogy itt nem lehetünk. Bementünk a Zichy-kastély udvarába. Akkor az önkormányzattól leküldtek egy biztonsági őrt, azzal, hogy itt nem maradhatunk, mert ez magánterület. Visszajöttünk a Fő térre, mutattuk a papírunkat. Aztán jött egy őr, jött az önkormányzati területfelügyelő vezetőség, jött a rendőr… mentegetőzés, fenyegetőzés, felső határ nélküli büntetések kilátásba helyezése – nem vállaltam. Egy ilyen agresszív környezetben amúgy se lehettünk volna a béke szigete. Fogtuk a sátorfánkat és kimentünk a Pilisbe, megcsináltuk a projektet, szép volt, békés, utólag feltettük a képeket, videókat a netre.

22 éve vagytok itt a Goliban.

1998/1999-ben, amikor idejöttünk az akkor – már és még – teljesen kísértetkastély gyárba, elsőként béreltünk egy poros-koszos emeletet, amit kiglancoltunk. A megnyitón Naga volt a dj. Percekkel a buli kezdete után kijött a rendőrség, hogy zavarjuk a lakótelep nyugalmát. Rögtön a megnyitón bemutatta ezt az oldalát Óbuda. De a másikat oldalát azóta se. Érdemben azóta sem vette fel a kapcsolatot velünk ebben a kerületben senki.

A Budapest Kortárstánc Főiskola Pesterzsébetre fog költözni a Goliból. Ott tudtunk ingatlant vásárolni, amiben lesz iskola, színház, közösségi terek, park, több kapcsolat a közönséggel.

Jobban odafigyelünk majd erre, és reméljük, nyitottabbak lesznek, támogatást is kapunk. De az alapítvány itt marad. Próbahely, kísérletek helyszíne, új kezdeményezések kiindulópontja, bázisa.

A nyolcvanas években indult kezdeményezésed, a Tam-Tam Klub. Innovatív hatással volt a kortárs közösségi kultúrára, kezdve a kilencvenes évek alternatív kulturális vállalkozó szférájában létrejött nagy boomtól napjainkig.

Egyszer termet béreltünk a Kőlevesben, és a főnök azt mondta, hogy ifjú korában a Tam Tam-ban bulizott. És a hely létrejöttében a Tam Tam Klub volt az egyik inspiráció. Büszke voltam erre. Az első Pesti Est példányokat – egy félbehajtott A4-es lapon – Lang Andris négy-öt helyre vitte be: az egyik a Csanády utcai Tam-Tam Klub volt. Majd’ negyven éve van ingyenes próbaterem szolgáltatásunk. Azóta megsokasodtak a nonprofit, független színházak, kulturális projektek. Az Új Előadóművészeti Alapítvány az egyik ilyen „intézmény” megalapítása a rendszerváltás óta.

Térjünk vissza az óbudaiságod, a mai identitásod gyökereihez.

A szüleim fantasztikusak voltak, apu 108, anyu 103 évig élt, én tulajdonképp ötven-hatvanévesen lettem felnőtt: Ivánkám, mi van veled, aludj itt, holnap úgyis jönnél, maradj itthon… Itt születtem, a Sipos Halászkerttel, a Régi Sipossal szemben, „a Lajos fiúba” jártam általánosba, a Kolosy térnél, mi voltunk az utolsó „tiszta fiú” évjárat, a lány iskola a Zsigmond térnél volt. Az ötvenes évek végétől jártam oda. A Sipos Halászkertben még előfizetéssel ebédeltem, ha a szüleink elmentek valahova; hárman voltunk testvérek. Úgy volt, hogy a Fő téri könyvtárban kezdek dolgozni, de aztán a Kulich Gyula téren kötöttem ki.

A Kulich Gyula tér is kulthely, ott volt a járóbeteg nappali pszichiátriai intézet, ott indult az URH zenekarral a hazai zenei underground kibontakozása.

Bármerre mehetsz a világba, de először ott keresgélsz, ahol ismerős vagy. Bárhova mész, soha nem leszel sehol ugyanúgy, mint ott, ahonnan indultál. Ha a „Lajos fiú”-ba, ahová általános iskolába jártam, másfél évtized után visszamegyek, hogy van itt ez a jó kis tornaterem, kibérelhetném-e szombaton délelőtt, és azt mondják, na, Angelus, emlékszünk magukra, mind a hárman idejártak… Húsz évig jártak oda Angelus-ok, hogy a fenébe ne emlékeznének…. Amikor 1998-ban otthagytuk a Csanády utcát – mert kinőttük –, eszembe sem jutott, hogy máshova menjek: itt Óbudán keresgéltem, itt érzem magam otthonosan, itt a Duna, a szüleim… És mentem a Goliba.

Ez már a Pilisborosjenő/Orfeó korszak után volt jóval. De emlékezzünk meg arról az időszakról is, ha már szóba jött: az a bizonyos tornaterem a hajdani általános iskoládban.

1972 körül, amikor az Orfeóban azt mondta Gaál Erzsi, hogy vezessem én a mozgásórát, ahhoz kerestem és találtam itt tornatermet… De én már korábban Orfeós voltam, amikor még nem volt színház, amikor még gimibe jártam. 1969 után, harmadikosként kerültem ismeretségbe az Orfeóval. Malgot István szobrász más képzőművészekkel, fotósokkal együtt kezdte, mozgó képzőművészettel, bábszínházzal folytatta – volt ott szavalókórus, zenekar, azt mondták, csináljak pantomim együttest, „Iván, te olyan ügyes vagy, csinálj valami mozgásos dolgot.” Decroux könyvéből tanultuk a pantomimet, hárman voltunk a csoportban: Kató Balázs, „Jani bácsi” meg én. Aztán ketten maradtunk, és amikor meghívták Fodor Tamást, akkor keveredtem a színházi munkába.

Végül két csoport maradt: az Orfeó bábszínház és a Stúdió K színházi társulat. A többiek önállósultak.

Én is jártam egyszer, 1976 körül a legendás pilisborosjenői színházi kommunában, és nagyon izgalmasnak találtam az életforma-kísérletet…

Nem kísérleteztünk. Ott éltünk. Én öt-hat évet. Együtt építettük a házat, mert nem volt se próbatermünk, se lakásunk. Többnyire jól megvoltunk, igyekeztünk javítani az életminőséget, közösen végeztük a házimunkát, részben közösen gazdálkodtunk a háztartási pénzzel, együtt éltünk, mint egy, illetve több család. És persze együtt próbáltunk a próbateremben, a padláson.

A kreatív, kísérletező ember támogatása, tiltása és tűrése szempontjából szerinted ma hol tartunk? Pedagógus is vagy, azért is kérdezem.

A három „T” egyszerre van jelen mindig. Ahány állam, munkahely, börtön, iskola – az arányok változnak. A szocializmus és intézményei nagyon kreativitás ellenesek voltak általában. És általában ma sem jobb a helyzet. Viszont voltak és vannak kivételek.

Mint pedagógus és mint apa is, azt látom, hogy ma is rengeteg a tévelygő, de akad, akinek a lépései kirajzolnak egy utat. A kreativitás nem a hatalmon múlik, hanem rajtunk.

Az óbudai Fő térhez kapcsolódó jó élményt se felejtsük, az mi volt?

Igen, itt forgattuk a Kémhatás című filmemet, aminek „Testfilm” az angol címe. Azért forgattam itt, mert nagyon fontos indítás volt az életemben ez a tér: a kövezet, a gyerekkönyvtár ott velünk szemben és itt mellettünk a – mai Esernyős udvarából nyíló – felnőtt könyvtár. Hosszú éveken át minden héten idesétáltam a Kolosy tértől, és hoztam-vittem a könyveket. Érettségi után még egy könyvtártechnikus képzést is elvégeztem. A film több helyszínen játszódik, történet nélküli táncfilm. Akkoriban már telefonnal, GoPro-val is készültek filmek. Nagyon jó minőségben lehetett így forgatni, sokszor a táncosok kezében vagy a fején volt a kamera. Volt egyfajta szabadság a dologban…

Vissza a jelenbe: míg készült az interjú, üldögélés közben felpattantál, hogy néhány nyújtógyakorlatot végezz. Mennyire vagy testtudatos?

Úgy mondanám, reflektív vagyok. Elgémberedtem. És nem szoktam illemből korlátozni magam. Nyújtózkodok, mielőtt begörcsölnék, elalszom, ha álmos vagyok, kérdezek, ha nem értek valamit. Tűrik. Én már felnőtt fejjel és azért választottam a táncot, mert azt gondoltam, hogy táncolni nem lehet egyedül, ott kötelező az egyén és kötelező a közösség, nem maradok egyedül. Ott van biztos pont: a gravitáció és az anatómia. Van rendszer: tér, idő, dinamika. A táncomnak árt, ha sokat vagy rosszkor gondolkodom. A gondolkodásomnak nem árt, ha mozgok. A táncosnak nagyon sok időt kell naponta mozgásban tölteni.

Két-három órát csak gyakorolsz, és akkor még el se kezdted a művészi munkát. Addig vagy táncos, amíg a hét hat napján táncolsz.

Neked mik a referenciáid?

A gravitáció – minden, ami a külső világ. Az anatómia; a Te meg az Én. A kétdimenziós idő, a háromdimenziós tér, a négydimenziós dinamika: dobom, emelem, tartom, ejtem. 2+3+4. Behozhatod a légzést vagy a színeket, a 0/1 bináris logikát, vagy az energia anyag- és hullámtermészetét, vagy valami ilyesmit – kinek mi a fontos, de ezeket már nehéz közvetlenül, érzékileg átélni. Elsőre bonyolultnak látszik, pedig egyszerű. Kicsit absztrakt, de legalább áttekinthető. Amikor elindulunk reggel, sokkal bonyolultabb dolgokon gondolkodunk: hogy a sapkánk milyen, meg a szemöldökünk, fáj-e a hasam, elhoztam-e a telefonomat… ott nagyjából végtelen a figyelmi pontok száma. A táncosé elég jól behatárolható, valószínűleg 12 körül már találhatunk egy tűrhető modellt. Ami egyébként szépen szemlélhető, pont elfér egy ikozaéder 12 csúcsán. De a referencia-rendszeremben van végtelen számú konkrét tárgy, épület, kockakő, tapintás, a hozzájuk tartozó emlékekkel, helyszínekkel, színekkel, szagokkal, fájdalmakkal és bizsergésekkel, mind-mind organikusan velem vannak.

Ahogy az óbudaiságod is?

Igen, itt tanultam meg például az idő fogalmát. Hol az idő? Mi az? Nem tudod megfogni, de az biztos, hogy az apukám mindig elmondta, amikor kimentünk a Római-partra evezni, hogy fiam, itt kukoricaföld volt, mielőtt mi elültettük ezeket a jegenyéket.

Alapítottál már alap- és középfokú táncművészeti iskolát is, sőt, az ezzel kapcsolatos törvények kidolgozásában is benne voltál az 1990-es évek elején, amikor még nem volt könnyű.

Ma sem az. Mindig voltak kerékkötők: „Mi az, hogy kortárs tánc? – kérdezték. Ilyen nem kell! Van forradalmi orosz balett, esetleg újításokkal, van autentikus néptánc, esetleg színpadra alkalmazva? Tényleg van már modern tánc a világban már vagy ötven éve. Ennyi legyen elég! De mások másképp gondolták, és a táncot is be lehetett illeszteni a korábban csak zeneiskolaként működő alapfokú művészeti rendszerbe. Meg kellett találni a törvényi lehetőségeket: ha szakközépiskola, ahhoz kell az összes szükséges és csak bürokratikus tárgyi, személyi, jogi feltétel. Jó évtizedes középiskolai működés után megint ugrottunk egy szintet, nem mindenki tudott innen színpadra lépni, már nem csodagyerekek, hanem érett felnőttek táncolnak a színpadokon. Kellett a főiskola.

Tíz év múlva mindenki ilyet fog csinálni, gondoltuk, aztán 2004 óta 16 év telt el, és úgy néz ki, még mindig nem állnak sorba a kortárs tánc és előadó-művészeti iskolák.

A mostani már az ötödik iskolaalapítás, hiszen jelentős változás, hogy míg eddig két szakkal, BA-val és MA-val rendelkező kortárstánc iskola voltunk, néha 20, néha 60 fővel, mostantól a tánc szakokon túl cirkuszművészet BA, MA és pedagógia MA, továbbá előadó-művészet menedzsment, technológia, szakelmélet szakokat is tervezünk, indítunk. Fontos, hogy azok a nézők is hozzájussanak az előadó-művészeti élményhez, akik érzékszervi vagy mozgásszervi akadályoztatás miatt eddig nem, vagy csak nehezen jutottak hozzá, ezért ehhez kapcsolódó képzést is indítunk. Az egész iskolabővítési projekt nekünk új volt, de nem állt távol tőlünk, megszerettük ezt is. Nekünk új volt, de nem állt távol tőlünk, megszerettük ezt a projektet is. Másfél éve tart és sikeresen halad az együttműködés; ha valami bajom van, az inkább az, hogy néha kicsit lassabban haladunk, mint szeretném.

Téged mi az, ami ennyire hajt?

Igen bölcsen mondta valaki, jó régen, Dénes János: a lélek vagy emelkedik, vagy süllyed. Ezt máig szem előtt tartom: sosem áll, sosem stagnál semmi. Olyan nincs, hogy elértél valamit és akkor ott vagy. Befejezés vagy újrakezdés. Ezt kellett eldönteni most is: marad az Alkotókert Pilisszentkereszten, az Új Előadóművészeti Alapítvány itt Óbudán, a Goliban, és lesz Budapest Kortárstánc Főiskola Pesterzsébeten. 2022. szeptember 5-én nyitunk a mostani Patina Öntöde helyén. Rajtam nem fog múlni. 2023. június 14-én pedig végképp átadom az iskolát az utódoknak. Remélem, lesz addigra, akinek átadjam, és majd néha kikéri a tanácsaimat.

Aquincumi Múzeum
A koronavírus okozta járvány miatt az Aquincumi Múzeum március közepén ideiglenesen bezárta kapuit a látogatók előtt, minden meghirdetett rendezvény, múzeumpedagógiai foglalkozás és tárlatvezetés elmaradt. A múzeum munkatársainak egy része otthonába költöztette irodáját, műhelyét, azonban sokan voltak köztük olyanok is, akik ezt nem tehették meg, hiszen a régészeti ásatások és szakfelügyeletek nem álltak le, ahogy a múzeum őrzése és karbantartása, valamint a kert gondozása is folyamatos jelenlétet igényelt.

A járványügyi helyzet eddig nem tapasztalt kihívások elé állította a múzeum dolgozóit. Rövid idő alatt kellett kidolgozniuk új stratégiát a látogatók elérésére és megtartására, illetve olyan tartalmak gyártása vált szükségessé, amelyek az online térben is képesek felkelteni az érdeklődők figyelmét. A digitális oktatás elindulására azonnal reagálni kellett, így az aquincumi Közművelődési Csoport már az első otthonról történő tanítási hétre összeállította oktatási segédanyag csomagját, amely segítségül szolgált a diákoknak és tanároknak a tananyag feldolgozásában, és ha nem is helyettesítették a múzeumpedagógia órákat, alternatívát tudtak nyújtani. Az oktatási csomag folyamatosan bővül, azóta kiegészült további virtuális tárlatvezetésekkel, előadásokkal és bemutatókkal is.

A visszajelzések egyértelműen pozitívak voltak, a diákok az aquincumi segédanyagok felhasználásával írtak jeles dolgozatokat.

A látogatók Aquincummal kapcsolatos élményét többnyire a személyes látogatás és a helyben szerzett tapasztalatok adják, így a karantén alatt ezt kellett helyettesíteni a közösségi médiában való jelenléttel. Mivel mindenki az online térbe lépett, minden eddig ismert indikátor megváltozott. A korábban népszerű tudományos tájékoztató jellegű bejegyzések már nem váltottak ki akkora ingert, mint korábban. Olyan bejegyzésekre és játékokra mutatkozott igény, amelyek interaktivitásra ösztönözték a követőket. Nagy sikert aratott továbbá a Legyél te is műalkotás! felhívás, amelyben a múzeum munkatársai eddig ismeretlen oldalukról mutatkoztak be, így személyesebbé téve a közölt tartalmakat.

Az újranyitás
Május végén újra kinyitotta kapuit az Aquincumi Múzeum Régészeti Parkja, majd egy hónappal később a belső kiállítási terek is látogathatóvá váltak. Azóta ismét pezseg az élet az egykori római polgárváros területén, hiszen megnyílt a Zseniális találmányok – Innovatív ötletek című új időszaki kiállítás, egymást érik a napközis gyermektáborok, folyamatosan érkeznek a gyerek- és felnőtt csoportok, megkezdődtek a hagyományőrző edzések, ráadásul a tágas romkert kiváló helyszínéül szolgál a Keep Floyding koncerteknek is, amelyekre igen nagy érdeklődés mutatkozik.

Az Aquincumi Múzeum minden évben változatos tematikájú rendezvényekkel igyekszik felkelteni a látogatók figyelmét, így amint lehetőség nyílt rá, egy izgalmas, új III. kerületi rendezvénnyel rukkolt elő a kultúrarajongók nagy örömére. Ez lett az Óbudai Kult.Éj, amely tizenhárom kerületi intézmény összefogásával egy egész éjszakán át tartó maratonra invitálta a kulturális feltöltődésre vágyó érdeklődőket.

A rendezvény sikeresen zárult, és a szervezők máris a következő közös eseményeket készítik elő. A karantén időszaka lehetőséget teremtett arra, hogy az év második felére olyan programokat dolgozzanak ki a munkatársak, amelyek meghatározzák a múzeum arculatát és a látogatók széles köréhez eljutnak. Hamarosan újabb időszaki kiállítással gazdagodik a múzeum, amely Hajnóczi Gyula életének állít emléket, elkezdődnek a helytörténeti előadások, amelyekből bárki megismerheti, hogy milyen ős- és ókori építmények és leletek kerültek elő otthona környékéről, de sor kerül az elmaradt Aquincumi Költőversenyre is. Szeptembertől a történelem iránt érdeklődő diákok rendhagyó történelemórákra jelentkezhetnek, az AnticCafé ismeretterjesztő klubdélutánjai az idősebb korosztály képviselőit szólítják meg, a kézműves workshopok pedig azokat várják, akik a nemezelés és kenőcskészítés fortélyaival ismerkednének meg alaposabban. Természetesen a rendezvények sem maradhatnak ki a sorból, így szeptember 12–13-án megrendezésre kerül a Római Fesztivál, október 4-én a Barbár Családi Nap, október 31-én pedig a Kelta Halloween. Tehát az ősz is rengeteg izgalmat tartogat azok számára, akik Aquincumba látogatnak.

Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum
A márciusi rohamszerű bezárás utáni hibernált állapotunkból szerencsére hamar magunkhoz tértünk. Tudtunk mindenkinek munkát adni, akár otthonról végezte, akár itt bent a múzeumban, így a közösségünk nem erodálódott, sőt elmondhatjuk, hogy megerősödve kerültünk ki a járványügyi helyzetből. Sok elmaradt munkánkat is meg tudtuk végre csinálni, de új tartalmakat is fejlesztettünk, kifejezetten a távoktatás és digitális látogatottság érdekében.

Az újranyitás
A legnagyobb öröm persze a július 1-i újranyitás volt. Meglepően gyorsan szokott vissza kedves közönségünk, ami talán a kiéhezett állapoton túl a meghosszabbított időszaki kiállításainknak is köszönhető: a Protokoll világáról mint speciális vendéglátási attitűdről, a Gerbeaud emlékkiállítás vagy a méhek és a méhészet világáról. Ez utóbbihoz kapcsolódva még rovarszállót is avattunk múzeumunk hátsó udvarában.

Egy nagy összefogásnak is örülhetett a közönség, de mi magunk is augusztus 1-én, az első Óbudai Kult.Éj megrendezése alkalmából, ami óriási siker volt a dús programkínálatnak köszönhetően.

Aztán újra fellépett a Bohém Ragtime Band egy pótalkalmat teremtve az elmaradt klubestekért, majd az Oh Yeah Day keretében emlékeztünk Louis Armstrongra egy frenetikus koncerttel a múzeum nagyobbik udvarában.

Beindultunk, igazán elmondhatjuk! Augusztus 30-án este a Quattro per Tutti Saxophone Quartet hallható nálunk, és szeptemberben sorra nyílnak új kiállításaink. Örömmel tudatjuk, hogy indul a Kulteátrum is, amely befogadó színházként hetente két alkalommal vidéki, határon túli és budapesti jeles darabokat mutat majd be. És persze folytatjuk a korábbi nagysikerű esti programjainkat is, valamint szokásunkhoz híven csatlakozunk a XIV. Ars Sacra Fesztiválhoz egy koncerttel és egy amatőr színházi eseménnyel.

Kassák Múzeum
Mindannyiunkat váratlanul ért a karantén bevezetése márciusban, amikor a múzeumokat a többi kulturális intézménnyel és iskolával együtt bezárták. Hamarosan az is nyilvánvalóvá vált, hogy minden tavaszra tervezett rendezvényt le kell mondanunk, a májusra ütemezett Besnyő Éva-kiállítás fotóanyagának kölcsönzése, szállíttatása is lehetetlenné vált. A határok lezárultak, minden ajtó becsukódott. A Mattis Teutsch-kiállítás festményei itt ragadtak a Zichy-kastélyban, míg mi, a múzeum munkatársai a folyamatos megbeszéléseken nemcsak a zoom, jitsi és google meeting felületeket teszteltük, hanem bepillanthattunk egymás nappalijába, megismerkedhettünk kollégáink családtagjaival a monitorokon keresztül. A kényszerű bezárás alatt online felületre költöztettük a múzeumot.

A nyár végéig online formában, ingyenesen elérhetővé tettük a Kassák Múzeum kiállítási katalógusait és kiadványait honlapunkon és közösségi média felületeinken, sőt, ezeket a dokumentumokat − a múzeum szakmai kapcsolatain keresztül – külföldi kutatókkal is megosztottuk. Májusra elkészült első virtuális tárlatunk, a Mattis Teutsch − Avantgárd és konstruktív realizmus című kiállítás digitális átirata. Így az újranyitásig az otthoni kanapéról is körbenézhetett a kiállítótérben az, aki márciusig nem jutott el hozzánk. A tapasztalat azt mutatja, hogy – jóllehet, a személyes találkozást a műalkotásokkal nem pótolhatja − a képekben gazdag dokumentumot felvonultató „guide” egyúttal a kiállítás archiválásának is hasznos módja. Noha kezdetben szükség szülte módszernek gondoltuk, most úgy látjuk, hogy a soron következő kiállításaink esetében is érdemes folytatnunk ezt a gyakorlatot: ezzel létrehozhatnánk egy sokoldalúan használható, virtuális archívumot.

Kassák önéletrajzi írásaira, elsősorban az Egy ember élete című regényére fókuszálva összegyűjtöttük mindazokat a neten keresztül elérhető anyagokat (DIA, mikrosite, előadások, hanganyagok, recenziók), amelyeket a „Csavargások Kassákkal” online programajánlónkban tettünk közzé. Erhardt Miklós intermédia művészt felkértük a teljes regény felolvasására, a hangfelvétel podcast sorozat formájában azóta a PIM Spotify csatornáján érhető el. A podcast sorozatot most rövid nyári szünetre küldtük, de népes hallgatótáborunkkal együtt alig várjuk már a szeptemberi újrakezdést. A nagy sikerre való tekintettel tervezzük az önéletrajzi regény folytatásának tekinthető, Szénaboglyák című mű felolvasását is.

A Kassák-költemények közül egy nagyobb egység, az úgynevezett számozott versek hasonló feldolgozását tervezzük, így a múzeum gyűjteménye egy eddig kevéssé használt műfajjal fog folyamatosan bővülni.

A Szösz Műhellyel (Szabad Ötletek Szövetkezete) tavaly indított közös múzeumpedagógiai programunkat is továbbfejlesztettük. A kínálatunkban szereplő foglalkozásokhoz készítettünk friss vagy újrahasznosított, online is elérhető oktatási segédanyagokat, emellett egyebek között videóinterjúkat, letölthető munkafüzetet, videóworkshopokat hoztunk létre. Legnagyobb sikere az Ujjgyakorlat című játékapplikációnak volt, amelynek segítségével dadaista költeményeket lehetett írni. Nemcsak gyerekek küldték be az alkotásaikat, hanem a szüleik is.

Az eddig jórészt események, programok közzétételére használt Facebook és Instagram felületünket szintén újraterveztük a karantén kezdetén. Hétfőnként új múzeumpedagógiai tartalmakat, segédanyagokat, híreket osztunk meg, kedden egy Kassák-vers kap helyet, szerdánként az Egy ember élete podcast sorozatunk heti folytatását tesszük közzé, csütörtökön a múzeumi gyűjteménnyel, a múzeumban folyó kutatással, a friss publikációkkal, új recenziókkal foglalkozunk, hétvégén pedig a Kassák Lajos munkásságával kapcsolatos ismeretterjesztő anyagok kerülnek sorra, hiszen: #kassakmindenkié!

Ugyanezek a tartalmak más stílusban és ritmusban az Instagram-oldalunkra ugyancsak felkerülnek, így reményeink szerint más közönségréteget, a fiatalabb generáció tagjait is elérhetjük.

Ezt a rendszert szeretnénk a rendezvények újraindulásával megtartani, hiszen nagyon sok lelkes, új követőt vonzottak a posztjaink.

Az újranyitás
Június végén újranyitottuk, és a nyár utolsó napjáig meghosszabbítottuk a Mattis Teutsch-kiállításunkat, erre augusztusban is tárlatvezetésekkel, kerekasztal-beszélgetéssel várjuk látogatóinkat – természetesen egyelőre csak maszkban. Szeptember közepén nyílik majd a pandémia miatt elhalasztott fotókiállításunk Besnyő Éva munkáiból.

Kiscelli Múzeum
A Kiscelliben nem állt meg az élet a vírushelyzet alatt sem, több online sorozatot is indítottak kollégáink. Ilyen volt a fotógyűjteményből a Budapest megvár sorozat, az építészeti gyűjtemény Virtuális leletmentés és Építészeti tervek élőben sorozatai, a 100 év divattörténete a textilgyűjteményből. A Segítünk az oktatásban és a Menedék otthon sorozatok a múzeum képzőművészeti anyagából válogattak. Természetesen gyűjteményeink is tovább bővültek ebben az időszakban, ezt az online gyarapodási naplóban követhettük. A Vasárnapi Barangoló című múzeumpedagógiai sorozat is az internetre költözött, Műhelysztorik sorozatunkban pedig munkatársaink mindennapjaiba engedtünk betekintést.

Az újranyitás
A Budapest újkori és jelenkori történetét bemutató Kiscelli Múzeum július 3-án három időszaki kiállítással nyitotta újra kapuit a járványt követően. A nagysikerű Ragyogj! Divat és csillogás tárlat nyitvatartása a vírushelyzet miatt meghosszabbodott, így a látogatók szeptember elejéig megnézhetik a csillogás divattörténetét feldolgozó kiállítást. Április óta a múzeum falán lógnak, de csak júliustól láthatóak a Budapest Fotófesztivál Testkép – Akt a kortárs magyar fotográfiában című kiállítás képei, emellett Vincze Ottó: Vigyázz! Nagyfeszültség térinstallációja is újra látható a múzeum belső udvarán. Továbbá a múzeum állandó kiállításai, valamint a gyönyörű kastélyépület is újra bejárható.

Óbudai Múzeum és Goldberger textilipari gyűjteménye
Egy múzeum kulisszái mögött zajló munkának igazi értelmet maga a közönség ad – ezért is volt nagyon nehéz bezárni kapuinkat a látogatók előtt a világjárvány következtében. Hála a XXI. század technikai vívmányainak, nem kellett teljesen elszakadnunk közönségünktől, csak a kapcsolattartás került át a valódi világból a virtuális térbe. Igyekeztünk megtalálni azokat a formákat, amelyek lehetővé tették, hogy minél szélesebb spektrumát tudjuk bemutatni a múzeumi feladatrendszernek, gyűjteményeinknek, kiállításainknak és főként Óbuda ezer arcának.

Amellett, hogy az Óbudai Múzeum is csatlakozott a #múzeumozzaszobádból elnevezésű kezdeményezéshez, a „KaranTéma” szójáték alá felfűzve kialakítottuk saját, átlátható struktúránkat. Így hétfőnként a játékgyűjteményünk egy-egy raktárban őrzött, féltett műtárgya került bemutatásra, keddenként óbudai városnézésre invitáltuk az érdeklődőket, a szerdai mesenapon a játékkiállításunk műtárgyai keltek életre, csütörtökön az időszaki kiállításunkba tekinthettek bele az olvasók, péntekenként a következő időszaki tárlatunk beharangozójaként híres óbudai írók nyújtottak gondolatébresztő útravalókat, szombaton pedig a gasztronómia kedvelőinek igyekeztünk kedvükbe járni hagyományos óbudai receptek megosztásával.

Az újranyitás
A sok munkával töltött, hosszú várakozás után 2020. június 25-én a virtuális térből visszatértünk a valódi térbe, és újból megnyitottuk kapuinkat a látogatók előtt. Újragondolt programjaink a nyári hónapok után, az ősz beköszöntével is folytatódni fognak. Célunk, hogy minél több szempontból, minél izgalmasabban mutassuk be négy állandó és egy időszaki kiállításunkat, továbbá kétezer éves városrészünket. A Bán-Lazetzky óbudai művészcsalád három generációját bemutató időszaki kiállításunkat 2021 tavaszáig meghosszabbítottuk, és a képeslapgrafikához, festő- és textilművészethez kapcsolódó tárlatvezetések mellett textilrestaurátori előadások és akvarellfestő workshopok is színesítik programkínálatunkat.

Állandó kiállításaink tárlatvezetésein a látogatók megismerkedhetnek településünk történetével az államalapítástól kezdődően egészen a rendszerváltásig, miközben XIV. századi templomtöredékek között sétálunk.

Játéktörténeti kiállításunkban egy olyan városi teret barangolhatunk be, ahol számos kuriózum mellett megjelennek Magyarország 1990 előtti emblematikus polgári és szocialista játékai, többek között babák, bababútorok, autók, építő- és társasjátékok, lemezjátékok.

A Lajos utcában, az egykori Goldberger textilgyár épületében látható kiállításunk a világhírű magyar gyár és a mögötte álló tragikus sorsú család történetét mutatja be, miközben átfogó képet nyújt a textilipar fejlődéséről is. A látogatók végigkövethetik, hogy egy XVIII. század végén megalakuló, kis kékfestő manufaktúra miként vált másfél évszázad alatt hazánk egyik legnagyobb textilvállalatává. A tárlatvezetések mellett különböző várostörténeti sétákkal is várjuk látogatóinkat, ahol az eredeti helyszíneket körbejárva megismerkedhetünk Óbuda középkori épületeivel, hatalmas templomaival, kolostoraival, az újkorban kialakult színes vallási élet emblematikus helyszíneivel, a barokk művészet remekműveivel, a híressé vált óbudai vendéglátással, vagy akár a Zichy-kastély több évszázados rejtélyeivel, titkaival.

Kollégáinkkal továbbra is azon dolgozunk, hogy a múzeumokban őrzött óriási tudást minél inkább közkinccsé, az óbudaiak kincsévé tegyük!

Óbudai Danubia Zenekar
Gyakorlatilag az első pillanattól sikerült alkalmazkodnunk a kialakult helyzethez: március 13-án a Zeneakadémián már közönség nélkül játszottuk a bérletes koncertünket, amelyet élőben közvetítettünk. Rengeteg fellépésünk, teltházas koncertünk maradt el, így teljes mértékben online működésre voltunk kénytelenek átállni. Egyrészt korábbi hangversenyeink koncertszerűen újranézhetőek voltak adott időpontban, szombat esténként, másrészt az otthonukba kényszerült zenészeink előadásában minivideókat készítettünk különböző tematikák köré szervezve. A Tavaszi szél című népdal szimfonikus átiratára készült videónkat közel másfél millióan látták, később készítettünk a követőink által megszavazott könnyűzenei slágerekre klasszikus zeneszerzők stílusában íródott átiratokra videókat Komolyra fordítva címmel. Szintén rövid, tematikus kisfilmekkel, „online énekórákkal” az ének-zene oktatását igyekeztünk segíteni sok zenei részlettel. Mindez amellett, hogy sok rugalmasságot igényelt, lehetőséget adott új dolgok kipróbálására, a zenekar „egyben tartására”, ugyanakkor a közönségünkkel való kapcsolattartásra, sőt, újabb közönségrétegek megszólítására is a közösségi oldalakon.

Ráébredtünk arra, ami eddig is evidens volt, mégsem kellett foglalkoznunk vele: hogy minden technikai lehetőség adott, hogy csúcsminőségben jelen legyünk koncertjeinkkel, nevelési és társadalmi programjainkkal a képernyőkön.

Bár az ÓDZ volt az első zenekar, amelyik évekkel ezelőtt csúcsminőségben streamelni kezdte az előadásait, mégsem gondoltuk akkor, hogy milyen lehetőségek rejlenek még itt feltáratlanul. A Danubia Zenekar „karanténtartalmai” rengeteg emberhez eljutottak, akikhez eddig sehogy sem sikerült közel vinnünk a klasszikus zene üzenetét. Még jelenleg sem látjuk a mostani helyzet végét, de elmaradt koncertjeink egy részét augusztus végén sikerült bepótolnunk, emellett természetesen várjuk az őszi évadkezdést: szeptembertől folytatni szeretnénk zeneakadémiai bérletsorozatunkat, a Budapest Music Centerben ebben a félévben Csajkovszkij műveivel foglalkozunk majd háromrészes zeneszerzősorozatunkban, és természetesen a gyerekek számára is vadonatúj előadásokkal készülünk.

Óbudai Társaskör
Ezt a tavaszt sokáig nem felejtjük. Minden munkánk, minden szervezés egy pillanat alatt vált feleslegessé. A kezdeti riadtság után lassan tisztult a kép, távmunkában, az online világban folytattuk a kapcsolattartást közönségünkkel.

Az elmaradt események helyett kárpótlásként a honlapunkon igyekeztünk virtuális élményt adni. Megnyitottuk a Társasköri Kultúrkarantént: az adott napra tervezett eseményhez kapcsolódóan érdekességeket, videókat, zenéket talált a látogató. A visszajelzésekből úgy tűnt, hálásan fogadta a közönség a törődést, mi pedig örültünk, hogy addig sem voltunk szellemi mozdulatlanságra ítélve. Ugyanúgy terveztünk, mint máskor, csak volt, aki a nappaliból, volt, aki a konyhában berendezett dolgozósarokból jelentkezett be a távértekezletre.

Csütörtökönként feltöltöttünk egy-egy hangversenyfelvételt emlékezetes koncertjeinkből. Megható volt az öröm, ahogy művészeink fogadták a lehetőséget, hogy legalább így jelen lehetnek a virtuális koncerttérben.

Az újranyitás
Szeptember közeledtével bizakodva tekintünk az új évad elé. Csatlakozva a Köszönjük Magyarország! pályázathoz, fiatal művészek adnak öt alkalommal ingyenes koncertet a kertben. Helyet adunk az Ars Sacra Fesztivál két rendezvényének, és csatlakozunk a Kulturális Örökség Napjai programjához az Óbudai Társaskör műemléki épületét bemutató sétával és egy koncerttel. Az évek óta nagy érdeklődéssel kísért sétát Korompay Katalin építész vezeti, aki 32 évvel ezelőtt újjávarázsolta a helyet, és ezért a munkájáért Ybl-díjat kapott.

Az igazi évadkezdés hagyományosan október 1-jén, a zene világnapján lesz nálunk. Kiss Gy. László és a Budapesti Vonósok estje hangulatos felütést ad az új évadnak, amelyben folytatódnak sorozataink: a különleges kamaraestek a Házimuzsika, a zongorás estek a Fehéren feketén sorozatok keretében, valamint Bősze Ádám közkedvelt előadásai is. Az érdeklődők újra jegyet válthatnak majd Dés László estjeire, és továbbra is repertoáron marad a több mint 35 előadást megélt Dalok a Kispipából című Seress Rezső-estünk Fesztbaum Bélával és a Kék Duna Koncert-Szalonzenekarral.

Óbudai Kulturális Központ
Az Óbudai Kulturális Központ négy intézményében általában zajlik az élet. Ennek az is magyarázata, hogy olyan közlekedési csomópontokon helyezkednek el az épületek, ahová sokszor azok is betérnek, akik nem oda indultak, de fő oka az, hogy az négy házban rengeteg program van: szinte minden nap programnap. Éppen ezért is volt fájdalmas a járványhelyzet okozta csend. A kollégák ebben a visszahúzódó időszakban sem pihentek. Az online lehetőségekre helyezve a hangsúlyt, honlapunkon és Facebook-oldalunkon tartottuk a kapcsolatot hűséges közönségünkkel. Online kiállításmegnyitó, irodalmi est, edzés vagy mozgásóra várta a karanténozókat. Hírlevelekkel is igyekeztünk tájékoztatni vendégeinket az aktuális helyzetről, illetve Kultúrblogunkban jelentettünk meg bejegyzéseket az aktuális állapotról és halvány reménysugárként az őszi-téli programokról. Emellett természetesen a jelszó az újratervezés volt. Az elmaradt programokat át kellett szervezni, új időpontokat keresni őszre, és persze minden nap lesben állni, ugrásra készen, hogy a kényszerű változásokat követni tudjuk.  Egy másik, szakmán kívül eső, de nemes feladat is hárult a kollégákra: az önkormányzathoz csatlakozva a kerületi időseket segítették dolgozóink.

A vírushelyzet enyhülése okán június elején a San Marco utcai udvart nyithattuk meg elsőként a nagyközönség előtt, ahol a biztonságos szociális érintkezés lehetősége mellett a modern játszótér és a fittneszpark is használható lett. Ezzel egyidőben nyitotta meg kapuit az udvaron található, Zápor kert elnevezésű közösségi kert is, ahol a gondos kertgazdák végre folytathatták a városi kertészkedést. A nyitás következő lépéseként a Békási kertmozi előadásai voltak látogathatók, ahol végre már kinyílt kicsit a világ, és a szabad levegőn, az előírásoknak megfelelően elindulhatott a kulturális élet. Ezután néhány tanfolyam is újraindult, és nyárra a táborok is elindulhattak a gyerekek nagy örömére és a szülők terheinek enyhítésére.

Az Óbudai Kulturális Központ öt intézményének dolgozói nagyon várják az őszi szezonnyitást. Sok érdekes programmal készültek a vendégek számára. Egyrészt az elmaradt előadások pótlásával, másrészt új, izgalmas programokkal szeretnénk kárpótolni hűséges vendégeinket, bízva benne, hogy nem ér el minket a sokat emlegetett második hullám. Izgalmas programcsemegékkel várják házaink ősszel a közönséget.

Az Óbudai Kulturális Központban Zorán, Bereczki Zoltán, Szalóki Ági és a Pál Utcai Fiúk koncerteznek. Újdonságként Nemzetközi lemez- és CD-börze várja havi rendszerességgel a bakelit szerelmeseit.

Békásmegyeri Közösségi Ház
A Békásmegyeri Közösségi Házban a nagysikerű Békási kertmozi után folytatódik az őszi kiadású Békási mozi esték sorozat, ahol ritkán látható filmeket nézhet meg a közönség.

Csillaghegyi Közösségi Ház
A Csillaghegyi Közösségi Ház szokásához híven különlegességeket kínál a Mozititkok és a Zenél a mozi sorozatában, illetve újra lesz Szent Mihály-napi mulatság, ahogy eddig minden évben.

Kaszásdűlői Kulturális Központ
A 3K – Kaszásdűlői Kulturális Központ ebben a szezonban is a kamaraszínházi produkciókra koncentrál. Látható lesz Péterfy-Novák Éva írónő két, finom érzékenységgel kényes témákat feszegető regényéből készült színpadi adaptáció, az Egyasszony és az Apád előtt ne vetkőzz. A színház és a zene keveréke a Hangfestett történetek Lackfi Jánossal és az Óbudai Danubia Zenekarral, ahol két, a maga nemében virtuóz alkot együtt. Visszatér Tompos Kátya, aki évek óta ad emlékezetes koncerteket a 3K színpadán.

Óbudai Platán Könyvtár
A kihirdetett veszélyhelyzet könyvtárainkra mint közösségi terekre is hatással volt. A vonatkozó jogszabályok alapján épületeink ajtaját is be kellett zárni a látogatók előtt, ez új kihívások elé állította intézményeinket.

Március 16-tól június 8-ig nem volt lehetőségünk személyesen találkozni olvasóinkkal, a kapcsolatot ezért online tartottuk.

Tanulást és tanítást segítő online könyvtáros szolgáltatást indítottunk, amelynek keretében felajánlottuk a digitális oktatásban résztvevő gyerekeknek és szüleiknek a 70.000 példányból álló állományunkat, a könyvtárosaink pedig telefonon, emailen segítettek.

Online térbe költöztettük legkedveltebb programjainkat, mint például a kézügyességet fejlesztő kreatív sorozatainkat, a Móka Műhelyt, a Kreatív Műhelyt, vagy a nagy népszerűségnek örvendő Horgoldát, illetve új online programokat indítottunk, mint a Mesetár vagy a Képtár, hiszen a karantén sem szabhat határt a fantázia szárnyalásának. Az online programokkal szerettünk volna segíteni a megnövekedett, otthon töltött szabadidő hasznos eltöltésében. Mindemellett előrehoztuk a nyári zárvatartás időszakára tervezett állománygondozási munkálatokat, mint az időszakos leltárat, selejtezést, polcrendezést. Házhoz vittünk 162 db könyvet, hangoskönyvet, filmet, folyóiratot, és besegítettünk az Óbudai Szociális Szolgáltatónak a kerületi lakosok ellátásában.

Az újranyitás
Június 15-től kezdtük meg könyvtáraink fokozatos megnyitását. A négy fázisból jelenleg a harmadikban tartunk, ami azt jelenti, hogy a kölcsönzés teljes mértékben üzemel, látogatóink már a könyvespolcokról is válogathatnak személyesen, de helyben olvasásra, internetezésre, fénymásolásra még nincsen lehetőség. A hosszú zárvatartás miatt szerettük volna kompenzálni olvasóinkat, ezért a 2020. március 1. után kikölcsönzött dokumentumok kölcsönzési idejét 2020. szeptember 1-ig automatikusan meghosszabbítottuk, késedelmi díjat nem számoltunk fel. Emellett a 2020-ban érvényes könyvtári tagságokat fél évvel minden olvasónk számára automatikusan meghosszabbítjuk. A rendkívüli zárvatartás alatt is folytattuk a beszerzést, több, mint 1000 darab új könyvvel, keresést segítő új feliratokkal, megújult ajánlókkal és programokkal várjuk vissza olvasóinkat.

„Tom Hanks a Flórián tér felé menekült a velencei Szent Márk bazilikából az Infernóban, máskor meg a kastélykertben Brad Pitt majszolgatta a szendvicsét. Egy hónapig itt háborús színtér volt, a kastélyt szerb katonák vették körbe, miközben Angelina Jolie dirigált mindenkinek.”

A csigalépcsőn a Kiscelli Múzeum kriptájába ereszkedünk lefelé, és hajdani templom, laktanya, majd pedig múzeum filmes dicsőségtáblájáról hallgatjuk a sztorikat Perényi Roland igazgatóhelyettestől. Hellboy 2; Dan Brown; a jugoszláv háborús Vér és Méz földje – egy sor mozinak volt forgatási helyszíne az öntöttvas sárkányok által védett óbudai kastély, ami 1944–1945-ben valódi és majdnem végzetes ostromsebeket kapott. A kiscelli agyagba vájt szerzetesi pincék akkor éppen légópincévé avanzsáltak (Hamvas Béla is itt dekkolt többek között), és a hidegháborús időkben Óbuda lakosságának is itt volt a kijelölt közösségi óvóhelye atomtámadás esetére.

Gázmaszk helyett most csak COVID-maszkokban mászkálunk a kriptatér Krisztus-fejei között (nem középkori, csak néhány éves falfestmények ezek, olyasmi volt a terv, hogy restaurátorhallgatók gyakorolnak majd rajtuk, aztán máshogy lett, a képek pedig itt maradtak a vaskos oszlopokon), az Óbudai Kult.Éj egyik helyszínén a 13 közül.

III. kerületi kulturális intézmények, múzeumok, galériák, kiállítóhelyek fogtak össze, hogy augusztus első napján egy éjszakáig tartó kultúrmaratont hirdessenek – az akcióban még kávézó, söröző és a Platán Könyvtár is részt vett.

Idén szinte minden komolyabb kulturális hepaj elmaradt, a Múzeumok Éjszakája is nagyrészt a virtuális valóságba szorult, már csak ezért is volt hiánypótló az idén először megrendezett esemény, amin egy ezresért (gyerekeknek ingyen) délután négytől éjfélig vagy ötven programon lehetett részt venni a Kassák Múzeumtól a Mókus Bisztróig, a Polaris Csillagvizsgálótól Aquincumig. Így együtt még határozottabb a benyomás: nem sok kerület mondhatja el magáról, hogy annyi, országos jelentőséggel is bíró kulturális intézménynek adna otthont, mint Óbuda-Békásmegyer.

Nem volt ez mindig így: a mostanában városimázsként használt, kerületileg brandesített Krúdy számára Óbuda még a méltatlanul feledésre ítélt perifériát, az ódonságok városát jelentette. Bár történelmi szimpátiájában odáig ment, hogy „a főváros kellős közepének a Flórián téren kellett volna lennie”, végül a legismertebb helyi kulturális örökség mégiscsak ez a nosztalgikus, kikocsizós-kocsmázós elképzelt Óbuda maradt a panelkorszakban is, és a széles intézményes kínálat ellenére az ma is, a Krúdy-negyeddel,

a Fő téren szelfioptimalizálva fröccsöző Szindbáddal és a város talán egyetlen prostituált szoborcsoportjával, a Varga Imre-féle esernyős örömlányokkal (hivatalosan és finomkodva: Várakozók) együtt.

Ezt az akkor elég neccesnek számító alkotást a nyolcvanas években éppen Krúdyra hivatkozva engedélyezték végül – erről már az Esernyős által szervezett sétán esik szó –, végül is az író áttételesen éppen egy prostituált miatt került ide. Az irodalmi és politikai körökben egyaránt serényen forgó Pilisy Róza (művésznév természetesen, Schumayer-lányként nehezebb volt befutni) állítólagos öngyilkossági kísérletéről ő írta meg a vélhető igazságot: azt, hogy az ismert madám valójában nem önkezével próbált véget vetni az életének. Az elkövető az irodalmi tótumfaktum, majdani államtitkár (mellesleg gyönyörű férfi, a Toldy-szobor modellje), Pekár Gyula lehetett – aki aztán nem volt rest bosszút állni és a pesti komfortzónájából kiüldözni az írót. Talán lóvasúttal, aminek éppen itt volt a megállója, a Fő tér 2. számú háznál, a várakozó lányok szobrai mellett.

Vissza a kastélyba: Madame Róza túlélte a lövést, így a legnagyobb óbudai temetés nem neki, hanem a Schmidt-kastély gazdájának ugyancsak kétes hírű, de nagy becsben tartott szeretőjének jutott. A századelőn Schmidt Miksa bécsi bútorgyáros és műgyűjtő volt a kiscelli kastély ura, többek között bemutatószalonként is használta az illusztris épületet, miközben a Mágnás Elza néven városszerte híres kokottnak a városban bérelt lakást, tekintélyes apanázzsal. A Mocskos Elza néven is ismert lányt az utóbbi helyszínen ölték meg 1914 januárjában. A tót cselédlányból addigra éjszakai celeb lett, akinek vagyonát házvezetőnője és annak szeretője irigyelték meg. A tettesek személyére hamar fény derült, a gyilkosságnak pedig az utolsó békehónapokban óriási sajtóvisszhangja lett Budapesten. Schmidt olyan színpompás temetést rendezett, amin a város összes prostituáltja ugyanúgy részt vett állítólag, mint a városi arisztokraták. A helyszín a már akkor is használaton kívüli régi óbudai temető volt, amire a különc és perverz férfiú hírében álló, a halállal fura viszonyt ápoló Schmidt Miksa kastélya ablakából távcsővel is ráláthatott, így bármikor megszemlélhette szerelme nyughelyét. A kastély fura ura a Kiscelli mai kiállítóterében a lánynak emlékkápolnát építtetett.

A hajdani Schmidt-kastélytól lefelé jövet a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum utcai kocsmasétájába ütközünk, komótos városi hosszúlépések Szindbád nyomában, az elképzelt békebeli évek nosztalgiájával.

Mivel a járványhelyzetben zárt térben korlátozott a létszám, a Kult.Éjen is egy sor sétát szerveztek: a Kereskedelmi Múzeumban az udvari megfáradt fröccsök után és az esti David Yengibarjan-koncert előtt egy épülettörténetit is a pince római romjaitól Krúdy utolsó lakhelyéig, de volt kosztümös sétafika is középkori zenével a klarissza kolostor romjaihoz; a Táborhegyre pedig bizonyos hajdani vízimolnárok és Budapest első trolibuszjáratának a nyomában.

Mi a Goldberger Textilipari Gyűjtemény sétáján jártunk az óbudai zsidó iparosok után kutatva: a múzeum névadójának gyárától azon a Lajos utcán át, amit régen Zsidó utcának neveztek. Az Óbudára a XVIII. században betelepült Goldbergerék valamikori kékfestő üzeméből az ország első textilnyomója lett, a családból a szabadságharcban a honvédsereg felruházója, majd a császári megbocsátás után nemesi família vált, később ők honosították meg nálunk a műselymet is. Az alapító unokája, Goldberger Leó a magyar textilipar legfontosabb alakja és meghatározó iparbáró – a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke, a felsőház tagja – volt, egyúttal Horthy kártyapartnere, aki miniszteri külön engedéllyel a II. zsidótörvény után is megtarthatta igazgatói állását. Őt 1944-ben a német megszállás napján tartóztatják le, hogy aztán Mathausenben haljon majd éhen. A sétát vezető Horváth Péter, az Óbudai Múzeum munkatársa ismerteti a tragédia számszerű tényeit: az 1941-es népszámlálás 3600 óbudai zsidó lakosából 3000-en haltak meg a holokausztban. A II. József betelepítése után meghatározóvá váló óbudai zsidóság másfél évszázad után közösségként szinte megszűnt létezni a tömeggyilkosságok után.

A Kult.Éjhez hasonló, sokhelyszínes, sokprogramos események egyetlen hátulütője éppen a gazdagságuk: nem lehet mindenhol ott lenni, és egy-egy témában is nehezebb elmélyedni, ha mégis minél több mindent látni akarunk.

A modernkori Óbuda önmagában is összetett helytörténete után némi kortárs művészeti kitérővel – Eddig minden rendben a Budapest Galériában, a kiégés és a COVID miatt most a szokásosnál is aktuálisabb mindennapi szorongásaink jegyében – tekerünk ki Aquincumba és kétezer évet vissza, hogy egy római halottidézésen vegyünk részt. Pontosabban egy idézést megidéző improvizatív előadáson már az esti sötét fáklyákkal bevilágított romkertben, ahol meghívott túlvilágiak jövendöltek a közönségnek – volt, aki saját halott rokonáról érdeklődött a történelmi szerepjátszóktól, de olyan kissrác is akadt, aki arra volt kíváncsi, mégis milyen lesz az új osztálya szeptemberben.

Itt a napot a hagyomány szerint éppen augusztus elsejére eső kelta ünnep, a Lugh isten halálát, a nyár végét és persze a megújhodást jelző Lammas tűzszertartása zárta, ahol tűzugrással is nyugodtan lehetett próbálkozni.

Az Óbudai Múzeum éjjeli Erotika a porcelánban 18+ záró eseményére így már rituálisan bekormozott arccal értünk vissza, hogy Vaja László festőművész és porcelánrestaurátorral vegyük végig a porcelán- és giccstörténeti szexuális szimbolika fejlődéstörténetét jó nagy pásztorbotokkal, többértelmű vadászjelenetekkel és a hamisítványok felismerésének alapjaival – mi éppen kelta színekben, az újjászületés reményében, pásztorjelenetekre, óbudai prostituáltakra és kultikus éjekre gondolva.

Legyen jövőre is!

Hogy lesz a Kampec Dolores dobosából első számú zenei programszervező?

Zenészként indultam, a Bahia köreibe tartozó Kampec Dolores-ben doboltam. A Bahia és Bognár Attila fontos szereplője volt az akkori „kultúracsináló” közegnek. Aztán egyszer csak úgy alakult, hogy valakinek fel kellett vennie a telefont, én meg felvettem. Attila zenekarait segítettem először, akkoriban ezt nem menedzselésnek hívták, hanem szervezésnek.  Így adta magát, hogy a Bahia által megjelentetett zenekarok színpadra állítását én raktam össze. Később a Bahia Színpad már nemcsak az általuk kiadott zenekaroké lett, hanem sok minden másnak is, ami magyar volt és underground. A zenélést egy idő után abbahagytam, de a programszervezés megmaradt.

Van/volt szerepetek a zenekarok kinevelésében? Sikerült felfuttatni kisszínpadról nagyszínpadra csapatokat?

A Bahia Színpadon fellépők közül elég kevés lett nagyszínpados zenekar, szerintem meg tudnám számolni egy kezemen. A Quimby erre jó példa, ők roham tempóban nagyszínpados zenekar lettek. A fesztiválokra általánosságban viszont tényleg igaz volt, hogy van egy felfuttatási folyamat (szerencsés esetben). Kezdtek a kisszínpadon délután kettőkor, aztán szép lassan előrébb jutottak a jobb fellépési műsoridősávban, ha a közönség is úgy akarta. Persze manapság ez már nincs minden esetben így.

Ma egy zenekart össze is lehet rakni, és ha ügyesen csinálják, szinte azonnal berobban. És ha valóban eldurran, akkor adott évben már nem lehet kihagyni akár a fesztiválok nagyszínpadáról sem.

A Fesztivál felhozatal abban az időben a te zenei ízlésedet is tükrözte?

Abban az időben még sokkal inkább, most már talán kevésbé, mert egyre fontosabb a profitabilitás. Azt nézzük, hogy ki mennyi embert mozgat meg országosan, Kecskeméten, Győrben, Pécsen. Kialakul egy erősorrend, hogy kik azok a zenekarok, akiknek muszáj ott lenniük a fesztiválokon ahhoz, hogy a közönség elégedett legyen. Ha valaki be szeretne kerülni a programba, annak azt a mára már unalmas dumát tudjuk mondani, hogy sosem azzal van baj, hogy kit tegyünk be, hanem hogy kit vegyünk ki helyetted. Az excel tábla rubrikái bizony korlátozottak. Persze, ha már kihagyhatatlan valaki, akkor sajnos be kell áldozni egy kevésbé népszerűt fellépőt. Leegyszerűsítve ez így működik. Persze azért minden fesztiválon vannak olyan idősávok és olyan kisebb színpadok, ahol bemutatkozhatnak a feltörekvő zenekarok. Minden fesztiválszervező szereti fenntartani magának ezt a jogot, így próbál kutakodni az új zenekarok között. Őszintén szólva ezt a részét mi, a szervezők jobban is szeretjük, hiszen így lehet játszani a szubjektivitással. A szubjektivitás erős szó, mostanában leginkább a Voltnál van jelen.

Ezek szerint nagyon viszontagságos egy feltörekvő zenekar élete, szinte lehetetlen az áttörés.

Azért közel sem lehetetlen, de nem lennék kezdő zenekar. A fő probléma az, hogy a klubokba nem fog bekerülni addig, amíg nem lesz országosan ismert, viszont sose lesz országosan ismert, ha nem kezd klubokban játszani. 22-es csapdája. De mindig vannak kivételek, az egyik ilyen emlékezetes üstökös volt például a Krúbi, aki egyik nap még sehol nem volt, aztán mindenki megdöbbenésére televágta az Akváriumot, majd hirtelen kihagyhatatlan lett minden fesztivál nagyobb színpadáról.

Mi lett a Szigeten a magyar fellépőkkel?

A közönség nagyon nagy része külföldi, számukra igazából nincs jelentősége, hogy ott vannak-e a magyar sztárok. Ha pedig magyar látogató jön ki a Szigetre, azért jön, hogy külföldi világsztárokat lásson.

Innentől kezdve nagyon kevés az a magyar zenekar, aki ebben a közegben jó számokat tud produkálni. Szerintem mára a zenekarok is belátták, hogy nincs miért erőltetni a Szigetes fellépéseket.

Tavaly még voltak magyar zenekarok, akkor annyit változtattunk, hogy nem az országosan ismert zenekarokat tettük fel a programba, hanem olyanokat, akik mondjuk lehet, hogy csak 100 embert érdekeltek országosan, de azt gondoltuk, hogy például egy hollandnak érdekes lehet. Nemzetközi szemüvegen keresztül érdekesek. Viszonylag sok ilyen csapat van, de leginkább talán a Qualitons nemzetközi sikereiről lehetett olvasni. Ezért például őket is két nemzetközi zenekar közé raktuk be, és ha volt egy kis szerencsénk, akkor megnézték őket is. Ha pedig megtetszett a fesztiválozóknak, akkor ez már inkább lett magyar zenei brandépítés, mint a magyar nézők kiszolgálása.

Nem volt rossz érzés?

Dehogynem, de hamar elmúlt. Akkor lett volna igazán szar érzés, hogyha a magyarok rázták volna a kerítést, hogy 30Y-t akarunk, de nem volt ilyen, és a zenekarok sem így élték meg. Senki nem hisztizett, belátták, hogy a Sziget már nem az a fesztivál, ahol nekik kell fellépniük. Viszont ott van a Strand Fesztivál, ami olyan szinten a magyar zenéről szól, hogy félelmetes. Oda az emberek tényleg azért mennek, hogy meghallgassák a hazai kedvenceiket, csillog a szemük, még mindig istenként imádják Lovasi Andrist.

Mondhatjuk úgy is, hogy a Strand Fesztivál a magyar zenekarok elégtétele a Szigetért. Ott megkapják azt a fajta rajongást, amit a Szigeten már nem.

A Szigetnek egy ponton, amikor óriásira nőtte magát, el kellett döntenie, hogyan tartsa fenn magát. Ahhoz, hogy jegyárakat emelj, világsztárok kellenek, a Sziámival meg a Quimbyvel nem adhatsz el százezer forintért jegyeket. A magasabb jegyárral viszont a Sziget elengedte a magyar közönség egy részét. Persze itt nem arról van szó, hogy nem akarja a magyar közönséget, hanem arról, hogy már nem azon van a fókusz. Ha be akarnak állni a nemzetközi fesztiválközegbe, amire külföldiek is kíváncsiak, más profil szükséges. Amivel szerintem nincs is semmi baj, egyszerűen a Sziget máshova célzott. Kimondva, kimondatlanul ott a Volt, a Campus, a Park és sok-sok fesztivál a magyaroknak, nem feltétlen az ő dolguk ekkora monstrumot eltartani. A szponzorok pedig inkább a Metallicára fognak fizetni, mint a hazai fellépőkre.

Mi volt a kedvenc Szigetes élményed az elmúlt 27 évben?

Nem vagyok az a nagyon visszanézegetős fajta, de tényleg nem is tudok kiemelni egy koncertet. Láttunk állati sok jó koncertet, meg sok előadót, láttunk vicces dolgokat. Egyik kedvenc nosztalgikus pillanatunk, amikor az ismeretlen Publo Hunny még reggel kilenckor is zenélt a magyar színpadon, és összegyűlt rá a nép. A következő hónapokban mindenki őket akarta felléptetni, és akkori mércével ezzel a geggel be is futottak, de ez így messziről nézve már igen banális sztori, és csak annak vicces, aki akkor ott volt. A legmeghatározóbb, legkatartikusabb fesztiválélményem inkább a Volthoz kötődik, amikor először sikerült leszerveznünk a Cultot – az tényleg mindent vitt, óriás kedvencünk volt, annak a koncertnek kb. minden pillanatára emlékszem a mai napig.

Szerinted mennyire nyírja ki a fesztiválipart a járvány?

Ez nagyon jó kérdés, várjuk a kormánydöntést, én azon kevesek közé tartozom, aki egy kicsit mindig bízik. Hogy hosszútávon mennyire fogja kinyírni, félek, hogy ezt még nem is látjuk át teljesen. Mindennap mást gondolok, attól függ, éppen milyen lábbal kelek fel, most például azt gondolom, hogy még a jövő év is húzós lesz. Főleg olvasva más nemzetközi fesztiválok félelmeit, még jobban elbizonytalanodom. Nagyon sokan beszélnek arról, hogy még a 2021-es sem lesz olyan év, mint amilyen a járvány előtt volt.

Akkor kivárás van.

Igen, kivárunk. Tudod, mint amikor mondják, hogy a medve nem játék. Most látom, hogy ez mennyire nem vicc. Egy hónapja még rityegtünk, rötyögtünk azon, hogy milyen fura, hogy senki nem ismer senkit, aki megbetegedett volna, de a kérdések továbbra is ott lebegnek a fejünk felett.  Azt reméltem, hogy augusztus végén lezárul ez az egész mizéria, és elmondhatjuk, hogy volt egy ilyen húzós sztori, amin végre túl vagyunk, de most nem feltétlenül látom ezt minden pillanatban.

Jelenleg a Veszprém 2023 EKF operatív igazgatója (is) vagy. Zajlanak az előkészületek?

A Covid itt is elvitte egy kicsit a lendületet, de dolgozunk, és szerintem nagyon jó lesz. Pillanatnyilag szervezés zajlik. Januárban állt fel a cég, december elején még csak négyen voltunk, mára már 22-re duzzadt a stáblétszám, csak ugye jött a covid, és közben eltelt 6–7 hónap. Ennek ellenére szerintem nem állunk rosszul. Kész az önkéntes programunk, elindult a honlapunk, folynak az infrastrukturális tervezések, jön az első filmfesztiválunk, sikerült Veszprémbe csábítani a Music Hungaryt, kialakítás alatt van a régiós hálózatunk, folyamatosan gyártjuk a színes-szagos prezentációkat a döntéshozóknak és még sorolhatnánk.

Megvalósult produktumként a Papírkutya a zászlóshajónk, ami – bár csak egy nyolcvan fős kis kultúrkocsma –  nagyon hiányzott Veszprémből. Ez is egy helyszíne lesz az EKF-nek.

Jelenleg azt látjuk, hogy bejött az elképzelés, hisz az a pár koncert, amit meg tudtunk tartani, nagyon jól működött. Sajnos pillanatnyilag nekünk sincs erőforrásunk, hogy újabb koncerteket finanszírozzunk, hiszen az egész EKF költségvetést befagyasztották, így ez is csak alapszinten ketyeg.  Bizakodunk, hogy nem sokáig lesz már ez így. A város kulturális fejlődésével szerintünk együtt jár, hogy egyre több szürkeállomány költözik Veszprémbe. Ha a város mindent megvalósít, amit elképzel, és hozzávesszük azt, ami már megvan – a jó iskoláktól az egyedülálló lokációig –, akkor egész egyszerűen itt nem lehet rossz. A Veszprémi Utcazene Fesztivált augusztus végén minimál üzemmódban megtartjuk. A gerincét alkotó nemzetközi koncertprogramot sajnálattal elengedtük, de az utcazenész verseny idei évre kiválogatott húsz előadójának naponta este hat és éjfél között, négy utcazenész ponton bemutatkozási lehetőséget biztosítunk. És nagyon bízunk benne, hogy jövőre újult erővel, remek fesztiválokkal és hatalmas Sziget-bulikkal térhetünk majd vissza.

Roth Ildikó: A zöldségektől leszel olyan

Régen a Szigeten minden jobb volt. Na jó, nem, de voltak alapvetések, amiket mindenki tudott. Ilyen volt például, hogy a krisnásoknál egészen ehető az ingyen egytálétel, hogy teljesen hülye, aki bevállal bármilyen vetélkedőt tökrészegen egy akármilyen civil sátorban, és hogy házasodni mindenképpen kell. (Mondjuk engem pont kitiltottak, és házasságszédelgőnek nyilvánítottak, de ez nem tartozik szorosan a történet témájához.)

1999-ben letáboroztunk a Tilos sátor mellett, mert tudtuk, hogy ott fog fellépni a bëlga, akiknek fergeteges műsora volt a Tilos Rádióban TeKiKaGyü (Természetellenes Kilátástalanság Karmikus Gyülkezete) címmel, és bíztunk benne, hogy itt is nagyon eredeti műsorral rukkolnak majd elő. Nem is csalódtunk, ők viszont láthatóan meglepődtek, hogy mennyien tudják nem csak a bëlga-szövegeket, hanem a Tilosban elhangzott belső poénokat is. És ha telt ház nem is volt, de rendes tömeg üvöltötte összekapaszkodva a kicsit sem visszafogott szövegeket. Aznap éjjel hip-hop est volt a sátorban, és a bëlga után színpadra lépő csapatnak konkrétan ez volt a nyitómondata: „véget ért a Friderikusz show, ez most az igazi hip-hop yo”. A srácok annyira kemények voltak, hogy a nevüket se mertem megjegyezni. 😀

Cziffer Vera: Házinyuszi

1993 nyara nekem az abszolút szabadságról szólt. Leérettségiztem, nem is vettek fel sehova, és pasim se volt. Szülinapomra kaptam a Diáksziget jegyet, ami 300 forintba került.

Nagyon vártuk az indulás napját, együtt mentünk, csapatban, fiúk-lányok vegyesen. Csak barátok! „Házi nyúlra nem lövünk” – mondogattuk nagy büszkén. Ha valaki mégis lőtt, mélyen titkolta. Egy darab kétszemélyes sátorral vágtunk neki. „Aki először párt talál, azé a sátor” – így egyeztünk meg. Nálam azért volt egy hálózsák, gondoltam, ha nem nyerek, akkor is kibírok egy éjszakát valahogy a fűben. Nem volt ez nekem komfortzóna már akkor se, de a buli kedvéért nyilván nem hagyom ki. Mondjuk a sátor se lett volna az, talán ezért se hajtottam olyan nagyon a győzelemre. Az este egy pontján az egyik – már nagyon illuminált állapotú – barátka odafordult hozzám és lesmárolt, de ezt nem számítottuk győzelemnek.

Különleges világ volt ez a Diáksziget: végtelen tereken megszámlálhatatlanul sok ember. A sátorparkoknál a keresztbe-kasul kifeszített madzagok között az éjszakák folyamán sokan „elvéreztek”. Ahol felbuktak, ott aludtak el, akár sátorra, akár egymásra zuhanva. Óriási por volt, amiből alig látszottak ki a leparkolt, ezüstmetál zuhanykocsik. Ahányan voltunk, annyifelé akartunk menni, de az esti Sziámi koncertben mind egyetértettünk. Addig meg lézengtünk, kóvályogtunk. Kicsit nehezményeztem, hogy senki nem akart velem összeházasodni. Vajon egy esküvői papírral meg lehet szerezni a sátrat? Nem! Az szabálytalan. Házasodni most sokkal egyszerűbb, mint egy este alatt felszedni valakit, szóval nem elfogadható az „anyakönyvi kivonat”.

Nem nyertem, de nem is nagyon hajtottam rá, annyira lefoglalt az a rengeteg új inger. Egy biztonságosnak ítélt bokor tövében próbáltam meghúzni magam, és átvészelni az éjszaka további részét, a kékes-lilás, akkor nagyon menő hálózsákomban, de így is átesett rajtam egy részeg. Gyanítom, nem sokat alhattam, mert a hazaút a HÉV-en egészen szürreálisnak tűnt. Még soha annyira nem örültem az otthoni fürdőszobának, mint azon a reggelen.

Krajnov László: Jó, jó, de leugrott?

Téblábolok a délutáni Szigeten, keresem a haverokat, de nem túl nagy lelkesedéssel, igazából tudom, hogy majd csak pár óra múlva kerülnek elő valamelyik sátorból. Addig nézegetem a civilek utcájában a mindenféle szervezeteket, máskor talán ez is lekötne, de ma valahogy nincs erőm egy újabb IQ/drog/érzékenység/honfibú tesztre, inkább hagyom magam sodorni a tömeggel, mert a nappali fény dacára egész sokan hömpölygünk a… merre is? Á, látom már, a kalandparkos/űrhajókiképzős tér felé megyünk. Mondjuk, nem hiszem, hogy a másnaposság legjobb gyógymódja a fejjel lefelé pörgés lenne odaszíjazva egy acélkarikához, de mindegy, látványnak jó lesz. Már be is céloztam egy padot, ahonnan majd nézhetem hüledezve a tízperces farkasberciket, elmegyek egy hosszú sor mellett, amikor egyszer csak egy egészen ismerős hangra leszek figyelmes.

– Prüntyőkém, gyere ide! – szólít meg az anyám. Természetesen egészen másként nevezett, sokkal vállalhatatlanabb családi hívónevemet ordította utánam, ráadásul eltéveszthetetlen szláv akcentusával, hogy tényleg mindenki odaforduljon felénk.

– Mámocska, te milyen sorban állsz? – próbáltam egy normális beszélgetés keretébe visszatuszkolni a jelenetet.

– Nem tudom, csak láttam, hogy milyen kedves, vidám emberek állnak itt, akkor én is akarom – mondta mosolyogva, vélhetően régi moszkvai sorban állásokon elnosztalgiázva.

És tényleg, mint egy szürreális álom csúcspontján, állok a bűbájos, ám mégiscsak mi a pék haragját keres kint a Szigeten anyámmal, egy bungee jumpingra váró sor közepén, ááá, süt a nap, híreket mondunk.

Így esett, hogy ezen a napon vodkáztunk. Sokat. De nem az anyukámmal.

A Vajdaságból származik, ahol az avantgárdnak komoly hagyománya van, hiszen az egykori Jugoszláviában pezsgőbb volt a modern művészettel foglalkozó közeg, mint idehaza a Kádár-rendszerben. Bácskában máig érezni a progresszív művészeti vonalat, ami még a kisvárosi-falusi környezetben is nyitott multikulturalitást eredményezett, és sikerrel ötvözi a kertben száradó vájlingok világát a popkulturális referenciákkal. Beszélhetünk a maga esetében is ilyesféle gyökerekről?

Természetesen beszélhetünk. Nehéz lenne körülhatárolni, hogy mi ez, de mondok néhány tippet arra, hogy szerintem mi teszi mássá a vajdasági magyarokat az anyaországi magyarokhoz képest. Egyrészt, mi a Balkán ölelésében nevelkedtünk, tehát a magyarországinál agresszívebb közegben, teljesen más mentalitásban, más spiritualitásban. Ez a harsányabb, harciasabb világ bizonyos nyomokat hagyott rajtunk.

A történelem és sorsszerűség, háborúk és mindenféle ideológiák nem múltak el nyomtalanul. A vajdaságiak olyan jellegű nyomásnak voltak és vannak a mai napig kitéve, ami mássá tette őket.

Sokkal nyíltabban konfrontálódó közegben kellett létezniük, ami nagyon barátságossá, de nagyon ellenségessé is tud formálni. Ezek a nagy dinamikák és amplitúdók azok, amik a mi hétköznapi magatartásunkban és művészetünkben szélső pontok felé mozgósítanak, és így vagy úgy, de nálam is megjelennek. A másik dolog is fontos, nevezetesen, hogy miközben Magyarországon a mindennapokban kevésbé volt jelen a hétköznapi élet szintjén az avantgárd, a modern művészet és annak harsányabb, merészebb és tabudöntögetőbb formái, addig a vajdasági magyar művészek mindig foglalkoztak ezekkel. Ladik Katalin kísérleti költőként, performerként és színésznőként ötven évvel ezelőtt készített olyan performenszeket, ahol teljesen levetkőzött, és a legbátrabb dolgokat valósította meg. Már nála is jellemző – ahogy a vajdasági magyar művészeknél általában népszerű – a multimedialitás, vagyis az, hogy ugyanaz a művész szívesen nyilvánul meg többféle művészeti ágban. Ladik Katalin mellett említhetnénk a vizuális költészettel foglalkozó Szombathy Bálintot, a néprajzkutató és zenész, a citrafon, tablofon hangszereket feltaláló Király Ernőt és másokat is.

Mindig volt egy kis lélekszámú, érdeklődő művészcsoport, talán két-háromszáz ember, akik minden médiumra kiterjedő művészeti tradíciót kívántak meghonosítani és folytatni.

Kipróbálták magukat mindenféle műfajokban, mindegyikhez hozzátették a maguk látásmódját, hogy legyen ilyen, olyan, amolyan esemény is, ne csak egyetlen művészeti ágat műveljenek a legmagasabb szinten.

Gyerekkorából emlékszik valamilyen összművészeti performanszélményre?

Édesanyám az Újvidéki Rádióban dolgozott, ott találkoztak és léptek fel sokszor ezek a művészek: Ladik Katalin, Király Ernő, a költő Domonkos István, a festő Kerekes László és a többiek. Megismerhettem őket, sőt édesanyám szakmai elköteleződése révén operákat is láttam, de kísérleti performenszeket és dzsesszkoncerteket is, már kiskoromban. A gyakori találkozások adtak egy plusz élménymennyiséget, főleg azt illetően, hogy milyen nehéz sorsa lehet egy művésznek. Ladik Katalin például évtizedeken át háttérbe szorított szereplő volt, mégis kitartóan dolgozott. Ugyanez a minta jóformán minden vajdasági művésznél alkalmazható, és én közelről láthattam, milyen mozgástérrel, milyen kilátásokkal és mégis milyen belső örömmel és feltöltődéssel tud egy művész találkozni.

Ha ezek ellentmondásos élmények voltak, miért döntött úgy, hogy ebbe az irányba szeretne menni?

Először a zene kezdett érdekelni, zongorázni tanultam és fúvós hangszereken játszottam. Tizenöt-hat éves koromban kezdtem dzsessz-zenekarokkal muzsikálni, kísérleti zenéket és alternatív zenéket is játszottunk. Újvidéken dinamikus zenei közösség volt. Akkor ismerkedtem meg a mára elismert multiinstrumentalista zenésszel, Boris Kovač-csal, vagy a nagybőgős-zongorista és zenei esszéíró Kovács Tickmayer Istvánnal, Király Ernővel, másokkal. Valahol a tinédzserkor vége felé döntöttem el, hogy művész leszek.

Akkor már intenzíven művészkedtünk Bada Dadával, másokkal együtt berendeztünk egy műtermet, ahol rendszeresen koncerteztünk, performenszeket csináltunk.

Folyamatosan gazdagítottuk egymást felfogásban, technikai tudásban, tapasztalattal és beszélgetések által. Kialakult egy olyan szcéna, amiben megjött a kedvem, hogy a mai napig ezzel foglalkozzak.

Művészeti iskolában nem is tanult? Csak egymást tanítgatták, vagy kiszemelt magának mestereket, akiktől ellesett ezt-azt?

Leginkább egymástól, de nem a legszerencsésebb azt mondani, hogy autodidakta módon. Tanultam művészeti egyetemen, Bada Dada pedig művészeti középiskolába és bölcsészetre járt. Nem voltunk autodidakták a szó klasszikus értelmében, hanem intenzíven kerestük a saját utunkat, ahová nem úgy próbáltunk eljutni, hogy egy mintát másolva megyünk tovább. Radikálisan kerestük az identitásunkat egy belgrádi, jugoszláv, balkáni mentalitás és tradíció, valamint a magyar művészeti hagyományok, európai és nemzetközi hatások alapján, és nyilván a vidéki közegünk keretein belül. Mindezeket a nyomokat felhasználva kerestük a saját nyelvünket, és – valaki előbb, valaki később – meg is találtuk. Számomra az nyújt még találkozási pontokat, hogy két művészeti nyelvhez állok közel.

A festészetben az élénk színeket és furcsa történeteket, a zenében az ösztönösséget, a stílusok átjárhatóságát és a harsány megnyilvánulásokat szeretem.

A kettőnek egymásra is van termékenyítő hatása, hiszen az a játékosság, improvizáció, ami az egyikben megvan, áthat a másikra is.

A zenéhez és a képzőművészethez mikor és hogyan csatlakozott az írás?

Miközben alkottuk a saját zenénket improvizációkkal, egyebekkel, performenszkedtünk, írogattam is. Alkalomszerűen verset, dalszöveget, kisprózát, feljegyzéseket. Az újvidéki művészeti folyóiratban, az Új Symposionban jelentek meg verseim és képzőművészeti írásaim, például feLugossy László antirock­sztár és Munkácsy-díjas festő munkásságáról. Azután az 1990-es évek elején Nyírő András barátom kért fel, hogy az Internetto nevű internetes újságnak írjak. Írhatok mindennap egy verset? – kérdeztem, mire ő azt mondta, hogy bármit. Voltaképpen ez inspirált, hogy rendszeres írással foglalkozzak, számoljak a megjelentetésükkel, egyáltalán gondolkodjak ebben a dimenzióban is. Születtek jó és kevésbé jó írásaim, novellák és versek, amikből összeállt a Szép a puszta kötete 1998-ban. Később következett még egy költészeti kiadvány, prózák és rajzok assemblage jelleggel. Az első tisztán prózai kötetem, a Lomtalanítás 2004-ben jelent meg, majd jött a többi egyfajta sorozatban, amelyben kiírtam érdeklődési és tapasztalati élményeimet egy-egy metaforikus világban.

Életének írói szakasza jellemzően Budapesthez köthető. Mikor települt át Jugoszláviából? Eleve úgy érezte, hogy jönne, vagy a délszláv háború játszott közre?

Nem akartam dobbantani, mert be akartam fejezni a Belgrádi Zeneakadémia zenetörténet és népzenekutatás szakát. Jól éreztem magam Belgrádban, egy-két vizsgám volt már csak hátra, nem kívánkoztam el. Másrészt viszont tudtam, hogy nem szeretném, ha elvinnének ágyútölteléknek. Eldöntöttem, hogy addig maradok, amíg erre nem kényszerítenek. 1991 októberében erőszakosan átvetették édesanyámmal a behívómat Újvidéken, azonnal tudtam, hogy rajta vagyok a listán, keresni fognak. Még aznap éjjel átmenekültem Magyarországra, de nem tudtam, meddig maradok. Befejeződik-e a háború, vagy mi lesz?

Egy idő után azonban kezdtem megtalálni a helyem, egzisztenciát kellett teremtenem, megnősültem, jöttek a gyerekek, végül itt maradtam és itt vagyok.

Nem Újvidéken, de nem is Los Angelesben, se nem Irkutszkban.

2011-ben kapta meg a győri Mediavawe Párhuzamos Kultúráért díját. Olyanoknak ítélik, akiknek a művészete, szellemisége kilóg a fősodorból. Közben szinte naprakészen reagál a mindennapok eseményeire. Közéleti szereplőket fest, gyakran közéleti szereplők vásárolják a festményeit. Egy underground közegnek vagy mindenkinek alkot?

Az én közegem a magyar nemzet. Egyben a magyar nép, a magyar munkásosztály, a magyar diákság, a magyar nyugdíjasok és ugyanígy az egész Európai Unió. De alapvetően azok, akik valamilyen értelmiségi hátterű indíttatásból érzik, értik és szeretik a művészetem. Akiknek van annyi ismeretanyaga, hogy azokat a sok szempontból történetmesélő, különböző referenciákra épülő képeket, amiket festek, megértik, átérzik és fontossá válnak a számukra. Általában nem azok veszik meg a képeimet, akik szerepelnek rajta, de nem is a mainstrem képviselői. Vett már tőlem képet politikus is, egyetemista is, zenei producer, zenész vagy éppen bárki. Tág szórású a csoport, aminek nagyon örülök, mert csak a képzőművészeti világon belül szorongva kicsit magányosan érezném magam. A kimondottan képzőművészeti berkekben el vannak foglalva szakmai vagy filozofikus kérdésekkel, konzervatív felfogásukban számos tabu tiszteletben tartását követelik meg.

Én ennél színesebb egyéniségnek érzem magam, aki szívesen lép interakcióba a művei által az emberekkel. Beszélgetni, kommunikálni akarok.

Ha provokációnak tűnik, akkor is párbeszédre serkentek, hogy beszélgessünk arról, mit gondolunk egy-egy személyről, egy-egy helyzetről és történelmi eseményről. Persze az az érdekes, hogy ebbe a beszélgetésbe behozom a politikum, a társadalom vagy a szociális kötődések kérdéseit. Nyilván vannak, akik a geometrikus képzőművészetet szeretik, mert az megnyugtatja őket, és nem kedvelik azt, amit én csinálok. De én úgy gondolom, hogy a közös élményanyaggal, a ránk helyezett ballaszttal való tematikus foglalkozás az én festékem, amiből próbálok valamit létrehozni.

Ez lenne a drMáriás-féle „társadalomsebészet”? Nagyon precíz kifejezés, hogyan született?

Sokáig minden interjúban az volt az első kérdés, hogy te tényleg doktor vagy? Lehetett volna unalmasan azt válaszolni, hogy nem vagyok orvos, hanem sámán és természetgyógyász, a cipőtisztítás nagydoktora. Vagy megpróbálhattam közelíteni, hogy mi is az, amivel foglalkozom.

Édesapám híres kórházigazgató főorvos volt, sok időt töltöttem vele a munkahelyén, éppen ezért eszem ágában sem volt orvossá válni, viszont az ő hivatásszeretete átragadt rám.

Tenni a közért, valamit észrevenni, szóvá tenni, és esetleg ezáltal gyógyítani. Így lettem olyan orvos, aki kis dr-rel írja a nevét, nem állítja, hogy van doktori végzettsége, de egészségmegőrző tevékenységet folytat, területe a társadalomsebészet. Itt megvágjuk, ott kivesszük, utána összevarrjuk, és várjuk a gyógyulást. Körülbelül ez lenne az, amit próbálok tenni átvitt és szellemi értelemben. Idézhetném Paul Valéryt is kicsit elfolk­lorizálva, hogy a csipke sem más, mint az ide-oda utazó cérna mozgása, mely az itt és ott, a belső és a külső találkozása által hímezi ki a lélek gyönyörűséges mintázatát.

Ha már Valéryt említette, van olyan alkotó, aki valamilyen úton-módon hatott magára? Akár zenében, akár festészetben vagy irodalomban.

Valószínűleg életkortól is függ, ki áll közel az emberhez, de Charles Bukowski világlátása ti­nédzser­korom óta meghatározó.

Egyszerre tud egyszerűen és mégis mélyen szólni az olvasóhoz, közvetlenül mond általános érvényű dolgokat egyedülálló, hiteles és szellemes módon.

Felhozhatnék sok dzsessz­muzsikust és punkzenészt is, a freejazz-szaxofonos és klarinétista Peter Brötzmanntól kezdve a New York-i avantgárd No Wave irányzatán át a Sex Pistolsból ismert Johnny Rottenig. Nevezhetnék komolyzenei karmestert, mint Teodor Currentzis, akinek nagyon izgalmas Csajkovszkij és Mahler interpretációi vannak, vagy Arcadi Volodos zongoristát a végtelenül kifinomult Schubert interpretációival. Sok különböző forrásból táplálkozom, lelkileg a klasszikus zenétől az ethnopunkig. Széles skálán tudok örülni akár Mattisse, akár Derain gyönyörű színeinek, vagy Picasso zseniális formai találmányainak, továbbá Vajda Lajos kifinomult, légies rajzaitól kezdve Csontváry fantáziadús tájain át Bukta Imre konyhai metaforákból szakrális magasságokig emelkedő képzőművészeti nyelvezetéig.

Körül lehet írni saját zenei, festői stílusát, vagy ott is ennyire különböző stílusokban szeret lubickolni?

A művészek általában azzal foglalkoznak, hogy kidolgozzanak egyetlen stílust, egy területen foglalkozzanak valamivel, amit viszont külön úton járnak be. Egy ideig én is azt gondoltam, a szakmai tudás a legfontosabb, hogy az ember jól meg tudjon nyilvánulni. De minél magasabb szintű technikai tudást sajátít el valaki, annál inkább lehet egyfajta racionalitás rabja. Kiműveltté, óvatosabbá, gyávábbá, szerényebbé, az önkifejezésében halkabbá, megijesztettebbé teheti, ami nekem nem tetszett. Amikor nagyon régen harsonán a Hindemith concertót tanultam a felvételihez, úgy gondoltam, hogy a több órás napi gyakorlás nem hoz olyan kvalitást, ami alapján a gondolataim, érzelmeim jobban kifejezésre jutnának. Másnak biztos segít, rám nem ez a jellemző. Félretettem a harsonát, és albán töröksípon kezdtem játszani, meg isztriai sípon, abszurdnak tűnő népies hangszereken. Kezembe került egy altszaxofon is, de alig tudtam rajta játszani.

Éppen emiatt volt izgalmas ez a szűzi viszony, a magam módján tudtam felfedezni, és tényleg azt játszani rajta, ami az enyém, nem pedig a mástól eltanult skálákat és fordulatokat.

A Tudósok zenekar is ilyen felfogású ösztönzenészekből alakult, s ilyen mai napig a festészetem is. Úgy csinálom, hogy örömet szerezzen nekem, s talán másoknak is, de úgy, ahogy magam gondolom. Két évtizede döbbentem rá, hogy szívesen lépnék párbeszédbe híres festők alkotói világaival. Ezeknek a stílusoknak a megidézése, a hétköznapi történetek ellenpontjaként való felhasználása, a bennük lévő furcsa látásmódoknak, a művészi szépnek, tragikusnak és a mindennapi banálisnak az összeillesztése érdekel. Ez vagyok én. Egyrészt, aki el akar vonulni a művészet tisztaságába, másrészt, aki meg akar merítkezni a hétköznapok kihívásaiban. Ebből próbálok gyúrni valamit. Régebben jobban érdekeltek a kevésbé kedvelt művészeti irányzatok, ma sok mindennel barátságban tudok lenni. Ebben nyilván van egyfajta szívélyesség a másik művész felé, és van benne egyfajta megbecstelenítés, deszakralizáció is, ami számomra nagyon izgalmas, mert valakinek az auráját megtörve, újraértelmezve, saját világomban relatívvá téve emelem újra piedesztálra. Ebben a megidézési és újra-megtermékenyítési aktusban van valami nagyon szép.

Szeretne elvonulni, de visszarángatják a hétköznapok. Ez nem valami kelet-közép-európai sajátosság? Groteszk módon, furán karikírozva reagál a történésekre, mert józan ésszel másképp nem lehet?

Abszolút. Ha egy kelet- és egy nyugat-európai ember beszélgetni kezd, egy idő után kiderül, hogy az egyik mindent komolyan vesz, a másik meg jóformán semmit. Mert a nyugati racionális rendszerekben nevelkedett generációkon át, míg nekünk megannyi abszurd kihívásban és kiábrándító ideológiában, hatalmas, kiszámíthatatlan változások vizén evezve kellett kialakítanunk a túlélési stratégiát.

Olyan nyelvezethez szoktunk, amiben utalások vannak, mert nem mondjuk ki, amit gondolunk, és ez a művészetben is megjelenhet.

A zenéléseim során mindkét európai típussal találkoztam, és pontosan láttam, hogy mi másfajta tradíciót képviselünk. Egyrészt vidámabbat, másrészt groteszkebbet, mert másféle spirituális hagyományon építkezünk, de hogy ez jó vagy rossz, azt nem tudom. Mi például nem tudunk szabadulni a romantikusan ideologikus képzetektől, hogy holnaptól fogva más lesz, mert majd jön valaki, aki megoldja a problémákat. Ebben a patetikusan abszurd romantizmusban élünk, és ebből fakad sok minden. Persze nemcsak nálunk van így, de a franciáknál megszépül, az angoloknál szikárabb lesz, nálunk viszont brutálisan kiteljesedik. A mi szellemi házunk eklektikus tákolmány, másképp lett megépítve, mint mondjuk egy német közegben.

A történetmesélő képei sokszor nagy pillanatokra, kiemelkedő személyiségekre utalnak, nagy lélegzetű dolgokat kapargatnak. A mindennapok emberét és világát milyennek látja?

Keresem a mozgatórugóit annak a világnak, amiben élünk. Leggyakoribb szavaink közé tartozik a kommunista, a fasiszta, a horthysta, a demokrata, az antidemokrata. Azt elemezgetem hosszú napló formájában, hogy ezek a fogalmak, vágyódások, tiltások, személyiségek és történeteik határozzák meg a mentalitásunkat, ők a lelki üzemanyagaink.

Ezek a sztereotípiák határozzák meg a működésünket, ezekről gondolkozunk, én pedig ezeket a mintákat megkérdőjelezem, átértelmezem, szembeállítom.

Vannak egymást ütő dolgok, és engem ez érdekel, nem csak magyar vonatkozásban. A legújabb képemen hírhedt szereplőket látsz, Hitlert és Sztálint. Két szörnyeteget, aki mindenkinél alapszintű beidegződés. De ők is fényezik és próbálják eladni magukat a béke hívószavával. A két figura egy nagy peace jelet fest, urambocsá, együtt, és egy Beatles-dalra rímelnek a tetteik: Give Peace a Chance. De a festékes vödrükön látjuk, hogy A, B, AB és 0 vértípusokból festik a békejelet, feltehetően tehát gyilkosságot követnek el, és kicsit átalakítva a szám címe, hogy adjunk nekik egy lehetőséget. Mindez Banksy műtermében kísért bennünket, mert az ő egyik képén a peace jelet két felfegyverzett katona festi fel a háború és a béke ellenpólusaként, nálam viszont az ideológiák és a szélsőségek kerülnek ellentétbe a valósággal. Vagy egy másik képemnek az a címe, hogy Ady Endre kimenti a mennyei bárányt Franz Marc műtermében, és Ady megítélésének kettőssége motiválta. Miközben legtöbben elítélik az életmódját, szellemi csúcsteljesítményként tekintenek a költészetére. Láthatjuk az ellentéteket: egy hajótörést szenvedett tékozló fiút, aki kimenti a jézusi hagyományt jelképező bárányt a tengeri barlangból.

Ezeken is nagyformátumú alakok szerepelnek. Nyilván szíve joga, hogy mit fest, de azt nem érzi vizsgálandónak, amikor mondjuk a kisember elbukik a fogyasztás bűvkörében?

Volt már Tesco Gazdaságos sorozatom a fogyasztás és az egyén kiszolgáltatottsága ellenpontjaként. Vagy az Egy APEH-adminisztrátor kalandos életének sorozata, ahol az egyén áll szemben a rendszer átláthatatlanságával teljes kiszolgáltatottságában.

De alapvetően az egyetemesebb, történelmileg összekötőbb figurákat próbálom interpretálni. Elmélyülök ezekben a történelmi, politikai személyekben, mielőtt megfestem őket.

Lehet, hogy egy hír indítja el az érdeklődésem, de több gyökérből táplálkozik az, ami végül megjelenik a vásznon. Ugyanaz a szereplő lehet pozitív vagy negatív is.

Az áprilisi Artweek keretében az Esernyős Galériában és az A38 Hajón egyszerre látható kiállítására milyen képeket válogatott?

A két kiállítás párbeszédbe lép egymással, különböző szempontok szerint építkeznek. Az Esernyős­ben az utóbbi 5–10 év válogatása lesz magángyűjteményekből olyan festményekkel, amelyek vagy még nem voltak kiállítva, vagy már elfeledtük, vagy ilyen összeállításban még nem szerepeltek. A legelső Soros-portrém is látható lesz, amely lehet, hogy a későbbi Soros-ellenes kampánynak lett az ötletadója, bár én nyilván ironikusan értettem a Soros György vért szív a magyar nemzeti parkban címet. Látható lesz Áder János bohóchallal, ami egy népszerű kép, de kevesen látták eredetiben. A Freud pszichoanalitikus vizsgálatot végez Picasso modelljén még egyáltalán nem volt kiállítva, és így tovább. Lesznek képek, amelyek egymással soha nem találkoztak, feltűnik köztük Orbán Viktor véletlen találkozása Orbán Viktorral is. És lesz egy ősbemutató: Krúdy Gyula óriásportréja, amely erre a kiállításra készült. Címe: Marylin Monroe elolvasva az Álmoskönyvet beleszeret Krúdy Gyulába Matisse műtermében, s olyan hangulatot jelenít meg, amely oly jellemző Óbudára.

Az otthont meleg, barátságos, intim, mégis közösségi térként mutatja be, ami lehet egy vörös budoár, vagy egy kellemes kocsmabelső, ahol a színésznő elnyújtózik.

Marilyn Monroe ugyan fizikailag soha nem találkozhatott Krúdyval, de számára is fontosak voltak az álmok. Azt nyilatkozta, hogy sokkal jobb volt arról álmodozni, hogy híres színésznő lesz, mint megvalósítani ezt az álmot. Mert a megvalósuláskor össze is tört, szerte is foszlott az álma. Krúdy Gyula pedig álmoskönyvet írt a környezetében összegyűjtött elmondások és a tapasztalatai alapján, így az álmok összekötik a merengő férfit és a kitárulkozó nőt egy kellemesen piros, halászlészagú hangulatban.

És itt ki lehet a megbecstelenítés tárgya?

Jó a kérdés, de talán senki. Krúdy nem lett megbecstelenítve, bár kék hajjal és bajusszal látjuk, enyhe szerelmi pírral az arcán, mégis fiatalosan, mert bár főként időskori portréi maradtak fent fotókon, igyekeztem őt megfiatalítani, megcsinosítani, hogy a mi versenyzőnk is vonzóbb legyen, és jobb helyzetből induljon. Marilyn Monroe pedig nagyon helyes a duci combocskáival és kivillanó mellével, álomszerű arcával. A kép hangulatát nem a precíz körvonalak vagy hiperrealisztikus kidolgozottság, hanem a színek és a formák felszabadultsága adja, ezen belül a figurák karaktere hordozza azt a hangulatot, amit Krúdy hív elő a mai világban belőlem.

(A reprodukciókat a művész és a tulajdonosok hozzájárulásával közöljük)

Persze ez sem teljesen így van. A Sziget története nem egy monolit egész, egy ilyen hosszú sztorit már fejezetekre lehet (és kell) bontani, maga a fesztivál sem emlékeztet már nemhogy az 1990-es évekbeli önmagára, de valójában a tizenévvel ezelőtti hangulatára és arculatára sem. A név állandó, de hogy kiknek szólt/szól, kiknek fontos a Sziget, bizonyos időszakokban kiket céloztak meg ezzel rendezvénnyel – marketingesen fogalmazva, kik voltak a Sziget célcsoportja –, az azért rengeteget változott az 1990-es évekbeli indulás óta. Tulajdonképpen annyit, hogy azt mondhatjuk,

csak a váz, a keret maradt állandó – sőt, bizonyos értelemben még az sem –, a tartalom, a filozófia, a résztvevők köre és a minden más tulajdonképpen teljesen le- és kicserélődött.

A Sziget underground partizánvállalkozásnak indult – olyan emblematikus, 1990-es évekbeli hazai startupnak (bár akkor ezt a szót még nem ismertük), mint a Pesti Est vagy a Hajtás Pajtás –, mágikus realista ugrásnak a semmibe, aztán mindenféle döccenőkkel jónevű, jól működő márka, majd milliárdos óriásbiznisz lett belőle, mára pedig egy nemzetközi cég által birtokolt szórakoztatóipari monstrum. A teljes magyar gazdasági összbevétel, a GDP felől is szemmel igen jól látható tétele.

A nagy Sziget ötlet

A Sziget igazi rendszerváltáskori történet. Gerendai Károly, az ember, akinek a neve úgy ahogy van, egybeolvadt a Szigettel, már gimnazista korában is sulibulikat hozott össze, meg iskolarádiózott, aztán koncerteket szervezett Gödöllőn, később – jellemző módon az akkori időszakra, amikor gyakorlatilag a semmiből érkezve, egyik pillanatról a másikra lehetett szintet lépni olyan területeken, amiknek még nem alakult ki az intézményes világa – ismertebb zenekaroknak kezdett dolgozni, közben plakátragasztó cégnél keccsölt, mindezt tizen-huszonévesen. Ahogy azt már szinte hősi eposzként, regeként vagy fabulaként őrzi a hazai kulturális legendárium, a Sziget ötlete úgy született, hogy Gerendai és Müller Péter Sziámi, akinek zenekarát Gerendai akkoriban menedzselte, megállapították: a rendszerváltással együtt megszűntek azok a helyek is, ahol a fiatalok találkozhatnak, ahol korosztályi csoportként időt tölthetnek egymással, nincsenek már építőtáborok és KISZ-táborok, de nincsenek új típusú találkozási pontok, találkozási lehetőségek sem.

Így született meg az ötlet, hogy egy egyhetes rendezvényt hoznak létre, első körben nem is a fesztivál kifejezést használták, hanem a tábor szót, ami ezt az általuk felismert piaci rést – amit biztos nem így mondtak – töltené ki. Helyszínnek az Óbudai-szigetet találták meg, ami popkulturális szempontból nem volt már szűz terep, volt már itt korábban is sok embert vonzó rockzenei esemény. 1980-ban a Fekete Bárányok Fesztivál a P. Mobil, a Beatrice és a Hobo Blues Band, valamint az akkor szárba szökkenő magyar underground színtér egyik emblematikus zenekara, a Bizottság részévételével, egy évvel később a Szuperkoncert (amiről Egy nap rock címmel készült film) többek közt az Eddával, a KFT-vel, az Új Skorpióval, a Minivel, a Mobillal és a Hobo Blues Banddel, egy évtized múltán, 1991-ben pedig ez volt a szovjet csapatok kivonulását ünneplő Viszlát, Iván! rendezvény egyik helyszíne (a többi koncertre a Városliget mellett, a Felvonulási téren került sor).

Tehát megszületett az ötlet: kell egy hét együttlét. Az első rendezvényre Diáksziget néven 1993-ban került sor két színpaddal, hazai fellépőkkel (Kispál, Sziámi, VHK, Sexepil, Hobo Blues Band többek közt), majd egy évvel később, a minden fesztiválok talán legősibb ősképének számító woodstocki esemény 25. évfordulóján Eurowoodstock néven jött a következő. Itt már külföldi zenekarok is keveredtek a magyarokból álló kínálatba: alapvetően olyanok, akik ott voltak 1969-ben az amerikai eseményen is, vagy olyanok, akik nem játszottak ott és akkor, de akár ott is lehettek volna a zűrös, esős és saras woodstocki mezőn. Jött mások mellett a Ten Years After, a Jethro Tull, a Byrds, a Jefferson Starship, Blood, Sweat & Tears és Eric Burdon.

Ez az év nemcsak arról lett nevezetes, hogy Woodstock-idézés, meg hogy ennek következtében a világsajtóban is felbukkant, hogy Budapesten van egy fesztivál, hanem arról is, hogy majdnem falnak ment a rendezvény.

Ugyan nem zöldfülűek szervezték a Szigetet, de az biztos, hogy ilyen volumenű eseménnyel korábban még nem foglalkoztak; az első évi fesztivál után nem követték a jegyárakkal az inflációt és a megnövekedett kiadásokat, így az Eurowoodstock után azzal kellett szembesülniük, hogy hiába zárt nagy sikerrel a buli, több mint 18 millió forintnyi veszteséget halmoztak fel. Hogy végül az alvállalkozók jófejsége, a közös ügy, a Szigetben rejlő potenciál, vagy Gerendai és Müller kétségtelenül meglévő kommunikációs képességei, esetleg ezeknek valamilyen mixe eredményezte-e azt, hogy a fesztivál nem állt a földbe, azt pontosan nem tudjuk, de az biztos, hogy a történet itt nem ért véget.

A Sziget nagykorúsodása

Ha úgy vesszük, tulajdonképpen jól is jöhetett a Sziget-stábnak az 1995-ös kijózanító pofon, mert ezen a ponton kezdődött meg a Sziget profizálódása, technikai, szolgáltatásbéli fejlesztése, mely az 1990-es évek második felében folyamatosan zajlott, és ekkor lett a fesztivál névadó szponzora a Pepsi, mely 1996-ban – kisebb vihart kavarva ezzel a fesztivál szűkebb-tágabb közegében – 300.000 dollárt adott azért, hogy ebben az évben a rendezvény már Pepsi Sziget néven fusson. A folyamatos fejlődést a következő évek külföldi fellépőinek listái is igen pontosan mutatják. 1995-ben a Clawfinger, a Stranglers, Jeff Healey és John Cale jött a Szigetre, egy évvel később többek közt Slash, a Stone Roses, Iggy Pop, a Prodigy, a Sonic Youth és a Therapy! koncertezett a Nagyszínpadon, míg 1997-ben David Bowie, a Motörhead, a Rollins Band, a Faith No More, a Foo Fighters, a Cardigans és a dEUS emelték az Óbudai-sziget nyári estéinek a fényét.

Az évtizedforduló (vagy évezredforduló – kinek mi tetszik) aztán újabb határkő a Sziget életében. „Ez már kétségkívül az új Sziget.

Ekkor érezhető először a következő két évben kiteljesedő arculatváltás, az új típusú profi szemlélet, a fogyasztás-orientáltság, a stílusban, színvonalban, célközönségben való széjjeltárulkozás” – írja az általa írt-szerkesztett Nagy Sziget könyvben Jávorszky Béla Szilárd újságíró. És ez így is volt: a Sziget céges szervezettségében, kommunikációjában, kommunikációs eszközeiben is – ekkor erősítettek a sajtós- és a marketingcsapaton – szintet lépett ebben az időszakban. Elindult, majd lezajlott a Sziget „középosztályosodása”, a patkányos punkok, a tarháló csövesek helyét átvették a helyes, jólöltözött lányok, fiúk, és egyre több külföldi látogatója is lett az egyhetes monstre eseménysorozatnak, megjelent a zenei kínálatban az elektronikus zene, és dedikált programhelyszínt kapott a folk és world music. Vicces visszagondolni arra, hogy miközben a Sziget Fesztivál teljes történetét végigkíséri a „régen minden jobb volt” narratíva, már itt, 5–6 évvel a start után is felmerült, hogy így bizony ez a buli már nem olyan, mint a kezdetekkor volt.

A 2000-es évekre a Sziget – mely 2002-ben, a 10. jubileumi fesztivál évében levetette a Pepsi előnevet, és ugyanabban az évben megszületett a Kistehén – bejáratott, önjáró, erős reklámértékkel rendelkező márka, üzembiztosan működő szervezet lett. Túlélte azt is, hogy a politika is szemet vetett rá, és ha a túlélést emlegetjük, persze nem arra gondolunk, hogy időről időre ismert közéleti emberek (Medgyessy, Torgyán, Fodor, később Bajnai és így tovább) látogattak ki a rendezvényre és kovácsoltak politikai tőkét a sikeres fesztiválból, hanem arra, hogy megbirkózott a Tarlós-féle hangerőhisztivel, vagy az ugyancsak az akkori óbudai polgármester által szított melegbalhéval, később, 2010-ben az akkori újpesti polgármester, Derce Tamás által indított – majd a másodfokon eljáró bíróság által megszüntetett – per sem árthatott különösebben a Szigetnek.

A hőskor vége

Ha regényt írnánk a Szigetről, eddig tartana a történet legkalandosabb része, a hőskor – ami ez után következik, az egy nagyon jól prosperáló, már nemcsak Magyarországon ismert, hanem az iparág európai kontextusában is igen jelentős nagyvállalkozás sikertörténete. A végén pedig a csattanó. Döccenők és jelentős állomások persze a Sziget 2000 utáni történetében is voltak. Ilyenek a 2008-as válság, amely természetesen a fesztivál – vagy akkor már évek óta fesztiválcsoport – életét és működését is megrázta, a Sziget arculatának 2011–2012 körüli újragombolása, amikor a tulajdonosok/szervezők konstatálták azt, hogy anyagi lehetőségeik korlátossága miatt nem a fellépőlista minőségének további emelése az irány, hanem a fesztivál tartalomszínesítése, eseményjellegének kontúrosabbá tétele – ekkor született az Island Of Freedom headline is. Majd a legutóbbi nagy mérföldkő, 2017, amikor a távozását egy évvel korábban bejelentő alapító-tulajdonos, Gerendai Károly elhagyta a céget – sok tekintetben lemaradt a kortárs popkulturális valóságtól, ezzel indokolta döntését –, ugyanakkor a Providence nevű amerikai befektetési alap 2017-es árfolyamon kicsit több mint 15 milliárd forintért megvásárolta a Sziget Zrt. 70 százalékát.

„Az Óbudai sziget amfiteátrumába mindenki bejutott, aki kíváncsi volt a három együttes zenéjére: így a rendet se bontotta meg a közönség. A sziget hatalmas zöldterülete, szabadtéri színpada kiválóan alkalmas nagy tömegeket vonzó koncertek, események rendezésére: érdemes lenne gyakrabban is kihasználni a hely nagyszerű adottságait.” 1980. szept. 6. Magyar Hírlap

Fotók: Fortepán/ Urbán Tamás

A korábbi korszakokban egyes gyárak, üzemek belső világa – összességében a munkahely – különböző egyedi jellegzetességekkel bírt. Egyes nagyobb gyárak esetében külön kis közösségek jöhettek létre, amelyek permanens hatással, befolyással voltak a nagy egészre, amely mintegy keretbe foglalta ezen társaságokat. Ezek a kisebb csoportok a legkülönbözőbb alapokon szerveződhettek és működhettek. A legjellemzőbb indok az azonos munkakör és a közös munka színhelye – szoba, műhely, csarnok, külső terület – volt. Közösséget alkothattak az azonos helyről (ország, település) származók, az egy nyelvet beszélők vagy akár az ugyanazon vallásúak. Nem volt ez másként az Óbudai Hajógyár esetében sem, ahol – az alapítástól a bezárásáig – számos kisebb munkahelyi csoport alkotott egységet, mely összetartás a gyáron kívüli életben is megmaradt.

A gyár egész történetére igaz, hogy nemcsak egy jól működő ipari üzem volt, hanem egy igazi CSALÁD, így, nagybetűvel.

Ez nem csupán abban mutatkozott meg, hogy minden és mindenki a másik munkájától függött, az ipari tanulótól egészen az igazgatóig, az egymásrautaltság a gyári élet egyéb területeire is kiterjedt és hatással volt. Az összetartozás alapja, origója maga a gyár volt, amely üzemekből és munkacsoportokból, brigádokból állt. Az Óbudai Hajógyár belső képe, a munkások összetétele kicsiben leképezte az otthont adó település képét. Óbuda évszázadokon át egy több nemzetiségű és vallású, színes település volt. Több nyelven beszéltek, több felekezethez tartoztak, mégis ez a tarkaság adta Óbuda esszenciáját. Ez a világ lassan megváltozott az idő folyamán, a különböző nemzetiségek (etnikumok) beleolvadtak a magyarajkú lakosságban. Ez szinte párhuzamosan zajlott a gyár történetével, belső életével. Az Óbudai Hajógyárban eleinte kizárólag külhoni munkások dolgoztak, akik meglévő szakmai tudásukat hozták magukkal a hajóépítés sokrétű munkájához. Hozzájuk csatlakoztak – egyre nagyobb számban – a magyar munkavállalók, illetve a Felvidékről érkező szlovák munkások. Ez a munkásösszetétel csak egy külső szemlélőnek tűnhetett kavalkádnak, belülről egy jól működő egység volt, amely eredményesen és sikeresen funkcionált. Ahogy változott a település populációja, úgy alakult át a gyár saját, belső világa is.

A hajógyári dolgozók munka- és életkörülményeiről írt Somogyi Manó egy hosszabb tanulmányt, amelyben számos és fontos adat mellett betekintést kapunk az üzemek és tágabb értelemben Óbuda XIX. század végi világába. Somogyi Manó (1866–1928) elismert szakértője volt a hazai és külföldi munkásrétegek szociális helyzetének, miniszteri tanácsosként ugyanakkor a formális kormányzati álláspontot képviselte. Az Óbudai Hajógyár munkásainak helyzete című szociálpolitikai tanulmánya 1888-ban jelent meg, és előző évi (1887) adatok alapján készült. Többek között kiderül, hogy a munkáslétszám ekkoriban 1217 fő volt, kizárólag férfiak, akik 25 szakmában, foglalkozási ágban dolgoztak. A munkásösszetételre vonatkozóan beszédes adat, hogy 100 dolgozóból 21 külföldi volt, legtöbbjük osztrák területekről származott. Sok volt a galíciai, dalmát, isztriai, német, olasz, svájci, román, holland, szlovák munkás is. A hazai munkások zöme óbudai volt, a többi a főváros más kerületeiből származott. A gyárban szigorú fegyelem volt: természetesen tilos volt az alkoholfogyasztás, elsősorban tűzvédelmi és nem egészségügyi okokból a dohányzás, a késésért pénzbüntetés járt. A bérekről megtudhatjuk, hogy hetente számolták el – péntek reggeltől következő hét csütörtök estig –, és átlagosan 0,90–1,66 Ft között mozgott a napibér; a szakmunkások között a kötélgyártók kerestek a legrosszabbul, a rézkovácsok a legjobban. A tanulók napibére 0,48–1 Ft volt. A rendes munkaidő napi tíz óra volt, amely beosztása évszakosan változott. A nyári időszakban reggel hattól délután fél hatig kellett dolgozni, de déltől másfélórás pihenőidő volt. Télen reggel hét és délután fél öt között volt a munkaidő. A gyárban csak rendkívüli esetben kellett éjjel vagy vasárnap dolgozni.

Fontos szempont volt a gyári munkások egészségi állapota. Megállapították, hogy Budapesten az Óbudai Hajógyár területe az egyik legegészségesebb munkahely.

Az üzemekben jó a világítás (villany), korszerűek és biztonságosak a gépek, kiemelten ügyelnek a tisztaságra, és kitűnő – saját – ivóvízhálózattal rendelkezik. Az adatok alapján – a gyár méretéhez, illetve a többi fővárosi gyárhoz képest – kevés baleset történt, a sérülteket a gyár saját kórházában ápolták, ingyen. Sőt, a lábadozás idején még táppénzt is fizetett a gyár, amely a munkás bérének fele volt. A gyár kórházát 1845-ben nyitották meg a Laktanya és Vöröskereszt utca sarkán. 1868-ban gyári munkások megalapították a „Munkások Kölcsön és Nyugdíj Egylete és Fogyasztási Szövetkezetet”, amely az öregkori nyugdíjakkal és a dolgozók olcsó áruval történő ellátásával foglalkozott. Saját üzletet működtettek a Hajógyár utcában, ahol nemcsak a gyári dolgozók vásárolhattak. Emellett önálló betegsegélyező és temetkezési egylete is volt a munkásközösségnek.

A tanulmány hosszabban ír a gyári dolgozók lakhatási körülményeiről. Óbudán nem épültek nagy bérkaszárnyák, valamint nem voltak nagy számban pincelakások, mint a főváros többi munkáskerületében. A kerületi lakásárakból kiderült, hogy egy szoba-konyhás lakásáért – beltelken – nagyjából 80 Ft bérleti díjat kellett fizetni évente, kültelki viskókért 60 Ft/év volt a tarifa. Ezért sokszor két család összeállt és egy nagyobb lakást bérelt – évi 70–100 Ft-ért –, ahol kiadhatták az egyik szobát vagy ágyat. Az Óbudai Hajógyár saját költségén vásárolt telket és épített lakásokat dolgozói részére az üzem szomszédságában (1871). Először hat darab épületet terveztek – ezt hívták a „Hatháznak –, de a nagy érdeklődést miatt további négy házzal kibővítették. Összesen 141 lakást adott bérbe munkásainak a gyár. A nagyobb – udvaros – lakás évi lakbére 117 Ft, a kisebbé évi 72 Ft volt (ez nyilván a tanulmány megjelenésének idején volt aktuális). Az évtizedek során máshol is épültek lakások a gyári dolgozók és tisztviselők számára, az Óbudai-szigeten és a Pacsirtamező utcában (1950).

A dolgozók műveltségi állapotára vonatkozólag megállapítja a tanulmány, hogy 73% tudott írni-olvasni, illetve a gyárnak volt saját iskolája is, ahol a korban 167 gyermek járt (gyári munkások gyermekei). Az iskola berendezését és a tanárokat Budapest Székesfőváros Törvényhatósága biztosította.

A Somogyi-féle dolgozat jól szemléltette, hogy milyen viszonyok voltak az Óbudai Hajógyárban az 1800-as évek vége felé. Azonban a gyár és munkásainak története a XX. század folyamán sokat és sokszor változott. Az első komolyabb változást az I. világháború, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása és a forradalmak traumája okozta. A „nagy háború” idején természetesen hadiüzemként számoltak vele, és a flottilla számára készültek itt hajók, illetve a gyárban végezték el a javításokat.

A háború alatt már nők, valamint hadifoglyok is dolgoztak az üzemben. A külföldi munkások száma rohamosan csökkent, helyüket magyar szakemberek, mesterek vették át.

Ezek a szerkezeti és gazdasági változások viszont nem feltétlenül jelentették a munkásélet és összetartozás markáns átalakulását. A két világháború között továbbra is nagy megbecsüléssel járt az Óbudai Hajógyárban dolgozni. A gyári hierarchia élén a tervezőmérnökök álltak, legalján pedig a tanulók, inasok. Valóságos hajógyári dinasztiák jöttek létre, akik nemzedékeken át büszkék voltak arra, hogy valamely családtagjuk, rokonuk a gyárban dolgozott, függetlenül attól, hogy például hajóskapitány vagy egyszerű kötélverő volt az illető. Interjúkból és visszaemlékezésekből tudjuk, hogy ez a hagyomány és tisztelet a mai napig megtapasztalható a családok részéről, akik gondosan óvják és megőrzik az emlékeket, fotókat, dokumentumokat.

A „meseboldogságú Óbuda” kegyeibe fogadta a hajógyári dolgozókat, akik a szabadidejükben szívesen kihasználták a település adta szórakozási lehetőségeket. A környékbeli vendéglőkbe jártak kikapcsolódni, szórakozni, ahol különböző asztaltársaságokat alkottak. Figyelemre méltó, hogy a gyár különböző egységeiben dolgozók más-más társaságba tömörültek, függetlenül attól, hogy melyik óbudai vendéglő, kiskocsma volt a törzshelyük. Így külön társaságot alkottak a kazánkovácsok, a lakatosok, a kárpitosok és még jónéhány szakma. A hajógyáriak egyik törzshelyének számított a Fő tér 5. alatt működő kiskocsma, amelyet az olasz származású Stelio Sándor üzemeltetett (sok olasz dolgozott az üzemben), illetve később a Vasmacska vendéglő a Laktanya utcába. A hajógyári munkások asztaltársaságainak működése, összejövetelei olyan mély hagyománnyá váltak, hogy a gyár bezárása után is megmaradtak – leginkább az egykori Fahn vendéglőben tartják –, amelyek az erős közösségépítésről tanúskodnak. Az Óbudai Hajógyárban szép hagyománya volt a különböző jubileumok megtartásának, például mesterek születésnapjai vagy a gyárban eltöltött idejük – kerek évfordulójuk – megünneplése. Ez a szokás a gyár bezárása után szintén megmaradt az egykori és időnként összejáró dolgozók körében.

Hosszú évtizedeken keresztül releváns szerepet játszott a vallásosság a hajógyári munkások életében.

A dolgozók többsége római katolikus volt, akik leginkább a Szent Péter és Pál főplébániára jártak istentiszteletre és más egyházi szertartásra.

Az óbudai evangélikus közösség magját képezték a Hajógyár protestáns vallású német és szlovák dolgozói. A kis létszámú gyári izraelita munkások 1938-ig szabadon dolgozhattak, ám ekkor az osztrák anyavállalat, a DDSG (Erste Donau Dampfschiffahrts Gesellschaft – Első Dunagőzhajózási Társaság) a német (náci) Hermann Göring Művek tulajdonába került, és azonnali hatállyal elbocsájtották a zsidó származású alkalmazottakat. A II. világháborút követő új politikai és világnézeti irányváltás keserű velejárója volt a vallási élet drasztikus visszaszorítása, sokszor tiltása. Itt talán elég csak az elmaradhatatlan hajószentelések hagyományos mozzanatára vagy a körmeneteken való részvételekre utalnunk.

Az Óbudai Hajógyár dolgozóinak mindennapjaiban fontos szerep jutott a kultúrának, művelődésnek és a sportnak. A gyárnak saját könyvtára, iparitanuló iskolája, illetve különböző művészeti körei voltak. Eezből kiemelkedett a Hajógyári Képzőművészeti Kör, amelynek lelkes és tehetséges tagjai számos kiállítást rendeztek országszerte. Az Óbudai Hajógyárban dolgozott rövid ideig Gruber Béla festőművész (1936–1963), aki a Dekorációs Osztályon csillogtathatta meg rajz- és festőtudását. A fiatalon elhunyt, tragikus sorsú óbudai művészt, aki Bernáth Aurél tanítványa volt, a XX. századi magyar festészet kiemelkedő alakjai között tartja számon az utókor.

A gyár sportélete egészen a XIX. századig nyúlik vissza, hiszen 1842-ben itt alakult meg a Magyar Hajósegylet, amelynek legfőbb támogatója és aktív sportolója Széchenyi István volt, az egylet zászlóját a gróf felesége készítette. A Hajósegylet tagjainak zömét a hajógyáriak adták, akik szívesen űzték ezt a sportot szabadidejükben. Az evezős sport szeretete lényegében a gyár bezárásáig megmaradt. 1945 után a gyár dolgozói több bajnokságban indultak, de a létesítményen belül is zajlottak háziversenyek, ún. gyáregységi bajnokság. A 1962-től Magyar Hajó- és Darugyár (MHD) néven létrehozott iparvállalathoz tartozott az óbudai gyár, ezért a sportolói MHD néven indultak a különböző versenyeken. Az Óbudai Hajógyár Sportkörében több – férfi és női – szakosztály működött: kosár- és röplabda, kis- és nagypályás labdarúgó, asztalitenisz, kajak-kenu, evezős, tenisz, természetjáró. Ezekben a szakosztályokban több korosztály sportolt, így értelemszerűen ennek megfelelő bajnokságokban indultak. A gyár területén saját focipálya volt, ahol nemcsak edzéseket és sportversenyeket tartottak, hanem más rendezvényeket is.

A gyári munkások pihenését szolgálta az 1950-ben megvásárolt egykori Törley-villa Balatonföldváron, amelyet vállalati üdülőnek alakítottak át. 1963-tól jelent meg a gyár havi lapja, a Hajó-Daru. A rendszeres újságnak már volt előzménye, az 1950–1957 között megjelenő Hajógyári Híd című vállalati lap.

A Hajó-Daru cikkei nemcsak az Óbudai Hajógyárról szóltak, hanem a többi hazai hajó- és darugyárról is informálta az olvasókat.

Az írások hangvétele – a kor viszonyaihoz képest – meglepően kritikus és őszinte volt, igyekezve minél reálisabban bemutatni az adott témát.

Az 1970-es években sorra jelentkeztek a problémák a gyár működésében, megkezdődött a hosszú agónia. A termelés az 1980-as évektől fokozatosan visszaesett, az egész világon csökkent az érdeklődés az újonnan épült hajók iránt. A rendszerváltozás volt a kegyelemdöfés a gyár életében, ahol ekkor már csak kb. 200-an dolgoztak. Ezek a folyamatok értelemszerűen negatív hatással voltak a gyári dolgozók életére és munkájára. A hangulat fokozatosan letargikussá és feszültté vált. Legbelül mindenki sejtette, hogy a gyár napjai meg vannak számlálva, bár hallottak a megmentéséről készülő különböző tervekről, elképzelésekről.

Az Óbudai Hajógyár bezárásával lezárult egy korszak Óbuda ipar történetében. A gyár ugyan fizikailag megszűnt létezni, a termelés leállt, de az ott dolgozók szellemisége nem múlt el. A színes hajógyári kompánia emlékezete beleolvadt Óbuda történetébe, amelynek megőrzése közös feladatunk.

Hogyan kezdtél el kézművességgel foglalkozni?

Ez nem egy tervszerű dolog volt, hanem így álltak össze a szokásaim, tudásaim, meglátásaim. Tizenvalahány évvel ezelőtt láttam egy táskát, ami molinóból készült. Méregdrágán árulták, és ahhoz képest nem is volt szépen megvarrva. Az 1990-es évek elején voltam középiskolás. Rendszeresen jártunk túrázni, és akkoriban nem lehetett tisztességes hátizsákokat kapni, csak Nyugat-Európából, így aki tudta, magának varrta meg. Én meg arra jöttem rá, hogy nincs nagy különbség, hogy az anyag, amivel dolgozunk textil vagy éppenséggel molinó. Így arra jutottam, hogy ezt sokkal jobban meg lehetne csinálni, ráadásul fele ennyi pénzből: így született meg az első táska.

Utána meg az volt az elgondolásom, hogy ha már használt anyagból készül a táska teste, akkor készüljenek a pántok és kiegészítők is hulladék anyagból. Így találtam rá a biztonsági övekre. Vannak persze alkatrészek, amik nem lehetnek kidobásra szánt anyagból, például cipzárok, műanyag bújtatók, mert azok elhasználódnak. Ha megnézed egy táskámat, akkor nem az az érzésed, hogy ez egy “recycling táska” és hogy egy kézműves valami. Nem, ez egy jól kinéző táska, ami valamiből van. Nem úgy indultam neki, hogy kidobásra szánt anyagból készült táskát kell csinálni, mert ez a trend, hanem csinálni akartam egy táskát, ami jól néz ki, ami minőségi, ami egy tartós használati eszköz, és mellesleg hulladék anyagból van. Úgymond fordítva ültem a lóra.

Nekem nagyon fontos, hogy ne azért vegye meg valaki ezt a táskát, mert újrahasznosított, hanem mert jó. Igen, van egy üzenete ezeknek a termékeknek.

Én nem gondolom azt, hogy ha egy éveben felhasználok két köbméternyi kidobásra szánt anyagot, azzal megmentem a világot. Ugyanakkor, ha az ember már egyáltalán gondolkodik ezen, hogy mivel tudja a már legyártott anyagok használatának időtartamát kitolni, átadom azt az üzenetet másoknak is, hogy próbáljanak meg másképp gondolkodni bizonyos anyagokról, máshogy használni bizonyos tárgyakat.

Környezettudatos vagy az élet más területein is?

Szerintem, hogy ha valaki környezettudatos akar lenni, az vegetáriánus lesz. Én az vagyok 30 éve.  Tavaly sokakat megrázott, hogy égetik a brazil őserdőket. Miért égetik ott az erdőket? Azért, hogy európai embereket etessenek marhahússal. Úgy gondolom, az embernek a saját háza táján kell rendet raknia ilyen szempontból. Ez egy nagyon összetett dolog. Az embereknek lejjebb kellene adniuk az életszínvonalukból, és sokkal egyszerűbben öltözködni és élni, egyszerűbb kajákat enni, nem kocsival járni, hanem biciklivel. Erre a váltásra nem képes mindenki, és sokan nem is akarják megtenni.

Honnan szerzed be az alapanyagokat?

Nagyon sok bontóba járok, és vannak olyanok is, ahol ki is szedik és gyűjtik nekem. Ezután kimosatom, szelektálom és tekercsekben, ládákban gyűjtöm. A molinók is már nagyrészt megtalálnak. Az elején volt egy ismerősöm, aki az @RC kiállításon dolgozott, tőle kaptam molinókat. Később reklámügynökségektől kaptam ponyvákat, most, ha szeretném, két nap alatt tele tudnám pakolni ezt a műhelyt reklámhálókkal úgy, hogy ne lehessen tőlük beférni. Úgyhogy most már inkább válogatni kell.

Hogyan született meg az Óbudás kollekció?

A Reborn oldalra írt egy ismeretlen hölgy, ami azért volt szerencsés, mert ezeket a molinókat nézegettem már, amikor Óbudán jártam.

Láttam, hogy épül a piac, és azt körbevette egy ponyvákkal beborított kordon. Nézegettem is, hogy majd milyen jó lenne ezekkel dolgozni, mert sok szép volt közöttük.

Az a baj, hogy amikor idekerültek, már két éve kinn voltak szabadtéren, sütötte a nap, tépte a szél, áztatta az eső, koszosak volt, összehajtogatták, megtaposták őket, tehát volt vele munka, míg használható állapotba hoztam mindegyiket, hogy legyen egyáltalán gusztusom ráfeküdni és szabogatni őket. A panelházakat ábrázolók nagyon kelendőek voltak. Megcsináltam belőle négyet, megvették őket azonnal.

Amikor a szabásmintát ráhelyezed a molinóra, mi a fontosabb, hogy a lehető legtöbb anyag újrahasznosuljon, vagy hogy a minta úgy illeszkedjen, ahogy megálmodtad?

Nem mindent lehet fölhasználni. Ha mondjuk van egy sima, kék felület, akkor 15 egyszínű, homogén, kék táskát nem fogok csinálni. Mindent megteszek azért, hogy a legtöbb rész hasznosításra kerüljön, például táskazsebnek fel lehet használni egy olyan részt is, ami nem izgalmas. Ugyanakkor a vásárlók elvárják azt, hogy ami a táskára kerül, jelentőséggel bírjon. Nagyon sokat szívom a fogamat, amikor van egy nagy darab reklámponyva, és nem tudok annyi táskát csinálni belőle, amennyit akarok, mert a minta nem adja ki azt, amit szeretnék. Vannak táskáim, amik biztonsági övből készülnek, ezek jellemzően homogének, de nem egyforma az övek szövése, és néha színesek is akadnak, így izgalmassá lehet tenni ezeket is.

Mi a névválasztás története?

Nem én találtam ki a nevet. Debrecenből jöttem vissza egy temetésről, amikor találkoztam egy marketinges ismerősömmel. Leültünk beszélgetni. Persze a temetésről jövet nagyon sok gondolatom volt. Beszélgettünk, beszélgettünk és akkor mondta, hogy nem csak a lélek születik újra, hanem az anyag is, és legyen „reborn”. A provokatív logót (egy spermium – a szerk.) egy grafikus cimborám csinálta.

Én nagyon meredeknek tartottam, de azt mondta, hogy ha komoly dolgot akarok csinálni, akkor válasszam az általa elkészített tizenöt tervből ezt, vagy ő nem foglalkozik tovább ezzel a projekttel.

Végül is hányan vagytok ebben a projektben?

Én csinálom a szabászatot, én szedem össze az anyagokat, tervezem, szabom, állítom össze a táskákat, és van egy barátom, akivel öt-hat éve dolgozunk össze úgy, hogy ő csinálja a szakmunkákat. Van egy grafikus is, de alapvetően egyedül viszem, én vagyok a stand mögött a vásárokon is.

Az időd mekkora részét tölti ki a Reborn?

Nekem van egy főállásom, de volt már, hogy kivettem egy hét szabadságot, és reggeltől estig ezzel foglalkoztam. Általában csak az esti órákban vagy hétvégenként szoktam ezzel időt tölteni. Ez számomra még mindig egy hobbi, ami ugyan nem nonprofit tevékenység, de nem is egy olyan dolog, amiből őrült nagy egzisztenciát lehet megvalósítani.

Nem is lehet, vagy csak nem akarod?

Biztos megvannak a saját korlátaim is, hogy mennyire hiszek abban, amit csinálok. Nem gondolom, hogy nem lehet, egyszerűen csak ismeretlen a terep, és nehezen teszem meg a lépéseket. Mindenféleképpen szeretném, hogy ez egy önálló lábakon álló vállalkozás legyen, ugyanakkor ez a fajta iparág nagyon sérülékeny, ezért nagyon meggondoltan kell csinálni.

A tegnap este jár a fejemben. Csak jöjjön el. Erre gondoltam a fürdőkádban. Szőrtelenítettem, esti mesét olvastam, imádkoztunk. Énistenem, jóistenem, add, hogy a gyerekek ne keljenek fel a parkettarecsegésre, és gyorsan elszabaduljak innen. Isten meghallgatta az imámat, hálás voltam érte. A férjemtől elbúcsúztam, hű, de kicsípted magad, mondta, én meg magyarázkodtam, nem láttam őket évek óta. Óvatosan lépkedtem a jeges utakon, nehogy elessek. Amikor megérkeztem, Iván már ott volt. Meghízott. Unicumot ittunk, megkérdezte, hogy vagyok, minden rendben, válaszoltam, megittunk még egyet, milyen a házasságom, nagyon jó, mire ő, nem tűnök boldognak, erre én, az vagyok. Táncoltunk, átkarolt, évek óta csak rád gondolok, mondta, én meg, hogy évek óta csak rá gondolok. A falhoz nyomott, meg akart csókolni. Azt mondtam, ne. Ne itt. Amikor hazaértem, a férjem a tévé előtt aludt, nem keltettem fel. Betakartam a gyerekeket. Talán innen még van visszaút, gondoltam.

A busz bekanyarodik, felszállok, a hópelyheket nézem a kabátomon. Kókuszreszelék alakúak. Nem láttam még ilyet. Nyolc perc az indulásig. Iván üzenetét nézem. Válaszoljak? Mit válaszoljak? A tegnap este tévedés volt, felejtsük el. Kitörlöm.

Az esküvő előtt Andi szervezett egy lánybúcsút a Cha-cha-chába, a Kálvin-aluljáróban. Nem volt igazi lánybúcsú, nem kellett hülye kérdésekre válaszolni, egyszerűen csak buliztunk egyet. Andi meghívta néhány volt osztálytársunkat, Iván is eljött. Hajnalig táncoltunk.

Három körül Iván azt mondta, hazakísér, én meg, hogy inkább nála aludnék. Ott feküdtünk egymás mellett, összebújva. Ez egy próba, gondoltam.

Ha ellent tudok állni a kísértésnek, kezdődhet a házasság. És tényleg. Nem történt semmi. Büszke voltam, határozott. Most, hogy visszagondolok, egyáltalán nem biztos, hogy rajtam múlt.

Hét perc az indulásig. A kókuszreszelék alakú hópelyhek elolvadtak. Iván üzenetét nézem. Mit válaszoljak? Igazad volt, elrontottuk, az esküvő előtt le kellett volna feküdnünk, szeretlek, nem lehet így élni. Kitörlöm.

Andi tizennyolcadik születésnapjára Iván egyedül jött, pedig volt barátnője, egy nem túl szép, de ahogy Andi jellemezte, kellemes mozgású lány. Arra, hogy Iván hogyan csókolt meg, nem emlékszem. Az is lehet, én csókoltam meg őt. Az biztos, hogy a konyhában álltunk, és utána Andi lefotózott bennünket. Az a kép rémes lett rólam, de nem dobtam ki, most is megvan, már egyáltalán nem látom rémesnek, bár kétségtelen, nem a legelőnyösebb, a szemem piros, viszont boldog vagyok rajta, üde és friss, vagy csak fiatal, ami felülírja, hogy az arcom, egész pontosan az arckifejezésem kissé torz. Nincs rajtam melltartó, jól látszik a mellbimbóm, ez akkoriban nem zavart, sőt teljesen normális volt, az olyan kismellű lányok, mint én, nem hordtak melltartót. Iván mellettem, zöld pólóban, átkarol, mosolyog, a fejét oldalra hajtja, mint régen, zongorázás közben, rám néz, én meg a kamerába. Már az elején sokat ittunk, pezsgőt Red Bullal, Red Hot Chilit, Daft Punkot hallgattunk, és Jani kérésére óránként be kellett tenni a Hornyt. Jani Iván legjobb barátja volt. A konyhaasztalnál ült, egy kis aranyszínű mérleggel porciózta a füvet. Állítólag csak fél heréje van, ezt soha nem tudtam elképzelni. A ház tele volt emberekkel, Andi bátyja is a születésnapját ünnepelte, közös buli, így beszélték meg a szüleikkel.

A következő, amire emlékszem, hogy Andi szüleinek a hálószobájában csókolózunk a szőnyegen Ivánnal. Meztelenül. Én alul. Iván fölül. Szerinte én voltam fölül. A szobát, erre mindketten így emlékszünk, kulcsra zártuk. Az biztos, hogy Iván még nem volt bennem, de tudtam, mindjárt bennem lesz, talán a hajába túrtam, emlékszem a puha, selymes tapintásra, Iván azonban arra emlékszik, hogy a fenekemet simogatta, emiatt határozottan állítja, felül voltam. Mindenesetre valamikor nyílt az ajtó, bejött Andi bátyja a haverjaival. Elképzelhető, hogy rosszul zártuk be, vagy egyáltalán nem zártuk be az ajtót, vagy akár az is, hogy Andi bátyja pótkulccsal jött be. Bejöttek, megláttak, nem fordultak vissza. Magunkra kapkodtuk a ruhákat, kimentünk a szobából. Reménykedtem, a megszakítás ellenére még folytatjuk, átmegyünk máshova, vagy Iván legalább átkarol, összenevetünk, de csak a zavart láttam rajta. Mintha nem történt volna semmi. Nem mondta, hogy lelkifurdalása lenne a kellemes mozgású, ám nem túl szép barátnője miatt, de tudtam, erről van szó. Következő évben találkoztunk a Szigeten. Tudtam, hogy szakítottak, Andi mesélte, amikor első nap összefutott Janival és Ivánnal a HÉV-en. Megbeszélték, hogy a Faithless-koncertre együtt megyünk. Azt hittem, az a mi esténk lesz. Akkor mutatta be a sportos lányt.

Gyermekeim, bizony mondom nektek, buli előtt egyetek, kannás bort ne igyatok és a lánykori szerelmeket ne vigyétek magatokkal a házasságba. Hallgassatok rám, hallgassatok anyátokra.

A buszvezető felszáll, köszön, körbejár, bemutatjuk a bérletet. Máris indul, Józsikám, kérdezi az egyik néni. Még három perc, Ilonka néni. Iván üzenetét nézem. Válaszoljak? Mit válaszoljak? Hogy nem is az esküvő előtt rontottuk el, hanem Andi születésnapján, hogy nem is én rontottam el, hanem ő, mert a kellemes mozgású lány kellett neki, hogy utána évekig csak arra az estére gondoltam, de most már késő, mert családunk van, írjam le ezt a szót, hogy férjem, hogy gyerekeim, neki meg felesége, nem válaszolok semmit, a buszban ülök, bámulok kifelé az ablakon, a hóesés elállt, minden mozdulatlan.

Ha Andit feleltették, Iván direkt ledobta a radírt, négykézlábra ereszkedett, és amikor a cipőjéhez ért, felfelé nézett. Andi zöld bő pólóban állt a pad mellett. A mellét, egész pontosan a melle alsó részét nézte a fiú, aki tetszett nekem. Az én mellemért Iván nem dobta le a radírt. Minden nap elmentem legalább ötször a szekrénye előtt. Próbáltam ringatózva járni, de összeakadtak a térdeim. Ha nem volt otthon senki, föl-alá járkáltam a tükör előtt, gyakoroltam. A fenekemet akartam kimozdítani, ruganyosan és puhán lépkedni, mint egy párduc, de akárhogy igyekeztem, minden mozdulatom suta maradt. Az osztálykiránduláson Andi mellett ültem a buszban. A fiúk röhögtek, Andi azt mondta, forduljunk hátra. Iván kinyúlt sárga pólóban viccet mesélt. A hangja rekedtes, a szeme alatt hatalmas barna karikák. Amikor nevet, két gödröcske jelenik meg a szája mellett, a szeme körül a bőr összeráncolódik, mint egy kölyökvizslának. Lógnak egy ideig az ereszen, egyszer csak azt mondja a kis róka, na, édesapám, én még öt percet baszok, aztán hazamegyek. Andival nevettünk, nekem bemelegedett a kezem. Vacsora után kiültünk a stégre. Ivánra gondoltam, ahogy nevet, a két gödröcskére, ahogy kimondja, na, baszok még egy kicsit. Andi, suttogtam. Mi van? Nekem tetszik az Iván. Tudom, válaszolta Andi, és sóhajtott. Neked is, kérdeztem, a gyomrom lüktetett. Nyugi, a tiéd. Megkönnyebbültem. Az a baj, hogy nem tetszem neki. Honnan veszed? Mindig más lányok mellét nézi. Például a tiédet. A fiúk ilyenek, nem tudnak máshova nézni, túlságosan lefoglalja őket, ha valami nagy és kerek. De nem ez számít. Hát mi? Például, ma kiejtett a forgóban, nem? És? És és. Ez azt jelenti, hogy tetszel neki. De ha tetszem neki, akkor miért nem üt normálisan? Látszik, hogy nincsen bátyád.

Az enyém egyszer kiejtett egy lányt a forgóban, aki morcosan nézett rá, mire a bátyám beleszeretett. Azóta mindig kiejti, hogy újra morcosan nézzen rá.

A busz elindul, Iván üzenetét nézem. Válaszoljak? Mit válaszoljak? Hogy van az a vicc, írom, amikor lógnak az ereszről, és az a csattanó, hogy nem baszik tovább a kis róka? Kitörlöm. Lehet, hogy nem is róka? Miért sétálna a róka az ereszen. Van az a vicc, írom újra, hogy lóg egy állat az ereszen, és azt mondja, eleget basztam, hazamegyek. Az macska vagy róka? Hiányzol, válaszolja. Macska vagy róka? Miért mászna egy róka a háztetőkre, kérdezi. Így emlékeztem. Mikor látlak? Nem válaszolok. Egyedül vagyok a héten, írja. Válaszoljak? Mit válaszoljak.

Széchenyi terve

Már a kortársak is joggal tették fel a kérdést, hogy miért pont Óbudán alapították meg ezt a később oly híressé vált ipari faktort, miért volt ennyire különleges ez a helyszín. A kérdések körét még bátran kiegészítheti az utókor, hogy miért akkor és milyen körülmények között jött létre a gyár, illetve milyen szerepe volt ebben gróf Széchenyi Istvánnak. A kérdések megválaszolására érdemes kicsit jobban megvizsgálni a korszakot – politikai és gazdasági aspektusok szerint –, és feltárni, milyen tényezők játszottak közre az óbudai üzem megszületésében. A történet jobb megértéséhez vissza kell mennünk a XVIII. század második feléhez, és megismernünk azokat a technikai, gazdasági és egyéb történeti komponenseket, amelyek feltételei voltak egy hajógyár létrehozásának.

Habsburg I. Ferenc (1792–1835) konzervatív, reformoktól elzárkózó uralkodása idején a megyegyűlések és az 1825-től rendszeresen összehívott országgyűlések voltak a haza ügyeiben változtatást, reformokat követelő politizáló nemesek legfőbb színterei. Nem csoda, hogy ezeken tűnt fel először aktív közreműködőként gróf Széchenyi István (1791–1860), akinek a legnagyobb szerepe volt az első magyar hajógyár megszületésében. Az ő kitartása, embert próbáló munkája, valamint kiváló emberismerete és szervezőkészsége volt a kulcs, amely kinyitotta az ajtót a rohamtempóban fejlődő európai gazdasági piac és szellemi-politikai élet felé.

Az 1830-as évek elejétől ismerhették meg és vált a széles tömegek előtt népszerűvé a gróf, elsősorban a Magyarországon teljes újdonságnak számító terveinek bevezetésével. Ezeknek egy része kétségtelenül csak az arisztokráciát érintette, de több megvalósítani szánt terve a szélesebb néprétegeknek szólt, országos szinten is kiemelkedőek voltak (pl. selyemhernyó tenyésztés, gázvilágítás bevezetése, állandó kőhíd Buda-Pesten, folyamszabályozás, közlekedésfejlesztés, gőzhajózás). Ezekből talán a legfontosabb a dunai hajózás, a gőzhajózás hazai elterjesztése, amelynek teljesen a rabjává vált. A gróf egyenesen Angliából rendelt magának modern evezős csónakot, amely 1826-ban érkezett meg Pozsonyba. Ezzel kezdődött számára a Duna igazi megismerése, ami már kezdetektől többet jelentett, mint pusztán a sportolás lehetőségét és színterét. Egy 1829-es naplóbejegyzés szerint már Pest-Budán – vagy ahogyan Széchenyi egyre gyakrabban írta, Buda-Pesten – is űzte ezt a sportot, mind több barátjának bemutatva tudását. Ez egyben azt jelentette, hogy egyre jobban megismerte a Dunát, felmérve a megoldásra váró feladatokat. Tökéletesen látta a folyami hajózásban lévő lehetőségeket (személy- és áruszállítás) a hazai ipar és kereskedelem fejlesztésében és fellendítésében. Az evezős sport népszerűsítése szinte dominóként indította be a gróf sokrétű gondolkodását, amely saját zárt, arisztokratikus világából kimozdulva, a haza hasznává tudta tenni az egész  dunai hajózás megteremtését.

Széchenyi grófnak sorra jelentek meg írásai, cikkei a Dunáról, a folyamszabályozásról, a gőzhajózás fontosságáról és egy létesítendő hajógyárról.

Ezek közül a Néhány szó a dunai hajózás körül cikksorozata a legfontosabb, amelynek első írása 1834. augusztus 20-án jelent meg. Ezek a publikációk adták gondolatai kvintesszenciáját a dunai hajózásról.

Széchenyi István egy korszerű mederkotró hajót rendelt meg Angliából – a bécsi kormány jóváhagyásával és megbízásával –, amely 1834-ben kezdte meg munkáját Pozsonynál. Ez volt a híres Vidra nevű munkahajó, amelynek végső összeszereléséhez és üzembehelyezéséhez egy skót mérnök is hazánkba érkezett Adam Clark személyében. A dunai szakasz mederkotrási munkálatai nagyjából másfél évet vettek igénybe, ekkor zajlott az óbudai Duna-ág megtisztítása is a leendő hajógyárnál.

A sok kérdésben bigott és konzervatív álláspontot képviselő bécsi udvar több haladó gondolkodású képviselőjének komoly tervei voltak a modern folyami gőzhajózással. Kapóra jött két angol hajóépítő, John Andrews és Joseph Pichard tervezete, amelyben licencet kértek javított gőzhajók üzemeltetésére a Dunán (1828) 15 év időtartamra. Sikerült meggyőzniük a bécsi pénzügyi világot ügyük támogatásáról. 1829-ben teljes kormányzati és pénzügyi támogatással megalapították az Erste Donau Dampfschiffahrts Gesellschaft (DDSG) részvénytársaságot, azaz az Első Dunai Gőzhajózási Társaságot. 1831 áprilisában a társaság engedélyt kapott szabadalma kiterjesztésére Magyarországon is. 1830-ban elkészült a DDSG első saját hajója, a Franz I., amely el is indult Bécs és Pest között. Ezt sorra követték a társaság többi hajói. 1830-ban már Széchenyi is a társaság részvényesei között volt, és nagy lelkesedéssel vett részt annak munkájában. Ennek köszönhetően került fókuszba az óbudai kikötő, majd gyár lehetősége. Széchenyi szavaival: „És miért éppen Óbudán? Egyedül azért, mert előttem az vala a főszempont, hogy mindenáron és minden idővesztés nélkül csak honunk közepére hozni. Óbuda pedig a magasabb fekvésénél fogva és hogy Pest közelében legyen az első gőzhajózási telepítmény”.

A DDSG egyre bővülő hajóállományának minél előbb biztonságos téli kikötőre volt szüksége, és ennek Bécs városa nem igazán felelt meg.

A Duna pest-budai, illetve óbudai szakaszát – evezős múltja miatt – jól ismerő Széchenyi először 1833-ban tett javaslatot a Társaságnak az Óbudai-sziget ilyen jellegű hasznosítására.

Jól tudta, hogy a közeli dunai hajómalmok is ezt a biztonságos kikötőt használják a jeges, téli időszakban. A végső döntést azonban elnapolták, így 1835 júliusában Széchenyi megismételte kezdeményezését a közvetlenül József nádornak írt levelében. A nádornak köszönhetően az udvar támogatásáról biztosította az elképzelést, így lényegében minden akadály elhárult a téli kikötő, illetve később a gyár megépítésére. Ennek köszönhetően már 1835–1836 telén az Óbudai-sziget biztonságos öblében teleltek a társaság hajói, felépültek az első faépületek, amelyek a leendő hajógyár alapjai voltak. Végül 1836. február 14-én mondta ki a DDSG közgyűlése hivatalosan az Óbudai Hajógyár alapítását, amelyet szintén részvénytársasági formában kívántak működtetni. Széchenyi hathatós közreműködésével az új hajógyár alapítói között találjuk a bécsi pénzügyi elit tagjait – Arnstein, Eskeles, Geymüller, Siza, Puthon és a Rotschild bankházakat – és olyan arisztokratákat, mint Estei Ferdinánd, Lichtenstein és Metternich hercegeket. Magyar részről Széchenyi mellett Sándor Móric gróf, Batthyány Fülöp és Esterházy Pál hercegek voltak az alapítók között.

A hajógyár és a téli kikötő építésére kiszemelt terület ekkor az óbudai koronauradalomhoz tartozott, így azt a Királyi Kamarától kellett megszerezni vagy megvásárolni. Ez ügyben több levelet írt Széchenyi a Kamarának és az óbudai prefektusnak, amelyben kifejtette, hogy miért szükséges ezen a részen egy új gyár építése, és annak milyen előnyei lesznek. Az első, 1835. évi üzleti év adatai nem ismertek, nem tudjuk, hogy mennyiért bérelte a Társaság a két részből álló Óbudai-sziget kisebb részét (Kis-sziget), ahol megkezdődtek az építkezések. A sziget déli csücskében egy év alatt két faszerkezetű csarnokot emeltek, majd 1836-tól kőépületek is épültek a gyár területén (kazánműhely és gépműhely). Ezután épült fel a kötélkészítők, hajóácsok és az asztalosok csarnoka és egy faszerkezetű daru is. Az építkezések az olasz Pietro Paleocapa tervei alapján folytak a velencei Arsenal mintájára. Az olasz vízmérnök tervezte meg a Pó folyó szabályozását, később ő vette át hazánkban Vásárhelyi Pál munkáját. 1836-ban érkezett meg a Vidra kotróhajó, hogy segítse a meder kitisztítását. Ezen munka közben találtak rá az egykori római helytartópalota romjaira Hadrianus korából. Az Óbudai Hajógyárban kezdetben szinte kizárólag külhoni szakemberek dolgoztak, akik német, angol, olasz és holland földről érkeztek, és Óbudán voltak elszállásolva.

Az Óbudai Hajógyár első igazgatója az angol Robert John Fowles hajóépítő volt. Az első Óbudán készült gőzhajó az Árpád nevet kapta, amelyet 1836. október 18-án bocsájtottak vízre.

Kezdeti időszak: fejlesztés

Az alapítástól kezdve a gyár fejlődése sokáig töretlen volt. Az 1840-es évek közepén már több mint háromszázan dolgoztak az üzemben, és már nemcsak gőzhajók építésével, javításával, hanem egyéb vízijárművek – uszályok, csónakok, evezősök – készítésével is foglalkoztak. Az 1838-as jeges árvíz súlyos károkat okozott a Hajógyárban, több faépület összedőlt, a raktározott faanyag megsemmisült, a terület víz alá került. A civil lakosság mentésében a hajógyári munkások is részt vettek, csónakokkal segítették az embereket. A későbbi pusztításokat megelőzve egy védőgátat építettek a Kis- és a Nagy-sziget közötti területre, majd hamarosan összekötötték feltöltéssel a két különálló földdarabot.

A jeges árvíz okozta felfordulás sem akadályozhatta meg az első, az óbudai gyárban készült vastestű hajó vízre bocsájtását, amely a Sophia nevet kapta.

Az 1830-as években az óbudai gyár kora egyik legmodernebb hajóépítő intézménye lett. 1844-ben készült el a Széchenyi névre keresztelt gőzhajó (később még több hajó kapta ezt a nevet), amelyet a gróf helytelennek tartott, és nem volt jelen a vízre bocsájtásnál, azon a jeles ceremónián, amikor először csendült fel nyilvánosan Kölcsey Ferenc Himnusza Erkel Ferenc zenéjével, amelyet a Nemzeti Színház kórusa adott elő.

Az 1840-es évek közepén átlagosan mintegy 500 munkás dolgozott a gyárban, köztük egyre több magyar. A Dunagőzhajózási Társaság nyereséges vállalkozás lett, rendszeres járatai (pl. Bécs és Pest között, amelyek a budai révnél is megálltak) rendszerint utasokkal tele közlekedtek. Ekkor 30 gőzhajója volt a Társaságnak, ebből 19 épült Óbudán. 1844 és 1856 között a holland J. A. Masjon volt a gyár igazgatója, aki korábban hajóskapitányként dolgozott a Társaságnál. A magasfokú szakmai tudással bíró holland szakembernek második hazája lett Magyarország, még fiatalon maga Széchenyi szemelte ki a Társaság tagjává, felismerve tehetségét. Az Óbudai Hajógyár 1847-re az ország legnagyobb ipari társasága lett.

Az 1848 márciusában kezdődő események szignifikáns hatással voltak a gyár életére. A DDSG négy hadihajóra kapott megrendelést a kormánytól, de végül csak a Franz I. gőzöst alakították át katonai célokra, és Mészáros névre keresztelték, amely a Délvidéken látott el kisebb harci feladatokat. A hajó személyzetének eskütételén Széchenyi is részt vett. 1848. augusztus 29-én kereste fel utoljára az óbudai gyárat Széchenyi, soha többé nem tért vissza. Felzaklatott idegállapota miatt orvosa, Balogh Pál szeptemberben Görgen Elmegyógyintézetébe kísérte a grófot, a Bécs melletti Döblingbe.

Az Óbudai Hajógyár 1835 és 1900 közötti történetét vizsgálva egy lendületesen és töretlenül fejlődő ipari létesítményt látunk, ahol ugyan voltak kisebb-nagyobb gondok – bér miatti munkabeszüntetések, balesetek, tűzesetek –, de azok csak átmeneti fennakadást okoztak. Amennyiben ezt a pár évtizedes időszakot két szóval szeretnénk jellemezni, akkor azok az innováció és a modernizáció kifejezések lennének. Az óbudai gyár ezen korszakában folyamatosan zajlott a terület fejlesztése. Ennek köszönhetően kibővítették, megnagyobbították a sólyateret, új kazánműhely, rézöntöde és lakatosműhely épült, valamint elkészült a kontinensen is ritkaságnak számító sólyafelvonó is, lehetővé téve a hajók teljes kiemelését a vízből, amely hatalmas segítség volt a javítási és karbantartási munkák biztonságos elvégzésében. Kiépítették a gyárterület vízcsőhálózatát, új középületeket emeltek, elkészült a szintén újdonságnak számító műhelyhajó.

A gyárban készült hajótípusok – a kiváló mérnök- és tervezőgárdának köszönhetően – egytől egyik korszerűek voltak, sok esetben megelőzték nyugat-európai riválisaikat.

Itt nemcsak a vasszerkezetű – még oldalsó lapátkerékkel hajtott – gőzhajókra kell gondolni, hanem uszályokra, kotróhajókra, darukra, vagy speciális célokra (pl. sertésszállításra) készített folyami járművekre is.

Az 1850-es években tovább folytak az építkezések az Óbudai-sziget déli csücskében. Elkészült az új igazgatósági épület, új, modern gőzgépeket helyeztek üzembe, megépült egy nagy faraktár a hozzá tartozó görgetősorral, kibővítették a széntározót és a fafeldolgozó üzemet. A DDSG életében változást jelentett, hogy a krími háborút (1853-1856) követő béke alapján a Duna nemzetközi vízi út lett, amelyet szabadon lehetett használni, tehát a Társaság elveszítette addigi kizárólagos jogát a dunai hajózásra. Ez azonban nem akasztotta meg a rohamléptékű és dinamikus fejlődést. 1857-ben a császári pár, Ferenc József és Erzsébet királyné látogatást tett Óbudán, amelynek keretében – a Goldberger Gyár mellet – felkereste az akkor már komoly hírnevet kivívó Óbudai Hajógyárat is. 1880-ra a DDSG Európa legnagyobb belvízi hajózási vállalata lett, sok kortárs szerint ez nemcsak a kontinensre, hanem az egész világra igaz volt. Ebben az évben vásárolta meg a cég az egész Óbuda-sziget területét.

A DDSG – ekkor már Első Császári és Királyi Szabadalmaztatott Duna Gőzhajózási Társaságnak hívták – vezető üzeme az Óbudai Hajógyár lett. Lényegében egy önellátó szervezeti egység volt, egy város a városban, s nem csak azért, mert egy szigeten volt. Az óbudai rakparttal összekötő szétnyitható fahíd 1856-ban készült el, később átalakították fémszerkezetűvé. Saját óvoda, iskola (később ipari tanoda), kórház, betegbiztosító rendszer, telefonhálózat, tűzoltóság, könyvtár, kulturális körök működtek a területén, később önálló gázteleppel rendelkezett. A gyárban dolgozók joggal voltak büszkék munkájukra és munkahelyükre, ezért meg is becsülték azt.

Hullámzó század

A XX. század fordulóján a gyár munkáslétszáma elérte az 1700 főt, ezzel a főváros egyik vezető ipari létesítményének számított. Ez a tény értelemszerűen hatással volt a gyárnak otthont adó Óbudára is. Budapest Székesfőváros 1873. évi megszületésével a korábban önálló Óbuda élete jelentősen megváltozott, paradigmaváltáson esett át: falusi jellegű mezővárosból ipari külváros lett. Ebben több tényező is szerepet játszott, köztük a legnagyobb hatással az óbudai szőlőföldek pusztulása volt. Sorra jelentek meg a gyárak, üzemek, amely felszippantották a korábbi agrármunkásokat. Az óbudai gyárak közül kiemelkedett a Hajógyár, különleges szerepet töltött be a városrész életében. A gyári munkások zöme a kerületben élt családjával, sokan a Társaság által épített házakban.

Az Óbudai Hajógyár XX. századi történetét sajnos számos nehéz és viharos szakasz jellemezte. A két világháború, a forradalmak, a gazdasági világválság, a kommunista pártállam kemény kihívások elé állította a gyárat, annak dolgozóit. Az I. világháború kitörése előtt az Óbudai Hajógyár az ország első tíz iparvállalata között szerepelt. Ez igaz volt gazdasági, stratégiai és pénzügyi szempontból egyaránt. A „nagy háború” idején természetesen hadiüzemként számoltak vele, és a flottilla számára készültek itt hajók, illetve a gyárban végezték el a javításokat. A Dunai Flottilla a szomszédban állomásozott, és már korábban is szoros kapcsolata volt a gyárral. A háború alatt nők, valamint hadifoglyok is dolgoztak az üzemben. A vesztes háborút és a Monarchia szétesését követően új gazdasági környezetben működött a gyár, ugyanis megszűnt az osztrák-magyar érdekszövetség. Az Óbudai Hajógyár azonban a DDSG tulajdonában maradt, átvészelve a két forradalom viszontagságait. A trianoni békediktátum által a Társaság elveszítette hajóállományának felét, a termelés majd két évre leállt. Ebben az időszakban még mindig téli kikötőnek használták az Óbudai-sziget biztonságot jelentő öblét.

Az 1920-as évek jelentették a gyár történetének első válságos időszakát – drasztikusan csökkentek a megrendelések, elbocsátások, pénzügyi nehézségek jellemezték a korszakot. A kevés hajóépítés mellett más jellegű munkákat kellett végezni a túlélés érdekében, így kazánokat gyártottak, kályhákat, tűzhelyeket készítettek és forgalmaztak. Az Óbudai Hajógyár 100 éves évfordulójára, 1935-re kezdett normalizálódni a helyzet, a munkáslétszám ismét elérte az ezer főt, a javítások mellett újraindult a hajóépítés. A II. világégés szele már 1938-ban elérte az óbudai gyárat, amikor a hitleri Németország bekebelezte a szomszédos Ausztriát: a DDSG a Hermann Göring Művek tulajdonába került és ennek megfelelően működött tovább. Ez értelemszerűen hatással volt az óbudai egységre is, rögtön kineveztek egy német megbízottat a gyár vezetői mellé. Több új, német gépet szállítottak a gyárba, amelyek már a háborús célú megrendelések teljesítését szolgálták.

A II. világháború szörnyű pusztítása az Óbudai Hajógyárat sem kerülte el. Mint kiemelt hadiüzem, a szövetséges bombázók egyik elsődleges célpontja volt Óbudán, a közeli Gázgyárral együtt.

A bombák rombolásához képest lényegében nagyobb kárt okoztak a német és nyilas katonák, akik leszerelték és nyugatra szállították a gyár gépállományának jelentős részét. Azt a keveset, ami megmaradt, a gyár hős dolgozói mentették meg.

Az Óbudai Hajógyár a II. világháború végével közvetlen szovjet tulajdonba került egészen 1953-ig. A Hermann Göring Művek ugyanis – mint háborús jóvátétel – a Szovjetuniót illette meg, így az óbudai gyár élére is innen neveztek ki új vezetőt. A háború után főleg az orosz folyami hadihajókat javították, majd megkezdték jóvátételként a Szovjetunióba szállított hajók gyártását. A gyárat 1948-ban államosították, de az Óbudai Hajógyár szovjetizálása nem jelentette a fejlődés megszűnését. A folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően világszínvonalú, piacképes hajókat (vontató- és személyhajók, uszályok, kirándulóhajók, úszódaruk, tolóhajók) gyártott az üzem, egészen a bezárásáig. A Rákosi-korszakban szocialista élüzemnek számított a gyár, amely a hangzatos jelzőtől eltekintve negatív hatással volt a dolgozókra. A munkakörülmények, a tervgazdálkodásból következő feszített tempó és a rossz fizetés miatt egyre többen mondtak fel, és máshol próbáltak elhelyezkedni. Az 1956-os forradalom és szabadságharc óbudai eseményeinek egyik főszereplőjévé vált a gyár, amely jelentőségével, pozíciójával, felszereltségével és munkáserejével volt magyarázható. Szimbolikus, hogy a gyárba betörő feldühödött tömeg október 23-a késő délutánján itt döntötte le az első Sztálin szobrot az országban, amely a Hajógyár bejáratánál állt.

Az 1960-as évektől az Óbudai Hajógyár továbbra is országosan kiemelt ipari létesítménynek számított, annak ellenére, hogy a hazai hajógyártás több átszervezésen esett át, amelynek végső állomásaként a Ganz Vállalatcsoporthoz került. Ebben az évtizedben a munkáslétszám elérte a 2000 főt, ám komoly problémát jelentett a folyamatossá váló nyersanyaghiány. A termelés folyamatosan bővült, hiszen a KGST országain túl nyugati és afrikai piacra is készültek hajók, úszódaruk. Ezzel párhuzamosan korszerűsítették a műhelyeket, kibővítették a sólyateret.

Az 1970-es évektől meginduló gazdaságpolitikai folyamatok az agónia kezdetét jelentették a gyár számára. A megrendelések száma fokozatosan csökkent – még a Szovjetunió számára is –, és ez a munkáslétszám drasztikus leépüléséhez vezetett. Közvetlenül a rendszerváltás előtt – ekkor már Ganz Danubius Hajó- és Darugyár Óbudai Hajógyára néven –, 1986-ban avatták fel gróf Széchenyi István bronz mellszobrát a bejáratnál, amelyet a gyár öntödéjében készített Bánlaki József munkás. 1988-ban készült el az óbudai gyár kilencedik Széchenyi névre keresztelt hajója, amely egy világszínvonalú jégtörő hajó volt. Ez az időszak a gazdasági csőd ideje, elhanyagolttá vált a gyár. A dokumentumok alapján 617 hajót építettek az Óbudai Hajógyárban a II. világháború végétől az üzem bezárásáig.

1991-ben ért véget az Óbudai Hajógyár története, mint üzem megszűnt létezni. Ebben az évben ünnepélyes keretek között avatták fel gróf Széchenyi István bronz mellszobrát Bécsben, a DDSG központjának aulájában. Az Óbudai Hajógyár alapításától kezdve számos történelmi kataklizmát, külső és belső nehézséget élt túl, bezárása mégis pusztán egoista, haszonelvű emberi gondolkodás produktuma. A gyár területén jelenleg különböző irodák, üzletek és raktárak működnek. Hasznosítására több elképzelést és koncepciót dolgoztak ki, de végleges megoldás még nem született.

A kirándulás megszervezésével a nagy tekintélyű Rómer Flórist, egykori bencés szerzetest, a magyar régészeti kutatások egyik megalapítóját bízták meg, aki a látogatásról részletes beszámolót írt a következő évben az Archaeologiai Értesítő című folyóiratban. A tudósítás szerint a királyi kíséret végigvonult Óbudán, „kalauzokul díszes magyar ruhában Holzpach és Müblacker urak szolgáltak, kik sebes nyargalásukkal az úgyis kíváncsi népséget házaikból kicsalván, ő Fensége mindenütt élénk éljenzéssel fogadtatott.”

A menet több helyszínen megállt, hogy az óbudai házakba beépített feliratos kőemlékeket és a földből előbukkanó kiásott romokat megtekintse a Kiscelli dombok tövében és a Flórián tér környékén.

A kirándulás egyik fő látványosságaként a Hajógyári-szigeten talált emlékek szolgáltak, ahol a gyárigazgató „Schröll József lovag, a kormányzása területén előforduló római régiségek fentartója, mindent elkövetett, hogy a királyfiút ünnepélyesen fogadhassa. A hid mellett a gyári munkások zenéje a hymnust játszá, a hírneves fürdőhely pedig minden mellékletétől menten, és egészen ki-tisztítva érdekes tanulmányul szolgált. A fürdő medenczében a szükséges rajzokat magyaráza Zsigmondy, ki ezeket fölfedezésük alkalmával pontosan fölvevé, bemutattatott a nagy fürdő fütőhelyének mintája, mely az egyetemi régiségtárban őriztetik (…). (A herceg) fölötte nagy érdekkel szemlélé az üres téglákból készült fal szerkezetét, a római hal-gerinczféle falrakást, és az itt-ott mutatkozó rakmü (mozaik) maradványait.”

A királyfi bélyeges téglát és két mozaikdarabot kért magának és Gizella főhercegnő számára emlékül.

Romok a szigeten

A dunai szigeten már az Óbudai Hajógyár alapításától, 1835-től kezdve kerültek elő római kori falmaradványok. Az 1850-es években a monumentális falak, a fürdőépületekhez tartozó medencék, a sokszor több méter magasan álló, festett falak és a mozaikpadlós épületrészletek ideiglenes lefedést kaptak.

Az  ekkor  még  egyszerűen  „római  fürdők”  néven  emlegetett  épületekről  a  királyi  látogatás beszámolójában   említett   Zsigmondy   Gusztáv, egykori honvéd főhadnagy,  mérnök, a kiegyezés után időszakban az óbudai ásatások vezetője készített pontos felméréseket és színes rajzokat.

A szigeten található épületek nagyobb léptékű feltárására 1941 és 1956 között került sor Szilágyi János vezetésével.

Az ekkor kirajzolódó vázlat alapján vált világossá, hogy a monumentális épület a provincia helytartójának lehetett a palotája. A feltárások és a bemutatás lehetőségeit erősen korlátozta, hogy a területen a háború után tovább működő hajógyár kiemelt stratégiai üzem volt, amely az első években szovjet jóvátételre állított elő vízi járműveket. Az itt talált mozaikpadlók és építészeti díszek egy részét ekkor felszedték, és múzeumi raktárakba kerültek; a megmaradt épületeket visszatemették a föld alá.

A Hajógyár bezárása után, az 1990-es években indulhattak újra a kutatások Kérdő Katalin vezetésével kisebb területeken, majd a 2000-es évek második felében a gyorsan változó beépítési koncepciókhoz kapcsolódóan további szondázásokat folyattak a Budapesti Történeti Múzeum régészei, elsősorban a palotától keletre és délkeletre fekvő zónában. A mintegy 70 évig raktárban tárolt mozaikokat és más, a palotából származó értékes leleteket végül csak 2013-ban sikerült méltó módon bemutatni az Aquincumi Múzeum új kiállítóépületében.

Helytartói pompa

Az első római katonai csapattestek a Kr. u. 1. század első felében érkeztek meg a mai főváros területére és kaptak állandó tábort először a Vízivárosban, majd később Óbudán. Domitianus császár uralkodásának idején, Kr. u. 89-től egy mintegy 5000 fős katonai alakulat, egy teljes római légio állomásozott a mai Flórián tér környékén megépült erődben.

Az első században még egységes, stratégiailag nagy jelentőségű Pannonia provinciát Hadrianus császár idején, Kr. u. 106 körül osztották ketté. Így lett Aquincum az újonnan létrehozott tartomány, Alsó-Pannonia közigazgatási és katonai központjává, amely a szenátori rangú helytartó székhelye volt. A császárkorban a Pannoniához hasonló tartományokban a helytartók karrierjük során általában csak 2–3 évig voltak egy-egy tartomány vezetői, viszont hivatali épületeik, szálláshelyeik a Birodalom nagyságának és erejének tartós szimbólumai voltak.

Aquincumban a helytartó székhelye a legio-tábortól keletre épült meg egy olyan földnyelven, vagy inkább kis szigeten, amelyet legfeljebb csak egy keskeny mellékág választott el a szárazföldtől. A terület római kori vízrajza ma már többé-kevésbé rekonstruálható, és annyi bizonyos, hogy a történeti korokban a palota területének környéke és a mai Hajógyári-sziget északi része még két különálló sziget volt, egy Duna mellékág választott el őket egymástól.

Bár a Hajógyári-szigeten feltárt épületnek vannak korai előzményei is, a palotakomplexum mintegy 10 ezer négyzetméteres központi épületegyüttesének jelentős része már Hadrianus császár korában megépülhetett. A hatalmas építményt a következő évszázadban többször átépítették, bővítették; legreprezentatívabb formáját a Severus császárok uralkodása idején, a Kr. u. 210-es években érhette el. A palota főhomlokzata kelet felé, a birodalmi határ felé nézett.

Ebben a szárnyban az összes helyiség padlóját mozaikok borították, a termeket pedig padlófűtés tartotta melegen.

Itt kaptak helyet a hivatalos helyiségek és a fogadótermek. Bár korábban a kutatók a vastag falú épületszárnyat emeletes épületként képzelték el, a korábbi ásatások dokumentációjában sehol nem található adat lépcsőre, és emelethez tartozó építészeti elem sem került innen elő, így Havas Zoltán és Vasáros Zsolt 2018-ban készült legfrissebb épületrekonstrukciója már csak egyetlen szinttel számol.

Az északi szárnyban medencék és fürdőhelyiségek sora található, ez volt a helytartó magánfürdője. A déli oldalon raktárak, hálóhelyiségek, személyzeti szobák kaptak helyet, a belső udvaron pedig egy kis háziszentély állt, ahol több helytartó feliratos oltárkövét is megtalálták.

A nyugati oldalon található épületeknek csak kisebb részletei voltak kutatva, itt feltételezhetően további gazdasági épületek lehettek. A nagy épületszárnyak által körülvett belső udvar nyugati részében kemencéket is találtak, míg keleti felét lekövezték. Ezen az udvaron két díszes építmény, a császárkultusz temploma és egy további kisebb szentély állt.

Bár az ásatások során számos szobortöredék, épületdísz, kőfaragvány is előkerült, az épület igazi pompáját minden bizonnyal annak ma már láthatatlan berendezési tárgyai adhatták. A Róma arisztokráciájához tartozó helytartók gondoskodtak arról, hogy a nagy fogadótermek, ebédlők, lakosztályok és fürdők bőségesen felszereltek legyenek pompás fa bútorokkal, fa- és fémasztalokkal, értékes keleti textilekkel, kőből és fémből készült szobrokkal, műalkotásokkal, hordozható képekkel. A fogadások és hivatalos étkezések alkalmával vendégek nemesfémből készült edényekből étkeztek, a lakomaasztalokra pedig itt is eljutottak a mediterrán világ ételei és borai, amelyeket kerámia amphorákban szállítottak ide a távoli tartományokból.

A Kr. u. 3. század mind gazdasági, mind politikai szempontból nehéz időszaka súlyosan érintette Pannoniát. A palota korai ásatásain talált viszonylag kevés számú tárgyi emlék azt mutatja, hogy az épületek nem valamilyen katasztrófa során pusztultak el, hanem valószínűleg már kiürítve lettek az enyészeté.

A palota jövője

A sziget és a palota területének hasznosítására az elmúlt két évtizedben számtalan koncepció született és enyészett el a változó gazdasági és politikai szándékoknak megfelelően. Terveztek ide kaszinóvárost, sport- és szabadidőközpontot; többször volt szó arról, hogy a római épületeket teljesen fel kellene tárni, azokat védőtető alatt, vagy valamilyen formában felépítve bemutatni.

A romok ma magasabb vízállás esetén a vízszint alatt fekszenek, így azoknak a bemutatására csak hatalmas árvízvédelmi és vízszigetelési munkák után lenne lehetőség.

Az újraépítés ellen műemlékvédelmi és régészeti szakmai szempontból számos érv szól. Mivel itt egy több évszázadon át használt, legalább öt nagyobb építészeti fázisú építményről beszélünk, nem lehetne ezekből egyetlen építészeti korszakot kiragadva azt hitelesen rekonstruálni. Ennél sokkal jobb megoldást jelenthetne a palota egy rekonstruált részének megépítése a sziget egy közeli pontján, amely látványos bemutató és kulturális helyszínné válhatna.

Miután 2019-ben a dunai limes világörökség projekt nevezéséből az utolsó pillanatban kiemelték a helytartói palotát, jelenleg nincs érvényes koncepció annak bemutatásra. Az aquincumi helytartói palota ma mintegy két méter mélyen rejtőzik a föld alatt, jórészt a szigeten működő golfpálya területén, így ma abból a helyszínen annyi sem látható, mint 150 évvel ezelőtt, a Habsburg trónörökös látogatása idején.

TOP5

Pepi-kert, avagy a Szarvasi Arborétum
A Pepi-kertbe nemcsak azért érdemes ellátogatni, mert öt fás gyűjteményt gondoz 82 ha területen, hanem mert többek között kert muzsikálással is várják az arra kirándulókat. Persze nem elhanyagolható tényező, hogy a gyűjteményben közel 1600 fa- és cserjefaj található, ebből 1200 a lomblevelűek száma. A terület bővelkedik rovarokban és madarakban egyaránt. Közel 150-re tehető a madárfajok száma, amelyek egy része átvonuló, vagy csak időszakosan megjelenő. A szemfülesek találkozhatnak apróbb rágcsálókkal, sünökkel, nyulakkal, sőt, őzek és rókák is élnek errefelé.

Nyitva tartás: 8:00 órától, sötétedésig. Jegykiadás: 8:00 – 16:00-ig.

ZIRCI CISZTERCI ARBORÉTUM

A ciszterci apátság műemléki környezetében angolkert stílusban létesült park hazánk legmagasabb fekvésű fás gyűjteménye, – 400 méter tengerszint feletti magasságban. Minden évszakban pompás látványt nyújt. Tavasszal a halastó partján telepített dísznövények, évelőágyások üde látványa, nyáron a hársfák zsongító illata, a Cuha-patak csobogása, ősszel a melegbarna-sárga színpompa, télen az ágakat belepő hótakaró, zúzmara varázsolja mintegy mesevilágba a látogatót. A 20 hektáron fekvő, angolkertnek is nevezett „fás-kert” alapítása a 18. század második felére tehető, ahol gyönyörű természeti környezetben gyakorta találkozhatunk a Bakonyra jellemző bogár- és rovarvilág képviselőivel, ráadásképp előfordulhat, hogy őzek, mókusok kísérik kerti sétánkat. (És ha már erre járunk, jusson eszünkbe az Apátság sörfőzdéje is!)

Nyitvatartás: keddtől péntekig 10-15 óra, szombat és vasárnap 9-17 óra

FOLLY ARBORÉTUM

Az arborétum magját, a szőlőbirtokok fölött meghúzódó sziklás, köves „Öreg Arborétumot” Dr. Folly Gyula pécsi orvos telepítette száztíz évvel ezelőtt, fia pedig megnyitotta a kertet a nyilvánosság elött. A világ mind a 25 ciprus faja és három változata helyet talált az arborétumban. A legérdekesebb és legjellemzőbb fák megismerését művészi képekkel illusztrált táblák segítik. Az Arborétum legmagasabb pontján található fenyőtobozok tengelyét és pikkelyei csavarvonalas felépítését jelképező, lombozat fölé emelkedő kilátó, az arborétum egyik új látványossága, jelképe. A kilátóból fenséges panoráma tárul fel a sziget- vagy “tanúhegyekre”; a vulkáni kitörések bazaltorgonás “sapkája” védte meg a pannon tengeri homok és agyag egykor kétszáz méterrel magasabb szintjét a lepusztulástól. A Badacsony 11 km kerületű és tengerszint feletti magassága 438 m. Nem mellékes, hogy az arborétum mellett egy kiváló borászat is működik.

Nyitvatartás: Hétfőtől- csütörtökig 10:00-18:00, pénteken és vasárnap 10:00-19:00 szombaton: 10:00-22:00

VÁCRÁTÓT NEMZETI BOTANIKUS KERT

A több mint 200 éves műemlék- és természetvédelem alatt álló romantikus tájképi kert hazánk legfajgazdagabb tudományos élőnövény gyűjteménye. Minden évszakban lebilincselő látvány 27 hektáron. Az eddig észlelt fészkelő madárfajok száma 62, a tavakban 22 halfaj él, 73 puhatestű (csiga és kagyló) állatfaj talált itt otthonra. Egynyári növénybemutatók, hangulatos sétautak, muskátli- és rózsa fajtabemutató és a természet sok-sok apró csodája várja egész évben kedves vendégeinket. Június közepétől indulnak a Szentjánosbogár séták, amire már most lehet jelentkezni a szervezőknél!
A kellemes esti séta során idén is szemtanúi lehetnek Vácrátóton e különleges rovarok párkeresésének.

Nyitvatartás: (kert): 08:00-18:00

BUDAI ARBORÉTUM

Az arborétum a Gellért-hegy déli lábánál terül el, a Villányi út – Szüret utca – Somlói út között. Területét a Ménesi út két, korban és jellegben elváló részre osztja: az Alsó és a Felső Kertre. A vidéket valaha szőlőskertek borították, amelyeket a filoxéravész pusztított ki a XIX. század végén. Itt alapította a Bach-korszak idején kertészképző iskoláját dr. Entz Ferenc. Maga az épület – többszöri bővítés után – ma is megtalálható a Felső Kertben. Az arborétum jelenlegi növényanyaga csaknem 2000 fásszárú dísznövény fajt és fajtát, több száz hagymás virágot és csaknem 250-féle egyéb évelő dísznövényt foglal magában. Felismerve kiemelkedő dendrológiai értékeit, környezetvédelmi jelentőségét, a magyar kertészeti felsőoktatásban betöltött fontos szerepét, a főváros vezetése 1975. március 5-én az Arborétum területét természetvédelmi területté nyilvánította.

Nyitvatartás: 08:00-18:00

Napibontás

június 11.

14:00 POSZT | Pandémia Okozta Színházi Találkozó Partizán

15:00 Cirkusz+ – online ÉLŐ cirkusz Fővárosi Nagycirkusz

17:00 Deck Boys x TRIP TRIP

18:00 FISZ líraműhely – Mezei Gábor és Szabó Marcell vezetésével

FISZ Fiatal Írók Szövetsége Városliget

19:00 Dragomán György gasztro-meséi Wesselényi17

19:00 Online stream! // Juhász Anna POP#5 // Bán Mór, Trill Zsolt Petőfi Irodalmi Múzeum és Juhász Anna Irodalmi Szalon

19:00 WebTheatre powered by TRIP presents: The way we love TRIP

20:00 SzínpadON – Jövőre, veled, ugyanitt! Madách Színház

20:00 Boogie Wonderland – EllátóHáz – Minden csütörtökön // Ingyenes Boogie Wonderland Supadisco

20:30 Téma: elfogadás, tolerancia, másság Pagony és Apapara

21:00 Pofavizit | Éjszaka a Czóbel Múzeumban Ferenczy Múzeumi Centrum és Czóbel Múzeum

21:00 Dekameron 2020 – Online Premier az Index.hu-n Lakatos Márk és további 4 ember

június12.

14:00 POSZT | Pandémia Okozta Színházi Találkozó Partizán

17:00 HERZ terasz a TRIP hajón HERZ és TRIP

18:30 Feldmár Filmklub Feldmár Intézet és Mozinet

19:00 Élmény@Otthon: A Mester és Margarita Vörösmarty Színház

19:00 Next Level TV-Live Stream From A38 Next Level és további 12 ember

19:00 Könyvajánló kamaszoknak! Molnár Krisztina Rita ajánlója Wesselényi17 és Molnár Krisztina Rita költő, író

19:30 Tengert idéző muzsika az Óbudai Danubia Zenekar koncertjén Zeneakadémia

20:00 Müpa Home — Konyha Müpa Budapest és Konyha

20:00 Online közvetítés – A mi osztályunk Jászai Mari Színház

június 13.

09:40 Júniusi nordic walking túra Óbuda Sport

10:00 Partszépítő szombat Maradjanak a FÁK a Rómain

10:00 Kertészkedés mesehősökkel- Nyúl Péter veteményeskertje

Szamóca kiskertész-tanoda

14:00 POSZT | Pandémia Okozta Színházi Találkozó Partizán

15:00 Kerti muzsika szarvasi harmonikásokkal az Arborétumban

Szarvasi Arborétum 

16:00 Odd ID, Dj Clairvo – Dürer Kert Odd ID

16:00 Heltai Miklós: Vaddisznók a nagyvárosban! Ki tehet róla? A Földgömb

17:00 Óbudai Danubia Zenekar szentendrei koncertje // #kultszerenád Szentendrei Kulturális Központ és Óbudai Danubia Zenekar / Danubia Orchestra Óbuda Szentendre

17:00 Online közvetítés – A mi osztályunk Jászai Mari Színház

19:30 A Muzsikás és az Óbudai Danubia Zenekar koncertje Muzsikás Folk Ensemble és Óbudai Danubia Zenekar / Danubia Orchestra Óbuda

19:30 40 Labor, Buharov filmek hétvégéje a Távmoziban!

Művész Art Mozi és további 6 ember 

20:00 Müpa Home — Szeder Müpa Budapest és Szeder

június 14.

08:00 SUP Budapest: Hajnali város SUP Budapest és Naturelle

10:30 Vasárnapi Iskola // Streamkoncert-sorozat az A38 Hajón A38 Hajó

14:00 POSZT | Pandémia Okozta Színházi Találkozó Partizán

19:30 Leszek Możdżer: Improvizáció jazz-zongorára és régizenére Zeneakadémia

június 15.

08:00 SUP Budapest: Hajnali város SUP Budapest és Naturelle

09:00 A KaranténKvíz Játékszabályzata Duna Szimfonikus Zenekar

09:00 MOME Anim // BA Diplomavédés 2020 MOME Anim

19:00 TRIP WebSzínház // Varsányi Péter – Tobzoska és a piros TRIP

június 16.

17:30 Bullsh*t mentes vezetés – Chris Hirst és Szabó Tamara élőben Líra Könyv és Pallas Athéné Könyvkiadó és Könyvesbolt

18:00 Mia Borders Livestream Concert Mia Borders és Third Coast Entertainment

18:00 Gyógyító és kapcsolódó játékok – élő, online beszélgetés Nyitott Akadémia

19:00 A virágnak megtiltani nem lehet ~Çiçekler yasak dinlemez Yunus Emre Enstitüsü – Budapest

19:00 “Még egyszer csak bújj elő” – egy este Bereményi Gézával Várkert Irodalom és Várkert Bazár

20:00 PIM az A38 Hajón: Kortársak zenei kísérettel: Szőcs Petra

A38 Hajó 

június 17.

10:00 Apák napi almaszüret – Mentasárkány mesék 2.

Mentasárkány Bábjáték 

20:00 Müpa Home — Magashegyi Underground – Holdfényváros Müpa Budapest és Magashegyi Underground

21:00 TRIP WebSzínház // Szilágyi Eszter Anna – Noncoronat

TRIP